BLEYER JAKAB A hazai német kisebbség kérdéséről Őszinte köszönettel tartozom a Magyar Szemlének azért, hogy a szerkesztőbizottság elnöke, gróf Bethlen István „Magyarország kisebbségi politikája" című cikkéhez, amely a Magyar Szemle júniusi füzetében jelent meg, néhány megjegyzést fűzhetek. Ezekben a megjegyzésekben nem kívánok természetesen a részletekbe menni, hanem csak az irányt kívánom megjelölni, melyben meggyőződésem szerint a hazai német kisebbség kérdését meg kell oldanunk. Gróf Bethlen István cikkének, ha helyesen ítélem meg, fő célja a magyar közvélemény figyelmét a nemzeti kisebbségi kérdésnek magyar szempontból is nagy fontosságára ráirányítani és nála megértést kelteni a nemzeti kisebbségi kívánalmak iránt általában - a revízió által esetleg visszakerülő nemzetiségek szempontjából - és a hazai németség kívánalmai iránt különösen. Ezért természetesen nagy hálával tartozunk iránta mindannyian, akik a kisebbségi kérdésben komoly problémát látunk, és tartoznak különösen azok, akik a hazai németség népi mozgalmában részt vesznek. Fölötte kívánatos volna, hogy Bethlen gróf komoly szavai a magyar társadalmat oly mértékben tudnák új belátásra bírni, hogy a vonatkozó törvények és rendeletek végrehajtása elé tornyosuló akadályok legyőzhetők legyenek. Azonfelül gróf Bethlen István fejtegetései abból a szempontból is nagy jelentőségűek, mert azokban le vannak fektetve azon elvek és motívumok, amelyek szerint ő - és gróf Bethlen ma is döntő befolyású magyar államférfi - a kisebbségi kérdést és abban a hazai német kisebbség kérdését megoldhatónak és megoldandónak tartja. Ilyenformán a nemzetiségek tisztán láthatják, mit várhatnak Bethlen gróf felfogása szerint a magyar államhatalomtól és társadalomtól, és a kisebbségi Kérdés teoretikusai is és mindazok, akik a kisebbségi kérdés európai alakulása iránt érdeklődnek, hivatott ajakról ismerhetik meg a magyar kisebbségi politika vezető gondolatait, így könnyen és objektív alapon alkothatunk magunknak véleményt az oly sokat vitatott és sokszor félreértett magyar nemzetiségi politikáról. Az eszmék tisztázása, amelyre gróf Bethlen István is oly nagy súlyt helyez, így valóban elérhető lesz, mégpedig nemcsak a hazai németség és a régi magyar történeti terület népei és a magyarság közt, hanem nemzetközi vonatkozásban is. Az eszmék tisztázása célja az alábbi soroknak is. Gróf Bethlen István elgondolása szerint a népoktatás kérdése német községeinkben úgy oldandó meg, hogy az óvókban és az elemi iskolákban általában a B típus szerint (felerészben magyar, felerészben német tannyelv) történjék az oktatás. Gróf Bethlen ezen álláspontját én - tekintettel a mi sajátos viszonyainkra és az utolsó emberöltőiben végbement fejlődésre - általánosságban mindig osztottam és ma is osztom. Képviseltem is ezt mindig úgy itthon németségünk körében, mint külföldön, bár nem ritkán támadások értek érte és mindenféle gyanúsításnak voltam kitéve. Örülök Bethlen gróf azon nyilatkozatának is, amelyben kijelenti: „A szerzett tapasztalatok folytán osztom (Bleyernek) azt a felfogását is, hogy nem kívánatos az elemi iskolák típusának a meghatározását bármiféle helyi szavazástól függővé tenni" és azt a nézetét is, hogy a „hazai németség - egyes kivételektől eltekintve - nem elégszik meg az un. C típusú iskolával, amelyben a német írás és olvasás és nyelv taníttatik csak német nyelven, hanem legalább a B típust óhajtja és egyes helyeken az A típust, amelyekben az oktatás vegyesen német és magyar nyelven folyik, illetve az A típusnál német nyelven és csak a magyar nyelv taníttatik magyarul".
2
Azt hiszem, hogy az elemi népoktatás kérdése gróf Bethlen István elgondolása alapján, ha abba az ismétlő iskola, a leventeoktatás és a tanító- és óvónőképzés is megfelelő módon belevonatnék, meg volna oldható, ha a társadalom ellenállása és a hatóságoktól támasztott akadályok megszűnnének. Meg volna a kérdés oldható úgy, hogy nemcsak megnyugvást keltene nálunk, hanem jó hatással volna mindenütt, ahol a magyar nemzetiségi politikát figyelemmel kísérik. Az elemi népoktatás kérdésének rendezésével természetesen nincsen megoldva a kisebbségi iskola egész problémája, mert ehhez tartozik a középfokú oktatás is, amely ugyanezen elvi elgondolás szerint (B típus) volna rendezendő, mint az elemi iskolában. Ez nemcsak kisebbségi közvélemény egész Európában, hanem ezen a felfogáson épül fel a 68-as nemzetiségi törvény és a Bethlen-féle 4044. számú törvényerővel bíró kormányrendelet is. Gróf Bethlen István itt azon a nézeten van, hogy nem kívánatos és nem is szükséges, hogy a hazai németségnek középfokú iskolái legyenek „azokon a német tanítási nyelvű parallel osztályokon kívül, melyeknek felállítását a 4800. sz. miniszteri alaprendelet... amúgy is előírja". Itt szívesen megállapítom, hogy Bethlen gróf ma is azon régi álláspontján van, hogy a már kiadott miniszteri rendelet szerint is német tannyelvű parallel osztályok állítandók fel a középiskolákban. A külön német iskolák felállítását azonban annál kevésbé tartja szükségesnek, mert „hiszen a német nyelv és irodalom tanítása a magyar középiskolákon amúgy is kötelező tantárgy". A parallel osztályok tényleg bizonyos feltételek mellett elvileg elfogadhatók, azonban gróf Bethlen maga mondja, hogy az első években (a kommunizmus után) hiába kísérelték egy-két esetben ezen osztályok szervezését, mert „nem volt megfelelő számú jelentkező". Én csak egy ilyen esetről tudok, de azt is tudom, hogy miért nem volt elegendő jelentkező; félnem kell, hogy azon körülmények közt, melyek akkor uralkodtak, sohasem lesz elegendő jelentkező - azonban nem a megfelelő német akarat híján! Ami már most a német nyelvnek a magyar középiskolákban való kötelező tanítását illeti, világos, hogy az - magyar anyanyelvű és németül nem tudó gyermekekre lévén szabva - német anyanyelvű tanulóknak vajmi keveset nyújthat. Ma az a tényleges állapot - és más az adott viszonyok közt nem is várható - hogy a hazai középiskolákon átment német anyanyelvű ifjú, hacsak nem származik német családi nyelvű, akadémikus műveltségű családból, nem tud egy egyszerű német levelet megfogalmazni, sőt nem tud egy korrekt német mondatot - irodalmi nyelven megszerkeszteni. Ezeket az állapotokat nem ismerheti senki jobban, mint én, ki az egyetemen egy negyedszázad óta német filológiát adok elő. Lélektanilag egészen természetes, hogy az ilyen jelenség állandóan izgatólag hat mind idehaza (középiskolai tanáraink, akik jórészt német anyanyelvűek, nem tudnak németül, német falvaink papjai, többnyire szintén német származásúak, hibás nyelven prédikálnak, német nyelvű tanítóink, orvosaink, ügyvédeink, közigazgatási hivatalnokaink a német nyelvet kerékbe törik és ezért szégyellnek németül beszélni, nincs német származású és németül író újságírónk stb., stb.), de állandóan izgat a német nyelvű külföldön is. A természetjog követelménye is, hogy a német anyanyelvű művelt ember anyanyelvét művelt formában, lelki tartalmának megfelelő terjedelemben és minőségben bírja. De vétek az is, ha egy embert elzárunk annak a nyelvközösségnek magasabb szellemi életétől, amelybe beleszületett és amelyhez Istentől és természettől adott joga van. Magyar emberrel szemben talán elég itt az ő saját nemzeti érzésére és kultúrtudatára hivatkozni.
3
Bethlen gróf ezeket a meggondolásokat talán csak azért hagyta figyelmen kívül és csak azért nem tart a hazai németség számára külön középfokú iskolát szükségesnek, mert az ilyen szerinte nem kívánatos, vagyis egyrészt káros, másrészt veszedelmes. Károsnak tartja magának a hazai németségnek szempontjából: a hazai németség nagyobb számú értelmiséget szolgáltat, mint amennyire neki falujában - és tegyük hozzá járásában és esetleg megyéjében - szüksége van, úgyhogy ennek fölöslege nem tudna megéléshez jutni. Úgy vélem, hogy ez a megállapítás nem egészen helytálló és nem is felel meg a mai magyar helyzetnek. Először is hangsúlyoznunk kell, hogy senki sem kíván tiszta német középfokú iskolát, hanem vegyes magyarnémet nyelvűt, amelyben a magyar nyelv hiánytalanul elsajátítható és a magyar történeti ideológia az ifjúság elméjébe és szívébe eleven teljességgel megy át. Tehát az ilyen középfokú iskolában való nevelés semmiképpen sem tenné a német anyanyelvű ifjút magasabb állami szolgálatra alkalmatlanná, sőt nagyon is alkalmassá mindenütt ott, ahol - még ma is - jól kell németül tudni. Vajon a Teresianumnak magyar ifjak számára berendezett német-magyar nyelvű oktatása a magyar államszolgálat szempontjából megfelelőtlen volt-e? Azonban igen kétes az is, vajon a mai hazai németség nagyobb számú értelmiséget nevel-e, mint amennyire neki közvetlenül szüksége van, mert nem ez, hanem a bánáti és a bácskai svábság volt az értelmiség kitermelésében - mint ismeretes - túl produktív. De egyébként is, vajon érdeke-e a magyarságnak, hogy ez a németség – az átlagtehetségeket tekintve - több értelmiséget produkáljon, mint amennyire saját szükségletei kielégítésére szüksége van? Azt tartom, semmiképpen! A régi Magyarországon 11 millió magyar egy húszmilliós ország ügyeit vitte és így természetes volt, hogy az ország politikai, közigazgatási, társadalmi és szellemi vezetésére saját értelmiségét a hazai németségből, tótságból, ruténságból stb. ki kellett egészítenie. Ez szükséges volt, de véleményem szerint semmiképpen sem hasznos és célszerű: a magyar úr évszázadokon át megtanulta volt a népet - tekintet nélkül nemzetiségére - vezetni és ennek bizalmát megnyerni, nem úgy a magyarosított nemzetiségi ember, aki iskolázatlanságával, renegát túlbuzgóságával - nyugodtan állíthatom - roppantul ártott és ma is árt. Ma a magyarságnak intelligenciája kiegészítésére a nemzetiségek köréből nincs szüksége. Kérdés az, hogy saját történeti értelmiségéből mennyit tud megmenteni, és valóban nem csodálható, ha minduntalan szenvedélyes hangok hallatszanak az idegenvérű intelligencia túltengése ellen. Valószínű, hogy ez a reakció idővel erősbödni fog. Bethlen István gróf mindezek ellenére egyenesen veszedelmesnek tartja az un. német középfokú iskolát, mert az abból kikerülő intelligencia szerinte - mint annak idején a szász értelmiség - a magyartól el fog különülni, el fog idegenedni és külföldi német mentalitás varázskörébe fog kerülni. Azt hiszem, hogy az erdélyi szász értelmiségnél felesleges időznünk, mert az erdélyi szászság egészen más történeti és népi viszonyok közt fejlődött, mint a többi hazai németség. Ez soha - több évszázados történetének egyik időszakában sem - nem állott akár az intelligencia, akár bármilyen más szempontból hasonló külső és belső viszonyban a magyarsághoz, mint az erdélyi szászság. Mert a hazai németség problémái nem mai keletűek, hanem ezeknek évszázadokra visszanyúló története van. Volt ennek a németségnek a XVII., XVIII. és a XX. század első felében már tudatos, német egyetemeket járt intelligenciája, amely az ország kultúrájának, a magyarság kultúrájának nagy szolgálatokat tett. Hogy az írók és tudósok közül (ugyanezt
4
említhetném közigazgatási, egyházi, iskolai, társadalmi stb. téren) csak a Windischeket, Glatzokat, Endlichereket, Genersicheket, Schröereket, Kolbenheyereket, Steinackereket, Elischereket, Schediusokat stb., stb. említsem, akik az ország és a magyarság javára támogató, ösztönző, példaadó barátságban és lelki közösségben álltak és működtek magyar társaikkal és akik mégis - férfias becsületességgel - németeknek vallották magukat, sőt németségükért - ha kellett - a magyar asszimilációs törekvésekkel szemben harcoltak is. És ez a magyar szellemiség legüdébb, legtavasziasabb, legnemzetibb és legemberibb virágzása idejében volt: a Bessenyeiek, a Kazinczyak, Kölcseyek, Berzsenyiek, Kisfaludyak, Kármánok, Csokonaiak, Vörösmartyak stb., vagyis a történeti magyar középosztály, a magyar nemesség európaivá válása idejében. Istenemre mondom, ezt a magyarságot senki jobban mint én nem ismeri, nem érti és nem szereti! A XIX. században következett a nagy - Überfremdung: a tótok, németek, zsidók befogadása, becsábítása, beözönlése és a magyar szellemiség elvesztette régi szűzi tisztaságát, a régi magyar intelligenciát szinte majorizálni kezdték a tegnap és ma beolvadottak. Nem kutatom, érdeke volt-e ez a magyarságnak; a természetes jogrend követelménye azonban, hogy a német származású művelt ember bírja művelt emberhez illően anyanyelvét, erezzen népi közösséget saját fajával és fajának kultúrájával, de amellett szeresse őszintén és föltétlenül hazáját, melyhez léte és története köti, és ismerje el a magyar történeti téren a magyarság elsőszülöttségét, mert ez alapította a hazát, fenntartotta egy évezreden át, és mert békés uralmat a Duna völgyében csak ő tud biztosítani. Meggyőződésem, hogy ez az álláspont jogos, igazságos és méltányos, nem vét a magyar érdekek ellen, sőt a magyar jövő, a magyar vágyak előmozdítója és ezért küzdenem kell érte. Azonkívül azonban ez az álláspont kielégíti a németség kívánságát, megnyugtatja a kisebbségi sors részeseit a leszakított területeken és emberiességével és becsületességével megfelel az európai várakozásnak. Mindenesetre hajlandó vagyok ezt az álláspontot bármely elfogulatlan, objektív fórum elé terjeszteni és magamat ítéletének alávetni. Én már régen, a világháború előtt helytelenítettem - mint szűkebb környezetem tudta - a hazai németség tekintetében követett iskolapolitikát. A kérdéssel azonban a nyilvánosság előtt csak akkor kezdtem foglalkozni, amikor a világháború alatt nagy belső izgalommal láttam, hogy a hazai németség nemzeti öntudatra való ébredése és a nagy németségnél a népi gondolat (Volksgedanke) feltámadása a német-magyar viszonynak idehaza és Németországban végzetes megzavarását vonhatja maga után. Akkor még arra számítottunk, hogy a világháborúból győztesen kerülünk ki; azóta rettenetes módon vesztesek lettünk általa, de a magyar-német viszonynak a hazai németkérdés miatt való megromlásának veszedelme azóta sem lett kisebb, a két nép egymásra való utaltsága még nagyobb és még sordöntőbb lett. Mert kire számíthat létének legmélyebb kérdéseiben magyar hazánk? Olaszország barátsága rendkívül értékes, de vajon természetes érdekei és a magyar jövő útjai meddig haladhatnak és fognak egymás mellett haladni? Hisz megéltük a hármasszövetség tragédiáját! Franciaország Európa leghatalmasabb állama, de valójában Károlyi Mihály-féle naivság, ha azt reméljük, hogy komoly támogatását valaha is megnyerjük. Franciaország évszázadokon át a németség és magyarság keleti határain túli népekkel szövetkezett: a XVIII. századig a törökséggel, a XX. században a pánszlávizmussal. Ma ugyanaz a helyzet, és Magyarország csak úgy szerezhetné meg maga számára Franciaország barátságát, ha magát a kisantantnak kiszolgáltatná. Sorsunk geopolitikai helyzetünknél fogva Németországhoz van láncolva megmásíthatatlan szükségszerűséggel. Ha Németország egyenjogúságáért, lefegyverzéséért, revízióért stb. küzd, értünk is harcol, és ha sikerül neki a
5
Franciaországtól rárakott béklyókat legalább meglazítani, a kisantant fojtogatása is el fog tűnni, a magyarság pedig újra szabad lélegzethez fog jutni. A nagynémetség fenyegethette - szándékosan és öntudatlanul - a magyar függetlenséget, de a kelet ölelése a halált és elpusztulást jelenti. A németség és magyarság viszonyát Szent István óta mindig újra és újra kell rendezni, mindannyiszor, ahányszor az európai vagy közép-európai helyzet lényegesen és tartósan megváltozott. Utoljára rendezte Ferenc József király és Deák Ferenc az 1867-i kiegyezésben, Andrássy és Bismarck a hármas-szövetségben. Azóta eltűnt Habsburg és Hohenzollern, összeomlott Ausztria és a Harmadik Német Birodalom keletkezett: világos, hogy a magyar-német viszonyt újra rendezni kell, talán évtizedekre, sőt századokra, és világos az is, hogy ez a magyar lét és Magyarország jövője szempontjából a napi politikán túl a legsúlyosabb, legfelelősségesebb, a magyar sorsot sok tekintetben eldöntő feladat. Azonban tudatában kell lennünk annak, hogy a magyar-német viszony rendezésébe beletartozik a hazai németség kérdése is; ennek megoldása nélkül a magyar-német viszony zavaros és bizonytalan marad és nem juthat végleges nyugvópontra. Ez a mély meggyőződés az én kategorikus imperativusom, ez adja nekem az erőt és bátorságot, hogy azt haraggal, daccal, gyűlölettel szemben félelem nélkül képviseljem. Ez az én erkölcsi pajzsom nemcsak kifelé, hanem saját lelkiismeretem felé is. De más is ad erőt és bátorságot. Érzem, hogy egy új világ közeledik, talán mélyebb, és átalakítóbb bevágással az idők árjában, mint amilyen a reformációval és a francia forradalommai járt. Egy új világ új, megváltó eszmékkel! A kisebbségi kérdés nem negyvenmillió embernek és nemcsak a magyarságnak és németségnek kérdése, hanem az emberi sors kérdése. Nem hiszek a pacifizmusban, Népszövetségben, örök békében stb., de hiszek abban, hogy a nemzetiségi és faji kérdésnek éppúgy, mint a szociális kérdésnek meg kell oldatnia és meg fog oldatni, mint ahogy a vallási és sok más nagy és nehéz kérdés megoldatott. Ennek az új világnak ezen új eszméjét képviselem ugyanazon hitvallói hittel, mint ahogy professzor létemre egy életen át a tudományban az igazságot kerestem és félelem nélkül vallottam. Teljesen kívül esik ideológiámon, hogy a hazai németség vezére vagy egyik vezére vagyok-e; vezére vagyok azon mozgalomnak, amely a magyarság és németség viszonyát a hazai németség kérdésének méltányos megoldásával tisztázni és mélyíteni akarja. Ezt a mozgalmat én teremtettem meg, nem a semmiből, hanem azáltal, hogy a hazai németség nemzeti öntudatosodásából fakadt vizeket, sok tekintetben vadvizeket, fegyelmezett, a lelkeket megbékítő és megtermékenyítő áramlattá összefoglaltam. Hivatásomba vetett hitemet nem befolyásolja az, hogy kevesen vagy sokan vannak-e mögöttem, mert nem a tömegekből, hanem az eszméből merítem kötelességem tudatát. Széchenyi és Deák, Tisza és maga Bethlen István nem a többségektől kapott mandátum alapján, hanem a lelkűkben élő eszmék sugallatából cselekedtek. Ez az én utam is, melyen semmi támadás nem tartóztathat fel azon cél felé, hogy végleges, mindkét félt kielégítő magyar-német megegyezéssel a magyarságnak is szolgálatot tegyek.* Quelle: Magyar Szemle, September 1933, S. 72-77. Übersetzung: Jakob Bleyer: Über die Frage der deutschen Minderheit in Ungarn. * A Magyar Szemle annál inkább helyet ad a hazai német kisebbség vezetője e cikkének, mert általa pl. a középiskolai parallel-osztályok dolgában olyan félreértések is tisztáztattak, melyeket itt-ott külföldön Bethlen István gróf tanulmányához hozzákapcsoltak. Amint Bethlen István gróf tanulmánya a
6 Magyar Szemle évek óta folytatott kisebbségi politikájának magisztrális összefoglalása volt. Természetesen a jövőben is az ő cikke szolgái nekünk zsinórmértékül.
Jakob Bleyer: Über die Frage der deutschen Minderheit in Ungarn Ich schulde der Ungarischen Rundschau [Magyar Szemle] meinen aufrichtigen Dank, daß ich zum – im Juni-Heft der Ungarischen Rundschau erschienenen – Artikel „Minderheitenpolitik Ungarns“ von Graf Bethlen, dem Vorsitzenden des HerausgeberAusschusses, einige Anmerkungen hinzufügen kann. Mit diesen Bemerkungen möchte ich natürlich nicht in die Details gehen, sondern nur die Richtung aufzeigen, in der wir meiner Meinung nach bei der Lösung der Frage der deutschen Minderheit in Ungarn gehen müssen. Das Hauptziel des Artikels von Graf Bethlen ist es, wenn ich dies richtig beurteile, die Aufmerksamkeit der öffentlichen Meinung in Ungarn auf die – auch vom ungarischen Standpunkt her gesehen – große Bedeutung der Frage der nationalen Minderheiten zu lenken und bei ihr Verständnis für die Forderungen der nationalen Minderheiten im allgemeinen – vom Gesichtspunkt der Nationalitäten, die vielleicht im Zuge der Revision zurückkehren – und für die Forderungen des Deutschtums in Ungarn im besonderen zu erwecken. Wir alle, die wir die Minderheitenfrage als ernstes Problem betrachten, schulden ihm natürlich großen Dank, insbesondere diejenigen, die an der Volksbewegung des Deutschtums im Lande teilnehmen. Es wäre vor allem wünschenswert, daß die ernsten Worte von Graf Bethlen die ungarische Gesellschaft zu neuer Einsicht bewegen könnten, um die Hindernisse, die sich hinsichtlich der Durchführung der betreffenden Gesetze und Verordnung auftürmen, überwindbar zu machen. Darüber hinaus sind die Ausführungen von Graf István Bethlen auch unter dem Aspekt von großer Bedeutung, daß sie diejenigen Prinzipien und Motive widerspiegeln, nach denen er – und Graf Bethlen ist auch heute ein ungarischer Staatsmann mit entscheidendem Einfluß – die Minderheitenfrage und darin die Frage der deutschen Minderheit des Landes als lösbar betrachtet und zu lösen sieht. Auf diese Weise sehen die Nationalitäten klar, was sie nach der Auffassung von Graf Bethlen von der ungarischen Staatsmacht und Gesellschaft erwarten können. Und auch die Minderheitentheoretiker und all diejenigen, die sich für eine europäische Entwicklung der Minderheitenfrage interessieren, können von berufenem Munde die Leitgedanken der ungarischen Minderheitenpolitik kennenlernen. So können wir uns leicht und auf objektiver Grundlage eine Meinung über die so sehr umstrittene und vielfach mißverstandene ungarische Nationalitätenpolitik machen. Die Klärung der Gedanken, auf die auch Graf István Bethlen so großes Gewicht legt, kann so in der Tat erreicht werden, und zwar nicht nur zwischen dem Deutschtum des Landes bzw. den Völkern des alten ungarischen, historischen Gebiets und dem Ungarntum, sondern auch in internationaler Hinsicht. Die Klärung der Gedanken ist auch das Ziel der folgenden Zeilen. Nach den Vorstellungen von Graf Bethlen ist die Frage des Volksunterrichts in unseren deutschen Gemeinden so zu lösen, daß der Unterricht in den Kindergärten und Grundschulen im allgemeinen gemäß dem B-Typus (halb ungarische, halb deutsche Unterrichtssprache) erfolgen soll. Ich haben diesen Standpunkt von Graf Bethlen – mit Blick auf unsere spezifische Lage und auf die Entwicklung unter der letzten Generation – im Allgemeinen immer geteilt und teile ihn auch heute noch.
7
Auch habe ich ihn hierzulande immer im Kreise unseres Deutschtum vertreten, ebenso im Ausland, obwohl ich deswegen nicht selten Angriffen und allerlei Verdächtigungen ausgesetzt war. Ich freue mich auch über die Erklärung von Graf Bethlen, gemäß der er erklärt: „Aufgrund der gewonnenen Erfahrungen teile ich auch die Auffassung (von Bleyer), daß es nicht wünschenswert ist, die Entscheidung über den Typus der Grundschule von irgendeiner lokalen Abstimmung abhängig zu machen“, sowie auch seine Anschauung, daß „das Deutschtum des Landes – von einigen Ausnahmen abgesehen – sich nicht mit der Schule vom C-Typus, in der nur das deutsche Schreiben, Lesen und die Sprache [selbst] in deutscher Sprache unterrichtet werden, zufrieden gibt, sondern mindestens den B-Typus und an einigen Orten [auch] den A-Typus wünscht. In diesen erfolgt der Unterricht [beim B-Typus] gemischt in deutscher und ungarischer Sprache bzw. beim A-Typus in deutscher Sprache, und nur die ungarische Sprache wird in Ungarisch unterrichtet.“ Ich glaube, daß die Frage des Volksschulunterrichts auf der Grundlage der Vorstellungen von Graf István Bethlen, wenn in diese auch die Wiederholungsschule, der Jungmänner-Unterricht sowie die Lehrer- und Kindergärtnerinnenausbildung in angemessener Weise einbezogen würden, gelöst werden könnte, vorausgesetzt, daß die Widerstände der Gesellschaft und die behördlichen Hindernisse verschwinden. Die Frage könnte so gelöst werden, daß sie nicht nur uns beruhigen würde, sondern überall eine positive Wirkung hätte, wo die ungarische Nationalitätenpolitik aufmerksam verfolgt wird. Mit der Lösung der Frage des Volksschulunterrichts ist natürlich nicht das gesamte Problem der Minderheitenschule gelöst, weil dazu auch der Mittelstufenunterricht gehört. Dieser könnte gemäß derselben prinzipiellen Überlegung (B-Typus) gelöst werden, wie bei der Grundschule. Das ist nicht nur die allgemeine Meinung der Minderheiten in ganz Europa, sondern auf dieser Auffassung beruhen auch das Nationalitätengesetz von [18]68 und die Bethlen’sche Regierungsverordnung Nr. 4044 mit Gesetzeskraft. Graf István Bethlen vertritt hier die Ansicht, daß es nicht wünschenswert und auch nicht notwendig ist, daß das Deutschtum des Landes Mittelschulen bekommt, „mit Ausnahme der Parallelklassen mit deutscher Unterrichtssprache, deren Einrichtung sowieso die ministerielle Grundverordnung Nr. 4888... regelt.“ Hier stelle ich gerne fest, daß Graf Bethlen auch heute den alten Standpunkt vertritt, daß auch gemäß der bereits erlassene ministeriellen Verordnung in den Mittelschulen Parallelklassen mit deutscher Unterrichtssprache eingerichtet werden können. Die Errichtung gesonderter deutscher Schulen hält er hingegen umsoweniger für notwendig, als „der Unterricht der deutschen Sprache und Literatur in den ungarischen Mittelschulen ja sowieso ein Pflichtfach ist“. Die Parallelklassen sind in der Tat unter gewissen Voraussetzungen prinzipiell akzeptabel, aber selbst Graf Bethlen sagt, daß in den ersten Jahren (nach dem Kommunismus) vergeblich versucht wurde, in ein oder zwei Fällen diese Klassen zu organisieren, weil „es nicht genügend Bewerber gab“. Ich weiß nur von einem solchen Fall, aber ich weiß auch, warum es nicht genügend Bewerber gab; ich befürchte, daß es unter den Umständen, die damals herrschten, niemals genügend Bewerber hätte geben können – und zwar nicht aus Mangel an entsprechendem Willen der Deutschen! Was bereits jetzt den Pflichtunterricht der deutschen Sprache in der ungarischen Mittelschule betrifft, so ist klar, daß dieser – da er auf Kinder zugeschnitten ist, die ungarisch als Muttersprache haben und kein Deutsch können – den Schülern mit deutscher Muttersprache ziemlich wenig bieten
8
kann. Heute ist der tatsächliche Zustand – und anderes ist unter den gegebenen Umständen auch nicht zu erwarten –, daß ein Jugendlicher mit deutscher Muttersprache, der eine Mittelschule in Ungarn vollendet, wenn er nicht aus einer Familie stammt, die deutsch spricht und akademisch gebildet ist, einen einfachen deutschen Brief nicht formulieren kann, ja nicht einmal einen korrekten deutschen Satz – in der Literatursprache – bilden kann. Diese Zustände kann niemand besser kennen als ich, der ich seit einem viertel Jahrhundert an der Universität deutsche Philologie unterrichte. Psychologisch ist es ganz natürlich, daß ein solches Phänomen sowohl hierzulande als auch im deutschsprachigen Ausland erregend wirkt (unsere Mittelschullehrer, die größtenteils das Deutsche als Muttersprache haben, können kein Deutsch, die Pfarrer unserer deutschen Dörfer, die zumeist deutschstämmig sind, halten sprachlich fehlerhafte Predigten, unsere Deutschlehrer, Ärzte, Anwälte, Verwaltungsbeamte sprechen Deutsch nur gebrochen und schämen sich daher, Deutsch zu sprechen, wir haben keine Journalisten, die deutscher Herkunft sind und Deutsch schreiben usw.). Es ist auch ein Erfordernis des Naturrechts, daß ein gebildeter Mensch mit deutscher Muttersprache seine Muttersprache in elaborierter Form, ihrem geistigen Inhalt gemäßem Umfang und Qualität kann. Aber es ist auch eine Sünde, wenn wir einen Menschen vom höheren geistigen Leben derjenigen Sprachgemeinschaft ausschließen, in die er hineingeboren wurde und zu der er von Gott und Natur her ein Recht hat. Gegenüber den Ungarn genügt es wohl hier, auf ihre eigenen nationalen Gefühle und ihr Kulturbewußtsein zu verweisen. Graf Bethlen hat diese Erwägungen vielleicht nur deshalb außer Betracht gelassen und hält eine eigene Mittelschule für das Deutschtum des Landes nur deshalb nicht für notwendig, weil eine solche seiner Meinung nach unerwünscht oder einerseits schädlich, andererseits gefährlich ist. Er hält sie vom Standpunkt des Deutschtums in Ungarn selbst für schädlich: das Deutschtum des Landes liefert eine größere Zahl von Intellektuellen, als es in seinen Dörfern – und fügen wir hinzu: in seinen Bezirken und vielleicht in seinen Komitaten – benötigt, so daß ihr Überschuß zu keinem Erwerb kommt. Ich glaube, daß diese Feststellung nicht ganz zutreffend ist und auch der heutigen Situation in Ungarn nicht entspricht. Zuerst müssen wir betonen, daß niemand eine rein deutsche Mittelschule will, sondern eine mit gemischt ungarischer und deutscher Sprache, in der man sich die ungarische Sprache ohne Mängel aneignen kann und die ungarische Geschichtsideologie mit lebendiger Gänzlichkeit in Geist und Herz übergeht. Eine Erziehung in einer solchen Mittelschule würde den Jugendlichen mit deutscher Muttersprache also keinesfalls für den höheren Staatsdienst untauglich machen, vielmehr würde sie ihn überall dort, wo man – bereits heute – gut deutsch können muß. War wohl der deutsch-ungarische Unterricht im Theresianum, der für ungarische Jugendliche eingerichtet wurde, vom Gesichtspunkt des ungarischen Staatsdiensts unangemessen? Es ist allerdings auch sehr zweifelhaft, ob das heutige Deutschtum des Landes mehr Intellektuelle erzieht, als es unmittelbar benötigt, weil nicht es, sondern die Schwaben des Banats und der Batschka in der Produktion von Intellektuellen – bekanntlich – zu produktiv war. Aber übrigens frage ich auch, ob es im Interesse des Ungarntums ist, daß dieses Deutschtum – mit Blick auf die durchschnittlichen Fähigkeiten – mehr Intellektuelle produziert, wie es zur Befriedigung seiner eigenen Bedürfnisse nötig hat? Ich fürchte, keineswegs! Im alten Ungarn haben 11 Millionen Ungarn die Geschicke eines 20-Millionen-Landes gelenkt und es war natürlich, daß sie zur politischen, verwaltungsmäßigen, gesellschaftlichen
9
und geistigen Führung des Landes ihre Intelligenz durch das Deutschtum, Slowakentum, Ruthenentum usw. ergänzen mußten. Das war notwendig, aber meiner Meinung nach keineswegs nützlich und zweckmäßig: der ungarische Herr war Jahrhunderte hindurch gewöhnt, das Volk – unbeachtet seiner Nationalität – zu führen und sein Vertrauen zu gewinnen; nicht so der ungarisierte Nationalitätenmensch, der – das kann ich ruhig feststellen – mit seiner Ungeschultheit und seinem renegaten Übereifer [dem Land] ungeheuert geschadet hat und auch heute noch schadet. Heute ist es nicht notwendig, die Intelligenz des Ungarntums aus dem Kreise der Nationalitäten zu ergänzen. Die Frage ist, wieviel es aus seiner eigenen historischen Intelligenz retten kann und es ist in der Tat nicht verwunderlich, wenn man ständig leidenschaftliche Töne gegen die Wucherung der fremdblütigen Intelligent hören kann. Es ist wahrscheinlich, daß sich diese Reaktion mit der Zeit verstärken wird. Trotz alledem hält Graf István Bethlen die sogen. deutsche Mittelschule für geradewegs gefährlich, weil sich die daraus hervorgehende Intelligenz seiner Meinung nach – wie damals die sächsischen Intellektuellen – vom Ungarntum absondern wird, sich entfremden wird und in den mentalen Anziehungsbereich des ausländischen Deutschtums geraten wird. Ich glaube, es ist überflüssig, die sächsische Intelligenz Siebenbürgens zu erwähnen, weil sich die Siebenbürger Sachsen unter ganz anderen historischen und völkischen Verhältnissen entwickelt haben, als das übrige Deutschtum des Landes. Dieses stand niemals – in keinem Abschnitt seiner mehrere Jahrhunderte alten Geschichte – sowohl hinsichtlich der Intelligenz als auch hinsichtlich anderer Gesichtspunkte in einen vergleichbaren äußeren und inneren Verhältnis zum Ungarntum, wie die Siebenbürger Sachsen; weil die Probleme des ungarischen Deutschtums nicht heute entstanden sind, sondern eine Jahrhunderte zurückreichende Geschichte haben. Dieses [ungarische] Deutschtum hatte bereits im XVII., XVIII. und in der ersten Hälfte des XIX. Jahrhunderts eine selbstbewußte Intelligenz, die deutsche Universitäten absolviert hatte. Diese Intelligenz hat der Kultur des Landes, der Kultur des Ungarntums einen großen Dienst erwiesen. Unter den Schriftstellern und Wissenschaftlern (dasselbe könnte ich auf dem Gebiet der Verwaltung, Kirche, Schule, Gesellschaft usw. sagen) seien nur die Windischs, Glatz’, Endlichers, Genersichs, Schröers, Kolbenheyers, Steinackers, Elischers, Schedius’ usw. usw. zu erwähnen, die zum Nutzen des Landes und des Ungarntums in einer unterstützenden, fördernden, beispielgebenden Freundschaft und geistigen Gemeinschaft mit ihren ungarischen Partnern standen und arbeiteten und die sich dennoch – mit männlicher Ehre – als Deutsche bekannten, ja auch – wenn es sein mußte – für ihr Deutschtum und gegen ungarische Assimilationsbestrebungen kämpften. Und dies war zur Zeit der frischesten, frühlingshaftesten, nationalsten und menschlichsten Blüte des ungarischen Geisteslebens: zur Zeit der Bessenyeis, Kazinczys, Kölcseys, Berzsenyis, Kisfaludys, Kármáns, Csokonais, Vörösmartys usw., nämlich der historischen ungarischen Mittelklasse, zur Zeit der Europäischwerdung des ungarischen Adels. Mein Gott, dieses Ungarntum kennt, versteht und liebt niemand mehr als ich! Im XIX. Jahrhundert trat die große Überfremdung ein, die Aufnahme, Anlockung und Hereinströmung der Slowaken, Deutschen und Juden, und der ungarische Geist verlor seine alt jungfräuliche Reinheit; die gestern und heute Einwandernden begannen, die alte ungarische Intelligenz gleichsam zu majorisieren. Ich frage nicht danach, ob dies im Interesse des Ungarntums war; die Erfordernis der natürlichen Rechtsordnung aber ist, daß der gebildete Mensch deutscher Herkunft seine Muttersprache wie ein gebildeter Mensch beherrscht sowie eine
10
Volksgemeinschaft mit seiner Rasse und der Kultur seiner Rasse fühlt, daneben aber sein Land, an das seine Existenz und Geschichte gebunden ist, aufrichtig und unbedingt liebt und das Erstgeburtsrecht des Ungarntums auf dem ungarischen historischen Gebiet anerkennt, weil dieses den Staat gegründet hat, ihn ein Jahrtausend hindurch erhalten hat und weil nur es die friedliche Herrschaft im Donaubecken gewährleisten kann. Es ist meine Überzeugung, daß dieser Standpunkt richtig, gerecht und ehrenhaft ist, nicht gegen die ungarischen Interessen verstößt, ja gar die ungarische Zukunft und die ungarischen Sehnsüchte fördert und ich daher für ihn kämpfen muß. Außerdem aber befriedigt dieser Standpunkt die Wünsche des Deutschtums, beruhigt diejenigen, die das Schicksal der Minderheit in den abgetrennten Gebieten erleiden, und entspricht mit seiner Menschlichkeit und Ehrenhaftigkeit den europäischen Erwartungen. Jedenfalls bin ich bereit, diesen Standpunkt jedem unbefangenen, objektiven Forum darzulegen und mich seinem Urteil zu unterwerfen. Ich habe schon vor langem, vor dem Weltkrieg – wie meine engere Umgebung wußte – die Schulpolitik, die gegenüber dem Deutschtum des Landes verfolgt wurde, für falsch befunden. Vor der Öffentlichkeit begann ich mich allerdings erst dann mit dieser Frage zu beschäftigen, als ich während des Weltkriegs mit großer innerer Spannung sah, daß das Erwachen des nationalen Bewußtseins des Deutschtums in Ungarn und die Auferstehung des Volksgedankens beim Großdeutschtum eine endgültige Störung des deutsch-ungarischen Verhältnisses hierzulande und in Deutschland hervorrufen kann. Damals habe ich noch damit gerechnet, daß wir aus dem Weltkrieg siegreich hervorgehen; seitdem sind wir auf fürchterliche Weise durch ihn zu Verlierern geworden, aber die Gefahr, daß sich das ungarisch-deutsche Verhältnis wegen der Deutschtumsfrage in Ungarn verschlechtert, ist seitdem nicht kleiner geworden und das Angewiesensein beider Völker aufeinander ist noch größer und noch schicksalsträchtiger geworden. Auf wen kann unsere ungarische Heimat in den tiefsten Fragen der Existenz rechnen? Die Freundschaft Italiens ist außerordentlich wertvoll, aber wie lange können und werden Italiens natürliche Interessen und die Wege der ungarischen Zukunft nebeneinander voranschreiten? Wir haben ja die Tragödie des Dreibundes erlebt! Frankreich ist Europas mächtigster Staat, aber es wäre eine Naivität von der Art Mihály Károlyis zu glauben, daß wir jemals auch Frankreichs Unterstützung gewinnen könnten. Frankreich hat sich Jahrhunderte hindurch mit den Völkern jenseits der Ostgrenze des Deutschtums und des Ungarntums verbündet: bis zum 18. Jahrhundert mit den Türken und im 19. Jahrhundert mit dem Panslawismus. Heute ist die Situation dieselbe und Ungarn könnte nur so die Freundschaft Frankreichs für sich gewinnen, wenn es sich der Kleinen Entente ausliefern würde. Unser Schicksal ist aufgrund unserer geopolitischen Lage mit unabänderlicher Notwendigkeit an Deutschland gekettet. Wenn Deutschland für Gleichberechtigung, Abrüstung, Revision usw. kämpft, kämpft es auch für uns. Und wenn es ihm gelingt, die von Frankreich auferlegten Fesseln zumindest zu lockern, wird auch der Würgegriff der Kleinen Entente verschwinden und das Ungarntum wird erneut frei aufatmen können. Das Großdeutschtum konnte – absichtlich und unbewußt – die ungarische Unabhängigkeit bedrohen, aber die östliche Umklammerung bedeutet Tod und Vernichtung. Das Verhältnis von Deutschtum und Ungarntum muß seit dem Heiligen Stephan immer wieder neu geordnet werden, so oft, wie sich die Situation in Europa oder Mitteleuropa wesentlich und dauerhaft gewandelt hat. Zuletzt wurde es von FranzJoseph und Ferenc Deák im Ausgleich von 1867 und von Andrássy und Bismarck im
11
Dreibund geregelt. Seitdem sind die Habsburger und die Hohenzollern verschwunden, Österreich ist zusammengebrochen und das Dritte Deutsche Reich entstanden: es ist klar, daß das ungarisch-deutsche Verhältnis erneut geordnet werden muß, vielleicht auf Jahrzehnte, ja gar auf Jahrhunderte, und es ist auch klar, daß dies unter dem Gesichtspunkt der Existenz und Zukunft Ungarns über die Tagespolitik hinaus die gewichtigste, verantwortungsvollste und das Schicksal Ungarns in vielerlei Hinsicht entscheidende Aufgabe ist. Wir müssen uns aber bewußt sein, daß auch die Frage des Deutschtums in Ungarn zur Regelung des ungarisch-deutschen Verhältnisses gehört; ohne ihre Lösung bleibt das ungarischdeutsche Verhältnis gestört und unsicher und kann zu keinem Ruhepunkt kommen. Diese tiefe Überzeugung ist mein kategorischer Imperativ, sie gibt mir Kraft und Mut, es [das ungarische Deutschtum] gegen Wut, Trotz und Haß ohne Furcht zu vertreten. Das ist mein moralisches Schild, nicht nur nach außen, sondern auch in Richtung meines eigenen Gewissens. Aber auch anderes gibt mir Kraft und Mut. Ich fühle, daß eine neue Welt naht, im Laufe der Zeit vielleicht mit tieferen und wandelbareren Einschnitten, als sie mit der Reformation und der Französischen Revolution einhergegangen sind. Eine neue Welt mit neuen, verändernden Idealen. Die Minderheitenfrage ist keine Frage von vierzig Millionen Menschen und nicht nur eine Frage des Ungarntums und des Deutschtums, sondern eine Schicksalsfrage der Menschheit. Ich glaube nicht an Pazifismus, Völkerbund, ewigen Frieden usw., aber ich glaube daran, daß die Nationalitäten- und Rassenfrage, ebenso wie die soziale Frage, gelöst werden müssen und sich lösen werden, so, wie die religiöse Frage und viele andere große und schwere Fragen gelöst wurden. Das neue Ideal dieser neuen Welt vertrete ich mit demselben bekennenden Glauben, wie ich als Professor ein Leben lang in der Wissenschaft die Wahrheit gesucht habe und mich ohne Furcht zu ihr bekannt habe. Es liegt ganz außerhalb meiner Weltanschauung, der Führer oder ein Führer des Deutschtums in Ungarn zu sein; ich bin ein Führer jener Bewegung, die das Verhältnis von Ungarntum und Deutschtum mit einer ehrenhaften Lösung der Frage des Deutschtums in Ungarn klären und vertiefen will. Diese Bewegung habe ich geschaffen, nicht aus dem Nichts, sondern damit, daß ich die Gewässer, in vielerlei Hinsicht die Wildwasser der nationalen Bewußtwerdung des ungarischen Deutschtums zu einem disziplinierten, den Seelenfrieden schaffenden und fruchtbaren Strom zusammengefaßt habe. Der Glaube an meine Berufung wird nicht davon beeinflußt, ob wenige oder viele hinter mir stehen, weil ich mein Pflichtbewußtsein nicht aus der Masse, sondern aus der Vernunft schöpfe. Szécheny und Deák, Tisza und selbst István Bethlen handelten nicht aufgrund eines Mandats der Massen, sondern aus der Eingebung der Ideen, die in ihren Seelen lebten. Das ist auch mein Weg, auf welchem kein Angriff mich von dem Ziel abhalten kann, mit einem endgültigen, beide Seiten befriedigenden ungarisch-deutschen Ausgleich auch dem Ungarntum einen Dienst zu erweisen.
