Bochkor, Gesztesi vagy Árpa? Ki a jobb apa? A könyvből kiderül ez is, és az is, hogy kinek szebb a gyereke, hogyan csajozzunk babával, vagy hekkel és Shrekkel, hogyan riasszuk el az udvarlókat, mire jó a lótejből készült babatápszer, még mire jó a szoptatópárna, vajon a viszki anyatejjel tényleg baileys-ízű, hogyan (ne) szeretkezzünk egy terhes nővel, és hogyan kell kezelni egy hisztérikus nőt? A könyv három ismert közéleti figura apává válását mutatja be a leendő - ám akkor még más szempontok alapján választott- mamák becserkészésétől a lánykérés és esküvő viszontagságain át a terhesség majd a kispapaság örömein és félelmein keresztül. Őszintén írnak az első megdöbbenésről a pozitív terhességi tesztek után, a lelkesedésről, aminek hatására Árpa még kismamafórumok aktív tagjává is válik, a szülés viszontagságairól, és a kisbabák érkezéséről. A babaszobák berendezése külön fejezetet jelent a papák életében, aminek során Árpa tapétacsíkot szögel ragasztás helyett, így állva bosszút a csillagászati összegért, vagy Bochkorék kevéssé szerencsés bútorválasztásáról olvashatunk, amit részben egy kettőszázhetvenezer forintos függönnyel sikerül kompenzálni.
Kipróbálják a csajozást babával, felhívják magukra banki biztonsági személyzet figyelmét high-tech babakocsi összeszerelésével, ami kezdeti stádiumban leginkább vállról indítható rakétának tűnhet. Olvashatunk benne idióta gyerekjátékokról, babakaja kóstolóról, a lázmérés és pelenkázás rejtelmeiről... Mindezt rengeteg humorral fűszerezve, miközben süt róluk a kislányaik iránti elragadtatás és a tisztelet a mamáik iránt, szimpatikussá téve ezt a három vadembert, bemutatva, hogyan szelídítette őket lábujjhegyen járó, a gyermekük legkisebb rezdülésére is érzékenyen reagáló szülővé egy alig több mint három kilós, szuszogó, édes kis csomag.
Kiadó: A2 Media Kft. ©2007
Andinak, Claudiának, Szabinának
valamint Sahó Margitnak és Árpa Katalinnak
© 2007, ÁRPA ATTILA, A2 MÉDIA KFT. www.macsopapak.hu Fotók: KLINSZKY GÁBOR Szerkesztő: SELMECZI VIKTÓRIA Író: TRUNKÓ BENCE Egyéb fotók: SÁROSI ZOLTÁN és a szerzők képei Terjesztő: PÉCSI DIREKT KFT. Kiadja: A2 MÉDIA Kft. Felelős kiadó: ÁRPA JÓZSEF
PR munkák: RE-VANS CONSULTING KFT. Tördelte: CAD BT. Borítóterv: BRITEON COMMUNICATIONS Nyomta és kötötte: KINIZSI NYOMDA KFT., Debrecen Felelős vezető: BÖRDŐS J ÁNOS ügyvezető igazgató ISBN 978 963 06 3320 8 Minden jog fenntartva. Tilos ezen kiadvány bármely részét sokszorosítani, információs rendszerben tárolni vagy sugározni bármely formában vagy módon a kiadóval történt előzetes megállapodás nélkül; tilos továbbá terjeszteni másféle kötésben, borítással és tördelésben, mint amilyen formában kiadásra került.
TARTALOM
Előszó / 8 A visszatérő rémálom / 11 Leszámolás a negyvennégyes tornacsukákkal / 11 Árpával egy jacuzziban / 15 Miért pont Árpa? / 17 Túl a tizenhetedik lyukon / 23 Csajozás Shrekkel / 24 Traktorral Cikolaszigeten / 27 Részeg flört a Hiltonban / 31 Ég a zsír! / 33 Jaguár és partvis / 35 Csajozás hekkel / 37 Csak egy maradhat… / 38 Exek lesztek / 40 Két csaj nélkül Thaiföldön / 43 Két csík, ami megváltoztatott mindent / 47 Öt hónap terhesség / 48 Apám, a diktátor / 49 Cuarentas, a rettegett müncheni maffia / 51 Veszélyesen élni / 53 A halott visszatér / 55 Leánykérés a Mokkában / 58 A csajozás három fázisa / 60 Az esküvő hadművelet / 62 Szex és házasság / 69 Valaki néz / 72 Terhes nőt játszom / 74 Sör a tejben / 77 Lááááány? / 79
Fiam lesz! / 81 Lányom lesz! / 81 Nekem is! / 82 Sex on the bitch / 85 Miért jobb egy lány, mint egy fiú? / 86 Verbális kivégzés / 88 Srácok a hátsó udvarból / 89 Mindennap háború / 95 Gizi néni farcsontja / 97 Megszívatok egy öreg nénit / 99 Bekóstolnak a szvingerklubban / 100 Apás szülés / 101 Hátas az Akropoliszról / 105 A hátralévő életem első napja… / 108 Amira Johanna / 110 Legyen Nóra! / 112 Fura érzések / 115 Az utolsó vacsora, Darwin Elvise és a repülő elefántok / 117 A házi macsó / 119 Függöny a Titanicról / 123 Otthon, édes otthon… / 129 Hekkelt csipes gyerekülés / 130 Bejön a gólya / 132 A légzésfigyelő / 135 Gyerekkütyük / 138 Babakocsi a jövőből / 142 Bankba Bazookával / 143
Tartalom
Tartalom
NASA technológia / 145 Havas babakocsija / 147 Az ördögi kendő / 148 Baby fashion / 149 Darth Vader sisakja / 152 Kancatej / 153 Első Blikkre / 157 Szeged fölött az ég / 182 Megfingatom magam / 188 Audispray / 190 Breki és Schmidt / 192 Pörgés a padlón / 195 A kéz, amely a bölcsőt ringatja / 196 Top sitter / 198 Jó reggelt, Vietnam! / 202 Zongora a nappaliban / 204 Keringő dögkeselyűk / 204 Anyaméh-medve / 206 Talp! Talp! Fül! Talp! Orr! Fül! / 208 Nem játék! / 210 Rolex és pancsoló könyv / 212 Mese a báránysztékről / 213 Shrek apó, a kommandósok és az esti mese / 215 Altató macskakő / 217 Katatón altató / 220 Csajozás babával / 222 Negyed kiló Bepanten / 224 Pálesz a vámosokkal / 228 A lányok mások / 232 Szép a gyerekem? / 234 A Teddy Bear elmélet / 238
Szép baba / 240 Paparazzo / 242 A Sting-szindróma / 244 When Jesus walks… / 248 Keresztelő / 250 Keresztelő / 251 A világ legnagyobb szívása / 252 Fogazás / 257 Fogzás / 260 Hőmérés / 261 A langyos az vajon mi? / 262 Csendesebben vigadjanak / 264 A parkett ördöge / 268 Indigó baba / 270 Marilyn Manson szája / 273 Google / 275 Mit csinálok az örökségemmel? / 276 Zsupsz / 277 A puding próbája / 279 Bababiztos lakás / 284 A hamar járó lányok / 289 Az első szülinap / 291 És ami ezután jön / 298 Ferrarival Tichuanába / 299 Last minute szigetek / 302 Nő vs Anya / 304 Szögre a baseballütővel / 305 Mégiscsak Mexikó / 306 Kisárpa 2.0? / 307 Szex kucsmában / 307 Palackposta 2007. október 10. / 311
ELŐSZÓ …Amikor pár héttel ezelőtt találkoztam Bocsival egy sminkszobában, a szokásos smúzolások közepette szóba került az is, hogy könyvet fognak írni Árpával meg Gesztesivel az apaságuk történetéről. Na, mondom magamnak, már megint valami, amiből hónapokig megél majd a bulvár… Aztán még azt is elmesélte – rendkívül érzékletesen mennyire jól érezték magukat családostul Árpáék birtokán, ahol mint
ELŐSZÓ
valami nagy olasz család, papák, mamák és babák egymást túlharsogva örültek egymásnak, a jó időnek, és annak a puszta ténynek, hogy élnek. Bevallom, ez tetszett… Ekkor határoztam el, hogy mostantól nekem is keresnem kell a hozzám hasonló kisgyermekesek társaságát, de ebből könyvet írni…? Azt azonban álmomban sem gondoltam, hogy az elsők között lehetek, akik elolvassák, amit ez a három ismert és méltán népszerű „macsó” összeirkált.
Nos, szerintem újraértelmezték a macsóság fogalmát. Csupa szerethető, szórakoztató, esendő, édes pasi, akik ráadásul még nagyon szellemesen is fogalmaznak… Mi kell több a sikerhez? Ki ne hatódna meg Árpa elszántságán, amivel Szabinát próbálta meghódítani, vagy ki ne látná maga előtt Bochkor arcát, amikor pozitív lett Andi tesztje, az meg már csak hab a tortán, ahogyan Gesztesi a reggeli rituáléba avat bennünket. Most már csak az lenne még érdekesebb, hogy a fent említett uracsok oldalbordái miként kommentálják a leírtakat. Hölgyeim! Megérett az idő a válaszcsapásra. Kíváncsian várom, hogy ti hogyan láttátok mindezt női szemmel! Jöhetnek a „macsómamák”!
Szulák Andrea
ÁRPA ATTILA
A VISSZATÉRŐ RÉMÁLOM Van egy visszatérő rémálmom. Ötvenéves vagyok. Kiemelt budai lakóövezetben épült villám szolid eleganciával berendezett hálószobájában ébredek. Feleségem békésen álmodik mellettem, a kertész már matat a kertben a lehullott levelekkel, korai munkakezdését a roló résein át beszűrődő hajnali napfény erősen indokolja. Elsimítom selyempizsamám ráncait, ötvenedik születésnapomra egyetlen kislányomtól kapott vicces micimackós mamuszomba bújok, és hónom alatt a GQ legfrissebb számával a fürdőszoba felé indulok. Amira szobájának ajtaja résnyire nyitva, bentről békés szuszogás hallatszik. Alszik a drága. Ez a nap is tökéletesen kezdődik – gondolom álmomban – és a fürdőszoba kilincsére teszem a kezem. Ebben a pillanatban valaki lehúzza bent a vécét. Villámgyorsan számolok. Szabina a hálószobában. Amira az ágyában. Kertész a hátsó fertályon. Én meg még nem vagyok bent ugyebár… Mi az isten? Ajtó nyílik és megjelenik egy pattanásos, árnyékbajszos, borzas hajú csávó a kedvenc fürdőköpenyemben. Ásít, a seggét vakarja, majd bizonytalanul elvigyorodik és erősen mutáló hangján csak ennyit mond: Jó reggelt, papa. Jani vagyok! A lánya pasija! Üvöltve ébredek. Jeges izzadságtól csatakos trikóban. Szabina rémülten tekint rám: Mi baj, kicsim? Megint AZT álmodtad? Rettegek ettől a naptól, pedig minden bizonnyal előbb vagy utóbb be fog következni. És addigra nekem készen kell állnom!
LESZÁMOLÁS A NEGYVENNÉGYES TORNACSUKÁKKAL Ezt a könyvet két okból írom. Az egyik az, hogy a most még pelenkában ordítozó, tizenöt év múlva viszont az említett pihebajszot viselő szarjancsik elolvassák, mielőtt a lányommal akarnak kezdeni. A másik pedig…
ÁRPA ATTILA
mondjuk úgy: pszichés indíttatás. El kell mondanom, hogy mit gondolnak azok a
ÁRPA ATTILA
pasik, akik úgy érzik: azzal, hogy lányuk született, mindent vissza fognak kapni a sorstól. Először is kezdjük azzal, hogy amikor kiderült, gyerekem lesz, azonnal egy tökös kiscsávó jelent meg előttem. Vagány srác, nagydumás, bunyós, pont úgy néz ki, mint én. Hasonlóképp az amerikai családi mozikon szocializálódott férfitársaimhoz én is láttam magunkat, ahogy amerikai focimeccsre megyünk, ahol együtt üvöltünk a közös kedvenc csapatunknak, és együtt zabáljuk le magunkat ketchupben tocsogó hotdoggal, baseball-labdát dobálunk a hátsó kertben, és amikor bezúzzuk a szomszéd „morcos bácsi” ablakát, együtt menekülünk röhögve. Saját készítésű műléggyel nyomulunk pisztrángra a patakparton, majd hazafelé beugrunk a csarnokba, hogy anyának azt hazudjuk, hülyére fogtuk magunkat. Megjelentek előttem kisméretű elektromos Harley motorok, amivel lehet kergetni a csajokat a sarki játszótéren, és egy hangulatos söröző kerthelyisége is felrémlett, ahol majd az első sörünket isszuk meg együtt. Megjelent pár üvöltő lányos apuka, akik a házunk előtt hőbörögnek, hogy „kinyírunk titeket, ti gengszterek”, és tökéletesen elképzeltem azokat a húsz alatti csajokat, akik a fiam társaságában jönnek majd hozzánk, és akiknek én is fogok tudni majd mit mesélni a fiatalkorom komolyabb kalandjairól, esetleg kilátásba helyezve egy hosszú hétvégét a családi birtokon. Idilli életünk szerves részét képeznék a negyvennégyes büdös tornacsukák, széthagyott alsógatyák, megszáradt pizzák az ágy alatt, plafonról himbálódzó bokszzsákok, pucér csajos képek az ágy fölött és rongyosra olvasott autósmagazinok. Ő lenne a tökéletes Árpa… Lehet, hogy hülyén hangzik, de van egy evolúciós elméletem ezzel kapcsolatban, amely sok hasonlóságot mutat a Terminátor-filmek vezérfonalával. Nagyapám volt az alappéldány. A prototípus. Kezdetleges fejlettségi szinten mozgott, de azért már elég kemény legény volt. Azután jött a fejlettebb modell, már jobb cuccokkal felszerelve, de azért annak is voltak hiányosságai. Ez lenne apám. Róla még később sok szó fog esni. Az aktuális csúcsmodell jómagam volnék. Ezt még nem sikerült felülmúlni senkinek. Viszont ha lenne egy fiam, ő lenne a legyőzhetetlen gépezet. A fejlettség legmagasabb fokát képviselné. Egy igazi harci gép. A tökéletesség mintapéldánya. Száz szónak is egy a vége: hajszálra pontosan
ÁRPA ATTILA
olyan fickót képzeltem el magamnak, akitől most meg kell óvnom a lányomat!
BOCHKOR GÁBOR
ÁRPÁVAL EGY JACUZZIBAN Ennek a könyvnek az ötlete egy napsütötte vasárnap délelőtt pattant ki Árpa fejéből. A dolog a következőképp történt. Attila, Szabina és Amira Nóri születése után három héttel meglátogattak minket. Igazából babanézőbe jöttek, de a családi programból hamar klikkesedés lett, ami úgy nézett ki, hogy Attila és én a jacuzziban ültünk néhány whisky társaságában, Szabina, Andi és a lányok pedig a konyhában beszélgettek arról, hogy melyik fejőgép a jobb. Idilli volt a hangulat, egészen addig, amíg ki nem fogytunk az italokból és be nem szóltam a konyhába a babafigyelő rádión keresztül, hogy szeretnénk kérni még két whiskyt, egyiket jéggel, a másikat tisztán. A babafigyelőnek az a nagy előnye, hogy hasonlóan a rádióhoz mindössze egy irányban teszi lehetővé a verbális kommunikációt. Azaz a csajok hallották, hogy mit kérünk, de visszaszólni nem volt lehetőségük. Ez azért van, hogy ha az ember rendeltetésszerűen használja ezt a kütyüt, akkor ő hallja a babát, de a baba nem hallja őt. És ez így is van rendjén, mert baromira nem lenne jó, ha a gyerek egyik éjjel arra kelne, hogy apuka üvölt a nappaliban, hogy góóóóól, hogy egyéb hangokról ne is beszéljek. A whisky helyett Szabina jött ki a kertbe és iszonyatosan letolt minket, hogy mekkora macsó farkaknak képzeljük magunkat! Andi pár hete szült császárral, még be sem gyógyult a seb, ő meg éppen szoptatni készült. Mondom: még mindig jobb, ha ők hozzák ki az italokat, mintha mi caplatunk végig a lakáson vizes lábbal. Mert akkor még fel is kellene mosniuk. Ez csak olaj volt a tűzre, kaptunk még egy kört a „macsó barmok” dumából, majd Szabina visszavonult. Whisky sehol. Fasza! Attila viszont vigyorog, mint akinek még mindig tele a pohara. Kérdezem, hogy mi a francnak örül annyira, most mehetek be a piáért. Árpa ekkor körvonalazta a projektnek a tervét, ami a Szabinával folytatott egyoldalú vitám közben öltött formát a fejében: mi lenne, ha írnánk egy könyvet arról, hogy milyen macsópapának lenni? Rögtön felhívtam a figyelmét arra, hogy ami itt most történt, az nem feltétlenül a macsóság csimborasszója. Az utóbbi szót nem
BOCHKOR GÁBOR
értette, úgyhogy vacakoltam vagy öt percet azzal, hogy lefordítsam neki németre a csimborasszót, kábé olyan sikerrel, mintha egy bronzkorból érkezett harcosnak próbálnám megvilágítani a trolibusz működésének alapjait. Az még macsó dolog lehet, hogy ülünk a pezsgőfürdőben és bébifonon piát rendelünk a csajoktól, de az már nem, hogy egy szoptató anya letol minket, mint egy tiroli gatyát, pia meg sehol. De…, de jó ötlet lesz ez. Itt vagyunk mi ketten, akikről él egyfajta kép az emberek agyában. Ezt kellene meglovagolni azzal, hogy a csajozós pasiknak lányuk született és most visszakapnak az élettől mindent, amit a női nem legnagyobb bosszúságára elkövettek. Na? Mit gondolok erről? Azt gondoltam, hogy Attila teljesen feleslegesen köti az ebet a karóhoz. Utóbbi beszólásomat megint egy ötperces magyarázat követte ebekről és karókról, illetve olyasmiről, amit mögöttes jelentésnek nevezünk. Attila viszont egy erőszakos srác, nem tágított, nyomta ezerrel az ötleteket. Írjunk arról, hogy mekkora baromságokat csináltunk, amikor gyerekholmikat kellett beszerezni, hogy viselkedtünk friss apaként, mekkora lúzerségeket követtünk el, miközben azt hittük, hogy urai vagyunk az új helyzetnek. Szó szót követett, majd rettenetes macsóságomról tanúbizonyságot téve egy frottírtörülközőben gondosan megtöröltem a lábamat és belopóztam egy újabb üveg italért, mert az kell az agyaláshoz. Mire a felét megittuk, már tele voltunk történetekkel. Árpa csak annyit mondott: na látod b... meg. Ezeket kell leírni! És akkor talán az újságírók is békén hagynak egy időre, mert minden, amit tudni akartak, benne lesz ebben a könyvben. Na, ez elgondolkodtatott. Erősen. Tudniillik attól a naptól kezdve, hogy megszületett Nóri, a kislányom, gyakorlatilag heteken keresztül képtelen voltam levakarni magamról az újságírókat, akik hol kedvesen, hol pedig agresszív módon afelől érdeklődtek, hogy milyen érzés apának lenni. Akinek már van gyereke, pontosan tudja, hogy ez egy olyan kérdés, amire nem lehet úgy válaszolni, hogy abból kijöjjön egy komplett cikk. A válasz ugyanis annyi, hogy baromi jó. Ezzel persze egy pletykalapnál dolgozó béríró soha nem éri be, és akkor jönnek az olyan kifejtős kérdések, miszerint milyen érzés az, hogy a négyes metró egyik fúrópajzsa után valaki mást is elneveznek rólam. És ez még a szolidabbak közül való volt. Tényleg hetek kellettek ahhoz, hogy így vagy úgy, de kielégítsem a
BOCHKOR GÁBOR
kíváncsiskodókat. Amikor már az ívhegesztők évente megjelenő szaklapjától is bejelentkezett egy úriember, hogy szeretné, ha a következő számuk címlapján én lennék látható, egyik kezemben újszülött lányommal, a másikban pedig egy hegesztőmaszkkal, elhatároztam, hogy véget vetek az egésznek. Na, ekkor jött elő Árpa a jacuzziban az ötletével. Attila már írt könyvet, volt némi tapasztalata, szerinte az működik a legjobban, ha azt írjuk le, ami van. Mondom neki, hogy ezt nevezik igazságnak. Ja! Be kell vállalni mindent. A szívásokat és a sikereket egyaránt. És mennyivel jobb egy ilyen, mintha azok az emberek, akik tényleg kíváncsiak a sztorinkra, tőlünk hallják azokat, nem pedig különféle bulvárlapok torzított tükrén keresztül. Egy ilyen könyvben le lehet írni azt is, amit mondjuk nem igazán akartunk „lenyilatkozni” ide vagy oda. Nem tudom, hogy Árpa volt-e vagy a whisky, de meg lettem győzve. Nem mondom, hogy egymás kezébe csaptunk, mert az elfogyasztott italmennyiség erősen akadályozott abban, hogy kezemmel eltaláljak egy nagyméretű, de bizonytalanul mozgó valamit, ami Árpa tenyere volt. Mindenesetre igent mondtam.
MIÉRT PONT ÁRPA? Árpával való barátságunk csupán pár évre nyúlik vissza, még azokba az időkbe, amikor Attila az RTL Klub kreatív igazgatója volt. Talán azért is maradt meg ez a barátság, mert első tévés kudarcaim nem feltétlenül az ő nevéhez kötődtek. Úgy tíz évvel ezelőtt történt az eset, abban az időszakban, amikor a kereskedelmi televíziók beindultak Magyarországon. Ekkor Borossal már egy jó ideje csináltuk a közös reggeli műsorunkat, meglehetősen nagy sikerrel. Egyik nap felhívott a TV2 valamelyik vezetője, hogy mi lenne, ha a televízióban is csinálnék egy olyan baromi jó műsort, mint a Cappuccino – ahogy abban az időben a másik csatornán nevezték a reggeli show-t. Jó kis ötlet, mi? Mondom: baromi jó ötlet, de nem ártana, ha felmérnék a televízió és a rádió adta műfaji lehetőségek közti
BOCHKOR GÁBOR
különbségeket, mielőtt döntenek egy ilyen horderejű kérdésben. Mert ugyebár a rádióban nincsen kép. A tévében meg van. Ez pedig felvet pár koncepcionális kérdést, amelyek jóval túlmutatnak azon, hogy milyen jó fej Boros meg Bochkor és milyen jókat lehet velük röhögni. Megdönthetetlen érveim súlya alatt megrogytak és hajlandónak mutatkoztak arra, hogy leendő közös műsorunk alapjait közösen rakjuk le. Össze is kalapáltunk egy meglehetősen jó formátumot, egy talk-show jellegű műsort, amiből készült is egy pilot, magyarán próbaadás. Ezt később a csatorna bemutatta egy próbaközönségnek is, és a rendkívül pozitív visszajelzések végképp meggyőztek mindenkit arról, hogy jó irányban gondolkodunk. Ekkor kaptuk meg azt a szerződést, amit végül is nem írtunk alá. A megállapodástervezet ugyanis körülbelül annyi jogot hagyott meg nekünk, aminél még Spartacus is többel rendelkezett, miután a rómaiak leverték a rabszolgalázadást. Az ügy érdekessége az volt, hogy Attila apja, Joschi Árpa is ott volt a tárgyaló felek közt és vele sem volt könnyű dűlőre jutni. Joschi akkoriban a TV2 gyártási igazgatója volt és az a legenda járta róla, hogy nem csak azok rettegtek tőle, akik pénzt akartak kérni tőle, hanem azok is, akik hoztak neki. Lényeg, hogy a szerződést nem írtuk alá, mondván: nem akarunk mindenáron tévézni, és nem megyünk bele olyan feltételekbe, amelyekkel nem tudunk, és nem kis akarunk egyetérteni. A döntés után mindössze egy nap telt el és már hívott is a kisebbik Árpa, hogy beszélnünk kell. Máig nem tudom, mi okozza a belső hírek hangsebességszerű terjedését ebben a szakmában, lényeg, hogy Attila már tudott a döntésünkről és behívott minket egy megbeszélésre. Akkoriban két dolgot lehetett Árpáról tudni. Az egyik az, hogy töri a magyart, a másik pedig az, hogy whiskyt iszik tárgyalás közben. Mind a kettő igaz volt. Attila nem kérdezett semmit arról, hogy mi hiúsította meg a konkurenciával kötendő megállapodásunkat, hanem egész egyszerűen felajánlott nekünk két műsort. Az egyik volt a Csíííz, a másik pedig a Kész Átverés show. Az előbbihez semmi kedvem nem volt, mert nem szerettem volna nem vicces felkonfokat mondani nem vicces bejátszások között.
BOCHKOR GÁBOR
A Kész átverés már jobban illett ahhoz a figurához, amit én képviselek ebben a hazai Lilliput Hollywoodban – hogy Fridi egyik örök érvényű kifejezését használjam. Igaz, hogy valahol sztárok is vagyunk – ha elfogadjuk, hogy ez a szó Magyarországon az „ismert ember” szinonimájaként van használatban, de ugyanakkor alulfizetett sakkfiguraként kezelnek minket. Árpa viszont teljesen jól állt a dologhoz. Átbeszéltük, mi mit szeretnénk és azt is, hogy ők hogyan képzelik el az együttműködést. Az, hogy nem mindenben értünk egyet, hamar látszott, viszont arra is rájöttem, hogy Attilával végül is egy hullámhosszon vagyunk. A gyökereink is hasonlóak voltak, mivel én is Németországban nőttem fel, én is onnan hoztam a médiával és ezzel az egész világgal kapcsolatos ismereteimet. Attila pedig nem volt az a kőkemény macsó, amiről manapság az újságokban lehetet olvasni. Ez az imázs egy tudatos, jól átgondolt stratégia volt a részéről, és rendszeresen ki is használta mind a csajozásban, mind pedig a tévézésben. Közben pedig adta a pókerarcot és az ember elsőre nem tudta, hogy most komolyan gondolja-e a dolgot vagy sem. A lényeg az, hogy Attila pontosan tudta, hogy kell minket kezelni. Erre állati jó példa a Kész átverés egyik első forgatása. A felvétel előtt néhány órával megjelent egy ruhás csajszi pár rettenetes szereléssel, amiket már korábban is kiszúrtam az öltözőben, de eszembe nem jutott, hogy esetleg én leszek az, akinek ezeket fel kell vennem. A dizájn valahol a boogie nights stílusa és a hetvenes évekbeli táncdalfesztiválok jelmezeinek színvilága közötti szűk mezsgyén mozgott. Mondom a csajnak, hogy nézd, a dolog egyszerű, én ezeket nem veszem fel, az tuti. Az arrogáns hölgy visszakézből rám förmedt, hogy miért, én miket szoktam hordani. Mondom, ha már így rákérdeztél, Armanit. A csaj szemében a mindent elsöprő gyűlölet szikráját láttam megcsillanni, és tudtam, hogy még egy pillanat, és kimondja azt a mondatot, amelyben egyszerre fog szerepelni a seggem és az Armani öltöny, valamit egy tanács, hogy melyiket melyikbe dugjam. Ebben a pillanatban lépett be Attila, az egyetlen ember a környezetemben, aki megértette, hogy ha én azzal, amit csinálok, elérek egy bizonyos szintet, és veszek magamnak egy Versace vagy Armani öltönyt a szürke hétköznapokra, akkor baromira nem akarok szarabbul kinézni egy olyan
BOCHKOR GÁBOR
helyzetben, amelyben sokkal inkább a figyelem középpontjában vagyok, mint mondjuk egy hétvégi bevásárlás során az Interspar macskaeledeles részlegén sündörögve. Árpa csak annyit kérdezett, hogy van-e márka, amihez ragaszkodom. Mondom: nincs, de joggal várom el a stylisttól, hogyha engem kell öltöztetnie, ne a fóti filmgyár jelmezkölcsönzője legyen már az egyetlen hely, ahol körülnéz. Hogy Árpa mit gondolt ott és akkor, nem tudom, mert szűkre húzott szemében csak a saját felháborodott képemet pillantottam meg, érzelmek nem nagyon jöttek elő. Mindenesetre a helyzetet megoldotta, pont úgy viselkedett, mint egy fejlett ország menő televíziójának profi producere. És mint ilyen, itthon ritkaságszámba ment.
Amikor úgy hozta a sors, hogy az RTL-től is meg kellett válnunk, Attila szintén korrekt módon intézte az ügyet. A Kész átverés eleve kifutásra volt ítélve, vagy épp velünk akarták kifuttatni, nem tudom, azt viszont már korán látni lehetett, hogy nem együtt fogjuk ünnepelni a századik adást… akkoriban ismét megkeresett minket a TV2 és egy ellenállhatatlan ajánlatot tett. Felhívtam Attilát és megmondtam neki, hogy váltani szeretnénk. Oké, akkor találkozzunk kettesben és beszéljük meg a dolgot. Konkrétan nem kérdezett rá, de megpróbálta kipuhatolni, hogy milyen nagyságrendű az összeg, amit a konkurencia ajánlott. Megmondtam neki. Nem volt kevés pénz, akkora tételről beszéltünk, amit az RTL-nél három év alatt kerestem és a TV2 fél évre kifizetett volna. Ez még akkor is megéri, ha a velünk tervezett műsoruk pár hónap alatt befuccsol. Attila nyíltan és őszintén megmondta, hogy ennyit ők soha nem fognak tudni fizetni, és szerinte is el kell fogadnom ezt az ajánlatot.
BOCHKOR GÁBOR
A vezetőség felé még tartotta az arcát, igyekezett engem színleg visszahúzni, de mindketten tudtuk, hogy miről is van szó valójában. Ettől a naptól kezdve nemkívánatos személyiséggé váltam az RTL-ben. Árpával viszont megmaradt az azóta is tartó baráti viszony. Attila egy nagyon különleges figura, akit teljesen máshova pozícionál a közönség, mint ahova kellene. De ez mondjuk minden sztárnál így van. Ő viszont azért különleges, mert hivatali munkásként ért el celeb státuszt, úgy lett sztár, hogy nem volt mögötte sztártermék, mint mondjuk egy zenésznél vagy egy filmszínésznél. És ez ritka.
GESZTESI KÁROLY
TÚL A TIZENHETEDIK LYUKON
Nem sűrűn szoktam magammal vinni mobiltelefont a golfpályára, de aznap mégis nálam volt, így történhetett meg, hogy Attila pont a tizennyolcadik lyuk előtt hívott fel, miközben azt a meglehetősen bonyolult kérdést próbáltam eldönteni, hogy a négyes vagy az ötös vasat válasszam a következő ütéshez. Árpa szokásához híven rögtön a lényegre tért és közölte velem, hogy épp egy jacuzziban ülnek Bochkorral. Mondtam, hogy nagyon megtisztelő a bizalma, és valóban örülök annak, hogy habár ismeretségünk nem tekint vissza hosszú múltra, mégis engem választott, amikor ezt a bizalmas tényt közölni akarta valakivel. Már elköszönésre fordítottam a beszélgetés fonalát, amikor Attila sietve felvilágosított, hogy természetesen nem ezért hívott. Ez csak egy mellékkörülmény. A lényeg az, hogy kitaláltak egy könyvet, amiben macsópapák fognak szerepelni, olyan csajozós figurák, akiknek lányuk született és így sanszos, hogy visszakapják az élettől az eddigi dolgokat. Felhívom a figyelmet, hogy itt most nem a terjedelem érdekében igyekszem rövidíteni, ez a mondat szó szerint így hangzott el. Kértem Attilát, hogy mielőtt ütnék, mondja már el, hogy mit ért a macsó alatt. Kis csend a vonal másik végén, mire rájöttem, hogy Árpa nem tudhatja, hogy éppen golfozom, így ezt a mondatomat akár nyílt fenyegetésnek is érezhette. Így volt-e vagy sem, mindenesetre sikerült megtudnom, hogy a macsó Attila – vélhetően a szlengszótárból szerzett – definíciója szerint egy jóképű pasi, aki falja a nőket, ezerrel pörög, bulizik, sportkocsival jár, szórja a pénzt, falja a nőket (ez már volt, de nem akartam szólni) és ilyesmik. Arról már végképp letettem, hogy a beszélgetés közben képes leszek a megfelelő vasat kihúzni az ütők közül, így rászántam az időt arra, hogy pár kérdést feltegyek. Először azt tudtam meg, hogy hárman leszünk a könyvben. Ő, Bochkor Gábor és én. Oké. Akkor nézzük meg, ki mekkora macsó! Árpa ugyebár minden páratlan héten legalább kilencszer szerepel a különféle bulvármagazinokban, általában a fent körülírt típusnak
GESZTESI KÁROLY
megfelelő megjelenéssel. Hol egy negyvenmillás sportkocsi mellett, hol egy Playboy-rendezvényen különféle modellekkel körül véve, hol pedig valami új műsor produceri székében ülve, esetleg teljes páncélzatban egy amerikai focimeccsen. Sokszor mindezt együtt. Állandóan a figyelem középpontjában van és erre rá is csavar. Abból is képes hírt csinálni, hogy ellopták a Harleyját. Bochkor dettó. Kétmillió embert röhögtet reggelente, egy leszerelt vadászgéppel száguldozik az ország felett, Armaniban alszik, és már az összes csaj megvolt neki a Story magazinból. Ehhez képest én? Vidéken lakom, van három fiam és egy lányom, egy szolid terepjáróban ülök és szabadidőmet nem medencés partikon és jachtos bulikon töltöm, hanem a haverommal – aki már baromi türelmetlen miközben golfozom és fröccsözöm. De Árpa nem engedett, addig nem nyugodott, amíg meg nem ígértem neki, hogy rászánom az egyik estémet és akkor majd békés körülmények között beszélgetünk az ötletéről. A telefont letettem, majd egy igazi macsós svunggal elszúrtam az első ütést.
CSAJOZÁS SHREKKEL Attila, ígéretéhez híven, már másnap kijött hozzám és én annak érdekében, hogy bebizonyítsam, mekkora macsó vagyok, felkötöttem a pöttyös kötényemet és megfőztem a kedvenc csülkös pörköltemet. Tarhonyával. Árpa igazi macsó módjára fél órát késett, a röfögő Harleyját a garázsajtó elé állította és belépett családi hajlékomba egy szakadt farmerban, borostásan, Orange County pólóban, kezében egy üveg gyakorlatilag beszerezhetetlen whiskyvel. A közepesen sem macsós megjelenésemen gond nélkül átsiklott, és szinte azonnal a lényegre tért. Mondta, hogy utánam nézett és ne aggódjam, pont ilyen egy macsó. Mondom, oké, ő már csak tudja. Persze nem is nagyon akartam ágálni, mert az ötletét jópofának tartottam, és ha tényleg utánam nézett, akkor tudnia kell, hogy mindenféle marhaságban szívesen benne vagyok.
GESZTESI KÁROLY
Első kérdése az volt: milyen trükkel szoktam csajozni? Ki kellett ábrándítsam, hogy tekintettel a boldog és harmonikus családi életemre, momentán sehogy, de ha nagyon érdekli, elmondok neki egy olyan módszert, amit soha senki ebben az országban ne fog tudni utánam csinálni. A vicc csak az, hogy én is csak nem rég jöttem rá arra, hogy micsoda félelmetes fegyver van a kezemben. A következő helyzetet kell elképzelni. Menő férfimagazin zártkörű bulija, komoly rongyrázás, pazar környezet. A szervezők kitettek magukért, meginvitáltak mindenkit, aki valaha is szerepelt a Story magazinban, tekintet nélkül arra, hogy ő maga a valaki, vagy ő csak a valakiknek a valakije. Engem is meghívtak, azzal áltatom magam, hogy az első kategóriába való tartozásom jogán. Egy kis szöveget kellett mondanom, jellemző rám is és az alkalomra is, hogy már azt sem tudom, hogy mit is pontosan. Azt hiszem, megnyitottam vagy átadtam, azt is nagyon feszített tempóban. Esti rendezvénytől lévén szó tényleg csak öt percre ugrottam be, mivel szerettem volna minél előbb hazaérni Claudiához és Pankához. A dologhoz tartozik, hogy az egy főre eső jó csajok számában semmilyen más buli nem vetekedhetett ezzel a rendezvénnyel, még akkor sem, ha intergalaktikus méretekben gondolkodunk. Elképesztő, hogy mi volt ott! Aki ismer, tudja, hogy a női nem a gyengém, mindenféle külső megjelenésbeli megkötés nélkül úgy, ahogy van, az egész, de ilyet még nem láttam. Fürtökben lógtak mindenütt a bikinis vagy estélyi ruhás csajok, már az is tök mindegy volt, hogy melyik a hosztesz és melyik a vendég. A szerepem végeztével már mennék is kifelé, amikor észrevettem, hogy a kijáratnál egy tizenöt főből álló hölgykoszorú vár. Legmerészebb álmomban sem gondoltam volna, hogy engem szúrtak ki, mert az örök szabályok szerint ahol rengeteg a jó nő, ott rengeteg a hozzájuk passzoló pasas is. Nem mintha bármikor is megnéztem volna férfitársaimat olyan szemmel, mint a nők szokták, de ha megtettem volna, akkor hamar jutottam volna olyan eredményre, ami a kigyúrt pasiknak nagyon is kedvére való. Tényleg szoborszerű figurák voltak, a chippendale műfajtól egészen a méretes öltönyös juppikig. Egyszóval az összes csilivili csaj megtalálta volna a párját, ha nagyon akarják, de ez a tizenöt engem várt! Szabályszerűen elállták az utat. Először az jutott eszembe, hogy a rendezvény szervezőjének az ajándékát tisztelhetem bennük, de ennek még
GESZTESI KÁROLY
a gondolatát is idejekorán elhessegettem, mondván: úgysem tudnék élni az alkalommal anélkül, hogy a másnapi újságokban ne jelenne meg rólam vagy hetven fotó különféle félreérthető helyzetben. A csajok körbevettek és a legbátrabb közülük odajött és lesütött szemmel, szégyenlősen megkérdezte, hogy nem mondanám-e azt, hogy SZAMÁR! Na mondom, én leszek a világtörténelem első figurája, aki SHREKként fog felszedni tizenöt bombázót azzal, hogy a fülükbe súgja, hogy SZAMÁR! Csak egy percig haboztam, mert annak ellenére, hogy egy csomó gyerek kéri tőlem ugyanezt az utcán, most egy kicsit zavarban voltam. Tizenöt csillogó szempár nézett rám. Javasoltam, hogy jöjjenek közelebb, mert ezt még a kissrácoknak is csak súgva szoktam mondani. Tizenöt szöszi fej hajolt hozzám közel és én, elővéve SHREK legbúgósabb hangját, közöltem velük, hogy SZAMÁR. Halk sikongás és vihogás nyugtatott meg arról, hogy sikerült hoznom a formámat. Ennyi. A plátói gangbang után hazafelé végig csak azon járt az eszem, hogy mi a francnak tépem magam gyúrótermekben, ha SHREK-ként én lehetnék az ország első számú Casanovája. És a nyomomba se érne senki! Mármint a rajzfilm-szinkronhangok terén, mert persze azzal is biztosan fel lehetne szedni csajokat, hogy én vagyok a kis Vuk vagy Némó, esetleg Hapci, de az eredmény tekintetében ezeknél nincs semmi garancia… Habár azt is el kell ismernem, hogy egy ismerősöm határozottan jó eredményeket volt képes felmutatni, mint rajzfilm-autó a Verdákból. Árpa bevallotta, hogy ezzel ő sem nagyon tudna versenyre kelni, legyen ez a beugróm, sztorim a buliba és akkor mehet a szekér. Sokat nem kellett győzködnie, igent mondtam, amely döntésemben nagy szerepe volt a Szigetközben kilátásba helyezett gombásvelős csülökpörköltes bulinak, amiről Bocsi be fog számolni.
GESZTESI KÁROLY
BOCHKOR GÁBOR
TRAKTORRAL CIKOLASZIGETEN Árpa a megállapodásunkat úgy pecsételte meg, hogy már másnap megjelent az egyik bulvárlap címoldalán a matchbox méretű betűkkel beharangozott hír: Árpa könyvet ír a macsópapákról. Ebből azt is megtudtam, hogy harmadik társunk a jóban Gesztesi Karcsi lesz, akinek macsópapás sztorijaihoz Panka lánya szolgáltatja az alapokat. Az, hogy Karcsi miként került képbe, már elmondta, és szerintem is kifejezetten jó ötlet volt Attila részéről Gesztesi felkérése. A munkafolyamat kezdetén volt először alkalmam testközelből figyelni, hogy Árpa miként dolgozik. Nem szeretnék sok műhelytitkot elárulni, csak a lényeget, mégpedig azt, hogy minden egyes munkafázist buli előzött meg, vagy maga a buli volt az adott munka. A könyv szerkezetének felépítését például egy velős, gombás csülökpörköltfőzéssel egybekötött szigetközi hétvége jelentette, ahol annyi ital fogyott, amiben egy kisebb formátumú jet-ski versenyt is meg lehetett volna rendezni, természetesen mesterséges körülmények közt. Attiláéknak ugyanis van egy házuk egy kis Duna-holtág mellett, ide szokott visszavonulni, ha valamin nagyon törni akarja a fejét, és ide hívott meg mindannyiunkat asszonyostul, gyerekestül. A digitális diktafon pirosan világító REC gombjának sejtelmes fényében végigdumált első éjszaka egészen szürreális módon folytatódott, miután felkelt a nap. Jó szokásomhoz híven fél ötkor ébredtem és kihasználva a falusi környezet adta lehetőségeket, valóra váltottam régóta dédelgetett álmom és rettenetesen durván felébresztettem egy kakast. Ott húzta a lóbőrt a szomszéd kertjében lévő ól tetején, és csak a hangos pisszegésemre, illetve a lusta kakastársadalommal kapcsolatos válogatott verbális atrocitásaimra ébredt fel. Rémült kukorékolása, amelybe a megalázottság felhangjai is belevegyültek, felriasztotta a szomszéd embert is, aki nyilván azt hitte, rosszul lát. Egy baromi ismerős fazon – aki állatira hasonlít egy
BOCHKOR GÁBOR
bizonyos Bochkor Gáborra – áll a kerítés mellett és ébresztgeti a baromfiudvar urát. A nap folytatása méltó volt a kezdéshez. Attila apja ugyanis előhozta a pajtából azt a békebeli traktort, amelyért minden bizonnyal sírva könyörögne a Mezőgazdasági Múzeum igazgatója, és bejelentette, hogy most traktorozni fogunk menni. A vezetéshez szükséges berendezésekből egyedül a kormány volt ismerős, de akkor előkerült Attila és közölte, hogy semmi gond, ő tudja ezt vezetni. Aggodalomra csak az adott okot, hogy Attilának a puszta járással is küzdenie kellett, viszont megnyugtató volt az a mozdulat, amellyel a motorháztető alá nyúlva valamilyen kampó kiakasztásával beröffentette a motort. Kulcs nélkül is indul? – kérdeztem. – Igen – válaszolta Attila különben nem került volna hozzánk! Úgy döntöttem, hogy utóbbi megjegyzését tréfának veszem. A motor dübörgésére Gesztesi Karcsi is előkerült, mondván: hirtelen az az érzése támadt, hogy már ősz van, és most kezdik forgatni azt a háborús filmet, amiben egy harckocsizó hős szerepét ígérték neki. Most, hogy mindhárman összesereglettünk, kiderült, hogy én vagyok a legjobb állapotban, nekem kell vezetnem a traktort. Joschi még indulás előtt mindenkinek a fejébe nyomott egy szalmakalapot, mondván: első a biztonság. Nem szeretné, ha báj esetén megsérülnénk. Nem tudtam, miféle baj érhet három csatakmásnapos Story magazin-hőst egy ősöreg traktoron, de azért voltak elképzeléseim. Mire idáig jutottunk, a hirtelen felvetődött program előkészítésében már a csajok is előkerültek, karjukon lányainkkal ők is kijöttek a csűrbe, hogy megnézzék, miként indul a három macsó utolsó útjára egy világoskék traktoron. Andi aggódó arccal még megkérdezte, hogy hol keressen minket, ha baj van, mire Joschi megnyugtatta, hogy csak ide megyünk Cikolára, beugrunk a böllér kocsmájába egy felesre. Nem tudom, hogy ezt megnyugtató válasznak tudták-e be vagy sem, a következő megjegyzéseket ugyanis elnyomta a motorból feltörő iszonyatos robaj, amit annak tulajdonítottam be, hogy megnyomtam valami gombot, amiről azt hittem, hogy az ülésfűtés. Traktort vezetni nagyon jó dolog. Főleg azért, mert olyan baromi lassan megy ez a batár, hogy a vezetőnek bőven van ideje a kilenc pedál, tizenöt kallantyú és a számos gomb, kapcsoló és tekerő közül kiválasztani azokat,
BOCHKOR GÁBOR
amelyek feltétlenül szükségesek a továbbhaladáshoz. Első lépésben mindent megnyomtam, amit csak elértem, aminek következtében a traki egy iszonyatos rántással elindult. Én ültem a vezetőülésben, Karcsi és Attila a két hatalmas hátsó kereket borító sárhányón, és lassan, de határozottan tartottunk kifelé a kapun, egyenesen a hínárokkal teli, kissé mocsaras holtág irányába. Na, mondom, ha itt most mi egy traktorral a víz alá kerülünk, talpig szalmakalapban és Gucci napszemüvegekben, az tuti Blikk címlap, méghozzá a kellemetlenebb fajtából. A helyzetet sikerült megmenteni azzal, hogy a kormánykereket kilencszer jobbra tekertem, és a monstrum hajlandó volt erre egy szolid jobbfordulóval reagálni. Az utat nem részletezem, mintegy negyvenöt perc alatt értük el a cikolai böllér kocsmáját, a helyi lakosok meredt tekintetének kereszttüzében, akik minden bizonnyal azt hitték, hogy nincs mese, megnyílt a bulvár mátrix és valami titokzatos erő egyszerre rántotta át Gesztesit, Árpát és Bochkort valami egzotikus helyen lévő golfklubból a szigetközi rögvalóságba. Amikor már a plébános is csatlakozott a többtucatnyi bámészkodóhoz, Árpa érezte, hogy magyarázatot kell adnia a szituációra és sietve közölte az egybegyűltekkel, hogy épp szántani voltunk.
A cikolai böllér már tárt karokkal várt minket és leszögezte, hogy azonnal inni kell vele fejenként hét pálinkát. Hogy a hatalmas tenyerű disznóölő miért ragaszkodott a mesebeli számhoz, máig nem tudom, de a kérésének eleget tettünk, aminek az lett a következménye, hogy Árpa szkanderversenyt hirdetett, Gesztesi megrendelt két disznóvágást decemberre, én meg az egész faluval összetegeződtem. A szkanderversenyt a böllér nyerte, egyedül Joschit volt képtelen lenyomni, de ezt annak tudtuk be, hogy ismerte Attila papájának hírét, így nem akart vele összetűzésbe keveredni egy ártatlannak látszó kocsmai keménykedés okán.
A könyvindító hétvége többi történetét most nem mesélem el, legyen elég annyi, hogy nagyon hasonlóan teltek a napjaink, miközben egyre gyűltek azok a sztorik, amiket ezeken a lapokon meg fogok osztani az olvasókkal.
ÁRPA ATTILA
RÉSZEG FLÖRT A HILTONBAN Szabinával, Amira mamájával négy évvel ezelőtt találkoztam, olyan körülmények között, amelyeknek a végkifejleteként mindent borítékolni lehetett, csak a jelenlegi állapotokat nem. Akkoriban készült a Való Világ, aminek producere voltam. Azt, hogy életemnek erről a szakaszáról mostanában mit gondolok, az lassan egyre inkább összevág azzal, amit akkoriban mások gondoltak rólam. Öntelt, beképzelt, nagyarcú, kövér majom voltam. Mára ez nagyban megváltozott, mivel sikerült lefogynom. Szóval készült a Való Világ, az ország legmenőbb reality show-ja, nagyszabású produkció, és a szálak az én kezemben futottak össze. Erről most nem akarok többet mesélni, aki kíváncsi volt rá, az elolvasta az akkoriban írt könyvemet. Lényeg az, hogy eszement király csávónak képzeltem magamat. Egyik este a haverok szóltak, hogy divatbemutató lesz a Hilton szállóban. Frankó, mondom, ott a helyem. Belepréseltem magam a szmokingomba, és egy óra múlva már a sokadik whiskytől kivilágítva támasztottam a pultot és figyeltem a kifutón a lányokat. A fotómodellekről azt kell tudni, hogy a lehető legkönnyebb prédának számítanak, még egy komoly hendikeppel induló figura esetében is, aki annyira szét van csúszva, mint Nicolas Cage a Las Vegas végállomás bármelyik jelenetében. Az iszonyatos mennyiségű Jack Daniels azt mondta nekem, hogy ez azon a napon is így lesz. Kinéztem magamnak a legszebb, legcsinosabb csajt a kifutón, és megpróbáltam elkapni a tekintetét. Aki már látott divatbemutatót egészen közelről és egészen részegen, az tudja, hogy ez nem egy könnyű feladat. A jobbára párductestű nőknek körülbelül annyi érzelem tükröződik az arcukon, mint Dobson Tibornak, amikor beszámol arról, hogy az ország keleti fele teljes egészében víz alatt van. Mindeközben tekintetük előre mered és ringó mozgásuk közepette fejük ide-oda billeg. Egy ilyen szempárt kellett volna elkapnom nekem, aki addigra az est italtámogatójának teljes szponzorációs készletét megittam. Esélyeimet kábé ahhoz a horgászéhoz hasonlítanám, aki
ÁRPA ATTILA
egy tompa hegyű tortavillával száll harcba egy sötét vizű patakban fickándozó sebes pisztrángért. A gyengébbek kedvéért ez nullát jelent. A csaj rám sem nézett. Sebaj, gondoltam, eljön még az én időm. A bemutató után pár modell, akiket korábbról is ismertem, odaült hozzánk. Velük volt az a lány is, akit kiszúrtam magamnak. Bemutattak minket egymásnak, én meg előadtam a szokásos formát, amit ilyenkor hozni szoktam. Adtam a bankot, húztam az ívet, szartam rá, hogy elkásásodó mássalhangzókkal kevert motyogásomat már senki nem érti. Két perccel rá álmaim nője felpattant és mielőtt elviharzott volna, simán elküldött a francba. Nézem kerek szemekkel, hogy mi az isten történt. Elegáns voltam, vonzó, karizmatikus, kicsit vad, kicsit titokzatos, mindez tetézve némi romantikus kisugárzással. Különben is: én vagyok az ismert világ egyik legmenőbb tévés producere, tessék csak megnézni a pletykalapokat! Erre a többiek felvilágosítottak, hogy a csajnak fogalma sincs, hogy ki vagyok, nemrég jött haza, eddig Görögországban és Izraelben dolgozott, és zokon vette, amikor mindenki előtt fennhangon közöltem vele, hogy meg akarom dugni. Néztem, mint egy hülye. Kifelé a fejemből. Hiába próbáltam védekezni, hogy csak a Jack Daniels beszélt belőlem, már mindenhez késő volt.
ÁRPA ATTILA
ÉG A ZSÍR! Másnap reggel a külsérelmi nyomok, a szmokingomon fénylő foltok, valamint a zsebemben lévő, henger alakúra csavart nagycímletű pénzek, illetve semmitmondó névjegykártyák felhasználásával megpróbáltam rekonstruálni az előző estét. A csajra emlékeztem, arra is, hogy kiborulva elrohant, és az ismerős is megvolt, aki bemutatott minket egymásnak (márminthogy szó szerint megvolt). Hívom a közös barátnőt – a másik csajt, aki nem volt meg – és kérdezem, hogy a tegnap ugye csak egy poén volt, és az a nagyon szép csaj nem gondolta komolyan, amit mondott. De – mondja a barátnőm halálosan komolyan gondolta. Szerinte én egy beképzelt, arrogáns, alkoholista, kövér, tokás állat vagyok. Okés, mondom, akkor légy szíves, add meg a számát, fel szeretném hívni. Az ereimben száguldozó, félig lebomlott alkoholmolekulák ugyanis azt sugallták, hogy amit előző éjjel eltoltam, azt egy stikában kikunyizott telefonszám segítségével helyre tudom hozni. A számot megkaptam, de amikor belepillantottam a tükörbe, hogy némi bátorságot gyűjtsek, be kellett ismernem, hogy annak a lánynak igaza volt. A srác, aki visszanézett rám, pont az a figura volt, akit legújabb keletű rémálmaimban látni szoktam, amint a lányom számát tárcsázza. Egy az egyben úgy néztem ki, mint a Sin City bármelyik karaktere. Annyira mondjuk azért észnél voltam, hogy felmérjem az esélyeimet, és ne fogadjak nagy tételben tervezett akcióm sikerére. A sokkos állapot ugyanakkor ráébresztett arra, hogy valamit tennem is kellene magammal. Túl sokat toltam a bulit, rengeteget ittam, alig aludtam, minden, ami izom lehetett volna rajtam, merő zsír volt, sörhasam a gatyámra lógott. A csaj száma helyett így egy másikat tárcsáztam, ez volt a titkos SOS vonal, soha nem hittem, hogy egyszer szükségem lesz rá. A vonal másik végén Schobert Norbi jelentkezett, akinek előadtam, hogy azonnal csinálnia kell velem valamit. És itt most álljunk meg egy pillanatra!
ÁRPA ATTILA
Megvan a véleményem arról, amit Schobert „ég a zsír” Norbi manapság csinál, és az egész felhajtásról, amit maga körül gerjeszt, de be kell vallanom: három hónap alatt új embert faragott belőlem. És ezt soha nem fogom neki elfelejteni. Még aznap találkoztunk, Norbi pillanatok alatt felmérte, hogy mi az, amit utálok és mi az, amit hajlandó vagyok megtenni. Megtalálta a kulcsot hozzám, gyakorlatilag ugyanazzal a rendszerrel, ami a pornós Kovinál is bevált. Futni utáltam, viszont bokszolni szerettem. Így hát bokszoltunk. Alkatomnál fogva olyannyira nyerésre vagyok kalibrálva, hogy a vég nélküli ökölcsatákban szinte észre sem vettem, mennyit mozgok, és a zsír valóban három hónap alatt leolvadt rólam. A külső változás mellett a belső dolgok is a helyükre kerültek. Azoknak, akik nem sportolnak, gőzük nincs arról, hogy mekkora önbizalmat, mennyi belső energiát tud adni az embernek az, ha rendben van a testével. Volt egy kis diéta, meg nem piálhattam, viszont rengeteget mozogtam. Új külsőmmel felvértezve elérkezettnek láttam az időt, hogy ismételten harcba szálljak. Előkaptam a telefonszámot és – emlékszem, pont egy kiadós edzésen voltam túl – felhívtam Szabinát. Szeretném hozzátenni, hogy akkor sem akartam mást, mint azon az ominózus hiltonbeli estén – egyszerűen meg kellett, hogy kapjam. Amikor felvette a telefont, a szokásos laza bemutatkozást löktem le: Szia! Árpa vagyok! Kis spét, majd visszakérdez: – Kicsoda? Na, itt jött a para. Bevillant az agyamba, hogy a csajnak ugyebár gőze sincs, hogy ki a franc vagyok, mindössze egyetlen közös élményünk van, amire hivatkozhatom, mégpedig az, amikor püffedt fejjel, korongrészegen közöltem vele, hogy meg akarom dugni. Ezt ugyebár nem hozhattam fel, mint támpontot. Mást kellett kitalálnom. Amíg gondolkodtam, neki beugorhatott valami, mert rákérdezett, hogy én vagyoke az az Árpa Lajos, akire ő gondol. Lajos! Frankó. Egy szinttel mélyebbről kellett feljönnöm, mint gondoltam, de összekaptam magam, mert nincs az az isten, hogy engem egy nő visszautasítson, és lenyomtam neki egy dumát, amit most nem fogok részletezni, mert ez a csajoknál mindig beválik, és nem szeretném, hogy valami kis nyikhaj majd ezzel kábítsa a lányomat. Lényeg a lényeg: sikerült kierőszakolnom tőle egy randit – amiből kettő lett, majd három. Két hónapig ment ez a randevúzgatás. És miközben én azon dolgoztam gőzerővel, hogy ágyba vigyem a lányt, egészen váratlanul
ÁRPA ATTILA
beleszerettem. A dolog persze nem ment könnyen, mert nekem akkoriban volt egy csajom – mondjuk ha jobban belegondolok, gyakorlatilag mindig is volt csajom – és Szabinának is volt egy pasija. Mire a szálakat elvarrtuk, már kölcsönös volt az érzelem.
JAGUÁR ÉS PARTVIS Kapcsolatunkban a fordulópontot az a pillanat jelentette, amikor rájöttem: nem szükséges továbbra is a rettenetesen kemény macsót játszanom. Egy téli estén történt, hogy a szokásos menőéttermes vacsorázás után hazavittem Szabinát. Itt most simán következhetne az, hogy csókkal váltunk el, és akkor még meginvitált a lakásába egy italra, hogy aztán következzék mindaz, amiket a C kategóriás, romantikusnak szánt amcsi filmekből ismerünk, blablabla…. A sors úgy akarta, hogy ne így történjen. Elbúcsúztunk, én beültem a kocsiba és elhúztam. A történethez hozzátartozik, hogy akkoriban egy nagyon puccosnak számító, koromfekete Jaguárral jártam. Hófehér bőrülések, négyszáz lóerős motor, faberakás, minden, ami kell nekem is, meg a csajoknak is. Alig tettem meg pár kilométert, a kocsi egészen egyszerűen lefulladt. Az út közepén. Kiszálltam és talpig Armaniban elkezdtem tolni a közel kéttonnás verdát a járda felé. Minden trükköt bevetettem, de ami a csajoknál működik, az a kocsiknál nem. Istennek nem akart beindulni. Tél volt, majdnem megfagytam, az összes haverom, akit el tudtam volna érni, valahol a városban kocsmázott, taxit hiába hívtam volna, a Jaguárt nem hagyhattam az út szélén. Ahogy szűkült a kör, egyre inkább be voltam tojva, hiszen éreztem: eljön az a pont, amikor senkit nem fogok tudni felhívni, csak Szabinát. Vettem egy nagy levegőt és tárcsáztam. Szabina azonnal felvette, gondolom, azt hitte, az ajtaja előtt térdelek kutyatekintettel, fogaim közt egy szál rózsával, kezemben egy palack behűtött Dom Perignon és bebocsátásért esedezem. Ehhez képest közöltem vele, hogy egy elhagyatott utcában állok, balra gyárak (jobbra is), a kocsim lerobbant,
ÁRPA ATTILA
kockára fagytam a nyári öltönyömben és lesz szíves értem jönni egy partvisnyéllel. Az utolsó információ nem azt a hatást váltotta ki, amire egy macsó csávó a kedvesével folytatott beszélgetés után remélne… Mi az istennek nekem a partvisnyél? Mondom neki, hogy ezzel lehet beindítani a kocsit. Kis csönd, majd színtelen hangon közölte, hogy máris indul. Tíz perc kellett, hogy odaérjen. Sok szót nem fecséreltem, mert már annyira fáztam, hogy artikulálni sem tudtam. Kinyitottam a motorháztetőt és elmagyaráztam Szabinának, hova kell dugja a partvisnyelet. Én bent ültem, nyomogattam mindent, amit csak értem, különösebb eredmény nélkül. Az arra haladó taxisok szerintem azóta őrzik magukban a képet, hogy az éjszaka közepén egy fullos Jaguár nyitott motorterében egy szintén fullos, koktélruhás csajszi turkál egy bottal, a lúzer pasija meg kétségbeesetten igyekszik szóra bírni a járművét. A motor pár perc múlva beugrott. Tőlem telhető hálával megköszöntem Szabinának a segítséget, majd ismét elváltunk. A partvisnyelet azért a kezembe nyomta, hátha még szükségem lesz rá hazafelé. Szerény fogalomtáramban kutakodva a „megalázó” szó az, amit erre a helyzetre elő tudnék rántani… Hazafelé pedig csak az járt az agyamban, hogy ha ez a csaj a külsőségekre bukik, akkor nekem lőttek. Elképesztő szerencsémre Szabina nem csak azt látta bennem, amit én mutatni akartam. Egy év múlva össze is házasodtunk. Akkor már tudtam, hogy apa leszek.
ÁRPA ATTILA
GESZTESI KÁROLY
CSAJOZÁS HEKKEL Ha már Árpa is erre volt kíváncsi, gondoltam, hogy a csajozós sztorikat veszem előre és elmondom, hogyan szedtem fel nőket sült hallal. A Shrekként csajozást ugyanis megelőzte egy időszak, amelyet hekkel történő hódításnak is lehet nevezni. Annak ellenére, hogy a módszer rendkívül egyszerű, megdöbbentően bonyolult nőket is meg lehetett így fogni. Annak idején, amikor az első feleségemtől elváltam és magányos farkasként éltem az életemet, mint a Vígszínház színésze, a Római parton laktam egy kis lakásban. Napközben, amikor főleg otthon pihentem vagy szöveget tanultam, gyakran látogattam meg a parti sütödéseket és a fogyasztási kapacitásomból kifolyólag egy csomó halassal mondhatni bensőséges viszont sikerült kialakítanom. Közéjük tartozott például Pléh Lajos is, akinél rendszeresen hekkeztem. Egyetlen baja volt csak szegény Pléh úr halodájának, mégpedig az, hogy nem volt folyóvíz. Az ő szerencsétlensége az én szerencsém. Ha kiszúrtam magamnak egy csajt, és meg akartam lepni valami nem szokványos programmal, akkor feldobtam neki, hogy mi lenne, ha kimennénk a Rómaira halat enni. Elenyésző volt azon egyedülálló nők száma, akik nemet mondtak volna, főleg miután ecseteltem ennek az egyedi programnak az összes vonzó oldalát, akkurátusan elhallgatva a műanyag villás és papírtálcás részleteket. Ezek a puritán kellékek csak addig számítottak volna zavaró tényezőnek, amíg oda nem érünk, ott már minden korábbi aggodalmat feledtetett a tökéletesen elkészített hekk és az a fajta pufi kovászos uborka, ami tele van lével, és ha az ember óvatlanul beleharap, egészen Csepelig lehet vele spriccelni. A folyóvíz hiánya is csak akkor jelentkezett, amikor – befejezvén a tízkörmös érkezést – az aktuális hölgy éppen kezet akart mosni. Ja! Hogy víz? Víz az nincs! De mit tesz isten, pont itt lakom a sarkon, ha nagyon zavarja, hogy halas kézzel és ujjbegyekre ragadt pikkelyekkel kell hazamennie, hát istenem, nem bánom, feljöhet hozzám kezet mosni. Ezután már ment minden a maga útján. Remek időszak volt, rengeteget köszönhetek ily módon a halaknak!
GESZTESI KÁROLY
Claudia szintén ebbe a hálóba, vagy ha stílusos akarok lenni, szákba esett bele. Legalábbis majdnem…
CSAK EGY MARADHAT… Azt hiszem, ez volt az az időszak, amikor talán a legvadabb korszakomat éltem. Ha van olyan, amit Árpa fogalmai szerint macsóságnak lehet nevezni, akkor erre rá lehetne fogni, hogy az volt. Sportkocsival jártam az éjszakát buliból buliba, hajtottam a csajokat és az egyéjszakás szerelmeket, talán ezért is ragasztotta rám a baráti társaság a Nagyvadász nevet, amit, mi tagadás, sokáig büszkén viseltem. A napok nagy része melóval telt. Gyakran megtörtént, hogy reggel hétkor estem be a szinkronstúdióba és éjjel egykor jöttem ki, meglehetősen feltuningolt állapotban, mivel akkoriban a Hegylakó című sorozat Duncan MacLeodjának kölcsönöztem a hangomat, és sok esetben úgy éreztem, a filmbéli karakter néhány tulajdonságával én is rendelkezem. Azzal a tudattal indultam hódító utamra, hogy örökéletű vagyok, ezért semmi nem árthat nekem, ideértve a dihomatlan mennyiségben elfogyasztott különféle italokat is. Alkatomból adódóan meglehetősen vehemensen szoktam bulizni, és ha nekem is lett volna egy baromi nagy kardom, mint filmbéli társamnak, akkor sok esetben találtak volna Pesten fej nélküli hullákat. A vadászat majdnem minden este a Monte Carlo nevű, máig is működő helyen kezdődött egy kis biliárddal meg italozással. Nem feltétlenül ebben a sorrendben persze. A piálást és a játékot egy gyors szerelem követte, ugyanis majdnem minden esetben sikerült beleszeretnem valakibe az ott mulató hölgyek közül. A friss szerzeménnyel azután belevetettük magunkat az éjszakába, hol elmentünk vacsorázni, vagy sétálni a Duna-partra, de mindig igyekeztem valami hangulatos dolgot összehozni. A reggel rendszerint a Rómain lévő lakásomban ért minket, de a napfelkelte nem minden alkalommal jelentette a kapcsolat végét. A szerelem még tartott pár órán keresztül, volt, hogy néhány napig is elhúzódott egy-egy ilyen
GESZTESI KÁROLY
kapcsolat. Az egymásra találásnál általában csak a szakítások mentek gyorsabban. Egyik alkalommal a 24 órás múltra visszatekintő kapcsolatomnak sikerült egy közértben véget vetnem, méghozzá a csemegepult árnyékában. Elhatároztuk ugyanis, hogy megismerkedésünk örömére otthon fogunk vacsorázni és ehhez be kellett szerezzük a hozzávalókat. Állok a hűtőpultnál és megkérdezem a kedvesemet: sajtot vegyek a tésztához vagy sonkát? Hihetetlen lendülettel támadt nekem: milyen férfi az, aki képtelen dönteni? Abban a pillanatban leléptem. Szerintem a csaj még most is ott áll. Volt olyan is, amikor egy interurbán telefon vetett véget a bimbózó szerelemnek. Hajnali hatkor ébredek és hallom, hogy a csaj telefonál. Mondom, biztos álmodom, kizárt dolog, hogy azok után, amiken éjjel keresztülmentünk, ez a nő még beszélni tudna. Vissza is aludtam, és amikor normális időben, valamikor nyolc körül magamhoz tértem, hallom, hogy még mindig cseveg. Kérdezem: mi a franc van? Hangoskönyvet mondasz fel? Erre elkezdett csitítani, hogy nagyon fontos tárgyalást folytat Londonnal. Igen? És mióta van ugyanolyan mobilod, mint nekem? Azóta, amióta az enyémet használja! Igen? Akkor most szépen hazamész és saját magadnak fogsz olyan számlát csinálni, amit a Guinness-bizottság is kérdés nélkül hitelesít.
GESZTESI KÁROLY
BOCHKOR GÁBOR
EXEK LESZTEK Attila rendszeresen visszatérő kérdései közt is meglehetősen nagy gyakorisággal ismétlődött az érdeklődés, amit a régebbi barátnőimmel kapcsolatban fogalmazott meg. Ennek két oka volt. Az egyik az, hogy szerette volna tudni, miként értem el, hogy néhányukkal a mai napig is jóban vagyok, sőt mi több, időről időre össze is járunk, a másik szerintem a puszta irigység. Utóbbit csak azért mondom, mert hallottam egyszer, hogy megjegyzi: neki megvolt fél Budapest, Gesztesinek a másik fele, nekem meg a vidék. Olyasmire is utalt, hogy előszeretettel mutatkozom olyan hölgyekkel, akik sűrűn szerepelnek a bulvármagazinok címlapjain, illetve egyéb lapok társasági rovatában. Úgy döntöttem, hogy kevéssé szimpatikus beszólásainak megpróbálom a humoros oldalát nézni. Nézzük először ezt a címlaplány dolgot! Szerintem főleg ez piszkálta Attila csőrét, amikor bekóstolt a csajozási szokásaimmal kapcsolatban. Kénytelen voltam neki is elmagyarázni, hogy a dolog nem olyan egyszerű, mint amilyennek látszik. Ha az ember közszereplő, akkor számos helyzet adódik, amikor hasonló figurákkal hozza össze a sors, és a magamfajta is sokkal könnyebben ismerkedik olyanokkal, akik ugyanebben a fura világban élnek. Vonatkoztassunk el egy pillanatra a bulvármagazinok által sugallt csillogó-villogó sztárvilágtól és próbáljunk meg úgy tekinteni arra, amit csinálok, mint egy munkára! Rádióműsort vezetek, egy rádióban dolgozom, néha feltűnök a televízióban. Adott, hogy a sors olyan emberekkel hoz össze, akik szintén ebben a szakmában dolgoznak. Ha mondjuk ügyvéd lennék vagy fogorvos, akkor sokkal nagyobb esélyem lenne csinos jogász kolleginákkal vagy vonzó medikusokkal összejönni, de hát nem ez a helyzet. Én nagyobb tömegek előtt végzem a dolgomat, így általában olyan emberekkel ismerkedem meg, akik szintén nagy nyilvánosság előtt teszik azt, amit tesznek, vagy amit tenniük kell.
BOCHKOR GÁBOR
A másik dolog, ami ebben a szakmában meglehetősen különleges, az a megkülönböztetett figyelem, nagyfokú érdeklődés, ami minden olyan embert kísér, aki rendszeresen jelen van a hazai médiában. Míg egy ügyvédhez vagy fogorvoshoz kevésbé szeretnek közeledni a csajok egy partin, ugyanezt nem mondhatom el magunkról. Elképesztő azoknak a száma, akik ismerkedni szeretnének, de pár kérdés után kiderül, hogy nem annyira velem, mint inkább azzal az egésszel, ami engem körülvesz. Mindenki tudni akar mindenről. Ha szóba elegyedem egy csajjal, a harmadik kérdése általában már Vágó Istvánra vonatkozik, vagy arra, hogy ismerem-e Bajor Imrét. És ez meglehetősen terhes. Nem azért, mintha nem lehetne baromi jól csajozni a kvízmester sztorijaival vagy Bajor poénjaival, biztos lehet, soha nem tettem erre kísérletet. Egyszerűen feszélyez a dolog, és ilyenkor azt szoktam mondani, hogy ne engem próbáljon behálózni, hanem inkább fizessen elő a Story magazinra. A hozzám hasonló érdeklődésű csajokkal más a helyzet. Dobó Katával, Tornóczky Anitával és a többiekkel egyáltalán nem volt téma az, ami egyébként is kitöltötte a mindennapjainkat, így találkoztam Andival is a TV2 egyik műsorfelvételén. Hogy mi lett volna akkor, ha történetesen egy kandallókat forgalmazó cég területi képviselője vagyok, ő pedig egy franchise rendszerben üzemelő látványpékség üzletvezetője? Nem tudom. Lehet, hogy soha nem futunk össze. Remélem, érthető, amit mondok. Nekem igen. Az pedig, hogy jóban vagyok néhány exbarátnőmmel, szerintem teljesen normális dolog. Megint a két, név szerint is említett hölgyet hoznám példaként. Mind Katával, mind pedig Anitával teljesen jó a viszony. Nem mondom, hogy naponta találkozunk, de időről időre összejárunk. Én erről azt gondolom, hogy ha véget is ér egy kapcsolat, amelyben két ember szerette, becsülte és tisztelte egymást, akkor az érzelmek elmúltával nem feltétlenül kell az emberi viszonyoknak is megváltozniuk. Persze annak is van oka, hogy a többiekkel megszakadt a kapcsolat. Andi elfogadja ezt a helyzetet, nem emel kifogást, mert számára is egyértelmű, hogy nincs másról szó, mint barátságról. Mellesleg Kata azóta az egyik legjobb barátnője. Attila provokálni akart és megkérdezte Andit, hogy ő melyik exbarátját mutatta be nekem. Szoktak-e hozzánk járni a régi
BOCHKOR GÁBOR
pasijai? Erre csak azt válaszoltam, hogy egyiket sem, és soha nem jött hozzánk senki Andi múltjából. Hogy miért? Valószínűleg azért, mert Andi jól megválogatja, hogy kiket lehet velem összeereszteni és eddig egy ilyet sem talált. Istenem, ez van, nem vagyok könnyű eset!
BOCHKOR GÁBOR
KÉT CSAJ NÉLKÜL THAIFÖLDÖN Egy hosszabb thaiföldi nyaralásról jöttem haza, amikor Szabina közölte velem, hogy babát vár. Semmi cicó, semmi kismaci, amit a filmekben az ifjú ara szemérmesen mosolyogva átnyújt az örömkönnyekben kitörő apának. Mint azt kiszámoltuk, a búcsúestén jött össze a csemete. Nekem még egy pillanatig voltak hátsó gondolataim, amiket sikerült félretennem és elkezdtünk baromira örülni. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy az eufória bennem csillapodott le hamarabb. Szabina a fellegekben járt, de én – máig nem tudom, miért – elkezdtem aggódni. Mert egy gyerek az nem olyan dolog, mint egy esküvő. A nagy nap előtt még mindig dönthettem volna úgy, hogy szarok a világra és elhúzok a haverokkal Alaszkába bálnára vadászni. Ennek most lőttek. Ez nem egy olyan dolog, hogy fogom magam és csinálok, amit akarok. Ettől egy kicsit be is paráztam… A felelősség talán? A megváltoztathatatlan? Az, hogy soha nem lesz olyan az életünk, mint addig a pillanatig? Gőzöm sincs, miért, de eléggé befordultam. Közben pedig arra is vigyáznom kellett, hogy Szabina ne lásson semmit az arcomon. Erősen meg kellett játszanom magam, hogy boldogságom felhőtlennek tűnjön. Mert boldog voltam, az kétségtelen, de elkezdtek gyötörni a félelmek is. Minden információ egyszerre tódult az agyamba. Amiket eddig láttam, hallottam, olvastam, amiket a haverok meséltek, amiket a Spektrum tévé mutat, minden, minden, minden. Horror, para, megható történetek, rémálom. Nem attól aggódtam, hogy jó apa leszek-e, vagy el tudom-e majd tartani a családom, vagy hogy egyáltalán alkalmas vagyok-e erre szerepre… Isten tudja, máig képtelen vagyok megmondani, hogy mi ütött belém. Az viszont kétségtelen, hogy egy ideig emésztenem kellett a helyzetet. Nem vagyok nyitott ember, nem szívesen beszélek az érzelmeimről, a félelmeimet nem osztottam meg senkivel. Azt hiszem, leginkább úgy tudom megmagyarázni a dolgot, ha azt mondom: lepergett előttem az eddigi életem. Mindaz, aminek akkor, abban
a pillanatban egyszer s mindenkorra vége szakadt, illetve az, aminek véget akartam vetni. Egy haverom egyszer azt mondta, hogy az ember lelke csak egy ideig öregszik. A teste viszont folyamatosan. És ez így van velem is. Belül máig gyereknek érzem magam, illetve mondhatnám úgy is, hogy egészen addig a pillanatig gyereknek éreztem magam, amíg meg nem tudtam, hogy apa leszek. A hirtelen rám zúduló felelősség miatt egy perc alatt kellett felnőni. És nem csak a feladathoz, hanem a szó szoros értelmében. Innentől kezdve nem csak magamért felelek, hanem a gyerekemért is, nem csak miután megszületett, hanem attól a pillanattól, hogy megfogant. El lehetne hülyéskedni a dolgot azzal, amit az elején írtam: hogy miket tervez az ember a fiával, és miért nem gondoltam arra, hogy lányom lesz, de ezek a gondolatok valójában csak később érkeznek. Akkor és ott elkezdtem magamat a leendő gyerekem szemével nézni. Mit fog majd rólam gondolni? Mit fognak majd neki mondani mások arról, hogy milyen az apja? Aki kicsit is ismer, vagy van valami képe arról, hogy miféle figura vagyok, pontosan tudja, hogy soha nem érdekelt mások véleménye. A gyerekemé viszont mindennél fontosabb lesz a számomra. Ő is el fogja olvasni az újságban, hogy miket csináltam, meg fogja nézni a filmeket, amiket készítettem vagy készíteni fogok… Nem tudom… Az ember emiatt kicsit másképp áll a dologhoz. Vannak marhaságok, amiket megtettem, de ma már nem szívesen csinálnám újra. Mondjuk, ez természetes, gondolom, sokan így vannak vele. Nem szokásom utólag megbánni dolgokat, mert valószínűleg az ott, akkor pont jó volt, de elég is volt egyszer. Ilyen a Való Világ vagy a Mónika-show. Ezekre egyszerűen nem vagyok büszke. Egy csomó minden másra igen, de ezekre nem. És a sort még hosszan lehetne folytatni. Mondhatnám azt is, hogy a sok gagyi szarral provokálni akartam, de az már csak árnyékolás lenne. Ilyenkor mindig a lányomra gondolok, aki nem azt fogja mondani, hogy „phű, papa, de jó, hogy egy sikeres külföldi televíziós formátumot te honosítottál meg Magyarországon”, hanem azt, hogy „phű, papa, a suliban azt mondják, hogy az a fogatlan cigányasszonyos, bunyós műsor miattad van!” És ez nem oké. Örülök annak, hogy sokan nem tudják: én szabadítottam erre az országra a Mónika-show-t. Örülök annak is, hogy a Való Világ egyre távolabb kerül tőlem. Jó lenne a régi szellemeket és
démonokat mind magam mögött hagyni… Ez persze nem lesz egyszerű. Nem akarom megtagadni azt, ami eddig volt, de baromi jó lenne, ha a gyerekem nem ezekből az információkból rakná össze apukáját! Higgye csak azt az apjáról, hogy kicsit őrült volt, hogy vad dolgokat csinált, csajozott ezerrel, két kézzel szórta a pénzt, hogy ivott, hogy drogozott. Higgye azt, hogy egy renegát csávó volt, bunyós, lázadó – de soha ne higgye azt, hogy ciki dolgokat csináltam! A dolog érdekében igyekszem tenni is valamit. Pont a napokban fogadtam el egy nyolcszáz oldalas gyerekregényt, aminek az alapsztoriját pár éve raktam össze, amikor még egyáltalán nem volt a képben az, hogy a közeljövőben apa leszek. Először úgy volt, hogy filmet készítek belőle, de hamar rájöttem, hogy megírni olcsóbb, mint megfilmesíteni. Főleg úgy, hogy a gyártás már el is indult, de előbb a pénz fogyott el, majd az ember, végül pedig a türelem… van ez így. A második dolog, amire rájöttem, az volt, hogy nem tudom megírni. Ez van. Úgyhogy kerestem egy írót, akinek kiadtam a melót és egy év alatt megszületett az a könyv, amire büszke vagyok. Nemcsak azért, mert most már elmondhatom, hogy egy gyerekkönyvet is összehoztam, hanem azért is, mert szeretném, ha ez lenne az első igazán nagy mesekönyv, amit a lányom el fog olvasni (és én gondoskodni fogok arról, hogy ez legyen az első könyve…). A sztorin rengeteget gondolkodtam, hogy ne az a sablonos mese legyen, amit már százszor hallottam. Van benne jó meg gonosz, akik persze hogy harcolnak és persze hogy a jó győz, de azért a dolog mégsem ennyire egyszerű. Kicsit fantasy, kicsit romantikus, van benne sok vicces karakter, meg azt hiszem, némi tanulság is. A jövő év elején fog megjelenni, majd biztosan hallanak róla! Persze álszent dolog lenne azt állítani, hogy megváltoztam. Nem is tudok, nem is akarok. A családom már megszokta, hogy olyan vagyok, amilyen. A barátaimnak mindegy. Szabina meg pont azért jött hozzám feleségül, mert ilyen vagyok. És remélem, hogy fogok még egy csomó őrült, eszement, vad dolgot csinálni, amire a lányom igenis büszke lesz.
BOCHKOR GÁBOR
KÉT CSÍK, AMI MEGVÁLTOZTATOTT MINDENT Totális döbbenet. Azt hiszem, ez a megfelelő szó arra, amit azon a reggelen éreztem, amikor Andi bejelentette, hogy állapotos, és a nyomaték kedvéért a kezembe adott egy terhességi tesztet, amelyen jól látható volt a két csík. A hír teljesen fejbe vágott. Egyrészt azért, mert mindketten tudtuk, és a másfél kiló pecsétes orvosi papír is arról számolt be, hogy Andinak természetes úton nem születhet gyereke. Ez egy olyan, egészen addig a napig megfellebbezhetetlennek tűnő tény volt, mint mondjuk az, hogy az embernek kék szeme van, aztán egy reggel arra ébred, hogy hirtelen barna lett. Valami, amire egyáltalán nem számítasz, amiről azt hiszed, hogy megváltoztathatatlan. Aztán mégiscsak történik valami és egyszerre minden borul, amit eddig gondoltál. Olyannyira sokkszerűen ért a dolog, hogy az öröm csak a második fázisban jött, rögtön azután, hogy a döbbenet első hullámai elcsitultak bennem. A másik érzés az volt, hogy habár mindig is szerettem volna gyereket, úgy gondoltam, hogy a pici érkezése majd egy hosszabb, megfontoltabb tervezés eredménye lesz. Mondjuk, hogy azt terveztem, hogy tervezni fogom a gyereket. De közbelépett a sors és mind az elképzeléseimet, mind pedig a terveimet egy pillanat alatt keresztülhúzta. Az, hogy valamikor apa leszek, teljesen természetes dolog volt számomra, de volt egyfajta illúzióm azzal kapcsolatban, hogy ennek az eseménynek a bekövetkeztét módomban áll majd időzíteni. Számos korábbi kapcsolatomban felmerült a gyerek kérdése, főleg az együttélés első fellángolásoktól oly örömteli időszakában, amikor minden nagyon szép, harmonikus és már csak egy baba kell ahhoz, hogy a boldogság teljes legyen. De valahogy soha nem jutottunk el odáig. Amikor már megérlelődött volna az elhatározás, addigra mindig történt valami. Általában a harmónia veszett el, az érzések koptak meg, és egy ilyen helyzetben felelőtlenség lett volna bevállalni egy csemetét. Persze az is
BOCHKOR GÁBOR
lehet, hogy egy gyerek sok mindent megváltoztatott volna, de ezt már soha nem fogom megtudni, mert azoknak az időknek egyszer s mindenkorra vége szakadt. Lehet, hogy túl józanul, vagy túlságosan is realista hozzáállással közelítettem meg ezt a kérdést, de ez pont azért van, mert most, hogy Nóri megszületett, látok az egészben valami sorsszerűséget. Hogy Nórinak pont most és pont ide kellett érkeznie. Nem hiszek a misztikus, magasabb rendű hatalmakban, de valaminek lennie kell. Nevezzük talán sorsnak. És a sors úgy rendelte, hogy pont most legyek apa.
ÖT HÓNAP TERHESSÉG A terhességi teszt után, amikor Andi elment egy orvoshoz, kiderült, hogy már a negyedik hónapban vagyunk. Tekintettel arra, hogy a terhességi időszaknak gyakorlatilag a fele úgy múlt el, hogy észre sem vettük, rettenetesen bele kellett húznunk, hiszen rendesen fel akartunk készülni a kisbaba érkezésére. Tudtam, hogy hamarosan eljön az a nap, amikor hárman leszünk és így magamat is fel kellett készíteni a hamarosan megváltozó életemre. Talán furcsán hangzik, de egészen addig a pillanatig, amikor Andi hasa gömbölyödni kezdett, nem tudatosult bennem az új helyzet, hiszen nem voltak szemmel látható vagy kézzel fogható jelek. Mondjuk úgy, hogy egy információ volt számomra az, hogy apa leszek. Tudtam, hogy sok mindennel le kell számolnom, ami eddig volt, és sok mindenre fel kell készülnöm, főleg olyan dolgokra, amiket még csak nem is sejtek. És ez meglehetősen nehéz. Át kellett állítani az agyamat, a gondolataimat, az egész életszemléletemet, hiszen hónapok kérdése és lesz ezen a világon valaki, aki életem végéig egészen biztosan kötődni fog hozzám. Mert minden megváltozhat majd, de ez az egy soha. Egy gyerek egész életének már a születése pillanatától az egyik legfontosabb tényezője leszek. Ebbe belegondolva az a szó, hogy felelősség, teljesen más értelmet nyert. Ezek a gondolatok segítettek minket hozzá, hogy az elkövetkező öt hónapban szép fokozatosan felkészüljünk. Azt persze egyikünk sem
BOCHKOR GÁBOR
gondolta, hogy lesznek majd dolgok, amikre egyszerűen képtelenség lesz felkészülni…
ÁRPA ATTILA
APÁM, A DIKTÁTOR Amikor az embernek gyereke születik, óhatatlanul felmerül a kérdés: milyen nevelési mintákat fog követni? Ez egy lényeges dolog, még akkor is, ha a kérdés feltevése nem minden esetben tudatos. Apám, Joschi, egy kőkemény fickó. Frankón. Be is van tőle tojva az összes barátom. Ismerek egy olyan szót is, hogy karakán, de ha azt jelenti, amit gondolok, akkor ez sem teljesen fedi a valóságot. Aki ismeri őt is és engem is, minden esetben megjegyzi, hogy ilyen apa mellett nekem egy behúzott farkú nyúlnak kellene lennem, egy halk szavú, csendes típusnak. Tele kellene legyek komplexusokkal. Csak egy sztori, ami illusztrálja a helyzetet: valamikor a kilencvenes évek közepén egy filmet forgattunk Marokkóban, az Atlasz hegység lábánál. A mozi a James Bond-sorozat német koppintása volt és A mi emberünk címen futott. Apám volt a gyártásvezető, ő szervezett le mindent, ő intézte a német produkció ügyes-bajos dolgait Afrikában is, mert az már hamar kiderült, hogy ez a nagydarab, hangos, általában üvöltve kommunikáló, fekete bajszos ember minden gond nélkül szót ért az arabokkal. És ezt egyetlen jólfésült germán filmes sem mondhatta el magáról. A meló már elkezdődött, a teljes stáb és a forgatáshoz szükséges eszközök nagy része a helyszínen volt. Egy kisebb városban forgattunk a sivatag kellős közepén, aminek Ouarzazate volt a neve. Ha olvastam volna azokat a Rejtő-regényeket, amiket a haverok folyton idézgetnek, akkor mondhatnám, hogy ugyanaz volt a filing. Már minden készen állt a kezdéshez, én az utolsó transzporttal mentem le, lámpákat szállító kamionokat kísértem egy terepjáróval a németországi Kölnből Alicantén és Tangeren át, Casablancán és Marrakeshen keresztül. A cél az Atlasz hegységen túli Ait Ben Haddou volt Ouarzazate mellett, távolság 9500 kilométer. Azt tudni kell, hogy arrafelé mindent lopnak, ami Európából jön, így indokolt volt, hogy némi védelmi funkciót lássak el, még akkor is, ha túlzott volt a belém vetett bizalom, számításba véve a
ÁRPA ATTILA
berber vagy tuareg, vagy mittudomén milyen, nem túl békés szándékú törzsek esetleges felbukkanását. Az útról most nem akarok mesélni, ez nem egy útikönyv, a lényeg az, hogy közel tízezer, viszontagságokkal teli kilométer után beszűkült szemmel, hullafáradtan megérkeztünk a városba. Az első dolog, ami feltűnt, az a teljesen ismeretlen országzászló volt, amivel az utolsó kalyibát is fellobogózták. Nem mintha kiterjedt földrajzi és politikai ismereteim lennének, de az a lila, kék, piros és sárga lobogó, amivel a környéket feldíszítették, tökéletesen idegennek tűnt. Az egész település fel volt bolydulva, mint egy hangyaboly. Fekete limuzinok száguldoztak ide-oda, orrukon ugyanazzal a felségjellel, arab katonák mindenütt, az összes lámpaoszlopon, pálmafán, de még a házak falain is ugyanaz a poszter, amely egy kitüntetésekkel teleaggatott, egyenruhában és arany pálmalevelekkel díszített tányérsapkában feszítő diktátort ábrázol. Mindenki övig be volt szarva. Hívom rádión az egyik lámpás kamiont (én voltam Pingvin, az ő hívójelük Polarbear1 és Polarbear2 volt), és kérdezem, hogy mi az isten van itt. Háború? Mondja a sofőr srác, hogy ezt ő sem tudja, de szerinte ez valami puccs. Valószínű a forgatásnak lőttek, és ha lehet, ne szálljunk ki, de még csak ne is álljunk meg. Mondom, oké, nem vagyok hülye, én is nézek tévét, semmi kedvem a CNN rendkívüli bejelentkezésében szerepelni. Megyünk tovább, a káosz sűrűsödik, és akkor valami furcsa érzés fogott el. Az a diktátor a képen! Mellén a kardokkal és Namíbia gyémántokkal díszített nagykeresztjével, vagy mi az istennel! Valahogy baromira ismerős volt. De akkor már a kamionos gyerek is hívott, hogy Attila basszus, ez az apád képe! Frankón Árpa József virított a város összes plakátján talpig harci díszben. És tudják, mit? Állatira nem az merült fel bennem, hogy egy elkezdődött forgatás közepébe cseppentünk bele, és apám fizimiskáját találták a stábból a legmegfelelőbbnek arra, hogy a forgatókönyvben szereplő diktátort megszemélyesítse… Nem. Meg voltam győződve, hogy az öreg átvette az irányítást Ouarzazate felett. Még stimmelt is volna a sztori. Gondok adódtak, problémák merültek fel a forgatásnál, vagy valami ilyesmi, és apám nem egy bürokrata, gondoltam, egy maroknyi kölni statisztát beöltöztetett légiósnak és átvette a hatalmat a város fölött. Még említette is, hogy minden elő van készítve, akár erre is gondolhatott volna…
ÁRPA ATTILA
Ez csak egy kis kitérő volt, hogy megértsék, milyen ember az apám.
Joschival mindig is nagyon jó volt a viszonyunk, mondhatni baráti, feltétel nélküli bizalommal, de amikor kiderült, hogy nagypapa lesz, valami megváltozott. Sokan azt mondják, hogy az apjuk akkor kezd először férfiként tekinteni rájuk, amikor ők maguk is apák lesznek. Akkor kezdi el az apa igazán tisztelni a fiát. Nálunk ez nem így volt. Apám tiszteletét akkor vívtam ki, amikor életemben először több pénzt kerestem egy hónap alatt, mint ő. Ez egy vicces időszak volt, ő a TV2-nél töltött be magas pozíciót, én meg gyakorlatilag ugyanazt csináltam az RTL színeiben. Rettenetesen büszke volt arra, hogy én a konkurenciánál dolgozom. Apa és fia a két nagy tévé befolyásos vezetője. Emlékszem, volt is rólunk egy cikk a Playboyban Médiacápák címmel. Az egy nagyon jó időszak volt. Nem sokkal utána jelent meg a könyvem, és apám akkor kezdett el igazán felnézni rám. A fia írt egy könyvet az életéről és mindenki imádja érte. Itt most persze rettenetesen sarkítok, de nála ez így csapódott le. Azóta egy kicsit másképp néz rám…
CUARENTAS, A RETTEGETT MÜNCHENI MAFFIA Gyerekkoromban Joschi rettenetesen szigorú volt. Joggal, mivel nem számítottam egyszerű esetnek. Iszonyatosan rossz kamasz voltam. Amikor azt mondom, rettegek, hogy a lányomat a sors egy olyan fószerral hozza össze, mint amilyen én vagyok, leginkább erre az időszakra gondolok. Borzalmas lehettem, nem tudom, hogy szegény anyám hogyan élte túl. Az, hogy lázadó típus lettem, nem egészen fedi a valóságot. Apám annyit járt utánam a rendőrségre, hogy a zsaruk már azt is tudták, hány cukorral issza a kávét. Nem mondhatom, hogy piti bűnözőként éltem, de csak azért nem, mert szegény anyámat most is érzékenyen érinti a dolog. Az igazság az, hogy keményen beszippantott az alvilág.
ÁRPA ATTILA
Volt egy bandánk abban a városban, ahol laktunk. Cuarentas néven rettegtek minket. Ez spanyolul negyveneseket jelent, ami azért is volt találó, mert negyvenen voltunk, illetve a negyvenes számmal jelölt kerületben laktunk. Ez amolyan igazi bandaféle volt, kis Puerto Ricó-i fílinggel. Voltak szabályaink és volt jelünk is. A szabály annyiból állt, hogy csak negyvenen lehetünk, új tagot akkor volt szabad felvenni, ha valaki kiszállt, vagy esetleg valami más történt vele. A jelünk egy kelta kereszthez hasonló ábra, amit mindenki máshol viselt, nekem a jobb lábszáramon van a mai napig. Főbb tevékenységeink közé tartozott a randalírozás, a török származású német állampolgárok szisztematikus molesztálása és a bolti lopások. Később védelmi pénzt is szedtünk kebab bódéktól, akkor már durvább méreteket öltött a buli, olyannyira, hogy ha ma Münchenben megkérdeznek bárkit a korosztályomból, az ismerni fogja az Attila nevet… Ez így most valóban nem hangozhat túl jól, aminek egy oka van: nem is volt az. Megint felvillan bennem a kép, hogy én magam jövök a saját házamhoz, hogy a saját lányomat randira vigyem. Egy tizenhat éves nyikhaj figura, félig beseggelve a sarki török boltjából lopott vodkától, lábán a környék egyik rettegett bandájának a tetkójával, aki több törököt vert meg a galerijével, mint Mátyás király a fekete sereggel. Lányos apaként egy iszonyatosan nagy sallert vinnék be saját magamnak egy ilyen szituációban.
Apám szigorú nevelési elveit saját karakterem tette szükségessé. Örök igazság, hogy a gyereket csak egy darabig lehet nevelni. Egy idő után ugyanis már nem csak a család, hanem a környezete is hatni fog rá, ami ugye egy sokkal szélesebb kör, sokkal több szereplővel. És ebben a körben lesznek jó fej fazonok és veszélyes figurák is. Rám fiatal koromban a veszélyesek hatottak. Közéjük akartam tartozni. Ez pedig nem egy nagy öröm a szülő számára. Látni azt, hogy fiacskája, akik orvosnak vagy ügyvédnek szánt, milyen utat választott, kik lettek a barátai, miket kezdett művelni! Ha magam is egy klasszikus életformát vagy karriert követtem volna, akkor talán apámnak sem lett volna szükséges minden tekintélyét és szigorát latba vetnie annak érdekében, hogy ne csússzak le teljesen. Szóval jó volt az így, ahogy történt. Én sem szeretném jobban csinálni a saját
ÁRPA ATTILA
gyerekemmel, mint ahogy ő tette velem – feltéve, ha hasonló lesz a szituáció… Mondjuk ez egy lánynál biztosan más lesz, de a lényeg az, hogy van egy olyan következetes nevelési minta, amihez minden esetben tudok nyúlni. Ne adja a sors, hogy szükség legyen rá!
VESZÉLYESEN ÉLNI A veszély keresése, az izgalom hajkurászása, a lázadás a mai napig bennem maradt. Szeretem a kihívásokat! Most ez tök úgy hangzik, mint egy Miss Dél-Dunántúl szépségverseny győztesének önvallomása a döntőben, hogy világbéke és társai, de tényleg így van. Ezért ejtőernyőzöm, ezért csinálom az amerikai focit, ezért járok a városban egy böszmeteg Harley-val, pedig már senkinek nem kellene bizonyítanom semmit. Egyszerűen bennem maradt, és ez nekem így jó. A feleségemnek már kevésbé. Illetve ez sem teljesen igaz, jobban fedi a valóságot, ha azt mondom: mostanában kezdett ezzel foglalkozni. Mintha csak most esett volna le neki, hogy azok a vagány dolgok, amiket mind ez idáig úgy szeretett bennem – hadd áltassam magam ezzel –, kezdenek terhesek lenni számára. A foci, a motorozás, a bulizás, gyakorlatilag minden, ami én vagyok. Az ügy érdekében édesanyámat is maga mellé állította, érvrendszerében pedig gyakran feltűnt születendő lányom neve. Emlékszem, az volt az utolsó csepp a pohárban, amikor egy novemberi estén fociedzésről jöttem haza motorral. Szabina otthon várt anyám társaságában. A rajtam lévő egy szál trikó, ami arra volt hivatott, hogy a motoron ülve felfogja a négyfokos ellenszél legalább másfél százalékát, pár helyen véres volt, mert az egyik ukrán edzőtársam sisakrostélya felsértette az alkaromat pont ott, ahol az egy héttel azelőtti zúzódás térképszerű foltja terült el. Volt bennem négy sör, az ötödik pedig a kezemben. Abban, amelyikkel még tudtam fogni. Úgy néztem ki, mint a 300 egyik szereplője, akit kölcsönkértek a Mad Max 4 forgatására. Felváltva kaptam a verbális sallerokat. Jobban fel kellene
ÁRPA ATTILA
öltöznöd! Tüdőgyulladást fogsz kapni! Abba kellene hagyni a focit! Nem kellene annyit inni! Nem ilyenkor kéne hazajönni! Egy csomó olyan dolog,
amiket csak egy fantáziátlan családi film forgatókönyvírói tudnak a kertvárosi anyukák szájába adni, amikor az a rész jön, hogy mama neveli a kisfiát! Szabina teljesen ki volt bukva. Milyen apa leszek? Tolószékbe kerülök, és állandóan meg leszek fázva! Ötödik sörömet szörpölgetvén, némi barokkos verbalitással megpróbáltam felhívni a figyelmét a súlyos mozgáskorlátozottság, illetve a heveny megfázás közti különbségekre, már ami az életminőséget illeti, de nem nagyon hagyott szóhoz jutni. Valójában igaza volt, de ezt a helyzetet nem lehet annyival elintézni, hogy okés, kicsim, akkor mostantól megváltozom. Ilyet nem ígértem, mert tudtam, hogy úgysem leszek képes betartani. Azzal próbáltam védekezni, hogy szokott meccsekre járni, látja, hogy nem én vagyok az, aki egy brutális ütközés után a földön marad, hanem a másik. Akár egy 130 kilós feka srác, aki isten tudja, hogy került be az osztrák farmerekből álló stájer csapatba! Elfelejteni látszik azt az apróságot, hogy a pályán nem én félek a többiektől, hanem azok tőlem! Ha én ütközöm valakivel, teljesen mindegy, hogy mennyire nagydarab, mennyire van kigyúrva, általában ő az, aki lent marad. De ez nem volt elég. Ragaszkodott hozzá, hogy ígérjem meg, nem lépek többet pályára. Ezt nem tudtam megtenni. Most is focizom. Jövőre is szeretnék. És repedt mutatóujjal nyitom a sört!
GESZTESI KÁROLY
A HALOTT VISSZATÉR Claudiával való megismerkedésünk történetét nem tudom híven visszaadni anélkül, hogy meg ne említeném: ő a harmadik feleségem. Az elsőtől, aki a legnagyobb fiamat, Mátét szülte, már korábban elváltam, a másodikat pedig, akitől Dávid és Márk született, valójában el sem vettem. Talán ez az oka annak, hogy a mai napig nagyon jóban vagyunk. Claudia mindent elsöprő szerelemként robbant be az életembe, még akkor is, ha az első találkozó semmi jóra nem engedett következtetni. A dolog úgy esett, hogy a Vígszínházban a Macbethet játszottuk, velem a címszerepben. Aki nem igazán olvas Shakespeare-t, annak elmondom, hogy ezért a szerepért csak a kevésbé tájékozott színészpalánták rajonganak, ugyanis a király borzasztó hamar meghal. A rendező meglehetősen spórolós volt és gondolta: ha már ekkora kis nyúlfarknyi szerepért felveszem a gázsimat, akkor abba belefér még egy kis erőfeszítés, és rám osztotta az orvos karakterét is, aki ellentétben a korán távozó királlyal, csak baromi későn, a darab utolsó felvonásában lép színre. Természetesen a Shakespeare Vilmos által megírt eredeti darabban szó sem esik arról, hogy a második felvonás szövevényes cselekményének közepette a skót király egyszerű orvosként reinkarnálódik, de a rendezői elképzelésekbe gond nélkül belefért ez a variáció is. Egyszóval takarékossági szempontokból én lettem az orvos, Claudia pedig – akkoriban mint színészgyakornok – az asszisztensemet játszotta. Nem tudom, hogy a mester pont ilyennek álmodta-e meg a szerepet formáló színészt, de én pont ilyennek álmodtam egy gyönyörű asszisztenst. Vörös, bögyös, csini, minden, ami kell. Először még semmi nem volt köztünk, csak a közös belépésre készülő színész kollégák közti kellemes viszony. Rengeteg időt töltöttünk el a takarásban, amíg arra vártunk, hogy elhangozzék a végszó és a halott Macbeth visszatérjen mint orvos, oldalán a gyönyörű segítőjével. Heteket álltunk így egymás mellett, mígnem eljött az idő, hogy bedobjam neki is a hekkezést. Valószínűleg
GESZTESI KÁROLY
Claudiának sem lehettem közömbös, mert azonnal lecsapott a furcsa, romantikusnak egyáltalán nem nevezhető ajánlatomra, és másnap már együtt kajáltuk a sült halat Pléh úrnál. A dramaturgia – hogy ezzel a szóval éljek – hasonló volt, mint a korábbi esetekben. Hekk berendel, hekk megkajál, halzsírtól ujjak összeragadnak, majd együtt keressük a mosdót. Pléh úr cinkosán rám kacsint, majd színész kollégáimat megszégyenítő hitelességgel adja elő ugyanazt a sztorit századszor: baromira sajnálja, de nincs folyóvíz. Mit tegyünk? Pléh úrra kacsintok és színész kollégáimat megszégyenítő hitelességgel rádöbbenek, hogy micsoda véletlen, hiszen itt lakom a közelben! Tényleg? Tényleg! Nincs kedved feljönni hozzám kezet mosni? Dehogynem! És már fent is voltunk. Hozzá kell tennem, hogy nem csak a csajozási vágy hajtott, hanem azt is meg akartam mutatni Claudiának, hogy egyedülálló férfi létemre bizony milyen szépen és békésen élek! Ugyebár! Claudia be is ment a fürdőszobába, én meg leheveredtem a díványra. Órákkal később ébredtem. Claudia mellettem szuszog. Jézus! Fél óra múlva bent kell lennünk a színházban, hogy ismét átalakulhassak skót királyból körorvossá. Felébresztettem Claudiát, sok szó nem is esett köztünk, de mint később megtudtam, meglehetősen furán vette ki magát a sztori, mert amikor kijött a fürdőből – teljesen másra készülve –, én már javában hortyogtam, nyakig betakarva a kedvenc piros pokrócommal. Ő próbált noszogatni meg ébresztgetni, de semmilyen külső ingerre nem reagáltam. Állítólag! Eddig még nem lett volna gond, de férfias viselkedésemet egy rosszul sikerült bókkal is tetéztem, még aznap este. Szokásunkhoz híven állunk a takarásban és teljesen másról beszélgetünk, mint Shakespeare vagy a hekk, amikor megjegyeztem, hogy ha tíz kilót lefogyna, világsztár lehetne! Azt én sem gondoltam, hogy pozitív felhangja is lehetett volna a beszólásomnak, de hogy utána hónapokig rám se nézzen, az nem volt benne a kalapban. Annyira megsértődött, hogy azt hittem, aznap este egyedül kell eljátszanom az orvost és a segítőjét is. A mosolyszünetet egy valódi is követte, mert ha jól emlékszem, öt vagy hat évig nem is nagyon futottunk össze.
A sors fintora, hogy egy nagyon furcsa darab hozott minket össze újra, és
GESZTESI KÁROLY
egy ehhez kapcsolódó PR-fogás során kerültünk igazán közel egymáshoz. A történet 2001-ben játszódik, ami csak azért fontos, mert a szóban forgó színmű bemutatója egybeesett a New York-i terrortámadással. Az egész úgy kezdődött, hogy megvettem a Kapj el! című musical jogait. A darabot Gárdos Péter rendezte, és egy este valamelyik budai étteremben ülve azon agyaltunk, hogy ki legyen a női főszereplő. Sok nagy név mellett felmerült Claudia is, aki akkoriban volt felszálló ágban a Csíííz című RTL-es showműsorral! Nem akármivel ugyebár. Szóltam Szűcs Pisti barátomnak, aki a zenei munkáimat vezette, hogy nézzük már meg, hátha beváltja a hozzá fűzött reményeimet. Pisti meghallgatta Claudiát és rögvest hívott, hogy szuper lesz! Megvolt tehát a két szereplő – kétszemélyes darab lévén ezzel meg is oldottuk a kérdést –, biztos voltam benne, hogy Claudiával az oldalamon és Neil Simonnal a címlapon meg tudunk tölteni egy színházat a Pesti Broadwayn. A dolog sajnos balul ütött ki, mármint ami a reklámkampányt illeti, ugyanis a szeptember 9-ére időzített bemutató után két nappal történtek a New York-i események. Ez csak abból a szempontból volt hatással a darabra, hogy az összes plakáton – amire több tízmillió forintot költöttem – az ikertornyok voltak láthatóak, mellette Claudia és én, mint egy női és egy férfi Szabadság-szobor. A tornyokat fogtuk közre. Lehet, hogy ostobaságot követtem el, de úgy éreztem, hogy az egész úgy, ahogy van, kegyeletsértő, és egy éjszaka alatt leszedettem az összes plakátot, ami a városban volt. Nem tudom, hogy ennek a következménye volt-e, de a darab csupán 65%-os látogatottsággal futott. Ami kevés. Én magam finanszíroztam a vállalkozást, és amikor már vagy huszadjára vittem be esténként félmillió forintot a Tháliába gázsikra és munkadíjakra, elhatároztam, hogy valamit tenni kell. Gárdos azt javasolta, hogy bolygassuk meg valamivel a közvéleményt, csináljunk egy kis hírverést a darab körül. Mondtam: oké, de mi az ötlet? Az ötletet a darab sztorija adta. Hitessük el az emberekkel, hogy meg vagyok őrülve Claudiáért, szerenádokat adok neki éjjel az ablaka alatt, telefonon zaklatom, egyszóval üldözöm a szerelmemmel. Nem mentem bele túl könnyen, mert akkoriban boldog családi életet éltem a második feleségemmel, de a sikerért mégis bevállaltam. Pár napig még lehetett tuningolni az érdeklődést, de egy idő után már valami konkrétum kellett. Ekkor jött Péter az ötlettel, hogy mi
GESZTESI KÁROLY
lenne, ha eljátszanánk egy csókot. Mintha a tilosban történne, és akkor véletlenül pont lesz ott egy fotós valamelyik bulvárlaptól. Ez tenné fel a sztorira a pontot. Hát fel is tette rendesen, de nem a vége lett valaminek, hanem az eleje. Ott valami történt, amitől nagyon sok minden megváltozott. Többek közt az életem is. Attól a naptól fogva a darab is másról kezdett szólni, teljesen másképp játszottuk a szerepeket, sokkal jobb lett az egész. Claudiával azóta is együtt vagyunk. Az első időszak nem volt túlságosan könnyű, hiszen háromgyerekes családapaként kellett új életet kezdenem, magam mögött hagyva mindent, feleséget, gyerekeket, egzisztenciát, de úgy éreztem, hogy Claudia mindent megér! Kemény három hónap volt, de le kellett zárni az előző életemet… Ja! És a piros takaró! Már pár éve együtt éltünk, amikor egyik nap hazatérvén keresem a kedves alvóplédemet. Nem találom sehol. Mindent feltúrtam, az egész házat kiforgattam a sarkából, mert ez a holmi egyszerűen hozzám nőtt. Természetesen az összes balsejtelmem beigazolódott, amikor megtaláltam a pokrócot a kutya óljában. Ez volt a bosszú!
LEÁNYKÉRÉS A MOKKÁBAN Claudia kezét Schobert Norbert fitneszguru kérte meg számomra a Mokka egyik reggeli adásában. A neves zsírégetővel a Csaó Darwin egyik forgatásán ismerkedtem meg, ő volt a sovány csapat vezetője, én meg – ki nem fogják találni – a kövéreket irányítottam. Ennek kapcsán első beszélgetéseink főként a zsírszövet, testtömeg-index és egészséges életmód témában zajlottak, de később elkezdtünk összejárni, a két család is megismerkedett egymással és egészen úgy tűnt, hogy ebből még egy jó kis barátság is kialakulhat. Az, hogy mégsem így lett, nem rajtam múlt. A leánykérést mindenképp emlékezetessé akartam tenni, így jött az ötlet, hogy Claudia kezét élő adásban kérem meg ország-világ – vagy legalábbis az adott pillanatban a TV2 reggeli műsorát néző emberek – szeme láttára.
GESZTESI KÁROLY
Az eseményt hetekig terveztem, sűrűn egyeztettem Norbival a szövegről, amit el kellett mondania. Soha olyan izgalommal nem néztem még egyetlenegy reggeli bulvárműsort sem, mint azon a napon. Szerencsére minden a terveim szerint történt és Claudia igent mondott Norbinak.
GESZTESI KÁROLY
ÁRPA ATTILA
A CSAJOZÁS HÁROM FÁZISA Amikor bejelentettem, hogy megházasodom, egy csomó haverom rögtön gratulált és megkérdezte: kit veszel el? Akkor már egy éve jártam Szabinával, minden barátom ismerte, de kérdésük jól példázza, hogy mit gondoltak rólam. Mondom, hogy természetesen Szabinát, benne találtam meg azt a nőt, akivel le tudom élni az életem, a dolgok jelen állása szerint. Miért vagyok ebben ennyire biztos? Nos, van egy elméletem. Ezt megosztom majd a lányommal is, ha eljön az ideje, már csak a miheztartás végett is. Az elmélet a következő: minden normális férfi életében van három jelentős időszak. Az első az, amikor megismeri a női nemet, és minél több csajt megpróbál megszerezni magának. Ez még inkább csak az érdeklődés periódusa. Ha jól csinálja az ember, valóban össze is jönnek a dolgok. Ezáltal rájön a nők titkára! így már sokkal magasabb hatásfokon tud csajozni. Ez az a periódus, amikor minden nőt meg akar szerezni, és birtokában a „bölcsek kövé”-nek, ez általában sikerül is neki. A harmadik szakaszban jön a felismerés, hogy már mindent láttam! Ismerem az összes fajtát kívülről, belülről, a szó legszorosabb értelmében. És ekkor jön el a pillanat, amikor elkezdik a pasik azt nézni egy nőben, hogy lehet-e ennél jobb. Érdemes-e továbblépni, van-e ennél feljebb? És ha a válasz egyértelmű nem, akkor meg kell állapodni. Akkor össze kell házasodni és konzerválni kell ezt a helyzetet a lehető leghosszabb időre. Tudom, hogy ez most úgy hangzik, mint egy filteres kávégép összeszerelési útmutatója, de nálam bevált. És sok más haveromnál is. A lányomnak is ki fogom fejteni az elméletemet részletesen, hogy tudja, az aktuális pasija éppen melyik életszakaszát éli. Ha rögtön egy házasodós fazonnal jön össze, az legalább akkora gáz, mintha egy olyannal hozza össze a sors, aki éppen trófeákat gyűjtöget. Mondjuk, így józanul végiggondolva, majd én jól megmondom neki az adott helyzetben, hogy mi az ábra! Ezt bízza csak rám! Ebben ki vagyok gyúrva!
ÁRPA ATTILA
Azt, hogy összeházasodtunk Szabinával, jóformán az egész ország tudta, vagy legalábbis azok, akik olvasnak bulvármagazinokat és pletykalapokat. És ez jelent is számomra valami garanciát… hogy tényleg ország-világ előtt… Amikor bejelentettük, mindenkinek az volt az első kérdése, hogy miért döntöttünk ilyen hirtelen. Először is a döntés nem egy pillanat alatt született meg. Éreztem én is, érezte ő is, hogy elég jól egymásra találtunk. Voltak viharos időszakok, kemény csaták, mivel ő is ugyanolyan önfejű, öntörvényű ember, mint én vagyok. Mindketten túléltünk rázós kapcsolatokat, szakítottunk másodpercek alatt és nem nagyon szoktuk megfontolni a komoly döntéseinket. Ő is hagyott el pasit, én is szakítottam nővel mindenféle magyarázat nélkül, egyik percről a másikra. Gyakorlatilag a harmadik szakasz végén jártunk, azaz a saját léptékünkkel mérve már mindenen túlestünk. Döntésünket valahogy úgy lehetne magyarázni, mint amikor két korábbi harcostárs, akik becsülik is egymást, de küzdenek is a győzelemért, megállapodik, békét köt, leveszi a sisakot és kezet ráz, hogy nincs több bunyó, nincs több meglepetés, nincs több fejbe kólintás.
ÁRPA ATTILA
GESZTESI KÁROLY
AZ ESKÜVŐ HADMŰVELET Az esküvő kérdése már a kapcsolatunk kezdetén felmerült oly módon, hogy Claudia nagyon szerette volna, én meg nagyon nem. Mindkettőnk indokai logikusak voltak. Én már túl voltam két házasságon, még akkor is, ha csak Máté édesanyját vettem el hivatalos keretek közt, és nem akartam újból beleugrani valamibe, amiről akkoriban még azt gondoltam, hogy csak kötöttséget jelent, semmi többet. Claudia persze másként gondolta, ő egy igazi családot szeretett volna férjjel, gyerekkel, ahogy az a nagy könyvben meg van írva. Ez a gyerek dolog is olyan volt, hogy én már az elején tisztáztam, hogy nem szeretnék még egy csemetét. Amikor Claudiával megismerkedtem, Márkó és Dávid még nagyon picik voltak, az egyikőjük egy-, a másik kétéves, nagyon kemény időszak volt mögöttem, teljesen le voltam strapálva a rengeteg munkától, ami mellett ráadásul egy percet sem tudtam aludni éveken keresztül. Nem akartam zsákbamacskát árulni sem a gyerekvállalással, sem az együttéléssel kapcsolatban. Nagyon nagy volt a szerelem, de mivel némi tapasztalatra már szert tettem saját magammal kapcsolatban, megmondtam Claudiának, hogy éljünk együtt, amíg boldogok vagyunk, ehhez nem szükséges ország-világ előtt kijelenteni, hogy holtomiglan-holtodiglan, mert az ember soha nem lehet biztos abban, hogy ezt a fogadalmát képes lesz-e betartani vagy sem. Soha nem lehet tudni, hogy ki fog egyszer csak berobbanni az életünkbe és megváltoztatni mindent, amiről most azt hisszük, hogy örökké tart, amíg világ a világ. Persze nem erre kell készülni, de ez is benne van a kalapban, akkor meg minek fogadkozni. Ezt Claudia megértette, de úgy érzem, hogy nem volt képes teljes mértékben elfogadni ezt az álláspontot. Azt, hogy erről az egészről most egy kicsit mást gondolok, a kislányomnak köszönhetem. Panka teljesen véletlenül jött össze. Akkoriban már jó néhány éve együtt éltünk és bennem is puhult az ellenállás. A srácok nagyobbak lettek, kicsit kevesebb nyomás nehezedett rám a családi
GESZTESI KÁROLY
vonalon, a munka meg ment ezerrel. Claudiával is nagy boldogságban éltünk, így amikor kiderült, hogy megint apa leszek, pontosan akkora örömöt éreztem, mint a srácok érkezésekor. Az új helyzet ismét előhozta az esküvő kérdését, és én akkor beadtam a derekamat, mondván: nincs jogom elvenni egy nőtől azt az érzést, amit egy ilyen esemény jelent az életében. Meg aztán ott van az esküvő legjobb része, a buli, úgyis mindenki főleg arra fog emlékezni. Ezzel meg én tartoztam magamnak. Az igazsághoz tartozik, hogy a fentiek nem egy párbeszéd részét képezték, csak az én fejemben billent át valamiféle kapcsoló, és gondoltam, ha már Claudia kedvére teszek, akkor legyen a dolog emlékezetes. Megpróbáltam felidézni korábbi beszélgetéseinket, hogy mit is szeretne, mi az, aminek igazán örülne, ha már esküvőről van szó. Először a félelmei jutottak eszembe, mégpedig az, hogy ha összeházasodnánk és meghívnánk egy csomó embert, akkor rendkívül kellemetlen lenne azzal szembesülni, hogy rengetegen megígérik, hogy persze, ott lesznek, majd később nem jönnek el. Tudtam, hogy ettől retteg, de azt is, hogy félelmei részben alaptalanok, mert amikor egy meglepetésszülinapot szerveztem neki, a meghívott százötven emberből százhúsz el is jött. Ami azért nem rossz arány. De egy esküvő persze más, óhatatlanul bele fogunk futni a sajtó érdeklődésébe, én sem szerettem volna, ha balul sül el a dolog, vagy kínos, kellemetlen események jönnek közbe. Így arra a megoldásra jutottam, hogy egyébként is felesleges hatalmas feneket keríteni a dolognak, legyen ez inkább egy családi, bensőséges esemény, de mégis olyan, ami örökre emlékezetes marad. A meglepetés-esküvő mellett döntöttem és ezerrel elkezdtem szervezni. A helyszín kiválasztásán nem kellett sokat morfondírozni, abban az időben rengeteget jártunk le Parádsasvárra, és az ottani kastélyszálló volt a megismerkedésünk helyszíne is. Azt is tudtam, hogy Claudia sokat emlegette, hogy ha neki egyszer esküvője lesz, akkor szeretne olyat, mint amilyen az a Shrekben volt. A díszlet ehhez is stimmelt, a kastély még egy kicsit hasonlít is a rajzfilmben lévő palotához. Eddig rendben volnánk, mondtam és felhívtam a szálló igazgatóját, Attilát, beavatván fondorlatos terveimbe. Attila nagyon készségesnek mutatkozott, és ami fő: remek partnernek bizonyult a konspirációban. Megígérte, hogy ő majd mindent
GESZTESI KÁROLY
előkészít, sőt, egy anyakönyvvezetőt is szerez, nekem csak a megfelelő papírokra legyen gondom. Mondom: rendben van, össze is szedtem, hogy mi az, amire egy ilyen hivatali procedúrákat sem nélkülöző aktusnál szükség lehet. Claudia személyi adatait fejből tudtam, a hiányzóakat pedig kilestem az igazolványaiból, amiket sikerült egyenként kilopkodnom a táskájából. Igen ám, de egy dologgal nem számoltam, mégpedig az anyakönyvi kivonattal. Ezt gyakorlatilag lehetetlen fellelni. Nem tudom, ki hogy van vele, de nekem még azzal is bajom volt, hogy a sajátomat hol találom. Az anyakönyvi kivonat talán a legritkábban használt irat és arról, hogy Claudiáét hol keressem, gőzöm nem volt. Enélkül pedig ugyebár bajosan tudok megnősülni, feltéve, ha tekintettel akarok lenni a különféle szabályokra. Ez volt az a pont, ahol rájöttem: segítőtársat kell bevonnom. És mit tesz egy macsó, ha képtelen egyedül megküzdeni egy problémával? Felhívja az anyósát. Anyósom csodálatos asszony, rögtön jött és kérdezte, hogy mi a probléma. Mondom: nincs nagy gáz, de meg kellene találni a házban Claudia anyakönyvi kivonatát. Ezen a ponton persze fel kellett fednem a kártyáimat, nem árnyékolhattam tovább a terveimet illetően, mert a jó asszony bajosan vette volna be azt a magyarázatot, amit még ki sem találtam. Az anyakönyvi kivonat egy olyan dolog, amivel semmi mást nem lehet kezdeni, csak megszületni, férjhez menni vagy megnősülni, így nem maradt más választásom, kerek perec elmondtam neki a tervemet. Anyósom azonnal kijelentette, hogy számíthatok rá. Fondorlatos tervünk a következő volt: ő átjön takarítani és a pakolás, rakodás, rámolás közben előbb vagy utóbb csak rá fog bukkanni a szükséges papírra. Azt, hogy nem így történt, nem lehet felróni neki, tényleg mindent megtett az ügy érdekében. Gyakorlatilag egy hétig porolt, porszívózott, törölgetett minden különösebb eredmény nélkül. A ház már tényleg úgy nézett ki, mint még soha, de a kivonat csak nem került elő. Közben persze Claudia is elkezdett gyanakodni, hogy minek kell folyamatosan takarítani, méghozzá olyan helyeken, mint a fiókok, szekrények mélye, különféle iratok tárolására alkalmas dobozok belseje és a többi. Én csak vonogattam a vállamat, mondván: édesanyád precíz asszony. A következő kört én kaptam, hogy miért hagyom, hogy szegény mama napi tizenkilenc órában takarítónőt
GESZTESI KÁROLY
játsszon. Mielőtt még kipattant volna a balhé, leállítottam a kutató expedíciót, mondván, hogy majd ezt is megoldom valahogy, és elkezdtem a másik problémára fókuszálni, nevezetesen a jegygyűrűk beszerzésére. A gyűrűkkel kapcsolatban csak egyetlen kérdés volt, mégpedig a méret. Nem árt ugyanis, ha az ember már a házasság első pillanatától kényelmesen tudja viselni ezt az ékszert és nem kell állandóan a feje fölött tartania a kezét, hogy a túl bőre szabott karika le ne essen az ujjairól. Szűkre sem akartam szabatni, mert ebben az esetben hordhatná a nyakában egy zsinóron, mint a kamionsofőrök. Méretet venni egy nő gyűrűsujjáról gyakorlatilag képtelenség, főleg akkor, ha el akarjuk kerülni a felesleges kérdéseket és az „úgyis tudom, hogy tudod, hogy tudom” pillantásokat. Mivel ravaszságom nem ismeri a földi határokat, ismét anyósom segítségével akartam túljárni Claudia eszén. Vásároltam másfél kiló bizsut, mindenféle gyűrűket küllemre való tekintet nélkül, viszont mindegyiket szigorúan más-más méretben. Az egész kollekciót becsomagoltam egy dobozba és odaadtam anyósomnak, hogy mutassa meg Claudiának azzal, hogy egy ismerőse ilyenekkel kereskedik, és ha valamelyik megtetszik, azt nyugodtan megtarthatja. Így ugyebár fény derült volna a méretre! Claudia csak egy pillantást vetett a doboz tartalmára, majd kijelentette, hogy mindegyik baromi ronda, különben sem szereti a bizsut, lesz szíves a kedves mama békén hagyni őt ezekkel a céllövöldés szarokkal. Én a másik szobából hallgatóztam és az utolsó kijelentés a lelkembe markolt! Céllövöldés szarok? Fél napig válogattam a bizsuboltban és szerintem mindegyik szép volt. Na jó, akadt néhány sárkányos-halálfejes motívum, de köztük volt például az Egy Gyűrű replikája A Gyűrűk Urából és pár hasonló egyedi darab. De nem, egyik sem tetszett neki, így ott maradtam egy halom smukkal a nyakamon. Mondom anyósomnak, hogy új tervre van szükség, most már kicsit direktebbek kell legyünk, és mivel az idő is fogy, adjuk be Claudiának, hogy van valahol egy rég elfeledett svájci rokon, aki szeretne neki küldeni egy gyűrűt, csak nem tudja a méretet. Anyósom tekintetén láttam, hogy a koncepciót nem tartja bombabiztosnak és tanácsolta, hogy ha már úgyis annyi forgatókönyvírót ismerek, meg kellene kérnem őket, hogy álljanak elő egy hihetőbb sztorival, amit esetleg a lánya is bevesz. Én persze ragaszkodtam a
GESZTESI KÁROLY
saját történetemhez, így a mamának ezt kellett előadnia. Claudia rögtön gyanút fogott! Ki ez a svájci rokon? Hol volt eddig? Miért nem hallott róla soha? Minek akar gyűrűt küldeni? Kinek a rokona? Kinek a kicsodája? Hogy hívják? Egy csomó olyan kérdés, amire nem készültünk válasszal, úgyhogy ezt a vonalat is dobni kellett. Ott álltam egy hét takarítás és sztorizgatás után anyakönyvi kivonat és gyűrű nélkül. Az előbbit még lehet majd pótolni valahogy, de ha a jeles napig nincs meg a jegygyűrű, akkor komoly bajok lesznek. Nem volt más választásom, hasalni kellett egy méretet és reménykedtem benne, hogy lesz a menyasszonyomnak legalább egy olyan ujja, amire majd passzolni fog.
Az esküvő napja előtti héten szóltam Claudiának, hogy jó lenne lemenni Parádsasvárra, lesz nekem is pár szabad napom, töltsünk el együtt egy kellemes hétvégét. Nem kellett sokat győzködnöm, ő is szereti ezt a helyet, benne is kellemes emlékek maradtak abból az időből, amikor még csak udvaroltam neki. Sőt, mondom, remek apropó is kínálkozik, hiszen Attila, az akkori igazgató megkért, hogy hadd csináljon rólunk pár fotót valami reklámkiadványukba, így összekötjük a kellemest a hasznossal. Ez is árnyékduma volt, amivel azt próbáltam indokolni, hogy miért pakolok be elegáns ruhákat és miért akarom őt is rávenni erre. Oké, összecsomagoltunk és beültünk a kocsiba. Hozzá kell tennem, hogy a bizsukkal, takarításokkal és svájci rokonokkal terhes hétköznapok után a világért sem szerettem volna, hogy bármiféle gyanú merüljön fel benne a vidéki hétvége valós programjával kapcsolatban, így megpróbáltam elejét venni annak, hogy idilli hangulatba kerüljön. Ezt úgy oldottam meg, hogy egész úton veszekedést provokáltam. Amibe csak lehetett, belekötöttem. Nagyon profin csinálhattam, mert mire megérkeztünk a meseszép helyszínre, Claudia kijelentette, hogy egy percig sem szív velem egy levegőt és nagy dirrel-durral elindult a buszmegálló felé. Annyira túltoltam a dolgot, hogy majdnem végig kellett néznem, ahogy a menyasszonyom egy sárga busszal távozik pár órával az esküvő előtt. Sovány vigaszt nyújtott volna a tény, hogy semmit nem tudott a készülődésről. Valahogy azért sikerült lecsendesítenem és egy laza ebéd után bevettük magunkat a szobába. Ez
GESZTESI KÁROLY
úgy egy óra körül lehetett és a fotózásnak álcázott esküvőig már csak két óránk maradt. Én már meglehetősen ideges voltam, nagyon szerettem volna, ha minden jól sikerül. Claudia ezzel ellentétben még mindig morcos volt és kijelentette, hogy fáradt és aludni fog. Mondom: oké, csak ne aludj nagyon mélyen, mert nemsokára indulnunk kell. A mondat végét már nem hallotta, mély álomba merült. Közben szépen elkezdtek szállingózni a vendégek. Jött Kapitány Iván, aki a tanúm volt, Zorán, Hegyi Barbara és még pár ismerős, barát, családtag. Őket a hátsó bejáraton csempészte be a személyzet, mert nem szerettem volna, ha Claudia egy véletlen folytán meglátja őket, vagy összefut velük. Bármikor felébredhet és kedve támadhat sétálni egyet a parkban, lemenni az étterembe, vagy úszni egyet a medencében. Persze ezekre a helyzetekre is fel voltam készülve különféle, riogatásnak szánt mondatokkal, amikkel meg tudom őt akadályozni abban, hogy átlépje a szoba küszöbét. Emellett ugyebár a vendégeknek sem volt szabad elhagyniuk a lakosztályukat, így mindegyikük ajtaja elé egy lakájt állítottam, hogy ha kívánnak valamit, azt felhozza nekik, de ki nem engedtek senkit. Három óra előtt tíz perccel már ott álltam az ágy mellett a legjobb ruhámban és Claudia még mindig az igazak álmát aludta. Szép csendesen megpróbáltam felkelteni, mondván, hogy kezdődik a fotózás, de ő hallani sem akart arról, hogy lejöjjön velem. Minden tehetségemet be kellett vetnem és kiimádkoztam az ágyból. Arra még hajlandónak mutatkozott, hogy felkeljen, de olyan durcás volt, hogy sem egy rendes ruhát nem akart fel venni, sem pedig arra nem volt hajlandó, hogy egy laza sminket feldobjon. Még egy halovány kísérletet tettem arra, hogy rábeszéljem a fehér ruhájára, de ezzel is hamar felhagytam, mert láttam, hogy még egy szó és átdöf a tekintetével. A násznép és az anyakönyvvezető a Monarchia teremben várt ránk. Gondoltam, szépen beterelem Claudiát, de erre nem kerülhetett sor, mert annyira dúlt-fúlt, hogy elém vágott és szinte kicsapta az ajtószárnyakat. Amikor meglátta az ismerősöket, barátokat a gyönyörűen berendezett teremben, az anyakönyvvezetőt és Zoránt a gitárjával, egy pillanatig csak
GESZTESI KÁROLY
állt, majd elsírta magát. A meglepi tökéletesen sikerült. Szent volt a béke egy perc alatt, és szépen hozzám jött feleségül.
Ja, és persze az anyakönyvi kivonat! A szertartásból kispórolt irat kapcsán egy igen kellemetlen meglepetés ért minket, amikor pár héttel az esküvő után érdekes levelet hozott a postás. Ebben közölte velünk az illetékes anyakönyvi hivatal, hogy frigyünk érvénytelen, ugyanis a magyar jog nem ismeri el az álnéven kötött házasságot. Az történt ugyanis, hogy későn pótoltam a hiányzó adatokat, így a hivatalnokoknak nem volt más választásuk, mint fejből kitölteni a papírokat és sikerült elírniuk Claudia nevét úgy, hogy C helyett K-t használtak és a Liptait is y-nal írták. Az adminisztrációs malőrt azonnal korrigáltuk, így most aztán ásó-kapanagyharang!
GESZTESI KÁROLY
ÁRPA ATTILA
SZEX ÉS HÁZASSÁG Az esküvő utáni időszak egy kicsit furcsa volt. Folyamatosan jöttek a sablonos újságírói kérdések, Szabina is az érdeklődés középpontjába került. Mindenki arra volt kíváncsi, hogy milyen a házasélet. Ez ugyebár az a fajta baromállat kérdés, amire nem lehet normálisan válaszolni, így azt mondtam az érdeklődőknek, hogy semmi különös, ugyanolyan, mint eddig, talán csak a szex lett jobb. Ezzel senki nem tudott mit kezdeni, rágódhattak rajta egy darabig.
Szabina eleinte meglehetősen féltékeny volt, teljesen jogosan, hiszen soha nem rejtettem véka alá, hogy kihez ment férjhez. Azt hiába is állítottam volna neki, hogy ezen a téren tényleg megváltoztam, nehezen hitte volna el. A bosszantó szituk mellett ez vicces helyzeteket is eredményezett. Emlékszem, hogy egyszer egy meglepetés-utat szerveztem a párizsi Disneylandbe, és amikor telefonon keresett, épp az utazási irodában voltam, amit ugye nem lehetett megmondani, különben oda a meglepi. A következő dialógus zajlott le: – Hol vagy? – Titok. – Miért nem mondod meg, hol vagy és kivel? – Mert… mert… mert nem. – De megcsalsz? – Nem. – Hazudsz? – Nem. És ebből volt egy pár sorozat. Kitalálhattam volna valamit, ami hihetően
ÁRPA ATTILA
hangzik, de féltem, hogy amikor kiderül, hogy valójában nem is azt csináltam, amit mondtam, mert éppen a Disney-hétvégét szerveztem, akkor rájön, hogy milyen remekül hazudok és később azt sem fogja elhinni, ami igaz. Ez persze csak az elején volt így, most már megvan a bizalom, amiért mondjuk meg is dolgoztam. Jó példa az eredményre, hogy egy szót sem szólt, amikor a Topmodell című műsor producereként tizenkét gyönyörű lánnyal léptem le két teljes hónapra, sőt, még Dél-Afrikába is elutaztam velük… Azon bármelyik nő kiakadt volna… Továbbra sem állítom, hogy egy angyal vagyok, ma is utánanézek egy csinos csajnak, sőt még néha vicces SMS-eket is küldözgetek, de ennyi. Megvan a bizalom az irányomban és nem akarom eljátszani.
GESZTESI KÁROLY
VALAKI NÉZ Ezt a sztorit eddig még senkinek sem meséltem, valószínűleg azért, mert tartottam attól, hogy hülyének néznek. Arra, hogy ezt most miért teszem meg mégis, nincs magyarázat. A történet a hatodik érzékkel kezdődik. Nem tartozom azok közé, akik az ezoterikus gondolkodást magukévá tették, mégis hiszek abban, hogy mindenkinek van egy fejlett vagy fejletlen érzéke, amivel képes bizonyos helyzetekben élni. Mondhatnám úgy is, hogy ez az érzékelő automatikusan bekapcsol. Ilyen például az, amikor valaki rájön, hogy figyelik. Itt persze nem az ablakkal szemben lévő lámpaoszlop alatt parkoló mustárszínű Buickra gondolok, amiben fánkot zabál és kávét iszik két ballonkabátos, Borsalino-kalapos nagyon civil rendőr, nem, ez sokkal inkább valami furcsa sejtés. Az ember kényelmetlenül érzi magát, bizsereg a tarkója és valami azt súgja, hogy nincs egyedül. Ez a gondolat normális helyzetben is nyugtalanító, de szex közben szinte elviselhetetlen. Akinek van kutyája vagy macskája, az tudja, miről beszélek. Az intim együttlét közben a farpofákra fókuszáló tekintet erősen csillapító hatást képes kifejteni, már ami a teljesítőképességet illeti. Na, velem pont ez történt. Claudia a nyolcadik hónap környékén lehetett, de ez mit sem zavart minket abban, hogy örömünket leljük egymásban. Egy darabig. Én ugyanis egy idő után azt éreztem, hogy valaki néz. Kutyám nincs, macskám sincs, sőt, semmiféle állat nem él a környezetemben, így az alapesetet rendkívül hamar ki tudtam zárni. Akkor ez valami, vagy valaki más lesz! Anélkül, hogy erre a kényelmetlen érzésre a kedvesem figyelmét is felhívtam volna, óvatosan hátranéztem a vállam fölött, a teraszajtó irányába, hátha megpillantok egy renegát bulvárfotóst. Még az sem érdekelt, hogy ha valóban ez a helyzet, akkor pont pacekba fog kapni a vaku, minden kétséget kizárva a tekintetben, hogy ki látható a képen. De a teraszon sem volt senki. Nézek balra, a kertre nyíló ablak felé, hátha a szomszédnak támadt kedve
GESZTESI KÁROLY
ahhoz, hogy betekintsen a magánéletembe. Sehol senki. Fejemet kissé megemelve a lépcsőfeljáróra pillantok, de a korlát takarásában sem tudtam kivenni a feltételezett leskelődő alakját. Ezek szerint tök egyedül vagyunk, ami megnyugtató, viszont az érzés nem múlt el. Sőt! Egyre erősödött. Egy darabig még elgondolkodtam azon, hogy sima paranoia az egész, amikor bevillant a megoldás! Te jó ég! Rettenet!!! Panka néz engem!!! Belülről!!!! Tágra nyílt szemmel figyeli apukát és anyukát, ahogy éppen! A felismerés olyan sokkos állapotba taszított, hogy minden koncentráló képességemre szükség volt ahhoz, hogy Claudia ne vegyen észre semmit. A kép olyan erősen bennem maradt, hogy Panka megszületéséig hanyagolnunk kellett ezeket az együttléteket. Amikor pedig először pillantottam meg a kislányomat, rögtön valami utalást kerestem a tekintetében, mert szinte meg mertem volna esküdni, hogy emlékszik arra az éjszakára és biztosan lennének közlendői az eseményekkel kapcsolatban.
GESZTESI KÁROLY
ÁRPA ATTILA
TERHES NŐT JÁTSZOM Visszatérek ahhoz a pillanathoz, amikor Szabina közölte velem, hogy babát vár. Első reakcióimról már meséltem, ezeket közvetlenül a tudás és tettvágy követte. Mindent tudni akartam, mindenre fel akartam készülni! Tökéletesen ki akartam magam képezni, hogy az összes lehetséges szituációra felkészüljek. Állati profi kellett, hogy legyek! Az éj leple alatt, amikor Szabina már aludt, elkezdtem különféle női oldalakat bújni a neten. Olyan szájtokat, amikhez eddig csak annyi közöm volt, hogy néha megjelentették a képemet valami macsós, motoros bulvárszösszenet kapcsán. Ezekbe voltam kénytelen belemerülni. A fórumokon egymást konzekvensen tegezve csevegő terhes anyák közt stikában megbújva szívtam magamba az információt, amiket a focista haverjaimtól képtelen voltam összeszedni a hétvégi sörözések alkalmával, mert valahogy soha nem kínálkozott kellő alkalom arra, hogy a dugás és a superbowl-meccsek szakszerű elemzései közé beszőjem azokat a kérdéseket, amelyek a terhesség első szakaszára vonatkoznak. Maradt a net. A legnagyobb akadály, bármilyen hülyén hangzik is, nyelvi volt. Németországban nőttem fel, a korábban már felskiccelt környezetben, és a bandatagok közt nem volt mindennapos téma a vajúdás, a bába, a terhestorna, a méhlepény, a magzat, a tejláz és a hasonló dolgok. Magyarországi életem során sem sokat találkoztam ilyesmikkel. A főiskolán nem került még szóba, az RTL-en belül meg kevés olyan ember van, aki a gyerekvállalást ne a Terry Black-féle módon képzelné el. Arról, hogy ezek a szavak mit jelentenek magyarul, egészen egyszerűen gőzöm sem volt. Maradt hát a nulláról kezdés. Beírtam a fórumozó kismamák által sűrűn emlegetett kódszavakat egy keresőbe és megpróbáltam megfejteni a terhességet, mint a Da Vinci-kódot. A képkereső egy perc alatt feldobott nekem négymillió, vérben tocsogó emberi testrészt, ott, ahol pufók kisbabáknak és mosolygó anyukáknak
ÁRPA ATTILA
kellett volna lenni. A magzat szóra már szebb képek jöttek, de első körben itt is a defektes újszülöttek szúrtak szemet. Hogy a méhlepény és a gátmetszés szóra mi jött elő, azt most nem szeretném részletezni. Álmomban ne lássam újra! (Később persze megláttam, és korántsem volt annyira szörnyű, mint azt gondoltam, de erről majd a maga helyén.) Más módszerhez kellett folyamodnom. Álnevet használva beépültem a babafórumokba és igyekeztem minden használható infóra rátenni a kezemet, természetesen kérdések formájában, magamat kismamának adva ki. Hogy mit gondoltak rólam az igazi csajok, gőzöm nincs, de kérdéseim alapján egy olyasféle nőcit vizionálhattak, aki négyezer éve jégbe fagyva hevert és a kiolvadást követően rögtön teherbe ejtette egy arra járó fickó. Kérdéseimet nem igazán akartam burkolni, így a fórumozóknak azzal kellett szembesülniük, hogy egy állapotos kismama olyasmiket kérdez, hogy pontosan mi is az a magzat. Első körben egy szervre tippeltem, valami olyasmire, mint a mandula. Ki lehet röhögni, de ez van. Ismereteimet szorgosan gyűjtögetve a következő dologra lettem figyelmes: a terhességgel kapcsolatban először mindenki valami rettenetes dolgot mesél el (általában ugyanazt a négyet), ami pont az ő barátnőjével esett meg. Ezeket sem kívánom részletezni, legyen elég illusztrációnak annyi, hogy az egyik sztoriban a megszülető csecsemő karja kicsavarodott a szülőcsatornában és a lapockájával kettéhasította az anyját. Ekkor egy időre abbahagytam a fórumozást, mondván: átverés az egész, a net másik oldalán az Alien vs Predator 2. gegmanjai ülnek, hogy riogassák a jónépet. Amikor vissza mertem térni, és a baba helyett az anyára fókuszáltam kérdéseimmel, egy meglehetősen zagyva kép állt össze bennem, már ami a terhesség első szakaszában bekövetkező hangulati ingadozásokat illeti. Fórumozó kismamatársaim szerint ebben az időszakban a nő érzékeny, ideges, hisztis, mindenen röhög, állandóan sír, hány, mindent meg akar enni, melege van, miközben fázik, izzad, megnő a szexuális libidója, ugyanakkor a férfira rá sem tud nézni, fáradékony, éber, aluszékony, és buzog benne a tettvágy. Hát köszi! Ezt valami olyasmihez lehetne hasonlítani, mint amikor egy ufó lejön a Földre és a tévében futó reklámokból próbálja meg összerakni, hogy milyen lehet egy ember. Testnedvei állandóan folynak, zsíros a haja, pörköltszaftos a ruhája, száraz a bőre, sárga a foga, pattanásai vannak,
ÁRPA ATTILA
anyagcseréje akadozik, ellenben a feje állandóan fáj, magas a koleszterinje, kövér, bélgombái vannak, ciki a lehelete és állandóan telefonál, vagy kölcsönért folyamodik, ugyanakkor bárkit képes lenne megölni egy pohár hideg sörért. Kábé ennyire volt hiteles a kép, amit a fórumokon kaptam. De azért az ördög nem alszik, készítettem a várható hangulatokból egy listát és egy hétig árgus szemekkel figyeltem a feleségemet, hogy mely hangulati elemeket produkálja. Egyik sem jött be. Illetve voltak hasonlóságok, de csupa olyan dolog, ami előtte is megvolt. Ha nem tudtam volna, hogy tényleg terhes, komoly kétségeim támadtak volna a másállapotát illetően.
Az első időszak tök normálisan zajlott, amit szerintem annak is köszönhetünk, hogy mindketten a lehető legrosszabbra számítottunk. Fel voltunk készülve mindenre a horror történeteknek és az ismerősök felől jövő jóindulatú paráztatásnak köszönhetően. Most már tényleg úgy emlékszünk vissza, hogy semmi gond nem volt, minden ment a maga útján, nekünk csak ki kellett várni, hogy a kis figura kijöjjön! Ekkor jöttem rá, hogy ha nincsenek a horror sztorik, akkor a normális dolgok durvának tűnnek.
ÁRPA ATTILA
BOCHKOR GÁBOR
SÖR A TEJBEN Pusztán az a tény, hogy az ember gyermeket vár, feljogosítani látszik a rokonokat, barátokat, közeli ismerősöket arra, hogy baromállat tanácsokkal szolgáljanak a terhesség különféle időszakaival kapcsolatban. A szülés előtt az egészségügyi tanácsok jönnek, a szülés után pedig a nevelési tippek. Utóbbiakban hála istennek egyelőre nem volt részem, de ha valaki ilyennel próbálkozna, tuti, hogy kikészítené az idegrendszeremet. Úgy látszik, ezzel kapcsolatban lehet valamiféle prekoncepciója az embereknek, mert az ilyen témájú okoskodással mind ez idáig békén hagytak minket. Remélem, ez nem is fog változni. Andi terhessége alatt és után orvosi tanácsban egyáltalán nem volt hiány. Tudni kell, hogy Andi majdnem minden rokona orvos. Anyukája szemész főorvos, apukája belgyógyász professzor, unokahúga is orvos, gyakorlatilag boldog-boldogtalan, aki közeli rokonnak számít. A jó szándékkal nem is volt baj, de valahogy mindenki ellentétes dolgokat mondott. Például a fejfájás. Andinak fájt a feje, és majdhogynem egy konzílium gyűlt össze abban a témában, hogy mit lehet bevenni és mit nem. Az egyik azt mondta, hogy nyugodtan bevehet egy Saridont, a másik pedig nem győzött szörnyülködni, hogy ez mekkora baromság, mert az a valami, ami a Saridonban van, nem csak a fejbe, hanem a tejbe is belekerül. Őrület! És ilyenkor jövök én a vaslogikámmal, hogy rendet csináljak. Itt van például a sör kérdése. Kevés olyan dolog van a terhességgel kapcsolatban, ahol ismeretekkel bírtam volna, de ez az együttállás – mármint a sör és a szoptatás – az én területem volt. Mondom Andinak, hogy igyál sört, mert az tejet csinál! Oké, de milyen sört? Mondom: barna sört. Valahol hallottam, hogy a komló jótékony hatással van az anyatej termelésére. Oké, akkor szerezzek sört! Leugrottam a közeli szupermarketbe és annyi barna sört hoztam, hogy azzal az Oktoberfest közönségének a felét motyogós részegre lehetett volna itatni. Tessék, lehet választani! Andi alkoholmenteset kért.
BOCHKOR GÁBOR
Mondom: nincs alkoholmentes. Az az egyetlen, ami nincs. Miért nincs? Mert nincs. Nincs alkoholmentes barna sör. Meg az mondjuk szar is! Oké. Ő akkor ezt nem issza meg. És itt jött a vaslogikám. Vegyünk egy 4,1%-os barna sört! Andi azt megissza, a gyomrában felszívódik, a vesék megszűrik, és alig valami kerül a sörből a véráramba, és mire abból anyatej lesz, már semmi nem marad az alkoholból a gyereknek. Nem, ő ezt nem issza meg. Nem hittem el, hogy ezt egy orvostól végig kell hallgatnom! De nem! Ő ezt komolyan gondolta, és a mai napig kőkeményen tartja magát ehhez az elvhez. Néha megiszik egy fél pohár bort, de ennyi. Nem több.
BOCHKOR GÁBOR
ÁRPA ATTILA
LÁÁÁÁÁNY? Az, hogy szeretnénk tudni a gyerek nemét, már az első pillanatban egyértelmű volt. Mondjuk nekem nem voltak ilyen irányú kétségeim, teljesen bizonyos voltam abban, hogy fiam lesz. Szabina ugyanilyen biztos volt abban, hogy lányunk születik. Az első ultrahangképeken a neme még nem látszott. Ha teljesen őszinte akarok lenni, akkor gyakorlatilag semmi nem látszott, csak egy paca. Fekete-fehér kép volt, mondtam is a feleségemnek, hogy ennyi pénzért igazán adhattak volna színeset is, de lehurrogott, hogy ez nem így van. Ez egy belső kép, egy ernyőszerű valami, amire rávetítik a placentában elhelyezkedő magzat ultrahanggal készült képét. Szuper! Amint kiderült, hogy pont az van ott, aminek lennie kell és nincs nagy para, kimentem elszívni egy cigit. Nem jött még el a mi időnk, mondtam magamban. Amikor majd a kis fütyikét is lehet látni! Az lesz az igazi. Ott már egyértelműek a dolgok. Pár hónap múlva a tökös kis srácról alkotott ábrándjaim egy pillanat alatt szertefoszlottak. Ülünk egy lesötétített szobában, Szabinának a hasán fel-le cikázik a doki vibrátorhoz hasonlító ultramodern kütyüje. Nézzük a fejét, gerincét, lábát, kezét, illetve jobban mondva mindenféle amorf dolgokat, amiket a doki a fent nevezett testrészekként azonosított. Számomra továbbra is pacáknak tűntek, egy kis űrlény-beütéssel. Amikor a pici megfordult, a doki Szabinára nézett, és szólt, hogy most már egyértelműen látszik a neme. Megmondhatja? Mondom: meg. És ha lehet, baromi gyorsan, mert az én idegeim sincsenek kötélből. Oké! Kislány. Kis szünet. Szabina arcán földöntúli mosoly. Ő mindig is tudta! Én viszont nem voltam hajlandó ilyen könnyen belenyugodni a dologba. Ránéztem a dokira, aki próbált nekem is vigyorogni. – Nézze meg jobban! – mordultam rá szigorú arccal. A doki csak lesett ki a szemüvege mögül. Ott ült a hat darab diplomájával, harmincéves tapasztalatával és egy olyan gépezettel, aminek
ÁRPA ATTILA
az árából egy harmadik világbeli országot tíz évig lehetne működtetni, én meg, a menő tévés producer felszólítom, hogy nézze meg jobban. De vette a lapot és megnézte jobban. Még mindig lány! Mutatja nekem a képernyőn a kurzorral a punéit. Ha nem hiszem, nézzem meg jobban! Megnéztem. Punci volt. Tudom, miről beszélek, láttam eleget. De azért én sem engedtem ilyen könnyen. Mondom: nem lehetséges, hogy amit ott látok, az a zacsija, és valahol van egy fütyi is, ami olyan kicsi, hogy nem látszik? (Ez a lehetőség sem okozott volna kirobbanó örömöt, valljuk be, de legalább beváltotta volna elképzeléseimet.) – Nem, Árpa úr, az nem herezacskó! Önnek kislánya lesz! Minden kétséget kizáróan kislánya lesz! Az utolsó mondatot a doki már szótagolva mondta ki, mint aki egy hülyéhez beszél, és éreztem, hogy a hangjában vibrál némi feszültség. Tudtam, hogy nem mehetek tovább. Mindenesetre elkértem a kinyomtatott ultrahangképet azzal a halovány reménnyel, hogy ha megmutatom más orvos ismerőseimnek, talán változik a helyzet.
ÁRPA ATTILA
BOCHKOR GÁBOR
FIAM LESZ! Egy pillanatig sem merültek fel bennem kétségek azzal kapcsolatban, hogy nekem fiam fog születni. Attilával is sokat beszélgettünk erről, valahogy teljesen természetesnek tűnt, hogy mindig is fiút képzeltünk el magunknak. Nem tudom, hogy ez a többi férfival hogy van, de én már láttam magunkat focizni a kertben, meg azt is, ahogy viszem vadászpilótának, szóval az összes ilyen banális marhaság, amiket egy fiút váró apa elképzel magának.
LÁNYOM LESZ! Amikor Andi egyik nap hazajött az ultrahang vizsgálatról és bejelentette, hogy kislányunk lesz, akkor az állam is leesett és csak annyit tudtam mondani: bassza meg! De a helyzetet egyáltalán nem éltem meg csalódásként, inkább vicces volt. Lányom! Pont nekem! Én eddig azt hittem, hogy csak fiút tudok!
BOCHKOR GÁBOR
GESZTESI KÁROLY
NEKEM IS! Ez az a kérdés, amellyel kapcsolatban talán a legtöbb szó esett köztünk. Árpa kőkeményen fiút akart, Bocsi pedig meg volt győződve arról, hogy csak fiút tud. Ezzel szemben én kifejezetten örültem annak, hogy kislányom lett. Nem mintha az urakon a csalódottság legkisebb jelét is fel lehetne fedezni, szó sincs róla, rettenetesen boldog és büszke apuka mindkettő. A különbség csak az, hogy mivel nekem már van három fiam, és tudtam, hogy Claudia kislányt szeretne, megmondom őszintén, egy kicsit drukkoltam is neki. A dolog persze nem ment könnyen. Azt, hogy gyereket szeretnénk, meglehetősen hamar eldöntöttük, annak ellenére, hogy korábban nem voltam túl lelkes a gondolattól. Már jó pár éve együtt éltünk, boldogan, egyetértésben, és ami a fő, mindketten hosszú távra terveztünk. Panka viszont nem várta ki a maga idejét, azaz nem pont akkor jött, amikor gondoltuk! Ez azt jelenti, hogy egy ideig próbálkoznunk kellett, és volt időszak, amikor úgy tűnt, hogy hiába vagyunk rajta az ügyön, nem fog simán menni. Lett is ebből adódóan némi elkeseredés meg aggodalom, de én bíztam abban, hogy ha a jó Isten úgy akarja, hogy jöjjön az a gyerek, akkor jönni is fog. Biztos voltam benne, hogy jelentősége van az érkezés idejének. Hogy a legjobb időben jöjjön és a legjobb helyre. Így amikor Claudia már tudta, hogy a csemete megfogant, akkor is csak nagyon óvatosan jelentette be. Nem volt klasszikus jelenet, egyszerűen közölte, hogy úgy érzi, sínen vagyunk. Oké. Elraktároztam az információt, de három hónapig nem nagyon esett erről szó köztünk. Tegyünk úgy – mondtam mintha ott sem lenne, nehogy valami történjen, és akkor csalódnunk kelljen. Úgy is mondhatnám, hogy szép lassan, komótosan szoktunk hozzá az örömhöz… Amikor már a doki is megnyugtatott minket, hogy minden a lehető legnagyobb rendben van, Claudia és a magzat is egészségesek, akkor végre jöhetett a nagy boldogság. Az, hogy fiú lesz-e vagy lány, azonnal szóba
GESZTESI KÁROLY
került. Mondtam Claudiának, hogy nekem igazából mindegy, ha négy lányom lenne, az sem zavarna. De ő nagyon is, hogy csajszit akart! Meg is mondta nekem, hogy mivel a két előző feleségem fiúkat szült, ő egy kislánnyal akar megajándékozni. Amellett, hogy ez nekem nem volt központi kérdés, óriási dolognak tartottam, hogy ilyen gondolatok voltak benne. Fontos volt neki, hogy lányom szülessen tőle. Ezért örültem nagyon, amikor kiderült, hogy Panka Panka lesz! Persze egy kicsit bennem volt az is, ami a többiekben. Hogy ez talán nem véletlen. Hogy a sors egy kicsit vissza akar nekem adni abból, amit a női nemmel elkövettem… de nem vagyok egy aggódós típus, sőt. Nyugodtan nézek a jövő elé azzal a biztos tudattal, hogy ha ma képes vagyok százötven kilót kinyomni fekve, akkor ezt a szintet már csak tizenöt-tizenhat évig kell fenntartanom, és akkor le fogok tudni csapni bármilyen kigyúrt figurát, aki a lányommal akar szórakozni. Mondtam is Árpának, aki fegyverkezni akar és Bocsinak, aki a verbális kivégzést tartja célravezetőnek, hogy nem szabad lebecsülni a fizikai fölény meggyőző erejét. És itt most nem arra gondolok, hogy nyikhaj tizenéveseket fogok majd bucira pofozni, mert az nem tenne jót senkinek, sokkal inkább arra, hogy igenis meg kell tanítani a gyereket, hogyan tudja megvédeni magát. És ehhez elég egy pár fogást elsajátítania… torokra üt, térdre rúg és ilyesmik. A srácaimnak is mindig mondtam – főleg mostanában, hogy iskolába mentek és kezdődik a területfoglalós kakaskodás –, hogy ha baj van, nekik kell megoldani a szitut, nem várhatnak a tanárra, vagy arra, hogy én majd odamegyek. Márkó esetében annyira jól sikerült a fejtágítás, hogy egyik nap be is hívott az igazgató, hogy a fiam taccsra tett egy harmadikos gyereket, mert bántotta az osztálytársát, egy helyes kis szőke lányt. Ilyenkor persze meg kell küzdeni a dicsér-leszid dilemmával, de azt hiszem, jól oldottam meg a helyzetet. Márkó pedig nem tagadta, hogy mi történt, de azt is megindokolta, hogy miért járt el a keze. És ez így jó. Mondjuk azt sem nagyon akarom, hogy olyan legyen, mint én voltam annak idején, amikor még Miskolcon színészkedtem. Ott minden este meg kellett találnunk a magunk balhéját. Kocsmáról kocsmára jártunk a haverokkal, színészekkel, díszítőkkel és kerestük a bajt. Nem azt mondom, hogy mi kötöttünk bele másokba, sokkal inkább hagytuk, hogy mások kóstoljanak be minket. És akkor elindult a
GESZTESI KÁROLY
haddelhadd. A vigéckedésnek egy sajnálatos esemény vetett véget, amikor az egyik ellenfelemnek egy sallertől leszakadt a bal füle és pár napig élet és halál között lebegett. Legalábbis nekem ezt mondták. Nem tudtam, milyen hatással van az ember életére, ha leszakad az egyik füle, biztos, hogy nem egy leányálom, így – eleget téve lelkiismeretem szavának – bementem a kórházba, hogy meglátogassam szerencsétlen figurát. A kórteremben, ahova a portás irányított, valószínűleg csak hasonló sérüléssel beszállított fazonokat raktak, mert mindegyiknek be volt kötve az arca vagy a feje. Ez persze nem volt nagy hendikep, már ami a felismerést illeti, hiszen a bunyó közben nem igazán néztem meg magamnak a különféle fizimiskákat, úgyhogy bárki lehetett az én emberem. Az egyik fiatalabb fószer különösen ismerősnek tűnt, így leültem az ágya szélére, komolyan a szemébe néztem, és bűnbánó hangon bocsánatot kértem tőle. A figura méltányolta részvétemet, de megnyugtatott, hogy kár lenne magamat okolnom, amiért szemölcs nőtt a nyakán, és higgyem el, a műtéti eltávolítás egyáltalán nem okozott neki nagy fájdalmat. Mellesleg ki vagyok? Mondom neki, hogy bocs, én azt a fazont keresem, akinek leszakítottam a fülét. Ja! Hogy Janit? Ott fekszik a sarokban, állandóan idefelé sandít és láthatóan nagyon fél. És valóban. Szegény flótás remegve vizslatott és meg volt győződve arról, hogy a nagydarab pofozógép eljött a másik füléért. Akkor megfogadtam, hogy soha többé nem fogok bunyót provokálni és csak akkor csapok oda, ha nagyon szükséges.
GESZTESI KÁROLY
ÁRPA ATTILA
SEX ON THE BITCH Ez például egy olyan dolog, amit egészen biztosan nem fogok tudni nyélbe ütni a lányommal. Tizenöt vagy tizenhat éves lehettem, amikor apámmal Hamburgban forgattunk egy filmet. Azaz apám forgatott, én meg voltam a kis pöcs, aki mindenütt ott van. Egyik este Joschi azzal jött, hogy na, fiam, ma elmegyünk egy igazán jó helyre, ahol remekül fogod magad érezni. Mondom: hajrá! És felrémlett bennem a kép, ahogy az öreggel közösen nintendózunk a szálloda lobbyjában. A hely, ahova elvitt, egyáltalán nem hasonlított egy szállodához, sokkal inkább úgy nézett ki, mint egy kupleráj, amire talán az lehetett a magyarázat, hogy az is volt. A pultos csaj azonnal elém tett egy kólát, amit lehajtottam és ezzel be is vittem a szervezetembe életem első whiskyjét. Apám közölte, hogy akkor ezzel meg is volnánk, neki menni kell, de ne aggódjam, a pultos csaj majd vigyázni fog rám. Ez a vigyázás lett életem első szexuális élménye. A prostit magát már képtelen vagyok felidézni, csak két hatalmas csöcsre emlékszem, amik állandóan a látóteremben voltak, bármerre is fordítottam a fejem.
ÁRPA ATTILA
MIÉRT JOBB EGY LÁNY, MINT EGY FIÚ? Szabinával madarat lehetett volna fogatni, én pedig igyekeztem elfogadni a helyzetet, hogy lányos apuka leszek. Első körben az villant az agyamba: ha fiú lett volna, pont olyan lenne, mint én, de most, hogy tudom, hogy lány, pont olyan lesz, mint Szabina. Erről eszembe jutott a hitelkártyám és az is, hogy lassan le kell üljek a bankárommal, hogy megbeszéljük a platina státuszt. A Louis Vuittonnak már most van üzlete Budapesten, hogy mi lesz tíz év múlva, azt el sem merem képzelni. Fegyvereket is kell szereznem! Előbb-utóbb az én kislányom is fel fog nőni, és jönnek érte azok a pasik, amilyennek a fiamnak kellene lennie. Ilyesmi gondolatok kavarogtak az agyamban, miközben hazafelé mentünk. Különféle taktikákat választottam arra, hogy meggyőzzem magam: egy lány jobb, mint egy fiú. Eleinte ez nehezen ment, később viszont már komolyabb eredményeket sikerült elkönyvelnem. Számba vettem a fiús apuka haverjaim sztorijait. Egy közeli barátom, akinek két sráca van, a következő sztorikat mesélte: Hanyatt esés matchboxon. Ez nálam eleve kizárt. Nálunk babák lesznek. Amikor majd a sráchoz hasonlóan én is kissé kapatosan megyek haza, max egy sípoló babára vagy valami pónira, vagy mi a túróra fogok rálépni, nem pedig egy játékautóra. Ahogy a barátom elmondta, nem mindegyik kisautó veszélyes, csak a nagyobb fajták, azok, amiket 1:28 arányban kicsinyítettek. Ez ugyanis nagyjából megfelel a talp méterének, így gyakorlatilag tökéletesen képes ellátni egy görkorcsolya funkcióit. A haverom két napig feküdt kóma közeli állapotban, amikor egy görbe este után megpróbált a hálószoba felé menet elsettenkedni a gyerekszoba előtt úgy, hogy a hajópadló ne adjon ki reccsenő hangot. A reccsenő hang mégiscsak megvolt, igaz, nem a padló, hanem a tarkója adta ki, amely minden más egyéb testrészét megelőzve csapódott a földhöz. A gyerek
ÁRPA ATTILA
forgatókönyvírással foglalkozik, ami azért gáz, mert két hétig képtelen volt egy épkézláb dialógot összerakni. Stigmák a kúptól. A másik rettenet a fa építőkockákhoz kapcsolódik. Gyakorló fiús apák óva intenek minden szülőt attól, hogy olyan szettet vásároljanak, amelyben hegyes kúp is található. Ezek ugyanis, ellentétben a kisautókkal, nem mozdulnak el a talajról, amikor egy negyvenkettes talpban végződő nyolcvankilós test rájuk nehezedik. Krisztusi sebeket képesek okozni. Olyan banális dolgokat, mint üveggolyó meg ilyesmik, már nem is említek. Mondjuk a Lego még izgi lehet. Abból is a DUPLO méret. A matchboxos srácot a bal talpán hat darab, mértani pontossággal elhelyezkedő pötty emlékezteti arra a készletre, amit a nagyobbik fiának vett karácsonyra és még aznap este sikerült belelépnie. Ez két éve volt. A negatív lenyomat egyelőre tartósabbnak látszik, mint egy borneói törzsi tetoválás. A sztorihoz tartozik, hogy a haveromnak vettünk egy fapapucsot a szülinapjára, most várjuk az első eredményeket. Egyelőre nagy a csend. Lehet, hogy kicsinálta egy kisvasút vagy egy golyópálya, esetleg egy távirányítós tank. Pár hét múlva viszont eljött az a pillanat, amikor már nem kellett győzködnöm magamat. Rájöttem, hogy ez így jó, ahogy van. Igaz, hogy rettenetesen szerettem volna egy fiút, az is igaz, hogy rá kellett döbbennem, hibásak voltak a megérzéseim, nem az jött be, amire számítottam. Viszont lesz egy nagyon helyes kislányom. Elkezdtem poénkodni a dologgal, vettem pár könyvet, ami a lányok neveléséről szól, és azóta is megpróbálok felkészülni az elkerülhetetlenre. Arra, hogy egyszer fel fog nőni és akkor majd jön egy pasi… és… hát nem tudom. Ha van olyan egyáltalán, hogy sorsszerűség, akkor ez az. Valaki odafent azt akarta, hogy a majom Árpa mindent visszakapjon az élettől. És ha ez így van, akkor csak egyet tehetek: felveszem a kesztyűt és elkezdek fegyverkezni.
ÁRPA ATTILA
BOCHKOR GÁBOR
VERBÁLIS KIVÉGZÉS Sokáig bele sem gondoltam abba, hogy egyszer el fog jönni az az időszak, amikor különféle pasik jelennek majd meg, hogy kétségkívül gyönyörű és csinos Nóri lányomat belevigyék a jóba. Persze volt bennem egy ködös kép arról, hogy érkeznek majd a figurák és bevetik az összes trükköt, amit én már huszonöt éve is sikerrel alkalmaztam a lányos apák rémeként, de valahogy nem öltött konkrét formát az aggodalmam. Egészen addig a napig, amikor Árpa barátom szinte barokkos részletességgel kidolgozott jelenetekkel kezdett idegesíteni. A horrorelemeket sem nélkülöző, forgatókönyvbe illő szituációk engem is belekényszerítettek abba, hogy végiggondoljam a hála istennek még távoli jövőt és felkészítsem magam arra, ami elkerülhetetlen. Attila mesélése közben némileg elkalandoztak a gondolataim és csak a hangos puffanás térített magamhoz – ez a hang kísérte ugyanis azt a mozdulatot, amivel Árpa az asztalra csapott néhány fegyverkatalógust. Igyekeztem az önmagát is sikeresen felidegesítő barátomat tájékoztatni arról, hogy ha eljön, aminek jönnie kell, akkor én verbális eszközökhöz fogok folyamodni, mert nem bízom a hagyományos fegyverek bizonytalan hatásában. Ha jön egy olyan pasas, akit ki nem állhatok, verbálisan fogom kivégezni. Árpa megnyugtatott, hogy ezen már ő is gondolkodott, de a puszta szavak helyett ő a pszichológiai hadviselést részesíti előnyben. Persze csak ha a fegyverek hatástalannak bizonyulnak… A következő a terve: az Amira körül megjelenő pasasok között biztosan lesz néhány, aki neki is szimpatikus lesz. A többi szarjancsit viszont baromság lenne elmarni a háztól, mert ő, mármint Attila, saját állítása szerint elég jól ismeri a tinilányok lelkét ahhoz, hogy tudja: a lázadó korban lévő bakfiscsajok azokhoz ragaszkodnak a legjobban, akiket a szülők látni sem akarnak a házuk táján. Ezért Attila kiválasztja a legmegfelelőbb srácot, majd kijelenti, hogy na lányom, ezt az embert soha nem akarom itt találni, ha csak megtudom, hogy egy szót is váltasz vele, mész az apácákhoz. Ekkor
BOCHKOR GÁBOR
Amira minden kétséget kizáróan dobni fogja a veszélyes elemeket és érdeklődésének teljes spektrumával a kiválasztott felé fog fordulni. Anélkül, hogy önérzetében meg kívántam volna bántani, igyekeztem felhívni Attila figyelmét arra, hogy elképzelhető, a tinilányok lelkülete némileg bonyolultabb séma alapján épül fel, és kétségkívül figyelemreméltó meglátásai nem biztos, hogy igazak. Erre még fel is kapta a vizet, hogy én neki ne dumáljak, pontosan tudja, miről beszél. Ennyiben maradtunk. A dolog viszont engem is elkezdett foglalkoztatni, és arra a megoldásra jutottam, hogy nagyban múlik rajtam is, hogy a lányom milyen figurákat fog figyelemben részesíteni. Én sem vagyok az a pasas, akikről a lányos anyák annak idején álmodoztak, mondjuk úgy, hogy magam is ismerem a trükköket. De én biztosan azt az utat választom, ami a jó – mondjuk inkább úgy: baráti – viszony kialakítása felé vezet, már ami a lányom és köztem lévő kapcsolatot illeti. Remélem, sikerül majd úgy intéznem a dolgokat, hogy ezeket a döntéseit megbeszélje vagy megossza velem. És akkor majd együtt röhögünk. Ha nem, akkor nekem is lesznek eszközeim arra, hogy szükség esetén bizonyos elemeket likvidáljak. Azon már túl vagyok, hogy felidegesítsem magam egy olyan figurán, aki egy Harley-n érkezik, sörszaga van, és különböző tetkókat visel. Árpa is pont ilyen, de mondjuk ő nem is egy jó példa…. A lényeg az, hogy egy szülőnek is tudnia kell, hogy a fenti jellemzők vagy tartozékok nem feltétlenül jelentik azt, hogy a srác egy gengszter. Ami azt illeti, jobban félek attól, hogy Nóri majd egy százkilós, bakelit szemüveges, csipszzabáló rendszergazdát részesít a kegyeiben, mert azzal tényleg nem fogok tudni mit kezdeni.
SRÁCOK A HÁTSÓ UDVARBÓL Már az elején szeretném leszögezni, hogy nem vagyok jós, de nem is szándékozom egyetlen felkapott pesti orákulum segítségét sem igénybe venni annak érdekében, hogy kiderítsem, miféle figurák fognak tizenöt-
BOCHKOR GÁBOR
tizenhat év múlva Nóri környékén megjelenni. Vannak persze elképzeléseim – ezekről rögvest be is számolok de hiba lenne azt gondolni, hogy mai aggyal meg lehet tippelni a közel húsz év múlva megjelenő divatos karaktereket. Mert gondoljunk csak bele, milyen képet vágott volna egy lányos apuka, ha a nyolcvanas évek végén megjelenik náluk egy emo azzal, hogy elvinné a kislányát egy közös érvágásra. Ahogy nem lehetett akkoriban megjósolni az emók és a Marilyn Manson-hasonmások megjelenését, ma sem lehetünk biztosak abban, hogy húsz év múlva nem az lesz a menő, aki mattított aluszerkóban, a hatvanas évek japán robotikájának világát idézve jön-megy a városban. Vannak persze örök érvényű karakterek, akiknek eltűnésével nem lehet számolni a következő pár száz évben, így nagyjából belőhető, hogy a majdan megjelenő változatosság mellett mik lesznek a szombat esti randik férfiszereplőinek karakterjegyei. Ebben a fejezetben megpróbáltam összegyűjteni az elképzeléseimet arról, hogy miféle figurák érkezésére lehet számítani.
BAD BOY – Első pillantásra antipatikus, másodikra ellenszenves. Gengszternek gondolja magát, de a szervezett formában elkövetett bűncselekmények listáján eddig csak a suli vécéjében történő rendszeres dohányzás áll. Ajtónyitást követően égető szükségét érzi annak, hogy engem is bevonjon egy bonyolult koreográfiával megtervezett gettókézfogásba. Így mielőtt végleg kiutasítanám, kénytelen vagyok negyedórán át rázogatni, ráncigálni és ütögetni a kezét, miközben ő testcseleket is bevet, úgymint ad hoc fordulások és hirtelen guggolás. Nóra lányomat Nór' bébinek nevezi, majd hatás vadász pillantással félreáll, hogy módomban álljon szemügyre venni a nagypapa MZ motorkerékpárjából egy kotonautomata fantáziájával előállított egyedi choppert, amelynek legszembetűnőbb jegye a kormányra szerelt bevásárlókosár. Az utóbbi jelenléte arra utal, hogy a járgányt feltehetőleg a nagymamával közösen használják. A tizenöt éves bad boy ruházatának elengedhetetlen kelléke a műbőrből készült, egész évben hordható bőrdzseki, amelynek különös tulajdonsága, hogy nyáron olvad, télen viszont törik. Kiegészítőként öt kiló lánc, amit
BOCHKOR GÁBOR
valószínűleg a környékbeli OBI őszi árleszállításán vásárolt egy olyan akciónak a keretében, amelyet profi marketingzsenik találtak ki, azt feltételezvén, hogy az ősz beköszöntével a normális embereknek megszűnik a láncok iránti érdeklődése. A bőrdzseki hátán a motoros klub neve olvasható, ami általában mindig tartalmaz egy halálfej-motívumot, valamint a megfelelő szövegkörnyezetbe illesztett Devil szócskát. Az első randi helyszínéül előszeretettel választja valamelyik külvárosi pinceklubot, ahol a haverokból verbuválódott együttes – persze mindenki énekes és gitáros is egyben – olyan számokat ad elő, amelyeknek egyetlen jellegzetessége a hangerő. A bad boy előszeretettel fogyaszt olyan minőségi koktéloknak nem nevezhető egyvelegeket, mint a vörösboros kóla vagy a fehérboros Sprite, illetve a Beton.
NÁJSZ GÁJ – Ajtónyitást követően hangos csókolommal köszön, ahogyan azt hároméves korában tanította neki az anyja. Kézfogása szándékoltan erős és határozott, de mivel ez egy izgulós fajta, gyakran nedves is. Vasalt, kockás flaneling, kárókockás gyapjú pulóver és krémszínű éles nadrág. Ez a típus a nyolcvanas években készült amerikai gimis filmekben látható öltözködési modellt követi. Érkezését követően egy post-it cetlit nyújt át annak a helynek a nevével, ahova vacsorázni viszi a lányomat, majd leteszi a nagy esküt, hogy tízre hazaérnek. Ehhez a figurához nem tartozik jármű, ellenben öntudatosan villantja fel kombinált bérletét, és megnyugtat, hogy Nórinak is hozott egy tömbjegyet. A vele eltöltött este folyamán lányomnak jó esélye lesz arra, hogy testközelből figyeljen meg egy alakulófélben lévő borsznobot, aki az évjáratos nedűt egy, a netről letöltött borajánlóból rendeli, és addig szagolgatja a dugót, amíg huzatot nem kap az arcürege.
SPORTEMBER – Csatakizzadtan lépi át a házam küszöbét és közli, hogy Mátészalkáról jött futva és csak azért késett, mert beugrott egy instant doppingtesztre. Saját szervezetével szembeni igényességére jellemző, hogy nem találok olyan italt a házban, amit lelkiismeret-furdalás nélkül képes lenne magához venni. Tökéletesre formázott izmai gond nélküli
BOCHKOR GÁBOR
megélhetést biztosítanának számára, ha feladná elveit és középiskolásoknak készülő anatómiai albumban vállalna szereplést mint illusztráció. Csak szintidőkben képes gondolkodni, így megtudom, hogy egynegyvenhat alatt tervezi, hogy befutnak az étterembe, kettőtizenöt alatt megvan a vacsi, de sietve hozzáteszi, hogy már a kettő-nullahatost is sikerült teljesítenie, de most nincs formában. Nórinak jó esélye lesz betekinteni a teljes kiőrlésű gabonából készült ételek változatos világába.
JUPPI – Érkezését negyedórával korábban jelzi a hatvanöt kilométerről is hallható, nyitott kipufogójú ültetett sportverda. Azt, hogy ültetett, jól lehet majd hallani, amikor kilencvennel befordul a sarki hajtűkanyarba és ugyanazzal a sebességgel ráhajt arra a négy fekvőrendőrre, amiből hármat a haverjaimmal csináltattam. Ajtónyitást követően átnyújt egy csokor orchideát azzal, hogy a termőterületen szedte, kifejezetten Gabi lányomnak. Majd Gabit Nórira pontosítja egy elnéző mosollyal. Ő is közli, hogy tízre hazaérkeznek, de csak azért, hogy az információ közlését egy laza óravillantással kísérje, ami elég hosszú ahhoz, hogy legyen időm megbizonyosodni a karóra gyártmányáról. Természetesen csináltatott öltönyben van, amit érettségire kapott, és csaknem annyiba kerülhetett, mint az iskola elvégzését igazoló bizonyítvány. A srác bőre barna, ami a csalhatatlan jele annak, hogy a környékükön nemrégiben nyílt egy szolárium. A bőrszínt ennek okán nehéz elhelyezni a Pantone skálán, ami nem lenne baj, az viszont határozottan zavaró, hogy a srác gyakorlatilag nem látszik a barna faborítás előtt, csak akkor, ha vigyorog, és a fehér fogak adnak némi támpontot arra vonatkozóan, hogy mégiscsak áll ott valaki. Minden bizonnyal egy házibuliba mennek a hasonszőrű haverjaihoz, így szinte garantált a brókerdrogok jelenléte.
A RENDSZERGAZDA – Testfelépítését tekintve valahol a kanadai sütőtök és a tökéletes gomb között helyezkedik el. Ez szinte azonnal garantálja, hogy szex kizárva, legalábbis a hagyományos formában erre nem tud sor kerülni. Gumitalpú cipő – melegebb időben zoknis szandál –, pantalló,
BOCHKOR GÁBOR
kötött pulcsi. Vastag szemüveg, amelynek a lencséjébe már évekkel ezelőtt beégett a villogó kurzor. Ajándékba egy feltört repülőszimulátort hoz, jelezve, hogy szorgalmas olvasója a bulvárlapoknak, és tudja, mely hobbiknak hódolok. A randi helyszíne egy internetkávézó, ahol Nóra lányommal párosan akar részt venni a Splinter Cell 6. tematikájú LAN partiban. Kislányomat feltételezhetően olyan sztorikkal fogja egész este szórakoztatni, mint például a Tesco honlapjának feltörése, vagy behatolás a Pilisvörösvár és Vidéke Takarékszövetkezet rendszerébe.
A PUNK – Ritka típus, de előfordulhat. Érkezését heveny Technokolrapidszag kíséri, a szemöldökében sűrűn elhelyezett biztosítótűkön haloványan megcsillan a lemenő nap fénye. Amennyiben akkor még állni fog a Brit Birodalom, annak zászlajából készül ujjatlan pólót visel, szűk farmert és színes bakancsot. Az ilyen figurának általában olyan testalkata van, hogy az embernek kedve támad csinálni neki egy szendvicset. Gyalog jár, megveti a világ hívságait, Nórit valószínűleg egy aluljárós buliba viszi.
KÉTGYERMEKES CSALÁDAPA – Jobb nem is belegondolni. Negyven körül van, stikában jön Nóriért, otthon valószínűleg azt hazudja, hogy vállalati csapatépítő tréningen vesz részt. Nórit sehova nem viszi, mert még a küszöbön átdöföm a szívét egy bal kézre csiszolt, egyedi készítésű, névre gravírozott Mont Blanc töltőtollal.
A VICCES SRÁC – Bármilyen ruhát viselhet. Főbb ismertető jele, hogy azonnal jóban akar lenni velem, és ennek érdekében következetesebben tegez, mint egy IKEA-katalógus. Állandóan poénkodik, és ha megjegyzem, hogy későre jár, neki arról is eszébe jut egy sztori. Mindenkinél viccesebb akar lenni, így sűrűn kezd úgy mondatot, hogy: két rendőr ül a vonaton…
JEHOVA TANÚJA – Szolid srác fekete nadrágban, fehér inggel, zsebén kis
BOCHKOR GÁBOR
tábla, amely azt hivatott közölni a világgal, hogy mi is az ő neve. Annyira csendes, hogy nem is kopog, érkezéséről akkor szerzek tudomást, amikor kimegyek a kertbe elszívni egy cigit. Ekkor már feltehetőleg négy és fél órája áll az ajtó előtt. Halk hangon közli, hogy ajándékba egy Bibliát hozott, amit saját maga fordított eredetiből, egyben felhívja a figyelmemet arra, hogy küszöbön az Armageddon, és nemsokára itt van a világ végórája. De előtte feltétlenül haza fogja hozni Nórit.
HÍRES SRÁC – Valamely kérészéletű tinizenekar kétes hírű tagja, esetleg egy napi szappanopera tinisztárja. Bemutatkozás helyett egy dedikált fényképet nyom a kezembe, majd közli, hogy: no fotó. Szükségesnek érzi, hogy biztosítson arról: a bulvárlapok híresztelésével ellentétben semmi sincs közte és Sunny Barbie között. Ezek után lelök majd nekem egy PRdumát, amit az alkesz sajtósa rágott a szájába. Ebben szerepel egy csomó minden a nők tiszteletéről, az emberi kapcsolatok fontosságáról és az első csókról. Nóri valószínűleg arra fog majd kelleni, hogy valamelyik excsaját féltékennyé tegye az akkori Story magazinban megjelenő közös képükkel.
BOCHKOR GÁBOR
GESZTESI KÁROLY
MINDENNAP HÁBORÚ Aki ismeri Claudiát, tudja, hogy nem egy szolid, halk szavú nő, aki megadóan tűri, hogy egy családban a férfi hordja a nadrágot. Nem azt mondom, hogy tűz és víz vagyunk, sokkal inkább tűz és tűz. Eltartott egy ideig, amíg rendeztük az erőviszonyokat, és a folyamat valóban hasonlított egy meglehetősen intenzív tempóban zajló háborúhoz, ahol mindkét félnek véráldozatokat kell hoznia minden egyes elfoglalt centiméterért. Nálunk semmi nem volt egyszerű, mindenért meg kellett küzdeni. Rettenetes viták alakultak ki abból, hogy ki hova tesz egy poharat, vagy ki mit mondott éppen a másiknak, vagy milyen színű legyen a fali csempe. Valahogy úgy éreztük, hogy mindketten a saját filmünket forgatjuk, amiben nem nagyon jut szerep a másiknak. Jó példa a bagatell dolgokból kialakuló összecsapásokra a hétvégi bevásárlás. Állunk a telepakolt kocsival a kasszánál és én – lévén én a férfi – elkezdtem kirakogatni a vásárolt motyókat a futószalagra. Claudia rögtön szól, hogy ez így nem lesz jó, ne a tejfölt rakjam előre, hanem a tejet. Kérdem: mi az a logikai rendszer, amely a tejtermékek közti sorrendet meghatározza? A válasz egyszerű – még le is lettem tolva, hogy nem vagyok képes magamtól is rájönni –, ha a tejföl megérkezik a szalag másik végére, akkor óhatatlanul az fog a zacsi aljára kerülni, tetejébe meg a sokkal nehezebb tej, ami miatt a tejföl kipukkad. Aha! Akkor csináld te! Nem, nem csinálom én, csináld te, de csináld úgy, ahogy én szeretném! A vita hevében már arra sem nagyon figyeltünk, hogy néhány tucatnyi ember gyűlt körénk, aki érdeklődve nézte a jelenetet. A kasszás pedig bepánikolt és mereven bámult maga elé. Ma már ez nincs így. Az asztalra csaptam és kijelentettem, továbbra is fenntartom magamnak azt a jogot, hogy olyan sorrendben pakoljam a vásárolt cikkeket a futószalagra, ahogy nekem jólesik. Ez például egy centiméternyi meghódított terület volt. De nem több.
GESZTESI KÁROLY
A dolog akkor ért véget, amikor egy őszi reggelen Claudia megkért, hogy hozzam le a padlásról a nyáron felpakolt téli ruhákat, mert jönnek a hűvös idők, elő kell szedni a melegebb holmikat. Mondom, rendben van, megint mégiscsak én vagyok a férfi. Fel is mentem a tetőtérbe és megláttam a dobozt, amit Claudia telepakolt. A papírláda, méreteit tekintve, kényelmes tartózkodási helyet biztosíthatott volna egy kétgenerációs családnak is. Akkora volt, hogy képtelen voltam két kézzel átérni. Nem is nagyon tudom, hogy eredetileg mi volt benne. Valahogy mégiscsak sikerült megemelnem a fogantyú nélküli behemótot, mégpedig úgy, hogy két tenyeremmel oldalról izomból összenyomtam, majd megindultam lefelé a csigalépcsőn a hágcsónak nevét kölcsönző jószág haladási sebességével megegyező tempóban. Látni persze semmit nem láttam, azt viszont éreztem, hogy izzadó tenyeremből lassan kifelé csúszik a negyvenkilós téliszerkókollekció. Az egyes lépcsőfokokat a lábammal igyekeztem kitapogatni, a láda felső részét pedig a fogammal húztam magam felé. Imígyen haladva lefelé egyszer csak meghallottam Claudia hangját: ne úgy fogd, mert összegyűröd a benne lévő ruhákat! Egy pillanatra megfagyott a levegő. Azt hittem, rosszul hallok. Testi épségem kockáztatásával vakon cipelek lefelé egy irdatlan ládát egy rettenetesen keskeny csigalépcsőn és közben arra kell figyelnem, nehogy összegyűrődjön valami! A döntést egy pillanat alatt meghoztam. Úgy, ahogy volt, elengedtem a papírdobozt és hagytam, hogy az lebucskázzon a földszintre, vércseppekként hullatva magából a sálakat, sapkákat, bélelt cipőket és kötött pulcsikat. Mire a doboz padlót fogott, a ház pont úgy nézett ki, mint a Turi Bt. logisztikai központja bálabontás után. Egy darabig mereven néztünk egymás szemébe. Én diadalmas pózban a lépcső tetején, mint Sziszüphosz, aki baromira nem bánja, hogy megint legördült a kő, Claudia meg döbbent tekintettel, mint aki nem hiszi, amit lát. Na, mondtam, itt most el fog dőlni minden egy életre. Claudia pedig csak annyit mondott: bocs. Ez is elképzelhetetlen lett volna még pár évvel azelőtt. Simán leküldött volna, hogy szedjem össze az egészet. Szóval itt a vége, asszem béke van.
ÁRPA ATTILA
GIZI NÉNI FARCSONTIA Szabina egyik nap kitalálta, hogy terhestornára fog járni. Szuper. Járjon csak, az biztosan jót tesz neki. Megkérdeztem – merő kedvességből –, hogy szeretné-e, ha elvinném ezekre az alkalmakra. Szolidan mosolyogva válaszolt, hogy neki mindegy, hogy én viszem el, vagy ott találkozunk, de ha nem veszek részt ezeken a programokon, akkor egész egyszerűen el fog hagyni. Sok választásom nem maradt, pedig azt már a terhesség elején közöltem, hogy az ilyen és ehhez hasonló közösségi hepajokat szeretném kihagyni. A dolog onnan jött, hogy elmentünk egy kórházi tanácsadásra, amit kezdő kismamáknak tartottak ott, ahol később Amira is született. Voltunk vagy húszan, ami ugyebár tíz párt jelentett. Apukák és anyukák. Két alkalommal voltunk, mind a kétszer kis híján tömegverekedés alakult ki. A balhé rendszeresen akkor kezdődött, amikor az egyik kismama valami állati nagy baromságot kérdezett. Hasonlóakat, mint én, a kismamabőrbe bújt farkas, álnéven a babafórumokon. Mondjuk valami olyasmit, hogy mi van, ha kétfejű gyerekem születik. Erre azonnal beszól egy másik kismama, hogy nem kellene itt a többieket ijesztgetni marhaságokkal! Erre belép a hülyéket mondó nő férje azzal, hogy te ne szóljál be a feleségemnek, te! Itt kapcsolódik be a beszólós nő férje, aki a hülyét kérdező nő férjét ugatja le azzal, hogy ne beszéljél így a feleségemmel, mert kibelezlek, te majom, te! Hát így. Ha lett volna ott egy roma banda, hogy húzza a talpalávalót, miközben egymásnak ront tíz terhes nő a férjeikkel, akkor a Macskajaj elmehet a sunyiba. Két ilyen alkalmon voltunk és úgy gondoltuk, az okos tanácsokat majd szépen elolvassuk egy könyvből. Hát ezért nem akartam én terhestornára menni. Persze az, hogy én mit szerettem volna, vajmi keveset számított. Szabina egy határozott nő, és én is éreztem, hogy az életemmel játszom, ha nem kísérem el. Ez ugyanis egy ilyen páros terhestorna volt, ahol apukának együtt kell szuszogni anyukával. Nem nyújtom hosszúra, a kismamatornákat mindenki ismeri a filmekből, itt most csak két személyes
ÁRPA ATTILA
történetet szeretnék megosztani. Az egyik arról szól, hogy túl korán érkeztem, a másik pedig arról, hogy túl későn. A korai érkezés volt a cikisebb. Kezdem azzal.
Egy fontos tárgyalásról jöttem, pont nyolckor kezdődött a torna, és ráadásul az volt az első alkalom. Takkra nyolcra léptem be a terembe, ahol már ácsingózott néhány pár. Szabina sehol. Szépen bemutattak minket egymásnak, mindenki kezet rázott mindenkivel. Kínosan ügyeltem arra, hogy ne akkor mondjam a nevemet, amikor a másik is elmorogja a sajátját, így megőrizve a látszatát annak, hogy tényleg érdekel a nevük. Az oktató elmondta, hogy az anyukáknak le kell ülni egy matracra, apukáknak pedig le kell vetkőzni derékig. Szabina sehol. Óvatosan kibújtam a zakómból, levettem az ingemet, és ott álltam, mint egy régi lepattant fiúzenekar kiöregedett tagja a városi kultúrházban, öltönynadrágban és atlétatrikóban. Több félmeztelen pasi ült a földön terpeszben, lábuk között anyuka. A feladat a következő: lazító masszázs. Tessék, lehet kezdeni! Mindenki elkezdi gyúrni a partnerét, én meg állok, mint aki vérvételre jött. Az is átvillant az agyamon, hogy a francnak kellett nekem levetkőznöm, mielőtt Szabina ideér. Tébláboltam még egy kicsit, miközben pőre sorstársaim az asszonyaikat masszírozták. Szerencsétlen figurámat kiszúrta az oktató és odajött hozzám, majd megkérdezte azt, aminek nyilvánvalónak kell lennie. – Árpa úr egyedül jött? – Igen – mondom –, még várok a feleségemre. – Sebaj, akkor amíg a hölgy megérkezik, Árpa úr Gizi nénin fog gyakorolni. És mint egy rossz álomban megjelent Gizi néni. Egy nagydarab, ötven körüli, vörösre festett hajú nő, elterülő vigyorral az arcán. Közben a többiek már a párjuk farcsontját masszírozták, mert amikor majd jönnek a tolófájások, és majd valami ott lent nyílik, akkor ez a nőnek jól fog esni. Gizi néni egyre közelebb jött és én tudtam, hogy még egy perc és
ÁRPA ATTILA
elkerülhetetlenné válik, hogy én ennek a rémséges jóasszonynak megmasszírozzam a farcsontját. Higgyék el, nekem nincsenek illúzióim. Állatira kicsi ez a város ahhoz, hogy tizenkét ember szeme láttára benyúljak egy vadidegen néni farpofái közé és azt ne tudja meg másnapra mindenki. A helyzetet Szabina mentette meg, az utolsó pillanatban esett be a tornaterembe. Gizi néni jelenléte így okafogyottá vált, a rettenetes jelenés egy kacérnak tűnő kacsintással távozott, én pedig megkönnyebbülten kezdtem el gyúrni a saját feleségem saját farcsontját.
MEGSZÍVATOK EGY ÖREG NÉNIT A második alkalom a későn érkezés jegyében kezdődött. Előbb elfelejtettem mondani, hogy a torna egy hatemeletes ház tetején volt és én, tudván, hogy ez továbbra is egy vetkőzős buli, nem akartam csöpögő hónaljjal beállítani. Tíz perc késésben voltam, tépek be a házba, rohanok a lifthez, ami pont megérkezett a földszintre. Nyílik az ajtó, kilép két hórukkos ember, és nekilátnak, hogy egy komplett konyhabútort kiszedjenek a felvonóból. Egy pillantás alatt felmértem, hogy ez itt sokáig fog tartani, főleg úgy, hogy a két fazon igazi „berakó” embernek tűnt, akiknek fogalmuk sincs, hogyan kell kifelé pakolni. Elkezdték húzni valaminek az alját, mire minden más összeborult. A döntés hamar megszületett. Ha én ezeknek most nem segítek, soha nem jutok fel a hatodikra. Megint csak levettem a zakómat – úgy látszik, ezek már csak ilyen alkalmak voltak – és szó nélkül elkezdtem pakolni a főszerekkel a kredenceket. A két gyerek elsőre nem nagyon tudta mire vélni, hogy megjelenik egy közepesen ismert figura és Superman sebességével elkezdi csinálni azt, amit nekik kéne. Hála istennek a figurák nem tartoztak a csodálkozó típusok közé. Végeztünk is vagy öt perc alatt, ugrom be a liftbe és ekkor meglátok egy idős nénit, amint belép a lépcsőházba a nagy vaskapun át és jönne a lifthez. Na, mondom, mire ideér, beszáll, jön egy
ÁRPA ATTILA
emeletet és kiszáll, addigra már Szabinát fogja masszírozni Gizi néni, ezúttal az én szerepemet öltve magára. Genyóság ide vagy oda, villámgyorsan elkezdtem nyomogatni a hatodik emelet gombját, de az ajtó csak nem akart csukódni. A néni meg csak jött. Pont úgy éreztem magam, mint valami gagyi thriller egyik kinyírásra ítélt mellékszereplője, akinek liften kell elhúznia a csíkot a közeledő zombik elől. A néni egyre közelebb jött, én meg egyre idegesebb lettem. Egy darabig farkasszemet néztünk. Megpróbált szegénykém még a botjával inteni, de bennem nem volt könyörület. Az ajtó pont a nénike orra előtt csukódott be és én már száguldottam is felfelé a hatodikra. Nem voltak kétségeim afelől, hogy milyen nyomot hagyhattam szegény öreg mamiban, de abban a pillanatban csak az érdekelt, hogy Gizi néni előtt érjek a feleségemhez. Legnagyobb megkönnyebbülésemre a foglalkozás még nem kezdődött el, pedig késtem vagy tíz percet. A torna vezetője megnyugtatott, hogy van időm kifújni magam, mert még várunk valakit, egy kedves idős nénit, aki egy köztiszteletben álló bábaasszony volt és a szülésről fog nekünk mesélni. Csukott szemmel, ökölbe szorított kézzel könyörögtem a fentieknek, hogy ne az következzen be, amire gondolok, de imáim nem találtak meghallgatásra. Pár perc múlva belépett az anyóka, sűrűn pihegve, én pedig nem győztem sunnyogni a széles kismamák tömött sorfala mögött.
BEKÓSTOLNAK A SZVINGERKLUBBAN A terhestorna – annak ellenére, hogy a sok együtt nyögő pasi és nő leginkább egy szvingerklub fílingjét hozza vissza – vicces dolognak bizonyult, és tényleg egy csomó ott tanult fogást és trükköt tudtunk a szülés közben hasznosítani. Levegővétel, különféle vajúdási pozíciók, lazító masszázs meg ilyesmik, de akárki akármit is mond, a lényeg az, hogy az ember ott legyen a felesége mellett, amikor mindez történik. A személyes jelenlét, az együtt aggódás, a közös izgalom sokkal többet tud segíteni, mint a bemagolt rituálék. Az, hogy mi fog pontosan történni, mindenki előtt csak
ÁRPA ATTILA
egy sejtés, már amennyiben az első gyereküket várják. Minden ott derül ki, és sokszor az is elég, ha ez ember csak szimplán fogja a csaja kezét… Ha már a terhestornánál tartunk, a mulatságos szituációkról eszembe jut az egyik figura. Egy gyúrós fazon volt, aki már az első alkalommal kiszúrt engem és mindent jobban akart csinálni, mint én. Például amikor fekvőtámaszokkal kellett bemelegíteni valami gyakorlat előtt, akkor ő rögtön mellém jött és ahelyett, hogy rendesen lenyomta volna a kiosztott tíz darabot, folytatta, miközben kihívó pillantásokat lövellt felém. Ki bírja tovább? Ő vagy Árpa? Mondjuk engem sem kellett noszogatni. A srác hatvankettőnél kidőlt. De akkor már mindenki minket nézett. Egyszóval megtaláltam a magam szórakozását is a dologban.
APÁS SZÜLÉS Amikor már a napon voltam a hírrel, hogy gyerekem lesz, mindenki azt akarta tudni, apás szülésre készülünk-e. Na, megint valami olyan dolog, amit életemben nem hallottam. Ez ugyanis egy olyan kifejezés, amit nem lehet semmilyen más nyelvre lefordítani. Apás szülés? Mi van? Én szülöm meg? Lehülyéztek és elmondták, hogy mi az. Ezután rajtam volt a sor, hogy lehülyézzek mindenkit! Naná, hogy bent leszek. Eleve nem képzeltem máshogy. Van, aki azt mondja, hogy az apának semmi keresnivalója ilyenkor a nő mellett. Van, aki esküszik rá, hogy soha többé nem tud egy szülés után ugyanúgy tekinteni a feleségére. Ezek az emberek valószínűleg hülyék. Aki azt állítja, az apa dolga az, hogy kint várjon egy folyosón, a világoszöld színű linóleumban tükröződő neoncsövek fényétől körülvéve, kezében egy folyamatosan hervadó, celofánba csomagolt nárcisszal, na az is egy majom. Amikor a gyereket megmosdatva, bepólyálva kihozzák, az már csak az állóvíz! Amira érkezése december közepére volt belőve, mindent időben előkészítettünk, csak a végső jelre vártam, hogy indulhassunk Szabinával a kórházba. Akkoriban már ki voltam gyúrva mindenből, tudtam, mik azok a
ÁRPA ATTILA
fájások, milyen időközönként kell jönniük, mi a helyzet a magzatvízzel, és más ehhez hasonló dolgok. Az István-kórházban szültünk, és én az összes odavezető útvonalat ismertem a városban, a legrövidebbtől a leggyorsabbig. Olyan volt az agyam, mint egy postagalambé. Bármilyen pontot mondtak nekem Budapesten, fejből tudtam, hogy merre kell menni a szülészetre. Volt pár rázósabb útirány is, azokat szisztematikusan lepróbáltam a nap különböző szakaszaiban a kora reggeli csúcstól az éjszakai zöldhullámig, mindent. Egy párszor még esőben is kimentem, hogy megnézzem, milyen befolyással van az időjárás a közlekedésre. Arra, hogy Amira jó pár nappal korábban érkezik, senki sem számított, főleg én nem. Amikor még úgy volt, hogy van egy hetem, elmentem a haverokkal egy utolsó rettenetes ivászatra. Nem szépítem: porcelánrészegre ittam magam és hajnali négykor estem be az ágyba. Kicsivel később, gyakorlatilag két óra alvás után arra ébredek, hogy Szabina szólongat: – Kicsim! Mennünk kell!
A riasztás, amire hetek óta készültem, körülbelül tizenkét perc alatt jutott el a tudatomig. Mire magamhoz tértem, Szabina már készen állt, én viszont még annyira részeg voltam, hogy amikor megláttam őt, először a számlát kértem, mondván: még egy sör és lassan haza kell mennem, mert terhes a feleségem. Az út a kórházig rettenetes volt. Azt hiszem, én vezettem, ami nem tehetett jót a biztonságos megérkezésbe vetett reményeinknek. A szülőszobában viszont egy perc alatt kijózanodtam. Egy pillanat és Szabina már az ágyon feküdt, elkezdődtek a fájások és tudtam, hogy órák kérdése és megtörténik a legfontosabb dolog az eddigi életemben. Rettenetesen izgatott voltam, ki kellett találnom valamit, hogy eltereljem a figyelmem. A vajúdás hosszúnak ígérkezett – az is lett a végén, majdnem húsz órát kellett várnunk Amirára –, így valamivel le kellett foglalnom magamat és Szabinát is. Hirtelen ötlettől sarkallva bementem a nővérekhez, kértem egy fehér köpenyt és lenyúltam egy fonendoszkópot is, amit mindig összekeverek a sztetoszkóppal, a lényeg az, hogy ez a cucc lóg minden doki nyakában. Ezzel a két kellékkel pont úgy néztem ki, mint a ki-be rohangáló
ÁRPA ATTILA
orvosok. A nővérek állati jó fejek voltak, beszálltak a buliba, doktor úrnak szólítottak, én meg néha eljátszottam, hogy szól a csipogóm, és felkiáltottam, hogy bocsi, lányok, de hívnak a hármasba, mert át kell ültetnem egy lépet. Ez egészen addig volt vicces, amíg egy rettenetesen rossz állapotban lévő kismamát be nem toltak, mellette az aggódó férj, aki már baromira várt az orvosra. Ekkor rohantam el mellettük vigyorogva, még hátraszólva a nővérszobába, hogy pillanatok alatt levezetem a négyes ikrek születését a hatos műtőben, és tépek vissza, mert nem akarom, hogy a whiskymbe beleolvadjon a jég. Szegény asszony férje csak lesett, hogy egy alkesz doki itt a főnök, aki baromira hasonlít egy bizonyos Árpa Attilára. Vagy talán ő maga az, ami még rémisztőbb helyzet…
Amikor eljött a mi időnk, egy csapásra komolyra fordult minden. Tudtam, hogy percek vannak hátra. Álltam Szabina mellett, aki addigra elég fáradt volt, hiszen már húsz órája vajúdott. Hogy pontosan mi is történt és az mennyi idő alatt zajlott le, most már nehéz lenne felidézni. Álltam a fejénél, néztem az arcát, láttam, hogy küszködik, igyekszik, rettenetesen koncentrál. Ilyenkor nagyon nehéz bármit is tenni. Az ember nem tud igazán segíteni, van benne egy tehetetlenségérzés, de arra kell gondolni, hogy már a puszta jelenlét is rengeteget számít. Az, hogy mindazon, ami a legnehezebb egy terhességben, együtt megyünk át. Ezek a percek egy kilenc hónapon át tartó várakozásnak és izgalomnak a végét jelentik. Pillanatok kérdése és meg fogjuk látni azt a kislányt, akit már ezerszer elképzeltünk magunknak. Vártam, hogy valaki közvetít majd, szól, hogy kint van a feje, vagy ilyesmi, de mindenki el volt foglalva valamivel. A lényeg egy pillanat alatt történt meg. Még Szabina teljesen elgyötört arcát néztem, amikor szólt a szülészorvos, hogy apuka, itt van a kislánya. Odafordultam és megláttam a kezében Amirát! Kicsi volt, lila, tele mindenféle maszattal. Keze, lába mozgott, látszott, hogy levegőért kapkod. Amikor pedig sikerült beszippantania az első slukk oxigént, eszeveszett ordításban tört ki. Kinyitotta a szemeit, amik úgy csillogtak elő a sok ragacs közül, mint két nagy fekete gomb… Nem vagyok egy meghatódós típus, de ott akkor elsírtam magam. A focimeccsekről, kis Harley Davidsonokról, közös
ÁRPA ATTILA
sörözésekről szőtt korábbi álmaim iszonyatosan messze kerültek és én lettem a világ legboldogabb apukája, akinek egy csodálatos lánya született. A szó szoros értelmében rózsaszínben láttam a világot. Van, aki azt mondja, hogy ilyenkor lepereg az ember eddigi élete. Hát nálam ez megtörtént. Hirtelen lett valami, ami a teljes értékrendemet átrendezte. Apa lettem és Amira lett számomra a legfontosabb dolog a világon. Most már minden hozzá képest lesz fontos vagy nem fontos, lényeges vagy lényegtelen. Semmi sem lesz ugyanolyan, mint régen volt, mindenben ott lesz ő mint a világ középpontja. Tudom, hogy ez most érzelgősen hangzik, de tényleg így történt. Elvágtam a köldökzsinórt és a nővérek már vitték is fürdetni a picit. Sokáig nem tudtam lamentálni világraszóló boldogságom fölött, mert a doki kiterítette elém a méhlepényt. Ez egy kicsit olyan volt, mint amikor az ember kedvenc számának közepén valaki lehúzza a tűt a bakelitről. Jézusom! Ebben volt a gyerek kilenc hónapig. Az orvos lobogtatta a cuccot, mint valami lepedőt és vizsgálgatta, hogy minden rendben van-e. Na, az egy kicsit durva volt. Szabina iszonyatosan elfáradt, én még ott maradtam mellette egy darabig, majd amikor a doki elkezdte összevarrni a sebet, amit a gátmetszésnél ejtett, úgy döntöttem, hogy kimegyek és tovább örülök a lányomnak. Amira addigra már egy pólyában feküdt, fején sapka volt és állatira aranyosan nézett ki. Tök rendes emberkekülseje volt. Amikor kivették, meg sem tudtam nézni rendesen. Meg nem is sokat láttam belőle a könnyeimtől. Most viszonyt volt időm rendesen megsasolni. Azt egyből észrevettem, hogy rám hasonlít. Le se tagadhatná az apját. Ez tehát rendben van. A feje is oké. Az igazat megvallva rendesen paráztam, hogy kúpfeje lesz. Merthogy azt lehetett olvasni, hogy a gyerek feje összenyomódik a szülőcsatornában és eldeformálódik rendesen. De nem lett kúpfeje. Állati aranyos kis feje volt, ami azt illeti.
ÁRPA ATTILA
GESZTESI KÁROLY
HÁTAS AZ AKROPOLISZRÓL Claudiával nem terveztünk apás szülést, de a kezdet kezdetétől egyértelmű volt számomra, hogy ott kell lennem a kórházban, amikor Panka megérkezik. Annak, hogy ez nem sikerült teljesen, egyszerű oka van, mégis úgy érzem, Claudia életében örök sebet hagyott, hogy egyedül kellett Pankát megszülnie. Azon a nyáron iszonyatos tempóban toltam a melót! Gyakorlatilag megállás nélkül forgattam. A pörgés még februárban kezdődött a Szabadság, Szerelemmel, amit még két film követett és nyáron Görögországba kellett utaznom az Idegölő stábjával. Claudia július 18-ra volt kiírva, így én eleve úgy szerveztem a munkát, hogy arra a három napra mindenképp hazautazom. Így is történt, de mint tudjuk, egy gyerek érkezését nem lehet percre pontosan belőni, úgyhogy két nappal hazaérkezésem után úgy kellett felülnöm az Athénba tartó repülőre, hogy Claudia még mindig otthon volt. Rettenetes érzés tudni, hogy minden pillanatban megindulhat a szülés és én akkor több ezer kilométer távolságra leszek tőlük. Hiába vettem két olyan telefont, amivel videóhívásokat is le lehetett bonyolítani, tudtam, hogy ez nem lesz az igazi. A forgatás részemről kemény feszültségben zajlott, és rettenetesen kellett figyelnem arra, hogy abból, amit éreztem, semmi ne látszódjon majd a vásznon, hiszen idegesség ide, vagy aggodalom oda, ez azért mégiscsak egy vígjáték volt. A visszatérésem utáni nap hajnalán – csakúgy, mint minden reggel – első dolgom volt, hogy felhívjam Claudiát. Már ahogy beleszólt a telefonba, hallottam a hangján, hogy elkezdődött. Még ő igyekezett engem megnyugtatni, hogy nem kell aggódni, de éjjel kettőkor elfolyt a magzatvíz. Na, mondom, kész. Éppen a reggelizőasztalnál ültünk, eldobtam kést, villát, nekem mennem kell. Kálomista Gábor, a producer borzasztó megértő volt, mindent megtett, hogy megpróbáljon segíteni. És én valóban azonnal haza akartam jönni. Abban a szent pillanatban, ahogy megtudtam, hogy Claudia
GESZTESI KÁROLY
szülni készül. Egyetlen gond volt csupán, mégpedig az, hogy a forgatás még két hétig tartott, én pedig nem akartam kitolni hatvan emberrel. Mérlegelnem kellett. Hozzáteszem, nem kellett volna különösebb szervezés ahhoz, hogy hazajussak. Mind az utazási iroda, mind pedig a légitársaság tudta, hogy mi a szitu és ugrásra készen álltak, alig várták, hogy segíthessenek. Pár órán belül haza tudtam volna érni, de én úgy döntöttem, hogy habár rettenetesen fontos a magánéletem és tudom, hogy Claudia is örülne, ha mellette lennék, de nem fogom szarban hagyni a produkciót. Ha nem én lettem volna a főszereplő, és nem lettem volna benne minden jelenetben, talán meg tudták volna oldani a forgatást nélkülem is, de sajnos nem ez volt a helyzet. Maradtam, mert maradnom kellett. Úgy gondolom, ez volt a jó döntés, még akkor is, ha Claudiának ezzel nagy fájdalmat okoztam. Az már csak hab a tortán, hogy aznap volt a legsűrűbb forgatási etap. Hol egy száguldó szamáron kellett üldöznöm a film másik szereplőjét, lefelé az Akropoliszról egy borzasztó meredek kavicsos ösvényen, hol pedig a kaszkadőrök helyett kellett magamat a mélybe vetni egy szikláról. A tízperces szünetekben pedig hívogattam a feleségemet a videotelefonon, de mindez csak arra volt jó, hogy lássam a szenvedő arcát. Tíz órán keresztül vajúdott, miközben nekem kőkeményen hoznom kellett a formámat a negyven fokban, köteleken lógva és szamarakon pattogva. Hogy én ott mit éreztem, szerintem soha nem fogja megtudni. A jól csengő nevet viselő Pirandello mondta egyszer, hogy meséld el valakinek, mit érzel és abban az esetben is, ha ő a világ legérzékenyebb embere – jó, ha húsz százalékát átérzi annak, amit te. Hát ezért nem nagyon szoktam elmondani a legbensőbb érzéseimet, de talán ennek most pont itt van a helye…
Este hatkor, a munkanap végén megjött a hír: megszületett Panka lányom. Érkezett egy kép is MMS-ben… Kálomista Gábor volt ott, Márton Balázs, az operatőr és Fonyó Gergő, aki a forgatókönyvet írta. Ott, abban a szent pillanatban bevertünk egy sört a nagy ijedségre, a tarkónkra tűző nap negyvenöt fokos melegében. A taxiig alig tudtunk elmenni.
GESZTESI KÁROLY
A szállodában aztán elkezdődött az ereszd el a hájamat! Hihetetlen mennyiségű bor és pálinka fogyott, amit ott megittunk, az tényleg nem volt emberi. Kálomista percenként felállt és azt üvöltötte magasba emelt pohárral, hogy: GPS-re! Mármint hogy Gesztesi Panka Sárára ugyebár. Ekkor én is felálltam és nekem is innom kellett. Na, ez beindította a dolgokat. Csányi Sanyitól kezdve a szálloda összes német, angol, holland, svéd, belga és amerikai vendégéig egymás után pattantak fel és kiáltották, hogy GPS! Körülbelül háromszáz olyan ember csatlakozott a bulihoz, akik azt hitték, hogy GPS-nek hívnak, és születésnapom van. Még másnap reggel is vadidegenek veregették a vállamat, és mi tagadás, a folyamatos taszigálás nem tett túl jót háborgó gyomromnak. Kálomista, ahogy magához tért, átszervezte az egész forgatást. Tudta, hogy képtelen lennék újabb két hetet azzal a tudattal végigmelózni, hogy otthon vár a kislányom és a feleségem. Ezért hozatott itthonról még egy stábot és párhuzamosan vettük fel a jeleneteket. Így gyakorlatilag öt nap alatt végeztünk és jöhettem haza!
Az első találkozás Pankával fantasztikus volt. Azt hiszem, aznap én lettem a legboldogabb ember a világon. Immáron negyedszer.
GESZTESI KÁROLY
BOCHKOR GÁBOR
A HÁTRALÉVŐ ÉLETEM ELSŐ NAPJA… Van egy olyan mondás, miszerint: ma van a hátralevő életed első napja. Azért kiváló mondás ez, mert szinte naponta fel lehet használni és mindig ugyanazt jelenti, de soha nem lesz annyira igaz, mint azon a napon, amikor az embernek gyereke születik. Közhely, nem közhely, de mindenképp egy új időszámítás veszi kezdetét. Nóri születése egy csomó olyan dolgot hozott ki belőlem, amiről korábban sejtelmem sem volt. Ő az első lény, akivel kapcsolatban semmiféle gátlásom nincs, már ami az érzelmek kimutatását illeti. Sokféle szeretet van, másképp szeretjük a barátokat, a szüleinket, a párunkat, de mindegyikben van valami gátlás, egy fal, ami körülveszi az embert, főleg ha már túl van a tinédzserkoron. Ahogy gyarapodnak az évek, egyre több félelem és tartózkodás alakul ki, egy-egy új kapcsolatban is csak fokozatosan adagolva mutatja ki az ember az érzelmeit. Nórival kapcsolatban semmiféle belső gátlásom nincs. És ez a szeretet ráadásul önzetlen is, mert tudtam, hogy az első napokban, hetekben semmiféle visszaigazolást nem várhatok. Ilyenkor a picik még csak egzisztálnak, semmi több. Éppen ezért minden egyes reakciójáért végtelenül hálás voltam, annak ellenére, hogy tudtam: amikor rám néz, meg sem ismer, egészen pontosan gőze sincs arról, hogy ki vagyok. Először a szagokat ismeri meg, a hangokat, a környezetet, majd eljött az a pillanat is, amikor rám mosolygott úgy, hogy tudtam, ez már nekem szól. Ez már egy tudatos dolog volt. Az első vigyor óta Nóri rengeteget fejlődött. Már képes hangulatokat, érzelmeket kifejezni az arcával, hangjával, gügyög, grimaszol, próbál kommunikálni. Klassz dolgok ezek, minden pillanatban van valami új, valami, ami eddig nem volt. Ezért fontos az, hogy az ember minél több időt tudjon eltölteni a gyerekével, mert a rohamos fejlődésnek ezeket a meghatározó pillanatait együtt kell átélni.
BOCHKOR GÁBOR
Az is érdekes dolog, hogy a saját gyerekemmel kapcsolatban semmiféle gyakorlati probléma nem merült fel. Amikor Nóri megszületett és én elvághattam a köldökzsinórt, rögtön a kezembe nyomták a gyereket, hogy tessék, apuka, itt van, lehet fürdetni. Megmutattak pár mozdulatot és én már csináltam is, amiről addig elképzelni sem tudtam, hogy menni fog. Emlékszem, pár hónappal Nóri érkezése előtt elmentünk Claudiáékkal vásárolni valamit és az egyik pillanatban kezembe nyomták Pankát, hogy tessék, szokjad! Rámarkoltam szegény kislányra kétoldalt a hóna alatt, messze eltartva magamtól, mert fogalmam sem volt róla, hogyan támasszam alá. Háttal nekem a segge alá nyúlva, vagy öleljem magamhoz? Egyetlen dolgot tudtam mondani, mégpedig azt, hogy baromi nehéz. Ami igaz is volt, mert Panka akkoriban kilenc kilót nyomott, ami merev karral előre kitartva meglehetősen soknak tűnt. Nem ő volt az első gyerek, akit a kezemben tartottam, de az ösztönös mozdulat valahogy csak Nórinál jött.
BOCHKOR GÁBOR
ÁRPA ATTILA
AMIRA JOHANNA A szükséges papírok kitöltése közben a nővérek megkérdezték, hogy miért választottunk ilyen furcsa nevet a gyereknek. Először is nem furcsa. Most, hogy megszületett, látom, hogy pontosan illik hozzá. Igaz persze, nem egy szokványos név, de az én gyerekem sem szokványos. Pont olyan különleges, mint a neve. Az Amira arab eredetű szó és hercegnőt jelent. A keresztapja javasolta, hogy hívjuk így, illetve nem is javasolta, hanem lenyúltuk, de ez egy másik történet. A srácnak arab felmenői vannak, reméltem, tudja, miről beszél, de a biztonság kedvéért megnéztem a neten, hogy nem ver-e át minket, és nincs-e a névnek esetleg valami rejtett jelentése, ami miatt a kislányom soha nem mehet majd közel-keleti országokba anélkül, hogy ne mosolyognának rajta és nyugati országokba anélkül, hogy gyanús ne lenne. Rögtön az ismert kínai tetkós sztori jutott az eszembe. Annak idején, amikor Magyarországon is divat lett a bőrfestés – ez nagyjából a VHS-en terjedő karatefilmek nagyszámú kalózmásolatainak feltűnésével esett egybe –, mindenki egzotikus írásjeleket szeretett volna a karjára. Az egyik, vagy talán egyetlen neves pesti tetoválóművész a nagy érdeklődésre való tekintettel kinézett egy meglehetősen dekoratív jelet és az összes igénylőnek ezt varrta fel. Később, amikor az első kínaiak elkezdtek tömegesen megjelenni az országban, ezek a csávók közröhej tárgyává váltak a köreikben. A számunkra valami titokzatos jelentést hordozó betűjel nem volt más, mint a barackbefőtt kínai megfelelője. A hajdani mester ugyanis egy konzervdobozról csórta a motívumot annak puszta megjelenése alapján. Na, pont ezt nem szerettem volna a lányom esetében is megtapasztalni. De nem volt semmi gáz, az Amira valóban hercegnőt jelent. Másik névként a Johannát választottuk, mondván: ha pattanásos bakfisként egy borús hajnalon kisírt szemekkel számon kéri rajtam a nevét, amely minden osztálynaplóban garantáltan az első helyre pozícionálja őt,
ÁRPA ATTILA
legyen egy kiskapu. Egy menekülő út. És ez lett a Johanna. Fiúnevekből még ennyire sem álltunk jól, pedig azokon elég sokat gondolkodtam. Első körben az Anakin tűnt megfelelőnek, de ez csak addig volt versenyben, amíg Szabinának el nem mondtam. Második lehetőségként a nem létező Csínó keresztnevet kóstolgattam. Árpa Csínó. A vezetéknevemmel együtt kimondva tökéletesen imitálja A1 Pacino nevének hangzását. A másik verzió a Kadabra volt, márminthogy Árpa Kadabra… Mindegy. A lányom most már Amira, és remélem, büszkén fogja viselni ezt a nevet.
ÁRPA ATTILA
BOCHKOR GÁBOR
LEGYEN NÓRA! Minden szülő életében eljön az idő, amikor nevet kell választani a születendő gyermeknek. Ez az örömteli feladatnak tűnő vállalkozás egyben a férfi-női kapcsolat egyik legnehezebb próbatétele, amelyen már sok pár vérzett el, és felteszem, jó néhány gyereknek kell apa nélkül felnőnie pusztán azért, mert a férfi képtelen volt elviselni a nő részéről érkező nyomást, miszerint: ha nem Miklós lesz, akkor meg fog sértődni a nagybátyám unokatestvére. A névválasztás azzal az egyszerű aktussal kezdődik, hogy az ember besétál egy könyvesboltba és megvásárolja a híres, mindenki által használt utónévkönyvet, botor módon azt gondolván, hogy az majd segíteni fog neki a döntésben. Nem fog! Először is ezeknek a névtáraknak a sajátossága, hogy állandóan Dzsesszikánál nyílnak ki, örökre elvéve az embernek a névválasztás felett érzett lelkesedését. Dzsesszika jelentése: gyönyörűséges látvány, ami egy marhaság. Egyrészt ez a név már leírva is borzalmas, másrészt pedig én még nem láttam szép magyar Dzsesszikát. És itt már bele is kerültünk a névválasztás soha véget nem érő örvényébe, ami csak lefelé húz. Elhatároztam, hogy nem akarom itt, ezeken a lapokon a megmondó apát játszani, de van pár észrevételem, amiket szívesen megosztok, hátha valaki okul belőle. Először is egy gyerek nevének kiválasztásánál egy csomó mindenre tekintettel kell lenni. Itt van rögtön az apának a neve. Az enyém ugyebár Bochkor, ami nem egy szép név, de hát ez van, nincs mit csinálni, igyekezni kell olyan keresztnevet választani a kislánynak, ami ezzel harmonizálni fog. Andi, valami csodálatos ösztöntől vezérelve, már az első pillanatban bedobta a Nóra nevet, ami minden szempontból megfelelő volt, csak az a veszély fenyegetett, hogy túlokoskodjuk és elvetjük azon az alapon, hogy az első választásnál soha nem szabad leragadni. Nem is tekintettük véglegesnek egészen addig a napig, amíg egy baráti összejövetel kapcsán
BOCHKOR GÁBOR
meg nem jelent nálunk Dobó Kata, aki hozott négy darab, fából készült mesefigurás betűt, amiket a gyerekszoba ajtajára lehet kiragasztani. Ő már úgy tudta, hogy a Nóra végleges, így ez maradt is. Andi mondta is poénból, hogy na, akkor ezt már felesleges lenne kicserélni, így meg is egyeztünk, hogy Nóra Nóra lesz. De visszatérve az apának a nevére: ez a legmeghatározóbb dolog, hiszen a keresztnevet az ember általában a vezetéknevével együtt használja, ha csak nem hívják az illetőt véletlenül Prince-nek vagy Stingnek, esetleg Madonnának. Ismertem egy figurát, akit Papp Tamásnak hívtak, és nagyon sokáig gyakorolta nevének kimondását annak érdekében, hogy a két név együtt ne úgy hangozzon: pattanás. Úgy csinálta, hogy belenézett a vele szemben álló szemébe, kimondta, hogy Papp, majd várt néhány másodpercet, amíg a másik ember tudatában leülepedik a vezetéknév és csak utána közölte a keresztnevét. Így a kettő megfelelően távol került egymástól ahhoz, hogy a fül által megcsalt tudat ne fűzze össze az előbb említett két szót. Most persze jöhetne az összes hülye vicces név, ami nem is létezik, ezekbe nem mennék bele, úgyis ismeri mindenki mindegyiket. Van viszont egy olyan, amely valós, és sokáig nem is hittem el, hogy lehetséges, ez pedig a Jánoska Kálmán. Nem akarom megsérteni az úr szüleit, minden bizonnyal okkal esett a választásuk erre a némileg megkérdőjelezhető jelentéssel bíró kombinációra, és az úrnak is oka volt rá, hogy felnőtt korában is minden körülmények között ragaszkodjon ehhez a megoldáshoz. A másik gyakori koncepció az apa nevének végtelen duplikálása, ami csak abban az esetben elfogadható, ha az illetőt Lajosnak hívják és a nem túl rosszul csengő Bourbon nevet viselő felmenők állnak mögötte ugyanezzel a keresztnévvel. Csupán az a tény, hogy ifjabb, idősebb és legidősebb Kovács Istvánból is körülbelül annyi van, ahány emberrel gond nélkül győzni tudtunk volna Mohácsnál, elég kell legyen ahhoz, hogy az ember valami eredetibb nevet válasszon gyermekének. Ugyanakkor az „eredeti” nevekkel sem árt vigyázni. Az olyan keresztneveket, mint például a fent említett Dzsesszika, vagy az újkeletű Kevin, Vanessza, Dzsennifer, előszeretettel adják csemetéiknek azok a szülők, akik a pletykalapok „szépgyerek” versenyeire nevezik be a csöppségeket az első szülinapon készült, gyertyafújós fényképekkel illusztrált olvasói levelekben.
BOCHKOR GÁBOR
Ugyanezen sajtóorgánumokban lehet fellelni azokat a piciket is, akiknek felelőtlen szülei a Cicanevek és kutyusnevek című kiadványokat tekintették a bölcsesség forrásának a névválasztás időszakában. A másik befolyásoló tényező a „mit szól majd a család?” néven ismert névválasztási szisztéma. Nem hívhatjuk a gyereket Tamásnak, mert a nagypapa Lajos, és persze nem mondta, de nagyon szeretné, ha az ő nevét kapná a gyerek. Erre jön a férj, hogy az ő apja meg Brúnó, amire rögtön jön is a replika, hogy: csak nem gondolod, hogy ilyen nevet adunk a gyereknek?! Ha még csak a nagypapáig jutnak el ezek a viták, akkor az még talán egy könnyen kezelhető kérdésnek bizonyul, de ha már valaki ráállt erre a trekkre, akkor onnan nehéz leszakadni. Jönnek a távoli rokonok, keresztszülők, híres felmenők, jóbarátok, rajongással övezett hősök, sztárok, közéleti személyiségek. De a jövővel kapcsolatban is érdemes végiggondolni ezt a döntést. Azt, hogy a gyereknek tetszeni fog-e a neve, úgysem lehet előre eldönteni, csak remélni lehet, hogy ha hadilábon is áll vele, majd megszokja. Nálunk is csak az volt a fontos, hogy a keresztnév egyaránt legyen jó gyerekkorban is, és felnőttként se nézzenek rá furcsán. És a Nóra pont ilyen. Jól becézhető, nem egy néni jut róla az eszembe, nem divatnév, nem valami archaikus ősmagyar elnevezés, hanem egészen olyan, amilyet szerettünk volna. És miután Nóri megszületett, rögtön látszott, hogy beletrafáltunk, mert a kislányom pont nórisan néz ki.
BOCHKOR GÁBOR
GESZTESI KÁROLY
FURA ÉRZÉSEK Van ez a dolog a szülés utáni depresszióval. Sokan átélik ezt az állapotot anélkül, hogy különösebb magyarázat lenne arra, miért telepszik az emberre egy üres, nyomasztó hangulat szinte rögtön a gyerek születése után, amikor a legnagyobb boldogságnak kellene jönnie. Nálunk is volt valami hasonló, amit nem neveznék depressziónak, de mégiscsak egyfajta változás volt ahhoz képest, amire számítottam. Claudiáék pár napja lehettek otthon, amikor rájöttünk, hogy valami nem stimmel. Nem igazán tudtunk mit kezdeni a gyerekkel, állandóan sírt, soha nem tudtuk, mi baja van, kicsit talán túl is aggódtuk az egészet. Csak azt láttuk, hogy bömböl, ami még nem is lett volna gond, de nem tudtuk, hogy mi bántja. Ott feküdt a kiságyban állatira kiszolgáltatottan és láttuk, hogy nem tudunk segíteni. Ez most furán hangzik, de nem is a sírás volt a gond, hiszen én ezt az állapotot már háromszor átéltem az elmúlt néhány évben. Talán az időzítés lehetett a problémás. Amikor Panka megszületett, én a munkáim nagy részét befejeztem, már csak a film utómunkái voltak hátra, az meg egy olyan dolog, hogy nem kíván egész napos elfoglaltságot. Többet tudtam otthon lenni, több időt tudtam a családra fordítani. Claudia is egy nyugodtabb időszakát kellett volna hogy élje, mert előtte rengeteget pörgött hol a Mokkában, hol a hajnali rádióműsorban, utána meg jött a szülés. Joggal gondolhatta, hogy ha mindannyian otthon vagyunk, akkor jöhet végre a pihenés és a babázás kellemes időszaka. Csak hát nem így lett. Egy perc nyugta nem volt, állandóan a kicsivel kellett foglalkoznia még akkor is, amikor nem igazán mutatkozott erre szükség. A belülről fakadó kényszer, hogy a picivel mindig csinálnia kell valamit, egy pillanatig nem hagyott neki nyugtot. A hangulat rám is átragadt, valahogy én sem tudtam mit kezdeni magammal ebben a helyzetben. És akkor leültünk, hogy megbeszéljük a dolgot. Mindketten éreztük, hogy ezek nem mi vagyunk. Mi soha nem voltunk ilyenek, mindig mindent
GESZTESI KÁROLY
meg tudtunk beszélni egymással és most itt állunk a legnagyobb feszültség közepén és csak nézünk. Claudiában is tudatosulnia kellett az új helyzetnek, amihez mindkettőnknek száz százalékban alkalmazkodnunk kell. Nem volt nagy megfejtés, de jólesett végigbeszélni mindent. Csak ennyi kellett ahhoz, hogy mindketten megnyugodjunk és egy kicsit takarékra állítsuk magunkat. Panka érdekében és a saját magunk érdekében is. Rá kellett jönni, hogyan lehet lazítani, lenyugodni és teljes egészében átadni magunkat a családi életnek. Azóta rendben van minden, és ez az első pár nap már tényleg csak egy rossz emlék.
GESZTESI KÁROLY
ÁRPA ATTILA
AZ UTOLSÓ VACSORA, DARWIN ELVISE ÉS A REPÜLŐ ELEFÁNTOK Az ünneplés után kitisztult fejjel első dolgom volt megszervezni Szabina és Amira hazaérkezését. A babaszoba gyakorlatilag készen állt, megvolt minden bútor, ami kellett. Halvány rózsaszín ágy, szekrény, pelenkázó. Pasztellszínek, kis fehér beütéssel. A bútorok érdekessége, hogy készítőjük Szabinához és hozzám igazította a méreteket. Ez azért volt szükséges, mert mindketten meglehetősen magasak vagyunk és sem a gyerekágynál, sem pedig a pelenkázónál nem szerettünk volna hajolgatni. Ezért az asztalos minden egyes darabot megemelt. Ez azt eredményezte, hogy Picur, a takarítónőnk, aki 140 cm magas és 100 kiló – tökéletes gömb, és nagyon jó fej – csak sámliról éri el a bútorok tetejét. Nagyon vicces: úgy néz ki a néni, mintha az órások országába csöppent volna. Amira érkezése előtt azonban szerettem volna valamivel feldobni a hangulatot. Valami babással, színes dolgokkal, amiket lehet nézegetni, amik lekötik a figyelmét. Fogtam magam és elmentem egy exkluzív bababoltba, hogy némi ötletet merítsek. Dekorációval kapcsolatos elképzeléseim egy rolni tapétacsíkban manifesztálódtak, amelyen elefántok repkedtek ide-oda. A részeg tervező delirium tremenses vízióját megjelenítő tapétacsík egyetlen hibája az volt, hogy annyiba került, mint a holt-tengeri tekercsek egyik eredeti példánya. Az eladó szerint azért ilyen magas az ára, mert egy nagyon híres rajzoló tervezte, aki annyira híres, hogy a nevét nem is lehetett kimondani. Nem akartam csatak másnaposan művészettörténeti vitát nyitni a boltossal, így csak annyit mondtam neki, hogy ha Marc Chagall saját kezűleg festené ki a gyerekszobámat, ennyit akkor sem fizetnék neki. Oké – mondta akkor lehet választani a többiből. És megvető szájbiggyesztés kíséretében előhúzott a pult alól egy gyanús papírládát, amiben újabb tekercsek voltak. Gondoltam, a tavalyi kollekció… Hát nem sokat tévedtem. Az egyiken Az utolsó vacsora végtelenített változata volt látható, húszcentinként egy Jézus
ÁRPA ATTILA
Krisztussal. Nem tudom, melyik Da Vinci-kód-rajongó tolna egy ilyet fel a gyerekszoba falára, de én tuti nem. A következő tapéta rolni Elvist ábrázolta Darwin rendszerében. A tizenöt darab figura – a görnyedt majomszerűtől a felegyenesedett fajtáig – a korai csőgatyás fázistól a kövér-barkós-flitteres korszakig jelenítette meg az énekes testi átalakulását. Nem részletezem tovább, visszatértem az elefántoshoz és kipengettem érte a csillagászati összeget. Viszem haza, hogy felrakom a gyerekszoba falára. Reméltem, hogy Amirának tetszeni fog, és vigyorog majd, ha ránéz. Ha nem tetszik majd a picinek, akkor visszaviszem az erősen meleg külsejű figurának a cuccot, és a pasast egy székhez szigszalagozva arra fogom kényszeríteni, hogy addig nézze a csíkot, míg a kis repdeső elefántocskák beégnek a retinájába! Neki is feszültem a dekorációs feladatnak, de akkor jöttem rá, hogy nincs mivel felragasszam a tapétacsíkot. Egy ideig próbálkoztam ezzel az irodai stiftes ragasztórúddal, de állandóan felpöndörödött a vége. Ekkor már sík ideg voltam. Itt állok nyolcméternyi repülő elefántos papírcsíkkal, amit akár a Sothesby's árverésén is vehettem volna, ügyesen elhappolva azt a dzsaipuri maharadzsa készpénzzel bőven kitömött árverési ügynökei elől, egy megüthetetlen ajánlattal, és képtelen vagyok felrakni. És ekkor villant az agyamba a megoldás. Egy olyan huszárvágás, amivel saját bosszúvágyamat is kielégíthetem és a tapétaszegély is a helyére kerül. A kivitelezéshez csupán egy kalapácsra és négyszáz darab képszögre volt szükségem. Ezeket hamar beszereztem egy közeli barkácsboltból, majd szisztematikusan elkezdtem szögeket verni a kis rajzolt elefántok szemébe. A fekete pupillák pont akkorák voltak, mint a képszög feje. Sátáni vigyorral az arcomon haladtam előre. Egy szem, egy szög. Egy szem, egy szög. Két óra múlva a szomszéd csengetett, mondván: baromira szeretné, ha végre eldönteném, hova rakom a biztosan nagyon szép képet, amit a falra akarok felszegelni, mert még egy kalapácsütés és kimegy az agya. Mondtam: türelem, még száz elefántnak ki kell vernem a szemét és utána nyugodhat békében. Szó nélkül távozott. A csík viszont a helyére került és tényleg nagyon szép lett. Amirának is tetszik, és már én is úgy tudok ránézni, hogy kiegyenlítettem a számlát.
ÁRPA ATTILA
GESZTESI KÁROLY
A HÁZI MACSÓ Árpával a macsóságról folytatott értekezésünk során többször felmerült a kérdés, hogy a macsó karakterbe belefér-e az otthoni barkácsolás. Árpa szerint igen, mert macsó dolog az esti, kandallófényes hangulathoz szükséges fát saját kezűleg vágni, kint a kertvégi fészerben egy olyan kockás flanelingben, amilyet a Miért pont Alaszka? című sorozat összes szereplője viselt. Macsó dolog többek közt autót tuningolni, Harley-t átépíteni, kikötni a villanyórát, és gyerekeknek fára épített rönkházat készíteni. Saját példája kapcsán a macsóságok közé próbálta sorolni a vicces tapétacsík felszegelését is, de ebben ellent kellett mondjak neki. Sőt, a rönkházépítésben is, lévén, hogy tudom, miről beszélek. Egyszer ugyanis megpróbáltam. A magamfajta macsó – ha elfogadjuk ezt az egyre tágabb értelmezést nyerő kategóriát – megpróbálkozik ugyan a ház körüli munkákkal, de tevékenységét soha nem kíséri az a siker, ami joggal lenne elvárható egy családfőtől. Három területen próbáltam ki eddig magam. Az egyik a lambériázás, a másik a falazás, a harmadik pedig az imént említett rönkházépítés. A lambériázás nem volt túlságosan izgalmas. Egy fürdőkádban töltött délután alatt sikerült átlapoznom a Lambériázás haladóknak című szakkönyvet, és az illusztrációk megtekintése után úgy döntöttem, hogy képes vagyok a falra felszögelni néhány deszkát, amelyeknek kizárólag dekorációs funkciót kell betölteniük. A lécek, szögek rendelkezésre álltak és beszereztem egy baromi nagy kalapácsot is. A munkamenetet csak egyetlen körülmény nehezítette, mégpedig az, hogy a tetőtérben kellett dolgoznom, egy meredeken emelkedő falat kellett valami hagymázas elképzelés kapcsán fával borítanom. Akkoriban úgy éreztem, hogy ez mindenképp szükséges ahhoz a tudathoz, hogy kultúremberhez méltó környezetben élek. Egy ferde falon dolgozni nem volt leányálom, ugyanis a méretre vágott deszkák felső részének felszögelésekor a fal és a homlokom közti távolság pusztán hat
GESZTESI KÁROLY
centiméter volt, így a kalapácsütéseket – hacsak nem akartam lemenni hídba – messze a tarkóm mögül kellett indítani. Ez persze csak az egyik megoldás volt. A másik stratégia, amely mellett végül is letettem a voksom, a hatcentis kalapácsütésekre épült. A homlokom és a szög közti rendkívül rövid távon kellett oly mértékben felgyorsítanom a kisebb méretű pörölyt, hogy a szög átüsse a deszkát és a mögötte lévő párnafát is. Nem nyújtom hosszúra: a művelet balul sült el, mert egyszerre vertem magam homlokon és körömágyon. Méghozzá ugyanazzal a kalapácsütéssel. A pokoli fájdalom erősen negatív hatással volt az elszántságomra és a harci kedvemre, de nem szokásom valamit elsőre feladni. Büszkeségemet és férfiúi öntudatomat félretéve, megvásároltam a lambériázós sorozat kezdőknek szóló kötetét és megpróbáltam rájönni, hogy hol a hiba. Aha! A lambériát három ponton kell odafeszíteni a falhoz, és akkor nem mozdul el, így lehet tartani a távolságot a kalapács és a fej között. Szuper. Fel is hívtam az egyik haveromat, hogy segítsen már ki és jöjjön át egy délutánra harmadik alátámasztási pontnak, de a srác nem ért rá. Én ahelyett, hogy időpontot módosítottam volna, egyedül vágtam neki újra a műveletnek. Ez okozta a vesztemet. A hárompontos alátámasztást úgy oldottam meg, hogy a léc alját a bal lábammal szorítottam a falhoz, a közepét a homlokommal, a tetejét pedig magasan a fejem fölé nyújtott kezemmel. Bal tenyérrel támaszkodtam a deszkára, miközben a szöget a mutató és középső ujjam között tartva a hátulról lendített kalapáccsal megpróbáltam vakon eltalálni a szög fejét, amit ugyebár nem láthattam, hiszen búbbal támasztottam a cuccost, így tekintetem a padlóra kellett szegeznem. Az első ütés után fél órával tértem magamhoz, ugyanis pontosan ugyanarra az ujjamra ütöttem, ahova előző nap. Ez volt az a pillanat, amikor végleg feladtam az akciót. A tetőteret azóta is egy árva szál deszka díszíti, örök mementójaként a macsós házimunkának. A falazással nagyobb szerencsém volt, de nagyobbat is szívtam vele. Valamilyen okból meggyőződésemmé vált, hogy a kertben fel kell húznom egy falat, annak ellenére, hogy ezt semmiféle józan építészeti koncepció nem indokolta. Egyszerűen kellett egy fal, hogy valami elválasszon valamitől. Ekkor már okosabb voltam, magam terveztem az építményt úgy, hogy a kert alaprajzára húztam egy vonalat. Azt, hogy mennyi kőre lesz
GESZTESI KÁROLY
szükségem, hamar kiszámoltam és a „baromi sok” tűnt a megfelelő mennyiségnek. Meg is rendeltem egy teherautónyi sóskúti követ, amelynek darabja húsz kiló volt, ennek csak azért van jelentősége, mert dombon lakunk és az IFA csak lent tudta leborítani a rakományt, amit egyenként kellett felhordanom a kertbe. A művelet négy teljes napot vett igénybe és a felcipelt sziklatömbök elfoglalták az egész kertet. Szépen kimértem a munkaterületet, majd nekifogtam a falazásnak anélkül, hogy bármi fogalmam is lett volna arról, hogy mit is csinálok tulajdonképpen. A szomszédok azóta figyelték árgus szemekkel a ténykedésemet, amióta megjött a teherautó és leborította az alsó úton a köveket, aminek hatására több házban kilengtek a csillárok. A közelben lakó bácsi át is sétált, hogy megjegyezze, nem jól választottam meg a helyet, már amennyiben feltett szándékom, hogy atombunkert építek. Mondom neki: fal lesz ebből, papa! Ebből ugyan nem, mondta lakonikusan az öreg, miközben nagyot harapott a zsebéből előhúzott hideg hurkából. Én persze nem tágítottam, raktam a köveket egymásra, ahogy az elképzeléseim szerint egy fal építésénél szokás. Az öreg meg csak cöccögött mögöttem, a tarkómba fúrva gúnyos tekintetét. Mikor felépült a fal, a fószer odajött és egy ujjal meglökte, mire az építmény romba dőlt. Én csak néztem, mint a hülye, mire a bácsi megjegyezte, hogy nem úgy van az, kötésbe köll azt rakni. Felrémlett előttem Kőmíves Kelemen legendája és erős ingert éreztem arra, hogy a papit kötésbe rakjam pár sóskúti tömb közé. A harmadik eset, amely végleg eltántorított a ház körüli munkától, majdnem tragédiába torkollott, ugyanis kis híja volt, hogy egy megvadult láncfűrésszel ki nem irtottam a családomat. Az eset az ominózus rönkház építését megelőző előkészítési fázisban történt. Minden, magát jó fejnek tartó apuka, aki legalább egy jó fej apukás amerikai D filmet megnézett, előbb vagy utóbb elengedhetetlen szükségét érzi annak, hogy kertjében favárat, vagy fára épült faházat készítsen gyermekének. Ezen a perióduson én is átestem és sem a lambériázás során, sem pedig a kőfal építése közben szerzett negatív tapasztalataim nem tudtak eltántorítani elhatározásomtól. A vár Máténak készült volna. (A feltételes mód sajnos ma is aktuális.) A szóban forgó favár megszerkesztése előtt körülnéztem a kerti játékok piacán és fejben megterveztem az építményt. Kiszámoltam, hogy mennyi anyag
GESZTESI KÁROLY
kell hozzá, majd megrendeltem a szükséges rönköket. Eddig ugyebár kísértetiesen hasonlít a történet az eddigi barkácsolásaimra. A gerendák meg is érkeztek, mégpedig annyi, hogy a környékbeli erdőkben tuti lett egy új tisztás. A hatalmas farudakat nem lehetett kézzel méretre vágni, ez durvább lett volna, mint a sóskúti kő felhordása, ezért úgy döntöttem, hogy veszek egy láncfűrészt, és azzal oldom meg a feladatot. A láncfűrészvásárlás egy külön sztorit is megérne, de ez most nem egy barkácskönyv, így legyen elég annyi, hogy az OBI pénztárosában sikerült egy potenciális gyilkossal való találkozás gyanúját felkelteni, hiszen ha már ott voltam, néhány nagyméretű fekete nejlonzsákot is vásároltam az őszi avar összegyűjtéséhez. A láncfűrész mint olyan egy ördögi találmány. Aki már használt ilyet, az tudja, hogy az első élmény hasonlíthat ahhoz, mint amikor az ember egy rollerről átül egy 1700 köbcentis speedmotorra és induláskor húz egy kövér gázt. Velem is ez történt, egyetlen szerencsém az volt, hogy érdeklődő családomat már a fűrész beindítása előtt magam mögé parancsoltam, mondván, hogy ez egy magányos műfaj, nem szeretném, ha a közelben lennének. Bölcsen döntöttem, ugyanis a fűrész a berántás után gyakorlatilag azonnal önálló életre kelt. Amikor felemeltem, hogy elvágjam a gerendát, a veszettül rázkódó masina hátrarántott. Hanyatt estem és egy darabig még szorongattam a füvön rángatódzó, sikító jószágot, majd kénytelen-kelletlen elengedtem, mire a fűrész a kisfiam lábától két centire megállt. Néma csend és halálos döbbenet. Nem részletezem a feleségem megjegyzéseit, a lényeg az, hogy játszóvár nincs, viszont a fiam még mindig megvan.
GESZTESI KÁROLY
BOCHKOR GÁBOR
FÜGGÖNY A TITANICRÓL Nóri érkezése előtt a legfontosabb feladatunk a babaszoba berendezése volt. A dologhoz tartozik, hogy a ház, amit pár éve vettem, nem túlságosan nagy. Hol egyedül laktam benne, hol pedig az aktuális partneremmel, mégsem voltunk helyhiányban. Mondjuk az is igaz, hogy amiket a csajok hoztak, azt általában el is vitték. Babaszobaként két helyiség jöhetett szóba: a garázs és az emelet egyik rakodószobája. Mivel akkoriban tettem szert egy nagyobb méretű luxusautóra, a garázsra gondolni sem lehetett, maradt tehát a beköltözés óta tárolásra használt szoba, amit teljes egészében át kellett alakítani, mert addig, amíg kartondobozok voltak benne a tavalyi Armani kollekcióval, nem láttam különösebb szükségét, hogy a ház többi részének dizájnjához igazítsam azt. A szoba pont Nóri mérete. Minden bútor elfér benne, ami kell és van két, kertre nyíló ablaka is, amelyek még kulcsfontosságú szerephez jutnak a történet folyamán. Andival a megismerkedésünk utáni első összezördülésre pont a babaszoba berendezésével kapcsolatban került sor. Lehet, hogy az összezördülés nem is jó szó, inkább ízlésbeli vitának lehet nevezni. Kettőnk álláspontja a gyerekszobába kerülő bútorokkal kapcsolatban… nos, mondjuk úgy: ellentétes volt. Andi a kívánós kismamák vidámsággal, fagyival, valamint kakaóval színes mindennapjait élte, így az állandóan alvajáró zombi mellett, aki én volnék, rengeteg ideje maradt arra, hogy aprólékosan megtervezze a berendezést. Szerzett egy csomó prospektust, újságot, mindenféle dizájnerek katalógusait is ideértve, majd előállt egy olyan elképzeléssel, ami alapjaiban rengette meg szilárd talajon felépített stílusérzékemet. A tervben olyan elemek szerepeltek, mint a habos-babos pelenkázó, az édibédi lámpácskák, valamint a rózsaszínű baldachinos ágy. Az egészre egyetlen szót tudtam kinyögni: Győzikebarokk. De ez még azon is túlment. Olyan bútorokat mutogatott nekem Andi, amiket feltehetően vakok terveztek, erősen merítve a Csipkerózsika
BOCHKOR GÁBOR
és a Hableány első generációs illusztrációjából. Megfigyeltem, hogy az első leánygyermeküket váró nők hajlamosak az ilyen túlzásokra. Minden legyen rózsaszín meg pink, legyenek benne álommanók, tündérek és minden, amit egy jó ízlésű férfi nem nézne szívesen a gyermeke szobájában. Ennek okán merültek fel nézetbeli különbségek, de én nem engedtem az igazamból, és tényleg meggyőző tudok lenni ilyen esetekben. Felvázoltam Andinak, hogy a gyereknek tökéletesen mindegy, hogy milyen a szobája, úgysem az fogja érdekelni, az újszülöttek általában alszanak és kajálnak, nem pedig azzal foglalkoznak, hogy milyen édi kis baldachin van az ágyuk felett. Ami azt illeti, egy darabig látni sem fogják, mert ez a képességük csak később alakul ki. Először tök nem látnak semmit, majd jön a fordított látás, meg a foltlátás, meg a többiek. Amikor pedig kitisztul a kép, akkor is mindegy nekik, hogy mi kerül a szemük elé, nem lévén tapasztalatuk az ilyen külsőségekkel kapcsolatban. Nem fogja azt mondani, hogy de szép, vagy nem fog jobban aludni, ha a falról tündérméhecske néz rá mosolygós tekintettel. Ami azt illeti, egy ekkora gyereket az sem érdekelne, ha a kiságyában Marilyn Manson mintájú ágynemű lenne, a falról pedig Hulk Hogan ifjúkori képe tekintene rá. A babaszobákat a szülők maguknak rendezik be, és én mint szülő nem vagyok hajlandó egy full rózsaszín szobába belépni, minden esetben azzal a fura érzéssel, hogy újra az anyaméhben vagyok. Oké, akkor mit csináljunk? Mondom Andinak, hogy ismerek egy nagyon szimpatikus, tehetséges lakberendezőt, aki a városi lakásom kialakításánál szerzett elévülhetetlen érdemeket, kérdezzük meg őt, hátha tud ajánlani valamit. Okés, nézzük meg. A lány már másnap eljött és hozott egy csomó katalógust, amiket Andi azelőtt nem látott. Mindegyikben bababútorok voltak, rengeteg jó cucc, de köztük olyanok is, amitől a normális embert a víz kiveri. A legelképesztőbb darab egy japán dizájner terméke volt, jádekőberakásokkal készített ébenfa kiságy, amiben nem csak a gyerek, de a csíje is biztonságban van. Legalábbis ezt írták az ajánlóban. De volt ott Forma-l-es járgányt mintázó bölcső, ami csak kicsivel került többe, mint egy igazi versenyautó, muranói üvegből készült lámpák, gyakorlatilag minden. Egy másik katalógus azzal hencegett, hogy kizárólag olyan termékeket árulnak, amelyeket XIV. Lajos gyerekkori bútorainak mintájára alakítottak ki. A dizájnból kiindulva a
BOCHKOR GÁBOR
Napkirály nagy rajongója lehetett Thomasnak, a gőzmozdonynak, mert ezt a motívumot is felfedezni véltük a kilenccentis aranyozás alatt megbúvó faragott figurák közt. A paletta végtelenül színes volt, még egy IKEAkatalógus is akadt, de azt rögvest félretoltam, mondván: elvből nem vásárolok semmit azoktól, akik Jörgelökkennek hívnak egy vállfát és ráadásul konzekvensen tegeznek. Közös választásunk végül egy szolid, drappos színű bútorcsaládra esett. Letisztult formák, átgondolt tervezés, mind funkcióját, mind pedig jellegét tekintve pont az volt, amit kerestünk. Még az sem zavart, hogy a termék lengyel gyártmány volt, végül is itt már az Unióról beszélünk ugyebár… A gyártó a megrendelést követő nyolcadik hétre vállalta a szállítást, amin kicsit fennakadtam, mondván, hogy ennyi idő alatt a gyerek is majdnem kész van, de nem akartam vitatkozni, nem szerettem volna, ha a manufaktúra sértődött vezetői bosszúból ráfaragják a komód ajtajára Lolkát és Bolkát. Szerencsére semmi ilyen nem történt, a berendezés időben megérkezett, és mivel lapra szerelt állapotban jött az áru, a szállítók még össze is rakták nekünk. Mindez napközben történt, de én már hazaérkeztem előtt tudtam, hogy kész a gyerekszoba és némi aggodalommal teli kíváncsisággal léptem be érkező kislányom rezidenciájába. A kép, ami fogadott, nem feltétlenül az volt, amire számítottam. A hangulat egy szerény anyagi körülmények közt élő NDK-s egyetemista lány kollégiumi szobáját idézte, valahol a hetvenes évek környékén. Amit az első sokk után kiszúrtam, az rögtön egy orbitális tévedés volt. A tervezők vízszintes pozícióban álmodták meg a pelenkázót, méghozzá úgy, hogy az egészet egy alacsonyra szerelt kisszekrény alá rakták. Így csak abban az esetben lehetett volna a gyereket normálisan tisztába tenni, ha guggolva fogunk neki, derékból kicsavart törzzsel. Azt már nem is mondom, hogy magát a pelenkázót is csak törpejárásban lehetett volna megközelíteni a falon lévő kisszekrény pozíciójából adódóan. Egyszerre két feladatot kellett tehát megoldani. Először is normális állásba kellett helyezni a pelenkázót, hogy hozzáférjünk a gyerekhez azokban a tervező szerint feltehetőleg ritkán előforduló esetekben, amikor Nóri bepisil vagy bekakil. A másik pedig még mindig a hangulat volt. Valamivel fel kellett dobni a bútorokat, amik ugyebár már színüket és formájukat tekintve adottak voltak. Andi felvetette, hogy mi lenne, ha a kiságy ágyneműjével és
BOCHKOR GÁBOR
valamiféle falra ragasztható tapétacsíkkal játszanánk. Mondom: nekem mindegy, de hogy valami kell, az tuti. A baj csak az – akinek van gyereke, gondolom, erre már rájött –, hogy a babaszoba dekorációs elemeinek tárháza csak két motívumot ismer. Az egyik a mesefigura, a másik az állatfigura. Vannak egyebek is, de azokba csak Árpa futott bele, amint azt nekem is elmesélte. Okés, akkor tehát állat- vagy mesefigura. Andi már sorolni is kezdte gyermekkora meghatározó élményeit, úgymint Bubó és Futrinka utca, de én rögvest leállítottam. Először is a színt kell meghatároznunk. A csíkot a bútorhoz kell illeszteni, nem üthet el nagyon tőle. Rendben, mégis milyen színt szeretnék? Mondom: valamiféle napsárgát, vagy narancssárgát. Esetleg drappot. Rendben van, akkor innen kell megfogni a kérdést. Mondjak drapp színű állatokat vagy mesefigurákat. Bubó és Cicamica rögvest kiestek, ugyanis ők teljesen más színűek. Drapp mesefigurák hosszabb gondolkodás után sem jutottak eszembe. Legyen akkor állat. Mindketten elvonultunk, hogy a lakásban fellelhető Búvár zsebkönyvek és Brehm állathatározója segítségével drapp állatot találjunk. Órákig tartó keresgélés után – amelynek során olyan kérdések is napvilágra kerültek, mint a „milyen színű egy wombat” – megállapodtunk, hogy a teve drapp, de egyikünk sem szeretné, ha Nóri kecója egy Camel-reklámra hajazna. A kérdést egy időre pihentettük, megegyezve abban, hogy majd nyugodtabb körülmények közt folytatjuk az agyalást. A következő hét elején egyik nap, mire a rádióból hazatértem, Andi már át is vágta a gordiuszi csomót egy, a Tescóban vásárolt, gumihabból készült Micimackó és barátai dekorációs szettel, valamint egy narancssárga, kacsás babaágyneművel. Megint ott tartottunk, ahol a part szakad, mert az újonnan érkezett dizájnelemek kábé olyan viszonyban voltak a lengyel gyerekbútorral, mint a feng shui az ecseri piaccal. Mondjuk nem kellett volna, hogy váratlanul érjen a dolog, mert Andi Micimackó-mániájáról már régen tudtam, csak valahogy nem akartam róla tudomást venni. Emlékszem, még egy korábban megjelent magazinban láttam, hogy micimackós ágyneműben alszik! Ez valami olyasmi, amibe én soha nem tudnék belefeküdni. Inkább aludnék állva, de ezt nem! Még jó, hogy nem hozta magával, mert akkor még mindig a gyermektelen férfiak üres életét élném,
BOCHKOR GÁBOR
ugyanis azt talán nem kell megmagyaráznom, hogy milyen hatással van a magamfajta férfiak szexuális teljesítőképességére az a tudat, hogy „aközben” Füles a seggébe néz. Mindegy. Ott álltunk a szoba közepén. A fal narancssárga és okker közti árnyalatban játszott, ami nagyon rendben volt. A lengyel bútor végül is jól nézett ki és most már használni is lehetett. Az időközben megérkezett kacsás tapétacsík – narancssárga állat mellett döntöttünk – nagyon vidám volt, és össze is hozta a dolgokat. Csak valahogy mégsem állt össze teljesen a kép. Nagyon letisztult volt minden. És akkor egy hirtelen ötlettel előszedtem a micimackós figurákat és felragasztottam őket a kiságyra, szekrényre, pelenkázóra, mindenhova. Megtörtént a hihetetlen: egyből pont úgy nézett ki a gyerekszoba, amilyet mindig is akartunk. Nem tudom, hogy ehhez pont Füles, Malacka és Micimackó kellettek-e, vagy csak valami formabontó idea, mindenesetre megtaláltuk a megoldást. Én még odáig is elmentem, hogy a kisszekrény aljára is felragasztottam pár kisebb Malackát, amit majd Nóri fog nézni, ha pelenkázzák. Ennyit a következetességemről.
A szoba készen állt, már csak az ablakok hiányoztak, illetve az ablakok megvoltak, csak egy függönyt kellett volna rakni rájuk, hogy azok belesimuljanak az összképbe. Gondoltam, ezzel hamarabb végzünk, mint a berendezéssel… a remény hal meg utoljára. Megint jött a lakberendező, akit leültettünk Füles, Micimackó és Malacka társaságába. A csaj elővett egy lapozgatható függönyminta-dossziét és elkezdtük nézegetni az anyagokat, amiknek csak egy részéről tudtam elképzelni, hogy valóban függönyt lehet belőle varrni. Volt ott minden. Mondom a lakberendezőnek, hogy én egy szolid igényekkel bíró fazon vagyok – de hogy vagyok az! – de ezeket a rongyokat legfeljebb a konyhában tudom elképzelni edénytörlőanyagként. Valószínű, hogy utolsó mondatommal a népi motívumukat is felvonultató milánói tervezők tucatjait sértettem meg, de ez abban a pillanatban nem igazán számított. Függönyt akartam, mégpedig olyat, ami passzol az okkeres színvilágú szobához, meg a kacsákhoz is. Mondtam neki, hogy olyat hozzon, ami illik ehhez a környezethez. Jó! Másnap visszajött újabb anyagmintákkal, amik már sokkal jobbak voltak. Mondjuk volt benne pár,
BOCHKOR GÁBOR
ami Boy George ifjúkori mellényeit juttatta az eszembe, de a többségük egészen alkalmasnak bizonyult arra, hogy elfogja a napfényt, ha erre szükség mutatkozik. Egy meglehetősen dekoratív, szolid, selyemfényű darabot választottunk ki, és a lány meg is ígérte, hogy hamarosan hozza a kész függönyöket a két ablakra, amelyek nem voltak nagyobbak egy-egy nyitott Blikk magazinnál. Egy hét és megjött a függöny, de sajnos megjött a számla is, aminek már kevésbé örültem. A sebtében kiválasztott anyagból készült lakástextília így, méretre varrva pontosan kettőszázhetvenkettő ezer forintba került. Bassza meg. Nem vagyok egy anyagias alkat, meg Nóri mindent megérdemel, de ez azért tényleg durva volt. Először azon agyaltam – mint Márkus László a halhatatlan fotelos jelenetében –, hogy mi kerül ezen a függönyön kettőszázhetvenkettőezer forintba. Az IKEA-ban jobbat kapok a tizedéért. Nézem, hol van benne az arany? Vagy a Versace-logó? Sehol. Mondom: akkor tuti, hogy a Titanicról hozta fel a Ballard-expedíció mélytengeri robotja, feltehetőleg ez az anyag díszítette az elsüllyedt utasszállító nagyszalonját. Nem, ez egy sima függöny. Igen? Akkor máshol van a baj! Nézem a tételes számlát. Varrás: nyolcvanezer. Ki az isten varrta ezt a függönyt? Cher plasztikai sebésze is olcsóbban dolgozik, ha levetítem az árat az egyes öltésekre!!! Mindegy. Lenyugodtam. A függöny megvan és szép. Ez a lényeg. A csaj szabadkozott egy ideig, de rájöttem: én voltam a hülye. A nagy rohanásban nem néztem meg, mi mennyibe kerül, meg mondjuk a pénzt se nagyon fogtuk vissza. Ez van. Legalább nekem is eszembe jut valami idegesítő dolog a gyerekszobában, mint Árpánál a repülő elefántos falicsík.
BOCHKOR GÁBOR
ÁRPA ATTILA
OTTHON, ÉDES OTTHON… A csajokat öt nap után engedték haza a kórházból. Reggel, amikor értük mentem, Szabina már felöltözve várt, Amira is bepólyálva feküdt a mózeskosárban. Mondom, okés, mehetünk, rakd a gyereket a kocsiba és hajrá! Szabina óvatosan beült, aggódó tekintettel maga mellé tette a gyereket a hátsó ülésre, én meg elindultam. Szabina tíz méter után idegesen szól hátulról, hogy vigyázz, kicsim, ott egy autó! Persze, hogy ott van egy autó, ugyanis egy úton haladunk hazafelé. De hogy az az autó felénk jön. Nem, nem, kicsim, az az autó nem felénk jön, hanem velünk szemben. De nekünk fog ütközni. Nem, nem fog nekünk ütközni, mert van köztünk egy fehér vonal! De vigyázz! Vigyázok! És ez így ment hazáig. Amint százméteres körzetben feltűnt egy másik jármű, nekem látványosan vigyáznom kellett. Kanyarodásnál satut nyomtam és majdhogynem a slusszkulcsot is kihúztam, olyan óvatosan vettem be a kanyart. Tökmindegy, lényeg az, hogy úgy vezettem, mint a legrosszabb fajtából való kalapos swiftes öregúr. A tatárjárás gyakorlatilag abban a pillanatban megkezdődött, ahogy hazaértünk. Ezt nem kívánom részletezni, úgyis mindenki ismeri az érzést, akinek született már gyereke. Az egész egy véget nem érő bulihoz hasonlít, ahol az ember már rég nem tudja, hogy kit ismer és kit nem. Soha nem látott rokonok kerültek elő isten tudja honnan, vagy legalábbis ők azt állították, hogy rokonok, emberek jöttek, rázogatták a kezem, csókolgattak, gügyögtek a babának, majd letettek egy plüssállatot és mentek a dolgukra. A roham pár hét múlva lecsendesedett és végre elkezdhettük élni a normális családi életünket. Az újszerű élményeket, hatásokat képtelenség folyamatában leírni, így kénytelen vagyok a közlendőimre külön-külön kitérni. Elképzelhetőnek tartom, hogy a gyermekes szülők pontosan fogják tudni, miről beszélek, ők nézzék el nekem, hogy esetleg barokkos részletgazdagsággal adom elő az egyes babatartozékokhoz kapcsolódó
ÁRPA ATTILA
tapasztalataimat. Tudják: egy újszülöttnek minden vicc új, még akkor is, ha ebben az esetben nem én vagyok az újszülött!
BOCHKOR GÁBOR
HEKKELT CSIPES GYEREKÜLÉS Az, hogy egy kislány érkezése alapjaiban átalakítja egy korábban egyedül élő férfi közvetlen lakókörnyezetét, még rendben van. Ez a dolgok természetes rendje. Meg lehet szokni a kád szélén a gúnyos tekintettel pofába meredő fürdőkacsát, a valahogy mindig a papucs alá kerülő sípoló jószágokat, a szakrális tárgyként kezelt kifőzőedényeket, a kakiszag-záró szemetest, ami pont akkora, mintha a kinti kukát hoztam volna be az udvarról, a megszaporodott kenőcsös tubusokat és krémes tégelyeket, a bébiételes üvegek tucatját, a sterilizáló ufót és a pisilős teknősbéka fürdőhőmérőt. Ezek valahogy beleolvadnak az ember mindennapjaiba, egy idő után úgy éreztem, mindig is itt voltak. No, de a kocsi! Az már más téma. Az az én felségterületem és elhatároztam, nem teszem ki a rózsaszín cuccok mindent ellepő tengerének. A gyerekülésnek mint stratégiai fontossággal bíró tartozéknak a beszerzése időt kívánt. Tudtam, hogy Nóri megszületése után még egy ideig nem lesz szükséges, de én rá akartam szánni az időt arra, hogy megtaláljam a megfelelőt. Nem szándékoztam ugyanis befogadni semmilyen rózsaszín leányálmot a Mercedesem vajszínű bőrüléséhez. És ezt nem sznobizmusból mondom, egyszerűen nem passzolt volna. Ha történetesen rózsaszín bőrkárpittal szállították volna a kocsimat, nos akkor semmilyen kifogásom nem lenne a pink gyereküléssel kapcsolatban, de nem ez a helyzet. Megfelelő babaszéket kellett találnom. Először is abba az irányba kezdtem puhatolózni, hogy miként lehet egy ilyen szerelt széket a kocsiba rögzíteni, mert ugyebár első a biztonság. Abban mindenki elsőre egyetértett, hogy a gyerekeket kiskorukban hátrafelé néző ülésben kell szállítani, és ez eleve kizárja az anyósülésre történő rögzítést. Ennek az az oka, hogy a jobb első légzsák hirtelen kinyílása komoly sérülést tud okozni a picinek, arról nem is beszélve, hogy
BOCHKOR GÁBOR
szegény egy frontális ütközés esetében a hátsó szélvédőn távozna. Ezért nem ülhet előre. Ha hátul ül, akkor pedig az ember nehezen szállítja egyedül a gyermekét, mert nem látja, mit csinál és a gyerek is úgy érzi, hogy egyedül van. Ennek az ellentmondásnak a feloldására találták ki a kikapcsolható légzsákot. Az ilyen tulajdonsággal bíró autókban van valahol egy kapcsoló, ami rendszerint a slusszkulccsal működik, és amivel inaktívvá lehet tenni ezt a berendezést, így a gyerek nyugodtan beköthető az anyósülésre. Eddig ismert a sztori, ezt én is tudtam. A gond ott kezdődött, hogy én sehol nem találtam ezt a kapcsolót a Mercedesben. Nézem a kezelési útmutatót, ami Dante Isteni színjátékának Gustave Doré által illusztrált kiadásához hasonlít, már ami a rajzok menynyiségét és a kötet vastagságát illeti. Sehol nincs szó kapcsolóról. Mondom: az kizárt, hogy a világ egyik legfejlettebb technikáját alkalmazó autógyára nem figyelt volna ilyesmire. Gondoltam, hogy okosabb leszek, mint a könyv és rögvest a forráshoz fordultam. Felmentem a Mercedes-Benz honlapjára és elkezdtem keresni a szükséges információt. Nem kellett hozzá, csak egy félóra, hogy rájöjjek: egy összeesküvés áldozata vagyok. A Mercedes tervezői esküdtek össze a csajozós kocsit vásárló férfiak ellen. A sztori ugyanis a következő. Persze, hogy van – hogyne lenne – légzsákkikapcsoló a kocsimban, de ez nem a szokványos módon lett beépítve. Van az anyósülésben egy szerkezet, ami érzékeli a gyerekülésbe ültetett csipet. Amint a két kütyü közel kerül egymáshoz, a légzsák kikapcsol. Okés, mondom, de nincs minden gyerekülésben légzsákkikapcsoló csip. Persze, hogy nincs, az csak a Mercedes-gyár gyereküléseinek a tartozéka. Frankó. Az ülés árát még viccből megkérdeztem, de a válaszon tényleg csak röhögni tudtam. Majdnem annyiba került, mint egy függöny! A történetet elmeséltem egy ismerősömnek, aki valószínűleg továbbadta, mert pár héttel rá kaptam egy névtelen mailt egy gmail címről, amelyben egy feltehetőleg rovott múlttal rendelkező pasas ajánlkozott nekem a gyereküléscsip beszerzésére. Nem is kért sokat és állította, ha az általa szállított csipet egy leukoplaszt segítségével az ülőfelületre ragasztom, akkor bármilyen széket képes leszek berakni. Olyan lesz, mint az igazi. Nem tudom, kik vannak még kapcsolatban a gyerekülés-maffiával, de nekem voltak fenntartásaim. Így Nóri széke szép rózsaszín lett, pont olyan,
BOCHKOR GÁBOR
amilyet nem akartam, sőt, még egy ablakra ragasztható, tapadókorongos pálmafát is beszereztem, hogy ha már feladom az elveimet, akkor azt legalább nagyban tegyem. A csipet meg egy életre elfelejtettem.
BEJÖN A GÓLYA Nóriék hazaérkezését mindenféleképp szerettem volna valamilyen különleges módon emlékezetessé tenni arra az esetre, ha kislányom az első pillanatban nem tudná kellően értékelni az aranyárban vásárolt gyerekszobafüggönyt. Azt, hogy miképp tehetek Andi kedvére, már tudtam. Imádja a főztömet, kedvence a pármai sonkás, szarvasgombás tészta, abból készítettem egy nagyobb adagot, miután a bejáratott szarvasgombanepperemnek sikerült leszállítania a nélkülözhetetlen hozzávalót. A vacsora mellett persze gondolnom kellett valami nagyobb durranásra, valami igazán személyes meglepetésre, így – rám vall – felhívtam a már említett stylist ismerősömet, hogy nem tudna-e valami alkalomhoz illő dolgot ajánlani vagy kreálni. Azt már az elején kizártam, hogy bármiféle grúz férfikórust vagy ír sztepptáncos csapatot hozzon. Ami az én fejemben volt, az valami stílusos, mégis egyszerű megoldás. Oké, válaszolta, pár óra múlva átjön a tervekkel. Mondtam neki: rendben van, de esküdjön meg arra, hogy a dekorációnak nem fogja semmilyen rejtett elemét képezni egy baromi húzós függöny. Ünnepélyes esküt tett és nem sokkal később megjelent egy olyan koncepcióval, aminek képtelen voltam ellenállni annak dacára, hogy némileg ellenkezett korábbi elveimmel. A dizájn alapját a héliummal felfújt Micimackó-léggömbök, a földön sétáló papírlábú lufigólyák, a falra ragasztható babatappancsok, valamint a korlátra fűzhető krepppapír cumik adták. Tiszta Hollywood. Rózsaszín és piros szívecskék is akadtak bőven, illetve egyéb olyan elemek, amelyek mibenlétéről nem sok fogalmam volt, mindenesetre feldobták a lakást. Andi teljesen odavolt, amikor hazaérkeztünk, nem csak a kaja ízlett, de a dizájn is nagyon bejött neki. Olyannyira, hogy még hetek múltán is képtelen
BOCHKOR GÁBOR
volt megválni az egyes daraboktól. A gólya volt a kedvence. Ezt a madarat úgy kell elképzelni, mint egy sima, héliummal töltött gólya alakú celofánlufit, aminek az a különlegessége, hogy krepp-papírból van a lába, így a lakásban jövő-menő légáramlatoknak köszönhetően sétálni is képes. Borzasztó bohókás dolog, én sem akartam kidobni. Az a tény, hogy a gólyának mégiscsak mennie kellett, egy meglehetősen hátborzongató eseményhez kapcsolódik. Egyik éjjel a legszebb álmomból arra ébredek, hogy valami nem stimmel. Halk zizegés szűrődik be az előszoba felől. Kinyitom a szemem és fülelni kezdek. Semmi zaj. Néma csend. Majd megint az a furcsa zizegő hang. Andi nem lehet az, mert mellettem fekszik. A gyerek meg csak egyhetes és az egyetlen hang, amit képes kiadni, azonnal beindítja a kocsim riasztóját is, úgyhogy Nóri is kizárva. Megint a zizegés, de most már valami susogó hang is vegyül a dologba. Gyerekkorom borzongató rémálmai kerítettek újra hatalmukba és jeges verítékkel a hátamon kezdtem fixírozni a hálószoba ajtaját, azzal a tudattal, hogy csak képzelődöm, és kizárt dolog, hogy valaki megjelenjen az ajtórésben. Egy darabig megint béke volt, majd lassan, nagyon lassan megjelent egy hosszú hegyes valami az ajtófélfa mellett. És megállt. Ennek a fele sem tréfa. Ekkor már teljesen ébren voltam és az ágyban felülve figyeltem, hogy merre haladnak az események. Különböző gondolatok cikáztak az agyamban. Mi van, ha megtámadnak? Mivel fogok védekezni? Az éjjeliszekrényen lévő karóra tűnt az egyetlen szóba jöhető eszköznek, de arról bevallom, fogalmam sem volt, hogy miként lehet egy alattomos betörővel eredményesen felvenni a harcot úgy, hogy pusztán egy Breitling áll a rendelkezésemre, szemben a hívatlan vendég feltehetően széles fegyverarzenáljával. Idáig jutottam gondolatban, amikor az a hegyes dolog újra megindult és a zizegő, susogó hangokból kibontakozott egy gólya, ahogy méltóságteljesen besétál a szobába. Ez most így, napvilágnál feltehetően állati nagy baromságnak tűnik, de én akkor, ott, abban a lelkiállapotban azt hittem, hogy végem van. Ilyenkor megszűnik az ember józan ítélőképessége. Annak ellenére, hogy egy gólya volt az utolsó dolog, amire számítottam, jobban betojtam, mintha egy maszkos idegen lépett volna be azzal, hogy a dedikált Sting-fotóimért jött. Azt hiszem, halkan felnyögtem, amire Andi is felébredt és álomittas hangon
BOCHKOR GÁBOR
megkérdezte, hogy mi a baj. Csak arra voltam képes, hogy mereven előre nyújtott karral a dekorációs lufira mutassak, és rekedt hangon megjegyezzem: bejött egy gólya.
BOCHKOR GÁBOR
ÁRPA ATTILA
A LÉGZÉSFIGYELŐ Először is szeretném azzal kezdeni, hogy azt az iszonyatosan nagy tömegben kapható, tökéletesen hasznavehetetlen babaholmit, amelyeknek az árképzésénél a szaúdi hercegnek, a katari emírnek és III. Mswatinak, Szváziföld királyának a büdzséjét lőtték be a gyártó cégek, megvetem. Ezekről mind részletesen be fogok számolni – egyet kivéve, és ez az anyaméh hangját hallató hangszórós medvebocs figura, ezt az élményt meghagyom Bocsinak, mert ebből a cuccból szerintem a második hozzáférhető darab hozzá került. Az elsőt nyilván lenyúlta a New York-i Modern Művészetek Múzeuma. Játék- és babatartozék-beszerző körutamon már az első pillanatban nyilvánvalóvá vált, hogy a rafinált tervezők termékeikkel és találmányaikkal az utolsó pillanatban kétségbeesetten kapkodó apukákat célozták meg. Zseniális ez a biznisz, ugyanis az a hihetetlen mennyiségben megjelenő szakkönyv, ami ma gyerek témában a piacon kapható, tökéletesen előkészíti a terepet a sokféle megvehető baromságnak. Az ember ugyanis ott kezdi, hogy mindent elolvas, megnéz, meghallgat, de a brutális mennyiségben ráömlő információ és tanács közül képtelen kiszűrni a megfelelőt. Mit tesz ilyenkor az a hülye, aki én vagyok? Elhisz mindent és megpróbál mindennek eleget tenni. Itt van például a légzésfigyelő esete. Az egyik első darab volt, amit be kellett szereznem, mert a bölcsőhalál statisztikai görbéje úgy égett be a homloklebenyembe, mint Harry Potternek az Adava Kedavra átok. Őszintén remélem, hogy nem ez a könyv lesz az, amiből a jövő kezdő kispapái megpróbálják elsajátítani a kezdeti trükköket, de azért pár dolgot meg kell magyaráznom. A bölcsőhalál egy rettenetes dolog, már a neve is iszonyatosan hangzik. A legnagyobb baj vele az, hogy a dokik ma sem tudják, hogy mi okozza, így ellenszere sincs. Bölcsőhalálnak nevezik azt, amikor a csecsemő elfelejt levegőt venni és megfullad. Hála istennek az
ÁRPA ATTILA
ilyen tragikus események egyre kisebb számban fordulnak elő, az esély erre gyakorlatilag sokezer az egyhez. Az már csak hab a tortán, hogy ha igazat mondtak az okosok, akkor Magyarország az ilyen jellegű halálozási statisztikákban a sor végén kullog. És ez jó hír. Ugyanakkor hiába mondogatják az embernek, hogy ötezerből egy csecsemőt fenyeget valós veszély, ha az az egy gyerek pont az enyém, akkor az arányszám rögvest százszázalékos lesz… Ezt pedig nem akartam, úgyhogy elmentem légzésfigyelőt keresni. A berendezés két, meglehetősen nagy méretű műanyag lapból áll, amiket a kiságy matraca alá kell tenni, majd ezeket az érzékelőlapokat egy kezelőpanellel kell összekötni. Ezen a szerkezeten lehet az egész gépezetet ki- és bekapcsolni. Az érzékelőkben ugyanis mikrokapcsolók működnek, amelyek még egy húsz centi vastag kókuszmatracon keresztül is „látják”, ha a baba légzése kihagy. Eddig stimmt. A gond csak az volt, hogy a piacon kapható legjobb és legmegbízhatóbb minőséget egy kórház árulja, és a vezetők ragaszkodtak ahhoz, hogy a leendő apukák, anyukák a vásárlást követően végighallgassanak egy előadást arról, hogy mit kell csinálni, ha valóban baj van. Először ezt is ki akartam spórolni a végigseggelendő feladatok közül, de azután meggyőztem magam, hogy ezt azért nagy marhaság lenne elbliccelni. Annak rendje és módja szerint végigültem az okítást, amelynek során csak egy megrázó feladat volt, mégpedig az, amikor egy műanyag csecsemőt mesterséges légzésben kellett részesítenünk. Ez valami olyasmi, mint amit a jogosítványhoz szükséges vizsgán mindenkivel megcsináltatnak. A különbség csak az, hogy itt kisebbet kell fújni. Sokkal kisebbet. És ez senkinek nem ment elsőre. A doki felhívta a figyelmet arra, mekkora veszélyeket rejt magában a puszta segíteni akarás, amikor az ember a saját tüdejében lévő levegőt megpróbálja átfújni egy kéthetes gyerek légzőszerveibe. Nem tudom, mekkora a tüdőm, de arra biztos elég, hogy kipukkasszak egy babát! Ennek a valószínűségét a minimálisra kellett csökkenteni, ezért úgy döntöttem, jó ötlet végighallgatni a fejtágítást. Amikor először bekapcsoltuk otthon a szerkezetet, az tökéletesen működött. A gond csak a rituáléval volt. Gyerek berak, érzékelő bekapcsol, majd később érzékelő kikapcsol, gyerek kivesz. Ez a rendes sorrend. Ha ezt
ÁRPA ATTILA
így csináljuk, a kicsi folyamatos felügyelet alatt van, kis zöld villogó pötty jelzi, hogy minden rendben. Ha gond lenne, a szerkezet iszonyatos hangon sípolni kezd és a led pirosan pislog. Az első pár légzésfigyelős éjszakát frankón nem kívánom senkinek! Este beraktuk Amirát az ágyba, a berendezést bekapcsoltuk, majd mentünk mi is aludni. Éjjel arra ébredek, hogy visít a riasztó. Olyan hangon, hogy az utca másik oldalán lévő bankhoz már meg is érkezett a járőr autó! Pattanok ki az ágyból, a szó szoros értelmében a levegőben úszva közelítem meg a gyerekszobát, miközben megpróbálom tüdőmet a megfelelő mennyiségű levegővel teleszívni. Már nyúlnék is be a kiságyba, de Amira sehol. Teli tüdővel és puffadt arccal megfordulok és látom, hogy Szabina félálomban eteti az újfent alvó picit. Ujját a szájára téve int csöndre. Köszi. A levegőt alig bírom kifújni, annyira ideges vagyok! Kiderült, hogy amikor Amira felkelt, mert éhes volt, Szabina mint egy alvajáró bement a szobába és kivette. A cuccost elfelejtette kikapcsolni, és az azonnal észrevette, hogy valami nem stimmel, majd rendesen be is riasztott. A most leírt eset még tizenhétszer ismétlődött meg, mire elkezdett a rítus a vérünkké válni. A baj ezekkel a riasztásokkal csak az, hogy egyet sem szabad figyelmen kívül hagyni. Nincs olyan, hogy ja, Szabina megint elfelejtette kikapcsolni, mert mi van, ha most pont nem ez a helyzet? Mi van, ha pont most van valami komoly baj? Lényeg a lényeg: mire megtanultuk rendesen használni, mindkettőnk idegrendszere kint volt a napon. Ennyit a légzésfigyelőről. Komolyra fordítva a szót talán még annyi, hogy aki teheti, szerezzen be egy ilyet, mert ha rendesen tudják használni, iszonyatosan megnyugtató a tudat, hogy valami akkor is figyeli a gyereket, ha a szülők alszanak.
ÁRPA ATTILA
BOCHKOR GÁBOR
GYEREKKÜTYÜK Nóri érkeztével egy csapásra megnőtt a lakásban található azon eszközök száma, amelyeknek a rendeltetésével kapcsolatban legalábbis kétségeim merültek fel. Az első ilyen a cumisüveg-sterilizáló ufó, amivel minden hétköznap hajnalban kénytelen vagyok farkasszemet nézni és minden esetben ugyanúgy rám jön a frász. A sterilizáló ufó nem más, mint egy két részből álló (alja és teteje) műanyag edény, amelybe bele kell helyezni a sterilizálandó gyerekholmikat úgymint cumisüveg, cumi, kiskanál és társaik. Ezután vizet öntünk rá (önt Andi rá) és betesszük a mikrohullámú sütőbe hat percre. A víz felforr, a gőz sterilizál. Nagy botorság lenne persze azt hinni, hogy a doboz ezután könnyedén szétnyitható. Francokat. A műanyag jellegéből adódóan olyan, hogy hőre kitágul, így a két rész egymáshoz préselődik. Ha megpróbálom szétfeszíteni, pont akkora rést tudok csak nyitni a teteje és az alja közt, hogy a kétszáz fokos gőz azonnal lekapja az ujjlenyomatomat. Így Andi mindig bent hagyja a mikrobán, mondván: majd lehűl és akkor szétszedjük. Az esti sterilizálások után is bent szokott pihenni ez a rettenet a mikrobán, és ez okozza a reggeli rémületet. Én általában fél ötkor kelek, lemegyek a konyhába, hogy megcsináljam a reggeli kapucsinómat. A művelet koreográfiája meglehetősen egyszerű. Melegítek egy kis tejet, azt a motoros habverővel felhabosítom, majd ráöntök egy frissen főzött presszókávét. Eddig sima ügy. A tej melegítésénél azonban szükségem van a mikrohullámú sütőre, amit ha kinyitok, kivétel nélkül minden egyes hajnalban benne találom az ufót. Ott gubbaszt bent a gonosz fejével, pont mintha két perccel ezelőtt érkezett volna egy másik dimenzióból. Nem mintha olyan félelmetes lenne, csak én megszoktam az elmúlt évtizedek alatt, hogy reggelente általában üres a mikró. És ott találni valamit, ahol az ember nem számít semmire, mindezt hajnalok hajnalán, az tud meglepetéseket okozni.
BOCHKOR GÁBOR
A dolog valószínűleg onnan ered, hogy én már Nóri érkezése előtt felhívtam Andi figyelmét az okos emberek által tervezett mikrómra, amelyen van egy U betűvel jelölt lila gomb. Ennek megnyomásával be lehet indítani a szerkezet ibolyán túli sugarakat alkalmazó sterilizáló funkcióját. Nem kell tehát vizet forralni és mindenféle gonosz tartályokkal machinálni. Természetesen az ultraibolyás technológiáról Andi hallani sem akart, így visszaléptünk pár évet a sterilizálás terén, nagyjából oda, ahol Pasteur is tevékenykedett.
Ha már a sterilizálásnál tartunk – egyik nap megjelent a konyhában egy edény. Nem túl nagy, nem túl kicsi, krómacél darab. Pont olyan, amilyen a spagettifőzéshez kell. Egyik nap megyek haza, gondoltam, csinálok magamnak egy jó tésztát. Kiveszem a lábost a szekrényből és már engedem is bele a vizet, amikor megjelenik Andi az ajtóban, kezében Nóri. Árgus szemekkel néznek. Mind a ketten. Már tenném fel a tűzhelyre a kaját, amikor Andi megkérdezi: Mégis, mit csinálsz? Mondom: a spagettifőzés első fázisánál vagyok, tudom, nem egy Jamie Oliver-style, aki a csapvizet is dekanterből tölti Hattori Hanzo szamurájkard acélból készült fazekába, de a művelet, gondolom, az én esetemben is felismerhető. Oké, hogy én főzök, de tisztában vagyok-e azzal, hogy ez pontosan milyen lábos. Nézem erősen az edényt, de sem Salvador Dali, sem pedig Vasarely szignóját nem látom rajta, mondom: ez egy ugyanolyan fazék, mint a többi, ebben fogok tésztát főzni. Nem, márpedig én ebben nem főzhetek tésztát, ugyanis ez melegítő lábos. Ebben melegszik a fagyott anyatej. Hiába érvelek, hogy a mélyhűtött tej kicsi, belülről sterilizált műanyag zacskóban van, így esélye sincs érintkezni a külvilággal, nem hatódnak meg. Le kell tennem a lábost, és mint egy hithű zsidó családfő, ígéretet kellett tennem, hogy ebben nem főzünk mást, csak tejet. A legtöbb helyet a házban mégiscsak a különféle székek, kosarak, ringatók és hinták foglalják el. A Nóri elhelyezésére használt eszközök útja a következő: bolt, nappali, garázs. Arról, hogy a cuccok a lehető legkevesebb időt töltsék a boltban és a nappaliban, általában nekem kell gondoskodni.
BOCHKOR GÁBOR
Ha kislányom valamit kinő, az azonnal megy a garázsba. Az enyészet ösvényén ez idáig csak a mózeskosár ment végig, de már alig várom, hogy a többi cucc is kövesse. A mózeskosár csupán arra volt jó, hogy ha Nórit ki akartuk vinni a kertbe és Andi ragaszkodott leányom vízszintes pozíciójához, ebbe fektettük. Illetve volt még egy alkalom, amikor használtuk, mégpedig azon a napon, amelyiken a nőket hazahoztam a kórházból. Tudni kell, hogy a kosár maga tíz kiló, és formájánál, valamint méreténél fogva képtelenség berakni a kocsim hátsó ülésére, amelyet a Mercedes-gyár feltehetőleg banánköztársaságok vezető tisztségviselőinek kényelmes utazására tervezett, ugyanis középen osztott és mindenféle kezelőpanelek és – gombok találhatóak arrafelé. A kosarat márpedig be kell kötni, mert anélkül nem biztonságos az út. A kezdő apukák megtévesztésére még egy használati útmutatót is mellékeltek, hogy egészen biztosan képtelenek legyünk rendeltetésszerűen rögzíteni a szállítóeszközt. A használati útmutató erősen hajazott Tortuga kincses térképére és csak egy iránytű segítségével sikerült valamiféle eredményt elérni. Ettől a naptól fogva a mózeskosarat örök ellenségemnek tekintettem, és amikor Nóri akkora lett, hogy már nem volt rá szükség, diadalmenetben vittem a garázsba. A mózeskosár kinövése után egy pár napig élvezettel néztem a két négyzetméternyi felszabadult helyet és már azon gondolkodtam, hogy mit is kezdek vele, amikor felhőtlen tervezésemnek hirtelen véget vetettek. Az újabb hely foglaló holmi egy amorf csomag képében tűnt fel az előszobában, egyik pillanatról a másikra, érkezését semmiféle jel nem előzte meg. Kérdezem Andit: ez meg mi a franc? – Az unokatestvéremtől kaptuk! – Az oké, de mi ez? – Egy járóka. – De ez a gyerek még nem tud járni! – De ez ilyenkor már kell. – Minek? Hason sem tud feküdni! – De, de, ez kell!
BOCHKOR GÁBOR
– Ez egy rács! Olyan, mint egy ketrec! – Átalakítható! A fekvőrészét lejjebb lehet rakni és akkor járóka lesz belőle! – Ez a cucc iszonyatosan ronda és nem szétszedhető! Mit fogunk csinálni vele, ha már nem kell? Nem fogjuk tudni elrakni! – Ez ilyen. – Nézd, én emlékszem még a gyerekkoromra! Én láttam ezt a járókát belülről. És nem akarom elhinni, hogy nincs másmilyen. Újfajta! Modern! Praktikus! És tényleg nem tudtam elhinni. Sem azt, hogy össze kell költöznöm egy járókával, sem pedig azt, hogy ha már járókára van szükség, az olyan legyen, amihez képest Táncsics börtöne a Kempinski elnöki lakosztályának számít. Nem akartam én megsérteni senkit, legkevésbé Andit vagy az unokatestvérét, méltányoltam is a jószándékot, de akkor sem akartam Nórit berakni ebbe az izébe. Andi érvelt egy darabig, hogy Nóri mennyire szereti a társaságot, meg hogy egyhangúnak találja a gyerekszobát, de nem is ezzel volt a baj. Azt én is láttam, hogy a pici megnyugszik a társaságban, örül, ha velünk van, nem dughatjuk be örökké a szobájába. Kompromisszumos megoldást javasoltam, mégpedig azt, hogy menjünk el együtt egy bababoltba és keressünk egy normális járókát. El is mentünk, meg is vettük és ezzel vége lett a mérgelődésnek, még akkor is, ha a normális talán az utolsó szó, amit a beszerzésre került gyerekbútorra használni akarnék. A cucc összecsukható, trendi, alkalmas járókának, ágyikónak és utazóágynak, van benne világítás, zene, valamint egy vibráló és egy ringató egység is. Annyira profi, hogy meg mertem volna esküdni, hogy még az eldugult anyaméh-macival (lásd később) is képes kommunikálni valamilyen formában. Most már Andi is belátja, hogy igazam volt. Nem a járóka ellen ágáltam, hanem egészséges kompromisszumot kerestem. És ami a legfontosabb: Nóri imádja az új járókát.
BOCHKOR GÁBOR
ÁRPA ATTILA
BABAKOCSI A JÖVŐBŐL Az utóbbi hónapok tapasztalatainak birtokában bizton állíthatom, hogy márpedig létezik a babakocsi-maffia. Vagy valamiféle összeesküvés. Ez persze főleg az alapdarabokra és a hozzájuk kapható, rászerelhető, mellérakható, összecsavarozható kiegészítőkről szól. Kezdjük ott, hogy ma egy valamirevaló babakocsi annyiba kerül, mint egy alsó kategóriás, használt városi gépjármű. Amikor Bécsben bementem egy kifejezetten babakocsikra szakosodott áruházba, a hajamat leraktam a választék és az árak láttán. Minden volt. Sima, retro, századelejei hangulatot idéző, kétszemélyes, négyszemélyes, beforduló, egymás mellett ülős, terepkerekes, jogginghoz való, szétszedhető, összecsukható, repülőre felvihető, terepszínű harcászathoz, páncélozott taktikai csapásméréshez, húzható, tolható, átfordítható nyelű, tárcsafékes, elektromos motorral hintáztató, zenélő, bőrös, full extrás, titániumból készült félkilós, krómacélból olasz dizájn, baldachinos királylányoknak, halálfejes rockereknek, gördeszkával kombinálható, hogy a nagytesónak se kelljen gyalogolnia… minden, amit csak az ember ki tud találni. A vásárlás előtt összeírtunk Szabinával egy koncepciólistát, amelyen olyan kitételek szerepeltek, amelynek meg kellett feleljen a jármű! Először is legyen magasan a fekvőfelület és a kormány is. Vagy nyél. Ahogy tetszik. Mint említettem, mindketten magasak vagyunk, sem Szabina, sem én nem akartunk hajolgatni, ha ki kell venni, vagy be kell tenni a gyereket. Az eladó, akinek méretre készített Armani öltönye elárulta, hogy nem ma kezdte a babakocsi-ügynöki melót, rögvest hozott is egy olyan járgányt, ami leginkább egy birodalmi lépegetőnek a fedélzeti szerelődroidjára hasonlított. Könnyített alumíniumváza három bolygó kerékben végződött, a függőleges csőre lehetett illeszteni a hordozót, aminek magassága mikromilliméterenként volt állítható. A hordozó mellett kellett hozzá venni egy sportülést is, amiben a baba nem fekszik, hanem ül, valamint egy
ÁRPA ATTILA
adaptert, amivel az egyik vagy a másik beszerelhető az autóba, így autósülésként is tudnak majd funkcionálni. Azt már nem is említem, hogy a szerkezetet gyakorlatilag atomjaira szét lehetett kapni, amit az armanis figura egy pillanat alatt be is mutatott. Miközben a jól fésült babakocsiügynök pusztán a bal keze hüvelykujjának felhasználásával elkezdte szétszerelni a járgányt, Szabina szemében ugyanazt a sóvár pillantást láttam, mint az arra haladó pocakos kismamákéban. Hát igen! A tökéletes apa! Jól öltözött, kedves, udvarias és bármilyen babakocsit szét tud szedni és össze tud rakni. Eszement sebességgel dolgozott a pasas, én közben kétségbeesetten próbáltam rögzíteni az egyes fázisokat, de hasztalan, már a kerékagy lepattintása után elvesztettem a fonalat. Mindenesetre prezentációja meggyőzőnek bizonyult, így egy olyan összegért, amely készpénz formájában, szabad szemmel nagy távolságról is jól kivehető, megvásároltuk a babakocsit az összes tartozékkal együtt.
BANKBA BAZOOKÁVAL Az első éles tesztre egy hónap múlva került sor, amikor Szabina rám bízta Amirát és én úgy döntöttem, hogy elmegyünk sétálni. A séta útvonalába beillesztettem a bankot is, mert a gyerekprojekt beindulása óta sokkal sűrűbben lett szükségem készpénzre, mint annak előtte. A dolog nem ment simán, sőt mondhatni, rázós ügy volt. A következő jelenetet kell elképzelni: egy jó nevű bank hatásvadász építészeti elemeket, és indokolatlanul nagyvonalú üvegfelületeket egyáltalán nem nélkülöző székházának főbejárata előtt megáll egy fekete Jaguár és kiszáll belőle egy sötét öltönyös fazon, aki a fél arcát eltakaró koromfekete kamu Gucci napszemüveget visel. Kinyitja a csomagtartót és elővesz egy hetvenkét milliméter átmérőjű mattított fémcsövet. A hóna alá csapja, majd elkezd egy kisebb elemet rácsavarozni, miközben szemüvege alól jobbra-balra tekintget. A csavaros elemeket bajonettzáras alkatrészek követik, majd a félig kész eszközre rákerül egy puha gumival bevont fogantyú. Ebben a pillanatban lépett ki az
ÁRPA ATTILA
a három biztonsági őr a kapun, akik valószínűleg együtt nézhették meg Fred Zinnemann örök érvényű alkotását, amely A sakál napja címen lett méltán világhírű. Ebben van az a jelenet, amelyben Edward Fox egy mankóból kiszedett csövekből mesterlövész puskát rak össze. Mindhárom elindult felém, ketten még az oldalukon fityegő fegyvertok patentjával is elbabráltak. A főnök megkérdezte, hogy mit csinálok egészen pontosan. Mondom, hogy egy babakocsit készülök összerakni. (Gyanús viselkedésemet – már ami az ide-oda tekintgetést illeti – pusztán az a tény indokolta, hogy tilosban állok.) Nem nagyon hittek nekem egészen addig, amíg a legfiatalabb csóka meg nem győződött arról, hogy valóban van egy gyerek a kocsiban. De még ez sem nyugtatta meg őket. A szó szoros értelmében körbeálltak, amíg a babakocsi elkészült, beraktam Amirát és betoltam a bankba. A tranzakció alatt a tarkómon éreztem vizslató tekintetüket, amint arra várnak, hogy a babakocsinak álcázott gránátvetőmmel megpróbálok mindenkit hidegre tenni.
ÁRPA ATTILA
BOCHKOR GÁBOR
NASA-TECHNOLÓGIA A babakocsi-választás mizériája szerencsésen kimaradt az életünkből, habár én, Attilához hasonlóan, már idejekorán összeállítottam egy listát azokról a tulajdonságokról és funkciókról, amelyekkel egy ideális bébijárműnek rendelkeznie kell. A lista hosszúságát tekintve felülmúlta Tutanhamon halotti pólyáját, gyakorlatilag olyan terjedelmes volt, hogy az elejével el tudtam volna menni a boltba, miközben Andi még a végén dolgozik a nappalinkban. A vásárlásra azonban nem került sor, mert az egyik babás cég küldött nekünk egyet ajándékba. Ez borzasztó kedves dolog volt, és ami a lényeg, a kocsi tényleg a legmagasabb technikai színvonalat képviseli, megkockáztatom, hogy a NASA tervezői készíthették arra az időszakra, amikor az űrsétákon már kismamák is részt vehetnek újszülött csecsemőikkel. A kocsinak mindössze egy baja van, mégpedig az, hogy nem lehet kellően kis méretűre összecsukni ahhoz, hogy csont nélkül beférjen az egyébként baromi nagy Mercedes hatalmas csomagtartójába. Persze be lehet valahogy préselni, de erre csak úgy jöttem rá, hogy közben összekarcoltam a kárpitot a kilógó alkatrészekkel. És ha bent is van a kiskocsi, legfeljebb két szatyor fér be mellé. Az egyik nálunk töltött hétvégén Árpa meg is jegyezte, hogy különös fogalmaim lehetnek a családi autóról, ha úgy gondoltam, hogy ez a sport Mercedes ki fogja elégíteni a megszaporodott babatartozékok által keltett helyigényeket. Mondom neki: oké, akkor te hogy csinálod? Ugyanis Szabina kis francia autója, amivel jöttek, kétszer beleférne az én járgányomba. Attila csak somolygott, majd előhozott a csomagtartójukból néhány csövet, rudat, kereket és egyéb alkatrészeket, megropogtatta az ujjait, és nem hülyéskedek, másfél perc alatt összerakott egy babakocsit. Mire rájöttem volna, hogyan csinálta, már újra szét is szedte az egészet. Mondom neki: Attila, ezzel fel kellene lépned. Andi rohant a kameráért, hogy felvegye, úgyhogy most van otthon egy olyan videónk, amin Árpa egy szál fürdőgatyában villámgyors mozdulatokkal babakocsit rak össze és szed szét, olyan koreográfiában,
BOCHKOR GÁBOR
amihez képest Neo mozgása a Matrixban nevetségesnek tűnhet. A felvételt azóta négyszer néztem meg, de ha kikockázom, akkor sem tudok rájönni, hogyan kerül a két kerék a tengelyre szinte ugyanabban a pillanatban, amikor a fogantyú becsúszik a kocsi szárában lévő csőbe. Őrület!
BOCHKOR GÁBOR
GESZTESI KÁROLY
HAVAS BABAKOCSIJA Ahogy Havas megtudta, hogy Claudia babát várt, megígérte, hogy vesz nekünk ajándékba egy babakocsit. Claudia örömmel fogadta a gáláns ajánlatot és megjegyezte, hogy egy valamirevaló kiskocsi ötszázezer forint környékén mozog. Ez a keresetlen formában átadott információ lelohasztotta Henrik babakocsivásárlási lázát, így ha arra várnánk, hogy beváltsa az ígéretét, még ma is ölben hordanánk Pankát. Én persze nem is nagyon vettem komolyan a dolgot, ismervén az árakat el sem fogadtam volna az ajándékot, de vicces volt látni a döbbenetet Havas arcán, amikor leesett neki, hogy mekkora összegről beszélünk. Egyébként megjegyzem, ez tényleg durva. Annak idején, amikor a srácoknak vettem a babakocsit, húszezer forintért meg lehetett kapni a legjobbat, méghozzá Bécsben. Mondjuk azt is hozzá kell tennem, hogy ez nem ma volt.
GESZTESI KÁROLY
ÁRPA ATTILA
AZ ÖRDÖGI KENDŐ A babakocsin, s a vele kompatibilis, illetve eleve összeilleszthetetlen gyerekhordozó és gyerekmozgató berendezéseken kívül be kellett szereznünk egy babahordozó kendőt is, ami a világ legnagyobb átverése. A cuccot azzal hirdetik, hogy az egyik legősibb csecsemőkellék. Egy másfél méterszer másfél méteres lepedőről beszélünk, amit különféle módon hajtva és csomózva más-más pozícióban tudjuk az anya testén rögzíteni a babát. Eddig okés. Vágtam, miről van szó, aki már nézett National Geographic csatornát üres hajnali óráiban, az nem csak a tokhalak ívási szokásait kell, hogy ismerje, hanem ezt a kendőt is. Afrikai jóasszonyok a mai napig használják, Európában csak mostanság jött divatba. A hordozó kendővel csak egy a gond, mégpedig az, hogy különlegesen fejlett térlátást és kombinatív gondolkodást igényel az összehajtogatása és csomózása. Mára már kiderült, hogy az origami művészetének laikus szemlélőjeként is előbb fogok támadó állásba helyezkedő királykobrát hajtogatni egy POST-IT cetliből, mint hogy felrakjam magamra ezt a cuccot! Párszor ugyan sikerült a végső megoldáshoz közeli állapotba hozni ezt a rongyot, de ekkor kiderült, hogy ha feltétel nélkül elfogadjuk azt a tényt, miszerint Amirának két keze és két lába van, valamint tiszteletben tartjuk az emberi méltósághoz való alapvető jogait, akkor képtelenség lesz őt belehelyezni ebbe a gonosz rongyba anélkül, hogy bármilyen fizikai vagy pszichés sérülést szenvedne. Egyszóval azt tanácsolom, hogy senki ne kísérletezzen ezzel a módszerrel, mert bármennyire ősi is az eredete, az a három dimenzió, amelyben mindannyian mozgunk, édeskevés lesz a feladat megoldásához!
ÁRPA ATTILA
GESZTESI KÁROLY
BABY FASHION Ha Árpa szerint létezik babakocsi-maffia, akkor minden bizonnyal kell lennie valahol a világban egy bébiruha-maffiának is. Ezek a gengszterek rengeteg agyament babaruha-tervezőt foglalkoztathatnak titkos, föld alatti börtönökbe zárva, mégpedig olyanokat, akiknek a kreációival szemben szerencsétlen lányos anyák teljes mértékben védtelenek. A legtehetségesebbek pedig még a keménylelkű apákra is képesek hatást gyakorolni. Bocsiéknál például láttam egy farmeranyagból készült bébi miniszoknyát, amit egy hatalmas textilrózsával díszítettek és még szívecske is van a seggén, Árpáék pedig az Orange County motorépítő kultcsapat lógójával díszített babazoknira esküsznek. Egyszóval mindenkinek meg lehet találni a gyengéjét. Claudia gyengéje a mennyiség. Iszonyatos tempóban halmozza a gyerekruhákat, gyakorlatilag mindennap egy újabb bőrönddel érkezik haza. Van Panka szobájában egy kétajtós szekrény, ami legalább akkora, mint Fort Knox, és már kinőttük. Ha kinyitom az ajtaját, hat tonna ruhácska, cipőcske, sapkácska, kalapocska, trikócska, hálózsákocska, anorákocska, bundácska, zoknicska, harisnyácska, kabátocska, nadrágocska, fejdíszecske, kesztyűcske, sálacska zúdul rám. Attilával hajnalig tartó eszmecserét folytattunk arról, hogy persze mindez tök fölösleges, meg baromi drága is, de valahogy képtelenek vagyunk megtagadni a gyerekünktől az ilyesmit. Illetve nem is annyira a gyerekünktől, mint az anyjától. Szabina is olyan, hogy ha meglát valami édibédi cuccot, azt azonnal meg kell venni. Árpa sápítozott is, hogy képzeljem el, egy tipegő cipőcske annyiba kerül, mint egy tizenkét éves whisky. Mondom: pontosan tisztában vagyok vele, azzal a különbséggel, hogy én nem whiskyben, hanem minőségi házi pálinkában mérem a gyerekcuccok értékét. Nem azt mondom, hogy sajnálom a pénzt azokra a rucikra, amiket Panka egy hét alatt kinő, de azért az én fejemben is megfordul, hogy valóban szükséges-e ez. De ilyenkor mindig Claudiára
GESZTESI KÁROLY
nézek, és látom, hogy mennyire örül, ha Pankát öltöztetheti, így nem szólok egy szót sem. A babaruhák tömege nemcsak otthon, de az utazásoknál is a mindennapok részét képezi. Egyszer elmentünk egy hosszú hétvégére kipihenni a munkás napok fáradságát egy ismerős szállodájában, csöndes nyugalomra vágyva. Claudia telepakolt egy hatalmas táskát Pankának. Volt abban koktélruha, fodros ünneplő, kis báli szerkó, sportos szerelés, minden, amit csak be lehetett szerezni. És ami az érdekes, hogy mindet el is használta. Mert ugyebár a gyerek lejön reggelizni a habos-fodros tündibündiben és egy mozdulattal lekajálja magát lecsós virslivel. És akkor újat kell rá adni! Volt olyan, hogy Claudia annyi idő alatt képes volt Pankát átöltöztetni, míg én félrenéztem egy röpke pillanatra. Mondtam is neki, hogy ezzel elmehetnének a cirkuszba. Félelmetes sebességgel képes ruhákat cserélni a kislányunkon. Ennél csak a vásárlás tempója az, ami gyorsabb. Ja, és a cipők! Na, abból sem lehet elég soha! Emlékszem, hogy amikor Panka elkezdett járni, elmentünk, hogy beszerezzük a megfelelő lábbelit. Ez mondjuk tényleg nem tréfa, mert baromira nem mindegy, hogy a gyerek milyen csukákban teszi meg az első lépést. Legyen kényelmes, fogja a bokáját, szóval egy csomó olyan dolog, amire mi, felnőttek – akik már jó ideje tudunk járni – soha nem gondolunk. Pedig ez nagyon fontos. Nekem például iszonyatos lúdtalpam van, sokak szerint azért, mert gyerekkoromban a szüleim nem engedhették meg maguknak, hogy odafigyeljenek a lábbeli kérdésére. Mindig pár számmal nagyobb cipőm volt, mondván: a gyerek úgyis kinövi. Itt kell megjegyeznem, hogy ez a leghülyébb érv, amit a ruhácskákkal kapcsolatban hallani lehet. Ha valaki azért, hogy a gyerek ne nője ki hamar, három számmal nagyobb ruhát vesz, akkor azt a gyerek ugyanolyan hamar ki fogja nőni, miután belenőtt. Addig meg lógni fog rajta. De vissza a cipőkhöz. Mondom Claudiának, hogy rendben, menjünk el egy bababoltba és vegyük meg a dorgót. A vásárlás a következőképp zajlott. Claudia bevette magát a cipőosztályra, én meg kényelmesen elhelyezkedtem egy fotelban. A cipőcskék percenként érkeztek minden egyes esetben azzal a kérdéssel, hogy ez jó lesz-e. Habár én már az elsőre rábólintottam, még vagy harmincat meg kellett néznem, és mindegyikkel kapcsolatban meg kellett tennem az észrevételemet.
GESZTESI KÁROLY
Természetesen mindegyik megfelelő volt, így Claudia megvette az elsőt, a tizediket, a huszadikat és a harmincadikat. Az csak a kasszánál derült ki számomra, hogy egy pár gyerekcipő húszezer forintot kóstál. Én ebből a pénzből három párt veszek magamnak… Mindegy, kifizettük, de mondtam Claudiának, hogy most aztán tépés haza ezerrel, mert ahogy Panka fejlődési tempóját megismertem, nem kizárt, hogy mire hazaérünk, kinövi.
GESZTESI KÁROLY
ÁRPA ATTILA
DARTH VADER SISAKJA A párásító készülék, amely ugyanazt a funkciót tölti be a babaszobában, mint a radiátorra helyezett pohár víz, valamiért stratégiai gondolkodásunk egyik sarokkövét képezte. Párásító márpedig kell, mert jó-jó, hogy van pára, de ami van, az nem elég. Egy gyereknek ugyanis sok párára van szüksége – írják a könyvek habár a megfelelő páramennyiségről megoszlanak a vélemények. Miközben azon voltam, hogy beszerezzem az ideális szerkezetet, felidéztem magamban a trópusi környéken tett utazásaimat és azt is, milyen módon befolyásolta komfortérzetemet a pára. Egyetlenegy olyan alkalmat sem sikerült pontosan rekonstruálnom, amikor egy pálmafa alatt ülve felsóhajtottam, hogy istenem, de jó sok pára van a levegőben! Az ellenkezőjére viszont határozottan emlékszem. A gerincre tapadó, és a lapockák, valamint a sörhas sziluettjét tökéletesen megjelenítő, nejlonból készült tukán- és paradicsommadár-mintás hawaii ingek nem tudták visszahozni a gyermekkor kellemes érzését. Sebaj, mondtam, ha kell párásító, akkor lesz párásító. Bemegyek a megfelelő boltba és mondom az eladónak, hogy mire van szükség. A nő a mögötte lévő polcra mutatott egy olyan széles, köríves mozdulattal, amely elárulta a kisvárosi kiállítótermek szakavatott idegenvezetőjét. Kábé hatvan darab párásító szerkezet nézett velem farkasszemet. Kiválasztottam egyet, amely pusztán külalakjával fogott meg, hisz erős hasonlóságot mutatott Darth Vader sisakjával. A nőci leveszi és bemondja az árát. Hűha! Az összeg alapján azt hittem, hogy ez tényleg Darth Vader sisakja. És ez még semmi, mert kiderült, hogy valamiféle darával teli, cserélhető, vízkőképződést gátló kapszulát is kell hozzá venni. Havonta egy darabot kajál be a cucc. Emellett még egy kisebb doboznyi tartozékot is kellett vásárolnom, mindenféle szerszámokat, amivel a vízkövet lehet kitakarítani a hidegpárásító ultrahangos, vagy mikrohullámú, vagy isten tudja milyen érzékelőjéről. Azon kérdésemre, hogy a
ÁRPA ATTILA
darabonként háromezer forintba kerülő vízkőszűrő nem mentesít-e engem a továbbiakban a vízkőpucolás terhes feladata alól, az eladó kitérő választ adott. Ekkor persze már meglehetősen fásult állapotban voltam, hiszen a gyerekprojekt már régen felemésztette a családi sportlimuzinra félretett megtakarított pénzemet. Hanyag mozdulattal intettem, hogy akkor lesz szíves most azonnal mindent becsomagolni, és ne vesztegessünk több szót a vízkőre. A berendezés azóta is remekül működik, már nem csak külsőre, hanem hangzásra is teljesen a Sötét Úrra hajaz. Ha bekapcsolom, szörcsögve hörög és van rajta két világító szem is, mindeközben látható párafelhőket ereget magából, úgyhogy sötétben én már nem szeretek egyedül belépni a gyerekszobába, mert habár kötélidegzettel rendelkezem, a látványtól hamar elveszítem az önuralmam.
KANCATEJ Ideális páratartalom ide vagy oda, Amira az első otthon töltött napokban egy csomót sírt. Nem tudom, más gyerekekkel ez hogy van, de akármi volt, neki ordítania kellett. Szabina ösztönösen tudta, hogy mikor mi a gond, de nekem minden sírás egyformának tűnt. Pedig állítólag nem az. Van, amikor fáj valamije, van, amikor éhes, van, amikor csak figyelemre van szüksége. Mivel csak üvölteni tud, mindent ezzel az egy kommunikációs eszközzel kell kifejeznie, ami valljuk be őszintén, baromira fárasztó egy kezdő szülőnek. Nemcsak az, hogy egy perc nyugtunk nincsen, hanem a folyamatos aggódás, hogy most akkor van baj vagy nincs baj? A problémás esetek kiszűrésének érdekében többszörösen biztosított döntési mechanizmust építettünk ki. Van két orvos, akikhez Amirát el szoktuk vinni, és van körülbelül tizenöt kismama, akiket szükség esetén végig lehet telefonálni. Persze vannak könyvek is, de mint említettem, azok mindegyike más és más dolgokra esküszik. Az internetről már nem is beszélek, arról egészen egyszerűen letiltottam Szabinát, ugyanis ha az
ÁRPA ATTILA
ember a fórumozók bejegyzéseiből akar gyereket nevelni, akkor jó esélye van arra, hogy egy tépett idegrendszerű zombit szabadít rá a társadalomra. Egyszóval ha a gyereknek valami baja van, vagy feltételezzük, hogy baja van, akkor első körben megkérdezzük a dokikat. Az egyik gyerekorvos nyolcvanéves, és már csak a korából adódóan is rettenetesen nagy rutinja van. Vörös csillagos diplomával rendelkezik, amiről csak nagy nehezen sikerült kiderítenem, hogy mit jelent, és az információ nem nyugtatott meg. Szabina azzal vigasztalt, hogy a kommunizmusban is ugyanúgy néztek ki az emberek belülről. Okés. A másik doki harmincnégy éves, csak kicsit fiatalabb, mint én, viszont a michigani egyetemen szerezte a diplomáját és vágja az összes modern gyógymódot. Szóval először az öreget kérdezzük meg, majd a fiatalt. Néha egyezik a véleményük, de néha gyökeresen ellentmondanak egymásnak. Így volt ez valamiféle oltással is. Az öreg doki azt mondta, hogy két hét múlva esedékes beadni, a fiatal viszont azzal jött, hogy Amerikában ezt a cuccot 1964 óta nem használják. Azóta bennem van ez a para. Mi van akkor, ha az öreg valamit nem tud? Lehet, hogy tök jó orvos, de hátha megelőzte őt a kor! Remélem, hogy lépést tud tartani az orvostudomány fejlődésével, és nem valami ősi gyógymódot próbál alkalmazni ott, ahol egy új cucc is tud segíteni, legyen az gyógyszer vagy módszer. Jó példa erre, hogy Amira egyik többnapos ordítása után a fiatal doki azzal jött, hogy kislányom biztosan laktózérzékeny. Az öreg szerint a szelek bántották és édeskömény teát javasolt. Itt annyira eltért a két diagnózis, hogy úgy döntöttünk, mindkettőt megpróbáljuk. A laktózmentes tápszer beszerzése az éjszaka folyamán történt, amikor is a következőképp tettem magamat tökéletesen nevetségessé: hajnali kettőkor Amira sírása már elviselhetetlenné vált, képtelenek voltunk megállapítani, hogy mi baja van. Ment a két telefon. A michigani diploma mondta be a megoldást: low lactose! Félek, hogy a történet nem adja ki magát így, hogy le kell írnom az alacsony laktóztartalmú tápszer angol megnevezését, mindenesetre teszek egy bátortalan kísérletet. Szóval low lactose! Ez kimondva pontosan úgy hangzik, hogy: lólaktóz. Ne feledjük, hajnali két óra van, nálunk mindenki övig beparázva. Szabina a gyereket csitítja, én pedig szívom ki a szükséges információt a félálomban lévő dokiból, aki
ÁRPA ATTILA
bemondja nekem a „lólaktózt”. Mondom, okés. Abban az állapotban számomra tökéletesen világosnak tűnt a feladat: be kell szereznem egy olyan tápszert, amiben lótej van. Már egy jó ideje élek Magyarországon, de még bennem is megvan a magyarokról alkotott romantikus kép, amelybe tökéletesen illeszkedik a kancatej meg a nyereg alatt puhított hús. Minden egybevágott, tuti, hogy van valami nomád recept szerint készített tápszer, amelynek dobozán maga Emese táplálja Csaba királyfit, háttérben pár jurta, néhány lófő és egy nyargalászó ménes. Felpattanok a motoromra és ezerrel száguldók a legközelebbi ügyeletes gyógyszertár elé, ahol kígyózó sor fogad. Nem tudom, kinek milyen tapasztalatai vannak az éjszakai ügyeletes gyógyszertárak vevőközönségével kapcsolatban, de annyit elárulhatok, hogy aki ilyenkor ugrik le a patikába, az vagy drogos, vagy valami nagy baj van otthon. Én meg voltam győződve arról, hogy az utóbbi helyzet áll fenn nálunk is, így a sor elejére vágtattam, eltoltam magam elől két szúnyogtestű drogfüggőt, akik valószínűleg a Trainspotting 2 forgatásáról jöttek, életveszélyesen megfenyegettem pár, nálam kisebb testű embert és remegő hangon közöltem a kukucskáló ablakon réveteg szemmel kitekintő gyógyszerésszel, hogy nekem lótápszerre van szükségem, mégpedig azonnal. Megjelenésemből és a megrendelt nem létező árucikkből kiindulva a jámbor patikus valószínűleg azonnal a drogosok közé sorolt, és már azon volt, hogy kiszúrja a szemem egy levél aszpirinnel – amiről majd biztosan azt hiszem, hogy segít –, amikor valami isteni szikra bevillant az agyába, és rákérdezett, hogy nem alacsony laktóztartalmú tápszerre gondolok-e. Mondom: dehogynem, és adja gyorsan, mert üvölt a gyerek. A mögöttem állók vasvilla-tekintetével a tarkómon sikerült meglehetősen gyorsan fizetnem, és hasonló sebességgel távoznom. Amira megkapta a laktózmentes tápszert és nyugi volt. Azt, hogy segített-e, máig nem tudom. A korábban emlegetett barátom – aki rendszeresen rálép a matchboxokra – mesélte, hogy ők is átestek ezen a párán. Ott is több orvos véleményéből próbálnak szűrni, így amikor a kisebbik fián kicsi piros pöttyök jelentek meg, azonnal hívták a dokit. Ő az egyiket, a felesége a másikat. Az egyik orvos azt mondta, hogy laktózmentes tápszer, mire a barátom el is ment és húszezer forintért vett hat doboz, szentjánoskenyérből készült minőségi tápot. A feleségének a másik orvos egy kétszáz forintos krémet ajánlott,
ÁRPA ATTILA
amivel esténként le kell kenni a kissrácot. Nem nyújtom hosszúra, a lényeg az, hogy természetesen a krém jött be, így a húszrugónyi, semmire nem jó tápszert a spániellel kajáltatták meg, akinek ettől olyan fényes lett a szőre, hogy csak napszemüvegben tudtak kimenni a kertbe.
ÁRPA ATTILA
ELSŐ BLIKKRE Szeretek ultizni. Játszom is rendszeresen apámmal, sőt, amikor legutóbb voltunk a szigetközi házunkban, Gesztesi Karcsi is beszállt pár körre. Az ulti egy remek játék, főleg akkor élvezem, ha nyerek. Sajnos általában apám szokott. Ez nem is csoda, hiszen annak idején ő volt az, aki megtanított erre a játékra, amiből elsőként a bemondások ragadtak meg az agyamban. Addig oké, hogy ulti, meg kontra, meg rekontra, meg szubkontra, és még a mordkontra is rendben van, agyam gépezete csak a Fedák Sárinál akadt el, akiről mindaddig azt hittem, hogy egy színésznő. De nem, ő egy lapjárást jelent, aminél nem lehet nagyobbat mondani. Egyet kivéve és ez nem más, mint a Hitler biciklije. Sok álmatlan éjszakát okozott nekem ennek a kérdésnek a megfejtése, de a legjobb magyarázat, amit erre a fura dologra ki tudtam agyalni, csak az volt, hogy valaki valamikor elütötte a művésznőt a diktátor kerékpárjával, és innen a név. Hm? Amikor a német haverokkal ultizunk – akiknek már én tanítottam ezt a játékot csak a Fedák Sáriig vázolom a bemondásokat, mert képtelen lennék elfogadható magyarázatot adni a megüthetetlen lap elnevezésére. Most is csak azért veszem elő az ulti analógiát, mert amikor ezt a könyvet terveztem és összeültem a haverokkal, hogy mégis kik szerepeljenek a sztori főhősei közt, egy hazai bulvárlap archívumát túrtam fel, hogy rájöjjek, az általam javasolt két jóbarát körül milyen hírverést csaptak a lapok. Kíváncsi voltam, ki lesz Fedák Sári, hogy az utána lévő fokozatot ne is említsem. Az egyik barátom a Blikknél dolgozik és megkértem, hogy szedjen össze pár címlapot, hogy megnézzem, miként, milyen környezetben tálalta a nyomtatott sajtó az apaságról és a csemeték születéséről szóló híreket. Ez két dolog miatt tűnt jó ötletnek. Az egyik az volt, hogy vicces lesz majd visszanézni jó pár év múlva, hogy mik voltak a hírek azon a bizonyos napon, a másik pedig az, hogy kiről írtak a legtöbbet.
ÁRPA ATTILA
Az újságíró srác elejtette, hogy adott esetben eladott példányszámokról is tud információt szerezni, ami újabb adalék az egy-egy sztárral kapcsolatos érdeklődés megítéléséhez, de ettől tartózkodtam, mert féltem, hogy alulmaradok… No, de lássuk a lapokat!
KONTRA! 2005. augusztus 15. Kezdem magammal, mert belőlem van a legkevesebb. A Blikk 2006. augusztus 15-i számában adta hírül a címlapon, hogy megnősültem. Meglehetősen jó fotó Szabináról és rólam is, mindkettőnk feje féltenyérnyi. Gyufásdoboz-méretű betűkkel a cím: ÁLOMESKÜVŐ. A fejléc pedig úgy szólt, hogy Árpa Attila, a média fenegyereke elvarázsolta Szabinát. Eddig rendben is van a dolog, sőt még azt is megpendítették, hogy egy szuperkocsi és egy gyönyörű kastély is tartozott a mesés esküvő díszletei közé. Rögtön alattunk egy keretes hírben arról tájékoztatják az olvasót, hogy a Panel Plusz program keretében új lehetőség nyílik panellakások felújítására. A félpucér csaj sem rossz, de mondjuk nem az én esetem.
ÁRPA ATTILA
2006. június 7. A második híradás már kisebb méretben jelent meg, a kép sem annyira hízelgő, borostás vagyok és a hajam sem az igazi. Ebben arról írnak, hogy hamarosan apai örömök elé nézek. A cikk akkora, mint az esküvőről szóló címlapon az „Álomesküvő”-ből az Á betű. Ha nem figyelek oda, lassan elveszítem az olvasók érdeklődését… A kislányom érkezéséről szóló cikk környezetében lévő hírek arról szólnak, hogy egy indiai apa két dollárért adta el az ikreit, illetve egy tizenhét éves srác kung-fu mozdulatokkal akarta megállítani a vonatot a pekingi pályaudvaron. A csaj viszont rendben van. Kis thai beütés, gyönyörű szemek.
ÁRPA ATTILA
REKONTRA 2006. november 3. Első hír Andi terhességéről. Nincs mit szépíteni: komplett fél címlap. Bochkor Nóri – akiről még nem lehetett tudni, hogy Nóri – érkezése mellett annak is örülhettünk, hogy végre megvan Caramel lakása, valamint megtudhattuk, hogy mi a magyarázat a Hamburgban felbukkanó, magukat megsemmisítő 50 eurósokra. A pucér csaj egyik melle nagyobb.
ÁRPA ATTILA
2007. április 24. A lap beszámol arról, hogy Andit és Bocsit agresszív lesifotósok zaklatják a szülészeten. A kép már jóval kisebb, de még mindig nagyobb annál, hogy nekem gyerekem lesz. A hírre jól rímel az a hátulról fényképezett kopasz fazon, akinek fejbőrére szögesdrótot tetováltak. Bocsi mellett helyet kapott a címlapon egy pincében tartott nílusi krokodil, ami egyébként kihalófélben van, valamint a banán mint agyműködést serkentő étel. A csajnak nagy a feje és szerintem alacsony is.
ÁRPA ATTILA
2007. június 4. Ennek a címlapnak Nóri az abszolút sztárja. Andi és Bocsi boldogan mosolyognak a képen, az sem riasztja el őket, hogy mellettük öles betűk ordítanak: „KI A FELELŐS A TRAGÉDIÁMÉRT?”. Nóri Bocsira hasonlít. A görögök ellen vesztettünk. A csaj oké.
ÁRPA ATTILA
SZUBKONTRA! 2005. december 9. A Claudia babájának érkezéséről szóló cikk is címlapon van, épphogy megbújik a jobb alsó sarokban. Igaz, hogy piros a háttér, ami figyelemfelkeltő, de a szöveget tekintve a lap hasonló méretben számol be arról is, hogy egy libanoni fiatalember karja beszorult a vécécsészébe, amikor ki akarta halászni a mobiltelefonját. A csaj egy istennő.
ÁRPA ATTILA
2006. május 16. Gesztesiék titkos házasságáról szóló címlap fejlécének betűi méretükkel lenyomták az esküvői riportom beharangozóját. Sovány vigasz, hogy alattuk a Mol horribilis nyereségével sokkolják az olvasót, valamint arról is szólnak, hogy Varnus Xavér az interneten bukkant rá a fiára, akivel Párizsba is elmennek. A csaj elég jó.
ÁRPA ATTILA
2006. július 18. Már itt ki lehetne osztani a Fedák Sárit. A Panka érkezéséről szóló hír hatalmas betűkkel jelent meg, minden eddigit lenyomva. A környezet sem rossz, megtudhatjuk, hogy Robbie Williams 1,1 millió forintos szállodai lakosztályába várja a magyar csajokat és azt is, hogy a szépségkirálynő védeni szeretné a gazdátlan kutyákat. A csaj szintén rendben van.
ÁRPA ATTILA
2006. július 24. A tomboló uborkaszezonban Karcsi egy héten belül másodszor van a címlapon, igaz, sokkal szolidabb környezetben. A cikk arról tudósít, hogy hazaérkezett a rodoszi forgatásról, és borzasztóan örül a lányának. Karcsi öröme mellett vezető hír, hogy Orbán Viktor nem festeti a haját, valamit az is, hogy Cinit gyűlölik a börtönben. A büntetését töltő énekesnő tettestársának kipakolása vitte a prímet. A leandert szagolgató cellatársról készült fotó is nagyobb volt a Karcsiénál. A monokinis csaj malacarcú. Később vettem csak észre, hogy ez a szám tudósít Kim Dzsong Il titkos esküvőjéről. Ebben a tekintetben Karcsiék győztek, a parádsasvári lagzi beszámolójának fejléce magasan tornyosul a diktátor nősülésének aprócska betűi fölé.
ÁRPA ATTILA
2007. március 13. Az asztalon lévő napilapok között ez vihetné el a legkontrasztosabb – fogadjuk el, hogy ezt a jelzőt lehet fokozni – címet. Jobb oldalon a boldog Gesztesi család, Karcsi ölében Pankával, mellette Claudiával, akinek arcán maga a földöntúli boldogság fényei tükröződnek. A bal oldalon öles betűk alatt egy acsarkodó rottweiler, fölötte a cím: ANYUT SZÉTTÉPTE A KUTYÁM. Ahol a csöcsös csajok szoktak lenni, ott Fenyő Miki vakarja a homlokát és közli, hogy negyven éve van a pályán.
ÁRPA ATTILA
2007. március 13. A mindent verő címlap. Gesztesiék nyaralásáról akkora betűkkel számol be, mint az én esküvőmről. A hír annyi, hogy egy hónapig fognak pihenni. A betűméret alkalmas lesz majd arra, hogy Fidel Castro fej átültetését is kihozzák vele. De addig tuti semmit! Karcsiék szabadsága mellett még arról is értesülhet a nagyérdemű, hogy egy ausztrál rögbijátékos három hónapig élt homlokában egy foggal, ami úgy került oda, hogy ellenfele fejbe harapta. Megtudhattuk még, hogy Norbi fittségben Alexandra fölé kerekedett, valamint azt is, hogy meleg van. A csajnak nagyok a fogai és sok a víz is.
ÁRPA ATTILA
2007. március 13. A címlap közel 40%-át elfoglaló hasábban értesülhetnek az olvasók arról, hogy Gesztesi Károly titokban Balatonfüreden nyaralt. Azt hiszem, én a tizedét sem tudnám ennek a betűméretnek elérni, még akkor sem, ha nyári pihenésem színhelyéül a Szaturnusz valamelyik gyűrűjét választanám. Karcsit, a kép minőségéből ítélve, feltehetően egy lesifotós kapta le. A csaj meg Ripli Zsuzsi. És hát Ripli Zsuzsi ugyebár Ripli Zsuzsi.
BOCHKOR GÁBOR
SZEGED FÖLÖTT AZ ÉG Andi és Nóri mellett a másik nagy szerelmem a repülés lett, és csak azért térek ki rá részletesen, mert Andi megértésének köszönhetem, hogy a Nóri születése után hirtelen pörgőssé vált életem részeként a mai napig tudok hódolni ennek a sportnak. A repülés csakúgy, mint a kislányom, egy váratlan, de annál örömtelibb fordulat az életemben. Az egyik kecskeméti repülőnapon a honvédség megkért minket – értem itt a Bumeráng stábját –, hogy csináljunk nekik valami eredeti és szokatlan promóciót. Valahogy bele kellene illeszteni a rendezvényt a reggeli műsorba. Mondom, hogy oké, de én csak akkor tudok hitelesen beszámolni az eseményekről, ha beültetnek egy vadászgépbe, és onnan tudósíthatok. Azonnal beleegyeztek. Így kerültem egy MiG 29-es elfogó vadászgép második ülésébe anélkül, hogy bármiféle fogalmam lett volna arról, hogy mit is vállalok. A MiG 29-es egy brutális szerkezet. Kategóriájában a legjobb manőverezési képességekkel rendelkezik, olyan fordulókra képes, hogy leszakad az ember feje. Na, ebbe ültem én bele! A pilóta annak érdekében, hogy a maximális élményt tudjam átadni a hallgatóknak, szinte mindent bemutatott a levegőben, amit a repülő tud. És ez nem kevés. A csúcspont az volt, amikor egy szűk forduló következtében 8 G nehezedett rám, ami a testsúlyom nyolcszorosát jelenti. Ebben a pillanatban dőlt el minden. Mert ez egy olyan érzés, hogy valaki vagy azonnal elájul, miközben sugárban hány, vagy pedig egy életre beleszeret a repülésbe. Velem az utóbbi történt meg. A repülőnap után már én magam kerestem az alkalmat arra, hogy újra a levegőbe emelkedjem. Erre a lehetőséget Veres Zoli barátomtól kaptam meg, akinek amellett, hogy a szomszédom, számos más érdeme is van, többek közt ő az egyik legjobb műrepülő pilóta Európában. Párszor felvitt, csinált néhány trükköt és én egyre jobban élveztem. Egyik leszállás után Zoli odajött hozzám és azt mondta: Figyelj! Ez egy neked való dolog, meg kellene tanulnod repülni! Mondtam, hogy ez kizárt dolog, repültem már
BOCHKOR GÁBOR
eleget ahhoz, hogy lássam, mennyire bonyolult, túlságosan respektálom a hivatásos pilótákat ahhoz, hogy én magam is belevágjak, azzal ámítva magam, hogy ez csak úgy megtanulható. Zoli azt mondta, hogy ez a jó hozzáállás, majd mehettem is a dolgomra. Egy ideig nem hozta szóba a témát, de egyik nap a kezembe nyomta a mobiltelefonját, mondván: a vonal másik végén az oktatóm van, leszek szíves megbeszélni vele az első elméleti órát. Így ismertem meg Szakács Gabit, aki a Sky Europe-nál Boing kapitány, és akivel azóta nagyon jó barátok lettünk. Az elméleti képzés első óráin voltunk csak túl, amikor én már képtelen voltam tovább fékezni magam. Repülnöm kellett! Veres Zoli pedig szerzett nekem egy gépet, méghozzá egy Bulldogot, ami egy skót gyártmányú katonai repülő, akkoriban szerelték le a svéd légierőtől. A gyakorlati képzés az elmélettel párhuzamosan folyt, de talán mondanom sem kell, hogy az előbbiből sokkal hamarabb elértem a vizsgához szükséges kötelező teljesítményt, mint az utóbbiból. Akár egyedül is vezethettem volna, ha a zsebemben van a vizsga. Az elméleti felkészülés közel fél évig tartott és vért izzadtam vele. Eszméletlen nehéz volt, a tananyag 5-6 különböző tudományágból tevődik össze, és ha Gabi az egyik nap nem hív fel, hogy a következő kedden vizsga van, nem tudom, hogy meddig húztam, halasztottam volna. A vágy azonban, hogy végre önállóan is felszállhassak, erősebb volt bennem, ezért kivettem öt nap szabadságot és beseggeltem az összes tételt. Andi folyamatosan segített: hol mögöttem ült a gyakorlórepüléseken, hol pedig órákon át vizsgáztatott a bebiflázott anyagból. Ennek a közös munkának az eredményeként az engedélyhez szükséges 75%-os elméletivizsga-szintet sikerült 96%-on teljesítenem. Gábor pedig megjegyezte, hogy szerinte Andi is gond nélkül átment volna. Az első egyedüli repülésemet, ami egyébként egy vizsgaútvonal volt, egybekötöttem Andi szüleinél történő bemutatkozásommal. Azt már korábban hallottam, hogy tettek rám pár megjegyzést. Talán nem én voltam az a pasas, akit a szegedi orvos szülők a lányuk mellé mindig is elképzeltek. Ők is azt a képet rakták össze, amit a bulvárlapok sugallnak: nagyarcú,
BOCHKOR GÁBOR
cinikus, beszólogatós, csajozós figura. Gondoltam, hogy a rólam, a nőfaló macsóról kialakított képüket azzal fogom árnyalni, hogy egy angol katonai repülővel érkezem meg Szegedre. A szituhoz hozzátartozik, hogy Andi akkoriban már tudta, hogy lesz egy kislányunk, így nem is lett volna ildomos tovább halasztani a bemutatkozást. De ennyivel tartoztam Andinak és talán magamnak is. Arra már csak a levegőben jöttem rá, hogy az első repülés izgalmait talán hiba volt tetézni a lányos háznál történő bemutatkozás kapcsán érzett hangyányi feszültséggel, de ekkor már nem volt visszaút. Ami azt illeti, nemcsak hogy visszaút nem volt, de majdnem odaút sem. A vizsgarepülést hosszas tervezésnek kellett megelőznie. Ki kellett számolnom az útvonalat, a távolságot, az üzemanyag mennyiségét, a fokokat; tudnom kellett, hogy mely légtérbe repülhetek be és melyikbe nem. A navigáció is columbusi volt, semmiféle helymeghatározáshoz használt eszközt nem vehettem igénybe, mindösszesen egy térkép és egy iránytű állt a rendelkezésemre ahhoz, hogy eljussak Szegedig. Ennek okán repülés közben folyamatosan figyelni kellett a tájat, hogy hol van az a kis tó, mikor kell kereszteznem a vasútvonalat, mikor érem el az autóutat, vagy mekkora távolságra van a folyó… Ha egy kicsit is lanyhul az ember figyelme, akkor rettenetesen el lehet tévedni. Egy forduló és már tökéletesen más a táj, fogalmam sincs, hogy hol vagyok. Ezt meg kell szokni. Felszállás után egy darabig simán is ment minden, de valahogy Izsák környékén elveszítettem a fonalat. Pedig kész tervvel indultam. Csak kilencven fokban balra kellett fordulnom, egészen addig, amíg meg nem látom az M5-ös autópályát, annak mentén könnyen elérem Szegedet. Kicsit autós mentalitás, de legalább biztonságos. Nem tudom, hol került a homokszem a gépezetbe, mindenesetre volt egy 5 perc, ami nem volt túlságosan kellemes fent a levegőben, miközben azt sem tudtam, hol vagyok. Volt persze B meg C terv is, hogy majd megkeresem a Dunát és annak mentén vissza tudok repülni a kiindulási pontra, de szerencsére a póttervekre nem volt szükség. Volt elég üzemanyag, hála istennek nem pánikoltam be és különösebb következmények nélkül sikerült is leszállnom a szegedi repülőtéren.
BOCHKOR GÁBOR
A szülők egy nagyobb társasággal vártak, ahogy beléptem, Andi apja fogadott. Bemutatkoztam és rögtön megjegyeztem, hogy sokat hallottam már magáról. Így esélyt sem adtam annak, hogy hirtelen rólam essék szó ugyanezzel a fordulattal és az előre kalkulált kritikus felhangokkal. Azt hiszem, sikerült kifogni a vitorlából a szelet és a közeledés lassan, de megindult olyan témákkal, mint például a vadászgépek, ami nem hiszem, hogy szorosan egy orvos érdeklődési körébe vágna, de annál hálásabb voltam érte. Ahhoz képest, hogy egy kicsit döcögősen indultak a dolgok, a viszony valahogy rendeződni kezdett, és Andinak sem kellett tovább két tűz között tartania a frontot. A pontot az i-re Nóri lányunk születése tette fel, amikor odajött hozzám Andi apja, két oldalról megpuszilt és csak annyit mondott, hogy „köszönöm neked ezt a gyönyörű unokát”.
BOCHKOR GÁBOR
ÁRPA ATTILA
MEGFINGATOM MAGAM Ha már a „lólaktózt” részleteztem, ki kell térnem az édesköményteára is, hisz attól függetlenül, hogy a doktor úr tanácsa leginkább egy vajákos asszony tippjére hajazott és beszerző körutamon gyakran felrémlett bennem a piócás ember képe az Indul a bakterházból – amint arra utasítja Szabó baktert, hogy szorítson vörös hagymát a hóna alá –, kénytelen voltam vásárolni egy dobozzal ebből a csodaszerből is. Az édesköményteával kapcsolatos általános vélemény az, hogy a gyerekben képződő gázokat picike kis buborékokra aprózza fel, így a gyermek sokkal könnyebben tud majd szellenteni. Ebben erősített meg minket tizenöt gyakorló kismama és a saját tapasztalatom is. Alapvetően úgy állok hozzá ezekhez a dolgokhoz, hogy semmit nem adok a saját gyerekemnek, amit én magam nem próbáltam ki. Legyen az anyatej, lótápszer, brokkolis bárány, vagy jelen esetben az édesköménytea. A főzet elkészítése nem ütközött különösebb akadályokba annak ellenére, hogy a konyhánkban általában csak a hűtőig jutok el. Egyedül voltam otthon, Szabina Amirával sétált valahol és a telefonomra érkező, a bank által küldött hitelkártya SMS-ek arra engedtek következtetni, hogy a Westendben még egy boltot sem hagytak ki. Volt hát időm a teszthez. Először is négy filter felhasználásával egy liter teát készítettem, valahogy ide lőttem be a felnőtt adagot. Csukott szemmel kellett innom, erősen nyelve, ugyanis soha semmit nem kóstoltam még, aminek ennyire iszonyatos lett volna az íze. De meg kellett tennem a gyerek érdekében, nehogy már valami olyat igyon, ami nemcsak hogy szar, de hatástalan is. Legyűrtem az egy liter teát és kimentem a nappaliba, megvárni a hatást. Beültem a kedvenc bőrfotelembe, bekapcsoltam a tévét és vártam. Egy darabig semmi nem történt, olyannyira, hogy sikerült elbóbiskolnom valami bárgyú délutáni filmen. Fél óra múlva arra ébredek, hogy a fotel párnája fölött húsz centire levitálok, mint Buddha. Az édesköménytea tökéletesen
ÁRPA ATTILA
működött! Olyan levegőcserém lett, hogy gyakorlatilag huzat volt a beleimben. Az orromon beszívott levegő szinte azonnal kijött. Nem tudom, mennyire aprózódtak el a buborékok, egy biztos: egész délután lobogott a függöny. Egyedül voltam otthon, de már nekem is kezdett ciki lenni a dolog. Amikor Szabina hazaért és gyanúsan nézett rám, megelőztem mindenfajta kérdést és határozottan kijelentettem: lehet adni a gyereknek az édesköményteából, de csak pipettával.
ÁRPA ATTILA
BOCHKOR GÁBOR
AUDISPRAY Kezdő apukaként olyan mindennapi kihívásokkal kellett szembesülnöm, mint a pici fülének pucolása. A dolog egyszerűnek hangzik, ugyanakkor már magának a tisztítási módszernek az eldöntése is szinte megoldhatatlan feladatnak bizonyult. Andi azt állította, hogy nem szabad semmivel sem belepiszkálni a gyerek fülébe, mert megsérülhet a dobhártyája. Ilyen kérdésekben ritkán vitatkozom, mert ő az orvos, neki kell tisztában lennie ezekkel a dolgokkal, de a józan ész azt mondja, hogy a fülpucoló pont arra való, hogy füleket pucoljunk vele. Nem jó, hangzik az ellenérv, az csak arra való, hogy a fülzsírt mélyebbre tuszkoljuk. Ezért meg kell várni, míg az egy kicsit megszárad és kézzel kell kikaparni. Okés, mondom, akkor lett még egy feladat, ami kizárólag a te reszortod lesz, mert én sem fület nem piszkálok körömmel, sem orrot nem fogok szívni. A vattával betekert kis piszkáló rudacska nekem eddig még bevált, azt gondoltam, hogy a gyereknél is szóba jöhet. Nem, az kizárt dolog. Hiába hangoztattam, hogy ahhoz nagyon nagy marhának kell lenni, hogy az ember megsértse a dobhártyát egy ilyen kis pöcökkel, nem engedett. Pedig ő még nem is ismerte Árpa sztoriját, aki egyik reggel a mobiltelefonjával csapott rá a füléből kilógó piszkálóra. Egyik kezével fület pucolt, a másikkal fogat mosott, majd amikor látta, hogy a TV2 vezérigazgatója hívja, felkapta a telefont, de a füléhez már nem tudta odaszorítani, mivel benne volt a pálcika, amit rendesen be is tolt ütközésig, így egy időre annyi lett a sztereo élménynek. Nóri esetében is ragaszkodtam egy ideig a normális fülpucoláshoz és ennek érdekében felhajtottam a szóba jövő technikai és hagyományos megoldásokat. Az első ilyen dolog a gyermek fülpiszkáló volt, aminek a vattás végén van egy szintén vattából készült gömb, ami azt hivatott megakadályozni, hogy az avatatlan kezek agylebenyig tolják az eszközt a
BOCHKOR GÁBOR
gyerek fülébe. Ez a megoldás valójában csak arra jó, hogy semmire. A golyó a külső fülhöz keskeny, a piszkáló rész pedig a belső fülhöz rövid. A másik megoldás a népi gyógymódot előnyben részesítők egyik kedvence, nevezetesen a fülgyertya. Használatáról eddig vajmi kevés fogalmam volt, de megnéztem egy hasonló témában szerkesztett honlapot, ahol a szerzők a különféle testtájak gyertyázása mellett fejtették ki álláspontjukat. A fülgyertya ugyanis – ami, ha jól értem, a hajszálcsövesség elvén szabadítja meg a kicsit a fülzsírtól úgy, hogy előbb felolvasztja, majd felszívja azt – nem az egyedüli ilyen jellegű ördögi találmány. Léteznek testgyertyák is, amiket meggyújtva a gyógyítani kívánt pontra kell helyezni a kívánt eredmény elérésének érdekében. Van például emésztést segítő gyertya, görcsoldó gyertya, epehajtó gyertya és zsírégető gyertya. A legdurvább az aranyér elleni gyertya volt. Hogy ezt a cuccot hova kell dugni, mindenki el tudja képzelni magának. És erről nekem nem annyira a gyógyítás, hanem néhány, extrém szexuális játékokat kedvelő meleg srác szülinapi bulija jutott eszembe. A gyertyánál eggyel magasabb fejlettségi szinten van az Audi-spray, ami így első hangzásra valamiféle gépjárművekhez használatos, csavarlazító jellegű dolog lehet. A lényege az, hogy be kell vele fújni a gyerek fülét, majd némi masszírozás után ki kell törölni a fülkagylót. Amikor erről hallottam, először a jól ismert WD40 jutott eszembe, és elhatároztam, hogy semmi ilyesmit nem fogok a gyerekem fülébe fújkálni. Marad tehát a piszkatúra.
BOCHKOR GÁBOR
ÁRPA ATTILA
BREKI ÉS SCHMIDT Az egyik gyereknevelésről szóló könyvben olvastam, hogy Amerikában csináltak egy tesztet, ami azt volt hivatott bebizonyítani, hogy a kezdő szülőket mennyire készíti ki a csecsemő folyamatos ordítása. A következő nem túl bonyolult módszert használták az igazság kiderítésére: felvették egy üvöltő gyerek hangját és full hangerővel lejátszották a leendő kismamákból és kispapákból álló fókuszcsoportnak. A demonstráció végén mindössze egy kérdést intéztek hozzájuk, mégpedig azt, hogy szerintük mennyi ideig sírt a gyerek. Mindenki mást mondott, de egy tipp sem volt negyedóra alatt. A poén csak az, hogy a felvételen a csecsemő mindösszesen négy percig bömbölt. Ez nálunk is így volt. Amikor ilyen helyzet alakul ki, általában elveszítjük az időérzékünket és kapkodni kezdünk. A kezdeti súrlódásokat is ez okozta, már ami a következetes nevelési elvek betartását illeti. Szabina állandóan ki akarta venni, én meg mondtam neki, hogy sírjon csak, majd abbahagyja. Az igazsághoz tartozik, hogy általában én bírtam rövidebb ideig. Mondhat bárki bármit, szerintem a gyerek és az apa közti kapcsolat már egészen korán elkezdődik. Ha például nyugi volt és én Szabina hasára tettem a kezem, akkor a pici rendszerint rugdosni kezdett. Olyan kötődés ez, ami minden pillanattal, minden együtt töltött perccel szebb és szorosabb lesz. Szerintem a szülők gyerekhez való kötődése elsősorban ösztönös, de egy csomó olyan dolog is van, amivel rá lehet segíteni arra, hogy a tudatos érzelmi kapcsolat is kialakuljon. Mert mi történik, amikor az ember hazaviszi az újszülött csecsemőt? Már az első pillanattól természetes, hogy nagyon szereti és aggódik érte, és megpróbálja a lehető legodaadóbb gondoskodással körülvenni, hiszen ez az, amire a kicsiknek a legnagyobb szükségük van. Ugyanakkor a család egy idegen jövevénnyel bővül, akit be kell fogadni, meg kell ismerni. Biztos vagyok benne, hogy van valami olyasmi, amit akár hozott személyiségnek is nevezhetünk. Hiba lenne azt hinni, hogy egy gyerek személyisége olyan lesz, mint az anyjáé vagy az apáé. Lehet, hogy teljesen el fog ütni
ÁRPA ATTILA
mind a kettőtől. És ezért van az, hogy az embernek meg kell ismernie a saját gyerekét. Rá kell jönnie arra, hogy milyen karakter. Ez pedig hosszú időt vesz igénybe, viszont a legszórakoztatóbb dolog a világon. Nézni, hogy mire reagál, minek örül, mit szeret, mi idegesíti fel, mi az, ami megnyugtatja. Pont úgy, mint amikor egy idegennel találkozik az ember, fel kell mérni a dolgokat, és el kell fogadni, ha valamire nem lehetünk hatással. Ez most furán hangzik, hiszen Amira még csak egyéves lesz, de már most látni, hogy nagyon sok dologban különbözik tőlünk. Arra hamar rájöttünk, hogy miként lehet megnyugtatni és azt is kitapasztaltam, hogy a figyelmét mivel tudom felkelteni. Ez pedig egy igen érdekes rituálé. Azt, hogy idegen nyelveken is fogok Amirához beszélni, nagyon korán eldöntöttem, gyakorlatilag már akkor, amikor megtudtam, hogy gyerekem lesz. A kommunikáció szerepét nem lehet kellően túlértékelni, még akkor sem, ha manapság minden erről szól. Az idegen nyelvek ismerete talán a legnagyobb dolog, amit egy szülő adhat a gyermekének, főleg az én esetemben, hiszen gyakorlatilag ugyanilyen helyzetben nőttem fel. A magyar mellett németül és angolul is folyékonyan beszélek, így hamar meghoztam a döntést, miszerint lesznek alkalmak, amikor Amirával más nyelven is megpróbálok beszélni. Annak érdekében, hogy ne zavarjam össze a gyereket, kitaláltam két karaktert. Az egyik Breki béka, a másik Messerschmidt, röviden Schmidt tigris. Breki a Muppet show egyik bábfigurájaként van jelen a családunkban, Schmidt pedig egy plüsstigris a Micimackóból. Akinek eddig nem lett volna nyilvánvaló, elárulom, hogy Breki angolul beszél, Schmidt pedig németül. Breki állandóan jó dolgokat mond, ő Amira őrangyala vagy őrbékája, aki okos dolgokra tanítja, viccel vele és lágy hangon beszél. Schmidt a reszelős hangú gonosz szellem. Szerinte nem kell megenni a sütőtökös brokkolipürét, el lehet bliccelni a délutáni alvást és nem feltétlenül kell szeretni az esti fürdést. Egy pszichológus barátom felhívta a figyelmemet arra, hogy ne csodálkozzam, ha később a lányom teljes nemzeteket fog azonosítani egy angol békával és egy német tigrissel, úgyhogy azóta lazítottam az elveken és már Schmidt is visszavett a gonoszkodó vonalból. Az viszont a mai napig megmaradt, hogy Amira állatira szereti Brekit, ha ő beszél hozzá, teljesen ellazul, vigyorog és próbálja utánozni gügyögve, ha viszont előkerül
ÁRPA ATTILA
Schmidt, a gyanú árnyéka felhőzi be homlokát, összevonja szemöldökét és némi rátartisággal szemléli a tigrist, ahogy rekedt hangján osztja az észt. Olyannyira beépült ez a dolog, hogy amikor németek hívnak telefonon, és valamit el kell nekik magyaráznom, Amira azonnal a sarokban heverő tigrisre néz és megpróbálja szemmel verni.
ÁRPA ATTILA
GESZTESI KÁROLY
PÖRGÉS A PADLÓN Attila a könyv készítése közben egyre többször fordult hozzám tanácsért, főleg ami a gyereknevelést, azon belül is a kislányok pesztrálását illeti. Mondtam neki, hogy látod, ez a különbség köztünk. Ti Bocsival tátott szájjal néztek mindent, sokszor azt sem tudjátok, hova kell nyúlni, mit kell tenni, de nekem ebből az egészből csak az az újdonság, hogy lány lett, egyéb tekintetben viszont Panka már a negyedik gyerekem. A lányok kapcsán merült fel a hiszti kérdése. Attila retteg attól, hogy Amirából előbb-utóbb kibújik a kisördög, és nem fogják tudni megrendszabályozni. A kérdés kapóra jött, mert békés borozgatással kísért diskurzusunkat Panka visítása festette alá. Kislányom olyan hangmagasságokban járt, hogy ahhoz képest Farinelli, a kasztrált egy Dörmögő Dömötör. Mondom Attilának, hogy várj egy kicsit, elintézem a dolgot, mielőtt még bereped a Rolexed üvege. Egyben arra is megkértem, hogy jól figyeljen, és bármit is lát, ne próbáljon beavatkozni. Fogtam magam, bementem a teraszról a nappaliba és rettenetes üvöltéssel a földre vetettem magam, méghozzá hanyatt és kezemmel-lábammal kapálózva bevágtam ugyanazt a hisztit, mint Panka. Kislányom egy darabig kitartott, majd hangosan röhögve abbahagyta a fesztivált. Attila csak nézett. Te mindig ezt csinálod? – kérdezte. Mondom, igen, mivel ez az egyetlen dolog, ami eddig bevált. És hogy jöttél rá? Nos, ez is olyan, mint sok más dolog. Ha rá akarsz jönni a jó megoldásra, előbb egy csomó szart ki kell próbálni. A gond csak az volt, hogy az isteni szikra a Cora nevű bevásárlóközpontban jött, amikor Panka előadott egy hasonló menetet és nekem elfogyott a türelmem. Valahol a sajtpult környékén járhattunk, amikor Panka beindult. Totális hiszti, az az igazi földhözverős, felpörgős. Na, mondom, eljött az én időm. Eleresztetem a kocsit, dobtam egy hátast és üvöltve fetrengeni kezdtem a lányom mellett. Azok a vásárlók, akik a környékünkön voltak, szerintem a mai napig őrzik a képet. De nyilván a biztonsági kamerák kezelői is.
BOCHKOR GÁBOR
A KÉZ, AMELY A BÖLCSŐT RINGATJA Aki már látta a fenti címen elkészült filmet, jó alaposan meggondolja, hogy egyáltalán beengedjen-e egy bébiszittert a házába. Pedig egy szakértő segítség állati jól tud jönni, ha mind a papa, mind pedig a mama szeretne egy kicsit kettesben maradni, ne adj' isten elmenni valahova, mondjuk vacsorázni, hogy a szükségszerű és kötelező távolléteket már ne is említsem. Tudtuk, hogy előbb-utóbb nekünk is kell szereznünk valakit, akire teljes nyugalommal rábízhatjuk Nórit. Árpa mint gyakorló apuka azt tanácsolta, hogy mindenképpen egy bombázót kell választani, még akkor is, ha gyereket eddig csak a Story magazin babahoroszkóp oldalán látott. Szerinte egy bébiszitter legfőbb jó adottságai között mindenképp szerepelnie kell a hosszú comboknak, a telt kebleknek és az ábrándos tekintetnek. Mondtam, hogy hiba lenne pusztán anatómiai paraméterek alapján kiválasztani a pótmamát, egyrészt azért, mert a Playboy kihajtogatós oldalán szereplő csajok nem feltétlenül anyatípusok, másrészt pedig még ha jó nő is a szitter, akkor is hülyén jön ki, ha Attila folyton otthon akar maradni vele. Mert ugyebár az úgy szokott lenni, hogy ha jön a szitter, a szülők elmennek. Árpa bevallotta, hogy ilyen mélységig még nem merült bele a kérdés megfejtésébe, de mindenképpen át fogja gondolni a dolgot ebből az aspektusból is. Anyu egy idős nőt javasolt, aki már szült pár gyereket, tudja, mit, mikor, hogyan kell csinálni és az se baj, ha esetleg már nagymamakorban van. Ez a vélemény szöges ellentétben állt Árpa elképzeléseivel, de hogyan is várhatnám, hogy egy ilyen jellegű kérdésben édesanyám és Attila egy platformon helyezkedjenek el! Vitatkozni persze nem akartam, mondtam, úgyis Andi reszortja lesz, hogy kiválassza a megfelelő pótmamát. Andinak nem voltak határozott elképzelései, csak abban volt biztos, hogy nem szeretne olyat, mint a Central Parkban gyereket tologató Puerto Ricó-i csajok. Mondom: ennek nincs is nagy esélye, meglehetősen kevés Puerto
BOCHKOR GÁBOR
Ricó-i bébiszitter van az országban, és ha egyáltalán létezik is ilyen, tuti, hogy nem mi fogunk vele összefutni. Az, hogy pillanatok alatt sikerült megfelelő segítséget találnunk, a véletlen műve volt és baromi hálás vagyok a sorsnak, amiért megkímélt attól, hogy különféle hirdetéseket kelljen bogarászni, illetve a Nemzetbiztonsági Hivatal segítségét kelljen kérnem egy jónak tűnő választás leinformálásához. A mi bébiszitterünk – Erzsó – ugyanis nővér, és nem csak a telki magánkórházban, hanem egy gyerekkórházban is dolgozik, fiatal, szakmailag felkészült, tehetséges, és ami a legfőbb dolog: születése pillanatától imádja Nórit. Amikor megismertük, még nem gondolkodtunk a szitter kérdésén, de hamar eljött a pillanat, amikor éreztük, megoldást kell találnunk. Ekkor jutott eszünkbe ez a tündéri lány, aki éppen Berlinben volt egy konferencián. Felhívtuk és megkérdeztük, hogy elvben vállalná-e a feladatot. Azonnal igent mondott. Azóta már jó párszor éltünk a lehetőséggel és meg kell mondjam, tökéletesen bevált a választásunk. Ő például egy pillanat alatt képes fürdővizet készíteni egyszerűen úgy, hogy a kézfejét a zuhany alá tartja és megmondja, hogy mikor jó a hőmérséklet. Én
BOCHKOR GÁBOR
pedig még mindig a pisilős békahőmérővel pöcsölök.
GESZTESI KÁROLY
TOP SITTER Annak idején, amikor Panka még nagyon pici volt és Claudia visszament dolgozni a Mokkába, kaptunk hideget-meleget, hogy milyen szülők vagyunk mi és csak a karrier fontos, a gyerekkel nem is törődünk. Ez egy nagy marhaság volt, mert minden újság csak azt írta meg, hogy Claudia milyen hamar munkába állt, az viszont senkit nem érdekelt, hogy helyette én vagyok otthon a gyerekkel. Ez a bulvár átka. Egy sztori csak addig érdekes, amíg van kit szapulni, vagy valami negatív dolgot le lehet írni. Oszt ennyi. Mindegy is, hamar túltettük ezen magunkat. Tisztában vagyunk vele, hogy milyen ez a bulvárvilág, úgy döntöttünk, nem érdekel minket, hogy ki mit mond. Én színészként meg tudtam oldani, hogy délelőttönként otthon maradtam és átvettem Claudia szerepét, már ami a Pankával történő foglalatosságot illeti. Lévén, hogy már van három nagyfiam, komoly tapasztalatokkal rendelkezem. Ellentétben Bocsival és Attilával rutinból pelenkázom, fél kézzel etetek és már a szeme állásából is kitalálom, hogy a lányomnak mihez van kedve. Panka fél hatkor kel. Kicserélem a pelenkáját, felöltöztetem és körülbelül hétig azt játsszuk, hogy én négykézláb kergetem őt. Remek testgyakorlat, ajánlom mindenkinek. Hétkor kaja. Ez hamar megy, mert az étvágyával szerencsére semmi baj. A reggeli végeztével beülünk a babakocsiba és elindulunk a szokásos két és fél órás sétánkra. Az első megálló Laci bácsi közértje, mindjárt a sarkon. Itt veszünk egy üveg jóféle rizlinget, hozzá pedig egy üveg ásványvizet. Laci bácsi stabil ellenőrzőpontja a hajnali ralinak, így mindig van nála hűtött bor és hideg víz. Az első fröccs általában fél nyolcig lecsúszik. Én Laci bácsival beszélgetek, Panka meg a vásárlókkal. Fél nyolc körül általában kedvünk támad egy kis disznósajtra, némi fehér kenyérrel és Laci bácsi szerencsére ebben is partner. A szolid falatozás közben lecsúszik még egy fröccs, és a reggeli lapokat is van időm átolvasni. Innen indul a közel kétórás séta, amelynek vége megint csak Laci
GESZTESI KÁROLY
bácsi és a maradék fröccs. Panka addigra általában elalszik, és mire hazaérünk, már Claudia is otthon van. Ezt az idilli állapotot gyakorlatilag hónapokon keresztül sikerült fenntartanunk. A tévében és a színházban is tekintettel voltak a helyzetre, mindenütt sikerült megoldani a későbbi kezdést, senki soha nem csinált ebből problémát. Egy idő után azonban besűrűsödtek a dolgaink és rájöttünk, hogy képtelenek leszünk ellátni a feladatunkat, hacsak nem szerzünk egy bébiszittert. Oké, de milyet? Egy pótmamának ugyanis rengeteg kritériumnak meg kell felelnie. Árpa szerint ezek főleg külső jegyek, én erről mást gondolok. Olyat akartam, aki tud bánni a gyerekkel, kedves hozzá, jól kijön vele, és természetesen érti is a dolgát. Ilyet persze nem minden bokorban talál az ember, úgyhogy a jól bevált módszerhez folyamodtam és felhívtam egy ügynökséget. Elmondtam, hogy ki vagyok, és mit szeretnék. Semmi probléma – mondták előre egyeztetett időpontokban küldeni fognak néhány hölgyet, azokból majd kiválasztom a nekünk megfelelőt. Arról, hogy milyen széles a választék, gőzöm nem volt, így némileg váratlanul ért a telefont követő napok busójárása. Megpróbálom visszaadni azokat a karaktereket – szigorúan név nélkül –, akik nagyjából két hét alatt nálunk jártak. Egyeske – A hölgy minden bizonnyal a csecsemőkorú vitéz Nagybányai Horthy Miklós mellett kezdte a bölcsőringatást, legalábbis élemedett kora erre engedte következtetni a figyelmes szemlélőt. Én pedig ugyebár az voltam… Mozgásának gyorsasága, összehasonlítva Panka akkoriban még négykézláb történő helyváltoztatásának sebességével, még a kielégítő szintet sem érte el. Nem azt mondom, hogy negyedóra alatt ért be a kaputól a nappaliig, de majdnem. Az is nehezére esett, hogy a kávéscsészét felemelje, így semmi jóra nem számíthattam abban az esetben, ha Pankát az ölébe kell vennie. Egyetlen jó tulajdonsága volt, mégpedig az, hogy remek sztorikat tudott előadni a fiatal Kabos Gyuláról, akit személyesen ismert. Ketteske – Negyven körüli, erősen vörösre festett nőszemély, aki ügyet sem vetett a gyerekre, ellenben állatira izgatta, hogy mi igaz abból, amit a Story magazin írt Baby Gabiról és hogy tényleg annyira okos Havas az
GESZTESI KÁROLY
életben is, mint a képernyőn, és hogy Csányi Sanyinak ki az aktuális csaja. Pont az a fajta volt, aki egy tízesért lenyilatkozza a Blikknek, hogy Gesztesi rendszeresen vele csalja Liptait. Ami nem csak Claudiának lenne ciki, hanem a nőt tekintve nekem is. Hármaska – Ötven körüli nő, első látásra baromi ismerős volt és csak később jöttem rá, hogy valószínűleg azért, mert a megszólalásig hasonlított Richard Nixonra. Nagyon komoly referenciái voltak, korábban óvónőként dolgozott és ápolói képesítéssel is rendelkezett. Órabérét tekintve viszont egy kategóriában volt az orosz származású luxusprostituáltakkal. Határozott nevelési elveket vallott, amiből egy jottányit sem akart engedni és kifejtette, hogy egy Panka korabeli gyereknek már abakusszal kellene játszania. Mivel nem vágtam rögtön, hogy itt a fagolyós számolóra gondolt, én magam is megvetés tárgyává lettem. Négyeske – Négyeske francia nevelőnőként hirdette magát, ami annyiban igaz is volt, hogy valóban Franciaországból érkezett, ennél fogva némileg törte a magyart és baromi zavaró volt, hogy a szó eleji H betűk használatát teljes mértékben mellőzte. A hasfájás helyett 'asfájást mondott, a ház helyett 'ázt, a legmeglepőbb mégis az 'okedli szó volt, ami sámlit jelent. Először az 'ittem, 'ogy 'ülyéskedik és 'ugyoznom kellett a röhögéstől. Mindenesetre nem akartam, hogy a gyerek úgy nőjön fel, hogy bizonyos betűket kénytelen legyen nélkülözni, így megváltunk egymástól. A hosszan tartó keresgélés után Claudia talált rá a megfelelő bébiszitterre. Idősebb, de nagyon fiatalos nő, ráadásul a közelben lakik. Első látogatásakor minket szinte észre sem vett, és csak Pankával foglalkozott, akivel állati hamar megtalálták a közös hangot. Annyira megbízunk benne, hogy már nem csak ő jön hozzánk, hanem gyakran el is viszi Pankát. Szerencsénk volt! A bébiszitter-mizéria kapcsán jutott eszembe egy ötlet, amit rögvest meg is osztottam Attilával. Tudtam, hogy ő valami bombázót keresett Amira mellé, de egyet sem talált, aki megfelelt volna az igényeinek. Megjegyzem,
GESZTESI KÁROLY
a sok kopogtató között én sem akadtam olyanra, aki csak megközelítette volna a kisgyermekes apukák vágyálmait. Az ötlet a következő: ki kell válogatni huszonöt-harminc bombázót, majd szakképzett bébicsőszök segítségével ki kell őket okítani mindarról, ami ehhez a tevékenységhez szükséges. Így meg tudjuk nyitni az ország első bombázó szitter közvetítő irodáját. Árpának tetszett az ötlet, most már csak befektetőket keresünk.
GESZTESI KÁROLY
BOCHKOR GÁBOR
JÓ REGGELT, VIETNAM! Van pár dolog az életben, amihez lehetetlen hozzászokni. Az első három helyen ugyan Kiszel Tünde áll, de rögvest utána a hajnali kelés következik. A fél ötös ébredés szükségszerűségéről képtelenség meggyőzni a szervezetet, de tekintettel arra, hogy egy reggeli rádióműsort vezetek, kénytelen vagyok valamilyen módon alkalmazkodni a helyzethez. Mondjuk ebben rettenetesen sokat segít az, hogy imádom, amit csinálok, és erősen kétlem, hogy hasonló lelkesedéssel tudnám magam mögött hagyni kényelmes ágyamat azzal a tudattal, hogy vár rám az ívhegesztő brigád, vagy hogy ki kell tömnöm egy nyestet. Persze friss apaként nehéz megélni, hogy amikor elmegyek, még Nóri és Andi is alszanak, de ilyenkor azzal vigasztalom magam, hogy családfőként még mindig jobban kommunikálható, hogy hajnalban megyek, mint az, ha hajnalban jövök. A Bumeráng reggel háromnegyed hattól tíz óráig tart, így körülbelül dél felé érkezem haza, vagy egy héten egyszer-kétszer, amikor kondizni megyek, két óra körül lépem át újra a küszöböt olyan állapotban, amely nem igazán teszi lehetővé, hogy kivegyem a részem a vidáman zajló családi életből. Ilyenkor csak arra marad energiám, hogy mindenkit végigcsókoljak, majd bezuhanok az ágyba és átadom magam a két-három óra hosszat tartó mély kómának. Nóri, korából adódóan, meglehetősen megértő ezzel az életvitellel kapcsolatban és teljesen normálisnak gondolja azt, hogy papa zombiként tér haza a nap közepén, így nem kell attól tartanom, hogy tíz percnyi zaklatott álomból egy számba tömött Barbie baba ébreszt. De ez az idő is el fog jönni és akkor lehet, hogy kénytelen leszek valami olyan meló után nézni, ahol nem követelmény a hajnali kezdés. Ez a meglehetősen szokatlan életvitel az estékre és a hétvégékre is rányomja a bélyegét, ugyanis hét közben ritka, hogy este tizenegy után kerülök ágyba, hétvégén viszont totális feltöltődésre van szükségem. Andi borzasztó megértő, ismeri ezt a szakmát, tudja, hogy mivel jár és azt is tudja, hogy mennyire szeretem
BOCHKOR GÁBOR
csinálni. A kényelmetlenségeket meg közösen viseljük. Engem csak az bánt egy kicsit, hogy nem lehetek velük annyit, amennyit szeretnék. Mondjuk egy alvó szülő talán még jobb, mint egy mindössze két dimenzióban létező fényképapuka. Attól is idegbajt kapok, amikor valahol azt olvasom, hogy Bochkor egy bulizós mindnight man, aki hajnalig tivornyázik. Bárcsak így lenne! Idejét nem tudom, hogy mikor rúgtam ki utoljára a hámból, talán akkoriban, amikor Bilicsi Tivadar még élőben lépett fel. A délutánok persze megmaradnak, de ilyenkor is egy csomó dolog beesik. Munka, találkozók, mailek, amikre válaszolni kell, de ezeket igyekszem gyorsan letudni, hogy legalább egy kis időm maradjon, amit Nórival és Andival tudok eltölteni.
BOCHKOR GÁBOR
ÁRPA ATTILA
ZONGORA A NAPPALIBAN A zene! Mindenütt arról lehet hallani, hogy a zenének milyen jótékony hatása van a gyerek szellemi fejlődésére, és itt most nem feltétlenül a Black Sabbathra vagy AC/DC-re gondolok, habár Amirának majd azzal is tisztában kell lennie, hogy a zenét mint olyat nem kizárólag Kodály Zoltán képviseli. Ennek ellenére van egypár Kodály-lemezünk olyan szerzeményekkel, amiket a mester állítólag kifejezetten gyermekeknek komponált. Ezzel kapcsolatban vannak persze fenntartásaim, de fogadjuk el ezt az állítást igaznak. Szabina olyannyira a zene mellett van, hogy rendszeresen hordja Amirát mindenféle babakoncertre, ahol az anyukák együtt énekelnek és tapsolnak. Én még egy ilyenen sem voltam, és nem is sok esélyt adok annak, hogy megjelenek ezeken a rendezvényeken csörgődobbal a kezemben. Én a magam módján próbálok tenni az ügy érdekében, mégpedig úgy, hogy beruháztam egy zongorába, amin Amira majd játszani fog, ha megnő. Addig én használom. Egyelőre nem nagyon reagál, habár megfigyeltem, hogy a hangok közül talán az tetszik neki a legjobban, amikor lecsukom a fedelet. A koppanás jelzi neki, hogy apa leállt a zongorázással, lehet végre aludni.
KERINGŐ DÖGKESELYUK Amira nemrég lépett abban a korba, amikor már elkezdték érdekelni a környezetében lévő dolgok. Már kicsit szélesebb az a dimenzió, amit eddig csak Szabina és én jelentettem számára. No meg Breki és Schmidt. Már érdeklik a játékok, figyel a mesére és árgus szemekkel sasolja saját kis világának szereplőit, eseményeit, így elérkezettnek láttuk az időt arra, hogy szép lassan elkezdjük adagolni neki azokat a játékokat, amelyekkel az elmúlt hónapokban leptek meg minket a barátok, rokonok, ismerősök.
ÁRPA ATTILA
Eddig nem sok dolog kötötte le, talán csak az a kiságy szélére szerelhető, arcba lógatós zenélő forgó, amit valami félreértésből kifolyólag álommanóknak keresztelt a tervezője. Mint említettem, a tapasztalati úton szerzett élményeket részesítem előnyben, így szükségesnek éreztem, hogy mielőtt Amira képébe lógatom az egész hóbelevancot, magam is kipróbáljam a hatást, mert sok gyerekkönyv szerzője határozottan állítja, hogy a gyerek elszédül ettől a vizuális élménytől. A mi álommanóink a dizájnt tekintve valamiféle újfajta felfogásban készülhettek, ugyanis a forgó figurák erősen hajaztak azokra a karakterekre, amilyeneket Wes Craven képzelhetett el jobb pillanataiban, nagyjából akkoriban, amikor kidolgozta Freddy Krügert. A csíkos testű óriásméhek határozottan gonoszan vigyorogtak, a seggükből kiálló fullánkok pedig semmi jóra nem engedtek következtetni. Ebből volt hat darab. Felcsavaroztam az egész cuccot a franciaágyunk támlájára és befeküdtem alá. Megkértem Szabinát, hogy húzza fel, mire az egész méhraj elkezdett körözni a pofám felett. A méhek szemei pont úgy lettek beállítva, hogy engem szuggeráljanak, miközben vég nélküli köreiket róják, mint a dögkeselyűk a sivatagban eltévedt, halni készülő magányos vándor felett. Mondtam Szabinának, hogy ezt látnia kell, odébb hengeredtem és hagytam, hogy ő is testközelből tapasztalja meg ezt az élményt. Kettő perc után eldöntöttük, hogy ettől a sokktól megkíméljük a lányunkat és rövid úton beszereztem egy olyan forgót, amin macik vannak. Az is forog, de valahogy kedvesebb az összhatás. Megjegyzem, a forgó játékok terén a választék iszonyatosan nagy, ugyanakkor mindegyik berendezés azt az egyfajta zenét játssza, amit a gyerekjátékokba be szoktak építeni, legyen az zenélő könyv, felhúzós játék, tologatós kacsa, akármi… A dal címét nem tudom, afelől is vannak kétségeim, hogy adtak-e egyáltalán neki valami címet, vagy hasonlóan a Chanel parfümjeihez csak számokkal jelölik a dallamokat. Azzal a különbséggel, hogy itt legfeljebb egyes típus létezhet, mert esküszöm, soha más zenét én még nem hallottam előjönni gyerekjátékból. Aki ezt szerezte, szerintem most a Bahamákon ül a saját szigetén és ahányszor egy kétségbeesett apuka leszurkolja a lét egy zenélős műanyag majomért, a fószer oldalán megcsendül a kassza. Ennio Morricone hozzá képest egy
ÁRPA ATTILA
kudarc. Szóval vissza a gondolatmenetem elejére, sokáig ez volt az egyetlen játék, amelyik lekötötte a kislányomat. Ezt követte a többi rettenet.
BOCHKOR GÁBOR
ANYAMÉH-MEDVE Azok a cégek, amelyek kizárólag őrült tudósok által kifejlesztett gyermekjátékok gyártására és forgalmazására szakosodtak, pontosan olyan vásárlóréteget lőttek be maguknak, amelybe én magam is beletartozom. Sőt, az is elképzelhető, hogy a legelszántabbak kifejezetten az én igényeimnek kielégítését tűzték ki célul, tudván, hogy eddig sem tudtam ellenállni az értő kezek által tervezett, magas technikai színvonalat képviselő tárgyaknak. Most, hogy van Nóri, ez a fajta őrület egy gyerekjáték-fétissel is kiegészült. Ahányszor bababoltban járok – és ezek az alkalmak az utóbbi időben egyre sűrűbben követik egymást –, mindig veszek valamit, ami túlmutat azon a földhözragadt időszakon, amit a nép csak XXI. századnak nevez. Így került a birtokomba egy olyan medve, amely a legmerészebb álmaimat is felülmúlta. A játékszer első látásra semmiben nem különbözik egy normális, fekvő helyzetben lévő plüssmacitól, azzal a különbséggel, hogy ennek a medvének hangszóró van a hasában. A hangszóróból pedig a megfelelő gomb megnyomásának következtében olyan csobogó és bugyborékoló hang tör elő, amellyel a halhatatlan emlékű Cousteau kapitány mélytengeri dokumentumfilmjeit effektezték alá annak idején. Olyan élethű a hanghatás, hogy ha az ember nagyobb sörözések utáni elalvás környékén találja bekapcsolni, akkor tuti, hogy nem ússza meg szárazon. A kizárólag távol-keleti nyelveken íródott használati utasítás német fordítására is sikerült rábukkannom valahol a doboz mélyén, így tudtam meg, hogy a bugyogás, csobogás, csurranás és cseppenés némi visszhanghatással keverve nem más, mint a szakavatott fejlesztők által kikísérletezett atmoszféra, ami a magzatot az anyaméhben körülveszi. A leírás ugyanakkor felhívja a szülők figyelmét arra is, hogy a technika mai állása szerint ez az eszköz maradéktalanul képes megnyugtatni a zaklatott csecsemőt, ugyanis azt az érzetet kelti benne, hogy még mindig a biztonságot nyújtó anyaméhben, azon belül is a magzatburokban van.
BOCHKOR GÁBOR
Gőzöm nincs, kit akarnak ezek átverni, de hogy Nórit nem tudták, az biztos. Egyrészt a zubogás, amit feltehetőleg egy napi, két euróért szerződtetett, addig parkolópályán lévő hangmérnökgyakornok rögzített a Niagaravízeséstől tizenhat kilométerre lévő bungaló teraszán, mindenre hasonlít, csak a burokban hallható hangokra nem. Persze ezt nem tudom teljes biztonsággal állítani, viszont a tudósok meggyőződésében is kételkednem kell azon az alapon, hogy erre egyikünk sem emlékezhet. Másrészt pedig az biztosan leesik a gyereknek, hogy a teljes sötétségből, vizes környezetből és a 36,5 Celsius-fokos testhőmérsékletből, valamit a zubogásból csak a zubogás maradt, az is egy plüssmaciból jön. Ez pedig korántsem megnyugtató. Olyannyira nem, hogy míg Nóri az elején egyáltalán nem reagált az anyaméh-macira, később kifejezetten irritálta a jószág. Így ki kellett kapcsolni és most van egy alvós macink, amit még ölelgetni sem lehet, ugyanis ezt a „szeretlek, macika” viszonyt teljes mértékben tönkreteszi a nagyméretű műanyag hangszóró a hasában.
BOCHKOR GÁBOR
ÁRPA ATTILA
TALP! TALP! FÜL! TALP! ORR! FÜL! Igazán jó barátokat az ember kétféleképpen tud elveszíteni egy életre. Az egyik eset az, amikor a haverunk elszereti a csajunkat, a másik pedig amikor idegölő játékot hoz a gyerekünknek. Jelen pillanatban az előkelő első helyen két oroszlán, egy kutya és egy marslakó osztozik. Az egyes számú oroszlán az Egyesült Államokból érkezett és minden bizonnyal egy neves elmegyógyintézet bentlakásos kezeltje tervezte kifejezetten afroamerikai kisgyerekek számára. Az oroszlán egy talapzaton áll olyan szerelésben, ami az MTV gettó rappereknek fenntartott műsorsávjában sűrűn megjelenő, kétszáz kilós négerek viseletére hajaz. A figura csak annyiban különbözik a kőkemény fekáktól, hogy van a hasán egy gomb, amit ha megnyomunk, az oroszlán táncolni kezd, miközben a szép emlékű MC Hammer „Can't touch this” című számát énekli. Ennek az oroszlánnak a szoftosabb verziója ugyanerre a mozdulatra a „when the lions sleeps tonight” című szerzeményt adja elő végtelenített formában. Ha a kettő együtt szól, olyan érzése van az embernek, hogy valaki odaengedte B. Tóth Lacit a Sláger Rádió zenei archívumához. A kutya mindegyiknél durvább. Első ránézésre semmi különös, sima plüsskutya, talán az átlagosnál némileg puhábbra tömve. Mindene megvan, ami kell, és minden a maga helyén, ami a mai, túldizájnolt gyerekjátékokkal teli világban már akár elég is lehetne. De nem! A tervező kitalálta, hogy minden egyes testrészre ráírja a nevét. A kutya orrán így az olvasható, hogy ORR, a fülén az, hogy FÜL, a talpán pedig az, hogy TALP. Ha a gyerek ezeket megnyomja, akkor a kutya kimondja a megnyomott testrész nevét. Ez a SZEM-mel is így van, ami némi aggodalomra ad okot, hiszen nehéz lesz majd a nemsokára totyogó kislányomnak elmagyarázni, hogy a szomszéd bácsi bullterrierje nem azt fogja mondani, hogy SZEM, amikor vékony ujjacskáival beletúr az eb pupillájába, hanem háromtonnás harapását fogja használni annak érdekében, hogy ez ne forduljon elő többé.
ÁRPA ATTILA
Majdnem elfelejtettem, hogy a has megnyomásakor a kutya énekelni kezd, miszerint: „Ha jó a kedved, tapsolj nagyokat!” Ezt gyakorlatilag addig nyomja, amíg bírja az elem. Tekintettel arra, hogy a mai miniatűr energiaforrások fejlettségi szintje lehetővé teszi az órákon, sőt napokon át tartó vidám nótázást, a tervező – valószínűleg külső nyomásra – a kutya talpára álmodott egy kikapcsoló gombot. Így a kutya talpán a TALP mellett ott van a KI gomb is. A baj csak az, hogy egy felnőtt ujjával gyakorlatilag lehetetlen feladatnak tűnik a két, egymáshoz közeli, vastag plüssréteg alatt megbúvó gomb külön-külön történő megnyomása. Így amikor már nem látok az idegtől, hiszen kettőszáznegyvenedjére szólít fel egy kutya, hogy énekeljek, tapsoljak, illetve dobbantsak nagyokat, rávetem magam a jószágra, hogy kikapcsoljam, de rendszerint csak arra tudom rábírni, hogy minden gombnyomás után közölje velem: TALP és újra kezdje az éneklést. Próbáltam már az elemet is kitépni belőle, de ahhoz, hogy feltárjam a kutya belső rendszereit, egy szívsebész precizitása szükséges. Pont ma reggel közöltem a kislányommal – aki természetesen imádja ezt a kutyát –, hogy választania kell: vagy apa, vagy a kutya, de egyikünknek mennie kell. Csak nézett rám a nagy szemével, majd rábírta a dögöt, hogy négyszer egymás után kijelentse: ORR.
ÁRPA ATTILA
GESZTESI KÁROLY
NEM JÁTÉK! Attila már leírta a hülye kutya történetét, akinek a talpára írták azt, hogy TALP. Nekünk is van ilyen, így teljes mértékben meg tudom érteni Árpa ellenérzéseit a pokoli jószággal kapcsolatban. Nekem is okozott pár feszült pillanatot, sőt odáig is elmentem, hogy néhány haver segítségével megpróbáltam felkutatni a tervezőt. Az volt az elképzelésem, hogy ha megvan a srác, akkor az összes testrészére rátetováltatom a megfelelő anatómiai elnevezést, mégpedig latinul, majd bedugok a seggébe hat darab tartós ceruzaelemet és addig ütöm a hasát, míg vidáman nem kezdi énekelni, hogy „ha jó a kedved, tapsolj nagyokat”. Nekünk is csak egyetlen olyan játékunk van, ami képes túltenni a kutyán és ez nem más, mint egy… nem is tudom, hogy nevezzem… egy rém. Talán ez a legtalálóbb kifejezés. Egy báburól van szó, aminek pirosan világít a szeme, és ha bekapcsol – márpedig mindig valamiről életre kel azt üvölti, hogy khkrákháárr. Ez az éjszaka közepén különösen kellemetlen, nem szeretek erre a hangra ébredni, főleg úgy, hogy temető mellett lakunk, így egyébként is állandóan résen kell lennem. Az üvöltő szellem persze csak egy kiragadott példa, a felsorolást akár a végtelenségig is folytathatnám, ugyanis Pankának még a ruháinál is több játéka van. Gyakorlatilag havonta kell szortírozni, hogy legyen hely a gyerekszobában, amit annyira telezsúfoltunk játékszerekkel, hogy az már szerintem a gyereket is nyomasztja. Annak ellenére, hogy a rokonoktól, ismerősöktől, barátoktól minden létező cuccot megkapott, semmivel nem szeret annyira játszani, mint a mobiltelefonokkal és a távirányítókkal. Számát nem tudom, hogy hány készüléket evett meg, rágott szét, tüntetett el vagy tett tönkre. A telefon az abszolút kedvenc. Egyelőre még csak rágja, de így is képes bárkit felhívni azzal a pár fogával, ami van neki. Ehhez kapcsolódik egy történet is, ami a gyerekkoromba nyúlik vissza. Volt egy álmom. Úgy hatéves lehettem, amikor elhatároztam, hogy lesz egy varázs
GESZTESI KÁROLY
telefonkönyvem, amiben mindenkinek benne lesz a száma, akit csak ismerek. Lesznek benne orvosok, tudósok, befolyásos emberek, és ha valaki segítséget kér tőlem, akkor én azonnal fel tudom hívni a barátaimat és meg tudom oldani a problémát. Ebből az álomból negyvenéves koromra lett valóság. Van a telefonomban vagy hatszáz olyan ember, akiken keresztül gyakorlatilag bármit el lehet intézni. Orvosok, politikusok, üzletemberek, befektetők, filmesek, tévések, rádiósok, rengeteg újságíró, médiamogul, író, rendezők, mindenki! Olyan emberek, akiket majd egyszer biztosan meg fogok keresni, ha valamire szükségem lesz, nem is annyira magamnak, hanem az egyik vagy másik alapítványnak, karitatív szervezetnek, amiben benne vagyok, vagy amit én irányítok. Ezek a számok teszik nekem nagyon fontossá azt a készüléket, amit Pankának valahogy mindig sikerül megkaparintania. Egyik nap jövök ki a fürdőszobából – tényleg csak egy pillanatra szaladtam be – és látom, hogy a mobil Panka szájában van. Ez még nem is lett volna nagy baj, de a kislányom szájából az ország egyik leggazdagabb iparmágnása hallózott kifelé bőszen, aki valószínűleg nem tudta mire vélni a szuszogást és csámcsogást, amit azután hallott, hogy felvette a telefont. Mielőtt odaértem, még hallottam annyit, hogy bocs, Karcsikám, le kell tegyem, majd visszahívlak később.
GESZTESI KÁROLY
ÁRPA ATTILA
ROLEX ÉS PANCSOLÓ KÖNYV Az eszement baromságok mellett azért vannak menő dolgok is, amik ugyanúgy elnyerték az én tetszésemet is, amellett, hogy Amira is kedvét leli bennük. Az egyik ilyen dolog a Rolex órám. Nagy, fényes, csillog, Amira imádja piszkálni, amikor a karomban tartom. Ilyenkor semmi más nem érdekli, csak az óra. Bevallom, nekem is tetszik. Elegáns, mégis sportos, nem feltűnő, de megbízható, öltönyhöz is fel lehet venni, meg sportos szerkóhoz is. Egy barátom azt mondta, hogy a gyermekeket a felnőttektől csak a játékszereik ára különbözteti meg. Ez ebben az esetben nem annyira igaz. A Rolex ugyanis mindkettőnknek bejön. A másik cucc Lola béka története vízálló, rágható, harapható anyagból készült könyvformában. A mű Lola béka egy napját meséli el hat oldalon. Lola béka felkel, eszik egy almát, elmegy hajókázni, majd alszik. A sztori, valljuk be, nem túl bonyi, mégis sikerült vele felülmúlni sok mai magyar mozifilm alaptörténetét. Ezt Amira nagyon szereti. Pont az a hosszúság, amit még én is el tudok mesélni és ő is be tudja fogadni. A másik favorit egy elektromos hintáztató funkcióval ellátott zenélő szék. Na, azt imádja a kiscsaj. Be kell ültetni és fokozatonként állítható a hintáztatás lendülete és mértéke. Egy másik gombbal zenét is be lehet kapcsolni. (Igen, ez a cucc is ugyanazt a zenét játssza, mint az összes többi játék.) Azért ezekkel a high tech kütyükkel baromira óvatosan kell bánni, mert az ember bekapcsolja és hipp-hopp elalszik, majd arra ébred, hogy a szerkezet 11 órája rázza a gyereket.
ÁRPA ATTILA
BOCHKOR GÁBOR
MESE A BÁRÁNYSZTÉKRŐL Általános elterjedt tévhit, hogy a jó apukát a rossz apukától a gyermeknek elmondott egy napra eső mesék száma különbözteti meg. A meséléssel nincs is baj, csakhogy egy Nóri korú kislányt még nem nagyon kötnek le az olyan sztorik, hogy a kacsa fürdik, Bodri szomorú, meg a hasonló, magukkal ragadó történetek, amelyeknek általában az a lényegük, hogy van egy állat. Attila például ragaszkodik a pancsolós könyvek sorozatban megjelent sztorihoz, ami azt fejtegeti, hogy miként telik el Lola béka egy napja. Ennek a sorozatnak az az egyetlen előnye, hogy mivel műanyagból készültek a könyvek, nem lehet őket eláztatni egy vaktában felborított whiskyvel. Nórinak egyelőre csak egy mesekönyve van, azt is a későbbi időkre vettem, főszereplője természetesen egy repülőgép. Ugyanakkor az, hogy nem könyvből mesélek a kislányomnak, nem jelenti azt, hogy egyáltalán nem mesélek neki. Sőt! Folyamatosan ezt teszem, csak épp a mindennapok történeteivel, ha úgy tetszik, a rögvalóságból vett sztorikkal próbálom lekötni a figyelmét. Elmesélem neki, mi történt velem aznap, mit fogunk csinálni, ki jön hozzánk látogatóba, csupa ilyesmi. Egyik nap például vacsora közben a báránysültről költöttem egy mesét. Van, aki bárányokról mesél, én a sztéket tettem a sztori főszereplőjévé. Elmondtam Nórinak, hogy ez itt a bárány, a papa megsütötte, a mama megeszi, majd a bari bárány bekerül a mama szervezetében egy nagy gépezetbe, ahol az tápanyaggá alakul, ami bejut a tejbe és így ő is tud enni belőle. Sebtében rögtönzött történetem Andit legalább annyira lekötötte, mint Nórit. Kislányom tátott szájjal figyelt, a mamája viszont megjegyezte: úgy érzi, mintha a Spektrum tévén futó, testműködésről szóló dokumentumfilm óvodásoknak készült változatát hallaná. Már előre fél, hogy később úgy fognak kezdődni az esti mesék, mint a hajdan volt Delta című ismeretterjesztő magazin minden második bejátszása, miszerint: koreai tudósok felfedezték…
BOCHKOR GÁBOR
Egyébként ez a fajta mesélés, mármint az, hogy sokat beszélek Nórihoz, magyarázom neki a környezetének eseményeit, abszolút jó hatással lehet a szellemi fejlődésére, mert habár még csak pár hónapos, de eszméletlen erős közlési kényszert figyeltem meg nála. Lehet, hogy ez most hülyén hangzik, pont úgy, mint amikor egy szülő el van olvadva a gyerekétől, hogy lám, majdnem megszólal. De Nóriban valóban van valami egészen különleges képesség. A síráson kívül számos más eszközzel is igyekszik kommunikálni és már nem csak egy-egy szótagot ejt ki, hanem megpróbálja azokat összefűzni. Tuti, hogy rengeteg mondanivalója vagy kérdeznivalója lenne, csak még meg kell tanulnia a beszédet. Ha pedig válaszolok neki a gügyögésére, akkor egy széles vigyor jelzi, hogy elérte, amit akart. Néha én magam is megdöbbenek, hogy képes vagyok majdnem értelmesen kommunikálni a néhány hónapos lányommal.
BOCHKOR GÁBOR
GESZTESI KÁROLY
SHREK APÓ, A KOMMANDÓSOK ÉS AZ ESTI MESE Sok színész kollégám nő össze azzal a karakterrel, akinek hosszabb vagy rövidebb ideig a hangját kölcsönzi. Bud Spencert, Woody Allent nehéz elképzeli Bujtor István vagy Kern András hangja nélkül. Ennek több oka is van: az egyik az, hogy az említett magyar színészek alkatukat és figurájukat tekintve is hasonlítanak az adott film szereplőire, másrészt elég sokat hozzátesz az azonosság érzéséhez az, hogy már évek óta összenőtt a „magyar hang” a képpel. Nem tudom, hogy Shrek szinkronhangjának kiválasztásakor az első szempont szerepet játszott-e a döntésben, mindenesetre nehezen tudnám kizárni. De nem is ez a lényeg, hanem az, hogy jó Shreknek lenni. Elsősorban a gyerekek miatt. Számtalanszor állítanak meg az utcán azzal, hogy szia, Shrek apó, légyszi mondd azt, hogy Szamár, és néha azt is kérik, hogy böfögjek is egyet. Ezeknek a kéréseknek egyszerűen képtelen vagyok ellenállni, úgyhogy bizonyosan én vagyok az az ember Magyarországon, aki életében legtöbbször mondta ki a Szamár szót. Nem tudok még egy foglalkozást vagy hivatást elképzelni, amelyben ennek az állatnak a neve ekkora jelentőséggel bírna. De nem csak a gyerekek vadulnak meg ezért a karakterért. Emlékszem, egyszer Vácon hajtottam keresztül, kezemben a mobiltelefon, ami nem szép dolog, főleg, ha az ember vezet is közben. A rendőrautót, amelyik már egy ideje követett, csak akkor vettem észre, amikor már késő volt és rámreccsentett a szirénájával. Azonnal elengedtem a telefont, mint ahogy a drogosok szórják ki az extasyt a zsebükből egy diszkós razzia kezdetekor. A zsaruk annak rendje és módja szerint levillogtak. Na, mondom, ennek fele sem tréfa. Itten kihágás forog fenn. Lehúzódtam, belenéztem a visszapillantóba és látom, hogy két marcona, csapott sapkás kommandós száll ki a járőrkocsiból. Kezeslábas, pufikesztyű bunyóhoz, ahogy kell. Ezekkel nehéz lesz szót érteni! Gondoltam, segítek az ügyön azzal, hogy én is kiszállok. Elindultunk egymás felé, de két lépés után a zsaruk
GESZTESI KÁROLY
megtorpantak. A szögletes fizimiskákon kis fáziskéséssel széles vigyor terült szét, majd a rangidős tiszt felordít, hogy „Szia, Shrek apó!” és megpróbált a nyakamba borulni. Néhány arra járó autós prekoncepciója a készenléti rendőrséggel kapcsolatban egészen biztosan megváltozott, amikor azzal szembesültek, hogy az út szélén álló terepjáró nagydarab tulajdonosát egy törzszászlós ölelgeti, miközben egy altiszt néhány csekket nyújt át aláírás céljából. Még soha nem adtam autogramot szabálysértési bírság kiszabására használatos sárga csekk hátoldalára, de mivel nem volt más, ez is megtette. Shrek hangját egyébként a véletlen szülte. Amikor Máté fiam még kicsi volt, sokat meséltem neki, méghozzá fejből. Ennek is két oka van. Az egyik az, hogy a mai mesék meglehetősen unalmasak, a klasszikusokat pedig már mind ismeri. Ez a körülmény kényszerített arra, hogy minden este újabb és újabb sztorikat találjak ki, szem előtt tartva azt, hogy ha egy kicsit is uncsiba fordul a mese, Máté fiam azonnal reklamálni kezd. Így állandóan topon kellett lennem, és ha már színész vagyok, igyekeztem a kitalálmányaimban feltűnő különféle karaktereket más-más hanggal felruházni. Így jött létre a Shrek hang is, amiről csak akkor tudtam meg, hogy ez a Shrek hang, amikor már az egész ország ismerte. Az ogre karakterének megformálásakor még csak egy jópofa dolognak tűnt, később lett ennyire népszerű. Panka már a második rész után született és a rólunk megjelenő képek kapcsán rengetegen jegyezték meg, hogy pont olyanok vagyunk, mint a Shrek család. Két termetes, vidám figura és egy nagyon édes kislány. Sokan kérdezték, hogy mit gondolok erről, van-e bennem ellenérzés az ilyen megnyilvánulásokkal szemben. Erre a kérdésre mindig ugyanazt válaszoltam: amennyiben arra gondolnak, hogy ugyanolyan boldogan élünk, mint Shrekék, akkor valóban van némi azonosság. Ha arra gondolnak, hogy egy kicsit úgy is nézünk ki… nos, talán akkor is van.
GESZTESI KÁROLY
ÁRPA ATTILA
ALTATÓ MACSKAKŐ Ahogy Amira nő, egyre több időt tudok és merek eltölteni vele. Már lehet izgi dolgokat csinálni, nem csak az van, hogy fekszik az ágyban és néz, vagy fekszik a játszószőnyegen és bömböl. A séta például egy elég izgi dolog. Nem is annyira Amirának – ő többnyire alszik –, inkább nekem. Ahhoz, hogy a séta kellően élvezetes legyen, nem árt, ha a kislányom alszik, ezt az állapotot viszont nem lehet egykönnyen elérni. Szabina a terhesség alatt nem sokat pihent, jött-ment, rázta a babát, intézte a dolgait, még a szülés előtt pár héttel is egy divatbemutatót szervezett. Ezzel magyaráztuk azt a bosszantó tényt, hogy Amira képtelen nyugalmi pozícióból rástartolni az alvásra. Ilyenkor kétféle megoldás lehetséges. Ha otthon vagyunk, akkor Szabina karjába fogja a gyereket és valami hihetetlen amplitúdóval lengetni kezdi. Ez a dolog meglehetősen félelmetes mutatványnak tűnik a külső szemlélő számára, aki nincs tisztában azzal, hogy ez a mozdulatsor elengedhetetlen ahhoz, hogy a gyereket álomba ringassuk. Mondjuk a ringatás szó nem tükrözi híven azt a fajta koreográfiát, amit ilyenkor alkalmazunk. Tán a lóbálás a megfelelő kifejezés. Annak is a lendületesebb fajtája. Olyannyira, hogy amikor egyszer Bocsiéknál voltunk, és Szabina így próbálta meg elaltatni a picit, Bocsi rákérdezett, hogy a feleségem nem roma-e esetleg. Hozzá is tette – ebben az országban, úgy látszik, így szokás –, hogy semmi baja a romákkal, de utoljára egy lóvásáron látott egy asszonyt, aki így ringatta a gyerekét. Mondtam neki, hogy Szabina természetesen nem roma – nem mintha bármi bajom lenne a romákkal –, viszont a trükköt valóban egy cigányasszonytól leste el a kórházban, ahol mindketten szültek. A nőnek az volt a kilencedik gyereke és mint gyakorló anyuka autentikus forrásnak tűnt. A módszer azóta beválik, és erre is igaz, hogy csak nézni párás, csinálni nem. Ennek okán főleg lakásban vagy zárt helyen altatunk így, mert egyikünk sem
ÁRPA ATTILA
szeretné, ha a bulvárlapokban olyan kép tűnne fel, amelyen Szabina vagy én úgy lóbáljuk a gyereket, mintha nagyon messzire el akarnánk hajítani. A sétálós altatás már sokkal jobban beválik, feltéve, ha megfelelően rázós utat választunk. Eleinte nem tudtam, miért képtelen az én gyerekem elaludni a babakocsiban. A finomra hangolt lengéscsillapítók még a pesti járdákon lévő huplikat is képesek voltak eltüntetni, miközben kislányomat lágyan ringatta az ezer eurós szerkezet. Valamit ki kellett találnom. Próbából különféle minőségű aszfalton és egyéb útfelületeken tologattam a kocsit az apró szemű murvától a homokon át egészen a sárga keramitig. (Azt hiszem, így hívják.) Utóbbi burkolatot már csak nagyon gazdag külföldi uraságok vidéki kastélyaiban, valamint néhány pesti mellékutcában lehet fellelni. Ennek a kövezetnek a legszembetűnőbb tulajdonsága az, hogy eső idején gyakorlatilag súrlódásmentes felületként funkcionál. Ha az ember rálép, olyan érzése támad, mintha szűz olívaolajjal lekent műjégen próbálna futni folpackba tekert meztelen talpakkal. Gyakorlatilag képtelen voltam elhagyni az utcát. Úgy éreztem magam, mint egy fuldokló, aki alatt beszakad a jég és minél inkább kapálózik, annál mélyebbre süllyed. Kisebb feltűnést keltettem üvöltő kislányommal és a jövőből érkezett babakocsinkkal, amint a korai Michael Jackson-féle mozgáskultúrát megalázó lendülettel produkálom a Moonwalk koreográfiáját. Amíg számolni tudtam, körülbelül nyolcszáz lépést tettem meg egyhelyben. Ilyenkor egy kicsit kínos, hogy sokan felismernek, de rettenetes helyzetem sokakban szimpátiát is ébresztett. Igaz, hogy szorult állapotomban igen kevéssé tudtam értékelni azokat a segítő szándékról egyáltalán nem tanúskodó megjegyzéseket, miszerint láttuk a filmjét, nagyon tetszett, meg olyasmiket, hogy mikor lesz Argo kettő, és hogy mikor jelenik meg ez a könyv. Persze ők helybéliek voltak, soha nem merészkedtek volna normális körülmények között az eső áztatta keramitra, de még csak az esernyőik nyelét sem voltak hajlandóak felém nyújtani. Azon gondolkodtam, hogy Jevgenyij Pljusenko kellene ide, hogy lehozzon a pályáról, amikor befordult egy taxi. Már azt is szívesen vettem volna, ha egyszerűen elgázol, majd lehoznak a mentősök, de erre szerencsére nem került sor. A pasas kinyitotta az ajtókat, én beszálltam, így taxizás lett a vége az első közös sétánknak.
ÁRPA ATTILA
A különféle burkolatok közül a legmegfelelőbbnek végül is a klasszikus nagyméretű, fekete macskakő bizonyult. Ha ezen toltam Amirát, szinte azonnal elaludt. Csináltam is magamnak egy térképet – máig használom –, amelyen be vannak jelölve a környékbeli macskaköves utcák, így vég nélkül képes vagyok babakocsit tologatni. Egyetlen gond csak az, hogy sétáltatás közben kénytelen vagyok a macskaköves utcák mellett elhelyezkedő sörözőkre koncentrálni, így sűrűn van részem abban a felemelő élményben, hogy korongrészeg alkeszokkal húzok le egy kisfröccsöt, tekintettel arra a tényre, hogy a macskaköves utcák nem a belváros közepén helyezkednek el, sokkal inkább a peremkerületek környékén.
ÁRPA ATTILA
GESZTESI KÁROLY
KATATÓN ALTATÓ Életem egyik legmegrázóbb élménye Claudiához és édesanyjához kapcsolódik. Elöljáróban annyit a kedves mamáról – hajdani szövetségesemről hogy Panka születése után sűrű vendége volt a házunknak, hiszen Claudia nehezen birkózott meg az első időszakban jelentkező kihívásokkal, és mivel a mamájának már volt némi rutinja, jó ötletnek tűnt, hogy a segítségét kérje. A mama jött is annak rendje és módja szerint, de szinte már az első nap kiderült, hogy elképzeléseik a gyerekneveléssel kapcsolatban gyökeresen különbözőek. A legkisebb apróságon is képesek voltak hajba kapni, hogy most ez a jó a gyereknek, vagy az a jó. Én bölcsen a háttérbe vonultam, mondván: megvárom a meccs végét, nem kívánok állást foglalni vagy beleszólni, csak azt kértem, hogy ha végeztek, legyenek szívesek közölni az eredményt és én ígérem, ahhoz fogom magam tartani. A csata hamar eldőlt, a béke megköttetett. Ha Claudia van otthon, akkor az ő módszereit alkalmazza, ha mama jön, akkor meg ő a sajátját. Ez tiszta sor. Egyik este azonban, miután Pankát nagy nehézségek árán sikerült elhelyezni a kiságyában és lassan az este is leszállt, gyanús hangokra lettem figyelmes. Illetve nem is annyira a hangok voltak gyanúsak, inkább az, hogy nem hallok hangokat. Teljes csend volt. Mondom: mi az isten, mindenki lelépett? Megyek be a gyerekszobába és a következő látvány fogad. Panka áll az ágyban, rázza az öklét és gügyög. A szobában bent ül Claudia és a mamája is merev törzzsel, mozdulatlanul és mindketten egyegy pontot fixíroznak a falon tágra nyitott szemmel. Kérdezem, hogy mi a baj. Semmi válasz. Fixált testtartás, mint két szobor. Mondom, hahó! Itt vagyok! Mi a fenét csináltok? Még mindig semmi. Nézem, hogy mi az, amit néznek a falon, de nem látok különösebb eltérést az elmúlt napokhoz képest… Ekkor Claudia pupillája mintha megmozdult volna, de inkább csak összeszűkült, ami nála semmi jót nem jelent. Egy darabig integettem,
GESZTESI KÁROLY
meg hahóztam, de felém se néztek. Mintha ott se lennék. Na mondom, itt valami baromi nagy gáz van. Elképzelhető, hogy láthatatlan lettem? Mondjuk ez nem valószínű, de még akár ez is megtörténhetett. Nézem a kezem. Az látszik. Már azon gondolkodtam, hogy a láthatatlan ember látjae saját magát – azon analógiát alapul véve, hogy a süketek néhány esetben hallják magukat –, amikor Claudia kirobbant. Hogy én mit keresek itt? Meg így nem lehet gyereket altatni! Ha elvonom a figyelmét, soha nem alszik el! Mondom: micsoda? Ti altattok? Igen, ők altatnak. Ez egy újfajta módszer ugyanis, amit egy könyvben olvastak. Az a lényege, hogy nem szabad a gyereket felzaklatni azzal, hogy egyedül hagyják a szobában. Ugyanakkor foglalkozni sem szabad vele, mert akkor nem fog elaludni. Tehát ott kell maradni, de úgy kell csinálni, mintha a gyerek nem lenne ott, sőt a mozdulatlanságból adódóan a pici nemcsak azt hiszi, hogy nem figyelnek rá, hanem azt is, hogy nem igazán vannak jelen. De azért látja őket. Phű! Ez nagyobb gáz, mintha tényleg láthatatlan lettem volna. Mondom Claudiának, hogy erről az a Mátyás királyos mese jut eszembe az okos lányról, aki lovon is jött, meg nem is, volt is rajta ruha, meg nem is, hozott is ajándékot, meg nem is. Még én lettem letolva, hogy képtelen vagyok tartani a tempót a modern nevelési elvekkel. Mondja ezt nekem valaki, aki az anyjával együtt képes szoborként fixírozni a falat, amíg el nem alszik a gyerek! Na ne már!
GESZTESI KÁROLY
ÁRPA ATTILA
CSAJOZÁS BABÁVAL Korábban többször emlegetett barátomnak egy időben teljesült két régi vágya. Az egyik egy kétüléses nyitott sportkocsi volt, a másik egy szőke, kék szemű kisfiú. Míg utóbbi áldás egy nagy lépés volt az általa elképzelt népes család felé, az előbbi nem kifejezetten illeszkedett a klasszikus családmodellbe, ami főleg az egyterű gépjárművek vásárlását teszi szükségessé. Viszont a kabrióval és a gyerekkel rettenetesen jól lehetett csajozni… egy bizonyos pontig. Állati aranyos volt a kissrác, ahogy ült az anyósülésbe rögzített babaszékben, és amikor papája a villamosmegállók mellett lévő zebráknál megállt, a kisöcsi vidáman integetett a csinos néniknek. Az egész addig volt izgi, amíg a srác nem gondolta végig, hogy pontosan hova is ültetné a közösen befűzött csajt. Arról, hogy a nők mennyire buknak a kisgyermekes papákra, eddig is volt némi fogalmam, de alig vártam, hogy az életben is kipróbáljam a dolgot. Az egyik nyári délelőtt kitűnő alkalomnak bizonyult. Szabina aludni szeretett volna egy kicsit, mondom: semmi gáz, leviszem Amirát egy kicsit sétálni. Feldobtam a Gucci napszemüvegemet, egy mérettel szűkebb pólót vettem fel és nyomás le a gyerekkel. Azt, hogy miként lehet úgy tolni a babakocsit, hogy a bicepsz és a tricepsz is egyszerre feszüljön, már régen kikísérleteztem, és csak azt kellett a közelben lévő kirakatok üvegében lecsekkolnom, hogy a hatás valóban az-e, amit elképzeltem, és nem úgy nézek ki, mint a fiatal Fekete Laci, aki egy ólmozott betonnal teli talicskát próbál meg feltolni a Gellért-hegyre. Nem úgy néztem ki. Úgy néztem ki, mint egy frissgyerekes apuka, aki megpróbál feszíteni a szembejövő csajoknak. Az az elképzelésem, miszerint csinos fiatal lányok hordái fognak megrohamozni, egyre inkább füstbe menni látszott. Valóban volt pár érdeklődő tekintet, de az inkább a babakocsinak szólt, és az elhaladó hölgyek sugdolózásaiból olyan szavakat tudtam kivenni, mint sportülés, lengéscsillapítás, egy kézzel nyitható, meg ilyesmik. Már az az érzés is
ÁRPA ATTILA
némileg megalázó, ha nem az emberre buknak a nők, hanem a kocsijára, de hogy ez a kocsi ráadásul egy babakocsi legyen, az mindennek az alja. Lazítottam a bicómon és beültem egy sushi-bárba nyers halat enni. Ebben a babával-csajozós témában nagy meglepetés később sem ért, és megmondom őszintén, nem is nagyon bántam. Olyan persze sokszor volt, hogy tolom a kocsit és jön velem szembe egy pocakos kismama, vagy egy másik, aki szintén babakocsit tol, és egymásra mosolygunk egy olyan vigyorral, ami pont azt jelenti, hogy „na, már mi sem jövünk többet össze…”. Ezeket hívom arany pillanatoknak, ami pont addig izgi, amíg tart. Utána megy minden tovább a maga rendje és módja szerint. Kezdeményezni eddig még nem próbáltam, és azt hiszem, nem is merném megtenni. Sokszor elképzeltem azt a helyzetet, hogy a csaj odajön, belenéz a babakocsiba, elolvad, hogy milyen gyönyörűségesen szép és aranyos az én kislányom, és hogy milyen jó fej apuka vagyok, aki lehozza sétálni, meg ilyesmik. És én akkor megkérdezem, hogy nem iszik-e meg velem valamit. Tuti jönne a felháborodás, hogy mit képzelek, egy aranyos gyerekkel, akinek biztosan van mamája is, és akkor én itt csajozni próbálok! Én, a szemét! Nem szeretném, ha ez bekövetkezne. Úgyhogy marad a feszítés és a vigyorgás, mint egy hülye testépítő, aki épp most lőtte be a napi adagját szem mögé!
ÁRPA ATTILA
BOCHKOR GÁBOR
NEGYED KILÓ BEPANTHEN A pelenkázással nem volt semmi bajom, tudtam, hogy előbb-utóbb el fog jönni az idő, amikor nekem is ki kell vennem a részemet ebből a tevékenységből. Nem mintha viszolyogtam volna a dologtól, de elkapkodni sem akartam. Egy ideig ott álltam Andi mögött, nézem, hogy csinálja, sőt egy esetben még odáig is eljutottam, hogy kibontottam a csomagot és lehajtottam a pelenkát, de a kakival már Andinak kellett megküzdenie. Ha ebben a kontextusban nem kapna egy szükségtelenül félrevezető mögöttes jelentést, még azt is mondanám, hogy ízlelgettem a dolgot. Andi sem erőltette, neki is az volt a véleménye, hogy egy olyan férfinak, amilyen én is vagyok, meg kell érnie a feladatra, fel kell készülnie megfelelő módon. Hogy ez alatt mit értett, ma sem tudom, de van egy sejtésem. Gúnyos felhangoktól nem mentes megjegyzését valószínűleg arra alapozta, hogy pár héttel azelőtt még képtelen voltam egyedül pelenkát vásárolni. Pedig nem volt egy bonyolult dolog. Andi leküldött az ország egyik legnagyobb babaáruházába, hogy szerezzek be pár babaholmit, köztük egy csomag pelót is. Körbejártam a hangárméretű boltot vagy negyvenszer. Mindent megtaláltam, amire nem volt szükség az elektromos babakocsi-hintáztatótól egészen a különféle elven működő fejőgépekig, kivéve a szükséges tárgyat. Hívom Andit és mondom neki, hogy te, itt nincs pelenka. Az kizárt! Ha semmi más nincs, egy bababoltban akkor is kell, hogy tartsanak pelenkát. Mondom: én nem látom sehol. Mentségemre szolgáljon, hogy soha nem láttam még pelenkáscsomagot, csak az egyes darabokat külön külön. Akkor Andi telefonon keresztül elnavigált engem a megfelelő polcig és tényleg ott volt az összes. Leemelem a legnagyobb, legszínesebb csomagot, amiről csak később derült ki, hogy húszkilós gyerekeknek gyártották, méretre ugyanis tökéletesen megegyeztek egy XL-es férfi sportalsóval. Nórit teljes egészében bele lehetett volna csomagolni. Ez van. Legalább a szándékot értékelte!
BOCHKOR GÁBOR
De vissza magához a pelenkázáshoz! Miután vagy százszor végignéztem magát a műveletet és a folyamat egyes elemeit is
BOCHKOR GÁBOR
sikerült rögzítenem, úgy döntöttem, hogy készen állok a küldetés teljesítésére. Csak a megfelelő pillanatot kellett kivárni. Szerencsére egy pár hónapos csecsemőnek meglehetősen gyors az anyagcseréje, így már aznap délután kiváló alkalom kínálkozott elméleti tudásomat a gyakorlatban is kipróbálni. Az egész úgy kezdődött, hogy Andi felkelt a nappaliban lévő kanapéról és szólt, hogy ő most felmegy a babaszobába és kicseréli Nóri pelenkáját. Ácsi! – kiáltottam. Most én jövök! Megfelelő határozottsággal, amivel magamat is meg kellett győznöm, kivettem leányomat az anyja kezéből és megindultam vele a lépcsőn. Andi még megkérdezte, hogy egészen biztos vagyok-e a dolgomban, de fölényes mosollyal megnyugtattam, hogy nem lesz semmi gond, láttam én már eleget. A babaruha kigombolása mindössze tizenhét percet vett igénybe, hiszen körülbelül ugyanennyi patentot kellett megtalálnom a hátán, oldalán, nyakán, hóna alatt, fenekén, combja közt és a sarka fölött. A ruha után jött a pelenka, amelynek tartalma arról tanúskodott, hogy Nóri nem koplalással töltötte a délelőttöt. Ez még ilyen korban egy meglehetősen szolid dolog, mert amíg a pici csak anyatejet eszik, addig nem kell különösebben komoly dolgokra számítani. És különben is, hamar megtanultam, hogy a kakinak örülni kell. Csakúgy, mint a pukinak és a büfinek is. Sajnos, ezt a felfogást hasztalanul próbáltam átültetni a velem kapcsolatos viselkedési elvárásokba. Lényeg az, hogy a kaki kint van. Nóri két lábát összefogva felemeltem a fenekét, hogy kihúzzam a használt pelenkát, mindeközben gyatra kísérletet tettem arra, hogy csupán a jobb kezem felhasználásával oly módon hengergessem össze a pelót, hogy kívül ne legyen maszatos. Ennek van egy különleges technikája, sőt a legprofibbak még össze is tudják ragasztani az öklömnyi csomagot, de az ügy bonyolultsága meghaladta kezdetleges felkészültségemet. A csomagolás után megpróbáltam a maradékot letörölni Nóri popsijáról úgy, hogy a gyerek még mindig felemelt lábbal függött a bal kezemben, és csak a tarkója érintette a pelenkázóasztalt. Éppenhogy. A törléshez használt kendők egy dobozban helyezkednek el és oly módon lettek becsomagolva, hogy ha egyet kihúzok, akkor ezzel a rá következő darabot is a felszínre hozom, ugyanúgy, mint a dobozos papírzsebkendők esetében. Ez az elmélet. Sajnos, a kendőket olyan
BOCHKOR GÁBOR
szorosan egymáshoz préselték, hogy az első kihúzásával jött a többi is, és úgy éreztem magam, mint egy vidéki kultúrház színpadán magát produkáló bűvész, aki azzal akarja elkápráztatni a nőnapi ünnepség résztvevőit, hogy egy vég nélküli kendőt húz elő a cilinderéből. Ma már tudom, hogy ezeket a rongyokat villámgyorsan kell kitépni a dobozból, hogy esélyük se legyen az összetapadásra.
Azt, hogy valami nem stimmel, már Nóri is észrevehette, hiszen kettőnk közül neki volt nagyobb rutinja a dologban. Elégedetlenségét először vokálisán juttatta tudomásomra, majd szép lassan, de határozottan ficeregni kezdett. Mielőtt úrrá lett volna rajtam a pánik, egy hatalmas adag törlőkendőt felmarkolva megszabadítottam Nóri popsiját a lassan száradó trutyitól. Ez már neki is ismerős művelet lehetett, mert megnyugodni látszott. Most, hogy már tiszta volt, elengedtem a lábait. Nóri mosolya azt jelentette, hogy ő is együtt örül velem annak, hogy újra jut némi vér pufók kis talpaiba. Pedig ekkor a neheze még hátra volt. A friss pelenkát már korábban a kezem ügyébe helyeztem, csupán azt kellett megfejteni, hogy melyik az eleje és melyik a hátulja. Először azt hittem, hogy a körbefutó szegélyen lévő bohókás állatfigurákba kódolták a gyártók a megfejtést úgy, hogy az elején lévő kiscicák és kiskutyák elölről látszanak, a hátsó részen lévők meg hátulról. De nem. A pelenkaguruk semmilyen támpontot nem kívántak adni a kezdő apáknak, én pedig hiába próbáltam felidézni, hogy milyen pozícióban volt a pelenka, mielőtt levettem volna Nóriról. A megoldás nem sokat váratott magára, hamar sikerült kikövetkeztetnem, hogy a tapadós csík van hátul, mert ez így egyszerűbb. Kislányom ekkor újabb kísérletet tett a mozgásra és mivel az összes végtagja szabadon volt, ez sikerült is neki, újabb próbatételek elé állítva engem. Nem tudom, mennyi ideje lehettünk fent, de annak a filmnek, ami feljövetelünkkor kezdődött, már a stáblistája mehetett a zenéből ítélve. Bele kellett húznom. Perc alatt fixáltam a pelenkát, felhúztam a babaruhát, megkerestem a patentokat, szánalmas kísérletet tettem arra, hogy mindegyiknek megtaláljam a babaruha szegélyében elrejtett negatívját, majd vissza az egész, mert elfelejtettem popsikenőcsöt alkalmazni. A
BOCHKOR GÁBOR
Bepanthen egy remek dolog, a használati utasítás diónyi mennyiségét viszont sikerült kókuszdiónyira módosítanom, így Nóri tocsogott a popsikrémben, de ezzel nem sokat törődtem, mondván: ha a pelenka tényleg olyan szívóhatással rendelkezik, mint ahogy reklámozzák, akkor a felesleges mennyiséget is képes lesz felszippantani. Illatos gyermekemet büszkén vittem le a mamájához, akitől még némi dicséretet is kaptam, hogy a pelenkába alulról begyűrődő fodrokat is sikerült kiszabadítanom. Örömömben a fejem fölé emeltem Nórit, aki a váratlan mozdulattól némileg megijedhetett, ugyanis telehányta a számat.
BOCHKOR GÁBOR
ÁRPA ATTILA
PÁLESZ A VÁMOSOKKAL Az első külföldi utazással nem sokat vártunk, minél előbb szerettük volna megmutatni Amirát a Németországban élő rokonoknak. Az autó természetesen szóba sem jöhetett a Budapest-München viszonylatban, sokkal jobb megoldásnak tűnt a gyorsabb és biztonságosabb repülő. Persze azt, hogy mit jelent a mai agyonszabályozott időkben egy kisgyerekkel és annak mindenféle tartozékával egy légiutazásra vállalkozni, egyikünk sem gondolta végig, így a helyszínen szembesültünk azzal, hogy miféle akadályokat gördít elénk a rendszer. Először is át kellett mennünk azon a kapun, ami gyakorlatilag nem más, mint egy hatalmas fémdetektor, és azt hivatott kiszűrni, hogy az ember szándékozik-e lőfegyvert vinni a fedélzetre vagy sem. Már ez az egyszerűnek látszó dolog sem ment simán. Először én mentem át, megfelelő rutinnal távolítva el magamról mindenféle fémkiegészítőt, aprópénzt és karórát. Szabina is követett a gyerekhordozóban fekvő kislányommal. Ők már fennakadtak a szűrőn, mert az egyik határőr közölte, hogy a hordozót nem lehet átvinni a kapun, azt rá kell tenni a futószalagra, ami a röntgen kamera alá viszi a cuccost. Apám – aki velünk volt és semmivel nem nézett ki szolidabban, mint azon a bizonyos diktátoros képen – kieresztette a hangját és közölte az egyenruhás fazonokkal, hogy nincs az az isten, hogy ő az unokáját beküldje egy röntgengépbe. A pasas nem győzött magyarázkodni, hogy természetesen a gyereket kivehetjük, ő sem olyan hülye, hogy beküldjön egy féléves csecsemőt a sugárnyaláb alá. Olyannyira ideges lett mindenki, hogy a babakocsit már nyugodtan eltolhattuk a kapu mellett, pedig ha van egy reptéren gyanús cucc, akkor az a fémcsövekből összeállított kiskocsi. De ez őket nem érdekelte. Az már sokkal inkább, hogy pontosan mennyi folyadékot is kívánok felvinni a fedélzetre. (Merthogy van ez az új EU-szabály a gépre felvihető mennyiségekről!) Mondom: nem sokat, csak az édesköményből készült
ÁRPA ATTILA
fingató teát, a tápszerhez szükséges melegvizet, a fertőtlenítő folyadékot, az alvós italt, némi bébiételt és azt a nagy üveg házi szilvapálinkát, amit a német rokonoknak szereztem be egy szigetközi böllértől. Nem, sajnos, ez így nem lesz jó – csóválta a fejét a főőr. Ez túl sok, ezt már nem engedi a szabályzat. Valamit itt kell hagyni! Az kizárt dolog, mondom, mindenre szükség van. Nem véletlenül pakoltuk be ezt a sok szart, úgyhogy lesz szíves felengedni a gépre. A megmondó ember azonban hajthatatlannak bizonyult, úgyhogy a pszichikai hadviselés nem túl elegáns eszközeihez folyamodtam. Kiraktam elé a pultra a nagy üveg szilvapálinkát, és mellécsaptam egy Micimackó-figurákkal kidekorált cumisüvegkupakot, mondván, hogy lesz szíves megvárni, amíg megiszom a páleszt, ugyanis nincs az az isten, hogy én ezt itt hagyjam. Azt mondja, ez sem jó megoldás, mert részegen sem engedhet fel a gépre. Okés, akkor igyuk meg ketten, sőt, szóljon a haveroknak is, frankó kis disznóvágós itóka ez, elleszünk vele vagy félórát, utána elénekeljük a „Gerencséri utcá”-t, meg a „Vén diófa levelé”-t, ezek a kedvenc nótáim. Utána pedig úgy éljek, elénekeljük azt is, hogy „Sej, elmegyek egészen a schengeni határig”. Az biztos nekik is bejön, sőt ha kell, beszerzek hozzá egy cigánybandát kíséretnek, van elég zenés hungaro-CD a duty free-ben. Sajnos, ők nem ihatnak szolgálatban, mást kell kiraknom! Mondom nekik: rendben van, ti akartátok, ha tovább szaroztok velem, megiszom az édesköményteát és akkor vagy itt pusztulunk mindannyian, vagy kényszerleszállás lesz Bécsben. Tudom, miről beszélek!
Gőzük nem volt, mi az az édesköménytea, így pár szóban ecseteltem. Szóváltásunkra szép lassan egyre többen kezdtek figyelni a leendő útitársaink közül, köztük valószínűleg gyakorló kismamák is lehettek, mert pár fiatal hölgy határozottan tiltakozni kezdett azon felvetésemre, hogy magamhoz veszek fél liter fingató levet! Patthelyzet alakult ki, mert én elszántam magam, hogy vagy részegen ülök a gépre, vagy szellenteni fogok Münchenig. Egy darabig azt hittem, hogy nyerhetek, de sajnos a rendszer erősebb volt nálam. A szigetközi böllér pálinkája látta kárát az egésznek, ott kellett hagyjam a vámosoknál. Nem tudom, hogy később megitták-e vagy sem, ha igen, biztosan sűrűn emlegették a nevem, mert ez egy olyan pálinka
ÁRPA ATTILA
volt, amitől a halott is magához tér. Gyógyító hatásáról csak annyit, hogy ez volt az egyetlen cucc, ami helyre tudta hozni a Szigetköz bolondját, Sándor Csabit, aki azóta volt meleg, hogy elütötte egy holland turistabusz. Mindegy is. Váljék egészségükre, lényeg, hogy a tea és a tápszer készítésére használt termoszban tárolt melegvíz megmaradt.
A repülőútra nem akarok sok szót vesztegetni, a lényeg az, hogy Amira végigaludta, így nekem is elég időm volt arra, hogy méltatlan sorsra jutott ajándék pálinkám elvesztése fölötti keserűségemet feldolgozzam. A nem túl hosszú út végén egy taxiba szálltunk és elindultunk a belváros felé. Szabina elöl az anyósülésen, én meg hátul a még mindig alvó picivel. A török taxis nem szólt egy szót sem, lendületesen kerülgette az előttünk haladókat, jó tempóban haladtunk a célunk felé. Félúton járhattunk, amikor Szabina az órájára nézett és megállapította, hogy még tíz perc és Amira felkel, leszek szíves elkészíteni a tápszerét! Mondom: semmi gáz, pillanatok alatt kiszedtem a táskából a szükséges hozzávalókat, jelesül a cumisüveget, a melegvizes termoszt és a tápszert. A vizet beleöntöttem a cumiba, beszórtam a port és elkezdtem iszonyatos lendülettel rázni a langyos pépet. Amira, mint aki tudja, hogy mi fog történni, ebben a pillanatban ébredt fel és megpróbálta felmérni a helyzetet. Szabina rögvest hátrafordult és lágy hangon kezdett hozzá beszélni, még puszikat is cuppantott felé, hogy még egy kis türelemre bírja. Én meg csak ráztam a tápszert, ami egyre sűrűbb masszát alkotott. A baj csak az volt, hogy Ferihegyen hagytam a cumisüveg kupakját, így a rázogatás következtében a cumin lévő lyukon keresztül elkezdett fröcsögni a fehér, testmeleg massza, mégpedig egyenesen a török sofőr tarkójára. A fószer nem tudta mire vélni a helyzetet, ezért belenézett a középső visszapillantó tükörbe, hogy kiderítse, mi az istent csinálok hátul. A következőt látta: Szabina gügyög és cuppog, miközben hátrafelé néz, én meg eszement sebességgel, feszülten koncentráló arccal rázok valamit az ölemben, aminek következtében az ő tarkóján elkezd lefelé folyni valami sűrű, ragacsos folyadék. Nem sok variáció volt arra, hogy a török hogyan rakja össze a töredék információkat
ÁRPA ATTILA
egy teljes képpé. Lényeg az, hogy amint megérkeztünk, Juszuf kicsapta a bőröndjeinket a járdára, majd egy alkoholos ablaktisztító kendővel véresre dörzsölte a tarkóját.
ÁRPA ATTILA
GESZTESI KÁROLY
A LÁNYOK MÁSOK A különbség már egészen kicsi korban is látszik. És itt nem csak az egyértelmű dolgokra gondolok. Egy lány például teljesen máshogy fog. A srácok határozottan odanyúlnak azért, amit meg akarnak kaparintani, férfiasan megmarkolják és magukhoz rántják. Panka más. Ő először jól megnézi a kiszemelt tárgyat, majd megérinti az ujjacskáival, kicsit kóstolgatja, és csak utána fogja meg. És ami a legszebb, úgy ölel, mint egy cica. Ha felveszem, egyből elkezd bújni. A fiaim teljesen mások voltak. Őket két kézzel kellett szorítani, mert kapálóztak és folyamatosan mentek volna valahova. Amikor Panka megszületett, a fiúk már nagyok voltak. Aggodalmam, hogy esetleg nem fognak majd túl jól kijönni egymással, teljesen alaptalannak bizonyult. Olyannyira, hogy azt kellett látnom, második helyre szorultam a ranglistájukon és a dobogó csúcsát Panka vette át tőlem. Jó volt látni, hogy 6-7 éves gyerekek, a legnagyobb fiamról nem is beszélve, ennyire közel tudnak kerülni egy pár hónapos csöppséghez. Az elején persze ennek nem sok jele volt, de amikor Panka elkezdett kúszni, mindegyik srác négykézlábra ereszkedett és úgy vonatoztak a kertben. Van egy függőfotel a teraszunkon. Igencsak jó találmány, teljesen bele lehet süppedni, szolidan ringat és közben pazar kilátás tárul a szemem elé. A terasz alatt pedig a kert füves része, ahol a srácok kedvükre rohangálhatnak. Pompás érzés, ahogy ülök a fotelemben, olvasom az újságokat, előttem a Dunakanyar, a gyerkőcök meg lent futkároznak. Ez a boldogság maga! Valami ilyesmi lehet, amikor a jó Isten lenéz az emberekre a jobb pillanatokban és örül, hogy mennyire jól megvagyunk egymással. Néha persze engem is nyüstölnek, hogy szálljak be a buliba, ami nem könnyű dolog, mert kaszkadőrmúltra tekintek vissza, és van bennem egy csomó vas meg műanyag, de a lehetőségekhez képest igyekszem megfelelni az igényeiknek. Ezért is fogyózom állandóan. Hogy többet és könnyebben tudjak velük marháskodni. Most, hogy Panka már jár, sokkal
GESZTESI KÁROLY
könnyebb a dolog, nem kell állandóan a földön hemperegnem. Cserébe viszont folyamatosan követnem kell mindenhova. Egyszer lemértem: naponta legalább két szigetkört futok Panka után a házban. Ha a kert is játszik, akkor pedig simán megvan a napi négy.
GESZTESI KÁROLY
ÁRPA ATTILA
SZÉP A GYEREKEM? Erre a hülye kérdésre csak igennel lehet felelni. Természetesen gyönyörű a gyerekem, sőt arról is meg vagyok győződve, hogy Amira a legszebb baba a világon! Először is azért szép, mert tényleg az, másodsorban pedig azért, mert az enyém. Utóbbi körülmény azért is nagyon fontos, mert érdekes módon más gyerekeinek a szépséghibái azonnal feltűnnek. Rögtön látni, ha turcsi az orruk, vagy eláll a fülük, ha nincs hajuk, vagy túl nagy a fejük. Az ember a saját gyerekénél ilyet soha nem vesz észre, ugyanis meggyőződésem, hogy egy szülő képtelen objektív módon szemlélni a saját csemetéjét. Amióta Amira megszületett, folyamatosan figyelem a többi, környezetemben lévő gyereket, nézegetem az újságban a sok celebet, ahogy büszke mosollyal mutogatják a babájukat. És nem tudom nem észrevenni, hogy bizony-bizony… néhány esetben ugyebár… és hasonlók. Arra is hamar rájöttem, hogy ha én így teszek, valószínűleg mások is hasonlóan árgus szemekkel figyelnek minket. Tehát ha meg akarom tudni, hogy Amira valójában mennyire szép gyerek, akkor a külső véleményeket kell meghallgatni. Ez persze megint csak hülyeség, mert akárkit megkérdeztem, mindenki azt mondta, hogy Amira gyönyörű, ő a legszebb gyerek a világon. Hm! Megint gyanús! Ennyi ember nem gondolhatja ugyanazt. Tudom, hogy ciki lenne valakinek a szemébe mondani, hogy háááát, tudod, nem egy szép gyerek, de tök aranyos. Vagy valami ilyesmi. A fogorvosom jut ilyenkor eszembe, aki egy őszinte ember és amikor megkérdeztem, hogy milyen az újszülött kislánya, csak annyit mondott: „Remélem, okos lesz.” Ez ugyebár sok mindenre enged következtetni…. Nekem is meg kellett tudnom az igazat, és ebben az esetben csak egy jó barát, egy elfogulatlan ember véleménye jöhet szóba. Elmentem hát Bocsihoz, aki tényleg olyan ember hírében áll, hogy ami a szívén, az a száján. Leültünk náluk a teraszra, egymás mellé tettük a két gyereket és megbeszéltük, hogy most mindenki halál őszintén elmondja a véleményét a
ÁRPA ATTILA
másik lányáról. Háromra! Egy, kettő, háááááá…ROM! … Nagy csend. Várjuk, hogy a másik kezdje. Semmi. Az első kört érvénytelennek kellett tekintenünk, mert hirtelen mindketten elkezdtünk olvadozni, hogy te! Csodálatos ez a kislány! Egyszerűen gyönyörű! Oké, mondom, ez így nem fog menni. Először te mondod a frankót, majd én. Nem jó. Mondjam először én. Ez sem jó. Aki először hallja, az tuti besértődik, és hamar az lesz a vége, hogy az egyik legjobb barátommal azon vesszük észre magunkat, hogy különféle burkolt sértéseket vágunk egymás fejéhez a kislányaink küllemével kapcsolatban. Más módszert kellett kitalálnom, így a kérdés-felelethez folyamodtunk. Én kezdtem a következő kérdéssel: Bocsi! Szerinted kréta alakú a gyerekem feje? Kis spét. Bocsi meredt szemmel nézett rám, fürkésző tekintettel sasolt, próbálta kiolvasni a szememből a jó választ, de csak a fenyegetés halovány szikráját látta megcsillanni pupillámban és abból rájött: ha azt mondja, igen, akkor köztünk vége mindennek. Sietve kijelentette, hogy marhaság már maga a kérdés is. Amira a legszebb kislány a világon. Illetve a második legszebb, mert a legszebb ugyebár Nóri, az ő lánya. Megint kis spét, majd úgy döntöttem, hogy röhögni fogunk. A feszültség viszont állati lassan oszlott, úgyhogy bedörgöltünk pár italt és elhatároztuk, hogy ezzel a baromsággal soha többé nem fogjuk egymás idegeit tépni. Majd megoldják a csajok. Nekünk pedig hadd legyen a legszebb a saját kislányunk!
BOCHKOR GÁBOR
A TEDDY BEAR ELMÉLET Aki azt mondja, hogy mindegy, hogy néz ki a gyereke, csak egészséges legyen, az valószínűleg hazudik. Nem hiszem el, hogy létezne olyan ember, akinek ez mellékes tényező. Most nem azt mondom, hogy az első az, hogy szép legyen, de senki sem lehet közömbös a saját gyerekének külsejével kapcsolatban. Nekem nem is az volt a kérdés, hogy szép-e a sajátom, hanem sokkal inkább az, hogy ezt meg tudom-e ítélni objektíven. Hogy csak úgy egyszerűen ránézek és azt mondom: igen, ez a gyerek gyönyörű és nem csak azért, mert az én lányom, hanem mert tényleg szép. Szerintem baromi fontos, hogy minden szülő tisztában legyen a tényekkel. Most nem akarok neveket említeni, de láttam már pár sztárbabát a címlapokon, és jutott már eszembe az, hogy talán nem kellett volna megmutatni a picit. Talán várhattak volna még egy ideig, hátha kialakul. Azt hiszem, ha én is ilyen helyzetben lennék, akkor tudnék különbséget tenni és nem biztos, hogy közszemlére tenném ki a gyerekemet, ország-világnak megmutatva őt. Van egy olyan dolog, hogy szülői büszkeség, de azzal is tisztában kell lenni, hogy mit fognak mondani az emberek. ők nem annak fognak örülni, hogy lám, ez vagy az a celeb apa vagy anya lett, hanem elkezdenek sápítozni, hogy Jézus, hogy néz ki szegény gyerek! Egy kisbaba születése felett érzett öröm elsősorban a családé, és mindenki el is tudja dönteni, hogy ezt az örömét kivel osztja meg és kivel nem, de a gyerek külseje megint egy más kérdés. Persze maga a szépség is egy nehezen definiálható dolog. Erre van a Teddy bear elmélet. Mondjuk, hogy Attila, Gesztesi Karcsi és én ugyanabba a gyerekboltba megyünk be plüssmacit vásárolni. Mindannyian ugyanabból a fajta maciból választunk, amiből van vagy kétszáz a polcokon. Egészen biztos, hogy mindegyikünknek másik fog tetszeni, mert nincs két ugyanolyan. A fejet meg a testet gyárilag csinálják, futószalagon tömik, meg varrják, de az arcot már emberek készítik, az orrot, szemeket kézzel
BOCHKOR GÁBOR
ragasztják fel, amitől van úgy, hogy egyiknek-másiknak a tekintete kifejezőbbé válik, vagy az arca megnyerőbb lesz. Ez a különbség a gyerekek között is. Ahogy az ember meg tudja ítélni, hogy egy maci mennyire szimpi neki, ugyanúgy el tudja dönteni, hogy egy gyerek szép-e vagy sem. Ennek az egésznek persze csak pillanatnyi jelentősége van, mert gőzöm sincs arról, hogyan fog Nóri felnőtt nőként kinézni. Még el sem tudom igazán képzelni. Kislányként már talán. Hosszú hajjal totyog, helyesen mosolyog, ilyesmik… De tinédzserként, vagy felnőtt nőként abszolút nem. Mindenesetre nagyon remélem, hogy jó csaj lesz.
BOCHKOR GÁBOR
GESZTESI KÁROLY
SZÉP BABA Nos, ez egy olyan dolog, amire én nem vagyok annyira kihegyezve, mint Attila vagy Bocsi, akik egymással beszélik meg, hogy kinek szebb a gyereke. Engem ez egyáltalán nem érdekel. Az már az elején látszott, hogy a jó Isten egy nagy, kemény, kerek arcot adott Pankának. És úgy látszik, a többi tulajdonságomat is örökli… mondjuk már most megeszik mindent, amit elé rakunk, minden ízlik neki, mindent szeret! Egyelőre ez rendben van és majd meglátjuk, később mi lesz, habár nincsenek illúzióim. Nagy lába is van! Az összes olyan dolgot, ami bennem rossz, azt mind megörökölte. Szoktam is mondani, hogy baromi nagy hozományt kell majd adnom mellé. Ugyanakkor állati édes és rettenetesen kifejező szeme van. Már az első pillanattól élt a tekintete, ami azért érdekes, mert a kisbabák sokszor csak úgy merednek a világba, mintha öntudatlan állapotban lennének. Ez valószínűleg azért van, mert öntudatlan állapotban vannak. Pankánál semmi ilyet nem láttam. Ő már megszületése után szinte mindenre figyelt. Mindent megnézett és rögzített. Claudiával eleinte olyannyira meg szerettük volna magunknak tartani az örömünket, hogy sokáig egyáltalán nem akartuk, hogy fotók jelenjenek meg róla. A nyomás persze nálunk is, csakúgy mint Bocsiéknál vagy Árpáéknál, iszonyatos volt. De Szegő András újságíró barátom azt mondta, hogy ez nem jó taktika. Egy gyereket meg kell mutatni, különben az emberek azt hiszik, hogy valami baj van és elindul a pletyka. Oké, rendben, de meddig kell elmenni? Erről gőzünk sem volt. Így azt a megoldást választottuk, amit Bocsiék is. Egyeztettem a dolgot Ómolnár Miklóssal, a Story főszerkesztőjével, aki kiküldte hozzánk a legjobb fotósát. Azt beszéltük meg, hogy négyhavonta jelenhetnek meg képek Pankáról egészen hároméves koráig. Utána nyista. Szeretném megőrizni a magánéletünket, erre mindig is nagyon kényes voltam. Így van ez a másik három fiam esetében is. Ők abszolút tabunak számítanak. Egy esetben, amikor olyan
GESZTESI KÁROLY
fotók jelentek meg róluk, amiket nem szerettem volna, tízmillió forintra pereltem be azt a bizonyos lapot. Hatot nyertem, ami nem azt jelenti, hogy csak hatvan százalékban lett volna igazam, amikor felháborodtam! Panka születése óta egy óriási szeretethullámban élünk. Az emberek tucatjával jönnek oda hozzám, amikor sétálni megyünk, hogy szabad-e megnézni a picit. Mondom: persze! Ugyanolyan, mint a többi csemete. Pisil, kakil, eszik, alszik. De azért nagyon jólesik a figyelem, mert ez sok esetben nem nekem szól, hanem neki. És ez borzasztó jó érzés. Talán egy kicsit kikerülök a fókuszból… és egyszer majd eljön az az idő is, amikor újra nyugodtan tudok pörköltet zabálni egy kiskocsma sarkában.
GESZTESI KÁROLY
ÁRPA ATTILA
PAPARAZZO Ha már a szépségnél tartunk, el kell mondanom, hogy mennyire megnehezíti egy csecsemő születése felett érzett öröm felhőtlen kibontakozását a sajtó túlzott, néha pedig egyenesen durva érdeklődése. Ennek a bulvárnyomulásnak a legkeményebb fajtájáról Bocsi tudna mesélni és majd fog is, de nekünk hasonlóképp kijutott a jóból. Már Szabina terhességének a vége felé becsekkoltak a hazai napilapok és magazinok, különféle összegeket ajánlgatva az első fotó megjelentetéséért. Minden esetben meghallgattam az elképzelésüket, hogy szerintük mennyit érhet valójában az exkluzív fénykép, és be kell valljam, sok esetben majdnem elcsábultam, de döntésem, miszerint nem fogok képeket adni a gyerekemről a bulvársajtónak, megváltoztathatatlan volt. Sok celeb nem így gondolkodik, és a saját logikájuk szerint nekik is igazuk lehet. Van, aki azt mondja, hogy ő annyira büszke a gyerekére, hogy ország-világnak meg akarja mutatni. Ezt el is hiszem, de az indok nem túl őszinte. Amióta én is tudom, hogy milyen csillagászati összegeket kínálnak egy-egy sztárbaba – idegborzoló már maga a szó is – megjelenéséért, egy ilyen döntést nem lehet csak a szülői büszkeséggel indokolni. A másik érv az szokott lenni, hogy fizessenek csak jó baromi sokat, majd a gyerekemre költöm. Költsék! A hozzám legközelebb lévő álláspont szerint még mindig jobb, ha a szülő beleegyezésével készül néhány igazán szép, profi fotó, mintha egy Koszovóban edződött bozótfényképész ránk ugrik a tisztítószeres polcról, miközben a hétvégi bevásárlást intézzük egy eldugott Tescóban. Bocsiék is ezt csinálták, de náluk tényleg rettenetes volt a nyomás. Mi a nulla tolerancia elvét léptettük életbe. Senkinek nem adunk gyerekképet, nem fogadunk el egyetlen fillért sem, viszont a kecske-káposzta elv érvényesülésének érdekében adtunk egy olyan képet, amin én vagyok látható, miközben tolom Amira babakocsiját. Okés, de ahhoz – és itt most lepleket fogok lerántani, és aki kedveli az illúziót, mint olyat, az ugorjon a
ÁRPA ATTILA
következő fejezetre – szóval ahhoz, hogy a dolog eredetinek tűnjön, egy kicsit trükközni kellett. Egy ilyen „Árpa Médiamacsó Attila tologatja a gyerekét az utcán” jellegű fotót nem lehetett beállított képként elkészíteni. Ennek úgy kellett tűnnie, mintha valaki egy újságosbódé takarásából kapott volna le, mert a dolog így izgi a bulvárolvasó számára. És nincs is ezzel semmi baj, én is szívesebben veszem, ha észrevétlen dolgozik egy fotós, mintha állandóan vigyorognom kellene a kamerába. Szóltam a napilapnak, hogy bízzák rám, én megoldom az ügyet, és majd megkapják a képeket tőlem. Ledumáltam a tervet egy fotóssal, megbeszéltük a napot és a helyet, majd nagy lazán elkezdtem tologatni a babakocsit, tényleg komoly kihívások elé állítva a srácot. Nyílt terepen verhetetlen voltam, de a kisebb utcákban elém került és elkezdett kattogtatni. Ez egészen addig volt vicces, amíg egy fagyizónál meg nem álltam és az ott sorban várakozó jóemberek ki nem szúrták a haveromat, amint egy bernáthegyi takarásából másodpercenként hetven képet csinál rólam és a babakocsiról. Mindenki egyszerre kezdett kiabálni, hogy vigyázz! Lesifotós! Paparazzo! Ott van a kutya mögött! A srác csak vigyorgott, hiszen tudta, hogy benne vagyok a buliban, én meg a látszat kedvéért igyekeztem eltakarni az arcomat egy hatgombócos erdőmesterrel. Az egész szitu akkor fordult át durvába, amikor egy nagydarab kopasz srác kivált a fagyira várók sorából, két lépéssel átszelte az utcát, egy hatalmas sallert ígért be a fotós haveromnak, majd elszedte a kétmilliós fényképezőjét, amit szerényen mosolyogva a kezembe nyomott, meghagyva nekem a precíziós műszaki berendezés pozdorjává zúzásának privilégiumát. Megköszöntem a srác előzékenységét és baromi gyorsan elhúztam még a környékről is. Szerencsétlen fotós két utcával arrébb vehette csak át a gépét sűrű bocsánatkéréseim közepette, de azt is hozzátettem, hogy így legalább hiteles volt a szitu. Ő már kisebb lelkesedéssel bólogatott a halálsápadt fejével, viszont a képek tényleg viccesek lettek. Meg is jelent hatalmas nagyban a bulvárlap címlapján és utána engem is békén hagytak egy időre. Ja! Azt el is felejtettem mondani, hogy a babakocsi üres volt. Ennyit az illúzióról.
ÁRPA ATTILA
BOCHKOR GÁBOR
A STING-SZINDRÓMA Valószínű, hogy a világon sehol sem könnyű ismert emberek gyerekeként felnőni. Távol álljon tőlem, hogy ez a hazai Lilliput Hollywoodot és a magamfajta, benne mozgó embereket a sztárvilág jelzővel illessem, mert meggyőződésem – amint az már említettem is –, hogy Magyarországon nincsenek valódi sztárok a szó amerikai értelmében, legfeljebb ismert emberek. De így sem túl könnyű. A kívülálló azt gondolja, hogy a közismert személyiségek élete sokkal könnyebb, mint az övék, és ez bizonyos tekintetben így is van, de korántsem olyan viszonylatban, ahogyan azt ők gondolják. Eddig csupán egyedül kellett szembesülnöm a megkülönböztető figyelemmel, ami persze hízelgő, ugyanakkor rettenetesen fárasztó is, de most, hogy megszületett a kislányom, neki is bőven kijut ebből a dologból. Ezt pedig meglehetősen nehéz megélni. Egyrészt nagyon örülök annak az érdeklődésnek, ami Nórit övezi, tényleg alig tudunk úgy elmenni sétálni, vagy akárcsak bevásárolni, hogy az emberek ne jönnének oda, ne gratulálnának, vagy ne akarnának benézni a babakocsiba. Ezzel, megmondom őszintén, mint büszke apukának nincs is semmi bajom, Nóri egy tök nyugodt, tök helyes kis csaj – ki ne mutogatná szívesen a jól sikerült gyerekét? A visszajelzések is abszolút jók, sőt, azt kell mondjam, hogy úgy érzem, Nóri megszületésével az én megítélésem is pozitív irányban változott. Van ez a dolog ezzel az imázzsal. Ami az emberről kialakul. Én ugye egy rádióműsort vezetek, ami sok esetben nem mentes a kemény beszólásoktól, az őszinte véleménynyilvánítástól. Lett is ebből elég bajom, de soha nem gondoltam úgy, hogy minden határon átmentem volna. Én eddig nem voltam az a fazon, aki megpróbál mindenkinek megfelelni, beilleszkedik ebbe a mainstream sodrásba és csak olyanokat mond, ami mindenkinek tetszik, amit mindenki megelégedéssel fogad, és eztán sem leszek az. Sok médiaszemélyiség nem meri vállalni a saját véleményét, hanem egy előre elkészített szoftosított verziót ad elő magából. Én erre
BOCHKOR GÁBOR
képtelen vagyok. Valószínűleg ezért is lettem elkönyvelve egy megosztó figurának, ami persze a műsor hallgatottságának is jót tesz, de korántsem vagyok annyira bad boy, mint ahogyan azt sokan gondolják. Egy médium, mint mondjuk a televízió, vagy esetemben a rádió, egyfajta nagyítót tesz az ember személyisége elé és minden, amit mond vagy tesz, óhatatlanul is egy sokkal karakteresebb formában jelenik meg. Egy baráti társaságban kinyilvánított véleménynek soha nincs akkora visszhangja, mintha azt egy mikrofonba nyomom többmillió ember füle hallatára. Ez van, nem magyarázatképp mondom, mert hála istennek nem sokat adok más emberek véleményére, de ez is része a képnek. Mint az előbb is mondtam, a túlzott figyelemmel még együtt lehet élni, el lehet viselni a néha már zaklatásszámba menő érdeklődést az újságírók, riporterek részéről, meg ez valahol benne is van ebben a szakmában, amit csinálok. De ha már a gyerekem látja ennek kárát, akkor borzalmasan ideges tudok lenni. Normális esetben ha két ember, aki szereti egymást és közös gyermekük érkezésére várnak, békében és nyugalomban fel tudnak készülni a csemete érkezésére. Ez nálunk nem így volt. Amikor kiderült, hogy Andi terhes – ismerve ugyebár az előzményeket –, hirtelen az összes bulvárlap velünk kezdett foglalkozni. Andi egyébként is nehéz magánéleti időszakot kellett, hogy átéljen, baromira nem segített ez a fajta nyomás, ami a mindennapokra nehezedett. Folyamatosan csöngött a telefonom, mindenki ugyanarra a három hülye kérdésre akart valami eredeti, briliáns választ kisajtolni belőlem. Olyasmiket kérdeztek, hogy milyen érzés, meg mit gondolok, és mit fogok csinálni. A dolog odáig fajult, hogy amikor már Andi bent volt a szülészeten, nekem kellett a kórház rendészeinek szólni, hogy ne engedjenek be senkit a szülőszobába. Az is megtörtént, hogy egy eszement módon nyomulós fotós csajt nekik kellett kikísérni, mert mindenáron le akarta fényképezni újszülött kislányomat. Egyszerűen nem értette meg, hogy szeretnénk egyedül maradni, nyomult be az épületbe, rettenetesen erőszakos volt. A dolog odáig fajult, hogy Andi, akinek szintén nem volt teljesen új ez a fajta érdeklődés, komolyan kiborult és már azon kezdett aggódni, hogy a folyamatos stressz miatt képtelen lesz Nórit nyugodtan szoptatni. A kórház szülész főorvosa azzal oldotta meg a helyzetet, hogy hívott egy mentőt és átvitték Andit és a picit a telki
BOCHKOR GÁBOR
magánkórházba, ezzel végleg elvágva a további zaklatásokat. A roham azóta hála istennek lanyhult, persze még mindig kíváncsiak az újságírók arra, hogy éppen mi történik a családomban, de már korántsem annyira erőszakosak. Talán azzal sikerült kifogni a szelet a vitorlájukból, hogy még nyáron megállapodtunk a Story magazinnal, hogy ők, és csak ők készíthetnek egy fotósorozatot rólunk, hiszen nem titkolni akartuk a kislányunkat, csak szerettük volna mi megválasztani a helyet és az időpontot. Az eredmény szerintem nagyon jó lett, és azoknak, akik valóban kíváncsiak voltak ránk, így igazi jó hangulatú, vidám fotókkal szolgálhatott ez a magazin ahelyett, hogy olyan paparazzo-képekkel szúrták volna ki az olvasó szemét, amelyeken egy takarókkal felpúpozott mózeskosarat igyekszem besuvasztani a kocsimba. De vissza a Sting-szindrómához. El fog jönni majd az idő, amikor Nóri is érzékelni fogja ezt a fajta megkülönböztetett figyelmet és nagyfokú érdeklődést, most egyelőre csak annyit lát a dologból, hogy egy röpke séta alatt is vagy hetvenen köszönnek ránk az utcán. És ezzel nincs is baj, sokan gondolják azt, hogy én ugyanúgy ismerem őket, mint ők engem, ez a média csodálatos és megmagyarázhatatlan illúziója. Ilyenkor visszaköszönök és a dolog el is van intézve. Ha pedig Nóri elkezdi majd kérdezgetni, hogy miért ismer minket ennyi ember, akkor majd elmagyarázom neki, hogy ez a munkám folyománya és nem esem abba a hibába, mint Sting, aki nem sok energiát fordított ennek az állapotnak a tisztázására, és a gyermeke hosszú éveken át abban a hitben cseperedett, hogy mindenkinek rocksztár az apukája. Baromi ügyesen kell majd csinálnunk Andival, hogy ne jöjjön a magyarázat se túl korán, se túl későn. Amíg még pici, nem akarom fárasztani vagy megzavarni a dologgal, de addig sem akarok várni, amíg azt kezdi hinni, hogy ez a normális. Nem szeretném, ha egy tök hamis képe alakulna ki a világról, amelyben mindenki kedves vele, udvarias, igyekszik a kedvére tenni, vagy ne adj' isten valamiféle előnyben részesíteni. Iszonyatos lenne, ha abban a tudatban nőne fel, hogy neki jár valamiféle privilégium. Ugyanakkor azt sem akarom elhitetni vele, hogy ez nem egy normális dolog két olyan ember családjában, akiket rengetegen ismernek. Patikamérlegen kell majd kimérni az információkat, de biztos vagyok benne, hogy sikerülni fog.
ÁRPA ATTILA
WHEN JESUS WALKS… Amira keresztelőjét jövőre tervezzük, a sajtót itt sem engedjük majd az események közelébe, csak a szűk család, a keresztszülők és néhány barát vesz részt az ünnepségen. A keresztszülők megválasztásánál aprólékos gondossággal jártunk el, hiszen az a hagyomány járja, hogy ha a vér szerinti szülőkkel valami történik, akkor a keresztszülők veszik át a szerepüket. Ebbe mondjuk nem igazán akartam belegondolni, mert én ugyebár halhatatlan vagyok, de azért minden eshetőségre fel kell készülni. Az ember nem lehet elég óvatos… Ennek okán keresztapának az egyik nagyon jó barátomat, csapattársamat, Noure Khouryt kértem fel. Amerikai állampolgár, 22 éves, a SOTE-n tanul, és ha végez, Miamiban lesz plasztikai sebész. Azt hiszem, ezzel mindent elmondtam. Fiatal, komoly egzisztenciája lesz és egy olyan országban fog élni, ahol ezek a dolgok mind előnynek számítanak. Azt is el kell mondanom a hitelesség kedvéért, hogy Amira nevét a sráctól loptuk, ő ugyanis palesztin származású és egyszer elmondta nekünk, hogy ha neki lánya lesz, azt biztosan Amirának fogják hívni. Nos, nekem előbb lett lányom, a nevet meg einstandoltuk. Ez van! A keresztmama Cseh Myra lesz, Szabina egyik régi barátnője, még a modellberkekből. A keresztapa nagy szemeket meresztett, amikor először találkoztak és közölte velem: igaz, hogy nagyon jó barátja vagyok, de ha valami történne velünk, akkor neki nem lesz semmi kifogása az ellen, hogy összeköltözzön Myrával. Egy keresztapa azért is jó, mert szinte családtagnak számít és mint olyan, tökéletesen megbízható. Emlékszem, egyszer volt valami szemproblémám, amit a doki kötőhártya-gyulladásként diagnosztizált, és egyből eltiltott a gyerektől, mondván: ez egy ragályos betegség, nem szabad, hogy Amira elkapja. Okés, akkor nincs mit tenni, el kell húznom otthonról, amíg tart ez az állapot. A keresztapa biztosított számomra állandó tartózkodási helyet, mondhatnám úgy is, hogy kosztot és kvártélyt, de ez nem fedné a valóságot,
ÁRPA ATTILA
ugyanis meglehetősen keveset ettünk, viszont annál többet ittunk és házi XBOX-bajnokságokat is rendeztünk. Ebben a számomra kedves időszakban történt, hogy összefutottam Gesztesi Karcsival a filmgyár udvarán, aki megkérdezte, hogy mi újság van nálunk. Mondom: kötőhártya-gyulladásom van, így nem mehetek haza egy hétig. Egy barátomnál lakom, ahol napi huszonnégy órában hódolunk a különféle hobbiknak, ideértve a whiskyivást is. Karcsi tekintete könnybe lábadt és rögvest aziránt kezdett érdeklődni, miként kaphatná el ő is ezt a betegséget, ugyanis ráférne egy kis alvás. Mondtam neki, hogy ha akarja, még egy kicsit szorongathatom a kezét, de a nemes ügy érdekében arra is hajlandó vagyok, hogy egészen egyszerűen itt, mindenki szeme láttára összedörzsöljük a pupilláinkat. Karcsi szervezete valószínűleg vasból van, mert azóta sem jött elő rajta ez a nyavalya.
ÁRPA ATTILA
BOCHKOR GÁBOR
KERESZTELŐ Andival eldöntöttük, hogy Nórinak lesz keresztelője. Az én szüleimnek is fontos volt, hogy részesüljek a keresztségben, holott abban az időben, abban a rendszerben ez nem váltott ki túlságosan pozitív visszhangot a környezetünkben. Más idők voltak. Ők biztosra akartak menni, azon az alapon döntöttek így, hogy hátha van Isten, és akkor már nehogy ezen múljon a gyerek sorsa. Most ezt persze végtelenül leegyszerűsítem, de az igazság valahol itt van. Mi sem vagyunk gyakorló vallásos emberek, de ateistának sem mondanám magunkat, így a gyerektől sem akarjuk elvenni ezt a… nem tudom… talán mondjuk úgy: lehetőséget. Majd később úgyis el tudja dönteni, hogy rálép-e erre az útra vagy sem. A dolog egyébként is odébb van, még a keresztszülőkről sem döntöttünk. Mondjuk ez is egy olyan dolog, amit a városi emberek nagy része nem felelősségként vagy feladatként él meg, hanem azt gondolja egy ilyen felkérésre, hogy na, most én vagyok az aktuális legjobb haver, vagy tuti azért kérte meg, mert én vagyok a főnöke, és hasonlók. Én biztos, hogy baráti és érzelmi alapon fogok választani, és nem is fogok elvárni érte cserébe semmit. Max annyit, hogy hozzon valamit Nóri szülinapjára… A celeb keresztelőt pedig eleve kizárom. Nem szeretném, ha a meghívottak annyi vakut kapnának a szemükbe, hogy három hétig ne legyen pupillájuk.
BOCHKOR GÁBOR
GESZTESI KÁROLY
KERESZTELŐ Sokan azt mondják, hogy divat, sokan pedig azt, hogy elvárás. Nem tudom, melyik szülő miért dönt a keresztelő mellett, nekem egyszerű okom volt. Hiszek Istenben és valahogy azt gondolom, hogy amennyiben velem történne valami és felszállnék a mennyországba, vagy elmennék egy másik világba, akkor Panka soha nem lehetne ott velem, ha nem részesül a keresztségben. Tudom, hogy ez butaságnak hangzik, de nekem ez egy fontos kérdés és megnyugtató tudat. Hogy miért pont a Szent István-bazilikát választottuk? Ez az ok is sokkal egyszerűbb, mint azt sokan gondolnák. Claudia mamája nagyon szerette volna, hogy a bazilikában esküdjünk meg. Ez nem így történt, így most jó lehetőség nyílt arra, hogy ezt pótoljuk, kicsit a kedvére téve mindenkinek. Sokat gondolkodtunk azon, hogy ki legyen a keresztapa. Én ezt a kérdést úgy látom, mint Attila. Egy keresztszülőnek igenis feladata, hogy ha a vér szerinti apával, anyával történik valami, akkor részben átvegye a gyerekkel járó felelősséget. És András erre tökéletesen alkalmas. Nem vagyunk világra szóló barátok, inkább csak jól érezzük magunkat egymás társaságában. Viszont nagyon megbízható ember. Ja! És a keresztelő után az ő vendéglőjében volt a mulatság… nem volt szempont, de jól jött ki…
GESZTESI KÁROLY
ÁRPA ATTILA
A VILÁG LEGNAGYOBB SZÍVÁSA Nincs annál rosszabb, mint amikor egy pici baba megbetegszik. Először is azért, mert soha nem lehetünk biztosak abban, hogy nincs valami komoly baja, sőt! Először az emberből a para jön elő, legalábbis én mindig valami rosszabbra gondolok, mint ami valójában van. Talán Szabina az egyetlen, aki még engem is képes felülmúlni ezen a téren. Szerencsére eddig semmi nagyon rossz dolog nem történt, kivéve a megfázást, ami nem is azért gáz, mert folyik a gyerek orra, hanem azért, mert a tünetek szükségessé teszik az orrszívó-porszívó használatát. Akinek nincs gyereke, vagy az elmúlt időszakot egy jégtömbbe fagyva töltötte valamelyik, last minute síutakat kínáló utazási iroda által favorizált gleccser közelében, nem biztos, hogy tisztában van azzal, hogy pontosan mi is ez a pokoli találmány. A szerkezet hasznosságát most nem fogom firtatni, ezzel kapcsolatban is megoszlanak a vélemények, azt viszont, hogy a használata mekkora sokkot jelent a szülő és a gyermek számára egyaránt, szeretném elmesélni. Az orrszívó-porszívó egy magyar találmány, de ellentétben a hasonló eredetű invenciókkal – golyóstoll, gyufa, távbeszélőközpont és társaik – nem a hétköznapi emberek mindennapjait hivatott könnyebbé tenni, a feltaláló sokkal inkább fókuszálhatott az FBI titkos börtöneiben tevékenykedő hivatásos kínzómesterek vélt vagy valós igényeire. Az eszköz két üvegharangból és az azokat összekötő flexibilis szilikoncsőből áll. Az egyik felét a háztartási porszívó csövébe kell beledugni, a másikat pedig a gyerek orrlyukába. A porszívó bekapcsolása után a kiskorú orrába helyezett üvegharangban jelentkező szívóhatás hivatott megszabadítani a csöppséget a takonytól és a fikától. Ez eddig az elmélet. A gyakorlat a következőképp nézett ki: Amira taknyos, elhatározzuk, hogy kiszívjuk az orrát. Ezt csak bonyolult kézjelekkel lehet kommunikálni, mert habár még csak egyéves lesz a pici, az orrszívó-porszívó szót már ismeri. Már akkor is sírni kezd, amikor abba az irányba nézek, ahol a cuccot tárolni szoktuk. Szabina
ÁRPA ATTILA
előveszi a készüléket, én meg begördítem a porszívót. A takarításhoz használt eszköz német gyártmány, a gyártó cég technikai színvonalának csúcspontján készült, kétezer-négyszáz wattos teljesítményével éppen hogy lemaradt a Guinness-listáról. Fényes fekete színben pompázik, és iszonyatosan óvatosan kell vele bánni, mert egy rossz mozdulat és az egész hóbelevanc kettő másodpercen belül képes Föld körüli pályára állni. Amikor megvettük, egy darabig nem is kerestem benne a csatlakozó aljzatot, mert frankón meg mertem volna esküdni, hogy ilyen teljesítményre csak egy folyékony nitrogénnel hajtott motor képes. Olyan izmos a masina, hogy csak a konyhában merjük használni, mert a parkettát gond nélkül felkapja. A porszívó bekapcsolása után a gyerek azonnal üvölteni kezd, ezt szerencsére nem halljuk a zúgástól. Óvatosan beillesztem a csőbe a kis üvegharangot, majd kipróbálom a kezemmel a másik, csúcsos végén, hogy megfelelő-e a szívóhatás. A szívóhatás épp megfelelő, a vákuum majdhogynem lekapja a mutatóujjamról a körmöt. Amint elveszem a kezem és a nyílás újra szabaddá válik, a szobában lévő összes függöny vízszintes állásba helyezkedik, veszettül lobogó alsó szegélyükkel a porszívó irányába. Mindkettőnk haja lobog, a gyerek meredt szemmel néz és továbbra is visít. Ezt az arckifejezéséből kell kikövetkeztetni, mert hangokat továbbra sem hallunk. Ekkor Szabina megadja a jelet és én mint egy kezdő szellemirtó, kezemben a szívócsővel, mögöttem a gonosz külsejű porszívóval megindulok a kiságy felé, ahol csecsemőkorú szemem fénye várja, hogy piciny orrlyukába illesszem a pokoli szerkezetet. Ekkor Szabina kimegy a szobából, hogy ezt a meghitt pillanatot együtt éljük át, csak a papa és Amira! Igaza van, legalább egy szülőnek kell maradni, akiben a gyermek a későbbi fejlődése során maradéktalanul megbízhat. Könnyekkel a szememben közelítek a csővel a pici orra felé. Amira természetesen menekülni próbál, a hat hónaposok összes eszközét beveti, amit fel tud használni egy közel 190 centis, 90 kilós futballjátékos ellen. Amikor megfogom, rájövök, hogy kábé olyan esélyem van a rúgkapáló gyerek orrába dugni az üvegharang csúcsos részét, mintha magamnak akarnék mellbimbó-piercinget berakni, miközben a somogybabodi offroad rallye élbolyában száguldó Landroverben ülök.
ÁRPA ATTILA
Valahogy mégiscsak sikerült a dolog, habár bevallom, a mozdulatsor utolsó elemeit már csukott szemmel csináltam végig. Amikor megmutattam Szabinának azt a kettő mikronnyi fikát, amit a kétezer-négyszáz watt ki tudott szedni Amira nózijából, elhatároztuk, hogy ma szívtunk utoljára. Én már a következő héten beszereztem egy elektromos orrszívó berendezést, amin látszott az értő kezek tervezése. Gyengéd duruzsolása olyannyira megnyugtat, hogy még azt is képes vagyok elnézni, hogy szarra sem jó.
ÁRPA ATTILA
BOCHKOR GÁBOR
FOGAZÁS Mostanában, ha Nóri nyűgös, ami eddig nagyon ritkán fordult elő, folyamatosan jönnek az elméletek arról, hogy valójában mi baja is lehet. Tekintettel a korára, a legvalószínűbb diagnózisnak a fogzás tűnik, ami egy baromi hülye szó és azt jelenti, hogy jön a foga. Amikor Árpával erről beszélgettünk – őrület, hogy mostanában milyen témák kerülnek elő hosszú időn keresztül kellett Attilának magyaráznom a fogzás és fogazás közti különbséget, és szerintem csak annyit vett le belőle, hogy mindkettő baromi fájdalmas tud lenni, még akkor is, ha általában csak az egyikre emlékszünk. Az első tejfogak kibújásának állítólag csalhatatlan jele a fosás. Soha nem fogom tudni megfejteni ennek az okát, biztos leírják valamelyik babakönyvben, de én ezeket nem veszem a kezembe azóta, hogy az egyik azt írta, hogy a gyerek körmeit az anyának kell lerágnia. Szóval, ha a gyereknek hasmenése van, akkor jön a foga. A patakokban folyó nyál is erre utal, hiába próbáltam ezt a jelenséget azzal magyarázni, hogy megint szarvasgombával ízesített pármai sonkás tésztát készítek, és a minden bizonnyal kifinomult ízlésű lányom ennek az illatát érzi. Ha pedig valóban jön a fog, akkor sok mindent nem lehet tenni, meg kell várni, míg kibújik. Nem vagyok híve a különféle hókuszpókuszoknak, legyen az népi eredetű, vagy pedig urbánus megoldás. Azzal kapcsolatban ugyanis, hogy ilyenkor mi a célravezető, mindenki mást tanácsol. Egyik vidéki ismerősünk szerint ilyenkor szalonnabőrt kell adni a gyereknek, hogy azt rágja. Hát nem tudom. Már az sem megnyugtató, hogy a fiatalember egy akkora faluban él, amelynek teljes lakossága kényelmesen elférne egy békásmegyeri panellakásban – mondom ezt azért, mert így nem rendelkezhet olyan mintavételi csoporttal, amelynek véleménye megalapozottnak tűnne számomra. Először is fogalmam sincs, miként lehet szalonnabőrt szerezni. Gondolom, kell venni egy baromi nagy szalonnát, annak levágni a bőrét és a gyerek szájába adni, esetleg előtte kifúrni, a lyukba zsinórt fűzni és a pici nyakába akasztani, hogy ha történetesen le találja nyelni, még legyen esély
BOCHKOR GÁBOR
visszahúzni. De ebbe belegondolni sem szeretnék, mert a pusztán anyatejből álló kislányomat valahogy nem tudom elképzelni, amint egy halott disznó perzselt és füstölt bőrét rágja. Az egészségügyi hatásokról nem is kívánok szólni, meg aztán az Andi mögött álló népes orvostársaságnak sem tudnék magyarázatot adni erre a módszerre. Az urbánus megoldást a nagyméretű kapukulcs jelentette. Ezt valami fórumon olvastam, állítólag a rézből készült kulcsok nem csak fogzás esetén, hanem szájpenész ellen is sikerrel alkalmazhatók. Lehet, hogy a belvárosi bérházak kulcsos házmestereinek unokái még azok közé tartoznak, akik naponta kulcsot rágnak, de én nemcsak hogy elképzelhetetlennek tartom ezt a baromságot, de arról sincs fogalmam, hogy a digitális ajtózárak és a kóddal működő nyílászárók idejében honnan a francból szereznék kapukulcsot. Nagyot! Rézből! A tudományos megoldás már szimpatikusabb számomra, de erről is hallottam pár történetet, amelyek azért okoztak néhány álmatlan éjszakát. Egy krémről van szó, amely lidokaint tartalmaz és ennél fogva érzéstelenítő hatást vált ki. Egy borsónyit kell szétkenni a gyerek ínyén egy fültisztító pálcikával, majd meg kell várni, míg abbahagyja az ordítást. Ha csend van, akkor hat. A gyártó még egy fura cuccot is ajánl mellé, ami egy gumikesztyű levágott ujjához hasonlít, azzal a különbséggel, hogy ennek rücskös a felülete. A profik erre kenik a lidokaint és ezzel dörzsölik szét a gyerek fogínyén, fokozva a fájdalomcsillapító hatást, illetve gyorsítva a felszívódást. Az elmélet meggyőző, de a gyakorlattal kapcsolatban vannak fenntartásaim. Pár évvel ezelőtt ugyanis az egyik ismerősöm valamilyen komolyabb fogászati beavatkozáson vett részt és sejtve, hogy az érzéstelenítő injekció hatásának elmúltával pokoli szenvedés lesz az osztályrésze, némi készpénz fejében hozzájutott egy komplett flakon lidokain sprayhez. A borzalmas fájdalom csillapítására azért volt szükség, mert egy céges vacsorán kellett részt vennie, ahova a főnökei hívták meg és egy olyan egyszerű indok, mint a gyökérkezelés utáni alélt állapot, nem számított megalapozott kifogásnak, így kénytelen volt eleget tenni az invitálásnak. A vacsora közben néha kiment a mellékhelyiségbe, hogy befújja a száját belülről, de egy ilyen flakon sokkal szélesebb spektrumban
BOCHKOR GÁBOR
szórt, mint ahogy azt elképzelte, így sikerült tökéletesen elérzésteleníteni szájának a belsejét. Erre akkor jött rá, amikor már képtelen volt artikulálni, mivel az orrnyergétől az ádámcsutkájáig megszűnt az arca, már ami az érzékelést illeti. Ott ült baromi nagy csendben és se inni, se enni nem mert, a nyála viszont folyamatosan csorgott. Még véletlenül sem akartam, hogy Nórinak hasonlóan kellemetlen órákat kelljen átélnie a lidokain miatt, hiába hangzik megnyugtatónak. Túl fogja élni az első fogak megérkezését.
BOCHKOR GÁBOR
GESZTESI KÁROLY
FOGZÁS Volt egy időszak, amikor Panka sírásaira, hisztijeire Claudia diagnózisa mindig ugyanaz volt, mégpedig az, hogy jön a foga. Én csendesen és nyugodtan bólogattam, a számok mellettem álltak, ugyanis három fiamnak pontosan hatvan darab tejfoga jött ki, hogy az azóta viselt frankókról már ne is beszéljek, habár utóbbi műfaj nem érdemel sok említést, összehasonlítva azt az első fogak kibújását kísérő fájdalommal. Mondtam is Claudiának, hogy ha a gyereknek mindig jönne egy foga, amikor sír, akkor a fogsora már most kétszer körbeérné a fejét. Ez mondjuk brutális hasonlat, ha ez ember elképzeli magának a látványt, de valahogy meg kellett világítanom a helyzetet. Amikor viszont valóban fogak jöttek, akkor előkerült a fájdalomcsillapítás problémája és Claudia is felütött pár könyvet, hogy tájékozódjon a megoldásokkal kapcsolatban. Mondtam neki, hogy nem kell ide könyv, az csak összezavar mindenkit, egészen egyszerűen be kell kenni a gyerek ínyét pálinkával. Annak jótékony hatása van, zsibbaszt is, bódít is, mi kell ennél több. Hát amit én kaptam! A lábamon nem álltam meg. Hogy képzelem, hogy a pár hónapos lányunkat én pálinkával akarom itatni! Mondom: eszem ágában sincs itatni, csak bekenem a száját. Nem, erről szó sem lehet. Rendben van, akkor üvöltsön. Claudia tényleg csak egy pillanatra nézett másfelé és én már mártottam is bele a kisujjamat a jóféle ágyas szilvába és a cseppnyi alkoholt pillanatok alatt a megfelelő helyre juttattam. Mire visszanézett, a pici már csak a száját nyalogatta és mélységes csendben volt. A gond akkor jelentkezett, amikor Pankát vinni kellett lefeküdni, és hát, nem szépítem, a gyerekből némi cefreszag áradt, bizonyítván, hogy a bácsi, aki ellátott engem ezzel a nedűvel, nem sajnálta az anyagot a főzetből. Na mondom, ha ezt Claudia kiszúrja, akkor ma a haveroknál alszom. És lehet, hogy holnap is. Egyetlenegy megoldás látszott csak célravezetőnek, mégpedig az, hogy magamat azonosítom a szag forrásaként. Villámgyorsan bevertem két rövidet, majd a fürdetés, pelenkázás és lefektetés során szorosan a csajok mögött mozogtam, hogy a saját pálinkaszagommal elnyomjam a piciét. Nem buktam le. Most viszont le fogok.
ÁRPA ATTILA
HŐMÉRÉS Az orrszívó mellett a másik nagy találmány a fülhőmérő. Egészen addig a pillanatig, amíg az egyik ismerősünktől nem kaptunk ajándékba egy ilyen csodát, klasszikus higanyos lázmérővel nyomultunk. A lázmérés Szabina feladata lett, mert én már az első orrszívás után közöltem vele: nem vagyok hajlandó olyan eszközöket a kezembe venni, amelyek az Amnesty International tiltólistáján előkelő helyet foglalnak el. És ez a cucc pont ilyen! A higanyos lázmérőt egészen egyszerűen be kell kenni valami krémmel, majd be kell dugni a kicsi fenekébe, és megvárni, amíg beáll a higanyszál a skála megfelelő pontjára. Ez az egész nem is lenne annyira megterhelő, ha a gyerek megpróbálna legalább egy kicsi együttműködést mutatni. De nem. O valahogy nem érzi természetesnek, ha mindenféle dolgokat dugdosnak a seggébe és még várnia is kell, mire azok kikerülnek onnan. Mert azt ugyebár mondanom sem kell, hogy miután Amira az első meglepetéséből felocsúdott, mindent megtett, hogy szorult helyzetéből szabaduljon. Már maga a látvány is rettenetes: kicsi lányom a hátán, mint egy cserebogár, lábai a kezemben, a másikkal pedig próbálom bent tartani a lázmérőt. A műveletnek meg is lett az eredménye: ahogy kihúztam a hőmérőt, pici lányom rám küldte az összes mangós almapürét, amit sikerült belediktálnom fél órával a lázmérés előtt.
ÁRPA ATTILA
BOCHKOR GÁBOR
A LANGYOS AZ VAJON MI? A pelenkázással ellentétben a fürdetésből már Nóri egészen pici kora óta kiveszem a részemet. Tekintettel arra, hogy kislányom az első öt hétben nem este, hanem reggel fürdött, a papás alkalmak az elején jobbára a hétvégékre maradtak, lévén fél ötkor kelek, hogy időben beérjek a rádióba. Szerencsére azóta fordultak a dolgok, és az esti fürdéseknél már mindig ott tudok lenni. A fürdetés az egy remek dolog, aki már csinálta, tudja, hogy ez valami olyasmi, amit a gyerek és a szülő is egyaránt élvez. Belefogni ebbe a tevékenységbe viszont csak akkor lehet, ha a fürdetővíz hőmérsékletét sikerül megfelelően belőni. És itt a bökkenő. Egy kisgyermek születése ugyanis alapjaiban bolygatja fel egy felnőtt ember fogalmi rendszerét, már ami a hideget, meleget és langyosat illeti. Az első fürdővíz, amit Nórinak készítettem, gyakorlatilag tökéletesen alkalmas lett volna teának is, sőt, ha némi száraz tésztát szórok bele, akkor pillanatok alatt spagettit is készíthettem volna. Al dente! Még jó, hogy Andi felkapta a fejét, amikor a fürdővíz hőmérsékletének kézzel történő tesztelése során fájdalmasan felszisszentem és szűkszavúan utasított, hogy keverjek bele hideget is, mert egy babafürdő elkészítésénél nem lehet a Rudas fürdő legmelegebb termálmedencéjének hőmérsékletét alapul venni. Oké. Nyomom bele a hideget bőven. Próbálom újra. Ujjaim azonnal elfehérednek és megtudom, mit érezhettek a Titanic harmadosztályú utasai, amikor egy jéghegy közvetlen közelében a vízbe merültek. Nyomom újra a meleget, de közben erősen kavarom a vizet, mert előfordulhat az, hogy csak a teteje meleg, de az alja hideg. A nagy kavarásban már fel se tűnt, hogy a fürdővíz mennyisége időközben elérte a kritikus szintet, a víztömeget már csak a felületi feszültség tartotta a kádban. Ki kellett öntenem vagy tizenöt litert, de a csordultig teli gyerekkádat legfeljebb Fekete Laci tudta volna felemelni, miközben összeszorított fogai közt azt mormolja, hogy hajrá,
BOCHKOR GÁBOR
Hungary! Előhoztam egy kancsót, és szorgos meregetésem eredményeképp sikerült a vízvonalat a megfelelő szintre hoznom. A víz ekkorra némileg kihűlt. Hogy miként, azt elképzelni sem tudtam, az egyetlen magyarázat csak az lehetett, hogy a langyos vízből csak a meleget mertem ki, így a maradék hideg lett. Kezdődött elölről az egész, de már a tűzforró vízzel, hogy a szint ne egyenes arányban emelkedjen a hőmérséklettel, hanem annál valamivel lassabban. Andi amellett, hogy végig nekem drukkolt és egy távol-keleti bölcs türelmével várta a fejleményeket, felhívta a figyelmemet, hogy sokkal hamarabb jutnék a megfelelő eredményre, amennyiben használatba venném a babavíz-hőmérőt. Az meg melyik? Ja! Hogy a kád szélén lévő zöld, pisilős teknősbéka az? Berakom a vízbe és nézem, miként változnak a számok a folyadékkristályon. A hőmérő reakcióideje sajnos nem érte el az általam ideálisnak tartott szintet és azon kezdtem aggódni, hogy mire megáll, megint kihűl a víz. A megfelelő fürdőt így körülbelül félóra alatt sikerült elkészítenem, és megesküdtem magamban, hogy legközelebb magát Laisz Andrást, a világhírű mixert fogom elhívni, hogy minden reggel beállítsa a gyerek fürdővizét.
BOCHKOR GÁBOR
ÁRPA ATTILA
CSENDESEBBEN VIGADJANAK Azt, hogy mire képes egy aggódó anya által beparáztatott aggódó apa a gyermeke nyugalmának biztosítása érdekében, jól példázza az alábbi történet. Egy békésnek induló nyári estén munkamegbeszélést folytattam egy forgatókönyvíró, egy ügyvéd és egy tálca fröccs rendkívül szórakoztató társaságában – épp azon röhögtünk, hogy mekkora lesz az a jelenet, amelyben a két öreg papi elköt egy Lamborghini Gallardot –, amikor megszólalt a telefonom. Szabina hívott remegő hangon, hogy a gyerek nem tud aludni, mert valami rettenetesen hangos buli megy a Bakáts téren. Sokat nem kellett magyarázkodnia, mert a telefonban hallatszó mélynyomók által gerjesztett rezonancia azt az érzést keltette bennem, hogy a mobilom rezgő hívásjelzője önálló életre kelt. A velem szemben ülő, enyhén kapatos ügyvéd a zaj forrásaként a Quimby zenekart azonosította. Jellemző, hogy a telefonból kiszűrődő hangerő egy élő koncerten való részvétel tökéletes élményét nyújtotta. Még a tőlünk tizenöt méterre ülő, Szigetről itt ragadt svéd punkok is elkezdtek csápolni. Szabina szinte sírva kérte, hogy intézkedjem, csináljak valamit, mert a gyerek annyira bekattant, hogy már a Ventilátor Blues refrénjét üvölti. Mondom: oké, megteszem, amit tudok. Elsőként a IX. kerületi rendőrkapitányságot hívtam fel, hogy mi az isten folyik a Bakáts téren. A telefont a másik oldalon egy elgyötört hangú ügyeletes vette fel és közölte velem, hogy Quimby-koncert van és együttérez a problémámmal, de nem nagyon tud mit tenni. Mellesleg én vagyok a kilencvenhetedik, aki fél órán belül hívta őket. Mondom: mi a francért nem tudják lecsavarni a hangerőt? A válasz egyszerű volt: le tudják csavarni, de ahogy a zsaruk elmennek a helyszínről, a technikus megint felnyomja a potmétert. Azt is elmesélte, hogy ők 55 decibelre adtak engedélyt, de a koncertet 100 decibellel nyomják. Mondataiból arra a tényre következtettem, hogy az ügyeletes tiszt meg van győződve arról, hogy a decibel nem más, mint egy nagy hangszóró, amiből majdnem kétszer annyit
ÁRPA ATTILA
használnak, mint az engedélyezett mennyiség. Innen nem sok segítséget remélhettem. Közben jött Szabinától a második telefon, hogy már annyira hangos a koncert, hogy azt sem hallja, hogy üvölt a gyerek. Oké, mondom, rajta vagyok az ügyön. A társaságban lévő ügyvéd különféle jogszabályokat és rendeleteket kezdett növekvő számsorrendben sorolni, de láttam, hogy csak a fröccs beszél belőle, így nem sok hasznát vettem az információinak. Különben is, hülyén néznék ki egy Quimby-koncerten egy szalonspicces ügyvéddel. A megoldás hirtelen villant az agyamba és amilyen egyszerű volt, olyan célravezetőnek tűnt. Felhívtam pár nagydarab focistát a Farkasokból azzal, hogy lesz egy kis bunyó. Örömmel tettek eleget a hívásomnak, én pedig megadtam a szükséges paramétereket azzal, hogy jobb lesz, ha jómagam a háttérben maradok. A srácok összeszedtek még néhány játékost és kimentek a Bakáts térre, hogy véget vessenek a koncertnek. Volt köztük egy mérnök is, aki pontosan tudta, hogy mely dugókat kell lekötni az ipari áramról ahhoz, hogy beálljon a csend. Az akció sikeres volt, Szabina is arról számolt be telefonon, hogy zene már nincs, viszont üvölt a tömeg. Kérdeztem: hányan vannak? Elbír velük az egész csapat? Sajnos, a felbolydult közönség létszáma meghaladta a Farkasok ütőképességét, így kénytelenek voltunk kivárni, míg a felajzott emberek szépen lecsendesednek. Lehet, hogy ez nem egy szimpi történet, de Amira legalább tudott aludni aznap éjjel. A dologhoz még hozzátartozik, hogy másnap maguk a szervezők is elismerték, hogy túllőttek a célon és különböző falragaszokkal próbálták helyreállítani a környékbeli lakók lelkiállapotát. Az ügy még napokig téma volt az utcában. A furcsa az volt, hogy a lakók gyűlöletének tárgya az amúgy egészen jó kis Bárka Színház lett. (Utólag elnézést az áramszünetért, kárpótlásul megvettem az összes Quimby-lemezt…)
GESZTESI KÁROLY
A PARKETT ÖRDÖGE Van ez a dolog a recsegő parkettával. Aki már próbált gyereket altatni, pontosan tudja, milyen kihívások elé tudja állítani a szülőket néhány kiszáradt faléc. Először is szeretném leszögezni, hogy minden házban található legalább egy olyan padlószakasz, amely recseg, ha rálépnek, és minden házban pontosan a gyerekszoba ajtaja előtt helyezkedik el a kérdéses zóna. Pankát nem könnyű lefektetni – mint azt említettem is korábban –, sokszor megesik, hogy valakinek bent kell ülnie katatón állapotban, miközben nagyon másfelé néz. Meredten. Amikor Panka elszenderül, gyakorlatilag lehetetlenné válik a házban a helyváltoztatás, mert egyetlen megreccsenő parketta is képes azonnal romba dönteni azokat a kétes eredményeket, amelyeket az altatás során sikerült elérnünk. Panka a legkisebb zajra is felriad, így ki kellett találnunk valamit annak érdekében, hogy az álomba szenderedés időszakát úgy tudjuk átvészelni, hogy közben esetleg mozogni is lehet. A dologhoz hozzátartozik, hogy erős testalkatú ember lévén a tízcentis fagyálló járólapot is képes vagyok bereccsenteni, ha arról van szó. Elsőként az jutott eszembe, hogy megjelölöm a padlóburkolat azon részeit, amelyek recsegnek. Claudia természetesen semmi olyasmibe nem ment bele, mint a festékszóró flakon vagy a zsírkréta, mondván, hogy ezeket a jeleket a későbbiek során csak nagy nehézségek árán tudnánk eltüntetni, ha egyáltalán… ugyanígy volt a matricákkal is, pedig sikerült szereznem egy csomó öntapadós H betűt az egyik benzinkútról, akik saját magukat promotálták ezeken a gépjárműre ragasztható felségjeleken. A szigetelőszalag mint olyan szintén megbukott, ugyanis mindketten eleget járunk forgatásokra és tévéstúdiókba, ahol ilyen kis csíkokkal jelölik a színészek helyét a padlón, és nem akartunk munkafílinget a házunkban. Oké, akkor mi legyen? Mivel jobb nem jutott eszembe, megpróbáltam
GESZTESI KÁROLY
memorizálni a kritikus foltokat, ami, megmondom őszintén, nem ment könnyen annak ellenére sem, hogy napközben többször is lepróbáltam az útvonalakat. A teraszról az emeleti lépcsőig például csak a konyha érintésével juthattam el úgy, hogy megkerülöm az étkezőasztalt. Ezen az úton többször kellett másfél méteres lépéseket beiktatni, ami soha nem kellemes. A módszerrel csak az volt a baj, hogy nagyon könnyű volt elvéteni a „lépő pontokat”, nem egyszer úgy éreztem magam, mint Indiana Jones Az utolsó keresztes lovagban, amikor át kell mennie egy betűkkel díszített padlón úgy, hogy egyáltalán nem mindegy, hova lép. A körülmények persze összeesküdtek ellenem és a reccsenő zónák vándorolni látszottak. Soha nem ott reccsent semmi, ahol korábban. Általános megoldást kellett kieszelni az egyre inkább megoldhatatlannak tűnő problémára. Az ötlet egy vendégség kapcsán jött, ahol a házigazda ragaszkodott ahhoz, hogy vastag frottírpapucsokat húzzunk a lábunkra, sőt még arra is megkért, hogy ha nem esik nehezünkre, legyünk szívesek csoszogni, mert ezzel is polírozzuk a parkettát. Azonnal beszereztem két pár ilyen lábbelit és az aljára applikáltam egy méretre vágott szivacsot. Ez persze nem oldotta meg a lépés által keltett reccsenés problémáját, viszont rájöttem, hogy ha csúsztatom a talpaimat – egyfajta sífutó mozgást végezve –, gyakorlatilag hangtalanul képes vagyok eljutni a lakás bármely pontjára. Már a teszt is remekül sikerült: Claudiára ráhoztam a frászt, ahogy az egyik éjszaka tesztutamon észrevétlenül sikerült becsusszannom a hálószobába. Sajnos a módszer rendkívül körülményesnek bizonyult, így hamar felhagytunk vele. Nagyon jó lenne ide egy csattanó, de sajnos ilyesmivel nem szolgálhatok. A parketta azóta is recseg és Panka azóta is felébred, ha a kritikus időpontban próbálunk mozogni a gyerekszoba környékén.
GESZTESI KÁROLY
ÁRPA ATTILA
INDIGÓBABA Szabina pár hónappal Amira születése után látott egy riportfilmet a televízióban, ami egy jósnőről szólt. Illetve nem is annyira jós volt a nő, mint inkább látó. A különbséget még most sem értem pontosan, de valami olyasmi lehet, hogy a jós csak azt tudja megmondani, ami jön, a látó meg azt is, ami van. Valahogy így… Azt rögtön az elején le kell szögeznem, hogy nem hiszek ezekben az ezoterikus maszlagokban, jósnál is csak egyszer voltam, akkor is csak brahiból. A nagydarab jóasszony megnézte a tenyeremet és kerek szemmel közölte, hogy hatalmas fordulatot lát az életemben, egy év múlva rám fog szakadni a soha nem látott anyagi jólét. Amit előadott, az csak egy hajszállal volt hitelesebb a papagájok által kihúzott kártyákra írt szövegeknél, vagy azoknál a kis papírfecniknél, amiket a Lido di Jesolóba telepített Igazság Szája nevezetű, purhabból készült kőszörnyeteg ad ki egy euró fejében, miután az ember berakta a kezét a nyílásba. Szóval baromi gazdag leszek! Annyi pénzem lesz, mint a szemét, fürdeni fogok a jóban. Okés! Nem azt mondom, hogy pont ezt akartam hallani, de elsőre megtette. Búcsúzni készültem, amikor közölte velem a jós, hogy tízezer forinttal tartozom. Tíz rugó egy pozitív jövőképért. Kérdeztem tőle, hogy mennyit kellene fizetnem, ha azt látta volna, hogy holnap elüt egy IFA? Merthogy az rossz hír, annak kevesebbe kéne kerülni. Nem, az ár fix! Legyen bármi is a jóslat. Nyújtotta is a tenyerét. Fizetés helyett a következő javaslattal álltam elő: egy év múlva ugyebár kőgazdag leszek. Ez is fix, hiszen most mondta. Mi lenne, ha nem most fizetnék, hanem majd akkor, és ha tényleg beválik a jóslat, akkor a szerzett, kapott, nyert vagy lopott pénz (mert ugye bármi megtörténhet) tíz százalékát felajánlom neki. A nő megrázta a fejét és sietett kijelenteni, hogy ez így nem jó. Ez így nem fog működni, és leszek szíves most rögtön fizetni. Úgy tűnt, annyira azért mégsem bízott a saját jóslatában. Na, ezek után soha többé nem tettem be a lábamat varázslóhoz, boszorkányhoz és
ÁRPA ATTILA
semmi efféle vajákos emberhez. Most viszont Szabina ragaszkodott hozzá, hogy elvigyük Amirát ehhez a látóhoz, hátha szolgál valami hasznos tanáccsal. Nem akartam ellenkezni, de titokban felhívtam a riportfilm készítőjét, hogy megkérdezzem, valóban rendben van-e a nő. A csaj megnyugtatott, hogy nem lesz gáz, érdemes elmenni, ártani nem árthat.
A jósda egy káposztásmegyeri panelház pincéjében volt. Szűk folyosó, jobbra-balra nyíló kis fülkék, amiben talán krumplit tárolhattak a lakók, amíg be nem költözött az orákulum. A fal tele volt mindenféle vallási vezetők, guruk fényképeivel. A portrék különösebb szisztéma vagy rendezési elv nélkül lógtak a falakon. Buddha, Jézus, Gandhi, Síva, Anubisz, Ámon-Ré, Szent Péter, Kronosz és társaik. Biztosan többet is felismertem volna, ha a suliban jobban figyelek szegény Föveny né európai kultúrtörténet óráin. Olyannyira színes volt a felvonulás, hogy ha a jós némi humorérzékkel rendelkezne, simán besuvaszthatna közéjük egy Elvist is anélkül, hogy az bárkinek is feltűnne. A szentélyhez vezető utat is különféle karakterek szegélyezték. Láb és kar nélküli emberek, öreg szakállas figurák, néhány vak aggastyán. Először azt hittem, hogy ez is díszlet, és valami panoptikumban vagyok, vagy egy ókori görög darab premierje előtt a színészöltözőben, de nem. Ők voltak a páciensek. Elhaladtunk előttük, szigorúan mezítláb, ugyanis a cipőt le kellett venni, és az egyre erősödő tömjénfüstben beléptünk az orákulum fogadószobájába. Egy sötét helyiséget kell elképzelni különböző gyertyákkal, mécsesekkel, színes lámpákkal. A terem közepén egy sötétkék lepelbe öltözött nő állt, kitárt karral. Halálos csend. Kezdtem egy kicsit hülyén érezni magam, ott állok cipő nélkül egy jósnő előtt, mellettem a feleségem, kezében Amira és nem is nagyon tudjuk, hogy mit is akarunk megtudni. A nő nagyon segítőkész volt, átvette Amirát, a szemébe nézett és kijelentette, hogy a kislányom egy nagyon különleges indigó baba. Okés, mondom, és már nyúltam is a zsebembe a tízesért, csak hogy minél előbb szabaduljak a dologból. Indigó baba! Arról, hogy mi az indigó, volt némi fogalmam, ha jól emlékszem, az egy lila színű tintával bekent papír, amiket régen a gépírónők használtak sokszorosításra. És ez lenne az én gyermekem. A jósnő ekkor elmagyarázta,
ÁRPA ATTILA
hogy az indigóbabák nagyon különlegesek, sokkal okosabb, értelmesebb, bölcsebb felnőttek lesznek belőlük, akik nyitottak a világra, érzékenységük és különleges szellemi adottságaik által a befogadóképességük is sokkal jobb. Na, mondom, ezt nem fogom megúszni tíz ruggerral, ennyi jó hír legalább egy húszasba fog fájni. A jósnő felhívta a figyelmet arra, hogy az indigóbabák különleges nevelést kívánnak, és legalább akkora odafigyelésre van szükségük, mint a kristálygyerekeknek. Kristálygyerekek! Apám! A jósnő szerint ők képviselik az emberi evolúció következő szintjét, küldetésük, hogy befejezzék az indigógyerekek által kezdett munkát. Ők már hatodik dimenziós tudatossággal rendelkeznek és birtokában vannak annak a képességnek, hogy megnyíljanak a teljes krisztusi tudatosság kilencedik dimenziójáig, amikor a bolygó készen áll erre. Hát apám, ezt egy húszassal sem fogom megúszni. Nem vagyok egy Asimov-fan, így az orákulum sztoriját leginkább a Csillagok háborújának első generációs szinopszisához tudtam hasonlítani, és elképzeltem, hogy az én kislányom, Amira fog egyensúlyt hozni az Erőbe. A pici még átesett egy gyors és fájdalommentes auravizsgálaton, majd visszakerült a mamájához. A jósnő megköszönte, hogy elhoztuk hozzá a kislányt és megnyugtatott minket, hogy nem kell túldimenzionálni a kérdést, egyszerűen oda kell rá figyelni, segíteni kell őt a fejlődésben. Amikor fizetni akartam, már a ráutaló mozdulatot is elhárította, mondván: ő ezt nem pénzért csinálja, mert ha üzletszerű tevékenységet folytatna, tanácsai semmit nem érnének, mivel az anyagi haszon ellentétben áll az ő gyógyító elveivel. Az állam leesett! Mondom: akkor lesz szíves engem is megnézni, hátha van valami, amiről jobb, ha tudok. A nő mélyen a szemembe fúrta a tekintetét. Egyetlen kérdése volt csupán, mégpedig az, hogy tisztában vagyok-e a bennem rejlő erővel. Mondom: nem! Szerinte pedig van bennem egy rejtett energia, amit, ha ezotériában utaznék, nagy sikerrel használhatnék, csak az a baj, hogy azt is látja, ezt az energiát nem a jó, hanem a gonosz dolgokra fordítanám. Aha! Kellemes bizsergés futott át rajtam és valami olyasmire vártam, hogy kimondja végre: én vagyok Darth Vader. Az erő sötét oldala! De semmi ilyesmi nem történt, csak megkért, hogy vigyázzak az adottságomra, mert ha elszabadulnak az ösztöneim, akkor ördögi dolgokra leszek képes. Phű! Amikor kimentünk a fényre,
ÁRPA ATTILA
minden, amit elmondott, hirtelen nagyon távolinak tűnt, de azért tettem egy halovány kísérletet arra, hogy pusztán a tekintetem erejével felemeljem Amira babahordozóját. Nem sikerült.
MARILYN MANSON SZÁJA Egyik reggel Szabina rémülten fedezte fel, hogy Amira száján kicsi piros pöttyök jöttek ki. Borzalom! Mi ez? Mit kapott el? Egy pillanat alatt a lehetséges magyarázatokról hirtelen elkészült fejben-lista első helyén találtam magam. Szabina meglehetősen vehemensen támadt rám. Mit csináltam előző éjjel? Kivel voltam? Mit kaptam el? Miért csókolgatom utána a lányomat? Az ébresztő kávé helyett a pofámba kapott kérdések özöne a lelkiismeret-furdalás hangyányi csíráját majdhogynem szárba szökkentette, ugyanis magamnak is nehezen tudtam volna elszámolni a hajnali érkezést megelőző órák eseményeiről. Arra még emlékeztem, hogy a haverokkal beestünk a Mojitóba, ami a Ráday elején van, úgy négyszáz méterre a lakásomtól, megittunk a tulajjal vagy negyven Cucarachát, majd hazafelé vettem az irányt. Kizárt dolog, hogy tíz perc alatt bármit is elkaphattam volna a nyílt utcán, habár mint tudjuk, semmi nem lehetetlen. Mondtam is Szabinának, hogy felettébb elképzelhetetlen, hogy a szám valami olyasmihez ért volna, aminek folytán kiütéseket hozok haza Amirának. Magyarázatom nem tűnt kielégítőnek, így azonnal rohanni kellett az orvoshoz. A doki épp csak hogy rápillantott kislányomra és rögvest kijelentette: nem kell aggódni, ez csak egy sima szájpenész. Újabb megrovó pillantásokat kaptam, de a doki sietett megnyugtatni Szabinát, hogy egy teljesen kommersz bababetegségről van szó, egy csomó kisgyerek elkapja ezt a gombás fertőzést. A gomba szó csak olaj volt a tűzre. Azt, hogy valami nincs rendben a szülők közti metakommunikációval, már az orvos is észrevette, – és tökéletes diplomáciai érzékéről tanúbizonyságot téve – különféle körmondatokba illesztett egyértelmű utalásokkal igyekezte meggyőzni a feleségemet arról, hogy ha valami
ÁRPA ATTILA
olyasmi jár az eszében, mint a szexuális úton terjedő fertőzés, akkor megnyugodhat, mert ennek semmi köze a jól ismert nyavalyákhoz. Rögtön ezután át is nyújtott két receptet, elvágva a további értekezés fonalát, majd sietve búcsúzott, remélvén, hogy a hamarosan kitörő vihar szele nem viszi le az irodája falára akasztott, egészséges táplálkozást promotáló répás-almás plakátokat. A meg nem történt szörnyűségek utáni vezeklésképp megint csak én lettem az, akinek el kellett mennie a vasárnap is ügyeletes gyógyszertárba, hogy kiváltsam a szükséges gyógyszereket. A patikus már jól ismert, hiszen én voltam az egyetlen kuncsaftja, aki kizárólag éjszaka vagy hétvégi napokon látogatta a gyógyszertárát. Az ecsetelőfolyadék, amit adott, Szabinát is és engem is rémülettel töltött el, ugyanis olyan lila színben pompázott, amilyen indigógyermekem aurája lehet, igaz, ez utóbbit soha nem volt alkalmam a saját szememmel is megfigyelni. Miután bekentük vele a pici száját, Amira pont úgy nézett ki, mint egy három hónapos Marilyn Manson-imitátor. Még hangban is stimmelt.
ÁRPA ATTILA
BOCHKOR GÁBOR
GOOGLE Az elején szeretném leszögezni, hogy nem vagyunk aggódós szülők. Ebben nagy szerepe van annak, hogy Andi orvos, így nem esik könnyen pánikba, én pedig általában módszeresen utánajárok egy-egy kérdésnek, mielőtt elkezdenék azon parázni, hogy most akkor mi van. Egyik haverom meg is jegyezte, hogy a Google-ből nevelem a gyereket, amivel arra próbált utalni, hogy általában a netről szerzem be az ismereteimet. Így volt ez azon a napon is, amikor Nóri lábán gyanús pöttyök jelentek meg. A dolog úgy esett, hogy kivittük a gyereket a kertbe játszani, és mivel meglehetősen fülledt meleg volt az idő, megszabadítottam kislányomat a zoknijától. Ekkor vettem észre, hogy az egész lába, a térdétől a lábujja hegyéig tele van piros kis kiütésekkel. Mutatom Andinak, hogy ez meg mi a franc? Azt mondja: semmi és majd elmúlik. Mondjuk az rendben van, hogy nem kell a dolgokat túlaggódni, de azért az sem normális, hogy merő pötty a gyerek és azt sem tudjuk, hogy mitől! Elkezdtem nyomozni. Először a zoknikat vettem sorra, biztosan attól van. Kiterítettem az összes fellelhető darabot az asztalra és elkezdtem egyesével szagolgatni, hogy lehet-e köztük valami különbség, már ami a mosószert vagy az öblítőt illeti. Semmilyen megoldásra nem sikerült jutnom, pedig ez a zokni-módszer legalább valamiféle magyarázatot adhatott volna. Andi szerint a gyereknek hőkiütése volt, amit azonnal le is csekkoltam az interneten és egy halomra való, képekkel bőven illusztrált információt gyűjtöttem össze. Mire felállítottam a diagnózist, a kiütések eltűntek és azóta sem jöttek elő.
BOCHKOR GÁBOR
ÁRPA ATTILA
MIT CSINÁLOK AZ ÖRÖKSÉGEMMEL? Amira születése apámból is kihozta a számomra eddig ismeretlen énjét. Amikor csak lehet, nálunk van és a szó szoros értelmében babázik. Nem csak ül és nézi a kicsit, hanem kiveszi, cipeli ide-oda, játszik vele, dumál hozzá, mesél neki. Anyám esetében ez természetes, de apámtól – ha nem is teljesen meglepő – de legalábbis szokatlan. Fel-alá rohangál Amirával, és ha megszólal a telefonja, csak annyit mond, nem érek rá, hívjon máskor. Mindegy neki, hogy épp egy százmilliós bizniszről lenne szó, vagy az autószerelő csekkol vissza, hogy lehet menni a verdáért. Ő unokázik, ilyenkor ne zavarja senki. És Amira is imádja, állandóan a bajszát nézi. Frankón nem érti, hogy mi az a fekete cucc az orra alatt, ami más embernek nincs. Nem babrálja vagy húzogatja, egyszerűen csak nézi meredt szemmel. És apám ezt nagyon viccesnek találja. Pedig még emlékszem arra, amikor bejelentettem, hogy Szabina gyereket vár! Apám poénból megjegyezte, hogy na Attila, remélem, fiú lesz, különben nem tudom mit csinálsz majd az örökségeddel! Benne nem volt meg ez a fiú lesz, vagy lány lesz para, ami nála érthető, hiszen neki már van egy fia. Most viszont pont úgy viselkedik, mintha mindig is lányos nagypapa akart volna lenni! Mamámról tudnék írni vagy hat fejezetet, de az sem lenne elég, hogy elmondjam: ő a világ legjobb nagymamája. Nem tudom, hogyan boldogulnék nélküle…
ÁRPA ATTILA
GESZTESI KÁROLY
ZSUPSZ Ennek a fejezetnek akár az is lehetne a címe, hogy A hattyú halála, de nem a hattyú halt meg a sztoriban, hanem kis híján én. Két-hároméves lehettem, amikor a nagybátyám elvitt a Széchenyibe, hogy hadd ússzon a gyerek. A nagybácsi ismeretei az úszni tudásommal kapcsolatban nem bizonyultak teljesen hézagmentesnek, ugyanis akkoriban még rettegtem a víztől és csak úgy mertem a medencébe ereszkedni, ha ebben segítségemre van egy úszógumi. Az pedig nem volt, így nagybátyám az egyik ismerősének a lányától kért kölcsön egy hattyú formájú valamit, ami a legkevésbé sem hasonlított a klasszikus értelemben vett úszógumihoz. Valami gumigyűrű volt, amibe lábbal előre kellett belebújni, mint egy alsógatyába és volt neki alja is, ami gyakorlatilag tejes egészében használhatatlanná tette az eszközt. Egyedül kellett megküzdenem a feladattal, így már az első lépésnél közvetlen életveszélybe kerültem, amikor az egész cucc kifordult és én a medence alján találtam magam, fejjel lefelé lógva, lábammal a víz tetején úszó hattyúba gabalyodva. Első ijedségemben magamhoz vettem vagy hat liter folyadékot, ami manapság meg sem kottyan – főleg ha jóféle Villányi de abban a korban ez meglehetősen terhelően hatott a szervezetemre. Már fényeket is kezdtem látni, sőt, megjelent előttem a szép emlékű Pepi bácsi is, aki másfél éves koromban halt meg egy lóvásáron, máig is tisztázatlan körülmények közt. A vízbefúlás nem túl fájdalmas dolog, én például csak akkor eszméltem rá, hogy élek, amikor már kint feküdtem a parton és különféle emberek masszírozták a mellkasomat és rettenetesen fájt az első levegővétel.
Pankát már három hónapos kora óta rendszeresen visszük babaúszásra, hogy a fenti eset ne következhessen be. Vicces dolog egy ilyen közös medencézés, főleg az a jópofa benne, hogy az úszás közben egy versikét
GESZTESI KÁROLY
kell mondogatni, amire a picik tempózni tudnak. Fújja a szél a fákat, letöri az ágat, zsupsz! Nem egy nagy etvasz, de az elején még gátlásaim voltak, hogy együtt üvöltsem a strófát a többi szülővel. Ez azóta megszűnt. Sőt! Annyira jól működünk együtt, hogy ha egyedül vagyunk otthon és belekezdek a mondókába, Panka elkezd úszni a padlón. Nagyon vicces látvány, ahogy beindul, mint a kutyák a Columbóban a rózsabimbó jelszóra. (Lehet, hogy erre csak én emlékszem?)
GESZTESI KÁROLY
BOCHKOR GÁBOR
A PUDING PRÓBÁJA Az, hogy egy szülő mindenből a lehető legjobbat akarja adni a gyerekének, teljesen természetes dolog. Legyen az játék, ruha, oktatás, vagy olyan szimpla dolgok is, mint az étel. Utóbbival egy darabig nincsen gond, mármint abban az esetben, ha sok anyatejhez jut a csemete, és hála istennek ez nálunk adott volt. Annyi teje volt Andinak, hogy amit Nóri nem evett meg, azt sok esetben le is fagyasztottuk, és egy idő után tele volt a mélyhűtő kis fehér zacskókkal, alig tudtam közéjük begyömöszölni egy tálca királyrákot és néhány argentin sztéket. A problémák az elválasztásnál kezdődnek, már amennyiben az ember problémának éli meg az eszement sok gyerekkajából történő választás feladatát. Nóri még javában anyatejen élt, amikor elkezdtem tájékozódni, hogy mégis mi az, ami a piacon ebben a témában fellelhető, és mivel a puding próbája a megevés, Árpával közösen úgy döntöttünk, hogy egészen egyszerűen végigkóstoljuk a kínálatot. Attila vállalta a bébipürék beszerzését, én álltam a piacehhet. A nagy zabálás egy nyugodt szombati délutánon vette kezdetét a kerti pavilon árnyat adó hűvösében. Attila is egyedül jött, Nóriék is vidéken voltak, így semmi sem zavarhatott meg bennünket a konzultációban, még akkor sem, ha üvöltős rókázásba fordul a dolog, amire jó esélyünk volt, már csak a címkéken feltüntetett nevek olvasása után is. A következő tapasztalatokat gyűjtöttük össze: Sima almapüré: Valóban sima almapüré, teljesen nyálkásra darálva, akármekkora kanállal vettünk ki belőle, azonnal lecsöppent. Illatát tekintve egy, a francia zugkocsmákban kézről kézre járó calvadosos demizson parafadugójára hajaz. Almapüré-variációk: Az almapép barackkal dúsított verziója aromáját tekintve a gönci pálinkafőzdék soha meg nem fakuló illatorgiáját juttatta az
BOCHKOR GÁBOR
eszünkbe némi cefrés felhangokkal. Cukorban gazdag, bár a címke megnyugtatott minket afelől, hogy a pép édesítőszert nem tartalmaz. A banános variációnak volt egy kellemes utóíze, ami leginkább azt az emléket idézte fel bennem, akkor kilencéves koromban megettem egy szagos radírt. Attilának ez jobban bejött, szerinte praktikus elgondolás a banán almával történő párosítása, mert míg az alma hajt, a banán fog. Így gyakorlatilag a mixtúra emésztésre gyakorolt hatása semleges kell, hogy legyen. A málnás alma színe mindkettőnket felvillanyozott, de ha a gyártó nem rakta volna a címkére a málna fotóját, nagy bajban lettünk volna egy vak kóstolás esetén, hiszen a pép ízét tekintve ugyanúgy hajazott málnára, mint ahogyan nem. De egy gyereknek ez nem számít. Vilmoskörte birsalmával: Krúdy jutott az eszembe, hisz ezzel az illatorgiával csak egy kora őszi alkonyon lehet találkozni, vályogházas kis falvak környékén, ahol a rég elmúlt szerelmek illata lengedez a barna karú lányok kosarába szedett érett gyümölcs körül. Árpa szerint ez baromság és ettől csak fosni lehet. Sütőtökpüré: Az egyik legvidámabb színű étel, ízében meglepően hasonlít a sütőtökre, ami megnyugtató tapasztalat. Ugyanakkor arra is sikerült rájönni, hogy ez az anyag lehet az egyetlen, amitől a legkomolyabb mosóporgyártók is retteghetnek, ugyanis még a tányér körüli levegőt is képes sárgára színezni. Árpa le is kajálta a krémszínű nyári zakóját, és rögtön be is parázott, hogy nem fogja tudni Szabinának megmagyarázni, hogy került sütőtökpüré közelébe. Szerintem ez az étel kifejezetten hangulatos, de csak a pürével azonos színűre festett konyhában lehet majd a gyereknek adni. Rizs hallal joghurtos mártásban: A könnyű desszertek után a komolyabb ételek felé fordult kíváncsiságunk, és balszerencsénkre ezt a darabot sikerült elsőként megkóstolni. Attila ott követte el a hibát, hogy nem olvasta el a címkén lévő feliratot, így a szájában robbanó ízbomba sokkszerű hatást váltott ki belőle. Nem mondom, hogy hányt, de a határán volt. Miután egy hasonló esetekre előkészített Viledával sikerült szárazra törölnie a nyelvét,
BOCHKOR GÁBOR
könyörgő tekintetéből azt olvastam ki, hogy valami innivalót kér. Mondtam neki, hogy semmi gáz, abból is jól állunk, itt van például ez a babavíz fehér teával és yuzu citrussal. Valószínűleg, ha folyékony nitrogént kínálok neki, azt is lehúzza, így nem akadt fenn azon, hogy ez a víz valami olyat tartalmaz, amit egyikünk sem ismer. Mivel a joghurtos rizses hal zamata mindent elfedett, a vizet újra meg kell majd kóstolni, hiszen egy ilyen kuriózum mellett nem mehetünk el elhalt ízlelőbimbóinkkal. A püréteszt balszerencsés epizódját nyugodt pihenés követte, és én – biztos, ami biztos – kihoztam két pohár whiskyt. Attila megjegyezte, hogy ő már túlvan az anyatejkóstoláson, és ha lenne itthon egy kicsi, akkor azt a whiskybe téve tökéletes Bailey'st tudnánk keverni. Ettől a szándékától eltérítettem, mondván: várjuk csak ki a kajálás végét, én láttam még pár gyanús címkét, először essünk túl azokon. Brokkolis bárányhús: Hangzásra nem túl riasztó, de ízre annál inkább. Talán nem annyira böjtös, mint a hánytató hal, de a brokkoli jelenléte határozottan érezhető, így egyetlen pozitívumként csak azt tudtuk felhozni, hogy a felirat nem hazudott az összetevőket illetően. Spenót burgonyával: Az első pont, ahol összekülönböztünk – nem csoda, idegölő félórán voltunk túl –, mégpedig azon, hogy szerintem ezt meg sem kellett volna venni. Köztudomású, hogy a spenótot mindenki utálja, és a zöldségféle negatív megítélésén még az sem tud segíteni, hogy ravasz elmék krumplival keverték össze. Finomfőzelék C-vitaminnal: Azt, hogy pontosan mi is a finomfőzelék valójában, már ami az összetevőket és alapanyagokat illeti, mind ez idáig nem sikerült megtudnom, abban viszont biztos vagyok, hogy az, aki a nevét adta ennek az ételnek, ördögi tréfát űzött az emberiséggel. Az első kóstolásra erősen rókaízű étel sajnos a második kóstolásra is az. Nekem komoly bajaim voltak vele, Attila megette, és állítása szerint nem érzett semmit, csak a C-vitamin ízét.
BOCHKOR GÁBOR
Csokoládés tejbegríz: Semmi baja. Kukorica burgonyakrémben, pulykahússal: A receptet feltehetőleg olyan iowai és idahói farmerek fejlesztették ki, akik nem tudtak mit kezdeni a feleslegesnek bizonyult terményekkel, és a hálaadásnapi pulykájuk sem fogyott a megfelelő ütemben. Tom Sawyer csecsemőkori étrendjének elmaradhatatlan fogása. Nem hiszem, hogy erősen meg fog tapadni a magyar bébikulináriában. Attila szerint kis csilivel egészen tűrhető. Alma palacsintával: Tízfajta bébiétel megkóstolása után üde színfoltot jelentett a választékban ez a megfoghatatlan összetételű papi. A palacsintát valószínűleg a kisdedek félrevezetésének érdekében nyomtatták a címkére, mert a folyós pépben hiába kerestük a klasszikus palacsintatekercset, nem volt sehol. Attila azzal érvelt, hogy ez biztosan valami fantázianév, hiszen a Sztroganoff-bélszín is nélkülözi a híres névadójának testéből származó hozzávalókat. Ez egy erős csúsztatás persze, de ha valaminek az a neve, hogy alma palacsintával, akkor kutyakötelessége a gyártónak legalább nyomokban elhelyezni benne ezt azt az ételt. A könnyen nyitható üveges turmixok, papik és pürék után nekiláttunk a dobozos tejpépek megkóstolásának. A por bekeveréséhez forró vízre volt szükségünk, úgyhogy melegítettem egy kancsónyi babavizet – hogy hiteles legyen az összkép – és belefogtunk a következő körbe. Hétgabonás tejpép: Sajnos nem tudjuk, hogy mi van benne, Attilával ugyanis ketten sem tudtunk összesen hét gabonát megnevezni, annak ellenére, hogy Árpának már a neve is felért egy telefonos segítséggel. Így elfogadtuk, hogy hét gabonából van. A bekeverés elsőre sajnos nem sikerült, mert a por olyan mennyiségben szívta a vizet, hogy az előkészített mennyiség kevésnek bizonyult. Hiába mondtam Árpának, hogy ne öntse bele az egész dobozt a lábosba, nem hallgatott rám. Annyira összeállt a massza, hogy ketten sem tudtunk rendesen elkeverni, így pingponglabda méretű rögök maradtak benne, amiknek csak a széle ázott át, ha viszont
BOCHKOR GÁBOR
beletúrtunk, a közepéből teljesen száraz gabonaőrlemény pergett ki. Amikor már azt hittük, hogy kész van, még mindig úgy nézett ki, mintha tréfás kedvű gyerekek két doboz Ferrero kókuszgolyót összeragasztottak volna egy tubus fogkrémmel. Attila volt a bevállalósabb, hirtelen nagy levegőt vett és betolt a szájába egy kisebb darabot. Állítólag ízre nem szar, de az állagával valamit csinálni kell majd. Talán több víz és kevesebb por? Mire lenyelte, a maradék belekötött a lábosba. Tej- és tojásmentes keksz: A következő dobozban kekszek voltak, méghozzá olyanok, amelyek a felirat szerint nélkülözték a tojást és a tejet. Ezek után nem tudtam, mi az az összetevő, amit benne hagytak, mindenesetre a cucc valami rettenetes volt. Ugyanakkor olyan nedvszívó képességgel rendelkezett, hogy az már szinte hihetetlen. Egy falat elég volt ahhoz, hogy ne csak a nyálamat, de a csarnokvizet is kiszívja a szememből. „Jó éjszakát” zabkása: Az ajánlás szerint ez az étel megkönnyíti az elalvást. Sunyin összenéztünk Attilával. Ha ezek igazat beszélnek, akkor megvan a megoldás az éjszakai felébredésekre, sírásokra és miegymásra. Azonnal elkezdtük böngészni a szöveget, hogy lehetséges-e túladagolni a szert. A próba számunkra eredménytelen volt, mert kiszámoltuk, hogy ha egy négy hónapos gyerek, aki mondjuk hat kiló, egy adagot eszik meg, akkor nekünk majdnem hogy tizenöt adagot kellene magunkhoz vennünk, mielőtt szemünkre jótékony álom ereszkedik. Ezt pedig egyikünk sem vállalta. A babavizek terén nem tudok sok újdonsággal szolgálni, pedig végigkóstoltuk az összes fellelhető verziót. Volt abban epres, citromos, sőt citromfüves is, valamint a korábban említett meghatározhatatlan összetevőkből készült yuzu citrus, sőt egy olyan is, amiben passion fruit volt, ami annyit jelent, hogy a szenvedély gyümölcse, esetleg maracuja. Árpa szerint többségük a desztillált víz és a téli ablakmosó folyadék ízvilága közti tág spektrumon helyezkedik el, és megkért, hogy azonnal hozzak neki egy dupla vodkát.
BOCHKOR GÁBOR
GESZTESI KÁROLY
BABABIZTOS LAKÁS Az idő tájt, amikor Panka elkezdett járni, összeültünk Claudiával, hogy megvitassuk, miként kell átrendezni életterünket ahhoz, hogy a gyerek a lehető legkevesebb alkalommal sodorhassa magát életveszélyes helyzetekbe. Ilyenkor ugyebár az ember elkezd pakolni, rámolni abban a hitben, hogy okosabb tud lenni az egyéves gyerekénél, aki éppen készül felfedezni a világot. Lévén Panka a negyedik gyermekem, aki járni tanul, igyekeztem a tapasztalatomra hivatkozva meggyőzni Claudiát, hogy úgyis mindegy, mit csinálunk, mert Panka pillanatok alatt fog túljárni az eszünkön. Ellenérvként arcomba kaptam az „okos baba” koncepciót, ami nagyjából azt jelenti, hogy nem tiltunk semmit a gyereknek, hanem inkább elmagyarázzuk neki, hogy mit szabad és mit nem. Igyekezetem, hogy meggyőzzem Claudiát egyéves gyermekünk indokoltan fejletlen felfogó- és belátóképességéről, meddőnek bizonyult. Majd ő elmagyarázza! Majd ő megérteti Pankával, hogy mit miért nem szabad csinálnia. Oké! Hagytam, hogy tegye, amit szeretne, végül is ő az anyja. Azt már feleslegesnek tartottam elmesélni neki, hogy hányszor kellett leszedni a fiaimat a szekrény tetejéről. Annak ellenére, hogy milliószor elmondtam, mekkorát lehet onnan esni. Annak ellenére, hogy már pontosan értették, hogy mit miért mondok. És nem utolsósorban annak ellenére, hogy többször le is zakóztak. Az okos baba koncepció hamar bedőlt és frankón el kellett kezdeni átszervezni lakókörnyezetünket. Első lépésben négykézlábra ereszkedtem és mereven előre tartott fejjel megpróbáltam rekonstruálni Panka perspektíváját. Kíváncsi voltam, hogy mit lát és mit ér el. Ehhez képest kellett új helyet találni a dolgoknak. A következő veszélyforrásokat azonosítottam: Cserepes virágok: Mindenekelőtt egy növényhatározó segítségével meg kellett állapítanom, hogy melyek a mérgező növények. Ismeretszerzés közben döbbenten tapasztaltam, hogy egy olyan cserjével is rendelkezünk, amelynek a leveleiből kitűnő főzetet lehet készíteni a másnapos
GESZTESI KÁROLY
gyomorpanaszok kezelésére. El is határoztam, hogy ezt a szobadíszt ezután különös gonddal fogom ápolni, nőjön csak minél nagyobbra. Azt is megtudtam, hogy a filodendront, amire évek óta családtagként tekintünk, bizonyos törzsek nyílméregként használják. A filodendronnak sajnos mennie kellett. Hasonló sorsra jutott a diffenbachia, aminek latin nevét csak a neten sikerült megtalálnom, mind ez idáig ugyanis csak „hamutartó”-ként utaltam rá, mivel kényelmes közelségben helyezkedett el a teraszon lévő fotelhez, amelyben néhanapján át szoktam magam adni a dohányzás szenvedélyének. Konnektorok: Az első számú veszélyforrás. Egy kisgyermek ujja pont belefér a lyukakba, így nem túl megnyugtató a nyitott konnektor látványa egy babás háznál. A megoldás meglehetősen kézenfekvő, az aggodalomra okot adó lyukakat be kell dugni, méghozzá az erre a célra kifejlesztett konnektor-őrrel. A probléma csak az, hogy a dugókat gyártó cégek túlbiztosították a rendszert és sok dugaljfedő csak a megfelelő típushoz rendszeresített speciális célszerszámmal távolítható el. Az eszközt úgy kell elképzelni, mint egy kulcsot. Ha ezt beillesztjük a dugó megfelelő nyílásába, akkor a bepiszkálás-gátlót ki tudjuk szedni. Ez azért fontos, mert ennek hiányában a gyerek nem tudja a dugaszt kipiszkálni a helyéről, még akkor sem, ha nagyobb lesz. Az elmélet persze mind szép és jó, de gondolom, sokan jártak úgy, mint mi, akik akkurátusan ledugaszoltunk vagy negyven konnektort, majd elveszítettük a kiszedő szerszámot. Istenem, valahol elkeveredett. A konnektorok hiánya csak akkor jelentkezett, amikor áramra lett szükségünk, azaz gyakorlatilag azonnal. Például amikor Claudia ki akart vasalni pár inget. Gyakorlatilag sehova nem tudtuk bedugni a vasalót. Igaz, volt egy olyan darab, ami kimaradt, a garázs oldalán volt kint a kertben. Az idő estére járt és Claudiának választani kellett. Vagy kimegy az udvarra a vasalódeszkával és szájában egy zseblámpával oldja meg a feladatot, vagy pedig előhozom a vasalt csirkemell készítéséhez használatos faszenes lengetős vasalót és azzal vág neki a feladatnak. Egyik megoldás sem imponált neki, így kénytelenkelletlen magamra vállaltam a spéci dugók eltávolításának feladatát.
GESZTESI KÁROLY
Először egy svájci bicskával próbálkoztam, de a készítők hiába gondoltak át minden valamirevaló kihívást jelentő élethelyzetet, a dugót nem sikerült eltávolítanom sem a vitorlavarró alkalmatossággal, sem pedig a sörnyitós csavarhúzóval. Arról már nem is beszélek, hogy a gyereket a művelet közben ki kellett vinni a szobából, nehogy azt lássa, hogy apuka egy bicsakkal turkál a konnektorban és esetleg később utánozni próbáljon. A dugót végül is egy szimpla fondüvillával sikerült eltávolítanunk, miután minden szóba jöhető tárgyat szép sorban kipróbáltunk. A sikeres akció felett érzett örömömet csak tetézte, hogy végre megfelelő funkciót találtunk ennek a soha nem használt eszköznek. Nyitható és csukható dolgok: A piciny ujjakra csapódó ajtók, fiókok rémálma mindkettőnket gyötörte, így a konnektordugók mellé beszereztünk pár ajtó- és fiókzáró alkalmatosságot, amelyek egy ördöglakat bonyolultságával rendelkeznek és annyira megbízhatóak, hogy nemcsak a baba, de maga David Copperfield sem tudna bejutni a kredencbe. Ennek ellenére csak a vécéülőkére felszerelt lakattal volt bajom. Na, azt soha nem tudtam kinyitni, tekintettel arra, hogy mindig olyan állapotban kellett megküzdenem a gonosz szerkezettel, amely nem tette lehetővé a negyedórán keresztül tartó komótos bíbelődést. Az ajtózárak egyébként borzasztó praktikusak, már ami a férfiak lompos szokásaira gyakorolt jótékony hatást illeti. Ha például egy késre van szükségem, sokkal inkább hajlandónak mutatkozom elmosni azt, ami a mosogatóban van, mint hogy nekiveselkedjem a babazárnak. Lépcsők: Ha ez ember – hozzám hasonlóan – emeletes házban lakik, akkor gondolnia kell a kisgyermek esetleges lezuhanására. Ezt megakadályozandó érdemes a lépcsőlejáratba egy kiskaput szerelni, de szigorúan csak azután, hogy a biztonsági rács telepítésének időpontját előzetesen egyeztettük a párunkkal. Ennek elmulasztása ugyanis súlyos következményekkel járhat. Azóta vagyok ilyen okos, hogy egyik éjjel némileg kapatos állapotban tértem haza egy nagyon kedves barátom születésnapjáról. Elég sokáig mulattunk, és csak akkor léptem le a buliból, amikor a dj már a Szomorú vasárnapot mixelte 50 Centtel és néhányan a kisebbik teremben gregorián
GESZTESI KÁROLY
zenére táncoltak. Ezúton is üzenem a taxisnak, aki hazavitt, hogy nem tudom kellőképp viszonozni a segítőkészségét, szegény sofőrnek ugyanis a személyi igazolványomból kellett kinéznie, hogy hol lakom. Fiatal koromban megfogadtam, hogy csak olyan utcába fogok költözni, amelynek neve bármilyen állapotban kimondható. Ilyen például az Ó utca. Most nem ez a helyzet. De nem is ez a lényeg, hanem a megérkezés. Beléptem a házba és egy hirtelen jött ötlettel megszabadultam minden ruházatomtól. Tettem ezt azért, mert nem akartam az emeleten alvó családomat felébreszteni azokkal a zörejekkel, amik egy negyedórán át tartó övkicsatolást és gatyaletolást kísérnek, a féllábas zoknilehúzás közben történő sima eldőlés keltette zajokról nem is beszélve. Lámpát persze nem gyújtottam, aminek két oka volt. Az egyik, hogy tekintettel voltam az alvókra, a másik pedig az a szomorú tény, hogy nem leltem a villanykapcsolót, annak ellenére, hogy az egész falat végigtapogattam, mint egy kezdő pantomimművész. Ha a kapcsolót nem is, a lépcsőfeljárót sikerült megtalálnom, de kísérletem, hogy csupasz talpamat az első lépcsőfokra helyezzem, csúfos kudarcot vallott. Ott ugyanis, ahol az első lépcsőnek kellett volna lennie, most egy akkurátusan bezárt karámajtó volt, amit térdmagasságban kaptam el és a lendülettől előre is billentem úgy, hogy homlokom az ötödik grádicson koppant. A libikókaszerű vízszintes testtartást csak úgy tudtam fixálni, hogy két kezemmel erősen rámarkoltam a rácsos kapu tetejére. (Egy lépésre voltam attól, hogy tökéletes Magyar Vándort hajtsak végre…) Itt egy kicsit megpihentem és próbáltam rájönni, hogy mi a fene történhetett. Első gondolatom az volt, hogy a taxis elvétette a címet és nem a saját lakásomban vagyok. Ez a rémkép rögvest magamhoz térített, nem szerettem volna vadidegeneknek magyarázkodni, miközben pőrén balanszírozok egy kerítésen, levegőben lévő lábakkal, homlokkal támasztva a lépcsőt. Mindenesetre vissza már nem fordulhattam, így elernyesztettem az izmaimat és hagytam, hogy a gravitáció tegye a dolgát. Gyakorlatilag átestem a kerítés másik oldalára és ott gubbasztottam a lépcsőn magzati pózban, kicsit hasonlatosan ahhoz a jelenethez, amelyben a Terminátor megérkezik a Földre. Azzal a különbséggel, hogy engem nem vett körül semmiféle fénycsóva. Hála a Magasságosnak!
GESZTESI KÁROLY
Pár perc múlva sikerült annyira összeszedni magam, hogy folytathattam utamat immáron felfelé, a vaksötét lépcsőn. Büszkén mondhatom, hogy némi lendületre is sikerült szert tennem, azt ugyanis, hogy pontosan hány lépcsőfokot kell megmásznom, fejből tudtam. Tizenegyig jutottam a számolásban, amikor rettenetes robajt hallottam. Egy teljes percre volt szükségem ahhoz, hogy a zaj forrásaként saját magamat azonosítsam. Újfent a földön voltam, sajgó ízületekkel, ugyanis a lépcső tetején is volt egy korlát, de ezen már csont nélkül zakóztam át, mivel elfogytak a lépcsők és így, mivel nem volt, ami megfogott volna, a puszta padlóra zuhantam. Szerettem volna, hogy vége legyen már ennek az egésznek. Nem mertem felállni, mert gőzöm sem volt, hogy hány csapdával kell még megküzdenem a hálószobáig vezető úton. Első gondolatom az volt, hogy halkan, majd egyre hangosabban segítségért nyöszörgők, hátha valaki meghallja, és egy daruval beemel az ágyamba. Nagy bánatomban, azt hiszem, el is szundítottam egy kicsit. Később, amikor már a külvilág különféle ingerei eljutottak hozzám, Claudia papucsait vettem észre a szemem előtt abban a szűk látótérben, ami pillanatnyilag elfoglalt pozíciómban rendelkezésemre állt. Claudia megértő volt, nem kérdezett sokat, gondolom, számolt azzal, hogy képtelen lettem volna értelmes mondatokat összerakni.
BOCHKOR GÁBOR
A HAMAR JÁRÓ LÁNYOK Az utóbbi időben elhűlve kellett tapasztalnom, hogy a baráti összejöveteleken a kisgyermekes papákkal és mamákkal folytatott társalgásaink rögvest a megérkezés és köszönés után átcsapnak egyfajta összehasonlító elemzésbe. Ezek a beszélgetések általában úgy kezdődnek, hogy jaj, de szép a kislányotok, Ferikének több haja van. Nyugtázom a tényt és udvarias érdeklődést színlelve rápillantok Ferikére, akinek a sérója valóban a késői Elvist juttatja az eszembe, és elmélázom, hogy ennek a gyereknek már csak a haja miatt is felnőtt méretű sapkákat kell majd hordania. A dolog persze nem feneklik itt meg, már az első szál ropi magamhoz vétele előtt szembesülök a következő tényekkel: Ferike remekül szopizik, alig várja a tejcsit, és ő tulajdonképpen egy édibédi manóci. Miközben azon mélázom, hogy egyes anyák miért tartják feltétlenül szükségesnek, hogy a gyermekeik vegetációjával kapcsolatos kifejezéseket bőven ellássák kicsinyítő jelzőkkel, megérkezik Katika, aki már jár! Már! Tud pápázni – ez a tevékenység eddig a Vatikánnal és a konklávé időszakos összejöveteleivel kapcsolódott össze valahol a tudatom alatti bugyrokban – és apukát is meg tudja dádázni. Miután az első ijedségre beszopiztam egy whiskycskét, erős ingerenciát éreztem arra, hogy felhívjam a társaságban lévő kisgyermekes szülők figyelmét, hogy tökéletesen jó úton járnak, amennyiben azt akarják, hogy csemetéjük az első értelmes szót közvetlenül az érettségi előtt mondja ki. Mi a francért nem lehet egy gyerekkel úgy beszélni, mintha az egy értelmes lény lenne? A másik pedig ez az örökös verseny. Tényleg, az ember ilyenkor úgy érzi magát, mintha egy bébi Ki mit tud?-ban lenne. Pont Árpával vitatkoztunk ezen az egyik nap, amikor arról volt szó, hogy mikor kell járnia egy gyereknek. Mondom: majd járni fog, ha ennek feltétlenül szükségét érzi. Én nem aggódom, ritkán látni négykézláb közlekedő vagy hason fekvő felnőtteket, ez többnyire csak akkor fordul elő, ha a szükségesnél nagyobb
BOCHKOR GÁBOR
mennyiségű alkoholt vettek magukhoz valamely családi esemény vagy évforduló megünneplésének ürügyén. Attila persze túlhúzta a témát és egy perc múlva már azon agyaltunk, hogy mekkora baromság ez az egész. Mintha a bizonyos időkben bekövetkező fejlődési ugrásoknak bármi köze is lenne a gyerek későbbi életéhez. Attila kifejtette, hogy amikor ül egy étterem teraszán és meglát egy iszonyatosan jó csajt elsétálni az orra előtt, tuti nem az jut először eszébe, hogy ez a lány egészen biztosan már nagyon korán tudott járni. Más gondolatai támadnak, de ezeket – tekintettel arra, hogy mindketten lányos apukák vagyunk – nem részletezte.
BOCHKOR GÁBOR
ÁRPA ATTILA
AZ ELSŐ SZÜLINAP Nagyjából egy hónappal a könyv megjelenése után fogjuk Amira első születésnapját ünnepelni, és mivel ez egy nagyon nagy esemény lesz, már most elkezdtem készülni rá. Egyelőre titokban. A szervezést jó stratéga lévén a terep felmérésével kezdtem. Mit lehet egy egyéves gyereknek adni? Ami azt illeti, még soha nem vettem semmit egyéves gyereknek, legalábbis nem olyat, amit komolyan is gondoltam volna. Ezek általában olyan „ugorjunk be és vegyünk valamit” dolgok voltak, amiket az ember egy családi meghívásnak eleget téve szokott megvásárolni. Általában a benzinkutak szűkre szabott kínálatát alapul véve. Főképp olyan cuccok ezek, amiket mi is kaptunk Amira születésekor. Erről jut eszembe egy korábbi történet, aminek nem igazán itt lenne a helye, hanem az őrült gyerekjátékoknál, de most mégis valahogy ide kívánkozik. Amira születésekor az egyik külföldi rokon küldött nekünk egy körülbelül fél méter magas plüssállatot, amit külleme alapján még maga Darwin se tudott volna hova besorolni. A jószágnak csőre is volt, meg szarva is, hosszú farokkal rendelkezett és karmai is voltak, ha pedig megnyomtam a fejét, rettenetesen hangosan felordított, mondván: „I want to play with you!!!”, ami angolul annyit tesz, hogy „Játszani szeretnék veled!!!”. Nem véletlen, hogy a tervezők ezt a mondatot táplálták a memóriájába, méghozzá tízes hangerőn, mert ha ez a rettenet nem ordít rá a gyerekre, hogy játssz velem, az önszántából soha meg nem tenné. Mivel meglehetősen jól álltunk az egy főre eső hasznavehetetlen és borzalmas játékok terén, Szabinával elhatároztuk, hogy nagy részüktől megválunk. A válogatáskor a rostán csak kevés holmi maradt fent, néhány tényleg aranyos dolog, vagy olyasmi, amiket barátoktól, szülőktől kaptunk. Ezek is egy ládában foglaltak helyet és mindig azokat raktuk ki közszemlére, amiket azok ajándékoztak nekünk, akik éppen látogatóba érkeztek. A szivárványszínű szarvas, csőrös-karmos, nagyfarkú, ordibáló iszonyattal
ÁRPA ATTILA
kapcsolatban nem merültek fel kételyek: mennie kellett. De mit csináljunk vele? Csak nem fogjuk kidobni a kukába! Szabina ekkor kitalálta – ő az, aki nálunk a szociálisan érzékeny vonalat képviseli –, hogy adjuk oda olyanoknak, akinek szükségük van rá. Oké, mondom, de egy ilyen cuccra frankón nincsen szüksége senkinek. Ezzel az erővel bármelyik horrorfilmkészítő életművét odaajándékozhatnám egy kissrácnak azzal, hogy szia, érezd vele jól magad! Nem. Ezzel valami mást kell csinálni. Az oltatlan mészben való feloldás nem tűnt jó választásnak, tekintettel arra, hogy ez a módszer főként szerves anyagoknál működik, az állatka pedig műanyagból volt. Esetleg maró folyadékkal lehetne elérni valami eredményt, de az meg veszélyes és nem szeretnék olyan diagnózissal bekerülni a baleseti kórházba, hogy akkusavban mártogattam egy játékállatot. A reveláció az egyik hétvégi bevásárláskor jött, amikor megláttunk az egyik budaörsi hipermarket mellett elhelyezett konténereket, amikbe a Vöröskereszt mindenféle adományokat gyűjt a rászorulóknak. Mondtam Szabinának, hogy amúgy is van néhány kinőtt gyerekruha, meg pár pólóm, amikről időközben kiderült, hogy nem igazi Armani, hozzuk el azokat ide, és csomagoljuk össze a felesleges játékokkal. Remek! Két hét múlva készen is álltunk a pakkal, elmentünk a budaörsi bevásárlóközpontba, és be is dobtuk a konténerbe a szeretetcsomagot, majd bementünk vásárolni. A szükséges és szükségtelen dolgok beszerzése után javában tartunk a kocsi felé, hogy bepakoljuk a zacsikat, amikor különös dologra lettem figyelmes. Egy idősebb nő állt a konténer előtt és egy nagyobb csomagot igyekezett betuszkolni a nyíláson. Próbálkozását kis idő múlva siker koronázta és a méretes táska nagy zuttyanással leesett a konténerben lévő ruhahalom tetejére. A nő – leróván kötelezettségét a társadalom szegényebb rétegei felé – már távozóban volt, amikor egy hang megszólalt a konténerből és ékes angolsággal felszólította a nőt, hogy játsszon vele. A Kész Átverés aktív alkotójaként sok esetben szemtanúja voltam az emberi arcokon megszülető érzelmek különbözőségének, de ennek a nőnek a reakciója felülmúlt mindent. Egész testében megmerevedett és feszülten figyelni kezdett. Mint egy vadászkutya. Én már tudtam, amit a nő nem, mégpedig azt, hogy a kidobott szörny, amit tudtán kívül fejbevágott a táskájával, még öt percen keresztül üvöltözni fog. A második játékos felszólításra a nő
ÁRPA ATTILA
hátrafordult, hogy megnézze, ki a franc szórakozik vele. A parkolóban én voltam az egyetlen, aki szóba jöhetett, és tekintettel arra, hogy magamba feledkezve álltam a konténer mellett, a nő egyértelműen a hang forrásával azonosított. A hölgy egy lesajnáló pillantással akart elintézni, és már indult volna tovább, amikor a jószág újra rákezdte! I want to play with you! – rikoltotta orrhangon. Az asszony sarkon fordult és elkezdett felém jönni. Gondoltam, nem várom meg, míg felesleges kérdések özönével támad rám, és odaszóltam Szabinának, hogy keresse elő a slusszkulcsot. Erre azért volt szükség, mert meg akartam győzni a nőt arról, hogy az enyhén nazális hang, amit az előbb hallott, nem az enyém. Ekkor szólalt meg harmadjára a konténerben dekkoló játékszer és végleg eloszlatta a nő gyanúját, miszerint én szórakozom vele. Egy darabig még állt a tartály mellett hülye nézéssel, majd sarkon fordult és berohant az áruházba. Amikor már bent ültünk a kocsiban és hazafelé indultunk, még egy pillantást vetettem a tett színhelyére és egy biztonsági őrt vettem észre, amint gyanakodva vizsgálja a beszélő gyűjtőládát, kezét a gumibotján tartva.
A kis kitérő után vissza a szülinaphoz. Szóval mi az, amit egy egyéves gyereknek adni lehet? Játékot biztosan nem szeretnék, abból van elég, nem hiszem, hogy örülne egy újabbnak. Felhívtam egy gyakorló apa ismerősömet, hogy ő mit tenne a helyemben. Első kérdése az volt, hogy Amira egyedül lesz, vagy lesznek ott haverok is. Mondtam, hogy barátai még nincsenek, de tervezem, hogy meghívok pár gyerekes ismerőst, így nem elképzelhetetlen, hogy pár kissrác is összegyűlik. Oké, ez a legjobb – mondja –, mert akkor lehet hívni egy mókamestert. Mókamestert? Mókamestert hát! Vannak ezek a házaló figurák, akiket meg lehet rendelni és előadnak a gyereknek valamit, ami tetszik neki. Báboznak, mesélnek, ilyesmik. Őszintén szólva a javaslat nem villanyozott fel. Egy idegen fószer a házamban, aki mókázva produkálja magát a lányomnak… Hát, nem tudom. A srác még biztatott egy ideig, hogy jó lesz, nem fogom megbánni és rám tukmálta a fazon telefonszámát. Gondoltam: egy életem, egy halálom, felhívom a csávót és megkérdezem, hogy mit tud ajánlani.
ÁRPA ATTILA
Egy kellemesen csengő hang vette fel a telefont a vonal másik végén. Bemutatkoztunk egymásnak, mondom, hogy mire lenne szükség. A pasas állati készséges volt, mondta, hogy akár már másnap este tud velem találkozni és akkor megbeszélhetjük a részleteket. Mondom: nem szükséges a találkozó, csak annyit akarok kérdezni, hogy elég vicces-e, amit csinál vagy sem. Persze azonnal pozitív választ adott, de a találkozóhoz továbbra is ragaszkodott. Megegyeztünk, hogy holnap összefutunk a lakásomhoz közeli étteremben. Oké.
Másnap a megbeszélt időben megérkeztem és leültem a kedvenc asztalomhoz. Még jó, hogy előre szóltam, mert telt ház volt. A csávó sehol. Várok vagy öt percet, mire cseng a telefonom, a mókamiki hív, hogy bocs, tíz percet késik, mert fellépésen volt és visszatapsolták kétszer is. Na, mondom, ez jó jel. A tíz perc éppen hogy letelt, amikor azt veszem észre, hogy a felkapottabb gasztronómiai magazinok által is stílusosnak nevezett étterembe belép egy bohóc. Talpig vicces ruhában. Ahogy kell. Nagy piros bungyur paróka, csíkos póló, fehérre festett arc iszonyatosan széles szájjal, hózentráger, bő gatya, klaffogó nyolcvannyolcas cipő. Ez volt az a pillanat, amikor a mókamester szót összekapcsoltam a bohóc jelzővel. A csávó megismert, és hangos csattogással kísért integetéssel odacsámpázott az asztalomhoz. Na mondom, ha ez elkezd itt nekem trombitálni, soha még egyszer be nem tehetem ide a lábamat. De semmi ilyesmi nem történ. A bohóc kezet nyújtott. Vártam, hogy lesz valami csipogó vagy spriccelő a kezében, ahogy az egy bohócnál megszokott, de nem. A bohóc bemutatkozott, majd elnézést kért, hogy a fellépőruhája van rajta, de nem volt alkalma átöltözni. Oké! Mondtam neki, hogy foglaljon helyet. A pincér fapofával kijött és megkérdezte, hogy mit kérek. Mondtam: nekem egy tripla whiskyt az ijedségre, a srácnak meg egy bohóc kelyhet. A pincér nem értette a poént és csak annyit mondott, hogy az év ezen szakában nem tartanak fagylaltot, de a bohóc megoldotta a szitut azzal, hogy ő is kért egy triplát. Na! Első jó pont. Nem nagyon tudtam, hogyan kezdjem a diskurzust, soha nem ültem még szemtől szemben egy bohóccal. Az egyetlen bohócos
ÁRPA ATTILA
emlékem még gyerekkorom idejére datálódik, amikor anyám elvitt egy München környéki orosz vándorcirkusz rémisztő előadására. Gondoltam, megkérdezem, hogy mégis mit tud csinálni. Bár ne tettem volna! A srác, mint kiderült, a lufihajtogatás mestere, és ennek bizonyításaként elő is vett egy óvszer külsejű pink gumit, felfújta és villámgyors mozdulatokkal csomózgatni kezdte. Az így elkészült rózsaszín kutyát pont akkor nyújtotta át nekem, amikor a pincér meghozta az italokat. Próbáltam elegánsan kezelni a helyzetet és nem észrevenni, hogy a népes vacsorázó közönség minden egyes tagja kivétel nélkül minket néz. Vélhetően valami perverz állatnak tartottak, akinek bohócfétise van, és az éjszakai szexuális játékokat egy nyilvános helyen kezdik azzal, hogy kotonból gumikutyákat hajtogatnak egymásnak. Mire feleszméltem, már egy zsiráf, egy hattyú, egy papagáj és egy szál virág is hevert az asztalon. A bohóc iszonyatosan lelkes volt, valószínűleg baromira kellett neki a meló. Amikor elővett egy cilindert és kijelentette, hogy most bemutat nekem néhány alaptrükköt – tudniillik ő nemcsak bohóc, hanem bűvész is –, egy mozdulattal leállítottam. Tényleg kezdtem magam úgy érezni, mintha valami hülye filmben lennék. Kértem, hogy ne folytassa, amit eddig láttam, elég meggyőző, és most talán kérném is a számlát, mert mennem kell. A bohóc erőszakoskodni kezdett, mondván, hogy szeretné tudni, van-e valami lehetőség arra, hogy szerepeljen a televízióban. Tudja, hogy producerként dolgozom, biztosan be tudom őt rakni valahova. Kénytelen voltam felvilágosítani, hogy nem tervezünk olyan főműsoridős produkciót, amely kifejezetten lufihajtogató bűvészbohócokra épül, úgyhogy lesz szíves elengedni. Majd értesítem a döntésemről, már ami a kislányom szülinapját illeti. Távoztamban még rám tukmálta a lufi referenciaműveket, majd kiléptem a szabad levegőre azzal a gondolattal, hogy mégis megveszem Amirának azt a rózsaszín babaházat.
GESZTESI KÁROLY
ÉS AMI EZUTÁN JÖN Hogy mit fogok Pankával másképp csinálni, mint a fiaimmal? Szerintem mindent. Vagy legalábbis nagyon sok mindent. Először is azon leszek, hogy minél több időt tudjak vele eltölteni. Hogy a fontos dolgokat tőlem hallja vagy tanulja meg, hogy minden jeles eseményen ott legyek az életében. A fiaim esetében ez nem igazán sikerült. Volt egy időszak, amikor olyannyira csak magammal és a munkámmal voltam elfoglalva, hogy a srácokra nagyon kevés idő jutott, és ezt ma már nagyon bánom. Jó példa erre egy olyan eset, ami pár éve történt meg. A már említett kastélyszállóban pihentem a családdal, amikor a srácok kitalálták, hogy elmennek bringázni. Mondom: ez kizárt dolog, mert Márkó nem tud biciklizni. Erre Dávid a testvére rám néz és közli, hogy de, Márkó márpedig tud. A kissrác sem volt rest, felpattant az egyik cangára és leszáguldott egy hatalmas lejtőn, aminek a végén egy pöpec tarolással állt meg. És én akkor rádöbbentem, hogy a fiam tényleg tud biciklizni. És nem én tanítottam meg. Azt sem tudtam, hogy megtanult... ott állt és nézett rám büszkén. Én meg csak bámultam és csak arra tudtam gondolni, hogy valaki más volt ott, ahol nekem kellett volna lennem. ..
Legnagyobbik fiammal, Márkóval már kisebb korában is mindent meg tudtunk beszélni, mint férfi a férfival. Mint apa a fiával, vagy két igazán jó barát. Emlékszem, hogy tizennégy éves volt, amikor egy nap elém állt, hogy szeretne nyelveket tanulni és számítógép-programozással foglalkozni, úgyhogy ő most kihagyna egy évet a gimnáziumból. Mondtam: rendben van, ha ez a döntésed, csináld. És meg is tette, kihagyott egy évet. Megcsinálta, amit akart, majd folytatta a sulit ott, ahol abbahagyta. Közben pedig megtanult harmonikázni. Ez is egy vicces dolog volt. Még anyámék vettek negyvenötben egy hatalmas tangóharmonikát. Azt találta meg a fiam a
GESZTESI KÁROLY
padláson és szép csendben megtanult rajta játszani. Egyik nap hallom, hogy valaki harmonikázik. Benyitok Márkóhoz és kérdezem, hogy ezt te honnan tudod. Mondta, hogy volt egy kis ideje és megtanulta magától. Igen? És még mit tudsz? Mondja, hogy tud zongorázni is. Igen? Igen. A keresztanyjánál volt egy zongora, néha átjárt gyakorolni. Mondom, akkor zongorázzál már nekem egy kicsit. Zongorázott. Méghozzá baromi jól. Annyira jól, hogy elvittem egy tanárhoz, hogy nézze már meg, mit csinált a gyerekem. Megnézte és közölte, hogy Márkó tehetséges. Olyannyira, hogy fel is vették a konzervatóriumba, ahol egy évet el is végzett, miközben rengeteget fejlődött. Egy év után elém állt azzal, hogy úgy érzi, későn vágott bele a dologba, soha nem lesz belőle zongoraművész, mert ahhoz kisgyerekként kellett volna kezdenie... és igaza volt. Én hatéves koromban kezdtem zongorázni, nekem még időm is lett volna fejlődni, de ott voltak a fizikai korlátok, a tömpe ujjaim. Márkó nagy tehetség lehetne, nagyon nagy kifejezőereje van, de igaza van, soha nem jut el arra szintre, amivel ki tudna tűnni. Lehet, hogy az én hibám.
FERRARIVAL TICHUANÁBA Árpa az egyik macsópapás ebéden valahogy minden munkafázis italok és ételek társaságában zajlott két falat velő között megkérdezte, hogy ha bármit megtehetnék, mihez lenne kedvem. Először nem értettem a kérdést, így egy példával próbált világosságot gyújtani elmémben. Ha ő jelen helyzetben bármit megtehetne, akkor egy Ferrarival lemenne a mexikói Tichuanába, hogy tetovált prostikkal nézze a naplementét. Mondtam, ennek Szabina biztosan nagyon fog örülni. Sőt, annak is nagyon fog örülni, hogy én ezt majd jól el fogom neki mesélni! Sietve visszakozott, hogy természetesen nem így gondolta, hanem úgy, hogy ez a „bármit megtehetsz" időszak véglegesen törlődne, azaz egyfajta időlyukban képzeli el ezt a ferraris-prostis bulit. Mondom, remek kérdés, ettől már csak egy
GESZTESI KÁROLY
lépésre van az, hogy mit vinnék magammal egy lakatlan szigetre. Negyedórás „nemértjükegymást" után sikerült rájönnöm, hogy Árpa arra kíváncsi, jól érzem-e magam a bőrömben jelenleg. A válaszom most már, hogy értettem, mire gondol – meglehetősen egyszerű volt. Igen. Nem szeretnék sem mást csinálni, mint most és nem is szeretnék máshol lenni, mint most. Nekem már elegem volt a pörgésből. Elhiszem, hogy Árpának szüksége van az adrenalinra, ezért hajtja a focit, és Bocsi sem tudna nyugodtan ülni a körtefa árnyékában, kezében egy gömöri fröccsel, így inkább ide-oda röpköd az országban egy morcos külsejű vadászgéppel. Nekem ez már nem hiányzik. Ha izgalomra van szükségem, kimegyek a kedvenc golfklubomba és Pólus Peti barátommal játszunk egy vagy két partit. Kiviszem magammal a srácokat és Claudiát is. Mehetnek lovagolni, úszni, szaunázni, amihez csak kedvük van. Nekem ez a kikapcsolódás. Én így érzem jól magam. Nem vagyok egy fenegyerek. Színházban játszom, filmekben szerepelek, rengeteg szöveget kell tanulnom, mindig ott kell lennem a szeren, mert ez nem egy olyan szakma, hogy ha egyszer jó voltál, akkor mindig az is maradsz. Folyamatosan kell teljesíteni, mindegy, hogy egy szappanoperában vagy egy horror költségvetésű mozifilmben. Az is biztos, hogy nem élnék máshol. Attila kifejtette, hogy Amerikában el tudná képzelni a jövőjét, persze családostul. Bocsi sem zárja ki, hogy máshol lakjon, de ő inkább az a fajta kozmopolita pasi, akinek mindegy, hogy hol van, megtalálja a helyét. Ajánlatokat persze én is kaptam. Volt, hogy a FOX hívott ki egy tárgyalásra Las Vegasba. Nem mondom, hogy rossz érzés volt Vegasban dekkolni és hallgatni a stúdió vezetőit, ahogy elmagyarázzák, hogyan lehet egy ötvenezer dolláros gázsiból feltornászni egy színészt az egymillió dolláros fizetésig. De valahogy nem éreztem azt a húzást a dologban, ami miatt itt tudnék hagyni mindent, amit eddig elértem, és mindenkit, aki közel áll hozzám. Így maradtam, és azt hiszem, maradni is fogok. De egy szóra vissza a harmóniához, hogy miért nem pörgök én is ezerrel. Hiszek a sorsszerűségben, de az ember nem dőlhet hátra azzal, hogy minden mindegy, úgyis eleve el lettek rendezve a dolgok. Borzasztó fontos, hogy miként irányítjuk az életünket. És ehhez jó döntések kellenek. Jó döntéseket pedig az ember akkor tud csak hozni, ha béke van körülötte, harmóniában van a világgal és saját magával is. Mindenkit rengeteg csapda
GESZTESI KÁROLY
vesz körül, amiket csak józan fejjel lehet elkerülni, nem pedig úgy, hogy mindenbe belevágunk, mindent meg akarunk csinálni. Nem tudom, lehet, hogy rosszul gondolom, de én így élek. Ez a helyzet Pankával is. Most kellett megszületnie, most született meg. Hogy miért? Nem tudom. Benne van az is a dologban, hogy esetleg neki kell majd feltalálnia valami fontos gyógyszert, vagy megváltoztatnia valamit a világban. Meglátjuk.
GESZTESI KÁROLY
BOCHKOR GÁBOR
LAST MINUTE SZIGETEK Ami most nagyon hiányzik, az egy nyaralás. Hármasban. Andival és Nórival. Lehetőleg a világ végére szeretnék menni. Amire feltehetőleg szükség is lesz, ha nyugodt körülmények között akarom élvezni a családom társaságát. Eddig csak egyszer tudtunk kiszakadni az itthoni környezetből, még nyár elején töltöttünk el pár napot Siófokon. Úgy vagyok a pihenéssel, hogy csak akkor tudok kikapcsolni, ha semmi zavaró tényező nincs a környezetemben. Arra már évekkel ezelőtt rájöttem, hogy ha minden külső hatást ki akarok küszöbölni, akkor tényleg valami olyan helyre kell mennem, ami meglehetősen távol van, különben lépten-nyomon azt kell tapasztalnom, hogy figyelnek. Így volt ez Siófokon is. Andi szeretett volna lemenni a strandra, leteríteni egy pokrócot és eltölteni egy délelőttöt a gyerekkel és velem. Mondtam neki, hogy ez nem jó ötlet, ez nem én vagyok. Képtelenség úgy kikapcsolni, hogy másodpercenként köszöngetnek az emberek. Vagy ami a legrosszabb: néznek és susmorognak. A mereven földre szegezett tekintet sem megoldás, mert mindig lesz valaki, aki odasétál egy lángossal a kezében és megpróbál szóba elegyedni. Félreértés ne essék, ezzel az égvilágon semmi bajom, feltéve, ha az utcán történik vagy a Tescóban, miközben tolom a bevásárlókocsit. Azzal semmi gáz. De pihenni így nem lehet! Olyan helyre szeretnék menni, ahol a szülőnek nem ciki, ha a kölyke izomból fejbe rúg egy kőkeményre fújt Nivea-feliratú strandlabdával, vagy homlokon nyom egy frizbivel. Ahol nyugodtan kergethetem a lányomat négykézláb a fűben, és nem kell attól tartanom, hogy valaki belefényképez a seggembe, hogy berakhassa a családi archívumába a velem való találkozáskor készült képet. Unott arcú pincéreket is szeretnék látni, akik nem azt lesik, hogy mi a kívánságom, hanem azt, hogy mikor iszom már meg végre a Mojitómat, mert egy hattagú belga legénybúcsús társaság vár az asztalomra. Vágyom arra is, hogy nyaralás közben csak akkor kelljen kis
BOCHKOR GÁBOR
papírfecnikre leírni a nevemet, ha lekapcsol egy vanatui rendőr gyorshajtásért, vagy amikor kiegyenlítem a szállodai számlámat. Ehhez pedig elképzelhető, hogy messze kell mennünk. Hogy hova, azt még nem tudom, de már kerestem egy utazási irodát, akik lakatlan szigetekre is szerveznek utakat…
BOCHKOR GÁBOR
ÁRPA ATTILA
NŐ vs ANYA A babavárás, a terhesség hónapjai abban is segítettek, hogy jobban megismerjük egymást Szabinával. Sőt, talán azt is mondhatom, hogy új érzésekkel gazdagodott a kapcsolatunk. Én megtanultam mélységesen tisztelni benne azt a nőt, akit addig is szerettem, de valahogy máshogy. Egyik barátom mondta meg a frankót, hogy az az igazi, amikor a feleségedet már nemcsak nőként, hanem anyaként szereted. Azt hiszem, a tisztelet az, ami a két érzés közti különbséget jelenti. Itt persze nem arra gondolok, hogy egy idő után ne lett volna meg bennem az alapvető tisztelet Szabina irányában – még ha nem is így indult a kapcsolatunk, de Amira születése után teljesen más ember lett előttem. Szabina a kilenc hónap alatt csak azzal törődött, hogy a babának mi lesz a legjobb. Egyáltalán nem foglalkozott magával, legalábbis nem többet az indokoltnál. Nem voltak hisztik, kiborulások, végtelen odaadással és türelemmel viselte a nehéz pillanatokat is, rettenetes akaraterővel és fegyelemmel készült a szülésre. Az a sok dolog, ami nekem az elején marhaságnak tűnt, a terhestornák, a tanácsadások, az a rengeteg könyv, a számomra értelmetlennek tűnő lemondások mindenféle kajákról, mind amiatt volt, hogy egy ép és egészséges babánk legyen. Csak remélni tudom, hogy nekem is sikerült odatennem a magamét az ő erőfeszítései mellé.
ÁRPA ATTILA
BOCHKOR GÁBOR
SZÖGRE A BASEBALLÜTŐVEL Hogy mi lesz pár év múlva? Fene se tudja. Nóri még csak jövőre lesz egyéves, és egyelőre azzal vagyok elfoglalva, hogyan változik, fejlődik percről percre. A komolyabb nevelési szakasz még csak később jön, egyelőre csak az a kérdés, hogy kivesszük-e, ha sír, vagy nem? Ha majd oviba vagy suliba megy, jó pár dolgot el kell neki magyaráznom, de ezekre nem csak neki kell megérnie agyilag, hanem nekem is fel kell készülnöm. Biztosan lesz jó néhány szitu, amikor hagyni fogom, hogy lyukra fusson, hibát kövessen el és megtapasztalja, hogy nem minden helyzetben védi meg őt az a burok, ami most elég erősen körülveszi. Persze azt is tudom, hogy ez rettenetesen nehéz lesz. Ha bántani fogják vagy kellemetlenségek érik, akkor biztos, hogy nekimennék egy baseballütővel a világnak, hogy rendet tegyek a lányom körül. És abban is biztos vagyok, hogy nagyon nehéz lesz ettől visszatartani engem. De meg kell tanulnia, hogy a saját erejéből boldoguljon, hogy saját maga oldja meg a problémáit. Hiszek abban, hogy az iskola mint a legkisebb leképzett társadalom sokat fog neki segíteni ebben. Ott majd magának kell megküzdenie a hierarchiában elfoglalt pozíciójáért. Ez a fajta küzdelem fogja értékes emberré nevelni.
BOCHKOR GÁBOR
GESZTESI KÁROLY
MÉGISCSAK MEXIKÓ Vicces, hogy annak idején Attila Mexikót hozta példának, mert most, hogy megjelenik ez a könyv, pont oda készülünk Claudiával és Pankával. Persze szó sem lesz Ferrariról és tetovált prostikról. A naplemente az belefér. És talán Tichuana is… már a gondolata is pihentető!
GESZTESI KÁROLY
ÁRPA ATTILA
KISÁRPA 2.0? Ja! És persze Amirának kell egy testvér! Hamarosan! Egy fiú!
SZEX KUCSMÁBAN Hallottam valahol, hogy a népi hiedelemvilágban számos olyan babona bukkan fel, amelyek összefüggenek a születendő gyermek nemének befolyásolásával. Gondoltam, ártani nem árthat, és talán még használ is. Ha Amirának egy kisöcsit szeretnék, akkor behatóan meg kell vizsgálnom az összes módszert, ami szóba jöhet. A tudományos okokkal, indokokkal tisztában voltam, így elérkezettnek láttam az időt arra, hogy a Google segítségével betekintést nyerjek a boszorkányok világába. Első nekifutásra a kereső a következő szószedetet dobta ki: „Ha a hitvesi ágyon fiúgyermeket görgetünk végig, fiú utód várható. A fiú utód érdekében érdemes a nőnek ráharapni a párnára. A jó hatás elérése érdekében a férfi tartsa a fején a kucsmáját. A nő azzal is segíti a fiú utód születését, ha a forduló után a feneke alatt összekulcsolja a kezét. Tilos tátott szájjal szerelmeskedni vagy nevetni, mert ettől lány utód fogan.” Aha! Elképzeltem magam egy pillanatra, ahogy megpróbálom Szabina tudtán kívül belőni születendő gyermekünk nemét. Először is fel kell hívnom a haveromat, hogy hozza már át a srácait, így közvetlenül a szerelmi együttlét előtt végig tudjuk őket hempergetni az ágyunkon. Rögtön utána neki kell esnem a feladatnak, ami a barátom családjának azonnali távozását teszi szükségessé. Azt talán még meg fogom tudni magyarázni a feleségemnek, hogy a vidám családi kólás-ropis hancúrból miért váltok villámgyorsan az intim együttlétre, de azt, hogy miért van a fejemen a cikolai böllér kucsmája, már nem biztos. Tegyük fel, hogy Szabina
ÁRPA ATTILA
elfogadja a hirtelen gerjedelmet és a rackából készült tökfödőt is, de azzal biztos lesz némi problémája, hogy párnát gyömöszölök a szájába, miközben hátraszorítom a kezét. Ez a fajta agresszív szerepjáték nem az én stílusom. De még ha mindezen furcsaságokon felül is emelkedne, az utolsó pontnak nem fogunk tudni megfelelni, mert kizárt dolog, hogy röhögés nélkül kibírja azt a látványt, amit anyaszült meztelenül nyújtok egy kucsmával a fejemen. Sokkal békésebb módszernek ígérkezik a holdnaptárhoz való igazodás. Ennek érdekében be is szereztem egy hordozható csillagászati távcsövet és mostanában minden éjjel a Holdat bámulom, hogy mikor fordul a megfelelő pozícióba. Már két ilyen alkalom is volt, de az egyiknél én nem voltam otthon, a másiknál Szabina. Amikor láttam, hogy a helyzet jól alakul, gyorsan felhívtam, hogy bárhol is van, azonnal jöjjön haza, mert pont jó a méret és az árnyékok. Kiröhögött! A legdurvább módszert a görögök használták, persze nem a maiak, hanem az ókoriak. Szerintük a lány a jobb heréből származó hímivarsejtekből lesz, míg a fiú a balból. Egy pillanatra megfordult a fejemben a gondolat, hogy egy ambuláns sebészeti beavatkozás során megválók a jobb golyómtól, de tartottam attól, hogy ha a megoldás nem válik be, akkor az még hagyján, hogy nem fogok tudni többé együtt zuhanyozni a csapattársaimmal, de még körbe is fognak röhögni. Japán és dán orvosok szerint a szex utáni dohányzás erősen csökkenti a fiú utód születésének esélyeit. Ez mondjuk gáz. Most egy olyan kutatást keresek, amely a szex utáni jeges whiskyre esküszik, mint bevált módszerre. Persze lehet, hogy ez a dolog csak a csajokra vonatkozik, és akkor hiába piálok ezerrel, nem a kellő hatást fogom elérni. Egyetlenegy dolog válhat be, mégpedig az a tapasztalat, amely szerint az intenzívebb házaséletet élő szülőknek nagyobb arányban lesz fiúgyermekük. Szóval most felpörgettem kicsit a dolgokat, Szabina nem is tudja mire vélni, hogy a lázcsillapító tabletták szedésének gyakoriságát lőttem be, már ami a napi háromszor egy étkezés utáni együttlétet illeti. A biztonság kedvéért egy kést is helyeztem az ágy alá, mert állítólag ez is segít. Szabina csak annyit mondott erre, hogy nem tudta, hogy kifejlett paranoiám van. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy az egyetlen éles
ÁRPA ATTILA
séfkésemet nem akartam a nászágy alá rakni, így egy szamurájkard-replika hever a padlón, némi fejtörést okozva a takarítónőnknek, akinek megtiltottam, hogy akár csak egy ujjal is hozzáérjen a fegyverhez. Ha pedig mindezen erőfeszítések ellenére lányom születik? Nos, annak is baromira fogok örülni!
ÁRPA ATTILA
ÁRPA ATTILA
PALACKPOSTA 2007. október 10. Ez a fejezet nem volt tervezett része a könyvnek. Az ötlet – hogy írjunk egy-egy levelet felnőtt lányainknak – csak a végén jött, de talán jó lezárása is mindannak, amiket eddig elmeséltünk. Hogy miért kerülnek bele ezek a személyes gondolatok a közönségnek is szánt könyvünkbe? Talán azért, mert ez az egész dolog egy kicsit a lányainkról is szól. És ahhoz, hogy ne csak róluk szóljon, hanem egy kicsit nekik is, fontosnak éreztük, hogy ezeken az oldalakon üzenjünk nekik. A biztonság kedvéért…
ÁRPA ATTILA
Kedves Amira Johanna! Azért szólítalak a teljes neveden, mert most, hogy tizennyolc éves lettél, biztosan kiválasztottad már, hogy melyiket viseled, hogy becéznek a haverok. Lehet, hogy már a világ másik végén élsz, jó esetben talán együtt az anyukáddal és velem. Tehát lehet, hogy a megszokott neved Amy, Jeanne, Mira, esetleg Jane vagy Giovanna. Egy a lényeg, mégpedig az, hogy a családi neved még mindig Árpa, mert ha nem az, akkor férjhez mentél vagy anyád kirúgott engem évekkel ezelőtt. Bárhogy is legyen, mára már tudod, hogy én ki voltam és ki vagyok, és az is biztos, hogy rengeteg szép pillanatot éltünk át, bár minden bizonnyal voltak veszekedéseink is. Az is lehet, hogy épp tízezer kilométer választ el minket, mert Te egyetemre jársz, én pedig anyukáddal a Sychelle-szigeteken igyekszem kipihenni az Oscar-díj átadást követő stresszes időszakot. Az is lehet, hogy épp nem beszélsz velem, mert bunkón viselkedtem a barátoddal. Azzal a majommal! Az is lehet, hogy épp egy olajfúrótornyon dolgozom, mert becsődölt a teljes magyar média a 2024-es új, digitális médiatörvény miatt, Te pedig csatlakoztál a Greenpeace-hez és egy méhecske-szakállas, sárga esőkabátos fazon oldalán tüntetsz ellenem, mert az olajfúrótornyok veszélyeztetik a Föld utolsó sirálypopulációjának költőhelyét… Az is lehet, hogy boldogan élünk együtt egy szép vidéki házban Toscanában és Te már alig várod, hogy mikor költözhetsz Rómába, mert itt megöl az unalom. Az is lehet, hogy gazdagok leszünk. Az is lehet, hogy szegények. Lehet, hogy együtt élünk, lehet, hogy nem. Bárhogy is legyen, bárhol leszel a világon, egy dolgot tudnod kell: mindig is Te voltál, Te vagy és Te leszel a legfontosabb ember az életemben. Vigyázz magadra, kislányom, legyen egy szép életed! Imádlak.
ÁRPA ATTILA
Apa
BOCHKOR GÁBOR
Drága Nóri!
Azon töprengek, mit gondolhatsz erről a három fazonról – különös tekintettel apádra –, aki ezeket a kalandokat, agymenéseket soha nem élte volna át, ha Te nem lennél. Most, amikor írom ezt a levelet, te épp fent alszol a szobádban, a hasad tele anyatejjel – fogad még nincs – és álmodban valószínűleg a plüsstehén a főszereplő, akit vagy a szádba gyömöszölsz vagy a rácshoz csapkodod… Most, amikor olvasod, talán arra gondolsz, hogy igazán elengedhettelek volna 15 évesen nyaralni a pasiddal, pofán verhettem volna a matektanárt azért a karóért (amit persze nem érdemeltél meg) és szemétség volt beszámíttatni a régi autómat az új árába, mert az neked pont jól állt volna. Ha ennél nagyobb gondod nincs, akkor azt hiszem, jól végeztem eddig a küldetésem, mely 2007. április 19-én kezdődött. Amennyiben azonban épp egy valóságshow-ba készülsz, nagyon elrontottam valamit… De azért fogadj el egy jó tanácsot: A szúrós tekintetű, whiskyleheletű producertől MENEKÜLJ!”
Apád
GESZTESI KÁROLY
Kedves Panyóka!
Te most még nem tudod, de az ország Pankájának ez a beceneve. Most, 2007-ben. Amikor ezt a levelet olvasod, 2025 lesz. Jézuska! Milyen messze van ez még! Hogy hol vagyunk? Remélem, együtt ülünk valami remek helyen, és istenit dumálunk, kajálunk, talán már bemutattad a legújabb pasidat, akihez megint jó képet vágtam ahelyett, hogy jól pofán vágtam volna. De a legfontosabb, hogy tudd: nagyon akartuk, hogy megszülessél! A mamádnak nem volt könnyű kihordani és megszülni téged, nekem is nagyon-nagyon rossz volt, hogy a születésednél nem lehettem ott, de remélem, Isten erőt ad ahhoz, hogy minél tovább melletted lehessek, hogy megvédjelek a sok rossztól, amitől féltelek. Na, szóval: légy hű magadhoz! Legyél az a jókedvű, akaratos, varázslatos gyönyörű szerelmem felnőttként is, aki most vagy pici gyerekként. Köszönöm, hogy megszülettél!
Papa
Külön köszönet:
Dr. Bábinszky Ágota Pál Erzsébet Petró Helga Dr. Bókay János Dr. Heller Mariann Magyar Zsuzsa Dr. Fedina Laura Dr. Sényi Katalin Hüsi család Dr. Sípos Sándor Dr. Varga Károly John Bull Automobil Pub
