1
BUDA ERNŐ (1921-2005) Buda Ernő 1921. június 23.-án Brennbergbányán született. Családjában öt generáción keresztül mindig voltak bányászok, akik a felvidéki bányavárosokban (Lőcse, Besztercebánya, Zólyom) tevékenykedtek. Nagyapja 1880 körül Selmecen szerezte meg bányamérnöki oklevelét, majd az erdélyi Resicabányán az ország akkori legnagyobb vaskohójában kohómérnökként dolgozott. Később a család Temesvárra költözött, és ott éltek a trianoni béke idejéig. Édesapja iskoláit Selmecen, Sopronban, ill. Szegeden végezte, majd egy német bányavállalatnál eltöltött kereskedelmi gyakornokoskodás után az erdélyi Lupényba került, onnan Sopronba ill. Brennbergbányára, ahol megnősült. Az I. világháborúban a Kárpátokban orosz fogságba esett, ahonnan kalandos körülmények között került vissza Brennbergbányára, ahol régi szolgálati beosztásában irodafőnöki munkakörben dolgozott. Brennbergbányán született meg a család Ernő nevű fia, aki itt kezdi elemi iskoláját. 1931-ben bekerült a soproni reálgimnáziumba, majd az Evangélikus Líceumba. Sopron társadalmi és kultúrélete, zenei gazdagsága hamar megérinti a minden iránt érdeklődő ifjút. Ifjú cserkészként nyelvtudásának csiszolása céljából bejárja Európát, regőscserkészként népdalokat gyűjt és énekel, több külföldi cserkésztáborozáson vesz részt, ahol számos életre szóló barátot szerez. Érdeklődési köre egybeesett a családi hagyományok iránti elkötelezettséggel, és beiratkozott a József nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Bányamérnöki Karára, ahol a Selmecről áttelepült neves professzoroktól szívta magába a tudományt, aktívan közreműködött az egyetemi diákság minden megmozdulásában, az Ifjúsági Kör munkájában. Még egyetemista volt, amikor kitört a világháború. Brennbergben, majd a Magyarországhoz 1940-ben visszakerülő erdélyi területeken, később a „MAORT Üzemek a magyar kincstár használatában” nevű cég pusztaszentlászlói üzemében töltötte gyakorlati idejét. 1943-ban kapta meg bányamérnöki oklevelét. Szakmai pályafutását fúrómérnökként kezdte Nagykanizsán. Fél éves fúrómunkási gyakorlata során megismerte a fúrós élet minden nehézségét és örömét. 1944-ben a MAORT nagykanizsai műszaki igazgatója vette maga mellé műszaki titkárnak, ahol nagyon jól tudta hasznosítani nyelvtudását. Év végén erős német katonai nyomás hatására a vállalat megkezdte értékes berendezéseinek és embereinek a Német Birodalomba való kimenekítését, amelynek ügyintézésében nagy szerepet szántak neki. Sorsának alakulásában fordulatot hozott, hogy szüleit a nyilasok Brennbergbányán letartóztatták, bátyját és Őt is keresték. Főnökei úgy döntöttek, hogy „kimenekítik előre az oroszlán szájába”: A bajorországi Fürsteneckbe küldik, megbízzák a MAORT kitelepítési eszközraktár zárgondnoki feladatainak ellátásával. Itt a magyarokat a németek „gyanús amerikaiakat kiszolgálók”-nak, „balkáni nem-árják”-nak tekintették, majd később, amikor a telep az amerikaiak megszállási zónájába került, az amerikaiak hadifogolyként kezelték őket. Komoly nehézségek, kemény megpróbáltatások árán –Buda Ernő baráti kapcsolatainak is köszönhetően- sikerült a MAORT-vagyon jó részét egyben tartani és megmenteni.
2 1948-ban -azzal az örömmel, hogy valamit használt a hazának- hozták Magyarországra a berendezéseket, ahol nagy meglepetésére letartóztatták, a komáromi börtönbe zárták, mint megbízhatatlan nyugati kémet. Főnökei hosszadalmas közbenjárására engedték csak szabadon, majd sikerül elintézni, hogy visszakerüljön a szakmába. Lovásziban kútjavítási munkákkal bízzák meg. A hivatalos szervek azonban mint „nyugatost”, továbbra is bizalmatlanul kezelik. Szakmailag egyre jobban elismerték, amit az is mutat, hogy taníthatott a fiatal népi demokrácia vezető elitjét kiképző u.n. Vörösakadémián, ahol tanszékvezetőnek is kinevezték. A Vörösakadémián számos később magas beosztásba került olajipari kádert is tanított. A később nagyhatalmúvá vált olajos-, és pártkáderek elismerik emberi tisztességét, szakmai felkészültségét. Nagykanizsán az olajmérnök-átképző egyetemi tagozaton is tanít, ahol számos új barátot, tisztelőt szerez. Tevékenységével nagymértékben járult hozzá ahhoz, hogy a MAORT-szabotázsper után a régi olajos vezetőkkel, szakemberekkel való bizalmatlanság fokozatosan kezdett megszűnni. 1952-ben került Nagylengyelbe, ahol fúrómérnökként a hatalmas kőolajmező kútjainak kiképzésén túlmenően, a felszíni létesítmények tervezésében és kivitelezésében is közreműködött. Munkáját nagy lelkesedéssel végezte, -ahogy később leírta: „eltöltött a munka eredményességének öröm-mámora”. 1954-ben Mezőkeresztesre helyezték át, ott a keleti-MASZOLAJ fúrási munkáinak irányítását, a dunántúli munkamódszerek bevezetésével bízták meg. 1954 második felében a nehézipari beruházások csökkentésével összefüggésben -a szovjet vállalatvezetők eltávozása után- az ő feladatává vált a működő fúróberendezések számának csökkentése, 1200 ember elbocsátása, és ez nem ment emberi és szakmai konfliktusok nélkül. A volt MASZOLAJ-kádereknek az időközben Alföldre került dunántúliakkal szembeni ellenkezése ellenére sikerült elérnie a fúróberendezések műszaki egységesítését, bevezetni a dunántúli üzemirányítási módszereket. Munkálkodása idején kezdődik meg az alföldi olajipari infrastruktúra kiépítése, a mai alföldi olajipar szervezeti kialakítása, Szolnokon a volt Gyapotraktár területén az olajos ipartelep, a dolgozóknak szállások építése. 1956-ban, a forradalom idején üzemanyag-ellátási, munkásszállítási nehézségek, és biztonságtechnikai okok miatt leállíttatta a fúróberendezéseket, ezzel elejét véve nagyobb műszaki baleseteknek, katasztrófáknak. Sikerült elérnie, hogy a legtöbb munkavállaló fellelkesedésén és örömén túl semmiféle egyéni retorzióra nem került sor. Azt hitte, hogy tevékenységéért dicséretet fog kapni. Az októberi forradalmi időszak után az új vezetés azonban úgy látta, hogy a forradalom idején „megakadályozta a dolgozni kívánó kommunistákat a munka folytatásában, ez pedig szabotálás, mégpedig olyan időben, amikor a népi demokrácia veszélyben volt, tehát tevékenysége kimeríti a népi demokrácia elleni szervezkedésben való részvételt”, sőt annak „vezetését” is. 1957 februárjában letartóztatták több dunántúli munkatársával együtt. Súlyos megaláztatások, és fizikai bántalmazások érték a szolnoki rendőrségi fogdában, majd később a tököli internálótáborban is. 1957 márciusában statáriális bíróság elé állították, ahol a bíró kötél általi halált kért rá. 6 hétig volt siralomházban. Kivégzésének többszöri megjátszásával próbálták lelkileg és fizikailag is megtörni. A nehéz időszakban bűntudatának hiánya adott neki erőt a túléléshez.
3 1958. januárban Szolnokon volt az elsőfokú tárgyalása, ahol az ellene felhozott vádak nem bizonyultak megalapozottnak, de ennek ellenére az akkori politikai felfogás „ellenforradalmár”-nak minősítette, bűnhődnie kellett. Január 25.-én kiengedték ugyan a rendőrségi fogdából, de még aznap délután újra letartóztatták, és internálták a tököli internálótáborba, ahonnan májusban szabadult. Rendőri felügyelet alá helyezték, kényszerlakhelyéül Celldömölköt jelölték ki, ahol kezdetben nem tudott sehol elhelyezkedni. Egy idő múlva a MÁV-hoz krampácsoló pályamunkásként foglalkoztatta. Engedély nélkül, titokban megkereste volt, -akkor már felső-vezetőként dolgozótanítványait, akiknek sikerült elérni, hogy új kényszerlakóhelye Lovászi legyen. 1959-ben végre visszakerült a szakmába. Még a börtönben, -egy meglehetősen rejtélyes körülmények között hozzájutott angol-nyelvű könyvből- olvasott a modern rétegkezelési eljárásokról, többek között a rétegrepesztés technikájáról. A börtönben tanult ismeretek birtokában Lovásziban rábízták –mindenféle rang és cím megnevezése nélkülaz akkor ott megalakuló rétegrepesztő munkacsoport irányítását, annak ellenére, hogy még mindig rendőri felügyelet alatt állt, mozgásában korlátozott volt. Boldogan végezte munkáját, örült az életnek. 1964-ben az Elnöki Tanács Elnöke egyéni kegyelemben részesítette, de ez még mindig nem jelentette priuszának eltörlését. (Csak a rendszerváltáskor történt meg teljes rehabilitálása!). 1964-ben Nagykanizsára került az OKGT Dunántúli Kőolajfúrási Üzemhez, ahol operatív termelésirányítási, kitörés-megelőzési és biztonságtechnikai feladatok irányításával bízták meg. 1984-ben egészségügyi okok miatt, a Kőolaj és Földgázbányászati Vállalattól ment nyugdíjba. Egészségügyi problémáit –többek között a kitörések során elszenvedett hallássérülését-, mindig nagy türelemmel viselte. Barátai sohasem tudták megakadályozni, hogy a betegágyánál is dolgozzon. A 80-as években egy szívritmuslelassítási orvosi művelet közben leállt szívműködése, átmenetileg elvesztette emlékezőtehetségét. A tökéletes nirvánából visszatérve hatalmas élniakarással hívta elő agyának mély rekeszeiben rejtőzködő eseményeket, fogalmakat, ismereteket, újra élni kezdett. Neve országosan –és határainkon túl is- az olaj- és gázkutak kitöréseinek elhárításával vált közismertté. Műszaki tevékenysége legfontosabb területének a kitörésvédelmi és elhárítási feladatkört tekintette. Ő szervezte meg a magyar kitöréselhárítási mentőcsapatot, korszerű munkamódszereket, eszközöket dolgozott ki, gyakorlatokat vezényelt le. Számos hazai kitörés elfojtásában működött közre, ezek közül a legemlékezetesebb a nagy zsanai gázkitörés, ahol egy ország drukollt neki, hogy minél hamarabb sikerüljön a kutat elfojtani. Számos külföldi kitöréshez hívták, hogy segítsen. Mindenütt hatalmas tekintélyt vívott ki magának és a magyar olajiparnak. Kiemelkedő szerepe volt a gyakorlati szakmai oktatásban: meghívott egyetemi docensként oktatott a Freibergi Bányászati Akadémia Mélyfúrási Tanszékén, előadásokat tartott a Miskolci Egyetem posztgraduális tanfolyamain, a Kőolajbányászati Technikum, szakiskolák továbbképzésein, vállalati továbbképző tanfolyamain. Előadásait mindenütt kiemelt figyelem és kirobbanó siker övezte. Hallgatói rajongással szerették: amikor tudták, hogy ő lesz az előadó, megteltek a termek. A fiatalok ismeretanyagának bővítését mindig fontosnak tartotta. Még az elmúlt években is nagy lelkesedéssel
4 kapcsolódott be a fiatal olajipari szakemberek „beilleszkedési program”-jába, remélve, hogy az első olajipari benyomásokkal felvértezve ők is majd szakmájukat szerető, a hagyományokat tisztelő szakemberekké válnak. Számos szakmai tanulmányutat szervezett, többek között Erdélybe, Felvidékre. Több országban volt tanulmányúton, dolgozott az NDK-ban, Lengyelországban, Romániában, a Szovjetunióban, az USA-ban, Algériában, Jugoszláviában, és még sok más országban. Hazajövetele után mindig hihetetlen precizitással dolgozta fel és tette közzé tapasztalatait. Számos ma is figyelemreméltó szakcikk, oktatókönyv, tanfolyami tananyag jegyzi nevét. Angol, francia, német szakfordítóként szinte megszámlálhatatlan témában végzett fordítást. Tolmácsolása lenyűgözte külföldi partnereit, akiket meglepett, hogy több német nyelvjárásban tudott beszélni, de bírta az angol és a francia nyelvet is, és képes volt hosszú latin nyelvű szövegeket citálva színesíteni a beszélgetést, és partnerei gondolatait meglepően érdekes szakmai részletekkel kiegészíteni. Nyugdíjba vonulása után újra kiteljesedett élete. Fordított, jegyzeteket készített, szaktanácsolást vállalt, oktatott, ahogy ő mondta „nyüzsgött”. Szakmáján kívül számos egyéb témában hívták előadások tartására: Kiscserkészeknek, kertbarátoknak, nyugdíjasoknak, öregdiákoknak beszélt –mindenkinek érthetően- az olajbányászat történetéről, és kedvenc témájáról, a kitörésekről. Előadásai után a kisiskolások arról álmodoztak, hogy ők is olajosok, geológusok lesznek. De az egyiptomi fáraókról, a fákról, madarakról is tudott- felkészülés nélkül is- beszélni. Aki őt hallotta, felejthetetlen emlékekkel lett gazdagabb. Minden érdekelte, rendszeresen részt vett különböző civil rendezvényeken, többnyire büszkén viselve bányász-egyenruháját is. Ott láttuk a nagykanizsai trianoni emlékmű újraavatásánál, a háborús hősök emlékkövénél, de nagy érdeklődéssel tanulmányozta a kiskanizsai egyház- és helytörténeti kiállítást is. A magyarság sorsa és jövője mindig érdekelte, aggódott érte, de mégis optimista volt. A trianoni döntésbe élete végéig nem tudott beletörődni, és szomorú volt, hogy a közelmúltban sem közeledett egymáshoz a hazai és a határon túlra szakadt magyarság. Rendkívül fogékony volt az újdonságok iránt. Akik fiatalon ismerték, tudták, hogy páratlan gyorsasággal kezelte öreg írógépét: jelentéseit mindig saját maga írta, sokszor már a kút melletti bódéban. Öreg fejjel tanult meg számítógépen dolgozni. Fiatalokat megszégyenítő gyakorlatra tett szert a gép kezelésében, mindig a legújabb megoldásokat használva. Szakmáját rajongásig szerette, bízott abban, hogy az olajmezők sohasem halnak meg. De mindig felhívta a figyelmet arra is, hogy a mai olajos generáció felelőssége, hogy ezért tennie, dolgoznia kell. Kiemelten fontosnak tartotta a műszaki emlékek gyűjtését, az írásos anyagok megőrzését is. Mindig fájlalta, hogy az olajipar mai elitje nem fordít kellő figyelmet szakmánk emlékeire, hagyományaira. Példát mutatva adta át hatalmas életművének rendezett, katalogizált dokumentumait, benne közel tízezer fényképet, diapozitívot a Magyar Olajipari Múzeumnak. Szoros volt a kapcsolata a soproni Központi Bányászati Múzeummal is. Az általa leadott dokumentációk szobákat töltenek meg, és a még át nem adott hatalmas, általa nagy gonddal rendezett hagyatéka is végrendelkezése szerint múzeumba került.
5 Kötelességének érezte, hogy ott legyen minden múzeumi, hagyománytisztelő megmozduláson. Számos múzeumi kiadvány összeállításában működött közre, ezek mind közérthető stílusban íródtak, örök ékkövei a magyar olajipari kultúrának. Közösségi ember volt. Sikereit mindig annak a kollektívának tulajdonította, akivel együtt dolgozott. 1943 óta tagja, 1997 óta „tiszteleti tag”-ja az Országos Magyar Bányászati és Kohászati Egyesületnek. Az Egyesületben végzett munkájáért megkapta a Péch Antal-, Zsigmondy Vilmos-, Sólcz Vilmos emlékérmeket, kitüntették a Borbála éremmel. Az egyesületi rendezvényeknek élete végéig állandó résztvevője volt. A bányászok hagyományos rendezvényein, a szakestélyeken –sörfogyasztás nélkül is, hiszen alkoholt életében soha meg nem ivott- felszabadultan nótázott, a komolypohárként, korsóavatóként elmondott bölcs és tanító szavait mindig öröm volt hallgatni. Kitűnő előadókészségének, magyaros, szép beszédének is köszönhetően az elmúlt másfél évtizedben számos rádióműsorban, filmben szerepelt, szakmája iránt végtelen elkötelezettséggel, ezzel sok embert megnyert meg az olajipar barátjának. Élete alkonyán is aktív, fáradhatatlan volt. Teljes szellemi frissességgel, legendásan példás udvariassággal szervezett, dolgozott. 2002-ben megalakította a Kanizsai Olajos Szeniorok Hagyományápoló Körét, amelynek rendezvényein félelmetes memóriájának köszönhetően napra pontosan idézte az 50-60 évvel ezelőtti eseményeket, hosszan sorolta azoknak a munkatársaiknak nevét, beosztását, akikkel az 1930-1940-es években együtt dolgozott. Kezdeményezésére kollégái kezdték meg összeállítani, leírni személyes emlékeiket. Jó példát mutatva elsőnek adta közre élettörténetének leírását, ebben felidézve életének örömteli és nehéz korszakait. Bár sok pofont kapott az élettől, soha nem hallottuk panaszkodni. Megpróbáltatásairól is csak az elmúlt években közölt részleteket. Nehéz sorsáért, a családjában történt számos emberi tragédiáért sohasem vádolt senkit, keresztényi szeretettel közelített minden emberhez. A politikához nem értett, párttag soha nem volt, de mindig elkötelezett hazájához, népéhez, szülőföldjéhez. Bár politikailag korábban nem volt mindig elsőosztályú állampolgár, szakmai munkáját már az ötvenes években is méltányolták. 1952-ben megkapta a MUNKA ÉRDEMREND arany-fokozatát, majd több tucat szakmai és egyéb kitüntetést, többek között EÖTVÖS LORÁND díjat, a MOL Rt. által alapított MAGYAR OLAJIPARÉRT kitüntetés arany-fokozatát, 1991-ben a HAZÁÉRT ÉS A SZABADSÁGÉRT érdemérmet, 1994-ben a KÖZTÁRSASÁGI ARANY ÉRDEMKERESZT-et. Szűkebb pátriájában szerették, elismerték emberi nagyságát, szakmai tevékenységét, amit az is mutat, hogy Nagykanizsa megyei jogú város és Zala megye is díszpolgárává fogadja, megkapja a „Nagykanizsa megyei jogú városért” PRO URBE díjat. Nagy örömmel vette át 2003.-ban Sopronban gyémánt-oklevelét. Kitüntetéseit mindig úgy tekintette, hogy azt a „csapat” érdemelte ki, azt csak a „nyakamba akasztották”, mondta. Amikor megkérdezték, hogy elégedett ember-e, azt válaszolta, hogy „egy mérnök sohasem lehet elégedett az elért eredményekkel, minden sikert egy következő eredmény lépcsőfokának kell tekinteni”. Tervei voltak, naptárjában sorakoztak az előjegyzett dátumok. A külföldi és hazai meghívásoknak sajnos, már nem tud eleget tenni.
6 Boldog és megelégedett ember volt, aki büszke volt magyarságára, hazájára, családjára, befogadó lakóvárosára, ahol szerették, ápoló családtagjai körbevették, gondozták. Tudta, hogy hamarosan el kell mennie. Készült is a nagy útra, összerendezte dolgait, barátainak, családtagjainak egy-egy személyesen dedikált könyvet, videoszalagot adott emlékül. Élete utolsó éveiben még körbejárta mindazokat a helyszíneket, ahol családja és ő élt, tevékenykedett: Elment Lupényba, megnézni a régi bányavidéket, Selmecen elbúcsúzott -a 60 éve végzett évfolyamtársaival együtt- az ősi alma matertől, fejet hajtott Brennbergbányán ősei és a bányász hősi-halottak sírjánál. Leült a „lengyeltemplom”-nak abba a padsorába, ahol gyerekként édesanyjával volt együtt. Megpihent a soproni evangélikus templomban, sétált a Várkerületen, meglátogatta professzorai, barátai sírját, elbúcsúzott a kanizsai olajos lakótelep bőszeszakállas fáitól. Szeniorbarátainak megadta a sors, hogy nem sokkal halála előtt még végigjárhatta vele a budafai olajmezőt, az olajipar bölcsőjét, hallhattuk bölcs visszaemlékező szavait. Felejthetetlen emlékünk hogy együtt énekelhettük el vele a bányászhimnuszt a magyar kőolajbányászat budafai emlékkövénél. Jó volt vele lenni. Úgy ment el, ahogy élt. Csendben és a rá jellemző bölcs nyugalommal, kiegyezve a világgal halt meg 2005. február 8.-án Nagykanizsán, otthonában. Halálhírére egy ismeretlen ember a következő sms-t küldte a megyei újságba:
„Emlékszem, gyerekkoromban féltem, amikor valamely olajkút himbájának kenetlen rúdja jajgatott az éjszakában, mint egy árva őzgyerek. Azok az óriásszúnyogok már mind állnak, rozsdába révedten. De most mintha sírnának újra. Igen. Nagyon sírnak! Óriás parafin könnyeket. Rájuk fagy, mint Buda Ernő halálhíre, az arcomra”. 2005. február 16.-án az ősi bányász-klopacska hangjaira kísértük el Nagykanizsán végső nyughelyére, édesapja -Breuer György hírneves ornitológus-, és Ernő fia mellé. A bányásztársadalom a selmeci hagyományoknak megfelelően gyász-szakestélyen emlékezett meg róla, itt mondtunk alias Bocs-nak, barátunknak, tanítómesterünknek, példaképünknek utolsó Jószerencsét!
Udvardi Géza olajmérnök
Az életrajz a BÁNYÁSZAT és a KŐOLAJ ÉS FÖLDGÁZ 2005. februári közös számban jelent meg.
