Budaörs keresztjei Kreuze in Budaörs

Boross Nóra – Várhegyi István

Boross Nóra – Várhegyi István 

Budaörs keresztjei – Kreuze in Budaörs

Budaörs keresztjei Kreuze in Budaörs

12 11

10

13 14 5

6

9

3

4 2

1

Feleségemnek, Juhász Gabriellának, akinek türelme és szeretete nélkül nem született volna meg ez a kötet. Szeretettel ajánlom gyermekeinknek. Für meine Ehefrau, Gabriella Juhász, ohne deren Geduld und Liebe dieses Buch nie entstanden wäre. Ich empfehle es auch mit viel Liebe unseren Kindern. VI Szívből ajánlom ezt a könyvet a Boross és a Kárpáti családnak Ich empfehle dieses Buch herzlich den Familien Boross und Kárpáti. BN

GPS PONTOK 3 1. 47.4661900, 19.0146600 3 2. 47.4632700, 18.9832100 3 3. 47.4661900, 18.9738300 3 4. 47.4644600, 18.9689200 3 5. 47.4615500, 18.9628500 3 6. 47.4601500 18.9519100 3 7. 47.4593700, 18.9313600 3 8. 47.4584600, 18.9160800 3 9. 47.4549600, 18.9625800 310. 47.4628500, 18.9519200 311. 47.4649500, 18.9559400 312. 47.4654000, 18.9611700 313. 47.4630500, 18.9607600 314. 47.4621600, 18.9625600

Boross Nóra–Várhegyi István

Budaörs keresztjei Kreuze in Budaörs

© Boross Nóra Budaörs, 2010 © Várhegyi István Budaörs, 2010

Köszöntő Mindig jó érzéssel tölt el, ha kereszttel találkozom szűkebb vagy tágabb környezetemben. Családokat látogatva, a lakásban tisztelettel elhelyezett feszületet látok – úgy érzem –, rokonokhoz érkeztem, hisz valahol együtt gondolkodunk és érzünk, mert a kereszt, a feszület Jézus Krisztusról, a megfeszítettről beszél. Ő számunkra a Megváltónk, az Üdvözítőnk. Tereinken, utcáinkon, határainkon található kőkeresztek, vagy nagyon szép kovácsoltvas keresztek ugyancsak sokat beszélnek, nem csak azokról, akik állíttatták, de állításuk idejéről is. Hívő ember tisztelettel emelte meg kalapját, vagy rajzolt magára keresztet, amikor elment előttük. Így hajtom meg fejemet a könyv előtt is, amelyben összegyűjtve láthatjuk a Budaörsön volt és még látható keresztek, feszületek képeit. Örömmel lapozom és kívánom, hogy minél többen olvassák érdeklődéssel és nemes kíváncsisággal – gazdagodjunk múltunk ismeretével és töltekezzünk elődeink hitével. Budaörs, 2010. január 22. Varga János plébános



Grußworte Es erfüllt mich immer mit Wohlwollen, wenn ich in meiner engeren oder weiteren Umgebung ein Kreuz sehe. Besuche ich Familien, und erblicke in den Wohnungen ein ehrwürdig angebrachtes Kreuz, so habe ich das Gefühl, ich bin bei Verwandten, denn irgendwie denken und fühlen wir gleich, denn das Kreuz, das Kruzifix spricht über Jesus Christus, über den Bekreuzigten. Er ist unser Erlöser, unser Erretter. Die Steinkreuze oder die wunderschönen geschmiedeten Kreuze auf unseren Plätzen, an den Straßen und an den Feldern erzählen sehr viel, nicht nur über jene, die sie erstellen ließen, sondern auch über die Zeiten ihrer Erstellung. Die Gläubigen hoben ehrfurchtvoll ihre Hüte oder bekreuzigten sich, wenn sie an ihnen vorbeigingen. So erweise auch ich meine Ehrerbietung vor diesem Buch, in dem alle in Budaörs stehenden und in der Erinnerung der Menschen noch vorhandenen Kreuze zusammengefasst und abgebildet sind. Mit Freuden blättere ich im Buch und wünsche mir, dass noch viele Menschen mit Interesse und edler Neugier es in die Hände nehmen. Erweitern wir unser Wissen über unsere Vergangenheit und bereichern wir uns mit dem Glauben unserer Ahnen!  Budaörs, den 22. Januar 2010  Pfarrer János Varga



Ajánlás „Emeljük tekintetünket a hit szerzőjére és bevégzőjére, Jézusra, aki a rá váró öröm helyett elszenvedte a keresztet, nem törődött a gyalázattal, és most az Isten trónjának jobbján ül. Igen gondoljatok őrá, aki a bűnösök részéről ekkora ellentmondást viselt el, hogy ne lankadjatok, és bensőleg el ne csüggedjetek.”  (Zsidókhoz írt levél 12,2-3)

V

ándorutunk szegélyén, lépten-nyomon ott állnak a keresztek, Krisztus keresztjei. Városunk egyik legmagasabb pontján, a háztetők felett, a Kőhegy keresztje feszíti a teret, a templomunk toronykeresztje összeköti az eget a földdel, megannyi közterünket, utcánkat szenteli meg a kőbe zárt istenarc, melyeket ez a kötet szeretne ismertetni, bemutatni a Tisztelt olvasónak. Megcsodálhatjuk bennük a művész kézügyességét, figyelmeztethetnek bennünket keresztény gyökereinkre, akár elmondathatnak velünk egy fohászt is, vagy csak a hétköznapok megszokottságával elsuhanunk mellettük. Azt azonban nem felejthetjük el, hogy a kereszt: paradoxon. Szimbóluma a megsemmisülésnek, a megsemmisítésnek, a kudarc élményének, a tervek meghiúsulásának, a távlatok lezárulásának, ugyanakkor a halálon aratott győzelemnek, a megváltásunknak, életünk legmélyebb értelmének, az ember és az Isten barátságának, a kiengesztelődésnek. Korunk sikerorientált. Természetes beidegződés, hogy félünk a kudarctól, attól, hogy keresztülhúzzák terveinket. Vajon gondoltunk-e már arra, hogy aki túlságosan ragaszkodik életéhez, az elveszíti azt. De, aki meri szétosztani az életét, megtalálja azt. A szenvedő szolga mégis megdicsőült. „Ecce homo!” – „Íme, az ember!” Életünk keresztnek hitt megpróbáltatásai, akár emberré is tehetnek bennünket, lehetnek életem értelmének, győzelmének eszközei.



A keresztnek felső ága égre mutat, nagy örömhírt tudat: »itt van a te utad« a kereszt két karja a légbe szétszalad, rajta sovány kezek tört vért virágzanak: »vigyázz: őr a lélek, de a test megszakad, kétfelé visz ösvény s te szabad vagy, szabad« a keresztnek alsó ága földre mutat: »vesződj: itt áss kutat, lásd benne arcodat.« (Weöres Sándor: Kereszt-árnykép) Ezen gondolatszilánkok segítsenek abban, hogy máshogy is gondolkodhatunk, nézhetünk fel a háztetők fölé, haladhatunk tovább… Budaörs, 2010 Kiss Csaba káplán, Budaörsi Nepomuki Szent János Plébánia

Widmung „Lasst uns auf Jesus blicken, den Urheber und Vollender des Glaubens; er hat angesichts der vor ihm liegenden Freude das Kreuz auf sich genommen, ohne auf die Schande zu achten, und sich zur Rechten von Gottes Thron gesetzt. Denkt an den, der von den Sündern solchen Widerstand gegen sich erduldet hat; dann werdet ihr nicht ermatten und den Mut nicht verlieren.“ (Brief an die Hebräer 12,2-3) Entlang unseres Wanderweges stehen auf Schritt und Tritt Marterl, die Kreuze von Christus. Auf einem der höchsten Punkte unserer Stadt, über den Dächern umspannt das Kreuz auf dem Steinberg den Raum, das Kreuz auf unserem Kirchenturm verbindet Himmel und Erde, unsere Straßen und Plätze werden geheiligt von dem in den Stein gesperrten Gottesantlitz, das in diesem Buch dem verehrten Publikum vorgestellt wird. Wir können die Begabung der Künstler hierbei bewundern, sie können uns aber auch an unsere religiösen Wurzeln erinnern, uns bei unserem Gebet begleiten oder wir eilen ganz einfach nur im Alltagsgrau an ihnen vorbei. Wir dürfen aber nicht vergessen, dass das Kreuz ein Paradoxon ist. Es steht als Symbol für Untergang, für Zerstörung, für das Versagen, für das Scheitern der Pläne, für die Aussichtslosigkeit, zugleich symbolisiert es aber auch den Sieg über den Tod, unsere Erlösung, den tiefsten Sinn unseres Lebens, die Freundschaft zwischen Gott und Mensch, die Versöhnung. Unser Zeitalter ist erfolgsorientiert. Reflexartig haben wir Angst vor dem Versagen und davor, dass unsere Pläne durchkreuzt werden. Haben wir schon mal daran gedacht, wenn jemand zu sehr am Leben hängt, der verliert es. Wer es aber wagt, sein Leben zu (ver)teilen, der findet es. Der leidende Diener erhält seinen Lobpreis. „Ecce homo“ – „Seht, was ist der Mensch!“ Die als ein Kreuz aufgefassten Herausforderungen unseres Lebens können uns zum Menschen avancieren, können zum Sinn unseres Lebens, zum Mittel des Triumphes werden.

Budaörs, 2010 Csaba Kiss, Kaplan Pfarrei des Heiligen Johannes von Nepomuk,



Szerzői előszó

J

ó pár évig érleltem magamban ennek a kötetnek a megjelentetését. Érleltem, mert sejtettem, hogy olyan területre tévedhetek, amiben nagy az adóssága minden budaörsi írástudónak. Sajnos azt kell mondanom, hogy az adósság sokkal nagyobb, mint gondoltam. Az utolsó óra, utolsó percének végén kezdtünk hozzá, hogy a még fellelhető hiteles forrásokat megszólaltassuk. Nem mindig sikerült elérnünk már őket. A tehetetlenség dühe olyankor a keserűséggel vegyült. S az sem nyújtott vigaszt, hogy amikor megkérdeztem egyik interjúalanyomat – miért nincsenek fényképek és szájhagyományok a keresztekről –, azt mondotta: „A svábság elfeledni igyekszik azt a sok szörnyűséget, amit ellenük elkövettek. Ezért maradt fent oly kevés anyag az ősöktől”. Vigaszt nem nyújtott, de megértettem a magyarázatot, aminek ellenére mégis kiállok a gyökerek ápolása mellett. Még akkor is, ha azok fájó sebeket szakítanak is fel. Bár az útszéli feszületekről már az 1700-as években említést tesznek különböző írásos dokumentumok. Említést tesznek, de nem írják meg a történetüket, így azok eredete és a rájuk épült legendák valószínűleg örökre elvesztek az utókor számára. A fellelhető irodalom negyven keresztről tesz említést, ám ezeknek nagy része ma már az enyészeté. A jelenleg ismert keresztek többségét az 1800-as években állították, ami nem olyan távoli múlt, ám a kitelepítés és a lakosság összetételének mesterséges megváltoztatása kitörölte az emlékezetekből az állításukhoz kapcsolódó történeteket. Találtunk olyan keresztet, amelyhez új történet kapcsolódik és vannak, amelyek dicsőséges némaságban őrzik állíttatásuk titkát. Rossz belegondolni, hogy a múlt század hatvanas éveiben tűnt el nyomtalanul a Baross utca–Árpád utca sarkán álló ház előkertjéből a fafeszület, rajta pléh Krisztussal. Gondos állítói a keresztet is pléhvel borították, hogy megóvják az időjárás viszontagságaitól. Az utódok, és itt nem csak az egyenes ági leszármazottakról beszélünk, még csak egy fényképet sem őriztek meg erről az emlékhelyről. Szintén a hatvanas-hetvenes években veszett nyoma a Farkasréti úton a Starentanz-kápol-



Vorwort des Verfassers

D

ie Idee dieses Buches trage ich schon seit einigen Jahren mit mir herum. Ich ließ die Idee in mir wachsen und reifen, denn ich vermute, ich habe mich auf ein Gebiet verirrt, auf dem viel nachzuholen ist. Ich muss leider gestehen, der Nachholbedarf liegt viel höher, als ich das vermutet habe. Wir begannen in der letzten Minute der letzten Stunde, die noch auffindbaren authentischen Quellen zu erschließen. Nicht immer ist es uns gelungen, sie zu finden. Der Zorn der Ohnmacht vermischte sich in diesen Fällen mit Verbitterung. Auch das verlieh mir keinen Trost, als ich jemanden befragte, wieso es keine Bilder und mündliche Überlieferungen über die Kreuze gäbe und darauf folgende Antwort erhielt: „Die Ungarndeutschen versuchen all das Böse zu vergessen, das gegen sie verbrochen wurde. Deshalb ist nur noch so wenig von den Ahnen vorhanden.“ Es verlieh mir keinen Trost, aber ich verstand die Ursache und ich bin trotz allem für die Pflege der Wurzeln. Auch dann, wenn dabei schmerzende Wunden aufreißen. Über Wegkreuze berichten bereits verschiedene Schriftdokumente aus den 1700er Jahren. Sie werden hierin erwähnt, aber ihre Geschichte erfahren wir nicht, und so gingen ihr Ursprung und die an sie knüpfenden Legenden für die Nachkommen wahrscheinlich für immer verloren. Die auffindbare Fachliteratur benennt vierzig Kreuze, aber der größte Teil davon ist heutzutage längst verfallen. Die meisten jener Kreuze, die heute noch stehen, sind in den 1800er Jahren aufgestellt worden, das noch garnicht so lange her ist, aber die Vertreibung und die gewaltsame Veränderung der Zusammensetzung der Bevölkerung löschte ihre Entstehungsgeschichten aus der Erinnerung. Wir fanden Kreuze, an die neue Erzählungen knüpfen, und es gibt welche die das Geheimnis ihrer Aufstellung stolz und stumm für sich bewahren. Es läuft einem kalt über den Rücken, wenn man bedenkt, dass in den 60er Jahren des vorigen Jahrhunderts das Holzkreuz mit einem Blechchristus von der Ecke Baross und Árpád Straße spurlos verschwand. Die vorsorglichen Ersteller ließen sogar das Kreuz mit Blech beschlagen, damit es vor Wetterschäden geschont bleibt. Die Nachkommen, und nicht nur die geradlinigen sind hier gemeint, haben nicht einmal ein Foto von dieser Gedenkstätte aufbewahrt. Ebenfalls seit den sechziger, siebziger Jahren fehlt jede Spur vom Kreuz an der Starentanz Kapelle, und ein Foto davon ist auch nicht mehr aufzufinden. Das Eisenkreuz mit Korpus an der Rupphegyi Straße fiel zwischen dem 22. Dezember 2005 und dem 16. Januar 2006 den Alteisensammlern zum Opfer. 

na mellett álló keresztnek, amelyről csak egy homályos fotográfiát leltünk fel. A Rupphegyi úti vaskereszt a korpusszal pedig 2005. december 22. és 2006. január 16. között lett a vasgyűjtők zsákmánya. Szomorú tény, hogy e könyv megjelenésekor már csak tizennégy keresztről, és pár útszéli emlékoszlopról tudunk. Elgondolkodtam, hogy mennyi lelkes hivatásos és amatőr néprajzkutatóval találkoztam Székelyföldön, akik szerencsésebbek a Budaörsön kutatóknál. Ott messze az anyaországtól a székelyek még tudják, hogy az emlékezés, a mesék és ősök történetei tartást adnak az identitásukban megingóknak. Ezért fontos, hogy minden lehetséges eszközzel megpróbáljuk felkutatni azokat az apró emlékezettöredékeket, amik segítenek eligazodni az ősök világában. Az emberek a növényekhez hasonlóan ezer gyökérrel kötődnek a múltjukhoz, ha elvesszük tőlük a meséiket, történeteiket, akkor gyökértelenül és céltalanul élik életüket. Elfelejtik, honnan és miért jöttek, és azt sem tudják, hova tartanak. Könyvünk célkitűzése a keresztek körül kialakult legendák megismertetése. Tesszük ezt azzal a meggyőződéssel, hogy az utolsó óra, utolsó perceiben talán még sikerül fellelnünk olyanokat, akiknek vannak még emlékeik, amik tovább adhatók az utódoknak. A könyv meghívó egy rendhagyó keresztútra, amely keresztről keresztre végigvezeti a város kevésbé ismert pontjain az olvasót, és minden állomásnál egy-egy gondolatot ad útravalónak. Csak remélni merjük, hogy évről évre kézbe veszik majd a könyvet, és végigjárják Budaörs keresztjeinek az útját. S bár az elveszett történeteket ezzel visszahozni már nem lehet, de új történetek születhetnek a keresztekhez kapcsolódva, amikre vigyázni fognak, és időben átadják majd gyermekeiknek, unokáiknak.

10

Traurige Tatsache, dass wir in der Zeit des Erscheinens dieses Buches nur noch über vierzehn Kreuze beziehungsweise Gedenksäulen am Wegrand Bescheid wissen. Ich dachte nach, wie viele begeisterte professionelle und laienhafte Volkskundeforscher ich im Sekler Land (Rumänien) traf, die sich viel glücklicher schätzen können, als die Budaörser Forscher. Dort, weit weg vom Mutterland wissen es die Sekler noch sehr gut, dass die Erinnerung, die Erzählungen, und die Geschichten der Ahnen einen festen Halt für diejenigen geben, die in ihrer Identität verunsichert sind. Deshalb ist es wichtig, jedes Mittel dafür zu nutzen, all die kleinen Erinnerungssplittern zu erforschen, die uns behilflich sein könnten, uns in der Welt der Ahnen zurecht zu finden. Die Menschen, ähnlich den Pflanzen, sind mit tausend Wurzel-Fäden an ihre Vergangenheit gebunden, wenn wir ihnen ihre Märchen, ihre Geschichten wegnehmen, dann fristen sie ihr Leben entwurzelt und ziellos. Sie vergessen, woher und warum sie gekommen sind, und haben auch keine Ahnung, wohin sie ihr Weg führt. Unser Buch hat sich als Ziel gesetzt, die um die Kreuze gewobenen Legenden zu erzählen. Dies tun wir im festen Glauben daran, dass wir in den letzten Minuten der letzten Stunde vielleicht noch Leute auffinden können, die noch über Erinnerungen verfügen, die man an die Nachfahren weiterleiten kann. Das Buch lädt zu einem außergewöhnlichen Kreuzgang ein, der den Leser von Kreuz zu Kreuz durch die weniger bekannten Stellen der Stadt führt, und bei jeder Station einen Gedanken als Wegzehrung mitgibt. Ich kann nur hoffen, dass man das Buch von Jahr zu Jahr in die Hand nehmen wird, und man am Weg der Budaörser Kreuze entlang gehen wird. Man kann zwar verlorene Geschichten dadurch nicht mehr zurückholen, aber neue Erzählungen könnten auf Inspiration der Kreuze entstehen, auf die wir jetzt aufpassen und rechtzeitig unseren Kindern und Enkelkindern weitergeben werden.

11

GPS: 47.4661900, 19.0146600

1 – Dauner Józsefné Herczog Mária 2 – Rikker-kereszt Budapest felől 3 – Korpusz 4 – Tábla a kereszt alján

1 – Frau Maria Dauner, geborene Herczog 2 – Das Rikker-Kreuz aus Budapester Richtung 3 – Korpus 4 – Tafel am unteren Teil des Kreuzes 12

3

rikker-kereszt Das Rikker-Kreuz

13

I. Állomás Mindenki életében vannak szenvedések, botlások, fájdalmak. Mindenki találkozik életében elutasítással, ítélettel. Mindenki szembesül a halállal, ezért minden ember élete egy keresztút. Olyan út ez, amelyet végigjár minden halandó, a végállomás mindenkinek azonos, függetlenül attól, hogy ki mekkora utat tett meg.

Elgondolkodtató, mennyi Pilátus lakozik bennünk. Meggondolatlanul, alaptalanul a tényeket és a realitást félretéve apró előnyök halmazának birtoklásáért nap mint nap ítélkezünk mások felett. Kérdéseket teszünk fel magunk igazolására, de a válaszokra nem vagyunk kíváncsiak. Nem vagyunk kíváncsiak egymásra, mert ha odafigyelnénk, akkor nem ítélkeznénk. Nem háríthatnánk másra a döntéseink következményeit. Rádöbbennénk, hogy az általunk megítélt, elítélt sem kevesebb nálunk. Sőt attól, hogy érezzük a mámorító hatalmat, sokkal kisebbek, és sebezhetőbbek vagyunk, mint újszülött korunkban. Aki ítéletet mond, maga is megítéltetik.

A pilátusi ítéletek következményeként kiázott kezekkel csak szennyesre mosott kezet szoríthatunk anélkül, hogy kisebesedett bőrünk nyirkossága elárulná alantasságunkat. Ítélni annak van joga, ki maga már megítéltetett.

14

I. Station Im Leben eines jeden Menschen gibt es Leiden, Fehltritte, Schmerzen. Wir alle erfahren in unserem Leben Zurückweisungen, Urteile. Ein jeder von uns wird dem Tod begegnen, deshalb ist unser aller Leben ein Kreuzweg. Es ist ein Weg, den ein jeder Sterblicher gehen muss, die Endstation ist bei allen dieselbe, unabhängig davon, wie lange der Weg ist, den man zurückgelegt hat.

Es ist bedenklich, wie viele Pilatus in uns leben. Wir urteilen Tag für Tag über die anderen unüberlegt, unbegründet, ungeachtet der Tatsachen und der Realität, um an eine Menge kleiner Vorteile zu kommen. Wir stellen Fragen, um uns zu rechtfertigen, aber auf die Antworten sind wir nicht mehr neugierig.

Wir sind nicht neugierig aufeinander, denn würden wir aufpassen, dann würden wir nicht urteilen. Dann würden wir die Folgen unserer Entscheidungen nicht auf andere abwälzen. Wir würden erkennen, dass der von uns Beurteilte, Verurteilte auch nicht minderwertiger ist als wir. Ja, wir sind im Taumel der betörenden Macht sogar viel kleiner und verletzlicher, als wir das als Neugeborene waren. Wer ein Urteil spricht, wird selbst gerichtet.

Als Folge der Pilatus-Urteile können wir mit aufgeweichten Händen nur eine schmutzig gewaschene Hand drücken, ohne dass unsere aufgesprungene Haut unsere Niederträchtigkeit verraten würde. Ein Recht zu Urteilen hat nur derjenige, der selbst schon verurteilt wurde.

15

Rikker-kereszt

B

udaörs egykori lakóinak életére az időjárás nagy hatással volt, mivel többségük a földművelésből élt. Ezért sok kereszt története kapcsolódik valamilyen rendkívüli időjárás miatti balesethez. Ennek a feszületnek az egyik érdekessége, hogy Budaörs határán kívül állt és áll ma is, mégis budaörsi keresztnek tekintendő. A Rikker család budaörsi volt, de az 1946-os kitelepítés után nem maradt egyetlen Rikker sem Budaörsön. A Rikker család keresztjének történetéhez Dauner Józsefné, Herczog Mária segítségével sikerült közelebb jutni. Herczog András bácsi lánya, édesapja elbeszéléséből és a környéken élők emlékezéseiből két történetet kapcsolt a kereszthez. Az első elbeszélést, sokan mesélték hasonló tartalommal, mindig más és más kereszthez kötve a cselekményt. – Nem messze innen lakik egy néni, akit rendszeresen látok a kereszt környékén tevékenykedni. Már elég régen nem láttam őt, ezért elmentem a házához. Mivel idős és bizalmatlan, nem engedett be. Így ő az ablakból, én pedig a kerítés tövében állva diskuráltunk. A néni elmesélte, amit a kereszt történetéről tudott. Bennem pedig felidézte, amit édesapám mesélt a feszületről. A Beregszászi út mellett még mindig látható az ároknak egy darabja, ami mellett megközelítették a földművesek a gyümölcsöseiket. A tehetősebbek saját szekérrel mentek az úton, a szegényebbek gyalogszerrel. 1 Az ezernyolcszázas években élők tudták, hogy az időjárás nagyon szeszélyes tud lenni, arra azonban a Rikker házaspár nem számított, hogy szekerestül az árokban lelik a halálukat. Úgy tudjuk, hogy a keresztet Georg és Magdalena Rikker emlékére emelték a hozzátartozók. Édes­apám, mikor elkezdték beépíteni a gyümölcsöskerteket és feltöltötték az árkot, sokszor mondta: „...akik ezt kitalálták, nem tudják, hogy mekkora mennyiségű víz szokott lejönni a hegyről”. Az időjárás napjainkban is okoz meglepetéseket ezen a vidéken. A Beregszászi út kör16

Das Rikker-Kreuz

D

as Wetter hatte immer große Auswirkungen auf das Leben der einstigen Wuderscher, denn die meisten lebten aus der Landwirtschaft. Viele Entstehungsgeschichten von Kreuzen knüpfen deshalb an Unfälle, die wegen einer ungewöhnlichen Wettererscheinung passierten. Eine Besonderheit dieses Kreuzes ist, dass es früher und sogar heutzutage immer noch außerhalb der Ortsgrenze liegt, es aber trotzdem als Wuderscher Kreuz betrachtet werden kann. Die Rikkers waren eine Wuderscher Familie, aber 1946, nach der Vertreibung, blieb kein einziger Rikker in der Ortschaft. Zur Geschichte des Kreuzes der Familie Rikker kommen wir mit Hilfe von Frau Dauner, geborene Maria Herczog näher. Die Tochter von Andreas Herczog knüpfte - anhand der Erzählungen ihres Vaters und nach Erinnerungen der in der Gegend Wohnenden - zwei Geschichten ans Kreuz. Die erste Version wurde von vielen Leuten ähnlich erzählt, jedoch immer mit jeweils anderen Marterln im Zusammenhang. – Unweit von hier wohnt eine ältere Frau, die ich oft sehe, wie sie sich ums Kreuz kümmert. Ich hatte sie längere Zeit nicht mehr gesehen, deshalb ging ich zu ihrem Haus. Da sie schon älter und misstrauisch ist, ließ sie mich nicht rein. Sie sprach zu mir aus dem Fenster, ich stand am Zaun, so unterhielten wir uns. Die Frau erzählte mir, was sie über die Geschichte des Kreuzes wusste. Und in mir wurde die Erinnerung an die Worte meines Vaters über dieses Kreuz wach. An der Beregszászi Straße ist ein Teil jenes Grabens immer noch zu sehen, an dem die Leute zu ihren Obstgärten entlang mussten. Die Reicheren fuhren mit ihren Pferdewagen, die Ärmeren gingen zu Fuß ihren Weg. 17

2

nyékén élők sokszor kényszerülnek pincéikből a hegyről lezúduló hatalmas mennyiségű vizet kiszivattyúzni. Gyakorta megfigyelhető, amint a Szabadság-hegy felett előbuknak a félelmetes fekete felhők. Mintha az égiek gyászleplet görgetnének át a hegyormon, és korai sötétségbe borítják a völgyben lakókat. Majd villámlik és mennydörög, megzörgetve a hagyományos ablaküveget a keretükben. Mindez csak bevezető, mert a hirtelen leszakadó eső a völgyben hömpölyögve keres utat magának, és minden mozdíthatót magával sodor, hordalékkal töltve meg a Budaörsi utat a kereszt előtt. A kereszt szárán közel a földhöz egy emléktábla őrzi az elhunytak nevét és a feszület állításának dátumát. A tábla közepén két katolikus jelkép látható. A horgony az örök üdvösségbe vetett reményt szimbolizálja. Hangsúlyozva a feltétlen biztonságot a keresztényeknek, akik bátran reménykedhetnek Isten ígéretében. A másik jelkép a tőrrel átdöfött szív, amely Szűz Mária szívét és fájdalmát hivatott kifejezni. A jelkép több budaörsi kereszten látható, mivel a budaörsiek körében erős volt a Mária-tisztelet. Mária 3 hét fájdalmának ünnepét 1423-tól ünneplik szeptember 15-én. A Szűzanya fájdalmainak kultuszát egyrészről az evangélium alapozza meg, másrészről az ősi hagyományokból táplálkozik. A fájdalmak tételesen a következők: A kis Jézus körülmetélése. Az Egyiptomba menekülés. A tizenkét esztendős Jézus keresése. Mária találkozása a kereszthordozó Jézussal. Jézus megfeszítése. Jézus testének levétele a keresztről. A Megváltó sírba tétele. A másik történet nem nyúlik vissza olyan régre, mint az első. A második világháború befejezéséhez kötődik, ami alig egy félévszázadnyi idő. Bár sokan vannak, akik átélték a háborús időket, mégis nehezen található olyan személy, aki szemtanúként mesélné el a történteket. Herczog Mária személyesen nem élte át az alábbiakat, csupán mások elbeszéléseit mesélte: 18

Die Menschen in den 1800er Jahren wussten über die Tücken des Wetters Bescheid, aber das Ehepaar Rikker hätte bestimmt nie gedacht, dass sie mit ihrem Pferdewagen im Graben landen und dort ihren Tod finden werden. Wir nehmen an, dass das Marterl als Andenken an Georg und Magdalena Rikker von deren Familienangehörigen gestellt wurde. Mein Vater pflegte oft zu sagen, als man anstelle der Obstgärten Familienhäuser errichtete und den Graben auffüllte: „… die sich das ausgedacht haben, wissen nicht, welche Menge Wasser hier den Berg herunterströmen kann.“ Das Wetter sorgt auch heutzutage für Überraschungen in dieser Gegend. Die Anwohner der Beregszászi Straße müssen oft das vom Berg herunterströmende Wasser aus ihren Kellern pumpen. Es ist oft zu sehen, wie die furchterregenden schwarzen Wolken über dem Freiheitsberg hervorquellen. Als würden die Himmelsmächte einen Trauerschleier über die Wipfeln ziehen und damit das Tal und die dort Lebenden in eine frühzeitige Dunkelheit versetzen. Dann blitzt es und donnert es, und das lässt die alten traditionellen Fensterscheiben in ihrem Rahmen erklirren. Das ist nur das Vorspiel, denn der plötzlich niederprasselnde Regen sucht sich brausend einen Weg ins Tal, reißt alles Bewegbare mit sich, und legt das ganze Geröll und Gerümpel dann unten beim Kreuz an der Budaörsi Straße nieder. Am senkrechten Teil des Kreuzes, nahe zum Boden, sind an einer Gedenktafel die Namen der Verstorbenen festgehalten, sowie das Datum des Erstellens des Marterls. In der Mitte der Tafel sind zwei katholische Symbole zu sehen. Der Anker steht für die Hoffnung auf die ewige Glückseligkeit. Er betont die unbedingte Sicherheit für die Christen, dass sie getrost am Versprechen Gottes glauben können. Das andere Symbol ist das vom Dolch durchbohrte Herz, das das Herz und den Schmerz der Heiligen Jungfrau darstellen soll. Dieses Symbol ist auf mehreren Kreuzen in Wudersch zu sehen, denn die Marienverehrung war unter ihnen sehr stark verbreitet. Der Gedenktag der (sieben) Schmerzen Mariens („mater dolorosa“) wird seit dem 15. September 1423 gefeiert. Der Kult der Schmerzen der Heiligen Jungfrau ist einerseits vom Evangelium bedingt, andererseits wird er im Sinne alter Traditionen wachgehalten. Die Schmerzen sind namentlich folgende: Die Beschneidung Jesu im Tempel mit Weissagung Simeons. Flucht nach Ägypten. Verlust und Suche des zwölfjährigen Jesus im Tempel. Begegnung zwischen Jesus und seiner Mutter am Kreuzweg. Die Kreuzigung Jesu. Kreuzabnahme und Übergabe des Leichnams an Maria (Pieta). Die Grablegung Jesu. 19

– A szétlőtt és bombázott Buda4 pestről a menekülő német katonák igyekeztek nyugat felé, nyomukban az orosz hadsereggel. Az üldözők összefogdosták azokat, akik nem voltak elég gyorsak és hadifogolyként terelték őket a Budaörsi úton. A kereszthez érve az útközben elhaltakat a kereszt mögötti területen temették el. Talán egy hitét megtartó katona, vagy a gondviselés játszott közre, hogy a kereszt mellé temették a német katonákat. Azt nem említette senki, hogy a keresztnél kivégzések is történtek, de nem zárható ki. Annyi biztos, hogy nem egy ember gondozza a keresztet, többen hordanak virágokat és gyújtanak mécseseket. Az is lehet, hogy az elesettek rokonai is eljönnek néha egy-egy szál virágot helyezni a kereszthez. A feszület másik érdekessége, hogy az idő múltával új legenda kötődött hozzá, amely élővé teszi. Élővé teszi, mert addig nem enyészik el egy-egy kereszt, amíg vannak olyanok, akiknek fontos, hogy legyen hol emlékezniük, ezért nem sajnálják az időt ráfordítani és gondozzák. A kereszt pedig áll rendíthetetlenül, néma szemlélőjeként a történelemnek. Túlélve a háborút és Osztapenko kapitány szobrát, amely már a Szoborparkban tartja magasra zászlaját, hirdetve egy letűnt korszak bálványainak kétes dicsőségét.

20

Die zweite Geschichte reicht nicht so weit zurück, wie die erste. Sie knüpft an das Ende des Zweiten Weltkrieges, es ist nur ein halbes Jahrhundert her. Obwohl viele diese kriegerischen Zeiten erlebten, gibt es doch nur sehr wenige Leute, die über die Ereignisse als Zeitzeugen berichten könnten. Maria Herczog hat keine persönlichen Erlebnisse, sie erzählte, was sie von anderen gehört hat: – Aus dem zerschossenen und zerbombten Budapest zogen die deutschen Soldaten in westliche Richtung ab, die Russische Armee war ihnen fest auf den Fersen. Die Verfolger nahmen alle fest, die nicht schnell genug waren und trieben sie als Kriegsgefangene entlang der Straße durch Budaörs. Am Kreuz angekommen beerdigten sie die unterwegs Verstorbenen auf dem großen Gebiet hinter dem Kreuz. Vielleicht lag es an einem gläubigen Soldaten oder ganz einfach am Schicksal, dass die deutschen Soldaten beim Kreuz beerdigt wurden. Niemand erwähnte, dass es am Kreuz auch Hinrichtungen gegeben hätten, aber dies ist nicht auszuschließen. Sicher ist, dass nicht nur eine einzelne Person das Kreuz betreut, es bringen viele Blumen hierher und zünden Kerzen an. Es ist gut möglich, dass die Angehörigen der gefallenen Soldaten auch manchmal mit einem Blumenstrauß am Kreuz erscheinen. Eine Besonderheit dieses Marterls ist, dass mit der Zeit eine neue Legende entstand, die es aufleben lässt. Es wird lebendig, denn ein Kreuz geht für die Nachwelt nur dann nicht verloren, wenn es solche Menschen gibt, für die es als eine Gedenkstätte wichtig ist, und sie deshalb Zeit dafür opfern, es zu pflegen. Und das Kreuz steht da, unerschütterlich als stummer Zeitzeuge. Es überlebte den Krieg und auch die Statue des Kapitän Ostapenko, der bereits im Gedächtnispark für Statuen seine Fahne hochhält, und über die zweifelhafte Ehre der Idole einer vergangenen Epoche berichtet.

21

GPS: 47.4632700, 18.9832100

1 – Alpári Erzsébet 2 – Eltűnéséig ezen a helyen állt a kereszt

1 – Frau Elisabeth Alpári 2 – Bis zu seinem Verschwinden stand das Kreuz an dieser Stelle 22

3

rupphegyi úti fogadalmi kereszt Votivkreuz in der Rupphegyi Strasse

23

II. Állomás Mindenki életében vannak szenvedések, botlások, fájdalmak. Mindenki találkozik életében elutasítással, ítélettel. Mindenki szembesül a halállal, ezért minden ember élete egy keresztút. Olyan út ez, amelyet végigjár minden halandó, a végállomás mindenkinek azonos, függetlenül attól, hogy ki mekkora utat tett meg.

Minden ember a maga keresztjét hordozza, amelynek terhe az évek múlásával egyre súlyosbodik.

A legtöbben nem is tudják, hogy mikor vették magukra a keresztjüket. Akkor döbbennek rá, hogy már cipelik, amikor a terhe annyira nyomja a vállukat, hogy az éjszakánként hangtalanul üvöltik fájdalmukat a sötétség végtelenébe. Nem tudhatjuk, hogy másnak a teher mit jelent, mennyit nyom a latba. Mindenkinek a maga terhe a legnehezebb, ezért nem legyinthetünk, ha valaki a keresztjének súlyára hivatkozva igyekszik megértést nyerni. Sokan vannak, akik nem bírván a keresztjük terhét, összeroppannak, amikor szembesülnek vele.

24

II. Station Im Leben eines jeden Menschen gibt es Leiden, Fehltritte, Schmerzen. Wir alle erfahren in unserem Leben Zurückweisungen, Urteile. Ein jeder von uns wird dem Tod begegnen, deshalb ist unser aller Leben ein Kreuzweg. Es ist ein Weg, den ein jeder Sterblicher gehen muss, die Endstation ist bei allen dieselbe, unabhängig davon, wie lange der Weg ist, den man zurückgelegt hat.

Ein jeder Mensch schleppt sein eigenes Kreuz, dessen Last mit den Jahren immer schwerer wird.

Die meisten wissen überhaupt nicht, wann sie ihr Kreuz auf sich genommen haben. Sie merken es nur dann mit Bestürzung, dass sie es schon tragen, wenn die Last schon so sehr auf die Schultern drückt, dass sie nachts ihren Schmerz lautlos in die unendliche Dunkelheit hinausschreien müssen.

Wir können nicht wissen, was die Last für den Anderen bedeutet, wie sehr sie ihn bedrückt. Für jeden ist seine eigene Last die schwerste, deshalb dürfen wir nicht abwinken, wenn jemand sich auf das Gewicht seines Kreuzes beruft und nach Verständnis trachtet. Es gibt viele, die unter der Last ihres Kreuzes zusammenbrechen, wenn sie ihnen bewusst wird.

25

Rupphegyi úti fogadalmi kereszt

N

éhány esztendeje még a Budaörsre tartókat köszöntötte, a távozókat pedig búcsúztatta a Rupphegyi úti fogadalmi kereszt. Mára egy fénykép és egy család halványuló emléke őrzi csupán a kereszt történetét. Pedig a hazánkban egyedülálló kereszt híven tükrözte az állíttatójának német eredetét. Alpári Erzsébet az Albecker család leszármazottja. A nagyatyai és atyai elbeszélésekre támaszkodva hitelesen mesélt az útszéli kereszt állításának történetéről. – Nagyapám, néhai Albecker Vendel nagyanyja állíttatta a Rupphegyi út lábánál álló fogadalmi keresztet az 1860–1870-es években. Pedig az ősanya élete nem volt könnyű, mivel korán özvegyen maradt, és egyedül nevelte négy gyermekét. Abban az időben a budaörsiek többsége földművelésből élt. Az itt élők szerették a földet, pedig köves és agyagos volt, és nem adta könnyen a termést. A budaörsi baracknak híre mégis hamar tovább ért az országhatárnál. – Ősanyám szőlője arrafelé volt fent a hegyen, amelynek alján a kereszt állott. Az út a hegyről egy hasadékként kezdődő, majd egyre szélesedő árok mellett vezetett egészen az országútig. Egyik nap szokásához híven éppen kint dolgozott a szőlejében, amikor észrevette, hogy hatalmas fellegek takarják el a napot és rohamosan közelednek felé. Megijedt a nappali sötétségtől és a hirtelen lezúduló hatalmas mennyiségű esőtől. Igyekezett gyorsan lejutni a hegyről, hogy biztonságban hazaérjen. A hegyen fent még átléphető hasadékként induló, majd öblös árokká szélesedő vízgyűjtő 1 mellett veszélyes volt az ereszkedés. A meredélyes hegyoldalon az esőáztatta jégként csúszó agyagon ősanyám elvesztette az egyensúlyát, és a szinte orkánerejű szél belesodorta a hömpölygő folyamba. Oda, ahol a víz magassága már embernél is magasabbra növekedett és vadul tajtékzott. Az ősök életösztöne irigylésre méltó és példamutató. Bíztak az Úr kegyelmében, mert volt hitük, ami oly sokszor segítette őket, amikor elbizonytalanodtak a rájuk nehezedő terhektől. 26

Votivkreuz in der Rupphegyi Straße

D

ie nach Budaörs kommenden und die Stadt verlassenden Menschen wurden vor einigen Jahren noch vom Votivkreuz in der Rupphegyi Straße begrüßt. Heute erinnert uns daran nur noch ein Foto, und das verblassende Andenken einer Familie an die Geschichte des Kreuzes. Dieses in Ungarn einmalige Kreuz verkündete unbestreitbar die deutsche Abstammung seines Erstellers. Elisabeth Alpári stammt der Albecker Familie ab und erzählt in Anlehnung an großväterliche und väterliche Erzählungen wahrheitsgetreu über die Erstellungsgeschichte des Kreuzes am Wegrand. – Die Großmutter meines Großvaters, Wendelin Albecker ließ das Votivkreuz am Fuße des Ruppen-Bergs in den 1860-70er Jahren erstellen, obwohl das Leben dieser Ahnin nicht leicht war, denn sie ist sehr früh verwitwet und erzog ihre vier Kinder ganz alleine. In jener Zeit lebten die meisten Budaörser von der Landwirtschaft. Die Menschen hier mochten den Grund, obwohl er steinig und lehmig war, und schwer seine Früchte hergab. Der Ruf der Budaörser Pfirsiche verbreitete sich trotzdem schnell bis über die Landesgrenzen hinaus. – Der Weingarten meiner Urgroßmutter war da oben auf dem Berg, an dessen Fuß dann später das Kreuz stand. Der Weg vom Berg führte neben einem Graben, der oben auf dem Berg als eine kleine Spalte begann und unten an der Straße als eine breite Vertiefung endete. Eines Tages arbeitete sie wie gewohnt in ihrem Weingarten, als sie bemerkte, dass riesige Wolken die Sonne verdecken und sich ihr sehr schnell nähern. Sie bekam Angst vor dieser Dunkelheit und vom plötzlichen Wolkenbruch. Sie beeilte sich, sehr schnell vom Berg runterzukommen, um in Sicherheit nach Hause zu gelangen. Es war sehr gefährlich neben dem oben noch schmalen, aber unten als breiten Wassergraben endenden Felsspalt herunterzuklettern. Am steilen Abhang, auf dem vom Regen glitschigen Lehmboden verlor meine Urgroßmutter ihr Gleichgewicht und der stürmische Wind schleuderte sie in den wirbelnden Fluss. Sie fiel dort hinein, wo die Wasserhöhe schon über menschengroß war und wild schäumte. Der Lebenswille der Ahnen ist beneidenswert und wegweisend zugleich. Sie vertrauten der Gnade Gottes, denn sie hatten einen festen

27

– Az ómama tudta, hogy élete az Úr kezében van. Rábízta hát magát a Mindenhatóra. Amikor az országúthoz érve lassult a víz vadsága, kikászálódott a partra, és rádöbbent, hogy majdnem távoznia kellett az élők sorából. Tudta, hogy megmeneküléséért a Mindenhatónak tartozik hálával. Megfogadta, hogy keresztet állíttat a szárazföldre érkezésének a helyén, Jézus Krisztus dicsőségére. Az akkori emberekre jellemző volt, hogy megtartották a fogadalmukat. Így nem sokkal a megmenekülést követően felállíttatott a feszület, amit az akkori szokások szerint megáldott a helyi plébános. A család rendszeresen látogatta, gondozta a fogadalmi keresztet és környékét. Erzsébetben így maradtak meg azok az idők. – Amíg a Sasad Mezőgazdasági 2 Termelőszövetkezet nem kapta meg a területet, addig a kereszt az út szélén állt és fogadta a Budaörsre érkezőket. Édesapám, amíg tehette, kijárt az emlékhelyhez, és időről időre lekente a keresztet fekete festékkel. Amikor a szövetkezet megkapta a területet, akkor lekerítette, és a kereszt a kerítésen belülre került. A család először nem tudta, mit tegyen, de később rájöttek, ennél jobb dolog nem történhetett a kereszttel. – Őszintén mondom, hamar rájöttünk, hogy a keresztnek a szövetkezet biztosítja a fennmaradását. A kerítés mögött éjjel-nappal kutyás őrök vigyáztak a területre és akarva-akaratlanul a keresztre is. Voltak, akik virágot is tettek a feszülethez, sőt időnként le is festették. A családunk nyugvópontra tért a kereszt kérdésében, mert láttuk, hogy jó helyre került. A kilencvenes években, amikor kezdték szétdarabolni a szövetkezetet – a jobbnál jobb helyen fekvő földjeiért –, akkor szólalt meg bennem először a vészharang, hogy valami baj érheti az emlékünket. Amikor megtudtam, hogy lakópark épül az üvegházak helyén, rossz érzésem annyira felerősödött, hogy megkerestem az önkormányzatot. Kértem, segítsenek megmenteni a keresztet. 28

Glauben, der ihnen oft weiterhalf, wenn sie wegen den sie bedrückenden Lasten sehr verzagten. – Omama wusste, dass ihr Leben in den Händen Gottes liegt. Sie hat sich also dem Allmächtigen anvertraut. Als das Wasser unten am Wegrand angekommen ruhiger wurde und sie ans Ufer kletterte, wurde ihr bewusst, dass sie fast gestorben wäre. Sie wusste, für ihr Leben hätte sie nur dem Allmächtigen zu danken und gelobte, an der Stelle wo sie ans Ufer gelangte, ein Kreuz zu Ehren Jesu Christi stellen zu lassen. Die Leute damals hielten ihr Gelübde. So wurde bald nach dem glücklichen Entkommen das Kreuz aufgestellt und wie es sich gehörte, vom örtlichen Pfarrer eingeweiht und gesegnet. Die Familie besuchte und pflegte das Votivkreuz und seine Umgebung regelmäßig. So erinnerte sich Elisabeth an jene Zeiten. – Vor diesem Zeitraum, als die Sasad Landwirtschaftliche Produktionsgenossenschaft das Gebiet bekam, stand das Kreuz am Wegrand und begrüßte die nach Budaörs kommenden Menschen. Mein Vater ging, solange er konnte, hinaus zum Gedenkplatz und überstrich das Kreuz von Zeit zu Zeit mit schwarzer Farbe. Als die Genossenschaft diese riesige Fläche bekam, wurde alles eingezäunt und das Kreuz kam auch auf die Innenseite des Zaunes. Die Familie war zuerst verwirrt, dann aber dachten sie, es sei für das Kreuz sehr gut so. – Ich sage es ehrlich, wir waren der Ansicht, dass das Kreuz sein Aufrechtbleiben der Genossenschaft verdanke. Das Gebiet hinter dem Zaun wurde Tag und Nacht mit Hunden bewacht und so war ungewollt auch das Kreuz sichergestellt. Es gab immer Leute, die Blumen zum Kreuz brachten und ab und zu wurde es auch gestrichen. Die Familie beruhigte sich in Sachen Votivkreuz, denn wir sahen, es steht auf einem sicheren Platz. Als dann in den 90er Jahren die Genossenschaft zerstückelt wurde – wegen den wertvollen Grundstücken – dann läutete bei mir zum ersten Mal die Alarmglocke, dass unserem Denkmal etwas passieren könnte. Als ich hörte, es wird eine Wohnsiedlung an Stelle der Gewächshäuser errichtet, hat sich meine Vorahnung so sehr verstärkt, dass ich zur Selbstverwaltung ging. Ich bat sie, mir dabei zu helfen, das Kreuz zu retten. Die Irrgänge der Bürokratie ließen aber das an der Grenze zwischen Budaörs und Újbuda stehende Kreuz 2006 spurlos verschwinden. Die Nachricht über diesen Vandalismus rührte Elisabeths Seelenruhe sehr auf. – Als wir die Nachricht über das Verschwinden des Kreuzes erhielten, ging Franz Herwerth hin, um nachzusehen, ob es vielleicht nur in einen Graben

29

A hivatali bürokrácia útvesztői azonban hagyták – Budaörs és Újbuda határán álló keresztet – nyomtalanul eltűnni 2006-ban. A vandál cselekedet híre nagyon felkavarta Erzsébet lelki nyugalmát. – Amikor hírt kaptunk a kereszt eltűnéséről, Herwerth Ferenc kiment és körbenézett a környéken, hátha csak az árokba dobták. Még a szemben lévő benzinkútra is bement érdeklődni, de a kúton dolgozók sem látták, hogy mikor és ki vitte el a keresztet. Annyit tudott csak megállapítani, hogy letörték a talapzatáról a vaskeresztet. Pedig páratlanul szép kereszt volt, amihez hasonlót nem látni Budaörsön. Inkább Ausztriában és Dél-Németországban láthatók hasonlóan díszesebb útszéli keresztek. Erzsébet pedig már azt is eltervezte, hogy hol lenne méltó helye a feszületnek. Helyéről már a plébánossal, Varga Jánossal is beszéltek. – Szerettem volna, ha a kereszt az Ótemetőbe kerülhetett volna, hiszen Budaörs történetének egy darabját képviselte. Bemutatva, hogy az ezernyolcszázas években élő emberek milyen értékek mentén élték küzdelmes életüket. Herwerth Ferenc 2002-től dolgozik a Heimatmuseumban, a kereszt eltűnésének felfedezéséről a következőket mesélte. – Úgy emlékszem, hogy 2005 decemberében, karácsony előtt két nappal még láttam a keresztet sértetlenül. Legközelebb január derekán kaptuk a hírt, hogy a feszület eltűnt. Fagyos tél volt, az árok, aminek a szélén állt, befagyott. Lemásztam, és nagy területet végigkutattam, hátha csak bedobták duhajok oda. Sajnos nem találtam semmit, pedig a környező telkek majd mindegyikét végigkopogtattam, hogy hátha látta valaki. Inkább a használt vastelepeket kellett volna végignézni az árok helyett. 2009 végére már a kereszt talpazatát is elbontották, és az egykori hasadékból induló árkot is betemették. Ezzel végleg eltüntetve egy darabot Budaörs gazdag múltjából. Szomorú valóság, hogy egy népi-szakrális emlék – amely több mint százötven esztendőn keresztül állta az időjárás viszontagságait, és hirdette állíttatója akarata szerint Krisztus dicsőségét – egyik napról a másikra eltűnhet a huszonegyedik században. Eltűnhet anélkül, hogy ezért bárkit számon kérnének. Sokat elárulva ezzel a ténnyel társadalmunk mély erkölcsi válságáról.

30

geworfen wurde. Er fragte sogar an der gegenüberliegenden Tankstelle nach, aber auch dort wusste niemand, wann und wer das Kreuz mitgenommen hat. Er konnte nur so viel feststellen, dass das Eisenkreuz von seinem Sockel abgebrochen wurde. Es war ein einzigartig schönes Kreuz, man sieht keines dergleichen in Budaörs. Eher in Österreich oder in Süddeutschland sieht man ähnliche, reich verzierte Wegkreuze. Elisabeth trachtete sogar schon danach, wo das Kreuz einen besseren Platz hätte. Sie haben über den passenden Ort schon mit dem Pfarrer János Varga gesprochen. – Ich hätte es gerne gehabt, wenn es in den Alten Friedhof gekommen wäre, denn es war ein Stückchen aus der Geschichte der Stadt. Es zeigte, nach welchen Maßstäben die Menschen in den 1800er Jahren ihr mühseliges Leben gestalteten. Franz Herwerth, der seit 2002 im Heimatmuseum arbeitet, berichtete über das Verschwinden des Kreuzes folgendes: – Wenn ich mich gut erinnere, habe ich das Kreuz im Dezember 2005, zwei Tage vor Weihnachten noch unversehrt gesehen. Mitte Januar erreichte uns dann die Nachricht, das Kreuz sei verschwunden. Es war ein frostiger Winter, der Graben, an dem es stand, war zugefroren. Ich bin hinuntergestiegen und habe eine lange Strecke durchsucht, vielleicht haben es nur Randalierer dort reingeworfen. Leider habe ich nichts gefunden, obwohl ich bei fast allen Grundstückbesitzern angeklopft habe, ob sie es nicht gesehen hätten. Ich hätte statt dem Graben, eher im Alteisenhandel nachsehen sollen. Ende 2009 wurde sogar der Sockel des Kreuzes weggerissen und den Graben, der am Berg als eine kleine Spalte begann, hat man zugeschüttet. Ein winziger Moment aus der reichen Geschichte von Budaörs ist dadurch endgültig verloren gegangen. Es ist eine traurige Tatsache, dass ein volkstümlich-sakrales Denkmal welches mehr als 150 Jahre hindurch dem Wetter getrotzt hatte und im Sinne seines Erstellers den Ruhm Christi verkündete – im 21. Jahrhundert von einem Tag auf den anderen spurlos verschwinden kann. Es kann verschwinden, ohne dass dafür jemand zur Verantwortung gezogen wird. Dadurch offenbart sich viel über die tiefe moralische Krise unserer Gesellschaft.

31

GPS: 47.4661900, 18.9738300

1 – Starentanz-kápolna az 1950-as évek elején 2 – A kápolna az 1910-es években 3 – Herwerth Ferenc 4 – Az 1930-as években piacra tartó asszony 5 – A kápolna oltára napjainkban

1 – Die Starentanzkapelle zu Beginn der 1950-er Jahre 2 – Die Kapelle in den 1910-er Jahren 3 – Franz Herwerth 4 – Eine Frau unterwegs auf den Markt in den 1930-er Jahren 5 – Der Altar der Kapelle heutzutage 32

3

starentanz-kápolna a farkasréti úton Die Starentanzkapelle in der Farkasréti Strasse

33

III. Állomás Mindenki életében vannak szenvedések, botlások, fájdalmak. Mindenki találkozik életében elutasítással, ítélettel. Mindenki szembesül a halállal, ezért minden ember élete egy keresztút. Olyan út ez, amelyet végigjár minden halandó, a végállomás mindenkinek azonos, függetlenül attól, hogy ki mekkora utat tett meg.

Mikor keresztünkkel már megtanultunk együtt élni, akkor következik az első bukdácsolás, botlás. Ez még csak egyensúlyzavara a léleknek, de elég nagy megrázkódtatás, hogy a kereszt terhét komolyan vegyük. Van, akiben a düh, van, akiben a meglepetés a nagyobb. Hiszen még nagy a lendület, még sok az erő, még tajtékos az élni akarás. Ki az, aki gáncsot mer vetni, hogy megállítsa a szárnyalást? Mélyen azért ott motoszkál a kétely: minden rendben van-e?

Mivel eséskor csak felhámilag sérült a lélek, egy felületes vizsgálat nem állapíthatja meg, hogy valójában komoly belső elváltozásokat okozott a látszólag kis botlás. Ingadozva, de tudatosan sikerül talpra állni, a keserű élmény ellenére.

Egyesekben félelmet gerjeszt a botlás, járásuk ezért bizonytalanná válik. Rettegnek szembenézni az igazsággal, mindenféle álmagyarázatokkal igyekeznek elfedni a valót. Pedig a kereszt súlyától ekkorra már csitulnak a szilaj gerjedelmek, apadnak a vágyak. Nem akarják tudni, hogy ez az első nyilvános bűnbánat ideje.

34

III. Station Im Leben eines jeden Menschen gibt es Leiden, Fehltritte, Schmerzen. Wir alle erfahren in unserem Leben Zurückweisungen, Urteile. Ein jeder von uns wird dem Tod begegnen, deshalb ist unser aller Leben ein Kreuzweg. Es ist ein Weg, den ein jeder Sterblicher gehen muss, die Endstation ist bei allen dieselbe, unabhängig davon, wie lange der Weg ist, den man zurückgelegt hat.

Wenn wir es gelernt haben, mit unserem Kreuz zusammen zu leben, dann erfolgt das erste Stolpern, der erste Irrtum. Das ist bloß eine Gleichgewichtsstörung der Seele, aber erschütternd genug, um die Last des Kreuzes ernst zu nehmen. Bei einigen ist der Zorn, bei anderen die Überraschung größer. Denn der Schwung ist noch groß, viel Kraft ist vorhanden, der Lebenswille überschäumend. Wer ist es, der es wagt, diesen Flug zu bremsen? Ganz tief haben sich aber Zweifel eingenistet: ist alles in Ordnung?

Da beim Fallen nur die Oberfläche der Seele Verletzungen zeigt, kann eine flüchtige Untersuchung nicht feststellen, dass das scheinbar kleine Stolpern in Wirklichkeit große innere Schäden verursacht hat. Es gelingt zwar wankend, aber ganz bewusst, sich wieder auf die Beine zu stellen, trotz der bitteren Erfahrung.

Bei einigen melden sich wegen dem Stolpern Angstgefühle, deshalb wird ihr Gang unsicher. Sie scheuen sich, der Wahrheit ins Auge zu sehen und wollen die Wahrheit mit Scheinerklärungen verdunkeln. Die Last des Kreuzes stillt aber jetzt schon die aufkommende Lust, die Sehnsüchte lassen nach. Sie wollen es nicht wahrnehmen, dass dies die Zeit der ersten öffentlichen Buße ist.

35

Starentanz-kápolna a Farkasréti úton

B

udaörsön több kápolna megújult az elmúlt évtizedekben. Mindegyiknek megvan a maga bája, különlegessége, stílusa. Van szerényen megbúvó, van, amelyik koronaként a hegy dísze, és akadnak, amelyek a szemünk előtt vannak, nap mint nap elmegyünk mellettük, mégsem vesszük észre őket. Nem figyelünk fel szépségükre és üzenetükre. Pedig súgnak nekünk… de ezeket a szavakat kevesen hallják. A Farkasréti úton már több mint 200 éve áll egy kis kápolna, jól megbújva a családi házak között. A környékbeliek többsége kincsként tekint rá, amelyet gondozni és szeretni kell. A lakók felosztották maguk között a munkát, így minden hónapban más-más család végzi el a kápolna körüli teendőket. Ők biztosítják a folyamatos nyitva tartást is, így a kápolna egész évben látogatható. Ha sötétben járnak erre, akkor is könnyen megtalálható, hiszen mindig ég bent egy őrláng, jelezvén, hogy Isten mindig figyel ránk. A kis épület tiszta és ápolt, látszik, hogy az ott élők számára még nem halt meg a múlt. A műemlékként számon tartott kápolnát 1808-ban Helly János földműves építtette, paraszt barokk stílusban. A kápolna eredeti nevét az ottani földterület neve után kapta, amely a „Starentanz”, vagyis Seregélytánc volt. Védőszentje Sarlós Boldogasszony, melynek ünnepe egyben a kápolna búcsújának napja. A szentély kerámia domborművét Kádár Gabriella iparművész alkotta, amely plasztikusan ábrázolja Mária látogatását Szent Erzsébetnél. 2003-ban és 2004-ben a Budaörsi Római Katolikus Egyházközsség restaurálást végzett a kápolnán, amelyben Herwerth Ferenc is segédkezett. A felújított műemléket 2004. november 20-án Varga János plébános újból megáldotta. Minden évben július 2-án, Sarlós Boldogasszony ünnepén és november 19-én, Árpádházi Szent Erzsébet napján szentmisét tart itt a Katolikus Egyházközség. Egykor feszület is állt a kápolna mellett, de ma már nem lelhető fel. Egy sváb asszony emlékei szerint a húszas években történt tragédia miatt állították. Egy asszony ment haza a szőlőből a kisgye1 rekével, amikor a kápolna melletti fába bele36

Die Starentanzkapelle in der Farkasréti Straße

I

n Wudersch sind in den letzten 2 Jahrzehnten mehrere Kapellen erneuert worden. Jede hat ihren eigenen Reiz, ihre Besonderheit, ihren selbstständigen Stil. Es gibt versteckte, es gibt solche, die den Berg krönen, und es gibt solche, die vor unseren Augen sind, vor denen wir Tag für Tag vorbeigehen, und wir sie trotzdem nicht bemerken. Wir bemerken nicht ihre Schönheit, verstehen nicht ihre Botschaft. Sie rufen uns zu… aber diese Worte hören nur Wenige. In der Farkasréti Straße steht seit mehr als 200 Jahren eine kleine Kapelle, gut versteckt zwischen den Familienhäusern. Die meisten Anwohner sehen darin ein Juwel, das man pflegen und lieben muss. Sie teilten sich die Aufgaben untereinander auf, so verrichtet jeden Monat eine andere Familie die Arbeiten um die Kapelle. Sie sichern auch die Öffnungszeiten und so kann man die Kapelle das ganze Jahr hindurch besuchen. Wenn man nach Sonnenuntergang hierher kommt, ist sie auch leicht zu finden, denn es brennt ständig eine Flamme, die es zeigt, das Gott immer auf uns achtet. Das kleine Gebäude ist sauber und gepflegt, man sieht, dass für die Anwohner die Vergangenheit noch nicht gestorben ist. Die als Denkmal registrierte kleine Kapelle ließ 1808 Johann Helly im Stil des Bauernbarock erbauen. Ihren ursprünglichen Namen erhielt die Kapelle nach dem dortigen Acker, der „Starentanz“ hieß. Die Schutzpatronin ist die Mutter Gottes, an deren Ehrentag (Mariä Heimsuchung) gleichzeitig die“ Kirmes“ (Kirchtag) der Kapelle ist. Die Künstlerin Gabriella Kádár fertigte das Keramik-Relief des Altarraums, das den Besuch der Jungfrau Maria bei Elisabeth plastisch darstellt. In den Jahren 2003-2004 ließ die römisch-katholische Kirchengemeinde von Wudersch die Kapelle erneuern, wobei auch Franz Herwerth mitwirkte. Das renovierte Gebäude wurde am 20. November 2004 vom Pfarrer János Varga neu gesegnet. Heilige Gottesdienste werden hier von der katholischen Kirchengemeinde jährlich zweimal abgehalten: am 2. Juli zu Mariä Heimsuchung und am 19. November, am Tag der Heiligen Elisabeth aus dem Arpaden-Hause. Einst stand auch ein Wegkreuz bei der Kapelle, das ist aber nicht mehr aufzufinden. Eine ungarndeutsche Frau meint, es wurde wegen einer Tragödie in den 20er Jahren erstellt.

37

csapott a villám. A gyerek meghalt, az anyja életben maradt, de sosem gyógyult meg a lelke – meséli az idős sváb asszony, akinek talán könnybe is lábadt a szeme, miközben felidézte a történetet. – Úgy emlékszem, hogy a kápolna mellett nemcsak egy kereszt, hanem egy emlékoszlop is állt. Imádási napokon mentünk oda. A Nagyboldogasszony ünnepén mindenki vitt egy csokor vadvirágot, és azt a pap felszentelte. Nagy baj esetén a szentelt virágokat a kályhára tették, így az megvédte őket a vihartól, villámlástól, tűzvésztől. A régi budaörsiek nagyon babonás emberek voltak. Mindent úgy csináltak, ahogy kellett, minden szokásnak és hiedelemnek eleget tettek. De nem nevezném őket butának emiatt. Éppen ellenkezőleg. Minden ismeretet és tudást magukba szívtak, amelyekkel itt-ott találkoztak, így sokan iskolázatlanul is többet tudtak a világról, mint bárki más. A régiek mindennek megadták a maga értékét. Semmit sem pazaroltak el, mindent szépen beosztottak, okosan bántak a pénzzel és az élelmiszerekkel is. Nagyon vigyáztak mindenükre, és ha valami elromlott, akkor azt saját kezűleg, saját szerszámokkal próbálták megjavítani. Nem használták ki az embereket, nem akasztottak rájuk terheket, hanem mindenki maga próbált boldogulni. A kápolna és a kereszt előtt elhaladó út régen kivezető út volt. Ezért, mint minden kivezető útra ide is állítottak egy feszületet, hogy mindenféle bajtól megvédje az útnak indulókat. Abban az időben sokan gyalogosan közlekedtek, és amikor ide értek, vetettek egy pillantást a feszületre, vagy keresztet vetettek. Így már nyugodtan siethettek a dolgukra, hiszen tudták, hogy nem érheti baj őket útjuk során. – Ezen az úton vitték az asszonyok és az emberek a barackot a piacra. Az asszonyok erős vászonból varrt batyuba bújtatott kosárban mellükön és a hátukon cipelték a gyümölcsöt, aminek súlya húsz és harminc kilogramm között lehetett – mesélte Herwerth Ferenc, aki nemcsak részt vett a kápolna felújításának munkálataiban, hanem ő találta azt a Mária-monogramot, ami a kápolna homlokzatát díszíti. – A férfiak és az erősebb asszonyok nemcsak mellükön és há3 tukon cipeltek kosarat, hanem a két kezükben is volt egy-egy kosár tele gyümölccsel. A gyalogos úti céljuk Farkasrét volt, ahonnan már az 59-es villamosra szállva jutottak el a piacra. Nem volt könnyű munka, embert próbáló feladatnak tűnik ma már ötvenkilónyi gyümölccsel gyalogolni néhány kilométert a hajnali hidegben. Délután pedig vissza a nyári melegben, igaz, akkor már csak az üres kosarak húzták a vállaikat. Ilyen munka után nem csoda, 38

Eine Frau und ihr Kind gingen aus dem Weingarten nach Hause, als den Baum neben der Kapelle ein Blitz traf. Das Kind starb, die Mutter blieb am Leben, aber ihre Seele konnte nie heilen – erzählt die ältere Frau mit Tränen in den Augen. Ich erinnere mich, dass neben der Kapelle nicht nur ein Kreuz, sondern auch ein Bildstack stand. Ich glaube, wir gingen an Bettagen dorthin. Zu Mariä Himmelfahrt brachte ein jeder einen Feldblumenstrauß mit, der dann vom Pfarrer gesegnet wurde. Bei großem Unheil legte man den Strauß auf den Ofen, und das sollte vor Unwetter, Blitz und Feuerbrunst schützen. Die alten Wuderscher waren sehr abergläubisch. Sie taten alles nach Vorschrift der Sitten und des (Aber)Glaubens. Ich würde sie deshalb aber keinesfalls als dumm bezeichnen. Gerade im Gegenteil. Sie waren gescheit und erfahren. Sie waren aufgeschlossen für neue Dinge, so wussten manche ungeschulte Leute mehr von der Welt, als andere gebildete. Die Menschen von früher hatten einen Sinn für Werte. Sie haben nichts vergeudet, denn alles wurde genau eingeteilt, sie gingen geschickt mit Geld und Lebensmitteln um. Sie passten auf alles genau auf, und wenn etwas kaputt ging, versuchten sie es selber, mit eigenen Werkzeugen zu reparieren. 4 Sie nutzten nicht andere Menschen aus, belasteten sie nicht unnötig, jeder versuchte aus eigener Kraft zurechtzukommen. Die Straße vor dem Kreuz führte früher hinaus aus der Siedlung. Deshalb stellte man auch hierher, wie zu allen Grenzwegen, ein Kreuz, ein sog. Marterl, das die Reisenden vor jedem Übel schützen sollte. Damals noch waren viele zu Fuß unterwegs, und hier angekommen warfen sie einen Blick aufs Kreuz oder bekreuzigten sich. Dann konnten sie in Ruhe weitereilen, ihren Geschäften nachgehen, denn sie wussten, es wird sie auf ihrem Weg kein Unheil treffen. – Auf diesem Weg brachten die Frauen und Männer die Pfirsiche auf den Markt. Die Frauen trugen einen Korb im Bündel – aus grobem Leinenstoff genäht – auf dem Rücken und einen Korb auf der Brust, die etwa 20-30 Kilogramm wogen – erzählte Franz Herwerth, der nicht nur an den Erneuerungsarbeiten der Kapelle teil nahm, sondern auch das Marien-Monogramm fand, das den Giebel der Kapelle ziert. – Die Männer und die kräftigeren Frauen trugen nicht nur auf dem Rücken und auf der Brust einen Korb, sondern auch in ihren beiden Händen schleppten sie je einen mit Obst vollgepackt. Zu Fuß gingen sie bis zur Haltestelle Farkasrét, und von dort fuhren sie mit der Straßenbahnlinie Nr. 59. zum Marktplatz. Es war keine leichte Arbeit mit etwa 50 Kilogramm Obst beladen bei Tagesanbruch fröstelnd mehrere Kilometer zu Fuß zurückzulegen. Am Nachmittag, in der Sommerhitze folgte dann der Rückweg, mit den leeren Körben. Es ist kein Wunder, wenn nach

39

hogy még azok az emberek is biccentettek a kereszt felé a kápolnánál, akik nem voltak vallásosak. Sokan azonban megálltak egy hajnali röpimát mondani, mások pedig keresztet vetve folytatták az útjukat ­– nem is kellett akkoriban álomba ringatni az embereket – tette hozzá nevetve Ferenc. 5 Steinhauser Klára lejegyezte Neubrandt Róza életének történetét, amiből kiderült, miért újíttatta fel Róza a Starentanzkápolnát. Róza 1919-ben született Neubrandt György és Braun Teréz lányaként. A harmincas években sok fővárosi tisztviselő vett telket Budaörsön, és építettek kis házakat. A kulcsot általában a helyi családoknál hagyták, amikor kijöttek, első útjuk mindig a helyi családokhoz vezetett, hogy elkérjék a kulcsot. Későbbi férjét, Berki Bélát is így ismerte meg, amikor egyszer a fiatalembert küldték be Rózáékhoz a kulcsért. Egymásba szeretett a két fiatal. S bár Róza édesanyja nem örült lánya választásának – mivel budaörsi férjet szeretett volna gyermekének –, de áldását adta a házasságra. Az esküvőt Róza huszonkettedik születésnapján 1941. február 26-án tartották. Párját hamarosan elvitték katonának, így az ifjú férj nem lehetett otthon Rózsa lánya születésekor. Az isteni gondviselés végigkísérte életüket. Amikor a férjét szabadságra engedték, egy bajtársával kicserélték a szabadságos papírjaikat, hogy az előbb érhessen haza. A vonatot azonban megtámadták az oroszok, a katonatárs Béla papírjaival zsebében meghalt. Rózát pedig értesítették, hogy Berki Béla elhunyt, és hamarosan hazaszállítják a holttestét. Néhány nappal később megérkezett Béla, akit otthon már sírattak. Nagy volt az öröm, hogy életben maradt. A szabadsága leteltével Bélát a Don-kanyarba vezényelték, ahol bajtársai hullottak körülötte. Hazatérve sokszor elmondta, azért maradt életben, mert érezte, hogy imádkozik érte a felesége. A család megpróbáltatása ezzel nem ért véget, Béla a fronton hadifogságba esett. Így második gyermekének, Borbálának születésekor sem lehetett az asszonya mellett. Róza maga cipelte a barackos kosarakat a Farkasréti úton, és a Starentanzkápolnánál egy kicsit megpihenve mindig imádkozott. Elszomorította, hogy a háború alatt mennyire tönkrement a kápolna. Megfogadta, mire férje hazajön a fogságból, addigra rendbe hozatja a picike templomot. Deszkát vett, és a vállán cipelte hazáig. Az összespórolt pénzéből ajtót, padokat csináltatott. Édesanyja terítőt horgolt az oltárra. Azon a napon, amikor felszentelték a felújított kápolnát – négy év után –, hazajött a férje. 40

einer solchen Arbeit, auch jene Leute beim Marterl an der Kapelle mit dem Kopf nickten, die sonst nicht gläubig waren. In der Früh blieben manche auch zu einem kurzen Gebet stehen, andere machten das Kreuzzeichen und setzten dann ihren Weg fort. Man musste jene Menschen damals gewiss nicht in den Schlaf wiegen – fügte Franz lachend hinzu. Klara Steinhauser notierte die Lebensgeschichte von Rosa Neubrandt, aus der wir erfahren, warum Rosa die Starentanz Kapelle erneuern ließ. Rosa wurde 1919 als Tochter von Georg Neubrandt und Theresia Braun geboren. In den 30er Jahren kauften viele Angestellte aus Budapest in Wudersch ein Grundstück und bauten ein kleines Haus darauf. Die Schlüssel ließen sie gewöhnlich bei örtlichen Familien und als sie hierher kamen, führte ihr erster Weg immer zu dieser Familie, um den Schlüssel zu verlangen. So lernte sie auch ihren späteren Ehemann Béla Berki kennen, als einmal der junge Mann zu ihnen geschickt wurde, um den Schlüssel abzuholen. Die beiden jungen Leute verliebten sich. Zwar freute sich Rosas Mutter wegen der Wahl ihrer Tochter nicht, - denn sie wollte einen Wuderscher Ehemann für sie – trotzdem gab sie ihren Segen zur Heirat. Die Hochzeit wurde am 22. Geburtstag von Rosa, am 26. Februar 1941 abgehalten. Ihr Ehemann musste bald zu den Soldaten, so konnte der junge Mann bei der Geburt ihrer ersten Tochter, Rosa nicht zu Hause sein. Der Segen Gottes begleitete sie ihr Leben lang. Als der junge Ehemann auf Urlaub nach Hause durfte, tauschten sie ihre Urlaubspapiere mit einem Kameraden, damit dieser früher daheim ankommen könne. Der Zug wurde aber von Russen angegriffen und der Kamerad starb mit den Papieren von Béla in der Tasche. Rosa bekam die Nachricht, dass Béla Berki verstorben sei und sein Leichnam bald nach Hause gebracht werde. Einige Tage darauf kam Béla, um den schon alle weinten, zu Hause an. Die Freude war riesengroß, dass er am Leben war. Nach seiner Beurlaubung musste Béla an die Front am Don, wo er fast alle seine Kameraden verlor. Zu Hause angekommen erzählte er oft, er sei nur deshalb am Leben geblieben, weil er spürte, dass seine Frau um ihn bete. Die Erprobung der Familie nahm aber damit noch kein Ende, denn Béla fiel an der Front in Kriegsgefangenschaft. So konnte er auch bei der Geburt seines zweiten Kindes, Barbara, nicht bei seiner Frau sein. Rosa schleppte die mit Pfirsichen bepackten Körbe die Farkasréti Straße entlang und ruhte sich bei der Starentanz Kapelle bei einem kleinen Gebet immer aus. Es stimmte sie sehr traurig, wie sehr die Kapelle am Krieg gelitten hatte. Sie gelobte, bis ihr Mann aus der Gefangenschaft zurückkehrt, lässt sie die winzige Kirche erneuern. Sie kaufte Bretter und schleppte sie auf ihrer Schulter nach Hause. Aus ihren Ersparnissen ließ sie eine Tür und Bänke anfertigen. Ihre Mutter häckelte ein Tuch für den Altar. An jenem Tag, als die erneuerte Kapelle eingeweiht wurde, kam nach vier Jahren Gefangenschaft ihr Mann nach Hause.

41

GPS: 47.4644600, 18.9689200

1 – A régi korpusz gipsz pozitív mintája 2 – Luntz Ottókárné, Magdi néni 3 – Budapest felől a kereszt

1 – Die Nachfertigung vom alten Korpus aus Gips 2 – Frau Magdalena Luntz 3 – Das Kreuz aus Budapester Richtung 42

3

kereszt a Farkasréti úton Kreuz an der Farkasréti Strasse

43

IV. Állomás Mindenki életében vannak szenvedések, botlások, fájdalmak. Mindenki találkozik életében elutasítással, ítélettel. Mindenki szembesül a halállal, ezért minden ember élete egy keresztút. Olyan út ez, amelyet végigjár minden halandó, a végállomás mindenkinek azonos, függetlenül attól, hogy ki mekkora utat tett meg.

Az anyaméhből kiszakadva utunk során távolodunk a szülétől, ki könnyek és görcsök között a világra szólított. Igazságtalannak érezzük, hogy ki nem átallott meghívni minket a világra, messzire kerül tőlünk.

A felnőtté válás gyötrelmes időszaka, amikor távolodni igyekszünk a csecstől, mely táplált. Idegennek érezve eltaszítanánk, de az édesanya türelmes és vár, várja a találkozást. Várja, hogy vigasztalóan oltalmazhasson, ha sikertelenségeink miatt csatakos álmok kínoznak. Várja, hogy megértően nyugtathasson, ha csalódásaink okán nem találjuk az utunkat. Várja, hogy megnyugvást adhasson, ha tévelygéseink során elbizonytalanodunk. Várja, hogy védőszárnyát kiterjeszthesse ránk, ha vergődéseinkben magányosnak, sérthetőnek érezzük magunkat. Ha messzire is kerülünk tőle, Ő türelmesen vár, mint amikor még nem voltunk önállóak, amikor még a testében óvott és aggódott az életünkért. A találkozás a távolságok ellenére is létrejön, mert ez a kapcsolat a testéből szakíttatott ki.

Ő egyszerre lett szegényebb és gazdagabb. Szegényebb lett az érintetlenségét áldozva, gazdagabb lett az élettel, melyet a világra hozott.

44

IV. Station Im Leben eines jeden Menschen gibt es Leiden, Fehltritte, Schmerzen. Wir alle erfahren in unserem Leben Zurückweisungen, Urteile. Ein jeder von uns wird dem Tod begegnen, deshalb ist unser aller Leben ein Kreuzweg. Es ist ein Weg, den ein jeder Sterblicher gehen muss, die Endstation ist bei allen dieselbe, unabhängig davon, wie lange der Weg ist, den man zurückgelegt hat.

Herausgerissen aus dem Mutterschoß entfernen wir uns auf unserem Weg von der Mutter, die unter Tränen und Krämpfen uns auf diese Welt gebar. Wir finden es ungerecht, dass diejenige, die es nicht scheute uns auf die Welt zu bringen, sich jetzt von uns entfernt.

Es folgt die qualvolle Zeit des Erwachsen-Werdens, in der wir versuchen, uns von der Brust zu entfernen, die uns ernährt hat. Als fremd empfunden würden wir sie wegstoßen, aber die Mutter ist geduldig und wartet, sie wartet auf die Begegnung. Sie wartet, dass sie uns tröstend schützen kann, wenn wir wegen unserer Erfolglosigkeit von dreckigen Träumen geplagt werden. Sie wartet, dass sie uns verständnisvoll beruhigen kann, wenn wir in unserer Enttäuschung unseren Weg nicht finden. Sie wartet, dass sie Ruhe spenden kann, wenn wir in unseren Irrtümern verunsichert sind. Sie wartet, dass sie ihre schützenden Fittiche über uns ausbreiten kann, wenn wir in unserem verbitterten Gehabe uns einsam und verletzlich fühlen. Entfernen wir uns auch sehr weit von ihr, Sie wartet geduldig, wie damals, als wir noch nicht selbständig waren, als sie uns noch in ihrem Körper schützte und sich um unser Leben Sorgen machte. Die Begegnung kommt auch trotz der Entfernungen zustande, denn dieser Bund ist ihr aus dem Leib gerissen worden. Sie ist zur gleichen Zeit ärmer und reicher geworden. Ärmer, weil sie ihre Unschuld opferte, reicher durch das Leben, das sie gebar.

45

Kereszt a Farkasréti úton

A

Farkasréti út ma Budaörs egyik legforgalmasabb része, rengeteg autós és gyalogos halad át rajta nap mint nap. Sok gyerek is megfordul itt, hiszen a közelében van egy általános iskola és egy óvoda. A Thököly utca és a Farkasréti út sarkán álló útszéli feszület történetét mégis nagyon kevesen ismerik. Az idősebbek is már csak találgatni tudnak arról, hogy mi is az igazság. Annyi biztos, hogy rendszeresen gondozzák a keresztet és a körülötte lévő aprócska kertet. Mindig van rajta friss virág, és időnként estefelé gyertyaláng is pislákol. Ez a kereszt ma is úgy néz ki, mint újkorában. Nem látszanak rajta a kor, a bánat és az elmúlás nyomai. 1 Valakinek nagyon fontos ez a kis szentély. De vajon miért? Mi köti ide a szívét és a lelkét? Luntz Ottokárné, Magdi néni így emlékszik a feszület történetére: – Azt, hogy eredetileg melyik budaörsi család állította a keresz­tet, sajnos senki sem tudja. Arra viszont emlékszem, hogy réges-­ré­gen, amikor a közelében álló házat megvette egy család, attól kezdve magukénak tekintették, és ők gondoz-­ zák azóta is. Ha jól emlékszem, tizenöt évvel ezelőtt Ligetváriné, Margit néni levetette az eredeti korpuszt egy mesteremberrel, és a saját, nehezen össze-­ kuporgatott pénzén csináltatott egy újat. A néni így már teljesen a magáénak tekintette, és úgy tartotta, hogy ez a kereszt a fia emlékére áll, aki 1956-ban disszidált, és azóta nem hallott felőle. Úgy rémlik, hogy az új korpuszt annak idején megszentelte a plébános. Emlékszem, hogy a régi kor-­ puszt levitték a Helytörténeti Gyűjteménybe, azóta is ott áll a présházban. Ligetváriné sajnos nemrégiben hunyt el, így az eredeti történetet – ha tudta egyáltalán – már nem tudja megosztani velünk. Pedig kíváncsiak vagyunk rá. Úgy érte-­ sültem, hogy Margit néni fia is elhunyt, talán az ő rokonai gondozzák ma a keresztet, és körülötte a kis kertet. Herwerth Ferenc megerősítette, hogy a régi korpuszról vett pozitív mintát valóban a raktárban őrzik. Érdekessége a keresztnek, hogy Budaörsön egyedülállóan ezüstszínű a korpusz rajta. 46

2

Kreuz an der Farkasréti Straße Die Farkasréti Straße ist heute eine der verkehrsreichsten Straßen in Wudersch, die Tag für Tag von zahlreichen Autos befahren und auch von Fußgängern benutzt wird. Man sieht auch viele Kinder hier, denn in der Nähe befinden sich eine Schule und auch ein Kindergarten. Die Geschichte des Kreuzes an der Ecke Farkasréti und Thököly Straße kennen trotzdem nur sehr wenige. Selbst die Älteren können nur noch herumrätseln, was wohl die Wahrheit sei. Eins ist sicher, das Kreuz und der winzige Garten rundherum wird regelmäßig gepflegt. Immer sind frische Blumen darauf und abends flackert manchmal auch eine Kerze. Dieses Kreuz sieht immer noch so aus, wie zu seinen Erstellungszeiten. Man merkt daran keine Spuren des Alterns, der Traurigkeit und des Vergehens. Für jemanden ist dieses kleine Heiligtum wichtig. Aber warum wohl? Was bindet das Herz und die Seele dieses Menschen hierher? Frau Magdalena Luntz erinnert sich folgenderweise an die Geschichte des Kreuzes: – Welche Budaörser Familie dieses Kreuz ursprünglich erstellen ließ, weiß leider niemand mehr. Daran kann ich mich aber noch erinnern, dass eine Familie dieses Kreuz als sein eigen betrachtet und es auch dementsprechend pflegt, seitdem sie vor langer-langer Zeit das Haus in der Nähe des Kreuzes gekauft haben. Wenn ich mich gut erinnere, hat vor fünfzehn Jahren Frau Margarethe Ligetvári den ursprünglichen Korpus herunternehmen lassen und hat aus ihrem mühevoll Erspartem von einem Meister einen Neuen fertigen lassen. So betrachtete diese Frau seitdem das Kreuz als ihr Eigentum und sie meinte, es stünde zum Andenken an ihren Sohn, der 1956 das Land verließ und seitdem kein Lebenszeichen gab. Mir scheint als hätte damals den neuen Korpus auch der Pfarrer eingeweiht. Ich kann mich erinnern, der alte Korpus wurde in die ortsgeschichtliche Sammlung gebracht, seitdem steht er dort im Presshaus. Frau Ligetvári ist leider vor kurzem verstorben, so kann sie uns die ursprüngliche Geschichte – falls sie sie überhaupt kannte – nicht mehr mitteilen. Wir wären aber neugierig darauf. Ich habe gehört, ihr Sohn sei auch gestorben. Vielleicht pflegen jetzt ihre Verwandten das Kreuz und den kleinen Garten rundherum. Franz Herwerth bestätigte, ein positiver Abdruck vom alten Korpus wird tatsächlich im Heimatmuseum aufbewahrt. Eine Besonderheit des Kreuzes ist, dass der Korpus - in Wudersch einzigartig - silberfarben ist.

47

3

3

MISSZIÓSKERESZT Missionskreuz

GPS: 47.4615500, 18.9628500

1 – Homokkő korpusz 2 – Mici néni, Gallai Mária 3 – A templom falához simuló Misszióskereszt

1 – Sandstein-Korpus 2 – Frau Maria Gallai, Mici néni 3 – Das Missionskreuz an der Wand der Kirche 48

49

V. Állomás Mindenki életében vannak szenvedések, botlások, fájdalmak. Mindenki találkozik életében elutasítással, ítélettel. Mindenki szembesül a halállal, ezért minden ember élete egy keresztút. Olyan út ez, amelyet végigjár minden halandó, a végállomás mindenkinek azonos, függetlenül attól, hogy ki mekkora utat tett meg.

Ritkán, de találkozhatunk az utunk során önzetlen segítséggel. Olyan természetes ez, hogy fel sem tűnik, hogy segítenek. Társnak érezzük inkább, aki nem kér részt az egészünkből, csak segít a terhet vinni, amíg erőnket ismét összeszedjük. Segít, mert örömét leli abban, hogy segíthet. Segít, mert lelkiekben olyan gazdag, hogy két kézzel oszthatja a szeretetét, mégsem fogy el. Minden esetben gyarapszik, erősödik.

Kéretlenül teszi dolgát, mert a szeretet vezérli útját. Nem kérkedik, nem dicsekszik erejével, jön és átveszi a terhet. Meg nem tarthatja keresztünket, hiszen az a sajátunk. Súlya sem lesz könnyebb, de akkora erőt ad a segítő, hogy mosolyogva tudjunk menni a keresztünkkel, hiszen tudjuk, hogy vannak segítőink, amikor a szükség megkívánja. S ha az úton találkozunk olyanokkal, kiknek terhe már földre kényszerítette hordozóját, önzetlenül segítünk nekik, hogy folytathassák a számukra elrendelt útjukat.

50

V. Station Im Leben eines jeden Menschen gibt es Leiden, Fehltritte, Schmerzen. Wir alle erfahren in unserem Leben Zurückweisungen, Urteile. Ein jeder von uns wird dem Tod begegnen, deshalb ist unser aller Leben ein Kreuzweg. Es ist ein Weg, den ein jeder Sterblicher gehen muss, die Endstation ist bei allen dieselbe, unabhängig davon, wie lange der Weg ist, den man zurückgelegt hat.

Selten, aber wir begegnen auf unserem Weg auch selbstloser Hilfe. Dies ist so natürlich, dass es uns garnicht auffällt, dass uns geholfen wird. Wir halten die Personen eher für Gefährten, die keinen Teil aus unserem Ganzen verlangen, nur helfen, unsere Last zu tragen, bis wir wieder zu Kräften gekommen sind. Sie helfen, weil sie daran Gefallen finden. Sie helfen, weil ihre Seele so reich ist, dass sie mit vollen Händen ihre Liebe austeilen können, und diese trotzdem nicht alle wird. Sie vermehrt sich andauernd und wird kräftiger. Sie handeln ungebeten, denn die Liebe leitet sie durchs Leben. Sie geben nicht an, prahlen nicht mit ihrer Kraft, sie kommen und übernehmen die Last. Unser Kreuz können sie nicht behalten, denn das gehört uns. Die Last wird nicht weniger, aber die Helfer geben so viel Kraft, dass wir mit unserem Kreuz lächelnd weitergehen können, denn wir dürfen uns sicher sein, wir haben Helfer, wenn wir sie brauchen. Und wenn wir auf unserem Weg solchen begegnen, deren Last sie schon zu Boden gezwungen hat, helfen wir uneigennützig, damit sie ihren vorbestimmten Weg weitergehen können.

51

Misszióskereszt

B

udaörsre bármelyik úton érkezünk, a templomtorony kecses nyújtózkodásával bizton szembe találkozunk. Köszönhető az építtetőknek, akik gondosan választották meg a helyet, ami a XVIII. század derekán a falu központja lett. Amikor hazafelé tartok, akkor hagyom el a napi bosszúságokat, amikor megpillantom a tornyot, mert tudom, megérkeztem, itthon vagyok. Sokszor elgondoltam, vajon hasonló megnyugvást adott a korábban itt élőknek is a torony látványa. Valami belülről azt súgja, minden egykor itt élőnek iránytű volt a torony, rajta a kereszttel. Borzalmas lehetett, amikor 1837-ben villámcsapás pusztította el a tornyot, a kereszt lehanyatlott, nem mutatott utat az eltévedteknek. A természeti csapás a főoltárt is megrongálta. Hiánya arra ösztökélte az itt élő sváb lakosságot, hogy újjáépítsék az 1 égbe törő tornyot, ami hét esztendővel a pusztítást követően ismét büszke iránytűként hirdette, hogy az itt élőket sokszor megnyomoríthatja az időjárás, ám le nem győzheti őket, hitükben erősek maradnak. A templom főbejáratától jobbra a falhoz simulva, egy durva homokkőből faragott kereszt áll. A felületes szemlélő azt hiheti, hogy szerves része a templomnak, pedig a feszület csak 1865-ben állíttatott. A 2 mi­sszióskeresztként emlegetett szakrális emléken egykor feketére festett fatáblát erősítettek, amin „Rette deine Seele!” (Mentsd meg a lelked!) felirat volt olvasható. Mára a tábla már nem látható, csak a feszület állíttatásának évszáma maradt a kereszt szárán. – Érdekes, ez a kereszt itt áll a város központjában már majdnem százötven éve, és senki nem ismeri a történetét. Én is nap mint nap elhaladok mellette, amikor a templomba megyek, de mégsem tudnám megmondani, hogy ki és miért állította – mondta Mici néni, Gallai Mária. 52

Missionskreuz

A

us welcher Richtung wir auch nach Budaörs kommen, den hochragenden Kirchturm erblicken wir in jedem Fall. Dies ist den Erbauern zu verdanken, die sorgfältig die Stelle auswählten, die in der Mitte des 18. Jh. zum Zentrum des Dorfes wurde. Unterwegs nach Hause, fällt der Alltagsärger erst dann von mir ab, wenn ich den Turm erblicke. Dann weiß ich, ich bin angekommen, ich bin zu Hause. Oft dachte ich darüber nach, ob der Anblick des Turmes wohl den früheren Einwohnern auch eine ähnliche Beruhigung bedeutete. Etwas in mir flüstert mir zu, der Turm mit dem Kreuz oben drauf diente allen hier Lebenden als Wegweiser. Es muss schrecklich gewesen sein, als ein Blitzschlag 1837 den Turm und das Kreuz vernichtete und es nichts mehr gab, das den Verirrenden den Weg anzeigte. Der Naturschlag beschädigte auch den Hauptaltar. Das Fehlen des Turmes regte die deutschen Einwohner dazu an, ihn wieder zu errichten. Sieben Jahre nach der Vernichtung ragte der neue Turm als stolzer Wegweiser wieder gegen den Himmel, und verkündete, die hier Lebenden können oft vom Wetter heimgesucht werden, aber besiegen kann man sie nicht, sie bleiben stark in ihrem Glauben. Rechts vom Eingang, eng an die Mauer geschmiegt, steht ein Sandsteinkreuz. Oberflächliche Betrachter könnten denken, es sei fester Bestandteil der Kirche, aber es wurde erst 1865 erstellt. An diesem sakralen Andenken, das nur als Missionskreuz erwähnt wird, hing einst eine schwarze Holztafel mit der Inschrift: „Rette 3 deine Seele!“. Heute ist diese Tafel nicht mehr zu sehen, nur das Erstellungsjahr des Kreuzes ist an dessen unteren Arm zu entziffern. - Eigenartig, dieses Kreuz steht schon fast 150 Jahre hier in der Mitte der Stadt und niemand kennt seine Geschichte. Auch ich eile Tag für Tag daran vorbei, wenn ich in die Kirche gehe, aber ich könnte nicht sagen wer und warum es erstellen ließ. – sagte Maria Gallai, auch als „Mici néni“ bekannt. 53

Hautzinger Teréz, Anna nővér, a Páli Szent Vincéről nevezett Irgalmas Nővérek Rendjének tagja, kilencven esztendősen a Ménesi úti rendház lakója, hosszú éveken keresztül szolgálta a budaörsi plébánosokat. Emlékeiben kutatott, és a következőket mesélte. – A Budaörsön élő svábok többsége gyakorló hívő volt. Gyakran szerveztek missziós zarándoklatokat, amiket az egy családba vagy imaközösségbe tartozók maguk bonyolítottak. Ha volt is írásos nyoma a misszióskereszt állításának, az feltehetőleg megsemmisült. Valószínűleg azt tervezték, hogy a hosszabb zarándoklatok időpontjait felvésetik majd a keresztre. Talán nem vagyok egyedül, akit elgondolkoztat a templom falába simuló kereszt. Nagy idők tanújaként, az egyik legöregebb budaörsi feszületként, konokul hallgatva őrzi az évszázadok során látottakat. Mintha belefáradt volna a látottakba, ezért nekidőlt Isten házának, hogy biztos lábakon élhesse meg a rá váró megpróbáltatásokat. Amikor elmennek előtte, ne szégyelljék fejüket meghajtani, hiszen akik állították, azok megsüvegelték, úgy tisztelegtek előtte.

54

Theresia Hautzinger, Schwester Anna, Mitglied des Ordens der Barmherzigen Schwestern vom Heiligen Vinzenz von Paul, ist 90 Jahre alt, bediente viele Jahre hindurch die Pfarrer in Wudersch und wohnt nun im Ordenshaus in der Ménesi Straße. Sie stöberte in ihren Erinnerungen nach und erzählte folgendes: - Die Budaörser waren sehr gläubig. Sie nahmen oft an Missionsfahrten teil, die von jenen, die in eine Familie oder in eine Betgemeinschaft gehörten selber organisiert wurden. Sollte es mal einen schriftlichern Hinweis auf die Erstellung des Kreuzes gegeben haben, so ist dieser wahrscheinlich längst zerfallen. Vermutlich wollten sie die Zeitpunkte der längeren Wallfahrten immer in den Stein eingravieren lassen. Vielleicht bin ich nicht der Einzige, der über das Kreuz an der Kirchenmauer nachdenkt. Als Zeuge längst vergangener Zeiten, hütet eines der ältesten Budaörser Kreuze stillschweigend, was es im Laufe der Jahrhunderte gesehen hat. Als hätten es die Ereignisse ermüdet, lehnt es an der Wand des Gotteshauses, um auf sicheren Füßen den auf ihn zukommenden Erprobungen entgegenzutrachten. Wenn Sie am Kreuz vorbeigehen, schämen sie sich nicht, ihm die Ehre zu erbieten, denn seine Ersteller selbst hatten sehr große Ehrfurcht davor.

55

GPS: 47.4601500 18.9519100

1 – Deigner Antalné Horváth Mária 2 – Nagy Endréné Deigner Mária 3 – A pléh Jézus Krisztus helyére került korpusz 4 – A katonai térképeken bázispontként jelölt feszület

1 – Frau Maria Deigner, geborene Horváth 2 – Frau Maria Nagy, geborene Deigner 3 – Der Korpus, den man anstelle des Blech-Christus einsetzte 4 – Das auf Militärkarten als Basispunkt angegebene Kreuz 56

3

faluszéli kereszt kreuz am Dorfrande

57

VI. Állomás Mindenki életében vannak szenvedések, botlások, fájdalmak. Mindenki találkozik életében elutasítással, ítélettel. Mindenki szembesül a halállal, ezért minden ember élete egy keresztút. Olyan út ez, amelyet végigjár minden halandó, a végállomás mindenkinek azonos, függetlenül attól, hogy ki mekkora utat tett meg.

Az utunk gyakran nehezen járható, rögös, a veríték sója marja a sebeinket, le kellene törölni, hogy megkönnyebbüljünk, de nem látunk tisztán, mert szemünket elhomályosítja a homlokunkról táplálkozó verítékfolyam. Hirtelen enyhül a gyötrelem egy meleg, apró, törékeny kéz nem restelli a kendőjét nyújtani, hogy ismét tisztán láthassunk. Sebeink és verítékünk lenyomata ott marad a kendőn, üzenetet közvetítve utódoknak. Elmondhatjuk büszkén, lám, nekünk még volt arcunk, mikor a sebeinktől és verítékünktől bűzlöttünk, és terhünk elviselhetetlennek tűnt. Mindenkinek nyújtanak kendőt az útja során, de nem tudható, hogy ki nyújtja és mikor. Rajtunk múlik, hogy észrevesszük a segíteni akarót. Ám hiába igyekszünk észrevenni, ha a találkozás idejére már nincs arcunk. Arctalanságunk nyomait nem lehet a kendőn hagyni! Az arctalanok után csak egy mocskos gyűrt gyolcs marad, mikor lenyomatot akarnak hagyni az utókornak.

Hogy ne gyarapítsuk az arctalanok népes táborát, örömmel és büszkén viseljük sebeinket, ne engedjük, hogy modern kuruzslók elrejtsék sérüléseinket, mert ha hajlunk a belső értékek elfedésére, akkor nem marad arcunk, melyet utódaink emlékezetükbe véshetnek. Csak a tiszta szívvel, jó szándékkal felénk nyújtott kendő, amely enyhítheti a kínt, és hordozhatja a lenyomatot.

58

VI. Station Im Leben eines jeden Menschen gibt es Leiden, Fehltritte, Schmerzen. Wir alle erfahren in unserem Leben Zurückweisungen, Urteile. Ein jeder von uns wird dem Tod begegnen, deshalb ist unser aller Leben ein Kreuzweg. Es ist ein Weg, den ein jeder Sterblicher gehen muss, die Endstation ist bei allen dieselbe, unabhängig davon, wie lange der Weg ist, den man zurückgelegt hat.

Unser Weg ist oft schwer und voller Hindernisse, das Salz unseres Schweißes brennt auf unseren Wunden, wir müssten es abwischen, damit wir erleichtert werden, aber wir sehen nicht klar, denn unsere Augen werden vom Schweißfluss unserer Stirn verschleiert. Plötzlich gibt die Pein nach, eine warme, kleine, zarte Hand reicht uns ihr Tuch, damit wir wieder klar sehen können. Der Abdruck unserer Wunden, unseres Schweißes bleibt auf dem Tuch und vermittelt eine Nachricht an die Nachkommen. Wir können stolz behaupten: Sieht, wir hatten noch ein Gesicht, als wir von den Wunden und vom Schweiß gerochen haben und unsere Last unerträglich schien. Ein jeder bekommt ein Tuch hingereicht während seines Weges, aber man kann nicht wissen von wem und wann es gereicht wird. Es liegt an uns, ob wir den Helfenden erkennen. Aber unnötig sind wir bestrebt, ihn zu merken, wenn wir beim Zusammentreffen mit ihm kein Gesicht mehr besitzen. Die Spuren unserer Gesichtslosigkeit können wir auf dem Tuch nicht hinterlassen! Nach den Gesichtslosen bleibt nur ein schmutziges, zerknittertes Gewebe, wenn sie der Nachwelt einen Abdruck hinterlassen wollen.

Um die zahlreiche Gruppe der Gesichtslosen nicht noch weiter zu vermehren, tragen wir unsere Wunden mit Freude und Stolz, lassen es den modernen Scharlatanen nicht zu, sie zu vertuschen, denn wenn wir die inneren Werte verstecken wollen, dann bleibt uns kein Gesicht übrig, dass sich unsere Nachkommen ins Gedächtnis prägen können. Nur reinen Herzens, mit gutem Willen an uns gereichte Tücher lindern die Pein und sind geeignet den Abdruck zu zeigen. 59

Faluszéli kereszt

A

főútról nehéz észrevenni a sűrű lombok között megbújó feszületet. Aki viszont a járdán halad, az könnyen rábukkan, hiszen köré van építve a gyalogút. Már a háború előtt, amikor még idáig jött ki az Úrnapi körmenet, a Deigner család gondozta a feszületet. Azóta is a család viseli gondját. Horváth Anna nyolcvanhat éves nyugdíjas az ötvenes években költözött Budaörsre a nővéréhez. Itt ismerkedett meg Deigner Antallal, akivel összeházasodtak. Akkor költözött a Szabadság út 99-es számú házba. Leánya, Nagy Endréné, lánykori nevén Deigner Mária férjével együtt a szülői házban él, és a kereszt állításáról a következőket mondta: – Egykor itt lehetett a település vége. Valószínűleg ez a kereszt is azért került ide, hogy a távozókat búcsúztassa, az érkezőket pedig köszöntse. Az állításának történetéről nem tudni semmit, pedig egyszer még Szappanyos plébános atya is végignézte a plébánián fellelhető iratokat, de nem talált utalást bennük erre a keresztre. Az egykori szántóföldet felváltotta a műút, de a feszület megmenekült. Nemrégiben felmerült az ötlet, miszerint kijjebb kéne rakni, egészen a főút szélére, de ezt nem tudták megvalósítani, ugyanis a honvédelmi térképen a kereszt, mint bázispont van feltüntetve, és ők nem engedélyezik az áthelyezését. Mária édesanyja az alábbiakkal egészítette ki lánya mondatait: – A kereszt mindig itt állt, csak fehér volt. A részeg emberek sokszor nekimentek, amikor hazafelé tartottak a kocsmából, sok káromkodás szaladt ki a szájukon, amikor koppant a fejük a kereszten. Perlekedtek a kereszttel, hogy minek áll az útjukba, olyan is volt, aki rá akarta venni, hogy térjen ki az útjából. Jókat nevettünk, és ki-kiabáltunk, hogy kerülje ki maga, mert a kereszt nem tud kikerülni senkit, és válaszolni sem képes. A Deigner család emlékszik arra, amikor jó tizenöt éve, karácsony napján ledön1 tötték a keresztet. Elmondásuk szerint az erős férfiak is csak nehezen tudták visszaállítani a talapzatra a mázsás kődarabot. 60

Kreuz am Dorfrande

V

on der Hauptstraße ist das zwischen dem dichten Laub versteckte Kreuz kaum zu merken. Wer aber auf dem Bürgersteig geht, merkt es sofort, denn der Weg umarmt das Marterl. Noch vor dem Weltkrieg, als die Prozession zu Fronleichnam bis hierher herauskam, pflegte die Familie Deigner das Kreuz. Sie tun es heute noch. Anna Horváth ist Rentnerin im Alter von 86 Jahren, sie zog in den 50er Jahren nach Wudersch zu ihrer Schwester. Hier lernte sie Anton Deigner kennen, und sie heirateten. Sie zogen in das Haus in der Szabadság Straße 99. Ihre Tochter, Frau Nagy, geborene Maria Deigner lebt zusammen mit ihrem Ehemann im Elternhaus und erzählte über das Kreuz folgendes: – Einst muss hier das Ende der Ortschaft gewesen sein. Wahrscheinlich kam das Kreuz deshalb an diese Stelle, dass es die Weggehenden verabschiedet und die in die Ortschaft Einkehrenden begrüßt. Über die Geschichte des Erstellens wissen wir leider nichts, obwohl auch Pfarrer Szappanyos die gesamten Dokumente und Kirchenbücher durchstöberte, die er im Pfarramt auffand, aber auf dieses Kreuz gab es keine Hinweise. Anstelle der Felder gibt es jetzt eine Straße, aber das Kreuz wurde gerettet. Unlängst kam man auf die Idee, das Kreuz näher an die Hauptstraße aufzustellen, aber das konnte man nicht verwirklichen, da das Kreuz auf Landkarten der Armee als strategischer Punkt angegeben ist und so erlaubte es das Militär nicht. Marias Mutter ergänzte die Worte ihrer Tochter folgenderweise: – Das Kreuz stand immer schon da, nur war es weiß. Die Betrunkenen sind oft drangestoßen, als sie aus dem Wirtshaus nach Hause gingen. Oft haben sie auch geflucht, als ihr Kopf am Kreuz hart aufschlug. Sie stritten sich mit dem Marterl, warum es ihnen im Weg stünde. Manche wollten es sogar überreden, es solle ihnen aus dem Weg gehen. Wir haben herzhaft darüber gelacht und ihnen zugerufen, dass sie wohl selber aus dem Weg gehen müssten und auf eine Antwort würden sie auch unnötig warten, denn Kreuze könnten gewöhnlich nicht sprechen. Die Familie Deigner kann sich noch erinnern, als vor etwa 15 Jahren, genau zu Weihnachten das Kreuz umgeworfen wurde. Sie sagte, selbst sehr starke Männer konnten den zentnerschweren Stein nur mit Mühe wieder auf seinen Sockel zurückstellen. Maria erinnert sich folgenderweise an diesen Vorfall: – Am Heiligen Abend war es sehr kalt. Alle waren wir in der Stube und wollten schlafen gehen als wir ein großes, dumpfes Plumpsen hörten. Es war schon fast

61

Mária így emlékezett vissza az esetre: – Szentestén nagyon hideg volt. Mindnyájan a szobában tartózkodtunk, készültünk a lefekvéshez, amikor nagy puffanást hallottunk. Azonnal kimentünk, éjfélre járt már az idő, és azt láttuk, hogy a kereszt a földön fekszik. Nem értettük, hogy kinek lehetett az útjában. Állványt kellett hozni, hogy fel tudják ismét állítani, olyan nehéz volt a kő. Egy ember nem tudta a keresztet feldönteni, többen kellettek, hogy legyenek. Körbe kellett feszegetni a talapzatát, hogy megmozdítsák. Úgy gondolom, hogy nem voltak vallásellenesek, akik kidöntötték a feszületet, inkább duhajkodó részegek lehettek. Mária emlékszik, hogy amikor kicsi volt, egy pléh korpusz is függött a kereszten, amely valamiért összetört, és lekerült róla: – Az ötvenes évek végéig még egy pléh Krisztus volt a feszületen, de a rozsda megette. Mindig leesett egy-egy darab, amit összeszedtünk. Már nem emlékszem pontosan, apukám vagy nagyapám a megmaradt darabot leszedte a keresztről, ne csúfoskodjon ott, és felvitte a padlásra. Sajnos ott porladt el végleg. Akkoriban egy kis kerítés is szegélyezte a feszületet, valamint virágágyásokkal és koszorúkkal díszítettük a szent szobrot. Ma már csak néha gyújtunk mécsest, vagy rakunk friss virágot a keresztre, de nem érdemes, mert úgyis széthordják a járókelők. Mária kislányként rengeteget játszott a ház előtti füves területen a barátnőivel, ahol a kereszt vigyázott rájuk. Arról az időről így mesélt: – Mi gyerekek mindig ott bigéztünk. Hogy mi is az a bigézés? A söprűnyélből levágtunk egy darabot, mindkét végét kihegyeztük. Azután ástunk egy gödröt, majd ráhelyeztük a kifaragott nyéldarabot, és a megmaradt söprűnyéllel ráütöttünk a gödör felett lévő fadarabra úgy, hogy jó magasra felrepüljön. Az volt a cél, hogy ne essen le a földre a kis nyéldarab. Volt, hogy a szomszéd utcáig elütöttük a bigét. Más vidékeken pilinckézésnek hívták ezt a játékot. Fél Budaörs gyermekserege idejárt játszani. Amikor jöttek a lovas kocsik, mindig kiabáltunk, hogy menjenek az útra, és hagyjanak minket játszani. A fenti részen élő gyerekek inkább a Kőhegyen játszottak. Mi legfeljebb a Kálváriára jártunk fel, akkoriban nagyon rossz állapotban voltak a stációk. Mindent szertehordtak, ami csak mozdítható volt. Néha előfordult, hogy a fenti és a lenti gyerekek összeverekedtek. De komolyabb baj nem történt.. 2007-ben a városi önkormányzat újíttatta fel, de a restaurálást követően eltűnt róla a felirat, ami valószínűleg egy rövidítés volt. Mária elmondásából kiderül, 2 hogy nem csak a felirat tűnt el a felújításkor: 62

3

Mitternacht, wir gingen aber sofort hinaus und sahen, dass das Kreuz unten auf dem Boden liegt. Wir konnten es uns nicht vorstellen, wem wohl das Kreuz im Wege stand. Man musste ein Gestell herbeischaffen, um es wieder aufstellen zu können, so schwer war der Stein. Ein Mensch konnte unmöglich das Kreuz umgeworfen haben, es müssten mehrere gewesen sein. Sie mussten den ganzen Sockel rundherum lockern, um es überhaupt bewegen zu können. Ich denke, es waren keine Religionsgegner, die das taten, eher ein paar Betrunkene. Maria erinnert sich, dass in ihrer Kindheit auch ein Blechchristus am Kreuz hing, der aber kaputt ging und man nahm ihn runter: 3 – Ende der 50er Jahre war noch ein Blechchristus am Kreuz, aber er rostete. Ständig fiel ein Stück runter und wir haben diese aufgelesen. Ich weiß es nicht mehr genau, ob es mein Vater, oder mein Großvater war, der das übrige Stück runternahm, weil es schon so hässlich war, und es auf den Dachboden brachte. Leider ist es dort völlig zerfallen. Damals gab es auch einen kleinen Zaun rundherum, und wir schmückten dieses Heiligtum mit Blumenbeeten und Kränzen. Heutzutage zünden wir nur selten eine Kerze oder legen frische Blumen zum Kreuz. Es lohnt sich nicht, denn die Vorbeigehenden nehmen alles mit. Maria spielte als kleines Mädchen oft mit ihren Freundinnen vor dem Haus im Gras, wo das Kreuz sie behütete. Sie erzählte von damals folgenderweise: – Als Kinder haben wir dort immer „bige“ gespielt. Wie das geht? Nun, wir sägten ein Stück vom Besenstiel ab und spitzten beide Enden an. Dann gruben wir ein Erdloch und legten dieses Stück Stiel darüber. Mit dem übriggebliebenen Besenstiel schlugen wir auf das kleinere Stück so darauf, dass dies sehr hoch in die Luft sprang. Das Holz durfte nicht zu Boden fallen. Es kam vor, dass wir bis zur Nachbarsgasse das Stück balancierten und weiterschlugen. Anderorts nannte man dieses Spiel auch „pilincke“. Die Hälfte der Kinderschar in Wudersch kam hierher zum Spielen. Als Pferdewagen kamen, schrien wir ihnen immer zu, sie sollten doch auf der Straße fahren und uns in Ruhe lassen. Die Kinder vom oberen Teil des Dorfes spielten eher auf dem Steinberg. Wir gingen höchstens auf den Kalvarienberg. Damals waren die Stationen in einem sehr schlechten Zustand. Alles wurde weggetragen, was man nur bewegen konnte. Es kam vor, dass sich die Kinder vom oberen und die vom unteren Teil schlugen. Aber es ist nichts Ernstes passiert.

63

– A kereszt felújításakor lecsiszolták a rátapadt koszt, és azt mondták a munkások, hogy lefestik, ne legyen olyan fehér, mert azt messziről lehet látni. – Nem értem én ezt, hiszen a kereszt, ha kőből van, az mindenhol fehér. Pont az a lényege, hogy messziről látszódjék. Ezek 4 pedig fogták és lefújták ilyen sárgásra – mondta Anna néni a fejét csóválva. Az idősebb budaörsiek még tisztán emlékeznek a régi körmenet útvonalára. A templomból indultak, majd elhaladtak a tűzoltószertár előtt, felmentek az Esze Tamás utcába, aztán az egykori Herczog vendéglő előtt elhaladva értek ki a főútra. Végigvonultak a Szabadság úton, egészen a 99-es házig, ahol ma is áll a feszület. Majd ugyanezen az útvonalon visszatértek a templomhoz. Minden család maga díszítette fel a portáját, a kaput és a ház előtt lévő utat. Koszorúkat, virágfüzéreket készítettek. A körmenetre rengetegen összegyűltek, szépen felöltözve, népviseletben tisztelegtek a Jóisten előtt. Szentesiné, Mariska néni így emlékszik a régi körmenetekre: – Nálunk sok vendég volt ilyenkor, anyám mindig rengeteget sütött. Emlékszem, hogy ebben az évszakban virágzott az a fa, amelynek a vattaszerű virága állandóan szállt a levegőben. Azon nevettünk, hogy a férfiak kalapjára és az asszonyok fekete pruszlikjára ráragadt, és csak nagyon nehezen, nedves ruhával lehetett leszedni. A régi budaörsiek minden szent ünnepet tiszteltek, tartást adott nekik, megbecsülték. Életrevaló férfiak és nők laktak egykoron itt, akik mindig tudták, hogy mit akarnak, és nem féltek a kihívásoktól. Tudták, hogy mit jelent a család fogalma. Erős, tiszta hitű kapocs tartotta össze őket, amely kapocs segített átvészelni a nehéz időket. Ugyanilyen mély érzelem kötötte össze a lakosokat is. Az egy utcában élők névről ismerték egymást, és mindig tudták, hogy hol van szükség segítségre. Ha valaki bajban volt, hirtelen megbetegedett, akkor az utcabeliek meleg ételt, bort és mindenekelőtt szeretetet vittek a házhoz. Az önnön érdekek ilyenkor háttérbe szorultak, és csak az lebegett a szemük előtt, hogy segítsék a bajba jutott társukat. Mert társak voltak. Nem egyszerű szomszédok, hanem egész Budaörs egy nagy család volt.

64

2007 hat die Selbstverwaltung der Stadt das Kreuz restaurieren lassen, aber infolgedessen ist die Aufschrift – wahrscheinlich ein Kürzel/eine Abkürzung vom Kreuz verschwunden. – Das Kreuz hat die Selbstverwaltung erneuern lassen. Man hat den daran haftenden Schmutz abgeschliffen und die Arbeiter sagten, sie würden es anstreichen, damit es nicht so weiß sei, denn das ist von weitem zu sehen. – Ich verstehe das nicht. Wenn ein Kreuz aus Stein ist, muss es doch gewöhnlich weiß sein. Das ist doch der Sinn des Ganzen, damit man es von weitem bemerkt. Und diese Arbeiter färbten es so gelblich an – sagte Frau Anna kopfschüttelnd. Die älteren Wuderscher können sich noch klar an die Prozession zu Fronleichnam erinnern. Der Festzug ging aus der Kirche los, dann vorbei am Feuerwehrhaus und die Esze Tamás Straße hinauf, dann vorbei am ehemaligen Herczog‘schen Gasthaus und hinaus auf die Hauptstraße. Man zog die Szabadság Straße entlang, ganz bis zur Hausnummer 99, wo das Kreuz auch heute noch steht. Dann nahm man dieselbe Strecke auch zurück zur Kirche. Jede Familie schmückte seine Pforte selbst, die Straßenfront, das Tor und den Weg vor dem Haus. Sie fertigten Kränze und Blumengirlanden an. Zum Rundgang versammelten sich viele Menschen, sie kleideten sich festlich, erwiesen in ihrer Tracht dem Herrgott die Ehre. Frau Marischka Szentesi erinnert sich folgenderweise an die Prozession: Wir hatten viele Gäste zu dieser Zeit, meine Mutter hat immer sehr viel gebacken. Ich kann mich erinnern, dass zu dieser Jahreszeit jener Baum blühte, dessen watteartige Blüten ständig in der Luft schwebten. Wir machten uns darüber lustig, dass sie an den Hüten der Männer und an den schwarzen Jupperln der Frauen festklebten, und man sie nur sehr schwer, mit einem feuchten Tuch entfernen konnte. Die alten Wuderscher hatten Ehrfurcht vor jeder heiligen Feier, denn diese gaben ihnen Halt, und sie achteten sie. Es lebten einst muntere Männer und Frauen hier, die immer wussten, was sie wollen und keine Angst vor Schwierigkeiten hatten. Sie wussten die Familie zu schätzen. Ein starker, reiner Bund hielt die Verwandten zusammen, der ihnen half, auch schwere Zeiten zu meistern. Auch die Einwohner hatten eine starke Verbundenheit zueinander. Die in derselben Straße wohnten, kannten einander vom Namen und wussten immer, wer Hilfe brauchte. Wenn jemand Schwierigkeiten hatte, oder plötzlich erkrankte, dann rückte diese Person in den Vordergrund. Die Anwohner brachten ihr warme Speisen, Wein und vor allem Liebe und Zuwendung. Eigeninteressen wurden in den Hintergrund gedrängt, und es schwebte nur die Hilfeleistung vor ihren Augen. Denn sie waren Kameraden. Nicht einfache Nachbarn, ganz Wudersch war wie eine große Familie.

65

GPS: 47.4593700, 18.9313600

1 – Szépen kidolgozott korpusz arról árulkodik, hogy tehetősebb ember állíttatta 2 – Határkereszt az 1850-es évből

1 – Der schön ausgearbeitete Korpus zeugt davon, dass ihn ein reicherer Mann erstellen ließ 2 – Grenzkreuz aus dem 1850er Jahr

66

3

Határkereszt kreuz an der ortsgrenze

67

VII. Állomás Mindenki életében vannak szenvedések, botlások, fájdalmak. Mindenki találkozik életében elutasítással, ítélettel. Mindenki szembesül a halállal, ezért minden ember élete egy keresztút. Olyan út ez, amelyet végigjár minden halandó, a végállomás mindenkinek azonos, függetlenül attól, hogy ki mekkora utat tett meg.

Elérkezve utunk feléhez, ismét megroggyan a lábunk, egyre nehezebben viszi a terhet. A földre kerülve vesszük észre, hogy sokan vannak, akik végignézték, hogy remegő lábunk alól kifut a talaj. Arcukon nem látszik megrökönyödés, olyanok ők, mint a lelki világtalanok. Nem látják a fényt maguk körül, mert saját fényükben sütkérezve elvakítják önmagukat. Nem érdekli őket más, csak a saját boldogulásuk. Átgázolnak érte mindenkin és mindenen. Közönyüknél csak képmutatásuk nagyobb. Hamis képet mutatnak maguknak, magukról. Azt igyekeznek elhitetni, hogy ők mindenkinek segítenek, aki segítséget kér. Mivel azonban nemcsak lelki világtalanok, hanem lelki siketek is, ezért nem érnek el hozzájuk a segítséget kérők hangjai. A közönyösök rosszabbak az elutasítóknál, mert nem tudnak kiállni véleményük mellett, mert az nincs nekik. Akik közönyükkel szennyezik a környezetüket, nem megvetendők. Ők maguk is az útjukat járják, s sokkal nehezebb nekik végigmenni rajta, mert nem látják az út értelmét és szépségét. Sokkal nagyobb segítségre szorulnak ők, mint azok, akik elbotolnak a keresztjük súlyától.

68

VII. Station Im Leben eines jeden Menschen gibt es Leiden, Fehltritte, Schmerzen. Wir alle erfahren in unserem Leben Zurückweisungen, Urteile. Ein jeder von uns wird dem Tod begegnen, deshalb ist unser aller Leben ein Kreuzweg. Es ist ein Weg, den ein jeder Sterblicher gehen muss, die Endstation ist bei allen dieselbe, unabhängig davon, wie lange der Weg ist, den man zurückgelegt hat..

Auf halbem Weg angelangt werden wir wieder knieweich, unsere Beine tragen die Last immer schwerer.

Zu Boden gesunken merken wir, dass viele zugeschaut haben, wie wir den festen Boden zitternd unter uns verlieren. Auf ihren Gesichtern kann man keine Bestürzung entdecken, sie sind wie die seelisch Blinden. Sie sehen das Licht um sich nicht, denn sie lassen sich von ihrem eigenen Schein blenden. Außer ihr eigenes Vorankommen interessiert sie nichts. Dafür überrumpeln sie jeden und alles. Ihre Gleichgültigkeit kann nur von ihrer Scheinheiligkeit übertroffen werden. Sie zeigen ein Trugbild für sich selbst, über sich selbst. Sie versuchen es glaubhaft zu machen, dass sie allen helfen, die Hilfe verlangen. Da sie aber nicht nur seelisch blind sind, sondern auch seelisch taubstumm, können die Stimmen der Hilfesuchenden nicht an sie herandringen. Die Gleichgültigen sind schlimmer, als die Abweisenden, denn sie können ihre Meinung nicht verteidigen, da sie keine haben. Jene, die mit ihrer Gleichgültigkeit ihre Umgebung verpesten, sind nicht verwerflich. Sie selber gehen auch ihren Weg, und es ist viel schwerer auf diesem Pfad zu bleiben, denn sie sehen nicht den Sinn und die Schönheit des Weges.

Sie bedürfen einer viel größeren Hilfe, als diejenigen, die von der Last ihres Kreuzes stolpern.

69

Határkereszt

A

fák között jól megbújva, egy támfal tetején áll a feszület. A Szabadság útról alig lehet látni, csak akkor veszi észre az ember, ha figyelmesen halad el előtte. Ezt is, mint szinte mindegyik keresztet, rendszeresen gondozzák. Azonban senki sem tudja pontosan, hogy melyik család állíttatta és azt sem, hogy minek vagy kinek az emlékére. Egy idős sváb asszony hosszas gondolkodás után végül ezt mondta: „…azt hiszem, hogy egy veszélytől megmenekült család emlékére 1 állították. Valószínűleg nagyon nagy baj történhetett velük, de szerencsére megóvta őket Isten. A család nevére sajnos már nem emlékszem. Talán azok közül lehettek, akiknek ott volt szőlőjük. Úgy emlékszem, hogy ezzel a kereszttel nem nagyon foglalkoztak az emberek. Valahogy feledésbe merült a hosszú évek során…” Az biztos, hogy állításának idején határkeresztnek számított, így a lakosok többsége sajátjának érezte. Ha útra keltek vagy hazatértek, mindig felé fordultak, és keresztet vetettek. A feszület óvta őket útjuk során. Mondhatni, ez a kereszt mindenkié volt. Az asszonyok és a férfiak, mikor kimentek a földekre dolgozni, ehhez a kereszthez érve egy pillanatra érezték Isten közelségét, és tudták, hogy nem érheti baj őket útjuk során. A falu kivezető útjain álló határkeresztek a kezdetet és véget szimbolizálták. Az út menti kereszteket a legtöbb esetben halálesetek, megmenekülések, gyógyulások vagy természeti csapások emlékeire állították. Az állító család maga finanszírozta a költségeket, ők jelölték ki a feszület helyét, és ők határozták meg azt is, hogy milyen anyagból készüljön. Fontos volt, hogy időtálló legyen, sőt a nagyon pontos és finom vonalakat is mellőzték, mert tudták, hogy ezek az idő múlásával úgyis eltűnnek. Inkább virágokkal és gyertyákkal díszítették. A korpuszokat elsősorban kőfaragást tanult mesteremberek munkálták meg, de olyan is előfordult, hogy ügyeskezű parasztokra bízták. A keresztek anyagait meghatározták az adott környék természeti adottságai.

70

Kreuz an der Ortsgrenze

V

ersteckt im Laub der Bäume, oben auf der Stützmauer steht das Kreuz. Von der Szabadság Straße ist es kaum zu sehen, man merkt es nur dann, wenn man ganz aufmerksam an ihm vorbeigeht. Dieses Kreuz, so wie fast alle anderen, wird regelmäßig gepflegt. Niemand weiß es aber genau, welche Familie es hat stellen lassen und auch das nicht, zu welchem Anlass. Eine betagte ungarndeutsche Frau sagte dann zum Schluss nach langem Überlegen: „…ich denke, man hat es als Andenken an eine Familie erstellt, die einer Gefahr entkommen ist. Wahrscheinlich kam etwas ganz Schlimmes auf sie zu, aber Gott beschützte sie. Leider weiß ich nicht mehr, wie die Familie hieß. Vielleicht waren es welche, die dort ihren Weingarten hatten. Ich meine mit diesem Kreuz hat man sich nie so wirklich beschäftigt. Es geriet irgendwie im Laufe der Jahre in Vergessenheit …“ Sicher ist nur, dass es in der Zeit seiner Erstellung am Rande der Ortschaft stand, so haben es die meisten Einwohner als ihr Eigentum betrachtet. Wenn sie weggingen oder ankamen, wandten sie sich dem Kreuz zu und bekreuzigten sich. Das Marterl schützte sie auf ihrem Weg. Man kann gewiss sagen, das Kreuz gehörte allen. Die Frauen und Männer haben auf ihrem Weg zu ihren Feldern im Vorbeigehen für einen Moment die Nähe Gottes gespürt und sie wussten, es kann ihnen auf ihrem Weg nichts Böses passieren. Die Kreuze an der Grenze der Ortschaft standen symbolisch für den Anfang und fürs Ende. Die Wegkreuze wurden in den meisten Fällen wegen Todesfällen, Errettungen, Heilungen oder wegen Naturschlägen erstellt. Die Ersteller-Familie trug selbst die Kosten, sie bestimmten die Stelle, wo es stehen sollte und auch das Material des Kreuzes. Es war wichtig, dass es haltbar, widerstandsfähig ist, man hat sogar auf genaue, zierliche Linien, Muster verzichtet, denn man wusste, diese verschwinden 2 mit der Zeit sowieso. Man brachte lieber

71

Budaörsön a legtöbb kereszt kőből készült, a kőbányák közelsége okán, de lehetett találni néhány fából faragottat is. Az idősek elmondása szerint olyan feszületet is lehetett látni régen, amelyen bádogból volt megformázva Krisztus teste. A lakosok mindig ügyeltek rá, hogy jó állapotban legyenek ezek a szakrális emlékek, így ha az megrongálódott vagy tönkretette az idő, akkor szívesen állták a felújítás költségeit. Nem kellett egyházi engedélyt, beleegyezést kérni ahhoz, hogy valaki keresztet állítson. Ezért sok keresztet meg sem áldott és be sem jegyzett a pap. Az is megfigyelhető a budaörsi út menti feszületeken, hogy az állítók mindig követték az adott kor stílusjegyeit. A Szabadság út 254. szám alatti kereszt az egyik legrégebbi, amelyet Budaörsön emeltek. A kőtalapzatba vésett megkopott, elhalványult dátum szerint az 1850-es években virágzott a szőlőtermesztés Budaörsön, lehet, hogy nem véletlen, hogy pont erre a helyre került a feszület. Elképzelhető, hogy egyik évben nagyon bőségesen termett a szőlő, és ennek emlékére állították. Az országút bővítésekor a kereszt helyét nem változtatták, csak a talapzatát erősítették meg, masszívabb alapot kapott, és egy támfalat húztak elé, hogy a lezúduló eső ne mossa el.

72

regelmäßig Kerzen und Blumen zum Kreuz als Verzierung. Der Korpus wurde vor allem von Steinmetzmeistern bearbeitet, aber es kam auch vor, dass ihn geschickte Bauersleute anfertigten. Das Material haben die natürlichen Gegebenheiten der Umgebung bestimmt. In Wudersch sind wegen der Nähe der Steingruben fast alle Kreuze aus Stein gemacht, aber es gab auch einige aus Holz. Die älteren Leute sagen, man sah früher auch solche Kreuze, auf denen der Korpus Christi aus Blech geformt war. Die Einwohner achteten immer darauf, dass diese sakralen Andenken in gutem Zustand sind, wenn sie beschädigt wurden, oder das Wetter sie angriff, dann gaben sie gerne etwas für die Erneuerung aus. Man brauchte keine Genehmigung von der Kirche, um so ein Denkmal zu erstellen. deshalb sind viele Kreuze vom Pfarrer weder eingeweiht noch schriftlich festgehalten worden. Auch das ist an den Kreuzen in Budaörs zu beobachten, dass die Ersteller immer auf die eben geläufige Stilrichtung achteten. Das Kreuz in der Szabadság Straße 254 gehört zu den ältesten, die in Wudersch aufgestellt wurden. Laut der verwitterten Inschrift im Steinsockel, soll in den 1850er Jahren der Weinbau in Budaörs geblüht haben, es ist also wahrscheinlich kein Zufall, dass das Kreuz gerade hier aufgestellt wurde. Möglicherweise hatten sie damals in einem Jahr eine sehr gute Weinernte und als Dank dafür entstand das Kreuz. Bei der Erweiterung der Straße hat man das Kreuz nicht versetzt, nur der Sockel wurde gefestigt, es bekam ein massiveres Fundament und man zog eine Stützmauer davor, damit es bei heftigen Regenfällen nicht beschädigt wird.

73

3

hehli-kereszt Das Hehli Kreuz

GPS: 47.4584600 , 18.9160800

1 – Békésen bújik meg a feszület a bokrok takarásában 2 – Budaörsről kifelé menet ez az utolsó út menti kereszt 3 – Meinczinger Teréz

1 – Das Kreuz versteckt sich friedlich im Laub der Bäume 2 – Wenn man Budaörs verlässt, ist das das letzte Wegkreuz 3 – Frau Theresia Meinczinger 74

75

VIII. Állomás Mindenki életében vannak szenvedések, botlások, fájdalmak. Mindenki találkozik életében elutasítással, ítélettel. Mindenki szembesül a halállal, ezért minden ember élete egy keresztút. Olyan út ez, amelyet végigjár minden halandó, a végállomás mindenkinek azonos, függetlenül attól, hogy ki mekkora utat tett meg.

Utunk olykor hangos jajveszékelések útvesztőjén keresztül vezet.

A sajnálat hangjai ezek a szívszaggató kiáltások. De ne tántorítson el bennünket, hiszen a leghangosabban jajongók nem értünk hullatják könnyeiket. A saját létfájdalmuk elviselhetetlenségét igyekeznek a külvilág tudomására hozni. Megindító látni és hallani őket, hiszen félresiklott létük értelmét veszítve nem maradt más eszköz kezükben, hogy a környezetük figyelmét magukra irányítsák. Sajnálatra méltók, nem megvetésre! Akkor jönnek rá, hogy méltatlanul viselkedtek, mikor már nincs lehetőség változtatni a történteken. Nincs módjuk, mert akiket megbántottak, akiket félrevezettek, már nincsenek közöttünk. Nem lehet dolgunk, hogy ítéletet mondjunk róluk. Feladatunk, hogy észrevegyük önsajnálatukat, mert tudnunk kell, hogy korlátozott időnkből nem fordíthatunk többet senkire sem, mint amennyit megérdemel. Az önsajnálatot könnyű felismerni, mert irgalmatlanul bűzös, fülsértően harsány és szánalmasan üres, szeretet nélküli. Könnyű felismerni, mert a hárító magatartásukkal elutasítanak minden felelősséget. Akik nem süllyednek el az önsajnálat posványában, azok is sajnálkoznak, könnyeket hullatnak elvesztett szeretteikért. Nekik megadatik, hogy terhüket mázsányi súlyokkal tetézve folytassák útjukat, s ne egy helyben toporogjanak.

76

VIII. Station Im Leben eines jeden Menschen gibt es Leiden, Fehltritte, Schmerzen. Wir alle erfahren in unserem Leben Zurückweisungen, Urteile. Ein jeder von uns wird dem Tod begegnen, deshalb ist unser aller Leben ein Kreuzweg. Es ist ein Weg, den ein jeder Sterblicher gehen muss, die Endstation ist bei allen dieselbe, unabhängig davon, wie lange der Weg ist, den man zurückgelegt hat..

Unser Weg führt oft durch einen Irrgarten von lautem Gejammer.

Es sind die herzzerreißenden Schreie des Mitleids. Das soll uns aber nicht zurückschrecken, denn diejenigen, die am lautesten jammern, lassen ihre Tränen nicht für uns fallen. Die Unerträglichkeit ihres eigenen Weltschmerzes versuchen sie der Umwelt zu verkünden. Es ist rührend sie zu sehen und zu hören, denn als sie den Sinn ihrer entgleisten Existenz verloren haben, blieben für sie keine anderen Mittel mehr vorhanden, um die Aufmerksamkeit ihrer Umgebung auf sich zu lenken. Sie sollte man bedauern, nicht verachten! Sie erkennen erst dann, dass sie sich unwürdig verhalten haben, wenn sie keine Gelegenheit mehr zur Wiedergutmachung haben. Es geht nicht mehr, denn diejenigen, die von ihnen gekränkt, irre geführt wurden, weilen nicht mehr unter uns. Es darf nicht unsere Angelegenheit sein, über sie zu richten. Unsere Aufgabe sollte sein, ihr Selbstmitleid zu merken, denn wir müssen wissen, dass wir von der uns zugemessenen, beschränkten Zeit nur so viel für jemanden verwenden dürfen, was ihm zusteht.

Selbstmitleid ist leicht zu erkennen, denn es stinkt schrecklich, ist ohrenbetäubend schrill und bedauernswert leer, lieblos. Ist leicht zu erkennen, denn die abweisende Haltung will die ganze Verantwortung von sich schütteln. Auch diejenigen, die nicht im Sumpf des Selbstmitleids verschwinden, haben Mitleid und vergießen Tränen für ihre verlorenen Geliebten. Für sie ist es möglich, ihren Weg mit der zentnerschweren Last fortzusetzen, und nicht auf einem Fleck bleiben.

77

Hehli-kereszt

A

Hehli-kereszt állíttatásának idején a faluszéli keresztek sorába tartozhatott. Két történet kapcsolódik hozzá, ami mutatja, hogy a szájhagyományon alapuló történetek olykor teljesen eltérő üzenetet hordoznak. Egyben azért egyeznek az elbeszélések. Mindegyik vagy egy természeti csapáshoz, gyógyuláshoz vagy egy emlékhez kötődik. Valaki megmenekül egy természeti csapástól, vagy életét veszíti. Valaki meggyógyul egy betegségből, vagy belehal. Az elbeszélések rámutatnak arra, hogy az ősök hívő, istenfélő emberek voltak, akik hálájukkal és fájdalmukkal is az Úrhoz fordultak. Nem szenteskedésből fordultak a Megváltójukhoz, hanem mindennapi életük során társuk, bizalmasuk volt, akit szerettek és tiszteltek. Az első fennmaradt történet szerint az idősebb svábok arra emlékeznek, hogy a Hehli-keresztet a gyermektelen Hehli házaspár emeltette, amikor az egyik esztendőben nagyon megbetegedtek, de Istennek hála, meggyógyultak. Örömük és hálájuk jeléül állíttatták a feszületet. – Sajnos az emberek ma már nem beszélgetnek a régi dolgokról. Ha nem hozzuk szóba a múltat, akkor szép lassan elhalványul, és végleg elfelejtődik. A megfakult történetekre már mindenki máshogy emlékszik, nincs két egyforma gondolat. Pedig jó lenne előhozni a régen történteket, mert azzal kicsit megtornáztatnánk az agyunkat. A mi korunkban nagyon sokat kell beszélgetni, gondolkodni, hogy frissek maradjunk szellemileg, és hogy fel tudjuk venni a lépést a mai világgal – elmélkedett egy idős sváb asszony, majd így folytatta –, ha akkoriban feljegyeztük volna a keresztek állításának körülményeit, akkor ma meglenne szépen minden dokumentum. De sajnos abban az időben nem volt magnó vagy kamera, hogy felvettük volna az ese1 ményeket.

78

Das Hehli Kreuz

I

n der Zeit seiner Erstellung gehörte das Hehli Kreuz bestimmt noch zu den Kreuzen am Dorfrand. Es knüpfen zwei Geschichten daran, was ein Beweis dafür ist, dass die mündliche Überlieferung oft völlig verschiedene Nachrichten vermittelt. In einer Sache sind sich aber die Erzählungen einig. Jede knüpft entweder an ein Naturereignis, an eine Heilung, oder an ein Andenken. Jemand wird vor einem Unwetter gerettet oder muss mit dem Leben büßen. Jemand wird geheilt, oder muss an den Folgen einer Erkrankung 2 sterben. Die Erzählungen weisen darauf hin, dass die Ahnen einen festen Glauben hatten, gottesfürchtig waren, dass sie sich sowohl mit ihrer Dankbarkeit als auch mit ihrem Schmerz an den Herrn wandten. Sie beteten nicht aus Scheinheiligkeit zu ihrem Erlöser, sondern betrachteten ihn als einen Gefährten in ihrem Alltagsleben, als einen Vertrauten, den sie liebten und verehrten. Laut der ersten auffindbaren Geschichte können sich die Älteren noch daran erinnern, dass das kinderlose Ehepaar Hehli das Kreuz erstellen ließ, als sie mal sehr erkrankten, aber Gott sei Dank sich wieder erholen konnten. Als Zeichen ihrer Freude und Dankbarkeit darüber, ließen sie das Kreuz errichten. – Leider sprechen die Leute kaum noch über vergangene Dinge. Wenn wir die Vergangenheit nicht manchmal vorbringen, dann verblasst sie und wird langsam endgültig vergessen. An verwitterte Geschichten erinnert sich jedermann anders, es gibt keine zwei gleichen Gedanken. Es wäre aber gut, Geschichten aus alten Zeiten anzusprechen, denn sie würden ein wenig unser Gehirn in Schwung bringen. In unserem Alter muss man sich sehr viel unterhalten, wir sollten oft nachdenken, damit wir geistig frisch bleiben und mit der heutigen Welt Schritt halten können. – überlegte eine betagte schwäbische Frau, und setzte dann fort – Wenn wir damals die Umstände der Aufstellung der Kreuze aufgezeichnet

79

Egy idős asszony úgy vélte, szép volt az az időszak, nem volt modern a világ, sok megpróbáltatást és terhet kellett elviselniük, mégis azt mondta: „nekünk jobb volt akkor, mint most”. – Ha jól emlékszem, a Brath családban négy gyermek volt. Egyik nap az édesanya elment a szőlőbe dolgozni. Délután a munka végeztével sietett haza, mert nem akarta, hogy a gyerekek sokáig felügyelet nélkül maradjanak. Minél gyorsabban haza akart érni, de a nagy sietségben baleset érte, és meghalt. Az ő emlékére emelték ezt a feszületet. A férje egyedül maradt a négy gyerekkel. Kis idő múltán a férfi újra megnősült, és nyolc hónap múlva kislányt szült az új feleség – foglalta össze a másik történetet az asszony, majd nevetve hozzátette – azt beszélték a faluban, hogy a gyerek nem is a férjétől volt, hanem valaki mástól. – Ez a kereszt egy nagy vihar áldozatának emlékére lett állítva. A Csiki-hegy akkoriban tele volt apró ösvényekkel. Egyik nap hatalmas felhőszakadás volt, és egy férfit magával sodort. A kétlovas kocsi úgy csúszott le a hegyről, hogy a férfi nem élte túl a zuhanást. Az a hír járta a faluban, hogy az ő emlékére lett emeltetve. Azt nem tudom, hogy ki intézte a kereszt körüli teendőket, feltehetően a családja… Emlékszem, hogy édesanyámnak volt egy kis papírcetlije, arra mindig feljegyezte a viharokat és a haláleseteket. Mindent számon tartott, nagyon érdekelték a falu 3 dolgai és lakosainak sorsa – emlékezett vissza Meinczinger Teri néni. Mindkét történet valószínűleg megesett, hogy mikor és kikkel, azt nem könnyű kibogozni, de többen emlékeztek a gyermektelen házaspárra, akik egymást gyámolították. Több elbeszélő is említést tett egy nagy viharról, ami Törökbálint felől hirtelen csapott le a határból haza igyekvőkre. Jó páran emlékeztek arra is, hogy valakit baleset ért, amint sietett haza a gyerekeihez.

80

hätten, dann wäre jetzt alles dokumentiert. Leider gab es aber damals keine Tonbandgeräte oder Kameras, die die Ereignisse verewigt hätten. Die ältere Frau meinte, es war damals eine schöne Zeit, es war nicht so modern, man musste zahlreichen Erprobungen und Belastungen widerstehen, trotzdem behauptete sie: „wir hatten es damals besser, als jetzt.“ - Wenn ich mich gut erinnere, gab es in der Familie Brath vier Kinder. Eines Tages ging die Frau in den Weingarten arbeiten. Am Nachmittag, nach getaner Arbeit, eilte sie nach Hause, denn sie wollte die Kinder nicht so lange ohne Aufsicht lassen. Sie wollte sehr schnell zu Hause ankommen, aber in der Eile verunglückte sie und starb. Dieses Kreuz wurde ihr zum Angedenken gestellt. Ihr Mann blieb alleine mit den vier Kindern. Nicht lange danach hat der Mann wieder geheiratet und in acht Monaten ist ein Mädchen geboren, - fasste die Frau die andere Geschichte zusammen, und fügte noch schmunzelnd hinzu – es wurde herumgesprochen, dass das Kind garnicht von ihrem Ehemann war, sondern von jemand anderem. Dieses Kreuz wurde dem Opfer eines Unwetters gestellt. Der Csikiberg war damals durchnetzt von kleinen Pfaden. Eines Tages war ein riesiges Unwetter mit Wolkenbruch und das Wasser riss einen Mann mit sich. Der Wagen mit zwei Pferden rutschte so den Hang hinunter, dass der Mann den Sturz nicht überlebte. Im Dorf verbreitete sich die Nachricht, dieses Kreuz sei ihm als Andenken gestellt worden. Ich weiß nicht, wer das organisierte, aber wahrscheinlich seine Familie… Ich weiß noch, meine Mutter hatte einen kleinen Papierzettel, da schrieb sie immer die großen Gewitter und die Todesfälle auf. Sie hielt alles fest, die Ereignisse des Dorfes und das Schicksal seiner Einwohner interessierten sie sehr – erinnerte sich Theresia Meinczinger. Beide Geschichten sind wahrscheinlich vorgefallen, aber wann und mit wem, das ist nicht so leicht herauszufinden. Jedenfalls erinnerten sich mehrere Leute an ein kinderloses Ehepaar, das sich gegenseitig tröstete. Viele erwähnten ein großes Unwetter, das aus der Richtung von Törökbálint (Großturwall) auf die Leute niederging, die gerade von ihren Feldern nach Hause wollten. Auch hörte man über jemanden, der verunglückt sei, als er nach Hause zu seinen Kindern eilte.

81

3

csata utcai emlékoszlop Gedenksäule in der Csata Strasse GPS 47.4549600, 18.9625800

1 – Az emlékoszlop 1960-ban a Herwerth család kerjéből, az előtérben Herwerth Katalin nagynénikéjével, Herwerth Ilonával Lencsi nénivel 2 – Erősen megkopott állapotban az emlékmű napjainkban 3 – Herwerth János, a csata szemtanúja az 1920-as évek elején 4 – Még kivehető az oszlopon a szív, amit tőr döf át és horgony keresztez

1 – Die Gedenksäule ist in den Jahren 1960 aus dem Garten der Familie Herwerth gut zu sehen – im Vordergrund ist Katharina Herwerth mit ihrer Tante, Helene Herwerth, „Lencsi néni” zu sehen 2 – Das Denkmal in einem stark zerfallenen Zustand heutzutage 3 – Johann Herwerth, Augenzeuge der Schlacht zu Beginn der 1920-er Jahre 4 – Man kann an der Säule noch das vom Dolch durchbohrte Herz und den Anker erkennen

82

83

IX. Állomás Mindenki életében vannak szenvedések, botlások, fájdalmak. Mindenki találkozik életében elutasítással, ítélettel. Mindenki szembesül a halállal, ezért minden ember élete egy keresztút. Olyan út ez, amelyet végigjár minden halandó, a végállomás mindenkinek azonos, függetlenül attól, hogy ki mekkora utat tett meg.

Erőnk fogytán, utunk nagy része már mögöttünk van, már nem zavar, hogy ismét elbotlunk. Már nem keresünk okozókat, tudjuk, emberi gyengeségünk az oka, hogy ismét elbotlottunk. Már kellő bölcsességgel vesszük tudomásul, hogy utunk újabb állomásához érkeztünk, nem tiltakozunk a sorsunk ellen.

Arcunkat felemelve a porból rideg, élesen metsző tekintetek nézik nyáladzva esendőségünket. Mozdulatlanul szemlélik vergődésünket. Tudják, már nem tart sokáig utunk. Ők ráérnek, nem törnek ránk, helyette inkább fogadásokat kötnek teherbírásunkra, míg verítékünk és vérünk a porral keveredve sármaszkot tapaszt arcunkra, belénk fojtva a jajkiáltásainkat. De nincs is szükségünk kiáltást hallatnunk, mert már nincsenek tisztázatlan emberi kapcsolataink, már mindenki kimutatta hovatartozását. Aki mellettünk volt eddig, annak nyugodtan hátat fordíthatunk. A könyörteleneknek viselkedése sajnálatra méltó, mivel a lelki nyomorúságukba burkolózva nem veszik észre, hogy ők is csak az útjukat járják. Gőgjük nem engedi meg, hogy észrevegyék a feléjük nyújtott kezeket. Nem engedi, mert azt sugallja nekik, hogy kéregető kezek azok. Pedig, ha önteltségük nem homályosítaná el elméjüket, akkor nem kellene az útjuk végén méltatlankodniuk, hogy hiszen ők még el sem indultak. A gyötört test és lélek látva a könyörtelenek lelki nyomorát, remegő kézzel, ziháló tüdővel és rogyadozó térddel, de emelt fővel indul az újabb állomása felé, mert megadatott, hogy fájdalmakkal terhesen, bukdácsolva, mocskosan, ám könyörületesen tegye a dolgát.

84

IX. Station Im Leben eines jeden Menschen gibt es Leiden, Fehltritte, Schmerzen. Wir alle erfahren in unserem Leben Zurückweisungen, Urteile. Ein jeder von uns wird dem Tod begegnen, deshalb ist unser aller Leben ein Kreuzweg. Es ist ein Weg, den ein jeder Sterblicher gehen muss, die Endstation ist bei allen dieselbe, unabhängig davon, wie lange der Weg ist, den man zurückgelegt hat..

Wir sind mit unseren Kräften fast am Ende, es stört uns nicht mehr, dass wir wieder stolpern. Wir suchen keine Sündenböcke mehr, wir wissen unsere menschliche Schwäche ist schuld daran, dass wir wieder gestolpert sind. Wir nehmen es schon mit der nötigen Weisheit hin, dass wir an der nächsten Station unseres Lebens angekommen sind, wir hadern nicht mehr mit dem Schicksal. Wenn wir unser Gesicht aus dem Staub erheben, betrachten eiskalte, stechende Blicke, sabbernd unsere Wehrlosigkeit. Sie beobachten starr unser Gezappel. Sie wissen, unser Weg dauert nicht mehr lange. Sie haben Zeit, sie überrumpeln uns nicht, stattdessen schließen sie Wetten ab auf unsere Belastbarkeit, während unser Schweiß und unser Blut mit Staub vermischt eine Dreckmaske auf unser Gesicht klebt, welche unsere Klageschreie in uns ersticken lässt. Wir haben es aber auch nicht nötig, zu schreien, denn wir haben zu unseren Mitmenschen keine ungeklärten Verhältnisse, jeder hat schon seine Zugehörigkeit gezeigt. Die uns bis jetzt beigestanden haben, denen können wir ruhig den Rücken zuwenden.

Das Benehmen der Gnadenlosen ist bedauerlich, denn eingehüllt in ihr seelisches Elend merken sie es nicht, dass auch sie nur ihren Weg gehen. Ihr Hochmut lässt es nicht zu, die ihnen hingereichte Hand zu merken. Er lässt es nicht zu, denn er behauptet, es seien Bettlerhände. Wenn aber ihre Selbstgefälligkeit ihren Geist nicht trüben würde, dann müssten sie am Ende ihres Weges nicht staunend behaupten, sie hätten sich ja noch garnicht auf den Weg gemacht. Der geplagte Körper und Geist, der das seelische Elend der Gnadenlosen sieht, macht sich mit zitternden Händen, keuchenden Lungen und wackeligen Knien, aber erhobenen Hauptes auf den Weg zu seiner nächsten Station, denn es ist ihm gestattet, dass er schmerzbelastet, humpelnd, schmutzig, aber erbarmungsvoll seine Aufgabe verrichtet.

85

Csata utcai emlékoszlop

A

Csata utca és a Deák Ferenc utca sarkán látható egy emlékoszlop. A környéken élőkön kívül kevesen tudják, hogy miért kapta az utca a Csata nevet, és kinek vagy minek állítottak emléket az oszloppal. Pedig a magyar közelmúlt egy történelmi eseményének, a budaörsi csatának emlékét őrzi az utca neve. Az ott elesett ifjak és katonák emlékére emeltetett a két emlékoszlop, aminek a párja alig tíz-egynéhány éve nyomtalanul tűnt el. A budaörsi csata előzményei a magyar történelem egyik tragikus időszakába engednek betekintést. Az utolsó magyar uralkodó, IV. Károly a forradalmak hatására 1918 novemberében visszavonult az államügyek intézésétől, majd miután a trónról nem volt hajlandó lemondani, 1919 tavaszán el kellett hagynia családjával a már köztársasági Ausztriát, és Svájcban telepedett le. Miután 1921 tavaszán tárgyalásos úton sikertelenül próbálkozott a magyar trónra való visszatéréssel, ugyanazon év őszén fegyveres úton kívánta uralkodói jogait biztosítani. Október 20-án tért vissza repülőgéppel a nyugat-magyarországi Cirákra, Dénesfára. Ellenkormányt alakított, és vasúton Budapest felé indult Ostenburg-Moravek Gyula Sopronban állomásozó csendőr csapataival, amelyeket az útba eső helyőrségekben kiegészített. Október 23-án és 24-én IV. Károly csapataival Budaörsnél rövid tűzharcba került a Horthy Miklós kormányzóhoz hű, egyetemistákkal kiegészült kormányerőkkel. A kormánycsapatok körülzárták a királyi katonákat, mire azok megadták magukat. A királyt több legitimista politikussal együtt a tatai Esterházy-kastélyba, majd Tihanyba vitték. Onnan az antant Madeira szigetére szállította, s ott halt meg 1922. április 1-jén. A nemzetközi közvélemény elvárására 1921. november 6-án a Nemzetgyűlés – a magyar történelem folyamán harmadszor – kimondta a Habsburg-ház trónfosztását Magyaror1 szágon (1921. évi XLVII. törvénycikk).

86

Gedenksäule in der Csata Straße

A

n der Ecke Csata und Deák Ferenc Straße steht eine Gedenksäule. Außer der Anwohner der Gegend wissen es nur wenige, warum die Straße Csata (Schlacht) heißt, und aus welcher Angelegenheit die Säule errichtet wurde. Der Name geht auf ein historisches Ereignis der nahen Vergangenheit Ungarns zurück, auf die Schlacht bei Budaörs. Zu Ehren, der damals gefallenen Jünglinge und Soldaten wurde ein Gedenksäulen-Paar aufgestellt, von denen die eine etwa vor zehn bis fünfzehn Jahren spurlos verschwand. Die Vorgeschichte der Schlacht bei Budaörs 2 gewährt uns in eine der traurigsten Perioden der ungarischen Geschichte einen Einblick. Der letzte ungarische König, Karl IV. zog sich infolge der Auswirkungen der Aufstände im November 1918 von den Staatsgeschäften zurück, und weil er dem Thron nicht entsagte, musste er im Frühjahr 1919 das schon zur Republik gewordene Österreich zusammen mit seiner Familie verlassen. Sie ließen sich in der Schweiz nieder. Nachdem im Frühjahr 1921 ein Versuch, durch politische Verhandlungen erneut auf den ungarischen Thron zurück zu kommen, erfolglos blieb, wollte Karl IV. im Herbst des gleichen Jahres mit Waffengewalt seinen königlichen Rechten Geltung verschaffen. Am 20. Oktober kehrte er mit einem Flugzeug zurück nach Westungarn, nach Cirák-Dénesfa. Er gründete eine Gegenregierung und fuhr mit der Eisenbahn Richtung Budapest zusammen mit den in Ödenburg stationierten Gendarmen-Truppen von Gyula OstenburgMoravek, welche unterwegs noch in den Garnisonen ergänzt wurden. Am 23. und 24. Oktober geriet Karl IV. mit seinen Truppen bei Budaörs in einen kurzen Nahkampf mit den Regierungseinheiten des Miklós Horthy, denen sich auch dem Reichsverweser treue Studenten anschlossen. Die Regierungstruppen umzingelten die königlichen Truppen, worauf diese die Waffen niederlegten. Der König wurde mit mehreren legitimistischen Politikern nach Tata, in das Schloss Esterházy, anschließend nach Tihany gebracht. Von dort lieferten

87

Szászi Károlyné, Herwerth Katalin a Csata utcában született, és ma is ott él a régi helyén épített új családi házukban. Úgy emlékszik, hogy a házuk volt a falu utolsó lakóépülete. Nevetve mesélte: „akkoriban olyan üres volt itt minden, hogy nagyapám még a verandáról lőtte a vadnyulakat”. Ma már olyan forgalom van az utcában, hogy napközben még a kertbe is nehéz beállniuk kocsival, mert a kocsisor kilométer hosszúra duzzad. Szabad szántóföldet még a háztetőről sem lehet látni. Viszont ideáig hallani éjszakánként a bevásárlóközpontokba szállító teherautók zaját. A házukból akkor és 3 most is rá lehet látni az emlékoszlopra. Igaz, régen egy fakerítés előtt állt az oszlop, ma pedig egy szürke betonkerítés adja a hátterét. Katalin édesapja, Herwerth János karnagy 1910-ben született, és lányának mesélt a budaörsi csatáról, aminek szemtanúja volt. – Tíz-egynéhány esztendős lehettem, amikor gyülekeztek a királypárti és a kormánycsapatok a Törökugrató és környékén. A legitimisták vonaton érkeztek. Mint kíváncsi kisgyerek felmásztam a fészer tetejére, onnan néztem a harcolókat. Annak ellenére, hogy nem volt heves csata, mégis sokan elestek. Szüleim nem tudták, hogy mit csinálok, merre vagyok – emlékezett vissza Katalin, édesapja elbeszélésére, majd nemtetszésének adott hangot – nem tudjuk mi sem a férjemmel, hogy mikor tűnt el az emlékoszlop párja. Pedig sokáig ott állt a Csata utca másik sarkán. Az emlékoszlop elég rossz állapotban magasodik az ég felé, rajta kereszttel. Az oszlopon, ha nehezen is, de még felismerhető a Budaörsön megszokott jelkép: a szív, amit tőr döf át, és az azt keresztező horgony. Így hirdetve utolsóként a budaörsi csatában elesettek emlékét.

88

ihn die Entente Verbündeten auf die Insel Madeira, wo er am 1. April 1922 verstarb. Zur Beruhigung der Weltöffentlichkeit hat am 6. November 1921 die Nationalversammlung – in der ungarischen Geschichte bereits das dritte Mal die Entthronung des Habsburger-Hauses in Ungarn ausgesprochen (Gesetzesartikel XLVII. aus dem Jahr 1921). Frau Szászi, geborene Katharina Herwerth, kam in der Csata Straße zur Welt und lebt heute noch dort in einem neuen Familienhaus, das an Stelle des alten Gebäudes errichtet wurde. Sie erinnert sich noch, als ihr Zuhause das letzte Haus des Dorfes war. Sie erzählt lächelnd: „damals war hier alles so leer, dass mein Großvater noch von der Veranda auf Wildhasen schoss.“ Heutzutage ist ein so reger Verkehr in der Straße, dass es schwierig ist, tagsüber auf dem eigenen Hof zu parken, denn die Schlange der Autos reicht kilometerweit. Ackerländer sieht man sogar vom Dach nicht mehr. Aber man hört in der Nacht den Lärm der Lastwagen, die die Einkaufszentren beliefern. Die Säule war und ist von ihrem Haus gut zu sehen. Früher stand sie vor einem Bretterzaun, heute hat die Säule eine graue Betonmauer als Hintergrund. Der Vater von Katharina, der Dirigent Johann Herwerth, wurde 1910 geboren und er erzählte seiner Tochter über die Schlacht bei Budaörs. Er war damals 4 Augenzeuge gewesen. – Ich kann etwas über zehn Jahre alt gewesen sein, als sich die königlichen und die Regierungstruppen am Türkensprung und in seiner Nähe versammelten. Die Legitimisten kamen mit der Eisenbahn. Als neugieriger kleiner Bursche kletterte ich auf das Dach der Scheune und sah dort den Kämpfenden zu. Obwohl es keine heftige Schlacht war, sind trotzdem viele gefallen. Meine Eltern wussten nicht, was ich tue, wo ich mich aufhalte – erinnert sich Katharina an die Worte ihres Vaters, und empört sich noch: Wir – mein Mann und ich - wissen auch nicht, wann das Gegenstück der Säule verschwand. Sie stand sehr lange auf der anderen Ecke der Csata Straße. Die Gedenksäule, mit einem Kreuz obendrauf, ragt in einem sehr schlechten Zustand gegen den Himmel. An der Säule ist noch schwer erkennbar das in Budaörs übliche Symbol zu sehen: ein Herz, durchbohrt von einem Dolch und von einem Anker gekreuzt. Es ist die letzte Kundschaft der im Kampf bei Budaörs Gefallenen.

89

3

kálvária-domb Der Kalvarienberg

GPS: 47.4628500, 18.9519200

1 – A Kálvárián egykoron álló korpusz 2 – A jelenlegi korpusz 3 – Hesz Ferenc, Hesz Ferencné, Michelberger András és Feldhoffer András 4 – Itt őrzik a régi keresztet 5 – A korpusz, amit a rács alatt becsúsztattak, a régi keresztre került 6 – Magyar nyelvű emléktábla 7 – Német nyelvű emléktábla 1 – Der einstige Korpus vom Kalvarienberg 2 – Der jetzige Korpus 3 – Franz Hesz, Frau Theresia Hesz, Andreas Michelberger und Andreas Feldhoffer 4 – Hier wird das alte Kreuz aufbewahrt 5 – Der Korpus, den man zurückbrachte, kam an das alte Kreuz 6 – Gedenktafel in ungarischer Sprache 7 – Gedenktafel in deutscher Sprache 90

91

X. Állomás Mindenki életében vannak szenvedések, botlások, fájdalmak. Mindenki találkozik életében elutasítással, ítélettel. Mindenki szembesül a halállal, ezért minden ember élete egy keresztút. Olyan út ez, amelyet végigjár minden halandó, a végállomás mindenkinek azonos, függetlenül attól, hogy ki mekkora utat tett meg.

Egyszer már állottunk anyaszült mezítelenül a világ kíváncsi tekintete előtt. Akkor nem tudtunk tiltakozni, mára már nincs értelme a tiltakozásnak. Akkor, az utunk elején, kiáltással adtuk hírül jöttünket. Most szótlanul tudatjuk a világgal távozásunk kezdetét. Akkor még csodáltuk a földi javak káprázatát, mára már átlátunk rajtuk.

Nem maradt másunk, csak a keresztünk, egyesülni készülünk vele, hiszen az egyetlen, ami végig velünk volt. A méltóságunkat nem vetkeztük le, bölcsességünk a megtett út hosszával takarja szemérmünket. Ruhátlanul is jobban öltözötteké téve azoknál, kik körbeállnak. Keresztünk a sorsunk, elválaszthatatlan a testtől, mely pőrén kiszolgáltatott az elkerülhetetlennek. Nem érhet szégyen, mert megtettük az utat, amely számunkra elrendeltetett. Egy pillanatra még visszatekinthetünk, hogy utána beteljesedjék sorsunk.

92

X. Station Im Leben eines jeden Menschen gibt es Leiden, Fehltritte, Schmerzen. Wir alle erfahren in unserem Leben Zurückweisungen, Urteile. Ein jeder von uns wird dem Tod begegnen, deshalb ist unser aller Leben ein Kreuzweg. Es ist ein Weg, den ein jeder Sterblicher gehen muss, die Endstation ist bei allen dieselbe, unabhängig davon, wie lange der Weg ist, den man zurückgelegt hat..

Wir standen schon einmal splitternackt vor den neugierigen Blicken der Welt. Damals konnten wir uns nicht dagegen auflehnen, jetzt hätte der Protest keinen Sinn mehr. Damals, zu Beginn unseres Weges, verkündeten wir schreiend unser Kommen. Jetzt geben wir es stumm bekannt, dass unser Abgang begonnen hat.

Damals bewunderten wir den Trugschein der irdischen Güter, heute durchschauen wir sie. Es blieb uns sonst nichts, nur unser Kreuz, wir wollen uns mit ihm vereinen, denn es ist das Einzige, das uns stets begleitete. Unsere Würde legten wir nicht ab, unsere Weisheit bedeckt unsere Scham mit der Länge des hinterlegten Weges. Auch entblößt sind wir besser gekleidet als diejenigen, die uns umringen.

Unser Kreuz ist unser Schicksal, untrennbar vom Körper, der dem Unausweichlichen nackt ausgeliefert ist. Wir müssen uns nicht schämen, denn wir haben den uns zugewiesenen Weg hinterlegt. Für einen Augenblick können wir noch zurückschauen, damit sich nachher unser Schicksal erfüllt.

93

A Kálvária domb

A

kálvária a keresztre feszítés helye Jeruzsálemben, és azokat az állomásokat is így nevezzük, amelyeket Jézusnak Pilátus házától a Golgota hegyéig megtett kínkeserves útjának emlékére állítanak. A kálváriák Magyarországon először a XVII.–XIX. században jelentek meg, korábbi létezésük történetét csak találgatni tudják a kutatók. A kálváriadombok a középkor elején a teljes megváltás történetét mutatták be, Jézus ószövetségi képeitől egészen a keresztre feszítésig. 1731-től XII. Kelemen pápa jóváhagyása alapján a keresztút állomásai a következők: 1. Jézust Pilátus halálra ítéli 2. Jézus vállára veszi a keresztet 3. Jézus először esik el 4. Jézus találkozik anyjával 5. Cirenei Simonnal vitetik a keresztet 6. Veronika kendőjét nyújtja Jézusnak 7. Jézus másodszor esik el 8. Jézus szól a síró asszonyokhoz 9. Jézus harmadszor esik el 10. Jézust megfosztják ruháitól 11. Jézust keresztre feszítik 12. Jézus meghal a kereszten 13. Jézust leveszik a keresztről 1 14. Jézust sírba helyezik A ma még élő, idős budaörsiek is csak a nagyszüleiktől hallottak történeteket a régi időkről. Arra emlékeztek őseik, hogy az egykor volt Budaörs faluvégnek számított részén, a Kálvária-dombon 1765-ben gróf Zichy Miklósné, gróf Berényi Erzsébet állított kőkeresztet, amely mellett a meggyötört Szent Szűz és Szent János apostol kőszobrai voltak láthatóak. A budaörsi kálvária első nyoma Kneidinger András 1769-es térképén tűnik fel először. Egy gejzírkúp aljában 1817-ben épült az indítókápolna, Kreisz Jakab tehetősebb helyi lakos adományaiból. A régi fényképeken látható, hogy eredetileg a kápolnát torony nélkül, barokk stílusban emelték. Ajtaját kovácsoltvas kapu díszítette, berendezése pedig egyszerű és visszafogott volt. 94

Der Kalvarienberg

A

ls Kalvarienberg bezeichnet man die Hinrichtungsstätte Jesu Christi vor den Toren Jerusalems, im weiteren Sinne auch jene Stationen, die zum Andenken an den peinvollen Weg (Via Dolorosa), den Jesus vom Hause des Pilatus bis zum Berg Golgota hinterlegte, von Katholiken gestellt und als sakrale Stätten genutzt werden. Die ersten Kalvarienberge in Ungarn entstanden im 17.-19. Jahrhundert, über früheres Vorkommen können die Forscher nur rätseln. Die Kreuzwege zeigten im frühen Mittelalter die ganze Erlösungsgeschichte, angefangen bei den Bildern über Jesus aus dem Alten Testament bis hin zur Kreuzigung. Ab 1731 sind die offiziell festgelegten Stationen der Kalvarienberge die folgenden: 1. Jesus wird zum Kreuzestode verurteilt 2. Jesus nimmt das Kreuz auf seine Schultern 3. Jesus fällt das erste Mal unter dem Kreuz 4. Jesus begegnet mit dem Kreuz seiner Mutter 5. Simon von Cyrene hilft Jesus das Kreuz tragen 6. Veronika reicht Jesus das Schweißtuch 7. Jesus fällt zum zweiten Mal unter dem Kreuz 8. Jesus tröstet die weinenden Frauen 9. Jesus fällt zum dritten Mal unter dem Kreuz 10. Jesus wird seiner Kleider beraubt 11. Jesus wird an das Kreuz genagelt 12. Jesus stirbt am Kreuz 13. Der Leib Jesu wird vom Kreuz abgenommen 14. Jesus wird in ein Grab gelegt

2

Die heute lebenden, älteren Budaörser haben auch nur von ihren Großeltern Geschichten über frühere Zeiten gehört. Ihre Ahnen konnten sich noch daran erinnern, dass am ehemaligen Dorfende des einstigen Budaörs, am Kalvarienberg die Ehefrau des Grafen Miklós Zichy, die Gräfin Erzsébet Berényi um 1765 ein Steinkreuz erstellen ließ, an dem die Figur der gebrochenen Heiligen Jungfrau und die des Heiligen Johannes zu sehen waren. 95

A háború alatt megrongálódott kápolnát 1945-ben állították helyre. A stációkat 1821-ben kezdték el építeni, az egyes állomások költségét a helyi családok finanszírozták. Ebben az időben nyolc stáció készült el, sóskúti puhakőből, majd 1851-ben újabb négyet emeltek. A stációsor lankás csigavonalban vezet a domb tetején álló kereszthez, amelyen szintén az 1851-es dátum olvasható. Régebbi feljegyzések szerint a budaörsi stációsor valaha az ország egyik leghíresebb és legszebb keresztútja volt. A budaörsi Kálvária-domb már a XVIII. században is meghatározó kegyhely. Itt gyülekeztek az emberek nagypénteken, és együtt imádkoztak. Herwerth Ferenc gyermekkorában sokszor járt a Kálvária-dombon. Ma így emlékezett az akkori időkre. – ­ Nyaranta gyakran bóklásztunk barátaimmal mindenfele Budaörsön. A Kálvárián elnézegettük a stációkat, amiknek fülkéjében megbúvó szenvedéstörténetet bemutató domborműveket sűrű fémháló védte, hogy kár ne eshessen bennük. Bittler néni – leány nevén Riedl Terézia – gyakran maga mellé szólított, hogy segítsünk neki lemeszelni a stációk megszürkülő oszlopait. Vittük a nyeles meszelőt, és felmásztam a stációra, onnan meszeltem lefele, míg a barátom lentről kente fehérre a követ. Majd amikor meguntam az egyensúlyozást cseréltünk. A korunkból adódóan csibészek voltunk, de amikor Bittler néni szólt, egyikünknek sem jutott eszébe megkerülni a munkát. A hatvanas évektől azonban pusztulásnak indult a Kálvária. A kápolna köveit lassan széthordták, a stációkat ledöntöt4 ték, a szobrokat megcsonkí-

3

96

Legenden zufolge sind die ersten Spuren des Budaörser 5 Kalvarienberges auf der Landkarte von Andreas Kneidinger aus dem Jahr 1769 aufzufinden. Wichtig ist noch zu erwähnen, dass dieser Kalvarienberg auf einem Geysirkegel errichtet wurde. 1817 wurde die Motivkapelleaus den Spenden des örtlichen Jakob Kreisz erbaut. Wenn wir frühere Bilder betrachten, stellt es sich heraus, dass die Kapelle ursprünglich ohne Turm, in barockem Stil gebaut wurde. Den Eingang schmückte eine Schmiedeeisentür, die Einrichtung war einfach und zurückhaltend. Nach Meinung einiger Einwohner wurde die Kapelle während des Zweiten Weltkrieges beschädigt und man hat sie 1945 wieder hergerichtet. Mit dem Erbauen der einzelnen Stationen, die von ortsansässigen Familien gestiftet wurden, hat man 1821 angefangen. In dieser Zeit sind acht Stationen aus Sóskúter weichem Kalkstein hergestellt worden und 1851 dann weitere vier. Die Reihe der Stationen führt in einer sachten Spirale nach oben zum Kreuz, an dem ebenfalls das Datum 1851 zu lesen ist. Aus früheren Aufzeichnungen geht hervor, dass der Budaörser Kalvarienberg einst zu den berühmtesten und schönsten Kreuzwegen gehörte. Der Budaörser Kalvarienberg war schon im 18. Jahrhundert ein bedeutender Gnadenort. Hier versammelten sich die Menschen am Karfreitag zu einem gemeinsamen Gebet. Franz Herwerth war in seiner Kindheit oft auf dem Kalvarienberg. Heute erinnert er sich an die Zeiten von damals so: – Im Sommer haben wir uns oft mit meinen Freunden überall in Budaörs herumgetrieben. Auf dem Kalvarienberg haben wir uns oft die Stationen angesehen, in deren Nischen die Reliefs der Leidensgeschichte mit einem dichten Metalldraht vor Beschädigungen geschützt waren. Frau Theresia Bittler geb. Riedl hat uns oft gerufen, damit wir ihr beim Weißen der ergrauenden Säulen helfen. Wir trugen den Weißer gleich zusammen mit dem Stiel, ich kletterte auf die Station und weißelte von oben nach unten, mein Freund kalkte den Stein von unten nach oben. Als mir das Balancieren zu dumm wurde, tauschten wir. Wir waren halt Spitzbuben, aber wenn uns Frau Bittler gerufen hat, sind wir gekommen und haben geholfen. 97

tották, és végül minden teljesen eltűnt. Hesz Ferenc még ma is emlékül őrzi, és nagy becsben tartja azt a nagy sárga kődarabot, amit a kápolna széthordásakor vitt haza. „Nehéz volt, nem lehetett felhasználni semmire, mert lába is volt, így – mivel a közelben 6 laktam – hazavittem. Még ma is remek állapotban van, ép a formája” – mesélte Feri bácsi. 1995–96-ban foglalkoztatni kezdte a gondolat a budaörsieket, hogy újjá kellene építeni a keresztutat. Ritter Imre így nyilatkozott: „akkor még talán több volt a remény a keresztút helyreállításához, mint a tényleges anyagi lehetőség.” Mindezek ellenére a Budaörsi Német Nemzetiségi Önkormányzat, a Budaörsért Alapítvány, a Budaörsi Római Katolikus Egyházközség, Budaörs Város Önkormányzata és számos helyi lakos (Párkányi, Bencze, Meinczinger, Ritter és Tagscherer család, Hesz Ferenc, Herwerth Sándor, Herwerth Ferenc, Boros György) jóvoltából megkezdődhettek a munkálatok. Legelőször a stációfülkék készültek el, amelyeket a Melocco Alkotóközösség művészei készítettek, halvány rózsaszínű süttői mészkőből. Ezekben kapott helyet a budaörsi M’ ART-IN Művészeti Stúdió tizennégy színes, festett ólomüvegképe, amelyeket Molnár Göb Zoltán tervezett és festett. Sztanó Pál, a társalkotó az ólomüveg-kompozíciók kivitelezésében, és a helyszíni összeszerelésben segédkezett. Az üvegképek mögött, minden stációfülkében fényforrást helyeztek, így sötétedés után is megtekinthető a keresztút, és nem utolsósorban ékesíti is a dombot. 2002. április 21-én, nagypéntek délutánján ismét ellepték a budaörsiek a Kálvária-dombot. Felavatták és felszentelték a megújult keresztutat. Az ünnepi beszédet Ritter Imre, a Budaörsi Német Nemzetiségi Önkormányzat elnöke tartotta. – A felszentelés után az egyik nap egy korpuszt találtam. A kápolna bejáratát lezáró rács alatt tolta be valaki – mesélte Herwerth Ferenc, majd mosolyogva folytatta. – Sokat gondolkodtam, hogy ki lehet az, akit nyomasztott a korpusz terhe és elhozta oda, ahonnan eltűnt. Az egyik nap rám köszönt egy nyugalmazott nyomozótiszt, akinek a közelben volt a telke. Mogorva, nehezen barátkozó ember volt, megszokhatta a parancsolgatást. Rám kérdezett, mintha vallatna: „megtalálta”? Nem tudtam, hogy mire gondol, látva értetlenségemet, odavetette: „arról beszélek, amit bedugtam a rács alatt”. Megköszöntem és elmerengtem, 98

In den 60er Jahren begann aber der Verfall des Kalvarienberges. Die Steine der Kapelle wurden nach und nach weggetragen, die Stationen umgeworfen, die Statuen verstümmelt und zum Schluss war alles weg. Franz Hesz hat heute noch einen großen gelben Stein aus 7 der Kapelle als Andenken, und er schätzt in sehr hoch. „ Er war schwer, man konnte ihn nirgendwo verwenden, weil er auch Füße hatte, und so habe ich ihn – weil ich in der Nähe wohnte - nach Hause getragen. Er ist heute noch in einem hervorragenden, heilen Zustand.“ – erzählte Franz Vetter. 1995-96 kam der Gedanke des Neuerbauens des Kreuzweges in den Sinn der Budaörser. Emmerich Ritter erklärte: „ damals war vielleicht die Hoffnung größer, als die wirklichen finanziellen Möglichkeiten.“ Trotz alledem ist Dank der Deutschen Nationalitäten Selbstverwaltung Wudersch, der Stiftung für Budaörs, der Römisch-Katholischen Kirchengemeinde in Budaörs, der Selbstverwaltung der Stadt, und durch die Hilfe zahlreicher örtlicher Bürger (der Familien Párkányi, Bencze, Meinczinger, Ritter, Tagscherer, Franz Hesz, Alexander Herwerth, Franz Herwerth, Georg Boros) der Bau in Gang gesetzt worden. Zuerst sind die Nischen fertiggestellt worden, die von den Mitgliedern der Melocco Künstlergemeinde aus zartrosa farbigem Kalkstein aus Süttő gemacht wurden. In denen wurden dann die vierzehn Bleiglasbilder des Budaörser M‘ ART-IN Künstler Studios platziert, die von Zoltán Molnár Göb geplant und gemalt wurden. Pál Sztanó half als Mitgestalter beim Herstellen der Bleiglas-Kompositionen und deren Montage Vorort. Hinter den Bildern ist in jeder Nische eine Beleuchtung untergebracht, so kann der Kreuzweg auch nach Sonnenuntergang besucht werden, und nicht zuletzt ist es eine Zierde des Berges. Am 21. April 2002, am Nachmittag des Karfreitags, haben die Budaörser den Kalvarienberg wieder in Besitz genommen. Der erneuerte Kreuzweg wurde der Öffentlichkeit übergeben und eingeweiht. Der Festredner war Emmerich Ritter, der Vorsitzende der Deutschen Nationalitäten Selbstverwaltung Wudersch. – Einige Tage nach der Einweihung fand ich einen Korpus. Jemand hatte ihn unter dem Eisengitter des Kapelleneingangs durchgeschoben – erzählte 99

hogy lám, a korpusz hazakívánkozott, és ezt még az egykori nyomozó is megérezte – fejezte be Ferenc a történetet. Az eredeti, fából készült Kálvária-kereszt ma a kápolnában található, amelyet a Budaörsi Német Nemzetiségi Önkormányzat gondoz. Bárki megtekintheti a régi fakeresztet, amelyen szépen kirajzolódnak a múlt vonásai. Sok mindent átvészelt már ez a kereszt. Az időseknek segít visszaidézni az egykori Budaörsöt. A fiatalabbaknak pedig az ismeretlen múlt egy darabját rejti, ami megfejthető.

100

Franz Herwerth, und setzte lächelnd fort – Ich habe lange überlegt, wer das wohl gewesen war, den die Last des Korpus bedrückte und ihn deshalb dorthin brachte, wo er einst verschwunden war. Eines Tages grüßte mir ein Ermittlungsoffizier in Ruhestand, der in der Nähe ein Grundstück hatte. Er war ein grantiger, unfreundlicher Mensch, der gewöhnt war, Befehle auszuteilen. Er fragte mich barsch, als würde er mich verhören: „Haben Sie ihn gefunden?“ Ich wusste nicht, was er meint und da er meine Unschlüssigkeit sah, fügte er noch hinzu: „ich rede darüber, was ich unter dem Eisengitter durchgeschoben habe.“ Ich bedankte mich und sinnierte darüber nach, siehe da, der Korpus wollte zurück nach Hause und das hat sogar der ehemalige Ermittler gespürt – beendete Franz die Geschichte. Das ursprüngliche Holzkreuz des Kalvarienberges ist in der Kapelle untergebracht worden und es wird von der Deutschen Selbstverwaltung Wudersch gepflegt. Jeder kann sich das alte Holzkreuz ansehen, an dem sich die Züge der Vergangenheit widerspiegeln. Dieses Kreuz hat schon vieles erlebt. Den Älteren hilft es, die Erinnerungen an das einstige Budaörs wachzurufen. Den Jüngeren verbirgt es ein Stück unbekannte Vergangenheit in sich, die zu entschlüsseln ist.

101

3

a kőhegyi kereszt das kreuz auf dem steinberg GPS: 47.4649500, 18.9559400

1 – Feldhoffer András 2 – A kereszttől megfosztott szikla (Heimatmuseum gyűjteményéből) 3 – Az első kereszt, kerítéssel (Heimatmuseum gyűjteményéből) 4 – Emléktábla 5 – Homokkő korpusz 6 – Herwerth Ferenc 7 – A régi helyére állított új kőkereszt Seregi József szobrászművész alkotása 1 – Andreas Feldhoffer 2 – Der Fels ohne Kreuz (Aus der Sammlung des Heimatmuseums) 3 – Das erste Kreuz mit Umzäunung (Aus der Sammlung des Heimatmuseums) 4 – Gedenktafel 5 – Korpus aus Sandstein 6 – Franz Herwerth 7 – Das an Stelle des alten Steinkreuzes erstellte neue, Werk des Bildhauers József Seregi 102

103

XI. Állomás Mindenki életében vannak szenvedések, botlások, fájdalmak. Mindenki találkozik életében elutasítással, ítélettel. Mindenki szembesül a halállal, ezért minden ember élete egy keresztút. Olyan út ez, amelyet végigjár minden halandó, a végállomás mindenkinek azonos, függetlenül attól, hogy ki mekkora utat tett meg.

Magunkra maradtunk, a kereszt az egyetlen menedékünk. A kereszten fekszik lelkünk földi hordozója. Ránk szabott a kereszt – számunkra készült. A fájdalmak még erősödnek, még nem szakad el a lélek a testtől. A test még rabul tartja a lelkünket, mely már szabadon szárnyalna teremtőjéhez. De míg a test nem engedi, vergődni kénytelen földi börtönében. Ismét méltatlankodunk, miért most, és miért pont így? Miért kell még szenvedni, hol van az irgalom? Harcol a test és a lélek a kereszten fekve, azzal egyesülve érezzük, hogy mily fenséges és hatalmas munka volt a keresztet megalkotni, hogy testünknek a végső kínpadja legyen. Magasztos küldetés volt a keresztünket végig vinni az úton. Megemberesedtünk, megkérgesedtünk a teher alatt, felnőttünk észrevétlenül, és időnk lejárt. Elbotlottunk többször, de talpra álltunk mindig, hogy tovább vigyük a terhet. Most, hogy már a végső menedékünk a kereszt, tudjuk, hogy nem is annyira teher volt, hanem maga az élet, mely számunkra adatott.

104

XI. Station Im Leben eines jeden Menschen gibt es Leiden, Fehltritte, Schmerzen. Wir alle erfahren in unserem Leben Zurückweisungen, Urteile. Ein jeder von uns wird dem Tod begegnen, deshalb ist unser aller Leben ein Kreuzweg. Es ist ein Weg, den ein jeder Sterblicher gehen muss, die Endstation ist bei allen dieselbe, unabhängig davon, wie lange der Weg ist, den man zurückgelegt hat..

Wir blieben alleine, das Kreuz ist unser einziges Obdach. Auf dem Kreuz liegt der irdische Träger unserer Seele. Das Kreuz ist auf uns zugeschnitten – für uns hergestellt. Die Schmerzen nehmen noch zu, noch hat sich die Seele nicht vom Körper getrennt. Der Körper hält noch unsere Seele gefangen, die schon frei zu ihrem Schöpfer fliegen würde. Solange aber der Körper sie nicht frei gibt, muss sie in ihrem irdischen Gefängnis schmachten. Wir empören uns wieder, warum jetzt und warum gerade so? Warum muss man immer noch leiden, wo bleibt die Barmherzigkeit? Der Körper und die Seele kämpfen. Auf dem Kreuz liegend, und damit vereint spüren wir, welche herrliche und großartige Arbeit es war, das Kreuz zu gestalten, das zur letzten Marter unseres Körpers wird. Es war eine erhabene Mission, unser Kreuz auf unserem Weg bis zum Ende zu tragen. Wir sind erwachsen, wir sind abgehärtet unter der Last. Unbemerkt sind wir herangewachsen, und unsere Zeit ist abgelaufen. Oft sind wir gestolpert, haben uns aber immer aufgerafft, um die Last weiterzutragen. Jetzt, wo das Kreuz schon unsere letzte Zuflucht ist, wissen wir, dass es nicht alleine die Last war, sondern das uns zugeteilte Leben selbst.

105

A Kőhegyi kereszt

A

kereszt története – túl a hiedelmeken – valójában 1895-ben kezdődött, amikor a sziklán felállították, minden bizonnyal az ezeréves Magyarország tiszteletére. Hesz Ferenc, Michelberger András és Feldhoffer András nevetve emlékeznek vissza arra, amikor a Kőhegyi keresztet egy kis kerítés határolta. „Csak a legbátrabbak mertek felmászni a kereszthez, hiszen nem volt semmiféle lépcső, ami megvédett volna bennünket. Nem arra volt kitalálva, hogy oda felmásszanak. Igazi sziklamászásban volt részünk, amikor végre felértünk, akkor a kerítés biztonságot adott nekünk.” Feldhoffer András elgondolkozott, majd jókedvűen elmesélt egy történetet: „Egyik évben nemzeti színűre festették le a sziklát, amin a kereszt állt, de én és az egyik barátom el akartuk tüntetni a színeket, így hozzáfogtunk az újrafestéshez. Csináltuk is egy darabig, de aztán meguntuk, és inkább lementük a faluba. Emlékszem, hogy még sokáig 1 látható volt a félbemaradt festés nyoma. A keresztet körülvevő kerítés ajtaja pedig mindig nyitva állt, és ha a szél erősen fújt, az egész falu hallhatta az olajtalan fém nyikorgását. Én is sokszor felfigyeltem a csikorgó zajra…” Az 1950-es évek elején kezdődött a „gyűjtsd a vasat és a fémet” mozgalom. Budaörsi diákokat küldtek fel a Kőhegyre, hogy hozzák le a keresztet, ezzel a felkiáltással: „azt a rozsdás keresztet hozzátok le fémgyűjtésbe, gyerekek!” Így tűnt el a kereszt Budaörs csúcsáról – emlékeztek a férfiak. Schmidt Mátyás, a Heilbronner 2 Stimme újságírója – (2000 óta Budaörs város díszpolgára) – kezdeményezte először a Kőhegyi kereszt újbóli felállítását. Először a polgármester véleményét kérte ki, majd a Budaörsről származó Konrad fivéreket kérdezte. A saját üzemmel rendelkező 106

Das Kreuz auf dem Steinberg

D

ie Geschichte des Kreuzes 3 – abgesehen von den abergläubischen Vorstellungen – begann eigentlich 1895, als es auf dem Felsen aufgestellt wurde, sehr wahrscheinlich zu Ehren des tausendjährigen Ungarns. Franz Hesz, Andreas Michelberger und Andreas Feldhoffer erinnern sich lachend daran zurück, als das Kreuz auf dem Steinberg mit einem kleinen Zaun umsäumt war. „Nur die Tapfersten wagten es nach oben zum Kreuz zu klettern, denn es gab keine Treppen, die uns geschützt hätten. Es war nicht dafür gedacht, um dorthin hochzuklettern. Es war eine richtige Bergsteigerei, und als wir oben waren, gab uns der Zaun etwas Schutz.“ Andreas Feldhoffer dachte nach und erzählte dann gutgelaunt eine Geschichte: „Einmal wurde der Fels mit dem Kreuz darauf in Nationalfarben bemalt, und wir wollten mit einem Kumpel diese Farben verschwinden lassen, deshalb begannen wir mit dem Übertünchen des Felsen. Wir arbeiteten daran eine Weile, dann wurde es aber zu langweilig für uns und wir gingen lieber wieder runter ins Dorf. Ich weiß, man sah noch lange den verpfuschten Anstrich. Auch das Tor des Zaunes um das Kreuz war immer offen und wenn der Wind stark wehte, konnte das ganze Dorf das Quietschen des ungeschmierten Metalls hören. Auch ich wurde oft auf diesen kreischenden Ton aufmerksam…“ Anfang der 50er Jahre begann die Bewegung „Sammle das Eisen und das Metall“. „Es wurden Budaörser Schulkinder auf den Steinberg geschickt, um das Kreuz zu holen und zwar mit den Worten: »Bringt dieses rostige Kreuz runter, Kinder, für die Alteisensammlung!« So verschwand das Kreuz von der Bergspitze,erinnerten sich die Männer. 107

Hans és Jakob azonnal felajánlotta, hogy ingyen elkészítik a keresztet, sőt a statikai mérnök tiszteletdíját is ők állták. Schmidt Mátyás testvéréhez, Istvánhoz vitette az elkészült keresztet, aki üzlettársával, a szentendrei Marsi Józseffel díjtalanul Budaörsre szállította. 1995. június 2-án helikopterrel emelték be a helyére a keresztet, majd ünnepélyes keretek között 1995. június 17-én szentelték meg. A Kőhegyi kereszt elképzelhetetlen a Kőhegyi kápolna nélkül. A történelem viharos időszakai mindkettőt megtépázták. Az idősebb budaörsiek réges-régen hallottak egy történetet még a dédszüleiktől, amely szerint 1853. július 15-én Wendler Ferenc hat másik budaörsi társával az agyagbányában dolgozott. Egy baleset következtében hatalmas földtömeg zuhant rá. Társai azt hitték, hogy végleg elveszítik barátjukat, de amikor Wendler Ferenc sértetlenül állt fel, megnyugodott a szívük. Ferenc gazda isteni közbenjárásnak tartotta megmenekülését: „azt, hogy életben maradtam, csak a Szűzanyának köszönhetem, aki köpenyével takart be, így védett meg”. Az Istenanya ezután sem hagyta el a gazdát, harminckilencedik születésnapján, majd az azt követő éjszakán meglátogatta. December 3-án, Ferenc neve napján, Antal testvérével felment a Kőhegyre, és bejelölték a rózsabokrok melletti területet, ahol Ferenc a leveleken Szűzanya arcát látta. Még azon a napon felkereste Brunner János plébánost, és megosztotta vele, hogy kápolnát szeretne építeni a Kőhegyre. A plébános először le akarta beszélni Ferencet a nagy költséggel járó építkezésről, de amikor látta, hogy híve nem tágít az ötlete mellől, támogatni kezdte. A pap megkérdezte, hogy kiről kívánja elnevezni a kápolnát. Wendler csak ennyit mondott: „a Szeplőtelen Fogantatás tiszteletére, a rózsák között látott Szűz Máriáról. A rózsa levelein ez az írás állt: »én vagyok a Szeplőtelen Fogantatás«, az ő tiszteletére szeretném a kápolnát emelni.” A Kőhegyi kápolna és a hozzá tartozó vaskereszt az évtizedek folyamán kegyhellyé vált, hívek ezrei zarándokoltak ide messzi-messzi tájakról. Az idősek szeme szomorú lett, amikor a kápolna háborús sérüléséről kérdeztük őket. „1945-ben a Kőhegyi kápolnát lövedékek rongálták meg… csak kevesen mentesültek meg a kitelepítéstől, a vonatok könyörtelenül jöttek, és budaörsiekkel robogtak tovább az ismeretlenbe. A megrongálódott Kőhegyi kápolna ajtaja is tárva maradt… Egy református órásmester megszánta a hegyen álló kegyszobrot, lehozta, és Eller Pálnénak adta. Ezt követően a Szeplőtelen Fogantatás szobra ismét útra kelt, és Kruck József pékhez került, aki Mocsára menekült vele, és így mentesült a kitelepítéstől. Úgy tartják, hogy a Szűz szobra vigyázott rá. 108

Matthias Schmidt, Journalist der Heilbronner Stimme (seit dem Jahr 2000 Ehrenbürger der Stadt Budaörs) regte es zuerst an, das Steinberger Kreuz wieder zu errichten. Zuerst befragte er den Bürgermeister um seine Meinung, dann sprach er mit den aus Wudersch stammenden Gebrüdern Konrad. Hans und Jakob verfügen über eine eigene Werkstatt und boten sofort an, das 4 Kreuz gratis zu nachfertigen. Sie gaben sogar das Honorar für den Statiker. Matthias Schmidt ließ das fertige Kreuz zu seinen Bruder Stefan bringen, der es zusammen mit seinem Geschäftspartner, Josef Marsi kostenlos nach Wudersch transportierte. Am 2. Juni 1995 wurde es mit einem Hubschrauber auf seinen Platz gehoben. Das Kreuz auf dem Steinberg wurde am 17. Juni 1995 eingeweiht. Das Kreuz auf dem Steinberg ist unvorstellbar ohne die Steinbergkapelle. Die sturmvollen Zeiten der Geschichte haben an beiden Spuren hinterlassen. Die älteren Wuderscher haben schon vor langer-langer Zeit eine Geschichte von ihren Urahnen gehört, die über Franz Wendler erzählt. Er arbeitete am 15. Juli 1853 mit sechs Kameraden aus dem Dorf in der Lehmgrube. Infolge eines Erdrutsches wurde er von einer großen Menge Erde verschüttet. Seine Kumpel dachten, sie verlieren ihren Kameraden endgültig, und waren sehr froh, als sie ihn unversehrt bergen konnten. Franz selbst hielt seine Errettung als ein göttliches Zeichen: „dass ich am Leben blieb, habe ich nur der Heiligen Jungfrau zu verdanken, die mich mit ihrem Schutzmantel einhüllte und so schützte.“ Die Muttergottes verließ ihn auch in der folgenden Zeit nicht, sie besuchte ihn an seinem 39. Geburtstag und auch in der folgenden Nacht. Am 3. Dezember, an seinem Namenstag ging Franz zusammen mit seinem Bruder Anton auf den Steinberg und sie markierten jene Stelle am Rosenbusch, wo Franz das Gesicht der Heiligen Jungfrau zu sehen glaubte. Noch am selben Tag besuchte er den Pfarrer Johann Brunner und teilte ihm mit, dass er auf dem Steinberg eine Kapelle bauen möchte. Der Pfarrer wollte ihm anfangs diesen kostspieligen Plan ausreden, aber als er sah, dass dieser gläubige Mann an seiner Idee festhält, unterstützte er ihn weitgehend. Der Pfarrer fragte, von wem er diese Kapelle benennen möchte 109

Az ötvenes években már romokban hevert a kápolna. Közhírré tették, hogy 5 akinek téglára vagy kőre van szüksége, valamilyen ól építéséhez, az nyugodtan elhordhatja a kápolna maradványait.” A kápolna kövei nem egyszerre tűntek el, szép lassan üresedett meg a hegy teteje. Fellelhetők még olyan fényképek, amelyeken a kápolna fele még épségben van. Hesz Ferenc így emlékszik vissza: „apránként, gyalog vitték el a köveket, és sok helyen láttuk, hogy rögtön be is építették a házfalba vagy a kerítésbe.” „2003. május 5-én, délután hat órakor sok budaörsi gyűlt össze a Kőhegyen, hogy megtiszteljék a kápolna alapkövének újbóli letételét. A buda­ örsi lakosok mellett, német ajkúak is szép számban jöttek az eseményre.” A budaörsi családok elmondták, hogy a Kőhegyi kápolna teljes egészében adományokból épült fel. Volt, aki például 650 ezer forinttal járult hozzá. A szervezők elhelyeztek a hegyen egy emléktáblát, amely az eredeti alaprajzot, és az adakozásra felhívó szöveget tartalmazza. A kápolna építése 2003. június 16-án kezdődött, Herwerth Ferenc szinte végig ott volt a munkálatok idején. Már javában benne jártak a nyárban, amikor egy nap egy hatvan-hetven esztendős asszony lépett a még felszenteletlen kápolnába, hogy mi történt akkor, arról Ferenc a következőket mesélte: – Az asszony, amikor meglátott, kérte, gyóntassam meg. Mondtam neki, hogy nem vagyok pap, de mint aki nem hallja, belekezdett a mondandójába: „Ötéves voltam, amikor apámmal itt jártunk, és annyira megtetszett a Szűzanya képe, hogy elloptam, szeretném visszaadni”. Megnyugtattam az asszonyt, hogy olyan régen történt, hogy már mindenki elfeledte, és különben is gyermek volt még, aki nem tudta, hogy nem szabad elvinni a képet. Úgy tűnt, sikerült megnyugtatni. Egy héttel később ismét megjelent az asszony, 6 aki messziről jött, és egy papírcsomagolásból 110

und Wendler antwortete einfach: „Zu Ehren der Unbefleckten Empfängnis, von der im Rosenbusch erschienenen Jungfrau Maria. Auf den Blättern der Rosen stand die Schrift: »ich bin die unbefleckte Empfängnis«, zu ihrer Ehren möchte ich die Kapelle erbauen.” Die Steinbergkapelle und das Eisenkreuz wurden mit der Zeit ein Gnadenort, Tausende von Gläubigen pilgerten hierher aus fernen Gegenden. Die Augen der älteren Menschen verschleierten sich, als wir sie über die Kriegsbeschädigungen der Steinberg-Kapelle befragten. „1945 wurde die Steinberg-Kapelle von Einschüssen beschädigt… die Vertreibung traf fast alle Familien, die Güterzüge kamen gnadenlos an und fuhren weiter in die unbekannte Ferne mit den Wuderschern. Auch die Tür der beschädigten Steinberg-Kapelle blieb weit offen stehen… Ein reformierter Uhrmacher erbarmte sich der Heiligenstatue auf dem Berg, brachte sie herunter und gab sie Frau Eller. Von hier wanderte die Statue der Unbefleckten Empfängnis weiter und kam zum Bäcker Josef Kruck, der sich mit ihr nach Mocsa rettete und so von der Vertreibung verschont blieb. Man sagt, die Statue der Jungfrau beschützte ihn.“ In den 50-er Jahren lag die Kapelle schon in Ruinen. Es wurde verkündet, wer Ziegel oder Steine braucht zu irgendeinem Stall, der soll nur ruhig die Reste der Kapelle abtragen.“ Die Steine der Kapelle verschwanden nicht auf einmal, sondern nach und nach wurde die Bergoberfläche immer leerer. Es sind Bilder im Umlauf, auf denen die eine Hälfte der Kapelle noch unversehrt da stand. Franz Hesz erinnert sich so: „nach und nach, vereinzelt und zu Fuß wurden die Steine weggetragen und wir sahen oft, dass diese auch gleich in die Häuserwand oder in den Zaun eingebaut wurden.“ Am 5. Mai 2003, um sechs Uhr nachmittags versammelten sich viele Budaörser auf dem Steinberg, um der erneuten Grundsteinlegung der Kapelle beizuwohnen. Außer der jetzigen Bevölkerung erschienen auch viele alte Budaörser.“ Wuderscher Familien erzählten, dass die Steinberg-Kapelle ausschließlich aus Spenden erbaut wurde. Manche gaben sogar 650 Tausend Forint dazu. Die Organisatoren stellten auf dem Berg eine Tafel auf, an der der ursprüngliche Grundriss-Plan und ein Aufruf zum Spenden angebracht wurden. Der Bau der Kapelle begann am 16. Juni 2003. Franz Herwerth war während der Bauarbeiten fast immer da. Es war schon Hochsommer, als eine Frau zwischen 60 bis 70 Jahren in die noch uneingeweihte Kapelle tritt. Was damals geschah, erzählt uns Franz folgenderweise:

111

kibontotta a szentképet. Elérzékenyültem, amikor átvettem, és az asszony megnyugvására, az oltárra helyeztem. Így került vissza Szűzanya képe a Kőhegyre, a kápolnába. Október 15-én szentelték fel a kis templomot, amely azóta a Kőhegy tetején állva büszkén hirdeti a múlt és jelen találkozását, és azt, hogy a budaörsiek mennyire fontosnak tartják gyökereiket, amelyekhez bármikor visszatérhetnek gondolatban, ha erre a gyönyörű kápolnára tekintenek…

112

7

– Als die Frau mich erblickte, bat sie mich darum, ihr die Beichte abzunehmen. Ich sagte ihr, ich sei kein Pfarrer, aber als würde sie mich nicht hören, fing sie an zu reden: „Ich war fünf Jahre alt, als ich mit meinem Vater hierher kam und mir gefiel das Bild der Heiligen Jungfrau so sehr, dass ich es gestohlen habe. Ich möchte es zurückgeben.“ Ich beruhigte die Frau, dies sei schon so lange her, dass sich niemand mehr daran erinnere, und sie sei ja noch ein Kind gewesen, das nicht wusste, dass man das Bild nicht mitnehmen dürfe. Mir schien, sie hatte sich beruhigt. Nach einer Woche erschien die Frau wieder. Sie kam von sehr weit und holte aus einer Papierverpackung das Bild hervor. Ich war etwas betroffen, als ich das Bild übernahm, und um die Frau zu beruhigen, stellte ich es auf den Altar. So kam das Bild der Jungfrau zurück auf den Steinberg, in die Kapelle. Am 15.Oktober wurde die kleine Kirche eingeweiht, und es verkündet seitdem oben auf dem Steinberg das Zusammentreffen von Vergangenheit und Gegenwart, und die Wichtigkeit der Wurzeln, die für die Wuderscher immer in greifbarer Nähe sind, wenn sie nur nach oben blicken auf diese wunderschöne Kapelle…

113

3

Régi temető alter Friedhof

GPS:47.4654000, 18.9611700

1 – Anna nővér született Hautzinger Teréz 2 – Temetői korpusz sziluettje a délelőtti napsütésben 3 – Régi temető madártávlatból 4 – Hallstatt csontkamra részlet 5 – Kereszt a régi temetőben 6 – Hallstatt csontkamra részlet

1 – Schwester Anna, geborene Theresia Hautzinger 2 – Schattenriss des Friedhofskorpus in der Vormittagssonne 3 – „Alter Friedhof” aus Vogelperspektive 4 – Hallstatt Beinhaus (Ausschnitt) 5 – Kreuz im Alten Friedhof 6 – Hallstatt Beinhaus (Ausschnitt)

114

115

XII. Állomás Mindenki életében vannak szenvedések, botlások, fájdalmak. Mindenki találkozik életében elutasítással, ítélettel. Mindenki szembesül a halállal, ezért minden ember élete egy keresztút. Olyan út ez, amelyet végigjár minden halandó, a végállomás mindenkinek azonos, függetlenül attól, hogy ki mekkora utat tett meg.

Végső kínok ezek, mielőtt a lélek megtér teremtőjéhez. A test és lélek búcsúzik egymástól. Eszünkbe jut, hogy életünk megkoronázása a mostani szenvedés. Nem büntetés, hanem földi és égi lényünk szétválása az, melyet fájdalomnak érzünk. Az erős gyötrelem nem jelent mást, mint azt, hogy a keresztet cipelve nem jött létre harmónia a test és a lélek között. Márpedig harmónia nélkül nincs vége az útnak. Ha utunk során nem engedtük, hogy kialakuljon a harmónia, és nem törekedtünk a test és a lélek egyensúlyára, akkor a végső elszámoláskor a gyötrelem iszonytató. Értelmet kap az oly sokszor méltánytalannak tűnő szenvedés, mert minden szenvedés, minden bánat a harmónia kialakulását szolgálta. Ezért ne kérdezzük soha, hogy miért kaptuk a szenvedést, a keresztünkön fogjuk megérteni annak értelmét.

Hálát kell adni ott kifeszítve, hogy megadatott a testünk és lelkünk harmonizálása. Hálát kell adni, mert teljes életet kaptunk, melynek most egy újabb állomásához értünk. Ettől az állomástól kezdve külön úton jár a test és a lélek, utunk beteljesedett.

116

XII. Station Im Leben eines jeden Menschen gibt es Leiden, Fehltritte, Schmerzen. Wir alle erfahren in unserem Leben Zurückweisungen, Urteile. Ein jeder von uns wird dem Tod begegnen, deshalb ist unser aller Leben ein Kreuzweg. Es ist ein Weg, den ein jeder Sterblicher gehen muss, die Endstation ist bei allen dieselbe, unabhängig davon, wie lange der Weg ist, den man zurückgelegt hat..

Es ist die letzte Qual, bevor die Seele zu ihrem Schöpfer kehrt. Der Körper und die Seele verabschieden sich voneinander. Es wird uns bewusst, dass dieses Leiden die Krone unseres Lebens ist. Es ist keine Strafe, sondern das voneinander Scheiden unseres irdischen und himmlischen Wesens, das wir als Schmerz empfinden. Die starke Pein bedeutet nichts anderes, wie dass beim Schleppen des Kreuzes keine Harmonie zwischen Körper und Seele entstand. Ohne Harmonie gibt es aber kein Beenden des Weges. Wenn wir auf unserem Weg nicht zugelassen haben, dass Ebenmaß entstehe, und nicht bestrebt waren, zwischen Körper und Seele eine Harmonie herzustellen, dann ist beim letzten Gericht das Leid grauenhaft. Die so oft als unwürdig empfundene Qual erhält einen Sinn, denn jedes Leid, jeder Kummer hat dem Entstehen der Harmonie gedient. Deshalb sollten wir nie fragen, weshalb uns das Leid zugeteilt wurde, wir werden den Sinn auf unserem Kreuz verstehen.

Wir müssen dort gekreuzigt unserem Schöpfer danken, dass der Einklang zwischen Körper und Seele zustande kam. Wir müssen danken, denn wir erhielten ein erfülltes Leben, und sind zu einer neuen Station jetzt angelangt. Von dieser Station an gehen der Körper und die Seele einen getrennten Weg, unsere Laufbahn ist erfüllt.

117

Régi temető

A

temetői keresztnek mindig különös ereje, üzenete van. A Nefelejcs utcai régi temetőben egy 1904-ben állított kőkereszt fogadja a betérőket, rajta a viseltes korpusszal, talpazatán a katolikus köszöntéssel: „Dicsértessék a Jézus Krisztus”. Anna nővér – civil nevén Hautzinger Teréz – a Páli Szent Vincéről nevezett Irgalmas Nővérek Rendjének tagja, kilencvenesztendős korára a Ménesi úti Nagyboldogasszony Házban tölti imádságos napjait. Amióta fiatal leánykaként belépett a rendbe, szolgálatának nagyobb idejét Budaörsön töltötte. Tanított az iskolában, és segítette a plébános munkáját. Amíg véglegesen be nem költözött a rendházba, addig a plébánia épületében lakott. Ő sem emlékszik már a kőfeszület helyén álló egykori tölgyfakeresztre, amit az eső, a napsugárzás lassan, de megállíthatatlanul elpusztított. A nővér a következőket mondta a világháború előtti és közvetlen utáni időkről. – Halottak napján a plébános vezetésével a nép kivonult előbb az Ótemetőbe, ahol a Csulits-kápolna előtt tartották a szertartást, közösen imádkozva a budaörsi elhunytakért. Majdnem minden családnak volt eltűnt hozzátartozója ­ – a háború miatt –, akikért olyankor közösen fohászkodtak a település lakói. Az Ótemetőben az atya beszélt a hívekhez. Azután a hívek elhelyezték mécseseiket, virágaikat a Csulits-kápolna előtt álló keresztnél, emlékezve azokra, akik idegen földben nyugodtak. Majd az egybegyűltek átvonultak a régi temetőbe, ahol a feszületnél szintén közösen imádkoztak és énekeltek, majd újabb mécseseket gyújtottak, és virágokat helyeztek el a bejárattal szemben álló keresztnél. Ma is kijárunk halottak napján gyertyát gyújtani az régi temetőbe a kereszthez – erősítette meg a nővér elbeszélését Hesz Ferenc nyugdíjas, aki születése óta Budaörsön él. Azt mondják, egy temető sok mindent elárul az ott élők múltjáról, jelenéről, kultúrájáról és szokásaikról. Ezért minden esetben – bármerre is járunk – érdemes időt szakítani, hogy felkeressük a helyi 1 temetőket. Higgyék el, megéri egy tele118

Alter Friedhof

F

riedhofs-Kreuze verfügen immer über eine besondere Kraft, sie senden eine Botschaft. Im Friedhof, in der Nefelejcs Straße – auf der rechten Seite, – er hieß Neuer Friedhof – werden die Besucher von einem 1904 erstellten alten Steinkreuz - mit einem verwitterten Korpus darauf empfangen, an seinem Sockel steht der katholische Gruß: „Gelobt sei Jesus Christus!“ Schwester Anna – mit ihrem zivilen Namen Theresia Hautzinger – ist Mitglied des Ordens der Barmherzigen Schwestern vom Heiligen Vinzenz von Paul, und sie verbringt jetzt im Alter von neunzig Jahren im Haus der Mutter Gottes in der Ménesi Straße mit Gebeten ihre Tage. Seit sie als blutjunges Mädchen in den Orden eingetreten ist, verbrachte sie die meiste Zeit ihres Dienstes in Wudersch. Sie unterrichtete in der Schule und unterstützte die Arbeit des Pfarrers. Bis zum endgültigen Einzug ins Ordenshaus wohnte sie im Pfarramts-Gebäude. Auch sie kann sich nicht mehr an das ehemalige Eichenholz-Kreuz erinnern, das an Stelle des Steinkreuzes stand 2 und nach und nach vom Regen und von den starken Sonnenstrahlen unaufhaltsam zugrunde gerichtet wurde. Die Schwester erzählte von der Zeit vor dem Weltkrieg und den Nachkriegsjahren folgendes: – Zu Allerseelen zog das Volk unter der Leitung des Pfarrers zuerst in den Alten Friedhof, wo bei der Csulits Kapelle eine Zeremonie abgehalten wurde, bei der man gemeinsam für die Verstorbenen in Wudersch betete. Fast eine jede Familie hatte – wegen dem Krieg – verschollene Angehörige, für die dann die Einwohner der Ortschaft gemeinsam ein Gebet sprachen. Im Alten Friedhof sprach der Pfarrer zur Glaubensgemeinschaft. Dann legten die Gläubigen ihre Kerzen und Blumen beim Kreuz an der Csulits Kapelle nieder und gedachten denjenigen, die in fremder Erde ruhten. Dann zogen die Menschen in den anderen, neuen Friedhof, wo beim Kreuz gegenüber vom Eingang ebenfalls 119

pülés temetőjében eltölteni egy kis időt, mert olyan benyomásokhoz juthatunk, ami segít eligazodni az adott vidéken élők szokásai és törvényei között. Megtudható, hogy kik élték ott hétköznapjaikat és örvendezték az ünnepeiket. A megfakuló betűket azonosítva össze­állnak a család- és keresztnevek. Megmutatva, hogy az ott nyugvók idejében, melyek voltak a közkedvelt nevek. Jó esetben az is kideríthető, mivel foglalkoztak a temető lakói. A fejfákat, vagy a sírfeliratokat olvasva kiderül, mennyi volt az átlagos életkor. Ha figyelmesek vagyunk, akkor rejtett üzenetekre, vallomásokra bukkanhatunk. Olyan érdekességeket fedezhetünk fel, mint például az egyik délvidéki település temetőjében, ahol minden fejfán azonos vezetéknév olvasható, pedig nem mindenki rokona mindenkinek. Vagy a sziklafalba épült ausztriai Hallstatt temetkezési szokása, ami elsőre bizarrul hangzik. Amikor a temetőben elfogynak a sírhelyek, a régebbi hamvakat exhumálják, és a csontokat gondosan jelölve elhelyezik a temető közepén álló csontkamrában, ami egy ravatalozónak tűnik, amíg be nem lépünk az ajtaján. Szép rendben a koponyák közé teszik a koponyákat és a lábszárak közé a lábszárakat. Ne gondolja senki, hogy pogány szokásnak hódolnak, a helyszűke kényszeríti rá az ott élőket, hogy ilyen módon mindenkinek megadassék a temetés szertartása, de az ősök maradványait is őrzik kellő tisztelettel és szeretettel. A régi temetőben is látható, hogy a budaörsi talaj nem csak a földművesek életét nehezítette meg, de nem engedte a mértani pontosságú sírhelyek kialakítását sem. Végig sétálva a sírhantok között, keresve a múltat, jó lenne

3

120

gemeinsam gebetet und gesungen wurde, man zündete weitere Kerzen an und legte Blumen nieder. Auch heute noch gehen wir zu Allerseelen in den neuen Friedhof zum Kreuz, um Kerzen anzuzünden – bestätigt die Erzählung der Ordens-Schwester der Rentner Franz Hesz, der seit seiner Geburt in Wudersch lebt. Man sagt, der Friedhof verrät vieles über die Vergangenheit des Ortes, aber auch über die Gegenwart und die Kultur der Einwohner. Es lohnt sich also – egal, wohin man geht – sich die Zeit zu nehmen, die örtlichen Gottesacker aufzusuchen, dort etwas Zeit zu verbringen, denn wir kommen zu Kenntnissen, die uns dazu verhelfen, uns im Brauchtum und in der Sittenwelt der Ortseinwohner zurecht zu finden. Wir erfahren, was für Leute dort lebten und feierten. Wenn wir die verwitterten Buchstaben entziffern, erscheinen uns Familien- und Taufnamen, und zeigen, welche die beliebtesten Namen waren. Gegebenenfalls können wir auch herausfinden, womit sich die Verstorbenen beschäftigt hatten. Es ist möglich, das Durchschnittsalter von früher zu errechnen. Wenn wir schlau genug sind, können wir sogar verschlüsselte Nachrichten, Bekenntnisse aufdecken. Man kommt auf ganz besondere Kuriositäten, wie zum Beispiel im Friedhof einer südungarischen Ortschaft, wo an jedem Grabstein derselbe Familienname zu lesen ist, obwohl sie nicht alle miteinander verwandt sind. Oder denken wir an die aufs Erste sehr bizarr erscheinenden BegräbnisSitten der in eine Felswand gebauten österreichischen Kleinstadt, Hallstatt. Wenn dort die Grabplätze alle wurden, exhumierte man die früheren Gräber und die Gebeine wurden präzise markiert in einem Beinhaus in der Mitte des Friedhofs aufbewahrt. Das Gebäude gleicht einer einfachen Friedhofskapelle, bis man hineintritt. Im Inneren sind dann die Schädel und extra die Gebeine schön säuberlich sortiert. Es wird hierbei nicht einer heidnischen Sitte gehuldigt, sondern die Enge des Friedhofs brachte die Einwohner auf diese Idee, damit alle Verstorbenen eine Begräbniszeremonie bekommen können, aber auch die Überreste der Ahnen würdig aufgehoben sind. Auch im neuen Friedhof von Wudersch ist zu sehen, dass 4 der Grund hier nicht nur die

121

tudni, hogy a békében egymás mellett nyugvóknak, vajon Budaörs tizennégy zenés vendéglátóhelye közül melyik lehetett a törzshelye. Igen, egykor Budaörsön hétvégeken tizennégy helyen szólt a sramli és mindenkinek meg volt a törzshelye, ahol számára finomabb volt a bor, és kedvesebb a kiszolgálás és a közönség. Meg volt a törzshelyük, s bár egész héten keményen dolgoztak, hétvégére kiöltözve mentek a kedveltbe elbeszélgetni, kicsit szórakozni, meghányni-vetni a világ dolgait. Volt olyan kocsma, amelyikbe asszony be nem tehette a lábát, de az ősökre nem az volt a jellemző, hogy talicskával kellett hazatolni őket estére. Tudtak mértéket tartani. A régi temetőben már tetten érhető az ezerkilencszázas év történelme. Még láthatók a régi sváb családokra jellemző kőkeresztes sírhelyek, de már megjelentek a díszes hatalmas családi sírhelyek és a kopjafák is. Tükrözve, miként változott Budaörs lakosságának összetétele az elmúlt évszázadban.

5 122

Feldarbeiten erschwerte, sondern auch die geometrisch genaue Anordnung der Grabplätze erschwerte. Macht man auf den Spuren der Vergangenheit einen Spaziergang zwischen den Gräbern, so kommt man auch auf den Gedanken, in welchem der vierzehn Wirtshäusern wohl die friedlich hier Ruhenden zu ihren Lebzeiten ihren Stammplatz hatten. Ja, in Wudersch hörte man an Wochenenden in vierzehn Wirtshäusern Blasmusik spielen und ein jeder hatte seinen Stammplatz, je nachdem, wie er begütert war. Die Reicheren besuchten andere Gasthäuser als die Ärmeren. Nach getaner harten Arbeit in der Woche, zogen sie ihre Festtagskleidung an und gingen in ihre Wirtschaft um zu diskutieren, um sich zu unterhalten und den Lauf der Dinge in der Welt zu besprechen. Es gab Wirtshäuser, in denen die Frauen nichts zu suchen hatten, aber es war unter den Ahnen nicht üblich, dass man sie abends mit dem Karren nach Hause schieben musste. Im neuen Friedhof in der Nefelejcs Straße kann man auch schon die Geschichte der 1900-er Jahre ertappen: es sind noch die für die deutsche Bevölkerung typischen Grabsteine zu sehen, aber auch riesige, protzig verzierte Familiengrabdenkmäler und grobgeschnitzte Holzsäulen (kopjafa) kommen vor. Dies bezeugt die Zusammensetzung der Bevölkerung von Budaörs im vergangenen Jahrhundert.

6

123

47.4630500, 18.9607600

1 – Csulits Katalin, Lujza nővér 2 – Ravatalozás a kápolna előtt valamikor 1946–1954 között. A ravatalon néhai Elsässer Sebestyén. Az asszonyok Teréz néni, Midi néni és Lencsi néni. A fejfát valószínűleg egy ministráns gyerek tartja. 3 – Csulits-kápolna az 1970-es években 4 – Csulits-kápolna napjainkban 5 – A megújult Ótemető sírkövei 6 – Az Ótemető madártávlatból 7 – Országos Német Emlékhely az Ótemetőben 8 – Emléktábla 9 – A kápolna előtti kereszt szárán látható tábla

1 – Frau Katharina Csulits, Schwester Luise 2 – Aufbahren vor der Kapelle einst, etwa zwischen 1946–1954. Auf der Bahre der verstorbene Sebastian Elsässer Die Frauen: Theresia, Midi und Lentschi. Das Kreuz wird wahrscheinlich von einem Ministranten gehalten. 3 – Die Csulits Kapelle in den 1970er Jahren 4 – Die Csulits Kapelle heutzutage 5 – Grabsteine im erneuerten Alten Friedhof 6 – Der Alte Friedhof aus Vogelperspektive 7 – Die Landesgedenkstätte der Vertreibung im Alten Friedhof 8 – Ehrentafel 9 – Tafel am unteren Teil des Kreuzes vor der Kapelle

124

3

Ótemető – csulits-kápolna Die Csulits Kapelle – Das Kreuz

125

XIII. Állomás Mindenki életében vannak szenvedések, botlások, fájdalmak. Mindenki találkozik életében elutasítással, ítélettel. Mindenki szembesül a halállal, ezért minden ember élete egy keresztút. Olyan út ez, amelyet végigjár minden halandó, a végállomás mindenkinek azonos, függetlenül attól, hogy ki mekkora utat tett meg.

A testet leveszik a keresztről, ám a lélek árván még a fán marad, megvárja a test illő előkészítését az utolsó útra.

A búcsúzók között ott vannak azok is, kik mostanra döbbentek rá, hogy nekik még rengeteg dolguk lett volna a távozóval. Ők, akik mindig mindenről lemaradnak. Külön kasztot alkotnak, míg a lélek és a test egységének idején nem tudtak időt szakítani a találkozásra, most dühösek és sajnálják magukat. Dühösek a testre, mert elment, mielőtt megismerhették volna lelki valójával. S ott vannak a hangosan jajveszékelők, akik képmutatók, mert a szív a fájdalmát befelé sírja, nem kérkedik, nem szánalmat akar kelteni. A képmutató ezzel szemben megtépi haját, mindenkinek arról beszél, hogy ő mennyire szerette a távozót. Mindenkinek elmondja, hogy nagy az ő vesztesége. Nem állít valótlant, hiszen neki a világ magából áll, minden mondatát úgy kezdi, hogy én, és mindegyiknek a végére igyekszik oda illeszteni a nekem szócskát.

S ott vannak, kiknek szomorúságán áttükröz a szeretet, ők tudják, hogy a test és a lélek olyan utat tett meg, amelyre azt szokták mondani, teljes életet élt. Ők tudják, hogy élni csak a kereszttel lehet, aki nem békél meg keresztjével, annak élete örök tiltakozásba vész.

126

XIII. Station Im Leben eines jeden Menschen gibt es Leiden, Fehltritte, Schmerzen. Wir alle erfahren in unserem Leben Zurückweisungen, Urteile. Ein jeder von uns wird dem Tod begegnen, deshalb ist unser aller Leben ein Kreuzweg. Es ist ein Weg, den ein jeder Sterblicher gehen muss, die Endstation ist bei allen dieselbe, unabhängig davon, wie lange der Weg ist, den man zurückgelegt hat..

Der Körper wird vom Kreuz genommen, aber die Seele bleibt noch verwaist auf dem Holz, und wartet auf die angemessene Vorbereitung des Körpers auf den letzten Gang.

Unter den Abschied-Nehmenden sind auch diejenigen, denen erst jetzt einfällt, dass sie mit dem jetzt Verschiedenen noch viel zu tun hätten. Diejenigen, die immer und überall zu spät kamen. Sie bilden eine separate Schar, die während der Einheit von Körper und Seele für eine Begegnung keine Zeit abgewinnen konnte, jetzt sind sie aber zornig und bemitleiden sich selbst. Sie haben eine Wut auf den Körper, weil er gegangen ist, bevor sie ihn mitsamt seiner wahren Seele kennengelernt hätten.

Es sind auch die Laut-Jammernden da, die Heuchler, denn das Herz weint seinen Schmerz leise in sich hinein, prahlt nicht, will nicht Mitleid erwecken. Der Heuchler hingegen rupft sich an den Haaren, spricht jedem darüber, wie sehr er den Verschiedenden geliebt hat. Er erzählt es allen, wie groß sein Verlust sei. Er behauptet nichts Unwahres, denn für ihn besteht die Welt aus sich selbst. Er beginnt alle seine Sätze mit „ich“, und versucht sie immer mit „für mich“ zu beenden. Und es sind jene da, bei denen die Liebe durch die Trauer durchschimmert, die es wissen, dass der Körper und die Seele einen Weg gegangen sind, von dem man zu sagen pflegt, er hatte ein erfülltes Leben. Sie wissen, dass man leben nur zusammen mit dem Kreuz kann. Wer sich mit seinem Kreuz nicht zufrieden gibt, dessen Leben verfängt sich in einem ewigen Hadern.

127

Csulits-kápolna és kereszt

L

ujza nővérrel jelenlegi otthonában a Páli Szent Vincéről nevezett Irgalmas Nővérek Rendjének Ménesi úti Nagyboldogasszony Házban találkoztunk. Az apró, mosolygós nővér egy borítékot szorongatott a kezében, mikor lejött hozzám az első emeleti közösségi terembe. Mivel nővértársai ott imádkoztak éppen, átkísért egy kicsi, puritánul berendezett, de mégis barátságos szobába, hellyel kínált és érdeklődéssel hallgatta, hogy miként térek rá jövetelem céljára. Elmondtam, hogy a Csulits-kápolnáról és az előtte álló feszület történetéről a legilletékesebbet Lujza nővért, civil nevén Csulits Katalint szeretném faggatni. – Nem tudok én sokat a kápolnáról és a keresztről – mondta szerényen és kék szemeiben a mosoly bujkált, majd így folytatta. – Igaz, a nagyapám állíttatta a keresztet és építtette a kápolnát – amit az 1863-as esztendőben szenteltek fel –, de sajnos egyik apai nagyszülőmet sem ismerhettem. Mindketten korábban távoztak az élők sorából, mint ahogy megszülettem. Lujza nővér nem szívesen emlékszik a régi időkre. Szívét mindig a bánat járja át, amikor eszébe jut, hogy hozzátartozóit 1946-ban kitelepítették. S rendjének 1950-es feloszlatásakor nem élt itthon egyetlen rokona sem, akihez költözhetett volna. A nővér már serdülő lánykaként eldöntötte, hogy Jézus jegyeseként szeretné élni az életét, amiről így mesélt. – Édesapám nem akarta, hogy nővér legyek. Mindig azt mondta, hogy amíg él, addig ne menjen el senki a szülői háztól, csak ha házasodik. De azok is maradjanak Budaörsön. Édesapám iránti tisztelet nem engedte, hogy ellenkezzem vele. Így csak 1943-ban – apám halála után – léptem be a rendbe. Bár édesanyám sem támogatta, hogy apáca legyek, ám amikor látta, milyen boldog voltam novíciusnak, nem ellenezte, hogy fogadalmat tegyek. Szavai még mindig itt csengenek a fülemben: „Most már nem bánom, hogy elmentél apácának, mert lá1 tom, hogy megtaláltad a boldogságod”. 128

Die Csulits Kapelle – Das Kreuz

M

it Schwester Luise traf ich mich in Budapest, in der Ménesi Straße, in ihrem gegenwärtigen Zuhause, im Haus Mutter Gottes (Nagyboldogasszony Ház) der Barmherzigen Schwestern vom Heiligen Vinzenz von Paul. Die winzige, lächelnde Schwester hielt einen Umschlag in der Hand, als sie zu mir in den Gemeinschaftsraum im ersten Stock kam. Weil die Schwestern dort gerade beteten, begleitete sie mich in ein kleines, sehr einfach eingerichtetes, trotzdem freundliches Zimmer, bot mir Platz an und hörte mir interessiert zu, als ich über das Anliegen meines Besuches zu sprechen begann. Ich erzählte ihr, dass ich über die Geschichte der Csulits Kapelle und dem davor stehenden Kreuz die kompetenteste Person, Schwester Luise, mit ihrem zivilen Namen Katalin Csulits befragen möchte. 2 – Ich weiß nicht sehr viel über die Kapelle und das Kreuz – sagte sie bescheiden, mit einem Lächeln in den blauen Augen, und setzte dann fort – Ja, das Kreuz ließ mein Großvater aufstellen und er ließ auch die Kapelle erbauen, die 1863 eingeweiht wurde, aber leider konnte ich meine Großeltern väterlicher Seite nicht persönlich kennenlernen. Sie sind beide noch vor meiner Geburt gestorben. Schwester Luise erinnert sich ungerne an frühere Zeiten. Ihr Herz füllt sich immer mit Kummer, wenn sie daran denkt, dass ihre Familie 1946 vertrieben wurde. Als ihr Orden dann 1950 aufgelöst wurde, wohnte keine der Verwandten hier, zu denen sie hätte ziehen können. Die Schwester entschied sich schon als heranwachsendes Mädchen dafür, dass sie ihr Leben als Verlobte von Jesus Christus verbringen möchte. Darüber berichtete sie so: – Mein Vater wollte nicht, dass ich zu den Schwestern gehe. Er sagte immer, solange er lebt, solle niemand aus dem Elternhaus gehen, nur im Falle einer

129

Visszakanyarítva az emlékezés fonalát a kápolnára Lujza nővér szülei elbeszélésére támaszkodva mondta el a szenthely építésének történetét. – Nagyapám Johann Csulits 1836-os esztendőben született. Testvéreivel korán árvák lettek, de a sors újabb terhet helyezett vállaira, amikor az 1862-ben Josef Csulitsot – neve ott olvasható a kápolna előtti kereszt márványlapján –, a testvérét az Úr magához szólította. Josefnek nem volt leszármazottja. Abban az időben, ha valaki3 nek nem voltak leszármazottai, akkor a vagyona visszaszállt a családra. A családi örökség Josefre jutó részéből emeltette nagyapám a kápolnát és állíttatta a keresztet. Ezzel állítva örök emléket az öccsének. Hogyan került édesapja gondozásába a kápolna? – A kápolna felszentelésének ötvenedik évfordulóján 1913-ban nagy ünnepséget rendeztek. A nagy öröm, és az ünneplés annyira felizgatta nagyapámat, hogy agyvérzést kapott, amibe belehalt. Halála után az atyai örökségbe tartozott a kápolna is. Édesapám és hét testvére sokáig vitatták, hogy ki legyen a kápolna örököse. Mivel a kápolnára minden évben költeni kellett, nem igazán akarta senki az örökösök közül a jussát a kápolnából. Így szállt édesapámra a kápolna öröksége. Miután a családunk tulajdonába került a kápolna, sokat jártunk oda. A családunk dolga lett a halottért harangozni. Abban az időben, sajnos elég gyakran kellett kongatni a harangot. A halottért háromszor szólalt meg a harang. Először reggel korán öt órakor az Úrangyala után, majd délben és végezetül este. Akkor még az volt a szokás, hogy a házaknál ravatalozták fel az elhunytakat. Azonban gyakran előfordult, hogy kérték a gyászolók, hogy a kápolnában ravatalozhassák fel a családtagjukat. A keresztről mentegetőzve, hogy megint csak elbeszélésekre tud támaszkodni, a követke4 zőket mondta a nővér: 130

Heirat. Aber auch die sollen in Budaörs bleiben. Der Respekt vor meinem Vater ließ mich nicht, ihm zu widersprechen. So trat ich erst 1943, nach dem Tod meines Vaters in den Orden ein. Auch meine Mutter war nicht dafür, dass ich eine Nonne werde, aber als sie sah, wie glücklich ich als Novizin bin, war sie nicht mehr dagegen, dass ich ein Gelübde ablege. Ich höre ihre Worte heute noch in meinen Ohren klingen: „Jetzt bedauere ich es nicht mehr, dass du zu den Nonnen gegangen bist, denn ich sehe, du hast dein Glück gefunden.“ Als wir das Gespräch über die Kapelle weiterführten, berichtete mir Schwester Luise die Geschichte des Erbauens des Heiligtums anhand der Erzählungen ihrer Eltern. – Mein Großvater Johann Csulits wurde 1836 geboren. Er und seine Geschwister sind früh verwaist, aber das Schicksal legte ihm eine weitere Erprobung auf die Schultern, als 1862 auch sein Bruder Josef Csulits – sein Name steht auf der Marmortafel am Kreuz vor der Kapelle – vor das Angesicht Gottes bestellt wurde. Josef hatte keine Nachkommen. Damals war es so, wenn jemand keine Nachkommen hatte, ist sein Hab und Gut an die Familie zurückgegangen. Vom familiären Erbanteil von Josef ließ mein Vater die Kapelle und das Kreuz errichten. So setzte er seinem jüngeren Bruder ein ewiges Andenken. Wie kam die Kapelle unter die Aufsicht ihres Vaters? – Zum 50. Jubiläum der Einweihung der Kapelle, 1913 wurde ein großes Fest organisiert. Die große Freude und das Feiern hatte meinen Großvater so erregt, dass er eine Hirnblutung erlitt, woran er dann starb. Nach seinem Tode gehörte die Kapelle mit zum väterlichen Erbe. Mein Vater und seine sieben Geschwister überlegten lange, wer sie erben sollte. Da man zur Erhaltung der Kapelle jedes Jahr Ausgaben hatte, wollte keiner seinen Anteil aus der Kapelle haben. So bekam sie endlich mein Vater als Erbstück. Nachdem unsere Familie die Kapelle erhielt, sind wir oft hingegangen. Es wurde uns als Aufgabe auferlegt, für die Toten die Glocke zu läuten. Damals ist das leider sehr oft vorgekommen, dass wir läuten mussten. Für jeden Toten wurde dreimal geläutet. Zuerst morgens um fünf nach dem Gebet Engel des Herrn, dann zu Mittag und am Abend nochmals. Damals hatte man die Toten noch zu Hause aufgebahrt, aber oft haben die Trauernden darum gebeten, ihre Familienmitglieder in der Kapelle aufbahren zu dürfen. Abermals entschuldigt sich Schwester Luise, dass sie über das Kreuz auch nur anhand von Überlieferungen berichten kann, und sagt folgendes: – Das Kreuz vor der Kapelle wurde zur gleichen Zeit, wie die Kapelle erbaut. Am Kreuz war zuerst nicht die jetzige Tafel zu sehen. Auf der ursprünglichen

131

– A kápolna előtti keresztet a kápolnával egy időben állították. A kereszt szárán nem a ma látható tábla volt. Az eredeti márványtáblán egy német nyelvű ima volt olvasható, aminek nyoma veszett az ötvenes-hatvanas években. Akkoriban nem volt 5 ritka, hogy megrongálták a sírokat. Egyszer Szakály Erzsi szólt nekem, hogy a nagyszüleim sírjáról a márványtáblát lefeszítették, és ott fekszik a földön, menjek gyorsan, amíg nyoma nem vész. Azonnal mentem, hogy mentsem a menthetőt, de a márványtábla nehéz volt így csak segítséggel tudtam elvinni Erzsiék házába. Onnan néhány nap után egy kiskocsival vittem haza, a mai Zichy-major épületébe és a szeneskamrában őriztem addig, amíg az elveszett ima kőtáblájának a helyére tetettem. Sajnos már nem emlékszem az eredeti ima szövegére, ami a táblán állt. Abban biztos vagyok, hogy a mennyei Atyához szólt. Gondolom, az elveszett lelkekért könyörgött. A beszélgetés végén a nővér a kezében tartott borítékból egy megbarnult képet vett elő. A kép a jobb időket megélt kápolnát örökítette meg a hetvenes években. Ablakaiból nemcsak az üveg, hanem a keret is hiányzik. A tetőzetre nézve olyan látványt mutat, mintha egy óriás harapott volna bele. Hosszan néztük a képet, majd a nővér kicsit fátyolos hangon kezdte mondani a rátörő emlékeit. – Amikor ezt a képet nézem, mindig eszembe jut édesanyám, aki 1946-ban a kitelepítésekor hívott, tartsak vele, ne maradjak itthon, mert kitudja, mi vár rám. Fájó szívvel mondtam neki, hogy nem mehetek, mert ideköt a fogadalmam. Búcsúzáskor kezembe nyomta a kápolna kulcsát, rám bízva ezzel a családi örökséget. Az állomástól hazafelé még soha nem láttam olyan sötétnek Budaörsöt, mint egy szellemtelepülés, szinte minden ablak sötét volt és még az ólakban maradt állatok is nyugtalanok voltak, mintha megérezték volna, hogy elvesztették a gondozójukat. Másnap a plébánián Sík atyának átadtam a kápolna kulcsát. Az atya a nehéz pénzügyi helyzetre hivatkozva le akarta bontatni a kápolnát. Mondtam neki, hogy ehhez nem járulhatok hozzá, inkább lássam romokban, de a lebontásához engedélyt nem adhatok. Az Ótemetőben található a Csulits-kápolna, amely előtt homokkő feszületen kőből faragott korpusz hirdeti az Úr dicsőségét és ad megnyugvást a bolyongó lelkeknek. 132

Marmortafel, die in den 50er- 60er Jahren verschwunden ist, war ein deutschsprachiges Gebet zu lesen. Damals war es keine Seltenheit, dass man die Gräber ruinierte. Einmal sagte mir Erzsi Szakály, 6 dass man vom Grab meiner Großeltern die Marmortafel herunterstemmte und sie liege auf dem Boden, ich solle schnell gehen bevor sie verschwindet. Ich ging auch sofort, um sie zu retten, aber die Marmortafel war schwer und ich konnte sie nur mit Hilfe in Erzsis Haus bringen. Von dort brachten wir sie nach einigen Tagen nach Hause, ins Gebäude des heutigen Zichy Major, und ich bewahrte sie im Kohlekeller so lange, bis ich sie an die Stelle der verlorenen Gebetstafel einsetzen ließ. Leider kann ich mich an den Text des ursprünglichen Gebetes an der Tafel nicht mehr erinnern. Ich bin mir aber sicher, das Gebet war an den Himmlischen Vater gerichtet. Ich nehme an, es war eine Fürbitte für die verlorenen Seelen. Am Ende des Gesprächs nimmt die Schwester aus dem Umschlag, den sie in der Hand hielt, ein vergilbtes Foto. Das Bild zeigt die Kapelle - die auch mal bessere Zeiten erlebt hatte - in den 70er Jahren in einem sehr verwahrlosten Zustand. Die Fenster hatten kein Glas, und auch der Rahmen fehlte. Das Dach sieht aus, als hätte ein Riese ein Stück davon herausgebissen. Wir betrachteten das Bild lange, dann begann die Schwester mit einer etwas belegten Stimme, die sie überkommenden Erinnerungen zu erzählen. – Wenn ich dieses Bild betrachte, kommt mir immer meine Mutter in den Sinn, die 1946, bei der Vertreibung mich gerufen hatte, ich solle mit ihr gehen, soll nicht hier bleiben, denn wer weiß, was auf mich zukomme. Ich sagte ihr schweren Herzens, es ginge nicht, denn mein Gelübde binde mich hierher. Beim Abschied drückte sie mir den Schlüssel der Kapelle in die Hand, und überließ hiermit das Familienerbe mir. Auf dem Weg von der Bahnstation nach Hause sah ich Budaörs noch nie so dunkel. Wie eine Geistersiedlung sah sie aus, denn fast alle Fenster waren dunkel und selbst die Tiere in den Ställen waren unruhig, als hätten sie es gespürt, dass sie ihre Pfleger verloren haben. Am Tag darauf überreichte ich im Pfarramt an Pfarrer Sík den Schlüssel. Er wollte wegen der schlechten finanziellen Lage die Kapelle abreißen lassen. Ich sagte ihm, dazu könne ich meine Erlaubnis

133

A keresztre helyezett márványtáblán négy név olvasható Johann Csulits, Anna Csulits, született: Anna Creis, ők Lujza nővér nagyszülei. Josef Csulits Johann fiatalon elhunyt testvére, akinek emlékére épült a kápolna. A negyedik név Franz Csulits pedig a nővér édesapjának korán elhunyt testvére. A táblán látható német szöveg fordítása: „Ember emlékezzél, hogy porból vagy és porrá leszel”. A nyolcvanas évek elejétől a kápolnát a Budaörsi Görög Katolikus Egyházközség használja istentiszteletekre.

7

134

8

nicht geben, eher soll ich die Kapelle ruiniert sehen, aber zum Wegreißen gebe ich meine Erlaubnis nie. Die Csulits Kapelle befindet sich im Alten Friedhof, vor ihr verkündet ein Steinkorpus an einem Sandsteinkreuz den Ruhm Gottes und gibt den irrenden Seelen eine Zuflucht. Auf der Marmortafel am Kreuz sind folgende vier Namen zu lesen: Johann Csulits und Anna Csulits, geborene Creis, die Großeltern von Schwester Luise. Joseph Csulits, der früh verstorbene Bruder von Johann, zu dessen Gedenken die Kapelle erbaut wurde. Der vierte Name ist Franz Csulits, er ist der früh verstorbene Bruder des Vaters von Schwester Luise. An der Tafel ist noch folgender deutscher Text zu lesen: „Mensch gedenke das Du von Schtaub und Asche bist und auch zu Schtaub und Asche werten wirst“ (Im korrekten Deutsch hieße das heute: Mensch gedenke, dass Du aus Staub und Asche bist und auch zu Staub und Asche werden wirst!) Seit den 80er Jahren wird die Kapelle von der Griechisch-Orthodoxen Kirchengemeinde zu 9 Gottesdiensten genutzt.

135

GPS: 47.4621600, 18.9625600

1 – Szentesiné Mariska néni (Prach Mária) 2 – Készül az Úrnapi körmenet második oltára 3 – A város egyetlen köztéri aranyozott korpusza 4 – Az állíttató emléktáblája

1 – Frau Maria Szentesi, geborene Prach 2 – Der zweite Altar der Fronleichnamsprozession wird geschmückt 3 – Der einzige im Freien aufgestellte vergoldete Korpus der Stadt 4 – Gedenktafel des Erstellers

136

3

BÁder-kereszt Das Bader-Kreuz

137

XIV. Állomás Mindenki életében vannak szenvedések, botlások, fájdalmak. Mindenki találkozik életében elutasítással, ítélettel. Mindenki szembesül a halállal, ezért minden ember élete egy keresztút. Olyan út ez, amelyet végigjár minden halandó, a végállomás mindenkinek azonos, függetlenül attól, hogy ki mekkora utat tett meg.

Végső helyére kerül a lélek hordozója, s a lélek is megpihen. Az út végén még látszanak a test lenyomatai, de az elején ejtett nyomokra már a feledés szövi sűrű szemfedőjét. Fátyol borítja a gyermeki csínyeket, s haloványan derengenek a kamaszkori történések. Régmúltba veszik a földi lét. Ez lenne a végállomás?

Vannak, akiknek ez a végállomás, és vannak, akiknek szellemisége itt marad.

A ránk hagyott értékekkel foglalkozni csak kegyelmi állapotban szabad. Törékeny hagyatékok ezek, megkoptak bár, de örökérvényűek. Nem csereszabatosak az e világi szemfényvesztésekkel, kéretik ezért kellő alázattal kezelni az örökséget. Hogy itt járt egykor test és lélek, azok tudják, kiket megérintett az ittléte. Nagy titok ismerői ők, útjuk során a hit segíti őket keresztjük viselésében. S nem­ csak szajkózzák, hanem hiszik és vallják: …ET EXSPECTO RESURRECTIONEM MORTUORUM, ET VITAM VENTURI SAECULI AMEN (és várom a holtak föltámadását, és az eljövendő örök életet. Ámen.)

138

XIV. Station Im Leben eines jeden Menschen gibt es Leiden, Fehltritte, Schmerzen. Wir alle erfahren in unserem Leben Zurückweisungen, Urteile. Ein jeder von uns wird dem Tod begegnen, deshalb ist unser aller Leben ein Kreuzweg. Es ist ein Weg, den ein jeder Sterblicher gehen muss, die Endstation ist bei allen dieselbe, unabhängig davon, wie lange der Weg ist, den man zurückgelegt hat...

Der Träger der Seele kommt auf seinen letzten Ort, und auch die Seele findet Ruhe. Am Ende des Weges sind noch die Abdrücke des Körpers zu sehen, aber auf die zu Beginn entstandenen Spuren webt schon das Vergessen sein dichtes Leichentuch. Ein Schleier verdeckt die kindlichen Streiche, und blass schimmern die Geschichten der Flegeljahre. Das irdische Sein entschwindet in der Vergangenheit. Wäre das die Endstation?

Für einige ist das die Endstation, und es gibt andere, deren Geistigkeit anwesend bleibt. Sich mit den hinterlassenen Werten zu beschäftigen darf man nur im Zustand der Gnade. Es sind zerbrechliche Erbschaften, die zwar verwittert sind, aber eine unvergängliche Gültigkeit haben. Sie sind nicht durch die weltlichen Gaukeleien ersetzbar, daher wird gebeten, diese Erbschaft mit der nötigen Demut zu handhaben.

Dass einst Körper und Seele hier verweilten, wissen diejenigen, die von ihrer Anwesenheit berührt wurden. Sie sind Kenner eines großen Geheimnisses, beim Tragen ihres Kreuzes auf ihrem Weg werden sie vom Glauben unterstützt. Und sie plappern es nicht nur nach, sondern glauben auch daran: …ET EXSPECTO RESURRECTIONEM MORTUORUM, ET VITAM VENTURI SAECULI AMEN (…und ich erwarte die Auferstehung der Toten und das ewige Leben. Amen) 139

Báder-kereszt

A

z itt álló feszületet Herczog Antal állíttatta 1911-ben. Van, aki úgy emlékszik, hogy két néma fiuk született, és az ő emlékükre emelték. Mások úgy tartják, hogy valamilyen baleset vagy haláleset történt a családban. Az idősebbek visszaemlékezéseiből kiderült, hogy egykor a kereszten ez a felirat látszódott: „Dicsértessék a Jézus Krisztus”. Szemben állva a kereszttel ma is olvasható a feszület szárán, a márványtáblán a köszöntés. Nemcsak ünnepnapokon, hanem a hét minden napján gondozva volt, friss virág és olykor gyertyák fénye is jelezte, hogy nincsenek elfeledve azok, akikért ezt a feszületet egykor állították. Szentesiné, Mariska néni (született: Prach Mária) hosszasan keresgélt emlékei között, mire eszébe jutott, hogy a Báder Györgyné Oztercziel Mária, becenevén Rici, nagyapja állította a feszületet 1911-ben. – Régen nem beszéltünk a kereszt történetéről Ricivel. Természetes volt, hogy ő a családja révén gondozta a feszületet. Mindig tiszta volt, szépen rendben tartotta – mondta el a 85 éves asszony. Rici néni 2004-ben elmesélte Steinhauser Klárának a Templomtéren álló kereszt állításának történetét. Édesanyja a kiterjedt Herczog famíliából szárma1 zott, kiknek ősei több mint 250 éve jöttek Svájcból Magyarországra. A Herczog név gyakorisága miatt családjukat „Pojzl”-ként azonosították, mivel dédnagyapjukat Boldizsárnak hívták. Becenevén Boldi, ami svábosan „Pojzl”. Pojzl-Herczog Antal és felesége, Barcho Éva nyitották meg a hírneves Pojzl vendéglőt. Barcho Éva Zsámbékon született, onnan hozta feleségnek Budaörsre Rici néni nagypapája. Pojzl-Heczog Antalnak és Barcho Évának hat lánya és két fia született. Az asszony egyszer nagyon beteg lett. Az orvos a betegség okaként epekövet diagnosztizált nála, és megoperálta. Abban az időben nagyon ritkán végeztek epeműtétet. Az orvosi beavatkozás ellené140

Das Bader-Kreuz

D

ieses Kreuz ließ Anton Herczog 1911 erstellen. Manchen Meinungen zufolge, hatten sie zwei stumme Söhne und ihnen zum Andenken wurde das Kreuz berrichtet. Andere Leute erzählen, es hätte sich ein Unfall, oder Todesfall in der Familie ereignet. Die älteren Einwohner können sich noch erinnern, dass an dem Kreuz einst folgende Inschrift stand: „Gelobt sei Jesus Christus“. Wenn man vor dem Kreuz steht, sieht man am unteren Teil des Kreuzes an einer Marmortafel immer noch den Gruß. 2 Nicht nur an Feiertagen, sondern an jedem Tag der Woche war es gepflegt, frische Blumen und manchmal Kerzenschein zeugten davon, dass diejenigen, denen das Kreuz einst gewidmet wurde, nicht in Vergessenheit geraten sind. Frau Szentesi, geborene Maria Prach stöberte sehr lange in ihren Erinnerungen herum bis ihr einfiel, dass der Großvater von Frau Bader, geborene Maria Ostercziel, die alle Rici nannten, dieses Kreuz im Jahr 1911 stellen ließ. – Früher sprachen wir mit Rici nie über die Geschichte dieses Kreuzes. Es war selbstverständlich, dass sie es ihrer Familie zuliebe pflegte. Es war immer sauber, sie hielt es sehr schön in Ordnung – erzählte die 85 jährige Frau. „Rici néni“ erzählte Klara Steinhauser 2004 die Geschichte der Erstellung des Kreuzes auf dem Kirchplatz. Ihre Mutter stammte aus der weitläufigen Familie der Herczogs, deren Ahnen vor mehr als 250 Jahren aus der Schweiz nach Ungarn kamen. Wegen dem häufigen Vorkommen dieses Namens bekamen sie den Beinamen „Pojzl“, denn ihr Urgroßvater hieß Balthasar. Mit Spitznamen Poldi, das wiederum schwäbisch als „Pojzl“ klingt. Anton Pojzl-Herczog und seine Frau Eva Barcho eröffneten das erühmte Pojzl Gasthaus. Eva Barcho wurde in Schambek

141

re nem következett be a várt javulás. Pojzl-Herczog Antal nagyon kétségbe esett, hogy mi lesz a nyolc gyermekükkel és a plébánoshoz fordult tanácsért. A plébános és a bíró azt javasolták, hogy állítson keresztet. Az aggódó férj megfogadva a tanácsot, keresztet állíttatott, amit 1911 húsvéthétfőn szenteltek meg. Barcho Éva ezután felgyógyult, és megélte a hetvenedik életévet. A korabeli elbeszélések szerint nagy ünnepséget tartottak. Minden falubeli gyerek, aki eljött, kapott egy virslit és egy krachelt (egy korabeli üdítőitalt). Rici néni, amíg élt, gondozta a keresztet, és állított oltárt Úrnapján a nagyszülei emlékére és tiszteletére. 3 A Templomkertben álló keresztről szerencsére megmaradt az állíttatásának eredeti története. Ennek ellenére sokan keverik az állíttatásának történetét, és úgy emlékeznek, hogy egy családnak két néma fia született, azért állították ide a keresztet. Ám a néma gyerekekért a Szakály Mátyás utcai Piéta-szobrot állította egy család. A Báder-kereszt beépült az egyházi ünnepek állomásai közé, az úrnapi körmenet második oltárát itt építik gondos kezek évről évre, és a feszület a Templomkert arculatának meghatározó eleme.

142

geboren, von dort holte sie der Opa von „Rici néni“ zur Ehefrau nach Wudersch. Anton Pojzl-Herczog und Eva Barcho bekamen sechs Töchter und zwei Söhne. Die Frau wurde mal sehr krank. Der Arzt diagnostizierte bei ihr Gallensteine und operierte sie auch. Damals wurden sehr selten Gallenoperationen durchgeführt. Trotz des Eingriffes zeigte sich bei ihr keine Besserung. Anton Pojzl-Herczog war sehr verzweifelt, was nun mit den acht Kindern wird und fragte den Pfarrer um Rat. Der Pfarrer und der Richter schlugen ihm vor, ein Kreuz stellen zu 4 lassen. Der besorgte Ehemann befolgte den Rat, ließ ein Kreuz anfertigen und es wurde 1911 zu Ostermontag eingeweiht. Eva Barcho wurde wieder gesund und erlebte sogar ihren 70. Geburtstag. Man erzählt, es sei eine große Feier abgehalten worden. Jedes Kind, das anwesend war, bekam ein Würstchen und einen Kracherl (ein Erfrischungsgetränk von damals). „Rici néni“ pflegte ihr Leben lang das Kreuz und stellte auch immer einen Altar zu Fronleichnam auf, zur Erinnerung und zur Ehre der Großeltern. Vom Kreuz im Kirchengarten weiß man zum Glück die ursprüngliche Geschichte der Errichtung. Manche Leute verwechseln aber die Ereignisse und meinen, eine Familie hätte zwei stumme Söhne gehabt, und deshalb sei das Kreuz hier erstellt worden. Wegen den stummen Kindern ist aber das Pieta Denkmal in der Szakály Mátyás Straße von einer Familie gestiftet worden. Das Bader Kreuz wurde zum Teil der Fronleichnamsprozession, denn der zweite Altar wird hier Jahr für Jahr von sorgsamen Händen errichtet. Das Kreuz ist ein bestimmendes Element des Erscheinungsbildes der Kirchengartens.

143

Utószó

N

agy öröm számunkra, hogy megírhattuk ezt a könyvet. Régóta érlelődött bennünk a vágy egy ilyen hiánypótló kiadvány elkészítésére. És végre megszületett. Reméljük, hogy a könyvben megjelent történetekkel, gondolatokkal, emlékképekkel közelebb tudtuk hozni a múltat, amelyet ma sajnos egyre többen el akarnak felejteni. Pedig az emlékezés során a jelenben megtalálhatjuk az egész múltat. Hiába hagytuk már a hátunk mögött az elmúlt éveket, azok vissza-vissza térnek, és emlékeztetnek bennünket arra, hogy kik is vagyunk valójában. Tény, hogy ezek a történetek nincsenek kőbe vésve, nem is egy tudományos írásműnek szántuk. Ez egy legendárium Budaörs keresztjeiről úgy, ahogy arra a lakosok emlékeznek. Ki így, ki úgy. Nincs két egyforma történet. Mindenkinek más-más mozzanat maradt meg az emlékezetében. Ezekből az apró füzérekből próbáltunk egy nagy láncot kötni. Reméljük, hogy sikerült önöket kézen fogni és vezetni… vezetni vissza a múltba. Köszönet illet mindenkit, aki segítette a könyv megjelenését. Szívből köszönjük a segítséget Boros Györgynek, Grósz Andrásnak, Herwerth Ferencnek, Jaszmann Gabriellának, Luntz Ottokárné, Magdi néninek, Ritter Imrének és Tóth Györgyné Bencze Máriának. Külön köszönetet szeretnénk mondani a Budaörsi Német Nemzetiségi Önkormányzatnak, amiért lehetővé tették, hogy a könyv német nyelven is megjelenjen.

144

Nachwort

E

s ist eine große Freude für uns, dass wir dieses Buch schreiben durften. Lange schon ließen wir den Wunsch in uns reifen, einen solchen Band zusammenzustellen. Und endlich ist es so weit. Wir hoffen, wir können mit den Geschichten, Gedanken, Erinnerungen die Vergangenheit etwas näher bringen, jene Vergangenheit, die heutzutage immer mehr Menschen verdrängen wollen. Im Erinnerungsprozess kann man aber jetzt, in der Gegenwart die ganze Vergangenheit ertappen. Zwar haben wir die vergangenen Jahre schon hinter uns, aber diese kehren immer wieder zurück und erinnern uns daran, wer wir in Wirklichkeit sind. Tatsache ist, dass diese Geschichten nicht in Stein gemeißelt sind, sie sind auch nicht als eine wissenschaftliche Arbeit gedacht. Es ist ein Legendarium über die Kreuze in Wudersch, so wie sich die Einwohner erinnern. Der Eine so, der Andere etwas anders. Es gibt keine zwei Geschichten, die gleich sind. Jeder erinnert sich an einen anderen Aspekt. Aus diesen winzigen Bruchstücken haben wir versucht, ein Band zu flechten. Wir hoffen es ist uns gelungen, Sie an die Hand zu nehmen und zu führen…zu führen, zurück in die Vergangenheit. Es gebührt allen ein Lob, die uns bei der Herausgabe dieses Buches geholfen haben. Wir bedanken uns herzlich bei Andreas Grósz, Georg Boros, Emmerich Ritter, Franz Herwerth, Frau Maria Bencze-Tóth, Gabriella Jaszmann, Frau Magdalena Luntz. -Ein besonderer Dank gebührt der Deutschen Nationalitäten Selbstverwaltung Wudersch, die es ermöglichte, dieses Buch zweisprachig, ungarisch und deutsch, herauszugeben.

145

Címlapon a Kálvária domb tetején álló kereszt. Umschlagbild vorne: Kreuz auf dem Kalvarienberg Hátsó borítón a Szakály Mátyás utcában álló Piéta szobor rajta a felírat: O Mária vésd mélyen a lelkembe fiad sebeit, úgy ahogy Te azokat érezted

Umschlagbild hinten: Piéta in der Szakály Mátyás Straße mit der Inschrift: O Maria drücke Deines Sohnes Wunden So wie Du sie hast empfunden Tief in meine Seele ein

A Piéta szobor az egyik legmegrázóbb ábrázolása a feszületnek, amelynek hiánya csak erősíti a kereszt jelenlétét. Die Piéta Darstellung ist eine der am meisten erschütternden Darstellung der Bekreuzigung, ihr Fehlen bekräftigt noch mehr die Symbolik des Kreuzes.

146

Felhasznált irodalom – Verwendete Fachliteratur – – – – – – – – – – –

Czuczor Gergely–Grósz András: A budaörsi római katolikus plébániatemplom (Budaörs, 2008) Filipszky István–Grósz András: Budaörs lexikon (Budaörs, 2009) Filipszky István–Bucsi Lajos–Tóth Krisztina: Egyházlátogatások Budaörsön 1397–1933 (Budaörs, 2002) Hauser József: Budaörsi krónika (Zrínyi Kiadó Budapest, 1985) Steinhauser Klára: Régi budaörsi családok (Budaörs, 2004) Dr. Kovács József László: „Vár állott, most kőhalom…” című cikke (Budaörsi Napló, 2001. március) Kovácsné Paulovits Teréz: Keresztek, szobrok, emlékek című cikke 1. rész (Budaörsi Napló, 2001. július) Karaba Anna: A Kálvária-domb című cikke (Budaörsi Napló, 1993. június–július) Dr. Kovács József László: Újjászületett a Kálvária-kápolna című cikke (Budaörsi Napló, 2002. november) Páczelt Andrea: Újra él a Kálvária-domb című cikke (Budaörsi Napló, 2000. május) Kiseller Mária: Letették a Kőhegyi-kápolna alapkövét című cikke (Budaörsi Napló, 2003. június)

147

148

Boross Nóra–Várhegyi István

Budaörs keresztjei–Kreuze in Budaörs Lektorálta/Lektoriert von: Grósz András Korrektor: Zele Eszter Német nyelvre fordította/Übersetzung: Jaszmann Gabriella Német nyelvi korrektor/Deutsche Korrektur: Tóth Györgyné Bencze Mária Fotó/Fotos: Várhegyi István

Felelős kiadó/Verantwortlicher Herausgeber: Várhegyi István [email protected] Térkép/Karte: Térkép Kft. a Hiszi-Map Kft. jogutódja H-5700 Gyula, Városház u. 19.

Tipográfia, nyomdai előkészítés/ Typografie, Vorbereitung für den Druck: Goldgruber Judit

Nyomdai munkák/Druck: Electroproduct Kft. Felelős vezető/Verantwortlicher Leiter: Szigeti Attila A kiadvány Budaörs Város Önkormányzata anyagi támogatásával készült Das Buch entstand mit finanzieller Unterstützung der Selbstverwaltung der Stadt Budaörs

Förderer: Budaörs Német Nemzetiségi Önkormányzat /Deutsche Nationalitäten Selbstverwaltung Wudersch Bleyer Jakab Helytörténeti Gyűjtemény /Jacob Bleyer Heimatmuseum ISBN 978-963-06-8443-9

Budaörs, 2010 © Boross Nóra Budaörs, 2010 © Várhegyi István Budaörs, 2010

149

8

152

7

153