Buda Mariann (2012): A teljesítmény méltósága In: Pusztai - Fenyő - Engler (szerk.): A tanárok tanárának lenni. Tanulmányok Szabó László Tamás 70. születésnapjára. 388 p. Debrecen: University of Debrecen, CHERD, 2012. pp. 148-155.
Hallgatóim, akiknek azt a feladatot adtam, hogy tanulással kapcsolatos tanácsokat adjanak fiatalabb diákoknak, meghökkenve tapasztalják, hogy az alapprobléma: nekiülni a tanulásnak. Óvónők mesélik, hogy már az óvodások is végigfeküsznek az asztalon, és panaszkodnak, hogy unatkoznak. Ilyenkor a kisgyerekekre gondolok, akik egy-két éves koruk körül hihetetlen kitartással – és látható élvezettel! – másznak fel újra meg újra a kisszékre, pakolják ki és be a dobozt, gyakorolják a kanállal evést, a lépcsőn mászást és még számtalan egyebet. Mi történik velük pár év múlva? Vajon hol és mit rontunk el? Hogyan születik a lustaság? Az embergyerek – Meltzoff kifejezésével (Gopnik et al. 2005) – egy igazi tanulógép. Minden idegszálával a környezete (elsősorban a Fontos Felnőttek, azaz a gondozói) felé fordul, minden információt beszippant, és folyamatosan tökéletesíti önmagát. Ez a hihetetlenül plasztikus, azaz változni és fejlődni képes idegrendszer teszi lehetővé, hogy az ember szinte bármilyen környezethez alkalmazkodni tudjon, hogy létrehozza és továbbfejlessze mindazt, amit röviden emberi kultúrának hívunk. Ez a lenyűgöző tanulási teljesítmény azért jöhet létre, mert minden irányból hatalmas támogatást kap. A kisgyerek környezetében élő felnőttek viselkedésében számos nem tudatos, de hatékony elem szolgálja a gyermek fejlődését. (Ennek a társas támogatásnak a jelentőségét ismerte fel zseniálisan az utókor által újra felfedezett, fiatalon elhunyt szovjet pszichológus, Vigotszkij.) Önmagában azonban mindez kevés lenne az öröm nélkül, ami a kitartáshoz biztosítja az energiát. Az embernél – sőt, talán más, magasabb rendű fajoknál is így van ez – a faj szempontjából igazán fontos dolgokat nem csak a kényszerítően erős késztetések vezérlik, hanem a hozzájuk kapcsolódó kellemes érzések is támogatják. Élvezetes a szaporodás, az édes íz, a gyermek mosolya, érintése, vagy akár a test egészséges kifárasztása is. De mindez nem csak a testi szükségletek kielégítésére igaz. Azt a gondolatot, hogy egy „magasabb rendű” tevékenység önmagában is jutalom értékű lehet, Karl Bühler fejtette ki először a gyermeki fejlődéssel összefüggésben. A funkcióöröm az a belső, pozitív megerősítés, amelyet a saját test mozdulatai, tevékenysége révén a külvilágban létrehozott változás nyújt – legyen ez egészen apró, akár csak annyi, hogy a kéz megjelenik a látótérben. Gyakran 1-2 ismétlés elég ahhoz, hogy a saját test működéséről érkező visszacsatolás összekapcsolódjon a külső változásról érkező visszajelzéssel. Az örömöt az váltja ki, ha ezt a változást már szándékosan is elő tudjuk idézni: az történik, amit vártam! A funkcióöröm az „én okozom” öröme, ami már nagyon hamar megjelenik az emberi élet során. Ez az izgalmas élvezet készteti a csecsemőt arra, hogy kitartóan ismételgessen, gyakoroljon egy-egy mozdulatot, hogy újabbakkal és újabbakkal próbálkozzon, hogy tudatosan kísérletezzen a külvilág tárgyaival és önmaga lehetőségeivel.
Hogyan lesznek az örökmozgó, aktív kisbabákból unatkozó, iniciatíva nélküli gyerekek? A kérdés persze nagyon bonyolult. De egy szálát talán felfejthetjük, ha elgondolkodunk azon, vajon hová tűnik a kezdeményezés öröme, a lelkes próbálkozás a felnőttek életéből. A nyugati kultúra történetéből ez a fajta öröm – a saját tevékenység ill. teljesítmény önmagáért való öröme – szinte teljesen hiányzik. Bár a fejlett nyugat lassan szekularizálódik, ma is sokak számára meghatározó gondolat, hogy a földi életet siralomvölgy, hogy az igazi teljesítmények szenvedéshez kapcsolódnak, hogy a munka – sőt, akár az egész élet – elsősorban kötelesség, hogy az öndicséret büdös... Valójában ez a szellemiség szülte az ellentétes felfogást is: gyerünk, érjük el itt, a földi létben a mennyországot. Fogyasszunk, szórakozzunk, keressünk élvezeteket, és ne csináljunk semmit, ami fárasztó. Hol van már a lassan gyarapodó polgárság puritanizmusa!.. Sok és sokféle kutatás foglalkozik azzal, hogyan tükrözi és formálja életünket, gondolkodásunkat a média. Különösen tanulságos figyelni a reklámokat vagy a népszerű filmsorozatokat, milyen életérzést, milyen mintákat közvetítenek. A „könnyen és gyorsan” korszakát éljük. „Fogyjunk le könnyen és gyorsan x kilót”, „tanuljunk meg könnyen és gyorsan x hét alatt angolul”, „könnyű használni”, „nincs idő a fájdalomra”, és még sorolhatnánk. Természetesen ez a világ se működhetne erőfeszítés nélkül, de ennek – úgy tűnik – nem szabad látszania. Az eredmény az érték, nem az oda vezető út. Csak a lúzerek verejtékeznek. Magyarországon bizonyos kedvezőtlen tendenciák még erősebben érvényesülnek. Bár nem szeretünk belenézni ebbe a tükörbe, de az értékkutatások újra és újra azt igazolják, hogy a magyar társadalomban erős az individualizmus, jellemző a passzivitás a szabadidő eltöltésében (toronymagasan vezet a televíziózás mint fő szabadidős tevékenység), a visszahúzódás a társas kapcsolatoktól és a közösségi aktivitástól. (Hankiss és mtsai, 1982, Füstös és mtsai, 2004, Antalóczy et al., 2007) E rövid írás kereteit messze meghaladná annak elemzése, miért érzik sokkal rosszabbul magukat a magyar emberek, mint amennyire ezt az objektív helyzet indokolná. (E tárgyban ld. pl. Kopp Mária munkáit, vagy pl. a Happy Planet indexszámításokat.1) Sok felnőtt nem talál örömöt a munkájában, meggyőződése, hogy nincs befolyása arra, ami vele történik, és pesszimista a jövő kilátásait illetően. Így aztán nem csoda, ha a közvélekedés szerint minden, ami fárasztó vagy nehéz, ami erőfeszítést kíván, az kellemetlen, és a lehető legjobb az, ha az ember rögtön megkapja, amit akar. Az ember persze felnőve „realistává” válik, de legalább a gyerekeit szeretné minél tovább megtartani abban a boldognak vélt állapotban, amikor a kívánságok azonnal
1
A New Economics Foundation (nef) 2006-ban számította ki az ún. Happy Planet Index-et (HPI), azaz az országok „boldogság-mutatóját”, nagy nemzetközi felmérések ill. különböző mutatók alapján. A 2003-2004-es adatok alapján 30 európai ország között (27 EU-tagállam, valamint Törökország, Macedónia és Horvátország) az élettel való elégedettség és az életesélyek tekintetében is Magyarország csupán a 25. helyen áll. (The European (un)Happy Planet Index, 2007, 13-14.o.) A rotterdami Erasmus Egyetem hasonló kutatásában a Mindent összevetve: mennyire boldog Ön? kérdésre adott válaszok alapján (a legfrissebb közölt adatokat figyelembe véve) Magyarország a 41 feltüntetett európai ország között a 35. helyen áll. (http://www1.eur.nl/fsw/happiness/hap_cor/desc_hind.php?ind=72, letöltve: 2012. máj. 31.)
teljesülnek, és semmiért nem kell küzdeni. Az ilyen szülők mindent megtesznek, hogy a frusztrációtól megkíméljék a gyerekeiket. A baba a veleszületett késztetéseitől sarkallva próbálkozik, és természetesen bosszús, ha valami nem sikerül – temperamentumától függően jobban vagy kevésbé. Igen, néha sír is ilyenkor. A szülő pedig szalad, kinyitja, felteszi, kiveszi, megköti... Mert tévesen azt hiszi, a gyereknek (is) az eredmény a fontos. És mivel a folyamat, a próbálkozás, az erőfeszítés így nem kap megerősítést, a kicsi lassan leszokik róla. Hogyan lehetséges ez? Érzelmek és döntések A gyermek olyan, mint a világ legbonyolultabb, legnagyobb teljesítményű, legtágabb lehetőségekkel rendelkező számítógépe – amely még beprogramozásra vár. Épp csak az elinduláshoz elegendő „operációs rendszer” adott. Az, hogy a tanulás mire irányul, milyen mértékű és jellegű lesz, az a Fontos Felnőttektől függ, akik azáltal teremtenek meg egy bizonyos valóságot, hogy a saját kultúrájukat képviselik, és viselkedésükkel, elvárásaikkal, tárgyaikkal közvetítik azt a számára. Michael Tomasello (Tomasello, 2002) szerint az emberi evolúció kulcsa, hogy a biológiai evolúciót a fejlődés során kiegészítette/kiegészíti a kulturális evolúció. Ennek alapja az az emberi sajátosság, hogy születésünktől fogva képesek vagyunk a másik emberben felismerni az önmagunkhoz hasonló, érzésekkel, gondolatokkal és szándékokkal bíró lényt. Ez az evolúciós programozás teszi lehetővé a fejlődést egyén és társadalom számára egyaránt. A Fontos Felnőttek jelentősége abban áll, hogy az „evolúciós programozás” következtében a csecsemő szinte teljes figyelme rájuk irányul, azaz: ők jelentik a fejlődésükhöz szükséges – és ugyanakkor a kultúra továbbadását lehetővé tevő – szociális tanulás forrását. A kapcsolat, az interakció normális esetben a felnőtt és a gyermek számára egyaránt örömforrás. Ha a gyermek nem kapja meg a személyes odafordulást, figyelmet, törődést, a funkcióöröm önmagában kevésnek bizonyul. A fejlődés megreked, a gyermek passzivitásba, apátiába süpped. Hogyan megy végbe, hogyan működik mindez? Természetesen sok minden tisztázatlan még. A csecsemőkutatások, az új szemléletű gyerek-felnőtt interakcióelemzések még a kezdetüknél tartanak. De valószínű, hogy az érzelmeknek a folyamatban kulcsszerepük van. A felnőttek érzelmeit a kisgyermek szinte közvetlenül érzékeli. A felnőtt érzelmeiben tükröződő viszonya a gyermek cselekvéséhez kapcsolóként működik: a mosoly, az öröm, az elfogadás a gyermekben is örömöt okoz, ezért támogatást, pozitív megerősítést jelent, és folytatásra, ismétlésre ösztönöz; a rosszallás, ingerültség, elutasítás feszültséget, kellemetlen érzéseket vált ki, így befékezi az adott cselekvést. Így hangolódik rá a gyermek a felnőtt világ szabályrendszerére. A tudósok, gondolkodók évszázadok óta kutatják az érzelmek rejtélyét. Nagyon izgalmas az az új elképzelés, amelyet Damasio vetett fel kutatásai nyomán. (Damasio, 1996) Eszerint az ember döntési képessége és az érzelmei szoros kapcsolatban vannak, sőt, úgy tűnik, ugyanazon agyi struktúrákon működnek. Ez nem is olyan képtelenség, ha belegondolunk, hogy az érzelmek funkciója az élőlények életében talán éppen az, hogy a közeledés-távolodás, preferencia-elutasítás alapján gyors döntéshozó rendszerként működjön. Talán nem túl merész a feltételezés, hogy az
ember esetében ez a rendszer a születéskor tartalmaz ugyan bizonyos alapbeállításokat, de – akárcsak a Chomsky által feltételezett, velünk született bázisnyelvtan esetében – a jó-rossz tartalmak „feltöltése” a felnőttekkel való interakcióban történik meg. Ehhez szükséges az anya és gyermeke egymásra hangolódása, a közöttük lévő szoros érzelmi kapcsolat. A kisgyerek tehát nagyon gyorsan megtanulja, mit tartanak jónak a felnőttek, és magától értetődő módon ő is azt fogja jónak tartani. Ha a felnőttek azt támogatják, hogy a gyerek minden kívánsága azonnal, erőfeszítés nélkül teljesüljön, ez a „program” felül fogja írni a kezdeményezőkészséget, a funkcióöröm jutalmazó erejét. A gond csak az, hogy amikor a felnőttek már kezdik úgy érezni, ideje véget vetni a gondtalan gyerekkornak, a folyamatot nem egyszerű visszafordítani. Ha a gyerek már 5 éves, jó lenne, ha tudna kulturáltan enni, vagy egyáltalán úgy viselkedni, hogy megkockáztatható legyen vele egy éttermi ebéd. Ha 7 éves, jó lenne, ha önállóan öltözne, és összepakolna a szobájában. És ha megtenné, amit a tanító néni kér tőle... Ilyenkor azonban már semmi nem ugyanaz, mint a csecsemőkorban. Az érzelmek sokrétűbbek, bonyolultabbak; a korábban szinte automatikusan működő empátiát összezavarja a kogníció. A felnőttek pedig gyakran nem rendelkeznek a szükséges önbizalommal és következetességgel; félnek a konfliktustól – kimondvakimondatlanul attól, hogy elveszítik a gyermek szeretetét. Így nem képesek egyértelmű üzeneteket közvetíteni a számára. Minél később kezdjük el, annál nehezebb elérni a változást; annál több kitartásra, következetességre, találékonyságra és odaadásra van szükség. Vagyis: mi, felnőttek tanítjuk restségre, kényelmességre gyermekeinket. Valójában azonban valami sokkal rosszabbat teszünk. A gyerek nem egyszerűen csak lusta lesz, hanem képtelenné válik az erőfeszítésre, az akadályok leküzdésére, mind lelki, mind fizikai értelemben. Ha megmutatjuk neki, mit kellene tennie, gyakran azt mondja, nem éri meg a fáradtságot. Nem tud várni, lehetetlennek érzi, hogy hosszú ideig munkálkodjon valami távoli cél érdekében. (Márpedig a több évi tunyaság általában lemaradást eredményez.) Ami nem hoz azonnali eredményt, azzal nem is akar foglalkozni. Az ilyen gyermeket megfosztottuk egy nagyon fontos dologtól: a teljesítmény méltóságától. Aprócska korunktól meghatározza énképünket, amire képesek vagyunk, amit megteszünk, amivel próbálkozunk, ami felé törekszünk. Ez által tudunk képet formálni tehetségünkről, lehetőségeinkről. Önbizalmunk alapja az a büszkeség, amit akkor élünk át, ha nehézségeinket leküzdve elérünk valamit. Csak az elért teljesítmények alapján vagyunk képesek célokat meghatározni az életünkben, legyenek azok aprócskák vagy egészen nagyok. Egészen egyszerűen fogalmazva: az erőfeszítésről leszoktatott gyermek számára távolabbra kerül az értelmes (értsd: önmaguk számára értelemmel bíró) élet lehetősége. A tunyaság boldogtalanságára ítéljük őket. Mit tehetünk? Természetesen könnyű azt mondani, hogy a felnőttek ezentúl támogassák a gyerekek próbálkozásait, nyugodt bíztatással segítsék át őket a frusztráltság nehéz szakaszain, és legyenek következetesebbek abban, milyen viselkedést támogatnak.
De ki támogatja felnőtteket, hogy holnaptól higgyenek a kezdeményezésben és az erőfeszítésben? Csíkszentmihályi Mihály (Csíkszentmihályi, 2009, 2010, 2011) volt az, aki újra megtalálta a gyermekkor elveszett arany kulcsát, a funkcióöröm felnőtt megfelelőjét. Flow-nak, áramlat-élménynek nevezte el azt a lelkiállapotot, amikor teljesen elmerülve egy számunkra érdekes tevékenységben, képességeink határán egyensúlyozva, de mégis uralva a helyzetet különleges tudatállapotba kerülünk: az idő és az egó fogságából kiszabadulva valamiféle teljességet, a boldogság egy különleges fajtáját éljük át. Csíkszentmihályi ezt a boldogságot kutatja; újabb és újabb könyveiben arra tanítja olvasóit, hogyan keressék, hogyan valósítsák meg az áramlat-élményt akár a leghétköznapibb tevékenységeikben. Szerinte az erre való képesség egyáltalán nem a külső körülményektől, az „objektív lehetőségektől” függ – ez ember-voltunk lényege: a lehetőséget mindannyian magunkban hordozzuk. Az áramlat-élmény boldogsága nem mérhető a fogyasztás élvezeteihez. Aki erre ráérzett, aki ezt megtanulta, az képes segíteni gyermekeinek abban, hogy a funkcióöröm ösztönössége ne fulladjon meg, hanem az áramlat-élmény tudatos keresésévé, az élet maga pedig a fejlődésre való törekvéssé, ezáltal valóban folytonos fejlődéssé váljon.
Irodalom: Antalóczy, T. Füstös, L. & Szabó, A. (2007): Európai Társadalmi Felmérés (EUTE). Európai társadalmak összehasonlító vizsgálata – értékek, magatartásformák változása Európában. 2. és 3. felvételi hullám. 2005-2006. Munkabeszámoló. OTKA, http://real.mtak.hu/1933/ Csíkszentmihályi M. (2009): Az öröm művészete. Nyitott Könyvműhely, Budapest. Csíkszentmihályi M. (2010): Flow – Az áramlat. Akadémiai, Budapest. Csíkszentmihályi M. (2011): A fejlődés útjai. Nyitott Könyvműhely, Budapest. Damasio, A. R. (1996): Descartes tévedése. Aduprint, Budapest. Füstös, L. P. Táll, É. & Szabados, T. (szerk.) (2004): Társadalmi ábratár 2002. A magyar társadalom demográfiai összetétele, etnikai, kulturális, politikai tagoltsága, értékorientációi. MTA Politikatudományok Intézete, MTA Szociológiai Kutatóintézet. Gopnik, A. – Meltzoff, A. N. – Kuhl, P. K. (2005): Bölcsek a bölcsőben – Hogyan gondolkodnak a kisbabák? Typotex, Budapest. Hankiss, E. Manchin, R. Füstös, L. & Szakolczay, Á. (1982): Kényszerpályán? A magyar társadalom értékrendszerének alakulása 1930 és 1980 között. MTA Szociológiai Kutató Intézet, Budapest. Tomasello, M. (2002): Gondolkodás és kultúra. Osiris, Budapest.
