Bleyer Jakab felszólalása a képviselőházban a kormány kisebbségi politikája ellen Tisztelt Ház! Véletlenül mint ugyanannak a népnek fia szólalok fel, mint az előttem szólott képviselőtársam, én azonban nem gazdasági kérdésről, hanem a tisztelt Ház engedelmével nemzetiségi kérdésről, elsősorban a hazai németség kérdéséről óhajtok beszédemben szólni. Gróf Bethlen István miniszterelnöksége idejében többször tettem ezt a kérdést szóvá és a volt miniszterelnök úr, aki ennek a kérdésnek fontosságától át volt hatva, általában véve, megértéssel fogadta felszólalásaimat. Azt hiszem, hogy ez magának az ügynek is javára vált és az országon kívül is jó hatást tett. A jelenlegi országgyűlésen és így a Ház tisztelt tagjainak jó része előtt most először szólok ehhez a kérdéshez, és azért kérem, méltóztassék megengedni, hogy a hazai németség kérdésének geneziséhez pár szót előre bocsáthassak. Arra nézve is kérek engedélyt, hogy röviden vázoljam azt a szerepet, amelyet ennek a kérdésnek felvetődése körül csekély személyem játszott. A hazai németségnek, nevezetesen az úgynevezett svábságnak, német tudatra való ébredését a világháború lélektana egészen természetszerűen, sőt szükségszerűen hozta magával. Ez az ébredés legelőször és legerősebben abban a kívánságban nyilvánult meg, hogy német községeinkben a régi német elemi népiskolák visszaállíttassanak, természetesen úgy, hogy azért a tanításban a magyar államnyelv kellőképpen érvényesüljön. Gróf Tisza István annak idején észrevette, figyelemmel kísérte ezt az ébredést és teljesen átlátta ennek az iskolára vonatkozó kívánságnak jelentőségét. 1917 június 14-én itt a Házban egyebek közt a következőket mondotta erről a problémáról: „Méltóztassék végére járni annak, hogy a politikai magyar nemzetnek legtörzsökösebb alaposzlopát képező elemnél, a mi svábjainknál milyen óriási elkeseredést okoz az, hogy gyermekeik felnőnek és nem tudnak többé németül írni-olvasni. Méltóztassék megnézni, milyen elkeseredést okoz az, hogy az a katonafiú, ennek a legértelmesebb, alapos képzettséggel bíró népnek köréből ír haza az apjának, és az apa tolmácsra szorul, hogy fia levelét megérthesse, mert ez csak magyarul tud írni, apja pedig csak németül tud olvasni." Ezt Tisza István gróf mondotta. (Tovább olvassa:) „És méltóztassék meggyőződve lenni arról, hogy én nem könnyelműen határoztam el magamat erre a kijelentésre, de meg kellett róla győződnöm, hogy a mi leghűbb, legbiztonságosabb támaszainkat, a magyar nemzeti politikának legerősebb képviselőit, azokat a német és tót polgártársainkat, akik szívvel-lélekkel velünk tartanak, ezeket idegenítjük el magunktól, ezeket szolgáltatjuk ki az izgatásnak és tesszük ellenségeinkké, ha anyanyelvük tanítását meg nem engedjük." T. Ház! Mivel akkor attól lehetett, sőt kellett tartani, hogy ez a kérdés az egymásra utalt magyarság és nagy-németség közé - akkor éppen a világháború kellős közepén voltunk - éket verhet, lelkiismeretemben kötelezve éreztem magamat, hogy az igazság és méltányosság szellemében közvetítőnek lépjek fel. Ilyen irányú publicisztikai működésemet... (Bajcsy-Zsilinszky Endre: Együtt szerepelt folyóiratokban Brandsch Rudolffal!) Soha semmi közöm nem volt politikájához. 1917 elején a Budapesti Szemlében kezdtem meg ez irányú publicisztikai működésemet és folytattam a Budapesti Hírlapban, a Pester Lloydban és más konzervatív napilapokban és folyóiratokban. Tanulmányaimban és cikkeimben a haza bölcseitől, Deák Ferenctől és báró Eötvös Józseftől alkotott 1868: XLIV. tc.-nek, vagyis az
2
úgynevezett nemzetiségi törvénynek végrehajtását kívántam. Ennek a törvénynek szelleme és keretei voltak rámnézve mértékadók kezdettől fogva mind a mai napig az utolsó tizenöt év tragikus magyar történetének minden fordulójánál. Ez a szellem és ezek a keretek voltak rám nézve akkor is mértékadók, amikor 1918 őszén kitört a forradalom és a forradalmi kormány az úgyis szétszakadó ország nemzetiségeinek, közöttük a németeknek is, az úgynevezett néptörvények formájában messzemenő területi autonómiákat helyezett kilátásba. Nem kell hangoztatnom, hogy nekem a forradalmi nemzetiségi politikához egy pillanatig sem volt közöm. Én ezt a kérdést mindig a történeti magyarsággal és nem radikalizmussal akartam megoldani. (Bajcsy-Zsilinszky Endre: Azért szerepelt együtt Brandsch Rudolffal, a medgyesi határozat szerzőjével!) Ön beszélhet akármiről; mi közöm nekem a medgyesi határozathoz?! (Bajcsy-Zsilinszky Endre: Brandsch-sal szerepelt egy folyóiratban, aki a medgyesi határozatot hozatta a magyarság ellen!) Igenis szerepeltem egy folyóiratban és fogok is szerepelni! Ön nem fog engem terrorizálni! Csak arra akarok rámutatni, hogy a forradalomban én voltam egyedül... aki nyíltan és következetesen harcoltam Jászi Oszkár nemzetiségi politikája ellen. Tessék megnézni az akkori magyar sajtót. (Bajcsy-Zsilinszky Endre: Brandsch Rudolffal szerepelt együtt!)... Nem is tagadom, de azt, hogy abban a folyóiratban soha Magyarország ellen egy betű nem jelent meg, éppen azzal tudtam elérni, mert rajta van a nevem. (Bajcsy-Zsilinszky Endre: Magyarellenes folyóirat!) Viselem a felelősséget azért, ami abban a folyóiratban van. (Bajcsy-Zsilinszky Endre: Magyarország ellenségével szerepel együtt! Ez az igazság!)... Konzervatív világnézetemmel ellenkezik minden felforgató törekvés, sót ellenkezik minden demagógia, és így természetes, hogy... Mint az ellenforradalom szerény harcosa, a kommunizmus után következő első kormányoknak tagja voltam, és mint nemzeti kisebbségi miniszter, másfél éven át minden erőmmel arra törekedtem, hogy ezt a súlyos és kényes kérdést, a nemzetiségi kisebbségi kérdést megoldás felé vigyem. Meg voltam róla győződve, hogy ez a tőlem telhető legnagyobb szolgálat, amelyet az országnak, a magyar jövőnek, az integritásnak és revíziónak tehetek. Fájdalom, az én becsületes törekvésem ebben az irányban hajótörést szenvedett. Nem tudtam a kérdést a legjobb és legőszintébb akarat mellett sem rendezni, mert a társadalmunk egy része, a kisebbik, de annál haragosabb része a nemzetiségi kérdésről vallott felfogásában lassan-lassan visszazökkent a világháború előtti állapotba, sőt egy megrosszabbodott állapotba. A miniszterségtől visszaléptem, és azóta minden nemzetiségi kisebbségi törekvés a magyar közvéleményben a gyanúsításnak, a rágalomnak, sőt a gyűlölködésnek céltáblája. Az én és barátaim hazafiságának leszólása ma már valóságos hazafiúi érdem; én azonban ma is azt vallom, amit vallottam a forradalmak idejében és amit vallottam a forradalmak után felelősségteljes állásban, ugyanazt, amit annak idején Rákosi Jenő, amikor a Budapesti Hírlapban cikkeztem, helyeselt és amit később Andrássy Gyula gróf, Apponyi Albert gróf és Bethlen István gróf is helyeselt. Valóban férfiatlanság és gyávaság volna tőlem, ha elveimet, amelyeket a tiszta meggyőződés és a hazafiúi gond érlelt, a szélsőségek között ingadozó, rövidlátó és
3
tájékozatlan magyar közvélemény szeszélye szerint változtatnám. Én következetes voltam nemzetiségi politikámban, sohasem hajoltam meg a politikai konjunktúra előtt. Nekem volt bátorságom akkor is keveset követelni ebben a kérdésben, amikor érdem volt minél többet kizsarolni - a magyar államtól. Ezt bebizonyíthatom egy nyilatkozattal, amelyet a magam és barátaim nevében 1918 őszén az úgynevezett Nemzeti Tanács előtt tettem. Ez a nyilatkozat a Budapesti Hírlapban jelent meg és e nyilatkozat szerint a mi programunk ez volt (olvassa): „1. Mindenáron és minden körülmények között ragaszkodunk Magyarország területi integritásához. 2. A hazai németség számára követeljük mindazokat a jogokat, amelyeket a kialakuló új Magyarország a nem magyar ajkú népfajoknak megad. 3. Kijelentjük azonban, hogy nem törekszünk német nemzeti autonómiára, hanem a politikai magyar nemzettel továbbra is egységben és őseinktől örökölt hűségben akarunk élni. Népünk jogai nekünk szentek, de szentek azok az állami és érzelmi kapcsolatok is, amelyek népünket évszázadok óta örömben és szenvedésben a magyar nemzethez fűzik." Ezt akkor mondtam, amikor itt hivatalosan Jászi Oszkár nemzetiségi politikája uralkodott. Amikor a világháború után a kisantant ármánykodása folytán felvetődött NyugatMagyarország elcsatolásának kérdése, én annyit küzdöttem - bízvást mondhatom annyit harcoltam odaadó lélekkel ennek az országrésznek megtarthatásáért, mint bárki ebben az országban. Tettem ezt annak ellenére, hogy ezzel az agitációval Ausztriában és Németországban a német nemzeti érzésű körök haragját, mély haragját vontam magamra. De akkor, amikor így Nyugat-Magyarország megtarthatásáért szálltam síkra, és akkor is, amikor a forradalmi nemzetiségi politika ellen harcoltam, ugyanaz a hazai német mozgalom állott mögöttem, amely ma is mögöttem áll. Ennek a hazai német mozgalomnak résztvevői hazafiságuk sugallatából, a mi német népünk lelkéből, ehhez a néphez való szeretetükből merítették elhatározásuk erejét. Kérem a T. Házat, méltóztassék megengedni, hogy ennek a hazai német mozgalomnak nevében és képviseletében előadhassak egy deklarációt. Méltóztassék erre engedélyt adni, mert én és az én barátaim nem titokban csinálunk politikát, hanem nyíltan és őszintén s felelősségünk teljes tudatában csinálunk politikát, itt, a nemzet színe előtt akarjuk elmondani, hogy mi ez a mozgalom, mi ennek a mozgalomnak tartalma és melyek ennek a mozgalomnak a céljai. T. Képviselőház! Minden nemzeti kisebbségnek az a legfontosabb és egyúttal legtermészetesebb joga is, hogy gyermekeit saját nyelvén képeztesse ki. Kultúrnépek csak úgy adhatják át csorbítatlanul és romlatlanul népiségüket és faji műveltségüket nemzedékről nemzedékre, ha az iskola segítségükre van. Hazai németségünk is, amelynek száma Csonka-Magyarországon is jóval meghaladja a félmilliót, a háború után is leghőbben és legsürgetőbben a régi német népiskola visszaállítását kívánja. Lovászy Márton, a Károlyi Mihály-kormány kultuszminisztere egy, az iskolafenntartókhoz intézett körtáviratban adott e kívánságnak helyet, a Friedrichkormány pedig szintén kormányrendeletet bocsátott ki és igyekezett ily módon ennek a kívánságnak eleget tenni. A Bethlen-kormány is egy kormányrendelettel sietett ennek a kívánságnak kielégítésére, amely kormányrendeletnek az 1920. évi I. tc. 10. §-a értelmében törvényereje van. Sajnos, ezt a Bethlen-féle kormányrendelet és még
4
inkább a vallás- és közoktatásügyi miniszternek vonatkozó végrehajtó rendelete a kérdést felesleges módon bonyolítja. Nevezetesen megnehezíti becsületes keresztülvitelét azzal, hogy az elemi népiskolára nézve három úgynevezett típust állapít meg. Először az úgynevezett A típust, amelyben a tanítási nyelv a kisebbségi nyelv, a magyar államnyelv pedig kötelező tantárgy, természetesen nagy óraszámmal. A második a B típus, ahol a tárgyaknak körülbelül fele kisebbségi nyelven, fele pedig magyarul taníttatik. Végül van a C típus, ahol a kisebbségi nyelv csak tantárgy, a tulajdonképpen tanítási nyelv pedig a magyar. Az A típusú iskola valódi kisebbségi iskola és a hazai németség nemcsak szívesen veszi ebben a magyar államnyelv tanítását, sőt követeli eredményes tanítását. A B típusú iskola már nem igazi kisebbségi iskola, de németségünk bele tudna nyugodni, ha a vonatkozó rendeletet szorosan betartanák és a kétnyelvűséget - amint ez gyakran történik - nem az anyanyelv kijátszására használnák fel. Ellenben a C típusú iskolát nem ismerhetjük el kisebbségi iskolának, ahogyan a világ semmiféle kisebbsége el nem ismerné. Legkevésbé ismernék el mégpedig teljes joggal - a magyar kisebbségek a leszakított területeken. Az a kérdés, hogy a kormányrendelet és az azt kiegészítő végrehajtó rendelet mennyiben van életbe léptetve, vagyis mi a tényleges állapot a német anyanyelvű tanítás tekintetében a német nyelvű községeink elemi népiskoláiban? Ez az állapot fájdalom - minden inkább, mint kielégítő. A miniszterelnökségnek 1928 őszén a sajtóban közölt kimutatása szerint 390 községben 463 úgynevezett kisebbségi iskola volt behozva, ebből 49, vagyis 10,6% A típusú, 98, vagyis 21,2% B típusú, és 316, vagyis 68,2% C típusú, vagyis igazi anyanyelvi tanítás - a papíroson is - csak 31%ban van meg. Bethlen gróf miniszterelnök úr ugyanazon időtájban, amikor ez a kimutatás közöltetett, ünnepélyes formában megígérte, hogy a C típusú iskolákat fokozatosan B típusú iskolákká alakítja át és hogy a C típusú csak olyan kicsiny, vegyesen magyar-német községekben marad meg, ahol a gyermekek csekély száma miatt csak egy tanerős iskola áll fenn. Bethlen gróf miniszterelnök úr ennek az ígéretnek tényleg egy-két éven át eleget tett, de akkor a végrehajtás elakadt és a helyzet azóta nemcsak hogy nem javult, hanem az egész vonalon erősen romlott, amint ezt a kormánynak 1931. évi működéséről szóló Statisztikai Évkönyv adatszerűen is mutatja. Bár a kormányzó úr őfőméltósága a jelen országgyűlés megnyitása alkalmával kilátásba helyezte, hogy a kormány különös gondot fordít a nyelvi kisebbségek védelmére vonatkozó jogszabályok végrehajtására és az anyanyelven történő oktatás fejlesztésére, mégis azok a kormányok, amelyek azóta vitték az ügyeket, ebben a tekintetben vajmi keveset, sőt semmit sem tettek. A valóság ma az, hogy A típusú iskola úgyszólván csak a nyugati határszélen van, a B típusúak száma erősen fogyott, már csak azért is, mert sok helyen C típusúakká csúsztatták le, a C típusúak németnyelvűsége pedig, ellentétben a rendelettel, a legtöbb helyen abban merül ki, hogy ezekben csak a harmadik vagy a negyedik osztálytól kezdve és csak heti két órában tanítanak jól-rosszul németül írni és olvasni. Van azonban még számos olyan község, ahol a német anyanyelvű gyermekek száma meghaladja az előírt 40-et és semmit sem tanítanak németül. Igaz, hogy a rendelet az iskolaszék és a képviselőtestület mellett az iskolaköteles
5
gyermekek szüleinek is megadja a jogot, hogy a típusok közül választhassanak, de ez a jog tulajdonképpen csak teóriában, csak elméletben van meg, mert az úgynevezett szülői értekezleteket, ha ezek meg is tartatnak, többnyire olyan papok vagy jegyzők vezetik, akik mindennemű német tanításnak, még a C típusúnak is ellenségei. Az eredmény aztán az, hogy vagy a falu békéjét dúlja fel az ilyen iskolai értekezlet, vagy a falu hatalmasainak akarata diktatórikus módon érvényesül. Ezek a szülői értekezletek azok a bizonyos hátsó ajtók, amelyeknek a kisebbségi politikában olyan nagy és olyan gyászos szerepük van. Őszinte és igaz szándékú ebben a tekintetben csak az 1868: XXXVIII. tc. a népiskolai közoktatás tárgyában, amely 58. §-ában elrendeli, hogy „minden növendék anyanyelvén nyeri az oktatást, amennyiben az a nyelv a községben divatozó nyelvek egyike". Német nyelvű községeink elemi népiskoláinak ehhez a szomorú állapotához súlyosbítólag járul hozzá az a körülmény, hogy óvodákból legtöbbnyire - megint a nyugatmagyarországi községeket kivéve - a gyermekek anyanyelve teljesen ki van küszöbölve. Éppúgy ki van küszöbölve az ismétlő iskolákból is. Egészen természetesnek tartom, hogy levente-intézményünkben a vezényszó magyar, de a szent ügy érdeke ellen van, hogy a leventeoktatásból, sőt az érintkezésből a német nyelv, kevés kivétellel, egyenesen száműzve van. Különösen mélyen fáj, hogy sok német katolikus iskolánkban még a vallástant sem tanítják az anyanyelven, amelyen a gyermek először imádkozni és Istent ismerni tanulta és hogy a német imát és egyházi éneket az iskolában nem ápolják. Ezzel a gyermek vallásilag elszakad a szülői háztól, elszakad az édesanyától, és az ifjúság kizáratik a lelkiélet ősidőktől való közösségéből. De kizáratik abból főként azáltal is, hogy az iskolás gyermekek és leventék számára sok helyütt külön misék tartatnak, amelyekben sem a német imának, sem a német éneknek, sem a német szentbeszédnek nem adnak helyet, így eltépődik egy évezredes szent vallási hagyomány, amely nemzedékről nemzedékre szállott, és amely a nép valláserkölcsi életének legbiztosabb fundamentuma. Ennek csak mély vallási és erkölcsi süllyedés lehet a következménye, amely sajnos, már sok helyütt kézzelfoghatóig mutatkozik. A törvényerővel bíró, hivatkozott Bethlen-féle kormányrendelet megígéri, hogy a kormány gondoskodni fog arról, hogy az általa kijelölendő polgári és középiskolákban a nyelvi kisbbséghez tartozó tanulók számára a tanítás az erre a célra létesített párhuzamos osztályokban egészben vagy részben a tanulók anyanyelvén történjék. Arra nézve is ígér a kormányrendelet gondoskodást, hogy az ezen rendeletek végrehajtására szükséges tanerők kellő számmal kiképeztetnek. Ezzel szemben, sajnos, az a tényleges helyzet, hogy egyetlen egy ilyen polgári vagy középiskolában sincsen, és nincs egyetlen tanítóképző sem, ahol a német kisebbségi iskolák számára a német nyelv szempontjából csak távolról is megfelelő tanítók képeztetnének ki. Hogy ennek az iskolarendszernek mi az eredménye, azt nem szükséges bővebben kifejteni. Az elemi iskolát végzett német anyanyelvű fiatalság legalább 70%-ig nem tud félig-meddig sem németül írni és olvasni, a középfokú iskolát végzett német anyanyelvű ifjúság 90%-a pedig egy német levelet nem tud megírni, de még egy német mondatot sem tud úgy megszerkeszteni, ahogy az német származású művelt emberhez illik. Az a kép, amelyet megrajzoltunk, valóban önmagáért beszél. Nem akarjuk még beszédesebbé tenni annak panaszlásával, hogy a kormánytól jóváhagyott és
6
állandóan ellenőrzött német népművelődési egyesület nem választhatja szabadon vezetőségét és hogy működése elé a német nyelvvidékek jó részében megbénító akadályokat gördítenek; sőt annak előadásától is tartózkodni kívánunk, hogy mennyire nem évényesül a német vidékeken a német kisebbségi nyelv sem az önkormányzatban, sem a különböző hivatalokban és hatóságoknál, bár az említett kormányrendelet 22 szakasza közül 14 csupán ezekkel a kérdésekkel foglalkozik. Hogy ez a szerencsésnek semmiképpen sem mondható kisebbségi politika milyen célzatot követ, azt az 1930. évi népszámlálás nemzetiségi adatai nyilván mutatják. Ez a népszámlálás szinte már előre leszámította azokat az eredményeket, amelyekre iskolapolitikánk a hazai németséggel szemben láthatóan törekszik. Ez a népszámlálás már csak 478 000 németet tüntet fel, tehát 73 000-rel kevesebbet, mint az 1920. évi népszámlálás, amelynek kimutatása szerint 551000 volt a németek száma. Ehhez járul még, hogy 1930-ban a németség természetes szaporulata, mintegy 40 000 lélek is eltűnt, úgyhogy a hiány legalább papíroson több mint százezer lélek. Megyőződésünk, hogy ilyen szellemű és célzatú nemzetiségi politikával sem a hazának, sem a magyarság jövőjének nem teszünk szolgálatot. Mi, hazai németek, a magyar hazának minden körülmények között hűséges fiai voltunk és vagyunk. Ezt a földet mi is megszenteltük vérünkkel és verejtékünkkel; őseink pora évszázadok óta ebben a földben pihen, és ennek a földnek szellemi és anyagi kultúrájában nekünk is részünk volt, mert nemzedékről nemzedékre ennek adtuk legjobb és legnemesebb erőinket. Népünk 1848-ban a magyarsággal ment és a világháborúban a magyar határokat védte, semmi része nem volt sem a forradalomban, sem abban, hogy ezt az országot szétdarabolták. Valóban, aki ennek a népnek hazafias voltát meggyanúsítja, azért, mert anyanyelvéhez és népi kultúrájához ragaszkodik, az csak ürügyet keres arra, hogy ezektől megfoszthassa. Míg Deák Ferenc szellemében az egységes politikai magyar nemzet, vagyis az egységes magyar állam tagjainak valljuk magunkat és mindig készséggel ismertük és ismerjük el a magyarság elsőszülöttségét, honalapító, honfenntartó elhivatottságát és ebből folyó történeti jogait. Ebben a tekintetben mindig centripetálisak voltunk; mindig vallói a Szent István-i magyar gondolatnak, amelyre a magyar állam ezer éven át volt építve. Ez a Szent István-i magyar gondolat azonban jogot adott nekünk ahhoz, hogy fajunkhoz, népiségünkhöz, nyelvünkhöz, amelyet Isten adott nekünk, egész szívünkkel és minden erőnkből ragaszkodjunk. Ujabban a magyar politikában mind kevesebbet hallunk a magyar állameszméről és mind többet és mind szenvedélyesebben a magyar faj gondolatáról. Mi ezt az új ideológiát, amely másutt jó lehet, a magyar hazában veszedelmesnek, sőt végzetesnek tartjuk, mert ha a magyar államgondolatot a magyar faji gondolattal azonosítják, vagy ha a magyar államgondolat helyébe a magyar faji gondolatot iktatják - nyíltan kimondhatjuk -, nem lehetünk centripetálisak. Nem lehetünk centripetálisak, mert nemzetiségünket meg nem tagadhatjuk, mert német voltunkat sem bűnnek, sem szégyennek nem érezzük. Mi büszkék vagyunk arra, hogy olyan ezeréves hazának vagyunk fiai, amelynek fennkölt királyai voltak, mint Szent István és Hunyadi Mátyás, és olyan nagy államférfiai, mint Zrínyi Miklós, Széchenyi István és Kossuth Lajos; de büszkék vagyunk arra is, hogy olyan nyelvi és kultúrközösségbe tartozunk, amelynek Goethéje, Kantja, Beethovenje van. Kérdezem önöket, a Ház fajmagyar tagjait, vajon
7
önök a mi helyzetünkbe mást tennének-e? Mi a Szent István-i gondolat alapján állunk hittel és meggyőződéssel, és e hitünk és meggyőződésünk szerint a Szent István-i gondolat szellemében kívánunk német iskolát, német templomot és mindazokat az eszközöket, amelyekkel ősi nyelvünket megtarthajtuk és faji kultúránkat fejleszthetjük. Aki ezeket a kívánságokat gyalázza vagy megfélemlíteni igyekszik, az nagy és soha többé jóvá nem tehető merényletet követ el a magyar haza ellen. A magyar revízió kérdése azzal áll vagy bukik, hogy milyen kisebbségi politikát követünk a valóságban idehaza. Itt minden ígéret hatástalan és minden látszatkeltés céltalan. Aki a Szent István-i gondolat helyett magyar faji politikát hirdet, az nemcsak a magyar állam, hanem a magyar faj ellen is vét, az örökké lemond arról, hogy ebben az országban valaha is még más népek és népcsoportok, mint fajmagyarok visszatérjenek, vagy visszavonzódjanak a tótok, a németek, a rutének és a többiek. Aki ezt hirdeti, az lemond arról, hogy a történeti magyar tér felett valaha is magyar uralkodjék, az kiegyezik azzal a gondolattal, hogy a magyarság lemondott ezeréves történeti küldetéséről, hogy a magyarság egy 8-10 milliós néppé süllyedjen le, amilyenek tucatjával vannak Kelet- és Délkelet-Európában. A magyarság küldetése abban állt ezer éven át, hogy különböző ... Apponyi Albert gróf körülbelül hét évvel ezelőtt a budapesti Szent Imre Kollégium körében beszédet tartott a magyar nemzetiségi politikáról és a magyar nemzeti politika múltjáról és jelenéről. Méltóztassanak megengedni, hogy felolvashassak ebből pár mondatot (olvassa): „Ezért a csonka Magyarországban található kevés számú nem magyar ajkúakkal szemben azt a politikát kell követnünk, amelyet óhajtunk a tőlünk elszakadt magyarsággal szemben követtetni. Hiszen nyilvánvaló, hogy minden felzúdulás, amelyet a magyarságnak a szomszéd államokban folytatott elnyomása belőlünk kivált, sőt ama testvéreinknek minden feljajdulása, minden még olyan jogos panasza is erkölcsi erejében összeomlik, ha arra lehet hivatkozni, hogy Magyarország sem bánik különb módon idegen ajkú polgáraival. Ez olyan nyilvánvaló igazság, hogy csak a beszámítatlansággal határos rövidlátás zárkózhatnék el ennek felismerése elől. A kormány rendeletei e tekintetben helyesek és kifogástalanok, de a legnagyobb eréllyel kell követelni azoknak szabatos végrehajtását a perifériákon." A nagyemlékű államférfiú szavaihoz csak azt fűzzük hozzá, hogy mi nem építünk a trianoni diktátumra, mi nem építünk Genfre, mi nem építünk a pacifizmusra és nem építünk az internacionalizmusra, hanem építünk a magyar nemzet történeti géniuszára, a magyar nemzet politikai ingeniumára és építünk arra a soha meg nem szűnő és minden emberi akarat vagy elhatározás felett álló sorsközösségre, amely a magyarságot és a németséget idebenn a Duna völgyében és odakinn is az európai politikában egymásra utalja és egymáshoz kényszeríti. Mi sürgősen kérjük és követeljük a magyar kormánytól és a magyar társadalomtól, hogy a magyarországi németséget a maga tisztán nyelvi és kulturális kívánságaiban elégítse ki. Szent meggyőződésünk, hogy evvel nemcsak emberileg tesz jót evvel a németséggel, hanem ez alapja minden politikának, amely ezt a nemzetet és ezt az országot megint naggyá teheti. Nehéz lelki tusánkban, a jog és a kötelesség között való vívódásunkban a keresztény
8
érzésű, igazságos gondolkozású igaz magyarokhoz fordulunk az evangélium szavaival, hogy „amit nem akarsz, hogy neked cselekedjenek, te se cselekedd másnak". Ezeket tartottam felelősségérzetemnél fogva kötelességemnek az igen t. kormány és T. Ház elé terjeszteni, kötelességemnek tartottam ezt nyíltan és becsületesen a nemzet színe előtt kifejteni. A költségvetést elfogadom. További politikai elhatározásaimat azonban attól kell függővé tennem, hogy ebben a kérdésben milyen tetteke határozza el magát. Quelle: Az 1931. július 18-ára összehívott országgyűlés képviselőházának naplója. Bd. XV. Budapest 1933, S. 210-215. Übersetzung: Rede von Jakob Bleyer im Abgeordnetenhaus gegen die Minderheitenpolitik der Regierung. Kommentar: Im Jahre 1933 kam es zu einer Annäherung der politischen Führungen Deutschlands und Ungarns. Bleyer befürchtete in seiner Rede vom 9. Mai 1933, daß es zwischen der deutschen und ungarischen Regierung zu einer Einigung über Fragen hinsichtlich der deutschen Minderheit ohne Rücksprache mit deren Repräsentanten kommen würde. Nach der Rede entbrannte im Parlament eine heftige Debatte über die „pangermanische Gefahr“.
9
Rede von Jakob Bleyer im Abgeordnetenhaus gegen die Minderheitenpolitik der Regierung Hohes Haus! Zufälligerweise komme ich als Sohn desselben Volkes zu Worte wie mein vor mir sprechender Abgeordnetenkollege. Ich werde aber in meiner Rede nicht über Wirtschaftsfragen sprechen, sondern – mit Erlaubnis des Hohen Hauses – über die Nationalitätenfrage, insbesondere über die Frage des Deutschtums in Ungarn. Zur Zeit der Ministerpräsidentschaft von Graf István Bethlen habe ich diese Frage mehrfach aufgeworfen und der vormalige Herr Ministerpräsident, der von der Wichtigkeit dieser Frage überzeugt war, hat meine Redebeiträge im allgemeinen mit Verständnis aufgenommen. Ich bin überzeugt, daß dies sowohl der Sache selbst von Nutzen war, als auch außerhalb des Landes positive Wirkung zeitigte. Im gegenwärtigen Parlament und somit vor einem guten Teil der Mitglieder des Hohen Hauses spreche ich jetzt erstmals über diese Frage und bitte daher, es gnädigerweise zu erlauben, daß ich ein paar Worte zur Genese der Frage des Deutschtums in Ungarn vorausschicke. Ich bitte auch um Erlaubnis, kurz die Rolle skizzieren zu dürfen, die meine geringe Person beim Aufwerfen dieser Frage spielte. Das Erwachen des deutschen Bewußtseins des Deutschtums in Ungarn, nämlich des sogenannten Schwabentums, hat die Psychologie des Weltkriegs ganz natürlich, ja gar notwendigerweise mit sich gebracht. Dieses Erwachen hat sich zuerst und am stärksten in dem Wunsch geäußert, in unseren deutschen Gemeinde die alte deutsche Grundschule wiederzuerrichten, natürlich so, daß im Unterricht auch die ungarische Staatssprache angemessen zur Geltung kommt. Graf István Tisza hat damals dieses Erwachen bemerkt, mit Aufmerksamkeit verfolgt und die Bedeutung dieses, sich auf die Schule beziehenden Verlangens völlig erkannt. Am 14. Juni 1917 hat er hier in diesem Haus unter anderem das folgende über dieses Problem gesagt: „Überlegen Sie gnädigerweise, welch riesige Verbitterung es bei dem Element der politischen ungarischen Nation, das den am meisten alteingesessene Grundpfeiler bildet, nämlich bei unseren Schwaben verursacht, daß ihre Kinder aufwachsen und nicht mehr deutsch schreiben und lesen können. Beachten Sie bitte, welche Verbitterung es verursacht, wenn ein Soldat aus dem Kreise dieses intelligentesten, über grundlegende Fähigkeiten verfügenden Volkes seinem Vater nachhause schreibt, und der Vater einen Dolmetscher benötigt, um den Brief seines Sohnes zu verstehen, weil dieser nur ungarisch schreiben kann, sein Vater hingegen nur deutsch lesen kann.“ Dies hat Graf István Tisza gesagt. (Er ließt weiter:) „Und seien sie gnädigerweise davon überzeugt, daß ich mich nicht leichtsinnig zu dieser Erklärung entschlossen habe, aber ich mußte mich davon überzeugen, daß wir unsere treuesten und sichersten Stützen, die stärksten Vertreter der ungarischen Nationalpolitik, unsere deutschen und slowakischen [tót] Mitbürger, die mit Leib und Seele zu uns halten, daß wir diese uns entfremden, sie Irritationen aussetzen und zu unseren Feinden machen, wenn wir den Unterricht in ihrer Muttersprache nicht erlauben.“ Hohes Haus! Da man damals fürchten konnte, ja fürchten mußte, daß diese Frage – wir waren damals gerade Mitten im Weltkrieg – einen Keil zwischen das Ungarntum und Groß-Deutschtum schlägt, habe ich mich mit meinem Gewissen dazu verpflichtet gefühlt, im Geiste der Wahrheit und Ehrenhaftigkeit als Vermittler aufzutreten. Meine publizistische Tätigkeit in diese Richtung... ([Zwischenruf:] Endre Bajcsy-Zsilinszky: In Zeitschriften ist er zusammen mit Rudolf Brandsch aufgetreten!). Ich hatte niemals
10
etwas mit seiner Politik zu tun. Anfang 1917 habe ich in der Budapester Rundschau [Budapesti Szemle] meine publizistische Tätigkeit in diese Richtung begonnen und sie in der Budapester Zeitung [Budapesti Hírlap], im Pester Lloyd und in anderen konservativen Tageszeitungen und Zeitschriften fortgesetzt. In meinen Studien und Artikeln habe ich den Wunsch nach Durchsetzung des von den Weisen des Landes, von Ferenc Deák und József Eötvös geschaffenen Gesetzesartikels XLIV/1868, also des sogenannten Nationalitätengesetzes, zum Ausdruck gebracht. Der Geist und die Rahmenbedingungen dieses Gesetzes sind für mich von Anfang an bis zum heutigen Tage bei allen Umbrüchen der tragischen ungarischen Geschichte in den letzten fünfzehn Jahren maßgeblich gewesen. Dieser Geist und diese Rahmenbedingungen waren für mich auch dann maßgeblich, als im Herbst 1918 die Revolution ausbrach und die Revolutionsregierung den Nationalitäten des sowieso auseinanderbrechenden Landes, darunter auch den Deutschen, in Form sogenannter Volksgesetze eine weitgehende Territorialautonomie in Aussicht stellte. Ich muß nicht betonen, daß ich keinen Augenblick etwas mit der revolutionären Nationalitätenpolitik gemein hatte. Ich wollte diese Frage immer mit dem geschichtlichen Ungarntum und nicht mit Radikalismus lösen. ([Zwischenruf:] Endre Bajcsy-Zsilinszky: Deshalb ist er zusammen mit Rudolf Brandsch, mit dem Urheber des Beschlusses von Medgyes, aufgetreten!). Sie können reden was Sie wollen; was habe ich mit dem Beschluß von Medgyes gemein?! ([Zwischenruf:] Endre BajcsyZsilinszky: Sie sind in einer Zeitschrift zusammen mit Rudolf Brandsch, der den Beschluß von Medgyes gegen das Ungarntum getroffen hat, aufgetreten!). Jawohl, ich habe in einer Zeitschrift geschrieben und werde das auch weiterhin tun! Sie werden mich nicht weiter terrorisieren! Ich möchte nur darauf hinweisen, daß ich während der Revolution der einzige war..., der offen und konsequent gegen die Nationalitätenpolitik von Oszkár Jászi gekämpft hat. Schauen Sie sich bitte die damalige ungarische Presse an. ([Zwischenruf:] Endre Bajcsy-Zsilinszky: Er ist zusammen mit Rudolf Brandsch aufgetreten!)... Das bestreite ich auch nicht; aber die Tatsache, daß in dieser Zeitschrift niemals ein Ungarn-feindliches Wort publiziert wurde, konnte ich gerade dadurch erreichen, daß mein Name darauf steht. ([Zwischenruf:] Endre Bajcsy-Zsilinszky: Ungarnfeindliche Zeitschrift!) Ich trage die Verantwortung dafür, was in dieser Zeitschrift steht. ([Zwischenruf:] Endre Bajcsy-Zsilinszky: Er ist zusammen mit dem Feind Ungarns aufgetreten! Das ist die Wahrheit!)... Meine konservative Weltanschauung steht jeglichen Umsturzbestrebungen, ja gar jeglicher Demagogie entgegen und so ist es nur natürlich, daß... Als bescheidener Kämpfer der Konterrevolution war ich Mitglied der ersten Regierung nach dem Kommunismus und als Minister für Nationale Minderheiten habe ich mich anderthalb Jahre lang mit aller Kraft darum bemüht, die schwerwiegende und heikle Frage, die Frage der nationalen Minderheiten einer Lösung näher zu bringen. Ich war davon überzeugt, daß das der größte Dienst ist, den ich für das Land, für die Zukunft Ungarns, für die Integrität und Revision erbringen kann. Es schmerzt, daß meine ehrlichen Bemühungen in diese Richtung Schiffbruch erlitten haben. Ich konnte die Frage, trotz meines ernsthaftesten und aufrichtigsten Willens, nicht lösen, weil ein Teil unserer Gesellschaft, der kleinere, aber um so lautere Teil, in seiner Auffassung hinsichtlich der Nationalitätenfrage langsam aber sicher in den Zustand vor dem Weltkrieg, ja gar in einen
11
verschlechterten Zustand zurückstolperte. Ich bin von meinem Ministerposten zurückgetreten und seitdem ist jede Bestrebung zugunsten der nationalen Minderheiten in der ungarischen Öffentlichkeit die Zielscheibe von Verdächtigung, Verleumdung und sogar von Haß. Meinen Patriotismus und den meiner Freunde in Abrede zu stellen ist heute bereits ein wirklicher patriotischer Verdienst; ich bekenne mich aber auch heute noch zu dem, wozu ich mich zur Zeit der Revolution und wozu ich mich nach der Revolution in verantwortungsvoller Position bekannt habe, genau zu dem, was damals, als ich in der Budapester Zeitung Artikel verfaßt habe, von Jenő Rákosi begrüßt und später auch von Graf Gyula Andrássy, Graf Albert Apponyi und Graf István Bethlen für richtig befunden wurde. Es wäre in der Tat unmännlich und feige, wenn ich meine Prinzipien, die klare Überzeugung und patriotische Sorge haben reifen lassen, gemäß der Laune der zwischen den Extremen schwankenden, kurzsichtigen und uninformierten öffentlichen Meinung in Ungarn ändern würde. Ich war in meiner Nationalitätenpolitik konsequent und habe mich nie der politischen Konjunktur gebeugt. Ich hatte den Mut dazu, in dieser Frage auch zu einer Zeit, als es ein Verdienst war, möglichst viel vom ungarischen Staat zu erpressen, nur geringe Forderungen zu stellen. Das kann ich mit einer Erklärung beweisen, die ich in meinem Namen und im Namen meiner Freunde im herbst 1918 vor dem sogenannten Nationalrat abgelegt habe. Diese Erklärung ist in der Budapester Zeitung erschienen und gemäß dieser Erklärung lautete unser Programm [folgendermaßen] (er trägt vor): „1. Um jeden Preis und unter allen Umständen bestehen wir auf die territoriale Integrität Ungarns. 2. Für das Deutschtum des Landes fordern wir all jene Rechte, die das neuerstehende Ungarn den nicht-ungarischsprachigen Volksrassen gewährt. 3. Wir erklären aber, daß wir keine deutsche nationale Autonomie anstreben, sondern auch weiterhin in Einheit und in der von unseren Vorfahren geerbten Treue mit der politischen Nation der Ungarn leben wollen. die Rechte unseres Volkes sind uns heilig, heilig sind aber auch die staatlichen und emotionalen Bande, die unser Volk seit Jahrhunderten in Freud und Leid an die ungarische Nation binden.“ Dies habe ich zu einer Zeit gesagt, als hier offiziell die Nationalitätenpolitik von Oszkár Jászi herrschte. Als nach dem Weltkrieg infolge des intriganten Verhaltens der Kleinen Entente die Frage der Abspaltung Westungarns aufgeworfen wurde, habe ich – das kann ich getrost sagen – so für den Verbleib dieses Landesteils gestritten, so hingabevoll gekämpft, wie jeder andere in diesem Lande. Ich habe dies getan, obwohl ich mir mit dieser Agitation in Österreich und Deutschland den Groll und die tiefe Feindschaft der national gesinnten deutschen Kreise zugezogen habe. Aber damals, als ich mich so für den Verbleib Westungarns eingesetzt habe, und auch als ich gegen die revolutionäre Nationalitätenpolitik gekämpft habe, stand dieselbe deutsche Bewegung in Ungarn hinter mir, die auch heute hinter mir steht. Aus der patriotischen Intuition der Teilnehmer dieser deutschen Bewegung in Ungarn, aus der Seele unseres deutschen Volkes und aus Liebe zu diesem Volk schöpften wir die Kraft unserer Entschlossenheit. Ich bitte das Hohe Haus gnädigerweise zu erlauben, im Namen und in Vertretung dieser deutschen
12
Bewegung in Ungarn eine Deklaration vortragen zu dürfen. Seien sie so gnädig, hierzu die Einwilligung zu geben, weil ich und meine Freunde nicht im Geheimen Politik machen, sondern offen, aufrichtig und im vollen Bewußtsein unserer Verantwortung Politik betreiben; hier, vor der Bühne der Nation wollen wir sagen, was diese Bewegung ist, was die Inhalte dieser Bewegung sind und was die Ziele dieser Bewegung sind. Hohes Haus! Es ist das wichtigste und gleichzeitig auch natürlichste Recht jeder nationalen Minderheit, ihre Kinder in der eigenen Sprache auszubilden. Kulturvölker können nur so ihr Volkstum und ihre rassische Kultur unversehrt und unverdorben von Generation zu Generation weitergeben, wenn ihnen die Schule zu Hilfe steht. Auch unser ungarisches Deutschtum, dessen Zahl auch in Rumpf-Ungarn eine halbe Million gut übersteigt, hat auch nach dem Krieg das wärmste und dringendste Verlangen nach der Wiederherstellung der alten deutschen Volksschule. Márton Lovászy, der Kultusminister der Regierung von Mihály Károlyi, kam diesem Wunsch in einem Rundtelegram, das sich an die Schulträger richtete, nach und die Friedrich-Regierung erließ gleichfalls eine Regierungsverordnung, die auf diese Weise versuchte, diesem Verlangen Genüge zu leisten. Auch die Bethlen-Regierung beeilte sich, diesem Wunsch mit einer Regierungsverordnung, die als Regierungsverordnung im Sinne von § 10 des Gesetzesartikels I/1920 Gesetzeskraft hat, nachzukommen. Leider kompliziert diese Bethlen’sche Regierungsverordnung und noch mehr die sich darauf beziehende Durchführungsverordnung des Religionsund Erziehungsministers diese Frage in überflüssiger Weise. Ihre ehrliche Durchsetzung wird nämlich dadurch erschwert, daß sie hinsichtlich der Grundvolksschule drei sogenannte Typen festlegt. Zuerst [gibt es] den sogenannten A-Typus, bei dem die Unterrichtssprache die Minderheitensprache ist und die ungarische Staatssprache, selbstverständlich mit großer Stundenzahl, ein Pflichtlehrfach bildet. Der zweite ist der B-Typus, bei dem etwas die Hälfte der Fächer in Minderheitensprache, die [andere] Hälfte auf Ungarisch gelehrt wird. Schließlich gibt es den C-Typus, bei dem die Minderheitensprache nur Lehrfach ist, die eigentliche Unterrichtssprache aber das Ungarische. Die Schule vom A-Typus ist eine wirkliche Minderheitenschule und das Deutschtum in Ungarn akzeptiert in dieser nicht nur gerne den Unterricht der ungarischen Staatssprache, sondern fordert deren erfolgreiche Unterrichtung. Die Schule vom B-Typus ist bereits keine richtige Minderheitenschule mehr, aber unser Deutschtum könnte sich mit ihr abfinden, wenn die diesbezügliche Verordnung streng eingehalten würde und die Zweisprachigkeit nicht gegen die Muttersprache – wie dies oft geschieht – ausgespielt werden würde. Demgegenüber können wir die Schule vom C-Typus nicht als Minderheitenschule anerkennen, so wie keine Minderheit der Welt dies tun würde. Am allerwenigsten würden die ungarischen Minderheiten in den entrissenen Gebieten – und zwar mit vollem Recht – diese [Schulart] akzeptieren. Es stellt sich [nun] die Frage, inwiefern die Regierungsverordnung und die sie ergänzende Durchführungsverordnung in Kraft getreten sind beziehungsweise was der tatsächliche Zustand im Hinblick auf den Unterricht in deutscher Muttersprache in den Grundvolksschulen unserer deutschsprachigen Gemeinden ist? Dieser – schmerzliche – Zustand ist alles andere als zufriedenstellend. Gemäß der Statistik, die das Amt des Ministerpräsidenten im Herbst 1928 in der Presse veröffentlicht hat, waren in 390 Gemeinden 463 sogenannte Minderheitenschulen aufgeführt, darunter
13
49 bzw. 10,6 Prozent vom A-Typus, 98 bzw. 21,2 Prozent vom B-Typus und 316 bzw. 68,2 Prozent von C-Typus, d.h. wirklicher muttersprachlicher Unterricht erfolgt – auch auf dem Papier – nur in 31 Prozent. Herr Ministerpräsident Graf Bethlen hat zur gleichen Zeit, als diese Statistik veröffentlicht wurde, feierlich versprochen, daß er die Schulen vom C-Typus schrittweise in Schulen des B-Typus umwandeln wird und daß der C-Typus nur in solchen kleinen, gemischt ungarisch-deutschen Gemeinden erhalten bleibt, in denen aufgrund der geringen Kinderzahl nur ein unterrichtsfähige Schule existiert. Herr Ministerpräsident Graf Bethlen löste dieses Versprechen tatsächlich ein bis zwei Jahre lang ein, aber dann kam die Durchführung ins Stocken und die Situation hat sich seitdem nicht nur nicht gebessert, sondern auf der ganzen Linie stark verschlechtert, wie anhand der Daten des Statistischen Jahrbuchs über die Tätigkeit der Regierung im Jahre 1931 auch hervorgeht. Obwohl seine Exzellenz der Herr Reichsverweser bei der Eröffnung der gegenwärtigen Parlamentssitzung in Aussicht stellte, daß sich die Regierung in besonderer Weise um die Durchsetzung der Rechtsnormen, die sich auf den Schutz der Sprachminderheiten beziehen, und um die Entwicklung des muttersprachlichen Unterrichts sorgen werde, haben die Regierungen, die seitdem im Amt sind, dennoch in dieser Hinsicht kaum, ja gar nichts unternommen. Die Wahrheit ist heute die, daß es die Schule vom A-Typus sozusagen nur entlang der Westgrenze gibt und der B-Typus stark rückläufig war, alleine schon deswegen, weil er vielerorts zum C-Typus degradiert wurde. Und die Deutschsprachigkeit des CTypus erschöpft sich – in Widerspruch zur Verordnung – in den meisten Fällen darin, daß in diesem nur ab der dritten oder vierten Klasse und wöchentlich nur zwei Stunden – mehr oder weniger gut – Schreiben und Lesen in Deutsch unterrichtet wird. Es gibt aber auch Gemeinden, in denen die Zahl der Kinder mit deutscher Muttersprache die vorgeschriebenen Vierzig übersteigt und überhaupt nichts in Deutsch unterrichtet wird. Es ist wahr, daß die Verordnung neben der Schulbehörde und der Vertretungskörperschaft auch den Eltern der schulpflichtigen Kinder das Recht gibt, zwischen den Typen zu wählen, aber dieses Recht existiert eigentlich nur in der Theorie, nur theoretisch, weil die sogenannten Elternkonferenzen, wenn sie überhaupt abgehalten werden, zumeist solche Pfarrer oder Berufsbeamte führen, die Gegner jeglichen Deutschunterrichts und auch des C-Typus sind. Das Ergebnis ist dann das, daß solche Schulkonferenzen entweder den Dorffrieden zerrütten, oder sich der Wille der Mächtigen im Dorf auf diktatorische Weise durchsetzt. Diese Elternkonferenzen sind jene gewissen Hintertüren, die in der Minderheitenpolitik eine solch große, solch traurige Rolle spielen. Eine ehrliche und wahre Absicht hat in dieser Hinsicht nur Gesetzesartikel XXXVIII/1868 in der Angelegenheit des Volksschulunterrichts. Dessen § 58 verfügt, daß „alle Zöglinge Unterricht in ihrer Muttersprache erhalten, insofern diese Sprache in der Gemeine eine der gepflegten Sprachen ist.“ Zum traurigen Zustand der Grundvolksschulen unserer deutschsprachigen Gemeinden trägt erschwerend der Umstand bei, daß die Muttersprache der Kinder aus den Kindergärten zumeist – wiederum die westungarischen Gemeinden ausgenommen –völlig eliminiert ist. Ebenso eliminiert ist sie aus den Wiederholungsschulen. Ich halte es für ganz natürlich, daß in unseren Jungmänner-Institutionen das Leitwort das Ungarische ist, aber es ist gegen das Interesse der heiligen Sache, daß die
14
deutsche Sprache, mit wenigen Ausnahmen, völlig aus der Jungmänner-Erziehung, ja gar aus dem Umgang einfach verbannt ist. Es ist besonders schmerzlich, daß in vielen katholischen deutschen Schulen nicht einmal der Religionsunterricht in der Muttersprache, in der das Kind zuerst beten gelernt und Gott kennengelernt hat, stattfindet und daß das deutsche Gebet und Kirchenlied in den Schulen nicht gepflegt wird. Damit trennt sich das Kind im Religiösen vom Elternhaus, trennt sich von der Mutter und die Jugend wird seelisch von den Urzeiten und der Gemeinschaft ausgeschlossen. Aber sie wird davon vor allem auch dadurch ausgeschlossen, daß für die Schulkinder und Jungmänner vielerorts eigene Messen abgehalten werden, in denen weder dem deutschen Gebet, noch dem deutschen Gesang und der deutschen Predigt Platz eingeräumt wird. So wird eine Jahrtausende alte heilige religiöse Tradition zerrissen, die von Generation zu Generation überliefert wurde und die das sicherste Fundament des religiös-moralischen Lebens des Volkes bildet. Dies kann nur einen tiefen religiösen und moralischen Verfall zur Folge haben, der leider bereits vielerorts offensichtlich ist. Die rechtskräftige, geltende Bethlen’sche Regierungsverordnung verspricht, daß sich die Regierung darum kümmern wird, daß der Unterricht in den von ihr bestimmten bürgerlichen und Mittelschulen für die zu einer Sprachminderheit zählenden Schüler in den zu diesem Ziel eingerichteten Parallelklassen entweder ganz oder teilweise in der Muttersprache der Schüler erfolgt. Die Regierungsverordnung verspricht auch dafür zu sorgen, die zur Durchführung dieser Verordnung notwendigen Lehrkräfte in angemessener Zahl ausbilden zu lassen. Die tatsächliche Situation ist demgegenüber leider die, daß es keine einzige bürgerliche oder Mittelschule gibt und auch keine einzige Lehrerausbildungsanstalt, in der für die Schulen der deutschen Minderheit unter dem Gesichtspunkt der deutschen Sprache auch nur in entferntester Weise angemessene Lehrkräfte ausgebildet worden wären. Zu welchem Ergebnis dieses Schulsystem führt, muß nicht breiter ausgeführt werden. Mindestens 70 Prozent der Jugendlichen mit deutscher Muttersprache, die die Grundschule abgeschlossen haben, können mehr oder weniger nicht Deutsch schreiben und lesen und 90 Prozent der Jugendlichen mit deutscher Muttersprache, die die Mittelschule absolviert haben, können keinen deutschen Brief schreiben, sie können nicht einmal einen deutschen Satz so strukturieren, wie es sich für einen gebildeten Menschen deutscher Herkunft geziemt. Dieses Bild, das wir skizziert haben, spricht in der Tat für sich. Wir möchten es nicht noch beredter machen mit der Beschwerde, daß der deutsche Volksbildungsverein, der von der Regierung zugelassen wurde und unter ihrer ständigen Kontrolle steht, seine Führung nicht frei wählen kann und daß seine Tätigkeit in einem Großteil des deutschen Sprachgebiets durch lähmende Hindernisse beeinträchtigt wird; wir wollen auch gar keinen Vortrag darüber halten, wie wenig die deutsche Minderheitensprache in den deutschen Gebieten sowohl in der Selbstverwaltung, als auch in den verschiedenen Ämtern und Behörden zur Geltung kommt, obwohl sich von den 22 Absätzen der erwähnten Regierungsverordnung 14 lediglich mit diesen Fragen beschäftigen. Welchen Zweck diese Minderheitenpolitik verfolgt, die keinesfalls als glücklich bezeichnet werden kann, offenbaren die Angaben zu den Nationalitäten aus der Volkszählung des Jahres 1930. Diese Volkszählung nimmt die Ergebnisse gleichsam vorweg, die unsere Schulpolitik gegenüber dem Deutschtum des Landes
15
offensichtlich anstrebt. Diese Volkszählung verzeichnet nur mehr 478.000 Deutsche, also 73.000 weniger, als die Volkszählung von 1920, nach deren Angaben die Zahl der Deutschen bei 551.000 lag. Hierzu kommt noch, daß die natürliche Bevölkerungszunahme des Deutschtums im Jahre 1930, rund 40.000 Personen, ebenfalls verschwindet, so daß der Fehlbestand – zumindest auf dem Papier – mehr als 100.000 Personen beträgt. Es ist unsere Überzeugung, daß wir mit einer Minderheitenpolitik in diesem Geiste und mit diesem Ziel weder unserem Land, noch der Zukunft des Ungarntums einen Dienst erweisen. Wir, die Deutschen in Ungarn, waren und sind unter allen Umständen treue Söhne der ungarischen Heimat. Diese Erde haben auch wir mit unserem Blut und Schweiß geheiligt; die Asche unserer Ahnen ruht seit Jahrhunderten in diesem Boden und auch wir hatten Anteil an der geistigen und materiellen Kultur dieses Bodens, weil wir diesem von Generation zu Generation besten und edelsten Kräfte geopfert haben. Unser Volk ging 1848 mit dem Ungarntum und im Weltkrieg hat es die ungarischen Grenzen verteidigt; es hatte weder etwas mit der Revolution gemein, noch damit, daß dieses Land zerstückelt wurde. In der Tat, wer den Patriotismus dieses Volkes in Frage stellt, weil es auf seine Muttersprache und Volkskultur besteht, der sucht nur einen Vorwand, um es dieser [beiden] zu berauben. Während wir uns im Geiste von Ferenc Deák zur Einheit der ungarischen politischen Nation bekennen, also zu Mitgliedern des einheitlichen ungarischen Staates; haben wir immer bereitwillig die Primogenitur und die Berufung des Ungarntums zur Staatsgründung und -erhaltung sowie die daraus hervorgehenden historischen Rechte anerkannt und erkennen sie [auch heute] an. In dieser Hinsicht waren wir immer zentripetal, immer Anhänger des ungarischen Gedankens vom Heiligen Stephan, auf den der ungarische Staat tausend Jahre hindurch gegründet war. Dieser ungarische Gedanke vom Heiligen Stephan hat uns aber das Recht gegeben, an unserer Rasse, an unserem Volkstum und an unserer Sprache, die uns Gott gab, mit ganzem Herzen und all unserer Kraft festzuhalten. Neuerdings hören wir in der ungarischen Politik immer weniger vom ungarischen Staatsgedanken und immer mehr und immer leidenschaftlicher vom Gedanken der ungarischen Rasse. Wir halten diese neue Ideologie, die andernorts gut sein kann, in der ungarischen Heimat für gefährlich, ja sogar für verhängnisvoll, weil wir, wenn der ungarische Staatsgedanke mit dem ungarischen Rassegedanken identifiziert wird oder wenn an die Stelle des ungarischen Staatsgedankens der ungarische Rassegedanke gesetzt wird, nicht mehr – und das können wir ganz offen sagen – zentripetal eingestellt sein können. Wir können nicht mehr zentripetal sein, weil wir unsere Nationalität nicht leugne können und weil wir unser Deutschsein weder als Schuld, noch als Schande begreifen können. Wir sind stolz darauf, Söhne eines tausendjährigen Landes zu sein, das herausragende Könige wie Stefan den Heiligen und Matthias Hunyadi hatte und solch große Staatsmänner wie Miklós Zrínyi, István Széchenyi und Lajos Kossuth; aber wir sind auch stolz darauf, daß wir einer Sprach- und Kulturgemeinschaft angehören, die einen Goethe, Kant und Beethoven hat. Ich frage Sie, die ungarischrassigen Mitglieder des Hohen Hauses, ob Sie an unserer Stelle anders handeln würden? Wir stehen treu und fest auf der Grundlage des Gedankens vom Heiligen Stephan und wollen gemäß diesem Glauben und dieser Überzeugung und im Geiste des
16
Gedankens vom Heiligen Stephan die deutsche Schule, die deutsche Kirche und all jene Mittel, mit denen wir unsere uralte Sprache bewahren und die Kultur unserer Rasse entwickeln können. Wer diese Wünsche mit Schande belegt oder einzuschüchtern versucht, der begeht ein großes und niemals wieder gutzumachendes Attentat gegen die ungarische Heimat. Die Frage der ungarischen Revision steht und fällt damit, welche Minderheitenpolitik wir hierzulande in der Praxis verfolgen. Hier sind alle Versprechungen wirkungslos und jedes Bemühen, Illusionen zu erwecken, zwecklos. Wer anstelle des Gedankens vom Heiligen Stephan ungarische Rassepolitik verkündet, der vergeht sich nicht nur am ungarischen Staat, sondern auch an der ungarischen Rasse, der verzichtet für ewig darauf, daß irgendwann auch andere Völker und Volksgruppen als die Rasseungarn [sic!] in dieses Land zurückkehren oder sich die Slowaken, deutschen, Ruthenen und die anderen zurücksehnen. Wir diese [Rassepolitik] verkündet, der verzichtet darauf, daß der historische Raum Ungarns irgendwann einmal wieder ungarisch beherrscht wird, der akzeptiert den Gedanken, daß das Ungarntum auf seine tausendjährige historische Berufung verzichtet, daß das Ungarntum zu einem Volk mit 8 bis 10 Millionen herabrutscht, die es dutzendweise in Ost- und Südosteuropa gibt. Die Sendung des Ungarntums bestand tausend Jahre hindurch darin, verschiedenen... [Fortsetzung fehlt]. Graf Albert Apponyi hielt vor sieben Jahren im Kreise des Budapester Szent-ImreKollegiums eine Rede über die ungarische Nationalitätenpolitik und über die Vergangenheit und Gegenwart der ungarischen Nationalpolitik [nemzeti politika]. Erlauben Sie mir gnädigerweise, daraus einige Sätze vorzutragen (er trägt vor): „Wir müssen gegenüber den in Rumpfungarn zu findenden, zahlenmäßig geringen nichtungarischsprachigen Personen diejenige Politik verfolgen, die wir wünschen, daß sie gegenüber dem von uns abgerissenen Ungarntum verfolgt wird. Es ist ja offensichtlich, daß jedes Aufbrausen, das die Unterdrückung des Ungarntums in den Nachbarstaaten bei uns auslöst, ja gar jedes Aufschreien unserer Brüder und auch alle noch so gerechtfertigten Klagen in ihrer moralischen Kraft zusammenbrechen, wenn man sich darauf berufen kann, daß Ungarn sich gegenüber seinen fremdsprachigen Bürgern auch nicht anders verhält. Das ist eine so offensichtliche Wahrheit, daß nur eine Kurzsichtigkeit, die an Unzurechnungsfähigkeit grenzt, sich vor dieser Erkenntnis verschließen kann. Die Verordnungen der Regierung sind in dieser Hinsicht richtig und nicht zu beanstanden, ihre präzise Durchführung an der Peripherie muß aber mit größtem Nachdruck gefordert werden.“ Den Worten des großen Staatsmannes fügen wir nur hinzu, daß wir nicht auf das Diktat von Trianon bauen, nicht auf Genf bauen, nicht auf den Pazifismus bauen und nicht auf den Internationalismus bauen, sondern wir bauen auf den historischen Genius der ungarischen Nation, wir bauen auf das politische Ingenium der ungarischen Nation und auf die niemals endende und über allem menschlichen Willen und aller menschlichen Entschlossenheit stehende Schicksalsgemeinschaft, die das Ungarntum und das Deutschtum hier drinnen im Donaubecken und draußen in der europäischen Politik aufeinander angewiesen sein läßt und zusammenzwingt. Wir bitten und fordern dringend von der ungarischen Regierung und von der ungarischen Gesellschaft, die an und für sich rein sprachlichen und kulturellen Wünsche des Deutschtums in Ungarn zu befriedigen. Es ist unsere heilige Überzeugung, daß sie damit nicht nur menschlich Gutes für das Deutschtum tut,
17
sondern daß dies die Grundlage für jegliche Politik bildet, die diese Nation und dieses Land erneut zu Größe führen kann. In unserem schweren seelischen Kampf, in unserem Ringen zwischen Recht und Verpflichtung wenden wir uns mit den Worten des Evangeliums an die christlich gesinnten und gerecht denkenden wirklichen Ungarn: „was du nicht willst, daß andere mit dir tun, tue nicht mit anderen“. Dieses hielt ich aufgrund meines Verantwortungsbewußtseins für meine Pflicht, der Ehrwürdigen Regierung und dem Hohen Haus darzulegen; ich hielt es für meine Pflicht, dieses offen und ehrlich vor der Bühne der Nation zu erklären. Dem Haushalt stimme ich zu. Meine weiteren politischen Entschlüsse muß ich aber davon abhängig machen, zu welchen Schritten Sie [d.h. die Regierung und das Parlament] sich in dieser Frage entscheiden.
