Cecily von Ziegesar. Bad Girl 3

Cecily von Ziegesar Bad Girl 3 A fordítás alapjául szolgáló mű: Cecily von Ziegesar: Gossip Girl 3. All I Want is Everything A szerzőtől az Ulpius–ház Könyvkiadónál megjelent: Bad Girl Bad Girl 2. Imádom, ha utáltok Előkészületben: Bad Girl 4. Mert megérdemlem www.badgirl.hu Copyright © 2003 by 17th Street Productions, an Alloy company Hungarian translation © Szeredás Lőrinc, 2007 © Ulpius–ház Könyvkiadó, 2007 ISBN 978 963 254 075 7 I wanna, I wanna, I gotta be adored!1 –The Stone Roses 11

„Akarom, akarom, muszáj, hogy imádjanak!"I:

Figyelem: a valódi neveket, helyszíneket és eseményeket megváltoztattam, hogy megvédjem az ártatlanokat. És megvédjem magamat – „az ártatlanok" dühétől. Hey, people! Karácsony körül New York City extra kúl hely, különösen az 59. utcától északra. A levegőnek frissen hullott hó–, parázsló fahasáb– és sütiszaga van. Tetőtéri luxuslakásaink ablakából a Central Park ezüstösen csillogó mesevilágnak tűnik, a Park sugárút ragyog az ünnepi díszkivilágításban, és a Rockefeller Center előtt álló karácsonyfa akkora, hogy az ember tuti lehet benne, hogy az idei lesz a világ legállatabb karácsonya –még ha a legtöbben úgy le is szopjuk majd magunkat pezsgővel, hogy ez fel sem tűnik. Az Ötödik sugárút nagyáruházainak kirakatait kidekorálják az ünnepekre, az ajándékok után futkosó, üzleteket járó csajszikon pedig kivétel nélkül ezek a csilivili, égszínkék Marc Jacobs kasmír télikabátok virítanak, amiket még októberben újítottak be, és már alig várták, hogy felvehessék őket. Esténként meg mindnyájan húzunk el hazulról, és buli, buli, buli! Ki a halált izgat, hogy jönnek a félévi vizsgák, hogy itt az utolsó pillanat az egyetemi jelentkezési lapok kitöltésére, hogy segíteni kéne anyának megvenni a bejárónő, a szakácsnő, a sofőr és a mosónő ajándékát?! Kapjátok elő a fekete szatén Prada rucitokat, a Christian Louboutin tűsarkútokat (aminek átlátszó a sarka, naná!), a narancssárga Hermés Birkin táskátokat, meg a leghelyesebb pasit, akit ismertek, és utánam! Lebukta! D-t és V-t látták a 79. utcai Boat Basin Caféban, bőszen kotorásztak nyelvükkel egymás torkában. Némiképpen iszonyatos, milyen hosszan bénáztak, mielőtt rájöttek, hogy egymásnak teremtette őket az Úr! N vett egy kazal vörös rózsát J-nek – a fene se gondolta volna, hogy szorult némi romantika abba a gyönyörű, el– gyepesedett testébe. B és S a Bendel's-be indult, hogy az esti Fekete - Fehér Bálra felruházkodjanak. Úgy tudom, a 45 énekese–gitárosa, a döglesztően helyes exmodell Flow fogja bejelenteni, mennyi zseton gyűlt össze az adományokból (azt biztos nem tőlem halljátok először, hogy a 45 első lemeze, a Kommunik8 épp most nyerte el az MTV Music Award–otl). A bál bevételeit is az állatok jogaiért kampányoló Szeresd Őket Egyesület kapja, aminek az egyik szóvivője éppen Flow. De ez mellékes. Nyilván nem az állatjogok miatt fogunk mind ott zsezsegni az este, hanem azért, hogy stírölhessük azt a cuki pofiját. Akkor tali ott, igaz? Újra együtt? Igen, így igaz: S és B megint nyalják - falják egymást –hát már éppen ideje volt! Miért, szerintetek meddig tarthat a mosolyszünet két csajszi között, akik alsóban még együtt pancsikoltak a fürdőkádban? Na jó, B kevésbé szőke és hosszú combú és „sokat próbált", mint S, de ez nem jelenti azt, hogy utálnia kellene. S pedig sosenn lesz olyan kis dörzsölt, komplikált lelkű spiné, mint B, de miért féljen tőle azért örökké? Jól tették, hogy fátylat borítottak nézeteltéréseikre, és úgy döntöttek, inkább megédesíteni igyekeznek egymás életét – legalábbis egyelőre. A kérdés csak az, hogy miféle agyatlan huncutkodásokra számíthatunk tőlük most, hogy újraegyesítették agyatlanságukat! Bízzatok bennem: én leszek az első, aki megtudja –ami azt jelenti, hogy ti lesztek a másodikak. Tudjátok jól, a titoktartás nem az erősségem! Imádom, ha utáltok!

A bál királynői – Ha vagy tizenöt centivel magasabb lenne a kicsike, Nate minden nehézség nélkül a dekoltázsába temethemé az arcát – kommentálta a látványt Blair Waldorf. Nem bírta levenni szemét expasijáról, Nate Archibaldról, aki Jennifer Humphrey-val táncolt; azzal a kis töpszli, minden emberi mértéken felül bögyös kilencedikes csajjal, aki miatt néhány hete Nate váratlanul dobta őt. – Az is igaz viszont, hogy akkor súlyos gondot okozna szegénykémnek a levegővétel! Még szerencse, hogy Blair aznap kihagyta a vacsorát: máskülönben máris rohant volna a női mosdó irányába, hogy elhányja magát a jelenettől. Serena van der Woodsen, Blair legrégebbi és egyben legújabb testi-lelki jó barátnője szöszi fejét csóválta értetlenkedésében. – Ez nekem magas. Amúgy semmi kifogásom Jenny ellen, de titeket Nate-tel kezdettől fogva tökéletes párnak gondoltalak. Mint akikről az van megírva a nagykönyvben, hogy ásó-kapa együtt lesznek. Volt abban valami pikáns, hogy ezt pont Serena mondja. Végül is ő meg Nate együtt vesztették el szüzességüket a tizedik utáni nyáron, méghozzá Blair háta mögött. Ha van olyan fiú és lány, akikről ir valami ásó-kapa típusú dolgot a nagy könyv, azt hinné az ember, hogy azok Nate és Serena. Csakhogy, minden más kapcsolatához hasonlóan, Serena számára a Nate-tel való kis virgonckodás pusztán a pillanat kínálta lehetőség lefölözése volt. Nate és Blair párosa viszont a komoly dolgok közé tartozott. Kettősük fix pont volt a világban – ugyanúgy, mint Serenáék Ötödik sugárúti apartmanházának portása –: szinte lehetetlennek tűnt az életet elképzelni nélkülük mint pár nélkül. Serena számára ők mutatták a példát arra, milyen dolog stabil kapcsolatban élni, emiatt meglehetősen rémisztő volt szerelmük zátonyra fiitását végignézni. Blair úgy hörpölte föl Cristal pezsgőjét, mint aki hetekig szomjazott. A két lány a St. Claire Szálloda fényűző rendezvénytermében (az idei Fekete-Fehér Bál helyszínén), egy fehér muszlinnal és fekete tafttal leterített hatalmas kerek asztal mellett üldögélt egyedül. A parti már javában tombolt. Fekete, pántos Versace vagy Dolce & Gabbana ruhát viselő, a hajukba fehér tolldíszt tűző lányok táncoltak Tom Ford tervezte fekete–fehér Gucci szmokingos fiúkkali a plafonról egy hatalmas, fekete és fehér rózsákból kötött, gömb alakú csokor lógott a táncolók feje fölé. Blairnek hosszan tartó déjá vuje támadt. Ugyanebben a teremben tartotta lakodalmát alig egy hónappal ezelőtt Blair anyja és egy Cyrus Rose nevű harsány, izzadt képű, hájas balfék. Az esküvőt kiváló érzékkel Blair tizenhetedik születésnapjára időzítették, arra a napra, amikor a lány késznek érezte magát, hogy végre mindenestül Nate-é legyen. Órákig csinositgatta magát, és a várva várt esemény minden mozzanatát újra és újra előre lejátszotta fejben; de aztán a szálloda előterében belebotlott Nate-be, aki éppen hevesen nyalta-falta ezt a kis töltött galambot, és akkor rájött, hogy végső soron mit sem számit, hogy milyen csábítóan néz ki kávészínű Chloé koszorúslányruhájában, hogy milyen isteni a frizurája, vagy hogy milyen magas Manolo Blahnik szandáljának tűsarka. Nate mindezt észre sem vette, annyira bele volt merülve a tizennégy éves bongyorhajú cicibajnok taperolásába.

Ez volt Blair legszörnyűségesebben sikerült születésnapja. De esze ágában sem volt hosszan rágódni ezen. Nem olyan fából faragták. Na persze, nem! – Én már nem hiszek a sorsban – közölte Serenával, és ólomkristály pezsgős poharát lecsapta az asztalra, hogy majd' letört a talpa. Beletúrt hosszú, barna hajába, amit ma délelőtt legújabb kedvenc fodrászával, Antoine-nal rendbe hozatott az Elizabeth Arden Red Door Salonban. Serena nevetett rajta, és sötétkék szemeit forgatta. – Akkor milyen alapon mondod el naponta húszszor, hogy téged a sors is aYalere szánt? – Az egész más! – tiltakozott Blair. Blair apja aYale-en végzett, és a lány gyerekkora óta arra készült, hogy ő is ott tanul tovább az érettségi után. A Constance Billard Lányiskola végzős évfolyamának legjobb tanulója volt, és csak úgy fosta magából a kötelezőn túli diákmunkákat; egyértelműnek tűnt tehát, hogy már az előfelvételin bekerülhet az ország egyik legjobb egyetemére. El is ment az elbeszélgetésre, de ott hirtelen totál bekattant a rá nehezedő nyomástól, és előtört belőle Blair, a primadonna. Előadott a felvételiztető tanárnak egy szivfacsaró, könnyzacskó-nyomorgató történetet arról, hogy az anyja elvált meleg apjától, és éppen készül hozzámenni egy pasashoz, akit alig ismer, és hogy azért akar a Yale-re járni, mert sürgősen új életet akar kezdeni. Aztán rámászott a tanárra – egészen pontosan lábujjhegyre állt, és megpuszilta a faszi sápadt, borostás arcát! Blair egész életében szerette egy ötvenes évekbeli fekete-fehér film főhősnőjének képzelni magát, valami Audrey Hepburn-szerűségnek, hiszen Audrey volt a példaképe. Az elmúlt hetekben ennek a filmnek azokat a jeleneteit vetítették, amelyekben a hősnő elindul a bukás felé. Blair ilyen előzmények után nem reménykedhetett másban, mint a rendes felvételi eljárásban, de ezen esélyei legoptimistább számításai szerint is csekélyek voltak. Blair a Cristal pezsgősüvegért nyúlt, ami a nagy, kerek asztal kellős közepén, ezüst pezsgősvödörben jégbe hűtve állt, aztán telitöltötte poharát. – A sors a lúzerek menedéke – jelentette ki. – Aki a sorsra hivatkozik, csak kifogást keres arra, hogy miért engedi, hogy az események irányítsák őt ahelyett, hogy ő irányítaná az eseményeket. Csak azt szerette volna tudni ő maga is, hogyan tudná irányítani az eseményeket anélkül, hogy rendre alaposan elcseszné az összeset. Serena általában valamivel rövidebb ideig tudott koncentrálni a dolgokra, mint egy újszülött kiskutya, és mostanra már amúgy is lényegesen több bort ivott annál, hogy filozofikus témákról akarjon beszélgetni. – Most az egyszer hanyagoljuk a jövő témáját, oké? – kérte. Rágyújtott egy cigire, és a kifújta a füstöt Blair feje fölé. – Azt mondd meg inkább, neked is feltűnt-e, hogy az a szőke srác, akinek Aaron nyomja a szöveget, legalább tíz perce téged bámul. – Hosszú, kecses ujjaival eltakarta a száját, és felkuncogott. – Huhú! Már jönnek is! Blair hátrafordult, és meglátta, hogy rasztahajú, vega mostohabátyja, Aaron, meg egy extra magas, tüsire nyírt szőke hajú, világosbarna szemű srác, akin mesés szabású Armani szmoking feszített, az asztaluk felé közelít. Az ismeretlen fiú

idegesen dobolt ujjaival hihetetlenül hosszú lábai szárán, és Christian Dior félcipőjét figyelte, mintha attól tartana, hogy megbotlik benne. A két srác mögött a táncterem hullámzott, ahogy a káprázatos és káprázatosan öltözött lányok imádni valóan jóképű fiúkkal ringatóztak, karjukat egymás nyaka köré fonva, egy Beck-szám lassú ritmusára. – Mondj valami kedveset Blairnek – szólította fel Aaront Serena. – Szétstresszeli az agyát a jövője miatt! – Ki nem stresszel a jövője miatt? – forgatta a szemét Blair. Aaron bűnbánó grimaszba biggyesztette alsó ajkát: Serenával és Blairrel együtt érkezett a bálba, de amint ideértek, magára hagyta a két lányt, hadd igyanak és bagózzanak kedvükre, ő pedig indult megkeresni a haverokat. Pedig tudta, hogy Blair az utóbbi időben (írjuk ezt szüleik házasságkötése és az elcseszett előfelvételi elbeszélgetés számlájára) némileg feszült és érzékeny, így létfontosságú számára minden lelki támasz. – Bocs, csúnyán hanyagoltalak eddig. Akarsz táncolni, vagy ilyesmi? Blair még egy grimasszal sem felelt neki. Úgy néz ő ki, mint aki táncolni akar? A magas, szőke srácra sandított. – És te ki vagy? A szőke srác elmosolyodott. Foga még az ingénél is fehérebb volt. – Miles. Miles Ingram. Tehát Danny Ingramnek, neves éttermek és night clubok tulajdonosának fia. Az ő apjáé a New York-i Gorgon és a Los Angeles-i Trixie, hogy csak a két legkúlabbat említsük. – Osztálytársak vagyunk a Bronxdale-ben – magyarázta Aaron és épp most alakítottunk együttest. Miles a dobosunk. Blair belekortyolt pezsgőjébe, és várt, hátha mondanak valami olyat is a fiúk, ami nem dögunalmas. Miles rámosolygott Blairre, miközben egy szék háttámláján dobolt az ujjaival. – Sokkal-sokkal szebb vagy, mint amilyennek képzeltelek! – nyögte ki nagy nehezen. Blair nem mosolygott vissza rá; újból a kezébe vette a poharat. Ez a töketlen Aaron nyilván elmesélte neki, mekkora egy banya a mostohahúga, így Miles arra számíthatott, hogy bibircsókok vannak az orrán, és seprűnyél mered ki a seggéből. Őszintén szólva Aaron nem egészen így nyilatkozott haverjának Blairről, de az biztos, hogy feltűnően keveset mesélt róla. Ennek azonban éppen hogy nem töketlensége volt az oka, hanem az, hogy igyekezett kisajátítani magának a lányt – no de ne vágjunk a dolgok elébe, lesz erről még épp elég szó. Aaron a füle mögé igazította berasztásodott hajtincseit, és a másik lányt is bemutatta Milesnak: – Ő pedig Serena. Miles tetőtől talpig végigmérte Serenát: arcának finom és tökéletes vonásait, mélykék szemét, karcsú, ruganyos testét, amin csodaszép fekete Gucci ruha feszült.

Aztán egy pillanatra rajta felejtette tekintetét – nehéz lett volna megállni –, és csak utána nézett ismét Aaronra. – Nem ismerek rád! Egy szót sem szóltál róla, hogy milyen gyönyörű a mostohahúgod! Aaron megvonta a vállát. Szemlátomást feszengett. – Hát bocs. A két lány új cigire gyújtott: továbbra is szerettek volna arra számítani, hogy történik valami izgalmas. Bár ha abból indulunk ki, amit Blair az előbb a sorsról mondott, elvárható lett volna, hogy ők maguk kezdjék irányítani az eseményeket. Aaron megköszörülte a torkát, és újból feltette a kérdést Blairnek: – Biztos nem akarsz táncolni? Blair csak most vette észre, hogy a fiú nem kötött nyakkendőt, és hogy szmokingja ingének felső gombja nyitva van, gallérja pedig égnek áll. Látszott rajta az igyekezet, hogy divatot teremtsen. A lány mélyet szippantott a cigarettájából, majd Aaron képébe fújta a füstöt. – Köszi. Biztos. A lassú szám véget ért, tömegek tértek vissza az asztalokhoz, hogy feltankoljanak. – Úristen, leszakad a lábam! – nyafogta Kati Farkas, miközben levetette magát a Blairrel szemközti székre, és lerúgta tűsarkúját. – Az enyém már le is szakadt – kontrázott rá Isabel Coates, és leült barátnője mellé. Két éven át, amíg Serena a New Hampshire-i Hanover Akadémián tanult, Isabel és Kati gyakorlatilag hozzánőtt Blairhez. Együtt vették sminkcuccaikat a Sephorában, együtt itták a kapucsínókat a Le Canard-ban, és, igen, együtt jártak pisilni is. Blair a társadalmi élet központja volt, úgyhogy amikor vele mutatkoztak, szinte hírességeknek érezhették magukat, mindenhol megkülönböztetett figyelemmel fogadták őket. Csakhogy október elején, néhány nappal Kolumbusz napja, vagyis 12e előtt Serenát kirúgták a bentlakásos iskolából, és persze hazajött New Yorkba, csak hogy elszedje tőlük Blairt, ők pedig lehessenek megint a kis szürke, jelentéktelen Kati és Isabel. – Ti meg mit ültök itt, miért nem táncoltatok? –kérdezte Kati. Blair vállat vont. – Semmi kedvem hozzá. – Már csak a jövő hetet kell túlélnünk a félévi vizsgákkal! – sóhajtott fel Isabel, mert félreértelmezte a levertség okát, amit Blair hangjából kihallott. – Aztán jön a karácsonyi szünet, és elhúzunk innen, hogy kipihenjük magunkat! – Rohadt mázlisták vagytok, hogy nyaralni mentek decemberben! – irigykedett Kati. – Én mehetek megint abba a szaros Aspenbe egy újabb szaros sitúrára! – Na, az még mindig jobb, mint a mi connecticuti tanyánk, ahol meg kell dögleni az unalomtól! –sírt a szája Isabelnek is. – Issszonyú nagy buli lesz! – tört ki Serenából. Ragyogott az arca az izgatott örömtől.

Kati és Isabel döbbenten meredt rá. Tudták, hogy Blair és Serena együtt tölti a karácsonyi szünetet a St. Bartsszigeten. Blair anyja és Aaron apja ugyanis a Karib-tengerre ment nászútra, körbehajózták az egészet, de úgy szervezték, hogy az ünnepeket együtt töltsék Blairrel, Aaron-nal és Blair öccsével, Tylerrel a St. Barts Isle de la Paix nevű fürdőhelyén. Az „ifjú pár" minden gyereknek megengedte, hogy egyvalakit magával hozzon, ha akar; és még a lagziban, miután a női mosdóban Serena segített Blairnek rendbe hoznia magát, Blair őt hívta meg. Szilveszterre természetesen visszajönnek New. Yorkba. Tizenkét éves kora után nincs az a magára valamit is adó lány, aki a szüleivel töltené a szilvesztert, távol a partikban gazdag metropolistól. – Be fogunk pisilni a gyönyörűségtől! – bólintott rá Blair elégedett mosollyal az arcán. Már látta is maga előtt a jelenetet, ahogy barnító olajban tocsogva, vadonatúj Missoni bikinijében heverészik a tengerpart fehér homokjában, a hatalmas Chanel napszemüveg fél arcát eltakarja, mindeközben vadítóan jó, szörfgatyás srácok hordják neki az egzotikus italokat kókuszdióhéjban. Leszarja majd a Yale-t, meg Nate-et, Cyrust, de az anyját is, nem törődik semmivel, csak hogy tejeskávébarnára süttesse magát a karibi sziget napsütésében. Naná, hogy tisztában volt vele: Katit és Isabelt eszi a fene, hogy nem őket hívta magával a St. Bartsra, de az igazat megvallva egy cseppet sem érdekelte. Addig már csak egy hét! Chuck Bass közelítette meg Blairt hátulról. Hatalmas, meleg tenyerét már pakolta is rá a lány fedetlen, teniszen edzett vállára. – Épp most láttam Nate-et meg azt a kis constance-os bögyös macát az egyik sarokban. Gyömöszölték egymást rendesen! – jelentette be, mintha bárki is feltétlenül értesülni kívánt volna erről. Azt egyébként meg kell adni, Chuck jól nézett ki, legalábbis az ilyen fekete tónusú aftershave-reklámokba illő módon. Ez a srác volt a legkanosabb arc egész New Yorkban. Októberben egy éjszaka csúnyán rányomult Serenára, aki totál kiütötte magát a piával, és félig eszméletlenül hevert a Bass család Tribeca Star hotelbeli lakosztályán: mindent megtett, hogy kihasználja a helyzetet. Aztán még ugyanezen a héten kis híján leszedte a ruhát a kis Jenny Humphrey-ről a Csörözz! partin, a női mosdóban. Chuck a legrosszabb fajta gennyláda volt, a társaság mégis megtűrte, mert egyszerűen hozzájuk tartozott: egy elit fiúiskolában tanult; alsóban az Arthur Murray Tánciskolába járt táncolni, a Zöld Aszfalt Egyesületbe teniszezni, és énekelt egy dél-franciaországi tengerparti szálloda kápolnájában. Állandó meghívottja volt a legjobb partiknak és a legelőkelőbb zártkörű termékbemutatóknak, ugyanúgy, ahogy a többiek; beleszületett a fenékig tejfel életbe, ugyanúgy, ahogy a többiek. Nem lehetett kitenni az ajtón úgy, hogy vissza ne másszon az ablakon. Képtelenség volt kihozni a sodrából. Blair megpróbálta lerázni magáról a srác mancsát. – Kit izgat? Chuck keze csak ottmaradt valahogy a lány vállán. – Nate nem bírt rádumálni, hogy odaadd neki, igaz? – kérdezte, és masszírozni kezdte Blairt. – Azt gondoltam, én esetleg leszek olyan jó, és megszabadítalak tőle.

Blair egész teste görcsbe rándult. Eddig a percig túl sok baja nem volt Chuckkal, de most megértette, miért utálja Serena a srác pofáját. Hátralökte a székét, egy rántással kiszabadította vállát Chuck mancsai közül, és felállt. – Pisilek – jelentette be az asztaltársaságnak, mintha Chuck a világon sem volna –, aztán húzzunk innen a francba. Bulizzunk egyet nálunk, vagy mit tudom én. Aaron is felállt, és tett egy lépést Blair felé. Rasztafürtjeit zavartan igazgatta a füle mögé. – Jól vagy? – kérdezte aggodalmas hangon. Ebben a pillanatban Blairt Aaron figyelmes gondoskodása legalább annyira irritálta, mint Chuck bunkó nyomulása. –Tök jól! Sarkon fordult és átvágott a termen, amilyen gyorsan csak Christian Louboutin cipőjének tízcentis átlátszó tűsarka és irgalmatlanul feszes fekete Gucci ruhája engedte; nem nézett se jobbra, se balra, nehogy véletlenül a szemébe akadjon Nate meg a kis Ginnyje, vagy hogy a fenébe hívják azt a csajt. A táncparkett eközben már megtelt izgatottan duruzsoló emberekkel. Minden jel szerint azt várták, hogy megjelenik Flow, a világ legtutibb énekese, és előadja mondókáját. De Blairt ez hidegen hagyta. A legtöbb lánnyal ellentétben őt nem izgatták fel a hírességek: nem volt rájuk szüksége. A filmnek, amit magának vetített, anélkül is mindig ő volt a sztárja: a leghíresebb ember, akit ismert.

A világ legtutibb énekese csavar egyet a dolgokon Jenny egész este bódult transzban lebegett. Nate, mielőtt idehozta a FeketeFehér Bálra, taxin, vadonatúj Donna Karan szmokingban ment érte a házuk kapujáig, aztán elvitte a Bondba egy kis szusira, valamint nem kevés szakéra, és ajándékozott neki egy türkiz színű, csillag alakú Jade Jagger-es medaliont. A fiú zöld szeme csillagokat szórt a gyertyák fényében, aranyszőke haja pedig észveszejtő édesen volt borzas – Jenny agya nem győzte a polaroid képeket készíteni róla. A lány azt tervezte, hogy ezek alapján másnap mindjárt reggel új arcképet fest Nate-ről, és kirakja a falra a többi közé. És, ami mindennél jobb volt, megérkezésük után Nate nem rángatta magával körbe-körbe, hogy vadidegen emberekkel kelljen beszélgetnie. Még a fiú lármás haverjai, Jeremy Scott Tompkinson, Anthony Avuldsen és Charlie Dern is békén hagyta őket. Ma este Nate csak az övé volt, egyetlen örömét abban lelte, hogy csendben őt ölelgeti és csókolgatja egy sarokban. – Ismered Gustav Klimt A csók című képét? –susogta Nate imádni való arcában gyönyörködve Jenny. – Nem, asszem, nem – ráncolta a homlokát a fiú. – A, biztos láttad már, halál híres kép. Na mindegy, ez az egész engem arra emlékeztet. Nate vállat vont, és a színpad felé kémlelt. – Figyeld, szerintem ez a 45-ös figura mindjárt előjön és lenyomja a rizsát. Jenny a falnak vetette a hátát. Mielőtt összejött Nate-tel, nedves lett volna a bugyija az izgalomtól, ha szemtől szembe találkozik egy ilyen nagy sztárral, mint Flow, most azonban nem vágyott másra, mint hogy folytassa a csókolózást Nate-tel. – Kit érdekel? – nevetett fel. Kézfejével, óvatosan, hogy rózsaszín MAC szájfényét el ne kenje, megtörölgette ajkát. – Ez gyönyörű volt! – Micsoda? – kérdezte Nate, és zavart tekintettel körülnézett a teremben. – Ilyen hosszan még sosem csókolóztam – vallotta be Jenny. Nate visszafordult barátnőjéhez és rámosolygott. Útban Jennyék felé a taxiban elszívott egy spanglit, és még érezte a hatását. Tetszett neki Jennifer ruhája: hosszú volt, és fekete, elöl-hátul mélyen kivágott, az alján izgalmas fehér fodor röpködte körbe a lány aprócska bokáit. Jenny a Century 21-ban vette a göncöt, a márkás ruhák diszkontjában, ami mindig tele van potyalesőkkel meg olyanokkal, akiknek tök mindegy, mit vesznek fel, csak márkajelzés legyen rajta; azt sem bánják, ha szarul áll, ami nem is csoda, mert a modell csak egy neves divattervező brutális melléfogása, amit a Century 21-on kívül sehol sem lehetne eladni. Pont négyhavi zsebpénze fog rámenni, hogy visszafizesse az árát apjának, de Nate-nek erről nem kell tudnia. A fiú apró, fekete-fehér angyalnak látta Jennyt, a legállatabb bögyökkel felszerelve, amit el tudott képzelni. Újra és újra végigsimította a lány hófehér, babapopsi-puhaságú karját. Finom tapintása volt, finom és meleg, mint egy ötcsillagos étteremben a firissen sült kenyérnek.

A DJ benyomott egy 45-számot, a Korrupt Me-t, erre Flow, az isten tudja, honnan, bevillant a színpadra egy szmokingkabátban, ami alatt piros. Szeresd őket feliratú pólót viselt, és úgy vigyorgott, mint akinek totál tiszta, hogy ő a világegyetem egyik legtutibb pasija. Az anyja egy dán fehérneműmodell volt, az apja egy jamaikai kávémogul, ő maga pedig úgy nézett ki, mint Jim Morrison kreol bőrű, kék szemű kiadásban. Odalépett egy átlátszó szónoki pulthoz, mire a zene elhallgatott, a közönség pedig hujjogatni és tapsolni kezdett. Amikor kiléptek a sarokból szemügyre venni az eseményt, Jenny belecsúsztatta apró kezecskéjét Nate jókora, férfias tenyerébe, és megszorította. – Hatalmas köszi mindenkinek, aki felöltözött szépen a mai estére, és eljött hogy adakozzon, mert azt szeretné, hogy: – ezzel széttárta szmokingka–bátja szárnyait, és a pólóján fehérlő nyomtatott nagybetűkre mutatott. A színpad előtt tolongó, felpörgött vendégek némelyike, aki nem bánta, ha nyilvános helyen seggfejnek mutatkozik, rikoltva olvasta fel a szöveget: – Szeresd őket! Ugyanebben a pillanatban Blair kilökte a női mosdó ajtaját, és azon nyomban belebotlott Nate-be és Jennybe, akik ott ácsorogtak kéz a kézben. Jennyn valami bődületesen nagymamis, halál gáz szabású ruha volt, ami lötyögött a seggén, és majd szétpattant a cicijén. Úgy néztek ki ezek ketten, mint valami suttyó külvárosi kölykök az iskolai bál estéjén. Blair megigazította ruhája pántját, és cuppantott egyet rubinpirosra polírozott ajkával. Amilyen gyorsan csak lehet, ott akarta hagyni a turbékoló gerlepárt. De arról szó sem eshet, hogy behúzott nyakkal somfordáljon el onnan, mint amolyan szerencsétlen, ejtett exbarámő. Annál sokkal több büszkeség szorult belé, a rohadt életbe! Sokkal-sokkal több! – Szeretnék köszönetet mondani a szervezőbizottságnak is ezért a fantasztikus bálért, és külön a bizottság két vezetőjének, Blair Waldorfnak és Serena van der Woodsennek – folytatta Flow. A neveket egy kis kártyáról olvasta fel. – Csajok, gyertek már fel ide mellém, és jelentsük be együtt, mennyi adomány gyűlt össze az este! A vendégek kezdtek jobbra-balra forgolódni, a nyakukat nyújtogatták, hogy megtalálják a tömegben Serenát és Blairt. Serena a rá jellemző vagánysággal felrikkantott, és könnyű léptekkel megindult a táncparketten át a színpad felé; világosszőke haja lobogott utána. Flow hátralépett egyet, amikor a lány a pulthoz lépett: totál lepadlózott a lány szépségétől. Serena pedig rábukott a mikrofonra, és belekiáltotta: – Ne izélj már, Blair, gyere fel! – Szemével mindvégig barátnőjét kutatta. Blair érezte, hogy mindenki őrá bámul. Mosolyt erőltetett az arcára, elindult a mosdóajtó melletti őrhelyéről, és a színpad felé lépkedve elvonult Nate és Jenny orra előtt. Nate-nek leesett az álla, amikor Blair elsuhant előtte. A lány most magasabbnak tűnt, mint amilyenre emlékezett, és a segge is mintha formásabb lett volna. Hosszú haja csillogott, bőre gyöngyházfénnyel derengett, és Nate ellenállhatatlan késztetés érzett, hogy megérintse. Bombázó volt, és kész. Nem, nem igaz: sokkal több volt,

mint bombázó. Nate megzavarodott. Meg akarta ragadni Blair karját, és azt mondani neki: „Gyere vissza, kicsim, hülyeséget csináltam, tévedés volt." De ekkor Jenny megszorította a kezét – lenézett a lány szerelemmel teli barna szemébe, meredeken lefelé ívelő dekoltázsába, és abban a pillanatban megint tökéletesen megfeledkezett Blairről. Olyan volt, mint a legbambább labrador retriever, aki előtt ha meglengetnek egy botot, azonnal el akarja kapni, de ha közben egy teniszlabdát is eldobnak neki, rohan utána, mintha a bot a világon sem lenne. Mikor Blair is fellépett a színpadra, Flow széles vigyorral az arcán Serena kezébe nyomott egy darab papírt. Halálosan elégedett volt vele, hogy kiderült: a bál mindkét főszervezője káprázatosan gyönyörű lány. – Lássuk csak – kezdte Serena, és elolvasta a cetlire írt számot. – Úgy tűnik, hogy pontosan nyolcszázezer-négyszáz dollár gyűlt össze. A bál teljes bevételét a Szeresd Őket Nemzetközi Állatmentő Alapnak ajánljuk fel. – Megvillantotta híres mosolyát, amit a társasági– és pletykalapok annyi fényképe örökített meg mostanában, aztán oldalba bökte barámőjét. Blair már több száz hasonló rendezvénjmek volt házigazdája, tudta, mi a menetrend. Odahajolt a mikrofonhoz, és elbúcsúzott a vendégektől: – Köszönjük, hogy eljöttek – kiáltotta, és előhúzta legemberbarátibb (állatbarátibb) mosolyát. – A Coach ajándékcsomagjaikat itt ne felejtsék! Az az est fénypontja! A zene ismét feldübörgött, a korábbinál is hangosabban, és a vendégsereg rohant vissza piálni meg táncolni. Flow odahajolt Serena füléhez és belesúgott valamit. Forró lehelete csiklandozta a lány fülét. A fickónak frissen hasított bőr illata volt. Serena felkuncogott. –Várj egy kicsit, oké? Flow bólintott, Serena pedig belekarolt Blairbe, és elrángatta a szónoki pulttól, vissza az asztalukhoz. – Arra kért, hogy várjam meg odakint. El akar vinni sétakocsikázni a limuzinján. Ugorj gyorsan a kabátodba, te is velünk jössz. Blair vágott egy grimaszt. Kösz szépen, olyannak ismeri őt, mint aki szeret elefánt lenni? – Nem hinném – tiltakozott. Serena úgy tett, mintha meg sem hallotta volna az ellenvetést. Esze ágában sem volt hagyni, hogy Blair elcsessze neki ezt a bulit. Kati, Isabel, Chuck, Aaron és Miles még mindig az asztalnál ült, kupicánként töltögették magukba a Sztolicsnaját, amit Chuck csempészett be a bálra ezüstből készült, monogramos kis lapos flaskájában. – Ugrás, fiúk, lányok! – vigyorgott rájuk Serena. – Lépünk innen. A parti Flow limójában folytatódik! Blair előhalászta ruhatári bilétáját nem kimondottan állatbaráti eljárással, menyétbőrből és tatupáncélból készült Fendi retiküljéből. Serena dinamizmusa néha kimondottan az agyára ment. De nem nevezte volna élete legnagyobb veszteségének, hogy itt kell hagynia ezt a bált.

Könnyen bele tudta élni magát, hogy csinosan felöltözve, egy limuzin sötétített ablakán keresztül figyeli, hogyan suhannak el mellette a házak, az utcák, az egész város. Annyira audreys volt ez! Tisztára Alom luxuskivitelberú Még az is lehet, hogy egy kocsikázás Flow limójában éppen az a fajta varázslat, amitől az élete katasztrófák sorozatából sikerszériává válik, és álmai egymás után szépen valóra válnak. Na persze! Nate ez idő tájt már kezdte kissé unni, hogy mást sem csinál egész este, csak csókolózik Jenny-vel. Alig ivott valamit, mióta itt van a bálon, és sürgető szükségét érezte még egy jointnak. – Nem sétálunk egyet? – kérdezte a lánytól. Jenny mosolyogva nézett fel rá. A fiú szempilláit mintha aranyporral hintették volna be, ugyanúgy csillogtak, mint a haja. Ez az este csak egy módon lehetett volna még annál is tökéletesebb, mint amilyen már így is volt; ha Nate egyszer csak a fülébe susogná: „Szeretlek!" És remélhetőleg éppen erre készült. – De, sétáljunk! – felelte lelkesen. Felvették kabátjaikat a ruhatárból. Nate tartotta Jennynek az ajtót, amíg a lány kilibbent a vendégektől kavargó szálloda előteréből az utcára. A járda mellett egy hatalmas, sötétített ablakú limuzin parkolt. A márványlépcsőkön lefelé Nate elengedte Jenny kezét, hogy lopva rágyújthasson a spanglira. A lány csalódottságában fekete antilopbőr kesztyűjével kezdett babrálni. Azt szerette volna, ha Nate nincs betépve, amikor szerelmet vall neki. A limó hátsó ablaka hirtelen leereszkedett, és Serena csinos szőke fejecskéje jelent meg a nyílásban. – Csá, fiatalok! – kiáltott ki nekik. – Ugorjatok be, buli van! Gyerünk, gyerünk, befelé! Serena szokása szerint ösztönből mozdult, nem gondolkodott, mielőtt megszólalt. Fel sem merült benne, hogy Nate és Jenny volt az utolsó két ember ezen a világon, akiket Blair látni akar. Jenny évek óta volt távolról rajongó, lelkes híve Serenának. Az, hogy kocsikázzanak egyet vele meg mindazokkal, akik odabent ülnek még, legyenek azok bárkik, izgalmasan és vagányul hangzott; és mindenképpen jobbnak ígérkezett annál, mint hogy fel-alá kolbászoljanak a dermesztő hidegben, miközben Nate agya elszáll. – Nem bánod? – érintette meg Jenny a fiú karját. Nate vállat vont. Benne volt ő bármiben, ha viheti magával a spangliját. – Dehogy. Üljünk be, miért is ne? A limuzin ajtaja kicsapódott. Jenny izgatottan kacagva átevickélt a neccharisnyás combok és a szmokingba csomagolt térdek őserdején, majd behajtogatta magát a túloldali ablak mellett egy félfenéknyi helyre egy lány mellé, akinek a cipője olyan állatul nézett ki, és annyira ordított róla, hogy egy vagyonba került, hogy Jenny padlót fogott. Hát még mikor lekattant neki, hogy ez a lány történetesen Nate exbarámője, BlairWaldorf!

Paprikavörösre vált az arca, és sürgősen a másik irányba kezdett nézelődni. Onnan viszont Chuck Bass meresztette vissza rá a szemét, az a seggagyú alak, aki októberben, a Csörözz! partin megpróbálta kinyomni belőle a szuszt egy vécéfülke meghitt magányában. Hát ilyen kínos helyzetbe kerülhet az ember lánya, ha fejest ugrik egy limuzinba anélkül, hogy először lecsekkolná, ki ül még odabent.

D szűzen megy a házasságba? Daniel Humphry leharapta, és szobája barna plüss-szőnyegének bolyhai közé köpte Vanessa Abrams kisujjának körmét. Ez ugyanis sokkal hosszabb volt, mint a többi, és Dan már idegbajt kapott tőle, hogy Vanessa véletlenül folyton megkarmolta vele. – Hé, most mivel fogok pengetni? – reklamált a lány; kiszabadította a karját Dan szorításából, és szemügyre vette a kárt, ami érte. – Azt sem tudod, melyik végénél kell megfogni egy gitárt! – nevetett fel Dan. Sápadt arcbőre egészen összegyűrődött borzas barna haja alatt, amit szökőévente vágatott; de ez a zilált szénakazal, amit a búráján hordott, passzolt a koffein– túladagolásos költő imázsához. Vanessa megvonta a vállát, és hófehér csuklójával megdörgölte feje búbját, amit néhány milliméteresre nyírt, sötét haj borított. Hatalmas barna szeme volt, a bőre fakó, az ajka vékony, de piros – akár csinos is lehetett volna, ha hagyja megnőni a haját. De Vanessa tett a szépségre. Jobban szerette a dolgok sötét, ronda oldalát. – Mit tudsz te erről? – kérte ki magának a beszólást. – Reggeltől estig veled vagyok, de éjszakánként tépem a húrokat! – Na persze! Te, aki megőrülsz a hangos zenétől! – cukkolta Dan. Ledöntötte Vanessát az ágyra, és csiklandozni kezdte a hónalját. – Te, aki kiírtál magadnak CD– re három mega mennydörgést, és éjjel-nappal azt hallgatod! – Hagyd abba! – visította Vanessa, vadul kapálódzott kezével-lábával, és görcsösen fel-felhorkant. – Daniel Randolph Humphrey! Azonnal hagyd abba! Jajj, hát nem cuki, ahogy szeretik egymást? Dan hirtelen abbahagyta Vanessa csiklandozását, és felült. –Tudod, hogy ezt utálom! Vanessa visszahúzta felgyűrődött fekete garbóját kissé húsos hasára. – Mit, Randolph? Mit utálsz? Randolph, Randolph, Randolph! Hogy adhat ilyen nevet valaki a gyerekének? Ez úgy hangzik, mint egy óvszermárka! Egy síkosított Randolphot kérek! – hahotázta. Dan néma csendbe burkolózott. Összevont szemöldökkel dugdosta bele ujját a lyukba, amit az ágyára terített, katonaságtól leselejtezett, ősrégi zöld gyapjúpokrócba ő égetett egyszer cigarettával. Vanessa is felkönyökölt fektéből. – Ne haragudj. Megígértem, hogy nem csesztetlek a második neveddel, aztán tessék, itt vihogok rajta, mint egy hülyegyerek. De Dant nem ez izgatta. – Hány éves ez a Clark? Huszonkettő? – kérdezte. Vanessa barna szeme még nagyobbra kerekedett. Clark a pultos srác volt a Five and Dime-ban; vele kavart Vanessa, mielőtt Dannek végre-valahára lekattant, hogy több is lehetne közte és Vanessa között, mint barátság.

– Annyi. Na és? – Semmi. Ráadásul pultos. Nagy bika, igaz? – Nem tudom. Talán igen. – Vanessa még mindig nem vágta, mire akar kilyukadni a fiú. Dan hanyatt dobta magát az ágyon, és rágjnijtott az aznapi százezredik Cameljére. Mélyen leszívta a füstöt, aztán kékesszürke gomolyagot fújt Vanessa feje fölé. A lány látta rajta, hogy igyekszik higgadtnak tűnni, de a szeme elárulta, hogy tiszta ideg. – Na és... öö... lefeküdtél vele? Vanessa leplezni próbálta mosolyát. Szóval erre megy ki a játék! Alaposan megfontolta, hogy válaszoljon a kérdésre. –Tulajdonképpen... mondhatjuk. – Mit? Mondhatjuk, hogy lefeküdtél vele, vagy mondhatjuk, hogy nem? – Hát... igen. De nem sokszor – vallotta be Vanessa tétován. A teljes igazság kedvéért: kétszer feküdt le Clarkkal. Az első alkalommal világos nappal csinálták, és Vanessát annyira zavarták meztelen testének adottságai, hogy semmi másra nem tudott koncentrálni. Másodjára már nem volt ennyire feszült, de továbbra sem értette, mi olyan nagy cucc a szexben. Neki teljesen vízözön előtti dolognak tűnt: semmiben nem különbözött attól, amit a természetfilmekben látott; ugyanezt csinálják a zebrák meg a hiénák is a párzási időszakban. De ettől függetlenül azért örült neki, hogy túl van rajta. Mintha kapott volna valamit a dologtól, egy ilyen „itt is voltam, ezt is láttam" típusú cuccot. – Aha – mondta Dan, és újból hosszút slukkolt a cigijéből, aztán harmadszor is. Ujjával végigkövette kávéfoltos fehér párnahuzatának szegélyén a varrást. Ő szűz volt még, Vanessa pedig már nem. Nem tudott mit kezdeni magában ezzel a dologgal. Illetve a fenét nem. És ideges volt, és hülyének, töpszlinek, girnyónak, sápadnak, ufónak érezte magát, mindenhez bénának. Mi a szarért kellett Vanessának egy vadidegen pasival kefélnie?! – Jaj, ne már! Jól van, basszus, szűz vagy – mondta ki njdltan a lány. – Nagy ügy! Ez nem jelenti azt, hogy az is maradsz! – vonta fel sűrű szemöldökét sokatmondóan, és rámosolygott Danre. Az felnézett rá, visszamosolygott, és szégyenkezve elpirult, amitől egyébként sápadt arca elbűvölő rózsaszín árnyalatot öltött. – Úgy gondolod? Vanessa bólintott, és közelebb nyomult hozzá. – Úgy gondolom. Mindkét tenyerét a fiú csupa csont mellkasára tette, és hanyatt lökte Dant az ágyon. Aztán kivette a cigit a kezéből, és beledobta az állott kávéval félig teli csészébe az éjjeliszekrényen. – Ne parázz! – nyugtatta a tőle telhető legfátyolosabb hangon, úgy, ahogy elképzelése szerint a tapasztalt nők beszélnek. – Tudom, mit csinálok!

Gyengéden szájon csókolta Dant, aztán nekilátott, hogy mindkettőjüket levetkőztesse. Először a fiú szürke pólójától szabadult meg, aztán a magáétól – ez viszont fekete volt. Alatta szintén fekete ujjatlan topot viselt. Vanessa csak fekete ruhadarabokat volt hajlandó felvenni. Dan mély lélegzetet vett és behunyta a szemét. Egyáltalán nem ilyennek tervezte ezt a dolgot. Ö a szexet a születés és a halál mellett az emberi élet legmélyebb értelmű és legköltőibb eseményének tartotta. Nem olyasmi, amit unalmában művel az ember a barátnőjével szombat este, egy héttel a félévi vizsgák előtt. Nem, ez azután következik, hogy minden más módon – intellektuálisan, spirituálisán és filozofikusan – már felfedezte egymást a férfi és a nő! Dan azzal a gondolattal is eljátszott már nemegyszer, hogy megvárja a szexszel, amíg megnősül, és készen áll arra, hogy gyerekei legyenek. Öt gyereket vett tervbe, és eltökélte, hogy kedvenc íróiról nevezi el őket: Kafkának, Goethének, Sartre-nak, Camus-nek és Keatsnek fogják őket hívni. De még ha nem vár is a házasságig, az első alkalomnak meggyőződése szerint feltétlenül egy felfedezési folyamatnak kell majd lennie, olyasminek, mint amikor az ember egy új nyelvvel kísérletezik, amin beszélni tud a másikkal. Csakhogy Vanessa már megtanulta ezt az új nyelvet egy vadidegen pasastól! – Milyen keskeny a lábfejed! – jegyezte meg a lány. A földön térdelt, úgy húzta le a zoknit Dánról. –Várj! – mondta Dan; felült az ágyon, és elhúzta a lábát Vanessa elől. A lány felmászott a matracra és leült törökülésben Dan mellé; csak egy fekete harisnyanadrág meg egy fekete top volt rajta. – Mi a baj? – Nem akarom. Illetve... nem most akarom –mondta Dan. Csupasz mellkasa előtt összefonta cingár karjait; kordnadrágja még rajta volt, mégis meztelennek érezte magát. – Előszörre én is baromira paráztam – biztatta Vanessa, és ujjával játékosan bökdösni kezdte a fiú karját. – De az egész nem olyan nagy cucc, hidd el. Dan nyelt egyet, és felnézett a plafonra. Hosszan bámult némán egy repedést a mennyezet alatt körbefutó stukkón, pont a feje fölött. Aztán megszólalt: – Én inkább még várnék vele. Szeretném, ha... spontánabb lenne. – Hát jól van – bólintott rá egy mély sóhaj után Vanessa. – Viszont, Dan! Azt azért érted, ugye, hogy ez csak szex? Nem valami költemény. Na, ebből is látszik, hogy Vanessa viszont nem értette. Dan számára a szex igenis költemény volt. Méghozzá valószínűleg életművének legfontosabb költeménye. A fiú a pólójáért nyúlt, és gyorsan áthúzta a fején. – Szeretnék még várni vele. Ennyit mondtam. – Oké – vágta rá Vanessa, és nagyon kevés hiányzott hozzá, hogy elveszítse türelmét. Dan folyton mindent túlbonyolított, oldalakat írt tele kis fekete jegyzetfüzeteiben, és csak akkor hagyta abba, ha teljesen kimerítette a témát. A lánynak borzasztóan tetszett, hogy Dan érzékeny és romantikus lélek, de el tudta volna viselni, ha egyszer-egyszer megvan agyalás nélkül, és csak vár és engedi,

hogy sodorják magukkal a dolgok. Mindezzel együtt első találkozásuk óta, azaz három éve szerelmes volt a fiúba, pedig a legutóbbi hetekig csak nagyon jó barátok voltak. Esze ágában sem volt, hogy most csessze el a dolgokat, hogy végre összejött Dannel. A fiú újabb cigarettára gyújtott. A keze iszonyatosan remegett. Vanessa újból belebökött a karjába: –Jaj, ne gyötrődjél már annyira! Semmi baj: ha nem, hát nem. így is jó. Oké? Dan bólintott, Vanessa pedig megragadta a fiú kezét, és karját a nyaka köré fonta. Visszafeküdtek az ágyra, szemben egymással. Dan, miközben hüvelykujjával gyengéden végigsimított Vanessa fekete borostás fejbőrén, belefújta a füstöt a mennyezetről lógó kínai papírlámpa közepébe. Örült, hogy nem kell magyarázkodnia. Ez a szép abban, ha az ember olyan lánnyal jár, aki egyben jó barátja is: hogy majdhogynem jobban ismeri őt, mint ő saját magát. Jó ideig hevertek így: csak nézték, hogyan gomolyog Dan cigijének füstje a fejük fölött a levegőben. Ez a másik szépsége annak, ha az ember szerelme és legjobb barátja ugyanaz a személy: nem muszáj folyton beszélgetni. – Ahogy kitör a szünet, megyek megint forgatni – törte meg a csendet végül Vanessa. – A Háború és békét nem merem beadni az NYU-ra. Azon kiakadnának, hogy milyen pesszimista. A lány legutóbbi filmje Tolsztoj regényének egyik jelenetét dolgozta fel. Andrej herceget, egy lezüllött kokóst Dan alakította benne. Vanessa NYU-s előfelvételije folyamatban volt, és mivel a filmrendezést jelölte meg főszakként, írott esszé helyett egy filmet készült beküldeni. Alig várta, hogy felvegyék. Már csak egy félévet kell kibírnia a Constance Billard Gebe Divatmajomképző Lányiskolában, ahol (hála istennek) totál kilógott a sorból, és végre szabad lesz, szabad, szabad! Dan hosszú füstkígyót fújt a levegőbe. Nem értette, mitől fosik Vanessa. Persze, igen, a filmjei pesszimisták voltak, de hát éppen ettől voltak zseniálisak. Eséíye sincs annak, hogy ne vegyék fel az NYU-ra. – Ha itt valaki foshat a felvételitől, az én vagyok – mondta, és keze ismét remegni kezdett. – Hülye vagy? – förmedt rá Vanessa. – Bármelyik főiskola, ahol valamirevaló irói kurzus fut, gyilkolna, hogy hozzájuk járjál! – De ha már a pesszimizmusnál tartunk, az én verseim aztán totálisan... – Dan félbehagyta a megkezdett mondatot. Igazából nem is az aggasztotta a verseivel kapcsolatban, hogy pesszimisták, hanem az, hogy túl személyesek. Bizarr öüemek tűnt, hogy beküldjön közülük egy kötegre valót egy véletlenszerűen számára kijelölt felvételiztető tanárnak a Columbia, a Brown vagy a Vassar Egyetemen. Olyan volt, mintha lemeztelenítené magát egy vadidegen ember előtt, aki talán nem is olvasta Goethét, Sartre-ot és Camus-t, ezért meg sem értheti Dan verseiben a műveikre tett burkolt utalásokat. – Szerintem nyugodtan megpróbálhatnád mégjelentetni valahol egy-két versedet – javasolta Vanessa. – Attól tuti rád indulnak a felvételiztető tanárok! Dan elnyomta a csikket egy üres kólás flakonban. – Na persze! – nevetett idegesen. Szenvedélye volt ugyan az írás, de egyáltalán nem érezte magát késznek arra, hogy a nyilvánosság elé lépjen verseivel. Még nem

talált rá saját költői hangjára, ezt tisztán látta. Ha írt egy új verset, az mindig egész más volt, mint az összes korábbi. Vanessa felállt az ágyról. – Most meg mi van? Tök komolyan mondtam! Küldd be a verseidet néhány lapnak! Dan az orrára húzta a takarót, igyekezett eltűnni alatta. – Jó, beküldőm – morogta minden meggyőződés nélkül. Nem állt készen, hogy ágyba bújjon barátnőjével, és nem állt készen, hogy megjelentesse a verseit. Most aztán pláne bénának érezte magát mindenhez. Vanessának volt érzéke hozzá, hogy mikor kell visszavonulást fújni. Mély lélegzetet vett, és felébresztette a lelkében alvó cicamicát, felkeltette a kályháról, ahol eddig melegedett, és odaküldte Danhez, mert látta, hogy a fiúnak most egy brutál nagy puszira van szüksége azon a cuki kis pofiján. Becsusszant mellé a takaró alá, és állon csókolta. – Már csak egy hetet kell kibírnunk, aztán az egész szünetet így tölthetjük! – duruzsolta a fülébe. Constance-os és Riverside-os osztálytársaikkal ellentétben sem Dan, sem Vanessa nem készült elutazni a karácsonyi szünetben valami flancos üdülőhelyre. Vanessa basszusgitáros nővérével, Rubyval élt egy lakásban Brooklyn Williamsburg negyedében. Szülei avantgárd művészek voltak, Vermont államban laktak, és a karácsonyt minden évben turnén töltötték performance-csoportjukkal. Dant és húgát, Jennyt apjuk, Rufus nevelte, a szélsőbalos író, aki szinte teljesen ismeretlen beatköltők köteteinek szerkesztésével is foglalkozott, és nem tartotta sem a karácsonyt, sem a hanukát, mint ahogy egyébként semmilyen más ünnepet sem. – A faterom idei lasagne-vacsorája most pénteken lesz – közölte Vanessával feleletképpen Dan, és minthogy feszültsége már a múlté volt, simogatni kezdte a lány hátát. Vanessának bársonyos tapintású, erős háta volt; nem állt ki minden bordája, mint Dannek, és ez nagyon tetszett neki. – Ugye eljössz? Vanessa vállat vont. – Persze. De készítsd fel rá az apádat, hogy most nem vagyok hajlandó úgy telezabálni magamat, mint tavaly. Van ugyanis még egy tervem a szünetre: le akarok adni két-három kilót. – Mi a fenének? – kérdezte, de közben egy pillanatra sem hagyta abba a cirógatást. Semmi szükségét nem látta annak, hogy Vanessa fogyókúrázni kezdjen. Egy versében tökéletesen jellemezte a testét: olyan volt, mint a víz. – Azért, hogy jobban álljanak rajtam a ruháim. Vanessa abban is különbözött osztálytársnői többségétől, hogy nem volt mániája a fogyás. De azt azért ő sem szerette, ha csak behúzott hassal tudta begombolni a nadrágjait. – Nekem viszont így tetszel, ahogy vagy! – jelentette ki Dan, és orrát hozzádörgölte Vanessa füléhez. A lány szembefordult vele, ajkuk egymáshoz ért, és hosszú, gyönyörteljes csókban forrt össze. Közben Vanessa csak arra tudott gondolni, hogy Dannel a szex valószínűleg sokkal nagyobb lelki élmény lesz, mint Clarkkal volt. Csak érezze már egyszer késznek magát rá Dan!

– Szeretlek! – súgta a fülébe a fiú, mikor végül kinyitotta okos, barna szemét. – Én is téged – súgta vissza Vanessa, és ő pedig becsukta az övét. Átfutott az agyán, hogy megkérdezi Dant, nem akar-e mégis megpróbálkozni a szerelmeskedéssel, de aztán meggondolta magát: nem akarta megtörni a pillanat varázsát. Belátta: ki kell várnia, amíg a fiú felkészültnek érzi magát a szexre. De Dant ismerve azt is tudta, könnyen lehet, hogy egészen a nászéjszakájukig kell várnia. Úristen, mintha nem úgy viselkednének máris, mintha házasok lennének!

J apadó partikedve A limuzin hátsó ülésén Blair hirtelen a nagydudájú Jenny Humphrey és a nyakigláb, tüsihajú Miles közé ékelődve találta magát. Velük szemben Serena ült Flow ölében („csak hogy mindenki kényelmesen elférjen", magyarázta Serena), az ablak mellett pedig Nate kucorgott, de már kezdte nagyon jól érezni magát. Katit, Isabelt és Chuckot is megkínálta egy-egy jointtal, ők pedig, ha betéptek, még annál is idegesítőbbek tudtak lenni, mint amikor berúgnak. Aaron törökülésben ült a két ülés között a padlón, és az autó PlayStation 2-jével játszott. –Tényleg, mi is az igazi neved? – kérdezte Serena Flow-tól, habár az MTV műsoraiból pontosan tudta, hogy annak idején Julian Prospere-ként anyakönyvezték. Ami egyébként nagyságrendekkel jobb név volt, mint a Flow, de Serenának esze ágában sem volt ezt a vélekedését megosztani az énekessel. Flow megcsillantotta legendás szégyellőskisfiú-mosolyát, amit a Spin, a Rolling Stone, az Entertainment Weekly és az Interview címoldalairól mindenki jól ismert, és megrázta fürtös fejét. –Az szakmai titok! – felelte. – így élőben azért kevésbé vagy jóképű – cukkolta Serena, és elfordította tőle az arcát, amin gonosz kis mosoly jelent meg. Hazudott, természetesen: Flow, ha lehetséges, vagy tízszer olyan jóképű volt élőben, mint a fotóin. Serena tisztában volt vele, hogy ez a fajta pasiszédítő szöveg röhejes, de nagyon bejött neki Flow a halántékára kunkorodó kis sötétbarna tincseivel, aranybarna bőrével, hosszú, előkelően finom ujjaival. Miért is ne szédítse egy kicsit a fejét? Úgyis csak egyéjszakás cucc az egész. Flow holnap visszarepül Los Angelesbe, vagy hol a rákban lakik, ő pedig végre nekiláthat tanulni a félévi vizsgákra. Nem akart tőle mást, csak szórakozni egy kicsit. Serena sosem akart semmi mást, csak szórakozni egy kicsit. Flow összerezzent; úgy csinált, mint akinek nagyon kínos, hogy istenien néz ki. – Bocsánat. Azt hiszem, alacsonyabb is vagyok annál, ahogy a képeken kinézek. Lehajolt és felrántotta az ülése alá beépített mélyhűtő ajtaját. – Fiúk, lányok, egy italt? Nem szomjaztatok meg? – kérdezte. – Én kérek! – csapott le az alkalomra Blair. Ezt a rémálmot itt csak seggrészegen lehet elviselni. – Öö... kaphatok én is egyet? – próbálkozott félénken Jenny is. A limuzin ekkor nagyot zöttyent egy aknafedélen, amitől Jenny mellei kegyetlen táncba kezdtek. A lány Nate felé sandított, hogy észrevette-e, de a fiú azzal az elvarázsolt arckifejezéssel bámult ki az ablakon, ami nála a totális betépettség csalhatatlan jele volt. Miles segített Flow-nak tíz ólomkristály poharat teletölteni pezsgővel. Az egyiket végül odanyújtotta Blairnek, és még a levegőben hozzákoccintotta a saját poharát. – Egészségedre!

Blair elvette a pezsgőt, és minthogy ő nem az ablak mellett ült, így nemigen volt mire néznie, Miles arcát kezdte méregetni. A fiúnak nagy, világosbarna szeme volt, kicsit olyan, mint Muffnak, Aaron kutyájának. Síugrósáncot formázó hetyke kis orrán szeplők tömege virított, tejfölszőke, rövid haja pedig az égnek állt. Hosszú nyakán úgy dagadtak ki az erek, ahogy a testépítőknek meg a kosarasoknak szokott. Mindent együttvéve úgy nézett ki, mint egy atléta testével összemontírozott rajzfilmfigura. Minthogy azonban Blairnek nem volt jobb dolga, és Miles szemlátomást rá volt indulva, a lány úgy döntött, megpróbál kisajtolni némi élvezetet abból, hogy flörtöl vele. – Köszi – mondta neki, és kezét a fiú combjára tette. Kortyolt egyet a pezsgőből. Miles mosolyán látszott, hogy úgy véli: ez egy csodálatos barátság kezdete. Flow mindeközben megállás nélkül udvarolt Serenának. – Komolyan mondom, ilyen gyönyörű lányt, mint te vagy, már nagyon régen nem láttam! – duruzsolta a fülébe. – De lehet, hogy még sohasem! Nem is tudom, elhiggyem-e, hogy nem vagy fotómodell vagy színésznő, vagy ilyesmi! Serena két ujját belemártotta a pezsgőjébe, aztán a szájába vette őket. Meglepte, hogy Flow ennyire őszinte hangon beszél vele. Arra számított, hogy egy ilyen nagy sztár beképzelt, nyálas szövegeket nyom a rajongó csajoknak. Ha nem egy döglesztően jó pasiról lett volna szó, aki ráadásul nagy sztár is, ez akár válóok is lehetett volna. De minthogy Flow döglesztően jó pasi is volt, meg nagy sztár is, Serena úgy döntött, szemet huny a dolog felett. – Pedig nem vagyok egyik sem – mondta neki. –Én csak én vagyok. Igazság szerint Serena fotóival mostanában tele voltak a pletykalapok, csak pénzt nem kapott ezekért – de nem is volt rá szüksége. Flow nem tudta levenni a szemét a lányról. – Hagyd már abba! – nevetett Serena. – Hoppá, tündérkém! – taknyok bele a jelenetbe Chuck a spangliját szopogatva. – Úgy látom, valakinek ma éjszaka meglesz a betevője! – Ezzel becsukta a szemét. Látszott rajta, hogy már csak pillanatai vannak hátra az eszméletvesztésig. – Éhes vagyok! – nyafogott Kati. Lenyitotta a limó ajtajába épített hamutartó fedelét, aztán újra becsukta. – Nincs itt valami kaja? – Mindenhol... bizsergek\ – tette közhírré Isabel kiguvadó szemekkel. Aaron felpillantott a PlayStation képernyőjéről, és meglátta, hogy Blair Mileshoz simulva ül, és keze a fiú combján pihen. Be sem fejezte a játékot, csak kikapcsolta a gépet és felállt; igyekezett bepréselni magát kettejük közé az ülésre. – Ááá! – kiáltott fel Blair, mert a fiú fenekének csontozata belemélyedt a véknyába. – Jól van, na, akkor nyomulj odébb! – mordult rá Aaron. – Egyébként hova a halálba megyünk? –kérdezte ezúttal Flow-tól. Az hosszú művészujjaival Serena végtelenül hosszú szőke tincsei közt babrált, és a vállát vonogatta. – Mit tudom én. A belvárosba. Ha van kedvetek, benézhetünk valami klubba.

Jenny megmarkolta a pezsgőspoharát, és fészkelődni kezdett az ülésen. Egy klubba benézni mindenki más számára tökre rendben volt, hiszen az egész társaság idősebbnek nézett ki, mint ahány évesek valójában voltak, sőt minden bizonnyal hamis személyijük is volt. Jenny azonban ránézésre, XXL-es mellbőségét leszámitva, kábé tízéves volt, és még a Blockbuster videotékáiban is mindig elkérték az igazolványát, ha tizenhat éven felülieknek szóló filmet akart kikölcsönözni. Semmi kedve nem volt végignézni, ahogy a többiek szépen besétálnak valami klassz kis klub ajtaján, miközben tőle a biztonsági őr udvariasan megkérdezi, nem kellene-e már rég ágyban lennie. Baromság volt beülni a limóba, kettesben kellett volna maradni Nate-tel, andalogni az utcákon...! Az mindig jobban bejött, amikor egyedül csináltak valamit, mint ha társaságban voltak együtt. – Figyelj, Nate! – fogta meg a fiú kezét Jenny. –Nekem nemsokára haza kell mennem. – Éjfél múlt néhány perccel, és Jenny amúgy is csak egyig kapott kimenőt. A látszat ellenére Nate igenis fogta, mi történik körülötte. Tudatában volt, hogy Blair gyakorlatilag rajta fekszik egy nyápic, tüsi hajú csávón, akit Nate most látott életében először, és azt is levette, hogy Jenny szarul érzi magát a szituban. Igen ám, de a kínos helyzetekben Nate rendszerint lement zombiba, és várta, hogy majd valaki más megoldja a dolgokat. – Jó – felelte kurtán, ingerülten. – Húzzunk innen. A fű, amit Nate ma estére beszerzett, ultra finom volt, és a fiúnak amúgy sem volt kedve valami hangos szórakozóhelyhez. Miután hazakísérte Jennyt, még felhívhatja Jeremyt a mobilján, hogy fussanak össze a fiúkkal a Rivingtonon abban a bárban, aminek kellemes kis hátsó szobája van, ahol nyugton lehet dögleni a fotelekben és füvezni, és a franc se piszkálja miatta az embert. – Hahó – kopogott a sofőr és az utastér közötti ablakon mi ketten itt kiszállnánk! Blaír elmosolyodott. Szóval sikerült Nate-et kihoznia a sodrából azzal, hogy egy másik fickóhoz simul hozzá! Mert nyilván emiatt ilyen sürgős neki, hogy kiszálljon! – Ne már, Natie! Nem akartok velünk jönni? –kérdezte Serena. – Haza kell vinnem a csajt – rántotta meg vállát Nate. Jenny fintorgott egyet; nem volt ínyére, ha „a csaj"-ként emlegetik. A sofőr félrehúzódott a limuzinnal és kinyitotta nekik a hátsó ajtót. Jenny egy ugrással a járdán termett, aztán Nate is kikászálódott utána. – Sziasztok! – köszönt vissza vidám hangon Jenny a bent maradóknak. Chuck üveges szemmel rávigyorgott legbelülről. – Kár, hogy...! – gurgulázta torokhangon. Jenny nemigen értette, mit akart ezzel mondani a srác, de abban biztos volt, hogy valami disznóságot. – Jók legyetek! – szólt ki még a limóból Serena, az egyetlen, aki érdemben tudomást vett róla, hogy ketten távoznak a társaságból. – És egy kalappal a vizsgákon! Nate és Jenny némaságba burkolózva tette meg az utat taxin a 99. utcáig. A fiúnak különös örömöt okozott az elsuhanó üzletek és éttermek látványa, és bódult fejében újból és újból elszámolt húszig. Jenny kétszer is megtekerte egyik lábát a másik körül, úgy ült a hátsó ülésen Nate mellett; azon agyalt, hogy mit rontott el. Mert

hogy alapvetően ő rontott el valamit, az tiszta volt számára. Ő akart beszállni abba a nyomorult limuzinba! A taxi megállt velük a 99. utca és a West End sugárút sarkán. Jennyék háza előtt. A lány az ajtónyitó után nyúlt. –Várj! – mondta Nate, és megérintette Jenny kabátjának ujját. Nem hagyhatta kiszállni a lányt anélkül, hogy jó éjszakát kívánna neki. Ha be is volt tépve, mint az atom, és alig tudott magáról, azért a jó neveltetésnek maradt benne némi szikrája, és a jó neveltetéssel jó modor is járt. Megpuszilta Jenny arcát, és közben mézszínű haja végigsimította a lány bőrét. – Jó éjt! – mosolygott kedvesen, kisfiúsán Jennyre. Jenny visszamosolygott rá. Minden erejével azon volt, hogy megfeledkezzen az elmúlt egy óráról; a búcsúzás pillanatát ugyanolyan tökéletesnek akarta látni, mint amilyennek indult ez az este. – Jó éjt neked is – mondta, és már nem is érezte olyan sürgősnek, hogy hazamenjen. – Szép álmokat! – tette még hozzá Nate. Zöld szeme csillogott az utcai lámpák fényében. Jézusom! Ez a srác néha végzetesen elbűvölő tud lenni! Jenny bevágta a taxi ajtaját, szíve csordultig volt a legtisztább szerelemmel. Berohant házuk kapuján az előtérbe, de nem várt a liftre, hanem futva vágott neki a nyolc lépcsőfordulónak. A lakásajtón úgy robbant be, mint akit kergetnek. – Hahó! – köszönt rá a bátyja, Dan, aki két kávéscsészével a kezében éppen szobája felé tartott az előszobában. – Hahó, Jenny! A lány kibújt műszőrme kabátjából, és a sarokban álló székre dobta a bundát. Az egy másodpercre fennakadt a támlán, de aztán lecsúszott a padlóra. Ilyen apróságokkal, mint egy földön heverő kabát, senki sem foglalkozott a Humphrey családban: a lakást sem takarították ki alaposabban néhány év óta. – Milyen volt a buli? – kérdezte Dan. Jenny megmarkolta a nyakában függő, csillag alakú, türkizkék medaliont, amit Nate-től kapott, mintha abból akarna erőt meríteni a válaszhoz. – Viselhető – felelte bátyjának, majd a kávéscsészékre pillantott. – Vanessa még itt van? – Itt – bólintott Dan. Érezte húgán, hogy valami zűr van. – Bejössz hozzánk egy kicsit? Jenny és Dan egész jól kijöttek egymással, de azért a fiú korántsem volt mindig ilyen figyelmes a húgával. – Aha – mondta, és elindult Dan után a folyosón. Vanessa az ágyon ült törökülésben, még mindig egy szál pólóban és harisnyában. – Helló, Jennifer! – köszönt rá a lányra, miközben az egyik kávéscsészét elvette Dan kezéből. –Még mindig jobban szereted, ha így hívlak?

Jenny bólintott. Összesen két ember szólította Jennifernek: Nate és Vanessa. A fiú azért, mert így mutatkozott be neki a parkban, amikor először találkoztak, a lány pedig azért, mert Jenny megkérte rá. Vanessa, mióta csak ismerték egymást, mindig tök rendes és figyelmes volt Jennjrvel. Dan ágya alaposan fel volt dúlva, Vanessa ruhái pedig szanaszét hevertek a padlón. Jenny számára elég nyilvánvaló volt, hogy bátyjáék szerelmeskedtek az este, ezért megállt az ajtóban: kínosnak érezte, hogy beljebb lépjen. – Kérdezhetek valamit? – szólalt meg végül, anélkül hogy tisztázta volna, melyikükhöz szeretne kérdést intézni; leginkább azért, mert szívesen kapott volna választ mindkettőjüktől. – Persze, ki vele! – felelte Vanessa, és kortyolt egyet a gőzölgő csészéből, amelyet két kézzel markolt, hogy megmelegítse ujjait. – Mondjátok meg nekem őszintén, mit gondoltok Nate-ről! Dan elfintorította az arcát. Nate nem volt az iskolatársa, de a múlt hónapban úgy hozta a sors, hogy együtt utazott a Brown Egyetem felvételi elbeszélgetésére nemcsak Serena van derWoodsen-nel, de Nate-tel és szétszivott agyú haverjaival is. Amennyire Dan meg tudta állapítani, Nate egy kő gazdag drogos szépfiú volt. Nem volt egy gennyláda, vagy ilyesmi, de nem volt benne semmi különleges vagy érdekes. És Dannek igenis baszta a csőrét, hogy okos és csinos húga egy olyan pasasra vesztegeti az idejét, aki előbb-utóbb tuti lepattintja magáról. Ugyanakkor nagyon is jól értette, miért van úgy oda Jenny Nate-ért. Egyrészt, ugye, idősebb volt nála, meg hát különben is jól nézett ki, meg népszerű is volt; egy ilyen csávóval minden lány szívesen kavarna. Ha sokáig nem is, csak addig, amíg ki nem derül: totál unalmas arc. És Dan agyában az is ott motoszkált, hogy Nate esetleg olyasmibe akarja a húgát belevinni, amire a lány még nem áll készen; ám Jenny majdnem egy teljes órával hamarabb jött haza, mint ameddig apjuk elengedte őt, és egyáltalán nem tűnt zaklatottnak, ezért Dan úgy döntött, ezt a témát szóba sem hozza. Vanessa megvonta a vállát: Nate-et az elit fiúiskolákra jellemző javíthatatlan idiótának tartotta; az ilyenre ő egy percet sem volt hajlandó vesztegetni. De nem akarta megsérteni Jenny érzéseit, ezért minderről mélyen hallgatott. – Én egyáltalán nem ismerem Nate-et, de azt tudom, hogy a Constance–ban minden csaj folyamatosan róla áradozik. Azt gondolom, nem lehet rossz vele járni. – Ja – bólintott Dan. Korrekt megfogalmazás. Jenny fintorgott. – Hát jó, kösz – mondta, pedig kevésbé látott tisztán Nate ügyében, mint azelőtt, hogy a kérdést feltette. – Na, én megyek zuhanyozni, sziasztok! Rájuk csukta az ajtót, és végigment a folyosón saját szobájáig. Nem lehet rossz vele járni?!, ismételgette magában. Hát ez meg mi a szart jelent? Ő nem egyszerűen járni akart Nate-tel. Arra a dologra vágyott, amit Gustav Klimt olyan jól megragadott A csók című képén: a szerelem sugárzó, vibráló érzésére, amikor az ember nyugodtan rábizza magát a másikra, hogy tartsa, ölelje erősen, nehogy leessen az égbolt tetejéről...! Ki a fene vágyik másra, tündérkém?

Kegyetlenül kedves Mire a limuzin leparkolt a Lower East Side-on nemrégen nyílt klub, a Gorgon előtt, Kati, Isabel és Chuck mély álomba zuhant az autó hátsó ülésén. Hárman együtt haj, sálak, táskák, lábak és kabátok rendezetlen kupacát alkották. Blair, Serena, Flow, Miles és Aaron a járdán állva vette szemügyre ezt a kupacot. – Hála istennek! – fakadt ki Blair. Ha Katinak vagy Isabelnek még egy agyatlan, betépett megjegyzését végig kellett volna hallgatnia arról, hogy mennyire rózsaszínű itt mindenki, biztosan szétkaparta volna az arcát. – Tisztára mint a kölyökkutyák! – állapította meg Serena. – Felébresszem őket? – ajánlkozott Miles. – Isten őrizz! – vágta rá a két lány egyszerre. – Te, Miles, ez a klub nem az apádé? – kérdezte barátjától Aaron. Miles elvörösödött, és csillogó fekete Prada alkalmi cipőjének orrát kezdte bámulni. – De – morogta maga elé. Blair azt gondolta, jól áll a fiúnak, ahogy zavarba jön. – Oké – mondta Flow, és csupasz ujjait Serena kesztyűs ujjai közé fonta. – Felkészültetek a nagy zúzásra? Serenán úrrá lett az a bódult és szédítő érzés, amikor az ember nem tudja, mi vár rá a következő pillanatban. Ez volt a kedvenc érzése. Megszorította az énekes kezét: – Abszolút! Elindultak a bejárat felé; a biztonsági őr már nyitotta is meg előttük a vörös bársony kötélkordont, hogy beengedje őket. – Egy pillanat! – kiáltott fel Blair, mert eszébe jutott Chuck bunkó beszólása még a bálról, és úgy érezte, eljött a pillanat, amikor édes és nemtelen bosszút állhat rajta. – Van egy tolla valakinek? Flow szmokingkabátjának belső zsebéből előhúzta fekete Sharpie filctollát, amit mindig kéznél tartott autogramosztogatáshoz. Blair behajolt a limuzin utasterébe, és óvatosan, nehogy kabátja ujjával hozzáérjen Chuck orrához, a filccel a fiú homlokára írta: LÚZER! HAZASZÁLLÍTANDÓ! Aztán az alvókra csapta a limó ajtaját. – Köszönöm – nyújtotta vissza a filctollat Flow-nak, majd elindultak befelé. Elhaladtak a megtermett, szakállas biztonsági őr mellett, és már túljutottak a kötélkordon, amikor Aaron tétován megszólalt mögöttük: – Khm, én azt hiszem, inkább hazamegyek. –Kinyitotta, majd újra becsukta Zippo öngyújtóját. – Holnap rengeteget kell tanulnom. – Na és aztán? – forgatta a szemét Blair. – Nekem is! – Akkor nem jössz te is haza? Blair Serenára pislantott, aki azonban határozottan megrázta a fejét. – Nem, nem! – felelte hát Blair.

– Biztos nem akarsz bejönni? – kérdezte barátjától Miles. – Tök jó a hely, és tudok kérni egy különtermet is magunknak. – Az fasza! – nyugtázta elégedetten Flow. De Aaron a fejét rázta. Nagyon jól tudta, hogy ő a csapatban a létszámon felüli. – Nem, én léptem. Csá, mindenki! Mind a négyen Aaron után néztek. A fiú szmokingnadrágjának zsebébe dugta a kezét, úgy távolodott tőlük; ingujjának kigombolt mandzsettája a csípőjét verdeste. Flow egyszer csak hirtelen megragadta Serena derekát, az ölébe kapta a lányt, és futva indult vele a klub bejárata felé. – Aki utolsónak ér az ajtóhoz, az egy nagy, büdös záptojás! – sivította Serena. Blair már-már a nyomukba eredt, amikor Miles megragadta a kezét. – Figyelj! Szeretnék valamit, mielőtt bemegyünk. Szabad? Blair felnézett Milesra. Szabad, persze. Elvégre ő volt az, aki a fiú combjára tette a kezét az autóban. Miles lehajolt, és nagyon-nagyon finoman szájon csókolta Blairt. Udvarias, lovaghoz méltó csók volt. –Te jó ég, egész este erre vágytam! – vallotta be Miles szégyellős mosollyal az arcán. Blair igyekezett tartani magát Serena jelmondatához: „Bánja a halál!" Ő is képes erre! Képes élvezni az alkalom szülte örömöket egy alkalom szülte fiúval, aki még csak nem is emlékeztet Nate-re! Egyébként meg, ha nem akar, soha az életben nem találkozik többet ezzel a Milesszal! – Úgy tűnik, nagy büdös záptojások leszünk! –mosolygott kedvesen, és felszegte fejét, hogy visszacsókolja Miiest. Azonban ez a csók minden volt, csak nem finom és udvarias. Írjon esszét egy olyan személyről, aki rendkívüli hatással van önre! Mutassa be a lehető legrészletesebben, hogyan befolyásolja a mindennapokban példaképének személyisége! Munkájának terjedelme ne haladja meg a háromezer szót! Blair Waldorf felvételi pályázat, Yale Egyetem december 18. Audrey Hepburn 1929. május 4-én látta meg a napvilágot Brüsszelben, egy holland bárónő és egy angol-ír üzletember gyermekeként. A születési anyakönyvben Audrey Kathleen van Heemstra Ruston néven szerepel. Háromhetes korában megbetegedett, szamárköhögést kapott. Már a szíve is leállt, de mindenre elszánt anyja addig ütötte, amíg vissza nem hozta az életbe, így aztán a kis Audrey, pedig még csak csecsemő volt, egy életre szóló leckét kapott, amit meg is tanult, hiszen a halála napjáig, akkor is, amikor beteg volt, mindig fenékig ürítette az élet kelyhét. Amikor nagyon nyomasztanak már a vizsgák vagy az, hogy milyen zsúfolt a programom, mindig Audrey-ra gondolok, hogy erőt merítsek élete példájából.

Hiszek benne, hogy ha az ember nagy elszántsággal lát munkához, és keményen dolgozik célja megvalósításának érdekében, mindig elnyeri jutalmát. Audrey jutalma az volt, hogy felfedezte egy...

Figyelem: a valódi neveket, helyszíneket és eseményeket megváltoztattam, hogy megvédjem az ártatlanokat. És megvédjem magamat – .az ártatlanok' dühétől. Hey, people! A nagy sztárok tényleg érdekesebbek, mint á hétköznapi emberek? Úgy beszélünk róluk, mintha ismernénk őket. Elolvasunk bármit, amit a kezünkbe tudunk kaparintani, ami velük kapcsolatos. Együtt szenvedünk velük, ha durva szakításon vannak túl, és együtt örülünk velük, ha megházasodnak vagy nyernek egy Oscart. Megkritizáljuk a hajviseletüket, és észrevesszük, ha fogytak, vagy ha felszedtek néhány kilót. Néha még arról is fantáziálunk, hogy a barátaik vagyunk. Mert tényleg, gyönyörű ruhákban járnak, csomó házuk van, és ha megnyílik egy frankó étterem, már kapják is a meghívót, hogy jöjjenek, amikor csak tudnak, fogyasszanak, amennyit csak bírnak. De hát ezzel mi is így vagyunk! Igazság szerint az egyetlen dolog, ami a híres sztárokat érdekessé teszi, az az, hogy híresek. Kivéve persze azokat, akik tényleg érdekesek, mint például... mint például én. Lebukta! S és Flow – igen, az a Flow, akit legutóbb az MTV Music Award díjátadóján láttunk, amikor átvette a legjobb első albumnak járó plecsnit – úgy táncolt a Gorgon-ban szombat éjjel, mint két megvadult kecske. Később valaki látta őket bemenni a Tribeca Star-ba – lehet, hogy kivettek ott egy szobát, és... hm! Ejnye-bejnye, a kis huncutok! Fogadjunk, hogy a holnapi pletykalapok tele lesznek ezzel a sztorival! B és egy új tag, nevezzük M-nek, szintén a Gorgon-ban félrevonult egy sarokba, hogy édes kettesben megosszanak egymással egy cigarettát. De romantikus! Még nem hajnalodott, amikor K, I és C enyhén szétzuhant állapotban mászott ki egy limuzinból a Harmadik sugárút hídja közelében egy benzinkútnál, ahol a sofőr éppen tankolta az autót. Bízzunk benne, hogy a faszinak megesett rajtuk a szíve és hazafuvarozta őket, mert a saját lábukon tuti, hogy egy taxiig sem jutottak el. A-t az Ötödik sugárúton látták gyalogosan kóvályogni, szmokingban, olyan kikattant lelki állapotban, amilyet nem érdemel meg egy ilyen helyes raszta fiú. A mailjeitekből: helló, bg! biztos forrásból tudom, hogy Flow meleg, csak azért kavar S-szel, hogy heterónak tettesse magát. –szimat_

Kedves szimat! Nekem is feltűnt a Fekete-Fehér Bálon, hogy Flow. szmokinggatyája furán feszül a popóján... szóval lehet, hogy igazad van... –BG Csá, BG! Egy osztályba járok M–mel a Bronxdale-ben, és kb. két éve vagyok ráindulva a srácra, na meg a kocsijára. Eszméletlen cuki, ahogy órák alatt is folyton dobol a

padján, meg ahogy az ősrégi narancssárga Porschéját vezeti. Nem értem, mit eszik B-n, aki egy nagy ká, sőt egy nagy KÁ. –Olive

Kedves Olive! így jársz, ha csak vágyakozol, és nem mozdulsz rá: orrod elől lenyúlja a pasidat egy ká! Hohó, mekkora költő vagyok, és eddig nem is tudtam róla! De most komolyan, ha nem jössz is össze M-mel, arra azért még megkérheted, hogy vigyen el egy körre a cuki narancssárga Porschéján! –BG Utoljára még a vizsgákról Magolni tilos! Tudom, hogy ezek az utolsó pontvivő jegyek, de értsétek meg: tudjátok az anyagot! Ha meg nem tudjátok, akkor már úgyis késő. Eresszetek egy jó forró fürdővizet, tegyetek bele holt-tengeri sót, és áztassátok magatokat! Aztán vegyétek fel a bíborszínű selyem Versace pizsamátokat, igyatok egy pohár Cristalt, fessétek ki a körmeiteket az új körömlakkal, amit a Bendel's Chanel-pultjánál vettetek a héten. Feküdjetek le korán, és pihenjétek ki magatokat a vizsga előtt! Azzal sokkal jobban jártok, mint ha fent maradtok hajnalig és puskát írtok apró cetlikre, amit reggel már magatok sem bírtok elolvasni. Nagy kalappal, drukkolok nektek! Imádom, ha utáltok!

Vizsgázni a nagy sztárok barátnőinek is kell Hétfő volt, a vizsgahét első napja. A Constance Billard Lányiskola tizenkettedikes emelt szintű franciacsoportja a harmadik emelet egyik osztálytermében vizsgázott; a lányok az asztaluknál ültek egyenruháikban: szürke gyapjú miniszoknyában, fekete kasmír TSE garbóban, fekete Wolford harisnyában és fekete antilopbőr Gucci papucscipőben. Mindannyian egy kék borítójú tesztfüzet fölé görnyedtek (ez volt a vizsga központi feladatsora) és vadul körmöltek. Blair az első sorban ült, a felügyelő tanár orra előtt – ez pedig történetesen a lány kissé gügye filmesztétika-tanára volt, Mr. Beckham, akit Blair történetesen mélységesen lenézett, mert hármast kapott tőle legutóbbi esszéjére. Blair ebben arról értekezett, hogy Woody Allen filmjei nem a szélesebb amerikai közönséghez szólnak, hiszen kizárólag New Yorkról és az ott lakó idegbajos emberekről van bennük szó. Csakhogy Mr. Beckham, mint kiderült, annak ellenére, hogy a Közép-Nyugatról származott, nagy rajongója volt Woody Allennek, és Blair esszéjét nagyképűnek nevezte. Micsoda egy húgyagyú! A feladatsor első fele olyan kérdésekből állt, amelyekre rövid, tömör, egybekezdésnyi válaszokat kellett írni. Az első kérdés így szólt: Qu'est-ce que vous voulez fairé pendant votre temps libres? „Mi a kedvenc elfoglaltsága a szabadidejében?" Megalázóan könnyű kérdés! Blair szeretett hibátlan tervezésű, méregdrága cipőkre vadászni az üzletekben; szeretett Serenával sült húst és sült krumplit enni, Ketel One vodkát inni és füstölni, mint a gyárkémény; nyaranta szeretett teniszezni; egészen a közelmúltig szeretett az ágyában Nate-tel csókolózni, miközben a háttérben az Alom luxuskivitelben ment DVD-ről, de most erről már szó sem lehetett. Túl sok idejét vitte el a többi szabadidős tevékenység. A következő kérdés: Decrivez votre famille. „írja le a családját". Blair bosszúsan felsóhajtott. Társalgási szinten folyékonyan beszélte a franciát, így hát tudta a megfelelő szavakat arra, hogy „önimádó homokos", „flúgos liba", meg „hájas, ripacs lúzer", mert szíve szerint ezekkel a kifejezésekkel jellemezte volna apját, anyját és mostohaapját. Csakhogy Madame Rogers, a franciatanárnő még réges-régen, lány korában lenyelt egy jókora, vaskos karót, és nulla humorérzéke volt, úgyhogy nem valószínű, hogy értékelte volna az efféle jellemzéseket. Ebből a megfontolásból Blair nagylelkűen „jóképű fickónak" írta le apját, „akinek ugyanaz a szenvedélye, mint nekem: imád cipőket vásárolni", anyjából „Igen jólelkű szőke asszony" lett, „aki a saját nevét is elfelejtené, ha nem lenne, aki emlékezteti rá", mostohaapjából pedig „víg kedélyű férfi, aki harsányan nevet, és szokatlan ízléssel rendelkezik a ruházkodás terén". Öccse,Tyler könnyű eset volt: „Még az is lehet, hogy egyszer helyes srác lesz belőle, de egyelőre a legjobb barátai a PlayStation 2 és egy halom bakelitlemez a nyolcvanas évekből." Már csak Aaron volt hátra. Blair egy percig tűnődött a problémán. Kedvelte a srácot, még ha mostanában szótlan és komor volt is egy kissé. Mostohatestvér műfajban kifoghatott volna sokkal rosszabbat is! Végül mosolygott egyet magában, és ezt írta: A mostohatestvérem, Aaron egyszer még minden bizonnyal megmenti a világot. így ni. Ennél szebbet emlékei szerint sosem mondott vagy írt senkiről.

A harmadik kérdés így szólt: Imaginez qu'un djinn apparaít sur votre époule pour vous dire qu'il vous ac–cordera un seul souhait. Quel serait votre souhait? Blair dobolni kezdett az asztalon tartalék ceruzájával. Mit kívánjon a dzsinntől? Nyilván azt, hogy felvegyék aYale-re. Meg hogy az anyja és Cyrus az idők végezetéig legyenek nászúton, és neki ne kelljen egy fedél alatt élnie velük, és ne kelljen folyton azt látnia, hogy azok ketten nyalják-falják meg tutujgatják egymást mindenki szeme láttára. Azt kívánná, hogy Nate költözzön a Déli-sarkra, és ő ne botoljon többé a fiúba meg a kis barátnőjébe. Szeretett volna még egy pár sárgásbarna színű bőrcsizmát karcsú, magas sarokkal, csak még nem találta meg az igazit. Meg egy báránybőr kabátot. Meg egy lehajtható fülvédős rókaprém sapkát. Blairt nem zavarta igazán, hogy az apja meleg, de szerette volna, ha a barátjával nem Franciaországban, hanem New Yorkban élne, mert akkor gyakrabban el tudná őt vinni bevásárolni. És szerette volna, ha Serena az emelt szintű franciacsoportban lett volna, mert akkor most egymás mellett ülhetnének, és levelezhetnének arról a rengeteg marhaságról, ami a ma reggeli bulvárlapokban megjelent Serenáról és Flow-ról. Tulajdonképpen azt is szerette volna, ha lefeküdt volna Nate-tel, amíg még együtt voltak, mert akkor nem lenne még mindig szűz. És valamennyire azt is szerette volna, ha szombaton Milesszal, Serenával és Flow-val nem maradtak volna fenn hajnalig, mert egy kicsit még mindig másnapos volt a bulitól. Arról nem is beszélve, hogy Miles vasárnap kétszer is felhívta, és üzenetet is hagyott a rögzítőjén, pedig direkt rossz számot adott meg neki, hogy soha többé ne halljon a fiúról. Nem mintha megfordult volna a fejében, hogy visszahívja Miiest. Szombat éjjel jót mulatott vele, de a púpjára sem hiányzott, hogy bepasizzon. Mr. Beckham jó hangosan megköszörülte a torkát, mire Blair felnézett a tanárra a feladatsorból. A haja sárga volt; nem természetes, szökés árnyalatú sárga, hanem olyan színű, mint amilyen az ember taknya, amikor kurvára meg van fázva. A tekintetük találkozott, és Mr. Beckham ekkor igen különös dolgot művelt: elvörösödött. Excusez–moi? Blair megborzadva fordította el a fejét. Lábfeje idegesen rángott, miközben a következő kérdést tanulmányozta. Vous avez un desire. Que desirez vous? Hogy mire vágyik? Leginkább arra, hogy ez a hernyó filmesztétika-tanár, akiről eddig úgy tudta, gyűlöli, most ne bámulja úgy, mintha azonnal rá akarná vetni magát. Arra vágyott, hogy máris a tengerparton legyen, és ne fagyjon be a segge itt, ebben az alulfűtött tanteremben. Arra vágyott, hogy kajálhasson végre valamit, mert nem is reggelizett, és már korgott a gyomra. Vágyott egy csomó mindenre, de itt és most egyetlen válasz is elegendő volt. így hát azt a vágyát fogalmazta meg, hogy felvegyék aYale-re, bár maga is tudta, senki sem fogja különösnek találni, hogy egy végzős gimnazista be akar kerülni egy jó egyetemre. De inkább vállalta, hogy unalmas választ ad a kérdésre, mint azt, hogy megosztja magánéletének valamelyik szaftos problémáját Madame Rogers-rel. A füzetlap margójára még odarajzolt egy miniatűr magas sarkú csizmát, aztán felnézett Mr. Beckhamre. Az még mindig őt bámulta, arcán gusztustalan bíborvörös pírral. Mi a szart akar ez? Azt tervezgeti, hogyan fogja kinyírni őt, vagy arról fantáziál, hogyan nézhet ki egy szál fehérneműben? Blair ismét elkapta róla tekintetét, és forgott a gyomra az undortól. Ránézett négyszögletes Cartier karórájára. Egy teljes óra van még hátra! Lássuk a következő kérdést!

Serena Blairék vizsgaterme alatt két emelettel, a Constance Billard Lányiskola előadótermében az amerikai történelem feladatlappal szenvedett. Illetve a fenét. Serena nem volt az a szenvedős típus. Azt már régen megszámolta, hány törött végű hajszál van a lófarkában (kilenc volt), és egy igen rövid esszét is megírt a britek második világháborús hadba lépéséről. Ebben arról emlékezett meg, hogy a háborús években mindenből hiány volt, és az angol nők egyszer csak kifogytak a harisnyából, mert nem volt nejlon, amiből gyártani lehetett volna. Csupasz lábbal jártak tehát, de néhányan: a legrettenthetetlenebb, legcéltudatosabb, az öltözékükre minden körülmények között adó nők vékony vonalat festettek hátul a lábszárukra, hogy úgy nézzen ki, mintha lenne rajtuk harisnya. Serena felsóhajtott. Abban az időben bezzeg a lányok nyugodtan végigmulathattak egy éjszakát egy fiúval, nem kellett attól tartaniuk, hogy a másnapi pletykalapok tele lesznek a fényképükkel. Serena és Flow Gorgonban készült fotói megjelentek a Post-ban, az Entenainment Weekly-ben, a People-ben, a Women's Wear Daily-ben, továbbá számtalan website-on; és mindenhol az új álompárként emlegették őket. Ez egész egyszerűen nevetséges volt. Serena épp csak megcsókolta Flow-t búcsúzóul, és az énekes már szállt is fel magánrepülőgépére, hogy a Bajafélszigeten újraforgassa a 45 új videoklipje, a Life of Krime néhány jelenetét, mielőtt eltűnik a világ szeme elől karácsonyra. Flow egész éjszaka iszonyú aranyos volt, és állati jól érezték magukat egymással, de tök nyilvánvalóan nem voltak pár. A pár két embert jelent, akik nap mint nap találkoznak, és szerelmesek egymásba. Jó, azt el kell ismerni: Flow és ő némileg megszeretgették egymást azon az éjszakán, de az pusztán a testiségről szólt – szerelmesek nem voltak egymásba, az nyilvánvaló. Még akkor sem, ha Flow azóta már virágot is küldött Serenának. Egészen pontosan három tucat, őrült nehezen beszerezhető fekete tulipánt. Serena hozzá volt szokva, hogy ajándékokat kap pasiktól, így aztán Flow sem hozta zavarba a virágaival. Amíg naponta nem küldözget mindenfélét, nincs ebben semmi zavarba ejtő. Csakhogy a pasik hajlamosak túlzásokba esni. Itt van például Dan Humphrey, aki ősszel, amikor Serena visszatért a bentlakásos iskolából New Yorkba, úgy loholt a lány sarkában mindenhova, mint egy pincsikutya. Még verseket is írt hozzá, és ezek annyira fájdalmasan epekedőek voltak, hogy Serena megijedt tőlük. Bírta Dant, tényleg bírta, de neki túl mély volt a srác. Szerencséjére Dan végül rátalált Vanessára, aki ugyanolyan mély volt, mint ő, és így tök korrekt párt alkottak. Serena viszont nem tervezte, hogy párt alkosson bárkivel is. Mindeimél többre becsülte függetlenségét, azt, hogy bármikor engedhet pillanamyi szeszélyének, és azt tehet, amit csak akar. Az a fajta lány volt, aki minden percből az utolsó cseppig szereti kisajtolni az élvezetet: egy tartós kapcsolatban önmagát veszítette volna el. Rámeredt a feladatlap következő kérdésére: Mikor lépett be az Egyesült Államok hadserege a második világháborúba, és miért? Sokkal kézenfekvőbbnek tűnt azonban egy másik kérdés: Mikor lesz őneki a büdös életben szüksége erre a tudásra? A válasz is egyértelmű volt rá: Soha! Ki a halált izgatja, hogy mi történt valamikor nagyon-nagyon régen, a múltban, amikor itt áll előtte az egész jövő, telis-tele csodálatos meglepetésekkel és hihetetlen őrültségekkel?

Valaki megérintette a vállát: Serena felkapta a fejét. A latintanára, Mr. Hanson állt felette, ő felügyelte a történelemvizsgát. Ennek a magas, cingár figurának a bajsza mindig pontosan ugyanolyan hosszú volt, ezért a constance-os lányok meg voltak róla győződve, hogy nem valódi. – Mi az? – kérdezte riadtan. Tisztában volt vele, hogy elkalandozott, de egy írásbeli vizsgán ebből már csak nem lehet baja! Vagy mégis? – Valamit nem jól csináltam? De ekkor észrevette, hogy Mr. Hanson mosolyog a bajsza alatt. A Post aznapi számát csúsztatta a lány keze alá. A lap a hatodik oldalon volt kihajtva, a sztárpletykák oldalán, ahol egy hatalmas kép örökítette meg, hogy vasárnap hajnalban Serena és Flow együtt száll taxiba a Gorgon előtt. – Ne haragudjon, hogy megszólítom – suttogta a tanár –, de látom, hogy már végzett a feladatsorral. Szeretném megkérni, ha lehet, hogy dedikáltassa nekem ezt a képet Flow-val. Nagy rajongója vagyok! És nagyon örülnék neki, ha maga is aláírná a képet. Serena nem győzött pislogni a csodálkozástól. Először is, sejtelme sem volt róla, hogy Mr. Hanson képben van, és tudja egyáltalán, hogy kicsoda Flow. Azt hitte, a latintanár csak a tudománynak él. Másodszor is, esze ágában nem volt bármit is kérni Flow-tól. És végül, harmadszor: ébresztő. hé! Hol volt még ő attól, hogy befejezze a feladatsort! – Flow Mexikóban forgat – felelte Serena, szintén suttogva. – Jó, ha csak én irom alá? Félig önkívületben körbepillantott az előadóteremben. A csajok szinte kivétel nélkül abbahagyták a munkát, és vagy őrájuk bámultak, vagy beszélgetni kezdtek egymással. – Hallom, hogy Flow eljegyezte Serenát – szólt Nicki Button barátnőjéhez, Alicia Edwardshöz. –Szilveszterkor lesz az esküvőjük Las Vegasban. A Bellagio Hotelban. – A Post azt írja, hogy szombaton ismerkedtek meg, a Fekete-Fehér Bálon, de hát ez marhaság –magyarázta Isabel Coates Kati Farkasnak. – Persze. Még tavaly találkoztak a rehabban, igaz? – ráncolta a homlokát Kati. – Flow már vagy egy tucatszor volt ott elvonón. Mondjuk Serena is törzsvendég...! Serena ezalatt aláírta a fényképet, és visszaadta az újságot Mr. Hansonnak. Csak reménykedni tudott benne, hogy a tanár nem rontja le a latinjegyét amiatt, hogy nem szerzett neki autogramot Flow-tól. – Köszönöm szépen – suttogta Mr. Hanson, miközben az aláírást tanulmányozta. – Egész biztos vagyok benne, hogy pár év múlva egy vagyont fog érni ez a darab papír! – Én azt sem bánom – viccelődött a latintanárral Serena. Az előadóterem egyre hangosabban zsongott. –Térjenek vissza a munkájukhoz, lányok! – szólt szigorúan a vizsgázókra Mr. Hanson, és újra elfoglalta a helyét a tanári asztalnál. Serena ismét a feladatsorra meredt. Mikor lépett be az Egyesült Államok hadserege a második világháborúba, és miért?

De még mielőtt hozzáláthatott volna, hogy megválaszolja a kérdést, egy tucat osztálytársnője rohanta le; mindnyájan a Post-ot lobogtatták a kezükben, és nyomultak, hogy írja alá nekik. Mr. Hanson nem volt abban a helyzetben, hogy rendre utasíthassa őket, hiszen ő volt az első, aki autogramot kért Serenától az újságjára. – Na ide figyeljenek, lányok – ajánlott alkut a tanár, rá sem hederitve Serena segélykérő pillantásaira –, kapnak tőlem öt percet, és annyival a végén tovább dolgozhatnak. Viszont öt percen belül mindenki a helyén legyen! – Először az enyémet! – kiáltotta Rain Hoffstetter, és Serena orra alá dugta az újságját. – Hogyisne, az enyémet! – ordított rá Laura Salmon, és már lökdöste is félre Raint az útból. Serena elképedve kuncogott magában. Két hónappal ezelőtt, amikor a bentlakásos iskolából visszatért, mindenki úgy bánt vele, mintha leprás volna: most pedig ölik egymást az autogramjáért?! Habozott, tollát pár centivel Laura Post–jának hatodik oldala fölött tartva. Aztán jellegzetesen szédült macskakaparásával aláfirkantotta: Imádom, ha utáltok. Serena.

Szex, szerelem és Frankenstein A Riverside Fiúiskola tizenkettedikes irodalomvizsgája hírhedten hosszú és nehéz volt, de Dan nem szart be tőle. Mary Shelley Frankenstein-jét kétszer is olvasta, és a Keats-antológiájában szereplő legtöbb verset kívülről tudta. Egyébként pedig álmából felébresztve is megírt egy ötös irodalmi esszét. Miután végzett az Oda egy csalogányhoz elképesztően alapos elemzésével, a feladatsort tartalmazó kék füzet utolsó oldalán verset kezdett írni; remélte, kikerekedik belőle valami olyasmi, amit beküldhet a jelentkezési lapjához mellékelve az egyetemre. Dan irományai gyakorlatilag mind egy szálig halálosan fájdalmas szerelmes versek voltak. Amit most fogalmazgatott, annak a Vanessához címet adta. Sebez a papír szel citromkarikát szememben tenger a csepp A szabadvers egy új változatával kísérletezett, és maga sem volt biztos benne, hogy van értelme annak, amit ír. Arcod egy tök lohasztod sebeim motorom zsírozod Hogy motorom zsírozod? Nem, ez túl erotikusnak tűnik; ő pedig nem akart tippeket adni Vanessának, már ha egyáltalán megmutatja neki ezt a verset az életben. Azt próbálta kifejezni, hogy a lány inspirálja őt. Dan hosszan meredt a leírt szavakra, és azon töprengett, hogyan lehetne jobban megfogalmazni a dolgot. Végül kitépte a lapot a füzetből, és galacsinná gyűrte össze. Miért nem képes egy idő óta semmi egészségeset papírra vetni? Hirtelen megérezte, hogy valaki nézi. Balra pillantott, ahol Chuck Bass ült, a legnagyobb hólyag az osztályból. Hetedikben még ő volt a legalacsonyabb a fiúk között; szarukeretes szemüveget hordott, barna kordnadrágot és zakót viselt, és folyton olyan képet vágott, mint akinek sürgős dolga lenne a slozin. Hetedikben egy csoportba került Dannel az irodalomórákon, és egyszer azt a feladatot kapták, hogy írjanak verset egy testrészről. Chuck szörnyen gyenge volt fogalmazásból, ezért küldött egy levelet Dannek a pad alatt, amiben megkérte, hogy írja meg az ő versét is. Neki viszont csak úgy folytak a tollából a szavak, így hát lefirkantotta az első dolgot, ami eszébe jutott: egy verset a kezéről, arról, hogy mi mindent végez el a kedvéért reggeltől estig. Átdobta Chuck asztalára a verset azzal, hogy beadhatja, aztán összecsapott egy másikat a szájáról, ami fele olyan jó sem volt. Chuck a kezes versre csillagos ötöst kapott, és a következő szöveges értékelést: Na ugye, milyen ügyes tudsz lenni, ha egy kicsit összeszeded magad! J; Dan szájas versét pedig négyesre értékelte a tanár, és ezt írta a lap aljára: Tudom, hogy ennél többre vagy képes! L Dan eleinte rá se rántott az egészre. Örült, hogy segíteni tudott egy srácnak, akinek erre, úgy tűnt, borzasztóan nagy szüksége volt. Csakhogy a következő évben Chuck több mint negyven centit nőtt, elkezdett borotválkozni, és ettől kezdve

pecsétgyűrűt hordott a kisujján, a nyaka körül pedig kék kasmírsálat. Gusztustalan gennyláda lett belőle, különösen ami a nőügyeket illeti. Még Dan kishúgára, Jennyre is rámászott. Dan elég világosan kifejezésre juttatta, hogy utálja az arcát, de Chuckot ez egyáltalán nem hatotta meg. Mind a mai napig rendszeresen kér segítséget Dantől irodalomból, ő pedig újra és újra kénytelen felvilágosítani arról, hogy bekaphatja. Chuck most is Dan feladatlapja felé nyújtogatta a nyakát, úgy igyekezett ötletet meríteni a csalogányhoz intézett Keats-ódáról. Dan kihajtotta a füzetét egy üres oldalnál, és hatalmas, nyomtatott nagybetűkkel ráírta: EZT EL TUDOD OLVASNI, BAROMARCÚ? KAPD BE TÖVIG! Chuck hunyorogva kibetűzte az üzenetet, aztán Danre emelte a tekintetét, és bemutatott neki. NE MUTOGASD, DUGD FEL MAGADNAK! – írta most Dan, és kétszer is aláhúzta a fontosabb szavakat. Mielőtt rátért volna a következő feladatra, beleolvasott a Keats versbe. Merőn figyellek, – oh sok bús időn szeretgettem már a szelíd Halál Egy Vanessához írandó vers tökéletes nyitánya lehetett volna. Dan tényleg merőn figyelte, tisztelettel csodálta a lányt, és az is igaz, hogy szeretgette a halált, féligmeddig szerelmese volt a pusztulásnak, hiszen láncdohányos volt, alig evett valamit, és iszonyatosan sok kávét ivott. Épelméjűségét Vanessának köszönhette. És az életét is. Ismét a kezébe vette a tollát, és azon kezdett töprengeni, hogyan lehetne tömörebben, költőibben megfogalmazni ugyanazt, amit Keats megírt. Másként. De ha belefeszült, sem tudta ugyanezt másként szavakba önteni úgy, hogy akár csak fele annyira jó legyen, mint az eredeti. Kínjában inkább elolvasta a következő vizsgakérdést. Az órákon megvitattuk, miféle szimbolikus jelentéseket hordozhat Mary Shelley regényhőse, az ember teremtette, emberhez hasonló lény, Frankenstein. Fejtse ki személyes véleményét a figura jelentésével, jelentőségével kapcsolatban! Dan a terem ajtaja fölött derengő EXIT feliratra meredt és gondolkodott. Az mindig egyértelmű volt számára, hogy Frankenstein nemcsak ijesztő, hanem bizonyos értelemben gyönyörű is. Senkit sem áll szándékában bántani, de egyszerűen nem tehet mást: hiszen szörny. Voltaképpen Frankenstein olyan, mint maga a szerelem. Egyszerre szörnyűséges és csodálatos, ijesztő és felszabadító érzés. Dan az ihlettől eltelten ismét üres lapot kezdett füzetének végén, és a tetejére újból felírta a Vanessához címet. Aztán következett az első verssor: Te vagy az én Frankensteinem. Te Jézus Mária! Ugye nem akarjuk tudni, hogyan folytatódott?! Vanessa a Constance Billard Lányiskola előadótermében ült, ugyanott, ahol Serena, és ő is ugyanazon a töriírásbelin dolgozott, mint Serena. Illetve Vanessa már végzett a feladatsorral, bár még volt negyvenöt perc a beadásig; így hát, amíg agyatlan osztálytársai Serena körül dongtak, mint a méh-kaptárban a dolgozók a 

Tóth Árpád fordítása

királynő körül, csak mert a lányt a hét végén lefotózták egy üresfejű és botfülű plakátcsávóval, aki manapság egy együttes énekese, addig Vanessa nekilátott, hogy megtervezze, a város mely pontjain forgatja majd következő filmjét. Mindenképpen akart ugyanis mellékelni egy filmet NYU-s felvételi jelentkezéséhez. Mehet a francba a hatodik oldal! Ő az igazi dolgokat akarta dokumentálni, mert ilyenek is történtek a városban; a valóban érdekeseket, amiket az emberek, hiába vannak ott az orruk előtt, észre sem vesznek, mert lázasan tanulmányozzák a hatodik oldalt. Először is korán akart kelni, hogy felvehesse, amint a halászhajók befutnak a Fulton Halpiacra, és a halászok kirakodják az árujukat. Vanessa undorodott ugyan a halszagtól, de ezt a témát tökéletesnek tartotta: követni akarta egy hal útját a hajótól a piacig, ahol kilónként kábé hetven centért eladják; aztán onnan egy elegáns étterembe, ahol pisztáciába forgatják, erdei gombás fűszervajjal leöntött újkrumplival körítik, és huszonkilenc dollárért viszik ki egy anorexiás nőcinek, aki két váláson van túl és a Park sugárúton lakik; ő két falatot eszik belőle, aztán a maradék a szemétben köt ki. Vanessának az efféle humor volt az esete, ez a keserédes fajta. Ő pesszimista alkat volt, Dan pedig romantikus; ezért nem fért a fejébe, bármennyire szerette is Dant, hogy miért zaklatja fel annyira a fiút a gondolat, hogy lefeküdjön vele. Úgy látta, minél tovább halogatja Dan ezt a dolgot és minél inkább hárítja magától a gondolatát is, annál biztosabban okoz majd csalódást neki a szex, amikor majd végre kipróbálják. Viszont sejtelme sem volt róla, hogyan győzhetné meg erről finoman a fiút; gondolatban a meggyőzésnek mindahányszor ugyanazon módjánál kötött ki: hogy lekötözi Dant az ágyra, és letépi róla a ruhát. Ami egyébként nem is biztos, hogy rossz megoldás lenne. Vanessa elmosolyodott, de aztán sürgősen visszaterelte gondolatait filmetűdjére. A halpiac után a nap többi részét egy Central Park-i bicajos rendőrrel tervezte tölteni. Ezek párosával köröztek fel-alá a parkban reggeltől estig, de a fülük botját sem mozdították soha, amikor a srácok füveztek a park Sheep Meadow nevű részén, vagy amikor szemlátomást kiskorúak vedelték a sört. Vanessát érdekelte volna, letartóztattak-e ezek a zsernyákok bárkit is a büdös életben, vagy csak a lábizmaikat erősíteni járnak ki a parkba. Egyébként gyanította, hogy valamiféle pecsétes papír kelleni fog ahhoz, hogy rendőröket filmezhessen, de az ötlet akkor is jó, ha nem kapja meg az engedélyt. Végül pedig szerette volna lencsevégre kapni egy hot dog árus egy napját. Látni, hol lakik, milyen a családja, van-e kutyája. Megtudni, vannak-e törzsvevői. Kideríteni, mit csinál, amíg a vásárlókat várja: belemerül egy jó nehéz könyvbe, mondjuk Thomas Pynchontól A komorság szivárványá–ba, és arról álmodik, hogy egy napon az emberi faj nagy vezére lesz? Vagy örül neki, hogy nem több mint egyszerű hot dog árus, és vidáman tömi magába a virslit egész nap? Vanessa a szeme sarkából mozgolódásra lett figyelmes a terem színpad felőli részén. A Constance nőstény hiénái kezdtek szétoszolni Serena mellől. – Köszönöm, lányok – hallotta Mr. Hanson hangját. – És magának is köszönöm, Serena. Akkor tíz perc van még a füzetek beadásáig. Vanessa látta, hogy Serena, amint magára maradt, ismét lelkesen lát hozzá töredezett hajvégeinek tovább tördeléséhez.

Októberben néhány napig úgy volt, hogy Dan és Serena együtt lesznek főszereplői Vanessa filmjének, a Háború és béké–nek. Csakhogy Dan annyira idiótán kezdett viselkedni Serena jelenlétében, hogy Vanessa totál kiakadt rajta, és inkább egy olyan csajra bízta a női főszerepet, akinek lövése sem volt a színészetről. Serena is ráindult egyébként Danre a szereplőválogatáson, de nála ez szokás szerint nem tartott tovább öt másodpercnél. És még mielőtt a lány maradandó károsodást okozhatott volna Dan testi és lelki épségében, Vanessa beviharzott a színre kopaszra borotvált fejével, fekete garbóban és katonai bakancsban, és összeragasztgatta a fiú ripityára tört szívének szilánkjait. Egymás mellé helyezte két lábát, majd a balt ismét keresztbe vetette a jobbon. Attól a gondolattól, hogy ő szervizelte Dan szívét, még hevesebben kívánt szerelmeskedni a fiúval. Türelmetlenül felsóhajtott. Most, hogy kitör a szünet, egy csomót lesznek együtt Dannel szülői felügyelet nélkül...! Akár késznek érzi magát e pillanatban Dan a szexre, akár nem, rövidesen úgyis az ágyban kötnek ki! Na ugye? Lehet akármilyen kemény Vanessa külseje, megvetheti gyakorlatilag az egész emberiséget, ha akarja, mégsem más, mint az összes többi tizenhét éves csaj: kíváncsi, kalandvágyó, kéjsóvár. .. Mindnyájunkat ugyanabból a fából faragtak!

N nem tudja kiverni fejéből B seggét A matek– és a kémiavizsga közötti szünetben Nate Anthony Avuldsen, Charlie Dern és Jeremy Scott Tompkinson társaságában ebédelt egy Jackson Hole Burger étteremben. A matekteszt jó szivatós volt, és a fiúk igyekeztek alaposan feltankolni hamburgerből, sült krumpliból és kólából, mielőtt nekivágnak a kémiának, ami nyilván még a mateknál is nagyobb szívás lesz. Nate azon merengett, hogy a tulaj igazán beruházhatna ide egy mennyezeti ventilátort, ami eloszlatná a levegőben terjengő gyorsfagyasztott hagyma és fing illategyveleget. Gondolt ő egyébként Jennyre és Blairre is a tőle megszokott tétova, nyugis módon. Szombat éjszaka óta nem tudott semmit Jennyről, ami elég különös volt, hiszen a lány rendszeresen küldözgetett neki rejtjelezett sms-eket meg szivhez szóló emaileket a St. Jude-os cimére. De a napokban biztos nagyon lekötötte a vizsgákra való felkészülés. Nate eltolta maga elől a tálcáját, és kivette zsebéből Nokia telefonját. Csak nem hal bele, ha most ő küld Jennynek egy sms-t, és biztatja egy kicsit a vizsgák előtt! Istenem, milyen figyelmes egy úriember! ügyS Igyl! – írta. – csüt du Lviszlk vhova kari ajánDkkt venni – N Jeremy égnek nyújtott karral nyújtózott egyet, majd jobbra-balra forgatta a fejét, hogy ellazítsa begörcsölt nyakizmait. – Kinek nyomod? – kérdezte Nate telefonjára mutatva. Jeremy alacsony, kétbalkezes srác volt, de a brit rocksztárokat idéző frizurájával és belassult, füves hanghordozásával kompenzálta ezeket a hiányosságait. Nate megvonta a vállát. – Közöd? Anthony egy nagy marék ketchupba tunkolt krumplit gyűrt a szájába. A St. Jude gyakorlatilag minden sportcsapatában állandó tag volt, így akár reggeltől estig tömhette magát zsíros kajákkal, akkor is kockás maradt a hasa. – Te, figyelj csak – szólította meg ő is Nate-et –, Blair baromi jól nézett ki szombaton, észrevetted? Nate lassan bólintott, ahogy apránként tudatának felszínére emelkedett Blair szűk fekete ruhába csomagolt, tenisztől izmos fenekének emlékképe. Tényleg baromi jól nézett ki. – Mellesleg persze nem olyan jó, mint Jennifer –tette hozzá Anthony. A srácok egy ideje leálltak vele, hogy cseszegessék Nate-et, amiért egy kilencedikes csajjal kavart, de Jenny méretes melleire azért időről időre tettek egyegy megjegyzést. Elég nehéz lett volna megállni. Nate elmosolyodott. Aztán fintorgott egyet az erőlködéstől, ahogy megpróbálta maga elé idézni, hogy Jennifer hogy nézett ki szombat éjszaka; de másra nem emlékezett, csak egy göndör barna hajzuhatagra, egy mély dekoltázsra és a lány félénk mosolyára. Ivott néhány kortyot a kólájából. Leánysziv-dobogtató zöld szemei keresztbe álltak, ügy koncentrált, hogy eszébe jusson még valami részlet.

Három barátja igen-igen ritka jelenségnek volt tehát szemtanúja! Bármilyen hihetetlenül hangzik, Nate eddig sosem foglalkozott azzal, hogy magában összehasonlítsa egymással a két lányt. Jennifert borzasztóan kedvelte, de komolyan: nem érezte rajta, mint Blairen, hogy folyamatosan elvárásai lennének vele szemben. Mellette a gondolatait megtarthatta magának, mig Blair mindig tudni akarta, mire gondol éppen, vagy hova készül és kivel. Jenny nem nyomasztotta azokkal a dolgokkal, amikkel Blair: nem erőltette, hogy a Yale-re jelentkezzen, mert akkor egyetemi éveik alatt együtt tudnának élni egy bérelt lakásban; nem vette neki az egyik drága ajándékot a másik után, hogy ezzel viszonozni kényszerítse a figyelmességet, hogy ő is vegyen neki valamit. És hát, nem utolsósorban, Jennynek őrületesen nagy mellei voltak, míg Blair cicije csak úgy volt. Szép, de semmi különös. Mindezen hiányosságai ellenére azonban Blair volt az, akivel úgy érezhette, ismerik egymást. Nem csoda, hiszen együtt nőttek fel. Amíg együtt voltak, az volt az érzése, hogy tart valami felé közös életük. Volt céljuk, olyasmi, mint amilyenek Nate tengerésztérképein a piros rajzszögek, amikkel minden partraszálláskor megjelölte a következő helyet, ahova el akart jutni. Kettejük kapcsolatában az egyik ilyen cél az volt, hogy lefeküdjenek egymással. Ezt az egyet kivéve már minden megvolt közöttük, úgyhogy kézenfekvőnek tűnt, hogy ez lesz a következő lépés. De voltak más célok is, kevésbé körülírhatóak. Kettejük élete azonos tempóban haladt előre ― külön–külön, de egymás mellett, mint a katamarán két hajóteste. Mindketten tizenhét évesek voltak. Mindketten érettségizni fognak júniusban. Jövőre mindketten egyetemisták lesznek. Jennifer élete viszont egész más pályán haladt, mint az övé, és (sajnálatos módon) a szex itt még a látóhatáron sem jelent meg. Jenny csak tizennégy éves volt. A jövő tanévben, és még utána is két évig, a lány minden reggel belebújik majd szürke constance-os egyenruhájába és elmegy a suliba, miközben ő valamelyik egyetemen az isten tudja, mit fog csinálni. A korkülönbség a legtöbb fiút visszarettentette volna, de Nate-et tulajdonképpen megnyugtatta. Amíg ő a jövő feltérképezetlen vizein sodródik majd, Jenny békésen horgonyoz idehaza, írhat neki sms-t, felhívhatja telefonon, amikor hazajön, találkozhatnak, és minden ugyanúgy lesz, mint most. Charlie felszúrt a villájára egy szelet uborkát, amit a tányérján hagyott, és odacsúzlizta Nate tányérjára. – Mi van veled, baszki, olyan kívánós lett a fejed! Túléled így a kémiát? Nate felnézett, és a zsebében megmarkolta a kis füves nejlonzacskót. Az órájára pillantott. – Szívjunk egyet gyorsan, mielőtt bemegyünk! Három haverja buzgón helyeselt, mire Nate elmosolyodott és felállt. Úgy érezte, sikerült kiagyalnia a megoldást valamire; de hogy mire, abban nem volt egészen biztos. Akkor húzás! Adjunk neki!

Nincs különbség fiúk és ruhák között? Mialatt a Constance Billard két legidősebb évfolyama a félévi vizsgákat írta, hétfő délután lévén már a másodikat, Jenny egészségtanórán ült, ahol többek között a szerelem, a szex és a samponok problematikáját, valamint a fiúk testi felépítésének rejtelmeit vitatták meg egy tanár vezetésével. Tizenegy kilencedikes lány ült körben a földön, a tanteremnek a hatalmas ablakkal szemközti, otthonosan berendezett sarkában. Ezt a termet kifejezetten az olyan foglalkozások számára alakították ki, mint amilyen a kilencedikes egészségtan: ahol bizalmas beszélgetések folynak a tanár és a diákok között. Itt, az iskola többi helyiségével ellentétben, amelyeket kincstári, libafoszöld linóleum borított, karmazsinvörös színű plüss padlószőnyeg volt a padlón. A falakat vidám búzavirágkékre festették, a bordűrök pedig hófehérek voltak. A fal mellett egy kisméretű, kerekeken guruló tábla állt rengeteg színes krétával, amelyekkel a tanár alkalomadtán látványos diagramokat rajzolhatott. De ami a legfontosabb: ebben a teremben nem voltak padok, így a lányok a számukra legpihentetőbb testhelyzetben, feszengés nélkül mondhatták ki, ami a szívüket nyomta. A kilencedikeseket Ms. Doherty, a mindössze huszonöt éves, new age hippy divatot követő, aranyszőke hajú tánctanárnő tanította egészségtanból, aki a jógának köszönhette tökéletes alakját, és sápadt arcát sohasem festette. Ő volt a testnevelők közül az egyetlen, aki nem úgy viselkedett, mint egy kápó a fegyencek között, és a lányok kedvelték is volna fesztelen, nyílt stílusát, ha nem lett volna kedvenc szokása úgy beszélni az intim testrészekről, mintha a család kedvenc kutyuskájáról lenne szó. Ms. Doherty mindig a diákjaira bízta, hogy mi legyen az óra témája, ezért aztán javarészt a fiúkról társalogtak. – Én nem értem, miről beszélünk itt! – panaszkodott Kim Swanson. – Hogy tudnánk találkozni az ellenkező nem képviselőivel, amikor az időnk kilencven százalékát egy lányiskolában töltjük? –Óvatosan beletúrt gondosan beszárított, szőke hajába, amit negyedikes kora óta havonta még jobban kiszőkíttetett a John Barrett Szalonban. Jenny Kim mellett ült a körben, és nem győzött ámulni azon, mennyire tökéletes minden ezen a lányon. Körmén francia manikűr, a bőrén szoláriumos barnaság, arcán visszafogott smink: Chanel szempillafesték, szemhéjfesték és szájfény, fülében szögletes foglalatú Cartier gyémánt ékszer, felsőtestén ropogós fehér Agnés B. oxford ing... Talán ha kevesebb időt töltene szépítkezéssel, több alkalma lenne fiúkkal ismerkedni. Ms. Doherty a tőle megszokott szelíd jóindulattal mosolygott Kimre. –Tudom, hogy ez nem egyszerű – mondta együtt érző hangon. – Nem tudok jobbat tanácsolni: vegyél fel minél több olyan különórát, ahova a fiúiskolák diákjai is járnak: iratkozz be például a színjátszó körbe vagy az énekkarra. És ha a barátnőidnek vannak fiú barátai, ne legyél szégyellős, kérd meg őket, hogy ismertessenek össze velük. – Mit gondol, tanárnő, muszáj szerelmesnek lenni abba a fiúba, akivel az ember együtt van? –kérdezte Jessica Soames, aki megszólalásig hasonlított Hófehérkére: vastag szálú fekete haja volt, telt, piros ajka, hosszú pillájú szürke szeme – viszont egyáltalán nem volt olyan makulátlanul tiszta, mint a frissen hullott hó. Negyedikes

volt, amikor először megjött neki, és mindenki tudni vélte, hogy hatodikban már a szüzességét is elvesztette. Sokáig neki volt a legnagyobb melle az osztályban, de aztán az elmúlt évben a kis Jenny Humphrey alaposan beelőzött. Ms. Doherty a füle mögé igazított egy elszabadult aranyszőke hajtincset, végigsimított vékony, aranyszőke szemöldökén, és szemmel láthatóan azon töprengett, hogy tudna okosan válaszolni erre a kérdésre: úgy, hogy vitát is provokáljon vele. De még mielőtt bármit is mondhatott volna, a kis Jenny Humphrey megszólalt: – Muszáj, ez tök egyértelmű. Jó, az eltarthat egy ideig, amíg a lány is meg a fiú is biztos lesz benne, hogy ez szerelem. De ha arra jössz rá, hogy nem vagy szerelmes, szerintem szakítanod kell. Az egész csoport, de még Ms. Doherty is Jennyre meredt. A tanárnő azért, mert korábban Jenny sosem szólalt meg a többiek előtt, és neki fogalma sem volt róla, hogy a lánynak ilyen határozott véleménye van a dolgokról. A csajok pedig azért, mert pontosan tudták, hogy Jenny elhalászta Blair Waldorf elől Nate Archibaldot, ami csak úgy sikerülhetett neki, ha széttette a lábát, nem igaz? Lehet, hogy Jenny Humphrey sunyiban még Jessica Soamesnál is nagyobb lotyó? És most még be is vallja? Amikor Jenny észrevette, hogy mindenki őt nézi, elpirult. – Várjatok, nem azt akartam mondani, hogy feltétlenül szakítani kell, ha még nem vallottatok szerelmet egymásnak a sráccal. Attól még érezhetitek jól magatokat egymással, meg minden, és lehet, hogy mindketten csak a megfelelő alkalmat várjátok, hogy kimondjátok, hogy „szeretlek". Ms. Doherty bólintott, és mosolyra húzta rúzstalan száját. Talán legjobban a szerelemről szeretett beszélgetni a diákjaival. – Amikor az ember először szeret bele valakibe –mondta lehet, hogy nem is tudja, hogy amit érez, az szerelem. Még olyan is van, aki összetéveszti az influenzával. Volt, aki vihogott erre, és Jenny is elmosolyodott. Ö pontosan tudta, miről beszél a tanárnő. Mikor Nate-tel volt, gyakran érezte, hogy szédül, az ájulás környékezi. Tényleg olyan volt, mint amikor az emberen kezd kijönni egy tüdőgyulladás vagy ilyesmi. Ms. Doherty folytatta a témát: – Én ugyanakkor nem gondolom, hogy muszáj lenne szerelmesnek lennetek abba a fiúba, akivel jártok. Tizennégy évesek vagytok, nyilván nem akartok holnapután férjhez menni, igaz? Egyelőre azt tanulgatjátok, milyen egy kapcsolat. Olyan ez, mint amikor ruhákat próbál fel az ember. Ahhoz, hogy lássuk, melyik áll rajtunk igazán jól, fel kell próbálnunk minden fazont, minden méretet. Jenny elfintorította az arcát. Esze ágában sem volt felpróbálni minden fazont és méretet. Ő kizárólag Nate-et akarta. – Na várjunk csak, most arról beszélünk, hogy lefekhetünk-e valakivel, akibe nem vagyunk szerelmesek, vagy csak arról, hogy mondjuk eljárhatunk-e vele ide-oda? – kérdezte óvatosan Alicia Armstrong. Rózsaszín bőr csuklószorító ját körbe-körbe tekergette a karján. – Mert én mondjuk azt gondolom, hogy a lefekvéshez igenis kell, hogy szerelmesek legyünk.

– Persze, mindenképpen! – vágta rá Jenny, és ismét elpirult. A többiek megint mind őrá néztek. Ezt most akkor úgy kell érteni, hogy lefeküdt Nate Archibald-dal, vagy úgy, hogy nem? Jenny mindeddig nem is a szexről beszélt, csak most értette meg, hogy erre gondolt Jessica, amikor azt mondta, hogy együtt van az ember egy fiúval. Zavarában kihúzott egy szálat a karmazsin szőnyegből. Ő még gondolatban sem tartott a szexnél, őt egyelőre a szerelem izgatta. Egyszer mindenképpen meg akarta mondani Nate-nek, hogy szereti, de nem tudta, meddig várjon vele. Vagy ne is ő mondja ki, hanem várja meg, amíg Nate tesz vallomást? Ismét feltette a kezét, de Azaria Muniz már előbb jelentkezett. –Tanárnő, az igaz, hogy váltogatni kell a samponokat, különben korpás lesz a hajunk? – Azariának mézszínű, fenékig érő, hullámos haja volt, és az öltözőszekrénye tele volt hajápoló kozmetikumokkal. Ms. Doherty meghökkenten nézett a lányra. – Hát, esküdni nem mernék rá, de azt hiszem, hogy ha minőségi sampont használsz, aminek minden összetevője természetes, nyugodtan használhatod ugyanazt a márkát akár évekig is, nem lesz tőle korpás a hajad. – Ezzel mosolyogva visszafordult Jenny felé, mert remélte, hogy folytatódik a szerelmi témájú beszélgetés. – Tessék, Jenny. Jelentkeztél, ugye? Jenny a mennyezetet nézte: gondosan válogatta a megfelelő szavakat mondókájához. Ám még mielőtt megszólalhatott volna, Jessica brutálisan megzavarta: – És az igaz, tanárnő, hogy a himvessző legérzékenyebb része a vége? – kérdezte összevont szemöldökkel és olyan komoly arccal, mintha az atom felfedezéséről tett volna fel kérdést. A többi lányból kitört a kuncogás. A legvadabb kérdéseket mindig Jessica tette fel, de titkon mindannyian örültek neki, hogy elvitte helyettük a balhét. – Jessica, megkérhemélek, hogy ne szakítsd félbe az osztálytársnődet? – szólt rá Ms. Doherty higgadtan. – Röviden az a válasz a kérdésedre, hogy a hímvessző hegye valóban rendkívül érzékeny, de hogy pontosan mennyire, az hímvesszőről hímvesszőre változik. Szóval, Jenny, mit akartál mondani? – fordult ismét a lány felé a tanárnő. Jenny hangosan felsóhajtott, és füle búbjáig elpirult. Hímvessző, hímvessző, hímvessző...! Olyan idétlen szó ez, olyan röhejes! – Hallgatlak! – sürgette Ms. Doherty. Jenny a szája elé emelte a kezét. – Mindegy, semmi. – Mit vihogsz, Jenny? – támadt rá Jessica, és szeme összeszűkült. – Nate-nek is az a legérzékenyebb pontja? A hegye? Jenny arcáról lefagyott a mosoly, és karját keresztbe fonta melle előtt. Most már egész teste bíborvörös volt. – Ejnye, Jessica! Tudod, hogy az a szabály, hogy nem mondunk ki neveket! – szólt rá a lányra Ms. Doherty, aztán feljebb húzta a lábfejét a lótusz-ülésben, és

megköszörülte torkát. – Hadd figyelmeztessek még egyszer mindenkit: ami itt elhangzik, az szigorúan bizalmas. A csoporton kívül tilos szóba hozni, amit hallottatok. Na persze. És akkor arra mi a magyarázat, hogy az egész suli tudja: Alicia Armstrong nem használ tampont, mert a szülei azt mondták, hogy attól elveszítheti a szüzességét? Jenny nem volt hülye: pontosan tudta, hogy bármit kiejt a száján a csoportban, az a következő órára holtbiztosán közkincs lesz az iskolában; ezért úgy döntött, inkább nem mond semmit, mint hogy mondjon valamit, ami később felhasználható lesz ellene. – Hú, basszus, amikor először láttam az életben valódi hímvesszőt, úgy beszartam tőle, mint állat! –fakadt ki Jessicából. A lányok ismét hisztérikus vihogásban törtek ki szavai hallatán. Ms. Doherty arcán nirvánába révült mosoly terült el: még egy Jessica Soames is kevés volt ahhoz, hogy elveszítse önuralmát. – Lányok, még egy játékszabályunk van, amit jó lenne, ha nem felejtenétek el: ti itt kérdeztek, én pedig válaszolok. – Én ezt az egész erekció cuccot nem értem. Az mitől van? – csapott le azonnal Kim Swanson. – A fiúk tényleg úgy ébrednek, hogy feláll nekik? – kérdezte Roni Chang. A tanárnő nagyot sóhajtott, és nekilátott, hogy diplomatikusan megválaszolja a feltett kérdéseket. De Jenny mindebből már egy szót sem hallott: lekötötték saját gondolatai, amelyek továbbra is a szerelem témája körül forogtak. Ha igaz az, amit Ms. Doherty mondott, hogy a fiúk olyanok, mint a ruhák, akkor Nate olyan, mint az ő első Diesel farmerja, amit vett magának. Ezt csak különleges alkalmakra vette fel, mert annyira csinosnak érezte magát benne, hogy nem akarta összepiszkolni. De minél többször volt rajta ez a nadrág, és így minél többet mosta, annál jobban állt rajta, míg végül már nem tudott meglenni nélküle – egymáshoz alakultak, olyan lett a farmer, mintha csak Jennyre öntötték volna. És ha ennyire biztos volt Jenny abban, amit Nate iránt érzett, nem értette, miért is ne mondaná meg neki.

Eredeti válasz egy sablonoskérdésre Blair még reggel leadta piszkozatban Ms. Glosnak, a Constance továbbtanulási tanácsadónőjének a yale-es felvételi esszéjét, és amikor a két emelt szintű vizsgán: a francián és a matekon túl volt, beszaladt hozzá az irodájába, hogy megkérdezze, elolvasta-e már. Ms. Glos éppen iratait rendezgette, meglepően hosszú, formás lábait egymáson elegánsan keresztbe vetve ült íróasztala mögött. – Á, szia, Blair, foglalj helyet! – nézett fel a dossziékból, mikor a lány belépett. Blair hunyorogva vette szemügyre Ms. Glos iszonyú ortopéd, barna cipőjét. Istenem, micsoda pazarlás, hogy egy ilyen vén tyúknak van ennyire jó lába, de semmi ízlése nincs, hogy szép cipőkbe bújtassa! Leült a tanácsadónővel szemben a kényelmetlen faszékre. – Elolvastam az esszédet – mondta Ms. Glos, és addig lapozgatta az asztalán nagy stószban álló dossziékat, míg meg nem találta a Waldorf feliratút. Vékony ajkát összeszorítva tette maga elé a mappát, és közben zsebkendőjét az orra alá nyomogatta. Ms. Glosnak nagyon könnyen eleredt az orra vére, és a constance–os lányok biztosra vették, hogy valami ritka, fertőző betegsége van. Mindenki félve fogta meg a prospektusokat, amiket a tanácsadónőtől kaptak. Blair felvonta sötét, gondosan formára szedett szemöldökét. – És? Milyennek tartja? Ms. Glos felnézett a dossziéból a lányra. Fakóbarna hajának vége felfelé kunkorodott, és egész frizurája mindig pontosan ugyanúgy nézett ki. Tök nyilvánvaló volt, hogy parókát hord. – Azt gondolom, ha komolyan be akarsz kerülni a Yale-re, érdemes lenne még egyszer nekifutnod a témának. Eltartott vagy egy percig, mire Blair felfogta, hogy mit jelent, amit a tanácsadónő mondott. –De hát...! Ms. Glos kinyitotta Blair dossziéját, és hosszú, gusztustalan, sárga körmével rábökött az összetűzött oldalakra. – Ez itt egy mintaszerű esszé Audrey Hepburn életéről – mondta –, de semmit nem árul el terólad. Az lenne jó, ha megmutatnád a yale-eseknek, hogy nem csak jól írsz, de a fantáziád is gazdag, és hogy képes vagy eredeti válaszokat adni a sablonos kérdésekre. – És ezzel visszaadta az esszét Blairnek. A lány lüktető halántékkal hüvelyk– és mutatóujja közé fogta a hat összetűzött papírlapot. Őrült vágyat érzett, hogy elküldje Ms. Glost a retkes picsába, és megmondja neki, hogy ha már úgyis ott van, szerezzen be egy új parókát, de erőt vett magán, mert tudta, hogy a tanácsadónő kiválóan ért a szakmájához, és ha valaki tényleg tud neki segíteni, hogy bekerüljön aYale-re, az Ms. Glos. – Hát jó – morogta. – Nekifutok még egyszer. – Kiváló. Próbálj meg egy kicsit elrugaszkodni az életrajzi tényektől. Ne elmagyarázd, mennyire rajongsz Audrey Hepburn filmjeiért, inkább éreztesd.

Blair bólintott és felállt. Lesimította szoknyáját, és igyekezett megőrizni higgadtságát annak ellenére, hogy úgy érezte, égbekiáltóan igazságtalanok voltak vele – egyszóval úgy viselkedett, ahogy elképzelése szerint Audrey is viselkedett volna ebben a helyzetben. –Viszontlátásra, boldog karácsonyt! – tette még hozzá búcsúzóul. Ms. Glos ismét az orrához emelte a zsebkendőjét, úgy mosolygott Blairre: – Boldog karácsonyt neked is! A lány becsukta maga mögött a továbbtanulási tanácsadó iroda ajtaját, a halálos kórral fertőzött papírlapokat pedig egy indulatos sóhajjal a fém szemetesládába pottyintotta. Ennyit a gondtalan tengerparti döglésről! Serena kénytelen lesz egymaga izzadni a napon a St. Barts homokjában, mert ő az egész szünidőt négy fal között fogja tölteni, hogy újraírhassa az esszéjét. Kedve lett volna egyetlen lapot csatolni a felvételi jelentkezéséhez, amin ez áll: Vegyetek fel, a kurva életbe!, de azok után, hogy az előfelvételi beszélgetésen elsírta az egész életét a felvételiztető tanárnak, és a végén még le is smárolta, ez mégsem tűnt igazán jó ötletnek. Elindult a lépcsőn a negyedik emeletre, hogy az öltözőszekrényéből kivegye égszínkék Marc Jacobs télikabátját, de mindjárt az első lépcsőfordulónál beleütközött a lefelé igyekvő Kati Farkasba és Isabel Coatesbe. – Hogy ment a francia? – kérdezte Kati. Reggel, amikor a suliba jött, elkapta az eső, és ettől vörösesszőke haja begöndörödött és szanaszét állt. Blair–nek egy villámlástól megriadt uszkár jutott róla eszébe. – Iszonyú gagyi volt – vonta meg a vállát. Idegesen megrázta a fejét, hogy a haja ne lógjon az arcába. Annyira elege volt már a jegyek, az iskola és a vizsgák témájából, hogy úgy érezte, mindjárt elhányja magát. Isabel beletúrt rövid, barna lófarkába, aztán hátraszegte a fejét. Blair mindig olyan kiakasztóan fölényes volt velük, amikor az osztályzatok kerültek szóba! – Tudom, hogy stréberül hangzik, de tegnap elmentem Mr. Noble törikonzultációjára, és tökre megérte. Mármint olyan értelemben, hogy meglehetősen könnyű volt a teszt. Te pedig meglehetősen idegesítő vagy, gondolta magában Blair. Isabel apja színész volt, leginkább hangalámondásos tévéfílmekből lehetett ismerni affektált, briteskedő akcentusát. Isabel igyekezett utánozni ebben, emiatt használt előszeretettel olyan kifejezéseket, mint a „meglehetősen könnyű", ahelyett, hogy „kurvára gagyi". Amitől az egész csaj, mit lehet erre mondani, kurvára gagyi volt. Kati rábólintott arra, amit Isabel mondott. – És egész rövid is volt. Jut eszembe, nem láttad Serenát? Ő még nem végzett, amikor mi beadtuk. Csak üldögélt a helyén és babrált a hajával. Arról persze valahogy elfelejtett beszámolni, hogy Serena autogramokat osztogatott vizsga közben. Hogyisne, aztán még azt is árulja el Blairnek, hogy ő is kért tőle egyet?! – Biztos jól ment neki – vette védelmébe Blair a barátnőjét. Serena sosem készült sem órákra, sem vizsgákra, egy tárgyból sem járt emelt szintű csoportba, de azzal, hogy bent ült az órákon és hellyel-közzel tisztességes dolgozatokat írt, egész jól elboldogult az iskolában. Serena (mint minden lány a Constance-ban) okos volt, de

tanárai második osztálytól kezdve arra panaszkodtak, hogy gyengébben teljesít, mint amire képes lenne. A lelke mélyén Blair nagyon is ki volt békülve azzal, hogy Serena ilyen lazán veszi a sulit. Kizárt dolog, hogy akkor is tudott volna a barátnője lenni, ha Serena amellett, hogy gyönyörű, még színjeles tanuló is. – Na és ti mit alakítottatok ezzel a Milesszal? –kérdezte Isabel. Blair totál elképedt a két csajon. Utoljára akkor látta őket, amikor piától és fíitől eszméletüket vesztve elnyúltak a limó hátsó ülésén, és akkor felháborodottan hagyta faképnél őket. Most meg úgy viselkednek, mintha mi sem történt volna, és kaparnak, hogy megint bizalmas jó barátnőjük legyen. Csakhogy Blairnek esze ágában sem volt egy olyan fickóról tereferélni velük, akit reményei szerint szombat éjjel látott utoljára, mert tudta, hogy azonnal szétkürtölnék a pletykát az egész suliban. – Az égvilágon semmit sem – felelte közömbösen. – Hú, de kis titokzatos lettél– csiripelte Isabel. – ezek szerint valamint mégis alakítottatok! – Gondolj, amit akarsz! – forgatta a szemét dühösen Blair. – És Ms. Glos mit szólt az esszédhez? – faggatózott tovább Kati. Egy kis létszámú lányiskola már csak ilyen: mindenki tud mindent mindenkiről. Blair a falra mászott ettől. –Tetszett neki – hazudta. Ismét megindult felfelé a lépcsőn, rubinköves gyűrűje hangosakat koccant a fém lépcsőkorláton minden második lépésnél. – Holnap majd dumálunk, oké? Most tépek haza, muszáj tanulnom a holnapi irodalomra! –Várj! – kiáltott utána Isabel. Blair visszafordult a lépcsőfordulóban és megállt. – Na mi az? – Igaz, hogy Flow eljegyezte Serenát? Blair alig tudta megállni, hogy el ne röhögje magát. Nem akart hazudni a csajoknak, de sokkal szórakoztatóbbnak tűnt, ha mégis hazudik. – Ja, igaz – mondta, a fejét csóválta, és úgy mosolygott, mint aki totál el van képedve. – Őrület, mi? Kati és Isabel egymásra pillantott. Szemlátomást teljesen odáig voltak a boldogságtól, hogy az egyik legmegbízhatóbb forrásból érkezett megerősítés ezzel a falrengető pletykával kapcsolatban. – Azért elmegy veled a St. Bartsra? – érdeklődött Kati. Blair bólintott, és tekergetni kezdte gyűrűjét a kisujj án. – Mi az hogy! Ott fogjuk eltervezni az esküvő részleteit! – Úristen, ez csodásan hangzik! – lelkendezett Isabel a legundorítóbb brit akcentusával. Katira sandított, aztán visszafordította tekintetét Blairre. – Szerinted lehetünk a koszorúslányai? Blair hátat fordított a két csajnak, és puha léptekkel megindult felfelé a lépcsőn, ahogy a gyönyörű Givenchy köntöst viselő Audrey-tól látta a Mókás arc divatbemutató-jelenetében. –Talán lehettek – szólt még vissza. – De csak ha nagyon-nagyon kedvesek lesztek hozzá.

Ha az egész karácsonyi szünetét azzal kell is elcsesznie, hogy újraírja a yale-es esszéjét, azért szórakozhat is egy kicsit közben, nem igaz?

A Barneys mint jellemfejlesztő tényező A karácsony előtti hét csütörtökén a Constance végre-valahára kiengedte kapuin a lányokat tizenkét pazar napra, azaz a téli vakációra. Jenny a tanítás után rohant a Nate-tel megbeszélt találkozóra a Barneys elé. Szürke szupermini iskolai egyenruhája fölött világoskék, kapucnis pulóvert viselt, azon egy szintén kapucnis, műszőr galléros fekete széldzsekit. Sötét, göndör fürtjei apró, piros mohersapka alól omlottak alá, a kesztyűje ugyanebből a piros moherből készült. Elbűvölő volt, ahogy kinézett, és Nate, amint meglátta, odarohant hozzá, és megpuszilta kesztyűs tenyerét. A 80. utca és a Madison sugárút sarkán lévő pizzázóban épp most kapott dilerétől egy hatalmas adag karácsonyi bónusz gandzsát, úgyhogy örült a szája. – Hiányoztál! – mondta a lánynak, és smaragdzöld szeme csillogott a téli alkonyatban. Jenny szíve azon nyomban olvadásnak indult. –Te is nekem – felelte, és arca finom rózsaszín árnyalatot öltött. Széldzsekijének zsebéből előhúzta a karácsonyi képeslapot, amit maga készített a fiúnak. – Tessék. Nate feltépte a kézzel hajtogatott borítékot, és a szénnel, vízfestékkel meg aranyszínű zselés tollal készített képet kezdte nézegetni: igyekezett rájönni, mit ábrázol. – Ez egy hóember, aki átölel egy rénszarvast –magyarázta Jenny. – Egy kicsit ötvöztem egymással Matisse és Picasso stílusát, de nem tudom, jó-e így. Nate-nek fogalma sem volt arról, ki az a Matisse, meg ki az a Picasso. Kinyitotta az üdvözlőkártyát; aranyszínű csillogó tintával, nyomtatott nagybetűkkel ez állt rajta: BOLDOG KARÁCSONYT, NATE! És az aláírás: Szeretettel: Jenny. Nate rámosolygott a lányra, és a kabátja zsebébe tette a képeslapot. – Köszönöm! Jenny belekarolt a fiúba, és behúzta magával az áruházba. – Szóval mit szeretnél kapni karácsonyra? Először én akarom megvenni a te ajándékodat. Apjától újabb ötven dollárt kért kölcsön, ami igazán nem tűnt soknak ahhoz az összeghez képest, amivel már úgyis tartozott neki. Mióta Nate-tel járt, Jenny több pénzt költött, mint előtte egész életében. Gondolom, minden csaj egyetért ezzel: jól kinézni drága mulatság, de nagyonnagyon megéri! A férfiosztályra érve Nate egy szürke merinó-gyapjú zoknit vett a kezébe, és megmutatta Jennynek. – Ehhez mit szólnál? – Egy zoknihoz? Jaj, ne, én valami különlegeset szeretnék ajándékozni neked! Valami olyat, ami... stílusos! – kötötte az ebet a karóhoz Jenny. A sármos szót kereste, de nem jött a nyelvére; a Vogue-ban olvasta egyszer, és nagyon megtetszett neki franciás hangzása, választékos eleganciája. Nate visszatette a zoknit a helyére, és körülnézett az osztályon.

– Értem, Jennifer, de azt nem szeretném, ha sokat költené! rám. Jenny sugárzó arccal nézett vissza a fiúra. Még soha nem volt ennyire szerelmes belé. Imádta, hogy Jennifernek hívja, imádta a kedves kis sms-eit, imádta aranyszőke, göndör haját és sima, egyenletesen barna bőrét, imádta minden mozdulatát, például hogy belepuszilt a tenyerébe. De a legjobban azt imádta, hogy csak néhány szót kell kiejtenie elbűvölő hangján, és ő máris a legszerencsésebb lánynak érzi magát a Barneysban, ami azért tényleg nem semmi. – Jó, de zoknit akkor sem lehet – makacskodott. – Nézzünk valami különlegesebbet! – Oké – egyezett bele Nate, és derűsen vállat vont. Őrülten kedvesnek találta, hogy Jenny egy pár zokninál vagy egy üveg kölninél személyesebb ajándékot akar neki venni. Hogy tud ilyen őszintén nagylelkű lenni ez a lány, úgy, hogy közben még viszonzást sem vár nagylelkűségéért? – Ez például tetszik? – tartott Nate elé Jenny egy piros kasmírmintás, húzózsinóros flanel sortot. –Szerintem ezt leginkább pizsamának lehet hordani. Nate elhúzta a száját. – Kicsit buzis. – Bocs, igazad van – mondta Jenny, és visszadobta a sortot a polcra. Aztán meglátott egy pultot, amin bokszeralsók sorakoztak tornyokban. Mindegyiknek valamilyen fotó volt a fenekére szitázva. Egy világoskék bokszer ülepén piros vitorlás hajó fényképe virított. Bingó! Hiszen Nate-nek a vitorlázás a mindene, maine–i birtokukon maga is épített hajókat. A bokszer hatvan dollárba került, ami több volt, mint amennyit előzetesen betervezett az ajándékra, és egy fehérneműért egy kicsit mindenképpen sok, de Jenny szívesen lemondott újabb tíz dollárról annak a fiúnak a kedvéért, akit a világon mindennél és mindenkinél jobban szeretett. – Hú, ez viszont király! – vette a kezébe Nate a bokszért, hogy megvizsgálja rajta a vitorlást. – Bár az is igaz, hogy senkinek nem lenne alkalma gyönyörködni benne. Jenny csak lelki szemeivel látta maga előtt Nate-et egy szál alsónadrágban, de ettől is égővörös pír jelent meg a nyakán, és terjedt felfelé az arcán. – Nem baj. Ezt muszáj megkapnod tőlem, ez annyira rólad szól! A lány először összehajtogatta a bokszért, aztán odavitte a pénztárhoz. – Ajándékcsomagolást szeretnék kérni hozzá –mondta a pénztárosnak, majd Nate-hez fordult. –Úgy az igazi, ha a fa alatt bontod ki. Majd lepődj meg jól, oké? – Jenny barna szeme csillogott az izgalomtól: van egy állati helyes barátja, akinek épp most vett egy baromi jó ajándékot, és aki úgy mosolyog rá ebben a pillanatban, hogy legszívesebben felsikoltana: Úristen, milyen boldog vagyok! – Átadta Nate-nek a Barneys-emblémás kis fekete papir bevásárlótáskát, és huncutul ragyogó szemmel boldog hanukát kívánt a fiúnak, bár ő maga csak félig volt zsidó, Nate pedig egyáltalán nem. – Köszönöm szépen, Jennifer! – mondta Nate meghatottan, és megfogta a lány kezét. Nem számított rá, mikor a Barneysba jöttek, hogy olyan ajándékot találnak itt neki, aminek tényleg örülni fog, de ez a bokszer komolyan bejött neki. – És most én veszek neked ajándékot, gyere!

Gyorsan berántotta magával Jennyt a liftbe, és megnyomta a hatos gombot. Amíg a liftajtó ki nem nyílt, Jennynek fogalma sem volt róla, hova viszi a fiú, és egyszerre csak ott találta magát a nőifehérnemű–részleg kellős közepén. Tétovázott. Azt gondolta, valami helyes, kifejezetten karácsonyi ajándékot kap majd Nate-től, mondjuk egy sálat, amin egy csámpás rénszarvas szerencsétlenkedik. De hogy fehérneműt? Na ne! – Válassz valamit. Amit csak akarsz! – biztatta Nate. Jenny végignézett a habkönnyű, kézzel varrott import fehérneműkkel megrakott polcokon, és égett az arca a szégyentől. Mindig a Macy'sben vásárolt melltartót, Bali márkájút, mert az jó erős, a pántja pedig jó széles, és ennek hála, hatalmas melleinek súlyától nem marad piros csík a vállán. Itt a Barneysban viszont minden melltartó úgy nézett ki, mint ami azonnal széthasadna, ha csak az egyik cicijét belerakná, és akkor ne is beszéljünk arról, hogy egy melltartóba két cicit szokás elhelyezni. Szó nem lehet róla, hogy melltartót, kombidresszt vagy akár hálóinget nézzen itt magának! Ott kezdődik, hogy szörnyet is halna, ha Nate megtudná, milyen kosárméretű melltartót hord, és ott folytatódik, hogy az ő kosárméretében valószínűleg egyáltalán nem gyártanak szép, csipkés fehérneműt. Jenny szerette volna megmondani Nate-nek, hogy nem erről az osztályról szeretne ajándékot választani, de úgy érezte, nem teheti, mert azzal megbántaná a fiút; ezért inkább gyorsan lekapott az állványról egy egyszerű fehér La Perla selyembugyit, aminek a szegélyét finom rózsaszín cérnával varrták, elöl a gumiján pedig rózsaszín selyem masni volt. – Ez szerintem tök helyes – mondta. – Mutassam az ehhez való melltartót is? – kérdezte érdes hangon egy hetvenes éveit taposó eladónő, aki közben segítőkészen odatotyogott hozzájuk. – Köszönöm, nem – kiáltotta inkább, mint mondta Jenny. Lerántotta a bugyit az akasztójáról, és elhúzott a pénztár felé, mert már alig várta, hogy Nate fizessen, és tűnhessenek innen a fenébe. A pénztáros elvette a bugyit, hogy selyempapírba csomagolja. – Csak a tangát, kisasszony? Jenny a darabka fehér selyemre meredt, amit a nő a kezében tartott. Csak most vette észre, hogy a bugyi feneke gyakorlatilag hiányzik. – Igen – cincogta Jenny, és közben nem mert Nate-re nézni. – Más nem lesz. –Viszont ajándékcsomagolást kérünk hozzá –szólt még időben a pénztárosnak Nate. Blair mindig tangát hordott, ezért nem értette, miért kell ettől Jennynek fülig pirulnia. Amikor a csomag elkészült, Nate átnyújtotta Jennynek, és megcsókolta a lány arcát. – Boldog karácsonyt, Jennifer! Jenny, aki mindeddig egy pihére szegezte a tekintetét a krémszínű padlószőnyegen, most felnézett a fiúra, és elvette tőle a csomagot. Na tessék, még egy dolog, amit imádott Nate-ben: hogy nem jött zavarba olyan dolgoktól, mint amilyen egy női tangabugyi. Mindig nyugodt és higgadt volt.

De hogy a fenébe ne legyen valaki mindig nyugodt és higgadt, ha ideje nagy részét betépve tölti? A liftben lefelé Jenny azon parázott, hogy most mihez kezdenek. Hazamennek és divatbemutatót tartanak egymásnak az ajándékba kapott fehérneműkben? Ha csak arra gondolt, hogy szinte csupasz seggel kell Nate előtt mutatkoznia, majd' szörnyethalt a rémülettől. –Van kedved eljönni a St. Regisbe? – kérdezte Nate, amikor a liftajtó kinyílt, ők pedig a kozmetikai részlegen keresztülvágva elindultak a kijárat felé. Jenny szíve őrülten kalapálni kezdett. A St. Regisbe? Az egy szálloda! Te Uristen\ –Van ott egy tök korrekt kis bár. Ne igyunk ott egy forró csokit, vagy ilyesmit? – konkretizálta Nate a javaslatát. Teljesen hihetőnek tűnt, hogy a srác tényleg forró csokira vágyik, nem vetkőzőshow-ra egy hotelszobában. Jenny megkönnyebbülten sóhajtott fel. – De, az tök jó lenne! Csakhogy még mielőtt elérhették volna a kijáratot, Nate két lányra lett figyelmes: az egyiknek világosszőke haja volt, amit lófarokba kötött, a másiknak barna, amit kiengedve hordott. Naná, hogy Blair és Serena állt az Estéé Lauder pultnál, pont ott, ahol nekik pillanatokon belül el kell haladniuk. Nate gyorsan átkarolta Jennyt, és már terelte is az ellenkező irányba, vissza a férfiosztály felé, hogy egy másik kijáraton át szökjenek ki az áruházból. Nem azzal volt baja, hogy meglátják Jennyvel; egyszerűen csak simább ügy volt, ha nem kell senkivel szóba elegyednie, különösen Blairrel nem. Jenny semmit nem értett az egészből; csak vonakodva engedett Nate irányításának, és közben homlokát ráncolva felnézett a fiúra. – Most mi van? Hova megyünk? – Hát, öö... akarok még nézni magamnak egy övet – kamuzott Nate. Szörnyen remélte, hogy Blair és Serena nem vette még észre őket. Hát ez nem jött be. – Nate! – csilingelt fel Serena hangja a hátuk mögött. – Hahó, Natie! A fiú lassan hátrafordult. A lány parfümjének édeskés szantálfa– és liliomillatát már az orrában érezte, és most Serena még a nyakába is ugrott. Megölelte a fiút, aztán Jennyt is megpuszilta jobbról-balról. – Na mi van, arcok, mit vettetek? – Hát, öö... semmit... – vörösödött el ismét Jenny. Blair valamivel távolabb állt meg tőlük, ott szörnyülködött magában, hogyan bírt Jenny ilyen ocsmány széldzsekit és bolyhos piros sapkát magára venni. – Szia, Blair – mosolygott rá Nate. A lány feljebb dobta Prada táskájának pántját a vállán, majd megrázta a fejét, hogy a haja ne hulljon az arcába. – Hali – köszönt, de úgy, hogy közben nem nézett egyikükre sem. Aztán egy röpke pillantást vetett Jennyre, és hozzátette: – Szia, Ginny, boldog karácsonyt.

A lány a háta mögé rejtette a kis Barneys-emblémás papírtáskát, mintha attól tartana, hogy Blair kiragadja a kezéből és megnézi, mi van benne. – Boldog karácsonyt – felelte Blairnek elhaló hangon. Blair úgy felhúzta magát rajta, hogy expasija az új nőjével, mint nyálas, kispolgári párocska együtt vásárolgatnak karácsonyi ajándékokat, hogy úgy érezte, muszáj genyáznia velük egy sort. – Figyeljetek, tudnátok nekünk segiteni egy kicsit? – élénkült meg hirtelen a hangja. – Flow-nak és Milesnak jöttünk venni valamit, tudjátok, a srácoknak, akikkel szombaton összejöttünk; de nem tudjuk eldönteni, mi lenne jó ajándék nekik. – Beszéd közben lopva oldalba bökte barátnőjét, hogy vegye a lapot. – Serena arra gondolt, hogy adjunk nekik kölnit. Kipróbálhatnánk rajtad egypár illatot, Nate? A fiú sosem használt kölnit, és egyébként sem vágyott másra, mint hogy minél hamarabb eltűnhessenek innen a rákba; de az agya túl lomha volt ahhoz, hogy ki tudja magát vágni a szituból. – Hát persze – mondta minden meggyőződés nélkül. Blair odavezette a társaságot az illatszeres pulthoz, és még mielőtt Nate tiltakozhatott volna, megragadta a fiú jobb karját, és a csuklójára fújt egy nagy adag Dolce & Gabbana kölnit, amiről pontosan tudta, hogy olyan szaga van, mint a penészes sajttal összeturmixolt szarnak. – Hogy tetszik? – dugta Nate kezét Jenny orra alá. A lány tüsszögni kezdett az erős illattól. – Egészségedre! – mosolygott Serena. Jenny csak tüsszögött, tüsszögött; nem tudta abbahagyni. – Egy kicsit tömény – mondta Nate megvonagló arccal. – Igen? – csodálkozott Blair. – És ehhez mit szólsz? – kérdezte, és már fújta is a Hermés Eau D'Orange Verte-et Nate bal csuklójára. Ennek annyira finom, tiszta az illata, hogy néha ő maga is tett magára belőle, annak ellenére hogy férfikölni. Nate megszagolta a csuklóját, és azonnal elragadta a nosztalgia: eszébe jutottak azok a régi délutánok, amikor órákig feküdtek Blair ágyán, és ő a lány meztelen hasát csókolgatta, az meg csak nevetett, annyira csikizte Nate ajka. – Ez nagyon finom – vallotta be, és újból letüdőzte az illatot. Jennynek folyt az orra; jobb híján beletörölte a kesztyűjébe. Serena odatartotta neki Nate bal csuklóját. – Basszus, Nate, ez a kölni annyira illik hozzád! – mondta, aztán Jennyre mosolygott, őszintén: – Szerintem lepd meg egy ilyennel karácsonyra. Pöpec! Jenny ismét megtörölte az orrát, és arra gondolt, hogy pénze sem maradt, meg vett is már Nate-nek egy ennél sokkal jobb ajándékot. Odapillantott a fiúra, és remélte, hogy ő ezt meg is mondja a két csajnak, és aztán húzhatnak végre innen, de Nate csak állt és bámulta Blairt nyújtott karral, mint valami húgyagyú kölnimodell.

Jenny lelkébe visszafészkelte magát a gyanú: miért van az, hogy amikor kettesben vannak Nate-tel, a fiú csodálatosan kedves vele, de ha mások is vannak körülöttük, úgy kezd viselkedni, mint egy... idióta} – Nem is tudom – fintorgott Blair. – Lehet, hogy mégis inkább valami személyesebb ajándékot kéne keresnünk. – Na jó, de mégis mit? – kérdezte tettetett csodálkozással Serena, mert kezdett ráérezni a játékra. – Én épp most vettem Nate-nek egy tök helyes bokszért, aminek vitorlás hajó van a fenekén – sietett a lányok segítségére Jenny. – De van egy csomó más mintájú is, szerintem nézzétek meg! –Tényleg – vigyorgott bambán Nate. – Nagyon állat mindegyik. Blair ujjai ráfeszültek a Hermés kölni zöld üvegére; egy hajszál választotta el attól, hogy Jenny fejéhez vágja. Szóval bokszért vettél neki? Büdös kis ribanc! Serena vette, hogy Blairre kezd visszaütni Nate-ék ellen kitervelt kis gonoszsága, ezért megrángatta barátnője könyökét: – Gyere, Blair, menjünk fel az elsőre. Van ott egy bikini, amit fel akarok próbálni. Szeretném, ha te is látnád, és megmondanád, milyen. Blair visszatette a kölnimintát az illatszeres pultra. – Oké – felelte higgadt hangon. – Holnap elrepülünk a St. Bartsra, de szilveszterkor találkozunk, és bulizunk egy óriásit, oké? –búcsúzott Serena Nate-éktől; előbb a fiút csókolta meg jobbról-balról, majd lehajolt, hogy Jennyt is megpuszilja. Nate Blairt figyelte, ahogy rubinköves gyűrűjét babrálja a kisujján. Aztán lépett egyet a lány felé, megérintette a kabátujját, és arcon csókolta. – Boldog karácsonyt, Blair! Az igazán jó színésznők akkor sem veszítik el önuralmukat, ha vérig sértik őket. – Boldog karácsonyt – válaszolta Blair olyan magasra szegve a fejét, hogy még épp hanyatt ne essen tőle. Aztán olyan nyugalommal az arcán, amilyet csak képes volt színlelni, Serenát maga után ráncigálva elindult a liftek felé. Nate hosszan bámult utánuk, gyönyörködött Blair hosszú, barna hajában, amely lágyan omlott a lány égszínkék kasmírkabátja hátára. Bal csuklóját az orra elé emelte, és belélegezte azt a tiszta, friss illatot, ami Blair meztelen bőrét juttatta eszébe. Aztán Jennyre nézett: dús, göndör, barna fürtjeire, buggyos fekete széldzsekijére, aprócska kezére, félszeg mosolyára... Megkönnyebbült, hogy Blair otthagyta őket, és ezzel véget ért a két lány egymáshoz mérésének kényszere. Mert az igazat megvallva, a két lány nem volt egymáshoz mérhető. Előttük a pulton egy balerinát formázó parfümös üveg állt. – Figyelj csak – terelte a szót gyorsan másra Nate –, láttad már a Diótörő–t – feltételezte, hogy Jenny, aki odáig van a művészetért, a balett műfajban is járatos. Jenny bátortalanul ingatta a fejét. A művészettörténet-csoporttal nyolcadikban megnézték a Lincoln Centert, ahol hangversenyeken és operákon kívül balettet is játszanak, de ennél közelebb nem jutott egy igazi előadáshoz.

– Nem, még soha – felelte. Ez nem kóser. Ez kurvára nem kóser! Az utóbbi három évben Nate minden karácsonykor elvitte Blairt a Diótörő–re, és bár tudta, hogy iszonyú szemétség, csak arra tudott gondolni, hogy minden alkalommal rohadtul bejött neki az előadás. Úgy érezte magát a nézőtéren, mintha be lenne tépve, mert a színpad közepén álló karácsonyfa az első felvonásban, a karácsonyi parti közben akkora, mint egy rendes, átlagos méretű fenyőfa; de később, amikor a kiscsaj elalszik és álmot lát, a fa elkezd nőni, olyan gorilla lesz, mintha telepumpálták volna szteroidokkal, még a Rockefeller Center karácsonyfájánál is sokkal magasabbra nő. És akkor megelevenednek a játékok, és egymás torkának esnek. Hát nem hullajó? Nate kivette zsebéből a mobilját. – Holnap este lesz nálatok a vacsi, amit a papád főz, ugye? Jenny bólintott. – Na, akkor nézzük, van-e még jegy a matinéra. Jenny háttal nekidőlt az illatszeres pultnak, és megint úgy érezte, mintha az influenza kerülgetné. Nate elviszi megnézni a Diótörő–t. Hogy lehetne egy ilyen srácot nem imádni?!

D úgy akar írni a szexről, ahogy még senki Dan csütörtökön, ahogy az utolsó vizsgáját befejezte, elsétált a Broadwayre, ott betért kedvenc kínai-kubai kávéházába, és rendelt egy café con lechét meg egy bagelt. Aztán kitett az asztalra egy vadonatúj fekete jegyzetfüzetet és egy fekete golyóstollat. Egész héten igyekezett legalább valami elfogadhatót írni, amit csatolhatna az egyetemi felvételi jelentkezéséhez, de csak csupa reménytelenül trágya verset volt képes összehozni. Még soha életében nem jelentett gondot számára az írás: a szavak szinte ömlöttek a tollából; és persze, a vizsgák elvonták a figyelmét az alkotásról, de most már akkor sem lehetett tagadni: alkotói válsággal küszködik. Belekortyolt kávéjába, és a jegyzetfüzet első, mindeddig makulátlanul fehér oldalát egyetlen mozdulattal sikerült összecsöpögtetnie tejeskávéval. Az alkotói válság voltaképpen közös platformra helyezte őt a nagyfiúkkal: Tolsztoj is, Hemingway is küszködött ilyennel. Abban nem volt biztos, hogy kedvencei, a francia egzisztencialista írók is átéltek-e alkotói válságot pályájuk során, de úgy okoskodott, hogy egyszer-egyszer szinte biztosan keresztülmentek ilyesmin. Ám ettől az okoskodástól nem lett kevésbé fájdalmas a dolog. Ami azt illeti, ugyanolyan pokolian szenvedett tőle. Ó, szerencsétlen, kínlódó lélek! Régebbi jegyzetfüzeteit végiglapozva Dan megállapította, hogy utoljára hálaadásnap előtt írt olyan verset, ami fennmaradásra méltó: tehát még azelőtt, hogy először csókolóztak Vanessával, és ráébredtek, hogy szerelmesek egymásba. Tavaszi tekercsét beleforgatta a ragacsos szilvamártásba, aztán beleharapott. A halál mellett a szerelem volt a kedvenc költői témája, de most, hogy szerelmes volt, mindazt, amit eddig írt róla, kiborítóan felszínesnek és esetlennek érezte. Találnia kellene valami újszerű nézőpontot, amiből megközelíthetné a szerelem témáját. Ismét a mártásba tunkolta a tekercset, és újra harapott belőle. A forró töltelék kifolyt a tésztából, és végigcsorgott a fiú csuklóján. Aztán még egy pincérnő meglökte könyökét a csípőjével, ahogy elriszált mellette, Dan pedig beleejtette a tekercs maradékát a bögréjébe. A kávé szanaszét fröccsent az asztalon, mindent beterített. Az ilyentől a legtöbb embernek elborul az agya, de Dané éppen ettől világosodott meg. A szex! – hasított belé az isteni szikra. A szex a szerelem legteljesebb fizikai megjelenési formája, éppen emiatt akarta, hogy abban a pillanatban, amikor majd kipróbálja, a szeretkezés legyen az egyetlen lehetséges módja annak, hogy kifejezze, amit érez. Levette a kupakot a tolláról. Ahhoz elég elméleti szakirodalmat olvasott, hogy tudja, a szex legközhelyesebb irodalmi kifejezőeszközei az olyan képek, mint a szirmukat bontó virágok, a napfelkelte vagy a tűzijáték. És azt is tudta, hogy gyakorlatilag bármiről lehet úgy írni, hogy az erotikusán hangozzon. De ő úgy akarta megverselni a szexualitást, ahogy még senki nem írt róla: újszerűen, szokatlan módon. A kávéban úszkáló fél tavaszi tekercsre meredt és gondolkozott.

Egy átlagos srácnak a szexről különösebb erőlködés nélkül eszébe jut, hogy le kellene vetkőztetnie a barátnőjét. Dan viszont egyáltalán nem volt átlagos srác. Neki nem az jutott eszébe, hogy le kellene vetkőztetnie Vanessát; ha ő a szexre gondolt, neki szavak jutottak az eszébe. Márpedig a szavak önmagukban egy cseppet sem erotikusak, csak akkor, ha erotikusán használják őket. Viszont ehhez az kell, hogy az ember abbahagyja a szavakon való agyalást, és valami, jobb esetben valaki máson agyaljon, és nem árt, ha ezen az illetőn mondjuk nincsen ruha. Csakhogy Dan elakadt annál a fázisnál, hogy szavakon agyalt. És minél többet szenvedett azon, hogy melyik szó alkalmas a szex leírására, annál tisztábban kezdte lámi, hogy azért nem tud a szexről írni, mert még nem volt benne része. Viszont ha képtelen verset írni a szexről, hogy lehetne képes verset írni a szerelemről? Márpedig aki nem képes a szerelemről írni, az semmi másról sem tud írni! Lehet, hogy a szex az alkotói válság gyógymódja?

V kifürkészi Victoria titkát Csütörtökön iskola után Vanessa éppen a Broadway sohói szakaszán követett kamerájával egy transz–vesztitát, aki műszálas fekete kezeslábast meg szintén fekete, tizenöt centi vastag talpú csizmát viselt, és egy bolyhos narancssárga felöltős csivavát sétáltatott, amikor a Victoria's Secret üzlete előtt megállította egy nő: szórólapokat osztogatott, amelyek a Very Sexy fehérnemű-kollekciót népszerűsítették. Vásárolj két Very Sexy melltartót, és ajándékba kapsz egy hozzájuk illő pántos bugyit vagy francia alsót! –hirdette a szórólap. Vanessa nemigen tudta, mit jelent a pántos bugyi és francia alsó kifejezés; Hanes Her Way pamut alsóneműit és ujjatlan pólóit a Rite Aid boltjaiban vette, és mindeddig a lábát se tette be egyetlen Victoria's Secretbe sem. A kirakatba kiragasztott poszteren Gisele Bündchen reklámozta az Angels-kollekciót. Varrás nélküli fehérnemű – mennyeien áll! –hirdette a felirat. Naná – gondolta Vanessa Giselén bármi mennyeien áll, de hogy állna ugyanez őrajta? Vállára vetette a kamera pántját, és nekifeszült az üzlet nehéz üvegajtajának. Gondolta, nem is lenne rossz buli, ha kipróbálná. Még be sem csapódott mögötte az ajtó, egy fiatal eladónő máris megszólította: – Üdvözöljük a Victoria's Secretben – csicseregte az apró termetű, szőke, nadrágkosztümös csajszi. –Tudok segíteni valamiben? Vanessa végigmérte. Gyűlölte, ha az eladók a nyakában lihegtek egy boltban. – Nem, köszönöm – mordult rá –, csak nézelődöm. A lány jóindulatúan rámosolygott. – Csak tessék, nyugodtan. Ha szüksége lenne rám, szóljon bátran. A nevem Vanessa. Vanessa döbbenten bámult rá. – Az enyém is –mondta, és már bánta, hogy az előbb goromba volt ezzel a lánnyal. – Akkor névrokonok vagyunk. Szőke Vanessa arca ragyogott a boldogságtól. – Na, micsoda véletlen! így legalább biztos nem felejti el, milyen nevet kiáltson, ha kellek! – mondta, és már fordult is a következő vásárló felé, hogy kiszolgálja. Vanessa körüljártatta a szemét az üzleten. A levegőt parfümillat és klasszikus zene töltötte be, a padlót vastag, puha, bíborszínű szőnyeg borította. A vörös terítőkkel letakart kerek asztalokon egyszínű, állatfényképes és virágmintás tangák meg bugyik álltak szabályos kupacokban. A falakra szerelt állványok temérdek csipke–, sztreccs–, szatén– és pamutmelltartót kínáltak. Távolabb pedig Teddyk, francia alsók, pántos bugyik, bokszerek, kombinék, kombidresszek, harisnyatartók és harisnyakötők töltöttek meg teljes sor polcokat. Vanessa most látott először ekkora teret, amit a női hiúság általa olyannyira megvetett kellékeinek szenteltek. De még az is lehet, hogy pont egy velencei csipkéből készült Very Sexy félkosaras melltartó és a hozzá illő csipke francia alsó kell ahhoz, hogy Dan számára ellenállhatatlanná tegye magát, és a fiú végre úgy

érezze, elérkezett az a spontán és költői pillanat vagy mi a fene, amire várt, és lefeküdjön vele. Odalépett egy állványhoz, amin merevítős, vörös csipke melltartók sorakoztak. Végighúzta rajtuk a kezét, mintha lapozgatna közöttük: 34B, 36C, 38D... Sejtelme nem volt róla, melyik az ő mérete. A melltartók alatti sort másfajta fehérnemű töltötte meg: ezek is csipkéből voltak, és nem annyira bugyira emlékeztettek, mint inkább sortra – de valami egészen rövid sortra. Vanessa megnézte az egyik ilyen darab függő-címkéjét. Aha. Szóval ez a francia alsó! Hm, nem is néz ki olyan rosszul. Körbepillantott, nem látja-e valahol szőke druszáját. – Lenne kedve mégis felpróbálni valamit? – érdeklődött Szőke Vanessa, és kijött a pult mögül, ahol eddig fehér pamuttangákat hajtogatott és rakott kupacba. Vanessa tanácstalanul megvonta a vállát. – Hát... nem tudom, van ez feketében is? – vett a kezébe egy vörös csipke Very Sexy félkosarast. – Mi a mérete? – kérdezte Szőke Vanessa. A lány a homlokát ráncolta: hogy élhetett le eddig tizenhét évet anélkül, hogy tisztában lenne saját melltartóméretével? – Hát igazából nem tudom – dünnyögte alig hallhatóan. Szőke Vanessa megértően rámosolygott. – Semmi baj. Akkor keressünk egy próbafülkét, és megmérem. Aztán pedig mesélje el, mit szeretne. Biztosan találunk valamit, ami stílusban is passzol magához, jól is áll, és kényelmes is viselni. Jó lesz úgy? Vanessa kelletlenül bólintott. Nem lelkesedett az ötletért, hogy egy vadidegen csajszi méricskélje a mellbőségét, arról pedig halvány fogalma sem volt, mit szeretne. De hát Szőke Vanessa szakértelme megkérdőjelezhetetlennek tűnt, ő pedig, ha már egyszer eddig eljutott, talán jobb, ha végigcsinálja. – Jó. Csak mindenképpen fekete legyen – makacskodott. Igen, igen, tudjuk...!

Figyelem: a valódi neveket, helyszíneket és eseményeket megváltoztattam, hogy megvédjem az ártatlanokat. És megvédjem magamat – „az ártatlanok" dühétől. Hey, people! Szeresd feletestvéredet, de ne túlzottan! Nektek is feltűnt, hogy mostanában egy kukkantást sem hallottunk B cuki raszta mostohabátyjáról, A-ról? Biztos azt gondoljátok, hogy azért, mert tanult a vizsgáira, mint állat, plusz még az együttesét is össze kellett hoznia. De nem erről van szó! Rejtőzködik a kis édes! És azt is majdnem biztosan tudom, hogy miért: mert rohadt komoly gondok gyötrik. Pontosabban egy rohadt komoly gond: az, hogy belezúgott a mostohahúgába! A legfrissebb hír, hogy meghívta magával a dobos haverját, M-et a St. Bartsra. Gyanítom, azért, mert reméli, hogy M lefoglalja és távol tartja tőle B-t a vakáció alatt. A mailjeitekből: Kedves BG! Egy csoportban vagyok J-vel egészségtanon, és egészen biztosan tudom, hogy dilidokihoz jár, mert rögeszméjévé váltak a köldökök. Óránként jár a mosdóba, hogy megnézze, nem vesztette-e el a sajátját, és amikor öltözünk át tesire, mindig megbámulja a miénket. Nagyon gáz a csaj! –iRonikus

Hali, iRonikus! Miért lenne gáz? A köldök irtó szexi testrész! Az enyém legalábbis az! –BG

Hali, BG! Talán nem érdektelen számodra: azt hiszem, egy házban lakom azzal a csajjal, akit B-ként emlegetsz. Néha tévedésből hozzánk dobják be a postájukat. Az anyja tonnaszámra kapja a leveleket egy Új Kezdet nevű cégtől, ami vagy egy meddőségi klinika, vagy egy drog– és alkoholbetegekkel foglalkozó központ. A telefonkönyvből néztem ki. –kukucs

Szia, kukucs! Tök mindegy, melyik: bízzunk benne, hogy csak adományokat küld nekik, és nem a szolgáitatásaikat veszi igénybe! –BG Lebukta! S-t rajtakapták, amikor a portásuknak ajándékozott egy eredeti godivás aranyfóliába csomagolt egyméteres tömör csoki hóembert. Flow most már tényleg

kezdi elvetni a sulykot, ha egyáltalán ő küldözgeti az ajándékokat, és nem S, egy másik hódolója – a kísérőkártyákat ugyanis olvasás nélkül hajítja a szemétbe a csajszi. D a 79. utcai Boat Basin Cafénál állt a parton, és a vízből igyekezett ihletet meríteni. V-t látták egy williamsburgi bárban – nyilván főpróbát tartott Victoria's Secret-tel felturbózott alakjával. B és S láthatóan elégedetten távozott a J. Sisters Salon-ból, miután egy bikinivonal-gyantázással felkészítették testüket a St. Barts-i vakációra. Fiúk, lányok, nekünk gőzünk sincs róla, milyen forró lesz ott a levegő! Teljen csodásan a szünetetek, és el ne felejtsetek annyi őrültségben és vadulásban részt venni, amennyi csak lehetséges! Én biztosan nem hagyok ki semmit! Úgyhogy valószínűleg összefutunk valahol. Imádom, ha utáltok!

A turistaosztályon B-re gyűlnek a pasik mint húsra a legyek Blair Waldorf felvételi pályázat, Yale Egyetem december 23. A legjobban az tetszik nekem Audrey Hepburn filmes egyéniségében, hogy egyszerre tartózkodó és megközelíthető. Emelkedett, ugyanakkor két lábbal áll a földön. Titokzatos, mégis nyílt. Blair abbahagyta a gépelést és lenyomta a BACKSPACE gombot iBookján; mindaddig fel sem engedte, amíg mindent ki nem törölt, amit irt. Filmes egyéniség?! Hát az meg mi a fene? Kezd már úgy fogalmazni, mint az a borotvált fejű, húsos térdű mozibuzi sznob Vanessa Abrams, akivel együtt járt fimesztétikára. A gond az volt, hogy Blair kénytelen volt a filmvásznon megjelenő Audrey Hepburnről irni, nem a valóságosról, mert őszintén megvallva az igazi Audrey-ról nem tudott túl sokat azon kívül, hogy idősebb korában már nem rendelésre készült Givenchy cuccokat hordott, levágatta a haját, és kizárólag khakiszínű és fekete garbókat vett fel. Blair kivett ugyan egy halom Audrey-ról szóló könyvet a könyvtárból, de az elsőnek sem jutott túl az első fejezetén. Nem igazán akart tudomást szerezni példaképének vastagbél-problémáiról, és a UNICEF utazó nagyköveteként kifejtett tevékenysége sem igazán érdekelte. Sokkal érdekesebbnek tűnt elképzelni, hogy milyen lehetett Audrey az életben, mint elolvasni a hiteles életrajzi tényeket. – Mit írsz? – kérdezte Miles, miközben egy féldekás üveg Smirnoff vodkával feljavította narancs-dzsúszát. Mint kiderült, Aaron meghívta Miiest a St. Barts-ra, hogy töltse velük a karácsonyi szünetet, de Blair-nek erről egy szót sem szólt mindaddig, amíg össze nem találkoztak mindannyian a United Airlines check-in pultjánál. Tök nyilvánvaló volt, hogy Miles kizárólag azért csatlakozott hozzájuk, mert azt gondolta, a vakáció során csak lesz alkalma dűlőre vinni a dolgot Blairrel. Ő azonban el volt szánva rá, hogy még mielőtt leszállnak a szigeten, meggyőzze a fiút arról, hogy súlyos tévedésben van. – Semmit – felelte neki anélkül, hogy felemelte volna tekintetét az iBookról. Istentelenül korán, 7. 40–kor kellett kilépniük a lakás ajtaján, hogy elérjék a gépet, ami most, tizenegykor még mindig egyórányi távolságra volt a St. Barts-szigettől. Aaron elaludt az ülésén – de az is lehet, hogy csak tettette, hogy alszik, mert nem akarta végignézni, ahogy Miles rányomul Blairre. Serena Coldplayt hallgatott a discmanjén, és virult a feje, mert néhány napra távol került Flow végeláthatatlan ajándéközönétől. Tyler sakkozott a GameBoyán és duzzogott, mert haverját, Prince Rolf von Wurtzelt az utolsó pillanatban mégsem engedte el vele az anyja a St. Bartsra, ugyanis a kis német hercegnek éjszakánként meglehetősen kellemetlen vizelettartási problémái adódtak. Blair a jégkockákat terelgette körbe-körbe a pohara alján a műanyag szívószállal. Istennek legyen hála az apró örömökért! – Egész héten próbáltalak hívni – folytatta Miles, miközben azzal vesződött, hogy hátradöntse ülése támláját, mert nagyon szerette volna kinyújtani hosszú lábait.

Eleanor és Cyrus az egész csapatnak a turistaosztályra foglalt helyet, amin Blair nem győzött eléggé kiakadni. Úgy zsúfolódtak össze, mint a heringek. – De valószínűleg rosszul írtam fel a számodat. Blair nem vette le a szemét a monitorról. Nem, én adtam meg neked rossz számot, felelte a fiúnak gondolatban. Miles az ujjai végével megcirógatta Blair hosszú haját, de olyan óvatosan, hogy a lány lehetőleg ne is érezze. – Hiányoztál! – mondta alig hallhatóan. Blair totálisan mosolytalan arccal a fiúra pillantott, aztán visszafordította tekintetét az iBook képernyőjére. Azon törte a fejét, hogyan viselkedne Audrey egy ilyen kellemetlen helyzetben. Ismerjük ezeket a vallási fanatikusokat, igaz, akik „Mit tenne Jézus?" matricákat ragasztanak az autójuk lökhárítójára. Na, hát Blair is ilyen fanatikus volt, csak az ő jelmondata így szólt: „Mit tenne Audrey?" Nem mintha bármi kifogása lett volna Miles ellen. Rendes kölyök volt, nem egy gennyláda, és csodás Armani ruhákat hordott. Jól is nézett ki, és Aaron haverja volt, aki maga sem volt rossz pasi, bár ha Blairen múlna, inkább nem lett volna semmilyen mostohabátyja. Blair tulajdonképpen örülhetett volna, hogy tetszik Milesnak, és ha lett volna kedve pasizni, talán örült is volna neki. De délelőtt tizenegykor egy lepattant kis repülőgép turistaosztályán szorongva, lófarokba fogott, mosásra érett hajjal, egy laptoppal az ölében mindenhez volt kedve, csak pasizáshoz nem. – Elnézést, kisasszony, adhatok egy angol Vogue-számot? – szólította meg a business-class légikísérője, egy harmincas krapek, aki Pierce Brosnanra emlékeztetett, csak magasabb és fiatalabb volt nála, és ha nem a United Airlines egyenruháját viseli, talán még jó pasinak is lehetett volna nevezni. Blair elvette tőle a magazint. Feltűnt neki, hogy a turistaosztályon egyedül ő kapott ilyet, a légikísérő egyenesen őhozzá jött oda. – Hozhatok egy italt? Egy pezsgőt? – kérdezte a fickó, és Blairre kacsintott. A lány a földre ejtette a Vogue-ot. Nem látja ez a seggfej, hogy dolgozik? – Nem, köszönöm – felelte neki. Miles viszont a pasas felé nyújtotta kiürült rumos kólás poharát. – Én kérnék szépen ebből még egyet. A légikísérő bosszúsan elvette a poharat. Ő kizárólag Blairtől kérdezte meg, hogy kér-e valamit, most pedig cseszheti el az idejét azzal, hogy kiszolgálja ezt a kis tejfeles szájú szépfiút, aki a csaj mellett ül. Miles ismét Blair haját kezdte simogatni. – Nem nézed meg a Vogue–ot? Blairnek lett volna kedve ráförmedni Milesra, hogy dugja fel a magazint az Armani-címkés seggébe, de erőt vett magán, mert tudta, hogy Audrey hasonló helyzetben megőrizné hidegvérét, és folytatná, amit csinál, abban a reményben, hogy a kellemetlen alak, aki a terhére van, elérti a célzást és békén hagyja.

Ismét teljes figyelmét az esszének szentelte. Valahogy azt akarta megfogalmazni, hogy Audrey-ban megvolt mindaz a tulajdonság, aminek Blair szerint minden nőben meg kellene lennie: szépség, kecsesség, stilus, intelligencia, ész, bátorság, és még egy bizonyosfajta titokzatosság is, amivel minden férfit egy pillanat alatt magába bolondított. De hülye azért nem volt, tudta, hogy egy egyetemi jelentkezéshez nem csatolhat olyan esszét, amely arról szól, hogy azért csodálja Audrey Hepburnt, mert a férfiak nem tudtak neki ellenállni – különösen azután nem írhat le ilyet, hogy az elbeszélgetésen lesmárolta a felvételiztető tanárát. Ms. Glostól azt a tanácsot kapta, hogy rugaszkodjon el az életrajzi tényektől. Blair a billentyűzet fölé emelte a kezét, és ismét nekilátott gépelni; engedte képzeletét csapongani, hagyta, hogy a szavak minden előzetes terv nélkül ömöljenek belőle: Néha azt álmodom, hogy Audrey Hepburn vagyok. Ilyenkor könnyedebbnek és magabiztosabbnak érzem magam, és én is azzal a májer akcentussal beszélek, amivel ö. Audrey szemével nézve minden sokkal könnyebbnek tűnik. Neki sosem kellett emelt szintű vizsgákat tennie vagy újraírnia az idióta egyetemi felvételi esszéjét. Nem kellett együtt töltenie a karácsonyi szünetét az anyjával, a hájas, idegesitő mostohaapjával meg a mostohatestvére idegesitő, begerjedt haverjával. A barátja nem dobta egy tizéves kiscsajért. De még ha voltak is gondjai az életben, ezekről mindig hallgatott, megoldotta őket egymaga, és nem kürtölte tele velük a világot, a yale-es felvételiztetö tanárát is beleértve. Mikor Audrey vagyok, az az érzésem, hogy bármivel megbirkózom. Blair átolvasta, amit leírt, aztán kijelölte és törölte az egész szöveget. Amikor Audrey vagyok, skizó vagyok – inkább erről van szó. – Kedves utasaink – szólalt meg a kapitány öblös hangja a hangszórókból –, megkezdtük a leszállást a St. Barts repülőtérre. A szigeten szép az idő, gyönyörű napra van kilátásunk. Köszönöm, hogy a United Airlinest választották; a 24B-n ülő csinos barna hölgynek külön is hálás vagyok érte. Töltsék kellemesen a vakációt! Remélem, legközelebb is velünk repülnek! 24B? Blair lecsekkolta az ülése fölötti táblát. Az bizony az ő helye volt! Csak képzelte, hogy a kapitány kikezdett vele, vagy tényleg ez történt? Miles még mindig a hajával babrált. A légikísérő meghozta a rumos kóláját, Blairnek pedig annak ellenére hozott egy pezsgőt, hogy kifejezetten elutasította az ajánlatot. – Szeretném átadni a pilóta hódolatteljes üdvözletét – mosolygott rá bennfentes arckifejezéssel a légikísérő. Blair úgy érezte magát, mint Mia Farrow az Alice–ben, abban a Woody Allenfilmben, amit Mr. Beckham kétszer is megnézetett a filmesztétikacsoportjával. Ebben a címszereplő, egy unalmas, Park sugárúti családanya elmegy valami fura helyre a kínai negyedben, ott bezabál egy csomó hülye keleti füvet, amitől elkezdenek gyűlni rá a pasik, mint húsra a legyek. Blair nem az a csaj volt, aki visszautasít egy italt, amit a kezébe nyomnak: lehajtotta hát a pezsgőt, aztán becsukta laptopját, beletette Louis Vuitton válltáskájába, aztán az egészet az előtte lévő ülés alá rúgta. A gép ereszkedni kezdett, az ablakból már látszott a csalogatóan csillogó Karib-tenger. Blair a rubinköves gyűrűt csavargatta kisujján, és őrült vágyat érzett, hogy belebújjon frissen

beszerzett fekete Gucci bikinijébe és lerohanjon a partra, távol mindentől és mindenkitől. Miles kinyitotta a szemét és felült; ezzel eltakarta a kilátást a lány elől. – Be is fejezted az esszét? – kérdezte mosolyogva. – Kapd be! – felelte Blair.

D készen áll, vagy mégsem – Kevés benne a curry – mordult rá Rufus Humphrey a paradicsomszószra, miután megkóstolta. –Meg a rum! Péntek délután volt, egy óra múlva érkeznek a vendégek a karácsonyi vacsorára, amit minden évben ő főzött. – Figyelj, apa, nagy baj lenne, ha a lasagnénak olaszos íze lenne? – próbált meg vitatkozni vele Dan. Rufus összevonta burjánzó, majdnem teljesen ősz szemöldökét, és könyékig paradicsomos kezét beletörölte mocskos fehér pólójába, amelyen nyomokban még ez a felirat volt olvasható: MENTSÜK MEG A KOMCSIKAT! – Te meg mikor lettél ilyen vaskalapos? – lengette meg fenyegetően a fakanalat a feje fölött. –Az én konyhámban nincsenek szabályok, csak lehetőségek! Dan megvonta a vállát, és öntött még néhány kanálnyi barna rumot a szószba. Nem csoda, hogy mindenki eksztatikusán nyilatkozott az apja lasagnéjáról: már néhány falat után be lehetett tőle seggelni. –Te ismered azt a csókát, akit a húgod meghívott? – kérdezte Rufus. Szeretett gúnyolódni azon, ahogy a gyerekei beszéltek, azért használt olyan szavakat, mint a csóka. Totál idegesítő volt. – Nate-nek hívják – felelte ingerülten Dan. – egész jó arc – tette hozzá, bár szinte biztosra vette, hogy az apja ki lesz akadva Nate-től, mert pólóingekben jár, és a frizurája divatos: ordít róla, hogy drága fodrász csinálta egy halom pénzért. Nate bőrcipőket és bőrövet hordott, és rendszerint annyira be volt tépve, hogy a legkomolyabb beszélgetések közepén is szinte biztosan felnyerített, mint egy szamár. De minderről Dan nem szándékozott beszámolni az apjának. Éppen eléggé ideges volt attól, hogy Vanessa minden percben megérkezhet, ő pedig már majdnem véglegesen eldöntötte magában, hogy megmondja neki: le akar feküdni vele. – Na, mindegy. Remélem, ez a Nate kölyök szereti a lasagnét a la punjabi – szellemeskedett Rufus, miközben hatalmas, „Metz" feliratú kávés bögréjét (a Metz volt kedvenc baseballcsapata) teletöltötte Chiantival. Megszólalt a csengő, és Rufus rohant, hogy ajtót nyisson legrégibb barátjának, Lyle Grossnak, akivei húsz éve egy parkban ismerkedett össze. Lyle az a fajta kortalan alak volt, akikkel tele vannak a köztéri padok, Metz–meccset hallgatnak zsebrádiójukon, és a Daily News háromhetes, szemétben talált számát böngészik. Azt állította magáról, hogy író, de Dan ennek még soha semmilyen bizonyítékával nem találkozott. – Hoztam egy kis szőlőt – jelentette be Lyle. Ritkás, ősz haját a feje tetején csillogó kopasz foltra fésülte; az ünnepi vacsorára mustársárga pulóvert, vörösesbarna gyapjúnadrágot és fehér Nike teniszcipőt vett fel. A nyaka telis-tele volt alvadt vérpöttyökkel, mert aznap is össze-vissza kaszabolta magát borotválkozás közben. Az embernek némiképpen nehezére esett ránéznie. – Helló, Danielson! – köszönt rá Danre, mert kedves szokása volt facsarni egyet a neveken. Feltehetőleg meg volt róla győződve, hogy ez valami őrületesen szellemes, csak Dan valahogy nem talált benne semmi vicceset.

– Helló – köszönt vissza neki a fiú. Rufus elvette a szőlőt barátjától, és Dan kezébe nyomta a csomagot. – Ebből is tegyél bele egy keveset – rendelkezett. – Jó – fordult sarkon Dan, majd különösebb meggyőződés nélkül leszakított néhány szőlőszemet a fürtről, és a fortyogó szószba dobta őket. Mostanra már akár Marx kis kakihurkáit is a lábosba dobhatta volna, az sem tűnt volna fel senkinek. Marx volt a család elhájasodott cirmos macskája, aki ebben a pillanatban a konyhaasztal alatt terpeszkedett egy bagett és egy tekintélyes méretű kerek parmezán sajt között. A házigazda és vendége bevonult a nappaliba, hogy válasszanak egy lemezt Rufus bakelitgyűjteményéből, Dan pedig ezalatt remegő kézzel kavargatta a szószt a konyhában, és azon gyötrődött, hogyan hozza szóba a szexet Vanessa előtt. Egy hete azt mondta neki, hogy spontánul szeretné majd – mitől tűnne most spontánnak? Hiszen semmi mást nem akar, mint gyorsan túl lenni rajta, hogy tudjon megint írni. Már a hócipője tele volt vele, hogy csak ül és bámulja valamelyik kis fekete jegyzetfüzetét, és az agya épp olyan üres, mint a füzetoldal. Egyre gyorsabban kavarta a szószt, míg végül a paradicsom körös-körül lefolyt a lábos oldalán. Az lesz a legjobb, ha szépen odaáll Vanessa elé, és megmondja neki, mi a pálya. Bízzunk benne, hogy a lány nem röhögi ki!

V jó helyen, de rossz időben Vanessának már régen Danéknél kellett volna lennie, de súlyos terhet cipelt magával: teljes filmes felszerelését. Elvergődött igy Williamsburből a metró L vonalán a nyugati 14. utcáig, aztán onnan az E vonalon a Central Park széléig – és annyira hangulatos volt az este, hogy bűn lett volna nem forgatni néhány snittet filmetűdjéhez, ha már úgyis az utcán volt. Az elmúlt éjjel havazott, így a park sétányait lefagyott, csúszós hó borította. Vanessa óvatos futólépésben megindult a befagyott tó felé, és közben ezerszer is megbánta, hogy felvette, és nem a táskájában hozta magával Victoria's Secret fehérneműjét. A csipkét hidegnek érezte, ráadásul az anyag mintái nagyon kellemetlen helyeken dörzsölték. A tó mellett egy hatalmas öreg tölgy állt, az ágairól csöpögő jégcsapok lógtak alá. Vanessa elővette a kamerát a szett-táskából. Egy jégcsapoktól szóló snitt remek nyitó képsor lenne a New York-i filmetűdhöz. Micsoda profi megoldás úgy bemutatni a helyszínt, hogy az első pillanatban azt lehessen hinni: a filmet valami nyugalmas vidéki tájon forgatták; de aztán egy vágás után következik egy világosan a nagyvárosra utaló képsor, mondjuk arról, hogy henteslegények rakodnak ki véres fél disznókat egy hűtőkocsiból a West utcában. Vanessa próbálgatta az optikát, ráközelített a jégcsapokra, aztán hátrazoomolt róluk; fordítva nagyon olyan lett volna, mint egy National Geographic-természetfilm. Dan folyamatosan győzködte, hogy vigyen több akciót a filmjeibe, de ő hajthatatlan volt. Úgy vélte, a film épp olyan, mint a költészet: történésre nincs benne szükség, csak érezni kell valamit. És Vanessa, ahogy ott állt a hóban a befagyott tó partján, és igyekezett megörökíteni a jégcsapok tökéletes, ám múlandó szépségét, határozottan érzett valamit: azt, hogy fekete francia bugyijának csipkemintái jégvirágokat vésnek a seggére. Nate még délután elvitte Jennyt a Lincoln Centerbe, a Diótörő matiné-előadására. Olyan volt idén is, mint amilyenre emlékezett: volt benne egy nagy karácsonyfa meg egy teljes hadsereg ember méretű egér. Jenny lenyűgözve ült a székén: elvarázsolta a zene, elkápráztatták a díszletek, a táncosok és jelmezeik; különösen a Cukortündér ragadta meg. A szíve majdnem kiugrott a helyéről, amikor Marika és a Diótörő herceg ló vontatta szánon a felhők fölé repült. Az előadás után sietniük kellett volna haza Jennyékhez, hogy még időben érkezzenek Rufus vacsorapartijára. De egy tökéletesen sikerült délutánt nem is lehetett volna totál tönkretenni másképp, mint azzal, ha végignézik, hogyan locsol Jenny apja a konyhában meztelen felsőtesttel egy üveg rumot meg egy hatalmas flakon ketchupot a lábosba. Nate egész nap annyira csodálatos volt: egy percre sem engedte el Jenny kezét, úgy magyarázta neki kedvenc jeleneteit a balettből. És csodálatosan is nézett ki szürke kasmiröltönyében, halványkék ingében. így hát Jenny úgy döntött, nem kell nagyon elsietni a hazaérést – útba ejtették a Central Parkot. A csónakázótó felé vezető ösvényen Jenny megfogta Nate kezét, és erősen belekapaszkodott. Fekete antilopbőr csizmájának talpa sima volt, és folyton megcsúszott a jégen. Most, hogy a balett már nem terelte el róla a figyelmét, nem

tudott nem gondolni arra a dörzsölő fájdalomra, amit a fenekében érzett. Végiggondolta, nem kapott-e mostanában egy hatalmas cibát – azaz gonosz tréfából valaki nem lopódzott-e a háta mögé, hogy hirtelen felrántsa bugyijának hátát – de nem, ezzel nem lehetett magyarázni a jelenséget. És ekkor rádöbbent, hogy amit érez, az az új tangája. Nate másik kezével a simítózáras nejlonzacskót markolta gyapjúkabátjának zsebében. Mindenképpen melegen akarta tartani a benne lapuló füvet. Nincs rosszabb ugyanis a fagyott fűnél: az, ha az ember meggyújtja, nedves lesz, és úgy füstöl, mint állat. Azonnal rá akart gyújtani, amint a Lincolnból kiértek, de aztán valahogy túl szépnek találta a hóba bukó napkorong látványát, és túl finomnak érezte Jenny meleg kezét a tenyerében: inkább nem szarakodott a jointtal. Beszélgetni támadt kedve. – Kurvára semmi kedvem holnap Maine-be utazni – mondta –, de be kell még fejeznem a felvételi papírjaim kitöltését, amihez nem árt néhány nap csend és nyugi. Van benne egy halom esszé meg önéletrajz, meg ilyenek. A Brownon mekegtek egy új főszakról, amit most indítottak, az a neve, hogy tudományos és műszaki tanulmányok. Azt gondoltam, ha oda felvesznek, hátha azt tanulhatom és azt csinálhatom az egyetemen, ami a hobbim: a hajóépítést. Jenny bólintott; látszólag minden figyelmét lekötötte, hogy el ne csússzon. Nem akarta, hogy Nate elutazzon másnap. És nem akarta, hogy elkerüljön New Yorkból az egyetem miatt. Már feltűnt előttük a tó. Tavasszal Nate szeretett itt a parti szaletliben ácsorogni, füvet szívni, és úgy nézni a vízben kicsinyeikkel fel-alá úszkáló kacsákat. De most nyilván teljesen befagyott a víz, talán még járkálni is lehet a jégen. – Olyan szar – folytatta tavaly ilyenkor pontosan tudtam, mit fogok csinálni egy év múlva. Ugyanazt, amit mindig. Iskolába járni, baromkodni a haverokkal itt, New Yorkban. Most pedig fingom sincs, mi lesz velem jövő ilyenkor. Kivagyok! Jenny megállt, és Nate-re nézett. Azon gondolkozott, mit szólna hozzá a fiú, ha itt és most szerelmet vallana neki. Nate arcát rózsaszínre csípte a hideg, és gyönyörű, imádni való kis fülcimpái is rózsaszínűek voltak. Annyira helyes ez a srác! Ahányszor csak ránézett, kedve lett volna felsikítani. – A tanga van rajtam – csúszott ki a száján, alig hallhatóan. Azonnal meggyorsította a lépteit. Elképedt rajta, hogy kimondta! –Várj már! Mit mondtál? – indult meg Nate is, hogy lépést tartson a lánnyal. Tényleg nem értette, amit mondott. – A tanga van rajtam! – ismételte meg Jenny valamivel hangosabban, és elengedte Nate kezét. Nagyot nevetett, aztán futásnak eredt: meg-megcsúszva, korcsolyázva ért le a dombról a tó partjára. Most már bezzeg értette Nate is. Elengedte a nejlonzacskót a zsebében, és futva a lány után iramodott. – Gyerre tyak viffa fépen! – torzította vámpírosra a hangját. – Khatt láffam aft a tanngát! Jenny sikított és csak futott tovább. A hidegtől könnyezett a szeme, a szusz majd' beléfagyott.

Nate kikergette a hóval borított jégpáncélra, de itt Jenny alól kicsúszott a lába, és kezét-lábát szétvetve siklott be egy parti tölgyfa hosszú, kristályosan csillogó jégcsapokkal feldíszített ágai alá. A fiú zuhanórepüléssel vetette magát rá, összekapaszkodva hemperegtek tovább, levegőt is alig kaptak a nevetéstől, a hajuk pedig csupa hó lett. Nate a hasára fordította Jennyt, és felemelte a kabátot a fenekéről. – Khatt láffam pfak! – hörögte, miközben a lány fekete bársonynadrágjával küzdött, végül sikerült lehúznia és megpillantania Jenny csupasz fenekét. –Várj csak! – sikoltott fel a lány, a kacagást és a kapálódzást ekkor sem hagyva abba. Lehunyta a szemét, és kimondta, amit már nem volt képes magában tartani: – Nate, én szeretlek! A fiú egy pillanatra megmerevedett, amíg magába fogadta az információt. Aztán ahelyett, hogy a hátára fordította volna Jennyt, hogy megcsókolja és a fülébe súgja, hogy ő is szereti, rászorította az ajkát a lány helyes, kerek seggére és kifújta a levegőt, ami így elég mókás hangot adott. Aztán a hátára hemperedett, és jókora párafelhőket lihegett az ég felé. Jenny egy darabig még ott maradt hason, kezelába szanaszét; igyekezett levegőhöz jutni. Aztán feltápászkodott és rendbe szedte az öltözékét. Nem bánta meg, hogy kiszakadt belőle a vallomás, de sokkal szebb lett volna, ha Nate azon frissiben viszonozza. Úgy lett volna rendjén, ha rávágja: „Én is téged, Jenny", aztán ölbe kapja, beülteti egy ló vontatta szánba, hogy elrepüljenek Sohaországba. Nate ehelyett fingszerű hangot csiholt ki szájával az ő csupasz fenekéből. – De terajtad ugye nem a vitorlás bokszer van? –kérdezte reménykedve, hogy megkísérelje visszahozni azt a vidám hangulatot, amiben ez az egész elkezdődött. – Hú, nem is tudom! – rezzent össze Nate. Megoldotta derékszíját, és legyűrte nadrágját a csípőjéről. – Nem, egy kék kockás. Bocs. – Semmi baj – vágta rá Jenny sietve, miközben összehúzta magán a kabátot. – Figyelj – igyekezett másra terelni a szót menjünk arra, ahol a Rómeó és Júlia-szobor van. Azt nagyon szeretem, és nincs is messze. Nate ugyan rengeteg időt töltött a Central Parkban, de fogalma nem volt, miről beszél a lány. – Rómeó és Júlia-szobor? Az meg mi a fene? – Mindegy. Majd meglátod, ha odaérünk – mondta Jenny; keresztbe fonta karját a melle előtt, és fázósan dörgölni kezdte magát. – Fázol? – kérdezte Nate. Felkönyökölt a jégen, és kinyújtotta a kezét a lány felé. – Gyere ide! Jenny egy pillanatig tétovázott, de aztán odalépett a fiúhoz. Nate ismét hanyatt feküdt és finoman magára húzta a lányt, majd télikabátjának két szárnyával őt is betakarta. Megcsókolta homlokát, aztán hideg, rózsaszín arcát is. Jenny végigsimította ajkával Nate állát, és nem bírt magával: megismételte neki a vallomást. Még az is lehet, hogy előszörre nem hallotta meg. – Szeretlek! – suttogta.

Nate most már kénytelen volt lépni valamit. Átölelve tartotta a lányt, az meg nagy, barna szemével várakozón belenézett az ő zöld szemébe. Ha erről nem jött volna rá, hogy mit kéne lépnie, ott volt még az, hogy épp most nézték meg a Diótörő–t, ami egy szerelmes történet, ha esetleg nem emlékezne rá! – Én is téged – duruzsolta Nate. És ezután egy hosszú-hosszú csók következett. Jenny sapkája lecsúszott sötétbarna, göndör fürtjeiről, és az arcukba hullott, hogy egyikük sem látott ki mögüle. Ami viszont nem jelenti azt, hogy őket sem látták. Dan az akciót hiányolta Vanessa filmjeiből. Hát most tessék, itt aztán van akció bőven! Mert jó, a jégcsapok gyönyörűek. Fantasztikusak! De olyat azért ritkán lát az ember, hogy egy nő a csupasz fenekét villogtatja a hóban. Meg hogy egy öltönyös– nyakkendős srác letolja a nadrágját a tél közepén, világos nappal. Meg hogy egy szerelmespár egyikük kabátja alatt összeölelkezve vígan hempereg egy befagyott tó jegén a világ legnyüzsgőbb nagyvárosának kellős közepén. Vanessa csak azt bánta, hogy nincs egy helikoptere, hogy a magasból filmezhesse őket, először közelről, aztán hátrazoomolna róluk, egyre magasabbról lehetne látni őket, míg végül gombostűfejnyi pöttyé válnának Manhattan térképén. De hát nem volt helikoptere, úgyhogy operatőri fantáziájára volt kénytelen hagyatkozni. Arra volt a legbüszkébb, hogy nem hozta be egész közelre a két arcot, mert így a férfi és a nő gyakorlatilag akárki lehetett, az életkoruk sem derült ki. Te vagy az ott a pasiddal? Vagy a nagyanyád a pasijával? Színtiszta költészet volt, már alig várta, hogy megmutathassa Dannek. Vagy várjunk csak! Mit akar neki előbb megmutatni: a filmet vagy azt, ami fekete garbója és fekete gyapjúszoknyája alatt van rajta?

La isla Bonita A St. Barts–sziget Íle de la Paix nevű üdülőtelepe az a fajta hely volt, ahová a nyüzsgésbe belefáradt sztárok meg a plasztikai műtéten átesett középkorú nagyvilági nők járnak elbújni egy időre a világ szeme elől. Ide csak az teheti be a lábát, aki vagy valaki, vagy ismer valakit. És Blair mostohaapja, Cyrus Rose történetesen a tulajdonosa volt annak a beruházó cégnek, amelyik a telepet építette; így hát az a három nyaraló, amit Blair anyjával közösen lefoglalt a család számára, valahogy éppen a három legjobb volt. Azt, amelyikben Serena és Blair szállt meg, fából ácsolt, széles terasz vette körül; innen a lányok ráláttak a telep fürdőmedencéjére. Ennek partján negyven fölötti nők pihentették a kanapékon sebészileg megnagyobbított melleiket, valamint sebészileg megkisebbített combjaikat, óriási napszemüvegeket meg pánt nélküli, egyrészes fürdőruhákat viseltek, és tették az agyukat, hogy francia divatlapokat olvasnak, pedig csak az étteremből rendelt rumpunccsal itták magukat seggrészegre. Az egyik nő a kis fehér bichon friséjével napozott: természetesen a kutyulin is volt napszemüveg. A terasz másik végéről a hosszan elnyúló, fehér homokos tengerparti strand látszott. Itt toplesseztek a fiatalabb nők; a srácok pedig, akik rezzenéstelen arccal szörföztek föl-alá a sekély vízben, úgy tettek, mintha nem néznének oda. A tenger annyira nyugodt és olyan gyönyörűen kékeszöld színű volt, mintha nem is igazi lenne, csak valami giccses óriásposzter a falon. Serena a verandán ült, Gitane-t szívott és egy francia Elle–t lapozgatott. Arra várt, hogy Blair végre átöltözzön és indulhassanak az étterembe, ahol az egész társaság összegyűlt egy késői ebédre. Serena haja még nem száradt meg a hajmosás után: tincsei közül vízcseppek peregtek meztelen vállára, aztán onnan tovább a köldökéig sem érő, sárga Diane von Furstenberg topjának hátára. Zuhanyzás után tetőtől talpig bekente magát Lancôme önbarnító krémmel, amitől bőrének máris egészséges aranybarna színe lett. Fehér Agnés B. farmer miniszoknyája alig takarta fenekét, fehér bőrsarujának pántjai pedig hegyikristályokkal voltak kirakva. Nem messze tőle, a terasz korlátjának túloldalán, egy kolibri szivornyázta a hímport egy hibiszkuszbokor virágairól. Serena eltűnődött, vajon miért nem pihen meg a madár az egyik virágon, hogy ott igyon egy jó nagyot, ahelyett hogy szinte megállás nélkül röpköd ide-oda. Jó kérdés! – Bosánat, kisásszon! – szólította meg ekkor valaki erős francia akcentussal. Serena elnyomta cigijét a saruja talpán és felállt a rattan fotelból. A terasz lépcsőjénél egy Ile de la Paix-pólós fickó ácsorgott, a kezében hatalmas csokor ritka trópusi virág. – Ça c'est pour vous! – közölte, és már hozta is fel a csokrot a lépcsőn, hogy átadja Serenának. Te jó isten! Flow kémeket tart? Honnan a rákból tudja, hogy Serena a St. Bartson van? – Köszönöm – mondta Serena a pasasnak, miután elvette a virágot és megszagolta.

– Nem problem – válaszolt az is angolul. Már fordult volna sarkon, amikor Blair kilökte a nyaraló szúnyoghálós külső ajtaját és kilépett a teraszra. – Szólok anyának, hogy nyisson számlát a bárban – mondta Serenának, mielőtt még észrevette volna a fickót. Bézsszínű selyemdzsörzé bebújós ruhát vett fel, gyakorlatilag ugyanolyan árnyalatút, mint a Lancôme–mal barnított bőre. Távolról úgy nézett ki, mintha tök meztelen lenne. A lábán piros gumi strandpapucs volt, amit már itt vett a szigeten, bal lábának kisujjára ezenfelül egy hamisgyémántköves gyűrűt is húzott, hogy megpróbálkozzon a White Trash With Cash figurával. Hirtelen ráeszmélt, hogy az üdülőtelep lóti-futija tátott szájjal bámul rá. –Tessék, parancsoljon! – igyekezett rápirítani. –Parlez–vous Anglais? A fickó zavarba jött. – Bosánat. Sák ákártam mondáni isten'ozott á legszebb két lány á szigeten. Egyetlen szerencséjére az akcentusa iszonyú aranyos volt, máskülönben nem úszta volna meg szárazon, hogy a létező leggagyibb udvarló szöveget nyomta. – Köszönjük szépen. Biztos találkozunk még – koptatta le finoman a pasast Blair. – Nágyon szép virág, mademoiselle, bisztos nágyon szeret, áki küldött – mondta még a fickó, aztán vigyorgott egyet Blairre és lelépett. Blair beletúrt a hajába és a tenger felé bandzsított. Kezdte rohadtul unni, hogy minden pasi kikezd vele. Serena a terasz közepén álló rattanasztalra tette a csokrot. – Ki küldte? – kérdezte Blair. – Na vajon? – húzta el a száját Serena. Blair odament az asztalhoz, és a négyszögletes üvegvázáról, amelyben a virág érkezett, letépte az odaragasztott kísérőkártyát. – Bulizzatok hatalmasat a szigeten, és ne parázd túl az esküvőt! – olvasta fel a kártya szövegét barátnőjének. – Sok szeretettel, barátnőid: K és I. A két lány egymásra nézett, és kitört belőlük a röhögés. Serena voltaképpen megkönnyebbült: talán eddig sem Flow küldött minden ajándékot, például a csoki hóembert meg a barrakudákat. Hátha azok is Kati és Isabel apró figyelmességei! – Gyerünk – mondta, és már húzta is maga után Blairt lefelé a lépcsőn. – Hívassuk meg magunkat Cyrusszal egy italra! Aaron és Miles már ott volt a bárban. Backgamont játszottak, és próbálták rávenni Tylert, hogy kóstolja meg a sült kagylót. Blair anyja és Cyrus még kint volt a tengeren az egyik tulajdonos vitorlásán: eddig még egyik gyerek sem találkozott velük. A telep étterme a szó szoros értelmében nem is terem volt, csak egy jókora fedett terasz. A homokos tengerpartra és a csodálatosan tiszta kékeszöld vízre nézett. 

White Trash with Cash: kb. „Senkiházi fehér lány, akit felvet a dohány”, ez a szófordulat egyben a Marvelous 3 együttes számának a címe is.

Egyik végében bambuszból és üvegből épült bár állt fehér bőrüléses bárszékekkel: a modern és a trópusi dizájn ízléses keveréke. – Két rumos kólát legyen szíves – rendelt Blair a bárban franciául. Nem kellett arra számítania, hogy elkérik a személyijét, ez volt az egyik szépsége annak, hogy a sziget, ahol a vakációt töltötték, Franciaországhoz tartozik. Nem mintha odahaza sűrűn elkérték volna az igazolványát, ha alkoholt rendelt. Serena elvette a poharát és koccintott Blairrel. – Igyunk miránk! – mondta, aztán mindketten hátravetették a fejüket, és egy hajtásra kiitták az italukat. – A mindenit! – hüledezett Miles, aki elismerően figyelte Blair teljesítményét. A fiú a szigetre érve átvette fekete Armani cargo nadrágját és betonszürke Armani pólóingét. Ebben az öltözetben a napbarnított nyaralók között különösen sápadtnak tűnt. – Ezt hogy bírod? Én úgy böfögnék utána, mint a legtirpákabb kamionsofőr! – A gyakorlat teszi – mosolygott Blair, és kézfejével megtörölte a száját. – Én erre nem lennék ennyire büszke – csóválta a fejét Aaron; mindkét kezét zöld katonai cargo nadrágja bő zsebébe dugta rosszallóan. Rasztafrizurája itt, a tengerparti háttér előtt teljesen beleillett a képbe. Blair a szemét forgatta. – Ne csinálj már úgy, mintha te sohasem innál! – Ki mondta, hogy nem iszom? – vonta meg a vállát a fiú. – De ha szomjas vagyok, én vizet töltök magamnak. Tyler harapott egy apró falatot a kagylóból, de aztán az asztalkendőbe köpte az egészet. – Blair pedig arcszeszt – jegyezte meg gúnyosan. A lány már azon volt, hogy nyakon legyintse öccsét, de ekkor a szeme sarkából meglátta anyját és Cyrust. A kikötő felől közeledtek az étterem teraszához. A férfi úgy fogta Eleanor könyökét, mintha attól tartana, hogy felesége megbotolhat; ha bárki másról lett volna szó, Blair azt gondolta volna, milyen helyes, figyelmes a pasas. De Cyrus nem tudott olyat tenni, amit Blair helyesnek tartott volna. Az anyján egy rikító, fehér mentezsinóros, zöld és rózsaszín mintás Lilly Pulitzer ruha volt, ami sokkal előnyösebb lett volna, ha egyszínű és egy kicsit hosszabb, hogy többet takarjon az asszony nem nagyon vékony combjából. Eleanor kiszőkitett bubifrizuráját fehér vászon hajpánt szorította le, arca pedig alaposan lebarnult a karibi napsütéstől. Cyrus vörös lenvászon nadrágot és kék-fehér csíkos tengerész pólóinget viselt. Arca vörösen fénylett, sertésszerűbben már nem is tudott volna kinézni. Gy. k. egy büdös nagy disznó volt. Eleanor Waldorf Rose felkiáltott, amikor meglátta a bárnál ácsorgó társaságot. Odafutott hozzájuk és magához szorította Tylert. – Szevasztok, kölykincék! – gügyögte. Amikor végre eleresztette a kisfiút, máris Blairre vetette magát. – Úgy hiányoztatok! Rengeteg mesélnivalóm van! – Szia, Eleanor – köszönt neki Serena illedelmesen mosolyogva. Igen, Blair anyja egy kissé hibbant tyúk volt, de legalább nem hordta olyan magasan az orrát, mint az övé.

Cyrus kezet fogott Aaronnal. – Látom, kisfiam, megvagy. És, gondolom, a házat sem gyújtottátok fel, amig egyedül voltatok, mert arról már értesített volna az ügyvédem. – Dehogynem – vigyorgott Aaron –, porig égettük, de már épül a helyén az új. Mi terveztük, sirály lesz, majd meglátjátok. Blair úgy döntött, bekapcsolódik a viccelődésbe. Persze az is lehet, hogy csak becsiccsentett a rumos kólától. – Én pedig gyereket várok – jelentette be, és átölelte Miles derekát. – Bemutatom Milest, ő az apa. Aaron arcáról lefagyott a vigyor. – Jaj, de kis vicces vagy – vonta fel szemöldökét Eleanor elképedve Blair pajzán humorán. – Mióta van ilyen tréfás kedved? Blair elengedte Milest és savanyúan mosolygott anyjára. –Azóta, hogy kirúgtak a Constance-ból. – Kis hazudós! – nevetett Serena. – Nicsak, de vidám itt valaki! – harsogta Cyrus; húsos mancsával megragadta Blairt, és magához ölelte. Hát ennyit a vidámságról. Cyrus, miután eleresztette mostohalányát, intett a pultosnak. – Pezsgőt mindenkinek! – rendelkezett. Blair megrázkódott. Micsoda egy gagyi jelenet! – Én nem kérek, édesem – simított végig a hasán Eleanor. Mi a szar! Leszokott a pezsgőről?! –Több marad nekünk! – kacsintott Blairre Cyrus, majd pezsgőspoharat nyomott minden gyerek kezébe, Eleanornak pedig egy pohár szódát kért. – Emelem poharamat az én nagy és jókedvű családomra! – zengte, és úgy vigyorgott hozzá, mint egy idióta. Blairnek máris elege volt az idillből. – Nem lehetne, hogy leüljünk és megebédeljünk végre? – nyafogta. – Mindjárt éhen halok! – Mióta anyja és Cyrus elindult a nászútra, egyszer sem hánytatta meg magát, de most volt egy olyan érzése, hogy amit itt enni fog, legyen az bármi, nem marad bent sokáig. Áttódultak a terasz éttermi részébe, és helyet foglaltak az egyik asztal körül a fehér bőrrel kárpitozott támlás padon. Egy mennyezeti ventilátor kavarta lustán a levegőt a fejük fölött, a közeli pálmák levelei között enyhe szellő babrált. Mindannyian hamburgert rendeltek, kivéve Aaront, aki vega volt; a francia étterem nem tartott húsmentes ételt az étlapon. – Akkor én egy salátát kérek sült krumplival –mondta a pincérnek, miközben rágjrújtott különleges, gyógynövényes cigarettájára.

– Jaj, gyerekek, olyan csodálatos volt ez a néhány hét! – ömlengett Eleanor, miközben megvajazott egy zsemlét, amit aztán olyan mohón kebelezett be, mintha ezt a bizonyos néhány hetet étlen-szomjan töltötte volna egy lakatlan szigeten, hajótöröttként. Ráadásul mióta elutaztak a nászútra, annyit szedett magára, hogy Blair már azon gondolkozott, szóvá is teszi. – De persze ti azért nagyon hiányoztatok. Olyan jó, hogy végre együtt vagyunk! Cyrus Eleanor karjára tette a patáját, és a szokásosnál is gülübb szemekkel hozzátette: – Nagy-nagy meglepetésünk van a számotokra! Az asszony a férje szájára tapasztotta gyémántbevonatú ujjait. – Psszt, édesem, majd csak karácsonykor! Aaron érezte, hogy Blair térde az övéhez ér az asztal alatt. Rendes esetben ilyenkor odébb húzta a lábát, de most meg sem mozdult. Hadd legyen ennyi öröme az életben: az ilyen apróságok, mint hogy összekoccan a térdük, vagy hogy Blair a kenyérért njnálva hozzáér a kezéhez, meg az, amikor a lány felsóhajt unalmában, és lehelete megcirógatja a fülét...! Érezte rajta, hogy most zuhanyozott, mert bár a haja teljesen száraz volt, kedvenc kókuszos Kiehl's samponjának illata körüllengte a lányt. Azt is észrevette, hogy a repülőgépen még nem volt ennyire barna a bőre; nyilván, amint megérkeztek, bekente magát valamilyen barnító krémmel. Nem kerülte el a figyelmét az sem, hogy Blair rózsaszínre festette lábujjain a körmöket, és hogy zuhanyzás után nem vette vissza a karóráját. És bosszantotta, hogy megfigyeli ezeket a dolgokat, mert egy bátynak ilyesmi nem szokott feltűnni. Tyler csüggedten bambult a kólájába. Arról ábrándozott, hogy egy szép napon saját lemezkiadója lesz, és videoklipeket gyárt majd az MTV számára. Most pedig, mintha nem lenne önmagában is elég szívás, hogy még csak tizenegy éves, és a családjával kell töltenie a vakációit ahelyett, hogy nyáron például mehetne az Ozzfestre, ahol a legnagyobb heavy metál és hard rock zenekarok lépnek fel, még azt is el kell viselnie, hogy a társaságban egyedül ő van páratlanul. – Ne lógasd már az orrod, öcsisajt! – bökte oldalba Aaron, aki felfigyelt mostohaöccse gyászos ábrázatára. – Kaja után Milesszal elviszünk jet-skizni, oké? Tyler kihalászta poharából a szívószálat, és igyekezett meggyújtani Aaron Zippo öngyújtójával. – Állat! – felelte, és igyekezett továbbra is kis tizenegy éves pöcsösnek tűnni annak ellenére, hogy gizda rakott derekú, khakiszínű sort és zöld Lacoste ing volt rajta. Kihozták a hamburgereiket, Cyrus és Eleanor pedig címszavakban ismertetni kezdte a nászút eseményeit. A múlt héten Matnikon megmásztak egy vulkánt és láttak igazi mérges ráját. A St. John's-szigeteken Cyrus vett Eleanornak egy hajóroncson talált, korallból és gyémántból készült brosst. A Virgin-szigetek egyikén, Virgin Gordán együtt koktéloztak Albert Finney-vel, aki bizonyára nagyon híres öreg színész, bár korábban egyikük sem hallott róla. Serena nem figyelt az előadásra. Ök ketten Blair-rel a tengerre néző helyen ültek, így láthatták, ahogy egy hidroplán alig valamivel a víz fölött nyaktörő mutatványokat végez: nagyokat bukik és meredek hurkokat ír le. Nem kellett hozzá sokáig figyelnie,

hogy rájöjjön: a gép betűket rajzol az égre. Hogy a fenébe csinálja? És milyen gáz lenne, ha a pilóta nem tudna helyesen írni! Bandzsítva igyekezett kisilabizálni a levegőben úszó betűket, és biztosra vette, hogy valami francia szót kellene tudni összeolvasni belőlük. S-E–R-E–N–A. Rémülten kapta kezét a szája elé, és könyökével kíméletlenül oldalba bökte Blairt; az ugyanilyen erővel viszonozta az oldalba bökést. Az asztal közepéről elvette a hosszában kettéhajtott kis kartonkártyát, és jelentőségteljes arckifejezéssel odanyújtotta Serenának. Serena remegő kézzel tartotta a hirdetést, amíg aranybetűit böngészte: Szeretettel meghívjuk az Ile de la Paix este 8–tól éjfélig tartó karácsonyi partijára! Asztalfoglalás szükséges! Serena megfogta Blair kezét, és olyan erővel szorította meg, hogy elfehéredtek az ujjai. Ha nem akarják, hogy belebolonduljanak az idei karácsonyba, nem tehetnek mást, mint hogy egymásba kapaszkodnak. – Istenem, nézzétek! – szisszent fel Eleanor. A két lány összerándult a széken az ijedtségtől. Az asszony az étterem épület felőli ajtaján túlra, a recepciós pult felé mutogatott: – Ott jönnek Bassék! – Aztán észbe kapott, és suttogóra fogta a hangját. – Azt hallottam, Mistynek kivették a máját. Tudjátok, milyen szörnyű sokat ivott... De úgy látom, már teljesen rendbejött. Még az is lehet, hogy hajón jöttek le, az nagyon okos módja a leszokásnak. Mert ugye, ha az ember nem visz fel magával piát a fedélzetre, egy hajón bizony nincs mit inni. A kétes hírű Chuck Bass szülei éppen bejelentkeztek a szállodába, lábaiknál Louis Vuitton bőröndök tornyosultak. Blair és Serena már felkészült rá, hogy mindjárt megjelenik Chuck is – amilyen az ő szerencséjük. De semmi jele nem mutatkozott annak, hogy ő is itt lenne. – Jaj, anya, Mistynek a vakbelét vették ki, nem a máját! – szólalt meg Blair, miután megnyugvással elkönyvelte, hogy Chuck, hála a jóistennek, otthon maradt. – Ugyanis vakbélgyulladása volt, ami persze kevésbé izgalmas. – Hát én nem így hallottam – ragaszkodott jól értesültségéhez Eleanor bosszúsan. – De mindegy. Az a lényeg, hogy itt töltik a karácsonyt. Erről nem is tudtam. – A Cyrustól kapott brossát babrálva körüljártatta a szemét az éttermen. – Viszont azt mondták, hogy jó néhány nagy sztár lesz még itt az ünnepek alatt. Én mindenesetre még egyet sem láttam, mióta megérkeztünk. Vagy csak nem ismertem fel. Cyrus egy sült krumplit dugott felesége szájába, és ezzel elhallgattatta. – Csak igyekszem gondoskodni róla, édesem, hogy meglegyen a szükséges napi adagod vitaminból és ásványi anyagokból – magyarázta szeretetteljes hangon.

Blair halálosan biztos volt benne, hogy anyja már eddig is több mint elég sült krumplit evett, meg abban is, hogy semmi kedve végignézni, ahogy Cyrus mégis tovább tömi vele. Máris elfogta a régóta nélkülözött hányinger. – Bocsánat – motyogta. Felpattant az asztaltól, hogy megkeresse az étterem női mosdóját. Mind megszokták már, hogy Blair étkezések alatt egyszer csak kirohan a vécére, úgyhogy senki nem tulajdonított különösebb jelentőséget annak, hogy most is ez történt; csak Serenát feszélyezte, hogy barátnője éppen hánytatja magát egy fülkében. – Köszönöm az ebédet – mondta erőtlen hangon, és asztalkendőjét csaknem érintetlen hamburgerére dobta. Aztán ő is felállt, hogy Blair után siessen a mosdóba; szerette volna tudni, jól van-e. Futás közben lehajtotta csinos kis szőke fejecskéjét, hátha itt leselkedik rá Flow valamelyik pálmafa mögül.

Ki kíváncsi Victoria titkára? – Be fogsz pisálni, ha meglátod, amit ide jövet forgattam – ígérte Dannek Vanessa, amikor ő is helyet foglalt Humphrey-ék ebédlőasztalánál. Jenny és Nate késett, de Rufus annyi vörösbort ivott főzés közben, hogy nem bírta tovább étlen. – Teljesen eszement! Szerintem elégedett leszel velem. – Ezek szerint filmezel, Vanessamonda? – kérdezte Lyle, miközben egy adag lasagnét vett a tányérjára. – Miket csinálsz? Vanessa ivott egy korty vizet. – Fekete-fehér filmeket, tudod, azt a fajtát, amiben nincs túl sok akció. Lyle a tányérján üresen maradt helyre sült babot lapátolt a tálból; Rufus ugyanis úgy látta jónak, ha ezt a köretet készíti a lasagnéhoz. – Szóval művészfilmeket. – Olyasmiket – bólintott Vanessa. – Én is baromira szeretem a filmeket, de inkább a mozgalmasabbakat. Láttad A múmiá–t? Számomra az a tökéletes film etalonja. De Vanessa nem figyelt rá. Nate és Jenny most érkezett meg, éppen kabátjukból bontakoztak ki sietősen az előszobában. – Bocs a késésért, apa – lihegte Jenny, és a polcra tette sapkáját, amit Vanessa azonnal felismert: piros volt, és bolyhos, pont mint amilyet a parkbéli lány viselt. Nate pedig egy hosszú, tengerészkék télikabátból hámozta ki magát, egészen olyanból, mint ami a fiún volt ott a tónál. Egyezett az öltönyös-nyakkendős megjelenés és a hullámos aranyszőke haj is. Vanessa letette kezéből a villát. Hoppá. – Apa, szeretném bemutatni neked Nate-et – mondta Jenny, amikor barátjával az asztalhoz ért. A lánynak leginkább ahhoz lett volna kedve, hogy tánclépésben körülugrálja az asztalt, és mindenkit összevissza pusziljon. Korábban elképzelni sem tudta, hogy létezik a boldogságnak ilyen mértéke. Nate szerelmet vallott neki! A fiú kezet fogott Rufusszal. – Örülök, hogy megismerhetem, Mr. Humphrey. Rufusnak tele volt a szája lasagnéval, de gyorsan leöblítette egy kis vörösborral. – Ó, a híres Nate! – kiáltott fel. – Szóval miattad kért kölcsön tőlem az én kicsi lányom több mint négyszáz dollárt az elmúlt hónapban! Én is örülök, hogy végre találkozunk. Gyere, ülj le! – mondta, és a maga melletti széket kihúzta az asztal alól a fiú számára. Jenny bódulatában azt sem bánta, hogy az apja lebuktatja. Csak azt szerette volna, hogy Nate-tel kedves legyen. – Na hát mesélj nekem, Nate – folytatta Rufus, és öntött néhány liter bort a fiú poharába –, mi jóval töltöd az idődet? Nate elmosolyodott. Jennifer apja kellemes embernek ígérkezett.

– Hajózással. Van egy házunk Maine-ben, a Mount Desert-szigeten, az apámmal ott épitünk hajókat, aztán vízre tesszük őket, és nagyokat vitorlázunk. Dan arra számított, hogy apja most rögtön nekilát és a földbe döngöli Nate-et; hogy elmondja mindennek a gazdagokat, szapulja őket, hogy önző módon gondolkodnak, és kifejti, mennyire haszontalan dolog egy vitorlás hajó – de úgy tűnt, Rufust elkápráztatja, amit a fiútól hall, és csak faggatta, faggatta tovább. Dan tudta, hogy ez csak a látszat, és hogy apja tőrbe csalja Nate-et. Normális esetben iszonyatosan felhúzta volna magát egy ilyen színjátékon, de most sokkal jobban izgatta az, amit Vanessának mondani készült, mintsem azon stresszelje magát, hogy apja egy elkényeztetett drogos szépfiúval bájcseveg. Csipegetni kezdett a lasagnéjából. Úgy tervezte, hogy kábé tíz perc múlva, sűrű elnézéskérések közepette feláll az asztaltól, hogy „megbeszélhessen" valamit Vanessával a szobájában. Rufus hirtelen az asztalra csapott. – Dobja el mindenki a villáját! – kiáltotta. – Tányérokat ide! Még van mit javítani ezen a lasagnén: flambírozva sokkal jobb lesz! – Jaj, apa! – nyafogott Jenny, mert tudta, mi következik; meg azt is, hogy nagyon fogja szégyellni magát apja miatt. De már nem volt menekvés. Nate odanyújtotta a tányérját Rufusnak, aki meggyújtott egy gyufát, és ráejtette Nate lasagnéjára. A szószban annyi volt a rum, hogy azonnal lángra kapott. – De állat! – kiáltott fel Nate. Rufus vidáman nevetett, Jenny arcán pedig boldog mosoly terült el, miközben tányérját nyújtotta apjának: úgy tűnt, Rufus és Nate csípik egymást! Dan már nem tudta tovább türtőztetni magát. Odafordult Vanessához, és a fülébe súgta: – Kijönnél velem egy percre? Szeretnék mondani valamit. – Közben a keze remegett az idegességtől. – Persze – felelte Vanessa, és egy pillanat alatt ő is tiszta ideg lett. Lesz bátorsága megtenni, amit eltervezett? Be meri avatni Dant Victoria titkába? Lyle elvette előle a tányérját, majd, miután azon is fellángolt a lasagne, visszatette elé. – Köszönöm –mormogta neki Vanessa, de gondolatai egész máshol jártak. Dan felállt. – Akkor gyerünk. Vanessa felkapta a táskáját és megindult Dan nyomában végig a hosszú folyosón, egészen a fiú szobájáig. Humphrey-ék otthona a néhány még ma is maximált lakbérű lakás egyike voltj és, mint a szociális bérlakások esetében általában, az épületet a negyvenes évek óta nem renoválták. A lakás nagy volt, és porlepte, a fapadló mindenütt nyikorgott, a mész pergett le a falakról, és az egésznek olyan szaga volt, mint az ósdi cipőknek meg a penészedő régi könyveknek. Dan egyszer talált az apja dolgozószobájának könyvespolcán egy 1955–ben nyomott, bontatlan pakli francia kártyát; a királyok úgy néztek ki benne, mint Elvis Presley. Elképesztő volt. – Na szóval... – kezdte Dan feszengve, amint becsukta maguk mögött szobája ajtaját –, mondani akarok neked valamit.

Vanessa leült a padlóra és kifűzte fekete bőrbakancsát. Ha végig akarja csinálni, amit tervezett, gyorsan kell cselekednie, hogy ne legyen ideje belegondolni abba, amit tesz. – Aha – felelte, miközben lehúzta fekete gyapjú térdzokniját, és meztelen lábujjait tornáztatta. Két napja este engedett nővére unszolásának, és hagyta, hogy Ruby csokoládébarnára fesse a lábkörmeit. Még mindig elég jól néztek ki. Felállt és kigombolta fekete kardigánját. Dan odalépett az íróasztalához, és kezébe vette legutóbb megkezdett fekete jegyzetfüzetét. Arra gondolt, hogy ha megmutatja Vanessának, milyen szar verseket ír mostanában (sőt be sem fejezi őket, annyira szarok), a lány talán megérti, miért van rá múlhatatlan szüksége, hogy lefeküdjön vele. Belelapozott a füzetbe. Tele volt torzóban maradt versekkel, mint amilyen ez: Te vagy az én Frankensteinem, Lichtensteinem. Isteni vagy! Szégyenében még el is pirult, ahogy ezeket olvasta. – Mostanában egyszerűen nem megy az írás. Iszonyatosak a verseim – kezdett bele, miközben még mindig a füzet lapjait pergette. Vanessa kibújt fekete gyapjúszoknyájából, és egy rántással fekete garbóját is áthúzta majdnem kopaszra borotvált fején. Aztán megállt Dan mögött csípőre tett kézzel, és várta, hogy a fiú megforduljon. – Folyton azon töröm a fejem, hogy miért van ez így, és arra jutottam, hogy talán azért, mert... –Dan összecsapta a füzetet és hirtelen sarkon fordult. – Az hiányzik, hogy... – És ekkor lemerevedett. Vanessa ott állt az ágya mellett egy szál fekete csipke push–up melltartóban és ugyanilyen francia alsóban; mindkét darab annyira áttetsző és vékony volt, hogy mindent látni lehetett alattuk. Hát még szép. Az ilyesmi arra való. Vanessa mosolygott és rákacsintott Danre. – Mit szólsz? Dan elborzadva meredt barátnőjére. Mindenre előbb számitott volna, mint arra, amit most látott. –Te mit csinálsz?! Vanessa elindult felé, és igyekezett közben nem gondolni arra, hogy néz ki combja és feneke ott, ahol a francia alsó (nagyon magasan) véget ér. A kezét Dan vállára tette; a fiú egész testében remegett. Vanessa egyelőre nem tudta, hogy ezt jó vagy rossz jelnek tekintse. – Filmre ugye nem akarod venni? – kérdezte Dan gyanakodva, és tekintetét körüljártatta a szobán. Vanessa meg szokta kérdezni tőle, van-e kedve szerepelni a filmjében, ha éppen forgatott valamit; de arra is volt már példa, hogy valami teljesen nyerset akart filmre vinni, és ezért nem szólt neki előre. A lány tagadólag rázta a fejét. – Csókolj meg! – mondta. Dan összefonta karját a mellkasán. Most már értette, mire megy ki a játék. Hát aztán! Együtt járnak, nem? Mit kell ezen pöcsölni, oda kell menni, és...!

Minden más srác nyilván oda is ment volna. De Dan nem más srác volt, hanem pont Dan. Az érzékeny, romantikus lélek. Az első alkalom számára nem fekete csipke alsóneműről szólt. Az annyira kimódolt, banális és... rossz. Azt akarta, hogy az első tiszta legyen, spontán és... jó. Hátralépett és elfordította a fejét. – Bocs – csak ennyit mondott. Vanessa megértette, hogy erőszakos volt a fiúval, hogy kelepcébe csalta, és ezt nem kellett volna – de hát nem akart rosszat, csak egy kicsit ellazulni. Meg szerette volna, ha sikerül ellenállhatatlannak lennie, csakhogy Dan a jelek szerint egész jól ellen tudott neki állni. Felkapta garbóját az ágyról és sietve belebújt. Totálisan megszégyenült. Dan rágyújtott egy cigire, és hosszút, mélyet slukkolt belőle. – Nem akarod megmutatni a cuccot, amit idefelé jövet filmeztél? – kérdezte. Na nem. Azt talán mégsem. Vanessa megrázta lehajtott fejét. Rá sem tudott nézni a fiúra. Felvette szoknyáját és begombolta a kardigánját. Dan elnyomta a cigit egy üres kávés csészében. – Akkor viszont menjünk vissza a többiekhez –mondta. – Én inkább hazamegyek – felelte remegő hangon Vanessa, miután bekötötte bakancsának fűzőjét és felállt. Négyéves kora óta nem sírta el magát, de most nagyon közel állt hozzá. Dan bólintott. Szerette volna megkérdezni a lánytól, mi bántja, de arra is nagyon vágyott, hogy Vanessa elmenjen, ő pedig egyedül maradjon, és hogy megpróbáljon írni. Mert mi a frászt tudnának mondani egymásnak ezek után, ha a lány itt maradna? Kiborító, hogy meg tud változtatni egy kapcsolatot egy olyan apróság, mint hogy az ember barátnőnje egyszer csak ott áll egy szál lenge fehérneműben! Vanessa az ajtóhoz lépett és elforgatta a kilincset. Szia – mondta halkan. Szia – felelte Dan a csukódó ajtónak. Visszament az íróasztalához, leült a székre és kinyitotta jegyzetfüzetét; remélte, hogy az a zűrzavar a lelkében, amit a történtek miatt érzett, valami zseniális vers megírására ösztönzi. De nem ösztönözte, ezért aztán a fiú csak ült, ült az asztalánál, és szívta egyik cigit a másik után.

J a frászt hozza N-re a képeivel – Bocsánat, apa, felállhatunk az asztaltól? – kérdezte Jenny. – Szeretném megmutatni Nate-nek a szobámat. Rufus szinte rá sem nézett a lányára, úgy felelt neki, rettenetesen rossz francia kiejtéssel: — Mais oui, bien súri Jenny megbotránkozva forgatta a szemét; az apja, ha mélyen nézett a vörösboros pohár fenekére, rendszeresen megjátszotta a laza beatköltőt, aki ül egy bohém kávéházban, füstöl, és franciául társalog. Hát ettől a fától sem esett messze az almája, az biztos! – Gyere – fogta kézen Jenny a barátját, és végigvezette a folyosón a szobájáig. Kinyitotta az ajtót és lámpát gyújtott. Nate nem számított arra, hogy Jenny szobája meglepetést okozhat számára. A lakás többi része furcsa egyvelege volt a kényelmesnek és az omladozónak, mint egy vidéki nyaraló, ahol sosem takarítanak. A fiú azt gondolta, Jenny szobájában is hasonló látvány fogadja majd. Csakhogy Jenny világéletében gyűlölte szobája falainak piszkosfehér színét, a mennyezet repedéseit, a fapadló csupasz–ságát, ágyán az ósdi, kopott, fehér takarót – viszont meglehetősen jól rajzolt. Az utóbbi hónapokban rákapott a festésre, különösen a portrékészitésre, kedvenc témája pedig természetesen Nate volt. A szobát összesen hat Nate-arckép díszítette, mindegyik más festő modorában készült. A Monet-Nate impresszionista stílusú volt; a PicassoNate szeme a lábfején volt; a Dalí-Nate egy tócsába folyt össze a járda szélén; a Warhol-Nate szeme neonzöld volt, haja pedig csillogó aranyszínű; a Pollock-Nate feje egy odafreccsentett festékpacából rajzolódott ki; a Chagall-Nate-nek pedig csak feje volt, az viszont az éjszakai égbolton repült keresztül. –Tetszenek? – kérdezte Jenny reménykedve. –Minél több festő stílusát meg akarom tanulni utánozni. Pollockét volt a legnehezebb. Nate tátott szájjal bámult a falakon tarkálló képekre. Sejtelme sem volt róla, melyik lehet a Pollock, de a többi festő stílusát sem ismerte fel Jenny festményein, csak önmagát ismerte fel hat teljes példányban, és ez is elég volt neki ahhoz, hogy lefagyjon. – Na, hát ebben a szobában töltöm időm java részét – mutatott körbe Jenny vidáman. Nate annyira elbűvölő volt egész este, ahogy tök jól szót értett az apjával, hogy Jenny, ha lehet, még jobban belészeretett. Nem is kellett nagyon összeszednie a bátorságát ahhoz, hogy lábujjhegyre álljon, a fiú vállára tegye a kezét, és azt súgja a fülébe érzékien: – Egész este vágytam rá, hogy megcsókolhassalak! Nate megmerevedett, de nem abban az értelemben, ahogy gondolná az ember. Igen, egy ilyen felkinálkozástól normál esetben Nate nemigen fért volna a bőrébe; csakhogy éppen most szembesült a ténnyel, hogy Jenny órákat tölt szobája magányában azzal, hogy állati jó, de állati bizarr képeket fest őróla.

Mert hogy is áll ez a dolog? Épp néhány órával ezelőtt duruzsolta Jenny fülébe, hogy szereti. És akkor ezt komolyan is gondolta, már úgy többé-kevésbé. De most meg már azt várja tőle Jenny, hogy, hogy is hívják ezt, deflorálja, vagy mi? Nate adott egy finom, puha puszit Jenny ajkára. – Lassan mennem kell – mondta kedvesen. –Még nem vagyok becsomagolva holnapra, meg ilyenek. – Jaj, ne, ne menj még! – biggyesztette le ajkát Jenny. Aztán lassan elmosolyodott, de nem nézett a fiúra: a padlót bámulta. – A tanga van rajtam, emlékszel? Nate pánikba esett, hogy még azelőtt elszabaduljon innen, hogy a lány a portrék szeme láttára elkezdi ledobálni magáról a ruhát. Szerencséjére nem kellett újabb indokot kitalálnia, ami miatt azonnal indulni kénytelen: ebben a percben megszólalt a mobilja. Elővette a telefont nadrágzsebéből, és megnézte a kijelzőn villogó nevet. Jeremy kereste. – Csá, Jeremy, honnan hívsz? –Tervezünk egy kis összejövetelt a srácokkal abban a bárban, a Rivingtonon, tudod, ahonnan Charlie-t a múltkor kicseszték, mert vízipipázott a tűzlépcsőn. – Jól van, nyugi, semmi pánik, oké? – hadarta Nate a telefonba, mert remélte, ha fontos dolognak tűnik, ami miatt hívják, Jenny nem fogja tartóztatní. – Mi van? – kérdezte Jeremy. – Máris indulok, várjatok meg ott – rendelkezett Nate, majd letette a telefont és megfogta Jenny kezét. – Figyelj, Jennifer, muszáj azonnal lépnem. Jeremy azért hívott, mert Charlie és Anthony beszedett valami nagyon nem kóser iksztécét, és elég furcsa dolgokat csinálnak. Oda kell mennem segíteni, nehogy valami nagy balhét rendezzenek. – Oké – bólintott Jenny remegő alsó ajakkal. Nate holnap reggel elutazik Mainebe, és hosszú napokig nem fogja lámi. – Szilveszterre hazajövök – vigasztalta Nate, és magához vonta, hogy megölelje. – Jó legyél! Megígéred? Jenny összeszorította szemhéját, és nagyon erősen ölelte Nate-et. – Szeretlek! – suttogta; úgy érezte, nem tudja elégszer kimondani. Nate kibontakozott az ölelésből. Felvett egy plüss pandamacit Jenny ágyáról, és a lány hóna alá nyomta. – Gondold azt, hogy ez én vagyok – susogta neki, majd megpuszilta Jenny orra hegyét. A következő pillanatban már robogott is végig az előszobán; nagyot hálálkodott Mr. Humphrey-nak a vacsorameghívásért, aztán bevágta magát egy taxiba, és meg sem állt a Rivington utcai bárig. Itt azzal nyitott, hogy Jeremy barátjának fizetett egy gigászi adag piát köszönetképpen azért, hogy tudtán kívül megmentette az életét.

Figyelem: a valódi neveket, helyszíneket és eseményeket megváltoztattam, hegy megvédjem az ártatlanokat. És megvédjem magamat – „az ártatlanok" dühétől Hey, people! Bocs, hogy tök rég nem jelentkeztem, de ti is tudjátok, mi a szitu: a sulinak vége, én meg pörgők ezerrel –minden este! Mi ez a linkelés? Az tiszta, igaz, hogy a zsaruknak gyakran kapóra jön egy-egy amatőr videó, amit valaki azért csinált, hogy megörökítse kicsiny gyermekét, amint a kerti hintában csijcsül, de véletlenül felveszi azt is, hogy az utcán végigszáguld egy autó, aminek az ablakából valaki vadul lövöldöz? Ott van a filmen a kocsi rendszáma, a fickó beküldi a kapitányságra, és már fogják is el a lövöldözőt. Na, hát ennek most bizonyos szempontból épp az ellenkezője történt. Tudom, hogy ki van a filmen, de fingom sincs, ki tehette fel a netre. Nyilván tudja mindenki, milyen filmről beszélek. Aki még nem látta, kattintson rá a linkre, amit már biztosan megkapott e-mailben, és nézze végig a részletes képes beszámolót arról, ahogy két alak, akit mindannyian ismerünk és szeretünk, letolja a nadrágját, és egy jó meleg télikabát leple alatt hempereg a havas parkban. J-nek egész jó kis segge van, el kell ismernem, nem mintha azt kukkoltam volna elsősorban. N feneke sem okoz csalódást, bár az csak bokszerben látszik. Nem csoda, hogy a linket úgy küldözgetitek tovább egymásnak mailben, mint a kalóz CD-t a 45 legutóbbi koncertjéről. Anélkül, hogy neveket akarnék említeni: majdnem biztos vagyok benne, hogy a videót V készítette. Rá vallanak a művészieskedő beállítások meg a biztos kamerakezelés. De ő mi a halálért tette volna fel a netre? Nem, az ki van zárva. Ha ő lett volna az, élete végéig szívna miatta. Ha viszont nem ő volt, ki lehetett? Be kell hogy valljam, bár ilyen még nem fordult elő velem: lövésem sincs róla! Lebukta! Friss hírek a St. Barts üdülőtelepéről, az Íle de la Paix–ről: Flow–t látták Gustaviá–ban, a sziget egyetlen igazi városában egy madárkalitkával a kezében kilépni egy kisállat-kereskedés ajtaján. A további részletek ismeretlenek. Mrs. E. W. R. a hírek szerint belehányt egy szemétkosárba a női mosdóban. Legalább most már tudjuk, kitől örökölte B a hajlamot. B és S újabb kancsó rumpuncsot csempészett a nyaralóba, ahonnan a két csaj ki sem mozdul, mióta tegnap megérkeztek a szigetre. Kémeim jelentették, hogy A egyedül üldögél a tengerparton a gitárjával, és szomorú dalokat penget. Hiába helyes a srác, egy orrát lógató vegában, aki LEGALIZE CANNABIS pólóban feszít, az égvilágon semmi vonzó nincs. Végül itthonról: K-t és l-t lefüleltük, amint a Park sugárút-on hosszan és könnyesen ölelgették egymást búcsúzóul, mert a karácsonyi szünetet nem együtt töltik. Lassan jegygyűrűt is válthatnának, nem?

A mailjeitekből:

Kedves Bad GirI! Az egyik haverom nővére Flow menedzserének barátnője, és azt hallotta a menedzsertől, hogy Flow a St. Bartson van, mert le akar jönni a kokóról. –Cserkészlány Hali, Cserkészlány! Én úgy hallottam, hogy a St. Barts egy drogos paradicsom, úgyhogy ha igaz, amit írsz, Flow napjai meg vannak számlálva. –BG

Nagyon–nagyon boldog karácsonyt mindenkinek! Imádom, ha utáltok!

S és B sokkolja a pasikat – Nehogy már egész nap idebent dögöljünk! – fakadt ki Serena Blairnek. December 24-e volt, már majdnem dél. Serena a nyaraló ablakában állt, és vágyakozva nézett a teraszon túl elterülő fehér homokos strandra és a tenger türkizkék vizére. – Jó, de mi lesz Milesszal és Flow-val? – figyelmeztette Blair, miközben kinyomott egy adagTom's of Maine fogkrémet elektromos Braun fogkeféjére. – Nem úgy volt, hogy elrejtőzünk? – Arra számított, hogy ha elbújnak a nyaralóban Serenával, lesz alkalma a yale-es esszéjén dolgozni, de mindeddig csak annyi történt, hogy narancsszeletekkel, maraschino cseresznyével és papír napernyővel díszített, hatalmas poharakból rumpuncsot ittak, bridzseltek és vattacukor–rózsaszínre festették egymás lábkörmeit. Ideje lett volna elővenni az íBookot. Serenának azonban más tervei voltak. Ő elérkezett tűrőképessége határához azzal, hogy egy egész éjszakát és egy teljes délelőttöt négy fal között töltött. – Lemegyünk a partra – jelentette ki, és felhúzott egy fehér Miu Miu sortot fehér bikinialsójára. – Ha pedig bárki oda akarna jönni, hogy zaklasson bennünket, annak ezzel kell szembenéznie! – kiáltott fel, majd megpördült a sarka körül, és bikini felsőjének két kis fehér háromszögét széthúzta a pánton két oldalra: rávillantotta cicijét Blairre. Az felvonta szemöldökét, aztán ismét teljes figyelmét a fogtisztításnak szentelte. Beleköpte a vizet a mosdóba, és csak ezután kérdezte meg: – Szóval toplessezünk? – hallatszott a hangján, hogy máris tetszik neki az ötlet. Serena szája körül ördögi mosoly bujkált, ahogy rábólintott. – Pontosan! A parttól néhány méterre, bent a vízben a három fiú: Aaron, Miles és Tyler szörfölni tanulgatott éppen, amikor Serenáék kigöngyölték kanárisárga strandlepedőiket a homokon, levették bikinifelsőjüket és ég felé kandikáló, csupasz mellekkel hanyatt dőltek a napon. – Fúj, de undorító! – fintorgott Tyler, és hátat fordított a partnak, hogy ne kelljen látnia pucérkodó nővérét. Miles elengedte a bumot, és a vízbe esett. – Basszus, szemét mázlista! Ilyen csajjal laksz egy fedél alatt? – mondta fejét csóválva Aaronnak, amikor újból felmerült. Aaron még mindig a deszkán állt, de a vitorlát ő is elejtette, tocsogott benne a víz. Teljes erejéből megrántotta a kötelet, hogy kiemelje és felállítsa, mert szerette volna, ha takarja szeme elől a partot. De bárhogy erőlködött, a vitorla a víz alatt maradt. Blair nyilván úgy gondolja, nagyon finom és európai dolog monokinizni, de az ö véleménye szerint ez olyan kurvás dolog. Bárki, aki arra jár, megnézheti, aztán később vacsoránál, ahol szépen kiöltözve jelenik meg, az emberek pontosan el fogják tudni képzelni, milyen a lány ruha nélkül. Ha csak erre gondolt, szédelgett a felháborodástól.

Speedo szörfruhás rasztafári oktatójuk, Prinz, aki eddig a partnak háttal állt a sekély vízben, most mélyebbre gázolt. – Na, majd én segítek! – mondta, és delfin módjára alábukott, majd Aaron szörfjének vitorlája alatt felmerült, és fejével felnyomta a víz alól a vásznat. Jó kis trükk! Aaron a kötelekkel a megfelelő irányba forgatta a vitorlát: a deszkára merőlegesbe. Megmarkolta a bumot, és mikor a szél belekapott a vitorlába, hátradőlt. A szörf siklani kezdett a víz színén, a hullámok csobbanó hanggal pofozták a deszkát, a szkeg csinos csíkot húzott maga mögött a vízen. Aaron királynak érezte magát. Sikerült! Kiáltozást hallott a háta mögül: a válla fölött visszapillantott, hogy megnézze, miért kiabálnak. A lányok, továbbra is melltartó nélkül, strandlepedőiken álltak; tapsoltak és drukkoltak neki. – Gyerünk, Aaron, gyerünk! Te vagy a legjobb pasi! Aaron rajtuk felejtette a szemét (hogy a fenébe ne!), és a kelleténél egy másodperccel később fordult vissza előre; de addigra már a deszka ráfutott egy kis homokzátonyra, ő pedig fejjel előre lerepült a szörfről, és egy kegyetlen hasassal csapódott a sekély vízbe. Aú! Miles szeretett volna beszélni Blairrel, de kétségei voltak afelől, milyen íratlan szabályok vonatkoznak a melltartó nélkül napozó lányok fiúk által történő megközelítésére; milyen távolságból lehet velük beszélgetni anélkül, hogy az ember fia kukkolónak minősülne. De abban sem volt biztos, hogy Blairt érdeklik ezek a szabályok. Prinz időközben odaúszott a homokzátonyhoz, hogy segítsen Aaronnak levontatni róla a szörföt, úgyhogy Miles a saját deszkáját kihúzta a partra, úgy indult el a homokon Blair törülközője felé. Nagyjából két-két és fél méterre tőle megállt. A két lány még mindig a hátán feküdt. Te Jézus Mária!, micsoda látvány volt az! – Csá – köszönt rájuk Miles iszonyú lazán. Blair felé fordította a fejét és rásandított. Ez jó kis tréfa lesz! Felült a fürdőlepedőn, és kíméletlenül szembesítette a fiút meztelen testének minden apró részletével. Legalábbis deréktól fölfelé. – Helló. Miles a homokra szegezte a tekintetét, és akarata ellenére elpirult. Helyes volt így, narancssárga szörfnadrágjában, kagylókból fűzött nyakláncával, szanaszét meredő rövid, szőke hajával. – Hát, öö... csak azt akartam megkérdezni, jöttök-e este a karácsonyi partira. Blair Serenára pillantott. – Megyünk este a karácsonyi partira? – kérdezte tőle suttogva. Serena elmosolyodott, és kezéből napellenzőt formált a szeme fölé.

– Mindenképpen! Blair visszafordult Miles felé. – Feltétíenül ott leszünk – mondta neki. Miles bólintott, és igyekezett tekintetét a lány arcán tartani. –Tök jó. Na, akkor megyek is, csá! Blair a nap elé tartotta tenyerét, hogy lásson is valamit, és mosolyogva nézte Miiest, aki visszacammogott szörfjéhez, majd izmait villogtatva nekiállt, hogy beráncigálja a deszkát a vízbe. Tényleg jó tréfa volt. Mikor tart egyébként egy srác két méter távolságot egy lánytól, hogy az még levegőt is kapjon, miközben beszélget vele? Blair visszafeküdt a törülközőre, és hasra fordult rajta. A tréfa már megvolt, és a csupasz cicik sem bírnak bármennyi napot, hiába a 45– ös faktorú naptej. Másfél óra napfürdő után Serena úgy érezte, már kellőképpen lebarnult elöl is, hátul is. Éppen azon volt, hogy szóljon Blairnek, hogy most már menjenek be, amikor... – Serena! A lány átfordult a hátára és felült. Igen, tényleg Flow volt az. És igen, Serenán még mindig nem volt melltartó. Az énekesnek ez szemlátomást cseppet sem volt ellenére. Egészen Serena strandlepedőjének széléig jött, és ott megállt a lány fölött. A másik törülközőn Blair a hasán feküdt, és a fejére terített fehér póló alatt tettette, hogy alszik. – Na végre! – sóhajtotta Flow, miközben sötét, göndör fürtjeit elsöpörte hosszú pillájú kék szeme elől. Rikító narancssárga szörfnadrágján kívül más ruhát nem viselt; vékony, de izmos felsőteste káprázatosan csillogó mogyorókrémszínűre volt lesülve. Nyakában bőrszíjra fűzött cápafog lógott. –Hiányoztam? – kérdezte. Serena megvonta a vállát. Keresztbe font karját kezdte dörgölni, hogy Flow-nak ne nyíljon túl jó rálátása fedetlen mellére. – Hát... olyan sok ajándékot küldtél...! – Olyan sokat nem küldtem – grimaszolt az énekes. Lehet, hogy több küldeménynek volt Kati és Isabel a feladója, mint amennyiről Serena feltételezte? Ennél a kettőnél sosem lehet tudni az ilyesmit. – Na mindegy – zárta le a témát Serena. – Egyébként hallottad, mi a legújabb pletyka? Úgy hírlik, eljegyeztél. – Ja, hallottam – mosolygott Flow. – Ne húzd fel magad az ilyesmin, idővel megszokod. Igen ám, csakhogy Serena meglehetősen biztos volt benne, hogy nem akarja megszokni az ilyesmit. Flow előtt sosem volt dolga rocksztárral, és bár a FeketeFehér Bál éjszakáján jól érezte magát vele, volt még a világon annyiféle pasi: hegymászók, fotóriporterek, autóversenyzők, színészek, DJ-k...! Serena bizonyos szempontból ugyanolyan volt, mint a kolibri, amit előző este megfigyelt. Ő is fáradhatatlanul röpdösött egyik virágtól a másikig, és ő sem töltött elég időt egy

virágon ahhoz, hogy ki tudja aknázni az abban rejlő összes lehetőséget; annyi virágot akart megízlelni, amennyit csak lehetséges volt. Serena a válla fölött előrehúzta lófarkát, és töredezett hajvégeit kezdte vizsgálni. Nem szólt egy szót sem. Flow viszont nem volt hozzászokva, hogy a jelenlétében egy lány ilyen flegmán viselkedjen. Mikor ugrik már fel, csimpaszkodik a nyakába és duruzsolja a fülébe, hogy mennyire hiányzott neki, és hogy ezentúl mindig vele akar lenni? – Ma este játszunk a karácsonyi partin – törte meg végül ő a csendet. – Összefutunk utána? Szeretném átadni a karácsonyi ajándékodat. Serena rámosolygott. A fenébe, még egy ajándék?! – Ott leszek, persze. – Király! – mondta, aztán elhallgatott és várta, hogy a lány mond még valamit. De nem mondott. – Hát jó, akkor este találkozunk. – Oké – felelte Serena. Visszafeküdt a hátára, és néhányszor oldalba bökte Blairt. – Mekkora egy kamugép vagy te! – dörmögte Blair, miközben az oldalára fordult és levette a pólót a fejiéről. – Miiért vagyok kamugép? – nézett rá kíváncsian Serena' – Mert játszod az agyad, hogy szarsz az ajándékaira, de közben tuti máris fúrja az oldalad, hogy mit kapsz tőle karácsonyra. Serena elmosolyodott. Blair a veséjébe látott: rinyálhatott, amennyit csak akart amiatt, hogy Flow ajándékok özönét zúdítja rá; de nem azért volt lány, hogy ne szeressen ajándékot kapni, különösen híres és botrányosan jóképű rocksztároktól.

Fény derül a link rejtélyére – Milyen kamerát? – motyogta félálomban Ruby, Vanessa huszonkét éves nővére, aki, bár délután háromra járt az idő, a jelek szerint csak nemrég feküdt le aludni. Hosszú lehetett a szombat éjszaka! Arca a szeme körül fekete volt az elkenődött tegnap esti sminktől, és még mindig a feszes, bíborszínű bőrnadrág volt rajta. Ruby ágya egy japán futón volt, ezt terítette le annak a szobának a padlójára, ami elvileg a nappalija volt williamsburgi, első emeleti, másfél szobás otthonuknak. A lakásban egymás hegyén-hátán álltak az Abrams lányok különféle műszaki cuccai: erősítők, hangfalak, gitárok és mikrofonállványok (ezek Ruby együttesének;, a CukrosBácsinak felszereléséhez tartoztak), valamint kamerák és reflektorok (amikkel Vanessa dolgozott). A padlót egy szőnyeg borította, amit a lányok flúgos hippi művész szülei maguk szőttek szövőszéken a Vermont állambeli Burlington peremén álló házukban. A szőnyeg két alapszíne a khaki és az égővörös volt, a mintája pedig Noé történetét illusztrálta: állatok álltak párosával egy zöld tutajon (sic!), ami egy vörös tengeren sodródott. Ám a szőnyeget úgy beterítették Ruby szétdobált ruhái és zenész cuccai, hogy az állatokból semmi sem látszott. – A Sony videokamerámat – ismételte meg Vanessa, most már mérgesen. – Kint hagytam a konyhapulton. – Az volt a terve, hogy ma délután átnézi a pénteken forgatott anyagot, hátha van a jégcsapos képsorok között olyan, amit érdemes megtartani; a Jennyről és Nate-ről szóló snittet pedig törli a kazettáról. Csakhogy a kazettának kamerástul nyoma veszett. Ruby átfordult a másik oldalára, és az arcát a párnájába temette. – Azt kölcsönadtam – mondta. Vanessa nővérére meredt. A guta kerülgette tőle, hogy a feje helyén csak egy párnát lát. – Mi az, hogy kölcsönadtad? Kinek adtad kölcsön az én kamerámat?! – Haveroknak. Tegnap a Five and Dime-ban elkunyizták tőlem, mert reklámfilmet csinálnak a snowboardozásról. – De hallod, azon van minden, amit tegnapelőtt forgattam! – kiáltott fel Vanessa rémülten. – Az anyag az új filmemhez! Ruby félredobta a párnát az arcáról és felállt. – Úgy csinálsz, mintha nem lenne még vagy tíz kamerád. Bocsánatot kérek – gúnyolódott –, esedezem bocsánatodért, hogy engedélyed nélkül beléptem a territóriumodra. Na gyere ide, kérek egy puszit! Vanessa elképedve bámult Rubyra, és olyan erősen szorította ökölbe mindkét kezét, hogy körmei a tenyerébe mélyedtek. Most már értette, miért kapott reggel óta tizenöt e-mailt, amiben pornográf leszbikus kukkoló ribancnak nevezték. Ruby haverjai nyilvánvalóan nem érték be annyival, hogy kölcsönvették a kameráját: végignézték azt is, ami rajta volt, és feltették a szaros internetre! Dan már így is meg van róla győződve, hogy egy perverz állat, mit fog róla gondolni ezek után? December 24–én, vasárnap délután Dan a számítógép előtt ült, és az interneten vadászott olyan cikkekre, amik az alkotói válságra javasolnak gyógymódot. Jócskán

talált anyagot a dologról, de mind annyira banális és idióta volt. Tegyünk felüdítő sétákat! Mintha nem járná be nap mint nap egész Manhattant hosszában azon agyalva, miért képtelen bármi ép, kerek dolgot papírra vetni. Vegyünk forró fürdőt! Utált fürödni. Abból soha nem sült ki semmi más, mint hogy elaludt a kádban. Csak zuhanyozni szokott. Végezzünk tornagyakorlatokat! Kösz szépen, arról szó sem lehet. Cigaretta– és kávékúrája, amit évek óta folytatott, nehezen fért meg a testmozgással. Az egyik honlap a sárkány-eregetésre esküdött: hivatkozott egy díjnyertes íróra, aki LSD hatása alatt egyetlen éjszaka írt meg egy teljes regényt, és reggel semmire nem emlékezett az egészből, arra sem, hogy tollat vett a kezébe. Csakhogy Dan, azt leszámítva, hogy a bulikban elég rendesen ivott, tulajdonképpen tök tisztán csinálta végig a középiskolát, és esze ágában sem volt most elkezdeni a sárkányeregetést. Egy másik lap azt javasolta, hogy írja le az első szót, ami az eszébe jut, és onnan induljon el szabad asszociációk mentén. Meglehet, hogy az eredmény nem lesz jobb, mint egy bevásárlólista, de még az is jobb, mint a semmi. Dan elhatározta, hogy ezt kipróbálja. Nyitott egy tiszta lapot a jegyzetfüzetében, és kezébe vette golyóstollát. Az első szó, ami az eszébe jutott, a telefon volt. Leírta, de ebben a pillanatban pittyent egyet a számítógépe: új bejövő e-mailt jelzett. Dan megmarkolta az egeret és rákattintott az INBOX feliratra. Zeke-tői kapott üzenetet, egyetlen barátjától a Riverside Fiúiskolából. Ezt nézd meg, kiscsávó, nagyon állat! Z. – És a szöveg alatt egy bizonyos link egy bizonyos honlapra. Dan rákattintott a linkre, de nem számított másra, mint valami újabb kosaras marhaságra, amiket Zeke rendszeresen küldözgetett neki. Meg sem nézte, mi jelenik meg a képernyőn, fordult vissza jegyzetfüzetéhez. Telefon. Na és most? Kell egy következő szó. A nyitott ajtón kopogás hallatszott: Rufus dugta be a fejét fia szobájába. – Hahó, Dan, leszaladok bagelért. Valami különleges kívánság? A fiú az ajtó felé fordult forgószékével, és már rendelte is volna apjától az extra hosszú feketét, de Rufus arca hirtelen eltorzult; a szemét nem tudta levenni Dan számítógépének monitoráról. – Gyere csak ide, Jennifer! – ordította artikulálatlanul, miközben benyomult a szobába. Egy szakadt fehér póló volt rajta, ami a The Onion humormagazint reklámozta, bozontos ősz haja pedig szanaszét állt minden irányba. Dan visszaperdült az asztalához a székkel, hogy megnézze, mi borította így ki az apját. Az első, amit felismert, Jenny piros sapkája volt. Aztán valami olyat látott, ami leginkább egy nadrágból kidugott, fehér tangabugyis seggnek nézett ki. Hirtelen ott termett egy hullámos szőke hajú srác, és rányomta a száját erre a női seggre. Aztán váltott a kép, és azt lehetett látni, amint a srác letolja a nadrágját; majd egy újabb vágás, és a fiú meg a lány az előbbi télikabátjába burkolózva hevesen csinált valamit, mégpedig elég egyértelműen azt. Apa és fia elszörnyedve és hitetlenkedve meresztették a szemüket a videóra, ami automatikusan újra és újra lejátszotta magát. – Jennifer! – bődült el ismét Rufus; a szájából az indulattól nyál fröccsent a képernyőre.

Jenny úgy jelent meg az ajtóban, mint az ártatlanság mintaképe: világoskék velúr szabadidőruha volt rajta, göndör haját pedig borzas lófarokba kötötte. – Mi van? – kérdezte. Dan a székkel együtt hátrarúgta magát az asztaltól, hogy a húga is lássa a monitort onnan, ahol áll. – Na, mi van? – kérdezte újból, még türelmetlenebbül. Lépett egyet előre... és már kapta is a kezét a szája elé, mert a saját csupasz fenekét látta meg a képernyőn. Olyan volt, mintha horrorfilmet nézne, amiben ő maga a főszereplő. Hogy a fenébe...? Filmezett valaki? – kavarogtak a gondolatok a fejében, miközben ő a szégyentől megsemmisülten állt. – Ez! itt te vagy, meg az a kölök, az a Nate! –kommentálta a látványt Rufus teljesen feleslegesen. Az arca eltorzult a dühtől. Szülőként liberális elveket vallott. Megengedte, hogy Dan dohányozzon a szobájában, és ihatott is, amennyit és amikor csak akart. Kilencéves korában Jenny megvehette magának első magas talpú cipőjét. De most, hogy végignézte, ahogy a lánya, akit ő még mindig az ő kicsi babájának tartott., félmeztelenül hempereg egy pasassal a hóban, ráadásul tudta, hogy az erről szóló film fent van az interneten, elég durván szembesült az elképzelései és a valóság közötti távolsággal. Jenny szóhoz sem jutott rémületében, csak bámulta a folyton ismétlődő képsorokat. Látta a sapkáját, a tangáját; a fenekét, ahogy Nate beletemeti az arcát; aztán kettejüket, amikor a hóban ölelkeznek Nate télikabátja alatt. Ami tegnapelőtt történt, számára különösen kedves és intim jelenet volt, most pedig tessék: közkincs, bárki végignézheti, beleértve az apját és a bátyját is. Felnyögött kínjában, aztán kiviharzott a szobából. Rufus még egy percig nézte a monitoron futó jelenetet, aztán Danre vetette fenyegető tekintetét. –Te mit tudsz erről a dologról? – Semmit – rázta a fejét Dan, de a lelke mélyén valahogy mégis bűntudatot érzett. Annyira lekötötték saját problémái: az alkotói válság meg a huzavona, hogy lefeküdjön-e Vanessával vagy ne, hogy nem védelmezte kellőképpen kishúgát ettől a pedofil pénzeszsák köcsög Nate-től. – Na ide figyelj, mostantól minden mozdulatát szemmel tartod, világos? – vicsorgott Rufus. – Az, hogy engedékeny apa vagyok, nem jelenti azt, hogy a lányom úgy viselkedhet, mint egy utolsó ribanc. Dan ünnepélyesen rábólintott apja szavaira, Rufus pedig megveregette a vállát, aztán átment a lánya szobájába. Jenny az ágyán feküdt hason, az arcát beletemette lúdtoll párnájába. A falakról mindenünnen a drága Nate portréja nézett le rá. – Jennifer! – kezdte Rufus; a hangját visszafogta, amennyire csak képes volt rá. – Sosem gondoltam volna, hogy egyszer kénytelen leszek ilyet mondani, de hát, úgy látszik, nincs más választásom. A szünet végéig szobafogságon vagy. Nincs eljárkálás hazulról. Nincs mozi. Nincs zsebpénz. Nincs telefon. Nincs e-mail. Nincs semmi. De legfőképpen nincs érintkezés ezzel a Nate nevű alakkal. Dan úgy fog lesni rád, mint egy vadászsólyom, és gondoskodik róla, hogy ne sumákolj, mert sajnos tebenned egyáltalán nem lehet megbízni. Jenny felült az ágyán. Az arca bíborvörös volt, az alsó ajka remegett.

– Apa, ez nem igazság! – tiltakozott. – Én nem tehetek róla! Nem tudom, ki tette fel a netre! Nate és én szeretjük egymást! Elvitt a Diótörő–re. Nem csináltunk semmi rosszat! Kufus meglengette magasba emelt kezét, hogy elhallgattassa Jennyt. – Te még fiatal vagy ahhoz, hogy fogalmad legyen bármiről is – morogta mogorván. Különösen a szerelemről nem lehet fogalmad. – De apa, én nem tudtam, hogy filmez bennünket valaki! – mentegetőzött Jenny. Közben szorosan magához ölelte a plüss pandát. Rufus összevonta őszülő, borzas szemöldökét és megdörgölte borostás állát. – És ha nem filmeznek, akkor szerinted az egész rendben van? –Tudod mit, nem is érdekel az egész! – kiáltotta Jenny; a földhöz vágta a pandát, és dühös könnyei újból záporozni kezdtek. – Nem érdekel, mit gondolsz róla! Nem csináltunk semmi rosszat! Rufus leguggolt, és levette Jenny könyvespolcáról az Anna Kareniná–t, amit a múlt nyáron ő ajándékozott lányának, és amit az még azóta sem olvasott el. Aztán felállt, és az ágyra dobta a kötetet. – Megmondom én neked, mit gondolok az egészről! – mennydörögte. – Azt, hogy javadra fog válni, ha itthon töltöd a vakációt, és elolvasol néhány könyvet! Jenny szúrós szemmel meredt a regényre, és gyermeteg módon addig rugdosta, amig le nem csúszott az ágyról a csupasz fapadlóra. Rufus megbotránkozva csóválta a fejét, aztán sarkon fordult és bevágta maga mögött az ajtót, még mielőtt végképp kijött volna a sodrából. Dan fültanúja volt az egész jelenetnek. A szobájában ült a gép előtt, és még mindig a videót bambulta. Most, hogy azon az első sokkon túl volt, amit az okozott, hogy pornószínésznőként látta viszont húgocskáját az interneten, egy másik sokkszerű élmény érte: rájött, hogy ez az operatőri munka szörnyűségesen ismerős. A szokatlan beállítások, a ráközelítés a szereplőkre, amitől a kép majdhogynem absztrakttá válik, aztán a hátrazoomolás, olyan messzire, hogy Nate és Jenny csak egy fickándozó pacának látszik a frissen hullott hóban... Semmi kétség, ez Vanessa Abrams munkája. Dühödten csapott rá a számítógép POWER gombjára, és undorodott magától, amiért eddig is nézte a videót, de még jobban undorodott Vanessától és Jennytől. Hogy lehet az, hogy egyszerre derült ki a két csajról, mekkora nagy... Dan felkapta jegyzetfüzetét, és gondolkodás nélkül eszébe jutott egy új szó, amivel elkezdheti az alkotói válság kezelésére hivatott gyakorlatot. Megragadta golyóstollát, és leírta ezt a szót. Szajhák.

N vendégül látja régi barátait Az ember azt gondolná, hogy aki egészen a Maine állambeli Mount Desertszigetig visszavonul New Yorkból, az magányra vágyik, és ott meg is találja. Csakhogy ezen a szigeten egymást érték a nagyváros legősibb és legtehetősebb családjainak hatalmas, fényűző nyaralói, vagy ahogy ők nevezték, „tanyái". E családok ifjú sarjai totyogó kisgyerekkoruk óta minden nyáron és minden ünnepnapon együtt játszottak. Aztán legtöbbjük bentlakásos középiskolába került, így a gazdag csemeték szétszóródtak a keleti part mentén: tehát volt mit ünnepelni és volt miről beszélgetni, amikor a szigeten újra találkoztak. Népes bandájuk július negyedikén, a függetlenség napján minden évben hatalmas tábortüzet rakott a parton, és eldurrogtatták Kanadából becsempészett tűzijáték-petárdáikat. December 24-e délutánját Nate mindig ugyanazzal a két haverjával töltötte tanyájuk pihenőszobájában, és mindig ugyanazzal: vízipipát szívtak. A pihenőszoba falai tölgyfa burkolatúak voltak; a falnál hatalmas, kőből épített kandalló állt, a padló palakő járólapjait pedig rézcsövek fűtötték alulról. A falakon tekintélyes agancsgyűjtemény: Nate nagyapjának vadásztrófeái. A tölgyfa bárszekrényben nemes évjáratú skót whiskyk és különleges európai konyakok sorakoztak. Borospince is volt, ide a kézi szövésű perzsaszőnyeg alatt lapuló csapóajtón keresztül, egy létrán lehetett lejutni. A terem közepén vörös posztóval borított mahagóni biliárdasztal állt díszesen faragott lábain. A pipáról Nate gondoskodott. Tizenhárom éves kora óta megvolt ez a vízipipája; Looney Tunes–os sebtapaszokkal volt teleragasztva. A két vendég srác úgy mosolygott rá, mint egy régi haverra, aki még náluk is több zűrös ügybe keveredett élete során. – Hiányzott a pofád! – mondta Nate-nek John Gause, aki a füvet hozta. Világosbarna báránybőr mellény volt rajta, fakó, háromnegyedes farmer és kopott, világosbarna bőr cowboycsizma. Az ilyen szerelés csak egy Marlboro Manen vagy egy Ralph Lauren–modellen nem nevetséges, márpedig John nem volt egyik sem a kettő közül. Egy héttel a vizsgák előtt Johnt dílerkedésért kivágták a Deerfieldből, és épp a napokban tért haza egy tíznapos javító-nevelő táborozásból. A wyomingi tanyán olyasfajta értékeket próbáltak a fejébe verni, mint becsület, kötelességtudás, embertársaink tisztelete. Nate megtöltötte gandzsával a pipa tölcsérét, és odanyújtotta Ryan O'Briennek, aki tizenöt éves kora ellenére komiszabb drogos volt, mint John és Nate együttvéve. Azután, hogy az első tanítási héten kirúgták a St. Jude'sból, a Hanover Akadémiára került, ugyanoda, ahol korábban Serena is tanult. – Sokat nőttél, mióta nem láttalak! – cseszegette Nate, majd Johnhoz fordult: – Ugye, mekkorát nőtt a mi kis Ryanünk? Már szinte felnőtt! Ryan az öngyújtóját csattogtatta a tölcsér fölött. Száznyolcvanhét centi volt, a haja sötét és göndör, vállára omló; majdnem ugyanolyan volt a frizurája, mint Flow-é, csak egy kicsit sötétebb. – Anyádat – vetette oda Nate-nek, és feljebb rántotta buggyos szürke Burton snowbordos gatyáját.

Nate arra várt, hogy Ryan szívjon egyet a pipából, aztán továbbadja. A nap már lemenőben volt, és a pihenőszoba tükörablakai rózsaszínűen fénylettek. Ezen a télen nagy hó esett, a szél két és fél méteres hótorlaszt épített a hatalmas ház köré. Kintről nem hallatszott autóriasztók vijjogása vagy nyolcvannal döngető buszok dübörgése: teljes volt a csend. Viszont ha erősen fülelt, Nate hallhatta a sziklákon megtörő hullámok robaját. Szerette ezt a hangot. Éjszaka néha csak feküdt az ágyán és ezt hallgatta. Amikor elért hozzá a pipa, a dohánytartó tetejét letakarta tenyerével, hogy ne vesszen kárba a füst, és megszívta a csövet. Aztán repetázott, mert úgy érezte, jogos megjutalmaznia magát azért, hogy délelőtt két teljes órát töltött az egyetemi jelentkezési lapok átolvasásával és az esszéfeladatok megírásával. Kifújta a füstöt és behunyt szemmel továbbpasszolta a pipát Johnnak. Jól érezte magát távol a várostól: az iskolától és mindenkitől, aki megszállottan folyton csak a jövőről hablatyolt. Itt a tanyán lazíthatott, élvezhette az életet anélkül, hogy stresszelnie kéne magát a vizsgák, a felvételi és az ismerősök ostoba kérdései miatt. John is szívott egy slukkot, aztán letette a pipát a biliárdasztalra. Kezébe vette a fehér golyót és forgatni kezdte a tenyerében. – Szóval mi ez a pornóvideó cucc az interneten? – fordult Nate-hez. Nate belassulva rápislogott, ahogy a gyíkok pislognak a verőfényben. – Mi van? Ryan rágyújtott egy Marlboro Lightra, és füstkarikákat fújt a gerendás famennyezet felé. – Ne játszd a hülyét – noszogatta ő is Nate-et –, tudod, miről van szó. A videóról, amin azt a seggdugó kis göndör, bögyös csajt töcskölöd. Nate bólintott: felfogta, kiről beszél Ryan, csak a neve nem jutott hirtelen az eszébe. – Jennifert! – bökte ki, amikor végre beugrott. – Jó, szóval akkor Jennifert – hagyta rá Ryan. –De láttad a videót, nem? Nate megrázta a fejét. – Nem... Milyen videót? John lekapott egy dákót az állványról, és úgy forgatta a kezében, mint egy bajonettet. – Azt a videót, baszki, amiről az egész város beszél! – röhögött. – Ne etessél már, hogy nem láttad! Ryan a kezébe vette a biliárdkrétát, és olyan elmélyülten kezdte szagolgatni a kis kék kockát, ahogy csak egy nagyon betépett embertől telik. – Egy komplett kis mozifilm rólad meg erről a Jenniferről – magyarázta. – Ahogy prütyköltök a Central Parkban. Nate az arca elé tartotta a vízipipát. Nem emlékezett rá, hogy prütyköltek volna Jenniferrel a parkban. Nem emlékezett rá, hogy prütyköltek volna egyáltalán. Semmi másra nem emlékezett, csak az őt ábrázoló furcsa portrékra a lány szobájának falán. Megrázta nehéz, bódult fejét, és kuncogott magában. Pornóvideó az interneten? Jó vicc! Ez a két húgyagyú folyton ilyeneket talál ki! Az egészre csak megrántotta a

vállát, aztán mohón a szájába vette a vízipipa szívócsövét, begyújtotta a szenet az öngyújtójával, és egy szép hosszú, karácsonyi slukkot szívott a fűből. Már úton volt a különösen lágy, nyugodt hely felé, ahonnan Jennifer és a furcsa portrék csak a homályos távolba vesző apró pontoknak tűntek. Ekkor megreccsent a házi telefon hangszórója. arisztokratikus hanghordozású baritonja szólalt meg belőle:

Aztán

Nate

apjának

– Kisfiam, anyáddal most készülünk koktélozni a nappaliban. Csatlakozol hozzánk? Bármennyivel hihetőbb lett volna, ha Nate a púpjára sem kiván most egy koktélpartit az őseivel, az igazság az, hogy a fiú kifejezetten bírta, ha betépett állapotban a szüleivel lehet. Egyrészt, mert atom erős italokat kevertek, másrészt meg mert hát végül is karácsony volt. Odalökte Johnnak a vízipipát és megnyomta a házi telefon gombját. – Máris megyek – szólt bele, majd levette az ujját a gombról és John felé biccentett. – Na, öreg, szívj még egyet, aztán menjetek. Ryannal együtt figyelte, ahogy John az utolsót szippantja a gandzsából. – Te tulajdonképpen együtt vagy még ezzel a Jennifer nevű tyúkkal? – kérdezte Ryan. Nate megfogta a nyolcas golyót, és végiggurította a biliárdasztalon. Megpróbált visszaemlékezni rá, miben maradtak Jenniferrel, amikor elbúcsúztak a szünetre, de semmi mást nem tudott maga elé idézni, mint a lány ágyán ülő plüss pandamaci képét. Igen figyelemreméltó teljesítmény volt, ahogy mindvégig sikerült távol tartania magától a kölcsönös szerelmi vallomás emlékét. – Hát... – felelte nem igazán. John végre letette a pipát. Nate kieresztette haverjait a pihenőszoba hátsó kijáratán keresztül a hóba, aztán bezárta az ajtót, bevágta a vízipipát a bárpult mosogatótálcája alatt egy kartondobozba, és elindult felfelé a lépcsőn, hogy szülei társaságában igyon egy gin-tonikot és egyen egy tányér friss maine-i osztrigát.

B anyja előrukkol a meglepetéssel Blair már túl volt a zuhanyzáson. A nyaraló teraszán üldögélt abban az áttetsző rózsaszín ruhában, amit a Calypsóban vett, cigarettázva várta, hogy Serena is elkészüljön, és közben Audrey Hepburn-ön járt az esze. Ami persze nem számított különleges eseménynek. Rájött, hogy van még valami, amiben szeretne hasonlítani Audrey-ra, és ezt feltétlenül bele akarta írni az esszéjébe: a sokoldalúság. Audrey, bármilyen jelenetbe csöppent bele és bármilyen jelmezt kellett viselnie (vegyük például a tanító nénisen pedáns kockás ruhát a Mókás arc könjrvesbolti jelenetében, vagy az idétlen kalapot és a csipkeruhát a My Fair Lady ascoti képsoraiból), mindig tökéletesen nyugodt tudott maradni, bármilyen körülményhez képes volt alkalmazkodni, és közben mindig megőrizte Audrey-ságát. Blair szeretett eljátszani azzal a gondolattal, hogy ő is ezt teszi majd, amikor egyetemre kerül. Minthogy egy ideje egyértelműnek tűnt, hogy ő és Nate mégsem fognak együtt élni egy New Haven-i bérelt lakásban, elképzelhetőnek tartotta, hogy kollégiumba költözik, és a véletlen alakítja majd, hogy ki lesz a szobatársa. Könnyen lehet az is, hogy a menzán fog étkezni, az órákra viszont feltétlenül be fog járni. Arról viszont szó sem lehetett, hogy kinyúlt yale-es pólókat meg hátizsákot hordjon. Nem, ebben a helyzetben is meg fogja őrizni méltóságát, stílusérzékét, kivételes és eredeti önmagaságát. Blair csak pöfékelt tovább, és megpróbálta maga elé képzelni Audrey-t az egyetemen, ugyanabban a fekete ruhában, amit az Álom luxuskivitelben filmben viselt, könyékig érő fekete kesztyűvel, gyémánt és gyöngy nyaklánccal. És akkor beléhasított az ötlet: igen, ez lesz az igazi! Nem esszét fog írni, hanem forgatókönyvet! Audrey az egyetemen\ Mit mondott Ms. Glos? Hogy mutassa meg a yale-eseknek, hogy gazdag a fantáziája. Hát mi van ennél fantáziadúsabb? Blair talpra ugrott és feltépte a nyaraló szúnyoghálós külső ajtaját: máris ült volna neki a munkának. Egy gügye karácsonyi partit nyugodtan ki lehet hagyni, sokkal-sokkal fontosabb, hogy bekerüljön a Yale-re! Serena a tükör előtt állt, és éppen gyönggyel díszített strandkendőjét kötötte a derekára. Vizes bikinije volt még rajta, és a hajára tapadt homokszemektől sem szabadult még meg. – Nem öltözöl át? – csodálkozott Blair. – Semmi kedvem – fíntorgott Serena. Tudta, hogy mindenki arra számít: Flow kedvéért majd iszonyatosan kicsinosítja magát; de tulajdonképpen miért is tenné? Az igazat megvallva Serena, bármit is vett magára, legalább tízszer olyan jó nő volt, mint bármelyik csaj a szigeten. – Fürdőruhában leszel a partin? – kérdezte Blair. Kicsit zavarba jött. –Aha – bólintott Serena. Blair kirángatta tokjából az iBookot és lehuppant az ágyára. – Szerintem te durcázol – mondta barátnőjének. Serena melléhuppant.

– Lehet – vonta meg vállát, de Blair akkor már gépelt szélsebesen. Serena kíváncsian leste a képernyőt. – Mit írsz? – Forgatókönyvet – felelte a lány fel sem nézve. A lap tetejére felírta a nevét és a dátumot, majd a még nem feltétlenül véglegesnek szánt címet: Audrey az egyetemen. – Asszem, én kihagyom a partit, inkább ezen dolgozom. – Még jó, hogy én durcázom! Miles már totál rá van izgulva, hogy együtt buliztok az este, és fix, hogy erre a szarra én nem megyek el egyedül! – jelentette ki Serena, majd Blair vállára hajtotta a fejét. – Nem akarsz egy hatalmas karácsonyi partit? Blair az ajkába harapott. – Naná, hogy akarok. De a Yale-re bejutni még annál is jobban akarok. Serena váratlan mozdulattal lecsapta a laptop tetejét Blair ölében. – Bízd csak rám magad: mindent megkapsz, amit akarsz, nem kell választanod! ~ kiáltotta; felugrott, és Blairt is talpra rángatta. – Ne rinyáljál, gyere! Blair felsóhajtott. Serenának megvolt az a bámulatos képessége, hogy egy szempillantás alatt duzzogóból vigyorgóba váltson. – Jól van, megyek – adta be a derekát. – De ha nem vesznek fel a Yale-re, az a te lelkeden fog száradni! Miles és Aaron a bárnál várt a lányokra. Ma estére úgy lőtte be rasztatincseit, hogy kétoldalt lelapuljanak, de a feje tetején az égnek meredjenek. Szürke pólót, fekete lenvászon zakót és szintén fekete lenvászon nadrágot viselt. Ha nem lett volna a mostohabátyja, Blair még talán helyes srácnak is gondolta volna. Aaron bezzeg nem szimplán helyes csajnak gondolta Blairt. A lány bőrének barnasága beérett, a nap aranyló sávokat festett sötétbarna hajába. Rózsaszín ruhája bő volt ugyan, de a megfelelő helyeken az áttetsző anyag a testéhez tapadt. Úgy nézett ki, mint egy istennő – de Aaron tudta, hogy ezt sosem mondhatja meg neki. A fiú állandó frászban volt tőle, hogy egyszer valami nagyon nem helyénvaló dolgot talál mondani Blairnek, ezért amikor vele volt dolga, rendszerint teljesen ostobán viselkedett. – Menjünk, üljünk az asztalhoz – mondta, de közben nem nézett senkire. – Az anyád és az apám valami nagy meglepetést tartogatnak számunkra, és már több mint egy órája várnak rád, hogy elmondhassák végre. Blair besandított a zsúfolt étterembe. Eleanor, Cyrus és Tyler már az asztalnál ült. – Istenem, alig várom, hogy megtudjam, mi az! De egy italért azért még hadd menjek el előtte! –könyörgött. – Jó, de akkor gyorsan idd meg – egyezett bele Aaron. Hát az sosem jelentett problémát Blairnek. – Nagyon csinos vagy! – mosolygott Miles a lányra. Aaron némán átkozta magát. Ezt ő is mondhatta volna! Miles maga is egész jól nézett ki fehér gombos fekete Armani ingében, krémszínű pamutvászon nadrágjában, bőrsarujában – efféle öltözékben csak olyan srácok festenek jól, akiknek nagyon határozott kiállásuk van. Blair akarata ellenére visszamosolygott Milesra. Kezdett megbékélni vele, hogy mégis eljött a partira.

– Kösz – felelte. Serena megigazította a csomót strandkendőjén, és körülnézett, nem látja-e valahol Flow-t. Néhány asztalt az étterem sarkában összetoltak, hogy legyen hely táncolni, a medence partján felállított színpadon pedig már ott sorakoztak a 45 hangszerei, erősítői és mikrofonjai. De maga a zenekar még nem volt sehol. – Kilenc előtt nem kezdenek – mondta Aaron, aki mintha olvasott volna a gondolataiban. – Megkérdeztem a csapost, ő mondta. Serena nem felelt. Kilencig már csak húsz perc volt hátra, ő pedig amúgy sem várta különösebben türelmetlenül, hogy Flow megjelenjen. Blair egy hajtásra eltüntette vodka–tonikját, aztán Aaron kezébe nyomta az üres poharat. – Most már mehetünk. Az Íle de la Paix étterme a legjobb hely, ahol az ember a szentestét töltheti. A helyiség legtávolabbi végében a leghíresebb brit szupermodell etette hallevessel kéthárom éves kisfiát, mellettük pedig a Jó barátok sorozat letagadhatatlanul terhes sztárja szorongatta hollywoodi színész férje, egy tagbaszakadt pasas kezét. Egyébként meg az egész éttermet megtöltötték a bronzvörösre sült, márkás ruhákban villogó emberek. A pincérek felszolgálták a karácsony tiszteletére összeállított menüt; a fejével és farkával együtt, egészben megsütött csattogóhalat fekete kaviárba forgatott bíborszínű újkrumplival és grillezett póréhagymával. A vendégek már nekiláttak: óvatosan piszkálgatták az ételkülönlegességet tányérjukon. – Ne aggódj, kicsi szívem – nyugtatta Aaront Eleanor, mikor végre ők is az asztalhoz ültek. – Neked vegetáriánus vacsorát kértünk. Cyrus rendelt két üveg Cristalt; a pincér azonnal hozta, és már töltötte is a pezsgőt a poharukba. Eleanor nevetgélt és Cyrusra pillantott. A férfi bátorítólag rápaskolt felesége keze fejére, mire az megköszörülte torkát és belefogott mondókájába: – Na, gyerekek, azt hiszem, most már egy percig sem tudom tovább titokban tartani, amit mondani akarok. – Mély lélegzetet vett és kihúzta magát ültében. – Az a helyzet, hogy gyereket várok Cyrustól! Blair éppen azt fontolgatta, hogyan kezdődjön forgatókönyvének első jelenete, amikor anyja szavai brutális kegyetlenséggel betörtek agyába, összekuszáltak odabent minden gondolatot, és végérvényesen megváltoztatták a világot, amelyben eddig élt. Felnézett az anyjára; hitetlenkedésében és undorában rángott az arca. Hogy mi van?! –Tudom, hogy negyvenhét évesen nem szokás gyereket vállalni, ez még New Yorkban is szokatlan, de a nőgyógyászom megnyugtatott, hogy teljesen egészséges vagyok, a kondim is megfelelő, úgyhogy nincs mitől tartani. Legfeljebb attól, hogy akkora leszek, mint egy ház – vihorászta. Eltelt egy hosszú pillanat, és senkitől sem érkezett válasz. Cyrus átölelte feleségét és magához szorította. – Mi lenne, ha nem mind egyszerre beszélnétek? – viccelődött zavartan. Szabad kezével hájas hasát simogatta.

Serena igyekezett jól nevelt lány módjára viselkedni. – Csodálatos! Nagyon örülök neki! – kiáltotta annyi lelkesedéssel, amennyit csak képes volt eljátszani. Felugrott a székéről, áthajolt az asztal fölött és gratulált a házaspárnak, jobbról-balról megcsókolva mindkettőjüket. Egyúttal a többieknek, akik még az étteremben ültek, elsőrendű rálátást biztosított csupasz bordáira. Blairnek kedve lett volna felrúgni barátnőjét. Mindjárt kevésbé ficánkolna és csicseregne, ha az ő anyja várna gyereket egy büdös tahótól! – És mikorra vagy kiírva? – kérdezte Serena, miközben visszaült a helyére. – Június tizennyolcadikára – sugárzott Eleanor a boldogságtól. Blair el sem kezdett gondolkodni azon, mit mondjon anyjának vagy Cyrusnak. Úgy érezte, az imént fejen találta egy repülő pálmafa, és jó esély van rá, hogy soha többet nem fog tudni beszélni. Aaron aggódva nézett Blairre, aztán felemelte pezsgős poharát és rámosolygott apjára és Eleanorra. – Gratulálok! – mondta, és reménykedett benne, hogy Blair is csatlakozik hozzá. De erre persze hiába várt, hiába rúgta finoman bokán az asztal alatt. A Blair mellett ülő Miles hosszú ujjaival az asztalon dobolt és kínjában megállás nélkül mocorgott a székén; erősen kívánkozott vissza a bárba. Kilencedik óta volt Aaron jó barátja, de ezt a jelenetet azért még ő is túl intimnek érezte. Eleanor átnyúlt az asztal fölött, és megfogta Blair görcsbe ránduló ujjait. – Kicsim, nem akarod mégis újra átgondolni, hogy felvedd-e a Rose nevet? Olyan szép nagy család leszünk nemsokára! Eleanor és Tyler már Rose-ra változtatták a nevüket, amikor az asszony hozzáment Cyrushoz, de Blair akkor hallani sem akart erről. Blair Rose? Na nem, kösz szépen! Az úgy hangzik, mint egy parfüm neve, egy olyané, amit direkt a gagyi Kmart diszkontáruházlánc számára gyártanak. – Természetesen nem kell most azonnal döntened – tette hozzá Eleanor. Blair kihúzta a kezét anyja ujjai közül. Ha nem egy fehér bőrrel kárpitozott támlás padon nyomorgott volna Serena és Miles között, már rohant volna a mosdó felé, hogy okádjon. így azonban inkább a szájához emelte pezsgős poharát, és egy húzásra kiitta tartalmát. – Hol fog aludni a kisbaba? – kérdezte Tyler. Megvajazott egy darabka bagettet, és a szájába tömte. – Mert a vendégszobát már megkapta Aaron. Eleanor és Cyrus egymásra nézett, mintha erre eddig nem is gondoltak volna. Eleanor megvonta a vállát. – Hát, Blair és Aaron ősztől már egyetemista lesz, csak hétvégékre meg szünetekre jönnek majd haza, nem is biztos, hogy egyszerre. Gondolom, nem jelent majd problémát, ha a vendégszoba kettejüké lesz; akkor Blair szobáját berendezhetjük babaszobának. Aaron érezte, hogy fülig pirul. Blair összeszűkült szemmel nézett anyjára, idétlen szőke bubifrizurájára, nevetséges hajpántjára. Szóval most már a szobáját is elszedik tőle, mert a szaros porontyuknak szüksége van rá?!

Spannolta magát, hogy mondjon valami olyat, amitől anyja bekussol végre, csak aztán akart kiviharzani a mosdóba, hogy a belét is kihányja. De ekkor, minden felkonferálás nélkül, a 45 tagjai fellopództak a színpadra, felvették hangszereiket és a húrok közé csaptak. Mégpedig hangosan. Elképesztően, fülsiketítően hangosan! Miles megragadta Blair kezét. – Jössz táncolni? Blair válasz helyett csak felpattant a helyéről, szinte teljesen lerántotta a terítőt az asztalról, és már húzta is maga után Milest a táncparkettre. A banda nem azért nyerte meg az MTV díját, mert el lehetett aludni a zenéjükön: keményen zúztak a fiúk. Arról pedig szó sem lehetett, hogy Serena az asztalnál ücsörögjön, amíg ők játszanak! Elkapta Aaron és Tyler kezét, és mindkettőjüket felrángatta a padról. – Ki a parkettra, pasik! – kiáltotta. – Táncolni akarok! Alig ért táncparkettet Serena meztelen talpa, behunyta a szemét és engedte, hogy a zene átvegye az irányítást a teste felett; hátravetette borzas szőke fejét, fékeveszetten rázta csípőjét, lábával vadul dobogott a földön. Fehér bikinijében és kékeszöld strandkendőjében úgy nézett ki, mint egy sellő, aki kiszökött a tengerből az emberek közé. Flow csak bámult rá, miközben az egyik legpörgősebb számukat, a Karnage–ot énekelte teli torokból. Világéletében erről a lányról énekelt! Világéletében erről a lányról álmodott! Blair dühének minden energiáját beleadta a táncba: megsorozta öklével a levegőt, kirúgta a lábát maga elé, dobálta a fejét – és folyton arcul csapta Milest hosszú, barna hajával. Egyszóval igencsak audrey–iatlanul viselkedett. Rózsaszín ruhája hozzátapadt verejtéktől lucskos bőréhez, de már egyáltalán nem érdekelte, hogyan néz ki. Egyébként szó sincs róla, hogy rosszul nézett volna ki. Miles le sem tudta venni róla a szemét. A harmadik szám lassú volt, és megtelt a parkett, mert néhány idősebb pár is csatlakozott a táncolókhoz. Serena odalejtett Tylerhez, rámosolygott, aztán megfogta és csupasz csípőjére helyezte a kisfiú mindkét kezét. Tyler rákvörös lett, de nem eresztette Serenát. Pontosan tudta, mekkora szerencse érte: a tizenegy éves fiúkban is dolgozik a tesztoszteron! A dal lassú volt, és izgató, Miles pedig egyre lejjebb csúsztatta a kezét Blair derekán, miközben a lány fejét mellkasához vonta. Blair nem húzódott el tőle, sőt hozzásimult, nem is akármennyire. Még mindig remegett a haragtól és a kétségbeeséstől. Nem akart gondolni semmire sem, egész egyszerűen jól akarta érezni magát; hálát adott a sorsnak, hogy Milesszal táncolt, egy sráccal, aki, na jó, nem Nate volt, de legalább jól nézett ki, és akit bírt is, legalábbis ebben a pillanatban. Felemelte a fejét Miles melléről és belenézett a fiú mogyoróbarna szemébe; hagytá, hogy a pezsgő és a vodka a fejébe szálljon. Egyszer csak azon kapta magát, hogy a szájához húzza a fiú száját, és hosszan, forrón csókolózik vele, miközben összefonódott testük előre-hátra ringatózik a zene ritmusára. Aaron a bárpultnál állt; volt, hogy Blairéket figyelte, és volt, hogy nem figyelte őket, mert éppen egy adag tequilát gurított le a torkán. Örült, hogy Miles jobb kedvre tudta deríteni Blairt, ha neki nem is sikerült. Ugyanakkor azonban szemérmetlennek tartotta, ahogy táncolnak, a számnak pedig már majdnem vége volt. Abból nem lehet baj, ha a következő dal előtt lekéri Blairt. Rágyújtott egy gyógynövényes cigarettára,

gyorsan slukkolt belőle kettőt, aztán elnyomta a hamutartóban, és a táncparkett szélén táncoló idősebb párokat kerülgetve megindult célja felé, miközben Flow kipengette a szám utolsó akkordját is. Csakhogy mire Aaron odaért, ahol Miles és Blair az imént még táncolt, ők már egymást átölelve távolodtak a parkettől; keresztülandalogtak a hibiszkuszbokrok során, ami a medencés strandot körülvette, és rátértek a nyaralók felé vezető ösvényre. Aaron a nyüzsgő táncparkett közepén állt, kezét fekete lenvászon nadrágjának zsebébe dugta, úgy nézett a pár után. Már nem is értette, hogy gondolhatta annak idején, hogy jó ötlet elhívni Milest a St. Bartsra. Egy sodrósabb szám következett, a kicsit retrós, ska ritmusú Kiss, Kiss, Kiss, amire a kevésbé táncos lábúak is beindultak az együttes minden koncertjén. Serena még mindig úgy pörgött, mint egy felhúzós játék. Most odaszökkent Aaronhoz, és szűk körben körültáncolta. – Gyere, savanyú pofa! – kiáltotta. – Köpd ki a citromot és táncolj! Aaron zavartan mosolygott, és hagyta, hogy Serena becibálja az izzadt táncosok lüktető tömegébe. Valamire szüksége volt, ami eltereli a figyelmét bánatáról, és Serena, ha akarta, mindenkinél jobban magára tudta terelni a figyelmet. A fiú lerángatta magáról a zakót és feldobta a levegőbe; rasztatincsei lobogtak, ahogy ugrált és kalimpált. A zene eközben egyre hangosabb, a tempó egyre vadabb lett. Serena strandkendője leoldódott a derekáról és a földre esett, de a lány csak táncolt tovább; ritmusra rázta kócos szőke haját, dobálta a levegőbe két karját. Tetszett neki, hogy Aaron egész testével táncol: a legtöbb srác csak ütemesen bólogatott a fejével és egyik lábáról a másikra állt, és ezt nevezte táncnak – Aaron viszont született tehetség volt. És ma este különösen jól is nézett ki fekete lenvászon nadrágjában és a feje tetején az égnek meredő rasztatincsekkel. Serena csípőjét riszálva egy kicsit közelebb nyomult hozzá tánc közben, beszívta testének illatát. Miért nem vette eddig észre, hogy ez a srác ilyen helyes? Flow figyelte őket, ahogy táncoltak, és fejében egyre alakult a hátralévő számok listája. Épp elég szenvedés volt már az is, hogy élete nagy szerelmét félpucéran látja táncolni más pasikkal, de hogy több lassú szám nem lesz, az holt biztos! De ezzel elkésett. Voltak ugyanis, akik már javában táncoltak saját, kétszemélyes lassú számukra. Az ágyban.

B úgy dönt, megszabadul a szüzességétől Talán azért történt, mert forró volt az éjszaka. Talán azért, mert akkora káosz lett az élete, hogy valami drasztikus változásnak érezte szükségét. De mindegy is, hogy miért történt, az a lényeg, hogy Blair tudta: azzal az elhatározással követi Milest a nyaralóba, hogy ott lefekszik vele. Az igazat megvallva Miles követte őt, nem fordítva: gyakorlatilag magával rángatta a fiút. – Nem akarsz inkább hazamenni tihozzátok? – kérdezte Miles menet közben. Még emlékezett rá, milyen felfordulást hagytak a nyaralóban. Blair azonban úgy gondolta, az ő házikójukra barátnőjének lehet szüksége, ha le akar lépni Flow elől. – A mi szobánkat hagyjuk meg Serenának –mondta. – Vagy szerinted Aaron mérges lesz, hogy átjöttem? – A fenét – felelte Miles, miközben behúzta maguk mögött a szúnyoghálós ajtót. – Csak már azt hittem, egyáltalán nem érdekellek. – Megrándult az arcizma, amikor villanyt gyújtott: a padlót faltól falig ellepték hármuk ruhái és CD–i. Miles ágya mellett, az éjjeliszekrényen még egy fél banán is hevert, ami valahogy elkerülhette a takarítók figyelmét, amikor bevetették az ágyakat és mentolos csokikat tettek a párnákra. Egy fél banán? De romantikus! De Blairt ez sem érdekelte. Kilépett pántos Jimmy Choo szandáljából, aztán áthúzta fején a ruháját és hagyta a földre hullani, a fiúk göncei közé. Már csak egy aprócska rózsaszín La Perla tanga maradt rajta; mást nem vett a ruha alá. – Nagyon is érdekelsz – mondta a tőle telhető legszenvedélyesebb hangon, és végigvetette magát Miles ágyán. – Bújj ide gyorsan! Miles levette az ingét, kibújt cipőjéből, és odafeküdt a lány mellé. Elvette a párnáról a csokit, kicsomagolta az aranyfóliából, és Blair ajka közé dugta. A lány nem rágta szét a csokoládét, csak tartotta a szájában; aztán magához húzta Milest, megcsókolta, és nyelvével a fiú fogai közé tuszkolta az édességet. Már nem érdekelte, ezt tenné-e Audrey, nem álomra vágyott luxuskivitelben. Audrey már a múlté volt, lejárt lemez. E percben Debbie lett a példaképe, a Debbie Does Dallas címszereplője. Kioldotta a fiú vászon nadrágszíját, aztán lerántotta magáról a tangát. Pápá, kislány, üdv a klubban, felnőtt nő! Serena még végigtáncolt néhány számot Aaron-nal és Tylerrel, aztán mindhárman visszaültek az asztalhoz, hogy befejezzék a vacsorájukat. – Nagyon kellemes parti, igaz? – ragyogott Eleanor. Már végzett a hatalmas tál csattogóhallal, kaviáros újkrumplival és póréhagymával, most éppen egy tál forró csokis szuflé betermelésén fáradozott. Annyira aranyos, ahogy ezek a gyerekek mulatnak! Eleanor azt sem bánta, hogy Blairt és Aaronnak ezt a helyes, fiatal barátját egy idő óta nem látja az étteremben. Aaron fintorogva nézte tányérján a hideg, fonnyadt spenótot, amihez szintén grillezett póréhagyma volt a köret. Tyler letépte csattogóhala fejét a törzséről, és az asztal fölött Aaron felé hajította.

– Hé, vigyázz! – kiáltotta. – Repülőhal! –Tyler! – szisszent rá az anyja. Aaron nagyot ütött Tyler kezére, de a megcsonkított halfej attól még az ő tányérjában landolt. – Na mindegy – mondta undorodó grimasszal az arcán –, úgysem voltam éhes. Serenának feltűnt, hogy Aaronnak szar kedve van, és bár nem tudta az okát, szerette volna felvidítani. – Kéred? – mutatott az egyik szem krumplira a tányérján, és már törölgette is a szalvétájával, mert biztos volt benne, hogy a fiú farkaséhes. – Leszedem róla a kaviárt neked, jó? Serena teljesen belemerült a krumplitakarításba, így észre sem vette, hogy a zene elhallgatott, az együttes lejött a színpadról, és Flow éppen feléje igyekszik. – Helló! – köszönt rá az énekes, amikor már a háta mögött állt. Serena felnézett rá. Flow fekete izompólót viselt, a cápafog most is a nyakában lógott, a bőrén csillogott a veríték. Sötét, göndör haja a homlokába hullott, a szemét is eltakarta, az arca úgy ragyogott, mint a kifényesített bronz, a szeme pedig szikrát szórt az izgatottságtól. Serena átpakolta a lepucolt krumplit Aaron tányérjára, majd kezébe vette villáját, és egy falat halat tett a szájába. – Szia! – köszönt vissza teli szájjal, vidáman. Flow Eleanorra és Cyrusra pillantott. – Jó estét – üdvözölte őket is. – Foglaljon helyet, fiatalember – mutatott a szemközti padra Cyrus. – Gondolom, hullafáradt. Zseniálisak voltak. Zseniálisak! Mert ő aztán értett a rockzenéhez! Flow megrázta a fejét. – Köszönöm, de csak néhány perc szünetünk van. – Visszafordult Serena felé; felvont szemöldökkel, őszinte csodálattal nézett az arcába. – Neked hogy tetszett? A lány felnevetett, aztán evett még egy falatot a halból. Hát nem látta ez a szerencsétlen, hogy úgy táncolt, mint aki megzakkant? – Jó volt. Zúztatok, mint állat. Flow megkönnyebbült. – Na. Örülök. Figyelj, Serena, mi még játszunk egy blokkot, aztán szeretnélek meghivni egy italra vagy valamire, meg átadnám a karácsonyi ajándékodat is. Serena kortyolt egyet a vizéből. Akkorát pörgött az előbb a parketten, hogy alig állt a lábán; és különben sem volt még karácsony, csak szenteste. – Hát az a helyzet, hogy eléggé fáradt vagyok. Mi lenne, ha inkább reggelinél találkoznánk? Úgyis huszonötödikén szokás ajándékozni. – Reggelinél? – bizonytalanodott el Flow, aki ugyebár mégiscsak egy rocksztár volt: napjai többnyire dél után kezdődtek.

– Ja, mondjuk úgy fél tizenegy körül – csicsergett Serena. – Az lenne a legjobb. A basszgitáros fickó játszott néhány rövid futamot, és a dobos is rácsapott kétszer-háromszor a pergőre meg a cinekre, így jelezték Flow-nak, hogy a banda már csak rá vár. – Oké, legyen – felelte gyorsan Serenának az énekes. Lehajolt hozzá, és hosszú pillájú kék szemét lehunyva megcsókolta a lány ajkát. – De el ne felejtsd! – Nem fogom – mosolygott fel rá Serena elbűvölően. Az étterem zsongani kezdett a meginduló pletykaáradattól. – Láttad ezt? – Úgy tudom, a basszgitáros fejét is hülyíti! – Szerinted tényleg összeházasodnak? – Azt hallottam, nyakig benne vannak egy kábítószercsempész ügyben! Lányok sikolya kísérte, ahogy Flow felugrott a színpadra és nyakába akasztotta fehér Fender gitárját. Finom, hosszú ujjaival megigazította a mikrofonállványt maga előtt, és közben a többi vendég feje fölött egy bizonyos lányt keresett a tekintetével. – A következő dalt Serenának küldöm – búgta a mikrofonba; a mélységes érzelemtől két szemöldöke összefutott és ráncot vetett homlokára. Aztán leütötte gitárján a Dark Knight első akkordjait: ez volt a kedvenc száma. Saját szerzeménye volt, de csak most értette meg, miről szól a szövege, és kinek. Te lány, ragyogó csillagom. Te vezetsz engem utamon, Sarkadban ordas farkasok. Fejükre kardommal lecsapok! Serena hátradőlt a padon, úgy hallgatta Flow zenés szerelmi vallomását. Hogy a fenébe ne hízott volna a mája! Udvarlója káprázatosan jó pasi volt, és amikor a magas hangokat is döglesztő férfiasan kiénekelte, Serena nem állta meg, hogy el ne mosolyodjon. Aaron egyszer csak minden átmenet nélkül felállt az asztaltól. – Táncolunk? – kérdezte tőle Serena reménykedve. De a fiú a fejét rázta. – Nem, azt hiszem, én inkább visszamegyek a szobámba – mormogta. Serena is felállt: nyugtalanította Aaron különös viselkedése. – Elkísérlek – vágta rá, és már el is felejtette, hogy Flow a világon van. Megkerülték a táncparkettet és átvágtak a bár előtt összezsúfolódott tömegen. Serena végig Aaron nyomában lépkedett. Mielőtt rátértek a nyaralókhoz vezető ösvényre, egy pillanatra a szemébe ötlött a tenger nyugodt, zöld víztömege és a holdfényben fürdő, makulátlanul fehér parti homok. Eszébe jutottak a nyári éjszakák, amiket Blairrel Mr. Waldorf newporti tengerparti házában töltöttek, egymás után itták a Martinikat, aztán lerohantak a partra, átgázoltak a homokon, és fürödtek egy nagyot meztelenül a hideg, kristálytiszta vízben.

Serena nem tudott ellenállni a kísértésnek. – Gyere, ússzunk egyet! Aaron meg sem mozdult. – Nincs kedvem – mondta. – De te azért menj csak. – Biztos? A fiú bólintott. – De vigyázz, ne ússz be nagyon! – Vigyázok – ígérte Serena, és már rohant is a part felé. Átvágtatott a homoksávon, belegázolt a hullámokba, aztán alámerült. Iszonyúan vágyott rá, hogy a feje búbjától a lába ujjáig érezze a hideg víz áramlását a teste körül. Úgy úszott, mint egy fóka, sokáig maradt a víz alatt, és végül, amikor kidugta a fejét a habokból, hatalmasat kortyolt a friss, éjszakai levegőből. Az élet ebben a pillanatban olyan csodálatosnak tűnt!

Szívás, ha az ember nem találja a ruháját Blair szeretett volna gyorsan túl lenni rajta, csakhogy Miles ki akarta élvezni a helyzetet. Szinte orvosi alapossággal tapogatta végig a lány testének minden négyzetcentiméterét; olyan érzés volt, mintha bőrgyógyász keresne a bőrén ekcémát vagy melanómát vagy akármit. Igyekezett ellazulni, élvezni például, hogy Miles a lábfejét nyalogatja, de zavarta, hogy mindketten tök meztelenek, és nem tudott nem gondolni arra, hogy ha Nate lenne most itt Miles helyén, már végeztek volna. Nate, amikor begerjedt, a maga módján elég rendesen be is vadult. Nem erőszakoskodott, vagy ilyesmi, de remegni kezdett, elborította a szenvedély, és nem lehetett leállítani. Blairnek mindig nagyon határozottan kellett közölnie vele, hogy nem, ő még nem akarja teljesen odaadni magát Nate-nek, és meg kellett találnia a módját, hogy leszerelje. Tényleg? És pontosan hogyan? De most nem mondta volna Nate-nek, hogy álljon le, és mostanra már egymás karjában hevernének kifulladva, bámulnák a csillagokat az ablakon keresztül, cigiznének, és fantáziálnának a jövőjükről. Miles nekilátott a másik lábának, beleharapott a nagylábujjába, nyelve hegyével megbirizgálta a hamisgyémánt érdes felületét a kisujjára húzott gyűrűn – Blair önkéntelenül összerándult. Nate-tel minden olyan rendjén valónak tűnt. Olyanok voltak ők ketten, mint egy puzzle két darabja: pontosan összeillettek, és minden más attól nyert értelmet, hogy ők egymás mellé kerültek. És pontosan emiatt vált világossá, hogy az égvilágon semmi értelme annak, hogy ő most itt fekszik tök pucéran a karibi térség kellős közepén egy sziget szállodájának egyik ágyán, és egy Miles nevű, szintén meztelen pasas a lábát nyalogatja, miközben Nate egyedül van valahol a fagyos Maine-ben, és, talán, remélhetőleg, éppen őrá gondol. Blair kirántotta lábujját Miles szájából, és lehemperedétt az ágyról. A fiú feje előbukkant az ágytakaró alól. – Mi a baj? – Semmi. Elmegyek – mondta oda sem nézve. Leguggolt és keresgélni kezdte a ruháját, de tök sötét volt, a padlón pedig annyi kacat hevert, hogy lehetetlenség volt megtalálni. Miles úgy térdelt az ágy végében, mint egy rakás szerencsétlenség. Blairt nézte, és közben dobolt az ujjaival meztelen combján. – Csak nem akartam elsietni. Tudjuk, tudjuk. Blair rá sem hederített. – Hol a szarban van a ruhám? – morogta az orra alatt. A szoba hirtelen lámpafénybe borult, és Blair ruhája túlságosan is láthatóvá vált az ágy lábánál tornyosuló kupac tetején. Aaron állt az ajtóban, de ahelyett, hogy egy mostohabátytól elvárható módon sűrű bocsánatkérések közepette már húzott is volna kifelé, Blairre bámult, és úgy tűnt, reggelig fogja így bámulni.

Blair először őrült zavarba jött, de zavara pillanatokon belül tomboló dühbe fordult. Mit képzel ez? Hogy képzeli, hogy így bámul rá? A mostohabátyja, vagy mi a szar! Aaron tudta, mit kellene csinálnia: sarkon fordulni és otthagyni Blairéket; de képtelen volt megmozdítani a lábát. Miles lehajolt, felkapta a rózsaszín ruhát a padlóról, és odanyújtotta Blairnek. – Na mi a szar van? – mordult rá közben Aaronra. Blair gyorsan belebújt a ruhába, és már indult is az ajtó felé. – Neked meg mi a bajod? – sziszegte, miközben a vállát súrolva elhaladt mellette. Nem mintha tényleg kíváncsi lett volna rá. Serenával közös nyaralójuk mindössze hat-hét méterre volt a fiúkétól: Blair úgy vélte, az nincs elég messze. Elsétált hát az épületek mellett a tengerpart felé, és amint homokot érzett a talpa alatt, futásnak eredt. Nem érdekelte, hogy rózsaszín ruháját a Calypsóban egyéni rendelésére készítették, és ezért százötven dollárral többet fizetett érte. Futott, ahogy csak a lába bírta, és amikor már a tengerben gázolt, egy ugrással belevetette magát a vízbe. Ezt aligha éli túl a ruha. Nagy levegőt vett, és lebukott a víz alá] karjának és lábának minden erejét megfeszítve hajtotta magát előre. Csak akkor emelkedett a felszínre, amikor már égett a tüdeje. Zihálva vette a levegőt, és igyekezett kipislogni szeméből a sós vizet. A hold fényesen ragyogott, és a karácsonyi partin bömbölő zene hangjait visszadobta a víz. A 45 már befejezte műsorát, gépzene szólt, a DJ éppen Míchael Jackson egyik ősrégi számát, a Blame It on the Boogie-t játszotta. Blair egy lány elmosódó sziluettjét pillantotta meg a parton; a lába a sekély vízben tocsogott, és úgy nézett ki, mint Halle Berry a Halj meg máskor-ban, csak szőkében, és a bikinije nem narancssárga volt, hanem fehér. Naná, hogy Serena volt az. – Miles hol van? – kérdezte Blairtől, és tölcsért csinált a kezéből, hogy a hangja elhallatsszon odáig. – Leszarom – felelte Blair, miközben a vizet taposta. – Hát Flow? – Leszarom – kiáltott vissza Serena. Mindketten felnevettek, majd Blair hanyatt feküdt a vizén, és néhány másodpercig csak lebegett. A holdat nézte. Aztán kiúszott a partra Serenához. – Én azt hiszem, hazamegyek holnap – mondta, ahogy kilépett a vízből. Meg kellett írnia egy forgatókönyvet, és szeretett volna úgy dolgozni rajta, hogy közben nincs ott az anyja, aki terhes, a mostohabátyja, aki egy ufó, valamint a mostohabátyja haverja, aki egy pincsikutya. Háborítatlan nyugalmat akart. Serena látta a barátnőjén: jobb, ha most nem kérdezi meg, mi történt. – De hát holnap karácsony – próbálkozott egy másik érvvel. – Anyád nem lesz kiakadva, ha lelépsz? Elindultak a parton a nyaralók felé.

Blair menet közben kifacsarta a vizet a hajából; hosszú nedves csíkot húztak maguk után a homokon. – Leszarom, hogy kiakad-e. Cyrus különben is zsidó. A lányok ráérősen lépkedtek az ösvényen. Halál jól érezték magukat együtt, és a parti hullámtörés éppen a megfelelő hangaláfestés volt sétájukhoz. Miért nem andaloghamak így kettesben a világ végezetéig? Amikor végül mégis hazaértek nyaralójukba, az ajtónál egy tarka lepellel letakart, jókora kovácsoltvas kalitkát találtak. Na, boldog karácsonyt! Serena felemelte a kalitkát réz fogantyújánál fogva, bevitte a házikóba és letette az ágya mellett álló éjjeliszekrényre. Mikor Blair villanyt gyújtott, a leplet is levette róla. A kalitkában egy csodálatosan szép, sárga csőrű, kék és zöld tollú papagáj ült apró fahintán. Mélyen ülő kis szemeivel Serenára pislogott és így rikácsolt: – Szerrretlek, Serrrena! Szerrretlek, Serrrena! Gyerrre hozzám! Gyerrre hozzám! – Szerinted ezt is Kati és Isabel küldte? – horkantott fel Blair. – Nem tudom – nevetett Serena. – Nincs rajta kártya. – Szerrretlek, Serrrena! Gyerrre hozzám! Gyerrre hozzám! – kiáltozta egyre a papagáj, és felborzolta tollait. Serena visszadobta a tarka anyagot a kalitkára, és odábblépett mellőle. Hiába volt Flow őrjítőén jó pasi, hiába volt imponálóan bőkezű, most aztán iszonyatosan túllőtt a célon. Serena Blairre nézett. – Mit is mondtál? Hogy holnap hazamész? – Ja – felelte Blair, miközben lehúzta magáról csurom vizes ruháját, összegyűrte, és a sarokban álló szemetes felé hajította. Serena a ruhásszekrényhez lépett, és a felső polcáról lerángatta piros Kate Spade bőröndjét. – Amint készen vagy, már indulhatunk is.

A toronyszoba foglya Jenny kénytelen volt otthon rohadni az egész szünetben; más elfoglaltsága nem nagyon volt, mint az olvasás és az ábrándozás. Úgy érezte magát, mint Raponc, csak a haja volt hosszabb és a cicije nagyobb, mint a Grimm-mese toronyszobába zárt királylányának. Fehér szaténtangáját fehérneműs fiókjának mélyére rejtette mindaddig, amíg Nate-tel nem találkozik. Szilveszterig már csak néhány nap volt hátra, de talán még azelőtt is viszontláthatja a fiút. Jenny titkon reménykedett: annyira nehezen bírja nélküle Nate, hogy hazajön Maine-ből és az éjszaka közepén fellopódzik hozzá a tűzlépcsőn. Órákig tudott arról álmodozni, mit csinálnak majd, ha újra együtt lesznek. Szegény kis Nate! Ott árválkodik a fagyos és havas Maine-ben, az orrát sem tudja kidugni a házból, és nyilván egyetlen szórakozása, hogy szülei társaságában régi filmeket néz a tévében; időről időre kiréved tekintete a hófödte tájra, és arra gondol, mikor hallhatja újra az ő Jenniferjének hangját. A lány azt sem bánta, hogy nem hívhatja fel barátját telefonon (hiszen ez a kényszerű elszigeteltség csak erősiti szerelmüket), de valahogy azért szerette volna jelezni Nate-nek, hogy most is csak rá gondol, és jobban szereti, mint valaha. Ezért aztán úgy döntött, küld neki egy szeretetcsomagot. Először is elővett egy régi Nike cipősdobozt, és kibélelte alufóliával. Aztán beletett egy olvasástól eléggé megviselt állapotú, puhakötésű könyvet: Shakespeare Rómeó és Júliá–ját. A két címszereplő sorsa annyira hasonlított az övékére: szerelmük végtelen volt, de eltiltották őket egymástól; ám végül a szerelem diadalmaskodott a tiltás felett. Nate és ő persze nem fog meghalni a végén, mint Rómeó és Júlia: ők össze fognak házasodni, lesz egy csomó gyerekük, és majd boldogan mesélgetik unokáiknak, hogyan találkoztak össze réges-régen a parkban egy verőfényes őszi délutánon, amikor a világegyetem kozmikus erői egy pillanatra tökéletes harmóniába kerültek egymással. A következő, amit a dobozba tett, egy csomag áfonyás Pop-Tarts volt, kedyenc csemegéje, amiből azonban ritkán engedélyezett magának egy-egy szeletet, hiszen hemzsegtek benne a kalóriák, tápértéke viszont gyakorlatilag nulla volt. Milyen szép lenne, ha Nate, miközben olyan édességet eszik amit ő is szeret, csak rá tudna gondolni, és őrületesen vágyna utána! Aztán beletette a dobozba azt a fényképét, amit tavaly nyáron Dan készített róla a pennsylvaniai Hershey-ben. Rufus egy hétvégére kimenekítette magát és gyerekeit a városból; egy motelben szálltak meg, ennek a medencéjénél készült a kép Jennyről. Sárga ujjatlan póló volt rajta, és a haja gyönyörűen fénylett. De leginkább mégis amiatt tetszett ez a kép Jennynek, mert mellét oldalról eltakarta napbarnított karja, így nem látszott olyan hatalmasnak. Odatette még Nate-nek a Diótörő műsorfüzetét, amit megőrzött emlékbe. Mindenképpen tudomására akarta hozni a fiúnak, hogy az a nap, attól kezdve, hogy megnézték a balettet, élete legszebb napja volt, hiszen akkor vallottak egymásnak szerelmet. Végezetül levágott egy dús tincset göndör, barna hajából, vörös fonallal átkötötte és a dobozba tette. A többi cucc között kicsit furcsán festett, hiszen meghalt ismerősök hajtincsét szokták eltenni emlékül; de Jenny azt akarta, hogy Nate érezze: ott van vele, egészen közel hozzá, és úgy vélte, ennek ez a legjobb módja.

Az volt az érzése, hogy a tinccsel már teljes a csomag, úgyhogy rátette a dobozra a tetejét, és ragasztószalaggal le is zárta. Ezután a szobája padlóján szerteszét heverő tinimagazinokból kitépte azokat a lapokat, amelyeken még véletlenül sem volt tampon–, fogamzásgátló– vagy hüvelygombakenőcsreklám; ezeket egymáshoz ragasztgatta, és vastagon bevonta velük a csomagot. Végül egy öntapadós szegélyű sárga Post-it cédulára gondosan felírta Nate maine-i címét; ezt az Archibald család többi (a montauki, a nizzai, a Sankt Anton im Arlberg-i és a barbadosi) házának címével együtt még régebben bejegyezte regiszteres noteszába, hátha egyszer szükség lesz rá. Miután ráragasztotta azt a húsz bélyeget, amit apja íróasztalának fiókjából csórt el, Jenny kivitte a csomagot a konyhába, kinyitotta a lakás hátsó ajtaját, és letette a dobozt a folyosón álló asztalka alá. Ez az egy előnye mindenképpen megvolt az efféle öreg házaknak: a földszinten nem voltak levélszekrények, a postás a szolgálati liften járta végig az emeleteket, és a leveleket ott hagyta a lakások hátsó ajtajánál. Ha a lakók akartak levelet vagy csomagot küldeni, azt is rábízhatták a kihordóra. Jenny az ajtóból még egyszer visszanézett a dobozra, és eltöprengett rajta, nem lenne-e jobb, ha a tangáját is beletenné még; nem bánta volna, ha egy kicsivel erotikusabb színezetű ez az egész szeretetcsomag. De ahogy jobban belegondolt, úgy találta, hogy az már kurvás lenne. És különben is, a tangát Nate-től kapta karácsonyra – ha most visszaküldené neki, az úgy tűnne, mintha nem tetszene az ajándék. Dan kijött a konyhába, és rajtakapta Jennyt, hogy kint volt a hátsó folyosón. – Mit csináltál ott? – kérdezte gyanakodva. Nagyon komolyan vette apjától kapott megbízatását, hogy tartsa szemmel a húgát. – Csak megnéztem, nem jött-e valami levél – mondta Jenny, és becsukta a hátsó ajtót. Danre sandított: a fiú haja szanaszét állt, és második napja ugyanaz a kávéfoltos fehér póló volt rajta. –Szörnyen nézel ki! – jegyezte meg. Dan instant kávét kanalazott a bögréjébe, és megeresztette a meleg vizet. Addig folyatta, amíg elég forró nem lett ahhoz, hogy feloldja a kávészemcséket; akkor teleengedte vele a bögrét, és belekortyolt a kávéba. – Egy versen dolgozom – mondta, mintha az mindenre elegendő magyarázat lenne. Jenny kinyitotta a hűtőszekrényt, hogy kivegyen egy doboz kávés Danone joghurtot, de aztán inkább visszarántotta a kezét és becsapta a hűtőt. Az hiányozna még, hogy meghízzon, mire Nate hazaér! Dan belefújt bögréjébe, de közben sem vette le a szemét a húgáról. –Tudpd, hogy Vanessa volt az, ugye? – kérdezte szenvtelen hangon. – Aki a filmet csinálta rólatok a parkban. Jenny sarkon fordult és a bátyjára meredt. Néhány rántással megigazította melltartóját, ami felcsúszott a mellén. Dan számítógépén látta először és utoljára a videót, és fel sem ötlött benne, hogy megpróbálhatna rájönni, ki filmezett. Az a lehetőség pedig, hogy Vanessa feltenne egy ilyen felvételt az internetre, abszolút nevetségesnek tűnt. – Honnan veszed? – kérte számon a bátyjától. Dan megvonta a vállát.

– Nézd meg a filmet. Ilyet csak Vanessa csinál. Jenny összefonta karját a mellén. – Kösz, de inkább nem. Különben is, mi van akkor, ha ő volt az? – Jenny együtt dolgozott Vanessá-val a Constance Billard Balhé című művészeti diákújságjának szerkesztőségében, és mind ez ideig jól kijöttek egymással. Ha ő filmezte le Jennyt és Nate-et a parkban, bizonyára tökéletes magyarázattal tud szolgálni arról is, hogy miért tette, és arról is, hogy hogyan került fel ez a videó a netre. – Semmi. Csak gondoltam, talán érdekel – morogta Dan, aztán visszabújt a szobájába. Egy ideje csak rendezgette azt a listát, amit az alkotói válság kezelésére kitalált gyakorlat során készített a véletlenszerűen eszébe jutó szavakból; most akarta megtalálni a szavak végleges helyét egy készülő versben, aminek egyelőre csak a címét tudta: Szajhák. Ribanc, rabszolga, kopasz, fekete, csipke, jégvirág, hideg, eső, sir, töröl, tép, álom, kávé, folt, vádol... Természetesen dühös verset készült írni, de nem arról, hogy milyen dolog dühösnek lenni. Sokkal inkább arról, milyen dolog rájönni, hogy azok a nők, akiket szeretünk, egyáltalán nem olyanok, mint amilyennek hittük őket. Jenny nem kis édes, ártatlan hugica, Vanessa pedig egy kurvának öltözött kukkoló, aki feltűnési viszketegségében nem átallja közszemlére tenni mások életének intim pillanatait. Dan nekilátott, hogy átmásolja a listán szereplő szavakat a jegyzetfüzetbe, és hogy még szebb legyen a vers, véletlenszerűen kiegészitette őket mindenféle igékkel meg jelzőkkel. Tépd le szememről az álmot, tölts még egy bögrével. Végre értem már, miről szólt minden gesztusod, mit üzentél, mikor Kopaszra nyírtad fejed és (milyen gyengéden!) gyeplöt raktál rám Szaténból, csipkéből: Hogy ribanc vagy! Dannek tetszett, hogy amit leírt, az őszintén és keményen hangzik. Folytatta hát a verset, és attól, hogy hosszú idő után először sikerült teleírnia egy oldalt, új erőre kapott. Elhatározta, hogy ha majd befejezte a verset, azonnal elküldi mailben Vanessának. Csak úgy tudott tisztába jönni saját érzelmeivel, ha verset irt róluk, és a vers elküldése volt az egyetlen módja annak, hogy Vanessával is tudassa, hogyan érez.

V kitalálja, hogyan tegye jóvá bűnét Ruby bedugta a fejét Vanessa szobájának ajtaján. Fekete esőkabátot, farmert és hegyes orrú fekete tűsarkú csizmát viselt. Fekete frufruját borotvapengével vágta egészen rövidre. – Nem jött levél? – kérdezte. Vanessa megrázta a fejét. A két lány szülei európai fesztiválokon turnéztak valami művészcsoporttal, és mióta elutaztak, még egy képeslapot sem küldtek. –Telefon? E-mail? Vanessa megint csak a fejét rázta. – És biztos vagy benne, hogy nem akarsz eljönni velem? – tett még egy próbát Ruby. – Elvileg ugye vakációd van. Vanessa megrántotta a vállát, és fekete kapucnis kardigánján az álláig felhúzta a cipzárt. Még mindig be volt rágva nővérére, amiért kérdezés nélkül kölcsönadta a kamerát a haverjainak, és az égvilágon semmihez sem volt kedve, kivéve talán ahhoz, hogy Dannel dumáljon. Mióta eljött a fiútól péntek este, nem tudott róla semmit, és hároméves ismeretségük történetében ez volt a leghosszabb idő, ami úgy telt el, hogy nem dumáltak egymással. Szeretett volna mindent megmagyarázni a fiúnak: hogy ez az egész internetes-videobotrány nem más, mint szörnyű baleset, és hogy a Victoria's Secret fehérneműt kizárólag azért vette, mert azt gondolta, hogy ettől Dannek sikerül ellazulnia, megfeledkeznie magáról. És szerette volna elmondani neki, hogy túl régóta ismerik egymást ahhoz, hogy haragot tartsanak, vagy hogy százezerszer kelljen bocsánatot kérniük egymástól, ha valamelyikük hibázott. De titokban azt remélte, hogy Dannek meg sem fordul a fejében (mert ismeri őt ennyire), hogy ő tett volna fel a netre egy olyan anyagot, ami lejáratja Jennyt. És titokban azt is remélte, hogy Dan belátja, szörnyűségesen megalázta őt azzal, hogy hagyta ott ácsorogni maga előtt gyakorlatilag pucéran, egy falatnyi fehérneműben — és megérti, hogy neki kellene bocsánatot kérnie. – Na jó, akkor majd jövök – szólt még vissza Ruby az ajtóból. – Hozok neked valami csomagolt kaját, jó? Vanessa, amikor magára maradt, odalépett a számítógéphez, és századjára is megnézte, nem jött-e e-mail Dantől. És ezúttal jött! Méghozzá egy vers! Izgatottan húzta maga alá a székét; odaült az asztalhoz és megnyitotta a csatolt fájlt. Alighogy megjelent a képernyőn a szöveg, olvasni kezdte. Háromszor is végigolvasta a képernyőn, mielőtt kinyomtatta és negyedszer is elolvasta volna. A szavak ocsmányak és indulatosak voltak, beletapostak a lelkébe. Az most már biztosan látszott, hogy Dan nem bocsátott meg neki. Csakhogy Vanessa éppen arról volt híres, hogy az ocsmány dolgokban is képes meglátni a szépséget. A Balhé–nak rengeteg diák küldte be irományait, és Vanessa, a szerkesztő épp elég ilyet olvasott ahhoz, hogy tudja: Dan verse toronymagasan kiemelkedik ebből a mezőnyből. A nyelvezete szenvedélyes volt, a metaforái tömörek, kifejezőek. Egyfelől ahhoz lett volna kedve, hogy párnákba temesse az

arcát és zokogjon, másfelől azonban lenyűgözték a rafinált szófordulatok. A vers egyszerűen zseniális volt. Lehet, hogy Dan soha az életben nem áll szóba vele, és lehet, hogy ez az egész írás őróla szól meg arról, hogy milyen szar alaknak tartja őt Dan; ő ettől függetlenül kiadatja ezt a verset! Dan soha meg sem próbálta megjelentetni az Írásait, de ha kinyitná a The New Yorker–t, és abban meglátná a Szajhák című versét nyomtatásban, ki van zárva, hogy ne esne hanyatt a döbbenettől! És ez arra is jó lenne, hogy elkápráztassa az egyetemeket, ahová jelentkezett. Muszáj volt megtennie! Tartozott vele Dannek. Vanessa felugrott a székéről, átrobogott Ruby szobájába, és ott addig kutakodott, amíg a ruhásszekrény ajtaja alá begyűrve meg nem találta a The New Yorker egyik számát. Idegesen lapozgatta az újságot, és végül megtalálta, amit keresett: az olvasószerkesztő nevét. Akkor visszaült a számítógéphez, és írt a szerkesztőnek egy levelet; a felbélyegzett válaszborítékon pedig Dan nevét és címét adta meg.

Audrey az egyetemen 1.jelenet KÜLSŐ TÉR. A NEW ENGLAND EGYETEM IRODALOM TANSZÉKÉNEK ÉPÜLETE. NAPPAL. Repkénnyel befuttatott négyemeletes téglaépület fehér oszlopokkal. Előtte pázsit. Márványlépcsők. AUDREY(Tizennyolc éves, gyönyörű, sötét hajú lány divatos szoknyában, blúzban, lapos sarkú cipőben balról érkezik klasszikus Schwinn kerékpárján; áthajt a pázsiton; letámasztja a kerékpárt a lépcső jobb oldalánál az állványhoz. Felszalad a lépcsőn és bemegy az épületbe.) 2.jelenet BELSŐ TÉR. AZ IRODALOM TANSZÉK ÉPÜLETE. FOLYTATÓLAG. Hosszú folyosó. Kétoldalt apró tanszéki irodák, mindegyiknek ajtaja nyitva, mindegyikben egy-egy egyetemi oktató és egy-egy diák. Az irodalom szépségeiről beszélgetnek. 1. DIÁK

Tanár úr, szerintem tényleg jobb lett volna, ha a bálna tud beszélni.

1. OKTATÓ

Ugyan, kérem, ez a regény nem egy beszélő bálnáról szól, hanem egy emberről, aki az élet értelmét keresi.

2. DIÁK

De hát nincsen benne központozás, látja? Egyetlen pontot vagy vesszőt sem tettem ki.

2. OKTATÓ

Attól még nem lesz valami vers. A vers attól vers, hogy... hogy is mondjam... költői.

3. OKTATÓ

Olvasta azt a könyvet, amit feladtam?

3. DIÁK

Azt a bálnásat?

3. OKTATÓ

Khm, igen. Azt a bálnásat. Milyennek találta?

3. DIÁK

Hát, meg kell hogy mondjam, sokkal jobban tetszett volna, ha a bálna tud beszélni.

WEEKS

(4. oktató) (Kilép az irodájából, végignéz a folyosón mindkét irányba, aztán becsapja maga mögött az ajtót.)

AUDREY

(Megviselt állapotban végigrohan a folyosón. Kopogtat azon az ajtón, amit 4. OKTATÓ épp az előbb csapott be.) Weeks tanár úr! Jaj, Weeks tanár úr!

WEEKS

(Kinyitja az iroda ajtaját.) Elkésett.

AUDREY

Igen, tanár úr, de nekem fel nem róható okból.

WEEKS

(Vár, arra számit, hogy Audrey folytatja.) Hallgatom!

AUDREY

(Kifulladva.) Jaj, de nem mondhatom el, hogy mi volt az! Ugyanis törvénybe ütközik.

WEEKS

(Felvonja szemöldölkét.) Törvénybe ütközik? Kisasszony, hívjam a biztonságiakat?

AUDREY

(Fejét rázza.) Jaj, ne. Legalábbis egyelőre még ne. (Átadja Weeksnek az esszéjét amit magával hozott.) Nem tudtam eldönteni, melyik Shakespeare-darabról írjak, úgyhogy mindegyikről írtam. Ugye, az nem baj?

WEEKS

(Fölveszi olvasószemüvegét, és elkezdi olvasni Audrey esszéjét. Közben leül az asztalához. Teljesen belefeledkezik az olvasásba.)

AUDREY

(Kényelmesen kisétál Weeks irodájából, becsukja maga mögött az ajtót. Végigmegy a folyosón. Kilép az épületből. Felül a kerékpárjára és balra áthajt a pázsiton.) 3.jelenet

KÜLSŐ TÉR. AZ EGYETEM BELSŐ UDVARA. FOLYTATÓLAG. A pázsitot háromszög alakban téglaépületek szegély ezik. AUDREY

{Keresztülhajt a pázsiton. A fák sárguló lombjait nézi, nem azt, hogy mi van előtte. Elüt egy edzésre igyekvő fiút (Colin Davist), aki az egyetem sportcsapatának melegítőjét viseli. A fiú végigvágódik a földön.)

COLIN

Aú!

AUDREY

{Leugrik a bicikliről, és odaguggol a fiú mellé.) Jaj, szörnyen sajnálom! Jól vagy?

COLIN

A lábam, azt hiszem, eltört. [Megpróbálja mozgatni.) Aú!

AUDREY

Maradj nyugton, hívom a mentőket. {Kotorászik a retikiJljében, a mobiltelefonját keresi. A retikülből a földre esik egy revolver.)

COLIN

{A fegyverre bámul.)

AUDREY

{Felveszi a földről a revolvert és visszadobja a retiküljébe. Kihajtja mobiltelefonja tetejét, és tárcsázza a 911-et.)

S partiba vágja a partiszervezést Serena még a St. Bartson kitalálta, hogy az elcseszett karácsonyért csak egy extra zúzós szilveszterrel tudják kárpótolni magukat; egy ilyet viszont úgy lehet a leginkább bebiztosítani, ha az ember maga rendezi a bulit. Imádott partikat szervezni, és állati jó is volt a műfajban, de hát akkor is szerda volt már, úgyhogy az előkészületekre nem volt csak három és fél napja. Blairre nem számíthatott: őt elnyelte a szobája, ahová íBookjával, egy karton cigivel és egy kávéfőző géppel bezárkózott. Nyilvánvaló volt, hogy nem is jön ki onnan, amíg meg nem írta a forgatókönyvét, amit a yale-es jelentkezéséhez akart csatolni. A megfelelő embert megtalálni minden feladatra testhezállóbb volt Serenának, mint saját kezűleg elvégezni a munkát; és ebben a helyzetben ki mást állíthatott volna csatarendbe, mint azt a két csajt, akik megállás nélkül nyomultak, hogy barátkozzon velük. – Halló, Kati? Serena vagyok. – Heeeló! – Figyelj, ott van veled Isabel? –Aha! Na persze, hol máshol lenne? – Kúl. Na, az a helyzet, hogy akarok rendezni egy szilveszteri bulit. Lenne kedvetek átjönni segíteni? Eléggé az utolsó pillanatban jött az ötlet, de azért azt akarom, hogy ütős legyen a parti, viszont kurvára szorít az idő! A két csajnak elakadt a szava. Aztán egyszerre visítottak fel a boldogságtól. – Úristen! Ez lesz a legütősebb parti a világon! Semmi para, máris ott vagyunk! És tényleg máris ott voltak. Serena vörös bársony Juicy Couture tréningnadrágban és hóembermintás, köldökvillogtató pólóban nyitott ajtót nekik. – Úristen, milyen jó színed van! – sikoltott fel Isabel, és lenyomott két puszit Serenának. – Te lefogytál? – kérdezte Kati, és ő is össze-puszilkodott a lánnyal. Mintha Serenának lett volna honnan lefogynia! A bűbájos házigazda bevezette két vendégét a nappaliba. Szülei Ridgeíieldben töltötték az ünnepeket, bátyja pedig Bostonban mulatott egyetemista haverjaival, így az Ötödik sugárúti, a Metropolitan Múzeumra néző hatalmas lakás most Serena kizárólagos használatában volt. A tekintélyes méretű üveg dohányzóasztalra már kiterített egy halom tiszta papírt. A lapok tetején a következő feliratok álltak: Helyszín; Kajalpia; Zene/ hangosítás; Jelige/ dekoráció/ fények; Meghívók; Vendéglista. Most Serena a két lány kezébe nyomta az üres íveket. Ugye, milyen ügyes munkaszervező? – Jól emlékszem, ugye, hogy októberben benne voltatok a Csőrözz! buli szervezőbizottságában?

Kati és Isabel bólintott. – Kúl. Fel tudjátok hívni ugyanazt a partiszervizt, amelyik ott is dolgozott? – Persze – nyúlt azonnal a táskájába Isabel, hogy előhalássza PalmPilotját. – Aztán kell még nekünk egy állati jó DJ – rendelkezett tovább Serena. Kati zavartan nézett fel rá. – Nem a 45 fog játszani? Serena pislogott egyet. Sejtelme sem volt róla, hogy Flow hol készül szilveszterezni, de abban biztos volt, hogy ő nem szeretné, ha az énekes a saját buliján is rányomulna. – Nem. Az a helyzet, hogy most veszik fel az új lemezüket, és nincs semmi idejük – hazudta. – De egy DJ amúgy is jobb. Változatosabb zenét játszik. Kati és Isabel csalódott képet vágott. – Arra gondoltam, kiindulási alapnak jó lesz a Fekete-Fehér Bál vendéglistája – folytatta Serena, és felvett a dohányzóasztalról egy újabb papírköteget. – Természetesen azt hívtok még meg, akit csak akartok. Isabel a listára pillantott. – De Flow azért eljön, ugye? Serena habozott. Ha most azt mondja, hogy nem, Kati és Isabel tuti újraindítja a pletykaáradatot, hogy felbontották az eljegyzést Flow-val, és bla, bla, bla. Egyébként akár meg is teheti azt a gesztust a fickónak, hogy küld egy meghívót malibui címére, különösen azután, hogy a papagáját 25-én reggel otthagyta a St. Barts-i üdülőtelep recepcióján, és egy szó nélkül hazarepült New Yorkba. Eljönni valószínűleg úgysem fog. – Megígérte, hogy itt lesz – felelte Isabelnek, és Flow nevére bökött a listán. Serena szórakozottan végigfutotta a vendégek névsorát egészen az R betűig; lecsekkolta, hogy Aaron Rose szerepel-e a meghívottak között. A srác harmincadika előtt nem tér vissza a St. Bart-sról, de a partira azért remélhetőleg eljön. Legutóbb, amikor Serena látta, annyira szomorú volt az arca, hogy szerette volna valamivel felvidítani. –Vegyem a kezembe a meghívók ügyét? – kérdezte Kati a tettvágytól égve, és már nyúlt is Nokiájáért piros Hervé Chapelier táskájába. – Akár most rögtön felhívom a nyomdát. – Sirály – hagyta rá Serena. – Isabel, te meg nem telefonálnál a partihelyszínszolgálatnak? Mondd meg nekik, hogy egy belvárosi tetőteret keresünk, ahonnan jól látni a tűzijátékot. Teraszosat, ha egy mód van rá. Amikor odanyújtotta a vendéglistát Katinak, Serena szeme megakadt egy néven az első oldalon: Nate Archibald. Tényleg, hol a rákban van Nate? Karácsony óta nem került elő! Muszáj eljönnie a partira! Nélküle nem szilveszter a szilveszter! Nate éppen Jenny szeretetcsomagját bontogatta, ami nem volt egyszerű feladat, tekintve, hogy a doboz öt centi vastagon volt újságpapírba bugyolálva, és még jó erősen le is volt ragasztva. Már előző nap délután megérkezett a küldemény, de eddig valahogy nem jutott odáig, hogy kinyissa, mert sűrű volt a program:

snowboardozott a Cadillac-hegyen Johnnal és Ryannel, aztán meg hasist szívott valami csaj jakuzzipartiján Bar Harborban. Nate fiókjában már csak egy tiszta bokszer lapult reggel: az, amit Jenny vett neki a Barneysban, úgyhogy most a vitorlás alsóneműben ült a padlón, és tépkedte le a tinimagazin lapjait a dobozról – pont úgy, ahogy Jenny elképzelte. Levette a dobozról a tetőt, és belenézett. Elmosolyodott, amikor kezébe vette Jenny hajtincsét, és babrálni kezdett vele. Hajtincset küldött? Ez annyira blaires dolog! Igaz, hogy Blair valószínűleg először lelocsolta volna kölnivel, aztán betette volna egy vörös bársonnyal bélelt, Nate monogramjával díszített tiffanys ezüstdobozba, vagy valami ilyesmi. Aztán Nate kivette a csomagból a műsorfüzetet, és belelapozott. De nem az jutott róla eszébe, hogy öt nappal korábban Jennyvel ült ott a Diótörőn kéz a kézben, a Lincoln Centerben, a New York-i Állami Színház erkélyének első sorában, és vele nézte végig, ahogy Diótörő herceg játék katonákból álló hadserege legyőzi a gonosz egereket a nagy karácsonyfa alatt, hanem az, hogy egy évvel korábban (ahogy az azt megelőző években is) Blairt vitte el ugyanerre a balettre. Blairnek éppen megvolt, úgyhogy a szünetben Nate szerzett neki görcsoldót meg ásványvizet a büféstől, aztán kimentek a teraszra cigizni. Öt perc múlva már vadul csókolóztak, és az egész második felvonást kint töltötték a teraszon: cigiztek, csókolóztak és figyelték az embereket, akik eljöttek a leállított szökőkút mellett, majd végigkorzóztak a Lincoln Centeren. Blairen egy vidraprém galléros teveszőr kabát volt, amibe Nate szerette belefúrni az arcát, és szerette belélegezni ott az állatszőr, a parfüm és a cigifüst szagának keverékét. Nate Mount Desert-i szobájában a juharfa komód tetején ekkor megszólalt a fiú mobiltelefonja. A készülék már kilenc hangposta-üzenetet jelzett, mindegyik Jennyék otthoni számáról érkezett; de Nate még nem vette rá magát, hogy lehallgassa őket. De a kijelzőn villogó telefonszám most valaki másé volt. Nate elmosolyodott. Serena hangját mindig szívesen hallgatta. De ezzel az összes hímnemű ember így van ezen a bolygón. – Hali, mi a pálya? – Natie? – csilingelt át Serena hangja az éteren. – Csak azért hívlak, hogy megtudjam, mikor láthatjuk megint a cuki kis képedet. Hazajössz még érettségi előtt Maine-ből? Nate lehajolt, és kivette az áfonyás Pop Tartsot Jenny szeretetcsomagjából. A fogával nyitotta fel a nejlontasakot, aztán a két keksz közül az egyiket a szájába gyűrte és felfalta, a másikat pedig visszahajította a cipősdobozba. – Úgy terveztem, hogy néhány napot még itt töltök – felelte. Szerette volna a lehető legtovább halogatni a Jenny-témával való foglalkozást. Esetleg az idők végezetéig. – De én éppen egy szilveszteri bulit szervezek –mondta mogorván Serena. – Itt van nálam Kati és Isabel, ők segítenek mindent elrendezni. Olyan díszleteket találunk ki, hogy mindenki beszarik tőle, elhívjuk a legkúlabb DJ-t, és lesz egy hatalmas terasz, ahonnan mindnyájan megnézhetjük a tűzijátékot. Egy nagy büdös lúzer vagy, ha nem jössz el, és ünnepélyesen megígérem neked, hogy kurvára meg fogod bánni.

Nate felnevetett. Serena bulit szervez? Jól hangzik! Aztán még valami az eszébe jutott. – Figyelj csak, Blair hol van? És egyáltalán, már nem vagytok a St. Bartson? – Hamarabb hazajöttünk – sóhajtott fel Serena. – Blair pedig egy sötét gyökér, otthon ül, és írja a yale-es esszéjét. – Ühüm – felelte Nate. Kivette Jenny küldeményéből a Rómeó és Júliá–t, végigpörgette szamárfüles lapjait, aztán a borítón akadt meg a szeme: valami régi festmény volt egy fiúról meg egy lányról, akik szorosan átölelik egymást. – De azért a partira elmegy, nem? – Naná, hülye gyerek! – fakadt ki Serena. – Annyira azért nem sötét gyökér! – Na jó – adta be a derekát Nate; a könyvet még mindig a kezében tartotta. – Én is ott leszek. Serena kinyomta a telefont. Szemben vele, a piros-fehér kartonnal húzott kanapén Kati és Isabel egymás után bonyolította le a telefonokat; megrendelték a partiszervizt, és annyi piát hozattak, amennyit az életben nem fognak tudni meginni. Elmosolyodott: milyen érdekes, hogy Nate csak azután mondta, hogy itt lesz a bulin, hogy Serena megnyugtatta: Blair is eljön. Volt egy olyan érzése, hogy ez a szilveszteri buli tényleg vérpezsdítőén izgalmas lesz!

Beérkezett világfájdalmas művészlelkek Dan lassan már egy hete hordta ugyanazt a kávépecsétes fehér pólót, viszont kis híján megtöltött egy vadonatúj fekete jegyzetfüzetet morbidabbnál morbidabb versekkel arról, hogy a szerelem a világ legszánalmasabb kamuja, amit a Hallmark agyalt ki csak azért, hogy el tudjon adni egy halom Valentin-napi képeslapot, és hogy abba az illúzióba ringassa az embereket, hogy az életüknek van értelme. E pillanatban a Kövek a kocsiban című versen dolgozott, amiben egy fickó dugig rakja a verdáját kövekkel és belehajt a folyóba, mert az autóról folyton a volt barátnője jut eszébe, aki szeretett kocsikázni, és vezetés közben mindig a statikus sercegést hallgatta a rádión, zene helyett. Jenny bekopogott hozzá. –Adjon isten, remete! Levele jött. Dan letette a tollat és kinjdtotta az ajtót. Jenny a rózsaszín fürdőköntösét viselte, és valami sűrű fehér krémből bajusza volt. Odanyújtotta a borítékot a bátyjának. – Mi az ott a szájad fölött? – kérdezte Dan, miközben átvette a levelet. – Epilálok – felelte Jenny, aztán sarkon fordult, és elindult a folyosón vissza a fürdőszoba felé. Jelentsen az akármit is, gondolta Dan, miközben becsukta szobája ajtaját. Egyértelmű, hogy amióta Jenny szobafogságon van, rengeteg idejét cseszi el azzal, hogy divatlapokat olvasgat – de akkor is, csak üljön szépen itthon, kellett neki kurválkodnia! Dan maga elé tartotta a vékony fehér borítékot, és megnézte, ki a feladó. A bal felső sarokban a The New Yorker bélyegzője szerepelt. Biztos azért írnak, hogy befűzzék előfizetőnek, függetlenül attól, hogy apja évtizedek óta járatja a lapot. Feltépte a borítékot, és kihajtogatta a benne lapuló két fehér lapot. Tisztelt Humphrey Úr! Köszönöm, hogy megtisztelte bizalmával a The New Yorkert, és beküldte szerkesztőségünkbe Szajhák című költeményét. Gratulálok művéhez! Egyúttal örömmel értesítem, hogy Valentin-napi számunkban leközöljük a verset. Kérem, töltse ki a mellékelt Szerzői adatlapot, hogy az E heti számunk szerzőiről rovatban be tudjuk mutatni Önt. Hamarosan elküldjük Önnek a nyolcszáz dolláros szerzői tiszteletdíjáról szóló csekket. Boldog új évet kívánok! Üdvözlettel: Jani Price olvasószerkesztő Ez valami vicc? – tűnődött Dan. Kétszer is újraolvasta a levelet, aztán az ágyára dobta. Egész testében remegett a felindultságtól. A The NewYorker iszonyú ritkán hozta le olyan szerzők írásait, akiket a kutya sem ismer. Jani Price pedig kifejezetten arról volt híres, hogy alázó e-mailekben utasította vissza a beküldött verseket: „Jól van, próbálkozzon csak!", vagy ,, Bocs, Charlie, majd talán legközelebb!". Dan megvizsgálta a levélpapír fejlécét. Eredetinek tűnt. Aztán megint átolvasta a levelet; a keze még mindig iszonyatosan remegett attól a gondolattól, hogy verse egy ismeretlen kezébe került – arról nem beszélve, hogy olyasvalakiébe, aki annyira ismert irodalmi körökben, mint Jani Price.

Minél többet agyalt rajta, annál világosabb volt, hogy csak Vanessa küldhette be a verset a szerkesztőségnek. Mintha nem kavart volna elég szart már eddig is! Mi a halált – nem, mi a retkest képzel magáról ez a spiné? Ismét az ágyára hajította a levelet, aztán levette mocskos pólóját. Először lezuhanyozik forró vízben, aztán átöltözik valami tisztába. Na végre! Utána pedig irány Brooklyn, hogy jól lecsessze Vanessát. Hogy veszi magának a bátorságot, hogy kérdezés nélkül egyszer csak fogja magát, és elküldi a versét, az ő személyes versét valakinek, bárkinek is? Kinek képzeli magát? Dan borotvált fejű, harci surranós szupernagyijának? Nem lehet, hogy inkább a jóságos Déli boszorkánynak? Ruby időközben végre visszaszerezte a kölcsönadott Sony kamerát, így Vanessa most a számítógépnél ült, és töltötte át róla az anyagot. A jégcsapokról készített snitteket bevágta készülő filmjébe, közvetlenül az elé a jelenet elé, amelyben galambok alszanak, csőrüket felborzolt tollúkba dugva, egy szemétszállító autó rakterében. A Nate-ről és Jennyről szóló felvételeket már törölte, és elhatározta, hogy ezen az egész dolgon túlteszi magát, és csak az új filmre koncentrál. A galambok mellett egy mocskos, haját vesztett, félszemű játék babafej kandikált ki a szemét közül. Félelmetes volt! A képernyő jobb felső sarkában előugrott a Messenger ablaka, valaki beszélgetést kezdeményezett Vanessával. A lány gyorsan ráklikkelt az OK gombra, és reménykedett benne, hogy Dan keresi. Mostanra már valószínűleg tud a The New Yorker-es dologról, és talán meg akarja neki köszönni (mert az szinte biztos, hogy elfogadták a versét), és azt is meg akarja neki mondani, hogy minden meg van bocsátva. De a Messenger–azonosító nem Dané volt. KM10001:

vanessa abramshoz van szerencsém, a filmeshez?

Kopaszcica:

még az is lehet.

KM10001:

azt az illetőt keresem, aki a parkban hancúrozó fiatalokat lefilmezte, hihetetlenül profi az operatőri munkája!

Kopaszcica:

valóban? és ki az, aki ezt gondolja róla?

KM10001:

Ken Mogul filmrendező vagyok, a Vízilót biztos láttad, azt én csináltam, szóval, áruld el, te vagy, akit keresek?

Kopaszcica:

igen.

KM10001:

na végre, azért üldözlek, mert szeretnék együtt dolgozni veled, most fejezek be egy filmet, amivel nevezek a cannes-i fesztiválra. érdekel?

Kopaszcica:

hát az a helyzet, hogy én még suliba járok... de persze, nagyon is érdekel.

KM10001:

frankó, tudunk valahol találkozni? mondjuk ma este? ja, egyébként én new york-ban vagyok.

Kopaszdca:

este a central parkban forgatok kb 10-től. az megfelel?

KM10001:

tökéletes, külön jó, hogy láthatlak majd munka közben, szóval akkor 10-kor. szia

Kopaszcica:

szia

Vanessa visszatért a munkájához: vágta tovább a filmjét. Tudta, könnyen lehet, hogy Nate maffiózó haverjaival messengerezett az imént, akik már nyiszálják is a léket a Central Park tavának jegén, amibe este tízkor majd belökik, hogy belefojtsák a fagyos vízbe a link miatt, ami bejárta a város összes számítógépét. Ugyanakkor az sincs kizárva, hogy tényleg Ken Mogul kereste, a híres alternatívfilmes, egyike kevés példaképének. Röhögnie kellett! Akkora baleknak érezte magát! Internetes dolgokban bármikor átverhették. De ki tudja? Bármi megtörténhetett.

Figyelem: a valódi neveket, helyszíneket és eseményeket megváltoztattam, hogy megvédjem az ártatlanokat. És megvédjem magamat – .az ártatlanok" dühétől.

Hey, people! Legyen az idei életetek legzúzósabb szilvesztere! Jól hangzik? Akkor megmondom, mi kell liozzá: 1) Tapadjatok rám. Én ott leszek, ahol a legpörgősebb a buli. 2) Csókolózzatok. Egész évben egyedül most tehetitek meg, hogy minden magyarázat nélkül, találomra lesmároltok bárkit. Éljetek a lehetőséggel!

A mailjeitekből:

Kedves Bad GirI! Alapvetően nem vagyok egy pletykafészek, de ezt azért, úgy gondoltam, elmondom neked, merthogy én még itt vagyok a St. Bartson. Az a srác, akivel B kavart M–nek nevezted? –, alig hogy B elhúzott, összejött a kis francia vízisíedző csajjal, és azóta alig merülnek elő egymásból. –bab

Kedves bab! Köszi az infót. Sajnálhatod, hogy ott ragadtál a szigeten ahelyett, hogy velünk buliznál! Egyébként azt javaslom, pletyizz gyakrabban: jót tesz a bőrnek! –BG Lebukta! Többen tanúsítják, hogy A ma reggel már a Park sugárút–on sétáltatta a bokszerét. Ezek szerint ő már hazajött a St. Bartsról, függetlenül attól, hogy M még maradt. Flow–t a JFK reptéren látták kora hajnalban, egy Los Angeles-i géppel érkezett New York-ba. Csak neeeem?! Úgy értesültem, B hosszan kacérkodott a Zitomer Pharmacy Madison sugárút-i üzlete előtt azzal a gondolattal, hogy vegyen egy Frédéric Fekkai extra tartós hajlakkot. A jelek arra mutatnak, hogy valami nagyon állat frizurával készül a ma esti bulira. Már alig várom, hogy lássam! Már alig várom, hogy lássalak mindnyájatokat!

Aki számít, mind ott lesz! Ha nem kaptál a napokban ilyen kártyát, jobb, ha elsunnyogsz a városból: Ne legyél lúzer! Szilveszterezz velem! A parti jelmondata: Egy vad éjszaka a Paradicsomban! Helyszín: Jégpalota, nyugati 19. utca Időpont: vasárnap este (nem mondod!) 9–től... Mit hozz: magadat és annyi havert, ahányan befértek a liftbe. Tali ott! –Serena De jó, hogy nem mozi az életünk! Ha az életünk olyan lenne, mint a gagyi tinifilmek, meg kéne hívnunk az egyetemek oktatási dékánhelyetteseit, akik a felvételünkről döntenek, hogy bulizzanak velünk, és gondoskodnunk kellene arról, hogy jól mulassanak – és már bent is lennénk az egyetemen. De az életünk szerencsére sokkal jobb, mint a filmek, és ha a dékánhelyettesek velünk buliznának, az nem tenne jót a felvételünk ügyének...! Igaz? Vigyázzatok, lesni fogom, kivel csókolóztok éjfélkor! Imádom, ha utáltok!

J kihasználja a lehetőséget A délután során Jenny a megfelelő helyeken egész testét lekezelte borotvával, epiláló krémmel, csipesszel és bőrradírral; kilakkozta körmeit, beszárította a haját, valamint feltett egy arany és bronz árnyalatú diszkrét sminket, amit az Allure magazinból nézett ki magának. Ezek után felvette a tangát és ugyanazt a fekete bársonynadrágot, amit azon az ominózus napon viselt a parkban; továbbá egy feszes, fekete, V nyakú pulóvert, aminek alapszínét arany szálak díszítették, és ami a vállfán kicsit gagyinak tűnt, de fölvéve nagyon is csinos volt. Legalábbis Jenny szerint. Végül pedig a nyakába akasztotta a türkizkék medaliont, amit Nate-től kapott, és felhúzta fekete, hegyes orrú, magas sarkú csizmáját, amiben kicsit nehezére esett járni, de nem mindegy? Mindezzel este hatra már végzett is, és az azóta eltelt két és fél órában úgy próbálta elfoglalni magát, hogy végignézte az Ozzy néhány epizódjának ismétlését, és közben apránként elpusztított egy teljes zacskó cheddar sajt ízesítésű, aranyhal alakú Pepperidge Farmot. Közben végig az ölében tartotta metálkék mobilját, de Nate még mindig nem jelentkezett, pedig szilveszter este volt, és már fél kilencre járt az idő. Jennyt annyira lekötötte, hogy felkészítse testét az estére, valamint az, hogy várta Nate hívását, hogy nemigen követte, mit csinál családjának többi tagja. Most kikapcsolta a tévét és kicsörtetett az előszobába. Dan szobájának ajtaja résre nyitva volt: Jenny kitárta teljesen. A számítógépet kikapcsolva találta, és égő cigaretta sem parázslott a hamutartóban. – Dan! – szólította bátyját, de nem kapott választ. Hátraarcot csinált, és végigcsattogott a folyosón apja dolgozószobájáig. Az ajtó nyitva volt. Sehol senki. – Dan! – kiáltott megint, ugyanolyan eredménynyel, mint az előbb. Rufus minden szilvesztert egy Greenwich Village-i kávéházban töltött a cimboráival, ahol maratoni, reggelig tartó felolvasást rendeztek hippi költők verseiből. Idén sem tervezett mást: úgy látszik, már el is indult. Jenny gyorstárcsázással hívta Nate telefonszámát. És most is a hangpostafiók jelentkezett. – Ha üzenetet kíván hagyni... – kezdte a géppel szimulált női hang. – Nate – folytatta a fiú hangja. – ...számára, kérjük, nyomja meg az egyes gombot, és mondja el üzenetét – fejezte be az automata. – Megint én vagyok – csicseregte Jenny a telefonba; igyekezett jókedvűnek tűnni. – Gondolom, dugóba kerültél, vagy valami ilyesmi. Figyelj, én most elmegyek Serena bulijába. Menet közben majd megállok a taxival a házatok előtt, és felcsengetek érted. Ha ez se jönne össze, azért remélem, éjfél előtt még előkerülsz. Na jól van, szia! Szeretlek!

Jenny letette a telefont és visszament még a szobájába a táskájáért meg a kabátjáért. Jó, a szobafogságot hivatalosan senki sem oldotta fel, de az apja és a bátyja egyedül hagyta őt a lakásban. Mire számítanak egy királykisasszonytól, aki ilyen hosszú időt töltött a toronyszobába zárva? Nate azt fontolgatta, talán rá sem gyújt, amíg oda nem ér a buliba, mert tudta, hogy Blair jobban szereti, ha nincs betépve. Na de álljon meg a menet, szilveszter van, nem igaz? – Nesze – tolta Jeremy Nate elé a gigantikus spanglit, amit épp most gyújtott meg. Ők ketten és Anthony a Union téren, a Gandhi–szobor tövében ácsorogtak, szorosan összebújva. A közelben valaki a Yesterday-t játszotta furulyán. – Szívd tele a tüdőd – tanácsolta Nate-nek Jeremy aztán húzzunk és találjuk meg gyorsan azt a partit, mert lefagy a tökünk. Nate a szájához emelte a jointot és leszívta, még a szemét is behunyta hozzá. Egy ilyen veszettül hideg éjszakán semmi nem esik olyan jól, mint egy jó mély slukk valami finom gandzsából. Továbbadta a spanglit Anthonynak, de a füstöt még vagy egy percig a tüdejében tartotta. – De mi van, ha szar lesz a buli? – húzta a száját Anthony, még mielőtt beleszívott volna a cigibe. Nate-nek az járt a fejében, amit Serenától hallott: Blair egész hétre bezárkózott a szobájába, mert be akarta fejezni a yale-es esszéjét. Márpedig ha Blair hosszabb időt töltött egyedül, hogy valami iskolai munkán szarakodjon, utána mindig állatira be volt gerjedve Nate-re. – Nyugi, öreg – felelte Anthonynak, és füstfelhőt fújt a levegőbe, Gandhi feje mellé. – Nem lesz szar.

N még pulóvere ujjában hordja B szívét Nyugodtan Serenára bízhatjuk, hogy belője a szintet egy New York-i szilveszteri bulihoz – de, ami azt illeti, bármilyen bulihoz. Aki csak két perce érkezett a chelsea-i tetőtérbe, amit Serena szilveszter éjszakájára kibérelt, máris biztos lehetett benne, hogy ilyen állat partiban még soha senki nem volt. A szobák sarkaiban fáklyák parázslottak, a táncteret gyeptéglák borították. A pultosok aprócska, horgolt bikinikben sürögtek-forogtak, a DJ pedig a rock frissen befutott sztárja volt Izlandról. Az óriási terem egyik végéből három kisebb szoba nyílott, ezekben fehér bőrkanapék és fürdőkádak álltak azok kedvéért, akik magukra akartak maradni, vagy csak egyszerűen kedvük támadt lefürödni. Egy üvegajtón keresztül pedig hatalmas teraszra lehetett kijutni, amelyről három irányban nyílt kilátás a városra – tűzijátéknézésre ennél jobb helyet el sem lehet képzelni. Blair, mióta a St. Bartsról hazajött, alig aludt néhány órát, és ki sem lépett a lakásuk ajtaján. A kávé, a cigi, az adrenalin és az eltökéltség tartotta csak életben. A forgatókönyv alakult is szépen: ezzel tuti felveszik a Yale-re! De a legjobb rendezőknek is kell néha egy kis pihenő. Bíborszínű antilopbőr Dior mikromini szoknyában, fekete szatén Cloé camisoléban és fekete necc-harisnyában érkezett a partira; haja a hatvanas éveket idéző, iszonyú magasan megkötött és iszonyúan libegő-lobogó lófarokba volt kötve, műszempillát viselt, az ajkára pedig ezüstszínű rúzst tett. Lábán legújabb cipője virított, a tízcentis sarkú, fekete antilopbőr Christian Louboutin bokacsizma, amit meleg apjától kapott karácsonyra Franciaországból a következő szövegű ajándékkísérő kártyával: „Boldog karácsonyt, Blair cica! Fontos figyelmeztetés: megfelelő férfikíséret nélkül ne menj ki az utcára ebben a csizmában!" De Blair nem fogadta meg a tanácsot: egyedül érkezett. Serenát nem kellett sokáig keresgélnie. Ő volt az egyetlen csaj a terepen, akinek rózsaszínre festett tincsek virítottak a hajában, aki mezítláb táncolt, és akin Missoni string bikini felső, fekete bársonysort, valamint hosszú, csilingelő gyémánt fülbevaló volt. A DJ tökig felcsavarta a hangerőt: úgy bömbölt a zene, hogy a falak is remegtek tőle. – Ú, fáj a cicim! – kiáltotta Serena Blair felé, de csak táncolt tovább. – Ú, fáj az agyam! – kiáltott vissza neki Blair. Még szüksége volt valami jó ütős piára, mielőtt táncolni vagy beszélgetni kezdett volna. Persze, de nem egy, hanem legalább három–négy pohárral! – Az előbb láttam Nate-et – mutatott találomra valahova a tömegben Serena. – Téged keresett. Még szép! Blair kitért Serena elől, és utat tört magának az emberdzsungelen keresztül a bárpult felé. Megszolgált érte, hogy berúghasson. Majdnem elkészült a forgatókönyvvel (már csak az utolsó jelenet hiányzott), és nagyjából biztos volt benne, hogy zúzós lett. Arról nem is beszélve, hogy szilveszter van, vagy mi, és ha Nate csevegni akar vele, ahhoz az ő gyomrának legalább egy féldecire szüksége van!

Kati és Isabel ott támasztotta a bárpultot: cosmopolitan koktéljukra vártak. Egyszerre rikkantottak fel, amikor meglátták: – Helló, Blair! – Még mindig milyen jó barna vagy! – irigykedett Isabel, és fintorogva bökött ujjával saját sápadt karjára. Mindkét lányon hosszú, fekete, nyakpántos ruha volt, pontosan olyan, amilyet Blair és Serena viselt a Fekete-Fehér Bálon. – Serenától hallottuk, hogy a felvételi esszéden dolgozol – mondta Kati, miközben a cosmóját szürcsölte. – De hát még van egy teljes hónap a leadásig, nem? Blair dühödt pillantást vetett a pultosra: miért tart neki ennyi ideig, hogy felvegye a rendelését? – Ja. De azt akarom, hogy hibátlan legyen. – Biztos, hogy az lesz – szólalt meg a háta mögött egy ismerős hang. Blair úgy fordult hátra, mint akit fenéken csíptek. Nate-tel találta szemben magát, álmai pasijával, akin az a mohazöld V nyakú kasmírpulóver volt, amit tőle kapott tavaly húsvétkor. Blair, mielőtt becsomagolta, apró, aranyszínű szívet hímzett a pulóver egyik ujjába, hogy biztos legyen benne, a fiú szerelme örökké tart majd. Hirtelen kíváncsi lett, ott van-e még a hímzés. Kati és Isabel tapintatosan lelépett: odasündörögtek egy csapat lányhoz, akik pusmogtak egymás között. – Én úgy tudom, Blair már nem szűz – adta hírül Tina Ford. – A St. Bartson lefeküdt azzal a Miles nevű arccal. – Igen, azért jött haza hamarabb – tupírozta Rain Hoffstetter. – Az első útja a dokijához vezetett, hogy felírjon neki egy esemény utánit. – Nem láttátok Flow-t? – kérdezte tőlük Kati. – Serena megígérte nekünk, hogy itt lesz – nyafogta Isabel. Nicky Button olyan arckifejezéssel rázta meg a fejét, mint aki mindent tud. – Flow szakított Serenával, mert tiszta akar maradni, Serena pedig javíthatatlan drogos. – Hát a kis ovis barátnődet hol hagytad? – kérdezte Blair, miközben kivett egy Merit Ultra Light-ot a dobozból, és arra várt, hogy Nate tüzet adjon neki. A fiú elmosolyodott. Kezdetnek nem rossz. Legalább hajlandó szóba állni vele. – Szakítottunk – közölte tárgyilagosan. Nocsak! Ez új! A horgolt bikinis pultos srác végre-valahára odatévedt hozzájuk, és Nate azonnal a bárpultra csapott a tenyerével. – Egy Ketel One-t tonikkal és egy Jack Danielst kólával, sok jéggel, légy szíves! – rendelt mindkettőjüknek. Blair imádta Nate-ben, hogy sosem kellett neki megmondania, mit szeretne, anélkül is tudta pontosan. De most nem mutatta, hogy örül ennek: csak szívta a cigijét, és nézte a táncolókat, hogyan dörgölik egymáshoz a seggüket.

– Hogy telt a karácsony? – kérdezte Nate, óvatosan téve le a lány elé a csordultig töltött poharat. Nemigen találta el, mivel kéne kezdeni a társalgást! Blair nagyot kortyolt a vodka-tonikból, aztán mélyen letüdőzte a cigaretta füstjét. – Szarul. Nate látta rajta, hogy ezt a témát jobb lesz hanyagolni. – Akkor felejtsd el gyorsan – legyintett. – Hat hónap múlva itt az érettségi. Egymásra néztek, és a szemük elkerekedett a rémülettől. – Hat hónap! – ismételte meg Blair, és ivott még egy kortyot. – Az baromi hosszú idő! – fejezte be Nate a lány gondolatát. Blair már majdnem elmosolyodott. Ez volt a másik, amit imádott Nate-ben: hogy olvasott a gondolataiban. – Egészen elképesztő! – folytatta a fiú, felbátorodva a majdnem-mosolytól. – Jövő szilveszterkor már az új haverokkal bulizunk majd, akiket az egyetemen ismertünk meg, és akikről ma még azt sem tudjuk, hogy a világon vannak! Blair ráharapott a szívószálára, és Serenára bámult, aki két huszonéves sráccal csapkodta össze a fenekét. A fiúk egyforma kék tengerész-egyenruhát viseltek, és egyébként is ikreknek tűntek. – Én már alig várom – jelentette ki. – Ha egyszer elhúzok innen aYale-re, többet vissza sem jövök! Nate mosolygott. Tetszett neki, hogy Blair soha egy percig nem kételkedik abban, hogy fel fogják venni aYale-re. – Hát akkor majd én megyek el, hogy meglátogassalak. A vodka iszonyatos gyorsan szállt Blair fejébe. Vette, hogy Nate úgy próbál cseverészni vele, mintha mi sem történt volna; mintha nem dobta volna őt egy alsó tagozatos kiscsajért, és őt, Blairt nem hanyagolta volna totálisan egy teljes hónapig. Mindez némileg dühítő volt, ugyanakkor részben csodálatos is; olyan, mint a forgatókönyvnek az a jelenete, amiben Audrey rájön, hogy Colin ugyanolyan szemét volt vele, amilyen ő Colinnal, és elhatározza, hogy emiatt csak még jobban fogja szeretni. Blair mélyet sóhajtott, aztán kiitta az utolsó kortyot is a poharából. Már majdnem el is felejtette, milyen szép zöld Nate szeme. Charlie Dern botorkált oda hozzájuk; összepacsizott Nate-tel. – Csaó, Nate, csakhogy hazataláltál! Láttam a seggedet a neten. Szép munkát végeztél! Te meg a legjobbkor nyitod ki a pofádat! – Kösz – felelte Nate, és igyekezett megőrizni hidegvérét. – Majd később dumálunk, oké? – utalt finoman Charlie-nak arra, hogy egyáltalán nem kívánja vele megvitatni a dolgot. Charlie elhúzta a belét, Blair pedig újabb cigarettát dugott a szájába. – Ez meg mi a francról beszélt? Milyen szép munkát végeztél?

Nate felpattintotta Zippo öngyújtója tetejét és tüzet adott Blairnek. Ha a lány eddig még nem hallott arról a videóról, ami az egész várost izgalomban tartja, ő biztosan megtesz érte mindent, hogy ezután se halljon róla. – Mindegy, nem érdekes – felelte. Egy mézszínű hajfürtje a homlokába hullott, és Blair kisimította onnan. A lány végre engedett a késztetésnek és rámosolygott Nate-re; ő pedig visszamosolygott rá. Már majdnem olyan volt minden, mint a régi szép időkben. De csak majdnem.

Sovány vigasz? Valamivel tíz után Blair már-már eltűntnek hitt mostohabátyja, Aaron kilépett a liftből, ami közvetlenül a tetőtérbe nyílott. Gyógynövényes cigijének füstfelhője lengte körül, LEGALIZE CANNABIS feliratú fekete pólóinak egyikét viselte, és ahhoz képest, hogy egy hetet töltött a St. Bartson, bőre feltűnően fehér volt. Tekintete azonnal pásztázni kezdte az italozók, dohányzók és leizzadt táncolók hullámzó tömegét, míg végül megállapodott Blairen és Nate-en, akik a bárpultnál beszélgettek, és egy pillanatra sem vették le szemüket egymás arcáról. Aaron szíve hatalmas ütést mért bordáira. Blairt mintha kicserélték volna ahhoz képest, amilyen a szigeten volt: egész lénye ragyogott. Oda akart menni hozzá, hogy bocsánatot kérjen, amiért olyan idiótán viselkedett a nyaralóban, amikor rajtakapta őket Milesszal, de aztán meggondolta magát. Végtére is buliban van, ahova mindenki azért jött el, hogy lazítson. A bocsánatkéréssel ráér holnapig. Már ha Blair nem lesz túlságosan másnapos. Serena a tánctérről kiszúrta Aaron helyes kis rasztatincseit és odatáncolt hozzá. Lobogott utána rózsaszínnel csíkozott szőke lobonca, csillogott-villogott lábán tíz ezüstösre lakkozott körme. A fiú nyaka köré fonta karját, felhevült arcát a füléhez szorította, és azt mondta: – Annyira jó, hogy eljöttél! – és teljesen úgy tűnt, hogy komolyan is gondolja. – Nekem is – mosolygott Aaron, és arra gondolt, hogy talán ő is komolyan így gondolja. – És Miles hol van? Nem jött veled? Aaron megrázta a fejét. – Nem, ő ott maradt a St. Bartson. Úgy néz ki, becsajozott. Serena felkacagott. – Ne mondd! Aaron katonai nadrágjának zsebébe dugta mindkét kezét, és újra megkereste szemével Blairt és Nate-et a terem átellenes végében. Serena követte a fiú pillantását. Miért bámulja Aaron Blairt folyton ezzel a lógó pofával? –Tök jó őket újra együtt látni, nem? – kérdezte kifulladva, és bízott benne, hogy Aaron helyeselni fog. Aaron összeszedte minden erejét, hogy rá tudjon bólintani. Blair sosem lesz az övé: egész másvalakié lesz, viszont szemlátomást boldog. – Ja – mondta. – Tök jó. Serena belekarolt a fiúba és magával vonta a tánctér felé. – Gyere – kiabálta túl a hangzavart –, táncoljunk! A lányt szantálfa– és liliomillat lengte körül, és így, mezítláb hajszálra olyan magas volt, mint Aaron. A mindenit, kapott észbe a fiú, ahogy Serena a feje fölé

emelte karcsú, aranybarna karját és megpördült előtte, hogy rózsaszín csíkos haja szanaszét repült, ez a csaj káprázatosan szép! Csakhogy ezt rajta kívül már a világon mindenki észrevette! Igen, amikor megérkezett a buliba, egy kicsit sápadt volt – de most úgy tűnt, fantasztikus szilveszter elé néz!

Csak New Yorkban Vanessát nem vonzotta a lehetőség, hogy végigsmároljon egy halom részeg embert, akiket különben sem szeretett túlságosan, és közben visongja, hogy boldog új évet. Az ilyesmitől frászt kapott. így hát ahelyett, hogy elment volna Serena partijára, összecsomagolta a kameráját, reflektorait, rétegesen felöltözött és földalattira szállt, hogy bejusson a Central Parkig. Aki „számít", az mind ott volt Serenánál, ő viszont úgy döntött, megnézi, mit csinálnak szilveszter éjszaka azok, akik nem számítanak. Már most is csak hét fok volt, és a hőmérséklet egyre esett. Annyi szerencsétlen, magának való balféket sehol sem lámi, mint a minden évben megrendezett szilveszteri, Central Park körüli futáson. Ez a tökéletes végkifejlet New York-i filmetűdje számára. Filmezni kezdte a futóversenyre érkező embereket, ahogy a keleti 89. utca felől beléptek a park víztározóra néző bejáratán. Egy ideje már havazott: nem volt egyszerű tisztán tartani az optikát és megfelelő szögben a lámpát, ám a kellemetlenségekért bőségesen kárpótolta, hogy a park hihetetlenül gyönyörű látványt nyújtott a szűz hóban, és hogy a futók egytől egyig totál hangyásak voltak. Ez még a szemét közül kipislogó babafejnél is jobbnak ígérkezett. – Minden évben kijön a futásra, vagy most van itt először? – kérdezte Vanessa egy csont és bőr krapektól, akin csak egy levágott szárú farmer és egy edzőcipő volt, még zoknit sem húzott. Ráközelített vézna, horpadt mellkasára, szerette volna megmutatni, hogy a pasas mennyire libabőrös, de (elég ijesztő módon) egyáltalán nem volt az. – Hogy először? – kiáltott fel a férfi, miközben zsírtól összetapadt ősz haját copfba kötötte, és mosoly gyanánt Vanessára villantotta nikotintól sárga fogait. – Maga szerint úgy nézek én ki, mint aki szűz? Fúj, de undorító! Vanessa örült, hogy arcát eltakarja a kamera. – Hát jó – motyogta, és hátrálni kezdett. – Sok sikert a versenyen! Addig hátrált, amíg nekiment egy nőnek, aki a hetvenen már biztos túl volt, és vidraprém bundát, Chanel edzőcipőt meg vidraprém fülvédőt viselt; egy törpeuszkárt vezetett pórázon, amin szintén vidraprém bunda volt. –Jaj, de kis helyes! – gügyögte Vanessa, és leguggolt, hogy megsimogassa a kiskutyát. – Nagyon szeretünk a hóban futkározni! – mosolygott mézesmázosan az asszony. Ráncos ajkát vastagon fedte a narancsos-rózsaszín rúzs, fehér haját francia kontyba tűzte fel, az arca ragadt a narancssárga púdertől. – A gyerekeim már felnőttek, a férjem egy nizzai kaszinóban tölti a szilvesztert, így hát lejöttünk ide Angellel, hogy mi is mulassunk egy kicsit. – Én is – felelte Vanessa, habár neki nyilvánvalóan nem volt se férje, se gyereke, de még kutyája sem. Cinkosán mosolygott az asszonyra. – De jó is a buli, igaz? A nő kivett valamit zöld Hermés Kelly táskájából, Vanessa pedig rázoomolt, hogy lássa, mi az: négy kis vörös gumicsizma volt.

– Hogy ne menjen a hó a lábujjai közé – magyarázta az asszony, miközben lehajolt, hogy feladja a csizmákat az uszkár lábaira. – Praktikus, ráadásul még nagyon csinos is! – jegyezte meg Vanessa. Most már értette, mit jelent, amit olyan gyakran hallott: „ilyen sincs máshol, csak New Yorkban". Csak New Yorkban fordulhat elő, hogy egy öregasszony és a kiskutyája egyforma vidrabundában elindul egy éjszakai futóversenyen, egy mezőnyben egy lepukkant, félmeztelen dilinyóssal. És ezzel meg is találta a címet a filmetűdjéhez: Csak New Yorkban. Zseniális volt, még akkor is, ha ő maga találta annak saját ötletét. Angel, most már csizmában, körbe-körbe masírozott a havon, egyértelműen fenn hordta az orrát, annyira szépnek tartotta magát. – Jól van, jó kutya! – mondta neki Vanessa; közvetlen közelről követte a kiskutyát a kamerával. Annyira el volt ragadtatva a megtalált témától, hogy észre sem vette: példaképe, a híres Ken Mogul időközben kényelmesen sétálva megérkezett, és a park egyik közeli padjára telepedve őt figyelte. Dan már órák óta Vanessát kereste. Először a lakására ment, mert az tűnt a legkézenfekvőbbnek, hogy ott találja meg. Tizennégyszer csengetett fel neki a kapuból, közben néha az ablaka alá is kiállt, és a nevét kiabálta; végül feladta. Ezután átgyalogolt a Five and Dime-ba, abba a williamsburgi klubba, ahol aznap is Ruby együttese, a CukrosBácsi játszott. A banda éppen próbált, de annyit azért sikerült megtudnia Rubytól, hogy Vanessa valami parkban akar őrült alakokat filmezni éjfélkor. Mekkora előrelépés! Mintha az egész város összes parkja nem lenne dugig tele őrült alakokkal! Az első tippje a Madison Square Park volt, mert a Háború és béké–t itt forgatta a lány; de ez a park, néhány kutyasétáltatótól és egy hajléktalantól eltekintve, aki egy padon aludt egy papírzacskóval a fején, gyakorlatilag néptelen volt. Aztán a Washington Square Parkban kereste Vanessát, amit viszont elleptek a lógó gatyás deszkások és a NYU-s diákok, akik a tilalom ellenére tűzijáték-petárdákat robbantgattak. Végül elgyalogolt abba a városrészbe, ahonnan elindult: céltalanul bolyongott a Central Parkban, és átkozta Vanessát, amiért annyira utálta a mobiltelefont, hogy nem is volt neki. Elindult körbe a víztározó körül, nézte az áramlattal úszó kis jégtáblákat, ahogy néha egymásnak ütköztek, és eltöprengett rajta, hová tűnnek a kacsák télire. És ekkor meglátott egy nagy csapat embert a park 89. utcai bejáratánál. A tömegben pedig ott furakodott egy fehér arcbőrű lány fekete nagykabátban, fekete sísapkában, fekete surranóban; megmegszólította az embereket, akikre egy digitális kamera keresőjén keresztül sandított fel. Dan lesétált a víztározó partjától a park bejáratáig vezető széles kőlépcsőn, és ott lehuppant egy padra, amin már ült valaki: egy harmincas, göndör vörös hajú, szeplős arcú pasas. Szürke sídzsekijéről, amelynek kapucnija prémmel volt szegélyezve, ordított, hogy egy vagyonba került. Kesztyűtlen kezét feneke alá tette, úgy ült a padon; feszülten figyelte Vanessát. – Látod, hogy lopódzik mindig az emberek mögé először, hogy tanulmányozza őket? – kérdezte a fickó Dantől, és Vanessára mutatott. – Szerintem, mire

megszólítja őket, addigra pontosabban tudja, mit fognak neki mondani, mint ők maguk. Dan bólintott. Ki a fene ez a pasas, és mit akar? – Az meg egyszerűen zseniális, ahogy néha tökéletesen a háttérbe húzódik, meg sem mozdul, csak hagyja, hogy az emberek tegyék, amit tenni akarnak. Gyönyörű ez a lány! Dan az ismeretlen felé fordult, és vad tekintettel meredt rá. Azon gondolkozott, hogy behúz neki egyet. A fickó maga elé tartotta a kezét. – Hé, hé, hé, várj! Ken Mogul filmrendező vagyok. Szintén szakmabéli? Dan kurtán nemet intett a kezével. – Nem – mondta, és szavai fehér párafelhőkként törtek az ég felé –, én költő vagyok. Most mindketten azt nézték, ahogy Vanessa leguggol, hogy egy bundába öltöztetett kis vakarcs kutya megszaglászhassa a kamera optikáját. Dan előrehajolt ültében. Ez a lány annyira kecses volt így, kamerával a kezében, és olyan nyugalom áradt belőle, miközben a munkáját végezte! Hogy lehet feltételezni róla, hogy alantas célokra használna fel egy anyagot, amit készített? Dan arra jutott, hogy valószínűleg Jennynek van igaza, aki nem hibáztatja Vanessát. Neki talán tényleg semmi köze nincs ahhoz, hogy a videó felkerült az internetre. Valamilyen úton-módon nyilván rossz kezekbe került a felvétel, amit Vanessa készített. – Jelent már meg tőled valami nyomtatásban? –kérdezte Ken Mogul. – Még nem – mosolygott Dan magában. – De a jövő hónapban a The NewYorker lehozza egy versemet – tette hozzá büszkén.

Ez a srác nem az a srác Már majdnem tizenegy volt, amikor Jenny megérkezett Serena partijára. A határtalanul barátságos taxisofőr, aki hozta, dugóba került a Times Square-en – az egyetlen terén New Yorknak, amit szilveszterkor messze el kell kerülni autóval, mert tele van részeg turistákkal, és horror az egész, ezt még a hülye is tudja. Úgyhogy Jenny kiszállt a taxiból és gyalog ment tovább. Valahogy olyan jólesően felnőttnek érezte magát attól, hogy egyedül rója az utcákat éjszaka, és egy buliba tart, ahol végre viszontlátja a barátját, élete egyetlen szerelmét. Amikor kilépett a tetőtérbe nyíló liftből, kigombolta a kabátját és odanyújtotta a ruhatáros kiscsajnak. Hatalmas mellei kidomborodtak fekete és aranyszínű kötött pulóvere alól: betöltötték az egész termet. Ébresztő, ébresztő! Odabent jó néhány srác azonnal felismerte a kis göndör bögyös barnát arról a videóról, ami a karácsonyi szünet legnagyobb szenzációja volt. Abbahagyták, amit addig csináltak, és tapsolni kezdtek. – Gyere ide, kicsikém, mutasd a tangádat! – rikkantotta piás hangon egyikük, aki régimódi fekete cilindert viselt. – Bebújnál az én kabátom alá is? – kérdezte egy másik. Jenny leforrázva állt a liftajtó előtt. Retiküljét szorongatta, és úgy érezte magát, mint Marika a Diótörő-ben, amikor bekeríti a gonosz Egérkirály hadserege. Tekintetével kétségbeesetten kereste Nate-et. Hol van, ó, hol van az ő Diótörő hercege? A terem másik végében, a bárpultnál egy aranyszőke göndör hajú fiú és egy hátközépig érő barna hajú lány beszélgetett egymással; az arcuk annyira közel volt a másikéhoz, hogy akár csókolózhattak is volna. Úgy vesztek el egymás tekintetében, ahogy Jenny maga is mindig vágyott rá, hogy valakivel átélje ezt: annyira elfoglalta őket szerelmük, hogy megszűnt körülöttük a tömeg, a parti, a világ. A srácok addig-addig tapsoltak és hujjogattak, hogy az aranyhajú fiú és a barna hajú lány végül felkapta a fejét; a hangzavar irányába fordultak, hogy megtudják, mi történt. Ébresztő, ébresztő már végre! És ebben a pillanatban Jennynek bekattant. Nate sosem volt belé szerelmes, mert egy percre sem szűnt meg szerelmes lenni Blairbe. És minthogy hazudott, és eljátszotta, hogy szereti, így utólag egyáltalán nem volt jó vele járni, pedig Dan és Vanessa azt mondta az elején, hogy jó lesz. Nate nem volt Diótörő herceg. Ő is csak egy szemét, rohadt egér! – Nate! – nyögte Jenny, de alig jött ki hang a torkán. Valahogy elbotorkált a bárpultig, ahol a fiú ácsorgott Blairrel, lekapta a türkizkék medaliont a nyakából, és teljes erejéből Nate-hez vágta. – Sajnálom, Jennifer... – kezdte tolni a legócskább rizsát Nate, de a szemében semmi jele nem volt annak, hogy sajnálná, és Jennyt ez már amúgy sem érdekelte. Érezte, hogy Blair rá bámul, de az sem érdekelte.

– Rohadjál meg! – suttogta, és forró könnyek indultak útjukra az arcán. Sarkon fordult, hogy megkeresse a mosdót, és hideg vízzel megmossa egy kicsit az arcát, mielőtt lelép. Szerette volna, amennyire még lehetett, méltósággal elhagyni a terepet. Nate lehajolt, és a zsebébe gyűrte a türkizkék medaliont. A mozgása fáradt és esetlen volt. Blair újabb szál cigit dugott a szájába, és megpróbált meggyújtani egy gyufát a levél gyújtócsíkján, de nem sikerült. Tett még néhány eredménytelen kísérletet, aztán egy dühös sóhajjal a padlóra hajította a gyufaszálat. Nate felnyitotta Zippo öngyújtóját és a lány elé tartotta a lángot, de Blair tudomást sem vett róla. – Mi a baj? – kérdezte Nate, bár szinte biztos volt benne, mi lehet rá a válasz. Blair összeszűkült szemmel nézett rá; a meggyújtatlan cigarettát még mindig az ajka között tartotta. Ez a srác nem álmai pasija volt. Ez a srác egy lejárt lemez volt, egy szánalmas, levitézlett alak. A világ pedig tele volt ígéretesebbnél ígéretesebb ifjú titánokkal: a francnak sem kell helyettük Nate! – Te vagy az egyik oka, hogy már alig várom, hogy elhúzzak innen a Yale–re! – Ne hülyéskedj már! Csak meg akartam gyújtani a cigidet – felelte Nate nyekegve. – Jól van, gyújtsd meg – engedett Blair. Nate tüzet adott neki; a lány mélyen leszívta a füstöt, aztán Nate arcába fújta. – Most pedig húzz el! Nate a homlokát ráncolva csukta be a Zippót, amitől a láng kialudt. Blair mindig túlspilázza a dolgokat. Körülöttük kórusban kezdték a vendégek a visszaszámlálást: –Tíz! Kilenc! Nyolc! – Blair! – Nate tett egy lépést előre. Minden rendben lesz megint, csak meg kell ölelniük egymást, össze kell csókolózniuk... Olyan lesz minden, mint a régi szép időkben. Csakhogy Blair már nem volt ott, ahol az előbb állt; égő cigijét otthagyta Nate lába előtt a padlón, és csak két lapockája között himbálózó barna lófarka látszott belőle a távolból. A terasz teliüveg tolóajtaja felé tartott, mert már csak pár másodperc volt hátra éjfélig, és sokkal fontosabb dolga volt annál, hogy szánalmas lúzerekkel csókolózzon.

Szerenád S-nek Serena úgy kifulladt a tánctól, mintha maratont futott volna. A szája kiszáradt, a lába majd leszakadt, a karja élettelenül lógott. Valaki ráfröcskölte az italát a hajára, de nem izgatta. Egy izgatóan formás fenék vonaglott ritmusra az ő fenekéhez nagyon közel, és ez a fenék zöld katonai nadrágba volt csomagolva, és egy állati helyes, rövid rasztafrizurás sráchoz tartozott. – Hét! Hat! Öt! Aaron megragadta Serena kezét. – Gyerünk a teraszra! – kiáltotta, és már húzta is maga után a lányt a termen keresztül a teliüveg tolóajtó felé. – Serena! – kiáltott rá valaki; mindketten megtorpantak. Serena megfordult, kék szeme elkerekedett a csodálkozástól. Flow állt a liftajtóban világosbarna antilopbőr kabátban, gitártokkal a kezében. A szeme karikás volt, és göndör hajfürtjei az egyik oldalon lelapultak (hosszú volt a repülőút Los Angeles–től idáig), de így is baromi jól nézett ki. Minden csaj dermedten bámult rá, de még a fiúk többsége is. – Helló – villantott rá Serena egy kinos mosolyt. Flow úgy lélegezte be a lányt, mint a friss, üdítő levegőt. String bikinifelsőjében, rövid sortjában, mezítlábasán Serena Flow legmerészebb álmainak istennője volt. Az énekes leguggolt és kinyitotta gitártokját. – írtam neked egy számot idefelé a repülőn –mondta. Serena elengedte Aaron kezét, és karját összefonta maga előtt. Nem akart goromba lenni Flow-val, de mit találjon még ki, hogy a fickó megértse végre, hogy hiába teper, és elhúzzon haza Malibuba? Aaron félszegen, zsebre dugott kézzel állt Serena mellett. Nem volt ellenére, hogy meghallgassa Flow szerzeményét – a teremben senki nem volt, aki bánta volna. – A címe My Kandy Girl – duruzsolta Flow. Átvetette vállán a gitár hevederét, kipengetett néhány akkordot, aztán lehunyt szemmel énekelni kezdett. Te loptad el az én szívem, én bűnhődöm érte. Kifosztottál: feltüzeltél és otthagytál égve. Csokoládé a szerelmem: elolvad a szádban. Hogyha végre megkóstolnád, megtudnád, hogy igy van. Juj, de gáz! Persze, amilyen fejjel ideérkezett...! Ennél gagyibb számot nem valószínű, hogy írtak valaha a világtörténelemben, a vendégek mégis ott zsezsegtek Flow körül totál transzban a zenétől és a pasastól magától. Minden csaj azt remélte, hogy ez az izmos, jóképű srác beindul rá, és ott helyben improvizál neki egy újabb dalt; a fiúk pedig abban bíztak, hogy ha Flow társaságában mutatkoznak, jobb esélyeik lesznek a csajoknál ma éjjel.

Serena küzdött a kísértéssel, hogy dobjon egy dollárt Flow gitártokjába; de ha a szívét már így is összetörte, miért tetézze ezt egy sértéssel? – Gyere – súgta Aaronnak. Hátrálni kezdett a tömegben, és megragadta a fiú kezét. – Menjünk ki a teraszra! Blairt nem lepte meg, hogy Chuck Bass rátalált a teraszon, ahol dühödten ette az olajbogyót, szívta a cigiket, döntötte magába a Veuve Clicquot pezsgőket, és fagyasztotta be a segglyukát. Már majdnem éjfél volt, és Chuckot ismerve, neki most sürgősen kellett találnia valakit, aki a tűzijáték durrogása közepette lepippantja. – Boldog új évet, Blair! – vigyorgott Chuck; a lány elé állt, és se szó, se beszéd, szájon csókolta. Az sem zavarta, hogy Blair szájában még ott volt egy olajbogyómag. A lány elhúzódott Chucktól, és a földre köpte a magot. –Ajánlom is, hogy boldog legyen! – morogta. Chuck átölelte a vállát, de már csúsztatta is apránként lejjebb a kezét a hátán, és csak a fenekén állapodott meg. – Megmondjam, mivel tudnánk igazán megünnepelni az új évet? Blair ellökte magától Chuckot, és az üvegajtón keresztül Katira és Isabelre mutatott, akik egy kis asztalkán álltak a teremben, fogták egymás kezét, és a vendégek kórusával együtt hangosan számolták vissza az óévből hátralévő másodperceket. – Figyelj, ez a két csaj évek óta tökre be van indulva rád – győzködte Chuckot, és közben nagyon vigyázott rá, hogy el ne röhögje magát. – Ha mindenáron „meg akarod ünnepelni az új évet" valakivel, nekik szóljál! Chuck elvigyorodott. – Komolyan mondod? Blair bólintott. – Csak rajta, én addig... – Nem kellett befejeznie a mondatot, mert Chuck már nyomult is befelé az ajtón, hogy egyik kezével az egyik, a másikkal a másik lányt kapja derékon. – Négy! Három! Kettő!

V és D magánjelenete Háromnegyed tizenkettőkor a futók lassú iramban megindultak körbe a parkon. Vanessa velük kocogott kamerával a kezében; igyekezett megragadni arckifejezésükben az elszántsággal és küszködéssel vegyes lelkesültséget. Kint voltak a szabadban, futottak, és közben irgalmatlan hideg volt! A vége felé közeledett az óév, hamarosan kezdődik a következő – talán egyben egy új korszak nyitánya is volt ez a pillanat. A futók nem haladtak olyan gyorsan, hogy Vanessa ne tudott volna könnyűszerrel lépést tartani velük, de minthogy szett-táskáját a startnál hagyta, bakancsa pedig máris feltörte a lábát, úgy döntött, inkább visszafordul a 89. utcai bejárathoz, és megvárja, amíg a mezőny is visszaér: akkor még filmezheti az arcokat. Dan és Ken Mogul ott várt rá a padon ülve. – Jelöléseket kaptam már mindenféle díjakra –mondta éppen Ken de egyelőre nem nyertem semmit. Viszont ha Vanessa hajlandó lesz velem dolgozni, talán ez is megváltozik. – Mióta Dan leült mellé, folyamatosan nyomta a rizsát. Dan nem bánta. Nyitott jegyzetfüzetével az ölében ült a hóesésben és a kandeláberek fényudvarába bámult; kereste a legmegfelelőbb szavakat annak leírására, ahogy a hópelyhek átúsztak a lámpák fénykörén, de olyan lassan, hogy inkább hólebegésről lehetett beszélni, mint hóesésről. Hirtelen Vanessa lépett az egyik lámpa alá, az arca kipirult a futástól, nagy barna szeme ragyogott. Elmosolyodott, mert a látvány tényleg nevetséges volt: az egyik padon ott ült Dan meg egy ismeretlen, idősebb fickó vagány sídzsekiben, mindkettejük vállán jó egycentis hóréteg. Dan barna szemével felnézett rá fehér kötött sapkája alól; tekintetében benne volt egész lelke, és egyáltalán nem tűnt mérgesnek. Úristen, mennyire örült neki, hogy itt látja a fiút! – Mióta ülsz itt? – kérdezte tőle. A sídzsekis pasas felállt. – Ahhoz elég régen, hogy tudjam: veled kezdődik új, fényes korszak a filmtörténetben. Vanessa elnevette magát. Hülyéskedik vele ez az arc? Az ismeretlen odalépett hozzá, és átnyújtotta névjegykártyáját. Ken Mogul filmrendező, ez állt rajta. – A jövő héten Brazíliába repülök, riportfilmet forgatok a riói gyermekprostitúcióról – közölte Ken. – De aztán jó lenne, ha felhivnál, összehozhatnánk valamit együtt. Tök jó vagy, sokat tudnál segíteni. Vanessa odalépett a szett-táskájához és beletette a kamerát. Régóta rajongott Ken Mogul filmjeiért, de abban egyáltalán nem volt biztos, hogy szeretne „sokat segíteni" egy rendezőnek, mindegy, hogy mennyire híres az illető. A maga útját akarta járni. – Szóval? Felhívsz? – rágta a fülét Ken. – Hahó – szólalt meg ekkor Dan halkan a hátuk mögött. Ken a pad felé fordult.

– Ez a srác majdnem ugyanolyan régen vár rá, hogy beszélni tudjon veled, mint én. Egyébként, tényleg, ki vagy te, öreg? Dan felállt a padról, és hagyta, hogy jegyzetfüzete lecsússzon az öléből a hóra. Odalépett Vanessához, megragadta és a karjába zárta a lányt. –Vanessa barátja – szólt hátra a válla fölött Kennek. Aztán, amilyen hevesen csak tudta, megcsókolta a lányt: félt, ha szelíden csinálja, Vanessa nem veszi komolyan. Igen, a barátja volt, a rohadt életbe! És mérges volt rá, és büszke volt rá, és büszke volt magára is, amiért most megcsókolta, és ezzel egyszer és mindenkorra véget vetett ennek a napok óta tartó őrületnek. Vanessa ugyanolyan hevesen viszonozta a csókot. Ken Mogul filmrendező bekaphatja! Az ő készülő filmetűdje százszor jobb, mint bármi, amit Ken csinált. Egyébként pedig ebben a pillanatban semmi kedve nem volt leendő filmes pályafutásáról társalogni. Minden figyelmét és energiáját lekötötte, hogy csókolózik Dannel, a barátjával. Miközben ők csókolóztak, megkezdődött a tűzijáték. A fejük fölött rakéták robbantak, és színes fénybe borították az égboltot. Ha egy film vagy egy vers ilyennel végződik, az botrányosan giccses és elcsépelt; de ez a dolog jobb volt, mint egy film, és jobb volt, mint egy vers. Ez a valóság volt.

J nem esik hanyatt egy rocksztártól Amikor a dal utolsó hangja is lecsengett, Flow kinyitotta a szemét, és észrevette, hogy Serena már nincs ott. Az óra épp ekkor ütötte el az éjfélt: megindult az ölelkezés, csókolózás, papírtrombiták fújása – ővele a kutya sem foglalkozott, és ehhez egyáltalán nem volt hozzászokva. Néhányan heccből százdollárosokat dobáltak a gitártokjába. Flow felmarkolta a bankjegyeket és a padlóra szórta őket; aztán visszatette a gitárt a tokba és rázárta a csatokat. Sarkon fordult, és még elkapta a liftet, aminek éppen csukódott az ajtaja: bedugta a gitártokot a nyílásba, hogy újra kinyíljon. A fülke hátsó falának támaszkodva egy alacsony, göndör hajú, feltűnően nagy mellű lány állt. – Helló – mosolygott rá Flow a rá jellemző szégyellős-kisfiús módon, amikor belépett a liftbe. A kiscsaj nem szólt egy szót sem. Olyan volt az arca, mintha nemrégen sírt volna. – A belváros felé mész? – kérdezte tőle az énekes. – Vár rám egy autó odakint. Ha gondolod, meghívlak egy italra vagy bármire. Jenny nem emelte fel tekintetét a padlóról. Flow, Nate... mind egykutya. Csak azért, mert ez a fickó híres és jól néz ki, neki nem kötelező beszélgetnie vele! Nem, tényleg nem, ez egyértelmű. A lift ajtaja kinyílt: a földszinten voltak. – Kopj le! – vetette oda Jenny Flow-nak. Kiment a forgóajtón az utcára és megállt a járda szélén, hogy leintsen egy taxit. Szilveszter volt, az egész város egyetlen nagy bulivá lényegült át, de ő most szépen hazamegy, és ez egyszer megfogadja apja tanácsát: összegömbölyödik az ágyán és belekezd valami jó könyvbe. Abban a pillanatban, amikor Serena kiért Aaron-nal a teraszra, tűzijáték-rakéták robbantak az égen mindenfelé. Dermesztő hideg volt, és csak pár vendég merészkedett a tolóajtón kívülre. A többiek odabent pezsgőt spricceltek egymás arcába, és amikor a DJ a korábbinál is brutálisabb hangerőre kapcsolt, tombolva kezdtek újra táncolni. Serena lenézett az utcára, ami mostanra már olyan volt, mint egy drogos hallucináció, és megint elfogta az az érzés, amit annyira szeretett: hogy nem igazán tudta, mi fog történni a következő pillanatban, de az biztos volt, hogy valami jó. Még az is lehet, hogy jobb mindennél, ami eddig életében történt vele. – Nézd! – mutatott Serena egy szikrázva felrepülő fénycsóvára, ami aztán az East River fölött felrobbant, és hatalmas kék tűzijátékesőt öntött a városra. Aaron rágyújtott egy gyógynövényes cigarettára. Egy szál pólóban volt, de nem fázott. – Régebben nagyon utáltam a tűzijátékot –mondta, és füstgomolyagot fújt a levegőbe. – Idegesített, hogy hangos, szennyezi a környezetet, viszont egy halom pénzbe kerül.

– De ez most tetszik, ugye? – fordult a fiú felé Serena. Még odabent felkapta egy székről valakinek a báránybőr kabátját, hogy meg ne fagyjon a teraszon, de meztelen lábára nem vett fel semmit: nagyon bejött neki, hogy így ugyanolyan magasak Aaronnal. –Tetszik – bólintott Aaron. – Nekem is – lehelte Serena. Egész testében reszketett, és nem tudta biztosan, hogy azért-e, mert rohadt hideg van, vagy azért, mert mindjárt csókolózni fog Aaronnal. A fiú megfogta a kezét. – Nem fázol? – kérdezte. – Nem. Aaron szája lassan mosolyra húzódott. – Amíg vége nincs a tűzijátéknak, még ne csókolózzunk, oké? – Oké – felelte Serena meglepetten. Márpedig a meglepetéseknél semmit sem szeretett jobban. A Times Square-ről újabb hatalmas hullámban lőttek fel rakétákat. – Remélem, kibírom addig. Most, hogy a kolibri végre talált magának egy olyan virágot, amin hosszan vágyott elidőzni, nem tudott másra gondolni, csak hogy le akar szállni rá. – Csókolózzatok nyugodtan most rögtön – szólalt meg egy lányhang a hátuk mögött. – Attól a tűzijáték után még folytathatjátok! Hátrafordultak: Blair volt az. Csak pár méterre állt tőlük, égszínkék Marc Jacobs kabátjába burkolózott, de így is reszketett a hidegtől. – Boldog új évet! – mondta, odalépett Aaronhoz és adott két puszit az arcára. Aaron megölelte Blairt. Szépen, rendesen, ahogy egy bátyhoz illik. – Boldog új évet, hugi! Blair kibontakozott mostohabátyja karjából, hogy magához szoríthassa barátnőjét. – Boldog új évet! – sikított fel a két lány egyszerre, aztán arcukat egymás hajába fúrták. Most már olyan furcsának tűnt, hogy az óév egy részében kedvük lett volna legyilkolni egymást. – Na jó – lépett hátra Blair –, most már tényleg csókoljátok meg egymást! Otthagyta őket, hogy eldönthessék, most azonnal csókolózni kezdenek, vagy várnak még egy kicsit. Átment a terasz másik végébe, ami a Hudson-folyóra és a kikötőre nézett, és gyönyörködött a tűzijátékban: figyelte, ahogy a Szabadság– szobor fölött robbanó rakéták színes szikrazápora a mély, fekete vízbe hullik. Forgatókönyvének utolsó előtti jelenete egy csókkal végződött. Már csak a befejezést kellett megírnia, a végkifejletet. A történet igazából nem is lesz lezárva, döntötte most el. Legalábbis véglegesen nem. Az igazán jó történetek mind ilyenek. Talán az lenne a legjobb, ha a film a másnap reggelre váltana. Audrey viccelődhetne egy sort a pénztáros fiúval a sarki boltban, ahonnan a kávét hozza magának. Aztán nevethetne magában, kortyolhatna egyet a kávéjából, kimehetne az üzletből az utcára – hadd találgasson csak mindenki!

Figyelem: a valódi neveket, helyszíneket és eseményeket megváltoztattam, hogy megvédjem az ártatlanokat. És megvédjem magamat – ,az ártatlanok" dühétől.

Hey, people! Hát az utolsó karácsonyi kívánságom, a sorsfordító szilveszteri buli is abszolút teljesült! És szerintem így van ezzel mindenki, aki ott volt S észveszejtően fantasztikus partiján. Miért, liányan kötöttetek volna rá fogadást, hogy Flow eljön? Szerencsétlen, ha tudná, mennyivel jobb volt a buli az után, hogy elment! A mailjeitekbői: Csá, BG! Azt hallottam, hogy S az egész szilveszteri partit a drogos pénzeiből fizette. Nem tudom, én nem voltam ott, de gyanús, hogy másként hogy tudta volna megszerezni ezt az izlandi DJ–t! –alvilág Kedves alvilág! S családja olyan kő gazdag, hogy S mindenféle drogos pénzek nélkül is bármikor megengedhet magának egy full extrás bulit. Egyébként pedig, ha ott sem voltál, mi a fenének ugatsz bele? –BG

Kedves BG! Azt hiszem, táncoltam veled a szilveszteri bulin. Jói gondolom, inogy szőke vagy, és szuper az alakod? –CliffS Helló, CliffS! Meglehet. Többet nem árulok el. –BG Lebukta! Jó ismerőseim újév napján, hajnalban látták C–t a Tribeca Star Hotel előterében: K–t és l–t átölelve aludt egy kanapén. Úgy tűnik, a családi lakosztályig már nem jutottak el. N–t a Union Square Park–ban füleltük le, amint a haverjaival szívta a

vízipipát. Hát igen, a legjobb azzal befejezni az éjszakát, amivel elkezdtük! Kémeim jelentették, hogy V és D kézen fogva romantikázott a Strand Könyváruház-ban. Egy ilyen helyen is csak ez a kettő képes begerjedni! Biztos forrásból tudom, hogy S és A a Florent-ban reggelizett. Állati fáradtnak, de iszonyú boldognak tűntek. B a buliról jövet a Madison sugárút-on állítólag még betért egy sarki boltba, és az ott vett nagy pohár kávéval a kezében ment haza. Végezetül megtudtam, hogy J elégette egy halom festményét a West End sugárút-on egy fém szemétgyűjtőben. Közben állítólag belekóstolt a dohányzás örömeibe is. Most, hogy az egész világ fáj neki, muszáj beletanulnia a tragika szerepkörbe! Kérdések és válaszok Lesz, aki egyszer végre megszabadítja B–t a szüzességétől? És ha igen, ki lesz az? Sikerül N–nek jó útra térnie annak ellenére, hogy így is imádjuk? Megállapodik végre S A mellett? Bírja vele egy napnál tovább? Most, hogy megjelenik nyomtatásban egy verse, kész már D lefeküdni V-vel? Talál J olyan fiút, aki igazán szereti? Lesz köztünk olyan, aki még időben túlteszi magát a másnaposságon, hogy határidőre leadja az egyetemi felvételi lapjait? És, ami még fontosabb: lesz köztünk olyan, akit felvesznek bárhová is? Hát én mindezen nem fogom betegre izgulni magam. A most kezdődő félévben egyik buli követi majd a másikat, és én úgy tervezem, hogy állati jól fogom magam érezni! Még hallotok rólam! Imádom, ha utáltok!

KEDVES OLVASÓNK! Az Ulpius–ház Könyvkiadó kínálata megtekinthető a www.ulpiushaz.hu című honlapon. Újdonságainkról, bemutatóinkról, akcióinkról hírlevélben olvasóinkat, amelyre szintén a honlapon regisztrálhatnak.

tájékoztatjuk

Ulpius–ház Könyvkiadó, Budapest Felelős kiadó Kepets András Szerkesztene Huszti Gergely Nyomta és kötötte az Alföldi Nyomda Zrt., Debrecen Felelős vezető György Géza vezérigazgató