Borus György. Az angol holland forradalom háttere

Borus György

Az angol–holland forradalom háttere 1660–1690

$.$'e0,$,.,$'Ï %8'$3(67

Philosophiae Doctores A sorozatban megjelent kötetek listája a kötet végén található.

Borus Gyögy Az angol–holland forradalom háttere 1660 –1690

AKADÉMIAI KIADÓ, BUDAPEST

ISBN 978-963-05-8527-9 ISSN 1587-7930

Kiadja az Akadémiai Kiadó, az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja 1117 Budapest, Prielle Kornélia u. 19. www.akademiaikiado.hu

Első magyar nyelvű kiadás: 2007 © Borus Gyögy, 2007

Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a nyilvános előadás, a rádió- és televízióadás, valamint a fordítás jogát, az egyes fejezeteket illetően is. Printed in Hungary

TA RTA L O M

BEVEZETÉS

7

I. AZ 1673-AS FORDULAT

19

II. A WESTMINSTERI BÉKÉTŐL AZ ANGOL–HOLLAND SZÖVETSÉGIG III. PÁPISTA ÖSSZEESKÜVÉS, KIZÁRÁSI VÁLSÁG ÉS A TORY REVÁNS IV. II. JAKAB ÉS AZ ANGOL–HOLLAND FORRADALOM V. ÖSSZEGZÉS

61 78 108 164

VI. EPILÓGUS – A FORRADALOM KÖVETKEZMÉNYEI IRODALOM

177 185

5

BEVEZETÉS

1688. november 5-én Orániai Vilmos, az Egyesült Tartományok helytartója mintegy ötszáz hajójával sikeresen partot ért a délnyugat-angliai Torbaynál. A herceg igen kockázatos vállalkozása minden várakozást felülmúlt. II. Jakab király hadserege november 23-án ellenállás nélkül visszavonult, a következő hónap végén pedig a teljesen demoralizált uralkodó családjával együtt Franciaországba menekült. Két hónappal később a parlament az orániai herceget és feleségét – Jakab protestáns lányát – III. Vilmos és II. Mária néven társuralkodókká választotta. Ezeket az eseményeket nevezzük hagyományosan „dicsőséges forradalom”-nak. Mi késztette Orániai Vilmost arra, hogy hadseregét az ellen a II. Jakab ellen vezesse, aki nem csak az apósa, de a nagybátyja is volt, és mivel magyarázható a beavatkozás rendkívüli sikere? Közel háromszáz éven át az 1688–89-es események úgynevezett whig értelmezése volt a meghatározó. E szerint II. Jakab katolikus abszolutizmus bevezetésére készült, az orániai herceg pedig az angol ellenállók hívó szavának engedve, önzetlen hősként, megmentőként, a protestantizmus bajnokaként és az angol nép jogainak és szabadságának védelmezőjeként érkezett a szigetországba „kis hadserege” élén, ami elég is volt ahhoz, hogy a forradalmat győzelemre segítse. A hős herceg vállalkozásának sikere nem lehetett kérdéses, hiszen a whig felfogás szerint az angol történelem maga volt a haladás. A „dicsőséges forradalom” – amelyet a whigek elsősorban saját győzelmükként könyveltek el – egy elkerülhetetlen állomás volt a liberalizmus és a demokrácia felé vezető úton. A. J. P. Taylor szavaival: „A whig interpretáció… az angol szabadság története, amelyet a Magna Charta megalapozott, a dicsőséges forradalom megszilárdított, a nagy reformtörvény ki-

7

szélesített, és amely legnagyobb kiteljesedését a munkáspárti kormányzással érte el.”1 A whig történészek – William Edward Hartpole Lecky, Thomas Babington Macaulay, George Otto Trevelyan (T. B. Macaulay unokaöccse), George Macaulay Trevelyan (G. O. Trevelyan fia), Edward Augustus Freeman, Henry Hallam – tehát az angol történelmet a szabadság és a demokratikus politikai intézményrendszer irányába mutató szakadatlan fejlődésként fogták fel. Olyan szemlélet ez, amely a történelmi múltat jelentősen eltorzította. A whig történetírók ugyanis mindig a jelenből indultak ki. Abból a szempontból vizsgálták és értékelték a múlt szereplőit és eseményeit, hogy azok mennyiben járultak hozzá saját koruk fejlettségéhez és alkotmányos berendezkedéséhez. Anglia múltjának dicsőséges eseményeit domborították ki, mindazokat, amelyek a 19. századi liberalizmus létrejöttéhez véleményük szerint leginkább hozzájárultak.2 A whig interpretáció tehát egy hazafias történetszemlélet volt, a viktoriánus kori angol nemzeti érzés, patriotizmus egyik fontos összetevője. A 19. század nagy gazdasági, társadalmi, politikai átalakulása közepette a történelmi kontinuitást, a múlttal való közvetlen kapcsolatot hangsúlyozta. E szemlélet képviselői szerint a 18. század minden pozitív folyamatának egyértelmű forrása a „dicsőséges forradalom” és az azt követő rendezés volt. Úgy látták többek között, hogy a „dicsőséges forradalom” megvetette az alkotmányos monarchia, a modern kabinetkormányzati rendszer és a kétpártrendszer alapjait, vagyis hogy a 18. század politikai rendszere már a viktoriánus korihoz hasonlóan működött. Ez természetesen messze nem így volt.3 A „dicsőséges forradalom” elnevezést valószínűleg a whig radikális John Hampden (az azonos nevű polgárháborús hős fia) használta először, amelyet aztán Orániai Vilmos hű szövetségese, Gilbert Burnet püspök terjesztett el.4 Vilmos és angol szövetségesei a forradalom előtt, alatt és után 1 „Tory History”. In: idem. (szerk.): Essays in English History. Harmondsworth, Pelican Books, 1976. 17. o. 2 L. Herbert Butterfield: The Whig Interpretation of History. London, G. Bell and Sons Ltd., 1959. 3 A whig értelmezés trónfosztása ezen a téren Sir Lewis Namier nevéhez fűződik. L. The Structure of Politics at the Accession of George III. London, Macmillan, 1957.; Crossroads of Power. New York, Books for Libraries Press, 1970. 4 Lois. G. Schwoerer: „Introduction”. In: idem. (szerk.): The Revolution of 1688–1689: Changing Perspectives. Cambridge University Press, 1992. 3. o.; A „dicsőséges” szót

8

egyaránt igen intenzív propagandát folytattak. Mindez olyan hatásosnak bizonyult, hogy évszázadokra meg is határozta a történészek forradalomról alkotott képét. Jelentősen elősegítette ezt az a körülmény, hogy 1714 és 1760 között kizárólag a whigek voltak hatalmon. Az első komoly modern kori újraértelmezések csak az 1950-es, 1960-as évek során születtek meg.5 A whig interpretáció széles körű felülvizsgálatára 1989-ig kellett várni, amikor is a forradalom háromszázadik évfordulója újra felhívta a figyelmet a 17. század végi eseményekre. A whig történetszemlélet legnagyobb és leghatásosabb képviselője Thomas Babington Macaulay (1800–1859) volt. Az 1849-ben megjelent, The History of England című munkája első fejezetében mintegy száztíz oldalon összefoglalta Anglia történelmét a kezdetektől a restaurációig. Ebből megtudjuk, hogy „az angol nemzet története” a 13. században kezdődött, amikor a Magna Charta véget vetett a normann zsarnokságnak, valamint azt is, hogy Macaulay is hitt egy ősi alkotmány (ancient constitution) létezésében.6 Véleménye szerint „korlátozott monarchia” Nyugat-Európában több helyen is kialakult „a középkor során”, és ezek közül az angol alkotmányos berendezkedést tartották a legjobbnak. Az uralkodók tagadhatatlanul kiterjedt előjogokkal rendelkeztek, ám azokat korlátozta „a három nagy alkotmányos elv”: „Először, a király nem törvénykezhetett a parlament beleegyezése nélkül. Másodszor, nem vethetett ki adókat a parlament jóváhagyása nélkül. Harmadszor, a végrehajtó hatalmat az ország törvényeinek megfelelően kellett gyakorolnia, és ha megszegte azokat, tanácsadói és ügynökei tartoztak felelősséggel.”7

Hozzátette: „Egyetlen őszinte tory sem tagadhatja, hogy ezeket az elveket már ötszáz évvel ez előtt alapvető szabályokként ismerték el.”8 Macaulay Macaulay és G. M. Trevelyan is elutasította. Macaulay „megtartó”-nak (preserving), Trevelyan pedig „ésszerű”-nek (sensible) minősítette a forradalmat. 5 Lucile Pinkham: William III and the Respectable Revolution – The Part Played by William of Orange in the Revolution of 1688. Cambridge, Harvard University Press, 1954.; Maurice Ashley: The Glorious Revolution of 1688. New York, Macmillan, 1966.; John Carswell: Descent on England: a Study of the English Revolution of 1688 and its European Background. New York, J. Day, 1969. 6 The History of England from the Accession of James II. London, J. M. Dent and Sons Ltd., 1934. 18–20, 28. o. 7 Ibid., 30. o. 8 Uo.

9

szerint ugyancsak az volt a Stuartokkal kapcsolatos legfontosabb kérdés, hogy kormányzásuk összhangban volt-e az ország ősi alkotmányával.9 Thomas Babington Macaulay könyve második (az elsőnél rövidebb) fejezetét II. Károly (1660–85) uralkodásának szentelte, amelyet követően aztán olyan elképesztő részletességgel folytatta az írást, hogy a nyolcszázadik oldalon még mindig csak 1688 nyaránál tartott. Hatalmas munkájában a forradalom következményeit végül 1699-ig követte nyomon. A feltárt részletekért a „dicsőséges forradalom” minden mai kutatója hálával tartozik a szerzőnek. Külön említést érdemel az is, hogy Macaulay volt az első történész, aki az 1688–89-es eseményeket Anglia határain átlépve, brit összefüggésben is vizsgálta, és a forradalom skóciai és írországi következményeivel külön fejezetekben is foglalkozott. Amit viszont a téma jelen történészei erősen és leginkább kifogásolhatnak, az, hogy Macaulay a forradalom európai összefüggéseire nem világított rá. Macaulay híres munkáját olyan remek elbeszélő stílusban írta meg, hogy az egy csapásra a legolvasottabb könyvek közé emelkedett. A szerző Sir Walter Scott regényírói stílusának utánzására törekedett, és a kívánt eredmény nem is maradt el. Az Egyesült Államokban például csak a Biblia fogyott nagyobb példányszámban, mint Macaulay könyve.10 Mindez persze azt is jelentette, hogy Macaulay erőfeszítései révén a whig történetszemlélet és a „dicsőséges forradalom” whig értelmezése rendkívüli mértékben megerősödött. Műve elkészítésével Macaulaynak – aki 1830-tól whig parlamenti képviselő, sőt 1839 és 1841 között a whig kormány tagja is volt – pontosan ez volt az elsődleges célja. A whig interpretáció korábbi hegemóniáját egyedül a tory történésznek tartott David Hume-nak sikerült megtörnie az 1754 és 1761 között publikált és méltán népszerű History of England című hatkötetes munkájával.11 A kihívásra először a whigek kiemelkedő vezetője, Charles James Fox, majd a szintén skót Sir James Mackintosh kívánt méltó választ adni, de mindketten csak töredék művekkel készültek el. Az általuk elkezdett munkát – kézirataik felhasználásával – Macaulay folytatta és vitte rendkívüli sikerre.12 9

History, 28. o. Hugh Trevor-Roper: Introduction. In: Lord Macaulay: The History of England. London, Penguin, 1986. 19, 24. o. 11 A skót David Hume (1711–76) természetesen elsősorban filozófus volt, ám történeti munkája filozófiai írásainál sokkal népszerűbb volt. 12 Trevor-Roper: Introduction, 10–22. o. 10

10

Mint minden nagy történelmi eseménynek, a „dicsőséges forradalom”nak is megvoltak az árnyoldalai. Ezekről a whig történetírók helyenként meglepő őszinteséggel szólnak. Csak az nincs ezzel tisztában, aki anélkül bírálja a whig szemlélet képviselőit, hogy alaposan elolvasná azok munkáit. G. M. Trevelyan például azt írja: „Valóban volt valami szégyenletes abban, hogy idegen flottára és hadseregre – bármenynyire barátiak és szívesen látottak is voltak azok – volt szükség ahhoz, hogy az angolok vissza tudják szerezni eszeveszett pártviszályaik során eljátszott szabadságjogaikat. […] 1689 véghezvivői nem voltak hősök. Még az őszinte ember is kevés volt közöttük.”13

„A forradalom az Egyház és a Tory párt segítsége nélkül megvalósíthatatlan lett volna” – írja W. E. H. Lecky. Meglátása szerint II. Jakab katolikusbarát politikájával túlfeszítette a húrt, és így „a passzív engedelmesség hívei uralkodójuk vonakodó ellenzékévé” váltak. Úgy véli azonban, hogy a törvényes uralkodóhoz és leszármazási rendhez való ragaszkodás ennek ellenére is felülkerekedett volna, ha nincs az a „szorgalmasan terjesztett” pletyka, hogy a walesi herceg nem II. Jakab és a királyné gyermeke.14 A holland propaganda jelentőségét Macaulay is elismeri: „A holland haderő azonban aligha lehetett annyira félelmetes Jakab számára, mint a holland sajtó. Kormányát támadó angol nyelvű könyveket és pamfleteket mindennap nyomtattak Hágában. Nem volt az az éberség, amely megakadályozhatta volna, hogy a másolatokat tízezrével csempésszék a Német-óceán [Északi-tenger – B. Gy.] határolta grófságokba.15

Azok, akik az események whig értelmezésének csupán azt a lecsupaszított változatát ismerik, amelyik az iskolás tankönyvekbe általában bekerül, megdöbbenhetnek Lecky alábbi, a forradalmat követő elégedetlenségről szóló mondatain: „A közösség erkölcsi érzékét erősen sértette a saját apja ellen háborúzó gyermek képe, azon sokak hitvány árulása, akiket a trónjáról letaszított uralkodó kiváltságokkal halmozott el, azon tömegek köntörfalazása, akik hűséget fogadván a forradalmi kormánynak, megkérdőjelezték azokat az elveket, amelyekhez éveken keresztül a legkitartóbban ra13

Trevelyan: History of England. London, Longmans, Green and Co., 1926. 472–473. o. Lecky: A History of England in the Eighteenth Century. London, Longmans, Green, and Co., 1907. I. köt. 12–13. o. 15 Macaulay: The History of England, I. köt. 705–706. o. 14

11

gaszkodtak. Kellemetlen volt az a tudat, hogy a Forradalom, amelyen ugyan, egyedülálló módon, vérontás és túlkapás nem ejtett szennyfoltot, távolról sem volt dicsőséges az angol nép számára. Azt egy idegen herceg, idegen hadsereggel hajtotta végre. Azt olyan mértékű súlyos árulás, kétkulacsosság és hálátlanság tette lehetővé, vagy legalábbis vértelenné, amelyre ritkán van példa a történelemben. Mindemellett a nemzeti jólét is rohamosan hanyatlani kezdett. Nagy, és egyáltalán nem sikeres háború következett a nemzet számára. Flandriában és Írországban angol férfiak ezreit terítette le kard vagy kórság.”16

Lecky a forradalomban természetesen mindezen negatívumok ellenére is olyan eseményt látott, amely „valódi és kétségbevonhatatlan progreszszió”-t eredményezett.17 Lucile Pinkham könyvében részletesen ír Orániai Vilmos egyik ügynökének angliai tevékenységéről. Megtudjuk, Dijkvelt 1687 első felében kikkel és milyen formában vette fel a kapcsolatot azok közül, akiknek többsége később valamilyen szerepet vállalt a forradalomban. A Macaulay munkáját nem ismerők számára mindez a leleplezés erejével hathat, pedig a nagy whig történetíró több mint száz évvel korábban hasonló részletességgel számolt be ugyanarról.18 A whig történetírók leginkább abban tévedtek, hogy a forradalmat rövid távú belpolitikai okokra vezették vissza, saját, nemzeti sikerként könyvelték el, és – az 1689 és 1714 közötti időszak alkotmányos, politikai és vallási feszültségeit szinte teljesen figyelmen kívül hagyva – annak hosszú távú következményeit méltatták. Orániai Vilmos meghatározó szerepét nem tagadták, de nem látták, vagy nem voltak hajlandóak elismerni, hogy Vilmos beavatkozása nem egy kis hadsereggel végrehajtott egyéni akció volt. Az orániai herceg az egész Egyesült Tartományok támogatását (sőt, franciaellenes nemzetközi erőkét is) maga mögött tudta, amikor igen jelentős haderőt szállító hajóival áthaladt a Doveri-szoroson, és nem Anglia, hanem elsősorban saját hazája érdekében tette azt. Bár nem fejti ki, G. M. Trevelyan két-három mondatban még erről is szól. Vilmos „józan megítélése szerint – írja – Hollandiát csak úgy lehetett megmenteni attól, hogy Franciaország végül bekebelezze, ha Angliát aktív partnerként bevonják abba a franciaellenes szövetségbe, amelyet Európában nagy erőfeszítések

16

Eighteenth Century, I. köt. 20. o. Ibid., 16. o. 18 Lucile Pinkham: Respectable Revolution, 27–39. o.; The History of England, I. köt. 692–704. o. 17

12

árán létrehozott.”19 Amit ehhez feltétlenül hozzá kell tennünk az, hogy a határozott holland katonai beavatkozás nélkül a „dicsőséges forradalom”-ra sohasem került volna sor, az azt követő háborúk nélkül pedig – melyeknek nagyobbik terhét ugyancsak a hollandok viselték – a pozitív változások többsége sem következett volna be. Helyesebb lenne éppen ezért az 1688–89-es eseményeket angol–holland forradalomnak nevezni. *

*

*

A 17. századi angol történelem legmeghatározóbb évtizedei az 1670-es, 1680-as és 1690-es évek voltak, és nem – amint azt sokan gondolják – a század középső évtizedei, az angol forradalom időszaka. A század során a koronát számos kihívás és csapás érte, de mindannyiszor képes volt megújulni, új erőre kapni. Az igazi fordulópontot az angol–holland forradalom és az azt követő háborúk jelentették. Az évtizedeken át tartó harcok a parlamentet megkerülhetetlen politikai tényezővé tették, ugyanakkor pedig megakadályozták XIV. Lajost, a katolikus abszolutizmus ügyének nagy támogatóját abban, hogy befolyással legyen az angol belügyekre. Mindezek eredményeként a spanyol örökösödési háború után végre egyértelművé vált, hogy volt angol forradalom. Az évszázados küzdelem eredményei ekkor kezdtek megszilárdulni. Az angol–holland forradalmat – amelynek gyökerei az 1660-as évek végéig nyúlnak vissza – ugyanakkor olyan öszszeurópai jelentőségű eseménynek kell tekintenünk, amely valamilyen formában szinte mindegyik európai országra hatással volt. A polgárháború okozta szenvedés, a köztársaság és a protektorátus sikertelensége, az alkotmányos kísérletek kudarca és a stabilitás hiánya az 1650-es évek végére meggyőzte az angolok többségét arról, hogy a monarchiának nincs alternatívája. Oliver Cromwell lord protektorrá való kinevezése (1653 decembere) már a restauráció irányába történő lépésként fogható fel. 1657-ben a parlament magát a koronát is felajánlotta Cromwellnek, és a monarchiához való visszatérés tendenciáját az is jól érzékeltette, hogy Oliver Cromwell 1658 szeptemberében bekövetkezett halálát követően fia, Richard Cromwell lett az új lord protektor. A Restauráció persze akkor lett volna igazán ésszerű, ha megfelelő alkotmányos és vallási reformokkal párosul. Az új választások nyomán, 19

Trevelyan: The English Revolution, 102. o.

13

1660 áprilisában összeülő és II. Károlyt visszahívó „konvent parlament” (Convention Parliament) azonban inkább hátra, mint előre tekintett. Az 1641-ben eltörölt kiváltságos törvényszékeket és a feudális birtokjogot ugyan nem állította helyre, de az uralkodói előjogokat (royal prerogatives) többségében igen. Az uralkodó megválaszthatta minisztereit, vétójoggal rendelkezett, meghatározta az ország külpolitikáját, és – ami a legfontosabb – felfüggeszthette vagy feloszlathatta a parlamentet. Ilyen körülmények között a szupremácia régi nagy kérdése, az államon belüli vezető szerepért folytatott küzdelem a parlament és a korona között, óhatatlanul visszatért. Az, hogy II. Károly uralkodása alatt sikerült elkerülni egy végzetes összeütközést, elsősorban a „víg uralkodó” (merry monarch) személyiségének, valamint a polgárháború és az interregnum közeli, riasztó emlékének volt köszönhető. Az enyhén presbiteriánus többségű „konvent parlament” legalább azt a fokú vallási toleranciát meg tudta volna valósítani, amelyet huszonkilenc évvel később az angol történelem másik „konvent parlamentje” vezetett be az angol–holland forradalom idején. Az 1660-as konvent azonban alkotmányossági szempontból kifogásolható volt és csak ideiglenesen létezhetett, hiszen saját autoritása alapján ült össze, nem az uralkodó akaratából. II. Károly tehát új választásokat rendelt el, amelynek eredményeként majdnem kilencven százalékban anglikán royalistákból álló parlament jött létre, az úgynevezett „gavallérparlament” (Cavalier Parliament). Ezen anglikán royalisták számára az angol forradalom két évtizede (1640–1660) maga volt a rémálom, amelyet legszívesebben kiradíroztak volna hazájuk történelméből. Az általuk folytatott rendezés sajnálatos módon nagyon is ezt a hozzáállást tükrözte. Az uralkodó által is szorgalmazott vallási tolerancia nem valósulhatott meg. Az anglikán államegyház monopóliumát helyreállították, a Clarendon Code-ba foglalt törvények pedig gondoskodtak a nonkonformisták háttérbe szorításáról. Közel kétezer lelkészt fosztottak meg hivatalától mindenféle kárpótlás nélkül. A Restaurációt követő rendezés a királyi hatalom bizonyos mértékű kiterjesztését (amin persze nem kontinentális abszolutizmust kell érteni) nem tette lehetetlenné. Az, hogy ez a „félmegoldás az alkotmányos és az abszolút monarchia között”20 milyen irányban fejlődik tovább, nagymértékben függött az uralkodó személyétől, ambícióitól, rátermettségétől. 20

Gömöri György: „Nagy utazók és emigránsok – Magyarok a Restauráció-korabeli Londonban”. www.rkk.hu/forras/0202/gomori.html. 2004. december 6.

14

II. Károly uralkodása során – és különösen annak első felében – nagyon is óvatos volt, kompromisszumra törekedett. Elsődleges célja a túlélés volt. Nem voltak olyan elvei, amelyeket adott esetben ne lett volna kész feladni. Károly alkatánál fogva is alkalmatlan volt az abszolút uralkodó szerepére. Túlságosan is kényelmes volt ahhoz, hogy elvégezze mindazt a munkát és odafigyelést, amelyet az egyszemélyi kormányzás megkövetelt volna. A „víg uralkodó” szívesebben töltötte idejét tizenhárom ismert szeretőjével (és számos más ismeretlen hölggyel), akik több mint egy tucat gyerekkel ajándékozták meg. Mindeközben feleségétől, a portugál Braganca Katalintól nem született gyermeke, így a trónörökös öccse, Jakab volt. Ha Károly komolyan vette volna a királyi hatalom kiterjesztésének programját, jó eséllyel foghatott volna annak megvalósításához. II. Károly kétségtelenül a legjobb politikai adottságokkal rendelkező Stuart uralkodó volt, ravasz taktikus, a kétkulacsosság nagymestere. Királyi előjogait már említettük. „A monarchia biztonsága és méltósága nélkül sem a vallást, sem a tulajdont nem lehet fenntartani” – mondta II. Károly.21 Ezt a Restaurációt végrehajtó uralkodói elit is így gondolta. Hatékony monarchiát akartak, amely képes az angol forradalom idején előretörő radikális erők féken tartására, és a hagyományos társadalmi rend fenntartására. Az Isten akaratából uralkodó királlyal szemben az ellen nem állás és passzív engedelmesség tanai megerősödtek, és a dominanciáját visszanyert anglikán egyház képviselői is ezeket hangoztatták a pulpitusról. Az 1670-es évek közepéig a korona mozgásterét leginkább az korlátozta, hogy pénzügyi bevételei jelentősen elmaradtak attól az összegtől, amelyet a parlament 1660-ban megszavazott neki. Az ország virágzó gazdasági életének köszönhetően II. Károly végül megszabadult ettől a béklyótól, 1670-ben azonban még a szorító anyagi helyzet hosszú távú következményekkel járó, végzetes lépésre vezette a királyt. Károly óriási hibát követett el a titkos doveri megállapodás megkötésével. A hollandok ellen vívott harmadik háború kudarca, majd a XIV. Lajossal kötött titkos paktum napfényre kerülése olyan radikális belpolitikai fordulatot eredményezett Angliában és az Egyesült Tartományokban egyaránt, amely végül az 1688–89-es eseményekhez vezetett. Ezen események okait nem elegendő Angliában, az 1680-as évekre korlátozva kutatnunk. Sokkal inkább a kontinensen kell keresnünk azokat az 1660-as évekig visszanyúlva. 21

Id. Christopher Hill: Az angol forradalom évszázada, 1603–1714. Ford.: Litván György. Budapest, Kossuth, 1968. 183. o.

15

A whig történetírók túlzottan is II. Jakabot tették felelőssé mindenért. Nem ismerték fel, hogy a politikai labilitás jórészt magukból a 17. századi kormányzati rendszer sajátosságaiból és a restaurációt követő rendezés elégtelenségéből fakadt. Az 1950-es, 1960-as évek revizionista cáfolatai (Lucile Pinkham, Maurice Ashley, John Carswell munkái) ugyanakkor túlságosan is fel kívánták menteni Jakabot, holott kétségtelen, hogy a belpolitikai válságot II. Jakab mélyítette el azzal, hogy az anglikán többség akaratát figyelmen kívül hagyva, konokon menetelt erős katolicizmusa diktálta céljai megvalósítása felé. Ennek ellenére sem elegendő a forradalom belpolitikai okainak keresését Jakab rövid uralkodásának (1685–88) idejére korlátoznunk. Olyan hiányosság ez, amelyet egy bizonyos mértékig még az egyébként kiegyensúlyozott, modern interpretációkat kínáló J. R. Jonesnak és W. A. Specknek is felróhatunk.22 A katolikusellenes hisztéria kialakulásáért II. Károlyt legalább akkora felelősség terhelte. Az angolok nem egyszerűen a katolicizmustól, hanem a francia típusú katolikus abszolutizmustól féltek, ezt pedig Károly idézte elő felelőtlen külpolitikájával. A forradalom okai csak akkor válnak teljesen érthetővé, ha az angol bel- és külpolitikát, valamint a nyugat-európai nemzetközi kapcsolatok változásait az 1660-as évektől kezdve nyomon követjük. Ugyancsak nélkülözhetetlen a bonyolult holland belpolitikai viszonyok kellő ismerete. Pinkham, Ashley és Carswell a forradalom diplomáciai hátterét (igaz, csak az 1680-as évek második felére vonatkozóan), az európai válsághelyzetet, amellyel időben egybeesett, alaposan feltárták, ám közben az események angol belpolitikai összefüggéseiről egy kissé megfeledkeztek. Az angol–holland forradalom az európai történelem legkevésbé értett és leginkább félreértett eseményei közé tartozik. Több mint másfél évtizeddel az angol–holland forradalom háromszázadik évfordulóját követően, itt az ideje, hogy végre magyar nyelven is összefoglaljuk, amit az 1688–89-es, összeurópai jelentőségű események okairól és következményeiről tudnunk kell. Az évforduló generálta tudományos érdeklődés számos új eredményt produkált. Ezek fényében mérlegre kell tennünk, mi az, ami a forradalom régi whig és tory (revizionista) értelmezéseiből megtartható, s mely pon22 The Revolution of 1688 in England. London, Weidenfeld and Nicolson, 1972.; Reluctant Revolutionaries. Oxford University Press, 1988. A restaurációt követő időszakot – a whig történészek példáját követve – mindkét szerző csak igen röviden tekinti át. Speck könyve 42. oldalától kezdve már II. Jakab uralkodásával foglalkozik. A szerző a nantes-i ediktum rendkívüli jelentőségét is figyelmen kívül hagyja.

16

tokon szükséges feltétlenül korrigálnunk azokat. Az alábbiakban tehát arra teszünk kísérletet, hogy a fentebb említett történetírói hibák szem előtt tartásával és kiküszöbölésével írjuk meg az 1660 és 1690 közötti időszak történetét. Célunk az, hogy a rendelkezésre álló elsődleges források,23 a ma is tiszteletet parancsoló whig szellemiségű munkák,24 az 1950 utáni revizionista interpretációk és elsősorban a legfrissebb kutatási eredmények felhasználásával (John Miller, Geoffrey Holmes, Steven Pincus, Robert Beddard, Ronald Hutton, Paul Seaward, Jonathan Israel, Lois G. Schwoerer, K. H. D. Haley, William Speck, J. R. Jones, Paul Kennedy, John C. Rule, Tony Claydon, Rachel J. Weil, John Morrill és Julian Hoppit tanulmányai és könyvei) az 1660-as évektől kezdve nyomon kövessük minél teljesebb képet adva azokról a nagyon is összefüggő diplomáciai és angol belpolitikai folyamatokról, amelyek végül az angol–holland forradalomhoz elvezettek. A könyv I. fejezete azt az 1673-as, kulcsfontosságú fordulatot, és az ahhoz vezető utat ismerteti, amely megteremtette 1688–89 legfontosabb előfeltételeit: Orániai Vilmos hatalomra kerülését, az angliai katolikusellenes hangulatot és az éles francia–holland szembenállást. A II. fejezet az angol–holland közeledésről szól, s megvilágítja, milyen okok miatt és körülmények között került sor a szintén nagyjelentőségű házasságkötésre Vilmos és unokahúga, Mária (Jakab, yorki herceg protestáns lánya) között. Az ezt követő fejezetben a kizárási válság (Exclusion Crisis) elemzése lehetőséget nyújt a whig és tory elvek bemutatására, a válság eszme- és párttörténeti jelentőségének érzékeltetésére. Ez a rész arra is választ ad, hogy az egyértelműen katolikus II. Jakab miért számíthatott mégis oly jelentős támogatásra uralkodása kezdetén. A IV. fejezet Jakab király céljait és katolikusbarát politikáját tárgyalja. Felvázolja a nantes-i ediktum visszavonásából, valamint a Rajna menti válságból adódó feszültségeket, 23 Alsó- és felsőházi tudósítások, illetve a kortárs Architell Grey parlamenti beszámolói, pamfletek, naplók, visszaemlékezések, levelek, uralkodói deklarációk, törvények, valamint egy 1675-ből származó, a holland belpolitikai helyzetet ecsetelő titkos jelentés. Orániai Vilmos híres volt szótlanságáról, s írásban sem volt valami közlékeny. Szándékaira sokkal inkább tettei, mint a források alapján tudunk következtetni. A holland források hiányát mindenesetre azzal lehet ellensúlyozni, ha holland vagy a holland nyelvet és forrásokat jól ismerő történészek (Pieter Geyl, G. N. Clark, K. H. D. Haley, Lucile Pinkham, Herbert H. Rowen, Jonathan I. Israel) munkáira is erősen támaszkodunk. 24 Alapvetően ide sorolható David Ogg kitűnő könyve is (England in the Reign of Charles II. Oxford University Press, 1967.), amelyet részletessége, alapossága és világos stílusa miatt alapműnek kell tekintenünk.

17

s megmutatja, Orániai Vilmos hogyan kapcsolta össze ezeket az angol– holland forradalommal. Az V. fejezet összegzi 1688–89 bel- és külpolitikai okai. A könyvet Epilógus zárja, amely a forradalom következményeit értékeli. *

*

*

Nagy-Britanniában csak 1752-ben vezették be a Gergely-naptár használatát a kevésbé pontos Julián-naptár helyett. A 17. század végén tíz nap eltérés volt a két időszámítás között. Az 1660 és 1690 közötti események dátumait következetesen a Julián-naptárnak megfelelően adjuk meg, de úgy, hogy az újévet nem március 25-től, hanem január 1-től számítjuk.

18

I . A Z 1 6 7 3 - A S F O R D U L AT

Az 1688–89-es, „dicsőséges forradalom”-nak nevezett eseményeknek fontos bel- és külpolitikai okai egyaránt voltak, Orániai Vilmos katonai beavatkozása nélkül azonban II. Jakab detronizálására és az azt követő összeurópai jelentőségű változásokra nem került volna sor. Vilmos beavatkozásának számos feltétele volt. Ezek egyikének, az angol közvélemény megváltozásának is részben külpolitikai okai voltak, amelyeket 1672–73 tájékán kell keresnünk. Az alábbiakban tehát az 1673-as fordulatot és az ahhoz vezető utat kell részletesen megvizsgálnunk. A 17. század során az angolok végig attól tartottak, hogy valamelyik kontinentális hatalom hegemón helyzetbe kerülhet. I. Erzsébet uralkodásának második felétől kezdve a spanyol Habsburgok jelentették a fő veszélyt. A harmincéves háborút lezáró vesztfáliai béke (1648) csökkentette ezeket a félelmeket, ám Oliver Cromwell még mindig a spanyol túlsúlytól tartott. Az Egyesült Tartományok, amely a spanyolok ellen vívott németalföldi szabadságharc (1568–1609) során létrejött utrechti unióból nőtt ki, 1648-ban formálisan is független köztársasággá vált. A hollandok ügyesen használták ki azt a rövid időszakot a század közepén, amikor Ausztria és a német hercegségek a harmincéves háború okozta kimerültségtől szenvedtek, Angliában és Franciaországban pedig polgárháború dúlt. Az Egyesült Tartományok szédítően gyors gazdasági fejlődését elősegítette (a kezdetben legalábbis) előnyös földrajzi elhelyezkedés. A föderáció két legerősebb tartománya – Holland és Zeeland – ellenőrzése alatt tartotta a Rajna, a Maas és a Scheldt folyók torkolatát, és nagy hasznot húzott abból, hogy a Balti- és Északi-tenger, valamint az Atlanti-óceán kereskedelmi útvonalainak találkozásánál feküdt. Holland hajók szállították a Baltikum gabonáját és fáját, a svédországi vasat és rezet a Földközi-tenger kikötőibe, ahol aztán sót vettek fel, hogy azt az északi halászkikötőkbe vigyék a hal feldolgozásához. Közben saját maguk készítette vagy Angliából hozott 19

textíliákkal látták el a Baltikumot. A holland hajósok azonban ennél sokkal távolabbi vizekre is elmerészkedtek. Észak-Amerikában megalapították Új-Amszterdam városát. Eljutottak Afrika, India, Kína, sőt még Ausztrália partjaira is. Japánnal az Európai országok közül (egészen 1854-ig) egyedül a hollandoknak volt kereskedelmi kapcsolata.1 Franciaország igazi nagyhatalommá válása 1661-ben kezdődött, amikor a fiatal XIV. Lajos Mazarin bíboros halála után saját maga vette át a kormányzást. Lajos csupán 22 éves volt, de a Fronde viszontagságos évei során sokat tapasztalt, első miniszterétől pedig jól működő abszolutista rendszert örökölt. A régi „kard-nemesség”-et politikai szempontból a háttérbe szorította, a mindössze öt-hat miniszterből álló Államtanács felett pedig személyesen elnökölt. Jean Baptist Colbert pénzügyi főellenőr merkantilista gazdaságpolitikájával megteremtette Franciaország katonai nagyhatalommá válásának anyagi feltételeit. Colbert egységes normákat vezetett be a hazai ipar szabályozására, manufaktúrákat és kereskedelmi társaságokat alapított, növelte az exportot, és vámokkal korlátozta a külföldi áruk behozatalát. A franciák a katonai fejlesztés és szervezés terén élen jártak. Hadügyminisztériumot és katonai akadémiákat hoztak létre, a hatalmas állandó hadsereg számára pedig kaszárnyákat, gyakorlótereket, katonai raktárakat és kórházakat építettek, miközben a flotta bővítését sem hanyagolták el.2 Franciaország katonai felemelkedéséhez korábban Oliver Cromwell is hozzájárult, amikor a harmincéves háború után is folytatódó spanyol–francia háborúban az utóbbi oldalára állt. 1655-ben elfoglalta Jamaicát, több spanyol flottát tönkretett, majd 1658-ban a franciákkal együtt támadta meg Spanyol-Németalföldet. A franciák az 1659-es békekötést követően tovább gyengítették a hanyatló Spanyolországot azzal, hogy a függetlenségük visszanyeréséért küzdő portugálokat támogatták. A portugál hadsereg élén az a Schomberg herceg állt, aki harminc évvel később a boyne-i csatában vesztette életét a III. Vilmos ellen vívott írországi háborúban.3 Az angolok meglehetősen későn ismerték fel a francia veszélyt. Három háborút is megvívtak a hollandok ellen, mire a többség rádöbbent, hogy 1

E. N. Williams: The Ancien Régime in Europe. Singapore, Penguin, 1984. 42–43. o. Paul Kennedy: A nagyhatalmak tündöklése és bukása. Ford.: Bojtár Péter, Csillag Gábor, Varga Zsuzsanna. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1992. 72. o. 3 Sir George Clark: The Later Stuarts, 1660–1714. 2. kiad. Oxford, Clarendon Press, 1987. 60. o. 2

20

– 17. századi terminológiával élve – nem a hollandok, hanem sokkal inkább a franciák „általános egyeduralmától” („universal monarchy”) kell tartani. A hollandokkal szembeni ellenérzésnek számos, a két ország belpolitikai viszonyainak megfelelően változó oka volt. A legfrissebb kutatásokat végző történészek egyetértenek abban, hogy – a régi vélekedéssel szemben – az angol–holland háborúk elsősorban nem kereskedelmi háborúk voltak.4 II. Vilmos herceg, az Orániai-ház feje – aki I. Károly angol király idősebbik lányát vette feleségül – 1650-ben halt meg, és ezzel elkezdődött az Egyesült Tartományok történetének első „helytartó nélküli időszak”-a („Stadholderless Period”), amely az 1672-es forradalomig tartott. Az ország vezetését Johan de Witt főpenzionárius vette át, aki az Orániaiházzal szemben álló középosztálybeli republikánus oligarchia érdekeit képviselte. De Witt célja a decentralizált kormányzati rendszer és az oligarchia élén álló holland rendek vezető szerepének a fenntartása volt. Ellenezte a háborút, mivel az a kereskedelemnek ártott, megnövelte az adókat, és növelte az Orániai-ház esélyeit is, amely az alsóbb néprétegek, a radikális kálvinista papság és a földbirtokosok támogatását élvezte. Ebből következik, hogy az 1651-es angol hajózási törvény hiába sértette a holland kereskedelmi érdekeket, az első angol–holland háborút (1652–54) nem a hollandok robbantották ki. Jones és Pincus szerint a háborúért a csonka parlament agresszív vezetőit kell okolnunk. 1651-ben angol küldöttek érkeztek Hágába, akik a két ország politikai unióját kívánták elérni. A küldötteket tüntető tömegek fogadták, amiből az angolok azt a következtetést vonták le, hogy a holland néptömegek a vezetőváltás ellenére még mindig a Stuartokat támogató és azokkal vérségi kapcsolatban is lévő Orániai-ház mögött állnak. Miután a függetlenségét féltő kis Egyesült Tartományok elutasította az unióra vonatkozó képtelen ötletet, a csonka parlament vezetői úgy döntöttek, meg kell leckéztetni a protestáns összefogás ügyét elvető hollandokat. Tény, hogy a hollandok felett aratott egyértelmű győzelmet az angolok nem használták fel jelentős kereskedelmi előnyök kicsikarására. Legfőbb követelésük az volt, hogy Johan de Witt érje el az Orániai-ház hatalomból való kizárását. Ezt végül is az Egyesült 4 Lásd J. R. Jones: The Anglo-Dutch Wars of the Seventeenth Century. New York, Longman, 1996; Steven C. A. Pincus: Protestantism and Patriotism. Ideologies and the Making of English Foreign Policy, 1650–1668. Cambridge University Press, 1996.

21

Tartományok hét rendi gyűlése közül egyedül a holland (a legbefolyásosabb) fogadta el. II. Károly 1660 májusában, harmincadik születésnapján tért haza az Egyesült Tartományokból, közel egy évtizednyi száműzetés után. Még ugyanebben a hónapban holland küldöttség érkezett Londonba, és tárgyalások kezdődtek a két ország közötti vitás kérdések rendezése érdekében. Hamar világossá vált, hogy a megegyezés nem lesz egyszerű. A közvetítő kereskedelemben utazó holland fél, érthető módon, rossz néven vette, hogy az angol parlament újra törvénybe iktatta az 1651-es hajózási törvényt, amely kikötötte: gyarmati árut csak angol hajókon, vagy az adott gyarmat hajóin lehet szállítani, feltéve, hogy a legénység háromnegyede angol. 1660 szeptemberében eltörölték az Orániai-ház hatalomból való kizárásáról szóló törvényt (Act of Seclusion), 1661 januárjában viszont, amikor meghalt II. Vilmos özvegye (II. Károly húga) feszültségekhez vezetett a tizenegy évesen árván maradt Vilmos herceg neveltetésének kérdése.5 Nem javította a két ország viszonyát az sem, hogy 1661 nyarán újra azt a Sir George Downingot küldték hágai nagykövetnek, aki 1658 és 1660 között már megmutatta, nem nagyon kedveli a hollandokat. Az éveken át tartó tárgyalások során még a régi sérelmeket sem sikerült rendezni. Az 1654-es békeszerződés értelmében a hollandoknak át kellett volna engedniük az indonéziai Málukká-szigetek egyikét, de erre nem került sor.6 Időközben újabb konfliktusok is kialakultak. A hollandok DélnyugatIndia partjainál akadályozták az angol kereskedelmet, az angolok pedig Guineában próbálták megtörni a holland kereskedelmi hegemóniát. „Történelmünkben a második angol–holland háború volt a tisztán kereskedelmi háború legvilágosabb példája.” – jelentette ki nagy magabiztossággal Sir George Clark.7 Ebben valószínűleg nincs igaza. 1664 áprilisában a parlament alsó háza bizottságot hozott létre Anglia ipari és kereskedelmi problémáinak a feltárására. A bizottság felkérte a kereskedelmi 5 Vilmost kezdetben Heer van Zuylestein, Frigyes Henrik (Vilmos nagyapja, helytartó és fővezér 1625 és 1647 között) törvénytelen fia nevelte szigorú kálvinista szellemben. 1666 áprilisában aztán maga Johan de Witt kezdte el bevezetni Vilmost a közügyekbe. 1666 augusztusában a Holland tartomány rendi gyűlése kimondta, hogy Vilmos huszonkét éves koráig nem lehet fővezér, valamint hogy egyszerre nem lehet fővezér és helytartó is. 6 Itt történt az a mészárlás is, amelyet a holland kegyetlenség példájaként sokat emlegettek az angolok. 1623-ban a hollandok tíz angol kereskedőt kínoztak halálra Amboina szigetén. 7 Clark: The Later Stuarts. 63. o.

22

társaságokat, számoljanak be külkereskedelmük állapotáról, valamint arról, kik és milyen formában akadályozzák tevékenységüket. A begyűjtött panaszoknak csupán az egyharmada utalt hollandok által elkövetett obstrukcióra.8 A Levantei Társaság most ugyan megemlített néhány hollandokra vonatkozó sérelmet, 1664-ig viszont egyszer sem panaszkodtak rájuk. Fő ellenfeleiknek az algériai kalózokat tartották, akikkel szemben az angolok és a hollandok időnként közösen léptek fel. A Társaság képviselői ugyanakkor szükségesnek tartották a velencei és francia kereskedők visszaéléseit is megemlíteni. Az első angol–holland háború súlyos károkat okozott a mediterrán térség angol kereskedelmének, így a Levantei Társaság tartott egy újabb összecsapástól. A Kelet-indiai Társaság kifejezetten ellenezte a háborút. A holland Egyesített Kelet-indiai Társaság természetesen nagy konkurenciát jelentett, az angolok mégis a tisztes versengés, a tárgyalás hívei voltak, és a kormányzat figyelmét a háború várhatóan katasztrofális következményeire hívták fel. A Társaság képviselőinek nem csak a hollandokkal gyűlt meg a bajuk. Megjelent a térségben a frissen alapított francia Kelet-indiai Társaság is. A portugálok nem voltak hajlandóak átengedni Bombayt, mely II. Károly portugál feleségének hozományához tartozott. A spanyolok ugyanakkor megakadályozták, hogy kikötőikben a Kelet-indiai Társaság is értékesíthesse áruit. A hollandok elleni háborút leginkább az Afrikai Társaság (hivatalos nevén Company of Royal Adventurers) vezetői akarták. Úgy tűnik, a Társaság kifejezetten kereste a hollandokkal való konfliktust. Szemben a franciákkal, akik európaiak által még el nem foglalt nyugat-afrikai területeken vetették meg a lábukat, az angolok a hollandok guineai területeire törtek be (amelyeket aztán a hollandok még 1664-ben vissza is foglaltak). Az Afrikai Társaság vezetőinek lépéseit nem annyira a profit utáni vágy, mint a hollandok iránt érzett gyűlölet vezérelte. Anglikán royalista vezetőségről van itt szó, amely – akárcsak a parlamenti alsóház többsége – a hollandokban a köztársasági eszme, valamint a vallási pluralizmus és tolerancia képviselőit látták, akik az angliai nonkonformista és republikánus erők fő támaszai voltak. A hollandokkal szembeni anglikán royalista ellenérzést tovább erősítette az a század közepén megfogant gondolat, hogy az „álta8

Paul Seaward: „The House of Commons Committee of Trade and the Origins of the Second Anglo-Dutch War, 1664”. The Historical Journal, 1987. 446–448. o.

23

lános egyeduralmat” nem annyira katonai, mint gazdasági erővel lehet megvalósítani. Az anglikán royalisták szemében a spanyol világuralmi törekvések örökösei a hollandok voltak, akik elődeikhez hasonlóan kereskedelmi monopólium útján akarták céljaikat elérni.9 Az 1664-es év parlamenti döntései is az anglikán royalista reakcióról árulkodtak. A „gavallérparlament” megszavazta az imaháztörvényt (Conventicle Act), amely a nem anglikán istentiszteletek látogatóit büntette, és eltörölte az 1641-es hároméves törvényt (Triennial Act), mivel azt akár úgy is lehetett értelmezni, hogy háromévenként új választásokat kell tartani. Az új törvény kimondta ugyan, hogy a parlamentnek háromévente legalább egyszer össze kell ülnie, betartatásáról azonban már nem gondoskodott.10 A kereskedelmi bizottság jelentését Thomas Clifford 1664. április 21-én ismertette az alsóházzal. „A számos igazságtalanság, becstelenség és méltatlanság – szólt a dokumentum –, amelyet az Egyesült Tartományok állampolgárai követtek el Őfelsége ellen azáltal, hogy Indiában, Afrikában és máshol sértették jogait; és a károk, sérelmek és rongálások, amelyeket kereskedőinknek okoztak, a külkereskedelem legnagyobb obstrukciói.” A ház nagy többséggel elfogadta a jelentést és határozatban mondta ki: „Hogy a jövőben hasonló ne történhessen meg és hogy tegyenek is ennek érdekében, e Ház képviselői úgy döntöttek, életükkel és vagyonukkal segítik Őfelségét mindenféle oppozícióval szemben”.11 Clarendon gróf lordkancellár, II. Károly első minisztere, elhatárolta magát a parlamenti határozattól. Úgy látta, a háborús uszítás egyes kereskedők érdeke volt, akik mögött Jakab, yorki herceg és az őt körülvevő ambiciózus politikusok álltak. Ezek közé tartozott Jakab titkára, William Coventry, Sir Henry Bennet (1663-tól Arlington grófja) államtitkár, valamint Sir George Downing hágai nagykövet is.12 Clarendonnak igaza lehetett, hiszen a meglehetősen agresszív Afrikai Társaság kormányzója maga Jakab volt. A Társaság tagjai között Coventry és Arlington mellett ott 9

Steven C. A. Pincus: „Popery, Trade and Universal Monarchy: The Ideological Context of the Outbreak of the Second Anglo-Dutch War”. The English Historical Review, 1992. 3–26. o. 10 II. Károly végül tizenkilenc éven keresztül dolgozott a „gavallérparlamenttel”, amelynek összetételén csupán az időközi választások módosítottak (igaz, jelentősen), uralkodásának utolsó négy éve során pedig egyáltalán nem ülésezett a ház. 11 Journal of the House of Commons. 1742. VIII. köt. 547–548. o. 12 Seaward: „The House of Commons Committee of Trade”, 437–438. o.

24

találjuk a haditengerészet kincstárnokát, Sir George Carteretet, a skót ügyekért felelős Lord Lauderdale-t, Buckingham hercegét és Lord Ashley pénzügyminisztert is.13 A sors iróniája, hogy az utóbbi három politikus és Arlington a második angol–holland háború után bekerült a király öttagú tanácsadói testületébe (Cabal), míg a háborút ellenző Clarendonnak mennie kellett. Az 1663 szeptembere óta folyó angol–holland tárgyalások nem hoztak eredményt. Downing úgy látta, a hollandok belső megosztottságuk és pénzügyi nehézségeik miatt mindenképpen szeretnék elkerülni a háborút. Engedményeket mégsem lehetett kicsikarni tőlük, mivel a hollandok arra számítottak, hogy az angol parlament úgysem fogja megszavazni a király számára a háborús felkészüléshez szükséges pénzösszegeket. Valóban úgy tűnt, hogy nincs meg a kellő harmónia az uralkodó és a parlament között. 1662 decemberében Károly megpróbált enyhíteni a Clarendon Code első két törvényének szigorán.14 Kiadta első „engedékenységi nyilatkozat”-át (Declaration of Indulgence), amelyben azt kérte a parlamenttől, hozzon törvényt diszpenzációs joga (dispensing power) – amely lehetővé tette számára, hogy egyeseket felmentsen a törvény hatálya alól – szélesebb körű alkalmazásáról. Az alsóház dühösen utasította vissza a kérést. A parlament gyanakvóan figyelte a kormány pénzügyi tevékenységét is. Bristol grófja eljárást kezdeményezett Clarendon ellen a felsőházban. A felségárulás vádját a lordok alaptalannak találták, de az ügyet teljesen nem zárták le. Ezek a fejlemények bizakodással töltötték el a hollandokat. Downing meg volt győződve arról, hogy addig nem fogják igazán komolyan venni a tárgyalásokat, amíg nem látják az angolok elszántságát. A kereskedelmi bizottságra azért volt tehát szükség, hogy összegyűjtsék a hollandoktól elszenvedett sérelmeket, felkorbácsolják az ellenük irányuló érzelmeket, és egy határozott parlamenti állásfoglalással nyomást gyakoroljanak de Witt kormányára. Downing számítása, hogy a hollandok az angol fegyvercsörtetés hírére majd meghátrálnak, és jelentős engedményeket tesznek, nem jött be. De Witt az egyesült rendi gyűlés (States General) jóváhagyásával új hajókat építtetett, és utasította De Ruytert a guineai területek és támaszpontok visszafoglalására. Miután október végén bebizonyosodott, 13

Ibid., 441. o. A kereskedelmi bizottság tagjai közül többen is szorosan kötődtek Arlingtonhoz és Jakabhoz. A bizottság elnöke, Thomas Clifford, Arlington embere volt. 14 A Corporation Act a hithű nonkonformistákat kizárta a városi vezető testületekből, az Act of Uniformity pedig az „Általános imakönyvet” el nem fogadó papság ellen irányult.

25

hogy De Ruyter sikerrel járt, a háború elkerülhetetlenné vált. A parlament hatalmas összeget, 2,5 millió fontot szavazott meg a háborús felkészülésre. Az angol kereskedők többsége nem akarta ezt a háborút. Tudták, hogy a fegyveres összecsapás – még ha sikerrel vívják is azt – rövid távon mindenképpen kárt okoz a kereskedelemnek. A második angol–holland háborút az anglikán royalista kereskedők és politikusok provokálták ki. Az angol parlament áprilisi határozata – sokak számításával ellentétben – egységbe kovácsolta a hollandokat, a háború lefolyása pedig azt mutatta, hogy az angolok súlyosan alábecsülték az Egyesült Tartományok ellenállási erejét. Az angolok csak 1665 márciusában üzentek hadat az Egyesült Tartományoknak. A yorki herceg által irányított angol flotta már hónapokkal korábban elfoglalta Új-Amszterdamot, a későbbiek során viszont váltakozó sikerrel folyt a küzdelem. Egyre inkább úgy tűnt, a szerencse elpártolt az angoloktól. 1665 nyarán az angolok a dán királlyal történt megállapodást követően Bergen kikötőjéből akartak a Skócia megkerülésével hazatérő holland kereskedelmi flottára lecsapni, ám valami fatális félreértés folytán a dánok tüzet nyitottak a közeledő angol hajókra. A több száz áldozatot követelő baleset végül oda vezetett, hogy Anglia hadat üzent Dániának, amely így a hollandok szövetségese lett. Franciaországot 1662 óta védelmi szövetség kötötte a hollandokhoz,15 így II. Károly hiába ábrándozott egy franciákkal való együttműködésről, nem lehetett őket megnyerni. Anglia egyetlen szövetségese Bernhard von Galen münsteri püspök volt, ezt azonban a hollandok német szövetségesei bőven ellensúlyozták.16 1665 tavaszán pestisjárvány tört ki Angliában, amely egyedül Londonban 68 000 áldozatot követelt.17 1666 szeptemberében a londoni tűzvész szinte az egész Cityt elpusztította. Októberben az egyre elégedetlenebb parlament megszavazott még a hadi kiadások fedezésére egy nagyobb összeget, de csak az után, hogy Károly engedélyezte a haditengerészet számláiba való betekintést. 1666–67 telén zavargások törtek ki az ország számos pontján. A tömegek elégedetlenségét a háborús évek 15

Johan de Witt republikánus pártja számára ez volt a magától értetődő orientáció, hiszen az ellenlábas Orániai-ház II. Károly Angliájával kereste a kapcsolatot. 16 Clark: The Later Stuarts, 64–65. o. 17 Maurice Ashley: England in the Seventeenth Century. 3. kiad. London, Penguin, 1968. 128. o.; Geoffrey Holmes: The Making of a Great Power. London és New York, Longman, 1995. 5. o.

26

rossz terméseredményei is fokozták.18 Az utolsó katasztrófáért már magát a kormányzatot terhelte a felelősség. A költségek csökkentése érdekében 1667 februárjában úgy döntöttek, a nagy hadihajókat visszatartják, és csak cirkálókat küldenek ki a kereskedelmi hajók védelmére. Júniusban – amikor már javában folytak a béketárgyalások – a hollandok felhajóztak a Medway folyón, Chatham kikötőjében négy hajót felgyújtottak, a királyról elnevezett zászlóshajót (Royal Charles) pedig elvontatták. A gyors békekötést – amellett hogy a háború az angolokat és a hollandokat egyaránt kimerítette, és összességében mindkét fél számára kedvezőtlenül alakult – Franciaország agresszív külpolitikája tette szükségessé. A franciák holland szövetségeseiknek csak minimális katonai segítséget nyújtottak, és titokban Spanyol-Németalföld lerohanására készültek fel, amelyet XIV. Lajos mondvacsinált indokkal saját feleségének követelt. Miután Lajos apósa, IV. Fülöp spanyol király meghalt, a franciák megindították a támadást.19 A hollandok attól rettegtek, hogy Franciaország teljesen bekebelezi Spanyol-Németalföldet, az Egyesült Tartományok közvetlen, fenyegető szomszédjává válik, és újra felvirágoztatja a korábban nagy rivális Antwerpen városát. Az angolok, akik számára mindig is elsődleges szempont volt, hogy a hozzájuk legközelebb eső kontinentális területek semleges vagy baráti kézben legyenek, szintén megrettentek a francia ambícióktól. I. Lipót magyar és cseh király, német-római császár képtelen volt a spanyolok segítségére sietni. Erőit túlságosan is lekötötték a franciákkal szövetséges német hercegek, a Köprülü nagyvezírek restaurációja nyomán újra megerősödő törökök,20 valamint a magyarok Habsburg-ellenes rendi mozgalma. Lipót így jobb híján szerződést írt alá XIV. Lajossal. Nem csak 18

Wilfrid Prest: Albion Ascendant: English History, 1660–1815. Oxford University Press, 1998. 40. o. 19 Brabant tartomány szokásjoga szerint az első házasságból származó leánygyermekek az öröklés terén előnyt élveztek a második házasságból való fiúgyermekekkel szemben. XIV. Lajos azzal érvelt, hogy ezen törvény alapján felesége, Mária Terézia – aki Fülöp első házasságából származott – volt a dél-németalföldi területek jogos örököse, és nem II. Károly, akinek Fülöp második felesége adott életet. 20 Mehemed és Ahmed Köprülü nagyvezírek húszéves kormányzását (1656–1676) a történetírás restaurációnak nevezi. A két pasa a korábbi rendet állította vissza azáltal, hogy kemény kézzel felszámolta az anarchiát és korrupciót, rendbe tette a pénzügyeket és kivezette a birodalmat a katonai válságból. A Török Birodalom annyira megerősödött, hogy Kara Mustafa pasa már Bécs elfoglalását is tervbe vehette.

27

arról egyeztek meg, hogy Franciaország mekkora részt szakíthat ki magának Spanyol-Németalföldből. A spanyol birodalom egymás közötti felosztásáról is megállapodtak arra az esetre, ha a beteges II. Károly utód nélkül halna meg. Ilyen körülmények között nagyon is ideje volt, hogy az angolok és a hollandok félretegyék ellentéteiket. A békekötésre 1667 júliusában került sor. Anglia megtarthatta Új-Amszterdamot, viszont le kellett mondania Suriname-ról, Pulo Runról, a nyugat-afrikai erődökről, Új-Skóciáról és az angol kereskedők által igényelt jóvátételekről. A hollandok ellen vívott háború kudarca Angliában súlyos belpolitikai válsághoz vezetett. A Korona kétségbeejtő pénzügyi helyzetbe került. A parlament 1660-as döntése alapján a királynak évi 1 200 000 fontnyi jövedelem járt. Az elsősorban vámokból és fogyasztási adókból eredő bevétel – amelyet talán szándékosan becsültek túl – 250–300 ezer fonttal mindig elmaradt a megszavazott összegtől. A hiány pótlására 1662-ben bevezették a füstpénzt – minden tűzhely (háztartás) után két shillingnyi adót –, ez azonban kezdetben még 100 ezer fontot sem hozott. A háborús évek során a bevétel 700 ezer fontra esett vissza. A másfélmillióra duzzadt háborús adóssággal együtt ez egyet jelentett az államcsőddel.21 A parlament nem értette, hogy a nagylelkűen megszavazott támogatások ellenére miért nem sikerült megismételni Oliver Cromwell hollandok felett aratott diadalát. Felelősöket kerestek, és azt firtatták, a megszavazott összegek hogyan kerültek felhasználásra. Azt persze nem tudhatták, hogy a hollandok tizenegymillió fontot költöttek erre a háborúra, több mint a kétszeresét az angolok által felhasznált összegnek.22 Már ez a háború is jól mutatta, hogy az a „pénzügyi forradalom”, amelyet az angol–holland forradalom után hajtottak végre, elkerülhetetlen volt. Az állam rendes bevételeiből képtelenség volt háborút finanszírozni. A megoldás egy jól működő bankrendszer létrehozásában és hosszú lejáratú részvények kibocsátásában rejlett.23 A parlament és a nép a lordkancellárt okolta a háborús kudarc miatt. Edward Hyde, Clarendon grófja ellenezte a második angol–holland hábo21

Holmes: The Making of a Great Power, 88–89. o.; Christopher Hill: Az angol forradalom évszázada, 1603–1714. Ford.: Litván György. Budapest, Kossuth, 1968. 180. o. 22 Ronald Hutton: Charles the Second: King of England, Scotland and Ireland. Oxford, Clarendon Press, 1989. 249. o. 23 Paul Kennedy: A nagyhatalmak tündöklése és bukása, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1992. 73–74. o.

28

rút, a fiaskó okozta düh és csalódottság mégis őt sodorta el. II. Károly az indulatok csillapítása érdekében feláldozta hűséges első miniszterét. A nagyhatalmú Clarendonnak rendkívül sok ellensége akadt. A katolikusok és nonkonformisták gyűlölték az anglikán dominanciát biztosító és róla elnevezett törvények miatt. A lordkancellár a király és a parlament között kialakult kényes egyensúly felett őrködött. Egyiknek sem engedte, hogy növelje hatalmát, így mindkettő neheztelt rá. A külpolitikában a francia orientáció híve volt, ami Spanyol-Németalföld lerohanását követően különösen népszerűtlenné tette. Ő volt az, aki Dunkerque-et 1662-ben 400 ezer fontért eladta XIV. Lajosnak. A városnak Anglia kevés hasznát látta, védelme viszont évente több mint 100 ezer fontba került.24 Mégis, Franciaország területi gyarapítása felháborodást váltott ki, és elterjedt a szóbeszéd, hogy Clarendon a vételárból szép summához jutott. Amikor Anna lánya Jakabhoz, a király trónörökös fivéréhez ment feleségül, Clarendon hiába hangoztatta, hogy ő ellenzi a frigyet, a közvélemény megint ellene fordult. A lordkancellárt tették felelőssé II. Károly Braganca Katalinnal kötött házasságáért is. A hercegnő portugál volt, katolikus és meddő. A 17. századi angolok, akik a legvadabb pletykáknak is képesek voltak hitelt adni, most azt rebesgették, Clarendon szándékosan keresett meddő aszszonyt Károly számára, hogy saját unokája kerülhessen a trónra. A „víg uralkodó” és annak udvari környezete egyre nehezebben viselte a vén, fontoskodó Clarendon erkölcsi prédikációit. Károly szépséges ágyasa, Barbara Villiers, és Clarendon politikai ellenfelei (Coventry, Buckingham, Ashley, Arlington, Bristol stb.) közösen agitáltak a lordkancellár eltávolítása érdekében. Clarendon menesztésében közrejátszhatott Károly egyik személyes sérelme is. Frances Stuart, a király egyik kedvenc szeretője, 1667 tavaszán elszökött, és titokban férjhez ment. Károly úgy tudta, Clarendon tudtával és támogató beleegyezésével történt az egész.25 Amikor Károly 1667. augusztus 25-én lemondásra kérte fel Clarendont, kevés ellenállásra számított. Általános vélemény volt, hogy a gróf belefáradt már a munkába, és felesége közelmúltbeli elvesztése is fájdalommal és bénultsággal töltötte el. A király meglepődött tehát, amikor Clarendon vitába szállt vele. Kénytelen volt megfosztani a grófot hivatalától, aki 24

Clark: The Later Stuarts, 59. o. A hosszú 18. század fejleményei ismeretében azt mondhatjuk, hogy Dunkerque átengedése valóban hiba volt. A franciák ellen vívott háborúk során a Dunkerque-i kalózok milliós károkat okoztak az angol kereskedelmi hajóknak. 25 Hutton: Charles the Second, 251. o.

29

viszont bejelentette, hogy továbbra is aktív parlamenti munkát kíván végezni, szembeszállva a neki nem tetsző döntésekkel. Jakab kiállt apósa mellett, ami miatt bátyjával való kapcsolata meglehetősen feszültté vált. Károly mérgében megtette kedvenc törvénytelen fiát, a fiatal Monmouth herceget a testőrség parancsnokának. Jakab ellenségei, Buckingham és Ashley, felvetették, hogy Monmoutht törvényes utóddá kellene nyilvánítani. Ennek a lehetőségnek a lebegtetésével Jakabot, akinek csak két lánya volt (Mária és Anna), könnyen sakkban lehetett tartani.26 A parlament új ülésszaka 1667. október 10-én kezdődött, a frissen kinevezett lordpecsétőr felszólalásával.27 Bridgeman többek között elmondta, hogy a parlament összehívását, amelyet eredetileg július 25-ére terveztek, a béketárgyalások elhúzódása miatt kellett elhalasztani. Bejelentette, hogy a király korábbi ígéretének megfelelően a parlamentnek módjában lesz a hadikiadásokról szóló kimutatásokat megvizsgálni. A parlament köszönetet mondott az uralkodónak különféle intézkedéseiért, a hadsereg gyors leszereléséért és a lordkancellár menesztéséért, mire II. Károly így válaszolt: „Örülök, hogy tetteim megelégedettséggel töltik el önöket. Ami pedig Clarendon grófját illeti, biztosíthatom önöket, hogy többé semmilyen közügyben sem fogom őt alkalmazni.”28 Az alsóház hosszasan vitázott arról, hogy milyen formában is járjanak el a gróffal szemben. Végül a parlamenti felelősségre vonás (impeachment) mellett döntöttek. Bizottságot hoztak létre, amely november elejére nem kevesebb mint tizenhét pontba gyűjtötte össze a vádakat. Mindent összeszedtek Clarendon ellen, amit csak lehetett. A hűséges grófnak, aki a száműzetés hosszú évei során is végig Károly mellett volt, most még azt is felrótták, hogy annak idején levelezésben állt Cromwellel. Felhozták ellene korrupciógyanús ügyeit, visszaéléseit, törvénytelen bebörtönzéseket, Dunkerque eladását, hogy állandó hadsereget akart létrehozni, hogy pápistának nevezte a királyt és, hogy az ő ötlete volt a flotta két részre osztása, ami a medwayi katasztrófához vezetett. Az egyetlen pont, ami alapján 26

Ibid., 251–252. o. Hagyományosan a lordkancellár egyben lordpecsétőr és a felsőház elnöke is volt. Így volt ez Clarendon esetében is. A gróf leváltását követően II. Károly a lordkancellár hivatalát betöltetlenül hagyta, és Sir Orlando Bridgemant nevezte ki lordpecsétőrnek. A „gavallérparlament” hetedik ülésszaka 1667 októberétől 1668 májusáig tartott. 28 Architell Grey: Debates of the House of Commons from the Year 1667 to the Year 1694. 10 köt. London, 1769. I. köt. 1. o. 27

30

felségárulással lehetett vádolni az volt, hogy a háború során a királytól származó titkos információkat adott át az ellenségnek.29 A vádiratot az alsóház csak hosszú vita után szavazta meg, a lordok pedig bizonyítékok híján elutasították azt. Az elutasítást éles üzenetváltások követték a két ház között, amelynek során Jakab ismételten kiállt apósa mellett. Károlyt majd szétvetette a düh, így Clarendon jobbnak látta elhagyni az országot. Elutazása előtt még egy hosszú petíciót intézett a parlamenthez, amelyben ártatlanságát bizonygatta. A petíció hangnemét a két ház annyira arcátlannak találta, hogy végül – miután a petíciót a hóhérral égettették el – törvényben mondták ki Clarendon élete végéig tartó száműzetését (Act of Banishment).30 II. Károlyt nyomasztották az elmúlt hónapok eseményei. A háború kudarccal végződött. A parlament semmit se tett a korona sanyarú pénzügyi helyzetének enyhítése érdekében. Clarendon menesztése inkább szította, mint csillapította a kedélyeket, és a király miniszterei is csak egymással civakodtak. A rossz hangulatot legjobban az bizonyítja, hogy ebben az évben még a szokásos karácsonyi ünnepségsorozat is elmaradt a „víg uralkodó” udvarában.31 Károly kiutat keresett a válságból. A hagyományos felfogás szerint Clarendon bukását követően Angliát egy öt főből álló testület irányította – Clifford, Arlington, Buckingham, Ashley és Lauderdale –, amelyet a kortársak Cabalnak neveztek el. Ezt a szót kapjuk ugyanis, ha az öt név kezdőbetűit összeolvassuk. A szó jelentése („titkos összeesküvés”) is jelzi, hogy a testületnek sötét terveket és rendkívüli hatalmat tulajdonítottak.32 Valójában az igazi hatalom, különösen, ami a külpolitika irányítását illeti, végig II. Károly kezében volt. A Cabal tagjai gyakran egymással is szemben álltak, amit Károly ragyogóan ki tudott használni. A megbízhatatlan Buckinghamet például valószí29

Journal of the House of Commons. IX. köt. 9. o. Journal of the House of Lords. XII. köt. 161–162. o.; David Ogg: England in the Reign of Charles II. Oxford University Press, 1967. 316. o. Clarendon 1674-ben halt meg Rouenben. Élete utolsó éveit önéletrajza és History of the Rebellion című munkája írásával töltötte. 31 Hutton: Charles the Second, 253. o. 32 „Azok az emberek, akiket a király helyette [Clarendon helyett – B. Gy.] választott, a királyt és az országot olyan veszélyekbe sodorták, amelyeket ő elkerült volna, hiszen ezek a nemzet érdekeit Franciaország javára elárulták, néhányan pedig urukkal szövetkeztek, hogy a protestáns uralkodó osztályt is elárulják” – írta G. M. Trevelyan eredetileg 1942-ben megjelent munkájában. A Shortened History of England. London, Penguin, 1987. 30

31

nűleg csak azért tűrte meg, mert általa sakkban tudta tartani a nélkülözhetetlen Arlingtont. Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy Károlynak voltak egyéb miniszterei is, akik a Cabal tagjaihoz hasonló befolyással bírtak. A király így sokkal nagyobb mozgásszabadságot élvezett, mint Clarendon idején.33 Lord Ashley (a későbbi Shaftesbury gróf és nagy ellenzéki vezető), „az angol politika Jekyll és Hyde-ja”,34 aki volt I. Károly támogatója és ellenfele, Oliver Cromwell Államtanácsának tagja, de a restauráció előkészítője is, már 1661 óta a pénzügyekért felelt. Buckingham hercege, aki Ashleyhez hasonlóan jó kapcsolatokat ápolt a nonkonformistákkal, I. Jakab és I. Károly kegyencének a fia volt. II. Károly gyermekkora óta ismerte, és sajátjához hasonló életstílusa miatt kedvelte is. Sok szélhámosságot elnézett neki, de fontosabb hivatalt nem bízott rá. Lauderdale grófjának, aki a köztársaság kilenc éve alatt végig börtönben ült, Skócia kormányzása volt a feladata. A közutálat tárgyává vált, mivel skót létére vakon és kíméletlenül képviselte hazájában az anglikanizmust és a központi akaratot. A katolikus Thomas Clifford főhadbiztos volt. A Cabal népszerűtlenségéhez azzal járult hozzá, hogy a parlament alsó házában új módszerek segítségével próbált támogatást szerezni. Nyugodtan tekinthetjük a hosszú 18. század nagy politikai fegyvere, a „befolyásolás” (patronage) atyjának.35 Jól jövedelmező hivatalokat, pozíciókat, állami szerződéseket és nyugdíjakat juttatott parlamenti képviselőknek vagy azok hozzátartozóinak, barátainak, akik ezáltal a kormány lekötelezettjeivé és támogatóivá váltak.36 A Cabal tagjai közül egyértelműen kiemelkedett Henry Bennet, Arlington báró, akire II. Károly a külügyeket bízta.37 1668 és 1670 között a nagy munkabírású, több nyelvet folyékonyan beszélő és megvesztegethetetlen Arlington volt a legbefolyásosabb politikus. Az ő protezsáltjai foglalták el a legfontosabb nagyköveti és államtitkári pozíciókat. Ronald Hutton szerint, ha az 1660-tól 1667-ig terjedő időszakot „Clarendon kor33

Holmes: The Making of a Great Power, 111. o. Ogg: England in the Reign of Charles II, 330. o. 35 Holmes: The Making of a Great Power, 112. o. 36 L. erről Borus György: „Politikai játékszabályok Angliában a 18. század közepén”. AETAS, 1994. 53–71. o. 37 Arlington már 1662 óta államminiszter (Secretary of State) volt. Általában egyszerre két államminiszter volt hivatalban. Ők feleltek a legfontosabb kül- és belpolitikai ügyekért. 34

32

mányzatának” hívjuk, akkor az 1660-as évek végét még inkább nevezhetjük „Arlington kormányzatának”.38 Arlington határozott külpolitikai koncepcióval rendelkezett. 1657 és 1661 között, amikor Károly ügynökeként Spanyolországban tevékenykedett, személyesen tapasztalhatta meg, hogy az egykor félelmetes erejű királyság mennyire meggyengült. Spanyolország most már védelemre szorult a francia–holland összefogással szemben. Arlington úgy vélte, erre a szerepre Angliának kellene vállalkoznia, és a szövetség fejében jelentős kereskedelmi előnyöket kérhetne a spanyol birodalomtól. Ezt a politikát a hazai üzleti és kereskedelmi körök valószínűleg lelkesen támogatnák és – amit Arlington mindig szem előtt tartott – a közvélemény sem ellenezné. Spanyol világuralmi törekvésektől már nem kellett tartani. Az emberek többsége a hollandoktól vagy a franciáktól félt. Arlington szerint egyértelműen Franciaország volt az a hatalom, amelyik „általános egyeduralomra” tört. Franciaellenessége miatt XIV. Lajos 1662-ben nem is volt hajlandó elfogadni őt párizsi nagykövetnek.39 Arlington persze az általa elképzelt külpolitikai irányvonalat csak akkor képviselhette, ha az elnyerte II. Károly támogatását. 1667 őszén Károly és Arlington egyetértettek abban, hogy a francia–holland szövetséget fel kell törni. A király ezt a franciákkal való megegyezés útján kívánta elérni. Arlington viszont úgy vélte, hogy a hollandokkal kellene szövetkezni, akiknek most az volt az érdeke, hogy Franciaország ne kebelezze be Spanyol-Németalföld egész területét. Az angol diplomácia végül mindkét lehetőséggel megpróbálkozott. 1667 decemberében Arlington és Buckingham ajánlattal kereste fel a francia nagykövetet. Anglia kész volt XIV. Lajos hódításait elismerni. Ennek fejében két dolgot kért: Franciaország Hollandia helyett Angliával szövetkezzen, a tizenkét elfoglalt belga erőd közül pedig kettőt – Oostende-et és Nieuwpoortot – engedjen át Angliának. XIV. Lajos természetesen nem állt kötélnek. A hollandokkal való szövetséget, amíg csak lehetett, fenn akarta tartani, Angliának pedig csak akkor lett volna hajlandó átengedni területeket, ha az maga is hadat üzen Spanyolországnak.40 Az első 38 Ronald Hutton: „The Making of the Secret Treaty of Dover, 1668–1670”. The Historical Journal, 1986. 306. o. 39 Maurice D. Lee Jr.: „The Earl of Arlington and the Treaty of Dover”. The Journal of British Studies, 1961. 59–60. o. 40 Hutton: Charles the Second, 255. o.

33

diplomáciai próbálkozás kudarca megnyitotta az utat Arlington elképzelése előtt. Az Egyesült Tartományok és Franciaország már 1662 óta szövetségesek voltak. XIV. Lajos joggal tartott attól, hogy Anglia és az Egyesült Tartományok franciaellenes szövetséget köt. Az Orániai-ház újbóli hatalomra kerülése esetén erre könnyen sor kerülhetett volna. A francia király számára elsősorban ezért volt fontos a Johan de Witt vezette rezsim támogatása. Nagykövetnek Estrades grófot küldte Hágába, azzal a feladattal, hogy minden erejével támogassa a republikánus pártot az Orániaiakkal szemben. A francia–holland kapcsolatokat beárnyékolta az a tény, hogy az angol– holland háború idején a franciák meglehetősen későn siettek szövetségesük segítségére, és csak minimális mértékben vettek részt a küzdelemben. Franciaországnak az volt az érdeke, hogy a két tengeri hatalom minél jobban meggyengítse egymást, és egyik se kerüljön ki győztesen az összecsapásból. A másik feszültségforrás Spanyol-Németalföld lerohanása volt. Ez egy olyan problémának adott aktualitást, amely már régóta foglalkoztatta de Wittet. Világosnak tűnt, hogy a spanyolok hosszú távon nem lesznek képesek területük megtartására. Az egyik lehetséges megoldás a délnémetalföldi tartományok felosztása volt Franciaország és az Egyesült Tartományok között, ez azonban a két ország határainak egymáshoz simulását jelentette volna, amit a hollandoknak biztonsági okokból ajánlatos volt elkerülni. Az ütközőterületet fenn lehetett tartani akkor, hogyha a tíz tartományból a svájci kantonok szövetségének mintájára belga köztársaságot hoznak létre. Ez az elképzelés – amelyet XIV. Lajos egyáltalán nem vetett el – az amsterdami kereskedők ellenállásán bukott el, akik attól tartottak, hogy a változások a Scheldt folyó megnyitásához és Antwerpen újbóli felvirágzásához vezethetnek.41 A hollandokkal való tárgyalásokon Angliát Arlington protezsáltja, Sir William Temple képviselte. Az angol javaslat lényege az volt, hogy az Egyesült Tartományok és Anglia kössön szövetséget annak érdekében, hogy Spanyolországot és legfőképpen Franciaországot a devolúciós háború ésszerű lezárására kényszeríthesse. XIV. Lajos elutasító válaszát követően már II. Károly sem ellenezte ezt az irányvonalat. Más lehetőség nem volt a diplomáciai elszigeteltségből való kitörésre. Meg kellett mu41

A hollandok a Scheldt folyó torkolatát az 1648-as békeszerződés által felhatalmazva zárták le, tönkretéve ezáltal nagy riválisukat és gyakorlatilag az egész belga kereskedelmet.

34

tatni a franciáknak, hogy Anglia máshol is képes szövetségeseket találni. A hollandokhoz való közeledéssel a parlamentet és a közvéleményt is meg lehetett nyugtatni, ugyanakkor pedig XIV. Lajost az ellen a de Witt ellen lehetett hangolni, aki Vilmos herceg és az Orániai-ház útjában állt. De Witt nehéz helyzetben volt. Engedve a francia követelésnek, a hollandok még 1667 decemberében megígérték, hogy segítenek nyomást gyakorolni Madridra a francia követelések elérése érdekében. Az angol szövetséget leginkább de Witt politikai ellenfelei és az egyszerű nép akarta. Az általános rendi gyűlés franciaellenes csoportja hírtelen aktivizálta magát, Sir William Temple-t pedig ujjongó tömegek fogadták Hágába való megérkezésekor. De Witt egyszerűen nem tehette meg, hogy elzárkózzon a tárgyalások elől, vagy ne vegye komolyan azokat. A francia– holland szövetséget esze ágában sem volt felrúgni. Abban reménykedett, hogy az angol–holland tárgyalások hírére XIV. Lajos mérsékli területi követeléseit, és véget vet a háborúnak.42 A tárgyalásokon részt vett Christopher von Dohna gróf is a svédek képviseletében, akiknek bevonása valószínűleg Arlington kezdeményezésére történt.43 Jelenlétük elmozdulást jelentett a megszokott külpolitikai orientációjukhoz képest. Svédország általában Franciaország szövetségese volt, az utóbbi időben azonban megromlott a hagyományosan jó kapcsolat. A franciák a svédek ellenfeleivel, Dániával és Brandenburggal kötöttek megállapodásokat. Svédország X. Károly Gusztáv halálát követően, XI. Károly kiskorúsága idején (1660–1672) hanyatlásnak indult. A tárgyalásokba való bekapcsolódás jó lehetőség volt az ország megkopott presztízsének javítására. Említést érdemel Dohna gróf személyes elfogultsága is. Rokoni szálak fűzték az Orániai-házhoz, így az angol–holland megbékélés híve volt.44 1668. január 23-án megszületett Anglia, az Egyesült Tartományok és Svédország hármas szövetsége. A felek megállapodtak, hogy közvetítőként lépnek fel Franciaország és Spanyolország között, és erőfeszítéseket tesznek a devolúciós háború lezárása érdekében. Franciaország megtarthatja 1667-es hódításainak egy részét, de korántsem mindent. Amennyiben Franciaország ezt nem lenne hajlandó elfogadni, Anglia és az Egyesült 42

Herbert H. Rowen: „John de Witt and the Triple Alliance”. The Journal of Modern History, 1954. 4–7. o. 43 Hutton: „The Making of the Secret Treaty of Dover”, 300. o. 44 Clark: The Later Stuarts, 73–74. o.

35

Tartományok közösen háborút indít ellene, hogy rákényszerítse a korábbi határok helyreállítására. Ez utóbbit már a szerződéshez csatolt titkos záradékokban mondták ki.45 Időközben Lord Sandwich is sikeresen közvetített Portugália és Spanyolország között, és február 13-án a két ország békét kötött. A spanyolok a Németalföld megtartása fejében garantálták Portugália függetlenségét, amely így már nem szorult Franciaország támogatására. Nem kis diplomáciai teljesítmény volt ez Anglia részéről. Két hónap leforgása alatt két szövetségestől is megfosztották XIV. Lajost, miközben Spanyolország és Portugália nagyrabecsülését is elnyerték.46 Franciaország helyzete persze korántsem volt rossznak nevezhető. Miután XIV. Lajos januárban I. Lipóttal titkos szerződést kötött a Spanyol Birodalom felosztásáról, nem volt ellenére a devolúciós háború lezárása. Békekötési hajlandóságát sokkal inkább ennek tudhatjuk be, mint a hármas szövetség sikerének. A békeszerződést 1668. május 2-án, Aix-laChapelle-ben írták alá. Franciaország megtarthatta a tizenkét belga erődöt, és egyedül a Rajna menti Franche-Comtét adta vissza Spanyolországnak. A franciákat ettől függetlenül érzékenyen érintette a hármas szövetség létrejötte és különösen Johan de Witt „árulása”. A francia nagykövet, Estrades, rosszul mérte fel a főpenzionárius helyzetét. De Witt kezéből kicsúszott az irányítás. Ezt nem lett volna taktikus nyíltan beismerni, ugyanakkor hogyan is magyarázhatta volna el Estradesnek, hogy ő tulajdonképpen nem azért tárgyal az angolokkal, hogy szövetkezzen velük, hanem, hogy nyomást gyakoroljon XIV. Lajosra. Estrades bízott a hagyományos francia taktikában, és megpróbált szavazatokat vásárolni a tartományi rendi gyűlésekben. A megvesztegetésnek ezúttal nem sok értelme volt. Temple elérte ugyanis, hogy először az általános rendi gyűlés adta áldását a hármas szövetségre – megsértve ezzel az Egyesült Tartományok alkotmányát –, és csak azután fogadtatták el azt a hét tartományi rendi gyűléssel.47 De Witt korábban azt próbálta elhitetni a franciákkal, hogy a hármas szövetség valójában Spanyolországra kívánt nyomást gyakorolni a mielőbbi megállapodás érdekében. A főpenzionárius és az egész Egyesült Tartományok nagy szerencsétlenségére a franciák február második felében tudomást szereztek a hármas szövetség szerződésének titkos cikkelyeiről, 45

Holmes: The Making of a Great Power, 434. o. Hutton: Charles the Second, 255. o. 47 Rowen: „John de Witt and the Triple Alliance”, 8–9. o. 46

36

majd megtudták azok pontos tartalmát is. A titkot az angolok adták ki Ruvignynak, Franciaország londoni nagykövetének, valószínűleg azzal a szándékkal, hogy végleg elvágják a Franciaországot Hollandiához fűző baráti szálakat.48 Rendkívüli a jelentősége ennek a momentumnak a későbbi fejlemények szempontjából, beleértve az angol–holland forradalmat is. XIV. Lajos nemcsak arra jött rá, hogy először az Egyesült Tartományok ellenállását kell megtörnie, ha meg akarja szerezni Spanyol-Németalföldet, de arra is, hogy a hármas szövetséggel egy hatalmas franciaellenes koalíció alapjai teremtődtek meg. A két jelentős tengeri hatalom összefogása nagy stratégiai problémát jelentett Franciaország számára. Nem számíthatott sikerre a kontinensen, ha energiáit meg kellett osztania az egyszerre vívott szárazföldi és tengeri hadjáratok között.49 Ezen új veszély kialakulásáért XIV. Lajos személyesen Johan de Wittet okolta. Meggyőződése volt, hogy a hármas szövetség az ő műve volt. Az elkövetkező négy évet ezért az Egyesült Tartományok elleni büntetőhadjáratra való felkészüléssel töltötte, és közben mindent elkövetett, hogy aláaknázza a hármas szövetséget.50 A franciák ambícióitól való félelem eltompította a hollandok iránt érzett ellenszenvet, és az angol közvélemény a hármas szövetség hírét örömmel fogadta. II. Károly kihasználta a kedvező hangulatot, és a parlamenttől két dolgot kért: támogatást a flotta felszerelésére és ellátására, és annak mérlegelését, hogyan lehetne a protestáns nonkonformisták egy részét az anglikán egyházba integrálni. Ez utóbbit Károly talán azért kezdeményezte, hogy a tolerancia kiterjesztéséből politikai tőkét kovácsoljon. A király arra gondolhatott, hogy ha továbbra sem kap megfelelő anyagi támogatást a „gavallérparlamenttől”, új választásokat ír ki és learatja a nonkonformisták hálájából adódó politikai előnyöket.51 A korona anyagi helyzete annyira nehéz volt, hogy Anglia adott esetben képtelen lett volna teljesíteni a szerződésben vállalt kötelezettségeit. A parlament végül megszavazott 310 ezer fontot, amit borra és tömény szeszre kivetett adóból kívántak előteremteni. A tolerancia kérdésében – néhány támogató felszólalástól eltekintve – továbbra is hajthatatlanok voltak, és a többség azt kérte a király-

48

Ibid., 11–12. o. Kennedy: A nagyhatalmak tündöklése és bukása, 85–86. o. 50 Rowen: „John de Witt and the Triple Alliance”, 13–14. o. 51 Ogg: England in the Reign of Charles II, 341. o. 49

37

tól, nyilatkozatban ítélje el a nonkonformisták titkos istentiszteleteit. Károly ezt azonnal meg is tette.52 1668 májusát követően II. Károly és Arlington külpolitikai irányvonalai ismét eltérést mutattak. Arlington a hármas szövetséget akarta megerősíteni, míg Károly abban bízott, hogy a diplomáciai sikerektől megerősödve XIV. Lajossal is tud majd alkudozni. Nehézséget okozott, hogy a spanyolok – ígéretükkel ellentétben – anyagilag nem támogatták a hármas szövetséget, megtagadták a Svédországnak járó összegek kifizetését. Az angol– holland ellentétek sem szűntek még meg, folytatódott a piacokért való küzdelem. Az egymással rivális kereskedelmi társaságok nem voltak hajlandóak lényeges engedményeket tenni. A bizalmatlanságot fokozta, hogy az angol telepesek Suriname-ot még mindig nem hagyták el.53 A francia kezdeményezésre nem sokáig kellett várni. 1668 augusztusában Angliába érkezett Charles Colbert de Croissy (Jean Baptist Colbert pénzügyi főellenőr öccse), aki egyből az Egyesült Tartományok ellen irányuló szövetségre tett javaslatot. A felvetés leglelkesebb támogatója a megtépázott hírnevű Buckingham volt54, fő ellenzője pedig Arlington. Az államminiszter Temple segítségével azon dolgozott, hogy protestáns német hercegek, a szász választófejedelem és mások bevonásával kiszélesítse a hármas szövetséget. Arlington azt is hangsúlyozta, hogy a franciákkal addig nem szabad politikai szövetségről tárgyalni, amíg Anglia és Franciaország kereskedelmi szerződést nem köt. Károly is tisztában volt azzal, hogy alattvalóit – és legfőképpen az angol kereskedőket – mennyire aggasztja a francia flotta növekedése és a Colbert által 1667-ben bevezetett szigorú védővámok alkalmazása. A király ezeken a területeken várt engedményeket a franciáktól, és közölte, hogy azokat a további tárgyalások előfeltételének tekinti. II. Károly tehát ekkor még nem minden áron akart XIV. Lajossal szövetkezni. Sokkal inkább az lehetett a célja, hogy pozícióit több oldalról is megerősítse.55 52

Journal of the House of Lords, XII. köt. 1668. májusa. Lee: „The Earl of Arlington”, 62–63. o.; Hutton: „The Making of the Secret Treaty of Dover”, 300. o. 54 Buckingham azzal járatta le magát, hogy szeretőjévé tette Shrewsbury gróf feleségét, majd megölte az őt párbajra hívó grófot. Az egész ország arról pletykált, hogy a grófné apródnak öltözve nézte végig a saját férje halálát, majd szeretkezett Buckinghammel, akinek még meg sem száradt a vér a ruháján. Hutton: Charles the Second, 256. o. 55 Ogg: England in the Reign of Charles II, 337. o.; Lee: „The Earl of Arlington”, 63. o.; Hutton: „The Making of the Secret Treaty of Dover”, 300–301. o. 53

38

Fontos tudnunk ugyanakkor, hogy Károly egy senki által sem ellenőrizhető, titkos diplomáciai csatornával is rendelkezett Párizsban élő húgán, Henriettán keresztül, aki XIV. Lajos öccsének, az orléans-i hercegnek a felesége volt. 1669 márciusában Károly titkos tárgyalásokat kezdeményezett a francia királlyal. Az év elején két olyan esemény is történt, amely az angol királyt erre az elhatározásra vezethette. Francia–holland tárgyalásokról jött hír. Félő volt, hogy a felek megállapodnak Dél-Németalföld felosztásáról vagy átszervezéséről, felbomlik a hármas szövetség, és Anglia megint a diplomáciai elszigeteltség helyzetében találja magát.56 A másik eseményről kicsit részletesebben is szólnunk kell. 1669. január 25-ére II. Károly találkozóra hívta trónörökös öccsét, Jakabot, Thomas Cliffordot, Arlingtont és Lord Arundel of Wardourt. Ami ezeket a férfiakat összekötötte, az a katolicizmus volt. A yorki herceg az év elején döntötte el, hogy áttér a katolikus hitre.57 Kereste a kapcsolatot a környezetében lévő katolikusokkal és Arlingtonnal, aki hivatalosan anglikán volt, de valójában katolikus szimpatizáns. Az említett találkozót maga Jakab írja le visszaemlékezéseiben. Elmondása szerint a király „könnyekkel a szemében” beszélt arról, hogy – bár szeretné – nyíltan nem vállalhatja vallási meggyőződését. Ekkor döntötték el – ha hihetünk Jakabnak –, hogy XIV. Lajoshoz fordulnak a katolikus ügy előmozdítása érdekében.58 Nincs okunk azt feltételezni – mint ahogyan azt Lee teszi –, hogy ez a találkozó csupán Jakab fantáziájának a szüleménye volt, hiszen a később létrejött titkos megállapodás, annak tartalma, és az a tény, hogy az említett személyek mind tudtak róla, nagyon is valószínűsíti a leírtakat. Az azonban nyilvánvalónak tűnik, hogy a XIV. Lajossal való titkos tárgyalások ötlete csak Jakab számára volt új. Károly már hetekkel korábban leveleket váltott erről szeretett húgával, akit Minette-nek hívott.59 Károly kezdeményezését márciusban Arundel vitte Párizsba. Az angol uralkodó kész volt véd- és dacszövetséget kötni Franciaországgal, amenynyiben Anglia háború esetén katonai és anyagi támogatást kap, nem kell kilépnie a hármas szövetségből, és Franciaország nem növeli tovább hadihajói számát. Károly a hollandok elleni közös fellépésről nem tett említést, 56

Hutton: „The Making of the Secret Treaty of Dover”, 301. o. Ennek lehetséges okairól a későbbiek során ejtünk szót. 58 J. S. Clarke: The Life of James II. Collected Out of Memoirs Writ of His Own Hand. 2 köt. London, 1816. I. köt. 440–443. o. 59 Hutton: Charles the Second, 263. o. 57

39

viszont megígérte, hogy 200 ezer font fejében (ami pozíciói megerősítéséhez kellett) nyíltan áttér a katolikus hitre. Ezek elfogadása esetén tehát Károly kétkulacsos külpolitikája nagyfokú biztonságot és igen szabad mozgásteret biztosított volna Anglia számára.60 Csak találgatni tudunk viszont, hogy mi lehetett Károly valódi szándéka a katolikus hitre való áttérés ígéretével. Károly katolikus hite valószínűleg távolról sem volt olyan mély és őszinte, mint Jakabé. A király csupán eszközként használta a katolicizmust. Ez volt az, amivel XIV. Lajoshoz igazán közel lehetett kerülni, amivel nehéz anyagi helyzetén javítani tudott, ami Minette és Jakab szívének is kedves volt. Nem utolsósorban Károly ezzel tudta egyértelművé tenni Arlington számára, hogy hajthatatlan a XIV. Lajossal kötendő titkos szerződés kérdésében.61 Arlington nélkülözhetetlen volt. A tárgyalásokat titokban kellett tartani, az első miniszter elől azonban nemigen lehetett, és nem is volt ajánlatos eltitkolni azokat. Arlington franciaellenessége annyira közismert volt, hogy leváltása egyértelművé tette volna a király külpolitikai irányváltását. Magát Arlingtont kellett rávenni arra, hogy a megállapodást megkösse.62 XIV. Lajos Károly márciusi kezdeményezésére reagálva kifejtette: üdvözli az angol király vallási meggyőződését és terveit, egy éven át nem építtet újabb hadihajókat, felfüggeszti a hollandokkal folyó tárgyalásokat, viszont ragaszkodik a hollandok elleni közös fellépéshez.63 A tárgyalások elhúzódásának ez utóbbi követelés volt az egyik oka. A másik az volt, hogy Arlington ugyan beadta a derekát, és maga irányította a tárgyalásokat, úgy tűnik, mindent elkövetett annak érdekében, hogy azok ne vezessenek eredményre. 1669 szeptemberében például jelentős kereskedelmi engedményeket követelt a franciáktól, köztük az 1667-es védővámok törlését is, anélkül, hogy angol részről bármiféle ellensúlyozást ajánlott volna fel. II. Károly márciusban elbocsátotta Ormonde hercegét, Írország kormányzóját. Ormonde Arlington jó barátja volt, így az első miniszter a király lépését valószínűleg figyelmeztetésnek vette. Belátta, hogy nem ajánlatos szembehelyezkednie uralkodója akaratával. Ugyanakkor minden bizonnyal azt is felismerte, hogy Károly vallásos fogadkozását nem kell 60

Ibid., 264. o.; Hutton: „The Making of the Secret Treaty of Dover”, 301. o. Lee: „The Earl of Arlington”, 64–65. o. 62 Ibid., 65. o. 63 Hutton: „The Making of the Secret Treaty of Dover”, 301. o. 61

40

igazán komolyan venni, viszont az taktikai eszközként remekül felhasználható. Amikor az év végén a franciák megint tárgyalni kezdtek a hollandokkal, Arlington és Károly lépéskényszerbe kerültek. A francia–holland kiegyezést mindenképpen meg kellett előzni. Az új angol szerződéstervezetben a hollandok elleni háború feltételeként nem kevesebb mint egymillió fontot kértek előre, valamint további 600 ezer fontot évente, amíg a háború tart. Kikötötték egyúttal, hogy a háborúra csak Károly katolikus hitre való áttérését követően kerülhet sor. Ennek idejét nem határozták meg, de az azért járó 200 ezer fontot a szerződés megkötését követő hat hónapon belül kérték. Arlington azt remélte, hogy ezzel a zseniálisnak látszó taktikai húzással a háború elodázható és végső soron elkerülhető is lesz.64 Miután Károly a felére csökkentette a háborús évekre vonatkozó pénzügyi követeléseit, elhárult a fő akadály a szövetségkötés útjából. A részletek kidolgozását követően a titkos szerződést Doverben írták alá, 1670. május 22-én. A találkozót Minette testvéri látogatásának álcázták. Az aláírók angol részről Arlington, Clifford, Arudel és Belling65 voltak, francia részről pedig Colbert de Croissy nagykövet. A szárazföldi hadműveletek fő terhét Franciaország vállalta magára, a tengeri harcokét pedig Anglia. A hollandoktól elfoglalt területekből Angliának járt a Scheldt folyó torkolatánál lévő három sziget. Károly ígéretet tett, hogy „amint az országának ügyei lehetővé teszik”, megtér Rómához. XIV. Lajos csak ezt követően dönthetett a közös hadüzenet időpontjáról.66 Arlington és Károly ügyesnek tűnő, de rövidlátó taktikai elképzelése nem volt buktatóktól mentes. Az angol király óriási fegyvert adott XIV. Lajos kezébe azzal, hogy felelőtlenül írásba adta a katolikus hitre való áttérési szándékát. A másik problémát az jelentette, hogy mivel a doveri szerződés annyira titkos volt, hogy még a Cabal nem katolikus tagjai sem tudhattak róla, egy másik, fiktív szerződést is meg kellett kötni. Ebben azonban már természetesen azok a pontok, amelyek lehetővé tették II. Károly számára az események időzítését, nem szerepeltek.67 64

Lee: „The Earl of Arlington”, 65–67. o. A katolikus és több nyelvet kitűnően beszélő Richard Bellingnek Arlington és Clifford jó hasznát vette a tárgyalások során. 66 Holmes: The Making of a Great Power. 434. o. Ogg a szerződés teljes szövegét közli: England in the Reign of Charles II. 344–346. o. 67 Lee: „The Earl of Arlington”, 68. o. 65

41

Szomorú, megdöbbentő és egyben kínos esemény adott alkalmat a fiktív szerződéssel kapcsolatos tárgyalások elkezdésére. Alig egy bő héttel az után, hogy Minette visszatért Franciaországba „retiküljében” a titkos doveri paktummal, Károly szeretett húga iszonyú kínok között meghalt. Miután júliusban Bellefonds márki részvétlátogatásra Londonba érkezett, Buckingham felvetette, hogy viszonozza azt, és egyúttal elkezdi a tárgyalásokat XIV. Lajossal.68 Minette csupán huszonhat éves volt. „Váratlan halálával kapcsolatban elterjedt, hogy örökké féltékeny férje mérgezte meg, de valószínűbb, hogy hashártyagyulladásban hunyt el” – írja Szántó György Tibor. Ugyanezt feltételezi Ronald Hutton is.69 Mindkét szerzővel vitatkoznunk kell. A két kitűnő pszichiáter, Ida Macalpine és Richard Hunter (anya és fia) az 1960-as évek során meggyőzően bizonyította, hogy Minette annak a furcsa betegségnek lett az áldozata, amelytől többek között Stuart Mária, I. Jakab és elsőszülött fia, Henrik, Anna királynő, III. György és Nagy Frigyes porosz király is szenvedtek.70 A porfíriáról van szó,71 amelynek jellegzetes tüneteit (erős hasi fájdalom, hasmenés, hányás, gyors pulzus, álmatlanság, fejfájás, fényérzékenység) Minette esetében is megfigyelték és feljegyezték a halála előtti napokban és az azt megelőző három-négy év során. Maga XIV. Lajos is megjegyezte, hogy sógornője milyen gyakran panaszkodott hasi görcsökre, szúró fájdalomra. Történetünk szempontjából különös érdekességgel bír, hogy Minette idősebbik lánya, aki II. Károly spa68

Ogg: England in the Reign of Charles II. 346. o. Anglikán reformáció, angol forradalom. Budapest, Európa Könyvkiadó, 2000. 374. o.; Hutton: Charles the Second. 272. o. 70 Macalpine és Hunter: George III and the Mad Business. London, Pimlico, 1991. 219– 221. o. 71 A porfíria egy genetikai hiba által előidézett öröklődő betegség. Porfíriás rohamot akár egy erős megfázás vagy influenza is kiválthat, bármi, ami a szervezet normális működését megzavarja. Ilyen esetben a hemoglobin termelődés folyamata felborul, a porfirinnek nevezett toxikus anyagok túltermelődnek. Bejutva a vérkeringésbe megmérgezhetik az idegrendszert, az agyat is. Ha erős roham lép fel, a beteg önkívületi, hallucinációs állapotba kerül. Ida Macalpine és Richard Hunter két módon bizonyították felfedezéseiket. Egyrészt, megvizsgálták az említett történelmi személyiségek orvosainak feljegyzéseit, amelyek egyértelműen porfíriás megbetegedésekre utalnak. Másrészt, a Stuart- és Hannover-ház, valamint a porosz királyi család ma élő leszármazottai között több porfíriás beteget is találtak, valamint olyanokat, akik tünetmentesek, de hordozzák a porfíriára jellemző genetikai hibát. A betegség legjellemzőbb és legbiztosabb tünetét, az elszíneződött vizeletet, I. Jakab (Minette nagyapja), III. György és Nagy Frigyes esetében figyelték meg. 69

42

nyol király első felesége volt, tizennyolc éves korában ugyancsak porfíriában hunyt el. A spanyol örökösödési háború elkerülhető lett volna (III. Vilmos pedig egész uralkodása alatt sokkal nyugodtabb), ha ez az alattomos öröklődő betegség nem szól közbe, és Mária Lujza fiú utóddal ajándékozza meg férjét.72 Térjünk vissza a fiktív szerződéssel kapcsolatos tárgyalásokhoz. XIV. Lajos vállalta, hogy részt vesz a színjátékban. Végigtárgyalta Buckinghammel a doveri szerződés katolikus passzusaitól megfosztott változatát, és mindenki jól szórakozott, amikor a herceg nagy lelkesen hazaérkezett megbízatásából. Némi irritációra adott okot, hogy amikor Károly három be nem avatott minisztere két holland szigettel többet követelt, mint ami a doveri paktumban volt, a király támogatásáról biztosította őket. XIV. Lajos elképedt ezen az arcátlanságon, végül mégis belement ebbe az engedménybe, mire a második szerződés aláírására decemberben sor került. A londoni szerződésben bújtatott formában az a pénzösszeg is szerepelt, ami Károly katolikus hitre való áttéréséért járt. A hollandok elleni közös háború megindítását 1672 tavaszára tűzték ki. XIV. Lajos felvetette, hogy most már valamelyik szerződést tekintsék semmisnek, de Károly erre nem volt hajlandó. Jelentős bizonytalanság forrásává vált az a tény, hogy végül két eltérő tartalmú szerződés is érvényben volt.73 Feltűnő, hogy II. Károly katolikus hitbuzgalma a szerződések aláírását követően mennyire alábbhagyott. XIV. Lajos és Colbert de Croissy hiába is próbálták őt a pápával kapcsolatba léptetni, Károly mindig talált valami kifogást. Clifford unszolásának sem engedett, hogy különféle katonai egységek és helyi milíciák élére nevezzenek ki katolikusokat. Pedig ezt ekkor talán még különösebb felzúdulás nélkül meg lehetett volna tenni. A parlament és a közvélemény sokkal inkább a protestáns nonkonformistákkal volt elfoglalva, mint a katolikusokkal. 1670 júniusában lépett érvénybe 72

Macalpine és Hunter: George III and the Mad Business, 220–221. o. Talán Anglia 17. századi történelme is másképp alakul, ha I. Jakab elsőszülött fia kerül a trónra 1625-ben, és nem I. Károly, aki hibáival maga is nagyban hozzájárult az angol polgárháború kitöréséhez. A sokkal rátermettebbnek tartott Henriket 1612-ben vitte el a porfíria, szintén tizennyolc éves korában. Természetesen Henrik és Mária Lujza esetében is szándékos mérgezésre gyanakodtak. 73 Bizonytalanság van abban a tekintetben is, hogy Lajos melyik szerződést akarta semmisnek tekinteni. Hutton szerint az elsőt, Ogg szerint a másodikat, amelyet eredetileg is álszerződésnek szántak. Hutton: Charles the Second, 272. o. Ogg: England in the Reign of Charles II, 347–348. o.

43

a második „Imaháztörvény”, amely megemelte a büntetési tételeket. A börtönök megteltek a nem anglikán istentiszteleteket titokban látogatókkal. Skóciában Lauderdale még az angliainál is szigorúbb törvényt fogadtatott el az ottani parlamenttel. George Clark szerint „méltóságon aluli, de érthető” volt az, hogy Károly belement a titkos doveri paktumba, ha figyelembe vesszük, milyen pénzügyi nehézségekkel kellett megküzdenie. Az ötlet nem is volt eredeti. Richard Cromwell apja halálát követően szintén a franciákhoz fordult pénzügyi segítségért.74 A probléma az, hogy II. Károly esetében nem egyszeri, kétségbeesett, elhamarkodott döntésről volt szó. Általánosságban is elmondhatjuk, hogy Károlyt a személyes, rövid távú pénzügyi és politikai célok vezérelték, és nem a nemzeti érdek, a hatalmi egyensúly külpolitikai elve, vagy grandiózus katolikus-abszolutista tervek. Károly túlságosan kényelmes volt ahhoz, hogy ez utóbbit megkísérelje, franciabarát külpolitikája pedig azt bizonyítja, hogy a nemzeti érdek és a hatalmi egyensúly szempontjai hidegen hagyták. Csak akkor képviselte megfelelően országa kereskedelmi és biztonsági érdekeit, ha azok személyes érdekeivel találkoztak. 1669-től kezdve felelőtlen külpolitikát folytatott. Senki sem volt, aki ebben megakadályozhatta volna. A parlament a „dicsőséges forradalomig” ritkán és rendszertelenül ülésezett, és túl kevés információval rendelkezett ahhoz, hogy ellenőrizni tudta volna a külpolitikai döntéseket. Mi több, az ország alkotmányos hagyományai alapján ehhez nem is volt joga. Ráadásul II. Károly, mint láthattuk, még a legfontosabb miniszterei elől is képes volt eltitkolni sorsdöntő külpolitikai lépéseit. Az első miniszterek (Arlington, később Danby) saját meggyőződésük ellenére is kénytelenek voltak uralkodójuk elképzeléseit képviselni.75 Még szerencse, hogy Károly krízishelyzetben mindig képes volt engedni és váltani, és gyors tűzoltómunkával el tudta kerülni a nagyobb katasztrófát. A „gavallérparlament” kilencedik ülésszaka 1670. október 24-én folytatódott. Rövid köszöntője után II. Károly átadta a szót a lordpecsétőrnek. Bridgeman hosszasan ecsetelte őfelsége külpolitikáját (kivéve a titkos doveri paktumot természetesen, amelyről ő sem tudott). Emlékeztetett a hármas szövetségre, és ismertette a Savoyával, Dániával és Spanyol-

74 75

Clark: The Later Stuarts, 76. o. L. minderről bővebben Holmes: The Making of a Great Power, 93–104. o.

44

országgal kötött szerződéseket.76 Bridgeman szerint 1660 óta az angol flotta fenntartása évi 500 ezer fontot igényelt, a megváltozott körülmények miatt viszont most már 800 ezer fontra volt szükség. „Az utolsó holland háború kezdete óta a franciák hajóik nagyságát és számát úgy megemelték, hogy tengeri erejük háromszor akkora, mint korábban volt. A háború vége óta a hollandok is szorgalmasan gyarapították flottájukat” – mondta Bridgeman. „A dolgok ilyen állása mellett – vonta le a következtetést –, amikor szomszédjaink ily potensen fegyverkeznek, még a józanész is azt követeli, hogy őfelsége kellő előkészületeket tegyen, amelyekkel legalább lépést tud tartani szomszédjaival, ha nem is körözi le őket a hajók száma és ereje tekintetében.”77 A parlament szokatlanul gyorsan és készségesen megszavazta a kért kiegészítő támogatást. Ez részben a lordpecsétőr hatásos beszédének, részben viszont annak a korábban említett politikának az eredménye volt, amelyet Clifford 1668 óta az alsóházban folytatott. „Befolyásolás” útján több hangos ellenzékit is sikerült átcsalogatni a kormányoldalra. A parlament több forrásból kívánta a szükséges bevételt előteremteni: egyszeri jövedelem- és ingatlanadóból, sörre hat évre kivetett újabb fogyasztási adóból, megnövelt vámtételekből, valamint jogi eljárások után fizetendő illetékekből. A felsőház a legtöbb pénzügyi törvényjavaslatot megszavazta, amikor viszont az egyiket módosította és visszaküldte az alsóháznak, óriási alkotmányos vita kerekedett. Az alsóház szerint a lordoknak nem volt joga pénzügyi törvényjavaslaton változtatni.78 A vita még a Cabal minisztereket is megosztotta. Buckingham és Ashley a lordok mellett állt ki, míg Clifford és Arlington az alsóházat támogatta. II. Károly végül megunta a huzavonát és 1671. április 22-én véget vetett az ülésszaknak.79 Tette ezt részben azért, hogy fegyelemre intse a parlamentet, majdnem biztosak lehetünk azonban abban, hogy Károly elhatározásának nem ez volt a fő oka. 76 A Savoyaval kötött szerződés (1669. szeptember) lehetővé tette Anglia számára Villefranche kikötőjének használatát. Dániával kölcsönös segítségnyújtási megállapodást írt alá Anglia (1669. november). Az angol–spanyol szerződés (1670. július) Angliának megengedte az amerikai spanyol gyarmatokkal való kereskedést, Jamaicát angol területnek ismerte el, és garantálta a kalóztevékenység kölcsönös beszüntetését. 77 Journal of the House of Lords, XII. köt. 352–353. o.; Debates of the House of Commons, I. köt. 132–163. o. 78 Debates of the House of Commons, I. köt. 132–163. o. 79 Hutton: Charles the Second, 277. o.

45

Még március 10-én a parlament két háza baljóslatú petíciót intézett a királyhoz a „pápisták veszélyes megerősödésével” kapcsolatban. A dokumentum tíz pontban foglalta össze a jelenség okait. Első helyen említette, hogy Londonban egyre több katolikus és jezsuita fordul meg, „elcsábítva őfelsége jó alattvalóit”. Elpanaszolta, hogy a nagyvárosokban a nagykövetek házai mellett számos kápolna és egyéb misézésre alkalmas hely van, amelyeket az emberek minden korlátozás nélkül látogatnak. Felhívta a figyelmet a katolikus iskolákra, a „pápista katekizmus és más lázító könyvek” nyilvános árusítására, a hivatalnokok és bíróságok katolikusokkal szembeni elnéző magatartására, és a pápisták „nagy arcátlanságaira” Írországban, ahol a pápa által állítólagosan felszentelt érsekek és püspökök nyilvánosan megjelennek. A parlament két háza mindezek orvoslását kérte a királytól. Károly proklamációt adott ki, amelyben a jezsuita és római katolikus papokat az ország 1671. május 1-jéig történő elhagyására, a bírókat pedig a „pápista ellenszegülők” elleni törvények alkalmazására szólította fel. Parlamenti válaszában azért megjegyezte: „Gondolom senki sem csodálkozik azon, ha különbséget teszek a vallásukat mostanában megváltoztatók és azok között, akik ebben a hitben nevelkedtek, és apámat meg jómagamat is hűséggel szolgálták az elmúlt háborúkban.”80 A katolicizmustól való félelemnek mély gyökerei voltak Angliában. Ehhez jelentősen hozzájárult John Foxe, aki az I. Mária (1553–1558) alatti protestánsüldözéseknek állított emléket. A sokkoló illusztrációkkal ellátott Mártírok könyve, amely részletesen bemutatta a mintegy háromszáz protestáns máglyahalálát és egyéb szenvedéseit, a Biblia után a leggyakrabban forgatott könyvnek számított a 17. század során is.81 Törvény rendelkezett arról, hogy minden egyházkerületi templomban legyen belőle legalább egy példány. A protestánsok nem feledték, hogy a spanyolok ellen tizenöt éven át háborúzó I. Erzsébet ellen több nemzetközi katolikus összesküvést is szerveztek, és azt sem, hogy 1605-ben Guy Fawkes és katolikus társai kis 80

Debates of the House of Commons, I. köt. 132–163. o. Foxe 1563-ban megjelent könyvének eredeti címe Acts and Monuments (Cselekedet és tanúságtétel) volt, de mindenki csak a Mártírok könyveként ismerte (The Book of Martyrs). Azért ne feledkezzünk meg a katolikusok mártíromságáról sem. „A mai angol katolikus egyház hivatalosan összesen hatvanhárom világi mártírját tartja nyilván, akik mind Erzsébet uralkodása idején pusztultak el” – írja Szántó György Tibor. „A királynő titkosszolgálata mintegy hatszázötven katolikus papot vett listába, közülük idővel százharminchármat felakasztattak, kibeleztek és felnégyeltek, háromszázhetvenheten raboskodtak börtönben hoszszabb ideig, sokan tíz évnél is tovább.” Anglikán reformáció, angol forradalom, 145. o. 81

46

híján sikerrel jártak a parlament felrobbantására irányuló tervükkel. A protestánsok attól kezdve minden év november 5-én hálát adtak a Mindenhatónak a katolikus veszedelemtől való megmenekülésért. A katolikus vallással kacérkodó I. Károly parlament nélküli uralkodásának tizenegy éve alatt (1629–1640) aztán az angolok fejében a katolicizmus összekapcsolódott az önkényuralommal is.82 A köztársaság puritán diktatúrája nyomán érthető módon eltompult a pápistáktól való rettegés érzése, de teljesen nem szűnt meg. Az 1670-es évek legelején, amikor már nyilvánvaló volt a franciák rendkívüli ereje, és a Franciaország és Anglia közötti jövés-menés is találgatásokra adott okot,83 az elfojtott előítéletek és félelmek újra a felszínre törtek. Ezen a helyen kell érintenünk a restauráció utáni nyilvánosság kérdését. Jürgen Habermas német társadalomtudós immár klasszikussá vált munkájában a polgári nyilvánosságot „a közösséggé összegyűlt magánszemélyek világaként” határozza meg.84 Ennek első intézményei az angliai kávéházak és a franciaországi szalonok voltak. „Itt is, ott is ezek a központjai az eleinte irodalmi, azután már politikaivá váló kritikának, amelyben az arisztokratikus társaság tagjai és a polgári értelmiségiek között kezd kialakulni a kiműveltség egyenjogúsága” – írja. A szerző csak londoni kávéházakat említ, és azt állítja, hogy „a kávéházi társaság kizárólag férfiak számára volt nyitva”.85 Ebben a tekintetben Habermas történeti szociológiai alapműve pontosításra szorul. Nem csak Anglia, de Skócia és Írország városai is tele voltak kávéházakkal. A legelső kávéház Oxfordban nyílt meg 1650 körül. 1666-ra Bristolnak már négy kávéháza is volt. Az „okoskodó közönség” első intézményei Dublinban 1664-ben, Yorkban 1669-ben, Edinburghban és Glasgowban pedig 1673-ban jelentek meg, de olyan jelentéktelenebb városok is büszkélkedhettek kávéházakkal, mint Tumbridge Wells, Nottingham, Preston, Plymouth, Dorchester, Harwich, Yarmouth és 82

Holmes: The Making of a Great Power, 120–121. o. Ogg: England in the Reign of Charles II, 351. o. 84 Habermas, J.: A társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozása. Ford.: Endreffy Zoltán. Budapest, Osiris Kiadó, 1999. 81. o. 85 Ibid., 87–88. o. Habermas valószínűsíti, hogy a kávéházakat azért látogatták csak férfiak, mert az „okoskodás” gazdasági és politikai vitákra is kiterjedt, és nem volt meg „az a garancia, mint a szalonok efféle vitáinál, hogy ezek legalábbis közvetlenül következmények nélkül maradnak.” T. B. Macaulay szintén csak férfi kávéházi látogatókról ír. L. The History of England from the Accession of James II. 2 köt. London, J. M. Dent and Sons Ltd., 1934. I. köt. 283–286. o. 83

47

Amersham. Mindezt Steven Pincus kutatásai bizonyítják, mint ahogy azt is, hogy a kávéházakat nemre, társadalmi helyzetre és politikai nézetre való tekintet nélkül mindenki látogathatta és látogatta is.86 Azt Habermas is megemlíti, hogy a kávéház „összefogta a középosztály szélesebb rétegeit, beleértve még a kézművességet és szatócsokat is.”87 A kávézást a szegényebbek is megengedhették maguknak, hiszen a kávé semmivel sem volt drágább, mint a sör, és elég volt egy csészével meginni belőle. Az újságpénzt ugyanakkor meg lehetett spórolni, mivel a London Gazette példányait, a pamfleteket és más nyomtatott termékeket szabadon lehetett olvasni.88 Habermas nem véletlenül gondolta, hogy a kávéházakat nők nem látogatták, hiszen három olyan pamflet is fennmaradt, amely ezeket az intézményeket a nők nevében támadta. Arra vonatkozóan azonban semmi bizonyíték sincs, hogy ezeket a pamfleteket valóban nők írták. Pincus a tartalmuk alapján azt gyanítja, hogy valójában anglikán royalistákat kell keresnünk az írások mögött. Az anglikán royalisták a kávéházakban a hagyományos rend elleni lázadás központjait látták. Legalább annyira veszélyeseknek vélték őket, mint a nonkonformisták titkos összejöveteleit. Az első kávéházak abban az időszakban nyíltak meg, amelyet az anglikán royalisták leginkább szerettek volna elfelejteni. Maga Cromwell is nagy kávéivó hírében állt. Akárhogyan is, bizonyítottnak látszik, hogy a nők nemcsak látogatták a kávéházakat, de néhányan még tulajdonosai is voltak, és működtették is azokat.89 Susan Whymannak a Verney archívum feldolgozása alapján írott társadalomtörténeti munkájából is az derül ki, hogy a nőknek sokkal fontosabb szerepe volt a restauráció korabeli Angliában, mint eddig gondoltuk.90 Whyman könyvének elülső borítóját egy kora 18. századi festmény díszíti, amelyen Ralph Verney két hölgy társaságában kávézgat. A kávéház mögöttük lévő szegletében egy harmadik hölgy is látható.

86

Pincus: „Coffee Politicians Does Create: Coffeehouses and Restoration Political Culture”. The Journal of Modern History, 1995. 811–817. o. 87 Habermas: A társadalmi nyilvánosság, 88. o. 88 Pincus: „Coffee Politicians Does Create”, 817. o. 89 Ibid., 815–816; 826–828. o. 90 Sociability and Power in Late-Stuart England. Oxford University Press, 2002.

48

Steven Pincus azt is állítja, hogy a „habermasi értelemben vett polgári nyilvánosság” már a „dicsőséges forradalom” előtt is létezett.91 Valószínűleg feleslegesen vitatkozik ezen a ponton Habermassal. Ő ugyanis nem magának a polgári nyilvánosságnak a létrejöttét teszi az 1689 utáni időszakra, hanem a „politikailag működő nyilvánosság”-ét. Egészen pontosan ezt írja: „Politikailag működő nyilvánosság először Angliában jön létre a XVIII. század fordulóján. Azok az erők, melyek az államhatalomra befolyást kívánnak gyakorolni, az okoskodó közönségre hivatkoznak, hogy a követeléseket ezen új fórum előtt igazolják.”92 Még valóban évtizedeknek kellett eltelni a restauráció után ahhoz, hogy az ellenzéki erők elkezdjenek az okoskodó közönségre, a közvéleményre hivatkozni. Abban viszont Pincusnak igazat adhatunk, hogy az 1660 utáni polgári nyilvánosság még annál is fejlettebb volt, mint ahogyan azt Habermas bemutatta. A Britszigetek egész területén megtalálható kávéházak széles közönsége nagy érdeklődéssel vitatott meg bel- és külpolitikai kérdéseket egyaránt. A magánlevelezésekből származó információkat itt osztották meg az emberek egymással. Nem véletlen, hogy Arlington külön ügynököket alkalmazott a kávéházi pletykák és hírek begyűjtésére.93 A hatalom nem a művelt polgárság politikai ellenőrző szerepétől tartott, hanem a fékezhetetlen népharagtól, a tömeghisztériától, amely magával ragadhatta a parlamentben helyet foglalók egy részét is. Habermas is megjegyzi, hogy a kormány „a kávéházakat a politikai nyugtalanság melegágyainak” tekintette, és idéz abból a proklamációból, amelyet 1675-ben bocsátottak ki.94 A korona pénzügyi helyzete továbbra is aggodalomra adott okot. 1670ben a rendes jövedelem egy negyedmillió fonttal még mindig elmaradt a tíz évvel korábban megszavazott 1,2 milliótól. A következő évben még ennél is kevesebb folyt be. Az év elején Károly megkapta XIV. Lajostól az első nagyobb támogatást (150 ezer fontot), és az új kiegészítő juttatásokból is inkasszálódott egy kevés, óriási problémát jelentett viszont, hogy 1672-ben a korona a bankároknak körülbelül egymillió fontot volt köteles 91

Pincus: „Coffee Politicians Does Create”, 811. o. Habermas: A társadalmi nyilvánosság, 116. o. 93 Pincus: „Coffee Politician Does Create”, 821. o. 94 Habermas: A társadalmi nyilvánosság, 118. „Az emberek arra a szabadságra vetemedtek, hogy nemcsak kávéházakban, hanem más – mind magán-, mind nyilvános – helyeken és gyűléseken is az állam eljárásait kifogásolják és becsméreljék, rosszakat mondván oly dolgokról, melyekhez nem értenek, azon igyekezvén, hogy Őfelsége jó alattvalóinak elméiben általános gyanakvást és elégedetlenséget szítsanak és tápláljanak.” 92

49

visszafizetni. 1672 januárjában „kincstárzárlatot” (Stop of the Exchequer) rendeltek el. A törlesztések kifizetését meghatározatlan időre felfüggesztették, a hitelezőket pedig hatszázalékos többletkamattal kárpótolták.95 David Ogg szerint II. Károly és kormánya a fenyegető államcsőd miatt „mindent egy lapra tett fel” és abban bízott, hogy a sikeres háború kihúzza őket a bajból. Már csak a megfelelő indokot kellett megtalálni a hollandok megtámadására. Ronald Hutton ezzel szemben úgy látja, hogy a király és tanácsadói már 1671 nyarán elszánták magukat a háborúra. Geoffrey Holmes is így vélekedik. A „kincstárzárlat” nem valódi államcsődöt jelentett. A korona részben eleget tudott volna tenni pénzügyi kötelezettségeinek, a háború sikeres megvívása érdekében azonban a pénzeket szándékosan visszatartották. Az ötlet minden bizonnyal Cliffordtól származott.96 Az Egyesült Tartományok diplomáciai elszigeteltségéről a franciák már gondoskodtak. I. Lipót császár és a nyugati német hercegek semlegességet fogadtak. A svédek vállalták, hogy beszállnak a háborúba, ha valamelyik német herceg mégiscsak a hollandok segítségére sietne. A kölni választófejedelem és Münster püspöke a franciák szövetségese volt. Az Egyesült Tartományok csak Brandenburgra és – Arlington nagy bánatára – Spanyolországra számíthatott. Madrid felismerte, hogy ha a hollandok ellenállását megtörik, Spanyol-Németalföld sorsa is megpecsételődik. XIV. Lajos nem támogatta Arlingtont abban a törekvésében, hogy a spanyolokat ennek az ellenkezőjéről próbálja meggyőzni. A spanyolok átállása egybevágott elképzeléseivel, hiszen az lehetővé tette számára, hogy a hollandok legyőzésével egyidejűleg a spanyolok németalföldi területeiből is újabb darabokat szakítson ki.97 Az angol–holland viszony szándékos elmérgesítésére már augusztusban jó lehetőség adódott. Ekkor járt le William Temple nagyköveti megbízatása. Temple már Angliában tartózkodott; feleségét a Merlin nevű királyi jacht hozta haza. A Merlin kapitánya azt az utasítást kapta, hogy az Egyesült Tartományok flottájának hadihajói között haladjon el, és követelje az angol zászló előtti tisztelgést. A második angol–holland háborút lezáró 95

5 L. Proclamation Announcing the Stop of the Exchequer, 1672. In: Browning (szerk.): English Historical Documents, 352–353. o.; Holmes: The Making of a Great Power, 89– 90. o.; Hutton: Charles the Second, 283–284. o. 96 Ogg: England in the Reign of Charles II, 355. o.; Hutton: Charles the Second, 282. o.; Holmes: The Making of a Great Power, 90. o. 97 Hutton: Charles the Second, 283. o.; Ogg: England in the Reign of Charles II, 355. o.

50

bredai szerződés alapján ugyanis ez az angol hadihajóknak kijárt. Mivel ebben az esetben csak egyetlenegy hajóról volt szó, és az is csak egy jacht volt, a tisztelgés elmaradt. Az angolok játszották a sértődöttet, és igyekeztek kiélezni a kereskedelmi rivalizálásból fakadó ellentéteket is. Károly azt a George Downingot nevezte ki új hágai nagykövetté, akinek közismerten feszült volt a kapcsolata Johan de Wittel. Downing utazását decemberig halogatták, így a tavaszi hadiidényig már csak három hónapot kellett várni. A hollandok minden irreális követelés ellenére is békülékeny hangnemet ütöttek meg. Erősebb provokációra volt szükség. Downing három hét után hazatért. Most a hollandok küldtek békítő követet Londonba, de mire az március elején megérkezett, II. Károly már kiadta a parancsot a holland kereskedelmi flotta megtámadására. Néhány napnyi látszattárgyalás után Arlington, Buckingham és Lauderdale ultimátumot adott át a holland követnek, annak elutasítását követően pedig Károly hadat üzent az Egyesült Tartományoknak.98 Két nappal korábban, 1672. március 15-én, II. Károly engedékenységi nyilatkozatot adott ki, amelyben felfüggesztette a protestáns nonkonformisták (más néven disszenterek) és katolikusok elleni büntetőtörvényeket. Az előbbieknek engedélyhez kötött nyilvános, az utóbbiaknak pedig magánházakban való szabad vallásgyakorlatot biztosított. Károly bölcsebb volt annál, semhogy a doveri titkos paktumban vállaltakat teljesítse, és nyíltan rekatolizáljon. Az engedékenységi nyilatkozat kompromisszumos megoldásnak tekinthető. A király a katolikusok helyzetén egy általános türelmi rendelet segítségével javított, amelyet tanácsadói különböző okokból egyhangúlag támogattak. Clifford és Jakab a katolikusokon, Ashley és Buckingham a disszentereken kívánt segíteni. A többiek talán a prerogatívát akarták megerősíteni, vagy a disszenterek elégedetlenségéből fakadó veszélyeket remélték csökkenteni. Károly még erre az intézkedésre is nehezen szánta rá magát. Nem volt meggyőződve arról, hogy a nyilatkozat kibocsátása valóban jogában áll-e. Félelmei nem voltak alaptalanok. A törvények felfüggesztésének előjogát (suspending power) már a középkor óta gyakorolták az angol uralkodók. Semmilyen konkrét törvény sem

98

Hutton: Charles the Second, 282; 285. o.; Ogg: England in the Reign of Charles II, 355–356. o.

51

tiltotta annak alkalmazását, az általános elvárás azonban az volt, hogy a vallás terén az uralkodó se ezt, se diszpenzációs jogát ne alkalmazza.99 A harmadik angol–holland háború merőben eltért az első kettőtől. Most az Egyesült Tartományok fő ellenfele nem is Anglia, hanem Franciaország volt, és a hollandoknak elsősorban a szárazföldön kellett helytállniuk. Az óriási fenyegetettség miatt a hajók egyharmadát leszerelték és a tengerészek katonaként harcoltak.100 Az angol–francia hadiflotta számbeli fölénye így egyértelmű volt, bár a konkrét számadatokról semmi biztosat sem mondhatunk.101 Az egyesített flotta főparancsnoka Jakab, yorki herceg volt, közvetlen helyettese a francia D’Estrées. A holland flotta élén de Ruyter admirális állt. Angol szempontból a háború első három hónapja volt a meghatározó, ekkor dőlt el minden.102 Mint korábban utaltunk rá, Anglia még hadat sem üzent az Egyesült Tartományoknak, amikor II. Károly már kiadta a parancsot a holland kereskedelmi flottának a Wight-szigetnél történő megtámadására. A király nagy reményeket fűzött ehhez a nehezen minősíthető akcióhoz. A hatalmas Smyrna flotta olyan gazdag zsákmánnyal kecsegte99 A diszpenzációs jog révén az uralkodó egyeseket felmenthetett a törvény hatálya alól. Ogg: England in the Reign of Charles II, 352–354. o.; Hutton: Charles the Second, 284–285. o.; Az engedékenységi nyilatkozat (Declaration of Indulgence, 1672) szövegét l. Browning (szerk.): English Historical Documents, 387–388. o.; A diszpenzációs jog 13. századig (III. Henrikig) visszavezethető használatáról, az azzal kapcsolatos vitákról l. még Carolyn A. Edie: „Revolution and the Rule of Law: The End of the Dispensing Power, 1689”. Eighteenth-Century Studies, 1977. 100 Clark: The Later Stuarts, 78. o. 101 David Ogg szerint az angol–francia szövetség 98 hadihajóval, 6000 ágyúval és 34 000 emberrel rendelkezett, míg a hollandok csak 75 hajóval, 4500 ágyúval és 20 000 emberrel. George Clark könyvében ugyanezek az adatok 172, 5000 és 26 000 a szövetségesekre vonatkozóan, valamint 130, 4500 és ugyancsak 26 000 a hollandok esetében. Ogg: England in the Reign of Charles II, 358. o.; Clark: The Later Stuarts, 78. o. 102 Az erre az időszakra (1672. március–június) vonatkozó források közül a legfontosabbak közé tartoznak azok a jelentések, amelyeket Dánia londoni követe, Marcus Gjoe Falcksen küldött V. Keresztély dán királynak. Falcksen éppen a háború kezdetekor érkezett Angliába. 1669-től 1672-ig hágai követ volt, azt megelőzően pedig hét éven át szolgált Párizsban. A sokat tapasztalt diplomata éles látásról tanúskodó, elfogulatlan leveleit heti rendszerességgel küldte el uralkodójának. Falcksen igen közel került II. Károlyhoz és tanácsadóihoz is. Jelentéseiben a velük folytatott beszélgetéseiről ugyanúgy beszámolt, mint személyes tapasztalatairól. A Falcksen leveleket Harold A. Hansen dolgozta fel. „Opening Phase of the Third Dutch War Described by the Danish Envoy in London, March-June 1672”. The Journal of Modern History, 1949.

52

tett, amelyből a háború finanszírozását egy jó időre meg lehetett volna oldani. Károly nagy bosszúságára Holmes admirális szinte teljes kudarcot vallott. A londoni dán követ szerint ennek két fő oka volt. Egyrészt a hollandok megsejtették, hogy mi készül, és kereskedelmi hajóikat ágyúkkal szerelték fel. Másrészt Holmes egyedül akarta learatni a babérokat. A március 12-i támadást megelőzően találkozott a hajóival Algírból visszatérő Edward Spragge admirálissal, de nem tájékoztatta a tervekről. Holmes végül csak négy hajót zsákmányolt, a sajátjai pedig jelentősen megrongálódtak.103 A franciák által biztosított harminc hajó április 15-e helyett csak május 3-án érkezett meg, de az angol előkészületek sem voltak zökkenőmentesek. A hajók legénységének egy részét az utcáról kellett összefogdosni. Az egyesült angol–francia flotta május 19-én már Zeeland partjainál járt, de a sűrű köd a hollandok segítségére sietett. A szövetségesek ekkor a készletek feltöltése érdekében a Suffolk grófság partjainál található Southwoldiöbölben (eredeti nevén Solebay) kötöttek ki. Május 28-a hajnalán itt lepte meg őket de Ruyter. A yorki herceg nem számított rá, hogy a hollandok elhagyják sekély vizeik biztonságát. „Ha a szél nem hagy alább, és a hollandok hajnalhasadta előtt elérik Solebayt, az az angolok teljes pusztulását jelentette volna” – írta Gjoe Falcksen a dán királynak.104 A szövetségeseknek a horgonykötelek elvágásával az utolsó pillanatban sikerült elhagyniuk az öblöt. Észak-északkeleti irányban indultak el. Jakab utasításai alapján a flottának együtt kellett volna maradnia, D’Estrées azonban váratlanul délnek fordult és ezzel gyakorlatilag kivonta a francia hajókat a háború első nagy tengeri ütközetéből. A hollandok valószínűleg számítottak erre. Ők az előző háborúban már megtapasztalták, mennyit ér a francia szövetség. A három napon át tartó csatában egyik fél sem tudott döntően felülkerekedni. Az angoloknak nem sikerült megszerezni az Északi-tenger feletti ellenőrzést, és ezzel II. Károly szép reményei meghiúsulni látszottak.105 Ha a hollandok a tengeren döntő vereséget szenvedtek volna, a háborút valószínűleg be is lehetett volna fejezni. A szárazföldön ugyanis a franciák hatalmas túlerővel, megállíthatatlanul nyomultak előre. XIV. Lajos május 30-án átkelt a Rajnán, elfoglalta Utrecht tartományt és az északi területek 103

Hansen: „Opening Phase of the Third Dutch War”, 98–99. o. Ibid., 104–105. o. 105 Ibid., 100–108. o. 104

53

nagy részét. Hollandot és Zeelandot csak határterületeik vízzel való elárasztása mentette meg. Gyorsan pörögtek az események. A de Witt rezsim hetek alatt összeomlott. A francia inváziótól pánikba esett tömegek kiharcolták, hogy Zeeland és Holland oligarchiája fogadja el Vilmos herceget helytartójának. Nem sokkal később az Egyesült Tartományok közös rendi gyűlése a hadsereg és a hadiflotta főparancsnokává is kinevezte Vilmost. Johan de Wittet már augusztusban utolérte a végzet. A leköszönt főpenzionárius a Vilmos elleni összeesküvés vádjával fogva tartott bátyját, Corneliust látogatta meg a hágai börtönben. A felbőszült lakosok mindkettőjüket a főtérre vonszolták, lemeztelenítették, fellógatták, majd szó szerint darabokra aprították.106 A népharag e szörnyű megnyilvánulását az 1670 óta tartó, növekvő elégedetlenséggel és de Witt hatalomhoz való görcsös ragaszkodásával magyarázhatjuk, amely a békés politikai változást lehetetlenné tette. A földbirtokosok, a nem tengeri kereskedelemre specializálódott öt tartomány, a radikális kálvinisták és a közép- és alsóbb néprétegek egyre élesebben fordultak szembe de Wittel és a republikánus Loevestein párttal,107 akik elsősorban Holland és Zeeland, illetve azok oligarchiáinak érdekeit képviselték. Az utóbbiak minden külpolitikai realitást ignoráló, csak a kereskedelmi érdeket szem előtt tartó hozzáállása de Witt veszélyérzetét is eltompította. Külpolitikája kudarcot vallott, az ország szinte teljesen elszigetelődött. Decentralizációs belpolitikája ugyanakkor az Egyesült Tartományok meggyengüléséhez vezetett. A tartományok katonai téren nagyobb önállóságot kaptak, ami oda vezetett, hogy az ország hadserege hét különálló egységre esett szét.108 A háború nem úgy indult, ahogy Károly szerette volna, viszont Vilmos hatalomra kerülésével új lehetőség adódott. Úgy gondolta, unokaöccsével előnyös megállapodást köthet. Arlingtont és Buckinghamet bízta meg a tárgyalások lebonyolításával. Anglia többek között egymillió fontnyi háborús „jóvátételt” követelt, valamint – biztosítékként – öt zeelandi város átengedését az összeg kifizetéséig. Vilmos és a közös rendi gyűlés egyaránt 106

Williams: The Ancien Régime, 64–65. o. A párt neve onnan ered, hogy Johan de Witt apja és annak öt társa – Holland tartomány rendi vezetői – 1650-ben, II. Vilmos helytartóságának utolsó hónapjai alatt, Loevestein várában raboskodtak. 108 Williams: The Ancien Régime, 62–64. o. 107

54

elutasították ezeket a feltételeket. Buckingham kifejtette, hogy Vilmos angol és francia gyámkodás alatt országa biztos ura lehet, míg a nemleges válasz az Egyesült Tartományok pusztulását jelentheti. Mindhiába. A huszonegy éves helytartó már ekkor elhatározta, hogy életét a XIV. Lajos elleni küzdelemnek szenteli. Angliával békét akart, de más feltételekkel. Hozzálátott hát az ellenállás megszervezéséhez és szövetségesek kereséséhez.109 Arlington és Buckingham XIV. Lajos Utrecht melletti táborában megállapodtak a franciákkal, hogy egyik fél sem köt békét az Egyesült Tartományokkal a másik tudta nélkül. Ez volt a legtöbb, amit el tudtak érni. Antwerpenben még megpróbáltak nyomást gyakorolni a spanyol helytartóra, de itt sem jártak sikerrel. Az angol küldöttség kudarca azt jelentette, hogy II. Károly kénytelen volt folytatni ezt a napról napra népszerűtlenebbé váló háborút. A kormányzat hiába is remélte, hogy a holland ellenállás előbb-utóbb összeomlik. Július végén a francia sikerektől megriadt I. Lipót megszegte a francia királynak tett ígéretét, és a hollandok oldalára állt. Eközben Jakab céltalanul hajózgatott az Északi-tengeren. A holland flotta nem adta meg magát, de nem is volt hajlandó csatába bocsátkozni. A yorki herceg a kereskedelmi flottákra is eredménytelenül vadászott. Vészesen közeledett a parlament őszi ülésszaka, a dicsőséges győzelem viszont, amellyel az „engedékenységi nyilatkozat” okozta várható ellenállást csillapítani lehetett volna, elmaradt. Károly a parlament összehívását februárra halasztotta, bízva abban, hogy addig sikerül elfogadható békét kötnie.110 Károly felkészült a parlamenttel való küzdelemre, mert – Arlingtonnal egyetemben – attól tartott, hogy a hollandok megpróbálják majd a képviselőket és az angol közvéleményt propaganda útján a háború ellen hangolni. Mint látni fogjuk, ez a félelem egyáltalán nem volt alaptalan. Már 1673 januárjában elfogtak (és ki is végeztek) két holland ügynököt, akik valószínűleg Orániai Vilmos személyes megbízottai voltak.111 A király a vezető kormányzati posztokon jelentős változtatásokat hajtott végre. Az öreg és beteges lordpecsétőrnek mennie kellett. Bridgeman nem volt hajlandó szentesíteni az „engedékenységi nyilatkozatot”. Helyét Ashley Cooper, immáron mint Shaftesbury gróf vette át lordpecsétőrként.112 Shaftesbury jó választásnak tűnt. Nagy szónok volt, aki a király törekvéseit ekkor még 109

Ogg: England in the Reign of Charles II, 362–364. o. Hutton: Charles the Second, 290–292; 295. o. 111 Ogg: England in the Reign of Charles II, 364. o. 112 L. a 27. lábjegyzetet. 110

55

minden téren támogatta. A másik jelentős változtatás Cliffordnak az államkincstár élére történő kinevezése volt.113 1672 során az angol nyilvánosság jelentős változáson ment keresztül. A második és harmadik angol–holland háború közötti időszakban a közvélemény erősen megosztott volt a külpolitikai helyzet megítélése tekintetében. A többség – és elsősorban az anglikán royalisták – az Egyesült Tartományokban látta a fő veszélyt. A restaurációs rendszerrel szembenállók ugyanakkor Franciaország általános egyeduralmától tartottak. Nincs mit csodálkoznunk azon, hogy a többség az alig kétmilliós kis Egyesült Tartományoktól félt. A spanyolok világuralmi törekvései ugyanis azt mutatták, hogy igazán nagy hatalomra kereskedelmi és gazdasági úton lehet szert tenni, amely téren a hollandok meglehetősen sikeresek voltak. A kortársak úgy láttak, az lehet a föld ura, aki a tengereket és a világkereskedelmet ellenőrzi. Az Egyesült Tartományok ráadásul köztársaság volt, amely a monarchia ellenségeit és általában minden vallási és politikai üldözöttet befogadott. Nem utolsósorban, 1650 óta de Witt és a republikánus Loevestein párt irányította az országot, akik a Stuartokkal rokon és azokat támogató Orániai-házat a háttérbe szorították.114 Az angol radikálisok ezzel szemben a hollandokban a protestantizmus és a szabadság bajnokait látták, akikre a katolikus nagyhatalmak elleni küzdelemben számítani lehetett. Szerintük a valódi veszélyt XIV. Lajos jelentette, aki Nagy Károly birodalmának újrateremtéséről álmodott, az angol–holland ellenségeskedés pedig ostoba módon nagyban elősegítette e terv megvalósulását. Spanyol-Németalföld 1667-es lerohanása óta egyre többen adtak hitelt ennek a nézetnek.115 A harmadik angol–holland háború kitörése előtt a külpolitikai helyzet mindkét interpretációja hihetőnek tűnt. Az emberek könnyen azt gondolhatták, hogy míg a hollandok a kereskedelmi monopólium révén, addig a franciák katonai erejükkel akarják elérni az általános egyeduralmat. A kérdés csak az volt, melyikük jelentette a nagyobb és közvetlenebb ve113

Hutton: Charles the Second, 296. o. A Stuart-Orániai kapcsolatról l. Pieter Geyl: Orange and Stuart, 1641–1672. London, Phoenix Press, 2001.; Simon Groenveld: „The House of Orange and the House of Stuart, 1639–1650: A Revision”. The Historical Journal, 1991. 115 Steven Pincus: „From Butterboxes to Wooden Shoes: The Shift in English Popular Sentiment from Anti-Dutch to Anti-French in the 1670s”. The Historical Journal, 1995. 333– 343. o. 114

56

szélyt. A háború előestéjén a többség még a kormányzatnak hitt. Az első három hónap eseményeinek a hatására aztán egyre többen változtatták meg a véleményüket és fordultak szembe a háborúval. A kávéházakban megszólaltak az első kritikus és franciaellenes hangok. A franciák látványos katonai sikereit követően senki sem gondolhatta többé komolyan, hogy a katasztrófa szélére sodródott hollandok jelentették a legnagyobb veszélyt Angliára. Most már sokan attól tartottak, hogy ha az Egyesült Tartományok elesik, a franciák következő állomása maga Anglia lehet. Az a tény, hogy a solebayi tengeri csatában a franciák gyakorlatilag cserbenhagyták angol szövetségeseiket, csak megerősítette ezt a félelmet. Végül, ha a hollandoknak voltak is világuralmi törekvéseik, az azért felelős de Witt rezsim többé már nem létezett. Itt volt hát az ideje, hogy az angolok a hollandokkal megbékéljenek, és közösen forduljanak szembe Franciaoszággal.116 A francia hegemóniától való rettegés összekapcsolódott a katolicizmustól és a királyi önkényuralomtól való félelemmel. A február elején újra összeülő parlament Shaftesbury nagyhatású beszéde után – amelyben a gróf az angol–holland szembenállást a Róma és Karthágó közötti kibékíthetetlen ellentéthez hasonlította – még jelentős pénzsegélyt szavazott meg. Egyúttal azonban kinyilvánította, hogy vallással kapcsolatos büntetőtörvényeket kizárólag a parlamentnek van joga felfüggeszteni, és törvényt kezdeményezett a disszentereket sújtó büntetések eltörléséről. Az alsóháznak tíz napot kellett várnia a király reagálására, amelyet egyáltalán nem talált kielégítőnek. Károly ugyanis arról beszélt, mennyire felzaklatta, hogy nyugtalanságot kelt az a nyilatkozat, amelyet éppen az ország nyugalma érdekében bocsátott ki, és hogy a parlament megkérdőjelez egy vallási vonatkozású előjogot, amelyre korábban még sosem volt példa. „Őfelségét meglehetősen félreinformálták – szólt az alsóház határozott válasza – hiszen ilyen jogot Őfelsége elődei közül senki sem követelt, vagy gyakorolt.”117 II. Károly tanácsadói közül egyedül Arlington gondolta úgy, hogy a királynak meg kellene hátrálnia. Károly a felsőházhoz fordult segítségért. Miután a lordok annak a véleménynek adtak hangot, hogy vallási türelmet csak parlamenti úton lehet gyakorolni, a király visszavonta engedékenységi nyilatkozatát. Az alsóházban megjegyezte: 116

Pincus: „From Butterboxes to Wooden Shoes”, 343–346; 354–357. o. Journal of the House of Commons, IX. köt. 256–258. o.; Debates of the House of Commons, I. köt. 163–178. o. 117

57

„Remélem, ugyanakkor, hogy önök is teszik a dolgukat; emlékeztetnem kell önöket, ugyanis, hogy majdnem öt hét telt el azóta, hogy támogatást kértem, amit önök egyhangúlag meg is szavaztak. Ez itthoni dolgaimnak is lendületet adott, meg a külföldi ellenségeimet is elkedvetlenítette, de a látszólagos késedelem új bátorsággal vértezte fel őket, és úgy tudni erre a nyárra nagyobb flottával készülnek, mint valaha.”118

A parlament tette a dolgát, a király végül 1,2 milliós támogatást kapott, de az ülésszaknak ezzel még nem volt vége. Két további törvényjavaslat is kidolgozásra került. Az egyik, a disszenterek helyzetén javítani kívánó, a parlament ülésszakának március 29-i berekesztése miatt elbukott. A másik eskütörvény (Test Act) néven vált ismertté. Az új törvény a vallásukat komolyan vevő katolikus tisztségviselőket megfosztotta állami hivataluktól. Minden polgári és katonai tisztségviselőtől megkövetelte ugyanis az átlényegülés tana elleni nyilatkozatot, az uralkodó egyházfőségét elismerő esküt és hűségesküt, valamint az anglikán úrvacsorán való részvételt.119 A „gavallérparlament” tizedik ülésszaka egyértelmű fordulatot jelzett: a protestáns fanatikusoktól való félelmet kezdte felváltani a katolicizmustól és királyi önkénytől való rettegés. Az ülésszak vitái során a pártosodás jelei is megmutatkoztak. Lassan körvonalazódni látszott két szembenálló csoport: a korona jogosítványait hűségesen védő Court és az azzal rivális Country. II. Károly engedett, és igen nagy árat fizetett a parlamenti támogatásért. Ezt diktálta a józan ész, de ezt követelte XIV. Lajos is. A francia király számára a katolicizmus ügyénél fontosabb volt az angol katonai segítség. Az angol közvélemény gyors változásához nagyban hozzájárult a holland propaganda. 1673 tavaszán bukkant fel Angliában Az angol nép felhívása a nemzet nagy tanácsához, a parlament alsó és felső házához, a whitehalli titkos összeesküvésről című pamflet, amelynek szerzője minden valószínűség szerint Orániai Vilmos propagandistája és fizetett ügynöke, Peter du Moulin volt.120 A pamflet a már korábban említett félelmeket 118

Journal of the House of Commons, IX. köt. 265–266. o. Holmes: The Making of a Great Power, 457. o. Az eskütörvény egyértelműen a katolikusok ellen irányult, de természetesen sújtotta mindazokat a disszentereket is, akik vallási konformitásukat nem voltak hajlandóak bizonyítani. A törvény a parlament tagjaira nem vonatkozott. 120 England’s appeal from the private cabal at Whitehall to the great council of the nation, the lords and commons in parliament assembled (1673). Peter du Moulin egy francia hugenotta volt, aki a restauráció idején emigrált Angliába. Arlington protezsáltjaként az angol diplomáciai szolgálat tagjává vált. Később a hármas szövetségtől való elfordulás miatt szembekerült az első miniszterrel. A harmadik angol–holland háború kirobbanása után az 119

58

erősítette fel, és összefüggésbe hozta azokat a király belpolitikájával. Hatásossága ebben rejlett. A szerző XIV. Lajos általános egyeduralmi törekvéseit hangsúlyozta. Azzal érvelt, hogy az orániai herceg hatalomra kerülésével minden megváltozott, az Egyesült Tartományok többé nem jelentett veszélyt, a háború további folytatása pedig csak azt tenné lehetővé, hogy a francia király „az egész keresztény világot meghódítsa és birodalmának határait korlátlanul kiterjessze”. Sejtetni engedte egyúttal, hogy a katolikus abszolutista XIV. Lajossal való szövetségnek és Károly egyes belpolitikai lépéseinek – mint például a protestáns Ormonde leváltása – köze lehet egymáshoz.121 A közvélemény terén bekövetkezett fordulat 1673 nyarán vált teljessé. Az eskütörvény következtében Clifford lemondott a főkincstárnokságról. Ennél lényegesen fontosabb azonban, hogy maga a yorki herceg is megvált főadmirálisi posztjától, nyilvánvalóvá téve ezzel katolikus meggyőződését. Az a tény, hogy a trónörökös pápista volt, mindent új fényben világított meg. A királyné meddő volt, de Károly nem volt hajlandó elválni és újraházasodni, hogy törvényes fiú utódról gondoskodhasson. Lehet, hogy engedékenységi nyilatkozatával már katolikus öccse útját akarta egyengetni? A király a katolikus abszolutista XIV. Lajossal szövetségben harcolt a protestáns Egyesült Tartományok ellen. Ha a hollandok elbuknak, és Jakab a trónra kerül, ki akadályozza meg az új királyt abban, hogy francia támogatással katolikus abszolutizmust építsen ki? Ezek a félelmek foglalkoztatták az angol közvéleményt.122 Jakab első felesége, Anne, 1671 tavaszán meghalt.123 1673 folyamán a trónörökös újranősülési szándéka megint csak izgalmakra adott okot. A yorki herceg katolikus feleséget akart. Egy ideig úgy tűnt, hogy az igen vonzó innsbrucki főhercegnő lesz az új hitvese, ám amikor I. Lipót első Egyesült Tartományokba menekült, és felajánlotta szolgálatait Vilmos hercegnek. Londonban valóságos ügynökhálózatot épített ki. Együttműködött az angol parlamenti ellenzékkel. Lázító pamfletek ezreit csempésztette a szigetországba. L. erről részletesen K. H. D. Haley: William of Orange and the English Opposition. Oxford, Clarendon Press, 1953. 121 Pincus: „From Butterboxes to Wooden Shoes”, 333–334.; 353–354. o. 122 Macleod: Dynasty: The Stuarts, 295–296. o.; Prest: Albion Ascendant, 43. o. Clifford egy hónappal a lemondását követően meg is halt. 123 Anne Hyde csupán harminchárom éves volt. Apja – Clarendon gróf – bukása és száműzetése megviselte és tönkretette. Barátai zömét elveszítette, magányossá vált. Egyre erősödő katolikus szimpátiája csak fokozta elszigetelődését. Anne a magányos órákat leginkább evéssel töltötte. Csúnyán elhízott.

59

felesége elhalálozott, a császár bejelentette, hogy ő maga veszi el a szép főhercegnőt. Az osztrák frigyet senki sem ellenezte volna. Gilbert Burnet is csodálkozott, hogy bár a házasságkötési tárgyalásokról mindenki tudhatott, „mégsem fordult senki a királyhoz azzal a kéréssel, hogy akadályozza meg a pápista egybekelést”.124 Amikor viszont kiderült, hogy Jakab az innsbrucki főhercegnő helyett az alig tizenöt éves Modenai Máriát veszi el, nagy felzúdulás támadt. Köztudott volt ugyanis, hogy a választás XIV. Lajos közvetítésével történt. A szerencsétlen kis itáliai hercegnőben sokan francia ügynököt láttak. Nincs ezen mit csodálkozni. Épp elég gyanakvásra adott okot már az is, hogy II. Károlyt francia szeretők vették körül. Ezek közül kiemelkedett Louise de Kerouaille, Portsmouth hercegnője, aki alighanem tényleg Lajos ügynöke volt. Mindez jól mutatja, hogy az angolok nem egyszerűen a katolicizmustól tartottak. A pápista hisztériát a francia befolyástól való félelem táplálta, és az abszolutizmustól való rettegés ugyanezen ok miatt erősödött fel.125 Az 1673-as fordulat jelentősége abban áll, hogy ettől az időtől kezdve a katolikus abszolutizmustól való félelem, a franciaellenesség és a Stuartokkal szembeni bizalmatlanság már olyan szintet ért el, ami lehetővé tette volna azt, hogy a „dicsőséges forradalom” akár tíz-tizenkét évvel korábban megtörténjen. A kül- és belpolitikai viszonyok szerencsés összejátszása esetén ez bekövetkezhetett volna. 1673 őszére bebizonyosodott, hogy az Egyesült Tartományok képes ellenállni a francia–angol nyomásnak. Orániai Vilmos hatalomra került, pozíciója – ha nem is volt hullámvölgyektől mentes – fokozatosan erősödött. Európa-szerte egyre többen ismerték fel a franciákkal szembeni összefogás szükségességét. A forradalom legfontosabb előfeltételei adottak voltak. A kedvező pillanatra végül 1688-ig kellett várni.

124

History of His Own Time. London, 1815. I. köt. 467. o. Macleod: Dynasty: The Stuarts, 297–299. o.; Pincus: „From Butterboxes to Wooden Shoes”, 351–353; 358. o. 125

60

II. A WESTMINSTERI BÉKÉTŐL AZ ANGOL–HOLLAND SZÖVETSÉGIG

1673 nyarán II. Károly még tele volt optimizmussal. A franciák elfoglalták Maastrichtot, és XIV. Lajos megígérte, hogy csapatai támadásukkal elvonják a holland hadsereg nagy részét Zeeland partjaitól, amíg az angolok a tenger felől támadják azt. A Rupert herceg (Károly unokabátyja) főparancsnoksága alatt álló flottának az eredeti tervek szerint egy nyolcezer fős hadsereget kellett volna partra tennie. Nagy szerencse, hogy ennek a szedett-vedett, teljesen kiképzetlen és rosszul felszerelt társaságnak végül nem kellett harcolnia. A Napkirály nem akarta, hogy az angolok a csatorna túlsó oldalán is megvessék a lábukat, így valójában nem támadásra, hanem passzivitásra utasította flandriai hadvezéreit. Francia támogatás nélkül az angoloknak esélye sem volt arra, hogy sikeres inváziót hajtsanak végre. A hollandok elkerülték a nagyobb nyíltvízi ütközeteket. Rajtaütésszerűen támadták az angol hajókat, és midig időben visszahúzódtak jól megerősített partvonaluk homoktöltései mögé. Károly felismerte a vállalkozás reménytelenségét, de szeptemberig még fenntartotta a nyomást, hogy a kölni békekonferencián az angol küldötteket kedvezőbb helyzetbe hozza. Időközben a hollandok megszerezték Ausztria, Spanyolország és Elzász támogatását is. Szeptemberben Naarden elfoglalásával első ízben arattak győzelmet a franciák felett. Októberben szövetségeseik támogatásával elfoglalták Bonnt. A sikersorozatot Új-Amszterdam visszafoglalásával koronázták meg.1 A parlament 1674. október 20-án kezdődő őszi ülésszaka nem sok jót ígért. Az alsóház első „alázatos óhaja” az volt, hogy a yorki herceg házasságára ne kerüljön sor, és Jakab csak protestáns nőt vehessen feleségül. 1

Ronald Hutton: Charles the Second: King of England, Scotland and Ireland. Oxford, Clarendon Press, 1989. 302–309. o.

61

Károly erre úgy reagált, hogy azon nyomban elnapolta az ülést egy héttel.2 Október 27-én a király bejelentette, hogy a kölni béketárgyalások nem vezettek eredményre, amiért a hollandok voltak okolhatók. „Hódítók megvetésével bántak követeimmel, és nem úgy, ahogyan az az ő helyzetükben lévőktől elvárható lenne. Nem a békén jár az eszük” – mondta Károly, és újabb támogatást kért a háztól.3 Közölte, hogy a trónörökös házassága már megköttetett, azt semmissé nyilvánítani nem lehet. A ház a király válaszát elutasította, részletesen kifejtette a házassággal kapcsolatos félelmeit, és megtagadta a háború további finanszírozását.4 A restauráció óta ennyire még sohasem csúszott ki az irányítás a kormányzat kezéből. II. Károly november 4-én véget vetett a „gavallérparlament” tizenegyedik ülésszakának. Másnap a Guy Fawkes-féle összeesküvés évfordulója nagy katolikusellenes tüntetésekre adott alkalmat. Sokat elárul, hogy ez alkalommal a szokásos pápaégetés mellett franciákat ábrázoló bábukat is felgyújtottak vagy használtak céltáblának.5 Külön aggodalomra adott okot, hogy a skót parlament ugyancsak megmakacsolta magát, valamint hogy Írországból is rossz hírek érkezett. A skót ellenállásról nem Károly tehetett. Annak okai Lauderdale egyre autokratikusabb vezetési stílusában és a háború okozta gazdasági nehézségekben keresendők. A sértődöttek szervezkedésének eredményeként a skót parlament november közepén úgy döntött, nem szavaz meg támogatást addig, amíg a királyt az ország sanyarú helyzetéről nem tájékoztatják. Írországban az Essex kormányzó és a pénzügyekért felelős Ranelagh közötti személyi ellentétek megnehezítették a dublini államtanács kordában tartását, amely a gazdasági recesszió miatt és a katolikusokkal szembeni még erélyesebb fellépés érdekében akart a királyhoz fordulni.6 A Cabal széthullása – amely Clifford lemondásával indult el – Shaftesbury menesztésével folytatódott. A lordkancellár ugyan októberi parlamenti beszédében a háború folytatása mellett érvelt, Károly valószínűleg nem alaptalanul gyanította, hogy a gróf titokban az ellenzéket támogatta, és Jakab házasságát akarta megakadályozni. A yorki herceg és Shaftesbury sohasem kedvelték egymást, az előbbi katolizálását követően 2

Journal of the House of Commons, IX. köt. 281–282. o. Ibid., 282–283. o. 4 Ibid., 284–285. o. 5 David Ogg: England in the Reign of Charles II. 2. kiad. Oxford University Press, 1967. 6 Hutton: Charles the Second, 309–312. o. 3

62

pedig gyűlölt ellenségekké váltak. A gróf leváltására minden bizonnyal Jakab biztatta bátyját. Shaftesbury utóda a köztiszteletben álló jogász és korábbi főügyész, Heneage Finch (1674-től Nottingham grófja) volt.7 A Cabal három megmaradt tagjára az 1674. január 7-én újra összeülő parlament zúdított össztüzet. Lauderdale-t elsősorban kormányzati önkénnyel vádolták. Elmozdítását egyhangú határozatban kérték a királytól. A Buckingham elleni vádak egy egész listát képeztek. Az alsóház szerint miatta bomlott fel a hármas szövetség, az ő sugallatára született meg az engedékenységi nyilatkozat, az ő tanácsára támadták meg hadüzenet nélkül a holland kereskedelmi flottát és indítottak háborút a parlament tudta nélkül. Buckingham hiába próbált mindent Arlingtonra kenni, annyi zagyvaságot hordott össze, hogy a ház az elbocsátását kérte, amit a király ( a Lauderdale-re vonatkozó petícióval ellentétben) el is fogadott. Ezek után Arlingtonon volt a sor. Az első miniszter ellen a külpolitikai vonatkozású vádak mellett főleg a pápistaság angliai és írországi támogatását hozták fel. A gróf higgadt és méltóságteljes válaszokat adott a parlament kérdéseire, amelyeket a jelenlévők többsége meggyőzőnek talált.8 II. Károly január végén újra meghátrált, és a parlament rendelkezésére bocsátott egy, az Egyesült Tartományok közös rendi gyűlésétől érkezett levelet, amely az általuk elfogadhatónak tartott békekötési feltételeket tartalmazta. A történészek hajlamosak ezt a szokatlan lépést a király leleményességének és kompromisszumkészségének tulajdonítani, Ronald Hutton viszont rámutat, hogy egyáltalán nem erről volt szó. Sokkal inkább a hollandok ügyességét kell ebben az esetben dicsérnünk, akik a levél másolatát az alsóház több tagjához eljuttatták. Károly tehát pusztán elébe ment az elkerülhetetlennek.9 A holland ajánlat annyira kedvező volt, hogy azt nem lehetett elutasítani. A westminsteri békeszerződést 1674. február 9-én már alá is írták. Anglia visszakapta Új-Amszterdamot (New Yorkot), az 1667-es bredai szerződést megújították, a hollandok közel 200 ezer fontos jóvátételt fizet-

7

Ibid., 313–314. o.; Geoffrey Holmes: The Making of a Great Power. London és New York, Longman, 1995. 114. o. 8 Journal of the House of Commons, IX. köt. 291–294. o. 9 Hutton: Charles the Second, 316. o.; Ogg: England in the Reign of Charles II, 384. o.

63

tek, és beleegyeztek, hogy az angol telepesek rabszolgáikkal és minden ingóságukkal együtt hagyhassák el Suriname-ot.10 Ha Károly azt remélte, hogy a békekötést követően a parlamenttel való együttműködését új, stabilabb alapokra helyezheti, csalódnia kellett. A feszültség legfőbb forrása ugyanis nem a háború, hanem Jakab volt, és az a tény, hogy ez az autokrata hajlamairól ismert, nyíltan katolikus herceg volt az angol trón várományosa. A parlament további tevékenységét az ebből adódó félelmek határozták meg. A milíciákon kívüli állandó haderők fenntartását sérelmesnek nyilvánították. A felsőház egyik törvényjavaslata lehetővé tette volna azon királyi hercegek trónöröklésből való kizárását, akik katolikusokkal házasodnak. Egy másik tervezetük Modenai Mária és Jakab gyermekeinek protestáns neveltetéséről rendelkezett volna. Az alsóház eközben olyan javaslatokon dolgozott, amelyek a korona hatalmát számos területen csorbították volna. Habeas corpus és más, az egyén szabadságát védő törvénytervezeten gondolkodtak. A király nem tehetett mást, február 24-én lezárta az ülésszakot.11 A harmadik angol–holland háború után a korona nem tudta a parlamenttel való kapcsolatát úgy normalizálni, mint 1667-et követően. Károly a háború sikeres megvívása révén szeretett volna nagyobb függetlenségre szert tenni. A végeredmény ennek pont az ellenkezője lett. Az előző háború idején a parlament csupán a hadvezetést és a pénzek felhasználását kezdte el bírálni. Hat évvel később már magát az ország külpolitikáját akarta ellenőrizni. A Jakab okozta probléma másfél évtizedre destabilizálta az angol politikát. A protestáns utódlás kérdése napirenden maradt, a prerogatíva állandó támadások tárgyává vált. A westminsteri békével Károly XIV. Lajostól való függése nem szűnt meg. Az elkövetkező évek során az angol király a parlament és nagyhatalmú francia kuzinja között lavírozott, gyakran mindkettőt átverve. Aki ebben Károlyt általában meggyőződése ellenére is segítette, és a parlament újfajta menedzselésével is megpróbálkozott, az Clifford utódja, Thomas Osborne, a későbbi Danby gróf volt.

10 Holmes: The Making of a Great Power, 434. o.; Ogg: England in the Reign of Charles II, 387. o. 11 Journal of the House of Commons, IX. köt. 305–309. o.; Ogg: England in the Reign of Charles II, 385–386. o.; Hutton: Charles the Second, 317. o. II. Károly a parlamentet legközelebb csak több mint egy év múlva, 1675 áprilisában hívta össze.

64

Az anglikán royalista Thomas Osborne 1665-ben került be a parlamentbe. „A gazdag yorkshire-i földesúr a szomszéd birtokos, Buckingham herceg pártfogását élvezve került a király látóterébe.”12 1668-től kezdve az admiralitás kincstárnoka volt. A kitűnő pénzügyi szakember nagyobb hatékonyságra, takarékosságra és a korrupció visszaszorítására törekedett. Főkincstárnokként jelentős sikereket ért el a háború utáni pénzügyi stabilizáció terén. 1674-ben a korona teljes évi bevétele 1,4 millió font volt, azaz végre nemcsak elérte, de meg is haladta azt az összeget, amelyet a parlament 1660-ban szabott meg a királynak. Ez a siker persze nem pusztán Thomas Osborne érdeme volt. A békekötést követően fellendült az angol kereskedelem, és megnőtt a vámokból és fogyasztási adókból származó jövedelem. A király mindenesetre nagyra értékelte főkincstárnoka sikereit, és háláját grófi cím adományozásával fejezte ki.13 Danby gróf a parlamentet nem megkerülni próbálta. Ellenkezőleg. Azt remélte, hogy az megfelelő szervezés és irányítás eredményeként a korona támaszává válhat. Ezt a Clifford által kidolgozott taktika, a „befolyásolás” – azaz a parlamentben ülők lekenyerezése, jutalmazása – önmagában nem biztosíthatta. A koronának olyan politikát kellett folytatnia, amellyel a parlament többségének a támogatását el lehetett nyerni. A külpolitikában ez franciaellenes irányvonalat kívánt meg, míg a belpolitikában elsősorban az anglikán establishment érdekeinek a védelmét jelentette.14 Danby új kormányzati stratégiájának két fő buktatója volt. A főkincstárnok „befolyásolás” útján, Clifford módszerének szisztematikusabb alkalmazásával, megszervezett az alsóházban egy fegyelmezett, a modern parlamenti frakciók szerepét betöltő csoportot (Court Party), amelyre minden körülmények között számíthatott. Ennek ellensúlyaként viszont létrejött egy szervezett és folyamatos ellenállást tanúsító csoport (Country Party).15 A két korábbi Cabal miniszter, Shaftesbury és Buckingham ve12

Szántó György Tibor: Anglikán reformáció, angol forradalom. Budapest, Európa Könyvkiadó, 2000. 383. o. 13 A pénzügyi sikerekhez jelentősen hozzájárult az az 1671-es kormánydöntés is, amely a vámbevételek kezelését adóbérlők helyett állami tisztviselőkre bízta. Holmes: The Making of a Great Power, 90–91. o. 14 Stuart E. Prall: The Bloodless Revolution. New York, Anchor Books, 1972. 40. o.; Holmes: The Making of a Great Power, 115. o. 15 „Alapjában véve, a ’the country’ terminusa nemzetet, vagy legalábbis a politikai nemzetet jelenti a maga egészében; szűkebben, és a ’nemzet képviselőinek’ szinonimájaként, a parlamenti képviselők amorf tömegeire vonatkozott, akik mindenkor a nemzet nézeteinek a

65

zetésével ez az ellenzék 1675 áprilisától kezdve védekezésből támadásba ment át, és a királyi előjogok állandó védelemre szorultak.16 Danby stratégiája csak II. Károly együttműködése esetén számíthatott sikerre. Ebben rejlett a második nagy buktató. A főkincstárnok kül- és belpolitikája újragondolására, megváltoztatására próbálta rávenni Károlyt. Így akarta elérni, hogy a prerogatíva elleni támadások megszűnjenek, és a parlament bőkezűen támogassa a királyt. Károly viszont nem sok értelmét látta annak, hogy királyi előjogait saját elképzelései feladása árán védje meg.17 Danby munkáját akadályozta, hogy a király tizennégy hónapon keresztül nem volt hajlandó összehívni a parlamentet, és a tizenharmadik ülésszak csak 1675 áprilisában kezdődhetett. A legnagyobb problémát mindemellett az jelentette, hogy II. Károly továbbra is titkos kapcsolatot ápolt a Napkirállyal. Az angol király külpolitikáját elsősorban rokonaival kapcsolatos érzelmei határozták meg. Csodálata unokatestvére, XIV. Lajos felé irányult, míg unokaöccsének nehezen tudta megbocsátani, hogy az ügyes propagandával rákényszerítette a westminsteri béke elfogadására. Károly érdekeit tulajdonképpen az szolgálta volna legjobban, ha Vilmos és szövetségesei megnyerik a háborút, hiszen az Angliában csillapította volna a francia- és katolikusellenes hangulatot. Károly titokban mégis a franciákat támogatta. Lehetővé tette számukra, hogy Írországban és Skóciában katonákat toborozzanak, míg a hollandokat ugyanebben megakadályozta.18 Vilmos tisztában volt nagybátyja érzelmeivel. A háború óta kapcsolatban állt az angol ellenzékkel, és gondolati szinten már ekkor felmerült annak a lehetősége, hogy egyszer majd ő váltsa fel Jakabot vagy magát Károlyt az angol trónon.19

képviselői voltak. Habár egy képviselő ’country’-ként utalhatott arra a helyre, ahol megválasztották, a különböző ’country’-k érdekei messzemenően hasonlóak voltak, kivéve, ahol sajátos helyi ügyekről volt szó, és amikor a ’the country’-ról szólt, általában a helyi nézetek nemzeti amalgámjára utalt olyan közös érdekügyekben, mint külpolitika, adózás és a kormányzat hatalma.” Hülvely István: Az európai pártok fejlődésének története. Budapest, Villányi úti könyvek, 1997. 56. o. 16 Holmes: The Making of a Great Power, 116–118. o. 17 Prall: The Bloodless Revolution, 40–41. o. 18 Hutton: Charles the Second, 325. o. 19 A Relation of the Present State of Affairs in the United Provinces, 1675. Közli és kommentálja: M. Lane. The English Historical Review, 1915. 306–307. o.

66

1674 tavaszán, a westminsteri békét követően, a hollandok egy kicsit fellélegezhettek. Az év hátralévő részében fokozatosan visszafoglalták területeik nagy részét a franciáktól. A hagyományosan franciabarát republikánus párt békét követelt. Az angolok közvetítőként akartak fellépni. 1674 decemberében Arlington Hágába utazott. Megpróbálta rábeszélni Vilmost, hogy kössön különbékét XIV. Lajossal. Az élete utolsó fontos küldetését teljesítő és realitásérzékét egyre inkább elvesztő egykori első miniszter még arra is kísérletet tett, hogy kihúzza Vilmosból, milyen angliai kapcsolatokkal rendelkezik. Természetesen nem járt sikerrel, de volt még egy lehetősége: ügynökök útján információhoz juthatott. Joseph Williamson államminiszter (Arlington egykori titkára) vette fel a kapcsolatot a kiszemelt hírszerzővel, Abraham de Wicqueforttal, aki korábban Johan de Witt szolgálatában állt. Wicquefortot március végén letartóztatták, de a vele együtt ténykedő ismeretlen angol hírszerzőnek sikerült eljuttatnia jelentését Angliába.20 A Beszámoló az Egyesült Tartományokban jelenleg uralkodó helyzetről, 1675 című dokumentum fontos információkkal szolgál a holland belpolitikai viszonyokat illetően. „A gelderni ügy óta az emberek nem úgy tekintenek a hercegre, mint akit megfontolt viselkedése miatt tisztelhetnek és, akitől szabadságjogaik védelmét várhatják, hanem ambícióktól fűtött nagy színlelőt látnak benne” – írja az ismeretlen szerző.21 Történt ugyanis, hogy 1675 februárjában Geldern tartomány felkérte Orániai Vilmost, hogy legyen az Egyesült Tartományok uralkodója. Vilmos kikérte a másik hat tartomány véleményét. A Geldernhez hasonló mezőgazdasági jellegű tartományok támogatták a felvetést, Zeeland viszont határozottan elutasította azt. Vilmos ezek után már meg sem várta a legfontosabb tartomány, Holland álláspontját, és elutasította a gelderniek felkérését. A feszültséget az okozta, hogy a herceg a zeelandiaknak írt válaszában képtelen volt eltitkolni haragját és ingerültségét. A republikánus pártiak régi félelme, hogy az Orániai-ház központosító törekvései révén a tartományi és városi szuverenitás csorbulhat, újra fellángolt. A Beszámoló szerint a Vilmost körülvevő kálvinista papok a herceget emlékeztették „az angol koronához való közelségére és közös érdekeire a néppel, akik már most királyuknak óhajtották, valamint arra is, hogy minél kevésbé élvezi nagybátyja, a király jóindulatát, annál jobban szeretik és 20 21

Ibid., 306–309. o. Ibid., 312. o.

67

számítanak rá Angliában”. Ismeretlen informátorunk még Vilmos válaszát is tudni vélte: „…inkább maradna az, ami az Egyesült Tartományokban volt, mint hogy nagybátyjához hasonlóan Anglia királya legyen; hogy a rendeket könnyebben kezelhetőnek találta, mint egy parlamentet”.22 Vilmos angliai kapcsolatairól ezt írja: „…egy tekintélyes ember, Őfelsége jóakarója, arról informált, hogy Holland vezető kálvinista papjai közül néhányan sűrű levelezésben állnak Anglia és Skócia főbb presbiteriánusaival; hogy Angliában néhány jó hírnevű parlamenti férfiú nagyfontosságú dolgokról levelez a herceggel”.23 A dokumentum utal még a „herceg gyengélkedésére”.24 Vilmos áprilisban az ellenség mellett a himlőt is legyőzte, azt a járványt, amely apjával, anyjával, majd 1694-ben szeretett feleségével, Máriával is végzett. 1675. április 13-án, hosszú szünet után ismét összeült a parlament. A francia nagykövet 100 ezer font felajánlásával próbálta ezt megakadályozni, de ezúttal nem járt sikerrel. „Mindent megtettem a pápistasággal kapcsolatos félelmek és gyanakvás eloszlatása érdekében, ami részemről lehetséges volt – hangsúlyozta a király –, és minden alkalmat meg fogok ragadni, hogy megmutassam a világnak az anglikán egyház szerinti protestáns vallás iránti buzgalmamat, amitől sohasem fogok eltérni.” II. Károly következő mondatában már a flotta nem megfelelő állapotáról beszélt, és kérte a parlament segítségét.25 Az alsóház válaszként két kérést fogalmazott meg: a király menessze Lauderdale-t, és rendelje haza a francia szolgálatban maradt brit katonákat. Károly a Lauderdale ellen felhozott fő vádat – amely szerint a gróf Skóciában egy 22 000 fős hadsereget tart fenn azzal a céllal, hogy azt szükség esetén a Brit-szigetek bármely pontján bevethesse – alaptalannak nyilvánította. A másik kérésre úgy reagált, hogy „tisztességtelen” lenne, ha megtenné, de megígérte, hogy hazarendeli mindazokat, akik már az angol–holland háború óta léptek francia szolgálatba.26 Az alsóház maga Danby ellen is eljárást kezdeményezett, górcső alá véve a gróf kincstárnoki munkáját, de végül ejtette a vádakat.27 Ilyen 22

Ibid., 316. o. Ibid., 317. o. 24 Ibid., 315. o. 25 Journal of the House of Commons, IX. köt. 314–316. o. 26 Ibid., 318–323. o. 27 Ibid., 324–325. o. 23

68

előzmények után kevés esély volt arra, hogy átmenjen a parlamenten az a Danby által kigondolt és a felsőházban beterjesztett törvényjavaslat, amely alapján minden tisztségviselőnek és parlamenti képviselőnek esküvel kellett volna megfogadnia, hogy semmilyen formában sem törekszik a fennálló egyházi és állami kormányzati rend megváltoztatására (Non-Resisting Test). A javaslat a felsőházban heves vitát követően elfogadásra került, az alsóházban viszont az ellenzék obstrukciós magatartása miatt elbukott, így az ellen nem állás elve – amely később Tory dogmává vált – nem emelkedett törvényi szintre.28 Károly június 9-én (megelőzve néhány radikális ellenzéki törvényjavaslat beterjesztését) berekesztette az ülésszakot. Danby első próbálkozása tehát nem járt sikerrel. A court megerősödött, szervezetté vált, de ezzel egyidejűleg a country is sokkal egységesebb lett. Danby törvényjavaslatát nem sikerült keresztülpréselni, a király pedig egyelőre támogatás nélkül maradt. II. Károly kérése nagy dilemmát jelentett a parlamenti ellenzék számára. Samuel Pepysnek, az admiralitás titkárának áprilisi jelentéséből az derült ki, hogy Angliának legalább harminc új hajóra lett volna szüksége ahhoz, hogy lépést tudjon tartani a holland és francia flottafejlesztésekkel. Sok ellenzéki azonban már egyáltalán nem volt abban biztos, hogy a támogatás megszavazásával valóban az ország érdekeit és biztonságát szolgálja. Az 1673-as eskütörvény ugyan kizárta a katolikusokat a flotta vezetőségéből, ám a gyanakvás nem szűnt meg.29 A yorki herceg lemondását követően egy bizottság került az admiralitás élére, amelynek Pepys lett a titkára, a legfontosabb funkciókat viszont II. Károly megtartotta saját magának, és a gyakorlatban Pepysen keresztül irányította a tengernagyi hivatal munkáját. Amikor Pepys 1673 novemberében bekerült az alsóházba, legyőzött riválisa azzal támadta meg az időközi választás eredményét, hogy Pepys titkos pápista volt, választási patronálója pedig bevallottan pápista, aki ráadásul meg nem engedett eszközöket használt a kampány során.30 28

Holmes: The Making of a Great Power, 118; 134. o.; Journal of the House of Lords, XII. köt. 677. o. 29 J. D. Davies: „The Navy, Parliament and Political Crisis in the Reign of Charles II”. The Historical Journal, 1993. 271–273. o. 30 B. McL. Ranft: „The Significance of the Political Career of Samuel Pepys”. The Journal of Modern History, 1952. 370–371. o. Samuel Pepyst elsősorban naplója tette híressé (Diary. Audley End, Braybrooke, 1825.), amely az egyik legfontosabb forrásunk az 1660-as évekre vonatkozóan. Pepys felismerte, hogy az admiralitás érdekeit az alsóház tagjaként

69

Danby elszántan készült az őszi folytatásra, bízva abban, hogy maga mellé tudja állítani a parlament többségét. Jakab ugyanakkor a franciákkal egyetemben arra biztatta Károlyt, hogy oszlassa fel a kezelhetetlenné vált „gavallérparlament”-et, és fogadja el inkább XIV. Lajos támogatását. A király végül a rá annyira jellemző kettős játék mellett döntött. 1675 augusztusában megállapodott a Napkirállyal, hogy a parlament októberben újabb lehetőséget kap a támogatás megszavazására, de ha ezt megtagadja, vagy franciaellenes külpolitikát próbál kierőszakolni, feloszlatásra kerül. Ez utóbbi esetben az új parlament megválasztásáig Lajos évi 100 ezer font támogatást nyújt.31 A parlament ennek megfelelően október 13-án összeült a tizennegyedik ülésszakra, amelyre Danby és a két államminiszter, Henry Coventry és Joseph Williamson, minden korábbinál nagyobb szervezőmunkával készült. Körlevélben szólították fel támogatóikat a fegyelmezett jelenlétre. Danby kibővítette az udvar lekötelezettjeinek körét. A külpolitikai helyzet is kedvezőnek tűnt. XIV. Lajos az Egyesült Tartományok keleti részén ugyan sikeresen harcolt, német területen vereséget szenvedett, és legjobb hadvezérét is elvesztette.32 A kívánt eredmény nem maradt el. A parlament 300 ezer fontot szavazott meg (176:150 arányban)33 hajóépítésre. Az alsóházi sikert felsőházi feszültségek követték, ahol Jakab és a Shaftesbury vezette csoport kivételesen ugyanazt akarta elérni, a parlament feloszlatását. Jakab egy sokkal együttműködőbb, új parlamentben reménykedett, míg Shaftesbury úgy látta, hogy a Danby által felépített támogatói kör csak a feloszlatás útján törhető meg. II. Károly november 22-én elejét

tudná igazán hatékonyan képviselni. Megválasztását a yorki herceg is támogatta. Első próbálkozása 1669-ben sikertelen volt. 31 Hutton: Charles the Second, 329–330. o.; Ogg: England in the Reign of Charles II, 534. o. 32 A hollandok valójában ekkor kezdtek ismét szorult helyzetbe kerülni. Brandenburg Frigyes Vilmos, a „Nagy Választófejedelem” vezetésével legyőzte Pomerániában a franciákat támogató Svédországot, de a svéd erőfeszítések a hollandok német szövetségeseit északra kényszerítették, ami lehetővé tette a franciák számára, hogy a hollandokhoz legközelebb eső területeken – Flandria, Elzász, Lotaringia, Franche-Comte – fölénybe kerüljenek. Az egyébként sem nagyon erős Spanyolországot Katalónia megtámadásával és a szicíliai lázadók támogatásával gyengítették a franciák. 33 Wilbur C. Abbott: „The Long Parliament of Charles II (Continued)”. The English Historical Review, 1906. 267. o.

70

vette a kísérletezéseknek, és berekesztette az ülésszakot. Minden korábbinál hosszabb, tizenöt hónapos szünet következett a parlament életében.34 Az ülésszak bezárását megelőzően Danby arra próbálta rábeszélni a királyt, hogy kössön szövetséget a hollandokkal. Károly gondoskodott róla, hogy ez a hír XIV. Lajos fülébe is eljusson. Így aránylag könnyen rá tudta beszélni a 100 ezer font kifizetésére, annak ellenére, hogy az augusztusi megállapodás feltételei teljes mértékben nem teljesültek. II. Károlynak ezek után esélye volt arra, hogy ideiglenes anyagi biztonságát és a tizenöt hónap viszonylagos nyugalmát további előnyökre váltva stabilizálja helyzetét. A korona presztízsét leginkább a béketárgyalásokon való sikeres közvetítéssel lehetett volna növelni. Károly nem tétlenkedett. Kidolgozta saját rendezési javaslatát a decemberben kezdődő nijmegeni békekonferenciára, a hadviselő felek követelései azonban annyira távol álltak egymástól, hogy semmit sem lehetett elérni. Miközben Károly a közvetítő szerepében tetszelgett, újabb titkos szerződést is kötött a francia királlyal. 1676 februárjában megállapodtak, hogy egymás ellenségeit nem támogatják, és a másik részvétele nélkül semmilyen szerződést sem kötnek. Danby és Lauderdale tudott a paktumról, de egyik sem volt hajlandó ellenjegyezni azt. Danby jelen sem volt, amikor Károly és a francia nagykövet, Ruvigny hitelesítették a dokumentumot.35 1676 folyamán Orániai Vilmosnak komoly nehézségei adódtak. Szövetséges partnerei képtelenek voltak megfelelően együttműködni. Különösen a spanyolok tehetetlensége volt szembetűnő. Augusztusban a Maastricht visszafoglalására tett kísérlet kudarccal végződött. A németalföldi és Rajna-vidéki vízi utak által akadályozott és számos fronton harcoló franciák nem tudtak átütő sikert elérni, de a hollandok vezette koalíció sem volt elég erős ahhoz, hogy legyőzze Franciaországot.36 A háború elhúzódása Vilmos számára jelentette a nagyobb veszélyt. A városok és különösen Amszterdam lakosságának elege volt a rendkívül magas adókból, egyre többen követelték a békét. A patthelyzetet csak angol segítséggel lehetett feloldani. A korábban sikerrel alkalmazott taktika, az angol parlamenti 34

Journal of the House of Lords, XIII. köt. 33. o.; Hutton: Charles the Second, 330–331. o.; Ogg: England in the Reign of Charles II, 535–536. o. 35 Ogg: England in the Reign of Charles II, 536. o.; Hutton: Charles the Second, 331–333. o. Az idős Ruvigny angliai megbízatása ezzel ért véget. Utódja Honoré Courtin lett. 36 Paul Kennedy: A nagyhatalmak tündöklése és bukása. Ford.: Bojtár Péter, Csillag Gábor, Varga Zsuzsanna. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1992. 85; 98. o.

71

ellenzék propaganda és megvesztegetés útján történő befolyásolása, kormányzat ellen hangolása, a Danby teremtette új erőviszonyok között már nem nagyon működött. Az ellenzék a francia szolgálatban maradt brit katonák visszahívását sem tudta elérni. A tizenötödik ülésszak várható kezdete (1677. február) egyébként is messze volt még.37 Orániai Vilmos a kényszerítés helyett finomabb eszközhöz folyamodott: házasság útján próbált közelebb kerülni angliai rokonaihoz. 1674 decemberében, hágai látogatása során Arlington felvetette, hogy Vilmos vegye feleségül Jakab protestáns lányát, Máriát. Akkoriban II. Károly testvére rendkívüli népszerűtlenségét akarta ellensúlyozni ezzel a lépéssel. Vilmos udvariasan elhárította az ajánlatot. Mária túl fiatal volt még, a herceg szövetségesei pedig nyilván gyanakvással fogadták volna a házasság hírét. Két évvel később Mária már tizennégy éves volt. Elterjedt a hír, hogy a franciák is érdeklődést mutatnak iránta, így Vilmosnak minél hamarabb cselekednie kellett. Segítségére volt ebben Anglia hágai nagykövete, William Temple, aki a herceg őszinte barátja is volt. 1676 szeptemberében Károly – akit kötöttek XIV. Lajosnak tett ígéretei – elutasította unokaöccse első közeledési kísérletét. Nem mondott véglegesen nemet a házasságra, de közölte, hogy a háború végéig Vilmos nem utazhat Angliába.38 II. Károly remélte, hogy Vilmos békét köt, mielőtt még a parlament újra összeülne. A háború Anglia és a király számára komoly előnyökkel is járt, hiszen az „mind a francia, mind a holland kereskedelemre súlyos csapásokat mért”.39 Más szempontból azonban a folytatódó harcok egyre kínosabb és veszélyesebb helyzetet teremtettek. Az angol közvélemény fokozódó szimpátiával figyelte a szövetségesek erőfeszítéseit, és növekvő aggodalommal reagált a francia sikerekre. Az emberek, miközben elítélték, hogy brit katonák is segítik a Napkirály világuralmi törekvéseit, félelemmel gondoltak arra, hogy az idegen hatásoknak kitett honfitársaikat később esetleg angol földön is bevethetik.40 A szokatlanul hosszú parlament nélküli időszak is gyanakvásra adott okot, és felerősítette a francia- és katolikusellenes érzelmeket. 1677-ben Andrew Marvell Beszámoló a pápista37 K. H. D. Haley: „The Anglo-Dutch Rapprochement of 1677”. The English Historical Review, 1958. 615–616. o. 38 Haley: „The Anglo-Dutch Rapprochement”, 616–617; 621. o. 39 Kennedy: A nagyhatalmak tündöklése és bukása, 98. o. 40 Haley: „The Anglo-Dutch Rapprochement”, 618. o.

72

ság és az önkényuralom növekedéséről Angliában című könyvében sokak félelmét fogalmazta meg: „… néhány éve azt tervezik, hogy Anglia törvényes kormányzatát abszolút zsarnoksággá változtassák, és hogy az állam protestáns vallását leplezetlen pápistaságra cseréljék”.41 II. Károly mindent megpróbált, hogy a béketárgyalások sikerre vezessenek, lehetőségei azonban meglehetősen korlátozottak voltak. Vigyáznia kellett, hiszen a franciák számára túlságosan kedvező javaslatait később a parlamentben felhasználhatták ellene, a franciák számára elfogadhatatlan javaslatokat pedig kínos lett volna erőltetnie. Brandenburg és Dánia még folytatni akarta a Svédország elleni háborút. Vilmos csak a szövetségesei számára is elfogadható békeszerződést volt hajlandó aláírni. I. Lipót ragaszkodott hozzá, hogy a franciák Lotaringiából és Franche-Comtéból vonuljanak ki. Ez utóbbi területüket a spanyolok sem szívesen adták volna fel, flandriai városaikról már nem is beszélve. Titokban mind abban reménykedtek, hogy az angol parlament tavasszal rákényszeríti Károlyt, hogy a szövetségesek oldalára álljon.42 Ennek a veszélyét persze XIV. Lajos is felismerte, és újabb 100 ezer fontot helyezett kilátásba abban az esetben, ha Károly mégsem hívja össze a parlamentet. Danby ennek az ellenkezőjére biztatta a királyt. Az 1671-ben hat évre megszavazott kiegészítő fogyasztási adó érvényessége a vége felé járt. Az első miniszter bízott a court erejében és abban, hogy újabb támogatást tud szerezni.43 A tizenötödik ülésszak a country számára rosszul indult. Shaftesbury, Buckingham és két társuk túlfeszítették a húrt, amikor egy III. Edward korabeli törvényre hivatkozva azt állították, hogy a parlament nem törvényesen ülésezett, mivel az egy évnél tovább tartó szünet egyet jelentett a feloszlatásával. A többség ezt sértésnek vette, és mivel a négy lord nem volt hajlandó bocsánatot kérni, rövid úton a Towerban találta magát. Nem sokkal később ismét a court örülhetett: az alsóház három évre megújította a kiegészítő fogyasztási adót. Egy pillanatra úgy tűnt, minden rendben van, de aztán a XIV. Lajos tavaszi hadjáratáról beérkező hírek ismét megnehezítették a kormányzat életét. A dél-németalföldi Valenciennes és 41

An Account of the Growth of Popery and Arbitrary Government in England. Idézi Holmes: The Making of a Great Power, 122. o. Andrew Marvell Hull város alsóházi képviselője volt. Könyvét természetesen név nélkül jelentette meg. A kormány száz fontot ajánlott fel annak, aki a szerző kilétét felfedi. 42 Haley: „The Anglo-Dutch Rapprochement”, 620–621. o. 43 Ogg: England in the Reign of Charles II, 539–540. o.

73

Cambrai francia kézre került, majd Vilmos Cassel mellett csatát vesztett. Az alsóház március 10-én Spanyol-Németalföld megmentésére kérte a királyt. Ezt hamarosan újabb kérések követték: Őfelsége kössön olyan szövetséget, amellyel a francia fenyegetettség elhárítható. Károly első válaszából az derült ki, hogy ragaszkodik a békés eszközökhöz. Aztán április 11-én már arról beszélt, hogy kész megtenni a katonai előkészületeket, ha kap hozzá támogatást. A ház 600 ezer fontot helyezett kilátásba, de csak akkor, ha a király előbb megköti a megfelelő szövetséget. Károly ebben a patthelyzetben május 21-ig elnapolta az ülést.44 Danby, kihasználva a király szorult helyzetét, újabb kísérletet tett arra, hogy Károlyt külpolitikája megváltoztatására bírja. Az első miniszter azzal érvelt, hogy az udvar pártjának (court) megszervezése hiábavalónak bizonyulhat, ha a király semmit sem tesz a francia terjeszkedésből adódó félelmek csillapítása érdekében. Hangsúlyozta, a belpolitikai problémákra aktív külpolitika jelenthetné a megoldást.45 II. Károly dilemmáit nem nehéz megértenünk. Az első miniszter a court vezéreként és kiemelkedő pénzügyi tudása miatt nélkülözhetetlen volt, és Károly a gróf helyzetértékelésével is egyet kellett hogy értsen. Danby azonban a doveri titkos paktumról és Károly zsarolhatóságáról semmit sem tudott. A francia kapcsolat fenntartása anyagi forrást jelentett és – (belpolitikai) szükség esetén – katonai segítséget is ígért, míg annak megszüntetése komoly kockázattal járt. Az új szövetségtől a király hasonló előnyöket nem remélhetett. A háború gyors befejezésére nem volt garancia, Károly pedig nem akart megint abba a helyzetbe kerülni, hogy a támogatások fejében mindenféle engedményeket kelljen tennie a parlamentnek. Károly az osztrák, holland és spanyol nagykövetek – Waldstein gróf, van Beuning és Borgomaniero – állandó győzködésének is ki volt téve. A király a lelkiismeretére hivatkozott: nem lenne tisztességes hadat üzenni annak, aki a háború elején még a szövetségese volt. Ragaszkodott közvetítői szerepéhez mindaddig, amíg esélyt látott a franciákkal való megegyezésre.46 Május végén a kölcsönös bizalmatlanság légkörében folytatódott a parlament munkája. Az alsóház számon kérte a királytól az új szövetséget, és 44

Journal of the House of Commons, IX. köt. 382–423. o.; Journal of the House of Lords, XIII. köt. 36–38. o.; Hutton: Charles the Second, 341–343. o. 45 Haley: „The Anglo-Dutch Rapprochement”, 627–628. o. 46 Haley: „The Anglo-Dutch Rapprochement”, 629–630. o.

74

ismét kinyilvánította, hogy annak megkötéséig semmilyen támogatást sem szavaz meg. Károly határozottan visszautasította, hogy a parlament királyi előjogait durván megsértve diktálni próbáljon, majd az ülést megint elnapolta.47 Orániai Vilmos május végén újra közeledni próbált angliai nagybátyjához. Katonai kudarcai rákényszerítették erre. A herceg leghűségesebb barátját, William Bentincket küldte Angliába. Bentinck tolmácsolta Vilmos megegyezési készségét, és ismertette a herceg rendezési javaslatait. Konkrét eredményt nem sikerült elérnie, viszont megnyerő viselkedésével megfelelően előkészítette azt a találkozót, amelyre Károly ígérete szerint a hadiidény végeztével sor kerülhetett a király és unokaöccse között. II. Károly ezután ismét a franciákkal tárgyalt. A titkos konferencián Courtin nagykövet mellett Jakab és Danby is részt vett. XIV. Lajos június végi válasza meglepően merev és elutasító volt. Franche-Comté mellett Luxemburghoz is ragaszkodott, és nem volt hajlandó lemondani azokról az erődökről, amelyek Spanyol-Németalföld biztonságát garantálhatták volna. Az angol király ennek hatására visszatért az 1668-as taktikához: a hollandokhoz való közeledéssel akarta engedményekre kényszeríteni unokatestvérét. Ebbéli elhatározásában megerősítette az a hír, hogy július legvégén, Charleroi ostrománál Vilmos újra kudarcot vallott. Elősegítette a közeledést Modenai Mária terhessége is: Károly és Jakab ennek tudatában könnyebben mondott igent Vilmos és Mária házasságára.48 Amikor az orániai herceg október elején Angliába érkezett, II. Károly Courtin utódjának, Barillonnak azt állította, fogalma sincs, Vilmos miről akar tárgyalni. A francia nagykövetet ez nem nyugtatta meg. Bosszantotta, hogy az angol király XIV. Lajos tudta nélkül vette fel a kapcsolatot unokaöccsével. A spanyol és osztrák nagykövetek ugyancsak gyanakvással figyelték a fejleményeket. Vilmos szerette volna látni Máriát, mielőtt megkéri a kezét. A találkozás létrejöttéig általános politikai beszélgetés folyt, ami bizakodással töltötte el Károlyt. Amikor végül a herceg előállt nősülési szándékával, a király úgy reagált, hogy előbb a diplomáciai kérdésekben állapodjanak meg. Vilmos ekkor megmakacsolta magát. Semmiről sem volt hajlandó tárgyalni, amíg nem kapott választ. Károlynak el kellett döntenie: unokahúgát Vilmoshoz adja, és így szorosabbra fűzi kapcsolatát a herceggel, vagy Vilmos hazatér, és folytatódik az ellenségeske47 48

Journal of the House of Commons, IX. köt. 425–426. o. Haley: „The Anglo-Dutch Rapprochement”, 631–639. o.

75

dés annak minden belpolitikai következményével együtt. A herceg 1677. október 21-én megkapta a számára kedvező választ.49 A király Barillonnak így magyarázta döntését: „Ez a szövetség mérsékelni fogja alattvalóimnak azt a gyanúját, hogy a Franciaországgal fenntartott kapcsolatomnak nem más az alapja, mint a vallás. Fivéremnek, a yorki hercegnek a viselkedése adott okot erre a gyanakvásra. … Az 1667-es első háború során az emberek a franciák flandriai hódításait közönnyel figyelték, nem sokat törődtek vele; amióta azonban a yorki herceg megvallotta katolikus hitét, egész Anglia megmozdult és aggódik, hogy más terveim is vannak és, hogy lépéseket teszek országom kormányzatának és vallásának a megváltoztatására. Biztos vagyok benne, hogy az Orániai herceg unokahúgommal való házassága részben el fogja oszlatni ezeket a gyanúkat. … Elejét veszem a lehetséges összeesküvéseknek és unokaöcsémet a magam oldalára állítom. Ezzel kifogom a szelet azoknak a vitorlájából, akik csak okot keresnek az ellenem való lázadásra.”50

Míg II. Károly ezekben az előnyökben reménykedett, Vilmos a friggyel elsősorban saját politikai súlyát kívánta növelni az Egyesült Tartományokon belül. A házasságkötésre a herceg huszonhetedik születésnapján, 1677. november 4-én került sor, szűk családi körben, a Szent Jakab-palotában. Himlős megbetegedése miatt Anna hercegnő nem lehetett jelen.51 A kifejezetten szép és csinos Mária kisírt szemekkel lépett az oltár elé. Vőlegénye tizenkét évvel idősebb és legalább tíz centiméterrel alacsonyabb volt nála. Krónikus asztmája miatt görnyedt volt, és állandóan köhögött. Sápadt arcát jókora görbe orr torzította el. Keveset szólt, az angol nyelvet erős akcentussal és gyengén beszélte.52 November 8-án Orániai Vilmos és II. Károly megállapodtak, hogy XIV. Lajost Maastricht, Charleroi, Ath, Oudenarde, Tournai, Courtrai, Condé és Valenciennes feladására fogják kérni, amelynek fejében megtarthatja 49

Ibid., 639–642. o. Sir John Dalrymple: Memoirs of Great Britain and Ireland. 2. kiad. II. köt. London, W. Strahan and T. Cadell, 1773. 126–127. o. In: Readings in English History. Szerk.: Arvel B. Erickson és Martin J. Havran. New York, Charles Scribner’s Sons, 1967. 165. o. 51 John Macload szerint a szülés előtt álló yorki hercegnő sem volt jelen. Maureen Waller viszont azt írja, Modenai Mária együttérzéssel nézte végig szeretett mostohalánya esküvőjét. Dynasty: The Stuarts, 1560–1807. London, Sceptre, 1999. 302. o.; Ungrateful Daughters: The Stuart Princesses Who Stole Their Father’s Crown. London, Sceptre, 2002. 96. o. A hercegnő néhány nappal a házassági ceremóniát követően fiúgyermeknek adott életet, aki azonban életképtelennek bizonyult. 52 Macload: Dynasty, 301. o. 50

76

Franche-Comtét, valamint Cambrai, Aire és St. Omer városait.53 Károly tudta, hogy ha a Napkirály elutasítja ezeket a feltételeket, kénytelen lesz szövetséget kötni unokaöccsével. Mégsem volt más választása. Májusban már a court egyes tagjai is elégedetlenségüknek adtak hangot a király külpolitikája miatt. Károly először júliusra, majd decemberre halasztotta a parlament összehívását, ami csak fokozta a feszültséget. Megállapodás hiányában Vilmos makacsul folytatta volna a franciákkal szembeni ellenállását, Károly pedig ki lett volna téve az előbb vagy utóbb csak összeülő parlament haragjának.54 II. Károly Franciaország iránti elkötelezettségéről biztosította XIV. Lajost, és szorult belpolitikai helyzetére hivatkozva kérte, fogadja el a békefeltételeket. Mindhiába. A Napkirály anélkül utasította el az angol– holland javaslatot, hogy újat dolgozott volna ki helyette. Így Anglia december közepén már háborúra készült, a hónap végén pedig Lawrence Hyde angol meghatalmazott Hágában aláírta az Egyesült Tartományok közös rendi gyűlésével a két ország szövetségéről szóló szerződést. A felek megállapodtak, hogy ha kell, fegyveres úton kényszerítik Franciaországot és Spanyolországot a békefeltételek elfogadására. Anglia kötelezte magát, hogy hazarendeli a francia szolgálatban lévő katonáit, és az Egyesült Tartományokat tízezer fős hadsereggel támogatja. A hollandok vállalták, hogy húsz hadihajót és hatezer katonát bocsátanak Anglia rendelkezésére.55

53 Clyde Lecrose Grose: „The Anglo-Dutch Alliance of 1678”. The English Historical Review, 1924. 350. o.; Haley: „The Anglo-Dutch Rapprochement”, 644. o. 54 Haley: „The Anglo-Dutch Rapprochement”, 645. o. 55 Grose: „The Anglo-Dutch Alliance”, 351–356. o.; Haley: „The Anglo-Dutch Rapprochement”, 645–647. o.; Holmes: The Making of a Great Power, 435. o.

77

I I I . P Á P I S TA Ö S S Z E E S K Ü V É S , K I Z Á R Á S I V Á L S Á G É S A T O RY R E V Á N S

1669-től kezdve II. Károly végig kitartott ámulattal csodált francia unokatestvére mellett. Szövetségesként, vagy Anglia semlegességének megőrzése fejében évről évre komoly pénzösszegeket kapott a Napkirálytól. Károly csupán egyetlen egyszer szakított felelőtlen külpolitikájával, és akkor is csak néhány hónapra. 1677–78 fordulóján, ha nehéz szívvel is, de kész lett volna harcolni Franciaország ellen. Ennek két fő oka lehetett: az egyre növekvő franciaellenes hisztéria, és az a felismerés, hogy XIV. Lajos hadseregét az Orániai Vilmos vezette hatalmas koalíció sem képes meghátrálásra kényszeríteni.1 II. Károly végül mégsem üzent hadat Franciaországnak, mivel a parlamenttől és szövetségeseitől sem kapta meg azt az egyértelmű támogatást, amire számított. Az 1678. január 28-án összeülő parlament ahelyett, hogy megszavazta volna azt az összeget, amely a kilencven hajóból álló flotta felszereléséhez és egy 30 000 fős hadsereg felállításához szükséges volt, lehetetlen elvárást fogalmazott meg: a király addig ne kössön békét, amíg a franciákat az 1659-es határaikra vissza nem szorította, és ez idő alatt minden kereskedelmi kapcsolatot szüntessen be az ellenséggel. Az alsóházat ismét emlékeztetni kellett arra, hogy a hadüzenet és a békekötés az uralkodó kizárólagos előjoga volt. A parlament végül a kért összegnek csak egy töredékét szavazta meg, de azt is szigorú elszámoláshoz és a legfőbb francia importcikkek (bor, brandy, vászon) három évre történő letiltásához kötötte.2 A franciák mindent megtettek, hogy a bizalmatlanságot és a parlament ellenállását fokozzák. Buckingham és a februárban szabadult Shaftesbury 1 Geoffrey Holmes: The Making of a Great Power. London és New York, Longman, 1995. 100–101. o. 2 Journal of the House of Commons. IX. köt. 427–432. o.

78

jó partnerek voltak ebben. A francia megvesztegetési kampány kellő ellensúlyozása érdekében Danby 60 ezer fontot vett fel londoni bankároktól. A hollandokkal kötött szövetség pozitív hatását gyengítette, hogy az a gyűlölt első miniszter támogatásával és közvetítésével született meg.3 A gyanakvás irracionális szintet ért el. Az emberek arról pletykáltak, hogy Vilmos maga is pápista volt, a Máriával kötött házassága pedig a francia király beleegyezésével történt. Az elmélet szerint nemzetközi katolikus összeesküvés volt készülőben, amelynek célja az angol és a holland nép Károly, illetve Vilmos egyeduralmának való alávetése volt.4 Kölcsönös bizalmatlanság és gyanú gátolta a franciaellenes hatalmak megfelelő együttműködését is. A hágai osztrák nagykövet amiatt duzzogott, hogy a hollandok I. Lipót tudta nélkül kötöttek szövetséget Angliával. A spanyolok csak hosszú vonakodás után engedték át a németalföldi Oostende-et az angoloknak – akik hídfőállásként akarták azt használni –, mivel attól tartottak, hogy esetleg nem kapják majd vissza.5 Közben a franciák cselekedtek. Március 9-én Gent, 25-én pedig Ypern is megadta magát Humieres tábornagynak. E jelentős győzelmek és a francia titkos ügynökök erőfeszítései aláásták Vilmos tekintélyét, és megerősítették a békepártiakat a közös rendi gyűlésben. Emiatt meghiúsult II. Károlynak az a szándéka, hogy az angol–holland megállapodást Ausztria és Spanyolország társulásával négyes szövetséggé bővítse. Károly e garancia nélkül nem akart hadat üzenni Franciaországnak, a londoni holland nagykövet azonban nem kapott felhatalmazást a tárgyalásra. Feszültséget keltett az is, hogy Amszterdam és a békepártiak ellenállása miatt az Egyesült Tartományok nem követte az angol példát, és nem szüntette be a franciákkal való kereskedelmet. Az angol kereskedők azt gyanították, a hollandok szándékosan húzták őket csőbe saját hasznuk növelése érdekében.6 Károly számára elúszott annak a lehetősége, hogy sikeres külpolitikával stabilizálja otthoni helyzetét. Május 15-én az Egyesült Tartományok közös rendi gyűlése Orániai Vilmos tiltakozása ellenére különtárgyalásokba 3 Clyde Lecrose Grose: „The Anglo-Dutch Alliance of 1678”. The English Historical Review, 1924. 4 K. H. D. Haley: „The Anglo-Dutch Rapprochement of 1677”. The English Historical Review, 1958. 5 Ronald Hutton: Charles the Second: King of England, Scotland and Ireland. Oxford, Clarendon Press, 1989. 6 Grose: „The Anglo-Dutch Alliance”, 366–372. o.

79

kezdett XIV. Lajossal. Az angol király a színfalak mögött egy ideje már szintén tárgyalt a franciákkal, és május 17-én újabb titkos szerződést írt alá Barillonnal. Megállapodtak, hogy Anglia semleges marad, és ha a hollandok meg a spanyolok két hónapon belül nem fogadják el a Lajos diktálta feltételeket, Károly hazarendeli a németalföldön állomásozó csapatait, és a parlamentet legalább négy hónapig nem hagyja ülésezni. Mindezért 540 ezer font (hatmillió livre) járt az angol királynak. Néhány nappal később a franciák fegyverszünetet kötöttek, így valószínűvé vált, hogy Károly nem jut a pénzéhez.7 A király anyagi helyzete ennek következtében ismét aggasztóvá vált. A háborús kiadások miatt a korona adóssága 2,5 millió fontra nőtt, a franciákkal szembeni kereskedelmi embargó miatt pedig jelentősen visszaestek a vámbevételek.8 Az ebből adódó hiányt a parlament nem volt hajlandó ellensúlyozni. 200 ezer fontot arra szavaztak meg, hogy a király július végéig szabaduljon meg a sokak által rettegett hadseregétől. A francia- és katolikusellenes kedélyeket az nyugtatta volna meg, ha Anglia ténylegesen hadban állt volna Franciaországgal. Erre végül nem került sor. A hollandok többi szövetségese is sorra letette a fegyvert. A nijmegeni békeszerződések alapján Franciaország Franche-Comtét, több németalföldi várost, Lotaringiát és Freiburgot is megtartotta, Brandenburgot és Dániát pedig a Svédországtól elhódított területek visszaadására kényszerítette. XIV. Lajos ezzel eddigi legnagyobb külpolitikai sikereit érte el, és későbbi hódításainak az alapjait is megteremtette. 1678 augusztusában lépett színre Titus Oates, aki megpróbált hasznot húzni az angol népnek a francia mintájú katolikus abszolutizmustól való beteges félelméből. A gátlástalan szélhámos és Ezerel Tonge nevű társa feljelentette a jezsuitákat, hogy összeesküvést készítenek elő. Vádjaik szerint a pápa katolikus államcsíny végrehajtásával bízta meg az angliai Jézus Társaságot. Az ehhez szükséges pénzt a spanyol jezsuiták és XIV. Lajos gyóntatópapja biztosította. II. Károlynak meg kellett halnia, hogy Jakab fivére ülhessen a helyére. Az összeesküvők semmit sem bíztak a véletlenre. Ketten azt a feladatot kapták, hogy lőjék le a királyt. Négyen éles tőrökkel készültek, de a biztonság kedvéért a királyné orvosát is felbérelték, hogy mérgezze meg az uralkodót. A további célok közé tartozott – állította 7 David Ogg: England in the Reign of Charles II. 2. kiad. Oxford University Press, 1967. 555–557. o. 8 Holmes: The Making of a Great Power, 91. o.

80

Oates és Tonge – Írország francia megszállásának elősegítése és a protestánsok tömeges lemészárlása.9 A felelőtlen kalandorok két példányban fogalmazták meg feljelentésüket. Az egyiket Tonge egy ismerős közvetítésével magához a királyhoz juttatta el. A másikat Edmund Berry Godfrey köztiszteletben álló békebíró kapta meg, akinél Tonge és Oates esküt is tettek. Károly nem hitt a képtelen vádakban, de azért rutinvizsgálat céljából átadta a papírokat Danbynek. Godfrey valószínűleg megijedt az állítások súlyától, és értesítette barátját, Edward Colemant, aki korábban a yorki herceg titkára volt. Egy ideig semmi se történt, de a két széltoló gondoskodott róla, hogy az ügy ne sikkadjon el. Hamisított leveleket küldözgettek Jakab gyóntatópapjának, amivel végül elérték, hogy a pápista összeesküvés kérdése a titkos tanács (Privy Council) elé kerüljön. A királyt annyira nem izgatta a dolog, hogy fivére társaságában elkocsizott inkább a newmarketi lóversenyre. Másnap, szeptember 29-én, alig akarta elhinni, hogy az ügy komolyságára való hivatkozással visszahívják Londonba. Titus Oates magabiztos fellépése és minden részletre kiterjedő előadása annyira meggyőzte a titkos tanács tagjait, hogy – bár a király egy ponton nyilvánvaló hazugságon kapta – a többség készpénznek vette állításait. Oates (aki eredetileg anglikán lelkész volt) éveken keresztül, tudatosan készült e „nagy mutatványra”. Minden alkalmat megragadott, hogy katolikusok közelébe kerüljön, és kifürkéssze titkaikat. Ez azzal kezdődött, hogy a katolikus Norfolk herceg szolgálatába állt: a herceg protestáns alkalmazottainak lett a káplánja. Oates ezután katolizált, belépett a Jézus Társaságba, megfordult a spanyol jezsuiták között, és Salamanca egyeteméről még egy hamisított doktori diplomát is hozott magával. A katolikus titkok és kapcsolatok feltérképezését végül Saint-Omerben, az angol jezsuiták iskolájában tökéletesítette. Annyi terhelő információt gyűjtött össze, amivel az idős Ezerel Tonge-ot is meg tudta győzni. Tonge, Oatesszal ellentétben, valódi doktori címmel rendelkezett, iskolaigazgató és a növénytan komoly kutatója volt, de elég előítélettel is bírt ahhoz, hogy Oates cinkosává váljon. A titkos tanács felesleges pánikot keltett azzal, hogy a megyei vezetőket (lord-lieutenants) a milíciák mozgósítására és a katolikusok otthonainak átkutatására utasította. Coleman házában lefoglalták a titkár XIV. Lajos 9

Stuart E. Prall: The Bloodless Revolution. New York, Anchor Books, 1972. 48. o.; Ogg: England in the Reign of Charles II, 563–564. o.

81

gyóntatópapjával folytatott levelezését. Az 1674-es keltezésű leveleket kóddal írták. Ezután robbant az igazi bomba: Godfrey békebírót október 17-én London külvárosában holtan találták. Hátából saját kardjának hegye állt ki. A fővároson úrrá lett a pánik. Mi történhetett? Az orvosszakértők szerint Godfrey nyaktörést szenvedett, és már halott volt, amikor a kard átdöfte testét. Öngyilkos lett, majd valakik felhasználták a holttestét saját céljaikra? Ha gyilkosság történt, ki tette? Maga Titus Oates? Esetleg valami régi ügy miatt véletlenül éppen ekkor álltak rajta bosszút? Számos érdekes elméletet tárgyalhatnánk itt, de nem érdemes. A közvélemény számára ugyanis egyértelmű volt, hogy a békebírót a jezsuiták ölték meg, nehogy sötét terveik napvilágra kerüljenek.10 Nagy volt a baj. A parlament Godfrey halála után négy nappal összeült, és több bizottság is azonnal munkához látott. Coleman levelei kompromittálóknak bizonyultak. Jakab titkára gyakorlatilag ugyanazt próbálta elérni a trónörökös számára, amit Károly a doveri titkos paktummal 1670ben biztosított magának: anyagi támogatást a katolikus ügy előmozdítására tett ígéret fejében. Rejtély, hogy Coleman miért őrizte meg ezeket a leveleket, amikor az 1674 után írottakat mind elégette. Godfrey halála és a Coleman levelek kellően alátámasztották Oates és Tonge állításait. Október 31-én az alsóház megállapította „hogy elítélendő és ördögi összeesküvés volt és van folyamatban, amelyet pápista engedetlenek forraltak és szőttek a király meggyilkolására, a kormány megdöntésére és a protestáns vallás gyökeres megsemmisítésére”.11 Öt katolikus lordot letartóztattak és a Towerbe zártak. Shaftesbury megragadta a lehetőséget, és támadásba lendült a yorki herceg ellen. Károly a kedélyek csillapítása érdekében kizárta fivérét a titkos tanácsból és a külügyi bizottságból is, és arra biz10 Maurice Ashley: England in the Seventeenth Century. 3. kiad. London, Penguin, 1968. 142–143. o.; Ogg: England in the Reign of Charles II, 561–563; 566–567; 579–584. o.; Holmes: The Making of a Great Power, 122–123. o.; Szántó György Tibor: Anglikán reformáció, angol forradalom. Budapest, Európa Könyvkiadó, 2000. 378–380. o.; Hutton: Charles the Second, 358–360. o.; G. N. Clark: The Later Stuarts, 1660–1714. 2. kiad. Oxford, Clarendon Press, 1987. 92–94. o. 11 Idézi Christopher Hill: Az angol forradalom évszázada, 1603–1714. Ford.: Litván György. Budapest, Kossuth Könyvkiadó, 1968. 163. o.; Journal of the House of Commons, IX. köt. 530. o. Edward Colemant 1678. december 3-án kivégezték. Valószínűleg ő volt az egyetlen a pápista összeesküvés áldozatai között, aki valamilyen értelemben ténylegesen bűnös volt.

82

tatta a parlamentet, hogy jogaik és biztonságuk védelme céljából hozzanak törvényeket, feltéve, hogy azok nem sértik a prerogatívát és az öröklési rendet. Hamarosan megszületett a második eskütörvény (Second Test Act), amely a parlament mindkét házából kizárta a katolikusokat. A kormányzat nagy nehezen elérte, hogy Jakabra ez ne vonatkozzon. Mindössze két szavazaton múlt.12 A beígért hatalmas jutalom (500 font) hatására William Bedloe személyében újabb szélhámos lépett színre. Bedloe nemcsak a katolikus összeesküvés és Godfrey meggyilkolásának elméletét támasztotta alá, hanem még a királynét is belekeverte az ügybe. Ez utóbbi vádat persze Oates egyből megerősítette. Az alsóház a királyné udvarból való száműzését akarta kérni Károlytól, de a lordok – látva a király felháborodását – ezt nem támogatták. Közben egy fizetésképtelen bérlő feljelentette katolikus házigazdáját azzal az indokkal, hogy a Godfrey meggyilkolását megelőző néhány nap során nem tartózkodott a házában. E Prance nevű szerencsétlennek a börtönben valaki megsúgta, mit mondjon, ha menteni akarja a bőrét. Prance vallomásában alátámasztotta az Oates és Bedloe által elmondottakat. Ennek alapján három ártatlant halálra ítéltek, és alig akadt már valaki, aki ne hitt volna a katolikus ármányban.13 II. Károly a válság során több súlyos hibát is vétett. Az első november közepén történt, amikor a gondoskodó király a francia szolgálatból hazaparancsolt katonákból egy új ezredet kívánt alakítani Írországban. A hazatérők többsége ír katolikus katonatiszt volt, így ez a lépés tovább fokozta az uralkodóval szembeni bizalmatlanságot. Károly Ormonde ír kormányzó figyelmeztetéseit figyelmen kívül hagyta, és végül az ügyben eljáró Joseph Williamson államminisztert a Towerből kellett kiszabadítania.14 A második hiba már ennél sokkal súlyosabb következményekkel járt. Károly minden hivatalától megfosztotta és ezzel ellenségévé tette Ralph Montagut, Anglia párizsi nagykövetét. Történt ugyanis, hogy a fiatal Montagu összeszűrte a levet Castlemaine grófnéval, a király korábbi szeretőjével. Amikor viszont a rámenős nagykövet a grófné lányát is elcsábította, a felbőszült úrhölgy Angliába sietett, hogy kipanaszkodja magát a 12 Journal of the House of Lords, XIII. köt. 365. o.; Holmes: The Making of a Great Power, 457. o. 13 Ogg: England in the Reign of Charles II, 568–569. o.; Hutton: Charles the Second, 362–363. o. 14 Hutton: Charles the Second, 363. o.

83

királynak. Montagu erre szintén hajóra szállt, hogy kimagyarázhassa magát Károly előtt. A nagykövet engedély nélkül hagyta hátra állomáshelyét, és a királyt ez a fegyelmezetlenség még jobban feldühítette, mint a nőügyek. Károlynak mindenesetre uralkodnia kellett volna magán, hiszen Montagu francia nagykövetként súlyos titkok tudója volt. Az új ellenség képviselővé válását nem lehetett megakadályozni. Amikor pedig valami mondvacsinált indokkal megpróbálták letartóztatni, Montagu – Barillon és XIV. Lajos tudtával és támogatásával – bemutatta azokaz a Danbytől kapott leveleket, amelyek az 1678 tavaszán megkötött titkos paktumról árulkodtak. A Napkirály így állt bosszút unokatestvére első miniszterén a francia érdekeket sértő protestáns frigy miatt Orániai Vilmos és Jakab lánya között. Az alsóház Danbyt azonnal vád alá helyezte. A felsőház ebben nem volt partner, a király december 30-án mégis berekesztette az ülést, majd 1679. január 24-én feloszlatta a „gavallérparlament”-et. Ez volt a harmadik, legnagyobb hiba.15 II. Károly időt akart nyerni. Menteni szerette volna Danbyt, és nyilván attól is tartott, hogy egy esetleges vizsgálat saját kétkulacsosságára is fényt deríthet. Ezzel együtt is nagy hiba volt feloszlatni a parlamentet abban a hangulatban, amit a pápistaellenes hisztéria teremtett. A közvélemény egyértelműen a country ellenzék oldalán állt, az udvar pedig nem rendelkezett azokkal az eszközökkel, amelyekkel a választások kimenetelét döntően befolyásolni tudta volna. A 17. század végére jelentősen megnőtt a választásra jogosultak száma. A 14. század óta a megyékben azok a szabad kisbirtokosok és tulajdonosok rendelkeztek szavazati joggal, akik évente legalább negyven shilling (két font) adót fizettek. 1679-ben ez már jelentéktelen összegnek számított. Az infláció mellett a lakosság lassú növekedése is emelte a választók számát. A városi választókörzetek esetében az urbanizáció mellett ez utóbbi tényezőt kell figyelembe vennünk. A széles választójoggal bíró körzetekben már két-, háromezer szavazóval is számolni kellett. Ennyi ember voksát már nem lehetett egyszerűen megvásárolni. A kampányolók a manipuláció és meggyőzés finomabb eszközeit voltak kénytelenek kidolgozni a mandátumok biztosítása érdekében. Voltak olyan választókörzetek, amelyekben csupán a település vezető testületének tagjait illette meg a szavazati jog. 1679-ben ezen választókörzetek közül több tucat 15

Ibid., 364–365. o.; Journal of the House of Commons, IX. köt. 559–562. o.; The History and Proceedings of the House of Commons. I. köt.: 1660–1680. London, 1742. 291–323. o.

84

intézett petíciót a parlament választási bizottságához (Commons Committee for Elections). A country számos jelöltje azzal diadalmaskodott, hogy a választási bizottság pozitívan bírálta el a benyújtott petíciót, kiszélesítette a választójogot, és ezzel kivette a többségében udvarhoz hű testületi tagok kezéből a döntés lehetőségét.16 Az 1679 februárjában megtartott választás a country elsöprő győzelmét hozta. A valamivel több mint félezer képviselő közül Shaftesbury körülbelül háromszáznak a támogatására számíthatott.17 II. Károly engedményekre kényszerült. Jakab beleegyezett, hogy Brüsszelbe távozik. Ennek volt egy feltétele: Károlynak írásba kellett adnia, hogy Monmouth nem törvényes fia. Danby lemondott a kincstárnokságról. A bukott Joseph Williamson államminiszter helyét Sunderland gróf vette át. A titkos tanácsot átalakították. Az új tanácsnak mindössze harminc tagja volt (negyvenhat helyett), és helyet kaptak benne az ellenzék vezetői – Halifax, Essex és maga Shaftesbury is. Az ellenzéket persze ezekkel az engedményekkel nem lehetett leszerelni. A választási siker olyan lehetőséget biztosított a country számára, amit nem hagyhatott kiaknázatlanul. Az elkövetkező két év során Shaftesbury egy országos politikai mozgalmat szervezett. Ennek célja a katolikus Jakabnak a trónutódlásból való kizárása, a parlament szabadságának, jogainak védelme és „a királyi hatalmat korlátozó alkotmányos fékek megerősítése” volt.18 Ehhez a francia területi expanzió és a pápista összeesküvés generálta félelem biztosította a megfelelő hátteret. Egyetérthetünk Geoffrey Holmesszal: nem kevesebbről volt szó, mint egy vértelen forradalom végrehajtására tett kísérletről.19 A kizárási válság (Exclusion Crisis) két esztendeje során, 1679 márciusa és 1681 márciusa között, háromszor is tartottak parlamenti választásokat. Az első „kizárási parlament” 1679 májusáig ülésezett, a második 1680 októberétől 1681 januárjáig tartott, míg a harmadikat II. Károly egy hét után feloszlatta. A yorki herceg trónutódlásból való kizárására vonatkozó törvényjavaslatot mindhárom parlamentben benyújtották, de azt egyszer sem sikerült törvényerőre emelni. Ugyan a kampány sikertelennek bizo16 J. H. Plumb: The Growth of Political Stability in England 1675–1725. London, Perigrine Books, 1969. 39–41., 45–53., 60. o. 17 Holmes: The Making of a Great Power, 422. o. 18 John Dunn: Locke. Ford.: Pálosfalvi Tamás. Budapest, Atlantisz Könyvkiadó, 1992. 21. o. 19 Holmes: The Making of a Great Power, 124. o.

85

nyult, a kizárási válság két évét eszmetörténeti szempontból és a pártfejlődés vonatkozásában egyaránt rendkívüli jelentőséggel bíró időszaknak kell tekintenünk. A kibontakozó pamfletháború során újra megfogalmazódtak az 1640-es évek nagy alkotmányos kérdései, de a „dicsőséges forradalmat” igazoló elméletek is ekkor születtek meg. A court és country elnevezéseket felváltották a több ideológiai tartalmat hordozó tory és whig nevek. Megengedhető volt-e, hogy a yorki herceg bátyja halála után a trónra kerüljön? Mekkora veszélyt jelentett Jakab a protestáns angol társadalomra, és mit kellett tenni annak elhárítása érdekében? Ezek voltak azok az alapvető kérdések, amelyek szították a pamfletháborút, megosztották a közvéleményt, és pártosodáshoz vezettek. A whig pamfletek szerzői azt jósolták, hogy Jakab állandó hadseregre támaszkodva és francia segítséggel katolikus önkényuralmat vezet majd be, a protestáns fő-, és köznemesség pedig nem csak parlamenti helyeiket, de földbirtokaikat is elvesztik majd. Mindez a Brit-szigeteken túlmutató következményekkel jár majd, és megpecsételheti az európai protestantizmus sorsát. Ezen pamfletírók szerint ezt a katasztrófát alkotmányos garanciák kicsikarásával nem lehetett kivédeni, mivel koronával a fején Jakab azokat valamilyen módon megkerülte vagy eltörölte volna. Nem volt más megoldás tehát, a yorki herceget ki kellett zárni a trónutódlásból. Ennek sikertelensége esetén pedig élni kellett az ellenállás jogával, és fel kellett lázadni a zsarnok ellen.20 A whig pamfletíróknak és a Shaftesbury köréhez tartozó komolyabb gondolkodóknak – John Locke, Algernon Sidney, James Tyrrell, Henry Neville – persze olvasóikat meg kellett győzniük arról, hogy a kizárás (és végső esetben: lázadás) támogatásával nem törvénytelenségre buzdítanak, és nem magát a monarchiát és az alkotmányt támadják. A szerzők történelmi példákat kerestek annak bizonyítására, hogy szándékuk egyáltalán nem rendkívüli, és az ősi alkotmány („Old English” constitution) bő fél évszázaddal korábban létrejött elméletét hívták segítségül. Eszerint az angolszász ősi jog a normann hódítással nem szenvedett törést, mivel Hódító Vilmost csak azzal a feltétellel fogadták el uralkodónak, hogy megerősíti Hitvalló Edward törvényeit.21 Ezek végül bekerültek a Magna 20 O. W. Furley: „The Whig Exclusionists: Pamphlet Literature in the Exclusion Campaign, 1679–81”. Cambridge Historical Journal, 1957. 19–25., 32–35. o. 21 Ibid., 25–27. o.; Kontler László: Az állam rejtelmei: Brit konzervativizmus és a politika kora újkori nyelvei. Budapest, Atlantisz, 1997. 111–113. o. Az elmélet szerint tehát Hódító Vilmos nem a hódítás jogán, azaz nem abszolút hatalommal uralkodott, az óangol alkotmány

86

Chartába is, amelyet újra és újra jóváhagytak. Mindez egyben a közös jog (Common Law) ősi eredetét és kontinuitását is jelentette, amelyben a szokás, a precedens volt az első számú útmutató. Nem jelentett nehézséget a parlament ősi mivoltának a bizonygatása sem, az angolszász Witan gyűléseit már annak lehetett tekinteni.22 Ahogy Kontler László írja: „Az angolszász korba visszavezetett hipotetikus alkotmány előírásai korlátozták a korona hatalmát és elismerték a parlament privilégiumait, autoritásának elsődlegességét; emellett cáfolták az abszolút monarchia létjogosultságát és szentesítették az angol nemzet több uralkodójával szemben a parlamentben képviselt osztályok által sikerrel gyakorolt ellenállást.”23

A whig szerzők számára Robert Filmer royalista ideológus írásai jelentették a legnagyobb kihívást. A névtelen pamfletírók és a komolyabb whig gondolkodók egyaránt Filmert támadták a leggyakrabban, különös tekintettel Patriarcha. The Naturall Power of Kinges Defended against the Unnatural Liberty of the People című főművére, amelyet a toryk 1680-ban jelentettek meg.24 Filmer álláspontja szerint minden hatalom Istentől származik. Isten az első embernek, Ádámnak abszolút hatalmat adott, minden politikai hatalom és tulajdonjog az övé volt a földön. A történelem folyamán ez a hatalom öröklődött, osztódott tovább. Ebből következik, hogy a politikai hatalmat az alávetettek kötelesek Isten akarataként és gondviseléseként tisztelni és engedelmesen szolgálni.25 Filmer nézete szerint a király olyan hatalommal rendelkezett népe felett, „mintha atyja lenne: korlátlan, elévülhetetlen, isteni, örökletes szuverén hatalommal”.26 A whig gondolkodók Filmer patriarchalizmusával az ősi alkotmány elméletét és a szerződéselméletet állították szembe, bár – amint azt Kontler László is megjegyzi – a whigek többsége „számára elfogadható legradikáérvényben maradt. A whig történetírók ezért az 1066-os eseményeket nem is tekintették hódításnak. 22 Kontler: Az állam rejtelmei, 111–116. o. 23 Ibid., 142. o. 24 Patriarcha. A királyok természetes hatalmának védelme a nép természetellenes szabadsága ellen. A mű keletkezésének időpontja bizonytalan. Kontler László azt írja, „születése mai ismereteink szerint ugyancsak a közvetlenül 1628 körüli kritikus évekre tehető”. Az állam rejtelmei, 104. o. Geoffrey Holmes ezzel szemben a késő 1640-es évekre teszi a Patriarcha keletkezését. The Making of a Great Power, 137. o. 25 Dunn: Locke. 45–49. o.; Kontler: Az állam rejtelmei, 104–110. o. 26 Kontler: Az állam rejtelmei, 106. o.

87

lisabb elv nem a szerződéselmélet volt, hanem az igen óvatosan értelmezett ellenállási jog”.27 Shaftesbury titkára és pártfogoltja, John Locke is valószínűleg a kizárási válság idején látott hozzá Két értekezés a kormányzatról (Two Treatises of Government) című művének megírásához, amely végül csak 1689-ben, az angol–holland forradalom második évében jelent meg. Locke, aki okfejtését szintén Filmer állításainak cáfolata köré építette fel, elválasztotta egymástól az uralkodók parancsolási jogát és az alattvalók engedelmességi kötelezettségét. Úgy látta, az uralkodók „csak akkor rendelkeznek a parancsolás jogával, ha hatalmuk gyakorlásának módjával és kiadott utasításaikkal kiérdemlik az engedelmeskedést. Amikor viszont maguk az uralkodók fenyegetik a polgári békét és rendet, az alattvalóknak minden joguk megvan mérlegelni e fenyegetés mértékét és közvetlenségét, s ha ezt elég súlyosnak találják, ahogy csak erejükből telik, ellenállni.”28

Locke minden bizonnyal a megváltozott politikai körülmények hatására, a kizárási válság légkörében értékelte újra korábbi álláspontját, az 1660-as évek során ugyanis még a passzív engedelmesség elvének a híve volt.29 Úgy érezhette, II. Károly és fivére eljátszották az általa a kormányzás és emberi lét szempontjából oly fontosnak tartott és sokat hangoztatott bizalmat. Az udvar hívei úgy látták, ha a parlament kizárja a yorki herceget a trónutódlásból, azzal a többi prerogatíva is veszélybe kerül. A kizárás és az azt követő választás az örökletes monarchia végét jelentené. Azt állították, a kizárás mellett kampányolók – akik az alkotmány védelmezőinek szerepében tetszelegtek – valójában nem egy másik uralkodót, hanem köztársaságot akartak.30 A court pártiak szemében a „kizárók” republikánus fanatikusok vagy puritán lázadók voltak, akik semmivel sem voltak jobbak, mint azok a skót presbiteriánus fegyveres lázadók – „Whiggamores” –, akik 1679-ben meg akarták dönteni Lauderdale uralmát. Innen a „whig” szitokszó. A country ugyanekkor a „tory” szóval kezdte el csúfolni ellenfeleit, amely az ír „Toraidhe”-ből ered (bandita, útonálló) és azokra az ír pápista lázadókra utalt, akik 1641-ben a protestáns telepeseket halomra 27

Ibid., 145. o. Dunn: Locke. 49. o. 29 Ibid., 42. o. 30 Furley: „The Whig Exclusionists”, 30–31. o. 28

88

mészárolták.31 Valójában persze a toryk, akik a katolikus yorki herceg mellett ekkor kiálltak, az anglikán egyház hűséges védelmezői voltak, és a whigek többsége sem volt disszenter. Tény viszont, hogy a protestáns nonkonformisták többsége a vallási tolerancia ügyét is a zászlajára tűző whigeket támogatta. A whigek szervezettségben és a propaganda terén felülmúlták a torykat. A párt Shaftesbury személyében első számú vezetővel rendelkezett, kinek irányítása mellett meglepő gyorsasággal épültek ki a whigek helyi szervezetei. A londoni Chancery Lane-en található Zöldszalag Klub (Green Ribbon Club) egyfajta pártközpontként is funkcionált. Propagandájuk fokozása érdekében pamfletek tucatjainak megjelentetése és terjesztése mellett több whig újságot is kiadtak. A toryk csak a kizárási válság vége felé tudtak hasonló eredményeket felmutatni, mindenki által elfogadott vezetőjük pedig nem volt. A tory tábort maga a király fogta össze.32 Az első „kizárási parlament” 1679. március 6-án ült össze. II. Károly hosszasan sorolta, milyen engedményeket tett, de az új parlamentet ez nem nagyon hatotta meg. Az alsóház bizottságot hozott létre a Towerba zárt öt katolikus lord ügyének kivizsgálására, a felsőház pedig úgy döntött, hogy az előző parlament által kezdeményezett impeachment eljárást le kell folytatni Danby ellen. Március 22-én a király közölte a parlamenttel, hogy első miniszterét kegyelemben részesítette – ahogyan azt korábban Shaftesburyvel és Buckinghammal is megtette –, így az ügyet lezártnak tekinti. Amint azt egy vizsgálóbizottság kiderítette, a kegyelemben részesítés meglehetősen érdekes körülmények között történt. Finch lordkancellár nem volt hajlandó ellenjegyezni a dokumentumot, így a birodalmi pecsétet nem ő, hanem a pecsétet cipelő szolga helyezte a papírra a király utasítására. Az alsóház ezt törvénytelennek minősítette, és tiltakozott az ellen a veszélyes gyakorlat ellen, hogy az uralkodó kegyelmi jogát gyakorolva akadályozza meg a parlamentben lefolytatandó felelősségre vonást.33 Az alsóház ezek után vagyonelkobzásra, a felsőház pedig száműzésre

31

Wilfrid Prest: Albion Ascendant: English History, 1660–1815. Oxford University Press,

1998. 32

Holmes: The Making of a Great Power, 127., 136–137. o. A kérdést végül az 1701-es Act of Settlement rendezte, amely kimondta, hogy a parlament impeachment eljárását a királyi kegyelem nem állíthatja le. 33

89

vonatkozó törvényjavaslatokat tervezett,34 mire Danby elébe ment a dolgoknak, és „önként” a Towerba vonult, ahonnan öt évig ki sem jött. A parlament ezután már a Jakab yorki herceg elleni támadásra összpontosított. Április 27-én az alsóház megállapította, hogy a pápista összeesküvés mozgatórugója a trónörökös katolicizmusa volt. II. Károly ekkor egy utolsó nagy engedményt tett. Bejelentette, kész elfogadni a katolikus utód hatalmát korlátozó, a protestáns vallást és a tulajdon szabadságát védő rendelkezéseket.35 Az ellenzék nem bízott a törvényi garanciákban. Május közepén Richard Hampden (a polgárháború nagy hősének, John Hampdennek a fia) kezdeményezte a yorki herceg trónutódlásból való kizárását, amelyet az alsóház 21-én 207:128 arányban el is fogadott. E szerint a yorki herceget jogi szempontból halottnak kellett tekinteni: Őfelsége halála esetén a korona a Jakab után következő örökösre kellett hogy szálljon. Az indoklásban az szerepelt, hogy a yorki herceget a pápa ügynökei vitték rossz útra, aki aztán „a rendelkezésére álló eszközökkel és kapcsolatokkal a francia király hatalmát és nagyságát növelte jelen birodalmakat nyilvánvalóan veszélyeztetve”.36 1679 tavaszán ismét előjöttek az egykor a yorki herceg parancsnoksága alatt álló flottával kapcsolatos félelmek. 1673-ban összesen két katolikust találtak a tengerésztisztek között. 1678 végén Samuel Pepys, az admiralitás titkára újabb vizsgálatra adott utasítást, és elrendelte, hogy a tisztek ismét tegyenek eleget az eskütörvény követelményeinek. A tisztek ezt mind készségesen meg is tették. A parlament egyes képviselőit ennek ellenére sem hagyta nyugodni az a gondolat, hogy a flotta a katolikus „önkényuralom trójai falova” volt.37 A francia–holland békekötést követően sokan attól tartottak, hogy XIV. Lajos felszabadult tengeri haderejét Anglia ellen fordíthatja. Fontos volt, hogy az angol flotta megfelelő állapotban készen álljon egy esetleges támadás elhárítására, de vajon jó helyre kerül-e az a pénz, amit flottafejlesztésre megszavaznak, vagy nem egyene34 Journal of the House of Commons, IX. köt. 571–597. o.; Journal of the House of Lords, XIII. köt. 449–475. o. 35 Journal of the House of Commons, IX. köt. 606. o. 36 Ibid., 626–627. o.; The History and Proceedings of the House of Commons, I. köt. 323– 370. o. A törvényjavaslat az ír és skót koronától is megfosztotta volna a yorki herceget. A Jakab utáni törvényes trónörökös egészen 1688. június 30-ig, II. Jakab fiának megszületéséig, Mária volt. 37 J. D. Davies: „The Navy, Parliament and Political Crisis in the Reign of Charles II”. The Historical Journal, 1993. 274. o.

90

sen az ellenséget támogatják-e vele? Ez a dilemma foglalkoztatta a parlament egy részét. 1679. május 20-án az alsóház vizsgálóbizottsága magát Pepyst is pápistasággal vádolta meg, és azt állította, hogy a yorki herceg 1673-as lemondását követően is befolyása alatt tartotta az admiralitást. Pepys kénytelen volt lemondani, az admiralitás élére pedig egy többségében Pepys parlamenti bírálóiból álló, új bizottságot neveztek ki. Pepysnek végül sikerült tisztáznia magát a vádak alól. Júliusban óvadék ellenében kiengedték a Towerből is, parlamenti helyét viszont csak 1685-ben nyerte vissza, kevéssel azután, hogy titkári állását is visszakapta.38 II. Károly 1679. május 27-én berekesztette a parlament ülését (majd július 12-én feloszlatta azt), előtte azonban még elfogadta az első „kizárási parlament” legmaradandóbb művét, a Habeas Corpus törvényt, amelynek célja az önkényes bebörtönzések megakadályozása volt. Évszázadok óta létező jogot rögzített az új törvény, és egyben megpróbálta kiküszöbölni azokat a kiskapukat, amelyekkel ki lehetett azt játszani. Az őrizetbe vett személyt húsz napon belül bíróság elé kellett állítani. Ellenkező esetben a vádlottat vagy vád nélkül letartóztatottat szabadon kellett engedni, az őrizetbe vevő és a bíró pedig súlyos bírságot fizetett.39 A király minden bizonnyal a skóciai események hatására döntött a parlament feloszlatása mellett. A skót presbiteriánusok makacsul ellenálltak a restauráció idején helyreállított episzkopális egyházkormányzati rendszernek. Az angol érdek az utóbbit kívánta meg. A püspökök segítségével könnyebben lehetett ellenőrizni a skót egyházat és irányítani a skót parlamentet. Az episzkopális rendszer volt a legfontosabb kapocs a két ország között.40 1679 májusában fanatikus presbiteriánusok (Covenanters) egy csoportja felkoncolta James Sharp érseket, majd az ország nyugati részén fegyveres lázadásba kezdett. II. Károly törvénytelen fiát, a kitűnő hadvezért, Monmouth herceget bízta meg a rend helyreállításával, aki Bothwell Brignél egy csapásra leverte a lázadókat. Mivel a whigek többsége Jakab kizárását követően Monmouth-t szerette volna a trónon látni, ajánlatos volt 38 Ibid., 271–280. o.; J. R. Tanner: „Pepys and the Popish Plot”. The English Historical Review, 1892. 281–290. o.; B. McL. Ranft: „The Significance of the Political Career of Samuel Pepys”. The Journal of Modern History, 1952. 372–373. o. 39 Ashley: England in the Seventeenth Century, 145–146. o.; Holmes: The Making of a Great Power, 401. o. 40 Rosalind Mitchison: „Restoration and Revolution”. In: Gordon Menzies (szerk.): Who are the Scots? and The Scottish Nation. Edinburgh University Press, 2002. 240. o.

91

megszabadulni a parlamenttől, mielőtt még a herceg diadalmasan hazatér, és még nagyobb lendületet ad a kampánynak.41 1679 augusztusában II. Károly súlyosan megbetegedett. Olyan magas láza volt, hogy napokig úgy tűnt, nem is marad életben. Ha Károly ekkor meghal, Monmouth a hadsereg főparancsnokaként és a whigek által támogatva könnyen magához ragadhatta volna a hatalmat. A király szervezete végül legyőzte a kórt, a korona pedig megerősödve került ki a válságból. Jakab testvére betegségének hírére hazaszökött, és csak akkor volt hajlandó újra száműzetésbe vonulni, ha Monmouth is megy. Megjegyzendő, a titkos tanács „Triumvirátus”-nak nevezett meghatározó tagjai, Sunderland, Essex és Halifax is ezt akarták.42 Károly őszintén szerette törvénytelen fiát, de szilárd volt abban a meggyőződésében, hogy a trónon testvére kell hogy kövesse. Monmouth Shaftesburyhez való közeledése ugyanakkor egyre jobban bosszantotta. A király végül kompromisszumos megoldásként a herceget az Egyesült Tartományokba küldte, míg Jakab Lauderdale főbiztosi helyét vehette át Skóciában. A döntés ellen tiltakozó Shaftesburyt Károly eltávolította a titkos tanácsból. A szeptemberben megtartott választások ismét a whigek sikerét hozták, a második „kizárási parlament” azonban csak több mint egy év múlva ülésezhetett. A király összesen hétszer halasztotta későbbi időpontra a parlament összehívását. Az első bejelentésre, amely szerint a képviselőknek 1680 januárjáig kellett volna várniuk, hogy megkezdhessék a munkájukat, a whigek országos petíciós mozgalommal válaszoltak. A kizárási kampány ekkor érte el a csúcspontját. A whig aktivisták aláírások ezreit gyűjtötték össze irdatlan hosszúságú petícióikon, hogy nyomást gyakoroljanak az uralkodóra. 43 A „puskapor-összeesküvés” és I. Erzsébet trónra lépésének évfordulói (november 5-e és 17-e) óriási tömegtüntetésekre adtak alkalmat. Ezeket elsősorban a Zöldszalag Klub szervezte és finanszírozta.44 41

Hutton: Charles the Second, 374–377. o. Ibid., 381–382. o. 43 Lásd erről Mark Knights: „London’s ’Monster’ Petition of 1680”. The Historical Journal, 1993. A történészek sokáig úgy hitték, hogy a kizárási válság egyik petíciója sem maradt fenn. Az 1990-es évek elején aztán mégis előkerült az 1680 januárjában beadott londoni petíció. A dokumentum első része hiányzik, de így is közel 16 000 aláírást tartalmaz. A teljes petíció körülbelül negyvenhét méter hosszú lehetett. 44 Ibid., 136. o.; Prest: Albion Ascendant, 47. o. 42

92

A King’s Head fogadóban összegyűlő zöldszalagosok rendkívüli aktivitása és harsánysága témánk legkomolyabb történészeit is megtévesztette. J. R. Jones például kijelentette: „Lényeges megemlítenünk, hogy a kizárási válság során a toryk meg sem próbáltak egy rivális klubot szervezni.”45 Ez messze nem így volt. A toryk két fontosabb klubbal is rendelkeztek, csak ezek sokkal kisebb feltűnést keltettek. Az egyik – amelynek Danby két fia is oszlopos tagja volt – az inner temple-i Fuller’s Rents fogadóban tartott rendszeres összejöveteleket 1679 és 1684 között. A másik, amelynek a City-béli Warder fogadó adott otthont, csak 1681-ben jött létre. Ez az elszántabb, agresszívabb torykat tömörítette.46 A tory szimpatizánsok egy része – Jakab támogatói – piros szalagot tűzött a kalapjára. A whigek a zöld mellett (eredetileg a levellerek színe) kék szalagot is viseltek. Ez utóbbiak Monmouth hívei voltak.47 A zöldszalagosok szervezte százezres tömegmegmozdulások nem kis aggodalommal töltötték el a torykat. „’41 újra itt van” mondogatták.48 Ami a viták és konfliktusok lényegét illeti, néhány párhuzam valóban vonható az 1641-es események és a kizárási válság között. A koronával szembeni (1673 óta egyre erodálódó) bizalom 1680–81 körül ugyanúgy elszállni látszott, mint negyven évvel korábban. Ismét egy olyan személy került a trón közelébe, aki miatt veszélybe kerülhettek az állampolgári szabadságjogok, és akiről azt lehetett feltételezni, hogy erőszakos eszközökkel próbálja majd akaratát a parlamentre kényszeríteni. I. Károly a High Church támogatásával az anglikán egyház doktrínáit és vallásgyakorlatát katolikus irányba mozdította el, Jakab pedig nyíltan katolikus volt. Ismét két párt állt egymással szemben. Az egyik az uralkodó isteni jogát, a másik az ellenállás jogát hangsúlyozta. Volt persze néhány lényeges különbség is a negyven évvel korábban történtekhez képest, különösen a polgárháborús veszély tekintetében. A vallási és egyházpolitikai kérdések most is központi jelentőséggel bírtak, 45 Idézi David Allen: „Political Clubs in Restoration London”. The Historical Journal, 1976. 561. o. 46 Ibid., 574–580. o. Említést érdemel még John Wildman republikánus klubja (Nonsuch fogadó), John Dryden irodalmi klubja (Will’s kávéház), és a katolikusok összejövetelei a White Horse fogadóban. Külön whig klubokba tömörültek Shaftesbury támogatói (Nag’s Head) és a náluk radikálisabb Buckingham-hívek (Salutation). Uo. 564., 571. o. 47 Ibid., 569. o. 48 John Miller: „A Moderate in the First Age of Party: The Dilemmas of John Holland, 1675–85”. The English Historical Review, 1999. 844. o.

93

de a vallási hév jelentősen alábbhagyott. Sokkal racionálisabb és világiasabb politikai vitát lehetett folytatni, mint az 1640-es évek során. II. Károly koránt sem volt annyira kiszolgáltatott helyzetben, mint édesapja.49 Jó esélye volt arra, hogy győztesen kerüljön ki a küzdelemből, ha a rendelkezésére álló eszközöket ügyesen használja. Végül, a polgárháború és az azt követő zűrzavar túlságosan elevenen élt még sokak emlékezetében, és senki sem szerette volna, hogy újra megtörténjen.50 A parlament össze nem hívása és a titkos tanács mellőzése miatt a „triumvirátus” széthullott. Essex és Halifax sértődötten visszavonultak. Az elvtelen Sunderland két új társa Lawrence Hyde (Clarendon kisebbik fia) és Sidney Godolphin lettek. Mindketten politikai pályafutásuk elején jártak ekkor,51 ezért az új tanácsadó testület „a Kölykök” (the Chits) nevet kapta.52 Károly és új bizalmasai francia támogatáshoz próbáltak jutni, de a Barillonnal folytatott alkudozások sehová sem vezettek. A király Shaftesburyvel is tárgyalt. Az ellenzéki vezér azt akarta, hogy megfelelő mértékű parlamenti támogatásért cserébe Károly tagadja meg a testvérét és a királynét is, és vegyen protestáns nőt feleségül. Ez képtelenség volt persze, de Károly legalább ezzel is nyert egy kis időt. Decemberben Monmouth engedély nélkül hazatért. A dühös király minden pozíciójától megfosztotta engedetlen fiát, és kitiltotta az udvarból is. E méltatlan bánásmód még nagyobb aktivitásra sarkallta a whigeket, akik petíciók tucatjaival bombázták a királyt. Annak ellenére, hogy II. Károly többször is kijelentette, nem járul hozzá Jakab kizárásához, és sohasem fogja Monmouth-t utódjául kijelölni, a whigek bíztak a sikerben. Úgy látták, a király ellenállása nem megtörhetetlen. Ebből adódott, hogy retorikájukban 49

Az 1679-es skót lázadás nem is hasonlítható ahhoz a felkeléshez, amely I. Károly „tizenegy évi zsarnokság”-ának (1629–40) véget vetett. A kizárási válság során Írország nyugodt maradt, 1641-ben viszont az ír felkelés nagyban hozzájárult az angol forradalom kirobbanásához. 1641-ben magától az uralkodótól kellett tartani, nem az uralkodó lehetséges utódjától. I. Károly nehéz anyagi helyzete miatt nem mellőzhette a parlamentet, míg II. Károly ezt megtehette. 50 John Miller: James II: A Study in Kingship. London, Wayland, 1978. 95–96. o.; Prest: Albion Ascendant, 47–48. o. 51 Lawrence Hyde, Rochester grófja (1641–1711) – Anna királynő egyik nagybátyja – Írország kormányzója (1684–1685; 1701–1703) és a felsőház elnöke (1710–1711) volt. Sidney Godolphin (1645–1712) a kincstár első lordja (1690–1696; 1700–1701) és főkincstárnok (1702–1710) volt. 1702 és 1708 között gyakorlatilag ő volt Anna királynő „miniszterelnöke” (Prime Minister – ami ekkor még gúnynév). 52 Hutton: Charles the Second, 384. o.; Ogg: England in the Reign of Charles II, 593. o.

94

olyan radikalizmust is kilátásba helyeztek – általános lázadás, népfelkelés –, amelyre nem lettek volna készek. A cél az uralkodó megfélemlítése volt.53 Később, amikor lett volna alkalom radikális cselekvésre – II. Károly halálakor, Jakab megkoronázásakor, vagy a Monmouth-féle lázadás idején –, a whigek túlnyomó többsége passzív maradt.54 Károly halogató taktikája sikeresnek bizonyult. Mire 1680 októberében a második „kizárási parlament” végre összeült, az ország némileg megcsömörlött a kizárás hátteréül szolgáló pápistaellenes kampánytól. Az emberek egyre több fenntartással fogadták Oates, Bedloe és mindazok vádjait, akik üzletet csináltak a katolikusellenes hisztériából. Úgy érezték, az összeesküvést már kellően kivizsgálták, és a bűnösök megkapták, amit érdemeltek. Közel harminc ártatlant kivégeztek. Károlynak valószínűleg nem kis vívódást okozott, hogy ezt ne akadályozza meg, de nem volt ajánlatos szembemenni az árral.55 Október 21-én II. Károly parlamenti nyitóbeszédében bejelentette, hogy Spanyolországgal kölcsönös védelmi szerződést kötött. Alattvalóit az egység megőrzésére szólította fel, és pénzt kért Tanger megvédésére, amit a mórok fenyegettek.56 Ez utóbbi problémát a képviselők későbbre halasztották, ám akkor sem jutottak sokra, mivel Tanger helyőrségét „pápista fészeknek” tartották.57 Az alsóház november 11-én megszavazta a második kizárási törvényjavaslatot. Ez az elsőtől annyiban tért el, hogy kimondta: ha Jakab megkísérli visszaszerezni elvesztett örökségét, azzal felségárulást követ el, mindazokkal együtt, akik őt ebben „cselekedeteikkel, szóval, vagy írásban támogatják”.58 A felsőházban olyan heves vita folyt, hogy még néhány kard is előkerült. A lordok végül 63:30 arányban mondtak nemet a törvényjavaslatra.59 A sikert II. Károly elsősorban Halifaxnak, a nagy „egyensúlyozó”-nak (Trimmer)60 köszönhette, 53

Miller: James II, 93. o. Furley: „The Whig Exclusionists”, 35. o. 55 Holmes: The Making of a Great Power, 128–129. o. 56 Journals of the House of Lords, XIII. köt. 610. o. 57 Ogg: England in the Reign of Charles II, 603., 605. o. Az alsóház minden további támogatást a kizárási törvényjavaslat elfogadásától tett függővé. 58 Holmes: The Making of a Great Power, 426. o.; Journals of the House of Commons, IX. köt. 650–651. o.; Proceedings of the House of Commons, I. köt. 403–435. o. 59 Journal of the House of Lords, XIII. köt. 660–661. o. 60 Thomas Babington Macaulay szerint Halifax büszkén vállalta becenevét, mivel alapelve volt: „Minden jó dolog … szélsőségek között egyensúlyoz. … Az angol egyház az ana54

95

aki immár a kizárással szemben azt az álláspontot képviselte, hogy a trónörökös jogait korlátozni kell.61 Az alsóházi whig többség keserűségét a Towerba zárt öt lord egyikén, a szerencsétlen Stafford grófon vezette le. Az idős arisztokratát a király meggyilkolására irányuló szervezkedéssel vádolták, Oates és két másik hamis tanú vallomása alapján bűnösnek találták, és elérték, hogy halálra ítéljék.62 Az ellenzék négy bíró, köztük William Scroggs főbíró bevádolásával is megpróbálkozott. Scroggs többek között azzal bőszítette fel Shaftesbury táborát, hogy George Wakeman, a királyné katolikus orvosának tárgyalásán becsmérlő szavakkal illette az Oates által felvonultatott „bizonyítékokat”, és sikerült az orvost felmentetnie. Lois Schwoerer a bírói kar elleni támadásnak több szempontból is különös jelentőséget tulajdonít. Azon túl, hogy a nyilvánvaló cél a whig párt egységének helyreállítása és az enyhülő katolikusellenesség újbóli felszítása volt, az ügy egy, az igazságszolgáltatással szembeni bizalmi válságot is sejtetett. A bírókat részrehajlással, az esküdtek befolyásolásával, önkényeskedéssel, az udvar sötét céljainak kiszolgálásával vádolták. Scroggson keresztül magát II. Károlyt is támadták. Mindebben a whig sajtó főszerepet játszott. Az impeachment eljárás a parlament feloszlatása (1681. január 18.) miatt megszakadt, II. Károly viszont áprilisban menesztette Scroggsot. Az ügy tehát sajtótörténeti jelentőségű, egyik korai példája annak, hogy egy jól összehangolt újságírói propaganda mire képes.63 II. Károly Lawrence Hyde tanácsára a harmadik „kizárási parlament”-et a hagyományosan royalista Oxfordba hívta össze, ahol a whigek nem számíthattak a fővárosi köznép támogatására. A királyt ujjongó tömeg baptista őrület és a pápista letargia között egyensúlyoz. Az angol alkotmány a török despotizmus és a lengyel anarchia között teszi ugyanezt.” The History of England From the Accession of James II. I. köt. London, J. M. Dent and Sons, 1934. 191. o. 61 Ekkor még nem volt világos, hogy „korlátozások” alatt mit is kell érteni. A kialakult végső tervezet alapján a korlátozások a yorki herceg számára gyakorlatilag egyet jelentettek volna a kizárással. Jakab csak névlegesen lett volna király, száműzetésben kellett volna élnie, az uralkodói teendőket pedig Mária lánya látta volna el régensként. Ez a megoldás viszont nem járt volna együtt magának az uralkodói hatalomnak a korlátozásával. 62 Ennek részleteit l. Proceedings of the House of Commons, II. köt. 1–5. o. 63 Lásd Lois G. Schwoerer: „The Attempted Impeachment of Sir William Scroggs, Lord Chief Justice of the Court of King’s Bench, November 1680-March 1681”. The Historical Journal, 1995. A „gavallérparlament” feloszlatásával az 1662-es engedélyezési törvény (Licensing Act) érvényét vesztette, a kizárási válság idején tehát semmiféle cenzúra sem működött.

96

fogadta, amint 1681. március 14-én bevonult az egyetemi városba. Az emberek uralkodójuk egészségére ittak, kalapjaikat a levegőbe dobálták, és azt kiabálták: „Éljen a király, és az ördög akassza fel a kerekfejűeket!”64 Mindez bátorítóan hathatott Károlyra, aki valójában már e meleg fogadtatás nélkül is kellő magabiztossággal rendelkezett. Ennek két fő oka volt. Egyrészt, komoly katonai biztosítással érkezett, másrészt, igen közel állt ahhoz, hogy XIV. Lajossal újabb titkos megállapodást kössön. II. Károly csak egy kis létszámú állandó hadseregre támaszkodhatott, amely azonban annyira nem volt kicsi, hogy ne intette volna óvatosságra a whigeket és az őket támogató városi tömegeket. Ez a hadsereg 1681-ben 5240 főt számlált.65 II. Károly biztonságára oxfordi tartózkodása során 660 gyalogos ügyelt, az egyetemi város és a főváros közötti útjait 350 lovas vigyázta. Eközben a City és a Westminster sem maradt őrizetlenül, közel kétezer katona (a szokásos duplája) őrködött London fontosabb pontjainak biztonsága fölött.66 Március 18-án, három nappal azelőtt, hogy II. Károly utolsó parlamentje munkához látott volna, Lawrence Hyde egyezségre jutott Barillon francia nagykövettel. A titkos paktum alapján az angol király közel 400 ezer fontra számíthatott a Napkirálytól az elkövetkező három év során, amennyiben semmisnek tekintette a spanyolokkal júniusban megkötött szerződést. Fontos leszögeznünk: II. Károly nem kért támogatást gazdag francia unokatestvérétől. XIV. Lajos volt az, aki 1680 novemberében megüzente, újra hajlandó segíteni. Károly először egyáltalán nem reagált, majd januárban udvariasan elutasította a Napkirály 200 ezer fontos ajánlatát. Mi volt ennek az oka? II. Károly uralkodása során először elmondhatta: nem szorul unokatestvére támogatására. Ahogyan Christopher Hill írja: „… abból a zsákutcából, amelybe a ’gavallérparlament’ feloszlatása után került, a fogyasztási adóknak és a vámoknak a kereskedelem fejlődését kísérő növekedése mentette ki. 1679 és 1682 között Károly egymillió font adósságot fizetett vissza.”67 XIV. Lajos meg volt győződve arról, hogy a 400 ezer fontjával kihúzta Károlyt a bajból, és megmentette Jakabot. Számára ez utóbbi volt igazán fontos, fontosabb, mint Anglia 64

Hutton: Charles the Second, 400. o.; Ogg: England in the Reign of Charles II, 616. o. John Childs: „The Army and the Oxford Parliament of 1681”. The English Historical Review, 1979. 583. o. 66 Ibid., 581–582. o. 67 Hill: Az angol forradalom évszázada, 182. o. 65

97

semlegessége. Lajosnak nem kellett a szigetországtól tartania. Az angol flotta rossz állapotban volt, és Károly parlamentjével való katasztrofális kapcsolata miatt amúgy sem engedhette volna meg magának, hogy háborúba bonyolódjon. A francia király számára ugyanakkor egyáltalán nem volt közömbös az angol katolicizmus ügye. Az évek során bebizonyosodott, hogy ezen a téren Károlyra nem lehet számítani. Ehhez Jakab kellett.68 Nem a Napkirály pénze mentette meg Jakabot, hanem a parlamenti ellenzék (amely a választásokon, ha kisebb arányban is, de újra győzedelmeskedett) makacssága, hajthatatlansága. II. Károly ugyanis nyitóbeszédében arra biztatta a parlamentet, fogadja el Halifax régensségre vonatkozó tervezetét, és Jakab csak névleg legyen király. Károly tehát kompromisszumra törekedett (látszólag legalábbis), a radikalizálódni látszó whigek viszont mereven ragaszkodtak a kizáráshoz, amelyet a királyi hatalmat korlátozó és a parlament szabadságát garantáló intézkedések is követtek volna. Indoklásaikban leginkább a precedens hiányára hivatkoztak – a régensséget korábban csak akkor vezették be, ha az uralkodó kiskorú vagy beszámíthatatlan volt –, valójában azonban azért sem engedtek eredeti elképzeléseikből, mert a legtöbben a népszerű Monmouth-t szerették volna a trónon látni, és nem Máriát, akire az idegennek tekintett és apósához hasonlóan autokratikus természetűnek tartott férje, Orániai Vilmos, vélhetően ráerőltette volna az akaratát. A felsőházban Shaftesbury (aki személy szerint sem bízott Vilmosban)69 is arra próbálta rávenni Károlyt, hogy a protestáns Monmouth-t jelölje ki utódjául. A harmadik kizárási törvényjavaslat, az első kettővel ellentétben, még csak nem is utalt arra, hogy Mária a trón várományosa.70 Monmouth népszerű és rátermett jelölt volt, de ugyancsak problémás. Trónra kerülése nem csak a közösjoggal, de az anglikán egyház erkölcsi törvényeivel is összeegyeztethetetlen volt.71 Ezen csak az segíthetett volna, ha Károly törvényes gyermekének ismeri el a herceget. Monmouth anyja egy Lucy Walters nevű szép walesi nő volt, akivel Károly száműzetésének idején ismerkedett meg Hágában. Károly örömmel vállalta az apaságot, bár, ahogy Macaulay a tőle megszokott remek stílusban írja, „a hölgynek 68

Ogg: England in the Reign of Charles II, 600–601. o. A bizalmatlanság kölcsönös volt. Lásd Holmes: The Making of a Great Power, 130. o. 70 Journal of the House of Commons, IX. köt. 711. o. 71 Prall: The Bloodless Revolution, 70. o. 69

98

számos csodálója akadt, és senkihez sem akart kegyetlen lenni”.72 Jakab mindig is hangoztatta, hogy Monmouth nem Károly fia. Lucy Waltersről így írt: „… a királlyal való együttlétét követően olyan hamar terhesnek bizonyult, és olyan korán jött a szülés, hogy a világ okkal kételkedhetett abban, kinek a gyerekét is hozta a világra”.73 Jakab szerint egy Robert Sidney nevű úrét, akire a jóképű James Croft (így nevezték el a későbbi Monmouth herceget) nagyon hasonlított. Már az 1660-as évek elején elterjedt egy pletyka, amelybe később Shaftesbury és hívei belekapaszkodhattak. 1662. október 27-én Pepys azt írta a naplójába: „… micsoda széthúzás van az udvarban; mi több, azt suttogják, a fiatal Crofts a király törvényes fia, mivel az anyját feleségül vette. Csak az Isten tudja ebből mi igaz.”74 A pletyka szerint a házasságlevél egy titokzatos fekete doboz alján lapult. Károly mindezt tagadta, és a titkos tanácsnak többször is írásba adta, hogy Katalin királynén kívül senkihez sem fűzi házasság. II. Károly nem járulhatott hozzá testvére kizárásához. A korlátozásokat is csak taktikai okokból, kompromisszumkészsége demonstrálása érdekében ajánlgatta a parlamentnek. Az alsóházban azt szinte senki sem támogatta. A whigek többet akartak annál, a toryk pedig hallani sem akartak róla. A korlátozás nem volt reális alternatíva.75 Károly sok mindent kész volt feladni, de két dolgot biztosan nem: a királyságot, amely szent volt számára, és a családját, amelyhez mindig ragaszkodott. Jakabbal sok vitája volt. Őrültnek tartotta az öccsét, amiért nyíltan vállalta vallási meggyőződését, neki is rengeteg nehézséget okozva ezzel. Volt viszont Jakabnak egy tulajdonsága, amely közelebb vitte bátyjához: ha vallási téren nem is, minden más kérdésben engedelmesen követte testvére, a király utasításait,76 mint ahogyan később, uralkodóként ő is vak engedelmességet követelt meg alattvalóitól. Monmouthból ez a fajta fegyelem hiányzott. II. Károly ezenkívül úgy látta, ha hozzájárul a kizáráshoz, azzal olyan folyamat indulhat el, amely a monarchia végét jelentheti. Ebben nem volt nézetkü-

72

The History of England, 195. o. The Life of James II, Collected out of Memoirs Writ of His Own Hand. Szerk.: James Stanier Clarke. London, 1816. I. köt. 492. o. 74 Diary and Correspondence of Samuel Pepys. Szerk.: Richard Braybrooke. New York, 1825. I. köt. 340. o. 75 Prall: The Bloodless Revolution, 67. o. 76 Hutton: Charles the Second, 403. o. 73

99

lönbség a testvérek között. Jakab a kizárási válság kezdetekor azt írta unokaöccsének és vejének, Orániai Vilmosnak: „… remegve gondolok arra, mi fog történni. Ha Őfelsége és a lordok háza ragaszkodik hozzám, nagy zavargások, netán lázadás is várható; ha Őfelsége és ugyanők beleegyeznek abba, amit az alsóház tervez ellenem, Őfelségét jelentéktelenebbnek kell majd tekintenem, mint a velencei dózsét, a monarchia és a családunk pedig teljesen tönkremegy.”77

II. Károly 1681. március 28-án feloszlatta a parlamentet, hiszen megegyezésre semmi esély sem volt. Lázadástól annak ellenére sem kellett tartani, hogy Shaftesbury hívei is felfegyverkezve érkeztek Oxfordba. A whigek persze nem tudhatták, hogy ezzel a kizárási kampánynak vége, és II. Károly uralkodása alatt több lehetőségük már nem is lesz. Mindkét fél elment addig, ameddig csak el lehetett menni. Az ellenzék úgy kalkulált, hogy a király inkább meghátrál, mint hogy megkockáztassa egy polgárháború lehetőségét. Károly is arra számíthatott, hogy a whigek kompromisszumot kötnek, vagy beletörődnek a vereségbe, de nem akarnak vérontást. Hazardírozni nem lett volna értelme. Jakab középkorú volt (negyvennyolc éves), nem sokkal fiatalabb Károlynál, utódja a trónon pedig protestáns neveltetésű lánya, Mária. Közvetlen veszély nem állt fenn. A whigek részéről őrültség lett volna kockáztatni ebben a helyzetben radikális forradalmi ideológiájuk megvalósítása érdekében. Túl nagy árat ők sem akartak fizetni érte. Ha Károly meghátrál, és a whigek sikerrel járnak, olyan forradalom játszódott volna le, amelynek alkotmányos következményei az angol–holland forradalom eredményein minden bizonnyal túlmutattak volna.78 Az angol– holland forradalom egy konzervatív forradalom volt, ami a whigek és a toryk kényszerű kompromisszumából adódott. 1681-ben – saját konzervatívabb tagjaikon kívül – semmi sem fogta volna vissza a whigek radikalizmusát. *

*

*

77 Sir John Dalrymple: Memoirs of Great Britain and Ireland. Edinburgh, 1771–88. II. köt. 218. o. 78 Holmes: The Making of a Great Power, 124. o.

100

Orániai Vilmos feszülten követte a kizárási válság eseményeit. „Lekötelez azzal, hogy továbbra is informál arról, mi folyik Angliában – írta Vilmos Lionel Jenkinsnek a második ’kizárási parlament’ idején –, de aggaszt a hír, hogy milyen gyűlölettel járnak el a Herceggel szemben. Isten áldja meg, és adja, hogy a király és a parlament megegyezhessen, mert a nélkül biztosan közelgő veszélyt látok a királyra, a királyi családra és Európa nagy részére.”79 Vilmos számára elsődleges fontosságú volt, hogy nagybátyja rendezze kapcsolatát parlamentjével, és ne XIV. Lajostól függjön, mert meg volt győződve arról, hogy Anglia segítsége nélkül nem állítható meg a francia területi expanzió. A Napkirály külpolitikája ekkortájt ismét agresszívabbá vált. 1679-ben Lajos úgynevezett reuniós kamarákat (Chambres de Réunions) állított fel. Ezen különleges törvényszékeknek az volt a feladatuk, hogy feltárják, mely határ menti területeket lehet „törvényesen”, némi jogi csűrés-csavarás révén visszacsatolni Franciaországhoz. Erre az adott lehetőséget, hogy például a nijmegeni szerződés rendelkezéseit is többféleképpen lehetett értelmezni. Lajos többek között Luxemburgot és a közvetlen környezetében lévő földeket is követelte a spanyoloktól, és blokád alá vette a várost. Vilmos attól tartott, hogy a Napkirály az egész SpanyolNémetalföldet be akarja kebelezni. Vilmost a Stuart-házat fenyegető veszély is őszinte aggodalommal töltötte el. Ezzel kapcsolatos, Jenkinshez intézett észrevételei sokat elárulnak arról is, miért volt feszült a viszony a herceg és hazája republikánusai között: „Meg kell vallanom önnek, meglepetten értesültem azokról a királyi hatalomra vonatkozó korlátozásokról, amelyeket arra az esetre helyeznének kilátásba, ha a korona egy pápista fejére kerülne. Remélem Őfelsége nem lesz kész elszenvedni ezt az egész királyi családra nézve sérelmes lépést. Bár azt beszélik, hogy csak az említett vallású királyra vonatkozna, és a protestáns vallású uralkodókat nem érintené, senki sem gondolhatja, hogy ha egyszer megfosztják a koronát azoktól a jelentős előjogoktól, amelyekről szó van, valaha is viszszatérnek majd. Könyörgöm tehát, tudassa ezt a királlyal, és esedezve kérje Őfelségét az én nevemben: ne egyezzen bele egy olyan dologba, mely oly hátrányos mindazokra nézve, akiknek az a kitüntetés jutott, hogy családjához tartozónak vallhatják magukat.”80

79 80

Id. Waller: Ungrateful Daughters, 178. o. Id. Waller: Ungrateful Daughters, 178. o.

101

Nem volt szükség könyörgésre. Mint említettük, valószínűleg II. Károly sem számolt azzal, hogy a parlament a korlátozásokat elfogadja. A kizárási válság után a közvélemény a király és a toryk mellé állt. Az emberek többsége a whigeket tette felelőssé annak a feszült politikai helyzetnek a kialakulásáért, amely már-már polgárháborúval fenyegetett. II. Károly ezt tovább fokozta. Kiadott egy nyilatkozatot, amelyben az oxfordi parlamentet az 1640 és 1642 közötti hosszú parlamenthez hasonlította.81 A toryk bosszút akartak állni a sok megaláztatásért, amit a whig többségű alsóházban el kellett szenvedniük a kizárási válság során, II. Károly pedig készséges partner volt ebben. A disszentereket sújtó büntetőtörvényeket minden korábbinál szigorúbban foganatosították. A whigeket mint politikai erőt, jogi úton próbálták ellehetetleníteni: felségárulási, becsületsértési pereket akasztottak a nyakukba. Károly tory beállítottságú bírókat nevezett ki, hamar kiderült azonban, hogy ez önmagában nem elég. Az esküdtszékek összehívása a sheriffek jogköréhez tartozott, a whig sheriffek pedig whig szellemiségű esküdtszékekről gondoskodtak, amelyek a whig vádlottak számára kedvező döntéseket hoztak. Maga Shaftesbury is ennek köszönhette az életét. A korona és a toryk – többek között a fent említett akadály miatt – támadást indítottak a helyi kormányzatok, különösen a városok ellen. Nem központosításról, a hagyományos, nagy önállósággal rendelkező közigazgatási szisztéma átalakításáról vagy a helyi tisztségviselők jogköreinek megnyirbálásáról volt szó. Ehhez a toryk sem járultak volna hozzá. A cél az volt, hogy a legtöbb helyen megbízható, a koronához hű emberek kerüljenek pozícióba. A whigek és disszenterek büntetése és féken tartása mellett katonai szempontból (a helyi milíciák ellenőrzése) és a parlamenti választások manipulálhatósága miatt volt ez lényeges. Károly számára, akinek nem állt szándékában több parlamentet összehívni, a politikai biztonság volt az elsődleges. A toryk már a következő választásra is gondoltak.82

81

His Majesty’s Declaration to All his Loving Subjects (1681). (Őfelsége nyilatkozata minden szerető alattvalójához.) In: Andrew Browning (szerk.): English Historical Documents, VIII. köt. 185–188. o. A dokumentumot minden plébániatemplomban fel kellett olvasni. Miller: James II, 104. o. 82 John Miller: „The Crown and the Borough Charters in the Reign of Charles II”. The English Historical Review, 1985. 53–56., 70–72. o.

102

Az alsóházi képviselők négyötöde városi választókörzetből került a parlamentbe. Gyakran adódott feszültség abból, hogy az arisztokrata vagy gentry földbirtokos a saját képviselőjelöltjét akarta a város vezetésére ráerőltetni. Az ebből fakadó vidék–város ellentétet bonyolította, hogy a vidék az anglikanizmus fellegvára volt, míg a városokban sok disszenter élt. A városok vezető testületeiben is sok volt a protestáns nonkonformista, egyszerűen azért, mert az 1661-es testületi törvényt (Corporation Act) figyelmen kívül hagyták, vagy mert a vallásukat kevésbé komolyan vevő szakadárok pozícióik megtartása érdekében eleget tettek a törvény követelményeinek. A kizárási válságot követően az ilyen helyeken kisebbségben levő toryk petíciót intéztek a királyhoz a város szabadalomlevelének visszavonása céljából. Az új okirat – melynek kibocsátási költségeit a városra terhelték – általában arra hatalmazta fel a királyt, hogy megvétózhassa a neki nem tetsző vezetők és testületi tagok megválasztását, vagy arra, hogy egyenesen ő jelölje a legfontosabb tisztviselőket (polgármester, főjegyző, sheriff, békebíró). Ez volt az a taktika, amelyet Jakab is folytatott, de ő ezt már kifejezetten azzal a céllal tette, hogy a királyi akaratot végrehajtó, engedelmes parlamentet hozzon létre.83 Jakab 1682 tavaszán engedélyt kapott bátyjától, hogy Skóciából hazatérjen. A döntést megkönnyítette, hogy a háborúval fenyegető luxemburgi válság véget ért,84 így nem kellett attól tartani, hogy a király esetleg a parlament újbóli összehívására kényszerül. Május elején, amikor a yorki herceg visszahajózott Skóciába, hogy a feleségét is hazahozza, a sors kis híján felborította a történelem későbbi menetét. A hajó elsüllyedt ugyanis, és a yorki herceg is majdnem odaveszett. Károly vonakodott sok problémát okozó, izgága öccsének hatalmat adni, és Jakab csak fokozatosan, hosszú próbálkozások után nyerte vissza korábbi politikai befolyását. A yorki hercegnek három fő szövetségese volt ebben a küzdelemben. Lawrence Hyde (1682-től Rochester grófja), Louise de Kéroualle, Portsmouth hercegnő, a király francia szeretője,85 és 83

Miller: James II, 112–113. o.; Plumb: The Growth of Political Stability, 63–70. o. XIV. Lajos hivatalosan azzal indokolta csapatai visszavonását, hogy nem akarta lekötni a német hatalmak figyelmét, amikor a törökök már megindultak Ausztria felé. Nyilván Károlyra sem akart egy újabb whig parlamentet rászabadítani. Kivárt, és közben eljátszott a gondolattal, hogy I. Lipót esetleges bukásával ő lehet az új német-római császár. Hutton: Charles the Second, 411. o. 85 Az egyszerű nép gyűlölte a pápista szeretőt. 1678-ban Nell Gwyn, Károly színésznő kedvese, majdnem az áldozatává vált ennek az ellenszenvnek, amikor a tömeg a hintóját 84

103

az a Sunderland, aki a kizárás támogatása miatt ideiglenesen kegyvesztetté vált, de mivel bűnbánást gyakorolt, újra államminiszter lehetett. Jakab feltétlen hívei szerették volna elérni, hogy a yorki herceg ismét a kormány és a titkos tanács tagja legyen, és újra átvehesse az admiralitás irányítását, de Károly egyikhez sem járult hozzá.86 A király ellenállását végül a „rozsházi összeesküvés” (Rye House Plot) törte meg. Az elkeseredés és tehetetlenség jele volt az, amit a legradikálisabb whigek 1683-ban kiterveltek. A pártnak ekkor már vezetője sem volt. Shaftesbury az előző év végén újabb letartóztatástól tartva az Egyesült Tartományokba menekült, ahol januárban meg is halt. A pártvezér a menekülését megelőző hetekben még megbeszéléseket folytatott a megmaradt lehetőségekről a „hatok tanácsá”-val (Council of Six – Monmouth, Russel, Sidney, Essex, Howard és Hampden), amelynek híre néhány forrófejű Cromwell veterán fülébe jutott. Ezek úgy döntöttek, nincs más választás: a királyt és Jakabot is meg kell ölni. Richard Rumbold – aki I. Károly kivégzésénél őrként jelen volt – otthona, az úgynevezett „rozsház”, közel feküdt ahhoz a keskeny kis úthoz, amely Newmarketre vezetett. A tervek szerint itt kellett volna feltartóztatni a lóversenyekről hazatérő királyt és öccsét, de az egész kútba esett, mivel a városban tűz ütött ki, és a testvérek a vártnál korábban utaztak vissza Londonba. Újabb próbálkozásra nem kerülhetett sor: az összeesküvők egyike elárulta a titkot.87 A „hatok tanácsá”-ból kettőt, Lord William Russelt és Algernon Sidneyt kivégezték. Konkrét bizonyíték egyikőjük ellen sem volt, viszont a tanács egy másik tagja, a jellemtelen William Howard, ellenük vallott. Elítélésükhöz hozzájárult, hogy mindvégig ragaszkodtak a hatalommal szembeni ellenállás jogához. A Sidney elleni eljárás során a politikai író lázítónak minősített kézirataiból is idézgettek, különösen Discourses összetévesztette Porthmouth hercegnőjével. Nell egy szempillantás alatt úrrá lett a helyzeten. Ezt kiáltotta: „Jó emberek, maradjatok veszteg! Én a protestáns szajha vagyok!” Hill: Az angol forradalom évszázada, 190. o.; Waller: Ungrateful Daughters, 20–21. o.; Szántó: Anglikán reformáció, angol forradalom, 392. o.; Macleod: Dynasty, 313. o. 86 Miller: James II, 109., 114–115. o. 87 Szántó György Tibor kétségbe vonja, hogy volt-e szervezkedés egyáltalán. „Sohasem fogjuk megtudni – írja –, hogy Károlyt és Jakabot valóban meg akarták-e gyilkolni útban a lóversenytér felé. A korszak betegesen felfokozott hisztériája azonban tökéletesen szükségtelenné tette a valós tényeket.” Anglikán reformáció, angol forradalom, 390. o. Ronald Hutton azt írja, a „hatok tanácsa” pusztán foglyul akarta ejteni a királyt, de „mindkét összeesküvés létező volt”. Charles the Second, 421. o.

104

Conserning Government (Értekezések a kormányzatról) című munkájából. Essex gróf, a korábbi ír kormányzó (1672–77), önkezével vetett véget az életének a Towerban. John Hampden (az azonos nevű polgárháborús hős unokája) megúszta egy 40 ezer fontos büntetéssel, és csak addig csukták le, amíg azt ki nem fizette. Monmouth bujkált.88 Amikor II. Károly tudomást szerzett a „rozsházi összeesküvés”-ről, úgy megrémült, hogy egyből maga mellé vette a kormánytanácsban keménykezű öccsét, akivel az állítólagos tervek szerint együtt kellett volna meghalnia. Jakab az összesküvésben kínálkozó lehetőséget látott a korona ellenzékének a likvidálására, de arra is, hogy azok a meglazult érzelmi szálak, amelyek még Károlyt törvénytelen fiához fűzték, most végleg elszakadjanak.89 1683 novemberében Monmouth felkereste apját, és bocsánatért esedezett. Károly kegyelemben részesítette, de a bonyadalmak csak ezután kezdődtek. A London Gazette megírta, hogy Monmouth vallomása alátámasztotta az összeesküvés valódiságát. Mivel a herceg whig barátai ezt tagadták, a király arra kötelezte fiát, hogy mindent adjon írásba. Monmouth kutyaszorítóba került. Először mindent leírt, majd az egészet visszavonta, ami persze nem csak kétkulacsosságát tette nyilvánvalóvá, de az összeesküvés hihetőségét is megkérdőjelezte a nyilvánosság előtt. Károly iszonyú haragra gerjedt. Mivel Monmouth egyszer már kegyelmet kapott, nem lehetett eljárást indítani ellene, a herceg mégis úgy érezte, jobb, ha száműzetésbe vonul.90 Orániai Vilmos nagybátyjaival való kapcsolata egyre feszültebbé vált. Három fő oka volt ennek. Az egyik éppen Monmouth, akit Vilmos feltűnően szívélyesen fogadott és látott vendégül. Nem lehetünk biztosak abban, hogy ezt miért tette. Lehet, hogy azt gondolta, Károly még mindig ragaszkodik fiához, és hálás lesz, ha Monmouth jó bánásmódban részesül. Lehet, hogy titokban maga Károly kérte Vilmost erre.91 Maureen Waller szerint Vilmos csak fel akarta mérni, milyen riválissal kell számolnia, és egyúttal „szemmel és a saját oldalán akarta tartani”.92 Jakabot (és talán 88

Clark: The Later Stuarts, 104–105. o.; Ogg: England in the Reign of Charles II, 641– 650. o. 1684 nyarán Titus Oates is börtönbe került. A yorki herceg hitelrontás miatt perelte be. Százezer font büntetést kapott, amit természetesen nem tudott kifizetni, így börtönbe került. Danbyt és a pápista összeesküvést túlélő négy katolikus lordot szabadon engedték. 89 Miller: James II, 116. o. 90 Uo. 91 Ibid., 117. o.; Waller: Ungrateful Daughters, 180–181. o. 92 Waller: Ungrateful Daughters, 181. o.

105

Károlyt is) mindenesetre bosszantotta a dolog. Ezt írta lányának, Máriának: „Csak hagy áltassa magát a Herceg kedvére, Monmouth mindent meg fog tenni, hogy megmérkőzzön vele a koronáért, amennyiben … túléli a királyt és engem.”93 A feszültségek másik oka a kizárási válságra vezethető vissza, és alapvetően a külpolitikai helyzet eltérő értelmezéséből adódott. Vilmos állandóan azzal nyaggatta nagybátyjait, hogy egyezzenek ki a parlamenttel, miközben halvány elképzelése sem volt arról, hogy ezt hogyan lehetne elérni. Nem fért a fejébe, Károly miért nem képes felfogni a francia fenyegetettség mértékét, és miért nem akar segíteni. Londoni látogatása 1681 júliusában csak rontott a helyzeten. Az álláspontok nem közeledtek,94 a királyt pedig felbőszítette, hogy Vilmos tapintatlan módon elfogadta a City whigjeinek vacsorameghívását.95 A harmadik feszültségforrás az volt, hogy a whig politikai menekültek mind az Egyesült Tartományokban, pontosabban annak leggazdagabb, legfejlettebb és legurbanizáltabb tartományában, Hollandban kötöttek ki. Hová máshová is mehettek volna a whigek? Ez volt az a hely, amelynek szellemisége, polgári légköre, toleranciája, felvilágosultsága leginkább megfelelt számukra. Európa összes vallási és politikai üldözöttje itt talált menedéket. Ide jöttek például az inkvizíció elől futó szefárd zsidók és a francia hugenották. A városokat vezető oligarchák (már csak gazdasági és politikai megfontolásból is) gondoskodtak róla, hogy ne legyen vallási üldözés. Amszterdam valódi kozmopolita várossá vált. A whigek és Európa más szabadgondolkodói számára különösen fontos volt az itt uralkodó liberalizmus és tolerancia mellett az a tény, hogy Holland volt az európai könyvkiadás első számú központja, minőség és mennyiség tekintetében egyaránt. Míg Európa más fejlett országaiban csak egy-két helyen volt nagyobb, évi több ezer könyvet kiadó nyomda,96 addig az Egyesült Tarto93

Dalrymple: Memoirs, II. köt. 56–57. o. Hutton: Charles the Second, 408–411. o.; Miller: James II, 104–105. o.; Ogg: England in the Reign of Charles II, 620–623. o. Annyit azért (kissé meggondolatlanul) megígért Károly, hogy amennyiben a franciák valóban megtámadják a Németalföldet, összehívja a parlamentet. Közben persze francia unokatestvérével egyezkedett. Anna kérte, hagyja Luxemburgot békén, és ne hozza őt kellemetlen helyzetbe. 95 Waller: Ungrateful Daughters, 180. o. 96 Németországban Lipcse, Franciaországban Párizs és Lyon, Angliában London és Oxford. Jelentősek voltak a velencei nyomdák is. A királyi Magyarországon és Erdélyben összesen huszonöt-harminc kisebb, leginkább főurak által fenntartott nyomda volt. Debre94

106

mányokban öt ilyen központ is volt (Amszterdam, Hága, Rotterdam, Leiden és Utrecht), ebből négy az apró Hollandban.97 1683 nyarán John Locke is Rotterdamba menekült. Jó oka volt erre. Bár az aktív politikában nem játszott olyan fontos szerepet, mint Lord William Russel vagy Algernon Sidney, olyan lázító kézirata, amiért az utóbbit halálra ítélték, neki is volt. 1685-ben az angol kormány kérte is a kiadatását a hollandoktól. Sikertelenül.98 Jakab helyzete 1684 során egyre erősödött. Májusban visszakerült a titkos tanácsba, és újra átvette az admiralitás irányítását. Az év végén már a katolikus ügy érdekében is tett néhány lépést. Károly beleegyezett, hogy kiengedjék a börtönből azokat a katolikusokat, akiknek hozzátartozói a polgárháború során I. Károlyt szolgálták. Jakab és szövetségesei azzal is nagy sikert könyvelhettek el, hogy a király nyolc év után új ír kormányzót nevezett ki: az öreg gavallér Ormonde helyett Rochestert.99 A yorki herceg bátyja uralkodásának utolsó évében visszaszerezte tizenegy évvel korábban elvesztett politikai befolyását.

cenben a református egyház biztosította a létét. Ha mennyiségben nem is, minőségben elértük a holland nyomtatás színvonalát. A váradi Szenczi Kertész Ábrahám, vagy Tóthfalusi Kis Miklós nevét említhetjük. 97 E. N. Williams: The Ancien Régime in Europe. Szingapúr, Penguin, 1984. 44–52. o. 98 Dunn: Locke, 21–22. o. 99 Miller: James II, 117–118. o.; Ogg: England in the Reign of Charles II, 654–656. o. James Butler, Ormonde hercege (1610–1688) korábban már 1661 és 1669 között is Írország kormányzója volt.

107

I V. I I . J A K A B É S A Z ANGOL–HOLLAND FORRADALOM

1685. február 2-án II. Károly borotválkozás közben rosszul lett. Nem tudjuk, milyen betegség terítette le – talán vesebaj lehetett –, egy azonban biztos: a király a kegyelemdöfést saját orvosaitól kapta, akik a 17. századi orvostudomány szerény tárházának szinte minden gyógyító eljárását (érvágás, köpölyözés, beöntés, hánytatás) kipróbálták rajta. Károly négy napon át szenvedett. A teljesen legyengült király élete utolsó estéjén – valószínűleg a halálos ágya mellett térdeplő testvére sugallatára – áttért a katolikus hitre. Jakab két megbízható lord kivételével mindenkit kiküldött a hálóteremből, majd egy hátsó ajtón beengedte John Huddleston atyát. Ez az egyszerű katolikus pap, aki harminchárom évvel korábban a worcesteri csatavesztés után segített Károlynak menekülni, most meggyóntatta urát, visszafogadta a katolikus egyházba, és feladta neki az utolsó kenetet. II. Károly február 6-án dél körül távozott az élők sorából.1 Jakab mindent megtett, hogy eloszlassa a tory és anglikán körök esetleges aggodalmait. Alig negyedórával bátyja halálát követően a titkos tanács elé vonult és kijelentette: „Azt mondják rólam, hogy hajlok az önkényre, és nem ez az egyetlen dolog, amit velem kapcsolatban terjesztenek. Arra fogok törekedni, hogy az egyházi és állami kormányzatot a törvények szerinti jelenlegi állapotában megőrizzem. Tudom, hogy az anglikán egyház elvei a királyságot támogatják, tagjai pedig bizonyítottan jó és hűséges alattvalók, ezért 1 Ronald Hutton: Charles the Second: King of England, Scotland and Ireland. Oxford, Clarendon Press, 1989. 443–445. o.; John Miller: James II: a Study in Kingship. London, Wayland, 1978. 118–119. o.; John Macleod: Dynasty: The Stuarts, 1560–1807. London, Sceptre, 1999. 272. o.; Maureen Waller: Ungrateful Daughters: The Stuart Princesses Who Stole Their Father’s Crown. London, Sceptre, 2002. 143. o.; Thomas Babington Macaulay: The History of England from the Accession of James II. London, J. M. Dent and Sons, 1934. I. köt. 330–340. o.

108

aztán mindig is ügyelni fogok, hogy védjem és támogassam. Azt is tudom, hogy Anglia törvényei elegendőek ahhoz, hogy a királyt olyan nagy uralkodóvá tegyék, amilyenre csak vágyhatom, és én sohasem fogok a korona jogaitól és prerogatíváitól eltérni, mint ahogy mások tulajdonát sem fogom bitorolni.”2

Másnap a püspökök előtt hasonló nyilatkozatot tett. Kevés tory kételkedett Jakab szavaiban. A yorki herceget – bátyjával ellentétben – egyenes, őszinte embernek ismerhették meg, olyannak, aki tartja a szavát, és hű elveihez. Skóciai kormányzósága nem adott okot a panaszra. A radikális presbiteriánus lázadókkal kíméletlenül leszámolt ugyan, de ezzel az angliai toryk ugyanúgy egyetértettek, mint a skóciai mérsékelt presbiteriánusok és az episzkopális egyházkormányzati rendszer hívei. Az új király első intézkedései is megnyugtatóan hatottak. Jakab nem rendezett tisztogatást, a bátyjától örökölt hivatalnokok zömét a helyén hagyta. Késlekedés nélkül elrendelte a parlamenti választások megtartását, ahogyan annak egy új uralkodó trónra lépésekor lennie kellett. Joggal lehetett tehát azt remélni, hogy Jakab katolikus meggyőződése és autokratikus természete ellenére minden rendben lesz. II. Jakab nagy buzgalommal látott munkához. A kormányt valamelyest átszervezte. Rátermett sógorát, Rochestert, maga mellett akarta tudni, ezért ahelyett, hogy Írországba küldte volna, a kincstár élére állította, azaz valójában – a törtető Sunderland nagy bosszúságára – első miniszterré léptette elő. Rochester bátyja, Clarendon gróf, lordpecsétőr lett Halifax helyett, aki a titkos tanács elnökeként hivatalban maradhatott. A két államminiszteri poszton nem volt változás, ezeket továbbra is Sunderland és Middleton töltötték be, és Godolphin is a kormány tagja maradt.3 II. Jakab bátyjánál sokkal dolgosabb, lelkiismeretesebb uralkodónak bizonyult. A korona kiadásairól és bevételeiről heti jelentéseket kért. Ahol csak lehetett, lefaragta a költségeket, megszüntette a pazarlást és a visszaéléseket. A Károlytól örökölt tartozásokat rendszeresen törlesztette. Az udvar züllött légköre teljesen megváltozott. Jakab száműzte a káromkodást, részegeskedést, bujálkodást és szerencsejátékot környezetéből. Az új király keveset ivott és csak egyszerű ételeket fogyasztott, a nőknek viszont ő sem tudott ellenállni. A nagytermészetű Jakab titokban rendszeresen 2 James Stanier Clarke (szerk.): The Life of James II, Collected out of Memoirs Writ of His Own Hand. London, 1816. II. köt. 4. o. 3 Stuart E. Prall: The Bloodless Revolution. New York, Anchor Books, 1972. 90–91. o.

109

csalta féltékeny feleségét, mindazon lelkiismereti probléma ellenére, amit ez okozott.4 „Az öcsém a trónját az elvei miatt, a lelkét pedig néhány szutykos szajha miatt fogja elveszíteni” – mondta egyszer Károly.5 Nem ez volt az egyetlen jól eltalált jóslata. 1681-ben éppen Orániai Vilmosnak fejtette ki azt a véleményét, hogy ha az öccse valaha is trónra kerül, négy évnél nem fogja tovább húzni.6 Nem feltétlenül kellett volna ennek így lennie, hiszen Jakab szinte irigylésre méltóan stabil viszonyokat örökölt, de Károly, aki jól ismerte öccsét, sejtette, hogy így lesz. A politikai ellenzék Károly uralkodásának utolsó évei során megsemmisült. A whigek vagy elbujdostak, vagy Jakab kegyeit keresték. A toryk szilárdan álltak a korona mellett. Skóciában és Írországban nyugalom honolt. A polgárháború borzalmait megtapasztalt angolok olyan békeszeretőkké váltak, hogy igen kitartóan kellett volna provokálni őket ahhoz, hogy fellázadjanak. A kereskedelem virágzása következtében a korona bevételei jelentősen megnövekedtek. Egy olyan szorgalmas uralkodó, mint Jakab, könnyűszerrel a maga javára fordíthatta volna ezeket az előnyöket, lehet azonban, hogy részben éppen ezek a kedvező körülmények okozták a király vesztét. Jakab képtelen volt felmérni, mi az, ami megvalósítható, és mi nem vihető keresztül. Abban a biztos helyzetben, amit örökölt, szinte teljesen elveszítette realitásérzékét. Vallási fanatizmusa elvakította. Meggyőződése volt, hogy a katolicizmus támogatása szent kötelessége, Istennek tetsző dolog. Az a tény, hogy minden megpróbáltatást túlélt, és végül akadály nélkül léphetett a trónra, megerősítette abban a hitében, hogy Istennek céljai vannak vele, és az Úr segítségével minden leküzdhetetlennek látszó nehézség ellenére is megvalósíthatja terveit. A konok Jakab mellett hosszú távon csak azok a tanácsadók tudtak megmaradni, akik (akár saját meggyőződésük ellenére is) megerősítették a királyt elhatározásaiban, és azt mondták, amit hallani akart.7 II. Jakabnak persze minden hibája és a népe által provokációként felfogott lépése ellenére sem kellett volna megválnia trónjától, ha a külpolitikai helyzet másképpen alakul. Mielőtt erre rátérnénk, lássuk, mit is akart Jakab valójában.

4

Macleod: Dynasty, 324–325. o. Idézi Waller: Ungrateful Daughters, 135. o. 6 Ibid., 180. o. 7 Miller: James II, 123–124. o. 5

110

Az a régi whig vád, hogy Jakab katolikus abszolutizmus bevezetésére törekedett, nem állja meg a helyét, de legalábbis erős pontosításra szorul.8 Jakab számára az „abszolutizmus” nem cél, hanem eszköz volt. Azért feszegette törvény adta királyi előjogai határait, hogy katolikus hittársait kedvezőbb helyzetbe hozhassa. Célja nem egy, az anglikán egyházat felváltó, kizárólagos katolikus államegyház létrehozása volt. Csupán teljes vallásszabadságot és állampolgári egyenjogúságot szeretett volna biztosítani a katolikusok számára.9 Jakab a gentry erős ellenállása miatt valószínűleg, ha akart sem tudott volna kontinentális abszolutizmust kiépíteni, de ez nem is lehetett a szándéka. Meggyőződése volt, hogy már csak kevés ideje van hátra,10 a trónon pedig Orániai Vilmos és Mária követik majd. Miért akart volna megnövelt uralkodói hatalmat hátrahagyni, amikor protestáns utódaitól csak vallási törekvései felszámolását várhatta? Jakab célkitűzése az volt, hogy a rendelkezésére álló rövid idő alatt minél jobban eloszlassa a katolicizmussal szembeni előítéleteket, és egy visszafordíthatatlan folyamatot indítson el. Szentül hitte, hogy ha alattvalói számára megadatik a megismerés és a semmilyen hátránnyal sem járó választás szabadsága, tömegesen fognak áttérni a katolikus hitre, különösen, hogy az anglikán egyház egyik szárnya (High Church) meglehetősen közel állt a katolikushoz.11 E rekatolizációs folyamat elindítása érdekében Jakabnak el kellett töröltetnie a nonkonformistákat sújtó büntetőtörvényeket és eskütörvényeket. Ez utóbbinak kettős jelentősége lett volna: megszüntette volna az átlényegülés tanát elítélő nyilatkozatot, és lehetővé tette volna a katolikusok (és protestáns nonkonformisták) számára, hogy hivatalviselők és a parlament tagjai legyenek. Jakab felismerte, hogy hosszú távon csak az nyújthat biztonságot a katolikusok számára, ha ezeket a törvényeket a – 8

„Röviden tehát, Jakab abbéli szándékában, hogy Angliában helyreállítsa a római vallást, szükségesnek látta, hogy az európai hercegekhez hasonló abszolút uralkodóvá váljon” – írja G. M. Trevelyan. The English Revolution, 1688–1689. London, 1938. 63. o. 9 John Miller: „The Potential for ’Absolutism’ in Later Stuart England”. History, 1984. 197. o. 10 Jakab már azt is csodának tartotta, hogy király lehetett belőle, mivel nem gondolta, hogy tovább fog élni bátyjánál. William A. Speck: Reluctant Revolutionaries: Englishmen and the Revolution of 1688. Oxford University Press, 1989. 124. o.; Geoffrey Holmes: The Making of a Great Power: Late Stuart and early Georgian Britain, 1660–1722. London és New York, Longman, 1995. 11 John Morrill: „The Sensible Revolution”. In: Jonathan I. Israel (szerk.): The AngloDutch Moment. Cambridge University Press, 1991. 78. o.; Miller: James II, 126–127. o.

111

szükségképpen kizárólag protestánsokból álló – parlament törli el. A törvények hatályának a prerogatíva alkalmazása általi felfüggesztése Jakab halálával érvényét vesztette volna.12 Ez a program, amely Jakab szemében mérsékelt, ésszerű és igazságos is volt, az anglikán többséget (és a protestáns nonkonformisták egy részét is) különös félelemmel töltötte el. Nem tudtak szabadulni attól a történelmi tapasztalatok13 révén is megerősített rögeszmétől, hogy a katolikusok gyakorolta politikai hatalom egyet jelentett az önkényuralommal és a protestánsok üldözésével. Az anglikán politikai elit a Jakab által eltöröltetni kívánt diszkriminációs törvényeket elsősorban nem is vallási, hanem politikai célzattal vezette be. Úgy látták, a katolikusok és a disszenterek veszélyt jelentenek az alkotmányos rendre és az anglikán államegyházra. Az utóbbiaktól, különösen a polgárháború és az interregnum idején létrejött kis protestáns szektáktól, republikánus szimpátiáik és alacsony társadalmi összetételük miatt tartottak.14 További két tényezőt kell figyelembe vennünk, hogy kellően megérthessük az anglikán elit félelmeit. Egyrészt a katolikusok számára biztosítandó teljes vallásszabadság és állampolgári egyenjogúság mérsékeltnek tűnő programja igen sok változással és érdeksérelemmel járt volna együtt. Katolikus püspököket kellett volna kinevezni, akik létrehozták volna saját egyházi bíróságaikat. Az egyetemeken – már csak a katolikus papok képzése miatt is – megszűnt volna az anglikánok monopóliuma. A Jakab reményei szerint majd egyre növekvő katolikus egyházat valahogyan fenn is kellett volna tartani. Ez az egyháztól a reformáció idején elkobzott földek egy részének a visszaadását vagy egy mindenki által fizetett tized kivetését vonhatta volna maga után.15 A másik tényező, ami az anglikán elit – a parlament (potenciális) tagjai, királyi biztosok, békebírók, had- és tengerésztisztek stb. – egzisztenciális félelmeit fokozta, az volt, hogy a katolikusok ugyan az angol összlakosságnak csupán egy vagy legfeljebb két

12

Morrill: „The Sensible Revolution”, 79. o. Az I. Mária alatti kivégzések, a spanyol inkvizíció rémtettei, a hugenották szenvedései. Az I. Erzsébet és I. Jakab elleni merényletkísérletek is alátámasztották azt a meggyőződést, hogy a katolikusok politikai szélsőségesek voltak. 14 Speck: Reluctant Revolutionaries, 167. o. 15 Morrill: „The Sensible Revolution”, 80–81. o. 13

112

százalékát tették ki, többségében az arisztokrácia és a gentry soraiból kerültek ki.16 A gentry közel tíz százaléka katolikus volt.17 *

*

*

Az 1680-as évek első felében XIV. Lajos erősnek és megállíthatatlannak tűnt. 1681 szeptemberében francia csapatok foglalták el Strasbourgot és a piemonti Casale városát. A következő évben Orániai Vilmosnak különös megaláztatásban volt része, amikor az Avignontól nem messze található, Orange nevű kis hercegségének függetlenségét tiporták el a franciák. A katonák lebontották a város falait, otthonokat fosztottak ki, nőket erőszakoltak meg.18 1681 októberében az Egyesült Tartományok és Svédország között létrejött szövetséggel egy új franciaellenes koalíció alapjai jöttek létre, de az Ausztriára leselkedő török veszély XIV. Lajosnak kedvezett. 1683 nyarán, amíg a török Bécset ostromolta, a Napkirály 35 000 katonát küldött Spanyol-Németalföldre. A spanyoloknak elvileg két komoly szövetségese is volt, de angol segítség nélkül a hollandok sem mertek hadat üzenni, arról nem is szólva, hogy háború esetén még az ellenséges Brandenburggal, Kölnnel és Dániával is számolniuk kellett volna. 1684 májusában a franciák hat napon át ágyúzták Genovát. XIV. Lajos így büntette meg a spanyolok számára az észak-itáliai területek elérése szempontjából oly fontos városállamot. Ugyanezen év júniusában Luxemburg és több dél-németalföldi város is francia kézre került. Augusztusban Spanyolország és a Német-római Császárság kénytelen volt elismerni ezeket a reuniós kamarák által is elrendelt „visszacsatolásokat”, amelyeket a regensburgi (Ratisbon) fegyverszüneti megállapodás húsz évre garantált.19 Nem Orániai Vilmos volt az egyetlen, aki XIV. Lajosban egy olyan fékezhetetlen étvágyú agresszort látott, aki egész Európát be akarta kebelezni, és nincs is ezen mit csodálkozni. A Napkirály agresszív külpolitikája mögött azonban valójában félelem és bizonytalanság húzódott meg. 16 Holmes: The Making of a Great Power, 152. o.; Speck: Reluctant Revolutionaries, 170. o.; Miller: James II, 126. o. 17 Speck: Reluctant Revolutionaries, 171. o. 18 Julian Hoppit: A Land of Liberty? England 1689–1727. Oxford, Clarendon Press, 2000. 91. o. 19 G. N. Clark: The Later Stuarts, 1660–1714. 2. kiad. Oxford, Clarendon Press, 1987. 112–113. o.

113

A francia király tisztában volt országa sebezhetőségével és belső gyengeségeivel. Franciaországot északon és keleten spanyol Habsburg és német tartományok vették körül. A földrajzi szempontból teljesen védtelen francia főváros alig kétszáz kilométerre feküdt a kusza északi határoktól, ahol spanyol és francia városok keveredtek egymással. Lajos fő célja a devolúciós háború (1666–1668) és az 1672 és 1678 közötti francia–holland háború során ezeknek az északi határoknak a megerősítése és kikerekítése volt.20 Ez utóbbi háború a szembenálló felek számára eltérő tanulságokkal járt. Orániai Vilmos felismerte, hogy Anglia nélkül Franciaországot képtelenség legyőzni, és mivel meggyőződése volt, hogy a hazája elleni támadás előbb-utóbb meg fog ismétlődni, arra törekedett, hogy a szigetországot valamilyen úton-módon bevonja a Napkirály elleni küzdelembe, és ennek szükségességéről politikai ellenlábasait is meggyőzze. XIV. Lajosnak ugyanakkor be kellett látnia, hogy a földrajzi akadályok és a többfrontos harc miatt döntő sikereket nem érhet el,21 a hosszú éveken át tartó háborúskodás nehézségeit pedig országa lakossága nehezen viseli. A háború alatti parasztfelkelések azt mutatták, hogy az egyébként is sanyarú sorsú egyszerű földművelő népet nem lehetett a végtelenségig adókkal terhelni. 1674-ben a bordeaux-i, a következő évben pedig a bretoni parasztok tízezrei lázadtak fel.22 Jelentős problémát okozott, hogy Franciaország nem volt eléggé szervezett és egységes. A Napkirály csak nagy nehézségek árán tudott rendet teremteni miniszterei és intendánsai segítségével a bírósági, adózási és igazgatási körzetek és intézmények (rendi tartományok, választótartományok, bailliage-ok, généraliték, parlamentek stb.)23 szinte átláthatatlan labirintusában, a helyi és regionális törvények, mértékegységek, pénz- és adónemek sokszínűségéről már nem is szólva. XIV. Lajos 1678 után országa keleti, több ponton ugyancsak sebezhető határai megerősítésére összpontosított. Két jó oka is volt erre. Egyrészt biztosra vette, hogy a török veszély elhárultával I. Lipót birodalma nyugati felébe irányítja majd csapatait. Másrészt fel kellett készülnie arra a konfliktusra, amely a beteges II. Károly, az utolsó spanyol Habsburg uralkodó 20

Miller: James II, 129–130. o. Paul Kennedy: A nagyhatalmak tündöklése és bukása. Ford.: Bojtár Péter, Csillag Gábor, Varga Zsuzsanna. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1992. 85., 98. o. 22 E. N. Williams: The Ancien Régime in Europe. Szingapúr, Penguin, 1984. 217–218. o. 23 L. az Egyetemes Történeti Kislexikon [(Kora újkor). Budapest, Maecenas, 1996.] szócikkeit. 21

114

halálával jár majd.24 A Napkirály és I. Lipót mindketten III. Fülöp unokái voltak, és mindketten II. Károly egy-egy nővérét (IV. Fülöp egy-egy lányát) vették feleségül. Egyikük sem hagyhatta, hogy a hatalmas spanyol örökséget a másik szerezze meg. XIV. Lajos az 1680-as évek során nem akart háborút provokálni, lépései védelmi jellegűek voltak. Ahogy Paul Kennedy írja a nagy szövetség (Anglia, az Egyesült Tartományok, Spanyolország, a Habsburg Birodalom, Savoya és több német állam) ellen 1689-ben kezdődő kilencéves háborúval kapcsolatban: „Tíz évvel korábban Lajos talán még győzött volna, de Colbert halála után a francia pénzügyek és kereskedelem már nem működött olyan kielégítően, és ijesztő létszámuk ellenére sem a hadsereg, sem a haditengerészet nem volt felszerelve hosszan tartó küzdelemre.”25 A Napkirálynak tehát ajánlatos volt elkerülnie, hogy egy ilyen hatalmas koalíció hosszú háborúra kényszerítse, a nantes-i ediktum visszavonásával (amelynek okaira a későbbiek során térünk ki) azonban pontosan ezt érte el. *

*

*

Az 1685 márciusában megtartott választások a toryk elsöprő győzelmét hozták. Az alsóházba csupán 57 whig került be,26 a disszenterek aránya pedig 25 százalékról 5 százalékra csökkent.27 Az eredmény okait részben az erőteljes választási manipulációban kell keresnünk. II. Károly uralkodásának utolsó évei során 51 parlamenti képviselettel rendelkező város szabadalomlevelét vonták vissza és dolgozták át a korona kívánalmainak megfelelően. Jakab további 48 kisebb város szabadalomlevelével tette ugyanezt,28 és miniszterei a nyomásgyakorlás több más eszközével is éltek. Sunderland például levél útján tudatta számos választókörzettel, hogy a király kiknek a jelölését fogadná szívesen.29 A legújabb kutatások ugyanakkor azt mutatják, hogy a toryk minden manipuláció nélkül is fölényesen megnyerték volna a választásokat.30 Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint 24

Miller: James II, 130. o. Kennedy: A nagyhatalmak tündöklése és bukása, 99. o. 26 Speck: Reluctant Revolutionaries, 45. o.; Holmes: The Making of a Great Power, 422. 27 Speck: Reluctant Revolutionaries, 45. o. 28 Holmes: The Making of a Great Power, 168. o. 29 Speck: Reluctant Revolutionaries, 44. o. 30 Holmes: The Making of a Great Power, 168. o. 25

115

hogy a 92 nem városi mandátum zöme is a toryké lett, pedig ezeket a választásokat a résztvevők nagy száma miatt érdemben befolyásolni nem lehetett.31 A tory diadal fő oka tehát az az erős anglikán royalista közhangulat volt, amely 1680 után alakult ki. Ez nemcsak abból az általános vélekedésből táplálkozott, hogy a radikális whig vezetők az országot a polgárháború szélére sodorták, de abból a bűntudatból és megbánásból is, amit a pápista összeesküvés mesterségesen keltett hisztériája kapcsán és az ártatlan áldozatokkal szemben éreztek.32 Akárcsak 1673 előtt, az anglikán többség a kizárási válságot követően a whigeket támogató disszenterekben ismét nagyobb veszélyt látott, mint a katolikusokban.33 A legtöbben úgy gondolták, hogy a rend és a stabilitás legfőbb biztosítéka az erős monarchia. Ennek megfelelően újra előtérbe kerültek azok a hagyományos anglikán tanok, amelyek az uralkodói előjogok sérthetetlenségét hangsúlyozták: az isteni jog, az ellen nem állás és a passzív engedelmesség elvei, amelyek az Egyesült Tartományok és talán Svédország kivételével Európában mindenhol érvényesültek. A korona számára kedvező közhangulat egyik legbiztosabb jele az volt, hogy ugyan II. Károlynak a hároméves törvény (1664) értelmében legkésőbb 1684 tavaszán össze kellett volna hívnia a már újraválasztott parlamentet, amikor ez nem történt meg, senki sem tiltakozott.34 Az új parlament 1685. május 19-én kezdte meg munkáját. Nyitóbeszédében Jakab szinte szóról szóra megismételte a február eleji, titkos tanács előtt tett nyilatkozatát, majd világosan közölte a két ház tagjaival, mennyire zokon venné, ha megpróbálnák pénzügyi pórázon tartani. „Ez meglehetősen helytelen eljárás lenne velem szemben – mondta –, és legjobban azzal érhetik el, hogy gyakran találkozzunk, ha nem élnek vissza a bizalmammal. Azt várom tehát, hogy teljesítsék a kívánságomat, méghozzá gyorsan.”35 A parlament tagjainak ekkor még tetszett ez a határozottság, és megéljenezték a királyt. Jakab beszéde végén bejelentette, hogy a lázadó Argyll gróf Hollandban toborzott embereivel Skócia nyugati szigeteinél

31

Speck: Reluctant Revolutionaries, 45. o. Holmes: The Making of a Great Power, 164. o. 33 Speck: Reluctant Revolutionaries, 172. o. 34 Holmes: The Making of a Great Power, 164–166. o. 35 Journal of the House of Commons, IX. köt. 714. o. 32

116

partra szállt, és két nyilatkozatot is kiadott, amelyben őt „trónbitorlással és zsarnoksággal” vádolta.36 Gilbert Burnet és a későbbi whig történészek szervilizmussal vádolták meg az 1685-ös parlamentet, amiért az szokatlanul rövid idő alatt igen bőséges jövedelmet szavazott meg a királynak.37 Tény, hogy Jakab átlagos évi jövedelme meghaladta a kétmillió fontot, szervilizmusról azonban szó sem volt. A parlament ugyanazokat a forrásokat szavazta meg az új királynak, amelyeket II. Károlynak is, csak azt nem vette számításba, hogy a kereskedelem fejlődése miatt a vámokból és fogyasztási adókból befolyó összeg mintegy háromszázezer fonttal magasabb lesz. Jakab évi rendes jövedelme így már eleve 1,6 millió font volt, ami pedig ezt az összeget kétmillió font fölé tolta, azoknak a rendkívüli, csak néhány évre elfogadott forrásoknak a bevétele volt, amelyeket a Károlytól örökölt adósságok kifizetésére, a flotta felszerelésére, valamint az Argyll- és Monmouth-féle felkelések leverésére szavaztak meg.38 Azt sem szabad elfelejtenünk, hogy II. Jakab bátyjánál jóval szerényebb udvartartást vezető, takarékosabb uralkodó volt. Sokat számított az is, hogy a kormány 1683-ban a fogyasztási adók, a következő évben pedig a füstpénz behajtásának bérbeadását is megszüntette. Ezzel kiküszöbölte a magánszemélyek nyerészkedését, megerősítette az államgépezetet, és biztosabb bevételekre tett szert.39 Jakab alapvetően elégedett lehetett parlamentjével, ám azok a vallási és valláspolitikai kérdésekből adódó feszültségek, amelyek a későbbi szakításhoz vezettek, már ekkor megmutatkoztak. Az alsóház hatalmas, több mint háromszáz tagot számláló vallásügyi bizottsága azt javasolta a parlamentnek, kérje a királyt egy olyan proklamáció kibocsátására, amelyben az összes nonkonformistát sújtó törvény megfelelő végrehajtására szólít fel. Jakab nem rejtette véka alá felháborodását. Valószínűleg ezért is dön36 Ibid. Archibald Campbell, Argyll gróf (1629–1685) 1667-től kezdve a skót felvidék igazgatását látta el. Az 1681-es „Skót eskütörvény” és más rendelkezések ellenzésével kihívta a yorki herceg haragját, aki Skócia kormányzójaként halálra ítélte. Argyll az Egyesült Tartományokba menekült. 37 Gilbert Burnet: History of His Own Time. 6 köt. Oxford, 1833. III. köt. 17. o. 38 Miller: James II, 136–137. o.; Speck: Reluctant Revolutionaries, 46–48. o. Jakab XIV. Lajostól is kapott százötvenezer fontot, de ez csak a II. Károlynak ígért támogatás hátraléka volt. 39 Christopher Hill: Az angol forradalom évszázada, 1603–1714. Ford.: Litván György. Budapest, Kossuth Könyvkiadó, 1968. 180–181. o.; Holmes: The Making of a Great Power, 166–167. o.

117

tött úgy az alsóház, hogy nem foglal állást a bizottság ajánlásával kapcsolatban. Helyette kinyilvánította, hogy elégedett Őfelségének az anglikán egyház védelmére és támogatására vonatkozó ígéreteivel. A konfliktus ideiglenesen elhárult. Ugyanakkor világossá vált, hogy a toryk államegyház iránti lojalitása megingathatatlan, és ez a parlament sohasem fogadná el az eskü- és büntetőtörvények eltörlését.40 Monmouth június 11-én néhány tucat társával partra szállt a délnyugatangliai Lyme Regisnél, és arra buzdította a helybelieket – akiktől a kizárási válság idején jelentős támogatást kapott –, segítsenek neki megszabadulni attól a zsarnoktól, aki apját megmérgezve kaparintotta meg a trónt. A helyi milíciák tehetetlenek voltak, sőt, az egyik át is állt, és Monmouth támogatóinak száma hamarosan ezerre nőtt. Jakab július 2-án a rendkívüli helyzetre való tekintettel berekesztette a parlamentet. A látszólagos kezdeti sikerek ellenére Monmouth csalódott lehetett. Azt remélte, Jakab kénytelen lesz majd csapatait Nyugat-Skócia és Dél-Anglia között megosztani, de Argyll vállalkozásának teljes kudarca ezt szükségtelenné tette.41 Csalódottságának másik oka az lehetett, hogy a gentry passzív maradt, „csupán a délnyugati megyék kisemberei sorakoztak zászlaja alá”.42 Az országnak ez a területe erős puritán hagyományokkal rendelkezett, és a felkelés nosztalgikus hangulata elriasztotta a birtokos osztály tagjait.43 Az időzítés sem volt szerencsés. Jakab 1685-ben még nem volt annyira népszerűtlen, hogy az emberek tömegesen fogtak volna fegyvert elmozdítása érdekében.44 Jakab a milíciákat csak arra használta, hogy meggátolja Monmoutht további harcosok toborzásában. A francia születésű és katolikus Feversham gróf vezetésével reguláris hadsereget küldött a lázadás leverésére, amit az Orániai Vilmos által felajánlott hat ezred egészített ki. Monmouth Bristol elfoglalására indult, de ezt a regulárisok a Keynshamnél lévő híd lerombolásával megakadályozták. A hercegnek már csak egy lehetősége maradt. Július 5-én Sedgemoor mellett az éjszaka leple alatt támadt Feversham 40

Speck: Reluctant Revolutionaries, 49–50. o.; Miller: James II, 137. o. Prall: The Bloodless Revolution, 105. o. Argyllt elfogták és hamarosan ki is végezték. 42 Hill: Az angol forradalom évszázada, 192. o. 43 Prall: The Bloodless Revolution, 105–106. o. 44 Maurice Ashley: England in the Seventeenth Century. 3. kiad. London, Penguin, 1968. 169. o.; Waller: Ungrateful Daughters, 146. Megjegyzendő persze, hogy – amint azt látni fogjuk – ez három évvel később sem történt meg, amikorra pedig Jakab uralma már igazán népszerűtlenné vált. 41

118

táborára. Monmouth ügyesen irányította szedett-vedett csapatait, ám a többségében csak kaszákkal és vasvillákkal felfegyverzett mintegy háromezer gyalogosnak nem sok esélye volt a lovasságot és dragonyosokat is felvonultató túlerővel szemben.45 A pásztornak álcázott herceget két nappal később elfogták. Londonban nagybátyja lábai elé borulva könyörgött az életéért, amiért Jakab mélyen megvetette. Nem volt kegyelem. Monmouth alig tíz nappal a sedgemoori csata után már halott volt. Jeffreys főbíró46 augusztus végén a délnyugati országrészbe utazott, és a vérbíróságok (Bloody Assizes) megkezdték munkájukat. Legalább 250–300 lázadót végeztek ki, és további 800-at deportáltak a nyugat-indiai gyarmatokra. Kegyetlen megtorlás volt ez, de nem példa nélküli. Az 1569-es észak-angliai lázadást követően 450 ember kivégzésére került sor, és Oliver Cromwell is gyakran deportáltatta legyőzött ellenségeit. A birtokos osztály megnyugvással vagy közönnyel figyelte az eseményeket. Nyílt bírálat az angol–holland forradalomig nemigen hangzott el, onnantól kezdve azonban annál gyakrabban.47 Ahogy Christopher Hill írja: „Jeffreys vérbíróságának kegyetlenkedései pompás propagandaanyagot nyújtottak, s ugyanazt a szerepet töltötték be az 1688-as mitológiában, mint Véres Mária kegyetlenkedései az erzsébeti propagandában.”48 Az arisztokrácia és a gentry a Monmouth lázadást követő megtorlásokban semmi rendkívülit sem látott, abban viszont igen, hogy Jakab, élve a helyzet adta lehetőséggel, a bátyjától örökölt 9000 fős hadsereg létszámát először 16 000-re, majd közel 20 000-re növelte, és eközben majdnem száz katolikus tisztet is kinevezett.49 Ideiglenes szükségintézkedésként 45

Speck: Reluctant Revolutionaries, 52–53. o.; Miller: James II, 141. o.; Waller: Ungrateful Daughters, 145–146. o.; Prall: The Bloodless Revolution, 106–107. o.; Macleod: Dynasty, 330–331. o.; Wilfrid Prest: Albion Ascendant: English History, 1660–1815. Oxford University Press, 1998. 49. o. A sedgemoori csata volt az utolsó szabályos ütközet, amelyet Anglia földjén vívtak. 46 George Jeffreys (1648–89) bíró már a pápista és rozsházi összeesküvésekkel kapcsolatos perek során hírhedtté vált könyörtelen ítéletei miatt. 1683-ban főbíró, 1685-ben lordkancellár lett. Jakab bukása után elfogták, a Towerban halt meg. 47 Prall: The Bloodless Revolution, 108–109. o.; Miller: James II, 141–142. o.; Speck: Reluctant Revolutionaries, 53–55. o. 48 Az angol forradalom évszázada, 193. o. 49 Holmes: The Making of a Great Power, 12., 170–171. o.; Speck: Reluctant Revolutionaries, 55. o. Károly kis állandó hadserege 1683 augusztusában nőtt nagyobbra, amikor a felszámolt tangeri helyőrség 3000 tagja hazatért.

119

mindez nem lett volna kifogásolható. Az eskütörvény előírásainak a kinevezést követő három hónapon belül kellett eleget tenni, ha tehát Jakab egy negyedéven belül felmenti katolikus tisztjeit, nem sért törvényt.50 A király azonban katonai reformjait egyáltalán nem ideiglenesnek szánta. A Monmouth-felkelés tapasztalatai arról győzték meg, hogy a megbízhatatlan és nem kellően ütőképes milíciákat egy megnövelt létszámú állandó hadseregnek kell felváltania. Ennek szükségességéről beszélt a november 9-én újra összeülő parlamentnek tartott nyitóbeszédében is: „Ha meggondoljuk, milyen kevesen kezdték, s milyen messzire jutottak minden ellenállás nélkül, akkor remélem mindenki belátja, hogy a milícia, amelyre ez idáig oly nagymértékben támaszkodtunk, nem elegendő az ehhez hasonló esetekben; és, hogy semmi más, mint egy fegyelmezett, állandó alkalmazásban lévő csapatokból álló haderő képes megvédeni bennünket mindentől, ami itthon, vagy külföldről fenyegethet.”51

Jakab támogatást kért tehát a több mint duplájára növelt hadsereg fenntartására. A katolikus tisztekről is szólt: „Senki se kifogásolja, hogy van a hadseregben néhány tiszt, aki az eskütörvény alapján nem alkalmazható. Meg kell mondanom önöknek, hogy ezen úriemberek zömét jól ismerem, s mivel korábban többször szolgáltak már engem, s a gyakorlatban mindig bizonyították elveik lojális jellegét, úgy gondolom alkalmasak a feladatukra. Szeretném világossá tenni: az után, hogy a veszély és szükség idején jó szolgálatot tettek, nem fogom kitenni őket szégyennek, s önmagamat sem a hiányuknak, mivel jöhet még lázadás, amikor újra segítségükre szorulok.”52

A király beszéde megosztotta az alsóházat. Jakab érvelésében sok igazság volt. A milíciák megszervezése a királyi biztosok (Lord Lieutenant) és albiztosok feladata volt, akik az irányításuk alatt lévő grófságokban a megfelelő vagyonnal rendelkezőket katonák kiállítására és felszerelésére kötelezhették, és helyi adót vethettek ki. Évente mindössze négy kétnapos alakulati mustrát kellett tartani, közös grófsági katonai szemle pedig csak egy volt, és az is csak négy napig tartott. A milíciák ebből adódó gyengesége, felkészületlensége egyértelmű volt. Kisebb rendőri, biztonsági és helyőrségi feladatokon kívül nem sok mindenre voltak alkalmasak. A birtokos osztály mégis ragaszkodott e hagyományos rendszerhez, mivel az 50

Miller: James II, 142–143. o. Journal of the House of Commons, IX. köt. 756. o. 52 Uo. 51

120

decentralizált volt és a saját irányítása alatt állt. A királyi biztosok általában arisztokraták voltak, helyetteseik a gentry felső köreiből kerültek ki, míg a milíciaparancsnokok a szegényebb gentryhez tartoztak. Érthető, hogy a képviselők többsége inkább a milíciák megreformálása, ütőképességének javítása mellett kardoskodott, és nem szívesen cserélte volna le ezt a rendfenntartó rendszert az uralkodó közvetlen parancsnoksága alatt álló hadseregre, amelyben ráadásul most már (pontosabban újra) katolikus tisztek is voltak.53 Az alsóház végül finom és udvarias, de egyértelmű határozatban tudatta a királlyal, hogy törvényellenesnek tekinti a katolikus tisztek alkalmazását. Jakab éles hangú beszédben adott kifejezést csalódottságának. A képviselők megszavaztak ugyan némi támogatást, nem mondták ki, hogy az a hadsereg fenntartására fordítandó, és olyan korlátozott források mellett döntöttek, amelyekből a király az elkövetkező évek során csak nevetségesen kis összegeket (30 ezer font) várhatott. Amikor november 19-én a felsőházban katolikusellenes felszólalások hangzottak el, betelt a pohár. Jakab másnap bejelentette, hogy február 10-ig berekeszti a parlamentet.54 Bár a feloszlatásra csak 1687. július 2-án került sor, a parlament többet nem ülésezett. A két ház viselkedését valószínűleg nem jelentéktelen mértékben befolyásolta az a hír, hogy XIV. Lajos 1685. október 8-án visszavonta a nantes-i ediktumot. A francia protestánsok nyílt üldözése Jakab katonai reformjainak is más megvilágítást adott. *

*

*

A nantes-i ediktum visszavonása egyike volt azoknak az eseményeknek, amelyek leginkább meghatározták Európa 17. század végi történetének alakulását. A türelmi rendelet eltörlése révén olyan vallási, gazdasági és nemzetbiztonsági félelmek kerítették hatalmukba Nyugat-Európát és különösen a hollandokat, amelyek végül egy majd teljes évtizeden át tartó franciaellenes háborúhoz vezettek, és magukkal hozták a hagyományosan „dicsőséges forradalom”-nak nevezett eseményeket is. 53

John Miller: „The Militia and the Army in the Reign of James II”. The Historical Journal, 1973. 659–660. o. A parlamenti vita részleteit, az egyes képviselők véleményét l. The History and Proceedings of the House of Commons. London, 1742. II. köt. 164–199. o. 54 Journal of the House of Commons, IX. köt. 757–758. o.

121

A nantes-i ediktumot IV. Henrik király adta ki 1598 áprilisában a francia vallásháborúk lezárásaként. A rendelet korlátozott, de széles körű vallásszabadságot biztosított a francia protestánsok számára. Vallásukat nyilvánosan azokban a városokban és településeken gyakorolhatták, ahol az a rendelet kiadásáig szokásban volt. Ezek a városok politikai és katonai garanciákat is kaptak. A hugenották templomokat, iskolákat működtethettek, és mindenféle tisztség betöltésére is lehetőségük nyílt. Fizetniük kellett ugyanakkor az egyházi tizedet, és a fővárosban tilos volt nyilvános istentiszteletet tartaniuk. Mi késztette XIV. Lajost arra, hogy az ediktum érvényét 1685-ben megszüntesse? Ez a lépés tulajdonképpen egy hosszú folyamat végére tett pontot, és (az adott körülmények között) valószínűleg elkerülhetetlen volt.55 Az ediktum cikkelyeit már jóval XIV. Lajos trónra lépése előtt megnyirbálták. Richelieu az 1620-as évek során felszámolta a hugenotta erődítményeket, a városok privilégiumait. A katolikus ellenreformáció egyre erősebbé vált. A gallikán egyház a vallásháborúk idején elvesztett javai visszaszerzésére törekedett, a hugenották megtérítésére ösztönzött.56 Az 1670-es évek során pénzt ajánlottak fel a katolikus hitre térőknek, aztán 1681-től elkezdődött a hugenották a dragonyosok általi terrorizálása.57 Az 1675-ös évi, majd a rákövetkező 1680-as országos gallikán zsinat is nyomást gyakorolt a Napkirályra a nantes-i ediktum visszavonása érdekében. Márpedig XIV. Lajosnak nagy szüksége volt az egyház egységes támogatására a Habsburg-párti XI. Ince pápa elleni küzdelmében. A vita 1682-ben csúcsosodott ki, amikor Lajos életbe léptette a gallikán zsinat cikkelyeit. Ezek többek között kimondták, hogy a pápa nem sértheti meg a gallikán egyház ősi szokásait, hogy világi ügyekben a király felett semmilyen egyházi hatalom sem áll, valamint, hogy hitkérdések terén a pápa változtatást csak a gallikán egyház beleegyezésével tehet. A vita ezen kívül regálé jövedelmekről, püspökök beiktatásáról és Róma francia diplomatáinak privilégiumairól is szólt. Lajos elfoglalta az avignoni egyházi birtokokat. A pápa kitagadta a francia nagykövetet, és ezt majdnem Lajossal is megtette. A Napkirály joggal érezhette úgy, hogy a gallikán egyháztól kapott támogatást a zsinat már tíz évvel korábban megfogalmazott 55

Roger Price: Franciaország története. Ford.: Szuhay-Havas Ervin. Budapest, Maecenas, 1994. 62. o. 56 Ibid., 62–63. o. 57 Williams: The Ancien Régime, 188. o.

122

kérésének teljesítésével kell viszonoznia. Madame de Maintenon (Lajos törvénytelen gyerekeinek nevelőnője, bizalmasa, szeretője) is erre próbálta rábeszélni. A jezsuiták – köztük Père La Chaize, Lajos gyóntatópapja – is a hugenották szabad vallásgyakorlásának az eltörlése mellett voltak.58 Így végül a Napkirály az ország egységesítését is szem előtt tartva, az „Egy hit, egy király, egy törvény” elvének szellemében,59 valamint hogy a katolikus Európának bizonyítsa hithűségét, meghozta döntését. XIV. Lajosnak belső ellenállástól nem kellett tartania. Már csak azért sem, mert gazdasági sikereik miatt a hugenottáknak sok irigye akadt Franciaországszerte. A hugenották kereskedelmi és ipari aktivitása és az ebből eredő jómódúsága csak részben tulajdonítható tehetségüknek, szaktudásuknak, szorgalmuknak, vagy annak, hogy ők akkor is dolgoztak, amikor a katolikusok a vallási ünnepeikkel voltak elfoglalva. Kimagasló eredményességük abból a pozitív diszkriminációból is adódott, amelyben a gazdaságpolitikát irányító Colbert részesítette őket.60 A pénzügyi főellenőr merkantilista, központi tervezést és irányítást, állami beavatkozást és szabályozást erőltető gazdaságpolitikája – főleg a céhek részéről – ellenállásba ütközött, és ennek letörésében Colbert előszeretettel támaszkodott a hugenottákra. Rákényszerítette a céheket, hogy fogadjanak be protestáns munkásokat is a soraikba, külföldi protestáns munkaerőt telepített le, alkalmazta a hugenottákat a pénzügyi adminisztrációban, és egész iparágakat bízott az irányításukra.61 A hugenották szoros kereskedelmi kapcsolatban álltak Angliával, és főleg az Egyesült Tartományokkal, kiaknázva a sokkal stabilabb holland pénznem adta előnyöket. Colbert 1683-ban bekövetkezett halála után az a François Michel Le Tellier, Louvois márki került előtérbe a Napkirály udvarában, aki ellenezte Colbert gazdaságpolitikáját és gyűlölte a hugenottákat. A nantes-i ediktum visszavonása a Colbert-féle merkantilizmus vereségét is jelentette.62 A hugenották már az 1680-as évek elején is tömegesen hagyták el hazájukat, a türelmi rendelet visszavonását követően pedig a másfélmilliós 58

Ibid., 183–189. o. Price: Franciaország története, 62–63. o. 60 James Westfall Thompson: „Some Economic Factors in the Revocation of the Edict of Nantes”. The American Historical Review, 1908. 38–40. o. 61 A hugenották kezében volt többek között a sedani vasipar, Auverge és Angoumois papírgyártása, a lyoni selyemmanufaktúrák és Touraine cserzőműhelyei. Ibid., 41–43. o. 62 Ibid., 45. o. 59

123

vallási kisebbségből százezrek kényszerültek arra, hogy az Egyesült Tartományokba, a Brit-szigetekre vagy Brandenburgba meneküljenek. A franciaországi üldözés nem csak protestáns templomok lerombolásából, fizikai és lelki terrorból állt. Ahogy Ludassy Mária írja, 1685 után „a francia protestáns szülők gyermekeit fattyúnak tekintették, és a katolikus hatodunokatestvér – vagy ennek híján a király, illetve a manus mortua (halott kéz: eladhatatlan birtok) értelmében valamely egyházi intézmény – lett a „legitim” örökös”.63 A sok tehetséges kézműves, iparos, nyomdász és kereskedő befogadásával az említett három ország gazdasága és kultúrája sokat nyert, és Franciaország persze rengeteget veszített. A nantes-i ediktum visszavonásának legfontosabb külpolitikai következménye Orániai Vilmos Egyesült Tartományokon belüli pozíciójának megerősödése volt. A köztársaságot megosztó belső ellentétekről korábban már szóltunk. A kereskedelmi érdekeket mindennél fontosabbnak tartó, Amszterdam vezette republikánus párt és az ország biztonságáért aggódó orániaiak közötti nézeteltérések 1682 és 1684 között súlyos belpolitikai válsághoz vezettek. Vilmos 16 000 fővel szerette volna növelni hadserege létszámát, hogy Spanyolországgal és a Német-római Birodalommal összefogva megakadályozza a franciák további területszerzéseit. Az 1678-as nijmegeni szerződés biztosította kereskedelmi előnyöket élvező Holland és Zeeland ellenállása ezt lehetetlenné tette. Közvetlen veszély az Egyesült Tartományokat nem fenyegette, mások védelme érdekében pedig nem voltak hajlandóak kockára tenni a francia–holland kereskedelmi kapcsolatokat. Vilmos elítélte ezt a rövidlátó politikát, és tehetetlenül nézte az egymást követő reuniós „visszacsatolásokat”.64 1685-ig úgy tűnt, hogy Vilmos országa belpolitikájának rabjaként sohasem lesz képes megvalósítani franciaellenes terveit. A nantes-i ediktum visszavonásával ez lassan megváltozott. Ha a türelmi rendelet eltörlése a hugenották szenvedésein kívül más következményekkel nem járt volna, Vilmos esélyei sem javulnak. A francia protestánsok üldözése a hagyományosan toleráns, arminiánus városi oligarchák körében erős ellenérzést szült, de pusztán e miatt nem változtattak volna Franciaországhoz fűződő 63 Ludassy Mária: A toleranciától a szabadságig. Anglia 300 éve egy eszme tükrében. Budapest, Kossuth Könyvkiadó, 1992. 56. o. 64 Jonathan I. Israel: „The Dutch Role in the Glorious Revolution”. In: idem. (szerk.): The Anglo-Dutch Moment: Essays on the Glorious Revolution and its World Impact. Cambridge University Press, 1991. 112–113. o.

124

kapcsolatukon.65 A radikális kálvinista papság, amely a protestantizmus védelme érdekében mindenre kész volt, Vilmos táborához tartozott. Ami Amszterdam és a két kereskedelmi tartomány hozzáállását megváltoztatta, az volt, hogy a hugenották üldözésével együtt a holland kereskedelmi érdekek is sérültek. A franciák a hugenották elleni intézkedéseik során túlbuzgalmukban gyakran az országukban megtelepedett holland kereskedők raktárait is kifosztották vagy lezáratták, és megakadályozták az áruk Franciaországból való kimenekítését. A hugenotta kereskedők tönkretételével a velük kapcsolatban álló holland kereskedőket is jelentős anyagi károk érték. A hollandok ugyanis franciaországi kereskedelmi partnereiket, akik közt sok hugenotta akadt, gyakran bízták meg bor, konyak vagy a friss termés felvásárlásával és raktározásával, és ebből a célból nagy pénzösszegeket hagytak náluk. Bár a közös rendi gyűlés 1686 márciusában rendeletben tiltotta meg a hugenották üldözéséről szóló beszámolók megjelentetését – ami mutatja, hogy a republikánus párt a végsőkig ragaszkodott a francia kapcsolathoz –, a franciaországi eseményeket nem lehetett eltitkolni, hiszen majdnem mindenkinek volt olyan rokona vagy ismerőse, aki valamilyen formában részt vett a két ország közötti kereskedelemben.66 A republikánusok végleg 1687 őszén fordultak szembe Franciaországgal, amikor XIV. Lajos először megtiltotta az olyan hering behozatalát, amelyet nem francia sóval tartósítottak, majd újra bevezettette az 1667-es magas védővámokat, amelyeket a nijmegeni szerződés 1678-ban eltörölt. A holland finomszövetre kivetett behozatali vám megduplázódott, és sok más terméké is jelentősen megnőtt. Mivel a holland hering- és szövetexport elsősorban a francia piacra irányult, ezek az intézkedések rendkívül nagy csapást mértek az Egyesült Tartományok külkereskedelmére.67 Innentől kezdve Amszterdam és a republikánus párt minden támogatást kész volt megadni Orániai Vilmosnak az ország kereskedelmi érdekeinek védelmére. A hugenották üldözése a holland közvélemény előtt XIV. Lajos mellett a katolikus II. Jakabot is népszerűtlenné tette. Egyre nagyobb gyanakvással figyelték az angol király lépéseit, és azt feltételezték, hogy Jakab tervei 65 K. H. D. Haley: „The Dutch, the Invasion of England, and the Alliance of 1689”. In: Lois. G. Schwoerer (szerk.): The Revolution of 1688–1689: Changing Perspectives. Cambridge University Press, 1992. 24. o. 66 Thompson: „Some Economic Factors”, 48–50. o.; Miller: James II, 143. o. 67 Israel: „The Dutch Role”, 114–115. o.; Haley: „The Dutch, the Invasion”, 24. o.

125

megvalósítása céljából természetes módon francia unokatestvéréhez fordul majd segítségért.68 *

*

*

1685 novembere fordulópontot jelentett II. Jakab uralkodásában. A parlament engedetlensége mögött részben az állt, hogy maga a kormányzat sem volt egységes. Ebből adódott, hogy az alsóházi viták irányítása, „menedzselése”, amely oly fontos volt ebben a fegyelmezett, modern pártokat nélkülöző parlamenti rendszerben, nem volt megfelelő. Court-country ellentétek mutatkoztak meg. Court-toryk és country-toryk álltak szemben egymással, s ez utóbbiakhoz csatlakoztak a whigek.69 1685 novemberéig II. Jakab az elkötelezetten anglikán Rochester tanácsait követte. Az első miniszter úgy látta, Jakabnak nincs más lehetősége, mint hogy a torykra támaszkodjon, akiket nem szabad elidegenítenie azzal, hogy túl sok mindent követel a katolikusok számára. A gátlástalanul törtető Sunderland ezzel szemben arról próbálta meggyőzni a királyt, hogy az ellen nem állás és passzív engedelmesség elveit oly gyakran hangoztató anglikán toryk előbb-utóbb teljesíteni fogják az akaratát. Mivel Jakab maga is szeretett volna ebben hinni, egyre inkább Sunderland befolyása alá került. Az elkövetkező év a Rochester vezette Hyde csoport és a Sunderland irányította katolikusok küzdelmének jegyében telt el, és végül az utóbbi győzelmét hozta. Sunderland fokozatosan kiszorította Rochester embereit a hatalomból. Fő szövetségesei voltak Richard Talbot, Tyrconnel gróf, aki végül Írország kormányzója lett, valamint a szerény képességekkel, de nagy ambíciókkal rendelkező jezsuita, Edward Petre. Sunderland a királynét, Modenai Máriát is ügyesen befolyásolta, kihasználva politikai tájékozatlanságát és hitbuzgalmát. Végül Sunderland a francia nagykövet, Barrillon támogatására is számíthatott.70 A katolikus klikk pozícióit erősítette a Goggen kontra Hales ügyben hozott bírói ítélet is. Edward Hales egyike volt azoknak a pápista katonatiszteknek, akiket Jakab diszpenzációs jogával (dispensing power) élve felmentett az eskütörvény előírásai alól, és ily módon a három hónap letelte után is a tisztikarban tartott. A bírói kart megosztotta az a kérdés, 68

Haley: „The Dutch, the Invasion”, 23. o.; Miller: James II, 144. o. Speck: Reluctant Revolutionaries, 58–61. o. 70 Miller: James II, 148–151. o. 69

126

hogy Jakabnak jogában állt-e ezt akkor is megtennie, ha nem szükséghelyzetről volt szó. Az uralkodók a diszpenzációs jogot a középkor óta alkalmazták, annak létezését tehát senki sem vonta kétségbe. A vita arról szólt, hogyan, milyen esetekben lehetett élni vele. Amikor Halest a saját kocsisa (valószínűleg a koronával együttműködve) feljelentette, a királynak kapóra jött a próbaper, amely által megerősíthette diszpenzációs jogát.71 Jakab a biztonság kedvéért a legfelső bíróságok tizenkét közösjog bírája közül hatot lecserélt. A király ebben is bátyja példáját követte, akárcsak a helyi kormányzatokban végzett tisztogatások terén. II. Károly 1675 és 1683 között tizenegy bírót mozdított el a helyéről.72 1686 júniusában megszületett a döntés: egy kivételével mindegyik bíró törvényesnek találta a diszpenzációs jog alkalmazását, az ősi prerogatíva elvitathatatlan részének nyilvánítva azt. Kimondták, hogy a király indokolt esetekben egyeseket felmenthetett a büntetőtörvények hatálya alól, a körülmények mérlegelése pedig kizárólag az uralkodóra tartozott.73 A bírák azt várták Jakabtól, hogy a korábbi uralkodókhoz hasonlóan – beleértve II. Károlyt is – ő is csak ritkán, valóban indokolt esetben, a törvény szigorának enyhítése céljából él majd diszpenzációs jogával. Nem ez történt. Jakab úgy gondolkodott, hogy amit egy ember esetében megtehetett, azt miért ne tehette volna meg ugyanúgy százakkal vagy ezrekkel.74 A bírák döntésén felbátorodva tehát Jakab egyre több katolikus tisztviselőt nevezett ki. 1688 második felére a katolikusok aránya a tisztikarban elérte a tizenegy százalékot.75 1686 júliusában négy pápista is helyet kapott a 71

Speck: Reluctant Revolutionaries, 62–63. o.; Miller: James II, 156–157. o. Holmes: The Making of a Great Power, 169–170. o. A bírói kinevezéseket semmilyen törvény sem szabályozta. II. Károly uralkodása első nyolc éve során a quamdiu se bene gesserint rendszerét követte, ami azt jelentette, hogy a bírókat csak akkor lehetett elmozdítani pozíciójukból, ha bizonyítottan rosszul végezték munkájukat. 1668-ban aztán Károly visszatért a korábbi durente bene placito kinevezésekhez, vagyis a király bármikor kedve szerint leválthatta a bírókat, és újakat nevezhetett ki. 73 Prall: The Bloodless Revolution, 123–124. o.; Waller: Ungrateful Daughters, 147. o. 74 John Miller: Seeds of Liberty: 1688 and the Shaping of Modern Britain. London, Souvenir Press, 1988. 22. o. 75 Holmes: The Making of a Great Power, 170. o. Ez végtére is nem volt túlságosan magas arány, nagyjából megegyezett a katolikusok gentryn belüli arányával, és alig több mint kétszáz katolikus tiszt kinevezését jelentette. 1687 novemberében még csak 95 katolikus tiszt volt a hadseregben. Igaz viszont, hogy 1688 végén a 154 legmagasabb rangú tiszt közül 42 volt katolikus, ami 27 százalékot jelentett. Lásd John Miller: „Catholic Officers in the Later Stuart Army”. The English Historical Review, 1973. 35–53. o. 72

127

titkos tanácsban. Ugyanebben a hónapban megindult az egyetemek elleni támadás is. Jakab vérlázítóan igazságtalannak tartotta, hogy a jóval a reformáció előtt alapított egyetemekről a katolikusok ki volta rekesztve. Elhatározta, hogy megtöri az anglikánok monopóliumát. Lehetővé tette, hogy azok az oktatók és hallgatók, akik a katolikus hitre tértek át, továbbra is az egyetemeken maradhassanak. 1686 nyarán, amikor az oxfordi Christ Church dékánja meghalt, Jakab a katolikus érzelmű és áttérni szándékozó John Masseyt tette meg a helyébe. A szintén áttért Joshua Bassettet a király a cambridge-i Sidney Sussex College igazgatójának nevezte ki.76 A legnagyobb csatát Jakab a Magdalen College-dzsal vívta meg. A gazdag oxfordi college rektori széke 1687 márciusában üresedett meg. A király a tantestület tagjait Anthony Farmer megválasztására utasította, az oktatók azonban a jelölt rossz hírnevére és arra a szabályra hivatkozva, hogy külsős nem megválasztható, megtagadták ezt. Helyette saját jelöltjüknek, John Houghnak adták a rektori pozíciót. Az ügyet ezt követően az egyházi ügyek vizsgálóbizottsága (Commission for Ecclesiastical Causes) vette a kezébe. A bizottságot (vagy inkább bíróságot) Jakab 1686 júliusában hozta létre az anglikán egyház feletti ellenőrzés, a papság megfegyelmezése és az új kinevezések felügyelete céljából. Tagjai közé tartozott Rochester, Sunderland, Jeffreys lordkancellár, Herbert főbíró, a canterburyi érsek (aki nem volt hajlandó részt venni a bizottság munkájában) és két püspök.77 A bizottság belátta, hogy Farmer nem megfelelő jelölt, és helyette Samuel Parkert, Oxford püspökét akarta elfogadtatni a Magdalen College oktatóival, akik viszont ragaszkodtak John Hough-hoz. Az sem segített, hogy Jakab személyesen és igen haragos beszédben utasította rendre a tantestület tagjait. Az egyházi bizottság ítélete alapján végül huszonöt oktató kénytelen volt búcsút mondani az egyetemi katedrának, Parker pedig rektor lett. A döntés sokkolta az anglikán közvéleményt, különösen, hogy a Magdalen College esetében a tantestületi tagság föld-

76

Miller: James II, 169. o. A bizottságot sokan az I. Károly alatti Court of High Commission újjáélesztésének tartották és következésképpen törvényellenesnek, mivel a hosszúparlament egyik 1641-es törvénye erről rendelkezett. Speck: Reluctant Revolutionaries, 63–64, 144. o.; J. R. Jones: „James II’s Revolution: Royal Policies, 1686–92”. In: Jonathan I. Israel (szerk.): The AngloDutch Moment: Essays on the Glorious Revolution and its World Impact. Cambridge University Press, 1991. 52. o. 77

128

tulajdonlással is járt, azaz az elbocsátásokkal a szabad tulajdonhoz való jog is sérült.78 Nagy felzúdulást váltott ki Henry Compton felfüggesztése is, aki 1675 óta volt London püspöke. Comptonnak azért kellett megjelennie az egyházi ügyeket vizsgáló bizottság előtt, mert nem hallgattatta el egyik beosztottját, John Sharpot, aki az uralkodó utasításait megszegve prédikációiban a katolikusokat sértő kijelentéseket tett. Compton tulajdonképpen Jakabék családi papja is volt. Anna és Mária (Jakab akarata ellenére) nála konfirmált, mindkettőjüket Compton eskette, és – ami a legfontosabb – protestáns neveltetésükről is ő gondoskodott. A király éppen ezért akart leszámolni régi ellenlábasával. Korábban is mindent elkövetett, hogy keresztbe tegyen neki. 1677-ben megakadályozta, hogy Compton legyen az új canterburyi érsek. Mivel a püspök az egyházi bizottság utasítása ellenére sem volt hajlandó meneszteni John Sharpot, némi vita után a felfüggesztése mellett döntöttek.79 Ez Jakab szempontjából már csak azért sem volt szerencsés lépés, mert Compton volt az, aki az országba menekülő francia protestánsok tízezreinek segélyezését irányította. A hugenották fő védelmezőjének megtámadása azt a gyanút keltette, hogy Jakabot a Napkirályéhoz hasonló célok vezérlik.80 Compton súlyos büntetését legjobban a király sógora, Rochester ellenezte. Az első miniszter egyre távolabb került Jakabtól. Vezető pozícióját már csak úgy tarthatta volna meg, ha – példát mutatva az anglikán toryknak, ahogyan azt Jakab várta tőle – katolizál, és amikor 1686 decemberében bejelentette, hogy nem képes erre, a király menesztette. Mennie kellett egyúttal Rochester bátyjának, Clarendon grófnak is. Az új írországi kormányzó a katolikus Tyrconnel lett. II. Jakab ekkortól kezdve már csak azokkal akart együtt dolgozni, akik úgy gondolkodtak, mint ő, és készek voltak támogatni valláspolitikáját, a katolikusellenes törvények eltörlését. Hogy megtudja, kikre is számíthat, a parlament tagjait és a fontosabb tisztviselőket egyenként kihallgatásra 78

Holmes: The Making of a Great Power, 173. o.; Miller: James II, 170. o.; Waller: Ungrateful Daughters, 148–149. o.; Speck: Reluctant Revolutionaries, 65–66. o.; Clark: The Later Stuarts, 124–125. o. Parker nem sokkal később meghalt. Az új oxfordi püspök és rektor Buonaventura Giffard lett. 79 John Sharp később 1691 és 1714 között yorki érsek volt. Waller: Ungrateful Daughters, 60., 70., 74., 92., 96., 112–113. o.; Szántó György Tibor: Anglikán reformáció, angol forradalom. Budapest, Európa Könyvkiadó, 2000. 402–403. o. 80 Jones: „James II’s Revolution”, 52–53. o.

129

hívta. A legtöbben annak ellenére is nemet mondtak – köztük olyanok is, akik az egész előmenetelüket neki köszönhették –, hogy az az állásukba került.81 A királynak be kellett látnia, rábeszéléssel és nyomásgyakorlással semmire sem megy. Ezért aztán 1687 áprilisában felségjogával élve kibocsátotta engedékenységi nyilatkozatát (Declaration of Indulgence), amelyben a vallási tolerancia mellett érvelt, és mindkét eskü- és minden más büntetőtörvényt azonnali hatállyal felfüggesztett. A deklaráció teljes vallásszabadságot és polgárjogi egyenjogúságot adott a katolikus és protestáns nonkonformistáknak egyaránt. Jakab, mint általában, most is őszinte volt: „Teljes szívünkből csakis azt kívánhatjuk – amit nem is nehéz elhitetnünk –, hogy országaink minden lakója a katolikus egyház tagja legyen. Ugyanakkor alázattal mondunk köszönetet Istennek azért, hogy mindig is úgy éreztük és gondoltuk (és ennek különféle alkalmakkor hangot is adtunk), hogy a lelkiismeretet korlátozni nem szabad, mint ahogyan kényszeríteni sem az embereket vallási kérdésekben. Ez mindig is ellentétes volt hajlandóságunkkal, és a kormányzat érdekeivel is, hiszen árt a kereskedelemnek, országokat néptelenít el, és elrettenti az idegeneket, s végül is sohasem érte el azt a célt, amelynek érdekében alkalmazták.”82

Az engedékenységi nyilatkozat újabb bonyolult alkotmányos kérdést vetett fel. A diszpenzációs jogot nem lehetett elvitatni a királytól. A szuszpenzációs joggal (suspending power) viszont egészen más volt a helyzet. Ez utóbbit a parlament alsóháza 1673-ban (éppen II. Károly engedékenységi nyilatkozatára reagálva) törvényellenesnek nyilvánította, és kimondta, hogy büntetőtörvényt csak a parlament függeszthet fel. Bár az alsóház határozata jogérvényességgel nem bírt, II. Károly – tiszteletben tartva a ház döntését, vagy inkább kerülve a konfliktust – visszavonta nyilatkozatát. Mindazonáltal II. Jakab a szuszpenzációs jogot nem is követelte magának, engedékenységi nyilatkozatát diszpenzációs joga alapján bocsátotta ki. A rá annyira jellemző egyszerű észjárással úgy gondolta, amit egyeseknek külön-külön megadhatott, azt nyilván ezreknek vagy tízezreknek egyszerre ugyanúgy megadhatta.83 81

Speck: Reluctant Revolutionaries, 64. o.; Miller: James II, 164. o. King James the Second his gracious declaration to all his loving subjects for liberty of conscience, 4 April 1687. In: English Historical Documents. VIII. köt. (1660–1714). Szerk.: Andrew Browning. London, Eyre and Spottiswoode, 1955. 395–397. o. 83 Miller: James II, 164–165. o. Jakab két hónappal korábban Skóciában is kiadott egy hasonló engedékenységi nyilatkozatot, amely a presbiteriánusok erős ellenállásával találkozott. 82

130

A Magdalen College átjátszása a katolikusoknak, Compton és a Hyde testvérek menesztése, és különösen az engedékenységi nyilatkozat kibocsátása azt jelezte, hogy Jakab végleg szakított az anglikán torykkal. Az új terv a katolikusok, a disszenterek (köztük számos whig) és a korona stratégiai szövetségének a megteremtése volt a domináns anglikán tory többséggel szemben. Az engedékenységi nyilatkozat kiadására már a disszenter vezetőkkel való szoros együttműködés keretében került sor. William Penn, a kvékerek vezére (Pennsylvania megalapítója) fontos szerepet játszott a deklaráció megszövegezésében. 1687 júliusában Jakab a parlamentet is feloszlatta, és új szövetségeseivel megkezdte a felkészülést egy másik, engedelmes parlament megválasztására. Nem volt ez a fordulat annyira elképesztő és érthetetlen, mint amilyennek első pillantásra tűnik. Jakab uralkodása elején természetes módon azokra az anglikán torykra próbált támaszkodni, akik a kizárási válság óta kiálltak mellette (mivel úgy látták, Jakab kisebb veszélyt jelent számukra, mint a whigek), és oly gyakran hangoztatták a passzív engedelmesség és ellen nem állás elveit. A király számára keserű csalódást jelentett, hogy az anglikán toryk a gyakorlatban mégiscsak engedetlennek bizonyultak, és semmit sem voltak hajlandóak tenni a katolikusok érdekében. Alapvető nézetbeli különbségről volt itt szó. Jakab nem tudta felfogni, hogy az anglikán elit miért ragaszkodik az apró katolikus közösség üldözéséhez, az igazságtalan katolikusellenes törvényekhez. Ami azonban Jakab számára intoleráns, önző és előítéletes viselkedés volt, az az anglikán toryk számára egyszerűen önvédelmet jelentett. Megrögzötten hitték ugyanis, hogy a pápisták a politikai hatalommal mindig visszaéltek, és ha tehették, a protestánsok üldözésére használták azt.84 Jakab az anglikán egyházat nem tartotta valódi egyháznak. Egyfajta érdekszövetséget vagy politikai jellegű intézményt látott benne, amelyet a hatalom, a privilégiumok védelme érdekében hoztak létre.85 Ami pedig a disszenterekkel való összefogást illeti, yorki hercegként és uralkodása elején a velük szembeni intézkedések végrehajtását mindig politikai és sohasem vallási okokból szorgalmazta. A protestáns nonkonformisták szabad vallásgyakorlása ellen semmi kifogása sem volt.86 Most úgy gondolkodott, hogy ha teljes egyenlőséget biztosít 84

Miller: Seeds of Liberty, 21. o. Jones: „James II’s Revolution”, 58. o. 86 Miller: James II, 126. o. 85

131

számukra és összefog velük, azzal a feltételezett monarchiaellenességükből és politikai megbízhatatlanságukból adódó veszélyek is elhárulnak. Az előbb említett változások tükröződtek a királynak az országba özönlő hugenottákhoz való viszonyulásában is. Jakab elítélte a francia protestánsok elűzését, de országába érkezésüknek nem örült. 1687-ig mindent megtett annak érdekében, hogy csökkentse az Angliában letelepülni szándékozó hugenották számát. Az angol tengerészkapitányoknak megtiltotta, hogy útlevéllel nem rendelkező menekülteket is felvegyenek a hajóikra. Támogatta annak a menekültekből álló hadtestnek a létrehozását, amelyet eredetileg magyar területen akartak bevetni a török elleni háborúban. Csak több hónapos késéssel, 1686 márciusában rendelte el a menekültek számára való segélygyűjtést. A kéthetente megjelenő The London Gazette 1687-ig semmit sem írhatott a franciaországi eseményekről. Amikor aztán Jakab 1687 áprilisában általános toleranciát hirdetett, és összefogott a disszenterekkel, minden megváltozott, s ennek pozitív hatásait a hugenották is élvezhették.87 II. Jakab engedékenységi nyilatkozatát a nonkonformista szekták – kvékerek, baptisták, independensek – lelkesen fogadták. Ugyanez a presbiteriánusokról teljes mértékben nem mondható el. Egyes csoportjaik jobban szerettek volna egy nyitottabb, befogadóbb anglikán államegyházat, amelyhez ők is csatlakozhattak volna. Jakab és William Penn sajtókampányba kezdtek. A király az összes deklarációjára érkező köszönetnyilvánítást megjelentette a Gazette-ban.88 Penn és más propagandisták pamfleteket adtak ki, amelyekben többek között azokat a toleranciából fakadó gazdasági előnyöket fejtették ki részletesebben, amelyeket már maga a nyilatkozat is érintett. Külön kiemelték a vallási türelem jótékony hatásait a kereskedelemre, mivel a legtöbb disszenter városlakó volt, és sok volt közöttük a kereskedő. Negatív példának hozták fel Franciaországot, amely a hugenották elűzésével jelentős gazdasági-kereskedelmi károkat szenvedett. Penn egy új „Vallási Magna Chartá”-ról írt.89 A lelkiismereti szabad-

87

Robin D. Gwynn: „James II in the Light of His Treatment of Huguenot Refugees in England, 1685–1686”. The English Historical Review, 1977. 820–833. o. 88 L. Address of Thanks from the Presbyterians of London, 1687 (London Gazette, 28 April-2 May 1687). In: Browning (szerk.): English Historical Documents, 397–398. o.; Miller: James II, 171–172. o.; Speck: Reluctant Revolutionaries, 183. o. 89 Jones: „James II’s Revolution”, 59. o.

132

ságot a tulajdonjoghoz és a polgári szabadságjogokhoz hasonló, elvitathatatlan joggá kívánta tenni. E propagandakampány mellett 1687 őszétől beindult az új választásokra való aktív felkészülés. Jakab semmit sem akart a véletlenre bízni. Olyan parlamentre volt szüksége, amelyben többségben vannak azok, akik hajlandóak megszavazni a nonkonformistákat sújtó törvények eltörlését. Csak ez nyújthatott tartós biztonságot a katolikusok és disszenterek számára, hiszen a felségjog alapján kibocsátott engedékenységi nyilatkozat Jakab halálával érvényét vesztette volna. Jakab ügynökei segítségével felmérte, kikre számíthatott. A megyék békebíróinak, királyi biztosainak, milíciaparancsnokainak és a városi vezető testületek minden tagjának és tisztségviselőjének ugyanarra a három kérdésre kellett választ adnia. Először, a parlament tagjaként megszavazná-e a büntető- és eskütörvények eltörlését; másodszor, támogatná-e azok megválasztását, akik ezzel a politikával egyetértenek; végül, az engedékenységi nyilatkozat szellemében békésen együtt tudna-e élni azokkal, akiknek más a vallási meggyőződése.90 A helyi vezetők sok helyen megtagadták a válaszadást, vagy előre egyeztetett kitérő válaszokat adtak. A megyei vezetők egyharmada határozottan kijelentette, hogy nem támogatja a király elképzeléseit.91 Jakab a békebírók kétharmadát váltotta le, ami jól megmutatta merev, katonás gondolkodását. Csak azokat hagyta meg hivatalukban, akik egyértelmű „igen”-nel feleltek a három kérdésre. Feltétel nélküli engedelmességet várt, és akiktől ezt nem kapta meg, azok ugyanúgy a tisztogatás áldozataivá válhattak, mint céljainak határozott ellenzői. A 31 királyi biztos közül 17-nek mennie kellett.92 Az arisztokrácia és gentry leváltott tagjai különösen megalázónak érezték, hogy hivatalaikat sokszor alacsonyabb társadalmi rangúak vehették át. Ahogy J. H. Plumb fogalmaz, az arisztokrácia és a vezető gentry politikai hatalmát a normann hódítás óta nem érte ehhez hasonló támadás a korona részéről.93 90

L. James II’s Instructions to the Duke of Beaufort, 1687. In: Browning (szerk.): English Historical Documents, 191–192. o.; Ashley: England in the Seventeenth Century, 172. o.; Holmes: The Making of a Great Power, 181. o.; A felmérés eredményeit az oxfordi Bodleian könyvtárban őrzik. 91 Miller: James II, 178. o. 92 Holmes: The Making of a Great Power, 181. o. 93 The Growth of Political Stability in England 1675–1725. London, Perigrine Books, 1969. 70. o. L. még Hill: Az angol forradalom évszázada, 194. o.

133

II. Jakab e jelentős beavatkozás ellenére sem lehetett biztos abban, hogy a több ezer szavazóval rendelkező grófságokban – ahol az anglikán papság és a tory gentry befolyása erős volt – meg tudja választatni jelöltjeit. Erőfeszítéseit a könnyebben manipulálható városokra kellett összpontosítania, már csak azért is, mert a képviselők döntő többségét ezek juttatták az alsóházba. 1687 novemberében a titkos tanács néhány katolikus tagjának a vezetésével (Sunderland, Jeffreys, Nicholas Butler, Petre stb.) létrehoztak egy ellenőrző bizottságot (Board of Regulators), melynek – mint angol neve is sejteti – a király programját ellenző városi vezető testületek „megregulázása”, átalakítása volt a feladata. A legnagyobb munkát ezen a téren egy Robert Brent nevű katolikus ügyvéd végezte, aki helyi ügynökei segítségével, információval és tanácsokkal látta el a bizottságot. Első hallásra meglepő lehet az a tény, hogy ezeknek a helyi ügynököknek egy jelentős része whig volt.94 II. Jakab uralkodásának utolsó évében az a furcsa helyzet állt elő, hogy míg a toryk szinte egységesen fordultak szembe a királylyal, addig a whigek egy része különböző megfontolásokból Jakab mellé állt. Voltak, akik pusztán önérdekből tették ezt. Most lehetőség adódott arra, hogy a néhány évvel korábban elvesztett városi pozícióikat visszaszerezzék. 1687 novembere és 1688 márciusa között 65 város vezető testületében végeztek tisztogatásokat, és ezek között 60 olyan város volt, amelyet 1682 és 1686 között játszottak át a toryknak.95 Voltak olyan whigek is, akik a tolerancia megvalósítása érdekében aktivizálták magukat, vagyis ugyanazért küzdöttek, mint Shaftesbury irányítása alatt.96 II. Jakabnak nagy szüksége volt korábbi ellenségei támogatására. A William Penn vezette disszenter csoport ugyanis már a körkérdéses felmérést is ellenezte, és a katolikusok politikai előretörésétől tartva az eskütörvényeket nem akarta eltörölni. A whig radikálisok most újra hasznosíthatták azt a tapasztalatot, amit agitáció, propaganda és mozgósítás terén a kizárási válság idején megszereztek. Jakab whig kollaboránsai nem érezték úgy, hogy köpönyegforgatók lettek volna, hiszen most ugyanazok ellen harcoltak, mint 1679 és 1681 között: a lojalista anglikán toryk ellen, akikkel újdonsült szövetségesük, II. Jakab 1687 tavaszán szakított. Mi több,

94

Lásd J. R. Jones: „James II’s Whig Collaborators”. The Historical Journal, 1960. 65–73. o. 95 Holmes: The Making of a Great Power, 182. o. 96 Jones: „James II’s Whig Collaborators”, 68. o.

134

Jakab egyetértésével most ugyanazokért a gazdasági reformokért küzdöttek, amelyeket annak idején Shaftesbury elképzelt.97 Jakab 1688. április 27-én újra kibocsátotta engedékenységi nyilatkozatát, és a dokumentum végéhez csatolt kiegészítésben ország-világ tudtára adta azon szándékát, hogy legkésőbb novemberig összehívja az új parlamentet, amelynek legfőbb feladata a tolerancia megteremtése lesz.98 Brent és a whig radikálisok egy utolsó nagy kampányba kezdtek, melynek során gyakorlatilag ugyanazokat a módszereket alkalmazták, mint a kizárási válság idején. Akárcsak akkor, most is az egész nép nevében léptek föl. Aláírásokat gyűjtöttek az engedékenységi nyilatkozat támogatására, mint annak idején, amikor az óriáspetíciók készültek. A képviselőjelölteknek – akárcsak az 1681-es választások alkalmával – írásban kellett megfogadniuk, hogy megválasztásuk után is a pártvezetés utasításaihoz tartják majd magukat.99 Bár Jakab emberei a durva választási csalás különböző formáitól sem riadtak vissza, erősen kétséges, hogy mindez eredményre vezetett volna-e. Barrillon a kampányt kudarcnak tartotta, és Sunderland is igen pesszimista volt.100 A király meg volt győződve a maga igazáról, és bízott a sikerben. A tisztogatások miatt nemigen voltak álmatlan éjszakái. Valószínűleg azt gondolta, hogy ha a toryknak II. Károllyal szövetségben szabad volt azt megtenni, akkor neki is. Volt itt azonban egy lényeges különbség. II. Károly a politikai elit egyik részét (toryk) támogatta a másikkal (whigek) szemben. Jakab viszont a politikai súllyal nem rendelkező nonkonformistákat támogatta majdnem az egész elittel szemben.101 Mivel a katolikusok igen kevesen voltak, minden attól függött, hogy Jakabnak a lakosság körülbelül 97 Ibid., 67–69. o. Többek között a megkopott, értéküket vesztett pénzérmék lecserélését, földhivatal alapítását és a nyers gyapjú exporttilalmát akarták elérni. John Locke is Shaftesbury szolgálatában tett szert kitűnő gazdasági ismereteire. A radikális Locke a konzervatívnak tekinthető angol–holland forradalom után nem a politikai rendezésben, hanem a gazdaság és a pénzügyek irányításában vállalt fontos szerepet. III. Vilmos Kereskedelmi Minisztériumában külkereskedelmi szakemberként dolgozott. L. John Dunn: Locke. Ford.: Pálosfalvy Tamás. Budapest, Atlantisz, 1992. 16–17., 23–24. o. 98 Browning (szerk.): English Historical Documents, 399–400. o. 99 Jones: „James II’s Whig Collaborators”, 71. o. 100 Miller: James II, 180. o. A kampány J. R. Jones szerint is egyértelmű kudarc volt, Jakab programjának bukása pedig elkerülhetetlen. L. „James II’s Whig Collaborators”, 72–73. o. 101 Miller: Seeds of Liberty, 22. o.

135

hét százalékát kitevő disszentereket102 mennyire sikerül megnyernie. Az anglikán elit is felismerte ezt, és komoly ellenpropagandát fejtett ki a disszenterek eltántorítása céljából. Halifax márki már 1687 nyarán megjelentette Letter to a Dissenter (Levél egy disszenterhez) című írását, amelyben ekképpen figyelmeztetett: „… két dolgot ajánlok megfontolásra. Először, hogy miért is kell gyanakodnia új barátaival kapcsolatban. Másodszor, azt az önre háruló keresztényi és józanész diktálta kötelességet, hogy a közbiztonságot se könnyebbség iránti vágyból, se bosszú által vezérelve ne veszélyeztesse. … újdonsült barátai számára ön nem választás, hanem végső menedék: először az anglikán egyháznak udvaroltak, s csak akkor fordultak önhöz, amikor ott elutasításra találtak. … A katolikus egyház nemcsak hogy nem szeret szabadságot biztosítani, de elvei szerint azt nem is teheti meg… kedvességük majd bűnös szokássá válik, amelyet megbánnak… Most csak azért ölelik, hogy később annál jobban megszorongathassák. … a minap még a sátán fiai voltak, most meg a fény angyalai. Olyan erős változás ez, amin ajánlatos lenne eltöprengeni, mielőtt elhiszi.”103

*

*

*

Orániai Vilmos nagy aggodalommal figyelte az angliai eseményeket. Az évek során különböző okok miatt megromlott apósával való kapcsolata. Jakab először azért neheztelt rá, mert vendégül látta az engedetlen Monmoutht. Hogy helyrehozza a dolgot, II. Károly halála után Vilmos azonnal távozásra szólította fel a herceget, majd amikor az lázadást szított Jakab ellen, Vilmos nemcsak katonai segítséget ajánlott fel,104 de azt is, hogy személyesen vezeti a csapatokat Monmouth ellen. A király a segítséget elfogadta, de Vilmos személyes jelenlétére nem tartott igényt. Nem kívánt vejének lehetőséget adni arra, hogy tekintélyét növelhesse, no meg mindig is gyanakvó volt valódi szándékait illetően. Vilmos valójában örült Monmouth bukásának, hiszen azzal elhárult egy akadály felesége trón102 Holmes: The Making of a Great Power, 151., 460. o. 1714-re a protestáns nonkonformisták száma Angliában és Walesben együttesen elérte a 400 000 főt. 103 A Letter to a Dissenter upon Occasion of His Majesty, James the Second’s Late Gracious Declaration of Indulgence of the 4th of April, 1687 by George, Marquis of Halifax. In: Prall: The Bloodless Revolution. Függelék. 301–303. o. 104 Anglia I. Erzsébet uralkodása óta, amikor a királynő a protestáns németalföldieket a spanyolok ellen támogatta, csapatokat állomásoztatott a La Manche-csatorna túlsó oldalán. 1685-ben három angol és három skót ezred volt az Egyesült Tartományokban. Vilmos ezeket küldte segítségül. A katonák az angol korona alattvalói voltak, de a hollandok fizették őket.

136

öröklésének útjából. A lázadás leverését követően Jakab hálája és barátsága jeléül – XIV. Lajos bosszúságára – megújította azokat a szerződéseket, amelyeket még bátyja kötött az Egyesült Tartományokkal.105 Orániai Vilmos jó kapcsolatokra törekedett II. Jakabbal, de volt néhány konkrét ügy meg számos félreértés és rosszindulatú pletyka, ami közéjük állt. Az egyik fő feszültségforrás az volt, hogy a holland hatóságok Jakab ismételt kérései ellenére sem adták ki azokat a politikai és vallási menekülteket, akik az Egyesült Tartományokba szöktek. Vilmos, még ha akarta volna sem biztos, hogy apósa kedvére tudott volna tenni ebben az ügyben. A többszintű döntéshozatal, az erős tartományi és városi autonómia ezt szinte lehetetlenné tette, arról nem is beszélve, hogy a hollandok többsége szimpatizált a menekültekkel.106 A király Gilbert Burnet kiadatását is hiába követelte. Az angol-skót lelkész azzal haragította magára Jakabot, hogy 1683-ban, a „rozsházi összeesküvés”-t követően ő látta el a papi teendőket közeli barátai, William Russell és Algernon Sidney kivégzésénél. Burnet elhagyta a Britszigeteket, de 1687-ben publikációival ismét felbőszítette a királyt. A Skóciában kibocsátott engedékenységi nyilatkozatra reflektálva Burnet az „abszolút hatalom”-nak (Absolute Power) mint új és veszélyes fogalomnak a használatát kifogásolta.107 Jakab felségárulással vádolta a szerzőt, és miután az nem jelent meg a skót titkos tanács előtt, törvényen kívül helyezte.108

105

Waller: Ungrateful Daughters, 181. o.; Miller: James II, 138–140. o.; Prall: The Bloodless Revolution, 106–107., 166. o. 106 Miller: James II, 158. o. 107 Some Reflections On His Majesty’s Proclamation Of the Twelfth of February, 1686/7. for a Toleration in Scotland: Together with the said Proclamation. 108 Bruce P. Lenman: „The Poverty of Political Theory in the Scottish Revolution of 1688–1690”. In: Schwoerer (szerk.): The Revolution of 1688–1689. 246–249. o. Gilbert Burnet (1643–1715) ugyanebben az évben, Amszterdamban kiadatott egy könyvet is (Some Letters: containing an account of what seemed most remarkable in Switzerland, Italy, etc.), amelyben külföldi példákat elemezve azt fejtegette, hogy a szegénység és a pápistaság elválaszthatatlanok egymástól, mivel a pápistaság zsarnoksággal jár, ez utóbbi pedig negatív hatással van a gazdasági életre. Burnet fontos szerepet játszott a II. Jakab elleni szervezkedésben, propagandában. 1688-ban Vilmos egyik legközelebbi szövetségeseként visszatért Angliába. A következő évben Salisbury püspöke lett. Történelmi munkája (History of His Own Time [Saját korának története]) – amely, érthető módon, erősen elfogult – az angol– holland forradalom whig interpretációjának fő forrásává vált.

137

1686 októberében Jakab leváltotta hágai nagykövetét, Bevil Skeltont. Mivel Orániai Vilmos és a nagykövet ki nem állhatták egymást, Skelton személyes tapasztalatairól szóló beszámolói csak növelték a Jakab és veje közötti feszültséget. Skeltonnak azért kellett hazatérnie, mert némi szerepet játszott abban az intrikában, ami Vilmos erkölcsi lejáratására irányult. Történt ugyanis, hogy a herceg összeszűrte a levet felesége nevelőnőjének egyik lányával, Elizabeth Villiersszel. A féltékeny Mária sejtette, hogy van valami a férje és Elizabeth között, de igyekezett elhessegetni a gondolatot. Néhányan gondoskodtak róla, hogy ez ne így legyen. Tudatták Máriával, hogy azokon az éjszakákon, amikor férje levélírásra hivatkozva elvonult, valójában mindig Elizabeth Villiers hálószobájába távozott. Egy hajnalon aztán Mária személyesen győződött meg az állítás igazáról, s férjét szeretője szobája előtt várta. Vilmosnak sikerült a dolgot valahogy elsimítania. Kinyomozta, kik is buktatták le. Négy embert küldött el felesége környezetéből, és Skeltonnak is mennie kellett.109 Jakab Skelton helyére Ignatius White Albeville márkit nevezte ki. A király e katolikus lord segítségével próbálta rábeszélni lányát és a herceget, hogy egyezzenek bele az eskütörvények eltörlésébe. Vilmos és Mária ezt határozottan megtagadták. Semmilyen körülmények között sem voltak hajlandóak elfogadni az anglikán egyház védelmét szolgáló törvények visszavonását. A herceg Caspar Fagel főpenzionáriussal íratott egy propagandaanyagnak szánt levelet, amelyben összefoglalták érveiket.110 Ez talán még Halifax pamfletjénél is hatásosabban beszélte le a disszentereket arról, hogy a katolikusokkal összefogjanak. A nyílt levél ugyanakkor teljes vallásszabadságot ígért a római katolikusoknak.111 Vilmos 1687 februárjában legjobb barátját, Everard van Weede van Dijkveltet küldte Angliába, hogy az eskütörvényekkel kapcsolatos érveit Jakabnak elmagyarázza. Dijkvelt nyíltan rákérdezett arra is, ami Vilmost már régen nyugtalanította. Nevezetesen, hogy Jakabnak nem állt-e szándékában kizárni Máriát (és vele együtt őt, magát is) a trónutódlásból. A herceg feleslegesen aggódott. Igaz, hogy Jakab mindkét lányát megpróbálta rábírni a katolizálásra, de tiszteletben tartotta jogaikat, és távol állt tőle, hogy az örökösödési rendet megváltoztassa. Ahogy Albeville-nak írta: 109

Waller: Ungrateful Daughters, 110–112. o. Pensionary Fagel’s Letter to James Stewart. Fagel nyílt levelét Gilbert Burnet fordította angolra. 111 Speck: Reluctant Revolutionaries, 184. o. 110

138

„Nemcsak hogy sohase fordulna meg a fejemben, hogy megváltoztassam [az utódlást – B. Gy.], de pontosan tudom, hogy még akkor sem állna módomban megtenni azt, ha a pápa meg a parlament is támogatna abban. Ugyanis, ahol a korona örökletes (amint a mi királyságainkban is, hála érte Istennek), ott csakis a Mindenható hatalma rendelkezhet arról, mivel a királyok szíve mellett azok koronája is az Ő kezében van.”112

Dijkvelt útjának valódi célja az volt, hogy felvegye a kapcsolatot az angliai ellenzékkel. Charles Talbot, Shrewsbury gróf házában megismerkedett vendéglátója baráti körével. Compton, London felfüggesztett püspöke, Danby, Devonshire, Lumley és Edward Russell admirális mind jelen voltak. A Vilmost 1688 júniusában Angliába invitáló levél (Letter of Invitation) végén található névsorból ugyanezek a nevek köszönnek viszsza. Az említett urak Dijkvelten keresztül már ekkor biztosították az orániai herceget támogatásukról és együttműködésükről. Vilmos tehát kiépített egy kapcsolatrendszert, amit aztán szükség esetén aktivizálni lehetett. Dijkvelt 1687 júniusában visszatért Hágába, de amikor a herceg nem sokkal később hírét vette, hogy II. Jakab feloszlatta a parlamentet, Zuylestein személyében újabb megbízottat küldött a szigetországba a már meglévő kapcsolatok fenntartása és bővítése céljából.113 Orániai Vilmos 1686 és 1687 folyamán már határozottan készült valamire, ha nem is konkrétan az angliai partraszállásra. A herceg 1686 nyarán komoly tárgyalásokat folytatott nagybátyjával, Frigyes Vilmossal, a „Nagy Választófejedelem”-mel arról, hogy többek között brandenburgi csapatok is őrködjenek az Egyesült Tartományok biztonsága felett abban az esetben, ha a holland hadsereget valahol az országon kívül kellene bevetni. Fontos fejlemény volt ez, hiszen Brandenburg, amely 1672-ben az Egyesült Tartományok segítségére sietett, a nijmegeni szerződés után ellenséggé vált. XIV. Lajos reuniós politikája miatt ugyan Frigyes Vilmos fokozatosan eltávolodott Franciaországtól, a hollandokhoz való közeledés csak a regensburgi szerződést (1685 augusztusa) követően indult el. Az igazi fordulat a nantes-i ediktum visszavonásához köthető. Frigyes Vilmos az 112

Idézi Miller: James II, 126. o. Lucile Pinkham: William III and the Respectable Revolution – The Part Played by William of Orange in the Revolution of 1688. Cambridge, Harvard University Press, 1954. 27–39. o.; Macaulay: The History of England, I. köt. 692–704. o.; W. A. Speck: „The Orangist Conspiracy against James II”. The Historical Journal, 1987. 453–456. o.; Waller: Ungrateful Daughters, 183–184. o.; Holmes: The Making of a Great Power, 180. o. 113

139

1685 novemberében kibocsátott potsdami ediktumban országába invitálta a hugenottákat, 1686 márciusában szerződést írt alá I. Lipót császárral, az azt megelőző hónapban pedig még Brandenburg hagyományos ellenségével, Svédországgal is védelmi szerződést kötött.114 II. Jakab és Orániai Vilmos kapcsolatát az információhiányból és rosszindulatú híresztelésekből eredő kölcsönös gyanakvás és félreértések is nehezítették. XIV. Lajos hágai nagykövete, d’Avaux, Barrillonnal öszszejátszva mindent elkövetett, hogy Vilmost és Jakabot szembefordítsa egymással. A londoni holland nagykövet, Citters, gyakran téves, pontatlan vagy ellentmondásos híreket továbbított Hágába. Vilmos az angol ellenzékiektől és az Egyesült Tartományokban tartózkodó száműzöttektől, köztük Burnettől is csak egyoldalú információkat kaphatott. 1685-ben, amikor XIV. Lajos Vilmos kis hercegségét, a korábban letiport Orange városát annektálta, a herceg apósát arra kérte, járjon közben érdekében a Napkirálynál. Jakab ezt Barillon tanácsa és az ügy reménytelensége ellenére többször is megkísérelte, Vilmos mégis azt hitte, hogy apósa félvállról vette kérését, és nem tett meg mindent a város megmentéséért. 1686 nyarán Citters arról informálta Vilmost, hogy Jakab és a Napkirály – kihasználva azt, hogy a I. Lipót erőit Buda ostroma kötötte le – az Egyesült Tartományok lerohanására készülnek. Az efféle álhírek gerjesztette félelmet Orániai Vilmos ügyesen aknázta ki hazája haderejének növelése céljából.115 1685 és 1687 között állandó feszültségforrást jelentettek a holland szolgálatban lévő brit ezredek élére történő kinevezések. A megüresedett posztokat Vilmos saját, megbízhatónak tartott jelöltjeivel szerette volna betöltetni, akiket apósa általában nem fogadott el. Jakab katolikus jelöltjeit viszont Vilmos nem volt hajlandó kinevezni. A nemzetközi feszültség és a kölcsönös gyanakvás erősödésével a hat ezred jelentősége is nőtt. Amikor a holland és angol Kelet-indiai Társaságok közötti ellentétek újra kiéleződtek, és a hollandok nem voltak hajlandóak tárgyalni arról, Albeville és Sunderland azt javasolták II. Jakabnak, hogy az angol-skót ezredek hazarendelésével adjon nyomatékot nemtetszésének. A király habozott. A hat ezred fenntartási költségeit nem szívesen vette volna a nyakába, felaján114

Wouter Troost: „William III, Brandenburg, and the Construction of the Anti-French Coalition, 1672–88”. In: Israel (szerk.): The Anglo-Dutch Moment. 299–301., 327–330. o.; Holmes: The Making of a Great Power, 180. o. 115 Miller: James II, 133–134., 159–163. o.

140

lotta hát azokat XIV. Lajosnak. A francia királynak nem volt szüksége rájuk – különösen, hogy a katonák többsége protestáns volt –, megígérte viszont, hogy fedezi az ezredek angliai fenntartásának költségeit. Így végül Jakab 1688. január 17-én az ezredek hazaküldését kérte az Egyesült Tartományok közös rendi gyűlésétől. A hollandok – végiggondolva, hogy az angol királyt mi is késztethette erre a lépésre – ezt megtagadták, arra hivatkozva, hogy semmilyen szerződés sem kötelezte őket az ezredek visszaadására. A tisztek számára ugyanakkor megadták a távozás lehetőségét. Végül mindössze hatvan vagy hetven katonatiszt tért vissza Angliába.116 Orániai Vilmost 1687 végén, 1688 elején a brit ezredekkel kapcsolatos huzavonán kívül több dolog is nyugtalanította. Először novemberben hírét vette, hogy Modenai Mária áldott állapotba került. Bár a királyné a megelőző évek során többször is elvetélt, nem lehetett kizárni annak a lehetőségét, hogy végül mégis egészséges fiúgyermeknek ad majd életet. Másodszor aggodalommal töltötték el az angol helyi kormányzatokban végzett tisztogatásokról szóló hírek. Végül Jakab ír politikája miatt is nyugtalanságot érzett. Írországban meglehetősen bonyolult belső viszonyok uralkodtak. A hatalom a protestáns kisebbség egyharmadát kitevő anglikán elit kezében volt. Az ulsteri, skót származású presbiteriánusok és más disszenterek ugyanúgy nem részesültek a politikai halomból, mint a katolikusok. Ez utóbbiakat két nagy, egymással szembenálló csoportra kell osztanunk: az ír őslakosokra és az őket a 12. század óta leigázó óangolokra. Az 1641-es lázadást követően az óangol katolikusokat majdnem teljes mértékben megfosztották földbirtokaiktól, és a restauráció után csak keveseknek sikerült visszakapniuk azokat. 1685 után, a katolikus II. Jakab trónra kerülésével felcsillant a korábbi gazdaság és hatalom visszaszerzésének lehetősége. Az óangol családból származó Tyrconnel, akit Jakab Clarendon helyett kormányzóvá nevezett ki, pontosan ezt tűzte ki célul. A gróf a protestáns milíciákat leszerelte. 1686 szeptemberére a hadsereg (amely II. Károly uralkodása alatt teljesen protestáns volt) kétharmad 116 George Hilton Jones: „The Recall of the British from the Dutch Service”. The Historical Journal, 1982. 423–435. o.; Miller: James II, 183–184. o.; Prall: The Bloodless Revolution, 176–178. o. A holland hatóságok akadályozták a tisztek hazatérését. Néhány tucat közkatona (többségében katolikusok) egyszerűen hazaszökött. Akik viszont maradtak, azok 1688. november 5-én, Vilmossal együtt az elsők között léptek partra Torbaynél.

141

részben katolikussá vált.117 A katolikusok a helyi kormányzatokban is kétharmados többségre tettek szert. Tyrconnel legfontosabb célja a földbirtoklási viszonyok megváltoztatása volt, de Jakab ragaszkodott hozzá, hogy az ír parlament majd csak az angol után üljön össze. A király nem akarta teljesen elidegeníteni az angol protestáns közvéleményt, amíg angliai céljait el nem érte, és a korona gazdasági érdekei is a status quo fenntartását kívánták meg. Tyrconnel azt is tervezte, hogy abban az esetben, ha Vilmos kerül a trónra, elszakítja Írországot az angol koronától, és francia protektorátussá teszi a szigetet. Ezt Jakab legfeljebb csak akkor támogatta volna, ha sikerül angliai programját végrehajtania, de nem születik fia.118 *

*

*

II. Jakab nagy hibát követett el, amikor egy héttel az engedékenységi nyilatkozat második kibocsátását követően az anglikán papságot arra utasította, hogy a dokumentum szövegét osszák szét, és két egymást követő vasárnap olvassák fel templomaikban. 1688. május 18-án William Sancroft, canterburyi érsek és hat püspök petíciót intézett a királyhoz, arra kérve, „ne ragaszkodjon” rendeletéhez. Megemlítették, hogy a parlament korábban törvényellenesnek minősítette a diszpenzációs jognak azt a fajta alkalmazását, ami alapján a király deklarációját kibocsátotta. Hangsúlyozták, ódzkodásuk nem az uralkodóval szembeni engedetlenségből és nem is a disszenterek iránti ellenszenvből fakadt, és a parlamentben készek lesznek majd ez utóbbiak ügyét fontolóra venni.119 Jakab a következő hibát azzal követte el, hogy Sunderland, Jeffreys és mások tanácsait figyelmen kívül hagyva, rágalmazás vádjával a Towerba záratta a lázadó püspököket, s azzal olajat öntött a tűzre. Azt tervezte, törvényes úton jár el az egyház vezetőivel szemben, majd nagy kegyesen megbocsát nekik, de elszámította magát. A püspökökkel szembeni méltatlan bánásmód és a petícióban megfogalmazott ígéret közelebb hozta egymáshoz a disszentereket és az anglikánokat. A közvélemény egyértel117

John Miller: „The Earl of Tyrconnel and James II’s Irish Policy, 1685–1688”. The Historical Journal, 1977. 818. o. Miller adatai szerint a 7485 közkatonából 5043 volt katolikus, a 414 tiszt közül pedig 166. 118 L. ibid., 803–823. o. 119 The Petition of the Seven Bishops, May 18, 1688. In: Prall: Bloodless Revolution. „Appendices”, 312. o.

142

műen az egyház vezetői mellett állt. Megnyilvánult ez a június 29-én kezdődő tárgyalás közönségének a viselkedésében is, ami nem kis hatással volt az esküdtekre és a négy bíróra. Másnap az esküdtszék a püspököket ártatlannak találta, és az egész város ünnepelt. A „halhatatlan hetek” még ugyanaznap összejöttek, hogy megfogalmazzák azt a levelet, amelyben Orániai Vilmost hazájuk megmentésére kérték föl. A herceg kívánsága volt, hogy ez a levél megszülessen. Ekkor már legalább két hónapja aktívan készült az angliai beavatkozásra.120 1688 tavaszáig Orániai Vilmos türelmesen várt. Az idő neki dolgozott. Apósa már ötvenöt éves volt, ami szép kornak számított a 17. században. A királyné 1674 óta négy életképtelen gyereket szült és többször elvetélt, így a trónörökös a Jakab első házasságából származó Mária, Vilmos hitvese volt. A herceg azt remélte, Mária révén hamarosan az angol trón közelébe kerülhet, és bevonhatja a szigetországot a franciák elleni küzdelembe. 1688 áprilisában aztán több kényszerítő körülmény és néhány (saját szempontjából nézve) kedvező fejlemény együttes hatására úgy döntött, nem várhat tovább. Amikor Edward Russell admirális április közepén meglátogatta, hogy megtudja mik a szándékai, „a herceg azt válaszolta, hogy ha néhány jelentős, a nemzet által is nagyra értékelt férfiú meghívná, akik a saját nevükben, illetve azok nevében hívnák, hogy menjen és mentse meg a nemzetet és a vallást, akik megbíznak bennük, akkor, úgy vélekedett, szeptember végéig fel tudna készülni arra, hogy ezt megtegye”.121

1688 áprilisában Modenai Mária már majdnem nyolc hónapos terhes volt. Semmilyen komplikáció sem lépett föl, így Vilmosnak számolnia kellett azzal, hogy fiú utód születhet, aki feleségét elüti a trónörökléstől. Azt sem lehetett kizárni, hogy II. Jakabnak az ősz folyamán, erősen manipulált választások eredményeként, sikerül egy olyan parlamentet választatnia, amely végrehajtja az akaratát. Vilmos attól is tartott, hogy a Jakab politikája okozta elégedetlenség lázadáshoz, forradalomhoz vezethet. Ennek leverése megfosztotta volna az angliai politikai ellenzék támogatásától,

120

Jonathan I. Israel: „General Introduction”. In: idem. (szerk.): The Anglo-Dutch Moment. Cambridge University Press, 1991. 12. o. Speck: „The Orangist Conspiracy”, 456. o.; Holmes: The Making of a Great Power, 183–185. o.; Miller: James II, 185–187. o. 121 Gilbert Burnet: History of His Own Time. 6 köt. Oxford, 1833. IV. köt. 241. o.

143

esetleges sikere pedig a monarchia végét jelenthette volna, amit megint csak nem akarhatott.122 1688 tavaszán a külpolitikai helyzet alakulása lehetővé tette Vilmos számára, hogy komolyan fontolóra vegye egy angliai katonai beavatkozás lehetőségét. Április végén meghalt Frigyes Vilmos brandenburgi választófejedelem. Utóda, I. Frigyes, sokkal lelkesebb híve volt a Franciaország elleni nemzetközi összefogásnak, mint óvatos apja. A császári csapatok 1687 augusztusában Mohácsnál megverték a törököt, ami lehetővé tette a haderő egy részének a birodalom nyugati felébe történő átirányítását.123 Biztosra lehetett venni, hogy az új kölni érsek megválasztása konfliktusokhoz vezet majd. A német hercegek attól féltek, XIV. Lajos katonailag avatkozik majd be, ha nem az ő jelöltjére esik a választás, és ez nagyobb egységbe kovácsolta őket. A haldokló kölni érsek egyben Liège, Münster és Hildesheim püspöke is volt, így a hollandok számára egyáltalán nem volt közömbös, hogy ezek a közeli egyházi területek kinek a kezébe kerülnek. 1672-ben a franciák Köln és Liège területeit is felhasználták támadásaik során, és Münster püspöke is a hollandokra támadt, mint ahogyan azt hét évvel korábban már egyszer megtette. Félő volt, hogy ha a kölni válság vagy Pfalz miatt (amelyre a Napkirálynak szintén fájt a foga) háború tör ki, és a franciák az ellenőrzésük alá vonják a Rajna menti területeket, a császári csapatok nem tudnak majd az Egyesült Tartományok segítségére sietni.124 A hollandok többsége azt is biztosra vette, hogy háború esetén Anglia Franciaország szövetségese lenne. Alaptalan félelem volt ez. II. Jakabot belpolitikai céljai kötötték le. A háború volt a legutolsó dolog, amit akarhatott, hiszen a franciákkal való összefogás tervei biztos bukását jelentették volna. Orániai Vilmos mindenesetre igyekezett mindenkit ennek az ellenkezőjéről meggyőzni.125 Igaz, nem sok győzködésre volt már szükség. Az angol-skót ezredek hazarendelése Jakabot még népszerűtlenebbé és gyanúsabbá tette. Ami pedig a legfontosabb, 1687 őszén – amint korábban már utaltunk rá – a francia király valóságos kereskedelmi hábo-

122

Holmes: The Making of a Great Power, 185. o. Troost: „William III, Brandenburg”, 330–331. o. 124 Haley: „The Dutch, the Invasion of England”, 25. o. 125 Ibid., 26. o. 123

144

rút indított az Egyesült Tartományok ellen. Amszterdam, a közös rendi gyűlés és az egész ország Vilmos mögé állt.126 Még inkább így volt ez 1688 nyarától kezdve. Június 10-én Modenai Mária egészséges fiúgyermeknek adott életet. A kis Jakab Ferenc Eduárd születése a protestáns utódlás meghiúsulását és egy katolikus dinasztia létrejöttét jelentette. Anglia népe semmit sem tehetett ez ellen. A király húszezer fős hadsereggel rendelkezett, amit szükség esetén még tovább tudott növelni. A korona megnövekedett bevételei lehetővé tették Jakab számára, hogy – tervei (valószínű) kudarca esetén – parlament nélkül is tudjon uralkodni. Komoly külső beavatkozás nélkül Jakab trónját nem lehetett megingatni, illetve nem lehetett a királyt politikája megváltoztatására kényszeríteni.127 A „halhatatlan hetek” június 30-án, bátorságot merítve a püspökök felmentéséből, megfogalmazták „meghívólevelüket”. Az önjelölt társaság – amely Henry Sidney kivételével megegyezett azokkal, akik Shrewsbury gróf házában rendszeresen összejöttek – ugyan reprezentatívnak és jelentősnek nem nagyon volt nevezhető,128 levelével megkönnyítette Vilmos dolgát, aki így azt a látszatot tudta kelteni, mintha valóban az angol nép hívására mozdult volna meg.129 A hét aláíró közül egyedül Danby, volt első miniszter, és Compton, a meghurcolt londoni püspök neve érdemel említést. Ironikus módon később mindketten megbánták tettüket. Danby egyszerűen nem számított arra, hogy Vilmos beavatkozása Jakab bukásához vezet majd, Compton pedig ellenezte a disszenterek számára biztosított szabad vallásgyakorlást. Edward Russellt és Henry Sidneyt a testvéreik kivégzése miatt érzett keserűség tette Jakab ellenségeivé.130 A II. Jakabbal szembeni ellenállás nem feltétlenül jelentett egyet a detronizálására irányuló törekvéssel. Egyszerűen arról volt szó, hogy azok, akik valamilyen változást akartak, kénytelenek voltak együttműködni Orániai Vilmossal. A királyra csakis az ő segítségével lehetett nyomást 126 Israel: „The Dutch Role”, 114–120. o. A pontosság kedvéért megjegyzendő, hogy Vilmos az amszterdami városi tanács teljes támogatását csak az utolsó pillanatban, 1688 szeptemberének végén kapta meg. 127 Craig Rose: England in the 1690s: Revolution, Religion and War. Oxford, Blackwell, 1999. 4. o.; Holmes: The Making of a Great Power, 177–178. o. 128 Israel: „General Introduction”, 12. o. 129 Rose: England in the 1690s, 6. o. 130 Speck: Reluctant Revolutionaries, 220. o.; Speck: „The Orangist Conspiracy”, 453. o.; Israel: „General Introduction”, 12. o.

145

gyakorolni. A „halhatatlan hetek” levele még csak nem is célzott arra, hogy II. Jakab uralmának véget kellett volna vetni, arra pedig végképp nem, hogy Vilmos legyen az új uralkodó. Amit minden ellenálló akart, az volt, hogy Vilmos nagy erőkkel jelenjen meg a Brit-szigeteken. Ennek érdekében – jelentősen eltúlozva a realitásokat – biztosították a herceget, hogy igen komoly támogatásra számíthat majd: „… az emberek általában véve annyira elégedetlenek a kormányzat jelenlegi tevékenységével… Felséged biztos lehet benne, az országban mindenfelé húsz emberből tizenkilenc változásra vágyik, és úgy gondoljuk, ennek érdekében tenni is hajlandó lenne.”131 A walesi herceg születése kapcsán Londonban szárnyra kapott egy pletyka, hogy a kis Jakab Ferenc Eduárd nem a király fia, de még csak nem is a királyné gyermeke – hanem egy egyszerű molnáré vagy egy jezsuitáé, akit egy parazsas ágymelegítőben csempésztek Modenai Mária paplana alá –, és az egész szülés csak egy színjáték volt. Orániai Vilmosnak egyértelműen érdekében állt, hogy hitelt adjon e képtelen történetnek, hiszen az ürügyül szolgált arra, hogy felesége örökösödési jogának védelmében lerohanja Angliát.132 Vilmos fejében ennek ellenére sem fordult meg az az arcátlanság, hogy propagandacélokra használjon fel egy ostoba pletykát. Ellenkezőleg, gratulált apósának a walesi herceg megérkezéséhez. A „halhatatlan hetek” meg is dorgálták ezért: „… bátorkodunk tájékoztatni Felségedet, hogy a gyermek (akiről ezerből egy sem gondolja, hogy a királynéé) születésével kapcsolatos jókívánságai némi kárt okoztak önnek. Annak [a gyermeknek – B. Gy.] a Hercegnőre és a nemzetre való hamis ráerőltetése, ami végtelen elkeseredéssel tölti el az itteni embereket, mindenképpen az egyik fő ok kell, hogy legyen, amelyre a királyságba való ellenséges behatolásáról szóló nyilatkozatban építhet, bár számos más ok is van, amelyeket a mi részünkről kell megadnunk.”133

Vilmos végül megfogadta a tanácsot. Katonai beavatkozását indokoló Deklarációjában (Declaration of Reasons), ami a herceg fő propagandaeszközének bizonyult, első helyen azt említette, hogy:

131 The Letter of Invitation from the Immortal Seven. In: Browing (szerk.): English Historical Documents. VIII. köt. 120. o. 132 Rachel J. Weil: „The Politics of Legitimacy: Women and the Warming-Pan Scandal”. In: Schwoerer (szerk.): The Revolution of 1688–1689. 68. o. 133 Letter of Invitation, 122. o.

146

„… azok a tanácsadók, akik most leginkább élvezik a király bizalmát, felforgatták azon birodalmak vallását, törvényeit és kiváltságait, és minden lelkiismerettel, szabadságjoggal és tulajdonnal kapcsolatos dologban önkényes kormányzásnak vetették őket alá… Azok a gonosz tanácsadók… kitalálták, és életre keltették a király diszpenzációs jogát…”134

A Deklaráció természetesen sérelmezte az egyházi ügyeket vizsgáló bizottság tevékenységét, London püspökének felfüggesztését, a Magdalen College oktatóinak elbocsátását, az eskütörvények felfüggesztését, a katolikusok magas pozíciókba való kinevezését, a városok privilégiumainak megsértését, a hét püspök meghurcolását és az Írországban véghezvitt változásokat. A dokumentum vége felé aztán ott találjuk a képtelen vádat is: „De, mindennek tetejébe… azok a gonosz tanácsadók… nyilvánosságra hozták, hogy a királyné fiút hozott a világra; ámbár a királyné tettetett terhessége és a szülés levezetése közben is annyi jogos és látható gyanúalap mutatkozott, hogy nem csak mi, hanem azon királyságok minden jó alattvalója is erősen gyanítja, hogy az állítólagos walesi herceget nem a királyné szülte…”135

A kiáltvány az „expedíció” célját „egy szabad és törvényes parlament minél előbbi összehívásá”-ban jelölte meg.136 Vilmos személyes ambícióiról természetesen nem tett említést, és – mint láthattuk – Jakabot is csak indirekt módon, tanácsadóin keresztül támadta. A herceget felszabadítóként igyekezett beállítani, aki csak akkora haderőt vitt magával, amely „elegendő ahhoz, hogy megvédjen bennünket azon gonosz tanácsadók erőszakától”.137 Vilmos kiáltványának végső szövegét Caspar Fagel főpenzionárius írta, és Gilbert Burnet fordította angolra.138 Egyszerre több nyomda dolgozott azon, hogy a dokumentum – amely megjelent holland, német és francia nyelven is, és már 1688-ban huszonegy kiadást ért meg – több ezer pél134

The Declaration of His Highness William Henry, by the Grace of God, Prince of Orange, of the Reasons Inducing Him to Appear in Arms in the Kingdom of England, and for Preserving the Protestant Religion, and for Restoring the Laws and Liberties of England, Scotland, and Ireland. In: Robert Beddard: A Kingdom without a King: The Journal of the Provisional Government in the Revolution of 1688. Oxford, Phaidon, 1988. 125–126. o. 135 Ibid., 147. o. A dokumentum kilátásba helyezte, hogy az ügyet az új parlament vizsgálja majd ki. 136 Ibid., 148. o. 137 Uo. 138 Burnet: History of His Own Time, III. köt. 300. o.; Israel: „General Introduction”, 13. o.

147

dányban elkészülhessen. A kiáltványt a Brit-szigetek egész területén és a kontinensen is terjesztették.139 *

*

*

Orániai Vilmost 1688-ban, ha nem is minden alapot nélkülöző, de mindenképpen eltúlzott félelmek ösztönözték cselekvésre. Az egyik gondolat, amely Vilmost nyomasztotta, az volt, hogy Angliában lázadás törhet ki, amely keresztülhúzhatja számításait. Ennek valójába semmi realitása sem volt. Tény, hogy II. Jakab alattvalói többségét elidegenítette magától, aktív ellenállásra azonban a radikális whigeken kívül (akiknek egy jelentős része nem is tartózkodott az országban) senki sem vállalkozott volna.140 A polgárháború borzalmai még túlságosan elevenen éltek az emberek emlékezetében. Az anglikán torykat visszatartották elveik (ellen nem állás, passzív engedelmesség), de a józan ész is mindenkit arra intett, hogy ne kezdjen öngyilkos vállalkozásba. Sunderland augusztus 27-én azt írta: „Úgy gondolom, Angliában még sohasem volt ennél kisebb lázadási hajlandóság.”141 Alapvetően igaza volt. Vilmos másik félelme az volt, hogy 1672 – amikor Franciaország és Anglia közösen támadtak hazájára – megismétlődik.142 Azon volt, hogy ezt lehetetlenné tegye, és a szigetországot valamilyen módon a saját oldalára állítsa. A herceg feleslegesen aggódott. Az 1680-as évek végén a Napkirály nem az Egyesült Tartományokkal volt elfoglalva, hanem a Német-római Birodalommal és az 1686 júliusában létrehozott augsburgi ligával.143 Attól tartott, I. Lipót és szövetségesei a török Magyarországról való kiűzését követően országa ellen fordulnak. A franciáknak tehát esze ágában sem volt az Egyesült Tartományokat megtámadni. Ellenkezőleg. 139 Lois G. Schwoerer: „Propaganda in the Revolution of 1688–89”. The American Historical Review, 1977. 140 Speck: Reluctant Revolutionaries, 73., 215. o. 141 Idézi J. P. Kenyon: „The Earl of Sunderland and the Revolution of 1688”. Cambridge Historical Journal, 1955. 281. o. 142 Miller: James II, 185. o. 143 I. Lipót császár, számos német herceg és választófejedelem, Svédország és Spanyolország szövetsége. Elsősorban a pfalzi választói címért folytatott versengés hívta életre. A pfalzi fejedelmi dinasztia férfiága 1685-ben halt ki. Az örökösödési szerződés szerint a fejedelmi cím I. Lipót apósára szállt, ezt azonban a Napkirály nem ismerte el. Orléans-i Fülöp felesége (XIV. Lajos sógornője) a pfalzi fejedelmi család leszármazottja volt.

148

Párizsban azt találgatták, mit jelent Orániai Vilmos lázas készülődése. Lajos azt gyanította, a herceg Kölnben szándékszik beavatkozni, de nem zárta ki, hogy egy esetleges angliai lázadást akar csapataival megtámogatni. A francia király augusztus végén és szeptember elején diplomáciai jegyzékeiben mindkettőtől óva intette a hollandokat.144 Az Angliára vonatkozó jegyzék kínosan érintette II. Jakabot, mivel abban XIV. Lajos a szigetország és a saját hazája között lévő szoros barátságról és szövetségről írt. A Napkirály a hollandok elrettentése céljából szándékosan túlhangsúlyozta azt, ami gyakorlatilag nem is létezett.145 Az angol király még azt a tizenhat hadihajót sem kapta meg unokatestvérétől, amelyeket májusban megígért. Jakab önálló külpolitikát kívánt folytatni, és országait távol akarta tartani a közelgő háborútól. Sunderlanddel együtt az volt az érzése, hogy Lajos a saját érdekében bele akarja rángatni őket az európai konfliktusba. A Napkirály által erőltetett együttműködéstől már csak azért is ódzkodott, mert kínos volt számára, hogy a pápa első számú (európai) ellenségével szövetkezzen.146 Az angol–francia közelség túlhangsúlyozása rossz taktikának bizonyult. A Napkirály azzal csak azt érte el, hogy Orániai Vilmos hazája közös rendi gyűlésétől és német szövetségeseitől is könnyebben megkapta a szükséges támogatást. A herceg már csak a kedvező alkalomra várt, ami hamarosan el is jött. Szeptember elején a francia csapatok nem Köln vagy Spanyol-Németalföld irányába indultak el, amint azt sokan gondolták, hanem a Rajna jobb partján (Strassburg és Frankfurt között) lévő Philippsburg erődjének elfoglalását kísérelték meg. Vilmos számára ezzel megnyílt az út Anglia felé, s mivel a francia flotta a Földközi-tengeren állomásozott, II. Jakab semmilyen segítségre sem számíthatott állítólagos szövetségesétől. Mi késztette XIV. Lajost a Rajna menti támadásra? A franciabarát kölni érsek 1688 júniusában halt meg. Lajos remélte, hogy sikerül saját jelöltjét, 144

Kenyon: „The Earl of Sunderland”, 282. o.; Miller: James II, 190–192. o. Miller: James II, 191. o. 146 Kenyon: „The Earl of Sunderland”, 281. o. II. Jakab éppen azért nem kapta meg a megígért tizenhat hajót, mert Lajos az egyházi állam sakkban tartására használta azokat. Bár Jakab Rómával helyreállította a diplomáciai kapcsolatokat, és Ferdinando D’Adda személyében pápai nunciust is fogadott, XI. Ince pápával való kapcsolata nem volt felhőtlen. Jakab fenntartotta azokat a jogokat, amelyeket az angol korona a reformáció idején kivívott, és ragaszkodott hozzá, hogy ő jelölje ki a püspököket. Feszültséghez vezetett, hogy a pápa a jezsuita Edward Petre-t nem volt hajlandó püspökké vagy bíborossá szentelni. 145

149

Wilhelm von Fürstenberget, Strassburg püspökét megválasztatnia a helyébe, de Fürstenberg nem tudta a birodalmi választó kollégium kétharmados támogatását elnyerni. A döntés ezzel Lajos ellensége, a pápa kezébe került.147 A Napkirály flottájával és diplomáciai úton is nyomást gyakorolt XI. Incére, aki ennek ellenére is I. Lipót jelöltjét, József Kelemen herceget választotta. Az új kölni érsek, aki egyben Liège és Münster püspöke is volt, nem volt más, mint II. Miksa Emánuel bajor választófejedelem testvére. Miksa (a császár veje), szakítva a bajorok hagyományos osztrákellenes politikájával, csatlakozott az augsburgi ligához, és I. Lipót még Spanyol-Németalföld kormányzóságát is felajánlotta neki. Mivel a korábbi szövetségesek, Brandenburg és Svédország is elpártoltak a franciáktól, és már Pfalzot sem ők ellenőrizték, XIV. Lajos úgy érezte, minden oldalról ellenségek veszik körül.148 Amikor Lajos megtudta, hogy a török békét készül kötni Ausztriával, és brandenburgi, bajor, valamint pfalzi katonai mozgásokról is hírt kapott, megelőző csapásra szánta el magát. Az adott katonai-diplomáciai helyzetben nem nagyon volt más választása. A Philippsburg és a közép-Rajna menti területek elleni támadással megpróbált előnyösebb helyzetbe kerülni, és egyúttal további küzdelemre sarkallni a török birodalmat.149 XIV. Lajos nyilván sejtette, hogy Orániai Vilmos mire készül. Ugyanakkor joggal gondolhatta azt, hogy a herceg majd csak egy bő félév múlva indul útnak. A 17. században nem volt bölcs dolog ősszel hajóra szállni. A következő év tavasza még messze volt, és a francia király maga sem gondolta, hogy Philippsburg ostromával egy kilenc éven át tartó háború veszi kezdetét. Az is könnyen lehet, hogy a Napkirály Vilmos angliai beavatkozásától katonai előnyöket remélt. Nevezetesen azt, hogy a szigetországban polgárháború robban ki, amely hosszú időkre leköti az Egyesült Tartományok haderejét. Arra végképp nem számíthatott, hogy II. Jakab küzdelem nélkül meghátrál, a herceg pedig néhány hónapon belül Anglia királya lesz.150 Jakab túl későn eszmélt rá, mi készül ellene. Augusztus végéig, szeptember elejéig nem vette komolyan a Vilmos terveiről szóló híreket, külö147

Prall: The Bloodless Revolution, 211–212. o. John C. Rule: „France Caught between Two Balances: the Dilemma of 1688”. In: Schwoerer (szerk.): The Revolution of 1688–1689. 39–51. o. 149 Ibid., 35., 49. o.; Miller: James II, 193. o. 150 Speck: Reluctant Revolutionaries, 76–77. o. 148

150

nösen hogy azok főleg francia forrásból jöttek, amelyeket fenntartásokkal fogadott. Egyszerűen nem akarta elhinni, hogy a saját veje (egyben unokaöccse) és lánya ellene fordul. Ő sem gondolta, hogy Vilmos ősszel megkísérel átkelni a viharos tengeren, és azt sem, hogy a kölni válság teremtette feszült helyzetben képes lesz elhagyni hazáját, vagy hogy ehhez megkapja a közös rendi gyűlés támogatását.151 Vilmos rendkívül gyorsan, három-négy hónap alatt felkészült az invázióra. Hatalmas flottával és hadsereggel indult útnak. A második világháborúig Európában ez volt a legnagyobb összehangolt tengeri és szárazföldi hadművelet.152 A whig történészek a holland invázió tényét nem szívesen ismerték volna el, ezért igyekeztek elhallgatni vagy alábecsülni a holland katonai beavatkozás nagyságát. A hadsereg létszámára vonatkozóan a történetírásban a 14–15 ezres szám csontosodott meg, amelyet aztán a legkiválóbb történészek is fenntartás nélkül átvettek.153 Jonathan Israel több tanulmányában is rámutat, hogy ez a bizonyos 14 ezer csupán a holland reguláris lovasság és gyalogság létszáma volt (egészen pontosan 14 352 fő), amely nem foglalta magában az angol, skót, holland, hugenotta és más önkénteseket, valamint a nagyszámú holland tüzérséget. Ezekkel együtt a hadállomány elérte a 21 ezer főt, talán még többet is. Vilmos összesen körülbelül 40 ezer emberrel kelt át a La Manche-csatornán, hi151

Miller: James II, 193–194. o.; Kenyon: „The Earl of Sunderland”, 280. o.; Holmes: The Making of a Great Power, 187. o. 152 Rose: England in the 1690s, 6. o. 153 A 14 ezres számot adja meg Winston S. Churchill, aki „kis hadsereg”-ről ír (A History of the English-Speaking Peoples. II. köt. London, Cassell, 1974. 315. o.). Ugyanezt a számot használja Miller is, aki szerint Jakab hadserege „körülbelül kétszer akkora volt”, mint Vilmosé (James II, 195. o.). George Clark 11 ezer gyalogost és 4 ezer lovast említ (The Later Stuarts, 138. o.), Robert Beddard 12 ezer gyalogost és 3 ezer lovast (A Kingdom without a King, 19. o.). William Speck a hadsereg létszámát 14 és 15 ezer közé teszi (Reluctant Revolutionaries, 79. o.). Ugyanezt találjuk Geoffrey Holmes könyvében is (The Making of a Great Power, 188. o.). Lucile Pinkham 12–15 ezer fős holland hadseregről ír (William III and the Respectable Revolution, 75. o.). G. M. Trevelyan szerint Vilmosnak akkora hadserege volt, „amely elég nagy volt ahhoz, hogy megóvja a Monmouthéhoz hasonló fiaskótól”. (History of England. London, Longmans, Green and Co., 1926. 472. o.) Ha már a tévedéseknél és hiányosságoknál tartunk, megdöbbentő az, hogy az egyébként kiváló William Speck Reluctant Revolutionaries című munkájában a nantes-i ediktumot csak futólag említi, a rendelet visszavonásának gazdasági következményeit pedig egyáltalán nem, és a kölni válság jelentőségének is kevés figyelmet szentel. Ez utóbbi még inkább elmondható Jonathan Israelről, aki tanulmányaiban az angol–holland forradalom gazdasági okait tisztán látja és erősen hangsúlyozza, de közben a kölni válságról megfeledkezik.

151

szen az előbb említett számhoz még hozzá kell adnunk az 53 hadihajó, a 10 gyújtóhajó és a legalább 400 szállítóhajó legénységét. A hollandok magukkal vittek 5 ezer lovat, 200 lovas szekeret, 50 ágyút, egy egész nyomdát, rengeteg papírt és készre nyomtatott propagandaanyagot, 10 ezer pár tartalék csizmát, csónakokat, és természetesen rengeteg fegyvert és egyéb felszerelést. A hollandok a legkiválóbb és legtapasztaltabb, kitűnően felszerelt ezredeiket küldték II. Jakab ellen, és minden katonát előre kifizettek.154 Mindezek fényében már könnyebben érthető, hogy amikor II. Jakab 25 ezer katonájából még mintegy ezer átállt az ellenséghez,155 a demoralizált angol királynak már semmi kedve sem volt háborúzni. Azt, hogy Vilmos mekkora kockázatot vállalt, jól érzékelteti az a tény, hogy október 20-án első átkelési kísérlete sikertelen volt. Flottáját hatalmas vihar szórta szét, és kénytelen volt visszafordulni. II. Jakab közben kétségbeesett kísérletet tett arra, hogy visszaszerezze az anglikánok támogatását. A városok és a City régi kiváltságleveleiket, A Magdalen College elbocsátott oktatói állásaikat, a toryk pedig korábbi békebírói és királyi biztosi hivatalaikat kapták vissza, miközben a katolikusokat menesztették. Jakab az egyházi ügyeket vizsgáló bizottságot feloszlatta, és bejelentette, hogy november 27-ére összehívja a parlamentet. A király október 26-án még Sunderlandet is elküldte, és két protestáns államminisztert (Middleton és Preston) nevezett ki.156 Vilmos október végén már újra készen állt, és csak a kedvező széljárásra várt. Az angolok megerősítették a keleti part helyőrségeit. A flottát a Temze-torkolat északi részén lévő Harwich kikötőjébe küldték. Jakab arra számított, az ellenség Yorkshire-nél ér majd partot. November első napján a „pápista szelet” felváltotta a keleti „protestáns szél”, és Vilmos útnak indult. Akárcsak a spanyolok száz évvel korábban, ő is szerette volna elkerülni a tengeri csatát. A cél a hadsereg sértetlen partra juttatása volt.157 154

Jonathan I. Israel and Geoffrey Parker: „Of Providence and Protestant Winds: the Spanish Armada of 1588 and the Dutch Armada of 1688”. In: Israel (szerk.): The AngloDutch Moment: Essays on the Glorious Revolution and its World Impact. 335–338., 351– 356. o.; Israel: „The Dutch Role”, 105–109. o. Annak érdekében, hogy az Egyesült Tartományok se maradjon védelem nélkül, a hollandok húszezer zsoldost béreltek fel. Ebből hatezret Brandenburg, nyolcezret a protestáns német hercegek, további hatezret pedig Svédország biztosított. 155 Speck: „The Orangist Conspiracy”, 461. o. 156 Miller: James II, 196–199. o.; Holmes: The Making of a Great Power, 187–188. o. 157 Israel–Parker: „Of Providence”, 336. o.

152

Vilmos persze minden eshetőségre felkészült, és remélte, hogy Edward Russell admirális titkos szervezkedése nem marad eredmény nélkül. Bízott benne, hogy Jakab tengerésztisztjei tömegesen tagadják majd meg a szolgálatot. Hogy ezt elősegítse, a nyár folyamán átállt Arthur Herbert admirálisra bízta flottája irányítását. Herbert a propagandából is kivette részét: kiáltványban fordult az angol flotta tisztjeihez és legénységéhez.158 A hűségpróba végül elmaradt. Az Északi-tengeren igen erős keleti szél fújt, amely meggátolta az angol flottát abban, hogy elhagyja a Temzetorkolatot, és egyúttal lehetővé tette az inváziós flotta számára, hogy a Doveri-szoroson nagy sebességgel áthaladva, akadály nélkül jusson a sziget délnyugati pontjára. Nem egészen világos, Vilmos miért Devonban kötött ki. William Speck bizonyítottnak látja, hogy a hercegnek mindig is ez volt a célja, hiszen tudta, apósa yorkshire-i partraszállásra számít.159 Jonathan Israel, Geoffrey Parker és Robert Beddard szerint Vilmos csak a tengeren döntötte el, hogy északi vagy délnyugati irányba fordul, és mivel az erős szélben a Hull környéki kikötés veszélyes lett volna, inkább az utóbbit választotta. A lényeg az volt, hogy Délkelet-Angliát minél jobban elkerüljék, mivel Jakab haderejének javát London környékén koncentrálta.160 Az inváziós flotta kétnapos előnyre tett szert, így a George Dartmouth admirális parancsnoksága alatt álló angol flotta nem érhette utol. Orániai Vilmos november 4-én hajója, a Brill fedélzetén megünnepelte harmincnyolcadik születésnapját, másnap délután pedig – a Guy Fawkes-féle katolikus összeesküvés (1605) leleplezésének évfordulóján – Torbaynál partra szállt.161 A hajókból való kirakodás két nap alatt megtörtént. Orániai Vilmos 9-én bevonult Devon grófság központjába, Exeterbe. Az egyszerű nép lelkesen fogadta, de a hercegnek csalódottan kellett tudomásul vennie, hogy a helyi polgármester, gentry és papság nem kívánt találkozni vele, Exeter püspöke pedig egyenesen Jakabhoz szaladt Londonba.162 Vilmos persze nem esett kétségbe. Az exeteri katedrálisban Gilbert Burnet vette át az elmenekült püspök helyét, a disszenterek imaházában a radikális Robert 158

Speck: „The Orangist Conspiracy”, 460–461. o.; Speck: Reluctant Revolutionaries, 82–83. o. 159 Speck: Reluctant Revolutionaries, 85–86. o.; Speck: „The Orangist Conspiracy”, 460. o. 160 Israel–Parker: „Of Providence”, 339–341. o.; Beddard: A Kingdom without a King, 19. o. 161 Rose: England in the 1690s, 7. o. 162 Beddard: A Kingdom without a King, 19. o.

153

Ferguson, a pán-protestantizmus híve állt munkába, és elkezdődött a propaganda a helyiek meggyőzése érdekében. A környék földesuraihoz névre szóló leveleket juttattak el, mellékelve a herceg Deklarácóját is. Az exeteri és a Hollandból hozott nyomda ontotta magából a pamfleteket, Vilmos beszédeinek (annak nevezett levelek) nyomtatott változatait és Burnet vallásos szövegeit.163 Mivel a Deklaráció terjesztését megakadályozni nem lehetett, végül a kormány is kinyomtatta azt, megjegyzéseket fűzve hozzá, amelyekben igyekeztek cáfolni Vilmos állításait. A herceg erre reagálva megjelentett egy második Deklarációt, amelyben visszautasította azt a „rosszindulatú célzást”, hogy hódító szándékkal jött volna. Újra hangsúlyozta, nem volt más célja, mint „egy olyan rendezés kieszközlése, amely oly biztos alapokra helyezi a polgárok vallási, szabadság-, és tulajdonjogait, hogy többé ne kelljen attól tartani, hogy a nemzet újra a mostanihoz hasonló nyomorúságos állapotba kerül”.164 „Súlytalannak” minősítette a kormányzat októberi engedményeit és ígéreteit, és kijelentette: „… nincs más gyógyír, mint a polgárok jogainak parlament általi kinyilvánítása”.165 Vilmos szándékosan húzta az időt. Exetert csak november 21-én hagyta el. Időre volt szüksége, hogy propagandája kifejthesse hatását, és a kívánt eredmény nem is maradt el. Az óvatos gentry, korántsem tömegesen, de lassan megmozdult, támogatásáról biztosítva Vilmost. A többség viszont még kivárt, és passzívan figyelte az eseményeket. Az után a sok megaláztatás után, amit a saját királyuktól el kellett szenvedniük, már nem volt hajlandóság bennük, hogy II. Jakabon segítsenek, ugyanakkor odáig nem jutottak el, hogy Vilmos oldalára állva, nyíltan szembeszálljanak vele.166 A kisszámú arisztokráciának is csupán az egytizede vett részt aktívan a forradalomban.167 Danby, Delamere és Devonshire grófok megszervezték

163

Schwoerer: „Propaganda”, 855. o.; Beddard: A Kingdom without a King, 19–22. o.; Robert Ferguson Brief Justification of the Prince of Orange’s Descent into England (Az orániai herceg angliai utódlásának rövid igazolása [Kontler László címfordítása]) című pamfletjéről l. Kontler László: Az állam rejtelmei: Brit konzervativizmus és a politika kora újkori nyelvei. Budapest, Atlantisz, 1997. 146. o. 164 His Highnesse’s Additional Declaration. In: Beddard: A Kingdom without a King, 149. o. 165 Ibid., 150. o. 166 Speck: Reluctant Revolutionaries, 195. o.; Miller: James II, 200. o. 167 Speck: Reluctant Revolutionaries, 191–192. o. 1688-ban mindössze 160 arisztokrata család volt.

154

York, Scarborough, Derby és Nottingham elfoglalását.168 Ezeknek az eseményeknek persze nem volt döntő jelentőségük. Minden attól függött, mi lesz a két hadsereg összecsapásának az eredménye. Jakab először tétovázott, hogy Londonban várja-e be az ellenséget, vagy elébe sietve megpróbálja az ország délnyugati részébe szorítani. Mivel az idő Vilmosnak dolgozott, a király a második lehetőség mellett döntött, bár a főváros elhagyása némi kockázattal járt. Londonban katolikusellenes tüntetések zajlottak, amelyeknek november 12-én halálos áldozatai is voltak.169 Elindulása előtt Jakab végrendelkezett. Azt kívánta, halála esetén Modenai Mária egyedül lássa el a régensi feladatokat, amíg a fia tizennégy éves nem lesz.170 A király november 19-én ért Salisburybe, ahol aztán teljesen elbizonytalanodott. Hírt kapott dezertálásokról, az északi lázadásokról. Idegi és fizikai kimerültsége miatt egészsége megroppant. Álmatlanság gyötörte. Három napon át orrvérzéssel kínlódott. A dezertálásokat követően a két szembenálló hadsereg körülbelül azonos nagyságú lehetett, de Vilmosé tapasztaltabb és modernebb is volt. Az esős időjárás miatt a csapatok utánpótlását nehezen lehetett volna megoldani. Mindezeket mérlegelve, Jakab november 22-én hadvezérei tanácsára a visszavonulás mellett döntött. A legfájdalmasabb átállásokkal ez után kellett szembesülnie. 23-án éjszaka Vilmos táborába szökött unokaöccse, Grafton hercege, valamint kedvence, a tehetséges John Churchill (a későbbi Marlborough hercege, minden idők egyik legnagyobb angol hadvezére, a spanyol örökösödési háború hőse). Egy nappal később követte őket Anna férje, a dán György herceg is.171 Jakab november 26-án ért vissza Londonba. A legnagyobb csapás itt érte: Mária után másik lánya, Anna is elárulta. Anna már mostohaanyja terhessége alatt és féltestvére születésekor is ellenségesen viselkedett. Nővéréhez írott leveleiben megerősítette azt a gyanút, hogy nem valódi terhességről van szó, ugyanakkor – Modenai Mária szolgálónője szerint – 168

Speck: „The Orangist Conspiracy”, 462. o. A lordokat kellemetlenül érintette, hogy Vilmos nem északon, hanem Devonban ért partot. 169 Miller: James II, 201. o.; Beddard: A Kingdom without a King, 23. o. 170 Beddard: A Kingdom without a King, 23. o. 171 Hoppit: A Land of Liberty, 18. o.; Rose: England in the 1690s, 8. o.; Beddard: A Kingdom without a King, 23–24. o.; Miller: James II, 202. o. Henry Fitzroy, Grafton hercege (1663–1690) II. Károly és Barbara Villiers, Castlemaine hercegné törvénytelen fia volt. Vilmos szolgálatában, Cork ostrománál esett el.

155

egyszer sem vette a fáradtságot, hogy erről személyesen meggyőződjön. A gyermekáldásnak, a kor szokásainak megfelelően, több tucat szemtanúja volt, de a hercegnő nem volt köztük. Anna június 10-én Bathban fürdőzött. Nem lehetünk biztosak benne, de valószínűsíthetjük: szándékosan akart távol maradni, hogy ne kelljen tanúsítania a szülés tényét.172 Az összetört királyt a toryk a Vilmossal való megegyezésre ösztökélték. Jakab, aki ezekben a napokban sokat gondolhatott 1649-ben lefejezett apjára, családtagjai és saját életét is féltette. Semmi kedve sem volt minden elképzelését feladva, bábuként a trónon maradni, és megérni, hogy a fiát törvénytelennek nyilvánítsák. December 1-jén Godolphint, Nottinghamet és Halifaxot Vilmoshoz küldte tárgyalni, de közben már valószínűleg a szökésen törte a fejét. 9-én feleségét és gyermekét Franciaországba menekíttette. A tárgyalásokon a whig radikálisok szerették volna megakadályozni, hogy megszülessen a megállapodás, Vilmos viszont végig a Deklarációja tartalmához tartotta magát. 10-én Jakab megkapta a herceg feltételeit, amelyek viszonylag mérsékeltek voltak.173 Semmi olyat nem tartalmaztak, amit ne lehetett volna teljesíteni, de a király végleges elhatározását, hogy maga is francia földre meneküljön, már nem tudták megmásítani. Nagy szerepet játszott ebben egy néhány nappal korábban megjelent hamisítvány, amelynek ismeretlen szerzője „A harmadik deklaráció” (His Highness William Henry, Prince of Orange, A Third Declaration) címet adta. Az iromány azt állította, hogy a fővárosban felfegyverzett pápisták készülődtek a legszörnyűbb gaztettekre, és várták a hamarosan megérkező francia segítséget. A szerző Vilmos nevében ultimátumot intézett a katolikusokhoz: mondjanak le minden polgári és katonai tisztségükről, és szolgáltassák be fegyvereiket, különben mint közönséges bűnözőkkel számol le velük. A publikáció a tíz évvel korábbi pápista összeesküvés légkörét hozta vissza. A felbőszült tömegek London-

172

Weil: „The Politics of Legitimacy”, 67–70. o. A szülés körülményeit és a gyermekkel kapcsolatos találgatásokat Maureen Waller egészen részletesen leírja. L. Ungrateful Daughters, 189–212. o. 173 Vilmos minden katolikus elbocsátását, a Tower és Portsmouth kikötőjének átengedését és azt követelte, hogy amikor a szabadon választott parlament összeül, Jakab és jómaga egyenlő számú helyőrséggel legyenek jelen, a két hadsereg pedig 30–40 mérföldnél jobban ne közelítse meg a fővárost. L. Miller: James II, 205. o.; Holmes: The Making of a Great Power, 189. o.; Beddard: A Kingdom without a King, 28. o.

156

ban és számos vidéki városban kápolnákat és katolikusok lakta házakat romboltak le és gyújtottak fel.174 Jakab december 11-e éjszakáján, két katolikus társaságában175 csónakba szállt, és átkelt a Temzén. Vauxhallban társaival lóra pattant, majd kelet felé lovagolt. Elindulása előtt hadserege főparancsnokát, Feversham grófot, minden további ellenállás beszüntetésére utasította, magához vette az ország nagypecsétjét (amelyet aztán útközben a folyóba hajított), és megsemmisítette a még ki nem küldött, új választásokat elrendelő parancsokat. Egyértelműen az volt a célja, hogy káoszt és hatalmi űrt hagyjon hátra, minél jobban megnehezítve a legális politikai rendezés lehetőségét, és aztán francia segítséggel megpróbáljon mindent visszaszerezni.176 Jakab távozásával teljesen új helyzet állt elő, amely Orániai Vilmost céljai újragondolására késztette. Eredetileg nem azért ment Angliába, hogy megszerezze a koronát. Ennek reális lehetősége meglehetősen kicsi volt. A legtöbb, amit remélhetett, az volt, hogy katonai győzelmet arat apósa felett, majd a parlament segítségével rákényszeríti, változtasson politikáján, és kötelezze el országát a franciaellenes küzdelem mellett. II. Jakab váratlan elmenekülésével minden megváltozott. Egy olyan lehetőség hullott a herceg ölébe, amelyet nem lehetett kihasználatlanul hagyni. Elhatározta, hogy megkaparintja a trónt. December 11-én épp Oxfordnál járt, amikor megkapta az örömteli hírt. Másnapra tervezett egyetemi látogatását rögtön lemondta, és hadseregével London felé vette az irányt.177 Vilmos december 12-én, alig néhány órával azután, hogy értesült apósa távozásáról, rövid levelet küldött Danbynek, a yorkshire-i lázadás vezetőjének. A levél jól érzékelteti, a herceg milyen gyorsan átlátta az új helyzetet. Megköszönte barátja szolgálatait, és arra kérte, társaival együtt most 174

L. William L. Sachse: „The Mob and the Revolution of 1688”. The Journal of British Studies, 1964.; Beddard: A Kingdom without a King, 29–31., 41–45. o. Az igazi pokol december 11-én szabadult el. A fékezhetetlen katolikusellenes tömeg egyszerű tolvajokkal kiegészülve kifosztotta a spanyol nagykövet gazdag házát, és több külképviseletet is megtámadott. Mindez az ideiglenes kormányt és Vilmost is kínosan érintette, akinek a spanyol király szövetségese volt. 175 Az egyik útitárs a Godden kontra Hales ügyből megismert Edward Hales volt. 176 Hoppit: A Land of Liberty, 18–19. o.; Holmes: The Making of a Great Power, 190. o.; Szántó György Tibor a nagypecsét „elhajítását” mítosznak tartja. Azt írja, Jakab a „nagypecsétet valahol útközben elvesztette”. Anglikán reformáció, 415, 423. o. 177 Holmes: The Making of a Great Power, 185–186. o.; Rose: England in the 1690s, 9. o.; Beddard: A Kingdom without a King, 35. o.

157

már térjenek haza, és készüljenek a parlamenti választásokra. A herceg tehát vállalkozása inváziós szakaszát lezártnak tekintette, és egyből kampányba kezdett, mivel – a whig történészek állításaival ellentétben – a választások kimenetele egyáltalán nem volt közömbös számára.178 A király távozását követően Londonon úrrá lett a káosz. A randalírozó katolikusellenes tömegek mellett a felbomlott hadsereg katonái is megjelentek a város utcáin. A főrend társadalmi-politikai súlyát mutatja, hogy ebben a nehéz helyzetben, a rend helyreállítása és a vérontás megakadályozása érdekében, egy közel harminc főből álló főnemesi csoport ideiglenes kormányt alakított a londoni városházán, a Guildhallban. A főurak és püspökök többsége tory volt, akik még mindig II. Jakabot tekintették törvényes uralkodójuknak. Azt remélték, visszahozhatják az 1685-ös állapotokat, amikor még megvolt a kellő összhang az anglikán toryk és a király között. Az ideiglenes kormány – heves vitát követően – még december 11-én nyilatkozatot adott ki. Ebben kifejezték az Orániai Vilmossal való együttműködési készségüket a szabad parlament megválasztása érdekében, és bejelentették, hogy addig is átveszik a főváros irányítását. A Jakab előjogaira való hivatkozás a whig lordok tiltakozása miatt nem került bele a dokumentumba, a toryk viszont azt akadályozták meg, hogy a whigek Vilmost Londonba hívják.179 Az ideiglenes kormánynak nem csak a rend helyreállításával kapcsolatos dolga akadt. A szerencsétlen Jakabot ugyanis a kenti tengerparton a helyi halászok jezsuitának nézték, és elfogták. Másnap Favershambe vitték, ahol valaki felismerte. A helyi polgármester házában őrizték. December 13-án egy Thomas Liniall nevű ácsmester szakította meg az ideiglenes kormány ülését, aki öt lojális békebíró és a canterburyi érsek felhatalmazásával hírt hozott a királyról. A whigek, akik már kezdték nyeregben érezni magukat, elképedtek. Végül csak beleegyeztek, hogy az ideiglenes kor-

178

J. H. Plumb – Alan Simpson: „A Letter of William Prince of Orange to Danby on the Flight of James II”. Cambridge Historical Journal, 1935. 107–108. o. 179 Robert Beddard: „The Guildhall Declaration of 11 December 1688 and the CounterRevolution of the Loyalists”. The Historical Journal, 1968. 403–420. o.; Beddard: A Kingdom without a King, 71–72. o. Robert Beddard az 1980-as évek végén, hosszú kutatás után, a British Library levéltárában rábukkant az ideiglenes kormány néhány napos tevékenységének jegyzőkönyveire. Könyvének második, nagyobbik része forráskiadvány, amelyben ezeket a jegyzőkönyveket és számos más fontos dokumentumot tesz közzé.

158

mány egyik tagja, Ailesbury gróf vezetésével testőrséget küldjenek Favershambe a királyért.180 Jakab december 16-án kelletlenül visszatért Londonba, és maga is meglepődött, milyen lelkesen fogadták. Gilbert Burnet is megjegyezte: „Milyen esendő és ingatag is a tömeg, s mily gyorsan változik.”181 Másnap a király találkozott a püspökökkel. Mindent megígért, de veje nem adott neki több lehetőséget a tárgyalásra. Vilmos élcsapatai még 17-én éjfél előtt elfoglalták a király whitehalli palotáját. Nem volt értelme az ellenállásnak. Maga Jakab utasította a testőreit a fegyverletételre, hogy megelőzze a felesleges vérontást. Másnap reggel a királyt a tengerparti Rochesterbe vitték, Vilmos pedig bevonult a fővárosba. Majdnem egy egész hadsereggel érkezett. A városból és környékéről minden angol katonai egységet elküldtek. London holland megszállása egészen 1690 tavaszáig tartott. Olyan epizódja ez az angol történelemnek, amelyet mintha kiradíroztak volna a kollektív emlékezetből. A hollandok, érthető módon, nem beszéltek róla, a kompromisszumra kényszerített angol elit számára pedig túl kínos lett volna elismerni a tényeket.182 1688. december 23-án II. Jakab megszökött rochesteri fogva tartóitól, és Berwick hercegének segítségével elhagyta az országot.183 Úgy intézték, hogy ezt különösebb akadály nélkül megtehesse. Nem ez volt az első alkalom, hogy el kellett hagynia Angliát. 1648 áprilisában, kamaszgyerekként már egyszer elmenekült. Franciaország, ahová időközben felesége és kisfia szerencsésen megérkeztek, nem volt ismeretlen számára. 1656-ig (amikor Oliver Cromwell szövetségre lépett Mazarinnel a spanyolok ellen, s ezért bátyjával együtt tovább kellett állnia) többnyire ebben az országban élt, itt érett férfivá, katonává.184 A Napkirály uralkodóhoz méltó fogadtatásban részesítette. St. Germainben egy egész palotát bocsátott a rendelkezésére. Vilmos a főuraktól hiába is várta volna ügyének előmozdítását, ezért aztán még 23-án, karácsony második napjára tanácskozásra hívta mind180

Miller: James II, 206–207. o.; Beddard: A Kingdom without a King, 48–50. o. Burnet: History of His Own Time, III. köt. 353. o. 182 Israel: „The Dutch Role”, 125–129. o. 183 James FitzJames, Berwick hercege, II. Jakab és szeretője, Arabella Churchill (John Churchill nővére) törvénytelen, katolikus fia volt. Hivatásos katona. A forradalom előtt két évig Portsmouth kormányzója, később jakobita hadvezér. 184 Macleod: Dynasty, 278–282. o.; Speck: Reluctant Revolutionaries, 121–122. o. 181

159

azokat, akik II. Károly uralkodása alatt az alsóház tagjai voltak, kiegészítve a főpolgármesterrel és a londoni városi tanács ötven tagjával. Jakab 1685-ös, erősen anglikán tory parlamentjének tagjai nem kaptak meghívást. Mindez megkötötte a főrend kezét. December 25-én összeültek. A Jakabhoz hű főurak (Rochester, Clarendon, Francis Turner, Ely püspöke stb.) mindent megpróbáltak, de javaslataikhoz nem kapták meg a többség támogatását. Az egész napos tanácskozást követően két feliratot fogalmaztak meg. Felkérték Vilmost, hogy a grófságoknak és városoknak küldjön körlevelet, amelyben elrendeli egy konvent-parlament megválasztását, és amíg az január végén össze nem ül, vállalja magára a kormányzás feladatát. A másnap tanácskozó közrendűek hasonló döntést hoztak.185 A januári választások többnyire a konszenzus jegyében zajlottak. Szemben a forradalom utáni évtizedek választásaival, amikor a whigek és a toryk heves pártcsatározásokat folytattak, 1689-ben sok helyen megosztoztak a két mandátumon. Yorkshire grófságban például tizenöt választókörzetből hatban született megállapodás, hogy az egyik képviselő whig, a másik tory legyen. Az alsóházban végül whig többség alakult ki. Fontos hangsúlyoznunk, mérsékelt whigekből álló többség volt ez. A II. Jakabbal együttműködő radikális whigek java része nem jutott be a konventparlamentbe.186 A konvent-parlament január 22-én megkezdte munkáját. Közkeletű tévedés, hogy a „dicsőséges forradalom” egy parlament által véghezvitt forradalom volt. Valójában 1688 decemberének végére a legfontosabb dolgok már eldőltek. A két ház érdekes alkotmányos vitát folytatott – sok munkát adva az utókor eszmetörténészeinek –, de jórészt meddő vita volt ez. A forradalom első két havának eseményei erősen behatárolták döntési lehetőségeiket. A közvéleményt és a konvent-parlamentet is erősen megosztotta az a kérdés, hogy valójában mi is történt 1688 novemberében és decemberében. A nemzetgyűlési vitákról szóló feljegyzésekben és a pamfletirodalomban számos, egymástól eltérő magyarázattal találkozunk: Jakab egy sikeres lázadás elől menekült el, de ez illegitim volt, ő pedig még mindig király; megsértette az eredeti szerződést, így elvesztette az uralkodásához való jogát; végleg lemondott (abdicate) a trónról; elhagyta (desert) a trónt, de a jog szerint még király volt; megszegte a törvényeket, 185 186

Rose: England in the 1690s, 9–10. o.; Beddard: A Kingdom without a King, 65. o. Speck: Reluctant Revolutionaries, 92–95. o.

160

és a parlament haragja elől elmenekült; utolérte az isteni igazságszolgáltatás a hatalommal való visszaélése miatt; Vilmos meghódította Angliát, és elűzte Jakabot.187 Ez utóbbi értelmezést érdekes módon Vilmos hívei is megfogalmazták. Azzal érveltek, Vilmos Isten jóváhagyásával és segítségével, „igazságos hódítóként” érkezett.188 Január 28-án az alsóház az alábbi határozatot hozta: „II. Jakab király a királyság alkotmányának felforgatására törekedett, megsértette a nép és királya közötti eredeti szerződést, a jezsuiták és más elvetemült személyek tanácsára megszegte az alapvető törvényeket, s a királyságból való távozásával lemondott a trónról, mely ezáltal megüresedett.”189

A forradalom utáni évtizedekben, John Locke Két értekezés a kormányzatról (Two Treatises of Government) című munkájára is hivatkozva, a whigek gyakran hangoztatták, hogy Jakabot az eredeti szerződés megsértése miatt taszították le a trónról, azaz a forradalmat és az abból fakadó pozitív változásokat igyekeztek saját érdemüknek feltüntetni. Az alsóházi határozat nagyszámú ellenszavazattal, kompromisszum eredményeként született meg. Kissé suta megfogalmazásán látszik, hogy megpróbáltak abba minél több véleményt belesűríteni. Így említi ugyan az eredeti szerződést is, de nem azt hangsúlyozza. Három olyan tettet is meghatároz, ami miatt II. Jakab megérdemelte, hogy többé ne legyen király, mégsem mondja ki a trónfosztást, csupán azt, hogy „távozásával lemondott a trónról.”190 A 17. század végi whigek többsége a szerződéselméletet még nem fogadta el. Locke híres munkája egyébként is csak a nemzetgyűlési vitákat követően jelent meg (igaz, voltak más szerződéselméletek is). Igyekeztek elkerülni az eredeti szerződésre történő utalásokat, hiszen az elmélet értelmében a szerződés felrúgásával a kormányzás hatalma a népre szállt volna vissza. A 17. századi ember még nem a változásban és a progresszióban, hanem a stabilitásban hitt. 1688–89 konzervatív véghezvivői a revolutio

187 M. P. Thompson: „The Idea of Conquest in Controversies Over the 1688 Revolution”. Journal of the History of Ideas, 1977. 35–36. o. 188 Ibid., 36–45. o. 189 Idézi Kontler: Az állam rejtelmei, 148. o.; Journals of the House of Commons, X. köt. 14. o. 190 John Miller: „The Glorious Revolution: ’Contract’ and ’Abdication’ Reconsidered”. The Historical Journal, 1982. 541. o.; Kontler: Az állam rejtelmei, 148–149. o.

161

szó eredeti, még a 17. században is használt értelmében voltak forradalmárok: egy korábbi állapothoz akartak visszatérni.191 Az alsóházi határozatot a tory dominanciájú felsőház nem fogadta el. A lordok többsége úgy vélekedett, Jakab csupán elhagyta a trónt, de nem mondott le róla. Sokuk, az örökletesség elvének védelmezői számára, az alsóházi határozat jogi képtelenség volt. A trón nem lehetett üres: ha már nem II. Jakab volt az uralkodó, akkor a fia vagy Mária volt az.192 Az egyre türelmetlenebb Vilmos a patthelyzetre ingerülten reagált. Február 3-án néhány meghatározó politikus (Danby, Halifax, Shrewsbury) előtt bejelentette: ha nem születik megállapodás, egész hadseregével hazatér. Világossá tette, nem lesz régens, és nem fog a felesége mellett alárendelt szerepet játszani.193 Vilmos nem engedhette meg, hogy az alkotmányos vita nagyon elhúzódjon. Legalább három oka volt ennek. Egyrészt a franciaellenes háború már elkezdődött, Írország pedig forrongott. A herceg tűkön ült. Végre szeretett volna már azzal foglalkozni, ami veszélyes vállalkozásának fő célja volt. Másrészt a lojalisták ellenpropagandája kezdett kellemetlenné válni számára. December 11-e után egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a herceg lépései és a Deklarációjában lefektetett célok mennyire nincsenek összhangban egymással, így a lojalisták a herceget most már saját propagandaeszközével támadhatták.194 A Jakab fiával kapcsolatos pletyka felhasználása különösen visszaütött, hiszen nehezen volt megmagyarázható, hogy ha Vilmos a felesége trónöröklési jogának védelme érdekében ment Angliába, akkor ő miért akart a trónra ülni.195 Végül a konventparlamenten kívüli radikálisok erősen hallatták a hangjukat. Pamfletjeikben és petícióikban alkotmányozó nemzetgyűlést, újfajta kormányzatot, választási reformot követeltek. Félő volt, hogy az efféle radikális gondo-

191

J. R. Jones: „Introduction”. In: idem. (szerk.): Liberty Secured? Britain before and after1688. Stanford University Press, 1992. 3–4. o.; Kontler: Az állam rejtelmei, 144–148. o.; Lois Schwoerer: „Introduction”. In: idem. (szerk.): The Revolution of 1688–1689: Changing Perspectives. Cambridge University Press, 1992. 192 A felsőházi vita részletes elemzését l. Prall: The Bloodless Revolution, 261–271. o. 193 Burnet: History of His Own Time, III. köt. 395–396. o.; Dalrymple: Memoirs, II. köt. 203–204. o. 194 L. Tony Claydon: „William III’s Declaration of Reasons and the Glorious Revolution”. The Historical Journal, 1996. 87–108. o. 195 Weil: „The Politics of Legitimacy”, 71. o.

162

latok túlságosan lábra kapnak, ha elhúzódik a rendezés. Ez utóbbi eshetőség természetesen a whigek és toryk többségét is nyugtalanította.196 1689. február 6-án a lordok elfogadták az alsóházi határozatot. Egy héttel később a konvent-parlament Vilmost és Máriát társuralkodókká választotta.197 Mindkettőjüket megkoronázták, de II. Mária – a közhiedelemmel ellentétben – nem királynő, csak valamivel több mint egy egyszerű királyné volt. Valódi hatalmi jogosítványokkal nem rendelkezett. III. Vilmos távollétei alatt is csak régensként kormányozhatott.198 Megkoronázása mindenesetre jelentősen előmozdította a kompromisszumos megegyezést.199 Edmund Burke száz évvel később így kommentálta a konventparlament döntését: „Unalomig koptatott történetet ismételnénk, ha felidéznénk mindama körülményeket, amelyek azt mutatják, hogy Vilmos király elfogadása részükről nem tényleges választás volt; hanem mindazok számára, akik nem kívánták Jakab király visszatérését, sem azt, hogy az országot vérözön árassza el, vallásuk, törvényeik és szabadságuk pedig ugyanazon veszedelemnek legyenek kitéve, amelyből éppen csak megmenekültek, szükséges cselekedet volt, mégpedig a szükségszerűség legszorosabban vett erkölcsi értelmében.”200

196

J. R. Jones: „The Revolution in Context”. In: idem. (szerk.): Liberty Secured? Britain before and after 1688. Stanford University Press, 1992. 26–27. o. 197 A nemzetgyűlésnek eredetileg és elméletileg számos más lehetősége is lett volna a trón betöltésére, illetve a rendezésre: II. Jakab feltétel nélküli restaurálása; II. Jakab prerogatíváinak megnyirbálása utáni restaurálása; régenskormányzat felállítása; Mária önálló uralkodóvá tétele; Vilmos egyedüli megkoronázása; köztársasági államforma bevezetése. L. Thompson: „The Idea of Conquest”, 36. o. 198 Lois G. Schwoerer: „Images of Queen Mary II, 1689–95”. Renaissance Quarterly, 1989. 717. o. 199 L. Howard Nenner: „Pretense and Pragmatism: the Response to Uncertainty in the Succession Crisis of 1689”. In: Lois G. Schwoerer (szerk.): The Revolution of 1688–1689: Changing Perspectives. 83–94. o. 200 Edmund Burke: Töprengések a francia forradalomról. Ford.: Kontler László. Budapest, Atlantisz, 1990. 100–101. o.

163

V. Ö S S Z E G Z É S

A 19. és a 20. század első felének whig történészei – T. B. Macaulay, W. E. H. Lecky, G. M. Trevelyan – világosan látták, hogy az angol–holland forradalom legfontosabb belpolitikai oka a katolicizmustól való félelem volt,1 de azt nem, hogy ez az érzés elsősorban II. Károly meggondolatlan külpolitikája miatt tört újra felszínre az angol polgárháború és az interregnum nyomán kialakult puritánoktól való rettegés évtizedeit követően. A második angol–holland háborút (csakúgy, mint az elsőt) az angol fél provokálta. II. Károly engedett az anglikán royalisták nyomásának, remélvén, hogy egy sikeres háborúval a korona anyagi helyzetén is javíthat. Az angol–holland háborúkra tehát nem pusztán a két ország közötti erős kereskedelmi rivalizálás miatt került sor, amint az a legtöbb összegző jellegű történelmi munkában olvasható. Nem csak Paul Seaward, Steven Pincus és J. R. Jones látják ezt így.2 Az egyik legnagyobb holland történésznek tartott Pieter Geyl már az 1930-as évek során is hasonlóképpen vélekedett az első háborúval kapcsolatban, és a második háborúért is egyértelműen Angliát tette felelőssé.3 A whig történetírók a „dicsőséges forradalmat” rövid távú belpolitikai okokra vezették vissza. A téma mai kutatói nem értenek ezzel egyet, mégsem veszik a fáradságot, hogy Anglia, Franciaország és az Egyesült Tartományok kapcsolatait az 1660-as évekre visszanyúlóan, részletesen meg1 W. E. H. Lecky például azt írja: „A forradalom sikere leginkább ennek az érzésnek volt köszönhető.” A History of England in the Eighteenth Century. London, Longmans, Green, and Co., 1907. I. köt. 12. o. 2 Paul Seaward: „The House of Commons Committee of Trade and the Origins of the Second Anglo-Dutch War, 1664”. The Historical Journal, 1987.; Steven C. A. Pincus: Protestantism and Patriotism. Ideologies and the Making of English Foreign Policy, 1650– 1668. Cambridge University Press, 1996.; J. R. Jones: The Anglo-Dutch Wars of the Seventeenth Century. New York, Longman, 1996. 3 Pieter Geyl: Orange and Stuart, 1641–1672. London, Phoenix Press, 2001.

164

vizsgálják. Akik kizárólag az 1660-as, 1670-es évek Nyugat-Európájára vagy ezen évtizedek egy-egy meghatározó eseményére összpontosítanak, nem az angol–holland forradalom szempontjából teszik azt. Márpedig a forradalom külpolitikai okai, Orániai Vilmos félelmei, a XIV. Lajossal szembeni elszántsága és rendkívüli eltökéltsége, hogy Angliát valahogyan bevonja a franciaellenes küzdelembe, csak akkor válik érthetővé, ha folyamatában látjuk a francia–holland, a holland–angol és az angol–francia kapcsolatok változásait, és azt, hogy II. Károly és II. Jakab, valamint Orániai Vilmos és a Napkirály céljai és belpolitikai nehézségei hogyan alakították a három ország egymáshoz való viszonyát. Amíg az angolok és a hollandok 1664 és 1667 között egymással voltak elfoglalva, a franciák titokban Spanyol-Németalföld lerohanására készültek fel. Anglia és az Egyesült Tartományok egyaránt megrettent a francia ambícióktól. 1667-es gyors békekötésüket a következő évben szövetségi szerződés is követte, amelyhez Svédország is csatlakozott. A hármas szövetség hírére XIV. Lajos szembefordult korábbi szövetségesével, a Johan de Witt vezette holland rezsimmel, és bosszút forralt. A Napkirály rájött, hogy Spanyol-Németalföldre csak az Egyesült Tartományokon keresztül vezethet az út. A két jelentős tengeri hatalom összefogása ugyanakkor már előrevetítette Franciaország számára azokat a nagy stratégiai nehézségeket, amelyekkel az 1689-et követő két hosszú háború során meg kellett küzdenie. A második angol–holland háború II. Károlyt a korábbinál is nehezebb anyagi helyzetbe sodorta, politikai mozgástere ugyanakkor Clarendon lemondásával némileg kibővült. Az első miniszter helyére lépő, Cabal nevű, öt főből álló tanácsadói testületnek sokkal kisebb hatalma volt, mint ahogyan azt a whig történetírók feltételezték. Amint arra Geoffrey Holmes is rámutat, a külpolitika irányítása végig a király kezében volt.4 Károly ráadásul egy titkos diplomáciai csatornával is rendelkezett Párizsban élő húgán, Henriettán keresztül. II. Károly igen nagy hibát követett el a doveri titkos paktum megkötésével. Az abból következő, hollandok ellen vívott közös háború kudarca, majd az angol–francia titkos kapcsolatok napfényre kerülése olyan radikális belpolitikai fordulatot eredményezett Angliában és az Egyesült Tartományokban egyaránt, amely az angol–holland forradalom előfeltételeit teremtette meg. Az 1673-as fordulat összetett okainak 4

Geoffrey Holmes: The Making of a Great Power: Later Stuart and Early Georgian Britain, 1660–1722. London és New York, Longman, 1995. 93–104. o.

165

elemzése Steven Pincus érdeme, a történész azonban nem mutat rá kellő hangsúllyal 1673 és a tizenöt évvel későbbi események közötti szoros összefüggésre.5 Az Egyesült Tartományokban forradalom zajlott le. A francia inváziótól pánikba esett tömegek a de Witt testvéreket felkoncolták, és kiharcolták, hogy a republikánus párt fő támaszai, Zeeland és Holland oligarchiái is fogadják el a rivális párt fejét, Orániai Vilmost helytartóként, valamint a haderő főparancsnokaként. A huszonegy éves Vilmos már ekkor megfogadta, hogy életét a XIV. Lajos elleni küzdelemnek szenteli. Eközben az angol nyilvánosság jelentős változáson ment keresztül. A franciák látványos katonai sikereit követően – amelyek következtében a kétmilliós Egyesült Tartományok kis híján összeroppant – már senki sem gondolhatta komolyan, hogy a hollandok jelentették a legnagyobb veszélyt Angliára. A már hagyományosnak tekinthető hollandellenesség franciaellenességbe csapott át. Sokan attól tartottak, ha az Egyesült Tartományok elesik, a franciák következő állomása Anglia lehet. Az első kritikus és franciaellenes hangok a kávéházakban szólaltak meg. A restauráció utáni angol nyilvánosság fejlettebb volt, mint ahogyan azt Jürgen Habermas (eredetileg 1965-ben megjelent) immár klasszikussá vált munkájában bemutatta.6 A polgári nyilvánosság intézményei, a kávéházak nem csak a fővárosban voltak megtalálhatóak, és nem csak férfiak látogathatták azokat. A Brit-szigetek egész területén működő kávéházak széles közönsége nagy érdeklődéssel vitatott meg bel- és külpolitikai kérdéseket egyaránt. A francia hegemóniától való rettegés összekapcsolódott a katolicizmustól és a királyi önkényuralomtól való félelemmel. Nagyban elősegítette ezt a holland propaganda is. Orániai Vilmos ügynöke, Peter du Moulin, pamfletjében a franciák általános egyeduralmi törekvéseit hangsúlyozta, valamint összefüggést keresett II. Károly egyes belpolitikai lépései és a katolikus abszolutista XIV. Lajossal való szövetsége között.7 A közvélemény terén bekövetkezett fordulat akkor vált teljessé, amikor a 5

Steven Pincus: „From Butterboxes to Wooden Shoes: The Shift in English Popular Sentiment from Anti-Dutch to Anti-French in the 1670s”. The Historical Journal, 1995. 6 Jürgen Habermas: A társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozása. Ford.: Endreffy Zoltán. Budapest, Osiris Kiadó, 1999. 7 England’s appeal from the private cabal at Whitehall to the great council of the nation, the lords and commons in parliament assembled (1673).

166

király a parlament nyomására és anyagi segítsége fejében, először visszavonta a háború előtt kibocsátott engedékenységi nyilatkozatát (Declaration of Indulgence), majd elfogadta az eskütörvényt (Test Act). Ez utóbbi a vallásukat komolyan vevő nonkonformista tisztségviselőket megfosztotta állami hivataluktól. Maga a yorki herceg is megvált főadmirálisi posztjától, nyilvánvalóvá téve ezzel katolikus meggyőződését. Gyanakvásra adott okot az is, hogy Jakab első felesége (Anne Hyde, Clarendon gróf lánya) halálát követően – XIV. Lajos közvetítésével – a katolikus Modenai Máriával kötött házasságot. Az 1673-as fordulat jelentősége abban áll, hogy ettől kezdve a Stuartokkal szembeni bizalmatlanság, a franciaellenesség és a katolikus abszolutizmustól való félelem már elérte azt a szintet, ami lehetővé tette azt, hogy az angol–holland forradalomra belátható időn belül sor kerüljön. A forradalom legfontosabb előfeltételei adottak voltak. Bebizonyosodott, hogy az Egyesült Tartományok képes ellenállni Franciaország és Anglia együttes nyomásának. Orániai Vilmos hatalomra került, pozíciója fokozatosan erősödött. Európa-szerte egyre többen ismerték fel a franciákkal szembeni összefogás szükségességét. A kedvező pillanat végül 1688-ban jött el. II. Károly 1674 februárjában békét kötött az Egyesült Tartományokkal, de a parlamenttel való kapcsolatát nem sikerült úgy normalizálnia, mint a második angol–holland háborút követően. A protestáns utódlás kérdése napirenden maradt, a prerogatíva állandó támadások tárgyává vált. A Cabal széthullott. Az új első miniszter, Danby gróf, „befolyásolás” (patronage) útján megszervezte a Court Partyt. Ennek ellensúlyaként jött létre az ellenzéki Country Party, amelyet két korábbi Cabal miniszter, Shaftesbury és Buckingham vezetett. A király bel- és külpolitikájára egyaránt a kétkulacsosság volt jellemző. XIV. Lajostól való függése nem szűnt meg. Az elkövetkező évek során a parlament és nagyhatalmú francia unokatestvére között lavírozott. A francia–holland háború elhúzódott. 1676-ban Orániai Vilmosnak komoly nehézségei adódtak, így megpróbált közeledni angliai rokonaihoz. Anglia segítsége nélkül nem lehetett a franciákat békére kényszeríteni. Az angol közvélemény fokozódó szimpátiával figyelte a hollandok és szövetségeseik erőfeszítéseit, és növekvő aggodalommal reagált a francia sikerekre. II. Károly végül hallgatott Danby szavára, és taktikai megfontolásból, az erős francia- és katolikusellenes hangulat csillapítása érdekében 167

beleegyezett, hogy Orániai Vilmos és Jakab protestáns lánya, Mária, házasságot kössenek. A nagyjelentőségű frigyet 1677 legvégén angol–holland szövetségi megállapodás is követte. A király és a parlament közötti bizalmatlanság ekkorra már olyan méreteket öltött, hogy II. Károly az említett komoly kompromisszumok árán sem tudott jelentősen javítani a helyzetén. Amikor pedig a gátlástalan Titus Oates és társai is színre léptek, valóságos katolikusellenes hisztéria alakult ki. A parlamenti ellenzék a „pápista összeesküvés” generálta félelmet nem hagyta kiaknázatlanul. Ez biztosította a megfelelő hátteret azon országos politikai mozgalom számára, melynek elsődleges célja a katolikus Jakab trónutódlásból való kizárása volt. A kizárási válság (Exclusion Crisis) két esztendejének (1679–81) nem csupán eszmetörténeti szempontból és a pártfejlődés vonatkozásában van rendkívüli jelentősége. A whigek egy részének radikalizmusa (amelyet bizonyít a Mark Knights által az 1990-es évek elején előbányászott londoni „óriáspetíció” is),8 az általuk szervezett tömegtüntetések ellenreakciót váltottak ki. Az emberek többsége úgy érezte, az ország egy újabb szörnyű polgárháborúba sodródhat, s ezért a whigeket tették felelőssé. Hangsúlyoznunk kell: ezen fejlemények nélkül a toryk sohasem kerülhettek volna abba az erős pozícióba, amelyet 1681 és 1685 között élveztek, II. Jakab pedig, ha egyáltalán trónra kerül, gondolni sem mert volna katolikus programja megvalósítására. Az a sommás whig vád, hogy Jakab katolikus abszolutizmus bevezetésére törekedett, nem állja meg a helyét, de legalábbis erős pontosításra szorul. Jakab törvény adta királyi előjogai határait azért feszegette, hogy katolikus hittársait kedvezőbb helyzetbe hozhassa. John Millerrel egyetértésben állíthatjuk: a király célja nem egy, az anglikán egyházat felváltó, kizárólagos katolikus államegyház létrehozása volt, csupán teljes vallásszabadságot és állampolgári egyenjogúságot szeretett volna biztosítani a katolikusok számára.9 Amint az saját leveleiből is kiderül, Jakab nem számított hosszú életre, és úgy vélte, a trónon Orániai Vilmos és Mária követik majd. Nem akarhatott megnövelt uralkodói hatalmat hátrahagyni, hiszen protestáns utódaitól csak vallási törekvései felszámolását várhatta. Célja a katolicizmussal szembeni előítéletek eloszlatása és a választás szabadságának megteremtése volt. Ennek érdekében Jakabnak el kellett 8

„London’s ’Monster’ Petition of 1680”. The Historical Journal, 1993. James II: a Study in Kingship. London, Wayland, 1978. 126–127. o.; „The Potential for ’Absolutism’ in Later Stuart England”. History, 1984. 197. o. 9

168

töröltetnie a nonkonformistákat sújtó büntetőtörvényeket és eskütörvényeket. John Morrill számos példát hoz annak szemléltetésére, hogy a katolikusok számára biztosítandó vallásszabadság és állampolgári egyenjogúság mérsékeltnek tűnő programja valójában milyen sok változással és érdeksérelemmel járt volna együtt.10 William Speck arra mutat rá, hogy a katolikusok ugyan az angol összlakosságnak csupán egy-két százalékát tették ki, többségében az arisztokrácia és a gentry soraiból kerültek ki (a gentry közel tíz százaléka katolikus volt).11 Az anglikán elit félelmei mindezek figyelembevételével sokkal érthetőbbé válnak. II. Jakab kezdetben azokra az anglikán torykra próbált támaszkodni, akik a kizárási válság óta kiálltak mellette, s a passzív engedelmesség és ellen nem állás elveit hangoztatták. Miután azonban bebizonyosodott, hogy az államegyház iránti lojalitásuk megingathatatlan, és a parlament sohasem fogadná el az eskü- és büntetőtörvények eltörlését, a király szakított velük. Az új terv a katolikusok, a disszenterek (köztük sok whig) és a korona stratégiai szövetségének a megteremtése volt a domináns anglikán tory többséggel szemben. Jakab feloszlatta a parlamentet, engedékenységi nyilatkozatot adott ki (amelyben teljes vallásszabadságot és polgárjogi egyenjogúságot biztosított minden nonkonformista számára), és új szövetségeseivel megkezdte a felkészülést egy másik, engedelmesebb parlament megválasztására. Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy II. Jakabban a saját korát jóval megelőző vallási tolerancia bajnokát kell látnunk. Ezen a téren vitatkoznunk kell Maurice Ashleyvel, aki azt írja: „Jakab a vallási egyenjogúság híve volt.”12 A király elsősorban saját hittársain akart segíteni, és a disszentereket megpróbálta felhasználni e cél érdekében. II. Jakab uralkodásának utolsó évében tehát az a furcsa helyzet állt elő, hogy míg a toryk szinte egységesen fordultak szembe a királlyal, addig a whigek egy része különböző megfontolásokból Jakab mellé állt, és ugyanazokat az agitációs módszereket alkalmazta, mint a kizárási válság idején. Egy dologban viszont a toryk és a whigek többsége egyetértett. Abban, 10 „The Sensible Revolution”. In: Jonathan I. Israel (szerk.): The Anglo-Dutch Moment. Cambridge University Press, 1991. 80–81. o. 11 W. A. Spech: Reluctant Revolutionaries: Englishmen and the Revolution of 1688. Oxford University Press, 1991. 170–171. o. 12 Ashley: England in the Seventeenth Century. London, Penguin, 1968. 170. o.

169

hogy az eskütörvényt semmiképpen sem szabad feladni, hiszen az garantálta az államegyház teljes biztonságát, dominanciáját, és az jelentett védelmet az anglikán elit számára a katolikusok és a disszenterek hivatali konkurenciájával szemben. II. Jakabnak minden hibája s a népe által provokációként felfogott lépése ellenére sem kellett volna megválnia trónjától, ha a külpolitikai helyzet másképpen alakul. Az 1680-as évek első felében XIV. Lajos erősnek és megállíthatatlannak tűnt, agresszív külpolitikája mögött azonban – amint arra John Miller is rámutat – valójában félelem és bizonytalanság húzódott meg.13 A Napkirály nagyon is tisztában volt országa sebezhetőségével és belső gyengeségeivel. Fő célja Franciaország határainak megerősítése volt. 1678 után a keleti határvonalakra összpontosított. Korábban, a devolúciós háború (1666–1668) és az 1672 és 1678 közötti francia–holland háború során, országa északi határainak a megerősítése volt a cél. Ez utóbbi háború a szembenálló felek számára eltérő tanulságokkal járt. Orániai Vilmos felismerte, hogy Anglia segítsége nélkül Franciaországot lehetetlen legyőzni, és mivel biztos volt benne, hogy a franciákkal való újabb összecsapás elkerülhetetlen, arra törekedett, hogy a szigetországot valamilyen módon bevonja a Napkirály elleni küzdelembe, és ennek szükségességéről politikai ellenlábasait és a holland közvéleményt is meggyőzze. XIV. Lajosnak ugyanakkor be kellett látnia, hogy Franciaország geopolitikai helyzetéből adódóan a többfrontos harcok során átütő sikereket nem érhet el, a hosszú háborúk terheit pedig országa lakossága nem bírja el. Az 1680-as évek elejétől kezdve a francia pénzügyi és gazdasági rendszer már nem működött elég kielégítően, és a haderő sem volt felszerelve hosszan tartó küzdelemre. A Napkirálynak tehát ajánlatos lett volna elkerülnie, hogy egy nagy koalíció hosszú háborúra kényszerítse, a nantes-i ediktum hatálytalanításával viszont pontosan ezt érte el. A nantes-i ediktum visszavonása egyike volt azoknak az eseményeknek, amelyek leginkább meghatározták a késő 17. század történetének alakulását. A türelmi rendelet visszavonása révén erős vallási, gazdasági és nemzetbiztonsági félelmek kerítették hatalmukba Nyugat-Európát és különösen a hollandokat. Ezek végül nemcsak hogy egy majd teljes évtizeden át tartó franciaellenes háborúhoz vezettek, de magukkal hozták a hagyományosan „dicsőséges forradalom”-nak nevezett eseményeket is. 13

James II, 129–130. o.

170

Nehezen érthető, hogy az angol–holland forradalom elismert kutatóinak többsége miért csak futólag említi e rendkívüli eseményt, és miért hagyja teljesen figyelmen kívül annak az Egyesült Tartományokra gyakorolt gazdasági, politikai hatásait. Ez utóbbi alól kivétel Jonathan I. Israel és K. H. D. Haley, viszont James Westfall Thompson kitűnő, immár klasszikusnak tekinthető tanulmányát, amelyben a nantes-i ediktum eltörlésének gazdasági okait és következményeit egyaránt elemzi, már ők sem említik.14 1685-ig úgy tűnt, hogy Orániai Vilmos a hagyományosan franciabarát és háborúellenes republikánus párt ellenállása miatt sohasem lesz képes megvalósítani franciaellenes terveit. Az üzleti érdekeket mindennél fontosabbnak tartó, Amszterdam vezette republikánus párt hozzáállását végül az változtatta meg, hogy a hugenották üldözése nyomán a holland kereskedelmi érdekek is rendkívüli mértékben sérültek. A francia protestánsok üldözése – amely Angliában is fokozta a katolikusellenességet – a holland közvélemény előtt a pápista II. Jakabot is népszerűtlenné tette. Egyre nagyobb gyanakvással figyelték az angol király lépéseit, és azt feltételezték (tévesen), hogy Jakab tervei megvalósítása céljából XIV. Lajoshoz fordul majd segítségért. Mivel az angliai katolikusok igen kevesen voltak, II. Jakab katolikus programjának sikere azon múlt, hogy a királynak a lakosság körülbelül hét százalékát kitevő disszentereket mennyire sikerül megnyernie. Az anglikán elit is felismerte ezt, és komoly ellenpropagandát fejtett ki a disszenterek eltántorítása céljából. Orániai Vilmos 1687 nyarán szorosabbra fűzte az angliai ellenzékkel ápolt kapcsolatait, és mereven elzárkózott apósa azon kérésétől, hogy támogassa az eskütörvény eltörlését. Nem adhatunk hitelt Lucile Pinkham azon feltételezésének, hogy Orániai Vilmos „expedíciója sokévi gondos tervezés eredménye volt”, és hogy amikor megkoronázták „gyermekkora óta dédelgetett ambíciót váltott valóra”.15 1688 tavaszáig a hercegnek nem volt más dolga, mint türelmesen várni. Apósa már ötvenöt éves volt. Úgy tűnt, a királyné már nem lesz képes utódot szülni férjének, így az angol trónörökös a Jakab első házasságából származó Mária, Vilmos hitvese volt. A herceg joggal re14

J. W. Thompson: „Some Economic Factors in the Revocation of the Edict of Nantes”. The American Historical Review, 1908. 15 Lucile Pinhham: William III and the Respectable Revolution – The Part Played by William of Orange in the Revolution of 1688. Cambridge, Harvard University Press, 1954. 3. o.

171

mélhette, hogy Mária mellett hamarosan társuralkodóvá válhat, és bevonhatja Angliát a franciák elleni küzdelembe. Először csak 1687 novemberében kezdett el igazán aggódni, amikor hírét vette, hogy Modenai Mária áldott állapotba került. 1688 tavaszán aztán több kényszerítő körülmény is cselekvésre késztette. 1688 áprilisában, amikor II. Jakab felesége már terhessége végéhez közeledett, Vilmosnak számolnia kellett azzal, hogy fiú utód születhet, aki feleségét elüti a trónörökléstől. Azt sem lehetett kizárni, hogy II. Jakabnak az ősz folyamán, a helyi kormányzatokban végrehajtott tisztogatások eredményeként, sikerül egy engedelmes parlamentet választatnia. Vilmos attól is tartott, hogy a Jakab politikája okozta elégedetlenség lázadáshoz vagy forradalomhoz vezethet. Annak leverése megfosztotta volna az angliai politikai ellenzék támogatásától, esetleges sikere pedig a monarchia végét jelenthette volna. 1688 tavaszán a külpolitikai helyzet kedvezően alakult Vilmos számára. Április végén új választófejedelem került a brandenburgi trónra. Wouter Troost és Geoffrey Holmes arra hívják fel a figyelmet, hogy I. Frigyes sokkal lelkesebb híve volt a Franciaország elleni nemzetközi összefogásnak, mint óvatos apja, Frigyes Vilmos.16 A császári csapatok 1687 augusztusában Mohácsnál megverték a törököt, ami lehetővé tette az osztrák haderő egy részének a birodalom nyugati felébe történő átcsoportosítását. Az új kölni érsek megválasztása súlyos konfliktusforrást jelentett. A német hercegek attól tartottak, XIV. Lajos katonailag avatkozik majd be, ha nem az ő jelöltjére esik a választás, és ez együttműködésre sarkallta őket. A mindezekből adódó Rajna menti válság jelentőségét kevés történész ismeri fel (John C. Rule, Stuart E. Prall, K. H. D. Haley). William Speck alig említi, Jonathan I. Israel pedig teljesen megfeledkezik róla. Ez utóbbi viszont helyesen hangsúlyozza, amit a legtöbben nem, vagyis hogy 1687 őszén a francia király valóságos kereskedelmi háborút indított az Egyesült Tartományok ellen, amelynek következtében Vilmos végre az egész ország támogatását maga mögött tudhatta.17

16

Wouter Troost: „William III, Brandenburg, and the Construction of the Anti-French Coalition, 1672–88”. In: Israel (szerk.): The Anglo-Dutch Moment. 330–331. o.; Holmes: The Making of a Great Power, 185. o. 17 „The Dutch Role in the Glorious Revolution”. In: idem. (szerk.): The Anglo-Dutch Moment: Essays on the Glorious Revolution and its World Impact. Cambridge University Press, 1991. 114–120. o.

172

1688. június 10-én megszületett a kis Jakab Ferenc Eduárd, ami nem kevesebbet, mint a protestáns utódlás meghiúsulását és egy katolikus dinasztia létrejöttét jelentette. Anglia népe semmit sem tehetett ez ellen. A király katonai és pénzügyi helyzete egyaránt igen erős volt. Egyet kell értenünk Geoffrey Holmes, J. H. Plumb és Craig Rose megállapításával: komoly külső beavatkozás nélkül Jakab trónját nem lehetett megingatni, illetve nem lehetett a királyt politikája megváltoztatására kényszeríteni.18 1688-ban Franciaországnak – Orániai Vilmos félelmeivel ellentétben – esze ágában sem volt megtámadni az Egyesült Tartományokat. Ellenkezőleg. John C. Rule és John Miller is arra a következtetésre jutott, hogy XIV. Lajos az augsburgi liga támadásától tartott.19 A Napkirály megelőző csapásra szánta el magát. A Philippsburg és a Közép-Rajna menti területek elleni támadással megpróbált előnyösebb helyzetbe kerülni, és egyúttal további küzdelemre sarkallni a Török Birodalmat, amely ekkor már békét készült kötni Ausztriával. Vilmos számára ezzel megnyílt az út Anglia felé, s mivel a francia flotta a pápával való konfliktus miatt a Földközitengeren állomásozott, II. Jakab semmilyen segítségre sem számíthatott. Vilmos igyekezett csökkenteni vállalkozása kockázatait. Jonathan I. Israel holland források alapján bizonyítja, hogy a herceg nem csupán egy 14–15 ezer fős „kis hadsereg”-gel rendelkezett. A történészek fenntartás nélkül átvették ezt a számot egymástól, kivétel nélkül mindenki ekkora vagy még ennél is kisebb hadseregről ír. Vilmos hadállománya valójában elérte a 21 ezret, és összesen körülbelül 40 ezer emberrel kelt át a La Manchecsatornán.20 Beavatkozását igen hatásos propagandával készítette elő. Ennek legkiválóbb kutatója az egyébként neo-whig interpretációt képviselő Lois G. Schwoerer. Vilmos több ezer példányban terjesztett Deklarációjában (Declaration of Reasons), a II. Jakabbal szemben jogosan felhozható vádak mellett azt a londoni pletykára alapozott képtelenséget is megemlítette, hogy az „állítólagos walesi herceget nem a királyné szül18 Holmes: The Making of a Great Power. London és New York, Longman, 1995. 177– 178. o.; Plumb: The Growth of Political Stability in England 1675–1725. London, Perigrine Books, 1969. 71. o.; Rose: England in the 1690s: Revolution, Religion and War. Oxford, Blackwell, 1999. 4. o.; 19 „France Caught between Two Balances: the Dilemma of 1688”. In: Schwoerer (szerk.): The Revolution of 1688–89. 39–51. o.; James II, 193. o. 20 Jonathan I. Israel and Geoffrey Parker: „Of Providence and Protestant Winds: the Spanish Armada of 1588 and the Dutch Armada of 1688”. In: Israel (szerk.): The AngloDutch Moment, 335–338. o.; 351–356. o.; Israel: „The Dutch Role”, 105–109. o.

173

te”.21 Ez utóbbi szükségességére a „halhatatlan hetek” hívták fel a herceg figyelmét „meghívólevelükben” (Letter of Invitation), amelyet mindenféle parlamenti felhatalmazás nélkül küldtek el.22 Az Orániai Vilmos partraszállását követő napokban a gentry és az arisztokrácia többségének a viselkedését a passzivitás és a kivárás jellemezte. A sok megaláztatás után, amit saját királyuktól el kellett szenvedniük, a legtöbben már nem volt hajlandóak II. Jakabon segíteni, ugyanakkor odáig nem jutottak még el, hogy Vilmos oldalára állva, nyíltan szembeszálljanak vele. A „vonakodó forradalmárok”23 csak a folytatódó propaganda (Additional Declaration) hatására és a londoni katolikusellenes tüntetések hírére mozdultak meg. Vitatkoznunk kell John Carswell és Lucile Pinkham revizionista történészekkel, akik szerint Orániai Vilmos már eleve azzal a céllal ment Angliába, hogy megszerezze a koronát.24 Ennek reális lehetősége meglehetősen kicsi volt. A legtöbb, amit remélhetett, az volt, hogy katonai győzelmet arat II. Jakab felett, majd a parlament segítségével rákényszeríti, változtasson bel- és külpolitikáján, és üzenjen hadat Franciaországnak. A király váratlan elmenekülésével aztán teljesen új helyzet állt elő, amely Vilmost céljai újragondolására késztette. Olyan lehetőség hullott a herceg ölébe, amelyet nem lehetett kihasználatlanul hagyni. Ekkor határozta el, hogy megkaparintja a trónt. A marxista történészek – akiknek figyelme sokkal inkább az 1640 és 1660 közötti időszakra irányul – az 1688–89-es vértelen angliai eseményeket nem tekintik valódi forradalomnak, mondván, hogy az alapjában véve csak egy arisztokrata vezetéssel végrehajtott palotaforradalom volt. 21 The Declaration of His Highness William Henry, by the Grace of God, Prince of Orange, of the Reasons Inducing Him to Appear in Arms in the Kingdom of England, and for Preserving the Protestant Religion, and for Restoring the Laws and Liberties of England, Scotland, and Ireland. In: Robert Beddard: A Kingdom without a King: The Journal of the Provisional Government in the Revolution of 1688. Oxford, Phaidon, 1988. 147. o. 22 The Letter of Invitation from the Immortal Seven. In: English Historical Documents. VIII. köt. (1660–1714). Szerk.: Andrew Browning. London, Eyre and Spottiswoode, 1955. 122. o. 23 Ez William A. Speck könyvének a címe: Reluctant Revolutionaries. Englishmen and the Revolution of 1688. Oxford University Press, 1989. 24 John Carswell: Descent on England: a Study of the English Revolution and its European Background. New York, J. Day, 1969.; Pinkham: William III and the Respectable Revolution.

174

Igaz ugyan, hogy II. Jakab nem népfelkelés következtében veszítette el a trónját, de a katolikusellenes városi tömegek – amint azt William L. Sachse meggyőzően bizonyítja – így is jelentős szerepet játszottak a forradalomban.25 A király a dezertálások demoralizáló hatásán túl elsősorban a decemberi katolikusellenes tömegtüntetések miatt döntött úgy, hogy elhagyja az országot. Mire a konvent-parlament 1689. januárjában összeült, a legfontosabb dolgok már eldőltek. A két ház érdekes alkotmányos vitát folytatott, de jórészt meddő vita volt ez. A forradalom első két havának eseményei – Jakab és a walesi herceg távozása, a holland katonai jelenlét – erősen behatárolták döntési lehetőségeiket. Vilmos nem engedte, hogy az alkotmányos vita elhúzódjon. A nemzetgyűlésnek elméletileg számos más lehetősége is lett volna a trón betöltésére, illetve a rendezésre, de az idő sürgetett, így a whig többségű alsóház és a tory dominanciájú felsőház kompromisszumra kényszerült. Február elején a lordok elfogadták az alsóház határozatát, ami szerint II. Jakab „a királyságból való távozásával lemondott a trónról, mely ezáltal megüresedett”,26 és egy héttel később a konvent-parlament Vilmost és Máriát társuralkodókká választotta. A koronázási eskü, valamint a hivatalnokoktól megkövetelt eskü szövegét is átdolgozták, ami lehetővé tette a legtöbb tory és anglikán pap számára, hogy III. Vilmost és II. Máriát legalább de facto uralkodóként elfogadja. *

*

*

Magyar történész a „dicsőséges forradalom” kutatása terén brit és holland historikusokkal nemigen vetélkedhet, viszont képes lehet arra, hogy kollégái munkáiban felfedezze a pozitívumokat és a hiányosságokat, majd új színtézisre törekedve teljesebb képet adjon arról a forradalomról, amely Nyugat-Európában is a legkevésbé értett és leginkább félreértett történelmi események közé tartozik. Ez ráadásul a forradalom okai és következményei27 tekintetében egyaránt érvényes. A whig történetírók II. Jakabot hibáztatták mindenért, a revizionisták ugyanakkor túlságosan is fel kívánták menteni a királyt, holott Jakab fele25

W. L. Sachse: „The Mob and the Revolution of 1688”. The Journal of British Studies,

1964. 26 27

Journals of the House of Commons, X. köt. 14. o. L. alább, az Epilógusban.

175

lőssége tagadhatatlan. A francia típusú katolikus abszolutizmustól való rettegés kialakulását viszont nem lehet egyedül II. Jakab számlájára írni. Annak létrejöttéhez II. Károly külpolitikája legalább annyira hozzájárult, mint öccse nyílt katolicizmusa és katolikusokat támogató valláspolitikája. A forradalom legfontosabb előfeltételei – az angol nyilvánosság terén bekövetkezett fordulat, a francia külpolitikában és a holland belpolitikában beállt változások – már az 1670-es évek elején megteremtődtek. A revizionista történészek a forradalom diplomáciai hátterét feltárták, de csak az 1680-as évek második felére vonatkozóan. Az angol–holland forradalom mély gyökerei viszont csak akkor válnak láthatóvá, ha az 1660-as évek közepétől nyomon követjük az angol bel- és külpolitika, valamint a nyugat-európai nemzetközi kapcsolatok változásait, összefüggéseit. A nantes-i ediktum visszavonásának gazdasági és politikai következményeit nem lehet figyelmen kívül hagyni, hiszen azok nélkül nem érthető, hogy a holland republikánus párt, amely oly hosszú időn keresztül akadályozta Orániai Vilmos célkitűzéseit, az utolsó pillanatban miért állt mégis a herceg mellé. A Rajna menti válság vagy XIV. Lajos és a pápa közötti konfliktus ignorálásával megint csak meghatározó fontosságú láncszemek esnek ki történetünkből. II. Jakab váratlan meghátrálását sem lehet kizárólag lélektani okokkal magyarázni. A tisztánlátás érdekében mérlegelnünk kell Jonathan I. Israel Vilmos hadseregével kapcsolatos felfedezéseit, valamint Lois G. Schwoerer holland propagandára vonatkozó megállapításait is. A katolikusellenes városi tömegek megmozdulásai ugyancsak a nem elhanyagolható tényezők közé tartoznak. Orániai Vilmos határozott beavatkozása nélkül a „dicsőséges forradalom”-ra nem került volna sor, az azt közvetlenül követő háborúk nélkül pedig (amelyekbe a herceg Angliát terveinek megfelelően bevonta) a forradalom eredményének tulajdonított pozitív változások többsége sem következett volna be. A holland szerepvállalás nélkül a Brit-szigetek, az Egyesült Tartományok és egész Nyugat-Európa jövője másképp alakult volna. Ezért lenne pontosabb a régi, megcsontosodott elnevezés helyett 1688–89-et angol–holland forradalomnak hívnunk.

176

VI. EPILÓGUS – A FORRADALOM KÖVETKEZMÉNYEI

„Abból a külső gyengeségből, amely a 17. századi Angliát jellemezte, az ország az egymást követő Marlborough, Walpole és Chatham érákon keresztül, a világ elismert vezetőjévé emelkedett, katonai, gyarmati, és kereskedelmi téren ugyanúgy, mint a politikai és vallásszabadság, s a szellemi erő tekintetében” – írja G. M. Trevelyan.1 A nagy whig történetíró (19. századi elődeivel egyetemben) úgy látta tehát, hogy Anglia a „dicsőséges forradalom”-mal indult el a nagyhatalommá válás útján. A szigetország 18. századi szárnyalása vitathatatlan, de ez elsősorban nem magának a forradalomnak a következménye volt, mint ahogyan a hosszú folyamat eredményeként kialakult alkotmányos monarchia sem. A Jogok törvénye (Bill of Rights), azon túl, hogy kizárta a katolikusokat (és a pápistákkal házasságra lépőket) az angol trónról, nem sok újat tartalmazott. A trón várományosaként Vilmos nem szívesen vette volna a királyi hatalom jelentős korlátozását, így a herceg ellenállása és az idő szorítása miatt a konvent-parlament csak a sokkal tartalmasabb Heads of Grievances (Sérelmek lajstroma) erősen megkurtított, leegyszerűsített változatát fogadta el. Ez volt a Jogok nyilatkozata (Declaration of Rights), amely csak 1689 decemberében vált törvénnyé.2 A dokumentum felsorolta II. Jakab alkotmányellenesnek ítélt intézkedéseit, és azokkal kapcsolatos tiltásokat fogalmazott meg. Törvénytelennek nyilvánította a már korábban is erősen vitatott szuszpenzációs jogot (egész törvények felfüggesztésének 1

G. M. Trevelyan: History of England. London, Longmans, Green and Co., 1926. 472– 473. o. 2 L. Robert J. Frankle: „The Formulation of the Declaration of Rights”. The Historical Journal, 1974.; Kontler László: Az Állam rejtelmei: Brit konzervativizmus és a politika kora újkori nyelvei. Budapest, Atlantisz, 1997. 148–149. o.; G. M. Trevelyan meg sem említi a Sérelmek lajstromát.

177

felségjogát), valamint a diszpenzációs jognak azt a fajta (azaz tömeges) alkalmazását, amelyet az elmenekült király gyakorolt. Ez nem jelentett nagy hátrányt Vilmos számára, hiszen ezen előjogokkal valószínűleg amúgy sem kívánt élni. A békeidőben állandó hadsereg tartására vonatkozó tiltás megint csak nem jelentett akadályt (1697-ig legalábbis), hiszen Vilmos éppen azért avatkozott be Angliában, hogy megvívhassa a XIV. Lajos elleni nagy háborút. A Jogok nyilatkozata a parlament jogait csak homályos általánosságokban fogalmazta meg.3 A dokumentum tartalmát 1689 februárjában ismertették ugyan Vilmossal és Máriával, de annak formális elfogadását nem követelték meg tőlük. A nyilatkozatot csak decemberben cikkelyezték be, viszont a koronázási ceremóniára már áprilisban sor került.4 A Jogok nyilatkozatával kapcsolatban T. B. Macaulay is elismerte, hogy az „semmit sem tett törvénnyé, amely korábban még nem volt törvény”, mégis úgy látta, hogy a dokumentum magában hordozta a „csíráját” mindazon „jó törvény”-nek, amelyet 1689 és a könyve megjelenése közötti 160 év során meghoztak.5 Edmund Burke híres munkájában a nyilatkozatot „alkotmányunk sarokkövé”-nek nevezte.6 G. M. Trevelyan „konzervatív”-nak minősítette a dokumentumot, és összességében „restauráció”-nak tekintette, ami 1689-ben történt, mégis azt sugallta, hogy ez a „pártok és egyházak közötti kiegyezés” alapozta meg Anglia későbbi nagyságát és liberális berendezkedését.7 Valójában az, hogy ez a konzervatív forradalom hosszú távon mégiscsak alkotmányos forradalmat eredményezett, annak volt köszönhető, hogy Vilmos bevonta Angliát a franciaellenes küzdelembe, és annak hoszszú évei során, részben a háború, részben pedig a forradalmat követő

3

The Declaration of Rights. In: E. Neville Williams (szerk.): The Eighteenth-Century Constitution, 1688–1815. Documents and Commentary. Cambridge University Press, 1960. 28–29. o. 4 G. M. Trevelyan határozottan állította, hogy Vilmos és Mária trónra emelésének feltétele a Jogok nyilatkozatának elfogadása volt. The English Revolution, 1688–1689. Oxford, 1938. 149–150. o. 5 Edmund Burke: The History of England. London, Penguin, 1986. 293–294. o. 6 Töprengések a francia forradalomról. Ford.: Kontler László. Budapest, Atlantisz, 1990. 99. o. 7 Trevelyan: The English Revolution, 134, 150, 175. o.

178

pénzügyi rendezés következtében, végig a parlamentre volt utalva.8 A parlament és a korona közötti hatalmi egyensúly emiatt módosult az előbbi javára. A parlament, szakítva az addigi hagyományokkal, a korona teljes jövedelmének 45 százalékát kitevő vámokat (ami normál körülmények között közel 700 ezer fontot tett ki) csak négy évre szavazta meg. Az 1662-ben bevezetett, gyűlölt füstpénzt (Hearth Tax) eltörölték, s ez évi 200 ezer fontnyi kiesést jelentett. A háború miatt a vámokból befolyó bevétel csökkent. Ez további 200 ezer fonttal rövidítette meg a koronát. Végül a parlament nem vette figyelembe, hogy adósságtörlesztésre minden évben ugyancsak körülbelül 200 ezer fontot kellett költeni.9 Ilyen körülmények között a parlament képes volt érvényesíteni ellenőrző szerepét. Évente több hónapon keresztül ülésezett, és adott esetben rá tudta kényszeríteni akaratát a királyra. Azoknak a korlátozásoknak egy részét, amelyek a Jogok törvényéből kimaradtak, de a Sérelmek lajstromában már megfogalmazódtak, Vilmos külön törvények formájában később kénytelen volt elfogadni. Ilyen volt az 1694-es hároméves törvény (Triannial Act), amely elrendelte a parlament legalább háromévenkénti összehívását és újraválasztását. Az 1701-es trónöröklési törvény (Act of Settlement) megfosztotta az uralkodót – pontosabban az Anna után következő hannoverieket – többek között a bírák felfüggesztésének jogától, valamint annak lehetőségétől, hogy kegyelmi jogát gyakorolja, amikor a parlament vád alá helyez valakit. III. Vilmos háborújának volt köszönhető az is, hogy Anglia elindult a nagyhatalmi státusz felé. A Franciaország ellen Anglia vezetésével létrehozott első nagy szövetség megálljt parancsolt XIV. Lajosnak, majd a második a spanyol örökösödési háborúban le is győzte a Napkirályt. NagyBritannia ez utóbbi küzdelemből már megerősödve, gyarmati területeit gyarapítva, domináns európai hatalomként került ki. A hosszú háborúk óriási anyagi terhei megkövetelték az adózás és a pénzügyek radikális átszervezését. 1689 után valóságos „pénzügyi forradalom” zajlott le. Bevezették a földadót, és új fogyasztási adókat vetettek ki. Új pénzt verettek. 8

Julian Hoppit: A Land of Liberty? England 1689–1727. Oxford, Clarendon Press, 2000. 25–26. o.; John Morrill: „The Sensible Revolution”. In: Jonathan I. Israel (szerk.): The Anglo-Dutch Moment: Essays on the Glorious Revolution and its World Impact. Cambridge University Press, 1991. 89. o. 9 L. Clayton Roberts: „The Constitutional Significance of the Financial Settlement of 1690”. The Historical Journal, 1977.

179

1694-ben amszterdami mintára, a parlament garanciájával, létrehozták a központi részvénybankot. A Bank of England a kormány számára viszonylag alacsony kamatlábak melletti, biztos pénzkölcsönzést tett lehetővé, egyúttal pedig „hozzásegítette a pénzzel rendelkező osztályokat, hogy elismerjék a ’forradalom’ vívmányait, amikor megkönnyítette, hogy előnyös feltételek mellett kölcsönöket nyújtsanak a kormánynak”.10 Az így kialakult új, stabil pénzügyi szisztéma óriási előnyt jelentett NagyBritannia számára a 18. század folyamán, azzal a Franciaországgal szemben, amelynek még tisztességes államháztartási rendszere és nemzeti bankja sem volt. Megbízhatóságuk miatt a britek könnyebben jutottak külföldi (elsősorban holland) kölcsönökhöz is, és sokkal alacsonyabb kamatokat fizettek azok után, mint a franciák.11 A forradalmat követő rendezés minden hiányossága ellenére is hozzájárult a szabadságjogok kiterjesztéséhez. Ahogy Ludassy Mária írja: „Az 1689-es Toleration Act messze mögötte marad a vallásszabadságot pozitív jogként deklaráló independens ideológiának: csupán bizonyos büntetőtörvények hatálya alóli mentességet biztosít a disszenterek számára, távolról sem állampolgári egyenjogúságot, teljes vallásszabadságot. … Még ez alá a limitált tolerancia alá sem tartozhattak a katolikusok. … Ha a Dicsőséges Forradalom nem is eredményezte az emberi szabadság non plus ultráját, ahogy azt a nagy apologéták Blackstone-tól Burke-ig állítják, mégis ennek eufóriája teremtette meg a vallásszabadság és a polgári szabadságjogok ama felbonthatatlan politikai-filozófiai frigyét, mely az angolszász liberális tradíció lényegét alkotja. John Locke (1632–1704) hozta létre ezt a szerencsés házasságot, melynek szilárdságát az szavatolja, hogy többé nem a politikai állam hivatott a vallásszabadság „védelmére”, a polgári szabadságjogok „garantálására”, hanem az autonóm polgári társadalomnak a törvényhozó hatalom elsőbbségében kifejezett alkotmányos joga.”12

A sajtószabadság elvi megfogalmazására 1689-ben nem került sor. Amikor 1695-ben lejárt az engedélyezési törvény (Licensing Act), gyakorlati

10

Christopher Hill: Az angol forradalom évszázada, 1603–1714. Ford.: Litván György. Budapest, Kossuth Könyvkiadó, 1968. 222. o. 11 Erről l. részletesen Paul Kennedy: A nagyhatalmak tündöklése és bukása. Ford.: Bojtár Péter, Csillag Gábor, Varga Zsuzsanna. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1992. 73–82. o.; Geoffrey Holmes: The Making of a Great Power. London és New York, Longman, 1995. 266–276. o. 12 Ludassy Mária: A toleranciától a szabadságig. Anglia 300 éve egy eszme tükrében. Budapest, Kossuth, 1992. 55, 57. o.

180

okokból kifolyólag nem újították azt meg. Ezzel a cenzúra teljesen nem szűnt meg, de a sajtó valamivel függetlenebbé vált.13 Az angol–holland forradalom az egész 17. századra jellemző politikai instabilitást nem számolta föl, de megteremtette a stabil kormányzás alapjait. J. H. Plumb immár klasszikusnak tekinthető munkájában vezette le azt a két különböző, 1689 utáni folyamatot – az oligarchiák létrejöttét és a végrehajtó hatalom intézményeinek kibővülését –, melyek 25 évvel későbbi összekapcsolódása stabilitást hozott Nagy-Britannia számára. Miután a gentry a forradalom eredményeként megvédte és megerősítette a parlamentben és a helyi kormányzatokban betöltött szerepét,14 megindult a kíméletlen küzdelem a whigek és a toryk között a westminsteri és a helyi pozíciókért. A két politikai csoportosulás harci kedvét fokozta az a tény, hogy a parlament olyan stabil, kiszámítható, állandó intézménnyé vált, amely minden évben összeült, s melyet legalább háromévente újraválasztottak. Ettől fogva biztos befektetésnek számított, ha valaki nagy anyagi áldozatok árán bejuttatta magát az alsóházba, és a gentry tagjai egyre többet voltak hajlandóak áldozni erre a célra. 1716 után, a whigek által bevezetett hétéves törvény (Septennial Act) következtében, a parlamenti mandátum megszerzése hosszú távú befektetéssé vált, s ezért a választási költségek drámai módon megnövekedtek. Innentől kezdve csak a gentry legmódosabb tagjai vagy a gazdag arisztokrata patrónusokkal rendelkezők engedhették meg maguknak, hogy ringbe szálljanak a képviselőségért. Az oligarchiák kialakulásának ez volt a fő oka.15 1689 és 1715 között a kormány alkalmazásában lévők száma rendkívüli módon megnövekedett. A háborúk és az új adófajták bevezetése nyomán megugrott a haderőben, a kincstárban, az állami adminisztrációban foglalkoztatottak aránya. A forradalom után jöttek létre Európa-szerte Anglia külképviseleti szervei. Egyre több emberre volt szükség a gyarmatokon, az újonnan megszerzett területek igazgatásában. Mindez azt jelentette, hogy sokkal több szétosztható, jól jövedelmező pozíció állt a kormány rendel13

L. Lois G. Schwoerer: „Liberty of the Press and Public Opinion: 1660–1695.” In: J. R. Jones (szerk.): Liberty Secured? Britain before and after 1688. Stanford University Press, 1992. 14 Plumb II. Jakab helyi kormányzatok elleni támadását tekintette a forradalom legfontosabb okának. The Growth of Political Stability, 71. o. 15 Ibid., 75–104. o. A választási kiadásokat az is emelte, hogy az infláció és a népesség növekedésével együtt nőtt a szavazásra jogosultak száma is, akiket a jelöltnek saját költségén etetni, itatni, szórakoztatni kellett a siker érdekében.

181

kezésére, vagyis megnőtt a „befolyásolás” (patronage) lehetősége, ami a 18. század nagy politikai fegyverévé vált. A két folyamat külön-külön nem hozott stabilitást (ellenkezőleg), öszszekapcsolódva viszont igen. A whigek 1715 telén megnyerték a választásokat, I. György segítségével kiszorították a hatalomból az ugyanezen év jakobita lázadásában magukat kompromittáló torykat, majd megszavazták a hétéves törvényt, és 1722-ig a megnövekedett patronage segítségével megerősítették helyzetüket. A whig oligarchia ezáltal évtizedekre bebetonozta magát a hatalomba.16 „A Brit Forradalom igazi ’dicsősége’ abban rejlett, hogy vértelen volt, hogy nem volt polgárháború, vérengzés…” – írja G. M. Trevelyan.17 Mivel a nagy whig történetíró „Brit Forradalmat” említ, állítása elfogadhatatlan. A skót polgárháborúban és az írországi harcokban 1689 és 1691 között ezrek vesztették életüket. Az 1688 végén elmaradt, II. Jakab és Orániai Vilmos közötti katonai összecsapásra Írországban került sor. A katolikus írek nagy árat fizettek a II. Jakabnak nyújtott támogatásukért. Vereségüket követően büntetőtörvények és a korábbiaknál is keményebb elnyomás várt rájuk.18 Az írországi vereség a skót felföldi jakobiták sorsát is megpecsételte, hiszen II. Jakab nem tudott hathatós segítséget nyújtani számukra. Skóciában, ahol Vilmos nem tudta úgy befolyásolni az események alakulását, mint Angliában, a radikális déli presbiteriánusok ragadták magukhoz a kezdeményezést a forradalom során. 1690-ben, a Lords of the Articles nevű parlamenti bizottság megszüntetésével, a skót parlament függetlenné vált. Ugyanebben az évben lezárult a skót egyház episzkopális és presbiteriánus szárnyai közötti, 1560 óta tartó küzdelem is: a törvényes államegyház a presbiteriánus egyház lett. A skót parlament függetlenné válása olyan súlyos alkotmányos problémákat okozott és oly mértékű feszültségekhez vezetett Anglia és Skócia között, hogy arra csak a két ország parlamentáris uniója lehetett a megoldás. Skócia 1707-ben, komoly gazdasági előnyök fejében, lemondott politikai önállóságáról. A kompromisszumot ismét csak a háború kényszeríttette ki. A spanyol örökösödési háború

16

Ibid., 105–188. o. Trevelyan: History of England, 472. o. 18 L. például D. W. Hayton: „The Williamite Revolution in Ireland, 1688–91”. In: Israel (szerk.): The Anglo-Dutch Moment. 17

182

kellős közepén mindenképpen el kellett kerülni a Skóciával való katonai konfliktust, és egy esetleges skót–francia szövetség létrejöttét.19 Mint láthattuk, az angol–holland forradalom elválaszthatatlan az azt követő háborúktól. Az események értékelésekor az egész 1714-ig tartó időszakot kell vizsgálnunk, nem csak azt, ami 1689-ben történt. Orániai Vilmos beavatkozása nélkül a 17. század végén nem lett volna forradalom Angliában, az azt követő háborúk nélkül pedig a forradalom nem járt volna igazán jelentős változásokkal. Amikor Vilmos herceg 1688 őszén útnak indult, elsősorban az Egyesült Tartományok érdekében tette azt. A sors iróniája, hogy amíg beavatkozása Angliát szabadabb, gazdagabb és erősebb országgá tette, addig saját hazája, a korábban félelmetes tengeri hatalom – a franciák ellen vívott két hosszú háború anyagi terheitől megroppanva – hanyatlásnak indult. 1688–89-et közel háromszáz éven keresztül brit belpolitikai eseményként kezelték, pedig nemcsak a forradalom következményei mutatnak a Brit-szigeteken túlra, hanem annak okait is elsősorban (de nem kizárólagosan, ahogy azt Lucile Pinkham, John Carswell és más revizionisták sejtetni engedték) ott kell keresnünk. Nyugat-Európa súlyos nemzetek közötti konfliktusait és az angol belpolitikai válságot Vilmos herceg kapcsolta össze. Ha II. Jakabot valóban tisztán nemzeti forradalom űzte volna el – ahogy azt a whig történészek állították –, az ország külpolitikája nem valószínű, hogy jelentősen megváltozik, és akkor azok a pozitív változások is elmaradnak, amelyeket a háborúk hoztak magukkal. A nagy whig történészek munkáinak újraolvasását követően a fentebb említettek s minden korábbi bírálat ellenére is meg kell állapítanunk, hogy Thomas Babington Macaulay, William Edward Hartpole Lecky és George Macaulay Trevelyan meglepően kiegyensúlyozott képet festettek arról a forradalomról, amelyet nem „dicsőséges”-nek, hanem „ésszerű”-nek és „megtartó”-nak neveztek. A történelmi valóság súlyos eltorzítását nem ezeknek a zseniális történetíróknak a számlájára kell írnunk, hanem inkább azokéra, akik az ő könyveiket el nem olvasva, de hagyományos értelmezéseiket erősen leegyszerűsítve (azt egymástól fenntartások nélkül átvéve) írják iskolai tankönyveiket.

19

L. Rose: England in the 1690s, 210–218, 233–248. o.; T. M. Devine: The Scottish Nation, 1700–2000. London, Penguin, 2000. 3–16. o.

183

IRODALOM

I. FORRÁSOK Address of Thanks from the Presbyterians of London, 1687 (London Gazette, 28 April-2 May 1687) In: English Historical Documents. Szerk.: Browning. Beddard, Robert: A Kingdom without a King: The Journal of the Provisional Government in the Revolution of 1688. Oxford, Phaidon Press, 1988. Burke, Edmund: Töprengések a francia forradalomról (1790). Ford.: Kontler László. Budapest, Atlantisz, 1990. Burnet, Gilbert: History of His Own Time. 6 köt. London, 1833. I–IV. köt. Dalrymple, John: Memoirs of Great Britain and Ireland. 3 köt. Edinburgh, 1771–88. The Declaration of His Highness William Henry, by the Grace of God, Prince of Orange, of the Reasons Inducing Him to Appear in Arms in the Kingdom of England, and for Preserving the Protestant Religion, and for Restoring the Laws and Liberties of England, Scotland, and Ireland. In: A Kingdom without a King. Szerk.: Beddard. Declaration of Indulgence, 1672. In: English Historical Documents. Szerk.: Browning. Declaration of Indulgence, 1688. In: English Historical Documents. Szerk.: Browning. The Declaration of Rights. In: The Eighteenth-Century Constitution. Szerk.: Williams. The Eighteenth-Century Constitution. Documents and Commentary. Szerk.: E. Neville Williams. Cambridge University Press, 1960. English Historical Documents, VIII. köt. (1660–1714). Szerk.: Andrew Browning. London, Eyre and Spottiswoode, 1955. Grey, Architell: Debates of the House of Commons from the Year 1667 to the Year 1694. 10. köt. London, 1769. I. köt. Halifax, George: A Letter to a Dissenter upon Occasion of his Majesty, James the Second’s Late Gracious Declaration of Indulgence of the 4th of April, 1687. In: Prall: The Bloodless Revolution. „Appendices”. His Majesty’s Declaration to All his Loving Subjects (1681). In: English Historical Documents. Szerk.: Browning. The History and Proceedings of the House of Commons. 2 köt. London, 1742. James II’s Instructions to the Duke of Beaufort, 1687. In: English Historical Documents. Szerk.: Browning. Journals of the House of Commons. London, 1802. VIII-X. köt. Journals of the House of Lords. London, 1802. XII-XIV. köt.

185

King James the Second, His Gracious Declaration to All His Loving Subjects for Liberty of Conscience, 4 April 1687. In: English Historical Documents. Szerk.: Browning. The Letter of Invitation from the Immortal Seven. In: English Historical Documents. Szerk.: Browning. The Life of James II, Collected out of Memoirs Writ of His Own Hand. Szerk.: James Stanier Clarke. London, 1816. I. köt. Pepys, Samuel: Diary and Correspondence. Szerk.: Richard Braybrooke. 4 köt. New York, 1825. The Petition of the Seven Bishops, May 18, 1688. In: Prall: The Bloodless Revolution. „Appendices”. Plumb, J. H. – Simpson, Alan: „A Letter of William Prince of Orange to Danby on the Flight of James II”. Cambridge Historical Journal, 1935. Proclamation Announcing the Stop of the Exchequer, 1672. In: English Historical Documents. Szerk. Browning. Readings in English History. Szerk.: Arvel B. Erickson és Martin J. Havran. New York, Charles Scribner’s Sons, 1967. A Relation of the Present State of Affairs in the United Provinces, 1675. Közli: M. Lane. The English Historical Review, 1915.

2. FELHASZNÁLT SZAKIRODALOM Abbott, Wilbur C.: „The Long Parliament of Charles II (Continued)”. The English Historical Review, 1906. Allen, David: „Political Clubs in Restoration London”. The Historical Journal, 1976. Ashley, Maurice: The Glorious Revolution of 1688. New York, Longman, 1966. Ashley, Maurice: England in the Seventeenth Century. 3. kiad. London, Penguin, 1968. Ashley, Maurice: „The Dutch, the Invasion of England, and the Alliance of 1689”. In: Schwoerer (szerk.): The Revolution of 1688–1689. Beddard, Robert: „The Guildhall Declaration of 11 December 1688 and the CounterRevolution of the Loyalists”. The Historical Journal, 1968. Butterfield, Herbert: The Whig Interpretation of History. London, G. Bell and Sons Ltd., 1959. Carswell, John: Descent on England: a Study of the English Revolution of 1688 and its European Background. New York, J. Day, 1969. Childs, John: „The Army and the Oxford Parliament of 1681”. The English Historical Review, 1979. Clark, G. N.: The Later Stuarts, 1660–1714. 2. kiad. Oxford, Clarendon Press, 1987. Claydon, Tony: „William III’s Declaration of Reasons and the Glorious Revolution”. The Historical Journal, 1996. Davies, J. D.: „The Navy, Parliament and Political Crisis in the Reign of Charles II”. The Historical Journal, 1993. Devine, T. M.: The Scottish Nation, 1700–2000. London, Penguin, 2000. Dunn, John: Locke. Ford.: Pálosfalvi Tamás. Budapest, Atlantisz Könyvkiadó, 1992.

186

Edie, Carolyn A.: „Revolution and the Rule of Law: The End of the Dispensing Power, 1689”. Eighteenth-Century Studies, 1977. Frankle, Robert J.: „The Formulation of the Declaration of Rights”. The Historical Journal, 1974. Furley, O. W.: „The Whig Exclusionists: Pamphlet Literature in the Exclusion Campaign, 1679–81”. Cambridge Historical Journal, 1957. Geyl, Pieter: Orange and Stuart, 1641–1672. London, Phoenix Press, 2001. Gömöri György: „Nagy utazók és emigránsok – Magyarok a Restauráció-korabeli Londonban”. www.rkk.hu/forras/0202/gomori.html. Groenveld, Simon: „The House of Orange and the House of Stuart, 1639–1650: A Revision”. The Historical Journal, 1991. Grose, Clyde Lecrose: „The Anglo-Dutch Alliance of 1678”. The English Historical Review, 1924. Gwynn, Robin D.: „James II in the Light of His Treatment of Huguenot Refugees in England, 1685–1686”. The English Historical Review, 1977. Habermas, Jürgen: A társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozása. Ford.: Endreffy Zoltán. Budapest, Osiris Kiadó, 1999. Haley, K. H. D.: „The Anglo-Dutch Rapprochement of 1677”. The English Historical Review, 1958. Hansen, Harold H.: „Opening Phase of the Third Dutch War Described by the Danish Envoy in London, March-June 1672”. The Journal of Modern History, 1949. Hayton, D. W.: „The Williamite Revolution in Ireland, 1688–91”. In: Israel (szerk.): The Anglo-Dutch Moment. Hill, Christopher: Az angol forradalom évszázada, 1603–1714. Ford.: Litván György. Budapest, Kossuth Könyvkiadó, 1968. Holmes, Geoffrey: The Making of a Great Power: Late Stuart and early Georgian Britain, 1660–1722. London és New York, Longman, 1995. Hoppit, Julian: A Land of Liberty? England 1689–1727. Oxford, Clarendon Press, 2000. Hutton, Ronald: „The Making of the Secret Treaty of Dover, 1668–1670”. The Historical Journal, 1986. Hutton, Ronald: Charles the Second: King of England, Scotland and Ireland. Oxford, Clarendon Press, 1989. Hülvely István: Az európai pártok fejlődésének története. Budapest, Villányi úti könyvek, 1997. Israel, Jonathan I. (szerk.): The Anglo-Dutch Moment: Essays on the Glorious Revolution and its World Impact. Cambridge University Press, 1991. Israel, Jonathan–Parker, Geoffrey: „Of Providence and Protestant Winds: the Spanish Armada of 1588 and the Dutch Armada of 1688”. In: Israel (szerk.): The Anglo-Dutch Moment. Israel, Jonathan I.: „The Dutch Role in the Glorious Revolution”. In: idem. (szerk): The Anglo-Dutch Moment. Jones, George Hilton: „The Recall of the British from the Dutch Service”. The Historical Journal, 1982. Jones, J. R.: „James II’s Whig Collaborators”. The Historical Journal, 1960.

187

Jones, J. R.: „James II’s Revolution: Royal Policies, 1686–92”. In: Israel (szerk.): The AngloDutch Moment. Jones, J. R.: „Introduction”. In: idem. (szerk.): Liberty Secured? Jones, J. R.: „The Revolution in Context”. In: idem. (szerk.): Liberty Secured? Jones, J. R. (szerk.): Liberty Secured? Britain Before and After 1688. Stanford University Press, 1992. Jones, J. R.: The Anglo-Dutch Wars of the Seventeenth Century. New York, Longman, 1996. Kennedy, Paul: A nagyhatalmak tündöklése és bukása. Ford.: Bojtár Péter, Csillag Gábor, Varga Zsuzsanna. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1992. Kenyon, J. P.: „The Earl of Sunderland and the Revolution of 1688”. Cambridge Historical Journal, 1955. Knights, Mark: „London’s ’Monster’ Petition of 1680”. The Historical Journal, 1993. Kontler László: Az állam rejtelmei: Brit konzervativizmus és a politika kora újkori nyelvei. Budapest, Atlantisz, 1997. Lecky, W. E. H.: A History of England in the Eighteenth Century. London, Longmans, Green, and Co., 1907. Lee Jr., Maurice D.: „The Earl of Arlington and the Treaty of Dover”. The Journal of British Studies, 1961. Lenman, Bruce P.: „The Poverty of Political Theory in the Scottish Revolution of 1688– 1690”. In: Schwoerer (szerk.): The Revolution of 1688–1689. Ludassy Mária: A toleranciától a szabadságig. Anglia 300 éve egy eszme tükrében. Budapest, Kossuth Könyvkiadó, 1992. Macalpine, Ida–Hunter, Richard: George III And The Mad Business. London, Pimlico, 1991. Macaulay, Thomas Babington: The History of England from the Accession of James II. London, J. M. Dent and Sons Ltd., 1934. Macaulay, Thomas Babington: The History of England. London, Penguin, 1986. Macleod, John: Dynasty: The Stuarts, 1560–1807. London, Sceptre, 1999. Miller, John: „The Militia and the Army in the Reign of James II”. The Historical Journal, 1973. Miller, John: „Catholic Officers in the Later Stuart Army”. The English Historical Review, 1973. Miller, John: „The Earl of Tyrconnel and James II’s Irish Policy, 1685–1688”. The Historical Journal, 1977. Miller, John: James II: a study in Kingship. London, Wayland, 1978. Miller, John: „The Glorious Revolution: ’Contract’ and ’Abdication’ Reconsidered”. The Historical Journal, 1982. Miller, John: „The Potential for ’Absolutism’ in Later Stuart England”. History, 1984. Miller, John: Seeds of Liberty: 1688 and the Shaping of Modern Britain. London, Souvenir Press, 1988. Miller, John: „A Moderate in the First Age of Party: The Dilemmas of Sir John Holland, 1675–85”. The English Historical Review, 1999. Mitchison, Rosalind: „Restoration and Revolution”. In: Gordon Menzies (szerk.): Who are the Scots? and The Scottish Nation. Edinburgh University Press, 2002. Morrill, John: „The Sensible Revolution”. In: Israel (szerk.): The Anglo-Dutch Moment.

188

Nenner, Howard: „Pretense and Pragmatism: the Response to Uncertainty in the Succession Crisis of 1689”. In: Schwoerer (szerk.): The Revolution of 1688–1689. Ogg, David: England in the Reign of Charles II. 2. kiad. Oxford University Press, 1967. Pincus, Steven: „Popery, Trade and Universal Monarchy: The Ideological Context of the Outbreak of the Second Anglo-Dutch War”. The English Historical Review, 1992. Pincus, Steven: „Coffee Politicians Does Create”: Coffeehouses and Restoration Political Culture”. The Journal of Modern History, 1995. Pincus, Steven: „From Butterboxes to Wooden Shoes: The Shift in English Popular Sentiment from Anti-Dutch to Anti-French in the 1670s”. The Historical Journal, 1995. Pincus, Steven: Protestantism and Patriotism. Ideologies and the Making of English Foreign Policy, 1650–1668. Cambridge University Press, 1996. Pinkham, Lucile: William III and the Respectable Revolution – The Part Played by William of Orange in the Revolution of 1688. Cambridge, Harvard University Press, 1954. Plumb, J. H.: The Growth of Political Stability in England 1675–1725. London, Peregrine Books, 1969. Prall, Stuart E.: The Bloodless Revolution. New York, Anchor Books, 1972. Prest, Wilfrid: Albion Ascendant: English History, 1660–1815. Oxford University Press, 1998. Price, Roger: Franciaország története. Ford.: Szuhay-Havas Ervin. Budapest, Maecenas, 1994. Ranft, B. McL.: „The Significance of the Political Career of Samuel Pepys”. The Journal of Modern History, 1952. Rose, Craig: England in the 1690s: Revolution, Religion and War. Oxford, Blackwell, 1999. Rowen, Herbert H.: „John de Witt and the Triple Alliance”. The Journal of Modern History, 1954. Rule, John C.: „France Caught between Two Balances: the Dilemma of 1688”. In: Schwoerer (szerk.): The Revolution of 1688–89. Sachse, William L.: „The Mob and the Revolution of 1688”. The Journal of British Studies, 1964. Schwoerer, Lois G.: „Propaganda in the Revolution of 1688–89”. The American Historical Review, 1977. Schwoerer, Lois G.: „Images of Queen Mary II, 1689–95”. Renaissance Quarterly, 1989. Schwoerer, Lois G.: „Locke, Lockean Ideas, and the Glorious Revolution”. Journal of the History of Ideas, 1990. Schwoerer, Lois G. (szerk.): The Revolution of 1688–1689: Changing Perspectives. Cambridge University Press, 1992. Schwoerer, Lois G.: „Introduction”. In: idem. (szerk.): The Revolution of 1688–89. Schwoerer, Lois G.: „Liberty of the Press and Public Opinion: 1660–1695”. In: J. R. Jones (szerk.): Liberty Secured? Schwoerer, Lois G.: „The Attempted Impeachment of Sir William Scroggs, Lord Chief Justice of the Court of King’s Bench, November 1680-March 1681”. The Historical Journal, 1995. Seaward, Paul: „The House of Commons Committee of Trade and the Origins of the Second Anglo-Dutch War, 1664”. The Historical Journal, 1987.

189

Speck, W. A.: „The Orangist Conspiracy against James II”. The Historical Journal, 1987. Speck, W. A.: Reluctant Revolutionaries: Englishmen and the Revolution of 1688. Oxford University Press, 1989. Szántó György Tibor: Anglikán reformáció, angol forradalom. Budapest, Európa Könyvkiadó, 2000. Tanner, J. R.: „Pepys and the Popish Plot”. The English Historical Review, 1892. Taylor, A. J. P.: „Tory History”. In: idem. (szerk.): Essays in English History. Harmondsworth, Pelican Books, 1976. Thompson, James Westfall: „Some Economic Factors in the Revocation of the Edict of Nantes”. The American Historical Review, 1908. Thompson, M. P.: „The Idea of Conquest in Controversies Over the 1688 Revolution”. Journal of the History of Ideas, 1977. Trevelyan, G. M.: History of England. London, Longmans, Green and Co., 1926. Trevelyan, G. M.: The English Revolution, 1688–1689. Oxford, 1938. Trevelyan, G. M.: A Shortened History of England. London, Penguin, 1987. Troost, Wouter: „William III, Brandenburg, and the Construction of the Anti-French Coalition, 1672–88”. In: Israel (szerk.): The Anglo-Dutch Moment. Waller, Maureen: Ungrateful Daughters: The Stuart Princesses Who Stole Their Father’s Crown. London, Sceptre, 2002. Weil, Rachel J.: „The Politics of Legitimacy: Women and the Warming-pan Scandal”. In: Schwoerer (szerk.): The Revolution of 1688–1689. Whyman, Susan E.: Sociability and Power in Late-Stuart England. Oxford University Press, 2002. Williams, E. N.: The Ancien Régime in Europe. Singapore, Penguin, 1984.

190

Philosophiae Doctores A sorozatban megjelent kötetek 1. A. O. FRANK: The Philosophy of Virginia Woolf 2. PETŐCZ ÉVA: A nyelvi hiány fogalmának szövegtani értelmezése 3. ANDREA IMREI: Oniromancia – Análisis de símbolos en los cuentos de Julio Cortázar 4. Á. I. FARKAS: Will’s Son and Jake’s Peer – Anthony Burgess’s Joycean Negotiations 5. DÓRA FAIX: Horatio Quiroga como autor implícito 6. FEKETÉNÉ SZAKOS ÉVA: A felnőttek tanulása és oktatása – új felfogásban 7. CZETTER IBOLYA: Márai Sándor naplóinak nyelvi világa a retorikai alakzatok tükrében 8. GABRIELLA MENCZEL: Incipit y subtexto en los cuentos de Julio Cortázar y Abelardo Castillo 9. LÁSZLÓ VASAS: Ahondar deleitando: lecturas del Lazarillo de Tormes 10. JUDIT NÉNYEI: Thought Outdanced – The Motif of Dancing in Yeats and Joyce 11. TÖRÖK TAMÁS: Zoboralja földrajzi nevei a történeti térképek tükrében 12. ÁGNES CSELIK: El secreto del prisma – La ciudad ausente de Ricardo Piglia 13. JENEY ÉVA: A metafora és az elbeszélés bölcselete – Paul Ricoeur irodalomelmélete 14. MARÍA GERSE: Niveles narrativos en Todo verdor perecerá de Eduardo Mallea 15. DÓRA JANZER CSIKÓS: “Four Mighty Ones Are in Every Man” – The Development of the Fourfold in Blake 16. ZSUZSANNA CSIKÓS: El problema del doble en Cambio del piel de Carlos Fuentes 17. DR. RICHARD J. LANE: Functions of the Derrida Archive: Philosophical Receptions

18. HANSÁGI ÁGNES: Klasszikus – korszak – kánon 19. ÉVA PÉTERI: Victorian Approaches to Religion as Reflected in the Art of the Pre-Raphaelites 20. JUHÁSZ LAJOS: A közgazdasági feltételek és az agrárvállalkozások beruházási lehetőségei 21. KATALIN G. KÁLLAY: Going Home Through Seven Paths to Nowhere: Reading Short Stories by Hawthorne, Poe, Melville and James 22. ZOLTÁN SIMON: The Double-Edged Sword: The Technological Sublime in American Novels between 1900 and 1940 23. F. LASSÚ ZSUZSA: Barátok és barátnők – együtt és egymás ellen 24. RACSMÁNY MIHÁLY: A munkamemória szerepe a megismerésben 25. NÓRA WENSZKY: Secondary Stress in English Words 26. BORS EDIT: Az idő poétikája az önéletírásban 27. NÁBRÁDY MÁRIA: Az érzelmek a tranzakcióanalitikus szemszögéből 28. JUDIT KISS-GULYÁS: The Acquisition of English Restrictive Relative Clauses by Hungarian Learners of English 29. PÁTROVICS PÉTER: Az aspektus története és tipológiája 30. NÉMETH MIKLÓS: Nyelvjárás, beszélt nyelv és spontán sztenderdizációs törekvések a XVIII. századi szegedi írnoki nyelvváltozatban 31. KATALIN MÓNOS: Learner Strategies of Hungarian Secondary Grammar School Students 32. KENESEI ZSÓFIA: A kapcsolati marketing jelentősége a kereskedelmi banki tevékenységben 33. HARRO GRABOLLE: Verdun and the Somme 34. JUDIT BORBÉLY: The Reality of the Unreal –The city as metaphor in Henry James and his contemporaries 35. STEKLÁCS JÁNOS: Funkcionális analfabetizmus a hipotézisek, tények és számok tükrében 36. RITA HORVÁTH: “Never Asking Why Build – Only Asking Which Tools”: – Confessional Poetry and the Construction of the Self 37. BENEDEK GÁBOR: Evolúciós gazdaságok szimulációja 38. JANKY BÉLA: Szolidaritás és jóléti preferenciák 39. BERETZKY ÁGNES: Scotus Viator és Macartney Elemér: Magyarországkép változó előjelekkel (1905–1945) 40. MARJAINÉ SZERÉNYI ZSUZSANNA: A feltételes értékelés alkalmazhatósága Magyarországon

41. DEÁK ANDRÁS: Az orosz külpolitikai gondolkodás története (1992–1997) 42. CONSTANTINOVITSNÉ VLADÁR ZSUZSANNA: A latin nyelvű magyar nyelvészeti irodalom terminusai 43. UGLYAI GYÖRGY: Személyzeti marketing 44. GÉCSEG ZSUZSANNA: A francia nyelvű argumentum pozíciójú NP determinánsainak szintaxisa és szemantikája 45. GINTLI TIBOR: “Valaki van, aki nincs” – Személyiségelbeszélés és identitás Krúdy Gyula regényeiben 46. NÉMETH DEZSŐ: A nyelvi folyamatok és az emlékezeti rendszerek kapcsolata 47. IMRE GÁBOR MAJOROSSY: «Amors es bona volontatz» – Chapitres de la mystique de la poésie des troubadours 48. SZÁVA DOROTTYA: Bűn és imádság – A Pilinszky-líra camus-i és kafkai szöveghagyományáról 49. ANNAMÁRIA ORBÁN: Community Action for Collective Goods 50. ZSUZSA RAWLINSON: “The Sphinx of Bloomsbury” – The Literary Essays and Biographies of Lytton Strachey 51. GYÖRGY SCHEIBL: Zwei Senatoren bestechen drei Vestalinnen – Nominalphrasen mit Numeralien und die referenziell-strukturelle Ambigutät im Deutschen 52. DÓRA GYŐRFFY: The New Political Economy of Fiscal Management Reforms in the European Union 53. KOPASZ MARIANNA: A vállalkozói potenciál területi különbségeinek magyarázata – A történeti-kulturális és társadalmi tényezők szerepe 54. SZABÓ MÁRIA HELGA: A magyar jelnyelv szublexikális szintjének leírása 55. CZEGLÉDI PÁL: Piaci intézmények és gazdasági növekedés: a modern osztrák iskola nézőpontja 56. TÖRŐ CSABA: Humanitárius intervenció: dilemmák a nemzetközi jog és politika határvidékéről 57. TÜNDE VARGA: The Reveries of Flight – Popular Media and the Policy of Vision in English Romantic Culture

A kiadásért felelős az Akadémiai Kiadó Zrt. Igazgatója Felelős szerkesztő: Tárnok Irén Termékmenedzser: Hesz Margit A nyomdai munkálatokat a PXP Első Magyar Digitális Nyomda végezte Felelős vezető: Ratkovics Péter Budapest, 2007 Kiadványszám: KM070049 Megjelent 12,13 (A/5) ív terjedelemben

Borus György Az angol–holland forradalom háttere 1660–1690

$.$'e0,$,.,$'Ï %8'$3(67 ZZZDNDGHPLDLNLDGRKX

3750 Ft

1688. november 5-én Orániai Vilmos, az Egyesült Tartományok helytartója mintegy ötszáz hajójával sikeresen partot ért Délnyugat-Angliában. A herceg igen kockázatos vállalkozása minden várakozást felülmúlt. II. Jakab király hadserege november 23-án ellenállás nélkül visszavonult, a következő hónap végén pedig a teljesen demoralizált uralkodó családjával együtt Franciaországba menekült. Két hónappal később a parlament az orániai herceget és feleségét – Jakab protestáns lányát – III. Vilmos és II. Mária néven társuralkodókká választotta. Ezen eseményeket nevezzük hagyományosan „dicsőséges forradalom”-nak, amelynek első részletes, magyar nyelvű feldolgozását tartja kezében az olvasó. A mű újraértékeli 1688–89-et. Olyan modern interpretációt követ, amely nyugat-európai történészkörökben már általánosan elfogadott, Magyarországon viszont ismeretlen. A szerző ugyanakkor túl is lép ezen az új értelmezésen, rámutatva, hogy a forradalom okai és következményei csak akkor válnak teljesen érthetővé, ha Nyugat-Európa súlyos nemzetek közötti konfliktusait, valamint az angol és holland belpolitika változásait egészen az 1660-as évektől nyomon követjük. A 19. század és a 20. század első felének brit történetírói a forradalmat rövid távú, belpolitikai okokra vezették vissza, és angol nemzeti sikerként könyvelték azt el. A saját nagybátyját és apósát a trónról letaszító Orániai Vilmost önzetlen protestáns hősként, az angol nép megszabadítójaként ünnepelték, és Nagy-Britannia 18. és 19. századi páratlan fejlődését magára a „dicsőséges forradalom”-ra vezették vissza. A könyvből kiderül, miért tarthatatlan ez a megcsontosodott nézet, mi is történt valójában, és miért lenne helyesebb „dicsőséges forradalom” helyett angol–holland forradalomról beszélni.