Borisz Akunyin: A cár könyvtára Első fejezet | Ha nem is egy bomba nő Első látásra tudta, hogy ebből nem lesz szerelem. Amikor a vonat elindult az utolsó lett állomásról, mely a nem éppen dallamos Zilupe nevet viselte, és átdübörögve a vasúti hídon, az orosz határhoz közeledett, Nicholas a fülke ablakához húzódott, és nem hallgatta tovább útitársának igyekvő locsogását. Aivar Kalinkins tejfölexportőr annyira büszke volt angoltudására, hogy kegyetlenség lett volna áttérni az oroszra, no meg abból ítélve, hogy a lett kereskedő milyen szavakkal illette hajdani honfitársait, aligha kívánt volna Puskin és Dosztojevszkij nyelvén társalogni. Riga óta egyfolytában gyakorolta a jámbor briten az idiomatikus kifejezések és a past perfect continuous használatát, s közben „Miszter Fendorájn”-nak szólította beszélgetőtársát. Nicholas nem magyarázta el neki, hogy a névkártyáján szereplő Fandorine nevet nem így kell kiejteni, mert semmi kedve nem volt a nemzeti gyökereire vonatkozó kérdezősködéshez – túlságosan hosszú magyarázatot igényelt volna. Ő maga sem egészen értette, hogy miért ilyen kerülő úton megy Oroszországba: hajóval Rigáig, onnan meg vonattal. Sokkal egyszerűbb és olcsóbb lett volna felülni egy repülőgépre a Heathrow-n, és három óra múlva már orosz föld lenne a talpa alatt a Seremetyevói repülőtéren, amely az útikönyv szerint autóval mindössze húszpercnyire van Moszkvától. Ám az orosz Fandorinok ősatyja, Cornelius von Dorn kapitány háromszáz évvel ezelőtt nem ülhetett repülőgépre. Mint ahogy, mellesleg, vonatra sem. Von Dornnak valami ehhez hasonló úton kellett jönnie: a tengeren megkerülni a nyugtalan Lengyelországot, Mitavánál vagy Rigánál kiszállni a hajóból, és csatlakozni egy kupeckaravánhoz, mely a vad muszkák fővárosába igyekszik. És nagyon valószínű, hogy 1675-ben az ősatya is ezen a bágyadt folyón kelt át, amely a híd alatt csillogott. És ő is izgult, milyen lesz a találkozása az ismeretlen, félig mitikus országgal – pontosan úgy, ahogy most Nicholas. Hogy is mondta az apja? „Nem létezik semmiféle Oroszország. Tudod, Nichol, van az a földrajzi kiterjedés, amelyen azelőtt egy ilyen nevű ország terült el, de annak a teljes lakossága kihalt. Most a Colosseum romjain keleti gótok élnek. Tábortüzeket raknak, és legeltetik a kecskéiket. A keleti gótoknak saját hagyományaik és erkölcseik vannak, meg saját nyelvük. Nekünk, Fandorine-oknak nincs mit néznünk ezen. Olvasd a régi regényeket, hallgass zenét, lapozgasd az albumokat! Nekünk ez maradt Oroszországból.” Sir Alexander amellett „újoroszoknak” nevezte az orosz állam mai lakóit – ráadásul már jóval azelőtt is, hogy ezzel a kifejezéssel kezdték megnevezni a mai orosz újgazdagokat, akiknek újabban az lett a szokásuk, hogy a Savile Row-i drága szabóknál rendelték az öltönyeiket, és a legjobb magániskolákba küldték a gyerekeiket (no, azért persze nem a legeslegjobbakba, hanem azokba, ahol elég a pénz, hogy felvegyenek valakit). Nicholas apja számára a Szovjetek Országának lakói mindannyian „újoroszok” voltak, és egyáltalán nem hasonlítottak a „régi oroszokra”. Sir Alexander, a világhírű endokrinológus, aki már a Nobel-díj küszöbén állt, soha nem tévedett semmiben, ezért aztán Nicholas ideig-óráig követte apja tanácsát, és távol tartotta magát ősei hazájától. Annál is inkább, mert valóban egyszerűbbnek és kellemesebbnek bizonyult távolról szeretni Oroszországot. Választott szakterülete – a XIX. század története –
lehetővé tette az ifjú Fandorine számára, hogy ne vesse alá kockázatos próbának ezt a magasztos érzést. A XIX. század Oroszországának egészen tisztességes volt a külleme, főként a század második felében. Szó se róla, a kétfejű sas szárnyai alatt akkor is elég galádságot elkövettek, de ezek mind mérsékelt galádságok voltak, amelyek beleillettek az európai történelem kereteibe, és ezért bocsánatos bűnöknek tekinthetők. Ott pedig, ahol ez a tisztesség véget ért, és az értelmetlen orosz lázadás vette át a terepet, le is zárult Nicholas Fandorine szakmai érdeklődési köre. A történelemtudományok magisztere Oroszországhoz fűződő kapcsolatában épp e szerelem tökéletesen plátói voltát érezte a legvonzóbbnak – hiszen a Szívünk Hölgye iránti lovagi odaadás nem feltételezi a testi közelséget. Míg Nicholas egyetemi hallgató volt, aztán aspiráns, és a disszertációját írta, nem tűnt különösebben furcsának, hogy távol tartja magát „a Gonosz Birodalmától”. Akkor, az afganisztáni háború, a koreai utasszállító repülőgép és a hidrogénbomba kegyvesztett feltalálójának korában a szlavistáknak jobbára be kellett érniük a könyvek és az emigráns archívumok bogarászásával. De aztán a gonosz bűbáj, mely hatalmában tartotta az eurázsiai impériumot, kezdett kicsit szétoszlani. A szocialista nagyhatalom előbb lassan az oldalára dőlt, majd fantasztikus gyorsasággal darabjaira hullott. Oroszországnak pár év leforgása alatt sikerült divatba jönnie és kimennie a divatból. Egy moszkvai utazás már nem számított kalandnak, és a komoly kutatók némelyike még lakást is szerzett magának a Kutuzov sugárúton vagy a délnyugati városnegyedben, miközben Nicholas továbbra is hű maradt ahhoz a hajdani Oroszországhoz, az újat pedig, amelyik olyan gyorsan változott, és a csuda tudja, merrefelé tartott, egy ideig csak a távolból figyelte. Hogy is mondta a bölcs Sir Alexander? „Gyorsan változni a társadalom csak rossz irányba tud – ezt nevezik forradalomnak. Ugyanakkor minden jó változás, amit evolúciónak nevezünk, nagyon-nagyon lassan történik. Ne higgy az újoroszoknak, amikor az emberi értékekről papolnak. A keleti gótok kimutatják még a foguk fehérjét.” Az apjának, mint mindig, most is igaza volt. Történelmi hazája kellemetlen meglepetést okozott Nicholasnak – életében először kezdte szégyellni, hogy orosznak született. Azelőtt, amikor az országot Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetségének nevezték, megtehette, hogy nem azonosította magát vele, de most, amikor visszatért korábbi, varázslatos nevéhez, nehezebben lehetett elhatárolódni tőle. Szegény Nicholas a szívéhez kapott, amikor látta a tévében a kaukázusi bombázásokat, és fájdalmasan fintorgott, amikor a részeg orosz államelnök a rémült berlini zenészeket vezényelte. Pedig hát ugyan mi köze neki, a londoni történészprofesszornak ahhoz a testes bácsikához, aki valamikor párttitkár volt? De épp az a bökkenő, hogy ez már nem szovjet elnök, hanem orosz. Hiszen tudni való: adj a dolognak más nevet, és megváltozik a lényege… De hogy az elnök, üsse kavics! Ami a legrosszabb volt az új Oroszországban, az a teljesen megalapozatlan gőg és az illetlen önostorozás lidérces elegye. Ahogy a költő mondta: „Cár vagyok, rab vagyok, féreg vagyok, Isten vagyok.” Meg az örök kérincsélés a fenyegetések aláfestő zenéjére, rozsdás hadászati rakétákat csörtetve! Meg az új elit szégyentelensége! Nem, Nicholas egyáltalán nem kívánt szellemi hazájának földjére lépni, de a lelke mélyén tudta, hogy előbb vagy utóbb nem kerülheti el ezt a találkozást. És titokban készült is rá. Apjától eltérően, aki nem érdeklődött a moszkvai hírek iránt, és máig is „aeroplán”-t és „lutri”-t mondott „repülőgép” és „lottó” helyett, a Fandorin-fi igyekezett „képben lenni” (íme,
még egy kifejezés, aminek hallatán Sir Alexandernek elborult az arca), falta az Oroszországból érkező híreket, próbált ismerősökre szert tenni az Oroszországból érkezettek körében, és egy külön jegyzetfüzetbe írta az új szavakat és kifejezéseket: fullon a makaréna = hangosan szól a zene (ang.+spany. eredetű; Macarena – spanyol táncdal); pörög a biznyák = jól megy az üzlet (az angol „business” és a „pénz” jel. régi népi szlengszó kontaminációja); durrant = ellop, csalással megszerez, és így tovább, egyik oldal a másik után. Nicholas szeretett felvágni ilyen-olyan orosz turistanőcik előtt a kifogástalan oroszságával és a legújabb idiomatikus kifejezések ismeretével. E hölgyikék mindegyike dobott egy hátast a remekül begyakorolt trükkjétől: amikor a két méter magas londoni fiatalember, egy igazi gentleman, aki udvariasság dolgában kenterbe verte bármelyik újorosz arcot, a képére ragasztott idióta mosollyal és kifogástalan választékkal pontosan a kobakja közepén – egyszóval színtiszta Angol Angolovics – egyszer csak azt mondta: „Drága Natasa, pattanjunk el Chelsea-be, van ott most egy zsír buli. Tutkófrankón nyomják a makarénát.” (…) Nicholas úgy döntött, hogy vásárol valamit az állomásbüfében – a menetrendben elvégre az szerepelt, hogy a vonat tizenöt percet áll Nyevorotyinszkaja állomáson (nyilván azért, hogy nyugodtan ki tudjanak szállni a határőrök, a vámosok és az általuk különböző törvényszegések miatt feltartóztatott utasok). Az erszényét a pénzzel, az irataival és a bankkártyáival Fandorine a diplomatatáskájában hagyta, és csak néhány ezerrubelest vett magához – a rigai állomáson már előrelátóan átváltott valamennyi pénzt orosz rubelre. A lépcsőn ülő utaskísérő félrehúzódott, hogy le tudjon menni az utas, és hangosan ásított. Az orosz Fandorinok nyolc nemzedékének sarja e kevéssé romantikus hang kíséretében lépett az aszfalttal borított hazai földre. Balra, majd jobbra nézett. Balra egy megfakult, hosszú transzparenst látott bajuszos, egyensapkás szovjet katonával és fehér felirattal: ÉLJEN A NAGY GYŐZELEM 50. ÉVFORDULÓJA A FÉL VILÁGOT BEJÁRTUK, S HA KELL, MEGTESSZÜK ÚJRA! Jobbra Lenin kis gipszszobra állt ellenzős sapkában, kinyújtott kézzel. Nicholas elcsodálkozott, hiszen az újságokban azt írták, hogy a totalitarizmus minden kultikus emlékművét régen lebontották. Úgy látszik, ez itt valami „vörös szektor”, gondolta a magiszter, és bement az állomásépületbe. Bent olyan szag volt, mint egy mocskos vécében, és a padokon koszos, rongyos emberek feküdtek – bizonyára csavargók. Nicholas röstellte volna alaposabban megnézni ezeket a festői cselkasokat, és azonnal az üvegezett büféhez ment. Ideges felindulásában valami különösen gyalázatos cselekedetre akart vetemedni: megeszik egy hot-dogot, sőt akár egy hamburgert! Ám a tányérokon csak különböző méretű fehérkenyér-szeletek voltak zsíros, fekete kolbásszal, sajtdarabkákkal és aszott halacskákkal. Fandorine megborzongott a barbár szendvicsek látványától. Tekintetét végigfuttatta a
polcokon, és végül így szólt a fáradt, zavaros szemű eladónőnek, aki a pulton mászkáló legyeket bámulta: – Egy joghurtot legyen szíves. Gyümölcsöset. Nem is, inkább kettőt. A büfésnő, föl sem emelve tekintetét, két doboz Tutti Fruttit lökött a pultra (Nicholas rendszerint Danone-t vásárolt, abból is zsírszegényt, minden ízesítés nélkülit, de hát most eldöntötte, hogy ki fog rúgni a hámból), fogta a két ezerrubelest, és a visszajáró apró helyett három megfakult csomagolású nyalókát tett még Nicholas elé. – Már megbocsásson, de ennek a terméknek egy hónappal ezelőtt lejárt a szavatossági ideje – mondta Fandorine, miután szemügyre vette a dobozt. – Ezt a joghurtot nem lehet megenni. Az eladónő ekkor végre a kényes vásárlóra emelte tekintetét, és gyűlölködve ráförmedt: – Huh, hogy mennyire elegem van mindőtökből! Húzzál innen, égimeszelő! Elég bajom van nélküled is. És ezt olyan őszintén, olyan meggyőzően mondta, hogy Nicholas fogta a romlott joghurtot, és zavarodottan elindult a kijárat felé. Az ajtóban valaki megragadta a karját. – Hé, miszter, vona fakk? Fandorine azt hitte, hogy rosszul hallott – ez a visszataszító, szakállas alak, aki leginkább az orosz mesékben szereplő erdei ördögöcskére hasonlít, aligha ajánlhatta fel neki komolyan a szexuális szolgáltatásait. – Ten baksz. Onli ten baksz! A nekszt sztésönig – mutatott az erdei manó a vonatra, aztán valahova oldalra. – Ten baksz! Oldalt, a falnál egy kislány állt – vörös hajú, szeplős, ránézésre biztosan nem több tizenhárom évesnél. Közömbösen nézett a külföldi férfira, megrezgette vastagon kifestett szempilláit, és természetellenesen vörös szájából nagy rágógumi-buborékot fújt. – Uramisten, de hiszen ez egy kisgyerek! – kiáltott fel a megdöbbent Nicholas. – Hány éves vagy, kislány? Jársz iskolába? Hogy tehetsz ilyet? Tíz dollárért! Ez borzalom! A kislány megszívta az orrát, és jó hangosat durrantott a rágógumival, a strici meg vállon lökte a magisztert, és oroszul azt mondta: – Adj érte többet, ha olyan jó szíved van! Fandorine rohant kifelé ebből a bűnbarlangból. – Fakk ju, miszter! – kiáltott utána a szakállas. Ó, borzalom, a vonat már elindult, pedig még nem telt le a menetrendben előírt tizenöt perc! Nicholast páni félelem kerítette hatalmába a puszta gondolatra, hogy itt maradhat ebben a
lidérces Nyevorotyinszkajában, behajította a joghurtokat egy szemetesbe, és rohanni kezdett a lassan távolodó vonat után. Az utolsó pillanatban tudott felugrani a lépcsőre. Az utaskísérő a peronon cigarettázott két magas, kék-fehér melegítős fiatalemberrel. Épp csak egy pillantást vetett a kifulladt angol utasra, és semmilyen érzelem nem tükröződött az arcán a szerencsés visszatérés láttán. „Nem megyek semmiféle Kromesnyikibe – gondolta Fandorine, miközben a fülkéje felé dülöngélt a folyosón –, beszkennelem a végrendelet másik felét, átnézem a Jövevényügyi és a Reiter Prikáz iratait, és azonnal megyek haza Londonba. Három nap. Maximum öt. És Moszkvában se megyek sehová se. Szálloda–levéltár–szálloda – ennyi. Fordító: M. Nagy Miklós
