Bírálat Ács Péter `A hálózati kommunikáció értelmezése´ című doktori disszertációjáról Tudom, hogy a tudományos értekezések bírálataiba nem szokás személyes szálat belefonni, Ács Péter dolgozatának értékelését mégis egy személyes probléma felvillantásával kell kezdenem. Komoly gondot okozott ugyanis az értékelési feladat, mert két olyan szempont szerint kellett ítélkeznem, amelyek a jelen helyzetben önmagukban eltérő döntést eredményeztek volna. Végülis magukat a döntési szempontokat kellett mérlegre tennem, hogy a disszertációra vonatkozó végső ítéletemet megalkothassam. Az értékelés során a disszerens tudományos életre, tudósi tevékenység folytatására való alkalmasságát kell megítélnünk úgy, hogy eközben (és e célból) egy doktori disszertációt kell elolvasunk és értékelnünk. Elméletileg is, gyakorlatilag is előfordulhat, hogy a két értékelési cél nem vág egybe, a két értékelési feladat nem azonos kimenetet eredményez. Jelen munka esetében ez történt velem. A dolgozatot tisztán önmagában értékelve komoly fenntartásokat kellett megfogalmaznom, de a szövegre vonatkozó kritika nem kérdőjelezte meg bennem azt az érzést, hogy a szerző felkészült, a tudományos munkára alkalmas lehet, tehát nem lenne szabad őt megakadályozni abban, hogy képességeit jobb művekben mutathassa meg a későbbiekben. Ez a probléma azonban a bírálatom befogadását (értékelését) is kicsit más színbe kell, hogy helyezze. A dolgozat konkrét szövegét kritikával illethetem, ezt meg is fogom tenni, de a disszerens alkalmasságára vonatkozó érzéseimet kevéssé tudom tudományos érvekkel védelmezni. A bírálatból több kritikai, „ellenző“, vitatkozó és kevesebb támogató mozzanat olvasható majd ki. Az a végső ítéletem, hogy a disszerens felkészültségét megfelelőnek tartom a tudományos tevékenység vitelére, kevéssé lesz szövegszerűen alátámasztva. Ács Péter a dolgozata címválasztásával azt ígéri, hogy a `hálózati kommunikáció´ jelenségét, fogalmát fogja elemezni, értelmezni. A témaválasztás relevanciáját nem nagyon lehet vitatni, korunk egyik valóban fontos változássorozatát ragadhatjuk meg a jelzett fogalommal. Mivel a jelenség maga nagyon új (történelmi léptékkel mérve legalábbis), ezért a tudományos elemzések fókuszába is csak mostanában kerülhetett be, ezért a témaválasztás aktuálisnak, újszerűek is tekinthető. A hálózati kommunikáció sok szempontból olyan jelentős mértékben alakítja át a mindennapi életünket, annyira átformálja társadalmi folyamataink nem kis részét, hogy sokan az emberiség legjelentősebb változásai („forradalmai“) közé sorolják ezt a jelenségegyüttest. A tudományos közösség tagjai felül vannak reprezentálva ebben a folyamatban, sokan vannak közülük a technokulturális változások elkötelezettjei, az új technikák, új lehetőségek korai felhasználói, úttörői között. Van tehát olyan élményanyag, amelynek rendszerezésre, értelmezésre vár, és ha erre vonatkozóan elméletek, tudományos magyarázatok jelennek meg, akkor azokat az érintettek szívesen szembesítik saját gyakorlati tapasztalataikkal. Ezért és ebből a szempontból én is érdeklődéssel kezdtem bele a dolgozat olvasásába. Mire azonban végeztem vele, csalódott letttem. Az első fejezetben kaptam egy nagyon elvont elméletet, amelynek gondolatvezetését, terminuskészletét nagyon nehéz volt követni, befogadni, miközben nem is nagyon lehetett érteni, mire kell ez az absztraktság, majd a disszertáció második részében, amikor a szerző megpróbálta az általánosított kommunikáció elméletét alkalmazni a hálózati kommunikáció konkrét valóságára, akkor nem igazán mély, nem igazán eredeti, inkább felszínes megállapítások fura szövevényét olvashattam. Az elején túl nehéz, a végén inkább felszínes, keveset mondó volt a szöveg. De mégis: mindeközben azt éreztem, hogy a szerző olyan lehet, mint ahogy én a tudomány képviselőit elképzelem. Nem tudom sem ezt az érzést, sem a disszertáció és a disszerens értékelése közti lényegi eltérést megmagyarázni. A végső értékelésem mégis az, hogy egy rossz disszertáció alapján javaslom
1
odaítélni a disszerensnek az igényelt tudományos fokozatot. A továbbiakban a dolgozatról fejtem ki a véleményemet. *** A disszertáció első fejezetében a szerző bemutatja a Kommunikáció Participációs Elméletét (KPE-t). Noha az elején azzal indít, hogy nem lehetséges átfogó elméletet felépíteni, mégis megkapjuk a nagy elméletet, amely a kommunikáció minden lehetséges terepét, minden lehetséges típusát képes integrálni. Problémásnak, kritizálhatónak tartom a disszertáció fogalmi készletét, terminológiahasználati gyakorlatát, több okból is. Egyfelől a disszerens részben átvesz, részben továbbépít egy olyan terminus- és fogalomrendszert, amely nagyon absztrakt, nagyon nehezen emészthető, viszont a kívánatosnál kisebb mértékben illeszkedik az általánosabban elfogadott, szélesebb körben elterjedt, elfogadott tudományos elméletekhez, fogalmakhoz és terminusokhoz. (Megjegyzés: de ha már ezt teszi, legalább folyamatosan szállítania kéne a szerzőnek olyan példákat, amelyek segíthetnének az elmélet, a fogalmak értelmezésben. Ennek hiányában sok esetben nagyon nehéz tényleges tartalommal feltölteni a vázolt elmélet fogalmait.) A másik értelmezési nehézség abból ered, hogy mindeközben a szerző olyan terminusokat is felvesz a modelljébe, amelyek ugyan jól ismertek, gyakran használtak, jobban benne vannak a tudományos gondolkodás mindennapjaiban -- csak éppen más jelentések mentén (példaként hivatkoznék az `architektúra´ fogalmára). Természetesen a poliszemitás, a homonimitás jólismert (és kiiktathatatlan) jelensége a -- tudományos -- nyelvhasználatnak, csak éppen itt zavaró, mert olykor nehézségeket okoznak az ilyen típusú átfedések. Úgy kell a nagy elmélet új fogalmait értelmezni tudni, az új terminusoknak jelentéseket tulajdonítani, hogy közben más tudásterületeken már régóta, ám más jelentések mentén használt fogalmakat is értelmezni, alkalmazni kell. Mindebből persze még nem következik az, hogy a bemutatot elmélet ne lehetne akár a világ legzseniálisabb, legadekvátabb kommunikációs elmélete. Vagy metaelmélete? A bizonytalanság abból fakad, hogy az első rész után nem tudtam eldönteni magamban, hogy a szerző végülis milyen státust, milyen minősítést adott saját magának, pontosabban a bemutatott elméletnek (a KPE-nek). De ahhoz, hogy megértsem az elméletet, és elfogadjam magam számára, azonosulni tudjak vele, megtanuljam a fogalomhasználatát, ahhoz vagy önmaga okán, vagy egy nagyobb és tekintélyesnek mondható tudományos közösség pozitív minősítése miatt akarnom kell követni az elméletet. Jelen esetben nem ez a helyzet. Önmagában nem fog meg annyira ez az elmélet, hogy örömmel elfogadjam, hogy önkéntes követőjévé váljak, de nem látom azt a közösséget sem, ami miatt - valamifajta tudományos konvencionális nyomásnak engedve - elvárt dolog lenne az elméletről szóló diskurzusba bekapcsolódni (és ezzel közvetve elfogadni az elmélet alapvető helyességét, önértékét). Megengedve, hogy lusta, esetleg felkészületlen vagyok, megengedve, hogy tévedek, vállalva a felszínes megítélés bélyegét úgy minősítem az elméletet, hogy az túlzott elvontsága miatt kevés magyarázóerővel bír, ezért kevéssé alkalmazható konkrét kommunikációs jelenségek általános, leíró keretrendszeréül. Ez a minősítés persze egy elvont elméletre vonatkozik, így csak közvetve érinti a dolgozatot. Sőt, az a tény, hogy a disszerens láthatólag otthonosan mozog a KPE fogalomkészletében, birtokolja az elmélet igen elvont fogalmait, épp az ő javára írható. Mégha nem is szeretem, nem igazán tartom termékenynek, hasznosnak ezt az elméletet, pont az elmélet fogalmainak tárgyalása, bemutatása során tudja a disszerens megmutatni azt, hogy birtokában van az absztrakt tudományos gondolkodáshoz, a tudományos tevékenység folytatásához szükséges képességeknek. Paradox módon a tartalmilag legkevésbé meggyőző szöveg mutatja meg azt, hogy a szerző igenis alkalmas lehet tudományos tevékenység végzésre, mert birtokában van a fogalmi gondolkodás legfontosabb gyakorlatainak, technikáinak, a tudósi készségeknek. Hogy ne csak a levegőbe beszéljek, néhány konkrét kritikai észrevételt kell tennem az első fejezet állításaival kapcsolatban. Említettem, hogy nehezen követhetőnek tartom a KPE bemutatását, mert túl sok nagyon elvont, sokszor újonnan bevezetett terminust kellene 2
birtokba venni, ám mindeközben a dolgozat szerzője olykor maga is nehezíti az értelmezés feladatát. Van úgy, hogy kevés indoklással (vagy épp anélkül) bevezet egy új terminust, amit pedig igencsak vitatni lehet. Például szerintem csak annak lenne igazán értelme, hogy csak a tudományos mondatok, szövegek rendszerét nevezzük elméletnek, ebből következően nem tartom szerencsésnek a `hétköznapi kommunikációs elmélet´ kifejezés alkalmazását (ahogy ezt a dolgozat rögtön az elején megteszi: lásd 4.o.). Máshol egymás után vezeti be a `kontextuális elméletek´ és a `mikroelméletek kategóriáit´ (5.o.), de számomra egyáltalán nem derült ki szövegből, hogy mi is a tényleges különbség a két fogalom között. Apró, de azért árulkodó fogalmazási (gondolkozási) hiba, hogy a dolgozat 9. oldalán a szerző megjegyezi, hogy nem nagyon hisz a „kommunikáció jelenségének definiálhatóságában“. Nos, definiálni fogalmakat tudunk, tehát nem a `kommunikáció jelenségének´, mint inkább a `kommunikáció fogalmának´ definiálhatóságában lehet kételkedni. De - és ez már inkább tartalmi kérdés - ha a szerző kételkedik a fogalom definiálhatóságban, akkor minek futott neki ennek a munkának, akkor miről szól a dolgozata. Később persze a dolgozat megadja erre is a választ, hiszen a 14. oldalon olvashatjuk a kommunikáció fogalmának definíciós kísérletét, amelyből - már csak önmaga okán is - kiderül, hogy a szerző mégiscsak megragadhatónak véli a kommunikációs jelenségek lényegét (ebben egyébként egyetértek vele). A 10. oldalon a weberi `célracionális´ minősítés alkalmazása a jelzés mozzanatára nem igazán érthető, mert ilyen alapon a kommunikáció csak célracionális lehetne, ami elég nehezen elfogadható állítás lenne. Később a szerző azt állítja, hogy a shannoni elmélet természettudományos elmélet, ha nem vesszük figyelembe, hogy az elmélet egyetlen eleme, a `jel´ összetevője kivételt jelent, mivel a jel (és a `zaj´) fogalma már társadalomtudományi relevanciával is bír. De ha egyszer Shannon beemelte a modelljébe a jel fogalmát, amit a disszerens már nem kizárólag természettudományos elméleti relevanciával bíró fogalomnak tart, akkor a shannoni elmélet már nem lehet tisztán Természettudományos Elmélet. Ha már itt vagyunk, akkor meg kell jegyezzem azt is, hogy a mérnöki gyakorlatban (ahol a shannoni kommunikációs modellt a gyakorlatban ötven éve alkalmazzák) a zaj nem teremtett, nem konstruált, és ebbéli minőségében élesen szembeállítható a jellel, amelynek jelentése a kommunikáló felek által teremtett, konstruált. Még pontosabban fogalmaznánk, ha ezt a minősítést nem a jel, hanem az `üzenet´ fogalmához rendelnénk. Ez utóbbi ugyanis az igazán szimbolikus jelenség, a valódi szemantikával rendelkező fogalom. (A szimbólumok különös minősége az, hogy azok társadalmi konstrukciók, vagyis ember által teremtettek, konstruáltak, egyfajta értelmezés szerint - önkényes - konvenciók. Ebben nem a célhoz kötöttség a lényeges.) A szerző szerint - a KPE alapján - a kommunikáció fogalmának definiálásában a problémamegoldási vonatkozás a lényeges, vagyis a `kommunikatív´ minőség mindig valamilyen problémamegoldással kapcsolódik össze. Ha ez így van, akkor jó lenne tudni, vajon mi a különbség a kommunikáció és társadalmi cselekvés vagy netán a kommunikáció és a cselekvés fogalmai között. Persze, tudom jól, hogy nem kevesen vannak, akik szerint minden cselekvés kommunikáció is egyben (és fordítva), de nem látom, hogy ha ez így van, akkor mi szükségünk két fogalomra (cselekvés és kommunikáció). A disszerens szerint a kommunikációhoz kapcsolható kétféle célszerűség közül az egyikre példa lehet a szarvasnyom elemzése (15.o.). Persze, hogy ezt a cselekvést problémamegoldásként lehet értelmeznünk, de egyáltalán nem világos számomra miért lenne ez kommunikáció. Illetve, mégha tudom, hogy milyen okfejtés mentén lehetne ezt a tevékenységet is a kommunikációhoz kapcsolódó tevékenységnek minősíteni, akkor is azt mondom inkább, hogy értelmesebb szűkebb jelentés mentén értelmezni a kommunikáció fogalmát (amibe a nyomkövetés jelensége már nem fér bele). Itt kell megjegyeznem, hogy bár a szerző ezen a ponton azt írja, hogy „A mintázatok mintázottságként való felismerése pontosan abban az értelemben és azzal együtt nem esszenciális, ahogyan és amilyen értelemben nem alkotható a kommunikációra esszenciális definíció.“, de ezen állításának védelmére szolgáló érvelést én nem találtam a disszertáció más oldalain. Amit találtam, az csak egy szimpla deklaráció volt, hogy „a kommunikáció fogalmára nem esszenciális lehetséges definíciót adni“, de ezt nem éreztem kellően alátámasztott kijelentésnek. 3
A szerző azt állítja (31.o.), hogy a nagyító, a hallókészülék, a szemüveg mintázatátalakító, mintázaterősítő kommunikációs eszköz. Ezek szerint, ha bámulok a világba egy szemüvegen keresztül, akkor kommunikálok? Később (a 38. oldalon) a szerző kommunikációként hivatkozik arra a példára, amikor azt látjuk, hogy `Mari legyezi magát´. Újra kérdezem: `Ha ez így van, akkor miben különbözik ez a kommunikáció a cselekvés (vagy érzékelés) általános fogalmától?´ És megint csak: `Ha így gondolnánk, akkor minek ugyanarra a jelentésre, ugyanarra a terjedelemre két fogalmat használni?´ A szerző a 19. oldalon azt írja, hogy a „szerzett felkészültségek a kommunikáció során sajátíthatóak el“. Megintcsak az alapfogalmak definíciójával kapcsolatos lehetséges eltérések miatt vetem fel, amikor kérdezem: `olyan biztos ez?´. Ha egymagamban figyelek a világra, azért még megtanulhatok magamtól is valamit, tehát szerzett felkészültségemet egyedül is bővíthetem, nem? Mégha több szempontból is vitatható a szerzett felkészültség fogalma, illetve a fogalom alkalmazása, de legalább megteremti azt a lehetőséget, hogy a kommunikáció fogalmában rejlő társadalmi mozzanatot észrevehessük, megragadhassuk. Amikor a szerző azt kezdi el fejtegetni, hogy a szerzett felkészültség jelenti a kommunikatív jelenség lényegét (19-20.o.), tehát a felkészültség általános fogalmától eljut a szerzett felkészültségek kommunikációt definiáló mozzanatáig, akkor végre bejön a képbe a közösség fogalma is, de - az én ízlésem szerint - nem is elégséges, nem is megfelelő módon. A szerző (vagy inkább a KPE) szemléletét szinte kizárólagos módon uralja, meghatározza a kommunikáció jelenségének tranzakcionális felfogása, amiből így hiányzik a rituális kommunikáció minden mozzanata. Sőt, ezt még inkább általánosíthatjuk azzal, hogy azt mondjuk: a szerző kommunikációfelfogásából teljesen hiányzik a Másik, az Alter szerepén keresztül megnyilvánuló társadalmi mozzanat. Hiába van ágens az elméletben, a kommunikáció társadalmisága nem ragadható meg. Persze, a kommunikáció mindig valamilyen információcsere is, ennyiben mindig van benne valamilyen tranzakciós momentum, de nem érthetjük meg az emberi kommunikáció jelenségeit, ha nem vesszük bele a vizsgálódási szempontjaink közé a társadalmiságunkat kifejező modellösszetevőket. Kommunikációt (de legalábbis az emberi kommunikációt) - szerintem - nem lehet a közösség, valamilyen közös tudás felépítése, fenntartása, valamifajta kollektív tudat figyelembevétele nélkül megfelelő módon értelmezni (szépen érzékelteti ezt az összefüggést a kommunikáció terminusának etimológiai elemzése, amiből kiderül, hogy a közös, mindenkire kötelező elemek, a közösség, a közösségből történő kizárás és a kommunikáció fogalmai mind összekapcsolódnak valahogy). A szerző a jól ismert - gilbert ryle-i - dichotómia, a `tudni mit´ és `tudni hogyan´ kategóriája mellett hivatkozik a `tudni melyiket´ kategóriájára (19.o.). Mivel nem ismerem ezt a fogalmat (mi több, első hallásra nem is nagyon tartom „értelmesnek, használhatónak“), ezért hát meg kell kérdeznem, vajon `honnan, kitől jött, jöhetett ez a kategória´. Az általános elmélet kiritikáját két apró terminológiai észrevétellel zárnám. A szerző a 21. oldalon a `kommunikatív´ és a `kommunikáció´ fogalmának megkülönböztetését javasolja olyan értelmezésben, hogy „nem minden kommunikatív kommunikáció, de minden kommunikáció kommunikatív“. Bár tudom, hogy az a terminológiai megoldás, amely a mellékneveket főnévi jelentés mentén értelmezi, olykor felbukkan más szerzőknél is, de ettől még ezt a megoldást én nem szeretem, helytelenítem. Amikor adott ismeretterület terminusaiból fogalmi struktúrát építünk, akkor érdemes igazodni a tudásszervezési rendszerek, az ontológiák világát építő szakemberek körében kitermelt tudásokhoz, konvenciókhoz, szokásokhoz, gyakorlatokhoz. Ezek közé sorolható az a szabály, hogy amikor két fogalom között megállapítjuk a generikus alá-, fölérendelési reláció létezését, akkor praktikusabb, elegánsabb ezt a viszonyt azonos szófajú terminusokkal kifejezni. A fogalmaknak nincs szófajuk (azok csak terminusoknak lehetnek), tehát nem elméletileg tartom ezt hibának, meg tudnám én is magyarázni, védeni ezt a megoldást, de praktikus szempontok miatt mégis helytelenítem. Az emberi befogadást nehezíti, ha nem igazodunk a nyelvhasználati praxis sokévezredes beidegződéseihez (amely szerint a generikus alárendelést azonos szófajú elemek között tesszük meg).
4
A 38. oldalon a szerző azt írja, hogy „... másként olyan individuális ágens, amely egyéni jelleget mutat.“ Nehezen tudom ezt a mondatot értelmezni. Ha valami individuális, akkor ez definíció szerint - egyéni jelleget mutat, nem? *** A disszertáció fő témájaként megadott hálózati kommunikáció jelenségének elemzése adja a dolgozat második felét, bár ez a laza minősítés nem pontos, hiszen ez a 30 oldalnyi szöveg csak a harmadát adja az egész dolgozatnak. De mondjuk azt, hogy nem a mennyiség, hanem a minőség a fontos. Ez azonban - sajnos - jelen esetben nem igaz. A szerző azzal kezdi, hogy elutasítja azt a kínálkozó elméleti lehetőséget, hogy a hálózati kommunikáció fogalmát a hálózatelmélet vagy - a dolgokat maguk pőre valóságában tekintve - a gráfelmélet segítségével értelmezze. Ezt helyesen is teszi. A hálózati kommunikáció jelenségében ma még az nagyon a szemünk előtt van, hogy a használt technológiai infrastruktúra láthatóan-látványosan „összehuzalozza“, vagyis kapcsolatba hozza a kommunikáló ágenseket. Nem is kell olyan komoly absztrakciós képességet elvárnunk ahhoz, hogy látszódjék, ez a jelenség milyen szépen megragadható a gráfelméleti fogalmak segítségével. Az már sokkal nehezebb vehető észre, hogy a gráfelmélet persze minden fogalmi rendszerre ráhúzható, hiszen bármikor, amikor valamilyen problématerületet fogalmakkal akarunk leírni, akkor - a fogalmi gondolkodás szabályainak megfelelően mindig node-jellegű (osztály-jellegű), tulajdonság-jellegű és reláció-jellegű fogalmakat használunk, ami „izomorf a gráfelmélet fogalomkészletével, belső logikájával“. Szépen mutatja ezt a „hasonlóságot“, ezt a párhuzamot az a tény, hogy a hálózati kommunikáció egyik divatelmélete, a hálózatelmélet egyre több kapcsolódási pontot keresett és talált a társadalmi hálózatok elméletével, amelynek viszont semmi köze nincs a hálózati kommunikációhoz (gondoljunk csak a híressé vált hat-lépés-elméletre). A disszerens tehát - helyesen - visszautasítja a gráfelméletet, amely nem rendelkezik megfelelő magyarázó erővel a hálózati kommunikáció leírásához. Helyette a KPE általa kiterjesztett elméletét véli alkalmazhatónak azzal a területi szűkítéssel, hogy rögzíti: a „... hálózati kommunikáció jelen diskurzusban úgy jelenik meg, mint egy olyan kommunikációs jelenségcsoport, melyben az adatátviteli, számítógépes hálózatok fontos szerepet játszanak“ (59.o.). Ezek után a disszerens hosszú oldalakon keresztül áttekinti a számítógép fejlődésének történetét keresve a számítógép alkalmazásának lényegi, újszerű, a kommunikációs lehetőségeinket olykor alapvetően megváltoztató vonásait. A történeti szál lezárásaként a szerző eljut ahhoz a konklúzióhoz, miszerint a számítógépek legfontosabb vonása a `funkcionális dinamikára´ való képességük, amely a hardver és szoftverek elválasztásával, a `mintázatok´ könnyű, sokcélú átalakíthatósága révén válik lehetővé (75.o.). „Soha korábbban ... nem alkotott olyan eszközt az emberiség, mely a mintázat átalakításában és továbbításában nagyobb funkcionális rugalmasságot, dinamikát mutatott volna, mint a ma hálózati kommunikációs rendszerei.“ (75.o.) Azzal még egyet tudok érteni, hogy a számítógép egyik lényeges minőségének tekintsük a funkcionális dinamika attribútumát, csakhogy látnunk kell azt is, hogy ha így teszünk, akkor ezzel a számítógépes kommunikációt, nem pedig a hálózati kommunikációt jellemezzük. A szerző nem teszi meg itt azt a megkülönböztetést, ami a digitális kommunikáció (vagy a számítógép közvetítette kommunikácó, CMC) és a hálózati kommunikáció fogalmai között van. A funkcionális dinamika a „számítógépben van“, nem a hálózati kommunikációt jellemzi. A dolgozat ezért nem tud semmi érvényeset mondani utóbbiról. Ha a jelen társadalmi, technológiai, gazdasági folyamatait - rendszerelméleti szempontból - a konvergencia fogalmával jelöljük, amelyben az informatika, a média és a távközlés iparágai egyesülnek, akkor a hálózatiság lényegének megragadására nem alkalmas a funkcionális dinamika fogalma. Az sokkal inkább az informatika „kulcsszava“. A dolgozat így adós marad a hálózati kommunikáció sajátosságainak leírásával. Ha valamit, hát ezt a hiányt tartom a disszertáció legnagyobb problémájának. A fejezet utolsó oldalain a szerző foglalkozik még olyan problémákkal, amelyek fontosságát nem kétlem, de a megalapozottságát, a gondolatmenetbe tartozását nem igazán látom. 5
Természetesen igaz, hogy a szervezetelméletnek, a tudásmenedzsementnek fontos mondanivalója van a hálózati komunikáció viszonyrendszerén belül (is), de ezeket a pár oldalas kitekintéseket nem érzem se relevánsnak, se helyénvalónak a dolgozat mondanivalója szempontjából. Csakúgy, mint a zárógondolatként megírt részt a hálózati kommunikáció világában alkalmazott metaforák értékeléséről. Fontos, szép, érdekes, de nem tesz semmi lényegeset hozzá a hálózati kommunikáció jelenségének értelmezéséhez. Annyira nem fontos, de ha már a szerző megjegyezte, sőt, mintha kicsit meglepődött volna ezen, hogy a kommunikáció spanyol nyelven `közlekedést´ is jelent (76.o.), akkor ehhez tegyük hozzá, hogy ugyanez magyarul is igaz. Ha emlékeim nem csalnak, akkor a Tolnai világlexikona (vagy a Révay lexikon? - nem tudom biztosan, de talán ez mindegy is) a 20. század elején ugyanezt mondta a kommunikáció fogalmáról magyarul (mint, ahogy igaz ez még több más nyelvre is, gondoljunk csak az angol `communication´ és `commute´ szavak szoros etimológiai kapcsolatára). *** Összegezve hát az értékelésemet, sommásan azt mondhatom, hogy a szerző mondanivalója egyszerre tűnik túl bonyolultnak és túl egyszerűnek, illetve soknak és kevésnek. A dolgozat első részében az általános elmélet, az absztrakt modell bemutatását kapjuk, a második részben pedig a hálózati komunikáció néhány vonását emeli ki a szerző. Nekem egyik sem tűnik elegendőnek és megfelelőnek. Kontextuális, szubkulturális kiegészítő tudás nélkül nehezen lehet megítélni azt, hogy a felvázolt elméletben mekkora részt tesz ki a saját, önálló hozzájárulás és mekkorát az „átvétel“, mi a „hozott anyag“. Pontosabban azt lehet tudni, hogy mi az új elem, de a miértekre nem derül fény, ezért nehéz megbízható képet alkotni erről. A disszerens az írása első felében önálló alfejeztbe gyűjti az általa teremtett KPEkiegészítéseket, és disszertáció rövid értékelő zárófejezetében (88. oldaltól) utal saját elméletbővítő eredményeire, tehát kiderül, hogy a szerző a `kondicionális participáció´, a `kollektív ágens´, a `mimetikus ágens´ és a `virtuális ágens´, a `szignifikánssá váló mintázat´, a `mintázatátalakító´ és az `architektúra´ fogalmait emelte be új elemként a KPE általános elméletébe. Az általános elmélettel szemben kifejtett ellenérzések miatt azonban én nem tudom igazán megítélni, hogy ez a „továbbfejlesztés“ milyen horderejű. Én kevésnek érzem, de gyanítom, hogy ennek okai sokkal inkább az alapelmélettel, mint a disszerens munkájával szemben érzett fenntartásaim lehetnek. A második fejezetben a hálózati kommunikáció fogalmának körbejárását, explikálását várnánk el, de nem igazán ezt kapjuk. `Érdekességek, morzsák a hálózati kommunikáció világából´ -- sokkal inkább ezzel a címmel jellemezném ezt a fejezetet. Persze, érezhető a dolgozatban az általános elméletre mutató állandó visszacsatolási szándék, de számomra nem igazán meggyőző módon. Túlságosan elvont az általános elmélet ahhoz, hogy valóban tartalmasan lehessen a konkrét szakterületre vonatkoztatni. A zárófejezetben a szerző utalást tesz arra, hogy a dolgozatában bemutatott elméletet a gyakorlatban is alkalmazta, azonban a részletekről semmit sem tudhatunk meg. Talán, ha többet árult volna el a szerző erről a projektről, akkor elfogadóbb lettem volna. *** De megértő, elfogadó vagyok így is. A fenti kritikák ellenére látom a disszerens képességeit, magasabb szintű tudományos teljesítmények elérésére is alkalmasnak tartom a szerzőt, mégha a jelen írás tartalma ezt nem feltétlenül támasztja alá, akkor is. Lehet, hogy a tartalomnál néha fontosabb lehet a forma? Jelen esetben így érzem. A dolgozat gondolatmenet-vezetési stílusa, az elvont fogalmak, terminusok kezelésének módja, a szöveg feszessége mind olyan „stílusjegyek“, amelyek azt mondatják velem, hogy a disszerens méltó arra, hogy a tudományos közösség tagjává váljék. Javaslom a disszertáció elfogadását. Szentendre, 2008. február 24. Szakadát István 6
