Bíborhajú 1. A Boszorkák fénye Bíborhajú 2. A Boszorka démona Bíborhajú 3. A Boszorka városa. Bíborhajú 5. Gideon végzete

Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2013

A SOROZAT EDDIG MEGJELENT RÉSZEI: Bíborhajú 1. – A Boszorkák fénye Bíborhajú 2. – A Boszorka démona Bíborhajú 3. – A Boszorka városa A SOROZAT VÁRHATÓ KÖVETKEZŐ RÉSZE: Bíborhajú 5. – Gideon végzete

AZ ÍRÓNŐTŐL A KÖNYVMOLYKÉPZŐ KIADÓNÁL MEGJELENT EGYÉB KÖTETEK: Farkasok nemzetsége 1. – Megsebzett szabadság

Írta és illusztrálta: Benina Szerkesztette: Burján Mónika A borítót tervezte: Magocsa-Horváth Éva Copyright © Ottó Istvánné, 2013 ISSN 2060-4769 ISBN 978 963 373 364 6

© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2013-ban Cím: 6701 Szeged, Pf. 784 Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139 E-mail: [email protected] www.konyvmolykepzo.hu Felelős kiadó: A. Katona Ildikó

Műszaki szerkesztők: Zsibrita László, Gerencsér Gábor Korrektorok: Gera Zsuzsa, Széll Katalin Nyomta és kötötte az Alföldi Nyomda Zrt., Debrecen Felelős vezető: György Géza vezérigazgató Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak része semmilyen formában - akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást – nem sokszorosítható.

Ajánlás

Rásiné Tóth Eszternek Mert mindig ott vagy, amikor szükségem van egy jó szóra (vagy számítógépzsenire, barátra, előolvasóra)

„Azokban a pillanatokban, amikor a magány mindent agyonnyomni látszik, az egyetlen módja az ellenállásnak, ha kitartóan szeretünk tovább.” Paulo Coelho

Köszönetnyilvánítás A köszönetnyilvánítás nélkülözhetetlen, de soha nem lehet elég részletes. Elsősorban köszönöm a türelmet és szeretetet a családomnak, mert ez a történet olyan hirtelen íródott, hogy bizony nappalokba nyúlóan is a gép előtt találtak. A támogatásotok pótolhatatlan számomra. Tiszteletteljes köszönet illeti a Bíborhajú-sorozat felbecsülhetetlen szerkesztőjét, Burján Monikát, akinek tudásom legjavát köszönhetem. A Könyvmolyképző Kiadó ismerős és ismeretlen dolgozóinak, akik mind hozzátettek egy-egy darabot, hogy ez a könyv eljusson oda, ahová tartozik: Katona Ildikó, Lele József, Füleki Eszter, Kiss László, Szabó Szilvi, Gerencsér Gábor, Zsibrita László. Köszönöm Negrának, hogy jelzőbójaként szolgál az őrületem tengerében, így biztos pontként mindig visszatalálhatok hozzá, és általa a valósághoz. Tesóm, te a sötét oldal csillaga vagy, mindig látlak. Köszönöm Spirit Blissnek (Hujder Adriennek) a sok-sok naiv, bátorító smiley-t az üzeneteiben, és köszönöm Szurovecz Kittinek, hogy alkalmazhatom rajta a tréfavillantásomat mindennemű következmény nélkül. Fable, neked is köszönöm a soha nem feledhető támogatásodat és azt a fajta türelmet, amit én soha nem fogok tudni alkalmazni. Köszönöm Emesének, hogy éppen olyan eszement, mint én, emiatt sokadik éve a barátnőm. És Eszternek, aki felzárkózott az eszement klubba, nélkülözhetetlenné téve magát az életemben. Köszönöm Magocsa-Horváth Évinek, hogy képekbe önti, amiket én csak szavakban tudok kifejezni. Feledhetetlen köszönet a Casanovináknak, akik egyre csendesebben ugyan, de tudom, hogy ott vannak velem az éterben. Köszönöm a Bíborhajú-sorozat rajongóinak, Olvasóinak, akiket ennek a könyvnek a végén „Látó”-ként emlegetek. Nélkületek nem jöhetett volna létre ez a sorozat, és ti vagytok, akik életben tartjátok „beninát”. Igyekszem méltó lenni a figyelmetekre!

Prológus Trixie Nyomasztó csend telepedett a cellámra. Már alig hallottam a vihar távoli morajlását, ami eddig legalább lekötötte a figyelmemet. Dohos, áporodott levegőt lélegeztem be, a tömény penészszagtól hányinger kerülgetett. Éjfél körül járhatott az idő. Persze száz százalékig nem lehettem biztos benne, hiszen vaksötétbe zártak, azonban a cellám ablaktalan, fénytelen feketeségén is átütött az éjszaka semmi mással nem összehasonlítható illata. Az esős föld, a leereszkedő köd lepte mező és az égi háború utáni frissesség. Keserűen sóhajtottam. Mennyire hiányzott a napfény… Egybeolvadtak a napok. Nem azért, mert képtelen voltam különbséget tenni a napszakok között, hanem a semmittevés miatt. Mindegy, hogy éjjel vagy nappal, délelőtt vagy délután, kedd vagy vasárnap – soha semmit sem tehettem, már két hete. A cellám talán Magiamors maradéka lehet, mert a mágiámat sehogyan sem tudtam aktivizálni az itt-tartózkodásom óta. Nem tudtam, kik, miért hoztak ide, abban sem voltam biztos, hogy az akaratom ellenére raboltak el. A történtek homályos derengésként lebegtek az elmém felszínén, de mielőtt beazonosíthattam volna az eseményeket, az emlékek elsüllyedtek a sötétségbe. Az agyam mindent elnyelő, fekete tóként működött. Sejtésem szerint akaratmódosító bűbájjal blokkolták a tiltakozásomat, vagy hálót vontak az elmém köré, mely így nem engedett védekezni. Valamiért mégis biztos voltam benne, hogy védekeztem…

A legutolsó esemény, amit tisztán fel tudtam idézni, a bál estélye. A teremben mindenhol narancs, sütemény és mágia illata érződött. Az összegyűlt Kevertvérű boszorkák izgatottsága szinte tapintható volt, hiszen ezen a jeles eseményen fajtájuk utolsó három Tisztavérű Bíborhajújának a megjelenésére számítottak. Engem azonban csak egyvalaki érdekelt. Mindig csak Ő, a védencem: Milan. Mielőtt először találkoztam vele, csupán adatként szerepelt előttem egy papírlapon. Név: Milan Kor: meghatározatlan (nagyjából 18 és 100 év közé tehető) Elkötelezettség: Claire és Regina (Utolsó-testvérek) Mágiaszint: korlátlan hatalommal bíró Tisztség/Származás: Tisztavérű – Moldomus Bírája (Moldomusi Iudex) Könyörületesség: kétséges Különleges/Kiemelt képesség: alacsony hőmérséklet és annak következményei fölötti uralom Testőreként a fizikai és mentális jólétének biztosítása volt a feladatom. Visszatekintve: csúfos kudarcot vallottam. Mióta először találkoztunk, Milan nemhogy boldognak nem látszott, de kifejezetten úgy tűnt, mintha az összes világra és azok minden élőlényére haragudna. Kezdettől fogva értetlenül álltam a viselkedése előtt. Én tisztességes Testőr voltam! Mindig elvégeztem a rám bízott feladatot, maradéktalanul teljesítettem a kötelességemet, és soha nem találkoztam még ennyire negatív visszajelzéssel. Bármit tettem, a Védencem számára semmi sem volt elég jó. A vége felé már biztos voltam benne, hogy ha puszta kedvtelésből kék virágot festek, Milan kigúnyol miatta, és csak azért is feketére mázolná a

munkámat. Készülj, Testőr! A hangra, mely visszhangot vert a kétszer két méteres kis cellámban, egész testemben megmerevedtem. Kétnaponta csendült fel, és bár mindig felkészültem egy esetleges támadásra, a hang tulajdonosa sohasem bántott. Szófukar természete éppen passzolt a hangulatomhoz, így különösebb problémánk nem adódott egymással – leszámítva a tudatot, miszerint ez az alak rabolt el, és azt, hogy hideg futkosott a hátamon, amikor felbukkant. A hangja torzult volt, bizonyára valamilyen bűbájt alkalmazott, hogy ne ismerjem fel. Nem akartam ezen túl sokat töprengeni, attól tartottam, még a végén rádöbbenek, talán nem is az elrablásomat érzem annyira ijesztőnek, hanem azt, hogy valaki olyan tette, akit ismerek. – Mit akarsz? – kérdeztem unottan, és közönyösséget mímelve leültem a fal tövébe. A hátamat a nyirkos, penészszagú köveknek vetettem, és a karomat felhúzott térdemre támasztottam. Akár az unalom és lazaság megtestesülése is lehettem volna, ha közben a szívem nem a torkomban veri a pániktamtamot. Idegfeszítően hosszú ideig nem válaszolt. Ez szokásává vált a nagyjából két hét alatt. Ezek a hosszú hallgatásai arra utaltak, hogy bár én az orromig sem látok, a fogvatartóm tökéletesen lát engem. Ilyenkor talán próbált belém látni, hogy mit takarhat nemtörődöm viselkedésem. Makacsul összeszorítottam a számat. Ha rajtam múlik, soha nem tudja meg, mennyire elegem van a jelenlegi helyzetemből. – Készítsd fel a szemed! – parancsolta, és torzított hangjából olyan mértékű arrogancia áradt, ami Milanra emlékeztetett. Talán egy magas rangú boszorka szórakozik velem? Tudtommal híján voltam az ellenségeknek. Sem alacsony beosztású, sem magas rangú nem akasztotta össze a bajszát velem, és amennyire emlékeztem, én sem balhéztam össze senkivel. Az egyetlen lény a világokban, akivel szórakozásnak éreztem a veszekedést, Milan volt.

Senki sem tudott olyan hevesen reagálni rám, mint ő – én pedig szerfelett élveztem, amikor kiborult. – Miért? – vakkantottam idegesen. – Mert már hosszú ideje élsz sötétségben, ezért ártalmas lehet a szemed világára, ha hirtelen elárasztja a fény – hangzott a leereszkedő válasz. Úgy adta elő, mintha én, ostoba, nem lennék tisztában az ő borzasztóan egyértelmű terveivel. A cellámnak nem volt ablaka, ebben teljesen biztos voltam. Már az első napon tapogatózva végigcsúsztam a falak mentén, de semmit nem találtam. Sem ablak, sem ajtó nem volt rajta. Nem tudtam megállni, hogy ne ellenkezzek egy kicsit. – Hát, kösz, hogy szóltál, haver! A szemem és én is jól elvagyunk így. Egyébként, minek az a nagy fényesség, ha már idáig hagytál itt rohadni a sötétben? Fel akartam bosszantani a fickót, nem pedig megnevettetni, mégis ez utóbbit értem el. A hang halk mormolás volt, mégis határozottan nevetésnek hallottam. – Végre elindult. – A szívem hevesen megdobbant. – Biztosabb helyre kell, hogy vigyelek, mert eljön érted! Kezdtem feladni a reményt, de mégis jelentesz neki valamit. – Honnan tudod? – rebegtem suttogva, elhaló hangon. Újabb röhögés, mire viszketni kezdtek az ujjaim. – Mit? Azt, hogy eljön érted, vagy azt, hogy jelentesz neki valamit? – Nem feleltem. Nem voltam olyan ostoba, hogy vesztes pozícióból reagáljak egy kihívásra. Csalódott sóhajtást hallottam, majd újra a parancsot. – Készítsd fel a szemed! Szinte megjátszanom sem kellett, a hír közönnyel töltött el. Tudtam! Tisztában voltam vele, hogy eljön értem. Megment a rabságból. De nem áltattam magam tündérmesékbe illő boldog véggel. Eljön, mert bosszantja, hogy nincs mellette, akit folyton bosszanthat. Eljön, mert hozzá tartozom. Értem jön, de nem azért, mert engem akar.

Vakító fény árasztotta el a cellámat. Boldog voltam, szomorú és frusztrált.

1. Sötét eltűnések Kendare Elégedetten szemléltem a szobámat. A szeptemberi napsütés éles fényében még megcsillant a száradó parketta. Tudtam, hogy nem kellene ennyire rendmániásnak lennem, de nem tehettem róla. Egyszerűen imádtam, ha körülöttem minden tiszta, és a tárgyaimnak megvan a maga helye. Anya mindig azt mondja, hogy az ő tökéletes ellentéte vagyok. Persze ez nem teljesen igaz. Anya ugyan szétszórt, gyakran elfelejt dolgokat, ennek ellenére reméltem, hogy legalább egy picit hasonlítok rá. Nem ismertem nála nagyszerűbb embert. Elmosolyodtam, ahogy eszembe jutott, mennyire el volt keseredve, amiért az ő pici lánya egyetemre megy, kollégiumba költözik. Állítom, hogy anya szemében még mindig ott feszül köztünk a köldökzsinór. Pedig fölösleges az aggodalma. A kolesz csak kétórányira van otthonról, és a lakótársam sem egy sorozatgyilkos, hanem a legjobb barátnőm, Faith. Már a gimibe is együtt jártunk, aztán végig mellettem maradt a bajban is. Az ablakhoz léptem, és elgondolkodva figyeltem az iskolatársaimat. Velem egykorúak voltak, vagy alig egy-két évvel idősebbek nálam, mégis aggastyánnak éreztem magam mellettük. A baleset mindent megváltoztatott. Anya védelmező ösztönei is azóta kapcsoltak maximális fokozatra. Két részre szakadt az életünk: a baleset előttre és utánra. Mindössze három évvel ezelőtt történt, de szinte semmire nem emlékszem belőle. Anyával és Faithszel moziból mentünk haza. Az még rémlik, hogy

röhögtünk magunkon, amiért olyan vénen beültünk egy animációra – azóta is nagy kedvencem az Így neveld a sárkányodat! –, de utána minden zavaros. Előreszaladtam, hogy képet csináljak róluk, a legjobb barátnőmről és a legdrágább anyukámról. Aztán bamm! Minden eltűnik, vakfolt. Emlékszem néhány furán öltözött, különös idegenre, anya sikolyára, meg ahogy ott zokog fölöttem. Volt köztük egy fickó, aki azóta többször is megjelent álmaimban. Nem akart ártani nekem, valami megmagyarázhatatlan oknál fogva hittem ebben. Nem meséltem róla senkinek, mert annyira abszurd megjelenéssel élt az emlékeimben – vagy álmaimban –, hogy a létezésében sem voltam biztos. Különös ruhát viselt, a haja egészen a derekáig lenyúlt, és lángolt… Mintha bíbortűz borította volna a tincseit. Lehetetlenség! Kómába estem. Két évig nem ébredtem fel. Akkor újra álmodtam. Egy lányról, akinek a haja vörösen hullámzott bájos arca körül. Nem ismertem őt, nem tudtam, létezik-e egyáltalán, s ha igen, milyen jelentőséggel bír majd az életemben, fogalmam sem volt, hogy ez látomás, vagy az elborult agyam gyárt fantázialényeket, mindenesetre az álmot követően felébredtem. Csak úgy, egyik pillanatról a másikra. Kinyitottam az ablakot, és felmásztam a széles párkányra. Fél évig tartott a rehabilitáció – az orvosok isteni csodának nevezték a gyógyulásom folyamatát, másoknak hosszú évekbe is beletelt volna. Az agyi kapacitásommal sosem voltak problémáim, mindig hamar tanultam, így a kimaradt időszakot fél év alatt behoztam. Valami makacs elhatározás vert gyökeret bennem, ami folyamatosan arra ösztönzött, hogy térjek vissza az életbe. Nem akartam azon keseregni hátralévő éveim során, hogy milyen szerencsétlen vagyok, mert elgázoltak, és kómába estem. Visszatérni a régi kerékvágásba, és élvezni a tizenkilencedik életévemet. Végignéztem kis lakrészemen, ahol csak egyetlen ágy, egy széles, modern stílusú szekrény és egy hasonló íróasztal fért el. A falak

barátságos halványlila színnel vettek körbe, ami mindig megnyugtatott. A szomszédos lakrész nyomasztó sötétvörös volt, Faith fura ízlését tükrözte. A visszafogottságom és a barátnőm vibrálása a közös fürdőszobában találkozott, és ott bizony gyakran káoszba torkollt. Épp elhatároztam, hogy mára felhagyok a borús gondolatokkal, és besétálok az egyetemi könyvtárba, amikor ajtócsapódás zavarta meg a csendet. Mintha követ hajítanánk a nyugodt tóba – Faith ilyen hatással volt rám. Leugrottam az ablakpárkányról, és átsétáltam az apró konyhába. Igaz, hogy a lakás kicsi volt, két szoba, egy fürdőszoba és egy konyha – előszoba híján a bejárati ajtó a konyhába nyílt –, mégis imádtam minden egyes négyzetméterét. Faith a hűtő előtt állt, és úgy nézett bele, akár egy prédáját leső ragadozó. Néhány centivel alacsonyabb volt nálam, és valahogy mindig sikerült elérnie, hogy ragyogjon. Hosszú, mézszőke haját most lófarokba fogta, frufruját oldalasan fésülte a homlokába, ami még vonzóbb megjelenést kölcsönzött napbarnított arcának. Nem áltattam magam. Tisztában voltam az adottságaimmal, így pontosan tudtam, hogy Faith nyomába sem érhetek. Ő afféle luxuskategória. Csak azok a pasik merték megszólítani, akik megengedhették maguknak, hogy koktélt fizessenek sör helyett, és étterembe vigyék pub helyett. Én a derékig érő, fekete hajammal és a kiábrándítóan unalmas, szürke szememmel sajnos nem tartozom ebbe a kategóriába. Én afféle „menjünk moziba” típus vagyok. Faith kivett egy doboz 100%-os narancslevet a hűtőből, és felém fordult. – Szia, te majdnem tizenkilenc éves! A hűtőajtót nyitva felejtve leemelt egy üvegpoharat a polcról, és töltött a narancsléből. Elmosolyodva nemet intettem, amikor felém nyújtotta, és szó nélkül becsuktam a hűtő ajtaját. – Korábban visszaértél. – Ah, ne is mondd! Judd egy idióta, ha motorokról van szó. Ha pedig

elvarázsolt a jármű, akkor bekattan. A tizenötödik körig hűséges és bájos barátnő voltam, de akkor megjelent az a fazon, tudod, akinek fel van turbózva a régi Harley-ja. – Lucas. – Aham, ő az. Állandóan versenyeznek, hajtják egymást. Engem nem zavar, mert Victoria jó fej, szeretek vele beszélgetni, míg ezek az őrültek a ringben köröznek, de ma nem jött el, és így marha unalmas volt. Jah, el tudtam képzelni. Sosem voltam igazán oda a versenyekért, ezért soha nem kísértem el őket a ringhez. Judd Faith „hivatalosan is járunk” barátja volt már a gimi óta. A kómás esetem alatt történt, hogy a világ megőrült, boszorkányok és démonok lepték el a várost, kiderült, hogy eddig is köztünk éltek, csak titkolták, mint valami félresikerült scifiben. A Pajzs lett a központja minden fura teremtménynek, és mint kiderült, Judd igen aktív Kevertvérű volt. Faith először mérges volt a fiúra, amiért eltitkolt előtte egy ilyen horderejű dolgot, de a kapcsolatuk végül is túlélte, Judd bejárt a Pajzsba a tanácsadásokra, és ott ismerte meg Lucast, aki valami testőri posztot töltött be a mágikus világban. Még nem találkoztam a fickóval, valahogy sikerült mindig elkerülnünk egymást. – Mi a terved mára? – kérdezte Faith, közben megint a hűtőben kotorászott. – Könyvtár. Kiveszek néhány társadalomtudományról szóló szaftos könyvet. – Stréber! – És te? Megvonta a vállát, és diadalittas mosollyal egy lefedett kis tálcát vett ki a hűtőből. Nem tetszett, ahogy rám nézett. Azt jelezte, hogy készül valamire, amit én nem biztos, hogy örömmel fogadok. – Szülinapot szervezek – somolygott, és felemelte a tálca fedelét.

Egy aprócska torta lapult alatta. Fehér díszítéssel az oldalán, óriási szem eperrel a közepén. Megindultan pislogtam, majd rosszalló pillantás kíséretében megöleltem. – Köszönöm. De nem kellett volna! – Mit? Ezt? Ez semmi! Gyanakodni kezdtem. – Ugye nem viszed túlzásba? Akkor egy kicsit önmaga lett. Levetette a fényes álarcát, amit a külvilág felé mutatott, és egyszerűen nézett rám. Szerettem ezeket a pillanatait. – A kedvenc kajáldádba megyünk, és a kedvenc barátaid lesznek ott. – Kik? Sötét indigókék szeme bosszúsan villant. – Hát, persze, majd mindent elárulok, mi? A szülinapi ajándékodra nem vagy kíváncsi? – Oké, oké – nevettem fel jókedvűen, majd a torta felé fordultam, és fölötte cinkos pillantást vetettem Faithre. – Felfaljuk? – Ah, már azt hittem, sosem kérdezed meg! A fiókból előszedtem két villát, és az egyiket felé nyújtottam. A torta édes volt ugyan, de nem ízletes. Más esetben otthagytam volna, de nem akartam Faith érzéseibe gázolni, ezért legyűrtem néhány falatot. Anya tortái jutottak eszembe. Mindig csinált egyet a szülinapomra. Kezdetben nem ment neki túl jól, a nagyszerű ízeket nem mindig sikerült tükröznie a külsejének. – Akkor este? – Este – biztosítottam immár vagy századszor. Hetek óta nyaggatott emiatt, úgyhogy belementem újra és újra, figyelmen kívül hagyva azt a rossz előérzetet, ami az eseménnyel kapcsolatban kísértett. – Judd is jön? Telefoncsörgés szakította félbe a beszélgetésünket. Faith a mutatóujját rázta felém, miközben a telefonhoz lépett. – Szép próbálkozás! – Nyelvet öltöttem rá, ő pedig nevetve vette fel

a kagylót. – Nevaeh! Mi újság? Igen, itt van a majdnem tizenkilenc éves sarjad… Nem, nem beszélhetsz vele… Mert mindig elárulod neki a legjobb meglepetéseket… Tudom, éppen ezért nem mondtam el az ideit… Nem… Átadom neki. Szeretünk, szia! És letette. Kérdőn néztem rá, jelentőségteljes pillantással. Faith bájos mosollyal az arcán visszatért a tortájához. – Anyukád puszil, ölel és szeret. Üzeni, hogy vigyázz magadra, a paprikaspray legyen mindig nálad, és nézz körül, mielőtt lelépsz a járdáról. – Nem is beszéltetek ilyen sokat. Megvonta a vállát. – Telepátia. Mosolyogva csóváltam a fejem. Felálltam, a villámat a mosogatóba tettem, és kifelé menet hátulról még egyszer átöleltem. – Köszönöm – motyogtam, és a tökéletesen megalkotott pónifrizurájának tetejére nyomtam egy puszit. Megpaskolta a karomat, és evett tovább. Bementem a szobámba a táskámért, közben hallottam, hogy Faith bekapcsolja a tévét. Híradómániás volt. Mire becsuktam az ablakomat, elmosódva hallottam a bemondónő érzelemmentes, tárgyilagos közvetítését, azt viszont nem értettem, hogy éppen miről. A táskám pántját átvetettem a vállamon, és mielőtt kiléptem az ajtón, még egyszer visszanéztem, és elégedetten konstatáltam a rendet. – Kendare, gyere, ezt látnod kell! Frusztráltan sóhajtottam. Semmi kedvem nem volt egy tragédiát végignézni abban a dobozban. A híradósok és köztem alapvető különbség volt az empátia – bennem halmozódott, míg belőlük teljesen hiányzott. – Faith, nem hiszem, hogy… – kezdtem a szabadkozást a hirtelen sürgetővé váló könyvtári látogatásomra hivatkozva, de ahogy beléptem a konyhába, a tekintetem akaratlanul is a mozgó képernyőre vándorolt,

aztán már nem is szabadult onnan. Az egyetem udvarát mutatták, az egyik legelhagyatottabb részt. A rendőrségi helyszínelők már kifeszítették a kordont, sárga szalagokkal jelezték, mekkora körzetben történhetett szerintük a szörnyűség. Vagyis a feltételezett szörnyűség. – Még egy? – leheltem elborzadva. – Igen, de még nem tudják, hogy ki az. De most végre segítséget kérnek, figyeld! Faith felhangosította a tévét, és úgy bámultunk a képernyőre, mintha odaragasztottak volna minket. Festett, sötétvörös hajú, tökéletesen ridegre sminkelt riporternő, Emily Harper mutatta be a tett helyszínét. Sosem bírtam a vöröseket. – „Az eltűnések néhány hónapja kezdődtek. Szemtanúk egyetlen esetben sincsenek, és kizárólag erről az egyetemről tűnnek el diákok. Az egyetlen nyom, amit a tettes maga után hagy, egy idáig azonosítatlan, fekete anyag, amit a helyiek már el is neveztek Halálpocsolyának. Oh, éppen itt jön az üggyel foglalkozó hadnagy, Mr. Clark Jonas. „ A nő, mikrofonját magasan maga elé tartva, meglódult a szerencsétlen, köpcös hadnagy felé, aki legszívesebben egy gyilkos pillantással kivégezte volna a tolakodó riportert. Őt azonban ez láthatóan nem zavarta, mert még azután is elszántan követte, hogy a rendőr reagálás nélkül faképnél hagyta. – Ez szörnyű! – mondtam, mire végre Faith is megszólalt. Nem csak megszólalt, de egyenesen ömlött belőle a szó. – Valóban az. A vörösnek ez az árnyalata már kiment a divatból. Nem értem, miért nem rúgják már ki ezt a nőt. Régebben voltak jó megmozdulásai, érdekes riportjai, de már hónapok óta nem mutatott fel semmit. Faith újságírást tanul, néha előtör belőle a szakmai oldala. – Az eltűnésről beszéltem. – Igen, az is fura. Vajon ki lehet a mostani áldozat?

Tűnődve ütögette az állát a mutatóujjával. Saját bevallása szerint ezt a mozdulatát tőlem leste el, mert szerinte annyira szexi, és ki akarta próbálni, milyen hatással van Juddra. Faith tudja, hogy nem szeretek túl sok pikáns információt hallani, ezért később csak annyit árult el, hogy volt hatása. A mozdulatot megszerette, és öntudatlanul továbbvitte az állára, merthogy én a számon szoktam dobolgatni, ha erősen gondolkodom. Nekem nem tűnt fel. – Miből gondolod, hogy biztosan van áldozat? – kérdeztem vissza, mire úgy nézett rám, mintha az egymegegyet tudakolnám nála. – Hahó, kislány! Már nem vagy kómában. Öt hónappal ezelőtt megnyílt az átjáró, a bekattant démonok kiszabadultak Moldomusból, igaz? Az egész francos világ erről beszélt, hm? Aztán jöttek a Bíborok, Claire Szent White és Nincs-vezetéknevem Milan, hogy a jó öreg Lucasról ne is beszéljek. És tadam, megalakult a Pajzs, jöttek a Hasták, akiket szinte sosem látunk, pedig valljuk be, elég jó pasik. – Elárullak Juddnak – szúrtam közbe, de már nagyon elemében volt, és csak legyintett. – Mostanra nagyjából rendet raktak, de hát nem tudták még az összes pancsert elkapni. Szerintem tuti, hogy az egyik szökevény démon a tettes. – Köszönöm az okfejtést, Mordon professzor! – Gúnyolódhatsz, fiacskám, csak aztán ott legyek a stáblistán, amikor film készül belőle. Már épp reagálni akartam, amikor észrevettem, hogy a tévében a szerencsétlen hadnagy éppen nyilatkozik, Miss Harper elégedetten nyomja az orra alá a mikrofont. – Add vissza rá a hangot! – sürgettem Faitht. – „Mr. Jonas, kifejtené nekünk, laikusoknak, hogy mit jelent pontosan a szakszerű segítség? – Természetesen, Miss Harper! – felelte fogcsikorgatva a hadnagy. – Mivel bizonyítást nyert, hogy az anyag nem szerves, inkább mágikus

eredetű, így a Pajzs által létrehozott Hasták, köznapi nyelven Őrzők szakvéleményét kérjük ki az ügyben. – Mikorra várható a megjelenésük? Igaz, hogy ők nem emberek? Miben mutatkozik meg egy Hasta ereje?” A kérdések csak úgy záporoztak, időközben már egy egész sereg újságíró és tévés gyűlt oda, a hadnagy azonban nem volt hajlandó többet mondani. Intett az egyik egyenruhás járőrnek, aki néhány kollégájával a kordonon kívülre terelte a felháborodott riportertömeget. – Idejönnek – leheltem elhalóan. A szívem kétszer olyan sebesen kezdett verni, és hirtelen a szoba levegője kevésnek bizonyult a számomra. Faithnek nem voltak hasonló problémái a hír hallatán. – Idejönnek! – sikoltotta lelkesen, és izgalmában talpra ugrott. – Idejönnek, idejönnek! Tudod, mit jelent ez? – Bajt? Figyelemre sem méltatott. – Interjút! Az egyiket biztosan rá tudom venni, hogy nyilatkozzon a nagyvilágnak általam. És ez, kedves üreglakóm, tudod, mit jelent? – Még több bajt? A tippeléseim nem nyerték el a tetszését, de a hír teljes egészében átjárta, felvillanyozta és megtisztította a negatív kisugárzásomtól. – A sárga utat jelenti… – Az elmegyógyintézetbe? – A közbekotyogásom jutalma egy gyilkos pillantás, melyre bájos mosollyal reagáltam. – Dorothy? – A csúcsra. Tudod, Kendare, ha ennyire pesszimista maradsz, egy nap azon kapod magad, hogy az unalom pókhálója körbeszőtte a testedet. Akkor aztán már hiába akarsz szabadulni. Elgondolkozva néztem el mellette a tévére. Arra az estére gondoltam, amikor elgázoltak. Valószínűleg engem is hasonló körülmények között mutattak be, talán éppen ez a rémes, vörös hajú nő. – Tudod, én szeretem a kiszámítható dolgokat.

Elkomolyodott a kijelentésemre. Megfogta a kezem, és finoman megszorította. – Tudom, drága. Na, menj a könyvtárba! A balhé úgyis az egyetem másik sarkában történt. Bólintottam, és kissé kábán kiléptem a folyosóra. Alig két lépéssel később hallottam az újabb telefoncsörgést. Faith hangja a lépcsőfordulónál ért utol. – Kendare! – Igen? – Azért hívj fel, ha odaértél! Elmosolyodtam. – Rendben. Anyának mondd meg, hogy ne aggódjon! – Az erő legyen veled, padavanom! – Kacsintott, majd eltűnt az ajtóban. Biztosra vettem, hogy anya a vonalban éppen Faithszel veszekszik. Kiléptem a megnyugtatóan napsütötte délutánba, és öreglányosan komótos tempóban elindultam az egyetem hátsó kertje felé. Barátnőm véresen komolyan vette a szülinapomat. A baleset óta ugyanis ez lesz az első. Azt, hogy anya védelmezni akar, teljesen érthetőnek tartottam. Mivel kicsit túlfejlett volt benne ez a véna, igyekeztem nem ráhozni a frászt mindennel. Ha buliba mentünk, felhívtam oda- és visszafelé menet is, minden alkalommal reagáltam a hívásaira, és nem ittam alkoholt. Egyébként is azt az elvet vallottam, miszerint piálás nélkül is remekül lehet szórakozni. Ma azonban még nem is hallottam felőle. Faith elmondása alapján anya olyasmit tud, amivel elronthat egy meglepetést, ezért megtiltotta a telefonkontaktust is. A bosszantóan vicces kategóriába soroltam ezt az állapotunkat. Halk mordulás törte meg a madárfüttyös csendet, mire borzongás szaladt végig a karomon. Megtorpantam, és körülnéztem. Meglepetten állapítottam meg, hogy a környéken egy teremtett lélek sincs. Rossz érzés kerített a hatalmába, mire ösztönösen a telefonomért nyúltam.

Remegő kézzel nyomtam meg Faith hívógombját az érintőképernyőn, ami rendszerint gyorsan reagált, de most valahogy lassabbnak tűnt minden. Faith az első csöngés után fel is vette, mintha már várta volna. – Na, csajszikám, ez még tőled is rekordgyorsaság volt! Mordulás hallatszott a hátam mögül, mire megperdültem. A napsütötte utcácska hirtelen csalókának látszott. – Kendare? Faith hangja olyan aggodalommal telt meg, hogy én is rögtön magamban éreztem. – Még… Még nem értem oda. Olyan hülyén fog hangzani, Faith, de… – Mi történt? – kérdezte gyorsan, pergősen, keményen. Ritkán mutatta ezt az oldalát, talán soha… – Mintha követne valaki. – Láttál valakit? – Nem, de… – Éreztél valamit? Vagy valakit? A kérdései annyira furcsán hangzottak. Apró kacaj szakadt ki belőlem. – Mégis hogy tudnék érezni valakit, akit nem látok? Koppanásokat hallottam, idegesen markoltam rá a telefonra. Faith várt, hogy megszólaljak, közben kapkodás zaját véltem hallani a háttérben. Biztos voltam benne, hogy a barátnőm már úton van felém. A koppanások irányába néztem, és váratlanul megláttam őt. – Uramisten… Magas volt, hatalmas darab fickó, olyan izmokat láttam a testére simuló, fekete póló alatt dudorodni, amelyekről eddig fogalmam sem volt. Hosszú bőrkabát lebegett körülötte, a koppanásokat pedig az acélbetétes bakancsa adta ki, ahogy lassan közeledett felém. Sikoly szorongatta a torkomat, de képtelen voltam hangot kiadni. A

pillantásom feljebb kúszott, és elakadt a lélegzetem. A fickó kreol bőre ragyogott a napsütésben, a szeme türkizszínű lángban izzott. Hátborzongatóan gyönyörű volt, mégis frászt kaptam tőle. – Itt van – motyogtam alig hallhatóan a telefonba, és hallottam, hogy Faith lélegzete elakad. Leeresztettem a telefont a fülemről, és megbabonázva meredtem a fickóra. Nem tudtam, ki ő, azt viszont tudtam, hogy rohannom kellene előle. Különös módon egyidejűleg azzal is pontosan tisztában voltam, hogy hiába futnék bárhová. – Tarts ki, Kendare! Úton vagyok feléd – hallottam távolról Faith hangját, de nem láttam értelmét válaszolni. Mit mondhatnék, amitől jobb lesz neki, vagy nekem? Mit tehet ez ellen a fickó ellen, ha valami csoda folytán időben ideér? A józan eszem végre utat talált elködösült gondolataim között. Hátráltam egy lépést, és megnyugodtam. Nem történt semmi. A fickó csak állt, és bámult a napszemüvege mögött. Áltathattam volna magam, hogy bizonyára nem engem figyel, de éreztem őt. Mintha a lelkemig hatolt volna a pillantása. Kiabálás vonta el a figyelmem. Faith rohant felém hangoskodva, kiabálva, minél több ember figyelmét magunkra vonva. Iszonyú gyorsan futhatott, ha ilyen hamar utolért, villant át a gondolataimon. Egy szempillantás múlva szinte belecsapódott a karomba. Néhány lépéssel magával sodort, de megtartott mindkettőnket. – Megvagy, drága! – nevetett megkönnyebbülten. – Hol van? Hol az a mocsok? Nem tudtam hangot kiadni. Túlpörgettem magamban a félelmet, ezért csak arrafelé néztem, ahol a fickó állt. A kis utcában senki nem volt. Faith csöndesen káromkodott, majd átkarolt, és visszafelé terelt a lakrészünk felé. – Mára a könyvtár felfüggesztve, Miss Kalandvágyó! Kapsz csokoládéfagylaltot, csokoládéöntettel. Jól vagy?

Bólintottam. – Minden oké. De remegtem. És aznap éjjel egy kreol bőrű férfival álmodtam, akinek három szeme volt.

2. Meglepő útmutatás Milan – Dühöngened kellene! – csattant fel frusztráltan Claire, és olyan várakozó pillantással mért végig, mintha a közelgő dührohamom első jeleit kutatná. Fáradtan sóhajtottam. Mióta is csinálja már ezt velem? Öt hónapja? Hat? Már nem számoltam. Szeretem őt, hiszen a nővérem – persze csak fogadott, de ez nem vont le semmit az értékéből –, ennek ellenére egyre gyakrabban szerettem volna távol tartani magamat tőle. Esélytelen. Mindig megtalált… Egy Utolsó Bíborhajú Boszorka elől lehetetlen volt elbújni. Claire-rel ketten maradtunk a fajtánkból. A többieket a zsoldosok irtották ki, akiket bárki felbérelhetett az évezredek során. Viszont mi sem vagyunk istenek. Hibázhatunk, és ennek következményeivel együtt kell élnünk. Van, aki könnyebben elboldogul ezzel az érzéssel, van, aki kevésbé. A Pajzs tetőrészén álltunk. Pontosabban Claire rosszul leplezett ingerültséggel topogott tűsarkújában a műgyepen. Érdektelenséget mímelve ültem az egyik hatalmas, fehér fonott székben, és türelmetlenül vártam, mikor jut el arra a pontra, amikor végre leléphetek innen. A Pajzs az emberek világában elfogadott, és egyre népszerűbb iskolaotthon volt, melyben olyan lények éltek, akik valamilyen módon útmutatásra, okításra szorultak a mágia rendszerében. Legtöbbjükről kiderült, hogy a különleges képesség, melyet birtokoltak, egy Bíborhajú felmenőjüknek volt köszönhető. Több Kevertvérű került elő az elmúlt néhány hónapban, mint amennyinek a létezését valaha is sejtettem.

Felnéztem Claire-re, aki idegességében az ajkát harapdálta. – Ha felsebzed a szádat, Kellan fasírtot csinál belőlem, mielőtt lemegy a nap. Leereszkedő pillantással jelezte, hogy cseppet sem talál viccesnek. Na, igen. Egyrészt tisztában volt vele, hogy a vőlegénye akkor sem bántana engem, ha egy szál ruha nélkül összezárnám néhány kiéhezett háremhölggyel… vagy oroszlánnal? Mindegy is. Másrészt az átok miatt, ami rajtam ült, nem is lett volna szükség kivégzésre. Az átok bárki helyett elvégzi a munkát, a kisujját sem kell mozdítania. – Egy kicsit kiabálhatnál legalább. A lelkiismeret igen nagy horderejű dolog az embereknél nevelkedett Bíborok esetében. Claire egészen normális volt, amíg Moldomusban meg nem tudta, hogy véletlenül megátkozott engem. Persze oka is volt rá, ugyanis sellőátkot szórtam Kellanre. Ami tényleg megbocsáthatatlan volt a részemről. „Barátként azonban hűtlen voltál hozzám. Az árulásod egy nap visszaüt rád. Az látja kárát, aki olyan fontos a számodra, mint nekem Kellan. „ Az ilyen átkokkal az a baj, hogy utólag nem tudod, vajon akkor is bekövetkezett volna egy szerencsétlenség, ha nem hangzik el ez a mágiával átitatott mondat, vagy minden eseménynek ez volt az elindítója. Nem haragudtam rá miatta, kezdetben nem is izgatott a dolog, hiszen nem létezett az életemben olyan személy, aki olyan jelentőséggel bírna számomra, mint ennek a lánynak az a féldémon. Könyörgöm, hiszen ők még a halált is legyőzték egymásért… Aztán egyre több különös dolog történt velem. Az otthonom porrá vált, éppúgy, ahogy Claire élete is, a múltjából nem sok maradt a legutóbbi kalandjainkat követően. Aztán Trixie eltűnt. A Testőröm, akit hajdan a Bölcs jelölt ki mellém, hogy megóvja az életemet. A tűzről pattant kis Kevertvérű annyi bosszúságot, olyan sokfajta érzelmet váltott már ki belőlem, amivel egyszerűen nem tudtam mit kezdeni. Meglepett,

amikor mindenki az átokkal indokolta az eltűnését – a kis Testőr olyan sokat jelentett volna a számomra? Az utolsó furcsaság, amit felfedeztem, az egyre rövidülő hajam. Sosem voltam hiú, és köztudott, hogy mi, Bíborhajúak nem járunk fodrászhoz, mivel a hajunkban van a mágikus erőnk. Az én jégszőke hajszálaim viszont óráról órára rövidültek. Claire is észrevette, amikor ma idehívott a Pajzsba, mégsem tett rá megjegyzést. Több mint furcsa a viselkedése. Régóta éreztem benne valami változást, és a bűntudat is jobban nyomasztotta a kelleténél. Kicsit Hannah-ra emlékeztetett. Elpusztult világunk, Moldomus egyetlen mindentudója volt ő, a Bölcs, aki látott mindent: múltat, a jelen káoszát és a jövendőt. Ezt mindig szerettem volna kipróbálni. Milyen lehet nemcsak a jövőt látni, de azt is, hogy mi vezetett egy bizonyos esemény bekövetkeztéhez, vagy hogy milyen lehetséges periódusok zajlottak még a végleges mellett. Ironikus volt, hogy éppen Claire-ben látok vele hasonlatosságot. Hannah meghalt azon az éjjelen, amikor Moldomus elpusztult – Claire ölte meg. Kényszeres gyilkosságnak is nevezhetnénk az ilyet, vagy önbeteljesítő jövendölésnek, mivel Hannah elmondta, mi fog történni. Az volt röpke nyolc évében az egyetlen alkalom, amikor elmondta, kinek mit kell csinálnia. – Figyelsz te rám egyáltalán? Claire éles hangja visszaterelt a jelenbe. Kisterpeszben állt előttem, és csípőre tett kezével, kibomlott, fekete hajával úgy festett, mint valami görög istennő, aki arra készül, hogy villámot pörköljön valakinek a seggébe. Ártatlanul néztem fel rá. – Persze. Azt akarod, hogy kiabáljak veled. – Nehezen tudtam megőrizni a komolyságomat, amikor Claire ilyen lehetetlenül önmarcangoló állapotban volt. Felálltam a fehér fonott székből, és odaléptem hozzá. – Hány éve is ismerjük egymást, nővérkém?

Bájosan elhúzta a száját. – Pontosan tudod te azt. Ahogy azt is, hogy igazából te vagy az idősebb. – Most öregnek neveztél? Széttártam a karom, ő pedig engedelmesen simult az ölelésembe. Semmi hevesség, semmi vonzalom nem volt ebben. Soha nem éreztem többet iránta, mint testvéri szeretet, és tudtam, hogy ő pontosan ugyanígy van ezzel. Ezért aggódott ennyire. – Ha a korodat nézzük, Milan, Moldomusi Iudex, te Utolsók egyike, akkor már a vénséges is csak tompított jelző. Teátrálisan felsóhajtottam. – Ah, ezek a mai fiatalok annyira szemtelenek! Nem tisztelik a kort… Remegés rezgette a mellkasomat, ahogy Claire belekuncogott az ölelésembe. Azt gondoltam, végre sikerült elterelnem a gondolatait, de akkor felemelte a fejét. Mosoly ragyogott az arcán, gyönyörű volt, de smaragdzöld szemében nem láttam életet. – Mi a… Mielőtt rákérdezhettem volna, megéreztem, hogy nem vagyunk már egyedül. Claire hófehér aurájába sötétség keveredett, mielőtt az illető felfedte volna a jelenlétét. A lépcső felé néztem, ahol ott állt a démon. – Rosszkor jöttem? – kérdezte Kellan, az egyik szemöldökét csúfondárosan a magasba emelve. Bírtam ezt az alakot, még akkor is, ha hajlamos volt kölyöknek nevezni a hátam mögött. Szorosabban öleltem Claire-t, és ívben hátradöntöttem a testét. – Mit gondolsz, bébi? Rosszkor jött? – Vidáman megrántottam a szemöldököm, mire kirobbant belőle egy újabb nevetés, újabb ragyogás nélkül. Ez már több volt, mint furcsa. – Ami azt illeti… Tréfásan forgattam a szemem, és egyenesbe hoztam az ünneprontót.

– Fedezned kellett volna – korholtam szelíden. – Fasírtsütés ideje? – vágott vissza kedvesen, majd kibontakozott az ölelésemből, és a démonjához indult. Kellan a hozzá méltó türelmetlenséggel elé sietett, aztán… Elfordultam, de már későn. A jelenetre akaratlanul is emlékképek villantak fel előttem. Megteltem érzelemmel, ahogy megjelent előttem a kis vörös hajú lány. Egyszer fürdőruhában, amikor nagyon szemét voltam vele, egyszer anyaszült meztelenül, amikor igazán állat módjára viselkedtem. Aztán az emlékképeket álmok váltották fel. Trixie, ahogy a legnagyobb bosszúságom közepette rám mosolyog – ezt igen gyakran csinálta –, végigsimítom csókolni valóan telt ajkát, de mire a szája sarkához érek, köddé válik. Eltűnik, hiába szólongatom, hiába fenyegetem, csábítom, nem reagál, de a következő pillanatban egy sötét szoba sarkában látom kuporogni. – Milan? Kellan kérdőn, Claire a szokásos bosszantó komolyságával nézett rám. – Mi van? – Indulhatunk? Elhúztam a számat. – Pontosan hová is? Kellanhez intéztem a kérdést, mert igazán frusztrált Claire mélabús állapota, még akkor is, ha ügyesen színlelte a boldog hangulatot. A féldémon azonban ezúttal nem szolgált használható információval. – Fogalmam sincs, mire készül. Láttam rajta, hogy igazat mond. Kölyök volt még, és Gideon fia, de ettől függetlenül a fél szemem rajta tartottam, hátha anyuci vére fel akar lobbanni benne. Ezért is voltam olyan rettenetesen dühös, amikor a világomban Larion, régi barátom egyetlen fia gyilkossággal vádolta meg, majd halálra ítélte. Ahogy most Claire, akkor én is magamat okoltam az

események alakulása miatt. Kellanben túlbuzgott a szerelem, és mivel ez volt az egyetlen pozitív érzés az életében, védte minden erejével. Ez hol magas szintű ragaszkodásban, hol macsó kakaskodásban nyilvánult meg. Sosem értettem igazán, abban viszont mindig biztos voltam, hogy jó ember. Bár, ha tudomást szerezne róla, hogy ezt mondtam rá, valószínűleg felfüggesztené a jófiúskodást egy iudex kivégzése erejéig. – Marionett lettél, hm? Jólesett gúnyolódni. Elűzte a testőröm érzelmekben túltengő képét az agyamból. Kellan azonban sosem volt vevő a hülyeségeimre. Annak ellenére, hogy már tisztában volt a korommal, továbbra is úgy bánt velem, mint egy gyerekkel. Szerinte megrekedtem az életemnek azon a pontján, amikor Moldomusi Iudexként először kellett döntést hoznom. Olyan döntést, ami fénytelen, fekete tűzként lángolt előttem. – Elárulok neked egy nagy titkot, fiatal barátom! – Kellan elém lépett, és kissé előredőlt. Démonfekete szeme jókedvűen hunyorgott. – A szerencsésebb férfiak életében egy szerencsés napon megjelenik az a nő, akinek a kedvéért a csuklónkat önként tesszük béklyóba. Ennek a nőnek egyetlen könnycseppjéért gyilkolunk, egyetlen mosolyáért bohócot csinálunk magunkból, és ha arra vágyik, marionetté válunk… egy életre. Álltam a pillantását, pedig tudtam, hogy remekül szórakozik rajtam. – Az ég óvjon attól a nőtől! Sokat sejtető sóhaj hallatszott Claire felől, amire inkább nem reagáltam. Egy pillantást vetettem az alkonyuló égboltra, majd sürgetően fordultam vissza hozzájuk. – Mindegy, mire készülsz, csak igyekezzünk már! – mondtam Claire-nek. – Idegesít ez az egy helyben toporgás. Claire megértő pillantása újra felkeltette a gyanúmat. – Talán terveid vannak estére? – Nem! – vágtam rá kissé elhamarkodottan. – Nincsenek.

– Remek – felelte önfeledtséget színlelve. – Akkor indulhatunk. Felém nyújtotta a kezét és várakozásteljesen pillantott rám. Ahogy ránéztem, ahogy ott állt előttem, ahogy visszagondoltam a viselkedésére az elmúlt hónapokban, hirtelen rádöbbentem, hogy ő tudta. Mindvégig tudta, hogy mit csinálok minden éjjel. Honnan tudhatta? Mindig gondoskodtam róla, hogy ne kövessenek, és csendesen folytassam a nyomozást. Már senki nem hitte, hogy Trixie életben van. Épp ezért senki nem támogatott volna abban, hogy keressem. Egyedül én tudtam, hogy él. Nem áltattam magam romantikus illúziókkal, de Trixie az én Testőröm volt, mellettem a helye. Más indokra nincs szükségem, hogy felforgassam érte a világokat, ahová eltüntethették előlem. Éreztem volna, ha már nem létezik. Most azonban, ahogy elfogadtam Claire felém nyújtott, törékeny kezét, olyan bizonyosság kerített a hatalmába, mint eddig soha. Bíborhajú testvérkém nagyon is tisztában volt azzal, hogy nem adtam fel a keresést. Miért nem tette szóvá? Hideg futott végig a hátamon. Ilyet régebben éreztem utoljára, amikor Hannah még élt. Gondolataim elterelődtek, mert Claire egy gyérül megvilágított utcácskába villantott bennünket. A környéken háromszintes épületek sorakoztak, mint egy lakótelepen, vagy mint az egyetemi campusokban. Az egyetlen lüktető pontot az utca túloldalán lévő étteremféleség testesítette meg. Claire belém karolt, és arrafelé vezetett. Kérdőn néztem Kellanre, aki néhány lépéssel lemaradt mögöttünk. – Azt mondtam, nem tudom hová megyünk. Azzal viszont tisztában vagyok, mit akar mondani neked. Sötét szemében szomorúság csillant, mintha az egész helyzet valamiféleképpen megviselte volna. Bólintottam, és engedelmesen továbbsétáltam. Egyszer csak késztetést éreztem, hogy köddé váljak, de amikor Claire elvezetett a bejárat mellett az étterem hatalmas ablaka felé, a kíváncsiságom felülkerekedett. – Mire készülsz, Claire?

Körülnéztem, Kellan már nem volt sehol, mégis biztosan tudtam, hogy ott rejtőzik valahol a közelben. Képes volt összeolvadni a sötétséggel, amit kizárólag a démoni vérének köszönhetett. Ahogy Claire felnézett rám, a szeme valahogy megváltozott. Mintha hályog lett volna rajta – az írisze elhalványult, a pupilláját alig láttam. Az egész kezdett kifehéredni. A felfedezés hatására még inkább elborított a balsejtelem. – Mi van a szemeddel? Sután összefonta a karját a mellkasán, telt ajka keserű mosolyra húzódott. – Nehéz erről beszélnem. Mielőtt belevágok, azt akarom, hogy tudd, senki nem tehet a történésekről. Vannak dolgok, amik csak úgy megtörténnek: mert mennyire unalmas lenne a világ a rossz dolgok nélkül! Hiszen, ha nincsenek rossz események, nem vagyunk képesek értékelni a jót, nem igaz? Határozottan idegesített a fecsegése. – Mi folyik itt? Azt vártam, hogy a felcsattanásomra Kellan előkerül, és jól fenéken billent, amiért ilyen éles hangnemben beszélek a nőjével, de semmi nem történt. Szinte tapintottam a jelenlétét, mégsem tett semmit, amiből továbbra is nagy horderejű bejelentésre következtettem. – Hol is kezdjem? Emlékszel, amikor nem akartam Benjamin erejét megkötni? Rossz érzésem volt azzal kapcsolatban, hogy megbéklyózzunk egy ilyen hatalmas erőt. – Emlékszem. Braeden, Kellan és te csináltátok. Bólintott. Egyre érdekesebbnek találtam a beszélgetés alakulását. Mióta végrehajtották a Magia vis catenae erőmegkötő varázslatot, nem is hallottam róla. Hannah halálát követően új Bölcs lett kijelölve. Harmadik Utolsó Bíborhajú testvérünk, Regina az életét áldozta a fiáért, Benjaminért, aki arra született, hogy minden tudás birtokában legyen. Féltettük a porontyot, ezért úgy döntöttünk, hogy megkötjük az erejét,

míg elég idős nem lesz ahhoz, hogy uralhassa. Akkor épp tombolva Trixie-t kerestem valamerre, ezért nem tudtam nekik segíteni ebben a mágiában. Nyílt az étterem ajtaja, és két nő lépett ki rajta. Az éjszaka számomra kellemesen hűvös volt, de ők fázósan húzták össze magukon a kabátjukat. Összedugták a fejüket, úgy nevetgéltek, és felénk indultak. Közeledtek, és épp szólni akartam nekik, hogy nézzenek már a szemük elé, amikor egyszerűen csak keresztülsétáltak rajtunk. Elhúztam a számat. Hát persze, álcázó bűbáj. – Mit keresünk itt, Claire? Kezdtem elveszíteni a türelmemet. Idegesített, hogy Claire úgy beszélt számomra rejtett eseményekről, mintha nyilvánvalóak lettek volna. – Még nem tartunk ennél a kérdésnél. – Rohadtul nem érdekel, hogy szerinted hol tartunk! – csattantam fel már hangosabban. – Bökd ki, hogy mit akarsz, vagy lelépek. Jobb dolgom is van a hülye játékaidnál. Megbántottam. Láttam a szemén, ami ugyan csupán elhalványult mása maradt önmagának, de mégis tisztán láttam benne a fájdalmat. Annál inkább dühített, hogy továbbra sem tesznek semmit, sem ő, sem a sötétség démona, hogy leállítsák a bunkóságomat. – Tudom. – Mit tudsz? – Hogy még mindig keresed őt – felelte higgadtan, és megint bólintott. – És jól teszed. Mert életben van, és vár rád, hogy megtaláld. Ideges csomó alakult ki a gyomromban, mint amikor felhevülten jeges folyadékot iszol. – Miről beszélsz? Honnan veszed ezt? – Megragadtam a karját, és megráztam. – Ne szórakozz ezzel, Claire! Nagyon nem vicces, de rohadtul fel tudsz bosszantani vele. Azonnal… Kellan végre aktivizálta magát. Láthatatlan kötelek csapódtak

keresztül rajtam, és hátrarántották a csuklómat. Claire hátrált egy lépést, arcán nem rémület, még csak nem is harag tükröződött, hanem inkább megbánás, amit nem igazán értettem. – Engedd el! Kellan nem reagált. Tisztában voltam vele, hogy idáig is csak Claire kérésére nem nyúlt hozzám. – Így marad, míg el nem mondod neki – jelentette ki a féldémon. Próbáltam lefagyasztani magamról a köteleit, de valami különleges mágiával itatta át őket, amit nem ismertem. Azért ez több volt, mint furcsa. – Kellan! – Életben van, nem igaz? Az összes végtagja a helyén maradt, hm? Claire hirtelen nagyon elveszettnek látszott. Esdeklő pillantása azonban csak még komorabbá tette Kellant. Mi az isten folyik itt? – Kérlek… Ő nem tudja… – Én sem tudom! Félinformációkkal táplálsz – emelte fel a hangját a féldémon. Mi lett a „marionett”-szöveggel? Nem értettem semmit. Kellan mélyet sóhajtott, és valószínűleg százig számolt magában, mielőtt újra megszólalt. – Nem fogom bántani, te is tudod, de akkor is nyugton marad, amíg végighallgat téged! – Az ördögbe! – szitkozódott Claire, majd bocsánatkérőn fordult hozzám. Azt hittem, megint jön a szabadkozás, amiért engem itt lelasszóztak, de tévedtem. – A Bölcs ereje háromfelé osztódott azok között, akik a megkötés varázslatát végrehajtották. Braeden összekapcsolódott a természettel. Előre látja a cunamikat, földrengéseket, hurrikánokat, de meg tudja jósolni a tömegközlekedési baleseteket, repülőgép-szerencsétlenségeket is. Döbbenten pislogtam. Mindenre számítottam, de erre nem. Braeden a Black Mermaidsek, vagyis a kitaszított sellők Családfője volt, akit megbíztam Kellan védelmével, míg az átok legyengítette. Később ő segített Benjamin erejét

megkötni, amivel a kis Bölcs felhőtlen gyerekkorát akartuk biztosítani, de azóta nem hallottam felőle. A fickó nem volt túlságosan nagy partiarc. Nem igazán tudtam, hogy mit reagáljak erre. Úgy tűnt, Claire is ezen a véleményen lehet, mert kis szünetet követően folytatta. – Kellan eddig még nem látott semmit. Rajta nem jött elő ez az egész bölcselkedés. Csak Braedenen és rajtam. – De nem tudjuk, melyik teljesedik be valójában – toldotta hozzá Kellan kelletlenül. – Az erő háromfelé osztása nem szerencsés. Valószínűleg a démoni részem lefogja ezt a képességet. Egymás szavába vágva próbálták megértetni velem a felfoghatatlant. – Ráadásul mi nem úgy látunk dolgokat, mint Hannah. Ő látta a lehetséges verziókat, és látta a véglegeset is, ami valójában meg fog történni, akkor is, ha a fejed tetejére állsz. Próbáltam megemészteni a hallottakat, de éreztem, hogy nem teljes a kép. Claire-t figyeltem. A sápadtsága, a kétségbeesett viselkedése azt sejtette, nem mondtak még el mindent. – Te mit látsz? Claire szája megrándult. – Amikor túl sok szörnyűség jelenik meg előtted, az lassacskán elfedi a valóságot – mutatott a szemére. A béklyóim hirtelen semmivé váltak. Kellan ezek szerint úgy ítélte, hogy már nem vagyok közveszélyes állapotban. Tévedett. A legszívesebben megfojtottam volna ezt a boszorkányt! – Mi a fene ütött beléd, hogy csak most szólsz? Bocsánatkérőn megvonta a vállát. – Most sem akartam. Ez nem a te kereszted, neked megvan a magadé. Gondolatban a falba vertem a fejem. Hát ezért volt annyira különös a viselkedése az utóbbi időben. A tudás változtatta meg. Atyaég! Vajon mennyit láthat? Mennyit tudhat a múltamról? – A múlt történései rejtve vannak előttem.

Megrökönyödve néztem rá. – Ezt fejezd be! Tisztára, mintha olvasnál a gondolataimban. A mindentudó mosoly igazán irritáló volt az arcán. – Hannah esetében tökéletesen működött ez a képesség, de így megosztva csak a töredékét tudhatjuk a magunkénak. – Ugyan már, Claire! – Már nem is akartam visszafogni magam. – Ez nem egy rohadt áldás! Ez katasztrófa, nem érted? Nézd meg a szemed. Látsz egyáltalán? Bosszankodva elhúzta a száját. – Persze hogy látok. – Homályosan – szólalt meg Mr. Sötétség, amivel kiérdemelt egy szúrós pillantást álmai nőjétől. Kezdtem besokallni. Először Regina, aztán Moldomus, Trixie, most meg ez. Nem játszhattunk volna olyat, hogy egy hétig kivételesen nem történik semmi? – Nem tudtam – mormoltam magam elé. Valóban fogalmam sem volt erről. Mi a francért nem gyártják a varázsigéket felcímkézett dobozokban, mellékhatásokkal együtt listázva? A posztomnál fogva ismernem kellene a hasonló eseteket, terápiával együtt. Claire együttérzése olaj volt lángoló bűntudatomra. – Nem tudhattad. Moldomus Iudexe sem mindenható. Hatrednek sem volt oka beavatni. Vannak olyan események, amiknek nem látom a miértjét, csak azt, hogy meg kell történniük. Ez a mondata gyökeret vert a fejembe. Odaléptem elé, és belenéztem a szemébe. – Miért vagyunk most itt, Claire? Mit láttál bekövetkezni? Rémület suhant át az arcán. – Nem számít, mit láttam. – Már hogyne számítana… – Nem. Igaza van. – Kellan kivételesen komolynak tűnt, ezért

felfüggesztettem a nagytestvér előadásomat. – Valamilyen szinten természetesen számít, hogy mit tartalmaz a látomás, de nem olyan mértékben, mint Hannah-nál. Claire megint átvette a szót. Abban sem voltam biztos, hogy tudatosan csinálják… – A Bölcsnél ez könnyű volt. Nem volt szüksége igazán a látásra, mivel ő pontosan tudta, mikor hová kell lépnie. A belső világában minden megtörtént, olyan tempóban, ahogy ő szerette volna. Nálam nem így van. Nem feltétlenül. – Hogy érted? – Amit én látok, azon lehet változtatni. Én csak egyet látok a lehetségesek közül. Hosszúra nyúlt a csend. Elemeztem magamban a hallottakat, összevetettem a korábbi történésekkel, és egy dologra tudtam következtetni a mostani helyzetből. Valamit látott. Valamit, amit idáig nem, és akármi is volt az, halálra rémítette. Talán nem halálra, de ahhoz épp eléggé, hogy úgy döntsön, engem is beavat. Várakozón néztem rá, ő viszont Kellan pillantását kereste. Nem szerettem ezeket a néma párbeszédeket. Trixie-nél abban a pillanatban, ahogy találkoztunk, felhúztam egy falat az elmémben. Soha nem engedtem be a fejembe, még a legnagyobb vészhelyzet közepette sem. Persze haragudott érte. Tulajdonképpen mindig haragudott. Claire az étterem ajtaja felé kapta a fejét, mielőtt az kinyílt volna. Valamiért követtem a tekintetét, figyeltem, amit ő, hátha könnyebben megértem az eseményeket. – Miatta jöttünk – suttogta Claire. Egy lány. Első ránézésre semmi különöset nem vettem észre rajta. Magas volt, úgy százhetven centi lehetett, a haja sötétbarna, csaknem olyan fekete, mint Claire-é. Ruganyos léptei, karcsú alakja a legtöbb férfinak tetszett volna, de engem ez a lány éppúgy hidegen hagyott, mint bárki más.

Az étterem ajtaja ismét kinyílt, és egy filigrán szőke rohant ki a barna után. – Kendare! Ezt itt felejtetted – nyújtott át neki egy boszorkány formájú marcipánfigurát, ami valószínűleg tortáról lett leszedve. Nagyon elmés, gondoltam rosszmájúan. Meg akartam kérdezni Claire-t, hogy meddig akar még láthatatlanul kukkolni egyetemistákat, amikor rájöttem, hogy a szőkét valahonnan ismerem. – Őt ismerem – mormoltam félhangosan. Claire csendre intett, és legnagyobb megdöbbenésemre a barna, Kendare felénk kapta a fejét, mintha meghallott volna. Ami már csak azért is lehetetlen volt, mert a láthatatlanság pajzsán csak egy Tisztavérű képes valamilyen módon áthatolni. Mindenesetre a helyzet kezdett egyre érdekesebb lenni. – Menj csak, Faith! – búcsúzott Kendare, ha jól számoltam, harmadjára. A szöszi mintha az oldalához nőtt volna – ezt az érzést ismertem. – Minden oké lesz. Nagylány vagyok már. – Tudom én azt. Tizenkilenc éves öreglány lettél – mosolygott a Faith nevezetű, és végre elengedte a másikat. – Csörögj, ha odaértél! – Aham, oké, csak előbb felhívom anyámat. Követtük a lányt, mintha éjjeli árnyak lettünk volna. Akár még mókás is lehetett volna, ha közben Claire nem botlik meg kétszer a tökéletesen sima aszfalton. Kendare mindkétszer megtorpant, és hátranézett. Nagyon ígéretesnek látszott, de talán túl ideges fajtának. A kezét folyton a táskája közelében tartotta, biztos voltam benne, hogy gázsprayt rejteget. Claire egyszer csak megtorpant az utca közepén. Karját a mellkasán keresztbe fonva Kellan felé fordította a fejét. – Menj, kérlek! Hátha mégsem sikerül neki. Kellan bólintott, homlokon csókolta Claire-t, és eltűnt a sötétségben. – Még ne kérdezz semmit! Csak figyelj! – szólt hozzám egy percnyi

csendet követően. Bosszúsan zsebre vágtam a kezem. – Mondtam, hogy ezt fejezd be! Claire telt ajkán halvány mosoly jelezte, hogy viccesnek találja a helyzetet. Máskor évődött volna velem, tréfás megjegyzésekkel űzte volna a komor hangulatot, amit sosem tudott hosszú ideig elviselni. Most azonban a mosoly ugyanolyan gyorsan eltűnt, ahogy megjelent. Múló szalmaláng volt csupán, ami számomra azt jelezte, hogy valami nagy horderejű dolgot láthatok hamarosan. Ketten voltak. Közrefogták a lányt, mielőtt az észrevehette volna őket. A segítségére akartam sietni, nem akartam, hogy baja essen. Tudni akartam, hogy csinálja, hogy hall minket a láthatatlanságban! Claire azonban nem engedett oda. Belém karolva jelezte, hogy maradjak a helyemen. Hogy biztosra menjen, a helyünket is megváltoztatta. Az utcáról a legközelebbi egyszintes ház tetejére villantott minket, csak egy ködfelhő maradt utánunk a járdán. Felkavaró érzés volt látni, hogy a lány néhány méterrel arrébb hirtelen megáll, elindul visszafelé, majd megtorpan azon a ponton, ahol egy pillanattal korábban még én álltam, és felemeli a kezét, mintha meg akarná érinteni a villantásunk maradványát, a ködréteget. – Van itt valaki? Horrorfilmbe illő kérdés egy sötét utcán magányosan sétáló libától. Mégis feszültség kerített a hatalmába. Claire bizonyára tudta, hogy Kendare visszafordul majd, ezért villantott minket a tetőre. A két alak, akik a lányt követték, ezt a pillanatot választották, hogy rárontsanak. – Ide a tárcádat! – Tedd a kezed a hátad mögé, és akkor nem kell használnunk ezt! Kétféle parancsnak engedelmeskedni halálra rémülten szinte lehetetlen. Mindenesetre a lány a józan eszére hallgatott, és annak

engedelmeskedett, aki a fegyvert lóbálta. – Kik vagytok? Mit akartok? – Pofa be! A fegyveres állt némán, míg a másik átnézte Kendare zsebeit, a táskája tartalmát a földre borította, és ami megtetszett neki a szerteszét guruló halomból, azt zsebre vágta. Összerezzentem, amikor Claire rátette a kezét az alkaromra. – Most figyelj! – suttogta olyan halkan, hogy alig hallottam. Más esetben talán kicsúfolom a fölösleges figyelmeztetés miatt, de a torkom elszorult az izgatottságtól, a légzésem felgyorsulva követte a szívverésem ütemét. Ha akartam volna, sem tudok másfelé nézni, kizárólag a lábam előtt zajló események érdekeltek. Hipnotizáltan meredtem a szerencsétlen lányra, és már szinte vártam, hogy Kellan – rejtőzzön bármerre is – segítsen rajta. Nem segített. A környék összes árnya mozdulatlanul figyelte, ahogy a lány megelégeli a holmija piszkálását, és felpattan a földről, ahová letérdeltették. – Ne, azt hagyd békén! – sikoltott az éjszakában. A támadók fekete símaszkot viseltek, és a testfelépítésük alapján sportolók lehettek. Bátor dolog álarcban támadni egy védtelen nőre, gondoltam epésen. Kendare végül bemosott egyet a mocsoknak, aztán a következő pillanatban már jajongva fogta a bütykeit. Megütni valakinek az orrcsontját csak a filmekben fájdalommentes. – Te jó isten! Intézd már el! – kiáltotta meglepetten a fegyveres barom, miközben az orrát próbálta elérni a maszkján keresztül. – Rohadt ribanc! Azt hiszem, eltörte az orrom. A fegyvertelen alak nem teketóriázott. A lányhoz lépett és akkorát kevert le neki, hogy Kendare megperdült a levegőben, mielőtt nagyot puffanva a földre esett. A fickó mellé lépett, és nagy lendülettel belerúgott az oldalába. Kendare öklendezve fordult magzati pózba. Nem értettem, mire

várunk még. – Nem tudom, meddig kell még itt dekkolnunk, Claire, de nem engedem, hogy még egyszer megüssék! – figyelmeztettem, de mielőtt választ csikarhattam volna ki belőle, vörös fény gyúlt az utca közepén. Elakadt a lélegzetem. Egy lépést tettem előre, de kevésnek éreztem, ezért levillantottam magam az utcára. Kendare a hátán feküdt, de már feltámaszkodott a könyökére. Sötét hajának és szürke szemének nyoma sem volt. A haja, mintha nap sütött volna rá, bíborszínben omlott a vállára, az íriszében vörös lángok lobogtak. Érthetetlen boldogság kerített a hatalmába. Bár itt volt nekem Claire bármikor, ha szükségem volt rá, vagy ha nem, akkor is, mégis hiányzott, hogy legyen még valaki. Hiányzott Regina. Erre most itt van ez a semmiből jött lány, és spontán varázsol. Nem is akárhogyan! Bíborhajú módra! – Menten eldobom az agyam! A szavaimat talán nem, de a hangomat meghallotta, mert mint aki révületből tér magához, hatalmasat kiáltott a két döbbent fickóra. Szájából kékes füst tört elő és a támadói felé gomolygott. A két nyomorult próbálta elhessegetni, de a füst töménynek, levakarhatatlannak látszott. Fantasztikus látványt nyújtottak, ahogy fuldokolva belélegezték a vöröslő örvény közepében álló lány sötétkék páráját. Claire megjelent mellettem, csodaszép arcán hátborzongató mosoly ült. – Érte jöttünk ide – jelentette ki magától értetődően. – Ő fog neked segíteni. – Segíteni? Miben? – Ez a lány lesz az iránytűd Trixie-hez.

3. Látomások Claire Az éjszaka számomra mindig olyan megnyugtató, soha el nem múló imádattal csüngök a Hold napszakán. Jó érzés, ha egy végtelennek tűnő nap után úgy keveredsz haza, hogy tudod, aznap valami jót is cselekedtél. De ha látod a jövőt, vagy legalábbis egy feltételezett jövőt, és tudod, hogy amit tettél, még mindig nem elég, akkor a kellemes érzést elmossa a frusztráció. Hiába vezettem Milant a megfelelő személyhez, ahhoz, aki képes megmutatni neki az utat a végzetéhez, éjjel újra ugyanaz a látomás gyötört. Minden alkalommal, amikor lehunytam a szemem, egy vízió kiemelkedett a többi közül. Erőszakosan utat tört magának az elmémben, hogy átéljem a pillanatot, amit meggátolni voltam hivatott. Tágas, de zárt helyen vannak, Trixie és Kendare sikoltása visszhangzik a fekete, rücskös falak között. Villanás. Tompa puffanással érnek földet: Kendare akár egy krumpliszsák, tökéletesen élettelen, Trixie fájdalmas nyögéssel már emelkedik is, hogy megóvja magukat. Villanás. Milan a két kezét a fekete sziklafalra tapasztja, ami magába issza a belőle áradó jeges kékséget. Villanás. Valaki rátámad Milanra, mágiával kínozza, és eredménytelenül próbálja lehámozni a falról. Villanás. Milan elengedi a kékre fagyott sziklafalat, és elkeseredett, belenyugvó pillantással néz a szemembe – szó nélkül tűri, hogy a beomló szikladarabok maguk alá temessék a támadójával együtt. Általában sikítva ébredek fel ebből a rémálomból. Most csak összerezzentem abban a pillanatban, amikor eltűnt a szemem elől. A

korlátra támaszkodtam, és végignéztem az előttem elterülő városon. Már nem felhőkarcolókban bújtunk meg, ahogy régen. Már volt otthonunk. Rejtett otthon, ahová csak nagyon kevesen ismerték a bejárást, és Kellan annyi mágiával védte le, hogy ne találhassa meg senki, még véletlenül se. A város távoli fényei mintha alattunk terültek volna el. Gyönyörű látványt nyújtott megannyi csillogó kis pontjával, melyek kaotikusan világítottak a sötétben. Annyira békésnek tűnt, annyira távolinak! Lehunytam a szemem, és egy pillanatra élveztem a csendet, melyet az erdő apró zajai tettek tökéletessé. Nem tartott sokáig. Sosem tartott néhány percnél tovább a háborítatlan pillanat. A valóság hirtelen megszűnt számomra, képek árasztottak el, sikoltások hangosodtak fel az elmémben. A békésnek tűnő látvány mögött megláttam a rengeteg kínt, a szenvedést, az erőszakot, mindazt, ami a sok-sok apró fénypont mögött rejtőzött. Szerettem volna mindent jobbá tenni, minden rosszat megakadályozni, de nem sikerült. Ha egyik nap segítettem egy nőn, akit kiraboltak volna nélkülem, akkor másnap ugyanaz a rabló véletlenül vagy szándékosan megölt egy másik embert. Nem lehettem szuperhős, és ebbe csaknem beleőrültem. A látomások, a sikítások, mind egy-egy segélykérés volt az én titkos csatornámon, de sokáig nem tudtam rájönni, hogy mi haszna van ennek az egésznek. Mi haszna annak, hogy látok dolgokat, ha képtelen vagyok segíteni? A hangok egyszer csak elnémultak. Amikor először történt ez, nagyon megrémültem. Tudtam, hogy ez a képesség a megfelelő kezekben nagyszerű adottság, és szerettem volna egy nap visszaadni Benjaminnak, hogy betölthesse a sorsát, és ő legyen a kis Bölcs. Amikor nem láttam a jövőt, és nem hallottam a hangokat, azt hittem, elvesztettem a képességét. De nem így történt. Finom lehelet cirógatta a vállamat, és olyan lágy csókot kaptam, mint egy pillangó szárnyának rebbenése.

Kellan. A hangok elnémultak, a látomások megszűntek, ha ő a közelemben volt. Ezt tudta ő is, ezért nagyon ritkán hagyott magamra. Egyik éjjel Wentworthszel sokáig kimaradtak a Pajzsban. Az egyik fiút bántották a társai, és hogy ne érje több megszégyenítés, ők ketten bennmaradtak, hogy mutassanak néhány trükköt a kölyöknek. Túl késő volt, már aludtam, mire Kellan hazaért. Akkor láttam először látomást Milanról. Kellan halálra váltan ébresztett, azt mondta, sikoltoztam, és öntudatlanul lángba borítottam a szobát. Azóta nem engedett egyedül aludni. – Látomások? – mormolta a bőrömbe, én pedig boldogan mborzongtam. Soha semmi nem volt rám olyan hatással, mint ő. A látomásokban az volt a másik leginkább bosszantó dolog, hogy korlátozott időtartammal bírtak. Csupán néhány héttel láttam előre a történéseket. Ez egyrészt megnyugtatott, mert Kellanről semmi negatívat nem láttam, másrészt frusztrált, hiszen ha messzebbre láthatnék, a távolabbi jövőbe, akkor jobban megérteném az eseménysorozatot, és többet tehetnék emberekért, barátokért, családért… Kellan nem vette el az ajkát a vállamról, csak arrébb csúsztatta, és egy másik ponton csókolgatott. Megborzongtam, amikor felemelte a kezét, és végigsimított a karom belső, érzékeny részén. – Megint ugyanaz – suttogtam, és engedtem, hogy meghallja a hangomban a gyötrődést. Abbahagyta a csókhintést, és maga felé fordított. Ónixfényű szeme elfelhősödött, ahogy a karjába zárt. – Meséld el újra! A kérése mindig ugyanez volt. Újra és újra elmeséltette velem, az utolsó részletig ecsetelnem kellett a történéseket, ki milyen ruhát viselt, hogyan fésülte a haját. Eleinte az őrületbe kergetett ezzel, de aztán észrevettem, hogy minél többször idézek fel egy látomást, annál több részlettel gazdagítom, olyanokkal, amiket az elején észre sem vettem.

– Most inkább nem – kértem, és a mellkasához simultam. – Az események már elindultak. Gyengéden végigsimított a hátamon, és mélyen magába szívta a csípőmig leomló hajam illatát. – Azok, amelyeket te akartál elindítani, vagy amik maguktól is elindultak volna? Szerettem, hogy átlátta a dolgaimat, semmit nem kellett órákig magyaráznom. Belemosolyogtam fekete ingébe. – Mindkettő. Éreztem, hogy bólint. Átkaroltam keskeny derekát, és felemeltem a fejem, hogy láthassam az előttünk elterülő tájat a karjából. – Az eltűnések miatt a rendőrség a Hasták segítségét kérte – mondta óvatosan. Sosem tudta, melyik hír mennyire zaklat fel. – Caleb valamiért mindenáron Wentwortht akarta odaküldeni. – Tudom. – Sejtetem, hogy a te kezed van a dologban. Nem néztem rá, de hallottam a hangján, hogy mosolyog. – Na, igen. A Zsoldosnak ideje megvívnia a maga csatáját a maga Bíborhajújával. Kellanre néztem, a szemöldöke a homloka közepéig szaladt meglepetésében. – Nocsak… Van okom aggodalomra? A szemem forgattam. – Tökfej! A nevetése megremegtette a gyomromat. Néha úgy éreztem, elérkezett az idő. Most is. Ha megtudja… Mi lesz? Burokba zár. Nem! Erődöt épít, és senkit sem enged be… sem ki. Na, jó, ez túlzás. Enyhe, de azért látok benne némi igazságot. A látomások nem segítettek. Úgy tűnt, mintha a sors arra várna, hogy én döntsem el, mikor, milyen körülmények között tudja meg. Végigsimított a járomcsontom feletti területen.

– Elrévedtél. – Csak aggódom. – Milanért? – Elhúztam a számat, ő pedig elengedett, és a korlátra támaszkodott. – Az új lányért? Sóhajtottam. – Mindenkiért. – Odaálltam mellé, csupasz karommal nekidőltem, és a fejemet a karjára hajtottam. – Kendare a leginkább elveszett. Csak most jön rá, hogy mindenki, akit eddig ismert, hazudott neki. – Nem feltétlenül hazudott – vetette ellen Kellan, mire kérdőn felkaptam a fejem. – Te hogyan neveznéd azt, hogy eltitkoltak előtte olyan információkat, amelyek a létezésével kapcsolatosak? Kellan csitítóan mosolygott rám. A szívem kihagyott egy ütemet erre a pillantásra, és ezt ő is tudta pontosan. – Haladéknak. – Haladéknak? – Az ő érdekében tették. Gondtalan gyermekkort biztosítottak neki, és szilárd erkölcsi alapokat neveltek bele, ami nem sikerülhetett volna… – Ugyan már! – csattantam fel bosszúsan. – Ez csak hablaty! – Hablaty? – nézett le rám meglepetten, de a szemének csillogása elárulta, hogy ez a vita nem az a fajta vita, amit komolyan is gondolunk, inkább afféle feszültséglevezetés. Amikor erre rádöbbentem, elnevettem magam. – Már megint azt csinálod! – róttam meg évődve. Mosolyogva húzott magához újra. – Túl sok ember, boszorka, démon, hasta terhét cipeled ezen a keskeny kis válladon. Szeretem, amikor nem kímélsz engem, hanem megosztod a feszültségedet. Felvont szemöldökkel, kihívóan kerestem a pillantását. – Akkor hozhatom a korbácsot is? Megint nevetett. A mellkasa rezgett az arcom alatt, ahogy

hozzábújtam. Egy hosszú percig csak álltunk némán a gondolatainkba merülve. Szerettem ezeket a pillanatokat, melyek meghittsége megfizethetetlen ajándék volt a számomra. Ehhez a férfihoz tartoztam. Övé volt mindenem, minden gondolatom, a szerelmem. De láttam a félelmeit, éreztem, amit ő érzett, és tudtam, hogy ez a békesség mulandó, törékeny. – Azért rendben lesz, ugye? Tudtam, kire céloz. Érte aggódott mindenki, mi különösen. – Nem lesz könnyű neki. Sokáig élt egyedül. Nem tudom, képes lesz-e elfogadni, hogy van, aki azért született, hogy ő boldog legyen. – Makacs kölyök – mormolta Kellan a hajamba, és szorosabban zárt a karjába. Látni szerettem volna a végét. Mindennek a végét, hogy tudjam: ez az új Moldomus, amit elkezdtünk együtt felépíteni, már megmarad, már nem omlik össze, hanem erősödik… és gyarapodik.

4. Türelmetlenség Milan Az éjszaka végére kukkolónak éreztem magam. Végig követtem Kendare-t, míg hazaért. Tudtam, hogy Kellan elintézte a két támadót, miután a lánynak sikerült meglépnie. Még most is alig kaptam levegőt, ahogy felidéztem a történteket. Egy Bíborhajú! Hogyhogy én nem tudtam erről? Moldomus Iudexeként sértve éreztem magam, amiért Hatred eltitkolt előttem egy ekkora horderejű dolgot. A lányt mindenkinek a memóriájából kitörölték, ezért nem emlékeztem rá. Mert az anyjára emlékeztem, az apjára is, a testvérére… igen, rá aztán különösen. Egyébként sem egyszerű a nagyvilágban Utolsóként létezni, de hogy valaki ezt csak felnőtt korában tudja meg, az maga a katasztrófa. A vitából, amit Kendare az éjszaka folyamán riasztott anyjával lefolytatott, arra következtettem, hogy halvány sejtelme sem volt a benne rejlő boszorkányvénáról. Lefojtották az erejét, ahogy Claire-ék tették Benjaminnal, míg én bejártam a világokat Trixie után – eredménytelenül. Hajnal felé járhatott az idő, amikor úgy határoztam, elegendő időt ajándékoztam neki. Levillantottam magam a tetőről, és megálltam a parkosított terület közepén. Szuggeráltam az ablakot, hátha sikerül felhívnom magamra a lány figyelmét. Más esetben több időt hagyok neki, de ha Claire-nek igaza van, és Kendare lesz az iránytű, ami elvezet Trixie-hez, akkor nem szerettem volna vesztegetni. Öt perc sem telt bele, Kendare megjelent az ablakban. A nap még csak felkelőben volt, így tudtam, hogy csak egy srácot lát az udvaron,

hosszú, szabadon lobogó, jégszőke hajjal. Megtehettem volna, hogy felerősítem a szobából érkező hangokat, hogy halljam, miről folyik odabenn a társalgás, de felesleges tolakodásnak éreztem. Lehet, hogy gyakran bunkó és érzéketlen vagyok, de nekem is vannak elveim. A lány még kétszer jelent meg az ablakban, mielőtt a felkelő nap sugarai elértek engem. Éreztem a forróságot, ahogy simogatóan szétárad a hajszálaimban. Tudtam, hogy a hajam bíborszínben ragyog, ahogy mindig, amikor a napfény éri. Sosem érdekelt, ha feltűnést keltettem, a konty pedig nekem nem állt volna olyan jól, mint Claire-nek. Kendare mindezt látta, és szinte éreztem, hogy elakad a lélegzete. Csak nézett, de nem szólt semmit. Halálra rémült. Vártam, míg összeszedi magát, majd felerősítettem a telepátiánkat egymás között. – Beszélnünk kell! Döbbent csend. Egy tizenkilenc évig mágia nélkül élő embernek… boszorkának, akárminek sokkoló érzés lehet, ha valaki az agyában motoszkál. – Ki vagy te? Hmm, jó kérdés… – A család barátja. Reméltem, ez ideiglenesen elaltatja a gyanakvását, de tévedtem. Csak még inkább felerősítette. Elfordult az ablaktól és kis idő múlva két másik nő jelent meg mellette. Az egyik a szöszi volt az étteremből, Faith, a másik csak az anyja lehetett – hosszú, vörös haja élénken kitűnt a másik kettő mellett. Aztán a szöszi eltűnt. Kezdtem ideges lenni. Bosszantottak ezek a felesleges körök. Csak az időnket pazaroltuk. – Nézd, Kendare, erre nem igazán van időm! Van valami, amit meg kell beszélnünk. – Nem akarok veled beszélgetni! Senkivel nem akarok! Vissza akarom kapni az életemet! Megértettem. Őszintén megértettem ezt a vágyát, csak éppen

rohadtul nem érdekelt. Regina mindig azt mondogatta nekem, hogy soha nem a merészségem miatt fogok idő előtt meghalni, hanem az érzéketlen, nagy pofám miatt. Mély levegőt vettem, nehogy letorkoljam az egyetlen szövetségesemet. – Hidd el, hogy tudok olyat mondani, amitől meggondolod magad! Egy gondolatnyi bizonytalan szünet. Tudtam, hogy vívódik, tudtam, hogy az anyja egész éjjel veszélyről, zsoldosokról és bölcsről beszélt neki. A világról, ahonnan származik, s amit soha nem ismerhet meg. – Ez nem valószínű. Azt akarom, hogy menj el! Hát erre tényleg nincs időm. Már éppen indultam volna, hogy némileg megmásítsam az álláspontját ennek a hercegnőnek, amikor egy másik mágia jelenlétét éreztem. Hasonlított Trixie-éhez, mégis könnyedén észleltem a különbséget. Enyhe, de forró bizsergést éreztem az oldalamnál. – Most pedig elmagyarázod nekem, hogy mit akarsz attól a lánytól ott fenn! Mielőtt felnyársalom a bordáidat… Faith a fogai közt szűrte a szavakat. Emlékeztem rá kislánykorából – már akkor is nagyon önfeláldozó volt. A Bölcs azért is jelölte ki őt Testőrnek. Sosem tudtam, kit védelmez. Mindig azt gondoltam, hogy egy nagy hatalmú család Kevertvérű csemetéjét bízták rá, meg sem fordult a fejemben, hogy Bíborhajú a Védence. – A türelmem a végét járja, Kendare! Beszélnünk kell! Hitetlenkedő nevetés csiklandozta az elmémet. – Ha csak megmozdulsz, a Testőröm jóvoltából megtudod, hogy mutatsz szusiként. Bosszús sóhaj szakad fel belőlem. Hosszúra nyúlt ez a beszélgetés, és én már nagyon indultam volna, hogy felkutassuk Trixie-t, de tudtam, hogy előbb meg kell győznöm a lányt. Bármi áron. Mentális ujjakat fontam Faith torkára. Ügyes volt, azonnal reagálni akart, de lebénítottam

az idegeit. Oda sem kellett néznem, tompa puffanás jelezte, hogy a lány a földre rogyott. – Ne! Mit művelsz vele? Nem hatott meg Kendare sikoltozása. – Nem hasonlíthatsz össze senkivel, kicsi Kendare, mert erősebb és öregebb vagyok bárkinél, akit ismersz. Holmi Testőr nem tartóztathat fel, ha beszélni akarok veled. Az egész épületet a földdel tehetem egyenlővé, rengeteg ember halálát okozhatom, beleértve a barátnődet is. – Menj a francba! Ha már így benne vagy, az anyámat nem akarod roston sütni? A szemem egy pillanatra az említett nőre rebbent. Mély megvetéssel szemlélte a lábamnál heverő lányt. A francba! Nem akartam rossz benyomást tenni rá, de néha muszáj drasztikusabb eszközökhöz nyúlni, hogy egy döntés megszülessen. – Édesanyádat soha nem bántanám, ahogy téged sem. Meglepődött. Éreztem a döbbenetét, melyet akár sértésnek is vehettem volna. Ez a mostani azonban nem egy megszokott helyzet volt. – Engedd el! Engedd el, és akkor beszélhetünk! Lefejtettem a mentális szorítást Faith nyakáról, majd várakozásteljesen pillantottam fel Kendare-re. A lány az anyjával vitázott, én pedig eluntam a várakozást. A szobába villantottam magam, és mielőtt még észrevehették volna elhelyezkedtem a kanapéjukon. – Most már beszélhetünk? – érdeklődtem erőltetett fesztelenséggel. Elakadó lélegzettel bámultak rám. Az előttem álló két nőben csak egy hasonlóságot találtam: a harcos, szürke szempárt. – Mi a fenét akarsz tőlem éppen most? – csattant fel élesen Kendare, és beletúrt hosszú, sötét hajába. – Emlékszem rád otthonról – szólalt meg az anyja is. Arcán a döbbenet igazolta a szavait. – Hogy lehetséges ez? Egyetlen percet sem öregedtél… Nos, ebben nem volt igaza. Talán a külsőm nem változott már

legalább nyolcvan éve, de belülről több ezer évesnek éreztem magam. Viszont azzal meglepett, hogy emlékezett rám. Moldomusban ritkán mutatkoztam nyilvánosan. – Bonyolult – hárítottam el a kérdéseit, melyek ott sorjáztak a szemében. Felálltam, és a két nő elé léptem. – Tehát, mielőtt a Testőröd visszatérne… Pofon csattant az arcomon. Egyszerre lepett meg és ébresztett bennem sötét haragot. Némán néztem az anyára, akinek a bátorsága olyan dolgokra emlékeztetett, melyek felidézése összeroppantott volna. – Az a kislány nem ártott neked! Fagy áradt ki belőlem, amely megtöltötte a körülöttem lévőket, a padlót, a kanapét, cipőket, lábakat… De a nő folytatta a szidásomat. – Szégyellhetnéd magad, hogy a hatalmadat fitogtatod olyanokon, akik nem rendelkeznek ekkora erővel! Félrebiccentettem a fejemet, és hidegen elmosolyodtam. – Az egész hosszú életem során összesen két nő ütött meg. Érdekesnek találom, hogy ez utóbbi az anyja az elsőnek. Úgy látszik, a vér nem válik vízzé. Vártam, hogy megemésszék a hallottakat, közben a sötétségemet visszafojtottam, így a levegő hőmérséklete megemelkedett a szobában. – Miről beszélsz? – nézett rám értetlenül a nő, és kérdő pillantását a lányára is kiterjesztette. Kendare megvonta a vállát. – Szerintem ez megőrült. Soha nem ütöttem meg senkit. Bosszúsan sóhajtottam. – Nem erről a lányodról beszéltem, Nevaeh! Kendare továbbra is hülyének nézett, nem vette észre, hogy az anyja veszélyesen elsápadt. – Most már biztos, hogy dilis! Összekeversz minket valakivel, haver! Ekkor lett elegem a játszadozásból. Viharos szél támadt fel a szobában, mielőtt kirobbantottam a hátuk

mögött lévő falat. Tompa robaj rázta meg az épületet, Faith a bejárati ajtót ostromolta a mágiájával. A hangja kétségbeesettnek tűnt, ahogy sorra kiabálta a varázslatokat szóró igéket. Értékeltem a kitartását. – Szedd össze magad! – szóltam Kendare-re, aki rémülten meredt rám. A szobában keletkezett porfelhőt egy intéssel félresöpörtem, így a napfény akadálytalanul áradt be a szobába. A lány haja azonnal felizzott, mire keményen böktem felé. – Nagy hatalmú, ősi boszorka vagy. A fajtánkból már csak hárman maradtunk, és nekem most szükségem van a segítségedre. Kendare szürke szeme ismerősen megvillant. – Ha neked is olyan nagy hatalmad van, mint ahogy mutatod, mi szükséged olyasvalakinek a segítségére, aki még soha nem gyakorolta a mágiát? – Az arcán újabb és újabb érzelmek suhantak át. Hisztérikusan felnevetett, és hevesen gesztikulált a kitörése közben. – Uramisten! Hiszen én nem is hiszek ebben a Harry Potter-es baromságban! Valószínűleg idegösszeomlásom van, és éppen a gumiszobában teszik rám a kényszerzubbonyt. Anya, ne engedd a lobotómiát, kérlek! Máris kedveltem ezt a lányt. Látszólag nagyon különbözött a testvérétől, mégis elképesztően sok hasonlóságot fedeztem fel közöttük. Lecsillapodtam – némiképp –, és egy gondolattal helyreállítottam a falban tett kárt. Az ajtót azonban továbbra sem engedtem kinyitni. Éppen elég volt két hisztérika egy szobában, nem hiányzott egy harmadik is, aki ráadásul Testőr. – Sajnálom a hirtelenséget, tudom, hogy időre lenne szükségetek, de sajnos az nincs. – Nem kell a mellébeszélés! – szakított félbe Nevaeh. Úgy láttam, összeszedte magát egy normális beszélgetéshez. – Kendare huszonnégy órán belül fel fogja dolgozni ezeket az információkat. Mit akarsz tőlünk? Miért tört meg a kötés? Elképedve meredtem a nőre. Nevaeh és Kendare nagyjából egyforma magasak voltak, de külső

jegyeikben – a szemüket leszámítva – teljesen eltértek egymástól. Kendare haja hosszú, egyenes szálú volt, ahogy az egy jó Bíborhajúhoz illik, az anyjának viszont Trixie-éhez hasonlóan élénkvörös. Bár Trixie tincsei lágy hullámokban omlottak a derekáig. Nevaeh haja intenzíven göndörödött fel a háta közepéig. Kendare arca épp olyan ovális, mint a család többi nőtagjáé, de míg testvérének és az anyjának járomcsontját apró szeplők díszítették, az övé makulátlan volt. Ezen a ponton befejeztem, mielőtt még lejjebb tévedtem volna a nyakuknál, és egyéb testrészeiket is elkezdem összehasonlítgatni. Azt azonban továbbra sem tudtam elhinni, hogy Nevaeh ennyire tájékozatlan a világunk sorsát illetően. – Moldomus elpusztult. – Ezt én is tudom. Azt is, hogy Hatred fia basáskodik, hogy a Hasták lettek a szökevényvadászok, a Zsoldosról is tudok, akiből Hasta lett. – Akkor… – Azt nem értem, miért tört meg a kötés, amit a lányomra tettünk. Nem korhatáros ige volt, és a Bölcs azt mondta, hogy… – Hogy megóvja őt, ameddig szükség nem lesz az erejére. – Meglepetten elhallgatott. Önelégült pillantással mértem végig. – Én is tudok dolgokat. Moldomus Iudexe voltam, míg le nem mondtam néhány hónapja. – Moldomus micsodája? – Pislogott nagyokat Kendare Azt vártam, hogy Nevaeh majd csendre inti, és később magyarázza el a lánynak ezt a titulust, de tévedtem. Bár bosszantott a hirtelen adott történelemóra, mégis lenyűgözött, ahogy Nevaeh a lányával bánt. Végtelen türelem rejlett a mozdulataiban, ahogy végigsimított zaklatott arcán, a szavaiban, ahogy elmesélte neki, kicsoda a iudex, és mi a teendője. Kendare rémülete egyre csökkent, és viszonylag higgadtan vette tudomásul, hogy egy százéves boszorka van a tizenhét éves testbe zárva. – És miért is kellett lekötni az erőmet pontosan? És mi az, hogy nem

ez a lányod? Másik is van? Levetettem magam a kanapéra és intettem, hogy folytassák csak nyugodtan. Nem léphetünk tovább, míg Csipkerózsikát fel nem ébresztik a tudatlanság álmából. – A Bölcs, Hannah… – Egy jövendölés mesélt az ikrekről – kotyogtam közbe türelmetlenül. – Akkoriban Hannah még meg sem született. Jelenlegi Bölcsünk egy csecsemő, Benjamin. Az ő erejét szintén megkötötték, és így az eloszlik a varázslatot végrehajtókon. Claire White vette át a jövendölés tudálékos szerepét. Nevaeh szemöldöke a magasba szaladt. – Akkor miért nem ő jött ide ma? Legyintettem. – Ez most nem az ő dolga. A lányod segítségét én kérem, személyes ügy miatt, nem ő. – Hirtelen nem bírtam ki, és elvigyorodtam. – Meg aztán azt mondta, hogy Kendare kezdetben nem igazán fogja kedvelni. – Miért? Megvontam a vállam. – Azt nem kötötte az orromra. – Sürgetőre fogtam a dolgot. – Ó, de félbeszakítottalak! Ott tartottál, hogy egy jövendölés szerint a lányaid úgy érik meg a felnőttkort, ha elválasztod őket egymástól, és külön nevelkednek. Az aktív Bíborhajúnak nem volt szabad Moldomusban felnőnie, mivel ott volt az a személy, aki a hatalmáért ártani akart neki. Ma már tudjuk, hogy ez a személy a Tanács, Hatred fia, Larion volt. Tenyérbe mászó alak. – Várj, várj, várj! Időt kérünk, orákulum! – Kendare megrökönyödve nézett az anyjára. – Lányaid? Gyilkos pillantást kaptam anyucitól. – Kendare, kicsim… – Lányaid? Testvérem van? Atyaúristen! A szemem az ég felé emeltem, és először Kendare-hez fordultam.

– Légy olyan nyitott, amennyire csak tudsz. Ezek a dolgok adottak, ebben élünk, ez van. – A dolgok mágikus részét sem könnyű elfogadnom, de hogy van egy testvérem, akiről nem tudtam… Már megbocsáss, de ez még az én gyomromat is megfekszi! – sziszegte a lány haragosan, és az arckifejezése egy pillanatra éppen olyan volt, mint emlegetett testvérének szokott lenni, amikor rám néz. Megjegyzés nélkül hagytam a kirohanását, majd keményen néztem Nevaeh szemébe. – Tudtad, hogy ez a nap eljön egyszer, hát most itt van, és magyarázattal tartozol. És jobb, ha igyekszel, mert nem a türelmemről vagyok híres! – Hé, haver! Ne fenyegesd őt! – Nem szoktam fenyegetőzni. Nevaeh tűnődő pillantással mért végig. – Tulajdonképpen miért érdekel téged ez az egész? Lassan álltam fel, és halványan érzékeltem, hogy a fagyosság szétárad belőlem a szobában. Először a padló fagyott meg, aztán már látszódott a leheletünk párája a levegőben. Kendare fázósan fonta maga köré a karját, de Nevaeh csak állt és gyanakodva méregetett. – Nem vagy olyan helyzetben, hogy kérdéseket tegyél fel, Kevertvérű! Magyarázd el a lányodnak – tettem hozzá gúnyosan –, mármint a jelenlévőnek, hogy milyen a családfája, mert indulnunk kell mielőbb. – Nem engedem, hogy magaddal vidd! Bátor kijelentés volt, és ostoba is egyben. Egyetlen villanással porrá zúzhattam volna ezt a teremtést. Persze azt nem kellett tudnia, hogy soha nem bántottam volna. Trixie édesanyjaként megkülönböztetett bánásmód járt neki. Előrehajoltam, hogy legalább sejtse, ki az erősebb közülünk. – Önként fog velem jönni.

Egy hosszú másodpercig állta a pillantásomat. – Előbb mondd meg, miért nincs rajta a kötés! Makacs nőszemély! Már tudtam, kitől örökölte Trixie… – Az előbb már mondtam: szükség van rá, ezért a mágia felülírta a kötést. Az ereje már az övé, visszavonhatatlanul és megmásíthatatlanul hozzá tartozik. Nevaeh lehunyta a szemét és sajnálkozva felsóhajtott. – Ezt egyáltalán nem így terveztük. – Anya, mi folyik itt? Nevaeh komolyan nézett a lánya szemébe, miközben mesélni kezdett neki elfeledett életekről, száműzött múltról, és egy tűzről pattant csitriről. Kendare végig hallgatott. Látszott rajta, hogy igyekszik túllépni a sokkon, és próbálja befogadni a lehetetlent. – Édesapád jó ember volt, és nagyon szerettük egymást. Amikor ikreink születtek, a Bölcs megtisztelt bennünket a látogatásával. – Kis szünetet tartott, mielőtt folytatta. Közben egy pillanatra sem engedte el a lánya kezét. Az összetartozásuk mélyebben érintett, mint szerettem volna. – A lányaink közül az egyik Bíborhajú-génekkel jött a világra. Aktív erejű Bíborhajú vagy, Kendare. Olyan, mint ő, mint Claire White. Míg a húgod, Trixianna… Aktív figyelemmel követtem a beszélgetést, de ennél a pontnál megtorpantam. – Trixianna. – Olyan érzés volt a nevét megízlelnem, mintha porcukor olvadt volna szét a nyelvemen. Nevaeh kérdő pillantására elhúztam a számat. – Én csak Trixie-nek ismerem. – Pontosan honnan is ismered? Felálltam, egy lépéssel közelebb nyomultam feléjük. Felemeltem a jobb karom, tenyérrel fölfelé, és bár tudtam, hogy beledöglök, engedtem az egyik emlékképnek, hogy kivetítődjön a kezem fölötti buborékban. A Testőröm egyetlen felhőtlen pillanata volt, mióta ismertem. Az óceán sziklás partján állt, elmerengő tekintettel figyelte a hullámokat,

ahogy fáradhatatlanul mossák újra és újra a sziklákat. Egyszer csak felkapta a fejét, mintha megérezte volna a jelenlétemet. Amikor észrevett, az arca döbbenetes változáson ment keresztül. A komor felhők eltűntek a szeméből, és az annyira imádott, komisz, pajkos mosoly ragyogott fel az arcán. A szél belekapott hullámos, vörös hajába – és az emlékkép elmosódott, az arcával együtt. Mindhárman némán meredtünk a tenyeremre. Gyorsan összeszedtem magam, megköszörültem a torkomat, és a tenyeremet a nadrágomba dörzsöltem. – Ő a Testőröm. Naveah arcán könnyek peregtek végig, már nem figyelt rám. A családi összeborulásoktól hányingerem van, de ez a mostani valahogy mégsem taszított. Olyan őszintének tűnt, mint nem sok minden ebben a világban. – Trixie – suttogta megindultan. – Olyan gyönyörű! – Boldognak látszik – csatlakozott a szipogáshoz Kendare is. – Annyira fájt, amikor ott kellett hagynom, de úgy gondoltuk, így lesz a legbiztonságosabb mindkettőtök számára. Ő édesapáddal nevelkedett, amíg… Az meg nem halt. Elijah, a lányok apja, nagyszerű boszorka volt, kedveltem őt, amikor nagy ritkán összetalálkoztunk. Rajongásig imádta mindhárom hölgyét, ahogy ő nevezte őket. És végül az életét áldozta egyikükért. – Utána pedig a nagymamátokkal. – Nem sokáig – csatlakoztam a társalgáshoz. – Mióta ismerem, egyedül él. Fájdalmas villanást láttam a hirtelenjében elhidegült szürke szempárban. Nevaeh bizalmát nehéz lenne elnyerni, ha arra áhítoznék. Még szerencse, hogy ilyesmi nem szerepel a terveim között. – És az mióta is van? Egy éve, tíz hónapja és huszonegy napja.

– Nagyjából két éve. – Akkor te tudod, hol van! – lelkesült fel Nevaeh. – El tudsz vinni minket hozzá? – kérdezte Kendare, és szíven ütött a szürke szemében felcsillanó reménykedés. Bármit megtettem volna neki. Bíborhajú volt, a testvérem, akárcsak Regina vagy Claire. El sem tudta képzelni, mennyire szeretnék a kedvére tenni. Nemet intettem a fejemmel és félhangosan átkozódtam. – Mégiscsak Claire-nek kellett volna jönnie. – Milan, mit nem akarsz nekünk elmondani? – Nevaeh röntgenpillantása áthatolt rajtam. Beletúrtam a hajamba, de félbehagytam a mozdulatot. Elöl már egészen rövid volt, alig ért az államig. Keserű öngúnnyal állapítottam meg, hogy az időm vészesen fogy. – Milan? – Elrabolták. Larion magával vitte, még Moldomusban. Az utolsó estén. Nevaeh a szája elé kapta a kezét, hogy elfojtsa a kiáltását, Kendare pedig halálra váltan meredt rám. – De hát miért? Félszegen vontam meg a vállam. – Manipulálni akar engem általa. – Hirtelen mehetnékem támadt. Kerülve a tekintetüket hátráltam egy lépést. – Nos, nagyjából mindent tudtok. Még annyi, hogy Claire látomása szerint Kendare lesz az iránytűm Trixie-hez. Kendare összevonta a szemöldökét. – És mégis hogyan? Hiszen most, a tenyereden láttam életemben először. Valamiért ez a mondata melegséggel töltött el. – Azok, akik a jövőbe látnak, ritkán adnak érthető útmutatásokat. Elégedetlen prüszköléssel jelezte a nemtetszését. – Tudod, valóban kezdem nem kedvelni ezt a…

Felemeltem a kezem, de még időben visszafogtam magam. Nehezen viseltem, ha bármilyen módon bántották a hozzám közel állókat. Emlékeztetnem kellett magam, hogy már Kendare is benne van ebben a körben. Legalábbis Claire szerint benne lesz, csak jelenleg nem vagyok abban az állapotban, hogy ezt meglássam. „Légy türelmes!” – Ezzel a mondattal engedett utamra, és én őszintén próbáltam az lenni. Leengedtem a kezem. – Ha mindent megbeszéltetek, és úgy döntesz, hogy segítesz megtalálni a testvéredet, akkor odalent várlak. Nem vártam meg a válaszát, egyszerűen csak az udvarra villantottam magam. Az egyszerű, ovális formájú szökőkút magas kőoszlopára telepedtem, és engedtem, hogy körülvegyen a negatív hangulat. Bosszantott a családi analízis, az anyai mustra – Nevaeh pillantása néha tényleg a legbelső gondolatomig is elhatolt –, és az, hogy egy újonc lesz a társam az úton. Azon az úton, aminek egyelőre még azt sem tudom, hogyan vágok neki. Abban biztos voltam, hogy míg erre rá nem jövök, vagy Claire meg nem vizionálja nekem, addig Kendare árnyéka leszek, ha tetszik neki, ha nem. – Úgy látom, fagyos hangulatban vagy ma is, jégboszi! A hang rádöbbentett, hogy már a kezdetektől tudtam, nem vagyok egyedül. Nem vettem a fáradtságot, hogy megmozduljak, kinyissam a szemem, vagy egyáltalán tudomást vegyek róla. A Zsoldossal azóta megbékéltem, mióta az életét áldozta Claire-ért. – Mit keresel a világnak ezen a pontján, Zsoldos? – A kérdésem gondolatban újabb kérdést szült. – Tényleg, most te akkor Zsoldos vagy? Hasta? A kettő együtt: hados? Zsosta? – Az vagyok, aki emberesen szétrúgja a kivénhedt segged, ha nem fejezed be a cikizést! Kurtán felnevettem. Ez annyira rá vallott, és kifejezetten jólesett

ilyen beszédet hallanom azok után, amiben az elmúlt órában részem volt. Hogy lássa, kedvemre való volt a válasza, kinyitottam a szemem. Meglepve tapasztaltam, hogy a szökőkútba belefagyott a víz. Sokkal jobban tetszett fagyott jégszobor állapotában, mint unalmas vízsugarakat köpködve. – Claire küldött? Wentworth arcán mosoly suhant keresztül. – Egyetlen felettem álló van, az pedig Caleb. Másnak nem engedelmeskedem. Erre majdnem megint felröhögtem. – Kivéve, ha az illetőnek a haja a fényben bíborszínben ragyog, és csábosan pislog rád néhányat. Felhorkant. – Bocs, öregember, de nem vagy az esetem! – Jobb, ha vigyázol, háromszemű! Már nem csak ketten vagyunk. Egy pillanat alatt komolyra vette a figurát. – Miről beszélsz? Elégedetlenül sóhajtottam. – Miért kérdezgeti ezt ma tőlem mindenki? Wentworth összevonta a szemöldökét. Ilyen normálisabb állapotában nem is látszott, hogy a homloka közepén egy harmadik szem bújik meg. Abban lakott a Zsoldos mágiája, azzal tudta a világ bármely pontján megtalálni az ő fajtája a magamfajtákat. – Miért kérdéssel felelsz a kérdésre? – kérdezte, de legyintett, és folytatta a saját mondandóját. – Tulajdonképpen kérdezni akartalak, mert valami különöset láttam előző nap. – Vajon mi lehetett az? Úgy tűnt, az érdektelenségem hidegen hagyja. Ez pedig csak azt jelenthette, hogy amit látott, kiemelkedő fontossággal bír. Intettem, hogy folytassa, és úgy helyezkedtem, hogy az épület bejáratát is lássam, és Wentworth is azt érezze, hogy figyelemmel követem a társalgást.

– Egy lány… – Nahát! Claire féltékeny lesz, haver! Vagy várj csak… Mégsem! – Azt hittem, Bíborhajú. Csak álltam és elemezte, hajtott az ösztön, amit pedig már kiirtottam magamból hosszú ideje. Mulattatott a helyzet. Gonoszkodni támadt kedvem, de elvetettem. Jobb volt megtartani a Zsoldost, mint játszópajtást, ellenségnek ugyanis felettébb bosszantó tudott lenni. – Hát, megnyugtathatlak, nem tévedtél. – Mi van? A szemem sarkából mozgásra lettem figyelmes. Elnéztem Wentworth válla mellett, és legnagyobb megelégedésemre Kendare sétált felénk. Arcán bizonytalan kifejezés ült, a szeme idegesen rebbent hol rám, hol az előttem tornyosuló izomagyúra, a lépései azonban határozottnak látszottak. Wentworth várakozó pillantása rádöbbentett, hogy még nem reagáltam a kérdésére. Elvigyorodtam és a háta mögé intettem a fejemmel. A hatás döbbenetes volt, felálltam, és a Zsoldos mellé léptem, hogy jobban lássam. Ha ez lehetséges egy kreol bőrűnél, elsápadt. A Harmadik azonnal üzembe helyezte magát, amikor meglátta Kendare-t. Wentworth légzése felgyorsult, mintha gondolatban már lefutotta volna a maratont. – Mi a franc… – suttogtam elhűlve a látványtól. Soha még ennyire eszelősnek nem láttam a zsoldost. Szólni akartam Kendare-nek, hogy meneküljön, rohanjon, de földbe gyökerezett a lába. Halálra váltan meredt Wentworth harmadik szemére, ami izzó kék színével szinte rávilágított a lány sebtében feltűzött hajára. Faith és Nevaeh is megjelent Kendare mögött. A lány mondott nekik valamit, mire azok ketten amazonszerű pózba vágták magukat. – Wentworth! A lány a védelmem alatt áll – figyelmeztettem, de úgy tűnt, a szavaim teljesen hatástalanok maradnak. Az egómon egy repedés keletkezett. Sebaj, valahogy majdcsak túlélem.

Nem maradt idő tovább elmélkedni. Wentworth megelégelte a bámészkodást és rohanni kezdett a lány felé. – A rohadt életbe! – káromkodtam bosszúsan. Erre most nincs idő. Mi ütött Claire-be, hogy ideküldte ezt a vadmarhát? Mielőtt Faith felhúzhatta volna a Protectus védőbűbájt, mielőtt Nevaeh ellentámadásba lendülhetett volna a Tormen ártással, Wentworth már el is érte Kendare-t. Megragadta a torkát, és a legközelebbi falhoz taszította. A Harmadik azonnal vonzani kezdte magához a lány egyébként még törékeny erejét. Melléjük villantottam magam és komolyan néztem a Zsoldos normális szempárjába. – Engedd el, különben ártanom kell neked! – Miközben beszéltem, a Zsoldos lába már eggyé olvadt a faggyal. A következő pillanatban Wentworth nyakához két oldalról is egyegy Ensium fervidus, vagyis izzó szablya nyomódott. Ezt nevezik patthelyzetnek. Pontosabban neveznék, ha Wentworth felfogta volna, ami körülötte történik. Láttam az összes szemén, hogy téboly kerítette a hatalmába. – Vedd rá, hogy engedje el, különben megölöm! – Nevaeh hangja annyira fagyos volt, amilyet még én is csak ünnepi alkalmakra tartogatok. – Nyugi! Ő itt barát. Faith hitetlenkedve felnevetett és nekinyomta a szablya pengéjét a zsoldos bőrének. – Most rohadtul nem úgy fest, mint Teréz anya. Metsző pillantást vetettem rá. Kendare kezdte elveszíteni az eszméletét. Kénytelen voltam közbelépni. Kiengedtem Wentworth lábát a fagyos talapzatból, mert biztos voltam benne, hogy valamerre zuhanni fog. A háta mögé álltam, és a mutatóujjammal megérintettem a tarkóját. Alig egyetlen másodpercig tartott, majd egész testében összerándult és szabadon eresztette a lányt.

Kendare hátratántorodott és úgy kortyolta magába a friss oxigént, mintha soha nem lélegzett volna még. Nevaeh intett Faithnek, aki a szablyáját egy gyors mormolással izzó nyílvesszővé alakította, hogy azzal tartsa kordában Wentwortht, ha esetleg újra támadásra készülne. Nem fog. Tudtam, hogy pontosan egy perc múlva kinyitja a szemét és nem fog emlékezni az eltelt öt percre. Kendare végre szóhoz jutott, és bár az arca még sápadt volt, a hangja határozottan csengett. – Veled megyek és segítek a testvéremet megtalálni, de ígérd meg, hogy ezt a gorillát távol tartod tőlem! Bólintottam, mintha magától értetődő volna a kérése, de belül tomboltam. A Zsoldossal határozott terveim voltak, amit ez a nagy marha, meg az ő Harmadikja keresztülhúzott a fojtogatós magánszámával. Semmi nem úgy alakult, ahogy szerettem volna. Figyeltem Kendare távolodó alakját, ahogy a másik két nő segítségével visszavonul erőt gyűjteni egy olyan küldetéshez, amit nem biztos, hogy bármelyikünk élve meg fog úszni. Haragosan figyeltem a lassacskán magához térő Zsoldost, közben véletlenül szétrobbantottam a jéggé dermedt szökőkutat. Mielőtt bármelyik fagyott darab a földre ért volna, gondolatban átalakítottam a molekulájukat, így csupán harmatos esőnek tűnt egy arra járó számára. Wentworth szédelegve felült és hunyorogva nézett körül. – Ti, Bíborhajúak fogjátok megásni a síromat – mormolta barátságtalanul, majd miután megtapogatta a tarkóját, hozzátette – és belelökni is ti fogtok!

5. Az aranykalitkába zárt démon A démon Gyűlöltem! A várakozásnál nincs nyomasztóbb érzés. Gyűlöltem a várakozást, és azt, aki erre kárhoztatott. Huszonhárom éve várakoztam. Az évek hosszúak, kínzóak, magányosak voltak, minden egyes percet megsínylettem. Lassan tanultam meg a művészetét. Semmit nem szabad elkapkodni. Semmit nem szabad azonnal akarni. A türelem lételememmé vált. A lényem részévé, a lényemévé, amelyben gyilkos indulatok dúltak. Izgatott kegyetlenség csiklandozott a gondolatra, hogy Ők semmit sem sejtenek a terveimből. Élik a szánalmas kis életüket, és a problémáikról azt hiszik, hogy problémák. Ha egyszer végre… Nem! Amikor végre kijutok ebből a tökéletes védelemmel felruházott aranykalitkából, majd akkor találkoznak az igazi problémával. Motoszkálást érzékeltem az egyik oldalbejáratnál. Kiterjesztettem a mágiámat, hogy lássam, mivel van dolgom. Hideg mosoly terült szét az arcomon, amikor megláttam Lariont közeledni a poloskával. Szerettem a látogatókat, és még inkább az olyanokat, akik a hasznomra válnak. Ennek a kölyöknek a nagyravágyása kapóra jött számomra. Elpusztította az egész Boszorkányvárost! És világuralomra vágyott az emberek világában! Ez utóbbit persze nem adhattam meg neki, de úgy határoztam, ha jól viseli magát, akkor szemtanúja lehet az én uralkodásomnak.

Előbb azonban ki kellett szabadítanom magam ebből az elátkozott kalitkából. Az a vén rohadék huszonhárom éve börtönzött be ebbe a sziklavárba. Életben hagylak! – mondta akkor nekem nagylelkűen. – Élj itt boldogan, és ne vágyakozz többre! Találd meg a magányban mindazt, amit elvesztettél a démonlétben! Hát hogyne! Mióta bezárt a sziklavár burokkal körbefont mágiájába, azóta terveztem a bosszúmat. Mindenkinek méltó büntetést ötöltem ki. Mindenki, aki részt vett az elárulásomban, mindenki, aki a véremet akarta… vagy éppen nem! – Úrnőm! Micsoda boldogság újra találkozni veled! Larion hamis mosollyal lépett a terem peremére. Pontosan tudta, hogy itt benn a hatalmam nagyobb az övénél, megjátszott alázata mégis kaparta az érzékeimet. Figyelmen kívül hagytam a színlelt hajbókolást, és a tekintetemet az övébe fúrtam. – Megtaláltad? Keskeny szájának a sarka idegesen megrándult, de hamar összeszedte magát, és továbbra is kitartóan mosolygott. – Még nem. De biztos vagyok benne, hogy hamarosan meglesz. Fennhéjázó, gondoltam mély ellenszenvvel. – Mire Unkown összegyűjti a Tizenhármat, addigra neki is ide kell érnie – jelentettem ki ellentmondást nem tűrő hangon. Felé sem kellett néznem, a mágiámmal érzékeltem, hogy bólintott. – Mennyinél tart? – Ma meghozta az ötödiket – feleltem, és képtelen voltam elnyomni az elégedettségemet. Legalább az egyikük tudja, mit várok el. – És hogy van a vendéged? A számonkérő hang nem volt ínyemre. Ez a Kevertvérű merészeli kétségbe vonni a szavamat? – Bosszantóan – feleltem végül mégis higgadtan. – El tudod képzelni, hogy olyan hosszú évek magánya után mennyire idegesítő

féken tartani egy ilyen fiatal boszorka mágiáját? Larion szép arcán vékony szája rideg mosolyra húzódott. – Egy olyan nagy hatalmú démonnak, mint te, ez nem jelenthet problémát. Megrántottam a vállam. – Nem is ezt mondtam. Csak annyit, hogy idegesít. Rövid, tartalmas csend következett. Szinte hallottam a kattanást, amikor a fiúnak leesett, hogy mit is jelent pontosan, amit mondtam. – Bántottad? Ezúttal én mosolyodtam el. – Játszottam vele. Harag lobbant Larion tiszta éjszín szemében. – Megmondtam, hogy nem eshet baja! Ha a Védence ideér, sértetlennek kell lennie! – Továbbra sem értem, miért. Ha küldenél neki néhány kisebb darabkát a lányból, bizonyára inspiráló hatással lenne a szöszi Utolsóra. Már a gondolatra jókedvem kerekedett. Kuncogva fordultam Larion felé, de a fiú nem értékelte a morbid humoromat. – Azt akarom, hogy… Mágikus ujjakat fontam a nyaka köré, és egy lökéssel a háta mögötti falnak taszítottam. Larion a puszta fizikai erejével próbált szabadulni, a mágiáját ugyanis már akkor elvettem tőle, amikor átlépte az otthonom határvonalát. – Nekem te nem parancsolsz! Ebben az Otthonban neked egy szavad sincs! Harag villant a szemében. – Szívességet… teszek neked – nyögte fuldokolva. – Azért teszed, hogy szolgálhass engem, amiért én nagylelkűen megengedem, hogy tovább élhesd a szánalmas kis életedet – sziszegtem, és még szorosabbra fontam a nyakán a mágikus szorítást. – A vendégeddel pedig annyit játszadozom, amennyit csak akarok. Ő az

egyetlen szórakozásom hosszú idő óta ezen az elátkozott helyen. Megértettél? Már csak bólintásra futotta az erejéből. Kivételesen ezzel is beértem, ezért elengedtem. Nem esett össze, de prüszkölve próbált levegőhöz jutni. Visszafordultam az ablakaim felé, ahonnan az egész kertet beláttam. De nekem ez kevés volt. Én látni akartam, mi van az átkozott vén által felhúzott burok túloldalán. Tudni, hogy mi történik a világban, hogy merre jár az, akinek mellettem kellett volna maradnia már a születésétől kezdve. Már nem sokat kell várnom. – A lánynak életben kell maradnia – makacskodott Larion, mire vállat vontam. – Hozd el, akit kértem! – És a lány? – Életben hagyom… még egy darabig. – És nem csonkítod meg… Elégedetlenül felszisszentem. – Elrontod a játékomat. De legyen. Ne hidd, hogy csak csonkítással lehet játszani valakivel! Erre már nem felelt. Nem tudott mit. Nem volt mit. Hallottam, ahogy kihátrált a teremből, vitte magával a poloskát is. Nem foglalkoztam velük, nem érdekeltek. A terveimben ők csak egy-egy porszem voltak. Rugók, melyek a gépezetet mozgatták öntudatukon kívül. És ez a gépezet végre beindult. Mire Ők is rájönnek, hogy mi folyik körülöttük, már késő lesz. Akkor már lehetetlen lesz megakadályozniuk. 1. Tizenhárom ártatlan lélek 2. Második generációs leszármazottam vére 3. A démon, aki a kivégzésemet elkövette Csak ennyire volt szükségem, hogy kijussak ebből a pokoli kalitkából. Akkor megismerik a haragomat. Megtudják, milyen egy

démonná vált Bíborhajú elszabadult bosszúja!

6. Álomvilág: Vallomás Milan Trixianna. Valami oknál fogva nagyon tetszett a Testőröm nevének hangzása. Beleitta magát a fejembe, a fülembe, és folyamatosan visszhangot vert a gondolataim között. Önkéntes testőrködést vállaltam Kendare mellett, ami sem neki, sem Faithnek nem igazán volt ínyére, azonban a nagyfőnök, Nevaeh engedélyt adott rá. Mióta Trixie-t ismertem, szinte biztosra vettem, hogy boldog abban a magányos életben, amit maga körül kialakított. Egyszer rávettem, hogy meséljen az apjáról, a nagymamájáról. Ez az egyik olyan pillanatunk volt, amikor éppen nem martuk egymást. És amikor róluk mesélt, olyan megbékéltnek láttam. Most azonban, hogy megismertem az anyját, a nővérét, akikről még csak sejtése sem volt soha, most értettem meg, mennyire egyedül van a világban. És hozzá mennyire védtelenül, és ez a tudat sehogy sem segített a pozitív hangulat kialakításában, amin éppen dolgoztam az új Bíborhajúval. Egy, a fejemhez vágott párna rántott vissza a valóságba. – Hé, boszorka! Iudex, vagy akármi! – kiabált velem felháborodottan Kendare, amikor tíz óra körül felébredt, és rám talált a konyhában. Értetlenül néztem rá. Ha minden ébredéskor ennyire morcos, nem valószínű, hogy jól kijövünk majd egymással. Trixie kezdetben folyton jókedvű volt. A folyamatos mosolygáskényszerével az őrületbe kergetett. Később meg azzal, hogy ha mosolygott is, a szeme szomorú maradt.

Újabb párna csapódott az arcomba. – Meg lehet fagyni, jégember! A szavaira még tíz fokot csökkent a hőmérséklet. Vacogva fonta össze a karját, és gyilkos tekintettel méregetett. Talán valóban hideg volt egy kicsit, de én éppen jól éreztem magam. Claire a tüzet bírta az uralma alá hajtani, emiatt az ő testhőmérséklete magasabb volt a normálisnál. Én éppen az ellenkezője voltam. Regina az időjárás szeszélyességét tudhatta magáénak – volt, hogy mosolyogva érkezett, de egy pillanat múlva már tombolt, vagy éppen fordítva. Kíváncsian vártam, vajon Kendare melyik csoportba fog tartozni. – Csak hogy az elején lefektessük az alapokat – kezdtem a kioktatást, miközben felálltam és odaléptem elé. Magasabb volt, mint a húga, de még így sem elég magas, hogy egyenrangúan belenézhessen a szemembe. – Nincs bennem semmi emberi. Az egyik szemöldöke kérdőn felszaladt a homlokába. – Már megbocsáss, de ha már az alapoknál tartasz: a kinézeted egészen emberi. Touché! Elmosolyodtam. A lánynak éles esze és pengeéles nyelve volt. Szimpatizáltam vele. – Csinálj meleget! – mondtam neki. Váratlanul érhette a kérésem, mert csak pislogott. – Parancsolsz? Szórakoztatónak találtam a gondolatot. – Igen, parancsolom, hogy csinálj meleget! Úgy nézett rám, mint aki megőrült. – Nem tudok… Varázsolni. Szinte hallottam, pedig ki sem mondta. Tűnődve vizslattam. Már egy ideje össze voltunk zárva – pontosan 13 órája –, de eddig semmi nem utalt arra, hogy Kendare-nek bármiféle funkciója volna a Testőröm megtalálásának ügyében. Enyhítettem a

hőmérsékleten, hogy számára is kellemes legyen. A bosszúságtól vagy zavarában, egyetlen szó nélkül, fülig pirulva vonult be a fürdőbe. Faith épp ebben a pillanatban tért vissza a bevásárlásból. Elég volt egy pillantást vetnie Védence arcára, mielőtt az magára zárta a fürdőszoba ajtaját, hogy lássa, valami nincs rendben. – Mit műveltél vele? Összeszűkült szemmel fürkészett, miközben a konyhapultra pakolta a papírszatyrokat. Megvontam a vállam, és ingerülten beletúrtam a hajamba. Legnagyobb meglepetésemre az azonnal visszahullott a homlokomba. Már csak hátul ért a vádlimig, és ez nem esztétikai szempontból aggasztott. Megvontam a vállam és elővettem a mobilomat. Két csöngés után vette fel. – Beszélnünk kell! – szóltam a vonal túlsó végére, miközben magamon éreztem Faith fürkésző pillantását. – Mit szeretnél tudni? – csendült Claire fojtott hangja a fülemnél. Furcsa volt, mintha sírt volna. Hirtelen azt is elfelejtettem, hogy miért is kerestem. – Mi a baj? – Semmi – hangzott a túl hirtelen válasz. – Mit szeretnél tudni? Ingerülten sóhajtottam. Miért ilyen rohadt nehéz a nőkkel kommunikálni? Na, nem mintha egy hímnemű féldémonnal könnyebben menne… – Mikor… Hogyan fog Kendare segíteni nekem? – Milan – sóhajtott fáradtan Claire. – Tudod, hogy nem látok mindent. Csak néhány villanást, egy-egy apró képkockát… – Akkor keress még kockákat! – vágtam közbe haragosan. – Ez a lány nem tud semmit! Egyáltalán semmit! Hogy a francba fog elvezetni engem bárhová is az egyetemi könyvtáron kívül? Természetellenes csend telepedett ránk, mielőtt Claire újra

megszólalt volna. A hangja alig volt több suttogásnál. – Vegyél vissza magadból, Mr. Ego, mert az a lány az egyetlen esélyünk, hogy Trixie valaha visszakerüljön hozzánk! – De… – Légy türelmes! – Miért nem jelölsz ki mellé mentort? Újabb szünet, és valamiért biztos voltam benne, hogy Kellannel folytat néma szempárbajt miattam. – Nincs még itt az ideje. Szerettem volna belerúgni valamibe. Csak úgy egyszerűen, emberesen. – Meg kell találnom őt, Claire! Valami nincs rendben vele, hallod? – Honnan veszed? Pff… Hogy a jó francba magyarázzam el? Ideges pillantást vetettem a hátam mögé. Faith feltűnő lassúsággal pakolta a dolgait, de nem nézett felém. Az ablak felé fordultam, és nekitámaszkodtam a párkánynak. – Egyszerűen csak… – Miért volt ilyen nagyon nehéz kimondani? – Csak érzem! Tízpontos vallomás. Még szerencse, hogy az érintett nem hallotta. Claire frusztráltan sóhajtott. Szinte láttam magam előtt, ahogy lehunyja a szemét és koncentrál. Nem akartam újabb terhet rakni rá, őszintén. El sem tudtam képzelni, hogyan működik ez a jövőbe látás, vagy hogy mennyi energiát emészt fel belőle egy-egy látomás. Itt volt viszont ez az érzés. Úgy szűkölt bennem, akár egy kitörni készülő vadállat. Kényszeressé tett, és nem engedte, hogy bármi vagy bárki meggátoljon abban, hogy Trixie-t megtaláljam. Néhány perc őrjítő csend után Claire csalódott sóhaját hallottam. – Minden annyira zavaros. Mintha egy filmet néznél, de nem az elejétől, hanem hosszan beletekergetve hol előre, hol hátra, míg azt sem tudod már, hogy honnan indult és merre tart. Összeszorítottam az állkapcsomat, nehogy felüvöltsek.

– Claire! Ki tudja, mikor derül ki… – szűrtem a fogaim között, majd lehunytam a szemem és mélyet sóhajtottam. A homlokomat az ablak keretének döntöttem, éreztem, ahogy a bőröm alatt lehűl az anyag. – Kérlek! És akkor megtört. Valami elpattant benne, mert kifakadt és olyan türelmetlen volt velem, amilyen csak Regina halála előtt fordult elő vele. – Értsd már meg, hogy boldogan segítenék, ha látnék valami értelmeset! De zagyvaság az egész, ami lepereg előttem, és sosincs jó vége, érted? – Mordulást hallottam a háttérből, és kivételesen jogosnak éreztem Kellan haragját. Mégsem tettem semmit, hogy megállítsam Claire szóáradatát. Szomjaztam minden apró információra. – Zivatart látok, pedig hét ágra süt a nap. Tudtommal sehol nincs robbanás, mégis minden tele van kék füsttel és vörös lángokkal. Kendare-t látom egy jégtömbben, ami a derekáig ér, de fogalmam sincs, hogy kerülhetett bele. Én sajnálom, de… Hé! – Mára ennyi, Iudex! – szólalt meg váratlanul Kellan, és meg sem várva a válaszomat, bontotta a vonalat. – A rohadt életbe! Ajtócsapódásra kaptam fel a fejem. Körülnéztem, és tök egyedül voltam a konyhában. Kiterjesztettem a mágiámat, de az nem érzékelt mást a házban. Még egyszer elkáromkodtam magam, feltéptem az ajtót, és kirohantam rajta. Villanthattam volna, de azzal csak felhívnám Kendare-re a figyelmet, amit inkább elkerülni szerettem volna. Amíg nem képes uralni a benne rejlő erőt, mindenképp veszélyes egyedül bóklásznia az utcán. Hamar utolértem őket. Kendare megfeszülő gerince jelezte, hogy tudatában van a jelenlétemnek, éppen csak nem kér belőlem. Valahol megértettem, ezért nem lógtam a nyakán egész nap. Nem engedtem, hogy meglásson, de vigyáztam minden lépését. Csodálattal adóztam Faithnek, aki minden idejét a Védencéhez igazította. Amikor éppen nem órán voltak, akkor is képes volt úgy

szemmel tartani, hogy az még ne legyen terhes a számára. Egy gonosz oldalam szerette volna, ha ezt a különleges tulajdonságát megszellőztetné Trixie felé, de végül elvetettem a gondolatot. Trixie egyáltalán nem olyan volt, mint Faith, és hát én sem voltam éppen Kendare, aki elképesztően jól tűrte a megpróbáltatásokat. Estére a lelkiismeret-furdalásom elmúlt, valami miatt mégis szerettem volna, ha a lány nem neheztel rám. Némi magyarázatra szorult az „Ez a lány nem tud semmit” beszólásom. A vacsorát követően Faith visszavonult a saját lakrészébe, ami Kendare-éhez hasonlóan kis egérlyuk volt, ám erre bölcsen nem tettem megjegyzést. Igazából nagyon barátságos lyuk volt a lakhelyük. Miután velük is, és Nevaeh-vel is eljátszottam a „márpedig éjszakára is itt maradok” jelenetet, Kendare is elvonult aludni. Faith felől tökéletes csendet hallottam, Kendare viszont piszmogott, motoszkált, matatott. Elmosolyodtam, amikor eszembe jutott az első Trixie-vel töltött éjszakám. Az igazán kalandos erőfitogtatásra sikeredett. – Te meg mi a csodának örülsz ennyire? Kendare a konyhaajtóban állt, és a nyuszifigurás pizsamájában engem fixírozott. – Semminek, csak eszembe jutott valami. A kis hűtőhöz lépett és tejet vett elő. – Kérsz… – Forró csokoládét? – fejeztem be a mondatot helyette. Újra elmosolyodtam, ezúttal a furcsa arckifejezésén. – Nem, köszönöm. A szeme gyanakodva összeszűkült, és mindaddig nem firtatta a dolgot, míg tejet öntött egy bögrébe és elindította a mikrót. – Honnan tudtad, hogy forró csokival akarlak kínálni? – A testvéred, ha ideges volt, és nem tudott aludni, ugyanezt csinálta. Forró csokit ivott. Kendare éles pillantása ellágyult soha nem ismert húga említésére. – És bevált neki?

– Soha. De mindig jobban érezte magát tőle. – Csendesebben hozzátettem. – Az édesapjától vette át ezt a szokást. A mikró sípolt, és Kendare tűnődve készítette el az italt. Ahogy elgondolkodva kavargatta a sűrű, krémes folyadékot, az jutott eszembe, hogy normális esetben most épp Trixie-vel lenne itt, ebben az apró konyhában. Valamiért ez a gondolat keserű szájízt hagyott maga után. – Ne érts félre, nem akarok tőled semmit úgy, de nincs kedved a szobámban mesélni nekem róla? Kendare olyan bizonytalanul tette fel a kérdést, mintha maga sem lenne biztos benne, hogy ez jó ötlet. – Mitől félsz? Hogy rád vetem magam? Azt itt is megtehetném, és még a Testőröd sem akadályozhatna meg benne – világosítottam fel önelégültségtől mentesen. Ez tény volt, ezt még ő is felfogta. Amikor rémület csillant a szemében, megnyugtatóan hozzátettem – Nem kell tőlem félned! Claire is bombázó, de egyrészt sosem érdekelt engem úgy… Látszott, hogy felenged benne a feszültség, mert a vállát végre leeresztette és a bögréje társaságában megindult a szobája felé. Kényelmesen elhelyezkedett a párnáján és az ágy túlsó vége felé intett. Jobbnak láttam, ha a továbbiakban nem ijesztgetem, ezért inkább a széles ablakpárkányra ültem. – Másrészt? – Hirtelen nem tudtam, hol is tartunk. Értetlen fejet vághattam, mert Kendare lassan szótagolva magyarázott. – Egyrészt sosem érdekelt úgy, másrészt…? Ezúttal próbáltam nem mosolyogni. – Másrészt Kellan a lelket is kiátkozta volna belőlem már az elején, ha rányomulok. – Kellan az a féldémon? – Kendare az alsó ajkán dobolt a mutatóujjával. – Hihetetlen, hogy ezek a dolgok tényleg megtörténnek. Néha azt várom, hogy felébredek és jót röhögök az agyam által öntudatlanul előállított ostobaságokon.

Megvontam a vállam. – Claire erre azt szokta mondani, hogy mindenki életében eljön az idő, amikor nem kell feldolgozni, megérteni valamit, egyszerűen csak el kell fogadni és továbblépni. – Nem értem, hogy miért gondolja, hogy nem fogom kedvelni? Nagyon szimpatikus megmozdulásai voltak idáig. Elhúztam a számat. – Nem gondolja. Tudja. Ha azt mondja, nem fogod kedvelni, az úgy is lesz. Kendare makacsul felszegte az állát. A mozdulat nagyon emlékeztetett… Be kéne fejeznem ezt a folyamatos összehasonlítgatást. – Márpedig én nem engedem, hogy egy jóslat, megérzés, jövendölés vagy akármi megmondja nekem, hogy mit érezzek. – Láttam rajta, hogy ebből nem enged, ezért inkább megtartottam magamnak a tapasztalataimról a prédikációt. A kezébe fogta a meleg bögrét és várakozásteljesen pillantott rám. – Mesélj nekem róla! Trixie-ről. Milyen? Kivert a víz. Mit mondhatnék róla? – Hát, úgy körülbelül százötvenhat centi, vörös hajú… Kendare kuncogása szakított félbe. – Nem így értettem, és ezt te is… Százötvenhat? – Elkerekedett a szeme a csodálkozástól. – Hogy lehet ez? Én százhetvenegy vagyok. Anya kicsit alacsonyabb, de nem ennyire. Elnéző pillantással vártam a döbbenete végét. – Kétpetéjűek vagytok. Boszorkáknál egyébként is csak ez lehetséges. Lassan kortyolgatta a gőzölgő italát, közben szinte hallottam, hogy a gondolatőrlő malom forog az agyában. – Az előbb rá gondoltál? – Kelletlenül bólintottam és reméltem, hogy felhagy a kérdezősködéssel. – Meséld el!

Hagyhattam volna a fenébe. Semmi sem kényszerített válaszra. Mégis, ahogy átcikázott rajtam az az emlék, szinte felmelegedtem… – Arra gondoltam, amikor először kényszerültünk együtt éjszakázni Kendare szemöldöke csaknem a haja vonaláig szaladt meglepettségében. – Azt hittem, kedveled. Félrekaptam a pillantásomat, és a függöny szegélyét kezdtem fixírozni. – Kezdetben nem volt egyszerű. A koromnál vagy a titulusomnál fogva nem éreztem úgy, hogy Testőrre lenne szükségem. Szinte már vártam, hogy Kendare is elkezdi a szokásos feminista dumáját, ahogy az Claire-nél is szokott lenni… Vagy Linnél, vagy Moriah-nál, sőt, mostanában még Vickynél is. De Kendare csak hallgatott és megint az ajkán dobolt. – Teljesen érthető a hozzáállásod – jelentette ki végül, és eddig észre sem vettem, hogy visszafojtott lélegzettel várom az ítéletét. – Tényleg? Őszinte megdöbbenésemben röviden felnevetett. – A helyedben én sem örültem volna egy bébiszitternek, aki alig látszik ki a földből, ráadásul vörös haja van – magyarázta. Az utolsó megjegyzésére kérdőn ránéztem. – Anyámat leszámítva sosem jöttem ki jól a vörös hajú nőkkel. – Nem igazán vette jó néven az ellenségeskedésemet. Kendare csettintett a nyelvével. – Ezt is meg tudom érteni. Összeszűkült szemmel néztem rá. – Tudod, ez az a fajta szituáció, amikor nem érthetsz egyet mindkét féllel! Ártatlanul megvonta a vállát, mielőtt nagyot kortyolt az italából. – Művészettörténetet tanulok – hozta fel nevetséges mentségül, majd egy pillanatnyi gondolkodást követően szúróssá vált a pillantása. –

Gondolom, nem ő kérte, hogy bébiszitterkedhessen. Éreztem, ahogy kiül az arcomra az az arisztokratikus gőg, amit a Moldomusban élők kényszerítettek rám az imádatukkal. – Ahonnan én jövök, a legtöbben megtiszteltetésnek vennék, hogy bármiben is a szolgálatomra lehetnek. Azt vártam, hogy Kendare nevetni kezd, ahogy Claire is tette volna korábban, mielőtt még megkapta felelősségteljes státuszát a nagyvilágban. Az emberek fantáziája határtalan volt, már legendák keringtek a Tisztavérű Boszorka és a féldémon szerelméről. Ezt bizonyos mértékben csodálatra méltónak láttam, másrészt viszont önpusztító baromságnak. Minden rosszban meglátni a jót más, mint odaképzelni. Sajnálatos tény, hogy Claire és Kellan története még a boszorkák között is ritka, és a nagyvilágban több a veszélyes mágikus alak, mint a normális. Kendare azonban nem nevetett. Komoly pillantása úgy égetett, mintha egyenesen a lelkembe látott volna. Egészen a legmélyére, ahová eddig csak egyetlen személyt engedtem be. – Ez esetben örülök, ha a testvérem nem felelt meg az elvárásoknak. Bólintottam. Tudtam, hogy valahol igaza van. Moldomusban az volt a normális, ha hajbókoltak előttem, ha minden kérésemet azonnal teljesítették, és én ezt azzal háláltam meg, hogy magabiztos, határozott döntéseket hoztam a város lakói védelmében. Trixie azonban sosem hajbókolt, soha nem vitte túlzásba az alázatot, sőt, minél több időt töltöttünk együtt, annál inkább felhagyott az efféle viselkedéssel. – Törpeterminátornak neveztem. Nagyon tudott érte haragudni. Napközben szinte csak előle menekültem, éjjelre megálltam: azért hogy kifárasszam. Nagyon szívós, nem hagyta magát könnyen. Első éjjel mondott valamit, amivel kihozott a sodromból. Cserébe jégkamrává változtattam a szobáját, amikor elaludt. Egy szál pizsamában volt, reggelre megfázott. Reméltem, hogy ez a nátha elegendő ahhoz, hogy feladja a megbízását és kérjen másikat, de…

– De nem tette – fejezte be a mondatot helyettem Kendare. Szürke szemében félreismerhetetlen büszkeség csillogott, amit ma már tökéletesen meg tudtam érteni. Milyen egyszerű volt beszélni most erről, de akkor… olyan voltam, mint egy tinédzser, akinek a hormonjai abban a pillanatban ébredtek föl, amikor odaállt elém egy ragyogó arcú, alig lányka, akinek a szemében több reményteliség, boldogság tükröződött, mint amennyit el bírtam viselni. Azon a bizonyos első éjjelen az arcomba vágta, hogy nem vagyok normális, nincs saját életem, csak a hatalmas egóm. Azért kellett hűtőkamrában aludnia, mert a jellemzés az elevenembe vágott. – Egy másik alkalommal is felbosszantott, akkor kicsit északabbra küldtem, hogy lehiggadjon az emberek között. Időseknek fenntartott termálfürdőben landolt egy szál bikiniben. – Tárgyilagosan meséltem, de nyeltem egy nagyot, amikor eszembe jutott, hogy az a bikini mennyit takart az apró, áloműző testéből, és mennyit fedett fel előttem. – Mondj még ilyeneket, és garantálom, hogy Claire jövendölése rajtad fog csattanni! Nem kedvellek – jegyezte meg némi éllel a hangjában Kendare. Vállat vontam. – Családi vonás. Ezt már válaszra sem méltatta. A bögréjét letette az éjjeliszekrényére és lejjebb csúszott a párnáján. Komoly tekintettel méregettem, mielőtt újra megszólaltam. – Nem számít, hogyan érzel irántam, vagy hogyan érez ő. Lassan hat hónapja keresem, és Claire szerint te segíthetsz nekem megtalálni. Nem fogom engedni, hogy holmi érzelmek befolyásolják a küldetésem sikerét. – Kedveled őt, igaz? Hideg levegő áradt ki belőlem. Öntudatlan reakció, ha olyat kérdeznek tőlem, amire kénytelen vagyok hazugsággal válaszolni. – Egyáltalán nem. Nem kedvelem, de ettől függetlenül elmegyek érte, mert hozzám tartozik. Az én Testőröm, és ez bármelyik világban azt

jelenti, hogy felelősséggel tartozom érte. – Talán inkább ő érted, hm? Legyintettem. – Most aludj! Bólintott, és elnyomott egy ásítást. – Ne parancsolgass nekem! – motyogta félálomban, de a szeme lecsukódott. Halk surranásra tértem magamhoz. Sötét volt, a hőmérséklet éppen olyan alacsony, amilyennek szeretem, és… Nem voltam Kendare szobájában. Nem voltam egyedül. Fényes fagy kezdett terjedni belőlem, mely egyre inkább megvilágította a termet, ahová kerültem. Fekete sziklafalak voltak, akár egy finoman megmunkált ónixbarlangban. A fekete kövek visszaverték fagyos fényemet, és megvilágították a rejtett sarkokat is. Neszt hallottam a hátam mögött, megpördültem, és… ott volt. – Trixie? – nyögtem döbbenten. Mi a franc folyik itt? Káprázat vagy rémálom? – Milan? – suttogta halkan. Istenem! Mennyire jó volt hallani a nevem az ő szájából! – Mi történik? Ha tudtam volna… De fogalmam sem volt. Nem értettem, de valahogy nem is számított. Csak egy francos álom, nem igaz? – Ez egy álom – mondtam neki, mire szürke szeme meglepetten elkerekedett. Olyan volt, mint régen. Vörös haja laza hullámokban omlott a vállára, a hátára, mindenfelé, mert olyan sok volt belőle. Bizsergett az ujjam, hogy beletúrjak, és… Gátat szabtam a gondolataimnak, nem volt idő ilyesmire. – Hol vagy, Trixie? Hol tart fogva Larion? Összeráncolta a homlokát. Szerettem ezt az arckifejezését. Annyira bájossá tette az arcát, és ahogy ráharapott az alsó ajkára, nos, az nem

volt bájos, de mély érzéseket keltett bennem. – Larion? Nem ő vitt el. – Mi van? Akkor kicsoda? Tétován felhúzta az egyik vállát. Csak ekkor tűnt fel, hogy nincs teljesen magánál. Mintha álomszerű ködben lebegne. Kábának tűnt, mint akit bedrogoztak. – Nem ismerem a nőt – felelte csöndesen, majd körülnézett. Sápadt arca bizonytalanságot tükrözött. – Figyelj csak! Ha ez egy álom, akkor te álmodsz, vagy én? Fogalmam sem volt. Abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán álom. – Miért álmodnék éppen rólad egy fekete lyukban? – kérdeztem rezignáltan. A szeme villanásából tudtam, hogy megbántottam. Bólintott, mint aki helyesli a válaszomat. Közelebb lépett, és megállt közvetlenül előttem. Csak egy farmert és egy szűk felsőt viselt, ami túlságosan kevés volt ehhez a hőmérséklethez. Azonban úgy tűnt, kivételesen nem zavarja a hideg. – Akkor én álmodok rólad, igaz? – A hangjában, az arckifejezésében volt valami, ami menekülésre ösztönzött, ehelyett bénultan álltam. Csak bólintottam. – Lehajolnál, kérlek? Ösztönösen cselekedtem. Mindig! Mindig megtettem, amire kért. Soha nem mondtam neki nemet. Azonban ő ezzel nem volt tisztában. Nem jöhetett rá, mert szinte soha nem kért semmit. Ezúttal azt hiszi, álom – talán az is –, akkor meg miért ne teljesíthetném bármilyen kérését? Gondoltam, a fülembe akar súgni, kiabálni, ordítani valamit. A hely furcsa volt, Trixie még furcsább, és meg hirtelen csak hagytam, hogy sodorjanak az események. Előrehajoltam, hogy arca egy szintbe kerüljön az enyémmel. Jobb kezét felemelte és megérintette az arcomat. Hitetlenkedő nevetés szakadt fel belőle. – Tényleg te vagy az.

Válaszolni akartam, de mintha lebénultam volna. Csak álltam némán, és élveztem az érintését. Apró, hideg ujjai lágyan végigsimították az állkapcsom vonalát, majd a tarkómra csúsztatta a kezét és közelebb húzott magához. – Olyan nagyon hiányoztál – suttogta megindultam, és szavaira a szívem tájékán hajszálrepedések nyíltak. Továbbra sem voltam képes szavakká formálni a gondolataimat. Trixie lehelete a fülemet csiklandozta, majd az arcát az enyémhez érintette. Elakadt a lélegzetem, ahogy a bőrünk összeért. Egy pillanatra mozdulatlanná vált, majd arcával végigsimította az enyémet. Szabad kezével is a tarkómhoz nyúlt, és még közelebb húzott magához. – Az én álmom vagy – súgta. És megcsókolt. Elvesztettem a fejem, a logikus gondolkodás, mint sikamlós hal, csúszott ki a kezeim közül. Trixie remegő ajka az enyémhez ért, melle a mellkasomhoz, hasa a csípőmnek nyomódott, mire az utolsó józan gondolat is köddé vált a fejemben. Annyira hiányzott már, az érintése, a közelsége, és minden vele töltött pillanatot mohó szomjúsággal nyeltem magamba. A második döbbent pillanatot leküzdve, végre képes voltam megmozdulni. Kezem a derekára fonódott, fagyott szívem az őrület dallamára verte az ütemet. Most már én csókoltam őt. Felfaltam, bekebeleztem, és mindent elvettem, amit csak bírtam, amit beleadott ebbe a percbe. A nyelvemmel végigsimítottam az alsó ajkát, és tetszett az apró nyögés, amit ezzel előcsaltam belőle. Nem én irányítottam a testemet, a kezem öntudatlanul masszírozta a csípőjét, és amikor ráharapott a számra, érzékien szorítottam meg ugyanott. A következő pillanatban elrántotta fejét az enyémtől. – Jön – suttogta, és gyűlöltem a hangjából kicsendülő félelmet. – Megint idejön… Tekintete az enyémet kereste. Egy végtelennek tűnő pillanatra elvesztem szürke szemében. Mélyre merültem, olyan mélyre, ahonnan

tudtam, már csak úgy kerülhetek a felszínre, ha mássá leszek, mint aki eddig voltam. Eljátszottam a gondolattal, hogy átengedem magam az érzésnek, de a valóság félresöpörte az álmokat. Százéves élet béklyózott, arra emlékeztetve, hogy soha nem változhatok. – Gyűlöllek! – Suttogó leheletem fagyos párája az arcát érintette. A szürke szempár kitaszított magából. Nem haraggal, nem a szavakhoz méltó gyűlölettel, hanem fájdalommal. Savas megbánás égetett, a gyomromból indult, a torkomat marta, és végre ismét körülvett a jól ismert fagyos dermedtség. – Kezdettől fogva gyűlöllek! – folytattam a szemétkedést ide illő kegyetlenséggel. Ridegen, érzelemmentesen, hogy nyoma se maradjon az iménti lángolásnak, amit keltett bennem. Összerezzent a szavaimra. Apróbbnak, törékenyebbnek tűnt, mint bármikor. Én tettem ezt vele. Lehunytam a szemem, hogy felébredjek, de tudtam, nem szabadulok. Megsebzett pillantása forró hegként lángolt fagyott lelkemen. Csöndben ébredtem, de valamilyen neszre. Újra Kendare szobájában voltam, egy nagyon mérgesnek látszó Kendare társaságában. A lány szeme szikrákat szórt, ahogy rám nézett. Haragudott, mintha látta volna az iménti álmomat. – Hogy tehetted ezt vele? Hogyan… Felkelt az ágyról és nekem rontott. A családjából ő volt a harmadik nő, aki megütött. Szadista família… Kendare keze újra lendült, de ekkor felálltam az ablakpárkányról, fölé magasodtam és elkaptam mindkét csuklóját. Jogos volt a haragja: elhűlve döbbentem rá, hogy szemtanúja volt az iménti jelenetnek. – Hogyhogy láttad? – kérdeztem tőle. Lehiggadni látszott, mintha csak most gondolna bele, de válaszolni már nem volt ideje, mert a szobája forogni kezdett velünk. Ugyanott maradtunk, tudtuk, hogy még mindig a szobájában vagyunk, a környezet

mégis megváltozott. Fekete sivatag vett körül minket, a távolban hatalmas hegy emelkedett, ami ónixszerűen fénylett a vörös napsütésben. Kendare lélegzete elakadt, majd pihegve újraindult. A hegy távolodni kezdett, és akkor rájöttem, mi ez. Hirtelen valódi értelmet nyert Claire jövendölése: Kendare az iránytű, visszafelé mutatja, hogyan juthatunk el Trixie-hez.

7. Iránytű és mentor Kendare Némaságba burkolózva figyeltem, ahogy a müzlidarabkák a maradék tejben úszkálnak. Szottyosra áztak, nem volt gusztusom megenni, ezért néha megkavartam, és tovább bámultam. Túl sok minden történt az elmúlt három napban. Először az a támadás hazafelé a szülinapomon. Atyám! Már azt is nehéz volt felfogni, hogy démonok és boszorkák élnek közöttünk, de azt, hogy mindennek a lehetetlen mesének hirtelen a főszereplőjévé váltam, szinte képtelenség volt elfogadni. Bíborhajú, én?! A legjobb barátnőm a Testőröm. Az anyám egész életemben eltitkolta az igazságot az életemről, arról, ki vagyok, és… a testvéremről. Trixie. Szegényke annyira elveszettnek látszott a vízióban, amit Milannal kreáltunk. A Bíborhajú testvéremmel. Te jó isten! Az egyik legmagasabb posztot töltötte be a boszivárosban, ennek következtében dőlt belőle a gőg és az arrogancia, másrészt döbbenetes dolgokra volt képes, amikhez elég volt megmozdítania a kisujját. Még mindig nem döntöttem el, hogy kedvelem-e vagy sem. Szemét módon bánt Trixie-vel ott, az álomban. Szemét módon viselkedett mindenkivel, aki ötméteres körzeten belül meg merte közelíteni. Igazán genyó egy alak. Mégis éreztem benne valamit. Valamit, amit gondosan a felszín alatt őrizgetett. Egy rejtett Milant, aki okkal bunkózik a barátaival, a Testőrével, bárkivel, és nem véletlenül hajszol az őrületbe a nógatásaival. A Iudex, akit éreztem, magányos volt, bármit megtett volna a hozzá közel állókért, bármit megtett volna a világért. Bármelyikért.

Megborzongtam. Hideg kúszott fel a csupasz lábamon, mire összerezzenve magamhoz tértem a révületemből. Arra lettem figyelmes, hogy a kanalam belefagyott a müzlibe. – Milan! – sziszegtem a fogaim között Na, igen, az a Milan, akit éreztem, még nagyon messze volt, mélyen eltemetve a felszín alatt. – Jobb, ha igyekszel, mert látogatóink jönnek – hangzott a konyhaajtóból a bölcs javaslat. Felé fordultam, hogy megmondjam neki, hová is tegye pontosan a kifinomult tanácsait, de a szavak a torkomra forrtak. Ahogy ott állt, túl magasnak, túl varázslatosnak látszott. Egyszerű farmer és póló összeállítást viselt, lábán bakancs, egészen világosszőke haja elöl a homlokába, hátul a derekára hullott. Valami mégis más volt… Mosolygott. Ez a nevetés elűzte arcáról a gondterhelt felhőket, és mint valami mágikus alapozó elfedte a fiú valódi korát. Nem volt ő Iudex, nem volt százéves vénember, akinek súlyos döntéseket kellett meghoznia boszorkák élete árán. Csak egy fiú volt, aki szórakozott. Az én káromra, igaz, de akkor is. Ez volt az a Milan, akit éreztem. Aki lehetett volna, ha a sors másként nem határoz. Ezt a fiút kedveltem, és tudtam, ebben a pillanatban tudtam, hogy Trixie beleszeretett ebbe a fiúba. És ez az ostoba kölyök most itt lengette hosszú ujjait az arcom előtt. – Hahó, Csipkerózsika! Hidd el nekem, hogy nem jó ötlet egy szál ingben fogadni egy Zsoldost. Különösen ezt nem. Szavai kirántottak a különös éber álomból. – Zsoldos? Minek jön ide? Mit akar tőlem? Pánik robbant a fejemben. Lángoltam. Meg fogok halni. De Milan megérintette a homlokomat, és a lángok csitulva húzódtak vissza az agyam hátsó zugába. Néha kifejezetten hasznos egy-egy különleges képesség. Már csak arra kellett volna rájönnünk, hogy nekem mi az. Amit akkor éjjel

csináltam, az egyetem utcájában, nem tudom, mi volt, és azt sem, hogyan hoztam akkor össze. Milan elhúzta a kezét, és közben tűnődve megjegyezte: – Érdekes, milyen nagy hatással van a nőnemű Bíborhajúakra ez az alak. – Ezt meg hogy érted? – Ha felöltözöl, elmesélem. Felöltöztem. Nanáhogy. A szokásos reggeli rituálém idejét a felére csökkentettem, és a hajkefémmel együtt vonultam át a nappaliba. Egyszerű farmert és spagettipántos trikót vettem föl. Már reggeli közben észleltem a gondolataim hullámai között, hogy verőfényes napsütés terpeszkedik a szabadban. Talán idén az utolsó, mert a tél feltartóztathatatlanul közeledett. Milant megint az ablakpárkányon találtam. Úgy vettem észre, szeret a magasban lógni. Az ablakok szárnyait szélesre tárta, egyik lábát felhúzta, a másikat kilógatta a semmi fölé. Megfordult a fejemben, hogy rászólok, másszon be onnan, mielőtt véletlenül kizuhan, de azonnal elvetettem a gondolatot. Egy Bíborhajú nem tudna a szó szoros értelmében kizuhanni. – Meg kell tanulnod használni a képességeidet – szólalt meg váratlanul. – Szóltam Claire-nek, hogy nem hagyhat tovább védelem nélkül. Elhúztam a számat és a kanapé támlájára feltelepedve komótos tempóban elkezdtem fésülni a hajamat. – Nem vagyok védelem nélkül – mutattam rá az egyértelmű tényre, miszerint ketten is vigyáznak rám. – Faith ugyan kicsit későn kelő, de itt vagy te is. Az egyik szemöldöke a magasba szaladt, és azzal a bosszantó „ez a lány tényleg nem tud semmit” pillantásával nézett rám. – A testőrök addig alszanak, amíg a védenceik. Nem tovább. Abban a pillanatban, ahogy te felébredtél, ő sem aludt tovább. – Úgy tűnt,

nagyszerűen szórakozik a tudatlanságomon. Aztán hirtelen komolyra váltott és tovább magyarázta az íratlan szabályokat, tényeket és összefüggéseket. Én pedig szivacsként ittam minden szavát. – Faith megbízatása azonban a mai napon lejár. Ő már nem több neked, mint barát. – Hogy érted ezt? Akkor mégsem a Testőröm? – Claire-ék mindjárt ideérnek – mutatta fel a mobilját, majd egy számomra túl gyors mozdulattal leugrott a párkányról. Nem a szobába. A szabadba. A hajkefét messzire hajítva ugrottam az ablakhoz. Lélekben felkészültem a fiú összeroncsolt, véres testének a látványára lenn a betonon, de ahogy kinéztem az ablakon, nem láttam… semmit. Ott volt a sétálóutca, az érintetlen, vérfröccsmentes aszfalt, és ennyi. Milan sehol. Ekkor éreztem, hogy apró, hideg valamik hullanak a hajamra és a csupasz vállamra. A rémülettől még mindig hevesen dobogó szívvel, csodálkozva felemeltem a fejem, és legnagyobb ámulatomra havazott. Jégkék hópelyhek hullottak a plafonról, és olvadtak szét a bőrömön. Nem tehettem róla, mosolyognom kellett. Lassan megfordultam és Milan vigyorával találtam magam szemben. – Nagyon vicces! – Gyere, tanonc! Itt túl szűk a hely a vendégeinknek. Szikra lobbant bennem. Büszke voltam a kicsi, de önálló otthonomra. – Ha nem tetszik nekik, akkor… Milan gyorsan a számra tette hűvös ujjait. – Nem azt mondtam, hogy nem tetszik nekik – javította ki magát, és visszahúzta a kezét. – Hanem azt, hogy túl szűkös még két személynek, plusz egy akkora féldémonnak, mint egy ház. Csodálkozva néztem rá. – Kik is jönnek pontosan?

Unottan megvonta a vállát. Úgy nézett ki, mint aki már vagy tucatszor végigcsinálta ezt a bemutatósdit. – Nem tudom pontosan. Claire-t nem szokták csak úgy, egyedül elengedni. – Látta rajtam, hogy ez a megjegyzés magyarázatra szorul. – Kellan biztosan jön, egymás nélkül egy lépést sem tesznek. Aztán ott van az árnyékuk, Wentworth. Ő mostanában hivatalos minősítésében hastaként dolgozik, így néha leszakad a duóról. Meg aztán nem igazán jönnek ki jól Kellannel. – Miért? Megint azzal a pillantással jutalmazta a kérdésemet. – Hosszú történet, de annyi legyen elég, hogy érzelmileg kötődött Claire-hez. Éreztem, ahogy a szemem elkerekedik a csodálkozástól. – Akkor ez a féldémon miért engedi a közelébe? – Mert a Zsoldos megmentette. – Claire-t? – Mindkettőjüket. – Úgy tűnt, erről nem akar bővebben informálni, mert visszatért az eredeti témához, Claire White kísérőihez. – Szóval, van egy marha nagy féldémon, egy nagyjából ugyanakkora Zsoldos… – Akiről továbbra sem tudom, minek kell itt megjelennie – toldottam bele bűbájos mosollyal. – Még Vicky is szokott jönni, de ő most pihenőn van Lucasszal. És Moriah, de őt lefoglalják a teendői, szinte már külön életet él tőlünk a szemtelen… Türelmesen doboltam az alsó ajkamon, míg végre felfigyelt arra, hogy nem tudok rá figyelni. Akkor továbbra is bűbájos mosollyal néztem fel rá. – Ugye tudod, hogy fogalmam sincs, kik ezek az emberek? Neveltetéséből fakadó gőggel válaszolt. – Persze, mivel a felsoroltak között történetesen egy ember sincs. Az égnek emeltem a szemem, és elindultam az ajtó felé. Amikor a

kezem a kilincsen volt, Milan érdeklődve megkérdezte: – Mégis hová mész? Rá sem kellett néznem, hogy tudjam, röhög rajtam. Viszketett a tenyerem, annyira szerettem volna néhányszor megcsapkodni. – Azt mondtad, elmegyünk, nem? Leereszkedőn somolygott, és egy pillanatra lehunyta a szemét. Hosszú karjával egy körkörös mozdulatot tett, mire a nappali hirtelen tágulni kezdett. Semmi nem recsegett, ropogott, semmi nem adott ki hangot, egyszerűen némán megnőtt a beltér. Így már egy kisebb bálteremnek is elment volna. A kanapé nevetségesen kicsinek tűnt, és a szoba annyira… üres lett. Szerettem volna visszakapni a régi nappalimat, de megértettem, hogy szükség van erre. Különösen azután, hogy kijelentettem, azzal a Zsoldossal nem vagyok hajlandó semmilyen körülmények között találkozni. Még élénken élt az emlékezetemben a pillanat, amikor először megláttam, és még élénkebben, amikor rám rontott. Mennyi erő van abban a lényben! Egy percig sem kételkedtem benne, hogy nem ember, nem boszorka, hanem valami más, valami nagyon gonosz. Szabadulni akartam a közeléből, minél messzebb menekülni, még a rémálmaimból is kitörölni, nehogy visszatérjen. – Azt mondtam, szűk a hely – emlékeztetett Milan, és amikor ránéztem, jégzöld szemében önelégültség villant. – Oké, jégiudex, játssz csak a szavakkal! Nevetett az új becenevén, majd a konyha felé terelt. – Gyere, halandó! Csinálok neked mágikus forró csokit Milan módra. Hagytam, hogy tevékenykedjen, így egészen hétköznapi srácnak tűnt. Mindaddig, amíg a forró csokoládémat egyetlen ujjának érintésével hűvössé nem változtatta. Olyan volt, mintha fagyosan gőzölgött volna, de nem dermedt meg annyira, hogy ne tudnám kavargatni. Ez fontos tényezőnek számított: kavargatás közben gondolkodtam.

– Ezt Faithnek is meg kell kóstolnia – mondtam, de a mosolyom az arcomra fagyott, amikor láttam, hogy Milan arca egy pillanatra megrándul. – Mi van? – A hallgatására hajlamos voltam pánikot támasztani magamban. – Hol van Faith? Már elment? El kell egyáltalán mennie? Mikor… Milan hűvös ujja alig érintette a számat, de máris könnyebben éreztem magam. Tudtam, tudtam! Anya már elmesélt mindent. Faith mindaddig a Testőröm, míg a Bölcs – jelen esetben Claire „Szent” White – mentort nem jelöl mellém. Onnantól kezdve ő lesz számomra az atyaisten, akinek minden szava szentírásként hat majd rám. Nem tetszett. Hirtelen ellenérzésekkel telítődtem Claire-rel – igazán hatékony jövendölés vagy csak önbeteljesítés – és a mentorommal szemben. Faitht akartam. A magabiztos Faitht, akire mindig számíthattam. Nem érdekelt, hogy hazudott! Na, jó, nem mondott el mindent magáról, rólunk, mindenről. Nem érdekelt, hogy különleges erővel van felruházva! Csak szerettem volna legalább egy biztos pontot ebben a világban, mely mindig más és más képet mutatott, akár egy kaleidoszkóp. – Nyugi van, halandó! Milan érintése és higgadt hangja teljesen elűzte belőlem a pánikot. Ismét nyugodt voltam, és kavargattam a fagyosan forró csokimat, aminél finomabbat még sosem kóstoltam. Nem tudtam, hogy csinálja, nem is érdekelt. Az agyam józanabbik fele felfogta, hogy szükségem van erre. Mit bántam én, ha szórakozik közben a tudatommal, hipnotizál, vagy akármi. Segített elűzni a halálos rémületet és csak ez számított. Mindezek ellenére szemrehányón lóbáltam felé a kiskanalam. – Nem vagyok halandó! Önelégült mosolya szétterült az arcán, és bólintott. Nem a megjegyzésemre bólintott, hanem mintegy ráhagyásként. Mintha a megjegyzésem döbbentette volna rá, hogy ismét a normális medremben zajlok tovább.

Mosolya azonban szalmaláng volt, gyorsabban múlt el, mint ahogy érkezett. Komoly dolgokat sejtetett egyre sötétülő tekintete. Jégzöld szeme előttem alkonyodott annyira, hogy már a színét is alig bírtam kivenni. – Sokkal nyitottabbnak kell lenned a természetfeletti dolgokra! – kezdte kioktató stílusban. – Más az, amit a híradóban nyomatnak már fél éve, és más a valóság. Az pedig, ami vagy, éles ellentéte annak, aki a születésnapod előtt voltál. Muszáj megértened, hogy a nyíltságod a kulcsa annak, hogy megtaláljam. – Én igyekszem, oké? Nem akartam, de a kétségbeesés kiszűrődött a hangomból. Milan szeme élesen villant. – Akkor próbálkozz jobban! Sokkal erősebbnek kell lenned mentálisan, fizikailag… – Ó, bocsáss meg, ha nem vagyok elég jó, hogy a kasztodba tartozzak! – szakítottam félbe maró gúnnyal. Soha senkivel nem beszéltem még ilyen hangon, de halálra rémültem a gondolattól, hogy igaza van. És persze sértette a büszkeségemet, hogy a gyengék csoportjába sorolt. – Legközelebb, ígérem, bevésem az agyamba minden egyes szavát a „Hogyan legyünk Tisztavérű, Bíborhajú boszorkák egyik napról a másikra” című könyvnek, amit te írtál, drága Milan professzor! – Elég! – csattant élesen a hangja, mire azonnal kijózanodtam. Nem azért, mert túl messzire mentem, nem is azért, mert Milan szeme dühösen összeszűkült, hanem éreztem a vadságot magamban. Olyan vadságot, amit korábban soha. Mindig a jó kislányok csoportjába tartoztam, és nem volt ezzel semmi baj. Szerettem jó kislány lenni, időben hazaérni, sohasem kimaradni, lógni a suliból, vagy bármi hasonló. Most azonban egy pillanatra felvillantam magam előtt bőrszerkóban – pedig nem volt halloween –, amit többet mutatott, mint takart. Vad voltam, konvencióktól mentes, szabad. Ijesztő.

Újra a csokoládémat kavartam, félig lesütött szemhéjam alól vetettem egy suta pillantást Milanra. Megint bólintott. – Új neked az élet, új a tested és újak az érzelmeid. – Őszinte megbánást sejtető tekintettel figyelt. – Tudom, hogy időt kellene adnom neked, míg mindezt megszokod. Olyan szívesen megadnám neked, és ígérem, hogy meg is fogom. Nem lesz jobb segítséged nálam, ha véget ér ez az egész. – Annyi gyötrődés itatta át a szavait, hogy összeszorult tőle a torkom. Őszintén bánta, hogy nem adhatja meg nekem mindazt, amiről beszélt. – De előbb szükségem van rád. Nem tudom, meddig bírja még ott. Ő a napfényhez szokott. A természet élteti, de ahol tartják, egy csepp sincs ezekből. – De hát láttad, hol tartják. Miért nem villansz egyszerűen oda? Azt hittem, kinevet naiv felvetésem miatt, de csak lehajtotta a fejét. – Nem tudok. Gondolod, nem tettem volna meg, ha képes vagyok rá? Szemrehányás és számonkérés lángolt a szavaiban. – Higgadj le, jégiudex! Oké, az önvád gerjeszthet haragot, ezt már láttam. – Megpróbálok emberi úton eljutni oda, amit láttunk az álmodban. Talán sikerül, de lehet, hogy félúton vissza kell villannom érted. – Rendben. Én majd… – Egy pillanatra elhallgattam. Mit is akarok csinálni pontosan, amíg újdonsült képességtestvérem megmenti az ikertestvéremet? – Én majd itt várok addig. És készülök a zh-ra. Sajnálkozó pillantására kirázott a hideg. – Itt élhetsz, eljárhatsz az óráidra is, de kizárólag délelőttönként. Pislogtam. – Mert délutánonként… Mit is csinálok? – A mentorodtól fogsz órákat venni. Pislogtam és tátogtam. Ha így folytatom, levegőt is csak víz alatt fogok venni kopoltyúval. – Oké – mondtam végül egy meglehetősen hosszúra nyúlt csönd után.

Milan meglepetten nézett rám. – Ennyi? Oké? – Mit vártál? Ezen kisé elgondolkodott, majd erős gesztikulálással előadta: – Hisztit. Drámát. Teátrális könyörgést, hogy vigyelek magammal. Claire biztosan ezt tette volna. Miért kellett állandóan hozzá hasonlítania? Legyintettem. – Nem vagyok bolond, bármit is gondolj. Ha veled megyek, amikor nyomon vagy, akaratlanul is bajba sodorhatlak a tudatlanságommal és a tapasztalatlanságommal. Azonkívül… Tökéletesen elnémultam, mert a világ megdermedt körülöttem. Csak egy gondolatnyi időre, de ahhoz elég volt, hogy a pánik visszakússzon a torkomba, és gombóccá gyűrődve elzárja a levegő útját. Éles villanás hasította keresztül a dermedtséget jobbról, és a következő másodpercben minden újra normális lett. Éppen csak hárommal többen lettünk a szobában. A konyhából tökéletesen át lehetett látni oda is. Felálltam és Milan mögött léptem be a nappaliba. Két marha magas pasi és egy nálam alacsonyabb lány állt velünk szemben. A két fickó egyértelműen védelmező pózban takarta a lányt, aki minden valószínűség szerint Claire volt. Claire White magas sarkúban sem lehetett magasabb nálam. Karcsú, de érzékien telt alakjára egyszerű farmert húzott, fekete, testre simuló, hosszú ujjú felsővel. A lábán sima edzőcipő, a haját kusza kontyba borzolta. Ennél hétköznapibban már nem is nézhetett volna ki. A hozzá közelebb álló fickó lehetett a féldémon, Kellan Black. Ő aztán igazán magasra nyúlt, Claire legfeljebb a mellkasáig érhetett. Úgy tűnt, ez egyiküket sem zavarja, mert a villanásuk után azonnal egymást keresték. Kellan átkarolta a lány derekát, mintha támogatni próbálná, aztán olyan végtelen, bizalmas gyengédséggel csókolta meg a homlokát, hogy muszáj volt félrefordulnom.

A harmadik alak rémálmaim jelenése: a Zsoldos. Ekkora erőt még soha senkiben nem éreztem, és éppúgy, mint legutóbb, most is letaglózott. A fickó homloka mocorogni kezdett, és akkor elszabadult bennem a pánik. Hátrahőköltem, a bögrém csörömpölését csak a távolból hallottam. Karokat éreztem a derekamnál és a vállamnál – Milan segített talpon maradnom. Claire meg se moccant, Kellan, mint valami oldalszárny, megvárta, míg Milan összekapar és egy kupacba helyez a kanapé támláján. A Zsoldos nem nyitotta ki a Harmadikat, csak a másik két szemével bámult folyamatosan, de hál' istennek mozdulatlanul. – Muszáj ezt a benga mókust mindig errefelé terelned? – kérdezte Claire-től Milan. – Már így is a frászt hozta szerencsétlenre. A jelzőt határozottan sértőnek éreztem, aminek hangot is adtam: – Majd mindjárt kinyomom a szemed a szerencsétlen ujjammal, ahhoz mit fogsz szólni? Milannak megrándult a szája széle, de nem nevetett. Komolynak próbált látszani, engem pedig az előttünk álló bizottságtól a frász kerülgetett. Rossz előérzet sosem jó, ha éppen mentort jelölnek ki az ember lánya mellé. – Kendare – vágott a közepébe Claire „Egyre kevésbé szimpatikus” White. Közben még csak annyira sem méltatott, hogy rám nézzen. – Bemutatom neked a mentorodat, Wentwortht! Bemutatom, kijelölöm, rábízom az életed. Várjunk csak! Azt mondta, amit hallani véltem? Elképedve meredtem Wentworthre, akinek érzékien telt csoki-szája gúnyos mosolyra húzódott. Amikor megszólalt, úgy éreztem, mintha forró csokiba mártott pálcát húztak volna végig a gerincemen. – Szükséged van rám, Bíborka! – Ebben nem vagyok ennyire biztos – nyögtem szerencsétlenül, és az ajtó felé sandítottam. Amikor visszanéztem a Zsoldosra, láttam rajta: úgy mosolygott,

mintha tudná, mi jár a fejemben. – Dehogynem – felelte. – Csak azért, nehogy bajba sodorj bárkit a tudatlanságoddal és a tapasztalatlanságoddal. Láthatatlan bilincs csattanását éreztem a csuklómon, a nyakamon, testemen, melynek másik vége Wentworth kezében lógott. A sors bevégezte a feladatát: a Zsoldos lett a mentorom.

8. A második hozzávaló A démon Minden negatív gondolatot elnyomtam magamban. Larion nemes egyszerűséggel beengedett a testébe, hogy potyautasként kirándulhassak egyet. Gideon varázslatának is megvoltak a maga kiskapui. Ez volt számomra az egyik leghatékonyabb. Ugyan képtelen voltam bármiféle mágiát alkalmazni – az árnyak nem szoktak ártásokat szórni gyanútlan járókelőkre –, semmi mást nem tudtam csinálni, csak figyelni, számomra azonban ez épp elegendő volt. Az egyetlen, akivel ebben a más testbe zárt állapotomban kommunikálni tudtam, Larion volt, ő pedig nem a szószátyárságáról híres. Hajtotta a cél, és reménykedett, hogy szánalmas moldomusbeli ismerősei egy nap megértik, hogy az, amit most tesz, mindenki hasznát szolgálja majd a későbbiekben. Eső permetezett bennünket, amit Larion rideg közönnyel fogadott. A legszívesebben hátrahajtattam volna vele a fejét, hogy kényszerítsem, élvezzen minden egyes cseppet, ami odafentről zuhan lefelé. Hogy érezze, amit ilyenkor érezni kell. Hogy tudja, ez olyan dolog, amire oda kell figyelni, mert ez olyan pillanatok egyike, melyet csak akkor hiányol valaki, ha már nem adatik meg a számára. Egy sikátor vége felé tartottunk. Csak akkor vettem észre, hogy zsákutca, amikor odaértünk az ott málladozó épülethez. Minden romos volt, az utca, a környező házak, a bejárati ajtó, de a fölötte lógó Striptease Club felirat kék neonfénye vadonatújnak tűnt. Larion egyet ütött az ajtóra, mire a kis kémlelőablak azonnal félreugrott. Akárki állt is mögötte, elég volt egy pillantást vetnie Larion

jól szituált megjelenésére, és máris kitárta előtte. Úgy látszik, az öltönyfehér ing összeállítás még manapság is minden ajtót szélesre tár a viselője előtt. – Ezen a lepratanyán találjuk őt? – szólaltam meg Larion elméjében, mire egész testében összerándult. Nem bírtam visszatartani a nevetésem. Gúnyos gondolataim támadtak ettől a kis közjátéktól, és tudtam, hogy ezzel ős is tisztában van. Mégsem várhatta el, hogy végig csöndben üljek, míg ő itt intézkedik, hiszen először szabadultam ki abból az átkozott kastélyból. Néhányszor mély lélegzetet vett, és csak azután válaszolt, hogy belépett a füstös nagyterembe. – Ez az egyik legfelkapottabb sztriptízklub az elit köreiben – magyarázta, és a jobb oldalon L alakban húzódó bárpult felé mutatott. – Minőségi italok közül választhatsz, valamint azt is te választhatod meg, hogy ki és milyen módon szolgálja fel neked – folytatta zavartalanul, miközben az előttünk elhaladó lány felé bökött a fejével. A lány csak egy vékony pántos tangát viselt, a melleit pedig egy áttetsző, hálószerű anyag fedte. Larion végül megállt a színpadtól néhány méterre. – És közben minőségi vetkőzést nézhetsz olyan testekről, melyekről később elfogyaszthatod a vacsorádat. Bemutatójának utolsó állomása a félkör alakú színpad mögötti bíborvörös ajtók voltak. Larion szemén keresztül figyeltem a színpadon ritmusra vonagló nőket, és új gondolat született bennem. – Amikor végre a saját testem megszilárdul annyira, hogy elhagyja azt a kriptát, létrehozok egy ilyen helyet – fogadtam meg magamnak. Larion kuncogása betöltötte az elmémet. – Gondolom, az ellenkező nemű felszolgálókkal. Milyen szűk látókörű alak, gondoltam leereszkedően. – Vegyes személyzettel – világosítottam fel, mire azonnal elmosolyodott. Egyértelműen megértette, és nem akart az alkalmazotti listámba tartozni.

Csaknem újra felnevettem, amikor üvegcsörömpölésre lettünk figyelmesek. A zaj forrása felé fordulva kisebb csoportosulást láttunk a bárpultnál. Egy vékony, alacsony fiú épp felmászott a színpadra és átkarolta az egyik táncosnő combját. Erősen illuminált állapota nem volt ínyére a hely vezetőségének, de semmit nem tettek ellene. Larion megérezhette az értetlenségem. – Ha ide belépsz, tudod, hol a helyed. A fiú valami kőgazdag ripacs, de belépett, ezért a klub tagjai nem tehetnek semmit, hogy ezt megakadályozzák. A lányt meg fogják büntetni, amiért ellenkezik az egyik vendéggel, pedig az lenne a dolga, hogy a kedvére tegyen. – Kíváncsian vártam a fejleményeket, közben végig tudta, hogy én egészen máshogy csinálnám. Mindenkit megbüntetnék. Larion az egyik kiemelt vendégasztalnál ülőkre mutatott. – Ők viszont mindjárt kibelezik a kis fickót, amiért zavarja az estéjüket. A klub majd csak akkor avatkozhat be. A kiemelt vendégasztaltól hárman indultak meg a lányt zaklató fiú felé. Mindhárman legalább kétszer akkorák voltak, mint a fiú, és igencsak dühösnek tűntek. Ugyanakkor mintha várták volna ezt. Hogy valami történjen. Valami, ami kiszakítja őket a szokásos menetből, mintha szomjazták volna a változatosságot, amit én könnyűszerrel megadhatok majd nekik. Abban a pillanatban, ahogy az első fickó rátette lapáttenyerét a fiú vállára, éles tűsarkak erőszakos koppanására lettem figyelmes. Pontosabban nem én, hanem Larion. Minden érzékével erre fókuszált, de közben egy pillanatra sem vette le a szemét a színpadi jelenetről. Egészen addig, míg a cipősarok tulajdonosa oda nem ért. – Ő az – mormolta, mire én is élénkebben figyeltem az újonnan érkezettre. Ó, igen. Azonnal felismertem a ribancot, aki végzett velem. Gyűlöltem őt attól a pillanattól kezdve, pedig korábban nagyon is jól megvoltunk együtt. Magas, karcsú lány, most talán kicsit vékonyabb,

mint régebben. Tűsarkú csizmája a combjáig ért, fölötte olyan bőr rövidnadrágot viselt, ami nem sokat takart hosszú combjaiból. Fűzőszerű derékruhája a vállát és dekoltázsának nagy részét szabadon hagyta. Szóval még mindig szereti a különleges ruhákat, ahogy régen, gondoltam, és ha a saját testemben vagyok, biztosan elmosolyodom. Larion gondolatai csak egyfelé orientálódtak, mégpedig a küldetés sikere felé. Nem a lány külsejére figyelt, csak arra koncentrált, hogy magával kell vinnie ma este. Lélekben tökéletesen felkészült a küzdelemre, éppen ezért jöttem vele én is. Hogy megakadályozzam a kényszerítést. A lány először halkan beszélt, de minden egyes hangsúlyát átitatta a fenyegetés. Természetesen senki nem vette komolyan. Kíváncsian figyeltem. A haja megnőtt, mióta nem láttam. Izzóvörös tincseit szoros copfba fogta össze a tarkóján, ami kiemelte ovális arcában kék színű szemét. Ennél a pontnál megtorpantam. Kék. Mi lett a démonfeketeséggel? Az a ribanc jól elintézte szerencsétlen kis démonlánykámat! Sajnálatos tény, hogy már halott, pedig vele is szívesen eljátszadoztam volna, mint most a Testőrrel. – Kiviszi őket – mondta Larion, mintha én nem láttam volna vele együtt. Először felhorgadt bennem a harag, de rögtön csöndre és nyugalomra intettem magam. Csak koncentrál. Larion a szerencsétlen flótás szerepét kapta a játszmámban, aki hozzásegít a terveim megvalósításához, aztán vagy csatlakozik hozzám és a szolgálatomba áll, vagy meghal. A vicces az volt, hogy valószínűleg ő is hasonló terveket dédelgetett velem kapcsolatban. A nyüzüge fickót is vitték magukkal. A vörös hajú démonlány egyszerűen csak megindult az ajtó felé, a két marcona követte, a harmadik társuk pedig kirángatta a részeg fiút, aki csak céltalanul hadonászott. Larion habozás nélkül követte őket. Már zuhogott az eső,

mire kiértünk. A kék neonfény megvilágította a klub előtti sikátort, ahol a démonlánykámmal szemben három olyan alak állt, akik elől más hanyatt-homlok menekülne, de ő nem. A gonoszság ott lapult benne. Még ebbe a szánalmas testbe zárva is éreztem benne a rengeteg haragot, ami könnyen sodorta volna a karjaimba normális esetben. A helyzetünk azonban közel sem volt normális vagy hétköznapi. – Ennyi, őrszem! Innentől a mi ügyünk. A démonlány bólintott, a fickók elfordultak tőle, és egymásnak lökdösve pofozni kezdték a fiút. – Mire vár még? – tűnődtem félhangosan. Nem értettem a lány működését. Régebben minden gondolatát tudtam előre, minden cselekedetét előre láttam, de most… Csak állt kisterpeszben megvetett hosszú lábával, a teste mellett ökölbe szorított kezével, és nézte, ahogy a medvék marcangolják a nyulat. Larion ingerülten sóhajtott. A fiú nem érdekelte. Emberekkel nem foglalkozott. Csak a démonlány miatt jött ide, csak őt akarta magával vinni, hogy a kedvemre tegyen. – Bocs, fiúk, de ennél többet nem engedhetek! – szólalt meg végül a lány, és tűsarkúiban közelebb lépett a kis csoporthoz. – Mi van? – hördült fel az egyik, mire a másik kettő is befejezte a fiú pofozását. Immár teljes figyelmüket a lányra irányították. Rajta azonban egy csepp félelem sem látszott. Lassan lépkedett a három férfi felé, közben csábító mozdulattal húzta le a kezét fedő fekete selyemkesztyűt. – Ez csak egy részeg kölyök – mutatott a földön heverő kupacra, ami már alig emlékeztetett arra a fiúra, aki a klubban még gondtalanul bulizott. Az egyik marcona felröhögött. – Ráfér egy kis nevelés. A démonlány hideg, kék szeme élesen villant a fickóra. A szerencsétlennek fogalma sem volt róla, kivel áll szemben.

– Szerintem meg nagyon nem. A főszóló majomember bosszúsan nézett az előtt álló lányra. – És ki vagy te, hogy érdekeljen, mit gondolsz? A démonlány belenézett a fickó szemébe, és akkor végre megéreztem az izzást. Nem teljes lángjában lobogott az ereje, erősen visszafojtotta, de legalább használta. Ujjongva akartam táncra perdülni, de természetesen Lariont nem tudtam rávenni semmire, amit ő nem akart. És határozottan nem akart táncolni a sikátorban a zuhogó esőben. A démonlány magához húzta a pasas fejét, mintha meg akarná csókolni, de mielőtt az ajka elérte volna, továbbsiklott. Ezeknek a hülyéknek fogalmuk sem volt róla, de én tudtam, hogy a lány kezének egyetlen érintése is veszélyes lehet. Tudtam, mert én teremtettem őt, én tanítottam sokáig… míg ellenem nem fordult. A második férfinak a száját érintette egyetlen ujjával, a harmadiknak végigsimított az arcán. Egyik ütődött sem értette ezeket a mozdulatokat, mígnem az, akihez először hozzáért, minden átmenet nélkül összerogyott. Mielőtt a második akár megmozdulhatott volna, hogy a segítségére siessen, ő is eldőlt a földön. A harmadiknak még volt ideje egy halálra vált pillantást vetni a társaira, mielőtt követte volna őket. – A nevem Jorja – mondta a lány, és a férfiak lábához köpött, cseppet sem nőies módon. Visszahúzta a kesztyűit, és elindult a klub bejárata felé. A válla felett még hátravetette: – Szerencsétek, hogy ígéretet tettem, különben már rég halottak lennétek! Larion ekkor kezdett tapsolni. A tenyerét összecsapta néhányszor, és a hang ellenséges visszhangot ébresztett a sikátorban. Jorja először riadtan, majd gyanakodva vette szemügyre a tapsikoló idiótát. – Mit szólnál, ha azt mondanám, tudom a gyógymódot a problémádra? Jorja egyik tökéletesen ívelt szemöldöke tiszta homlokába emelkedett. – Azt felelném, dugd a megfelelő helyre!

Újra elindult a bejárat felé, de Larion mindig is meg tudta válogatni a szavait, ha valakit meg akart győzni. – Azt hittem, olyasmit mondanál, hogy neked nincs olyan problémád, amely gyógyírt kíván. Ez betalált. Jorja megtorpant, és várt. Nagyon-nagyon törékeny időhatár, amit Larion kiharcolt magának ezzel az egy mondattal. Némán várakoztam elméje hátuljában. Akartam, hogy meggyőzze a lányt. Most jobban, mint eddig bármikor. Már nem akartam elveszíteni, mert ahogy itt állt előttünk, harcosként, amazonként, felidézte bennem azt, mennyire hűséges volt, míg el nem vették tőlem. Larion odalépett Jorja háta mögé – alig volt fél fejjel magasabb a lánynál –, körbejárta, a fülébe suttogott. Olyan volt, akár egy kígyó, az a bizonyos kígyó, mely a rosszra csábítja az ártatlant. Csakhogy Larion nem rossz volt, és Jorja sem ártatlan. – A legnagyobb kín az, amikor szeretteid egyike az érzelmeidet felhasználva arra kényszerít, hogy add fel a létezésed, a lényed alapvető részét. Mintha a festőnek azt mondanák, többé nem nyúlhat ecsethez, az énekes kizárólag beszédre használhatja a hangját, a felhőkarcolókat tervező már csak játszóterekhez adhatja a terveit. – Kis hatásszünetet követően Larion egészen közel hajolt, már én is éreztem Jorja hajának citromos illatát. – A gyilkolásra teremtett démon többé nem gyilkolhat. Jorja megperdült, elkapta Larion torkát, és a magasba emelte. A lábunk nem érintette a földet, nem kaptunk rendesen levegőt, de nem védekeztünk. Tisztán láttuk a lány szemében felvillanó sebezhetőséget. – Mit akarsz? – sziszegte Jorja, és sem az ellenszenvet, sem a kíváncsiságot nem próbálta elfedni előttünk a hangjában. Larion ajka mosolyra húzódott. – Megváltást… a számodra. A szorítás erősödött. – Hogyan? – Tegyél le!

Ez már parancs volt. Jorja megtanulta felismerni a parancsokat már nagyon régen… tőlem. A szorítás engedett a nyakunkon, és Larion ügyesen a lábán landolt. A hátunk mögött a három férfi kezdett magához térni. Nyöszörgéseik és nyögéseik émelygéssel töltötték meg az elmémet. – Honnan tudsz rólam? Ki vagy te? Jorja kék szemében gyanakvás tanyázott, de Larion felkészült mindenre. – Én vagyok az, aki meg tudja törni az átkodat. – Nekem nincs semmiféle… Larionban ekkor elpattant a türelem hajszálvékony húrja. A hangja élesen csattant és visszaverődött a falakról a sikátorban. A ruhánk már teljesen átázott. Az eső végigfolyt Larion és Jorja arcán, és én bármit megadtam volna, ha érezhetem mindazt, amit ők. – Ne nézz hülyének, démon! Serenity Black átka a mai napig rajtad van. Én vagyok az egyetlen esélyed, ha meg akarod törni. Jorja láthatóan elsápadt. – Hazudsz! – A hangja keményebben csengett, mint bármelyik acél, melyet kettéhasítanak. – Azt mondták, lehetetlen megtörni. – Nem könnyű, de nem lehetetlen! Nyerünk! Nyerünk! Megvan a második hozzávaló! És ehhez nem kellett más, csak kiejteni Kellan Black nevelőanyjának a nevét. A terveim könnyebben valósulnak meg, mint azt valaha reméltem a huszonhárom éves fogságom alatt.

9. Mágia és kémia Kendare Két napja, hogy Milan elment. Mindenki elment, és itt hagyott engem ezzel a tuskóval. Na, jó, ez erős túlzás. Faith mellettem volt, és anyával is beszéltem minden este telefonon. Minden tovább haladt a normális mederben, mégis úgy éreztem, mintha egy ingatag felhőkarcolón állnék, amely bármelyik pillanatban összeomolhat, hogy maga alá temessen engem is. Wentworth kevés vizet zavart. Sokszor csak éreztem a jelenlétét, de sehol nem láttam, hiába tekergettem a nyakam minden irányba a könyvtárban vagy hazafelé. Volt viszont egy nagyon idegesítő szokása… – Mehetünk, hercegnő? Hercegnőnek hívott, amikor éppen nem Bíborkázott. Gyilkos pillantással jutalmaztam ismét, ahogy mindig, valahányszor elővette ezt a becenevet. Sértőnek éreztem, és nem minden ok nélkül. A megérzéseimre mindig támaszkodhattam, már a mágikus robbanásom előtt is, mostanában viszont szinte ordítottak az érzékeim. Bárki jött velem szembe az utcán, láttam rajta, hogy mit gondol, mi jár a fejében, vagy milyen véleménnyel van rólam. Nem olyan volt, mint ami a könyvekben meg van írva. Nem gondolatolvasás volt ez, csak megérzések halmaza. A vállamra vettem a táskámat, és bekopogtam Faith ajtaján. – Jössz? Szinte azonnal felpattant az ajtó, mintha már várta volna, hogy hívom. Milan szerint Faith most épp munkanélküli, bár dicséretesen

teljesített, amikor én voltam a Védence. Hamarosan kijelölnek mellé másik védencet, és akkor el kell válnunk egymástól. Hát, igen, mindennel tisztában voltunk, és úgy határoztunk, nem engedjük, hogy a bú elrontsa azt a kevés időt, amit még együtt tölthetünk. A Wentworthszel való első tanórámra azonban nem emiatt kértem, hogy kísérjen el. Figyeltem a Zsoldos fölém tornyosuló alakját, melyre fekete terepmintás nadrágot húzott, és egy egyszerű fekete trikót. Amikor Faith előbújt a szobájából, Wentworth magára vette cipzáras, kapucnis pulcsiját. A kapucnit feltette, így éppen eltakarta azt a részt a homlokán. Még mindig féltem tőle. Féltem tőle és haragudtam rá. Két igen ellentétes érzés kavargott bennem, és félő volt, hogy egy harmadikká állnak össze. – Hová megyünk egyáltalán? – kérdeztem, és várakozásteljes pillantással megálltam az ajtóban. Nem nekem válaszolt… – A Pajzs hátsó parkjában találkozunk. A drága Faith sötétkék szeme harciasan megvillant. – Majd én viszem – javasolta minden meggyőződés nélkül. Wentworth zsebre dugott kézzel, lehajtott fejjel állt az ablak mellett, de még így is fenyegető látványt nyújtott. – Ilyen lehetőség szóba sem jöhet. Semmi kedvem nem volt egy újabb harchoz, ezért finoman megböktem Faitht a könyökömmel. – Menj csak nyugodtan! Elméletileg azért van, hogy ne essen bajom. Faith még egy utolsó fenyegető pillantással végigmérte a Zsoldost. – Elméletileg… Elmormolt valamit, talán latinul, és a szemem láttára köddé vált. Szó szerint eltűnt. A kis barátnőm, akit azóta ismerek, mióta az eszemet tudom! Egyszerűen eltűnt. – Sikerült neki – suttogtam ámulattal. – Természetesen. Alapvető mágia, Bíborka! – jegyezte meg kajánul

a Zsoldos. Rá akartam végre cáfolni ezekre a becenevekre. Szólásra nyitottam a számat, hogy helyre tegyem, de akkor lassan megindult felém. A szívdobbanásaimat váratlanul a torkomban éreztem. – Én… Nem… Tudtam beszélni. Szépen, artikuláltan, összefüggő mondatokban… úgy egy másodperccel ezelőttig. Most viszont? A gondolatok kiröppentek a fejemből, mint szélesre tárt kalitkaajtón a fehér zebrapintyek. – Egyébként a Testőrök léteznek azért, hogy ne essen bajod. A mentorok – mint én is – azért vannak, hogy megtanuld megvédeni magad – világosított fel mély, hipnotikusan zengő hangján. Odaért hozzám, és megállt előttem úgy, hogy a mellkasa csaknem az enyémhez ért. Egyre szaporábban szedtem a levegőt, és képtelen voltam másfelé nézni, mint abba a hihetetlenül kék szemébe, mely szinte világított kreol arcán. Ezúttal valami másért bizsergett a tenyerem. Nem megütni akartam, vagy letörölni egy gúnyos mosolyt az arcáról. Ezúttal érinteni akartam. Végigsimítani napcsókolta arcélét, hogy érezzem, tényleg olyan selymes, mint amilyennek kinéz. A gondolat hevessége miatt megálljt parancsoltam magamnak. Szabadulnom kellett, távolabb kerülni tőle, hogy tér, nagy tér legyen közöttünk. – Talán… Khm… Mehetnénk kocsival? Kifürkészhetetlen pillantása égette az arcomat. Hosszú ujjakat éreztem a tarkómnál. Közelebb húzott magához, lehelete a bőrömet simította. – Ez a lehetőség sem jöhet szóba. Mielőtt visszavághattam volna, felkapott egy örvény. Semmi nem volt a lábam alatt, mégsem zuhantam le, pedig Wentworth csak a tarkómat tartotta, meglehetősen gyengéden. Szerettem volna a derekába kapaszkodni, a nyakába csimpaszkodni. De elnyomtam ezt az ösztönt, és

mozdulatlanul, lehunyt szemmel álltam, vártam, mikor lesz vége. Nem kavargott a gyomrom, nem szédültem, sőt, a szél belekapott a hajamba, és úgy éreztem, mintha repülnék. Utáltam beismerni, de kifejezetten kellemes élmény volt. Néhány másodperc elteltével Wentworth ujjaival enyhén megszorította a nyakamat. – Ébresztő, hercegnő! Füves terület tárult a szemem elé. Nem messze onnan, ahol álltunk, egy hatalmas, ódon, kőből épült ház nyújtózkodott a felhők felé, mintha el akarná érni a szegélyüket. Egy jókora tisztáson álltunk, a távolban pedig gesztenyefák sorakoztak. Megnyugtató volt itt lenni, és hallgatni a természet csendjét. – Ez gyönyörű! – leheltem alig hallhatóan, de persze Mr. Mentor meghallotta. Claire biztosan értékelné, ha hallaná – jegyezte meg halvány mosollyal az ajkán, és hirtelen a gyomromba mart valami ismeretlen szúró érzés. Mögöttes tartalmat sugallt ez az ártatlan megjegyzés, és valamiért ez cseppet sem volt ínyemre. Mielőtt azonban komolyabban belegondolhattam volna, hogy pontosan miért is érzek így, alaposabban körülnéztem. – Faith merre van? Nem válaszolt, ez pedig rossz sejtelmet ébresztett bennem. Felé fordultam, és egyáltalán nem tetszett, ahogy rám nézett. Amikor megszólalt, a hangja mélyen, szinte fenyegetően hangzott. – A Pajzs területére nem lehet villantani bárkinek. Faithnek muszáj kocsival jönnie. Harag lobbant fel bennem, amit különös elégedettséggel nyugtázott. – Mégis mire volt ez jó? Megvonta széles vállát, mire a kapucni hátrébb csúszott a homlokából. – Ha ő itt van, nem haladunk semmit a nyafogás miatt.

– Ezt meg hogy a fenébe érted? Közelebb lépett hozzám, közben a karján feltűrte a pulóverét. Elővillantott izmos, barna alkarja, ami egy pillanatra elterelte a figyelmem a haragomról. – Két dolgot sürgősen meg kell tanulnod a mai napon. Az egyik a hatékony védekezés fizikai vagy mágikus támadással szemben. – Félbe akartam szakítani, annyi kérdésem lett volna, hogy ha holnapig nem csinál mást, csak azokra válaszol, akkor sem érnénk a végére a sornak. Mintha olvasott volna a gondolataimban, felemelte a kezét. – A másik a gyógyítás. Csodálkozva és cseppet sem nőiesen horkantottam. – Nem szándékozom Claire „Szent” White nyomdokaiba lépni, és megmenteni a világ szerencsétlenjeit. Alattomos megjegyzés volt ez a részemről, a büntetésem nem is váratott magára sokáig. Az egyik pillanatban még ott állt előttem, a másikban már a nyakamat szorította, és kidöntötte alólam a lábamat az övével. Azt hittem, hogy a fű puha és selymes, de óriásit tévedtem. Keményen huppantam a hátammal a földre, közben két kézzel markoltam a Zsoldos nyakamat szorító karját. – Azt hiszed, ez játék? Vagy versengés? Úgy hiszed, hogy a világodba szabadult mágikus lények nem tennének meg bármit, hogy a kezük közé kaparintsanak egy olyan tapasztalatlan Bíborhajút, mint amilyen te vagy? Halálra rémültem, hiába tudtam, hogy nem bánthat igazán. A pánik mégis jött. Nem terjedt, nem kúszott, egyszerűen szétrobbant bennem, és a következő pillanatban már mindent-mindent vörösben láttam. A világ lelassult, megváltozott, éppen úgy, mint azon az estén, amikor hazafelé megtámadtak. Sikítottam. Olyan hangosan, ahogy a torkomon kifért, de nem csak sikoly szökött ki a számon. Édesnek éreztem, mint amikor túl közelről figyelem a vattacukorárust – az édes zamat beáramlik a számba, és megtapad a nyelvem oldalán.

A füst kékesfeketén gomolygott, körbeölelte a Zsoldos markáns arcát. Nem olyan volt, mint a tábortűznél, amit könnyedén másfelé hessenthetsz. Az én füstöm sűrűbb volt, mint bármilyen légnemű anyag, amit eddig láthattam. A másik két fickó kifeküdt tőle. Fulladoztak és könnyeztek, de a Zsoldos még csak meg sem rezdült. A kék füstöm visszavonulót fújt, amikor ezt észrevettem. Wentworth hideg mosolyára megborzongtam. – Ennél azért többre lesz szükséged, Bíborka! Akkor meglendítettem a lábam és a térdemmel keményen eltaláltam az oldalát. A szorítása enyhült egy másodpercre, és halk nyögés szakadt fel belőle. Más jelét nem mutatta, hogy a rúgás egyáltalán eltalálta, annak pedig, hogy én beleadtam a teljes energiámat, nyoma sem volt. A Zsoldos remekül szórakozott. – Vannak még rejtett tartalékok – észrevételezte, majd végre elengedte a nyakamat. Már kezdtem örülni, hogy vége van, amikor mindkét csuklómat összefogta és a fejem fölé szorította. Kihívó pillantása az arcomba kergette a vért. – Látni akarom mindet! Mutasd meg, mit tudsz még! – Nem tudok semmit, ostoba Zsoldos! Csak azt akarom, hogy vége legyen! Vissza akarom kapni a régi életemet! Megértést véltem felcsillanni a szemében, de mire pislogtam egyet, már tovatűnt, mintha egy viharos szél messzire sodorta volna. – Most ez az életed. Bíborhajú vagy, és ez nem csak kiváltság. Kötelezettségeid vannak a másik két Bíborhajúval szemben, akik számítanak rád. Kötelességed van a soha nem látott húgod iránt, aki szintén számít rád. – A szeme már szinte villogott, és esküdni mertem volna, hogy a kapucni alól, a homloka tájékán is fényes izzást láttam. – És nem utolsósorban kötelességed van önmagaddal szemben, mert megérdemelsz egy olyan életet, ahol nem menekülnöd kell a gyengeségeid miatt, hanem emelt fővel nézni azok szemébe, akikkel leéled az életed.

A francba! De utáltam, hogy igaza van. Szégyelltem a kirohanásomat, de azt még inkább, hogy éppen ő lett a tanúja a nyafogásomnak. – Most pedig – mosolyodott el, akár egy prédára leső ragadozó. – Szabadulj ki! Az egész hatalmas testével beborított. A korábbi rúgásból okulva már a lábaimat is lefogta az övével. Mellkasa az enyémnek feszült, és ahogy fészkelődtem, kellemesen összedörzsölődtünk. Azonnal felfüggesztettem a mozdulatot, és haragosan néztem fel rá. Égszínkék szemében jókedv csillogott. – Pontosan tisztában vagy vele, hogy képtelen vagyok kiszabadulni, amíg itt tehénkedsz rajtam, mint egy krumpliszsák. Férfias nevetésének rezgése átjárta a mellkasomat. – Igazán ennyire ki akarod nekem szolgáltatni magad, Bíborka? – kérdezte csipetnyi gyengédséggel a hangjában, és kisimította a hajamat az arcomból. A keze azonban nem állt meg, továbbsiklott a nyakamra. Egyszerű, fehér pólóm a V nyakkivágással hirtelen túl kevésnek bizonyult a kíváncsi érintés előtt. Az adrenalin felpörgött az ereimben, a szívem hevesebben vert, mint a kolibri szárnya, mégsem voltam képes normálisan levegőt venni. Wentworth keze továbbcsúszott, a lélegzetem elakadt arra a pillanatra, míg súrolta a mellem oldalát. Amikor az ujjaival végigzongorázott a bordáimon, a hasamban rejlő izmok egymás után rándultak össze. Mire a csípőmhöz ért, rájöttem, hogy szórakozik velem. Provokált, hogy bebizonyítsa, mennyire gyenge vagyok és tehetetlen az ő világában. Eddig soha nem érzett harag lángolt fel bennem, olyan részemből fakadt, melyet eddig soha nem ért sértés: az önérzetemből. A kékesfekete füstöm ezúttal nem a számból tört elő, nem lassú volt, inkább gyorsan áradó, akár egy gátat tört folyó.

Bizsergést éreztem az ujjaimnál, forróság lángolt a tenyerem közepén, és mire észbe kaptam, már el is érték a csuklómat fogva tartó kezet. Wentworth úgy ugrott hátra tőlem, mintha áram rázta volna meg. És tényleg. Ahogy eltávolodott rólam, felültem, és a két kezemet magam elé tartottam. A füst megtámadta és körbeölelte Wentworth döbbenettől ledermedt testét. Először semmi nem történt, csak annyit láttam, hogy nem tud szabadulni. Aztán eszembe jutott, mit engedett meg magának, merre járt kéretlen érintése, és a haragom elnyomta újonnan támadt ámulatomat. Wentworth felordított a fájdalomtól. A kékesfekete füstön fehér villámok cikáztak keresztül, és a Zsoldos mindig összerándult, valahányszor ez bekövetkezett. A haragom múlóban volt, a helyét kétségbeesés vette át. Nem tudtam, hogyan kell leállni. – Nyugodj meg, Bíborka! – szólalt meg Wentworth meglepően higgadtan. Élénken csillogó kék szemével megértően figyelte a megmozdulásaimat. – Nyugodj meg, vagy kiütlek! A kékesfekete füst csak úgy áradt az ujjaim közül egyenesen a Zsoldosra, akinek már csak az arca látszott ki belőle. Nem úgy tűnt, mintha félne, inkább… sajnálkozás tükröződött a tekintetében. Hogy is lehetne képes ártani nekem? Minden önelégültséget mellőzött ez a gondolatom, a puszta értetlenség hajtott. – Nem tudok – suttogtam elkeseredetten. Kétségbeesett pillantásom a Zsoldosét kereste, aki lassan eltűnt a füstömben. – Wentworth! Segíts! Én… nem tudok leállni. Már csak a kétméternyi Zsoldos-füst lebegett előttem. A könnyeim végigfolytak az arcomon, de nem tudtam volna pontosan meghatározni, miért kezdtem sírni. Mert nem akartam neki ártani? Mert nem akartam, hogy egy ilyen mérgező dolog lapuljon bennem arra várva, hogy mikor gázosíthat el valakit, aki felbosszant… – Ez fájni fog, Bíborka! Esélyt sem adott, hogy rákérdezhessek.

– Tormen! – hallottam a suttogást, de fogalmam sem volt, mit jelenthet. Áttetsző gömb vágott ki a füstből. És akkor megéreztem. Az egész csupán egyetlen másodpercig tartott, mégis úgy éreztem, bele fogok pusztulni. Minden egyes idegvégződésemet kisütötte a fájdalom. A kín hátrarántott, és egy gondolatnyi időre csak a tarkóm és a bokám érintette a talajt. Hányingerem lett, szédültem, az önérzetes füstlángom kámforrá vált, mielőtt elernyedve végignyúltam a talajon. Beletelt néhány lihegős percbe, mire képes voltam Wentworthre fókuszálni, aki törökülésben ült egy karnyújtásnyira tőlem. – Ez meg mi a fene volt? A Zsoldos kifürkészhetetlen pillantással bámult rám. Legnagyobb elszörnyedésemre a Harmadik is nyitva volt a homlokán. Mintha szó szerint szemmel tartana. – Nem tudom, hogyan lehetséges ez egyáltalán – mormolta inkább csak magának. A távolban kiáltás harsant, mire a Zsoldos odanézett. Bizarr módon csak a normális, emberibb szemével, a Harmadik meg sem mozdult rólam. Intett valakinek, de nem volt erőm felemelni a fejem, hogy meglássam a közeledőt. – Gyógyítsd meg magad! – parancsolt rám, mintha ez olyan könnyen menne nekem. Bár, az iménti jelenetből én is erre a következtetésre jutottam volna, ha nem ismerem jobban magamat. – Tudod, hogy nem tudom. Lehunytam a szemem, hogy enyhítsem a fejemben a hasogató fájdalmat, és a lüktetéseket a testem különböző pontjain. – Az egyik legerősebb ártással szakítottalak ki a varázslatodból, Bíborka! – Wentworth hangja váratlanul közelről hallatszott. Felpattant a szemem, mire olyan éles fájdalom hasított a koponyámba, hogy megtelt könnyel a szemem. – Miért volt erre szükség? – kérdeztem, és képtelen voltam elnyomni

a vádló felhangot. A választ azonban meg sem vártam. – Bántottál… Wentworth kék szeme védekezőn összeszűkült. A Harmadik ekkor lassú intenzitással lezárult. Megbabonázva figyeltem, ahogy az izzó szemből egyre kevesebbet látok, míg emberi társaiban megbánást véltem felcsillanni. – Szükséges volt. Az ösztöneid felismerték bennem a zsoldost. Mire ugyanez az ösztönöd felismerte volna bennem a mentort, addigra halott vagyok. – Bocsánatkérőn széttárta a karját. – Nagyhatalmú boszorka vagy. A legnagyobbak közül való, akkor is, ha még nem tudod kordában tartani az erődet. – Legközelebb is megtennéd? – Ez már nem vádolás volt, ez már kérés. Sosem akarnám, hogy az ösztöneim irányítása alatt netalán végezzek a mentorommal, vagy egyáltalán bárkivel. Wentworth kérdő tekintetére megvontam a vállam. Nagy hatalom ide vagy oda, nem vagyok az a könnyen gyilkoló típus. Jobb szeretném az áldozataim számát zéró szinten tartani. Szóval? Megtennéd újra, ha szükséges? – Igen – vágta rá azonnal. Élénk színű szemén láttam, hogy komolyan is gondolja. – Némi habozás jólesett volna – ugrattam, de nem vette a lapot. Idegesen végigsimított kopaszra borotvált, kreol színű fejtetőjén. – Nem örömmel, mert nem sok szadista hajlam lappang bennem. De megteszem veled újra és újra. Nem fogok hazudni neked, mert fel kell készülnöd lelkiekben, hogy kemény időszak vár rád. Teljesen új vagy ebben a világban, de a tiszta véred miatt soha nem leszel biztonságban, míg meg nem tanulod kezelni mindezt. Határozottan bólintottam. – Megértettem. Wentworth előrehajolt annyira, hogy a látóteremet egészen betöltötte. Sajgott mindenem, a pokolba kívántam az egész életemet, és minden valószínűség szerint megőrültem, mert csak arra tudtam gondolni, hogy kisimítsam a két – vagy három – szeme közül azt az

aggodalmas ráncot. – Igazán megértetted, hercegnő? Ekkor rájöttem. Valami hátsó, a kezdetektől elfeledett gondolat előbukkant, és világossá tette a beceneveket. Hercegnőzött, amikor kioktatott, gúnyolódott, vagy harcra akart sarkallni. A Bíborkát kivételes esetekben használta… Nem tudtam eldönteni, mi a rosszabb: az, hogy erre rájöttem, vagy az, hogy olvadoztam a gondolattól, miszerint kedveskedést talált ki nekem. Hülye vagyok! Ráadásul túl sok mágiát kaptam, miközben rájöttem, hogy a Zsoldossal nagyon is működik köztünk a kémia. És hol van Faith, amikor ilyen nyűgös hangulatba kerültem? – Biztosan érted? – nyaggatott tovább Wentworth, pedig már nagyon szerettem volna aludni, hogy kizárjam a fájdalmat. Nem engedett. – A földbe foglak döngölni. Több zúzódás lesz a testeden, mint ahányat össze tudsz számolni, és a nap végére kívánni fogod, bárcsak egyszerű embernek születtél volna, hogy élvezhesd a hazugságokkal és unalommal teli életedet. Fizikai és mágikus képzésre is szükséged van. Olyan dühösen néztem fel rá, amennyire a fájdalmaim megengedték. – Szerettem emberként élni. Valami keresztülsuhant sötét vonásain. Részvét? Együttérzés? Talán káprázat volt csupán. – Muszáj, hogy megtanuld szeretni ezt a létformát. – Miért? – Mert számodra már csak ez létezik. Igazán aludni akartam. A szemhéjam ólomsúllyal nehezedett a szememre, de Wentworth továbbra sem engedte, hogy átadjam magam a sötétségnek. – Holnap megtanítalak, hogyan gyógyítsd magad – mondta, majd lassan felemelkedett, hogy fogadja a közeledőket. Alig állt meg stabilan a két lábán, amikor valaki olyan hévvel vetette magát a karjába, hogy azzal csaknem újra ledöntötte. Ezzel egy időben

másvalaki megérintette a vállamat. Szerettem volna odafordulni, hogy megnézzem, ki az, de nem éreztem elég erőt magamban hozzá. Feküdtem mozdulatlanul, és hallgattam a lány folyamatos beszédét, miközben a karom, ahol az a másik illető megérintett, egyre forróbbá vált. – Jesszusom, W! Mi a fene volt ez? Olyan volt, mint egy… – Egyáltalán nem értettem a kifejezést, de komolynak hangzott. Mit keresett még mindig az én Zsoldosom karjaiban ez a szómenésben szenvedő liba? És miért is foglalkozom én ilyesmivel? A karomat égető forróság kiterjedt az egész testemre. Ekkor már volt elég erőm ahhoz is, hogy ellökjem magamtól az illető kezét. Erre a mozdulatomra megfagyott körülöttem a levegő. A lányka befejezte a csivitelést, és kimászott Wentworth karjaiból. – Csak segíteni akart – mondta csitítóan Wentworth. Nem értettem, hiszen senkit nem lennék képes bántani, csak azért, mert segít rajtam. A Zsoldos azonban óvatos pózban lépegetett felém, a kezeit maga előtt tartva, a kapucnit gyorsan a homlokába húzva. Mögöttem is nagy csend honolt, mintha az egész környék lélegzetvisszafojtva várná, vajon mi lesz a következő megmozdulásom. Hátrafordultam, és rájöttem, Claire segített nekem. A fájdalmaim elmúltak, nem éreztem egyetlen zúzódást vagy törést sem a testemben. Megköszöntem volna, de ahogy felé léptem, egy igencsak széles mellkassal találtam szembe magam. Kellan Black nem sokkal, mégis észrevehetően magasabb volt a Zsoldosnál, és ugyanabban a problémában szenvedett, mint a többiek. Úgy nézett rám, mintha a következő mozdulatomtól tenné függővé a létezésemet. – Ha bántani mered, nem leszek tekintettel a Bíborhajúra, démon! Kitépem a végtagjaidat a szeme láttára! – szólalt meg közvetlenül mögöttem Wentworth. A mellkasa a hátamhoz ért, ami nem várt jó érzéssel töltött el. Egyértelműen védelmezett engem, ez pedig kifejezetten kedvemre való gesztusnak tűnt.

De várjunk csak… Bíborhajú? Így nevezte? Közönségesebb, mint az én becenevem, mégis fájt rájönnöm, hogy nem kizárólag engem becézgetett. Haragudtam magamra, amiért akár egy pillanatig is többet gondoltam a szavai és mozdulatai mögé, mint a mentorkodást. Haragosan fogadtam meg magamban, hogy ez soha többé nem fordul elő velem. – Szedd össze magad, Bíborka! – hallottam a Zsoldos hangját közvetlenül a fülemnél. Mire megfordultam, már felemelte a fejét, így el tudtam veszni egy engedélyezett másodpercre szemének kékjében. – A frászt hozod mindenkire. Célzatos pillantást vetett a kezeimre, melyek körül ott terjengett, türelmetlenül gomolygott a kékesfekete füst, benne a hatékony kis villámokkal. Ajjaj! Még a végén kisütöm Claire agyát. És a lányét, aki… Mélyet sóhajtottam. Önkontroll, önkontroll! Koncentrálj, Kendare! Wentworth illata betöltötte az érzékeimet: friss volt, csábító, akár a víz, amelybe citrom levét cseppentették. Nem sós tengervíz, inkább édes tavi víz illata. Beszivárgott az orromon keresztül az agyamba, és megtelepedett az érzékelő receptoraimon. – Ügyes – hangzott a dicséret nem sokkal később. Lenéztem a kezemre, és meglepődve láttam, hogy a füstlángocskám eltűnt. Wentworth elmosolyodott, majd elhátrált tőlem, mintha bántaná a közelségem. Figyelemre sem méltattam a tüskéket, amik a gyomrom tájékán akartak tűpárnát csinálni belőlem, és a számomra idegen lány felé fordultam. – Ő Moriah, a húgom. Megmagyarázhatatlan megkönnyebbülés rohant végig rajtam – a húga! Leesett az állam. Női zsoldos! Moriah volt a legkülönösebb szerzet, akit valaha láttam. A haja és a ruhája mind megért volna egy alapos elemzést, a kisugárzásáról már nem is beszélve. Azonban mielőtt bármit is alaposabban felmérhettem volna,

a beszélgetés tárgya visszaterelt a nagyokhoz. – Tényleg ijesztő volt. Nem hittem, hogy ekkora erő lakozik benned – fordult hozzám Claire. Láthatta rajtam az értetlenséget, mert magyarázkodó hangnemben folytatta. Kellan úgy állt kettőnk között, akár egy félig leengedett híd. – A füst, amit kiengedsz magadból. Idáig egyszer találkoztunk ezzel a jelenséggel. Akkor sem és azóta sem tudtunk rájönni, hogy miért állt le, mi hívta vissza a Halálszellőt, még soha senki… – Elnézést! – szakítottam félbe hirtelen. Nem tudtam elhinni, amit beszélt. Ez már tényleg sok volt számomra. – Mit is mondtál? Claire elnéző pillantásától rosszul éreztem magam, Kellan pedig úgy méregetett, mintha azt latolgatná, merrefelé hajítson, mekkora erővel, ha netán elkezdenék ketyegni. – Milan a jeget uralja, az enyém a tűz. Úgy tűnik, te kaptad a Halálszellőt…

10. A leghatalmasabb Claire – Időre lenne szüksége, hogy megemészthesse mindezt – jegyeztem meg elkeseredetten. Kellan meg sem próbált rám cáfolni. Nem tudtam, hogy csinálja. Olyan keveset tudott. Olyan nagyon keveset mindarról, ami történik vagy történni fog. Az események hálózata előtte teljesen rejtve volt, mégsem faggatózott soha. Nem nyaggatott, hogy mondjam el, mit láttam, mondjam el, mi fog történni velünk vagy bárkivel a jövőben. Nem szerettem ezt a képességet. Már régebben is sejtettem, hogy Hannah tüneményes kislány lett volna, ha nincs benne ez a képesség. Hátborzongató érzés belelátni az előttünk álló ismeretlen egy kis részletébe, hogy aztán istent játszva irányítsuk a dolgokat a jelenben. Csak remélni tudtam, hogy jól csinálom, és a megfelelő irányba terelem az eseményeket. A távolban sétáló három alakot figyeltem. Kendare nagyszerű teremtés volt, de valóban idő kellett volna neki. Épp csak annyi, hogy megszokja, a hatalmával rengeteget árthat a világnak, a szeretteinek, önmagának. Wentworth minden várakozásomat felülmúlta, mint mentor. Egyetlen látomás utalt arra, hogy őt kell a lány mellé állítanom. Valamiért biztos voltam benne, hogy a látomás megvalósulása évekkel később következik csak be. Kendare ebben egy hatalmas tölgyfa ágára erősített hintán ült, majd egyszer csak ellökte magát, és zuhanni kezdett. A lenyugvó nap sugarai bíborfénnyel szőtték át sötét haját, ő pedig kacagva hullott Wentworth karai közé. A Zsoldos szemében akkor annyi

gyengédséget láttam, amit egyszerűen nem lehetett másképp beazonosítani, csakis szerelemként. Kellan lágy simítása a nyakam oldalán visszahívogatott a jelenbe. – Neked sem volt sok időd – mutatott rá, mire megcsóváltam a fejem. – Én egész életemben tudtam, ki vagyok. Annyi a közös bennünk, hogy nem Moldomusban nőttünk fel. Kendare még csak most fedezi fel ezt az egész mágikus cuccot. – Tűnődve figyeltem a triót. Úgy tűnt, egész jól kijönnek egymással. Leszámítva, hogy Kendare akkora távolságot tartott a Zsoldos és saját maga között, amennyi ésszerű keretek között megengedhető volt. – Wentworth jól végzi a dolgát, hm? Halk mordulás jelezte Kellan nemtetszését. – Tudod, hogy elviselem, míg tartja ezt a jó útra tért stílusát, de ne várd, hogy még tapsikoljak is neki. Mindentudó mosollyal néztem fel rá. – Tudom, hogy kedveled. A szemét az égnek emelte, majd olyan hirtelen kapta el a derekam és rántott a karjába, hogy egy éles kis sikoly szökött ki a számon. – Jól van, te kis okostojás! – csúfolódott kedvesen, és a szemét keresztülszelő régi sebhely feljebb húzódott, ahogy az arcán mosoly terült szét. Egyik kezével lazán-gyöngéden megtámasztotta a hátamat, a másikkal végigsimított a tarkómon. – Most már a Zsoldos is tudja, mennyire szerencsés. Mentornak lenni kiváltság, különösképp, ha egy Bíborhajút patronálhatsz. – Most hízelegsz, hogy eltereld a figyelmem – állapítottam meg. Előrehajolt, ajka már csak egy leheletnyire volt az enyémtől, amikor megkérdezte. – És hogy haladok? Finoman megharapta az alsó ajkam, szaggatott lélegzete és ujjainak bizalmas szorítása elárulta, hogy könnyedsége épp ugyanolyan színlelés, mint az enyém.

– Kiemelkedő munkát végzel – feleltem elhalóan, és lábujjhegyre emelkedtem, hogy elérjem azokat a rágcsálni való ajkait. Nem engedte. Végigsimította a szemöldökömet és fél kezébe temette az arcomat. – Megint halványodott – súgta halkan, rezignáltan. Tisztában voltam vele. A látásom pocsék lett. Nagyjából csak akkora távolságra láttam tisztán, amekkora most Kellan és köztem volt. Egy lépésnyire minden zavarossá vált, öt lépés után már csak árnyakhoz beszéltem. Kellan tekintetébe kimondatlan fájdalom költözött, ujjainak becéző simítására összeszorult a szívem. Aztán valamit meglátott az arcomon. Vagy a szememben? A következő pillanatban ajka az enyémre tapadt, és úgy falta, mintha az utolsó másodperceinket élnénk. Átengedtem magam neki, ahogy mindig szoktam. Fel tudtam volna oldódni a karjában, elfelejteni minden problémát, amit csak én tudtam megoldani. A teher, amely a vállamat nyomta, csak ezekben a pillanatokban csökkent. A halk köhintésre összerezzentem, Kellan azonban nem zavartatta magát. Addig kóstolgatott, míg neki jólesett, és csak akkor engedett el, amikor neki úgy tetszett. Kissé kábultan néztem fel rá. Legalább egy kicsit szerettem volna megrovó lenni, de huncut pillantással rám kacsintott, és lágy puszit nyomott az orrom hegyére. Erre már tényleg elnevettem magam, és csak ezután fordultunk a köhintő felé. – Jaj, gerlicéim, annyira imádom ezeket a pillanataitokat! – mondta Moriah, és hevesen megölelt mindkettőnket. Moriah, hát igen, ő már csak ilyen. Márkás bakancs borította a lábát egész a térdéig, gótikus szoknyája ezúttal csak a combjáig ért, kivillant alóla fekete-fehér csíkos harisnyája. Elmaradhatatlan kéztyűjének, ami kivételesen csak a csuklóját takarta, nem az egész alkarját, ahogy egyébként, ugyanolyan mintázata volt, mint aprócska, ferdén a feje tetejére tűzött kalapjának.

Kellan megfeszült mellettem, de tudtam, hogy ez nem Moriahnak szólt. Wentworth néhány lépéssel távolabb állt meg. Kezét a zsebébe süllyesztette, kapucnija a fején. Lényegében olyan volt, mint máskor, mégis valahogy sokkal… szikrázóbb. – Csak egy esetben tűröm, hogy fenyegess, Zsoldos! – szólalt meg Kellan halkan, de érthetően. Moriah elengedett minket, majd megállt a bátyja és közöttünk. Amióta ráküldtem a halálos átkot, nem tudtuk, hogy a mágiájából mennyi maradt meg, mi veszett el belőle a sérüléskor. Mindenesetre úgy tűnt, teljesen elégedett az életével. Wentworth a tőle megszokott rideg közönnyel fogadta a nyílt kihívást. – Akkor ebben az esetben kénytelen leszel eltűnni – mondta, majd kék szeme rám villant. – Nem igaz, Bíborhajú? Önkéntelenül elmosolyodtam. Kerítőt sem játszottam volna soha, ha éppen nem látom a saját szememmel, amit láttam. – Lakat a számon, mentor! Most pedig szeretnék beszélni a Tanoncoddal, mielőtt Milan visszatér. – Miért, ő hol van? – kotyogott közbe Moriah, és visszaigazított egy fehér, szélfútta tincset a laza kontyba a tarkóján. Kellannel egyszerre válaszoltunk kétfélét. – Öngyilkos küldetésen. – Trixie-t keresi. Szemrehányó pillantásomra Kellan csak megvonta a vállát: – Mehettünk volna együtt is. Segíthettünk volna neki. Elkomolyodva néztem fel rá. – Tudod, hogy csak hátráltattalak volna titeket. Tudta. Persze, hogy tudta, éppen csak tele volt tehetetlenséggel. Egy része maradni akart mellette – túl sok ellenségem lett ebben az új Moldomusban –, a másik része viszont segíteni akart Milannak megtalálni Trixie-t. Sajnáltam, amiért ennyire korlátozom, de tisztában

voltam vele, hogy soha nem menne nélkülem sehová. Soha nem hagyna magamra. Megszorítottam a karját, és elindultam a távoli árny felé, akiről reméltem, hogy Kendare. Miközben keresztülsétáltam a mezőn és arra koncentráltam, nehogy orra bukjak egy fel nem fedezett buckában, végig magamon éreztem Kellan pillantását. Tudtam, hogy aznap éjjel még kivesézzük ezt a témát. Sokadszorra… Kendare a tisztás közepén ücsörgött és százszorszépekből font koszorút. Annyira elveszettnek tűnt. Tudtam, hogy nem kedvel. Láttam. Fura érzés volt így közeledni valakihez, aki ilyen fontos neked, hogy nem is tudja, ráadásul olyasmi matt nem kedvel, ami valótlan. – Megengeded, hogy csatlakozzak hozzád? – kérdeztem bizonytalanul, bár tudtam, hogy soha nem mondana nemet. Ahhoz túlságosan jól nevelt. – Igazad volt – vágott bele rögtön a közepébe. – Nem kedvellek. Inkább állva maradtam, kezemet összekulcsolva magam előtt. Tudtam, mi következik, de muszáj volt engednem, hogy kitombolja magát legalább egy kicsit. Néha ahhoz, hogy továbblépjünk, szükség van egy kis kiborulásra. – Tudom – bólintottam, de a belenyugvásom csak olaj volt a tűzre. Kendare csodaszép koszorúja összeszorított öklébe nyomorodott. – Felettébb bosszantó ez a tudálékosságod, tudod? – Felfogtam, hogy ez költői kérdés volt. – Az, hogy mindenkinél mindent jobban tudsz. Olyan sokat jelentesz a környezetedben lévőknek, olyan sokat jelentesz… …neki. Nem fejezte be, de tisztában voltam vele, hogy tudom, kiről beszél. Úgy döntöttem, miután kikiabálta magából a benne lévő haragot, és az életében bekövetkezett változásokért engem tett felelőssé, majd akkor elmesélem neki. A Zsoldos és a közöttem lévő kapocs eltéphetetlen, de semmi köze nincs a vonzódáshoz vagy a szerelemhez.

A szél hirtelen feltámadt, elsuttogott kérdést sodort magával Kellan felől. „Szükséged van rám?” Mindig. Nem engedtem, hogy a szerelmes mosolyom megtörje az arcom komolyságát. Végül némán, alig észrevehetően nemet intettem a fejemmel, majd ismét teljes figyelmemmel Kendare-re koncentráltam. Amikor annál a résznél tartott, hogy mennyire kicsinek és jelentéktelennek érzi magát a jelenlétemben, eszembe jutott, amikor először találkoztam hozzám hasonlókkal Gideon halálát követően. Kellan, Cam, Milan és Jorja teljesen új hatást gyakorolt rám, mindegyikük másképp, a maga módján. – És most nem figyelsz rám, vagy szimplán azon gondolkodsz, hogy melyik ártásoddal ártalmatlaníts egy ilyen időzített bombát, mint én vagyok? – nézett fel rám elveszetten, némi szemrehányással a hangjában. – Azon tűnődtem, bemutatlak valakinek. Velem jössz? Gyanakvással telt meg acélszürke szeme, majd idegesen Wentworth felé pillantott. A Zsoldos valószínűleg már éppen akkora lyukat égetett a tarkójába, mint az enyémbe Kellan. Moriah a két fickó között repdesett, akár egy fekete-fehér pillangó. Biztos voltam benne, hogy semmitmondó dolgokkal tömi a fiúk fejét. Más azt hihette, hogy csacska az a lány, de én pontosan tudtam, mit csinál. Kikapcsolja őket. – Hát jó – felelte végül Kendare, majd felállt és fölém magasodott. Elindult egy adott irányba, de aztán tétován megtorpant. – Merre? Céltudatos teremtés volt, ráadásul határozottabb, mint én voltam akkor, amikor elkezdődött az őrület az életemben. Kinyújtottam felé a kezemet. Gyűlöltem, hogy segítséget kel kérnem, de szerettem volna, ha Kellan kicsit más társaságban is előfordul, nem csak velem. Jót tesz neki egy kis séta a Zsoldossal és a húgával, gondoltam kuncogva. – Segítenél?

Kendare hezitált. Ajjaj, igazán nem kedvel, de még mindig túl jól nevelt. Nem utasított vissza, és engedte, hogy megérintsem a karját. Ennyire rossz nem volt még a látásom, de galádul kihasználtam az empátiáját. Séta közben elővettem a telefonomat, benyomtam néhány gombot. Kendare nem figyelt rám, csak lóbálta a kezében a fehér százszorszépkoszorút. Cam csak a sokadik csöngésre vette föl. Jellemző… – Hacsak nem jégkrémről van szó, leteszem! Elmosolyodtam. – Az is lesz. – Mit akarsz? Nem volt igazán barátságos. Hát igen. Cameron tréfás oldala eltűnt a feketeségben Regina halálát követően. Azóta nem láttam mosolyogni, és tréfák helyett is legfeljebb ehhez hasonló évődésre futotta. Amikor a szemébe néztem, annyi fájdalmat láttam benne, hogy fogalmam sem volt, hogyan képes életben maradni. Egyik napot a másik után kibírni nélküle… – Emlékszel a szívességre? – Mordulásfélét hallottam, amit igenként értelmeztem. – Most lenne rátok szükség. Félpercnyi – de nagyon hosszúnak tűnő – szünet. – Hol? – Linnél. Ő most visszavonult a könyvtárba, de a kertjét átengedte nekünk. – Biztonságos? – Határozottan. Újabb beszédes szünet. – Claire, a Fatumventus minden, csak nem biztonságos. Összevont szemöldökkel lépegettem. Néhány buckát már csak sötét foltnak láttam. Az egyikre Kendare figyelmeztetett egy néma intéssel. – Ez esetben az.

– Nice velem jön. Elmosolyodtam. – Ez most akkor ígéret vagy fenyegetés? – Minek veszed? Halk nevetés bukott ki belőlem. – Ígéretnek. – Nagyon helyes. Bontotta a vonalat. Elégedetten tettem el a telefont. Kendare arca olyan volt számomra, akár egy nyitott könyv. Minden kétségét, minden reményét leolvashattam róla, és ha belenéztem szürke szemébe, még az álmaiba is betekintést nyertem. – Tudom, hogy nem könnyű ebben a számodra új világban, számodra ismeretlenek között lenni – kezdtem óvatosan. – De tudnod kell, hogy te igazi csodának számítasz. – Mint Harry Potter? – Szavaiból gúny csöpögött, amit ugyancsak meg tudtam érteni. Elnézően ingattam a fejem. – Nem egészen. Nem tudtuk, hogy létezik még egy Bíborhajú. Úgy hittük, hogy csak hárman vagyunk. – Végre úgy tűnt, sikerült felkeltenem az érdeklődését. Szomorúság járt át, amikor a történetben ehhez a részhez érkeztem. – Moldomus volt az otthonunk. A boszorkáké. Egyikük elárulta őket, és Moldomust most itt próbáljuk megteremteni. – De már csak ketten vagytok Tisztavérűek, nem igaz? – Már éppen rá akartam világítani a kijelentése valótlanságára, amikor hozzátette. – Rajtam kívül, persze. Így már rendben volt. Nem akartam, hogy akár egy pillanatra is elfelejtse, kicsoda ő valójában. Szerettem volna, ha megérti, mennyire fontos nekünk. – Igen, rajtad kívül csak Milan és én vagyunk. De volt még valaki: Regina. – A megrendültségtől a hangom elhalkult, a torkom összeszorult,

és ha ez egyáltalán lehetséges, még rosszabbul láttam, mint eddig. Kendare váratlanul a kezébe zárta az enyémet, és úgy tette a karjára. A vigasztaló gesztus jólesett, és tudtam, hogy ha mást nem is, egy testvér hiányát biztosan megérti. Lassan haladtunk, néhányszor meg is botlottam, mert egyre inkább úgy éreztem, mintha egy vastag, alig átlátszó kendőt kötöttek volna a szememre. Szabad kezemmel letöröltem a könnyeket az arcomról, és bocsánatkérően elmosolyodtam. Lin otthonához érve elöntött az a békesség, amit mindig éreztem, amikor idejöttem. Reméltem, hogy ebből valamennyit Kendare is megérez majd. Lin kertje nyáron tele volt gyönyörű virágokkal, de még most, az ősz kezdetén is akadt néhány, ami bódító illatot árasztott. – Milyen volt? Lin háromszemélyes hintájához érve leültem, de Kendare inkább sétálgatott előttem. Idegesnek tűnt. – Regina? Csodálatos. Mint egy rég elveszett nővér. Már azelőtt szeretett, hogy megismert volna. Ő küldte hozzám a párját, Cameront, hogy vigyázzon rám. Nagyon vicces telefonbeszélgetéseket hallgattam ki akkoriban köztük. – Mindig is tudtam, hogy hallgatóztál! – csendült fel Cameron halk hangja az egyik formára nyírt sövény mögül. Kendare összerezzent, de csak akkor hátrált néhány lépést, amikor egy hatalmas árny is felbukkant Cam mögött. Édes, nem émelyítő kakaóvaj illata töltötte be a levegőt. Ekkor már felismertem az árnyat. Mélyen belélegeztem finom illatát, mert megnyugtató hatással volt rám. Megértettem Kendare rémületét. Nice – hiába volt galamblelkű – mégiscsak egy sárkány volt, akkora mancsokkal, mint két grizzly medvéé együttvéve, hosszú, villás farokkal és olyan hatalmas pofával, hogy két falásra bekaphatott volna egy felnőtt embert. Az állat előbb lépett oda hozzánk, mint Cameron. – Mi a franc ez? – suttogta Kendare elhalóan.

Elmosolyodtam, és Nice felé nyújtottam a kezem. A sötét árny felém közelített, és már éreztem is selymes, puha szőrét a tenyeremen, ahogy belesimult az érintésembe. Finom illata beszivárgott az orromba, közben képek árasztották el az elmémet Nice kommunikációja egészen egyedi volt. Nem beszélt semmilyen módon, de amit közölni akart, mindig meg tudta mutatni képekben, amit különleges képességével az elmémbe irányított. Jelen esetben Kendare-re volt kíváncsi. – Ő itt Nice. Nice, ő pedig Kendare. Ott a háttérben Cameron, Regina férje. Cam szeme hűvösen végigmérte a lányt, mielőtt rám nézett. – Volt. Keserű nyílként hasított belém ez a helyesbítés. Tudtam én, de mégis. Nekem mindig is Regina férje marad. – Nice tulajdonképpen micsoda? – tűnődött félhangosan Kendare, tudomást sem véve az iménti közjátékról. Előrébb lépett, éppen akkor, amikor az állat is közeledett felé. Mondhatni félúton találkoztak, és csak bámulták egymást. Kendare arcát már nem tudtam kivenni tisztán, de hitetlenkedő hangokat adott ki magából. Mint például: Te jó isten! Egy rohadt sárkány! Bárcsak itt lenne Faith! És hasonlókat. Körbejárta az állatot. Nice két örvénylő, a fekete univerzumra emlékeztető szeme minden mozdulatát követte. Kendare láthatóan nem akart hozzáérni, de Nice megunta a macska-egér játékot, és tompa orrát a lány kezéhez nyomta. Addig nem is hagyta békén, míg Kendare hitetlenkedő nevetés kíséretében végig nem simította a bundáját. – Te egyáltalán nem olyan vagy, mint amilyennek egy sárkányt képzetem – suttogta mély áhítattal. Cameron mozgolódni kezdett mellettem, aztán valami nagyon puhát helyezett a karjaimba. Benjamin. A bőre selymesebb volt, mint bármi, amit idáig érintettem, puha, mégis feszes. És egyetlen percre sem maradt

nyugodtan. Benjamin arca is homályosan derengett előttem, de mintha mosolygott volna. Előrehajolt, és kis tenyerét rátapasztotta a hasamra. Egész testemben megdermedtem. – Mit csinálsz, Ben? – nézett a fiára Cameron furcsálló tekintettel. Amikor a fiú a hasamra fektette a fejét, mintha hallgatózna, az apja lélegzete hallhatóan elakadt. – Claire… Soha nem hallottam még a nevemet ennyi kérdéssel kimondani. Szerencsére nem kellett magyarázkodnom, mert Kendare ekkor észrevette a bébit az ölemben, aki nem sokkal múlt öt hónapos. – Hát ez a csodalovag meg kicsoda? – érdeklődött olyan hangsúllyal, amire a fiú is felkapta a fejét. – Benjamin. Ő… – kezdte Cameron, és valamiért engedte, hogy Kendare magához emelje a fiát. – Regina gyermeke – súgta Kendare, és láttam Cam arcán, hogy nem választhatta volna meg ennél jobban a szavait. Benjamin kíváncsian vette szemügyre legújabb rajongóját, és közben egy adag nyálat folyatott a lány dekoltázsára. Kendare nevetve szidta a bébit, miközben a trikójával felitatta a nedvességet. – Ejnye! Ez így nem járja, kislovag! A csajokra max. a harmadik randi után csorgathatod a nyálad. Cameron felállt mellőlem, és elindult a kert bejárata felé. Oda sem kellett néznem, tudtam, hogy Kellanék kerültek látómezőn belülre. Szinte éreztem a vágyat, Kellan vágyát, hogy idejöjjön hozzám, de nem akartam elszakítani a férfiaktól. Camnek is szüksége volt rá. Önző dolog lett volna a részemről, ha a nap minden órájára magam mellé láncolom a ragaszkodásommal. Ennél a gondolatnál megtorpantam. Vajon Hannah mennyi mindenről mondott le csak azért, hogy az események a megfelelő mederben folyjanak tovább? Hogy minden a helyén legyen, minden klappoljon? Ahogy most végignéztem a kerten, a homályos árnyakon, és a fényesebb alakokon, úgy éreztem, ez így helyes. Kendare-t befogadták,

a fiúk végre nyitottak egymás iránt, és Milan közeledik a végzete felé. Megfogadtam, hogy ha rajtam múlik – márpedig rajtam is múlt –, minden tőlem telhetőt megteszek, hogy pozitívan végződjön az ő története is. Hallgattam Benjamin bűbájos kacagását, Kendare nevetését, ahogy játszott vele, és ekkor árnyékba borult az egész kert. Először halálra rémültem, ahogy mindig, de rájöttem, hogy csupán egy látomás kerített a hatalmába. Inkább érzelmekről szólt, mint egy konkrét eseményről. Egy férfit láttam magam előtt, első pillantásra Kellannek véltem, de ez a férfi nem volt olyan széles, markáns izomzatú, mint ő. Mégis, a vonásai… Talán… Nem. Valamiért elképzelhetetlennek tartottam. Ilyen távoli látomásom még sosem volt. Az erő, a mágia, ami körülvette, szinte mellbe vágott. Hatalmasabb mágia lakozott benne, mint bárkiben ezen a világon. Nem boszorka volt, ez tisztán érződött rajta, és nem is démon. Minden eddig ismert lénynél hatalmasabbnak éreztem. Olyannak, aki képes országokat térdre kényszeríteni a puszta akaratával. Mágus. A szó a semmiből jött. A múlt titkait őrzők sodorták felém, hogy megértsem, de semmit nem értettem, a szót pedig még soha nem hallottam. Fenyegetettnek éreztem magam, mégis biztonságban. Őrjítő kettősség kavargott bennem, ahogy a férfira néztem, aki ebben a pillanatban felém fordult. A pillantásunk találkozott, és semmi kétségem nem maradt. A fiam! Mély és hangos lélegzetvétellel tértem magamhoz a hintában. Kellan karjaiban. Ki akartam nyitni a szemem, hogy lássam az arcát, hogy megnyugodjak, de a zaklatottságom nem múlt el. Rájöttem, hogy a szemem teljesen tágra van nyitva, mégsem látok semmit.

11. Álomvilág: Bűnbánat Milan Idegesített a vízcsobogás hangja a vonal másik végéről. Próbáltam helyette inkább a beszélgetésre fókuszálni. – És Kellan mit szólt? – faggattam Kendare-t a fejleményekről, de a válaszát meg sem várva, tovább dohogtam. – Néhány napra teszem ki a lábam a Pajzsból, és máris a feje tetejére állítotok mindent. – Nem tudom, mit szólt! A nője elájul, aztán meg nem lát semmit: fogalmam sincs, mit lehet ehhez szülni! Fogta Claire-t, és bevitte a barlangjába, mint egy Neandervölgyi – csattant fel a lány élesen. Leállítottam a kocsit a szakadéktól úgy húszméternyire, és kikapcsoltam a motort. Kendare aggódott. Amikor otthagytam, még idegenkedett Claire-től, két nappal később írt néhány Bíborhajú-gyűlölő sms-t. Most meg? Aggódik! Üdv a klubban! – Ma is földbe döngölt a mentorod? – Úgy döntöttem, jobb témát váltani. Claire rosszulléte kissé érzékenyen érintett mindenkit. Gyűlöltem, hogy nem voltam mellette. Ha másért nem, legalább nem mardosna emiatt is a bűntudat. Persze tudtam, hogy semmi hasznomat nem vennék, de ez cseppet sem érdekelt. Megnyugtatott volna, ha látom. Kendare felháborodottan prüszkölt a telefonba. – Ne… Erőtlen kérése felkeltette a kíváncsiságomat. – Nem hiszem el! Ma is elpáholt?

– Milan! – hangzott a harmatgyenge figyelmeztetés. Egészen felcsigázódtam. – Hányszor ütött ki? Zúzódások? Törés? Sikerült a gyógyítás? – Nem tudom meggyógyítani magam, már mondtam. – De… – Erről nem beszélünk! – jelentette ki határozottan. – Megtaláltad már az a hegyvonulatot, amit láttunk? Öntudatlan visszavágás – számára kínos kérdésre kínos kérdéssel felelt. Sziklák és fekete hasadékok vettek körül, de elvesztettem, hogy merre tovább. – Az a rohadt fekete hegy! – mormoltam ellenségesen, mintha ő tehetne arról, hogy nem találom. Megértő csönd áradt felém a túlsó oldalról. Valahogy egy hullámhosszra kerültünk: neki nem mentek fényesen az edzések, én pedig konkrétan eltévedtem. Kiszálltam a Kellantől kölcsönbe kapott Nissan GTR 2010-es hollófekete modelljéből, és feltelepedtem a tetejére. Ha a démon ezt látta volna, valószínűleg azonnal kibelez, vagy egy ártással letépi néhány végtagom. A lelkét is kicikiztem ezért a kocsiért. Már három éve őrizgette, babusgatta, hol ide, hol oda dugta előlem, míg végül a Pajzs bérelt raktárában bukkantam rá… véletlenül. Harminckét órája volt nálam a kocsi, amikor jött egy sms a démontól: „Egyetlen karcolás se essen rajta, különben minden megkínzott részedet feltálalom Fatumnak vacsorára! K.” Hangosan felröhögtem az üzeneten. Mi a franc baja eshetne? Azért kocsi, hogy száguldjak vele, nem? Még akkor is, ha három évvel le van maradva a legújabb gyártmánytól. Vehettem volna magamnak akár limitált példányszámút is, de nem volt időm flancolni. – Tudok segíteni valamiben? Mintha a gondolataimban olvasott volna. Zsigeri izgalom lett úrrá

rajtam, amikor bevillant a megoldás. – Hát persze! – Tényleg? – Kendare hangja olyan meglepettnek tűnt, hogy ha nem vagyok ennyire ráhangolódva Trixie nyomára, minden bizonnyal kiröhögöm. A vízcsobogás elhalkult, majd megszűnt a háttérben. Végre! De már nem is érdekelt. Végre rájöttem! – Hogy nem jutott eddig eszembe? – Elárulod nekem is, zsenikém? – kérdezte Kendare türelmetlenül, mire Faitht hallottam a háttérből. Kíváncsi banda… De se kedvem, se időm nem volt magyarázkodni. – Idevillantalak, és segíthetsz – jelentettem ki egyszerűen. Olyan egyszerűnek tűnt eddig is. – Várj! Micsoda? Kendare hangja kétségbeesetten könyörgött magyarázatért. Majd utólag elnézést kérek tőle. – Ugye nem vagy meztelen? – Hát, nem egészen, de… – Remek! – vágtam rá, és koncentráltam. Nem sokan voltak képesek egy másik eleven testet átvillantani egy helyre úgy, hogy nincs közöttük fizikai kontaktus, de Moldomus Iudexeként ez nem okozott problémát. Villantaxi rendelt? A hatás kedvéért csettintettem, és tádám, Kendare már ott is volt előttem… egy szál fürdőköntösben. Mondhatni nem volt boldog. – Te jégagyú bunkó! – Óóó, a francba! – káromkodtam indulatosan. Igyekeztem elnyomni magamban a feltörni készülő elemi haragot, de igazán bosszantóan alakultak a dolgaim. Semmi nem arrafelé haladt, amerre szerettem volna, és valamiféle téboly kezdett formálódni bennem.

Tudtam, hogy egyszer ki fog robbanni. Túl sok minden történt velem az elmúlt időszakban, hogy ne maradna nyoma ennek a tehetetlen haragnak. De ne most. Elnyomtam magamban a bosszúságot, és a tajtékzó lányra néztem. A szeme éppen olyan haragosan villogott, mint Trixie-é, amikor kicseleztem, hogy nélküle jussak el David temetésére. Másképp álltam hozzá, ha Moldomusban játszotta a Testőrömet: bár állandóan a nyomomban volt, ott legalább el bírtam viselni. De hogy a barátaim előtt vigyázzon a seggemre egy aprócska lányka? Ki van zárva! Később persze szótlanul tűrtem, hogy leordítsa a fejemet haragjában. – Erre most tényleg nincs időnk! – szakítottam félbe Kendare szitokáradatát. – Hát szörnyen sajnálom, hogy nem fér bele az időbeosztásodba, hogy mielőtt elrabolsz az otthonomból, legalább arról gondoskodj, ne legyek tök pucér! – ordította magából kikelve, miközben dühösen söpört ki az arcából egy kócos tincset. – Faith ki fog nyírni, ebben biztos lehetsz! Na, persze… – Jól van, állj már le! Faithszel fenyegetőznöd olyan, mintha azt mondanád, hogy egy csiga meg fog enni egy rátámadó madarat. Ha már azt nem veszed figyelembe, hogy iudex vagyok, mostanra már tudhatnád, hogy Utolsóként kivételezett helyzetben élünk. A fajtánkból nagyon kevesen akarnak ártani nekünk, viszont rengetegen adnák a vérüket azért, hogy éljünk. Ez a hierarchia a boszorkák körében. Kendare szeme elárulta, hogy volt ugyan még benne némi harag, de alapvetően lecsillapodott. – Arrogáns vagy – mutatott rá az egyértelmű tényre. Elhúztam a számat. Trixie is gyakran használta ezt a kifejezést velem szemben, csak úgy megtűzdelte cifra jelzőkkel, hogy abba még a Zsoldos kreol bőre is belepirult volna. – Hasznossá tehetnéd magad, ha már itt vagy – jegyeztem meg

kedvesen. Úgy nézett ki, mint aki csak most veszi észre, hol is van pontosan. A csipkézett szegélyű fekete sziklák épp olyanok voltak, mint álmában, de sehol nem volt az a bizonyos hegy. – Nem lehet, hogy… Tudod… Láthatatlanná varázsolták? – vetette fel, de csak legyintettem rá. – Nekem is megfordult a fejemben. Minden valószínűség szerint így van, de itt – tártam szét a kezem a sivatag felé, majd megfordultam, és a szakadék felé is mutatta – és itt semmi nincs. – Honnan tudhatod ezt biztosan? Hatalmas ez a terület – jegyezte meg bizalmatlanul, de célzatos pillantásomra észbe kapott. – Oh, hát persze! Iudex, hm? Figyelemre sem méltattam a gúnyolódását. A szél feltámadt, és néhány tincset az arcomba sodort. Elátkozott hajam is azt jelezte, hogy mennyire kevés időm van hátra, hogy megtaláljam a Testőrömet. Már csak a hátam közepéig ért. Úgy tűnt, Kendare is észrevette, mert odalépett hozzám, és kisimított néhány bosszantó tincset az arcomból. Nem volt ebben semmi erotika. Inkább kicsit olyan volt, mintha visszakaptam volna egy nővért. – Miért rövidül a hajad? Gondolom, nem mész mindennap fodrászhoz, hogy vágass belőle egy centit. Félmosolyszerűség suhant át az arcomon. – Ez Claire átka miatt van. Kendare szeme döbbenetében úgy elkerekedett, akár egy rajzfilmfigurának. – Megátkozott téged? Reszketeg nevetés szakadt fel belőlem. – Ne légy rá mérges emiatt, oké? Nem szándékosan csinálta. Kendare hitetlenkedve, kissé bosszúsan nézett fel rám. – Már megbocsáss, de hogy a fenébe lehet véletlenül megátkozni valakit?

– Kicsit felbosszantottam. Nehezen viseli el, ha Kellanre átkot szórok, és kijelentette, egy nap velem is megesik, hogy baja esik annak, aki számomra a legfontosabb a világon. Hosszúra nyúlt a szünet. Figyeltem a Kendare arcán végbemenő változásokat. Először értetlenség tükröződött rajta, majd a lassú felismerésben eltátotta a száját, és már előre láttam a kérdések végeláthatatlan özönét. Gyorsan megköszörültem a torkomat. – Szóval, mi lenne, ha kipróbálnánk ezt az érintős dolgot? Ha a közelben vagyunk, akkor működnie kellene, nem? Nem tetszett nekem, ahogy Kendare rám nézett. Halvány mosoly derengett a száján, amikor odalépett hozzám, lábujjhegyre emelkedett, és megpuszilta az arcomat. – Nem is vagy te olyan jeges, mint gondoltam – avatott be talányos mosollyal, én pedig, őszintén szólva, nem tudtam, mit feleljek erre. Szerencsére megkímélt a válaszadástól, amikor elkomolyodva, idegesen a kezemért nyúlt. – Na, lássuk, merre tovább. Csak ekkor vettem észre, hogy mezítláb van. Majdnem felröhögtem. Micsoda rohadék vagyok. Megfogtuk egymás kezét, épp ahogy a legutóbbi alkalommal, és akkor… nem történt semmi. A csalódottság elemi erővel hullámzott át felettem. Káromkodtam újra, és olyan erővel szorítottam meg Kendare kezét, hogy feljajdult. Azonnal elengedtem, és ingerülten túrtam a hajamba. – Mára ennyi volt – sóhajtottam. – Dehogy – tiltakozott Kendare, és más esetben hajlottam volna rá, hogy igazat adjak neki, de hallottam összekoccanni a fogait. – Biztos nem jól csináltunk valamit. Talán máshogy kell fognunk egymás kezét, vagy az időpont nem stimmel. Talán… – Nyugi van, oké? – vágtam elébe a hisztériának vagy pániknak, vagy Halálszellőnek. Mindig a zaklatottság hozta elő a lányból a képességét. – Talán csak aludnunk kell. A múltkor is azt követően láttuk

meg az utat. Félelem csillant a szürke szempárban. – Szerinted megint találkozol vele? Nemtörődömséget mímelve vállat vontam. – Talán. – A túl sok talán már megmosolyogtatta. – Indulhatunk? Ismét felé nyújtottam a kezem, mire tétova pillantást vetett a kocsira. – Nem mehetnénk hétköznapibb módon? Őszinte sajnálkozással csóváltam meg a fejem. – Nem elég gyors. Három napba telne, míg visszaérünk. – Bólintott, és belecsúsztatta karcsú kezét az enyémbe. A villanáshoz használt köd már ott derengett körülöttünk, amikor felsóhajtottam. – Kellan ki fog nyírni. A villanás simán ment, a következő másodpercben már Kendare nappalijában álltunk, amit a legutóbbi látogatásom alkalmával ismét az eredeti méretére csökkentettem. – Miért mondod ezt? – kérdezte Kendare, miközben megtámaszkodott a nappalit és a konyhát összekötő pultban. Mielőtt válaszolhattam volna, éreztem, hogy valami közeledik felém. Megfordultam, és egy hatalmas Zsoldos-ököllel találkoztam. Méghozzá hatalmas lendülettel. Azonnal éreztem, hogy felhasadt az alsó ajkam, és az erőtől hátraestem, keresztül a kanapén. Az első döbbenettől magamhoz térve engedtem, hogy Kendare felsegítsen a földről. Fenyegetően nézett a Zsoldosra, aki úgy állt előttem, mint a harag megtestesülése. – Neked meg mi a franc bajod van, seggfej? Wentworth odalépett hozzám, félretolta Kendare-t, nehogy baja essen, ha esetleg én is támadnék. Különös gesztus volt, ha azt vesszük, hogy a lány éppen engem pátyolgatott miatta. A Zsoldos egészen belemászott a képembe, úgy válaszolt. – Soha többé nem villantod sehová nélkülem! Felfogtad, boszorka! Lassú derengéssel ölelt körül a felismerés, és olyan izmokat

rángatott, hogy félő volt, azonnal elröhögöm magam. Minden erőmmel azon voltam, hogy visszafojtsam magamba… Nem jártam sikerrel. Kendare és a Zsoldos legnagyobb döbbenetére hangos nevetés tört ki belőlem. Kendare nem értette, de Wentworth azonnal rájött, mit röhögök. Megragadott a pulóveremnél, és olyan erővel vágott neki a falnak, hogy annak biztosan nyoma maradt. – Mi a franc van veled? – ordította Wentworth az arcomba. – Neked kéne a legjobban megértened ezt! A választottad odakinn van valakivel, és te semmit nem tudsz. Semmit! Ez hatott. Elkomolyodtam, és egész testemben ellazultam, hogy lássa, már nem fogok védekezni. Sem támadni. Megértés csillogott emberi szemében, de a Harmadik továbbra is haragosan méregetett. Megértettem. – Hé, fiúk! – szólt Kendare valahonnan a háttérből, mire a Zsoldos egész arckifejezése átrendeződött barbár vadállatiból simán gyengéden bámuló vadállattá. De a gyengédség felismerhetően ott ragyogott a szemében. – Ha már nem akartok végezni egymással, akkor én elmennék fürdeni. És felhívnám Faitht, aki fogalmam sincs, hová lett. A hallgatásunkat beleegyezésnek vette, mert egy perccel később a bezárt fürdőszobaajtón keresztül hallottam a hangját. A Zsoldos továbbra sem eresztett. Tudtam, hogy ebben a helyzetben csak egy nagyobb erőkifejtés kellene, hogy eltörje a nyakamat. A védekezés nélküli Bíborhajú csak egy ember… – Soha többé, Iudex! Nélkülem soha! Bólintottam. Csak akkor engedett el, amikor már a Harmadik is úgy gondolta, hogy kellőképp bűnbánó arcot vágok. Vagy belém látott. Elég mélyre ahhoz, hogy tudja, komolyan gondolom. – Ma már itt maradok – jelentette ki Wentworth később, amikor nyílt a fürdőszoba ajtaja. Kendare megtorpant a küszöbön, és olyan mélyen pirult el, amiről

nem is hittem, hogy lehetséges. – Elég érdekes éjszakánk lesz, nem igaz? – mosolyogtam megnyugtatóan a lányra, aki válasz nélkül indult a szobájába. Wentworth nem az a fajta volt, aki szereti, ha mögötte mennek, ezért én mentem Kendare után elsőnek. Feltelepedtem az ablakhoz, ahogy legutóbb is tettem. Ez láthatóan nagy megelégedésére szolgált a Zsoldosnak, aki az ajtófélfát támasztotta. – Én így nem tudok elaludni – jelentette ki Kendare, aki úgy gubbasztott a takarója alatt, mint egy kisgyerek, akit büntetésből odazavartak. – Pedig jobban tennéd, hacsak nem akarsz holnap is csúfos verést kapni – élcelődött Wentworth, mire a szemöldököm a magasba szökött. Nem emlékeztem furcsább pillanatra hosszú életemből, ami felülmúlta volna a mostanit. Ha nem lett volna ott mindhármunkban a feszült aggodalom szinte tapintható érzése, megint elröhögtem volna magam. A számon Wentworth ütésének nyoma kegyetlenül sajgott, de eszemben sem volt meggyógyítani magam. A fájdalom emlékeztetett rá, hogy kiért is csinálom mindezt. Hogy igenis van értelme, mert ha jól csinálom, a végén Trixie újra ott lesz, ahová tartozik: mellettem. Wentworth ellökte magát az ajtótól és lassan odasétált Kendare ágyához. A lány szeme hatalmasra nyílt a csodálkozástól, de volt ott még valami. Valami, ami eléggé megrendítette a Zsoldost ahhoz, hogy hezitáljon. Bizalom. – Mire készülsz? – Aludj, Bíborka! – mondta a Zsoldos, és a lány homlokához érintette a mutatóujját. Egy hosszú percig csak figyelte, ahogy alszik, kék szeme izzott, mikor ránézett, aztán olyan végtelen meghittséggel simított végig az arcán, mintha Kendare a legtörékenyebb porcelánból készült volna. – Most te jössz, Iudex! – fordult hozzám keletlenül. – De ugye engem nem fogsz tapizni, miután elalszom! –

vigyorogtam rá, de szóra sem méltatta az ugratásom. Megérintette a homlokomat, én pedig életemben először vártam izgatottan, hogy alámerülhessek egy álomba. Még sötétebb és hidegebb volt, mint legutóbb. Nem tudtam eldönteni, hogy még mindig azért, mert éjszaka van, vagy mert ez egy olyan zárka, ahová nem engedik be a természetet. Sanda gyanúm szerint ez utóbbi. Reménykedve körülnéztem, hátha most Kendare-nek is sikerült átjönnie velem, de teljesen egyedül voltam. Úgy tűnt, hogy a lány csak meg tud nyitni valamiféle kommunikációs csatornát, ő maga viszont nem képes bejönni. – Megint azért jöttél, hogy belém rúgj? – csendült fel Trixie hangja a sarokból. Felerősítettem a jeges fényemet, és lassan odasétáltam hozzá. Annyira aprónak, olyan védtelennek tűnt, ahogy a lábát maga alá húzva kuporgott, a haja szerteszét göndörödött, mint a szétszóródott gombolyag. Szerettem volna azonnal felkapni és biztonságos, meleg, tiszta helyre vinni. Ehhez azonban előbb meg kellett találnom ezt az álombéli világot. Ahhoz viszont fel kellett ébrednem, hogy Kendare-rel megint játszhassunk. Érints meg, és találd ki a helyszínt! A gond az volt, hogy egyáltalán nem akarózott felébrednem. – Inkább azért, hogy te rúgj! – feleltem félig komolyan. Reszketeg nevetést hallatott, amitől összefacsarodott a szívem. – Már nincs hozzá erőm – suttogta, mire éktelen harag kerített a hatalmába. – Bárki is csinálja ezt, halott lesz, amikor megtalálom! Minden kínodért tízszeresen fog megfizetni, esküszöm. – fogadkoztam hevesen, és meglepődtem, amikor nem reagált. Más esetben ilyenkor már vagy bőszen helyeselt volna, vagy sürget, hogy igyekezzek már. Most azonban csöndben volt, a lélegzetét is alig hallottam. – Az esküd szart sem ér, Moldomusi Iudex! – szólalt meg végül olyan

halkan, hogy abban sem voltam biztos, a szavait hozzám intézi. Sértődötten húztam fel a szemöldököm. – Most épp mivel érdemeltem ki a ronda beszéded? Jeges fényemben, ahogy fölötte álltam, ülő helyzetbe tornázta magát. Szerettem volna leguggolni mellé, de tudtam, hogy abból érintés lenne, és ott tartanánk, ahol a korábbi álomvilágos jelenet abbamaradt. Az pedig nem hiányzott. A szemét lehunyva tartotta, bársonyos bőre, melynél puhábbat még soha nem érintettem, maszatos volt a portól és a… A szívem egy pillanatra megtorpant. Könnyezett. A pajzs, amit ellene kellett kifejlesztenem, amit azért húztam fel, nehogy túl közel kerüljön hozzám a testőröm, hirtelen omladozni kezdett. Helyrehozhatatlan repedéseket okozott régebben a nevetésével, a harciasságával, az egész természetes megjelenésével. Észrevétlenül vont a bűvkörébe, és most, ahogy itt ült megtörve, szinte teljesen lerombolta a falaimat. – A nagyikám, Milan! Esküt tettél, hogy kihozod Moldomusból, de nem tetted. És ő most már nincs többé. – Honnan… Szerettem volna megkérdezni, hogy honnan tudta meg, de akkor felismertem a kínzást, amit alkalmaztak nála. Három lépés a halál! 1. Vágd el az erejétől! Trixie lételeme a természet. Fantasztikus dolgokat képes egy erdőben csinálni. Ráadásul a növények nedvei begyógyították az összes testi sérülését. 2. Törd meg a lelkét! Nagyika halálának híre, plusz az én idióta közreműködésem miatt láthatóan padlón volt. 3. Zúzd össze a testét! Ezt már nem fogom megvárni! Ehhez a kínzás trióhoz Larion túl kevés volt. Már a másodiknál kidobta volna a taccsot. Egyetlen épeszű boszorka sem képes végignézni egy másik kínzását anélkül, hogy

maradandóan nyomot ne hagyna benne. Ekkor rádöbbentem: nem boszorka teszi ezt vele. De akkor mi? Démon? Zsoldos? Túl sok lehetőség, túl sok ellenség, túl kevés idő. Trixie-nek túl kevés. Tudtam, ha most odaülök mellé, a karomba vonom, és biztosítom, hogy az öreg Hortensia saját akaratából maradt Moldomusban, nem tehettem semmit, akkor nemcsak javulna, de rosszabbodna is a helyzet. Ennyi erővel jelezhetnék a fogvatartónak, hogy én is végig akarom csinálni a Három lépés a halált. Némán álltam Trixie fölött, és azon agyaltam, hogyan rángathatom ki ebből a mélabús állapotból. Csak egyetlen megoldás maradt: megint fel kell bosszantanom. – Na, jó, és akkor? Hortensia nagyid halott, követni akarod a példáját? A hangom, a testtartásom kihívóvá vált. Vártam a szikrát a szemében, azt a tüzet, ami ilyenkor el szokta borítani. Máskor még egy percem van, mielőtt elfogy a türelme, és nekem esik. De nem most. – Menj innen, Milan! – kérte halkan. Beletörődő hangja felszította a haragomat. – Vakard már össze magad a földről, Testőr! – Ehhez a szóhoz nyúlni ebben a helyzetben a legnagyobb bunkóság volt, amit valaha elkövettem ellene. – Honnan tudod, hogy ez nem álom? Honnan tudod, hogy a valóságban éppen nem rád várok, hogy megmentsd a seggem! A Testőröm vagy, hm? Megláttam a szikrát! – A Testőröd… – suttogta, miközben lassan feltápászkodott. Elnyomtam a kényszert magamban, hogy odalépjek, és segítsek neki. – A Testőröd vagyok, igaz? Ha mondjuk, a kutyád feküdne itt, akkor is ugyanígy beszélnél. Ha a tolladat hagyod el, azért is felkutatnád a világokat, igaz? Mindennek, ami a tiéd, melletted a helye, mert ha nem, hát Isten kegyelmezzen a világoknak, mert te nem fogsz, igazam van?

Miről beszél? Sosem volt kutyám, tollat meg nem használok… De akkor végül leesett, mire célzott ezzel. Ostobaság volt még a feltételezés is a részéről. Miért nem tudja, hogy ő a világom közepe? Mert nem szabad! És pontosan tudtam, hogy milyen választól fog kibukni annyira, hogy talpon maradjon. – Igazad van – feleltem, és olyan ridegségbe burkoltam a szavakat, hogy véletlenül se lásson át a felszínen. – Az enyém vagy, mellettem a helyed. Hitetlenkedő, de már bosszús nevetés visszhangzott a zárkájában. – Micsoda szemét vagy! – sziszegte, majd egy lépést előrébb tántorgott. A jobb karját a teste mellett lógatta, a ballal viszont felém hadonászott. – Belém rúghatsz, ahányszor jólesik. Eltaposhatsz úgy, ahogy neked tetszik, de figyelj már oda arra, amit mondok! Bármit tehetsz velem, én akkor is talpra állok. – Megbicsaklott a hangja, szürke szemét könnyek homályosították el, mégsem mozdultam. Nem szóltam, hogy megállítsam, mert tudtam, hogy ez az a tűz, amely melegen tartja, míg megtalálom. Mély levegőt vett, mielőtt folytatta, mintha egy szuszra akarta volna elmondani. – Nem magam miatt, csakis miattad. Tetszik vagy sem, én azért születtem erre a világra, hogy veled törődjek… Hogy téged szeresselek! Nem! Nem akartam, hogy ezt mondja! Nem akartam hallani! Nem bírnám elviselni a fájdalmat a szemében újra. Ha átlép egy határt, akkor vége. Fölösleges volt az önmegtartóztatás a kezdetektől, mert ez az aprócska láng képes volt lerombolni mindent, amit csaknem nyolcvan év alatt építettem fel magamban. A vastag jégpáncél, amit gondosan rakosgattam, meghajlott a Testőröm előtt. Trixie nem vette észre a rést a rideg pajzsomon, csak kiadta magából a felhalmozódott fájdalmat. Az évek során már ennek a fájdalomnak régen gyűlöletté kellett volna zsugorodnia, de nála nem így működött. Még egy lépést tett, és mintha nem bírná tartani a fejét, csak a mellkasomnak beszélt.

– Persze, hogy fáj, amikor úgy bánsz velem, mintha a cipőd talpáról kapartál volna le. Az önértékelésem romokban hever, és mintha ezernyi tűt szúrnál a szívembe. Néha nem kapok levegőt, annyira fáj. Hidd el, hogy próbáltam, de nem tudok… Képtelen vagyok nem szeretni téged! Az egyik kezemmel az álla alá nyúltam, a másikkal megtartottam a tarkójánál. Végtelenül törékenynek láttam, de a szemében egy igazi harcos elkeseredett haragja csillogott. És könnyek. Pislogott, és az egyik könnycsepp leszaladt sima orcáján. Odanyúltam és letöröltem, a könnycsepp pedig jéggé dermedt az ujjam hegyén. Megbabonázva néztük a jégcseppet, majd találkozott a pillantásunk. Sajnálkozva néztem le rá. – Az ördög vigyen el! – súgtam már én is megtörten, és homlokomat az övének támasztottam. A következő pillanatban egész testében megmerevedett, és fejét a cella ajtaja felé kapta. – Hiányoztam, kis drágám? Édesen mérgezett, delejesen dús női hang járta be a cellát. Valahonnan ismerősnek tűnt, de mielőtt rájöhettem volna, honnan, Trixie remegni kezdett. A pillantása az enyém volt, míg egész testében hátra nem feszült. Sikolya visszhangot vert a falakon, majd az elmémben. A háttérben hallottam a nőt nevetni úgy, mintha élvezetét lelné Trixie sikolyában. Hangosan ordítva tértem magamhoz. Újra Kendare szobájában találtam magam, de ez cseppet sem volt ínyemre. Törtem és zúztam, mert ez már több volt, mint amit el bírtam viselni. – Nem! – ordítottam, és nem foglalkoztam a nekem szóló kiabálásokkal, a csörömpöléssel. Haragudtam, amiért ilyen hamar véget ért, mert azt akartam, hogy örökké tartson. – A rohadt életbe! Kendare-t kerestem a tekintetemmel. Az ágyán ült, arcán halálra vált pillantással, kettőnk között Wentworth állt, a kezét furcsa szögben tartva

maga előtt. Védőbűbáj… Körülnéztem a szobában. Az ablakok kitörve, a szilánkok szinte mindent beleptek. A függönyök leszakítva, rongyokban hevertek a padlón, és az egyetlen pont, ami sértetlenül maradt, Kendare volt. Megóvta tőlem a Zsoldosa. – Sajnálom! – lihegtem kimerülten. Kendare feltérdelt, én pedig térdre rogytam az ágya mellett, és a fejemet a takaróba fúrtam. A torkom fájdalmasan elszorult, a látásom homályossá vált, ráadásul végig is folyt volna az arcomon. Francos könnyek… – Sajnálom… Sajnálom… – suttogtam a takaróba temetve az arcom, a hangom tompán szólt, már azt hittem, meg sem hallja, amit mondok. Egyáltalán nem akartam összetörni, különösen nem a Zsoldos és tanonca előtt. Finom simítást éreztem a tarkómon. Simítást? Rúgást érdemeltem volna. – Semmi baj! Minden rendben! – Értetlenkedved kaptam fel a fejem. Kendare arca is könnyes volt, de nem haragudott, mint a legutóbb. Látta, hogy nem értem. – Nem csak kívülről láttam, ami történt. Milan, én hallottalak téged. Minden egyes gondolatodat hallottam. És… csak, hogy tudd, végtelenül büszke vagyok rád. Kapuzárás. Az agyam salátalével töltődött meg. Ez volt aztán a különleges képesség. Mondani kellett volna valamit… Mit is? – Fel kell hívnom Kellant! Elhúzódtam Kendare érintésétől, de láttam rajta, hogy nem sértődött meg. Éppen csak nem értette. – Miért? Elővettem a mobilomat, amikor átjárt a megvilágosodás. A nő a barlangban… Kellan három csöngés után vette fel. – Ha a kocsinak baja lett…

Ah, erről majd később, gondoltam. – Anyád életben van, démon! A tökéletes elnémulás új értelmet nyert. – Ismételd! – Gretchen! Ő raboltatta el Trixie-t!

12. Ajándék Kendare Talán meg kellene fogadnom Claire tanácsát. Ne gondolkodj, csak fogadd el, és lépj tovább! Időt, energiát és zsebkendőt takarítasz meg. Nem voltam benne biztos, hogy képes vagyok rá. Szükségem volt valami egészen hétköznapira, valami kevésbé megdöbbentőre, ezért Faithszel meglátogattuk anyámat. Wentworth természetesen velünk tartott, de egyáltalán nem tetszett neki, hogy hétköznapi módon, kocsival akarunk menni. Én azonban megmakacsoltam magam, és ragaszkodtam Faith sötétkék Hummerjéhez. Sosem értettem, honnan volt pénze ilyen kocsira, de most már beavatott. Felvilágosított, hogy a tőzsde nem a hétköznapi emberek piaca, hanem a különleges képességekkel megáldott boszorkáké. És persze minden egyéb természetfeletti lényé, akiknek van egy kis mágikus sütnivalója. A kertvárosban éltünk, amolyan tipikus családi házban, a krémszínű falakon az ablakkeretek citromsárgára voltak festve, a kertet alacsony, fehér kerítés szegélyezte. A felhajtó mellett törpebokrok sorakoztak, a bejárat kiugrója alatt pedig kétoldalt egy-egy virágállvány. Sosem értettem, anyának hogyan sikerül úgy életben tartania a virágait, hogy még ősszel is virágozzanak. Mindenesetre mostanra már voltak sejtéseim. Faith kopogás nélkül rontott be a házba. Hallottam, ahogy felszabadultan köszön anyának, a házból illatok szivárogtak felénk, és hosszú napok óta először éreztem úgy, hogy minden rendben van. Wentworth kissé lemaradt mögöttem, mire megtorpantam.

– Mi a baj? Attól tartottam, hogy a baj itt is megtalál. Tisztában voltam vele, hogy anya valószínűleg jobban használja a mágiát, mint én, mégsem szerettem volna látni, ahogy ezt a képességét előttem gyakorolja. A Zsoldos feszengve nézett a bejáratra. – Soha nem veszek részt családi délutánokon – bökte ki morcosan. – Ez nem nekem való, nem én vagyok. Félelem és pánik növekedett bennem a gondolatra, hogy nélküle akár egy lépést is tegyek. Ironikus gondolat volt, tekintve, hogy kezdetben mennyire rettegtem tőle. Ráadásul ez a fickó szinte naponta több zúzódást okozott nekem, mint bárki egész eddigi életem során. Persze utána minden alkalommal meg is gyógyított. – Nem jössz be velem? – kérdeztem tőle, és igyekeztem nem kiereszteni a félelmet a hangomba. Természetesen kihallotta belőle. Kék szeme izzón tapadt az arcomra, és bár ezúttal szűk, fekete sapkát viselt, tudtam, a Harmadik is figyel. – Nélkülem sehová se tudsz menni, Bíborka! – jelentette ki, és ez olyan visszavonhatatlanul igaznak hangzott az ő szájából, hogy azonnal megnyugodtam. – De be tudok menni úgy is, hogy ne lássatok. Úgy kevésbé lenne feszélyezett az egész. Összevontam a szemöldököm. – Úgy érted, ha a férfi, akit hazahozok az anyámhoz, láthatatlanul jön be a házba, kevesebb feszkót okoz, mintha hétköznapi módon besétál? Olyan kihívás égett a szavaimban, hogy csak remélni tudtam, nem áll ellen. A férfi, akit hazahozok az anyámhoz… Na, tessék! Most aztán főhet a feje. Nem. Egyáltalán nem főtt a feje. Odalépett elém, és izzó tekintetét az enyémbe mélyesztette. Úgy nézett, mintha bele akarna látni a fejembe. Olyan sok minden állt köztünk, pedig olyan közel volt hozzám, hogy a mellkasunk csaknem összeért. Szükségünk volt még egy beszélgetésre,

amiben az ő Bíborhajújáról, Claire-ről mesél majd nekem. Azonban mindez nem számított, amikor így nézett rám. – Ebben az esetben örömmel besétálok hétköznapi módon – mondta mély hangján, mire megborzongtam. Megfogtam a kezét, mely forrónak tűnt az enyémhez képest, és behúztam magam után. Anya és Faith a konyhában volt. Faith a kedvenc csokis sütimből csent el éppen egy darabot, anya pedig mosolyogva jött felém, közben éles tekintete a Wentworthszéivel összefonódott ujjaimra tévedt. – Nagyon örülök, hogy el tudtál jönni, kincsem! – mondta és átölelt. Mennyire jó érzés volt újra itthon lenni vele, úgy, mint régen, mielőtt az őrület elkezdődött. Bevonultunk a nappaliba, lehuppantam a kedvenc fotelembe, és Wentwortht figyeltem, aki az ablakhoz lépett, hogy szemmel tarthasson mindent kinn és benn egyaránt. Hatalmas férfi volt, a nappali szinte összezsugorodott a jelenléte miatt. Anya hozta a sütit és a tejet, Faith pedig a mellettem lévő fotelbe telepedett. – Hogy viseled a mágikus létet? – kérdezte anya, mire Faith a szemét forgatta. – Nem hiszi el nekem, hogy túltetted magad az egészen. Wentworth tekintete egy pillanatra rosszallóan villant a barátnőmre, de más jelét nem adta az egyet nem értésének. Anyámnak viszont megvolt az a jó tulajdonsága, hogy mindent észrevett, ha tetszett nekem, ha nem. Mielőtt érdemleges választ adhattam volna, a Zsoldoshoz fordult. – Te mit gondolsz erről, Wentworth? A Zsoldosomnak először nem volt ínyére, hogy válaszoljon. Úgy nézett anyámra, mintha a következő szavaival szeretné elküldeni messzire. De aztán a tekintete felém fordult, és gyengédség költözött a szemébe.

– Úgy hiszem, a lányodat sokkal jobban megviseli ez a rengeteg új információ, mint amennyire mutatja. De nem fújna visszavonulót soha. Különösen az álmok után. Anya finoman megtört szemöldöke csodálkozva csúszott a homlokába. – Miféle álmok? Rosszalló pillantással néztem a Zsoldosra, mire ő megvonta a vállát. Mintha azt üzente volna: Te akartad, hogy itt legyek. Most viseld el a következményeit! – Nem akartam erről beszélni neked – világosítottam fel anyámat éppúgy, mint Wentwortht. Faith átnyúlt a másik fotelből, és megszorította a kezem. Meg akartam kímélni ettől anyámat, de talán butaság volt a részemről. Mégis jobban szerettem volna, ha majd akkor szerez tudomást a képességemről, amikor Trixianna már itt van velünk. Megértettem minden döntését, sajnáltam őt a veszteségei miatt, melyeket miattam szenvedett, és szerettem volna, ha visszahozhatom neki a testvéremet. Mert megérdemli, hogy együtt lásson bennünket. A pokolba! Mind megérdemlünk egy kis békés boldogságot. Míg meséltem, teljes csönd honolt az otthonunkban. Wentworthnek végül mégis sikerült láthatatlanná válnia. Ahogy ott állt az ablak mellett, olyan volt, mintha csak egy festmény lenne, amit azért tettek ebbe a szobába, hogy a kedvemre tegyenek a látványával. Végül elmondtam anyának mindent. Az első álmot, amikor Milan olyan szemét volt, és a másodikat, amikor már jobban megértettem a szemétkedését. Anya néma csendben hallgatta végig a történetet, nem szólt közbe egyszer sem. Egy külső szemlélő, mint például Wentworth számára úgy tűnhetett, hogy remekül feldolgozza az eseményeket. De én láttam, hogy összetört. Többször túrt bele hosszú, vörös hajába, mint ahogy szokott, és amikor egy kontyából elszabadult tinccsel kezdett szórakozottan játszani, a keze remegett közben.

Szürke szeme néha megtelt könnyel, de nem engedte, hogy kicsorduljon. Ezt viszont nagyon is meg tudtam érteni. Ha egy könnycsepp elindul, viszi magával a többit, és erre volt most a legkevésbé szüksége. – Szegény kicsikéim! – suttogta remegő hangon, és egy hosszú pillanatra magához szorított. – Annyira sajnálom! Apáddal a legjobbat akartuk nektek, és el kell hinned, amikor azt mondom, hogy mindketten nehezen hoztuk meg ezt a döntést. – Tudom, anya! – feleltem komolyan, és így is volt. Biztos voltam benne, hogy nem vigyorogva adták fel a közös életüket, ami éppen csak elkezdődött. Ráadásul egy ikerpárral… – Sosem láttam a testvéredet. Elijah, az apád egyszer áthozott nekem egy képet Trixiannaról. Úgy kétévesek lehettetek – mesélte anya, és bocsánatkérőn elmosolyodott. – Összetörtem. Látni akartam őt és visszakapni. Azt mondtam, nem éri meg a külön élet, és haragudtam apádra, amiért engedte, hogy belemenjek ebbe az egészbe. – Veszekedtetek? – kíváncsiskodott Faith. Anya fehér arcán halvány mosoly derengett. – Csak engedte, hogy kidühöngjem magam. Egy parkban beszélgettünk, és azt mondta, kiabáljak még vele, mert addig nem kell visszamennie Moldomusba. De aztán kénytelen volt. Néhány démon a nyomára akadt. – Hogyan lehetséges ez egyáltalán? – értetlenkedtem. Wentworth válaszolt nekem. – A mágia nyomot hagy mindenhol. Anya meglepődött, de szó nélkül hagyta, és bólintott. – Az, hogy Elijah átjött ebbe a világba, felhívta rá a figyelmet. Nem csaptunk össze velük, túl sokan voltak. Menekülés közben megfogadtuk, hogy többé nem keressük a másikat – mesélte tovább anya, de a hangja itt elcsuklott. Egy pillanatra lehunyta a szemét, és mélyet sóhajtott. Amikor újra rám nézett, már összeszedettebb volt. – A balesetig nem

láttam őt. Állítólag Hannah szólt neki, és ő fejvesztve rohant, hogy megtudja, mi történt. – Szimpla baleset volt – vetettem közbe, mintha nem lett volna elég nagy horderejű a dolog. – Ezért nem kellett volna megszegnie a szabályokat. Anya arcán elnéző mosoly suhant keresztül. – Ő az édesapád volt. Bajod esett, magtudta, idejött. Rossz érzés kerített hatalmába. – Volt? Anya egy pillanatra megtorpant, mintha többet árult volna el, mint amennyit szándékában állt. Faith felnyögött mellettem. – Jaj, Nevaeh! Anya bizonytalanul felnevetett. – A nagy igazságok pillanata van, nem? – Elkomolyodva figyelmeztető pillantást vetett Faithre. – Nem akarom, hogy azt gondolja, az apja egyszerű boszorka volt. Azt akarom, hogy tudja, hős volt. – Anya, miről beszélsz? – Nem egyszerű baleseted volt, kincsem! Démonok támadtak rád, és egy kemény átok telibe talált. Ezért jött ide Elijah. Nem az a fajta volt, akit bármi visszatarthat. – Kis szünetet tartott, mintha még most is fájdalmas lenne számára az emlék. Azon tűnődtem, hová rejtette ezeket a magányos kínnal teli pillanatait az évek során. – Könyörögtem neki, hogy hagyja. Amikor kiderült, hogy kómában vagy, nagyon dühös lett. Láttam, hogy nem tudok hatni rá, ezért vele mentem. – Mégis hová? – A démonok után, akik rád támadtak. – Hülyeséget csinált – jelentettem ki egyszerűen. Ahogy hülyeség volt bűntudatot érezni olyan dolog miatt, amiről egyáltalán nem tehettem. Mégis… Ha belegondoltam, hogy az apám miattam halt meg, és miattam nem lehetett a családomnak normális élete… Őrület! Ettől függetlenül felfogtam az ok-okozati összefüggéseket, a helyükben én is

éppen így cselekedtem volna. – Mindenesetre, apád nem az a fajta volt, aki egyszerűen eltűrte, ha bántódás érte a szeretteit – folytatta anyám, miközben ismét beletúrt vörös, göndör hajába. – Nem ismertem senkit, aki nála ügyesebben használta az ártásokat és átkokat. Gyorsabban reagált bármilyen támadásra, mint bármelyik nála nagyobb hatalmú boszorka. Összevontam a szemöldököm. – Mi történt akkor? Faith együtt érzőn megszorította a kezem. Jólesett a támogatása. Talán ezért is kedveltem kezdettől fogva – mindig tudta, mikor kell tréfásan oldani a feszültséget, és mikor van szükségem egy egyszerű érintésre. – Amikor azt hittük, az összessel végeztünk, lesből támadtak. Mintha az egész csapda lett volna. Engem kiütöttek, apádat pedig… Mikor magamhoz tértem, már… – Anya hangja elcsuklott. Utáltam magam, hogy feltépem a régi sebeit, de egyelőre képtelen voltam vigaszt nyújtani neki. Csak ültem, mintha gipszbe öntöttek volna. Minden tagomat merevnek és hidegnek éreztem. Nem fért a fejembe ez az egész. Hogy jöttek rá, hogy ki vagyok, hogy hol vagyok, ha egyszer anyámék nem is kommunikáltak évekig? És Faith hol volt, miközben valaki mészárost játszott a családommal? – Hé, kislány! – szorította meg újra a kezemet Faith, mintha olvasott volna a gondolataimban. Vajon tudott bárki is olvasni a gondolataimban? – A Testőr parancsot kapott. Ez a Testőr aznap rád vigyázott. Nekem sem volt ínyemre a kényszeres pihenő, elhiheted, de nem tehettem semmit. Kétkedve néztem rá. Ha Testőr, ugyan hogy akadályozhatták volna meg, hogy elillanjon, akár egy percre is. – Ó, hidd el, kincsem! – bólogatott anya is buzgón. – Apád nem engedte, hogy velünk jöjjön. – Fafejű marha volt – kontrázott Faith. Meglepetten néztem rá, de a

hangjában és az arcán csak gyengédséget láttam tükröződni. Ez pedig éles ellentétben állt a szavaival. – Konkrétan a kórházi ágyadhoz bilincselt. Úgy tűnt, mintha erről anyának eszébe jutott volna valami. A tekintete váratlanul kérlelővé vált, ahogy rám nézett. – Mesélj a testvéredről! Láttad őt az álomban, igaz? Milyen… Tétován abbahagyta. Mit is kérdezhetett volna? Milyen a haja? Az illata? Hogyan mozog? Milyen közel van a halálhoz? Összeszorult a szívem, ha belegondoltam, mennyit áldozott fel mindkét szülőm. Büszke voltam, boldog, de korántsem elégedett. De az leszek, gondoltam hirtelen támadt elhatározással. Előrehajoltam és szabad kezemmel megragadtam anyáét. Nyirkos tapintása elárulta, milyen ideges lehet a reakcióm miatt. – Meg fogod őt látni, ígérem! – fogadkoztam. – Ő annyira más, mint én, mégis… jó és tiszta. Határozottnak tűnt Milannal szemben. Olyasvalakinek látszott, akinek elvei vannak, amiket nem adna fel bárki kedvéért. Milan persze kivétel minden alól. Trixie bizony menthetetlenül szerelmes ebbe a… Iudexbe! Csörömpölés szakította félbe a családi idillünket. Wentworth felkapta a fejét, hallotta, hogy az emeletről jött a zaj. A levegő szinte megdermedt körülöttünk, de a várakozásaimmal ellentétben Wentworth nem rohant azonnal, hogy kiderítse, mi történt. Lépések tompa döndüléseit közvetítette a plafon. Hallottam, hogy anyám lélegzete elakad, Faith pedig azonnal lerázta magáról a kezemet. A semmiből egy surikent varázsolt a kezébe, és feszült pillantást váltott a Zsoldossal. – Vidd innen! – Ez határozott parancs volt. Faith sötétkék szemének villanásából rádöbbentem, hogy nem tetszik neki a dirigálás, mégis szó nélkül engedelmeskedett. Azt hittem, hozzám lép, és már épp tiltakozni akartam, ugyanis eszem ágában sem volt

lelépni innen, és hátrahagyni a Zsoldost, hogy egyedül küzdjön meg… akárkikkel. A Testőröm azonban anyámba karolt. – A jó öreg Faith már nem rád vigyáz, hercegnő! – Rám kacsintott, és halványulni kezdett. – Új Védencem lett, legfelsőbb utasításra. Ez bővebb magyarázatra szorult, Faith azonban köddé vált az anyámmal. Kérdőn fordultam a Zsoldos felé, akinek a kezében egy hatalmas, lángoló szablya jelent meg a semmiből. – Legfelsőbb utasítás? Wentworth nem reagált, csak hozzám lépett, és a derekamnál fogva magához húzott. Az érintésétől elakadt a lélegzetem. – Claire féltette édesanyádat. Túl nagy híred van ahhoz, hogy a szeretteid biztonságban legyenek. Lépések döngtek a lépcsőn, és a következő pillanatban egy fekete bőrszerkós alak jelent meg a lépcsőfordulóban. Wentworth azonnal felemelte a szablyát, mire abból különös láng csapott ki és pajzsként emelkedett előttünk. A jövevény a látványra elvigyorodott, és mindkét kezét felén tartva mormolni kezdett. – Kapaszkodj! – súgta Wentworth. Lehelete bizsergette a halántékomat. A karjaimat karcsú dereka köré fontam, és ezúttal nem hunytam le a szemem. Villanás helyett azonban emelkedni kezdtünk. Leesett az állam: a Zsoldos tudott repülni! Lebegni legalábbis mindenképp. Ahogy hátrálni kezdtünk, a lépcsőfordulóban álló jövevény arca eltorzult a haragtól. A következő pillanatban egy fekete nyaláb csapódott ki a tenyeréből, áthatolt a lángpajzson, és telibe kapott bennünket. Először elsötétült előttem minden. Azt hittem, lezuhanunk, de tovább lebegtünk. Éreztem a feszültséget a levegőben, mintha két energia küzdött volna a fennmaradásért. Ekkor vérfagyasztó suttogás suhant át a gondolataim között, mint

üdítő fuvallat a tikkasztó forrósában. A Zsoldosom. „Tarts ki! Megtalállak!” Ezután, mintha elengedett volna, örvénylő forgatag repített messzire tőle. Képtelen voltam védekezni, csak pörögtem, pörögtem, míg végül a fényt lassan felváltotta a sötétség. Mintha tejbe folyattak volna krémes, sűrű étcsokoládét – és ennek a közepén ültem én. Bőrbizsergető morgásra tértem magamhoz. Egészen a mellkasomban éreztem a hangot, megborzongtam tőle, majd a forrása után kezdtem kutatni homályos tekintetemmel. Fogalmam sem volt, hol lehetek, de éreztem, hogy sosem jártam még ezen a helyen. Nyirkos volt, és fehér fényű félhomály uralkodott benne. A falakon fehér lánggal világító fáklyák sorakoztak. Ahogy körülnéztem, feltételeztem, hogy egy barlangban lehetek, kénes szag marta az orromat. Fáztam, ezért meg akartam dörzsölni a karomat. Félbeszakadt a mozdulat, amikor észrevettem, hogy ezüstszínű, hosszú láncú bilincsek lógnak a csuklóimról, melyek vége a barlang falához volt erősítve. Megrángattam a láncokat, de azok nem engedtek. – Szóval felébredtél – hallatszott egy rekedtes férfihang az árnyékos részből. Az árny megmozdult, és lassan kilépett a fényre. Magas férfi volt, de nem annyira, mint a Zsoldos. Kétségtelenül zsoldossal álltam szemben, mivel a fickó homlokán neonkék színű Harmadik világított. Ez azonban más volt, mint az én Zsoldosomé, hidegebb. Rossz érzéseket keltett bennem, ahogy pillantása kibomlott hajamra tapadt. A fickó közelebb lépett, és tökéletes eleganciával meghajolt. Vékony teste ruganyosan mozgott, jóllehet az izmai közel sem voltak annyira kidolgozottak, mint Wentworthnek. A ruhája azonban hasonlított az övére. Bizonyára minden zsoldosnak előírás, hogy fekete trikót kell hordania, hozzá illő fekete nadrággal és hosszú bőrkabáttal. – Ki vagy te? – kérdeztem, és közben próbáltam kisajtolni magamból a kékes füstömet. Talán arra nem elég, hogy kifeküdjön tőle, de arra

mindenképp, hogy időt nyerjek. A fickó maszkulin metszésű arcán ördögi mosoly terült szét. A fejét enyhén oldalra billentve felemelte a jobb karját, és felém nyújtotta. Undorodva próbáltam hátrálni, amikor megláttam, mi van a keze helyére rögzítve. Kígyómintás ostora mintha összenőtt volna a kezével, és meg mertem volna esküdni, hogy mozgott. – A nevem Yael – mutatkozott be a fickó, és sehogyan sem értettem önelégült ábrázatát. – Ez volt az első válasz, amit megkaptál, Bíborhajú! És most behajtom érte a fizetséget. Felemelte ostormentes karját, és meghúzott egy kart a barlang falának oldalán. A bilincsem láncai zörögni kezdtek a falban, majd váratlanul megfeszültek. Visszahúzódtak a falba, és kifeszítették a karomat kétoldalt a fejem fölött. Csak ekkor döbbentem rá, hogy a zsoldos mire is készül. Felsikoltani sem maradt időm. Yael ostoros karja előrelendült, és a korbács csípős nyomot hagyott az oldalamon. A fájdalomtól összerándultam, és a sikoly, mely eddig fojtogatott, felszakadt belőlem. – Mit akarsz tőlem? – kiabáltam megkínzottan. Yael arcán a mosoly még szélesebb lett. Úgy látszott, nagyon elégedett a dolgok alakulásával. – Kérdéseket. Én vagyok az ajándékod, Bíborhajú. Mielőtt újra kérdezhettem volna, az ostor megint előrelendült, Yael fátyolos emberi szemében pedig olyan perverz öröm gyúlt, amitől felfordult a gyomrom. Ezúttal a másik oldalon csapott belém a korbács. Az érzés épp olyan égető és csípősen fájdalmas volt, mint az előbb. Tehetetlen kiáltásom visszhangot vert a barlangban. – Miféle ajándék? Yael közelebb lépett hozzám, szemügyre vette elszakadt fölsőmet, mely alól elővillant vérző oldalam. Megfogta az anyagot, és letépte rólam. Már csak egyetlen melltartóban és farmerben álltam előtte. Pánik szorongatta a torkomat, amit ezúttal kivételes örömmel fogadtam.

Általában ilyenkor következett az, hogy az erőm önálló életre kelt, de most mintha kordában tartották volna. Éreztem, hogy ki akar törni, mégsem történt semmi. – Mágikus béklyók – magyarázta a zsoldos kimondatlan kérdésemre. Végigsimította a jobb oldalamnál húzódó roncsolt szélű sebet, mire összerándultam. – Ajándék vagyok, aki válaszokat ad neked. Az agyam lázasan kattogni kezdett. – Cserébe pedig… – Fizetséget kapok. – A fájdalom a fizetség… Yael ravaszul mosolygott. – Ez kérdés volt, Bíborhajú? A szívem őrült irammal remegett a torkomban. – Nem. A zsoldos hangja mézédesen keserű csengéssel zengett, ahogy felnevetett. – Én is így gondoltam. – Újra végighúzta az ujját a sebem szegélyén, majd végignyalta véres hüvelykujját. Félő volt, hogy ha nem fejezi be, anyám sütijét az arcába ürítem, aztán elájulok a fájdalomtól. „Tarts ki! Megtalállak!” Wentworth ígérete fellángolt bennem. Időre van szüksége. Milannak pedig információra. Tudnunk kellett, hogy mi folyik itt. Azzal már tisztában voltunk, hogy Gretchen, Kellan anyja is benne van a dolgok őrült folyamatában, de még mindig nem tudtuk biztosan, hogy ki a főnök. Rettegtem a fájdalomtól, de hittem a Zsoldosomban. Csak egy kicsit kell kitartanom… – Mit akar Gretchen? – tettem fel a kérdést lassan tagolva a szavakat, és már szinte éreztem is a fájdalmat. Yael több mint elégedett volt. egyelőre nem mozdult, csak feltartotta az ostormentes kezének mutatóujját. Szép arcának rideg mosolya beleégett az emlékezetembe.

– Meg akarja törni az átkot, amit Gideon szabadított rá. Rögtön egy kérdés villant a fejembe: Miféle átkot? Azonnal elvetettem. Talán csak én nem tudok erről az átokról. Talán a többiek tudják, miről van szó. Másodlagos, hogy milyen átok. Volt ennél fontosabb kérdés is, ami viszont megért egy ostorcsapást. Bátornak akartam látszani, de a hangom remegett, amikor megszólaltam. – Mi kell ahhoz, hogy megtörje az átkot? Yael fogai fehéren csillantak a félhomályban. Feltartotta a második ujját is. – Tizenhárom ártatlan lélek. A démon teste, aki kivégezte őt. Második generációs leszármazott vére. Az agyam kétségbeesett gyorsasággal próbálta feldolgozni a hallottakat. Az ártatlan lelkeket viszonylag hamar felfogtam, a démonnál elakadtam. Reméltem, hogy majd a többiek tudni fogják, miről is van szó. Valahogy úgy éreztem, erre sem kell rákérdeznem. A második generációs leszármazott viszont totális blokk volt a fejemben. – Nincs is második generációs leszármazottja – gondolkodtam hangosan. – Ezt hogy fogja megoldani? – Van egy fia, akinek a választottja a méhében hordja a gyermekét – vonta meg a vállát Yael, majd hitetlenkedve felnevetett. – Igazán erre pazaroltál egy kérdést? – Válasz nélkül hagytam, már nem számított. Ha jól számoltam, ez összesen négy ostorcsapás lesz, ami után remélhetőleg csak elájulok. A zsoldos talán tényleg olvasott a gondolataimban, mert így folytatta. – Talán elfelejtettem említeni, hogy ha már nem leszel képes a kommunikációra, az enyém leszel. Gretchen sosem a kegyes ajándékairól volt híres. Gonoszul vigyorogva mártotta meg az ujját ismét a sebemben. Miután lenyalta az ujjáról a vért, megragadta az államat és kényszerített, hogy mozdulatlan maradjak. – Élvezni fogom az erődet, boszorka! – súgta a számba, aztán

ráharapott az alsó ajkamra. Feljajdultam, amikor kiserkent a vérem, mire a zsoldos röhögve elhátrált tőlem. Fémes szagú leheletétől émelygett a gyomrom, a várható fájdalom ígéretétől pedig sírhatnékom támadt. Hol vagy már, Wentworth? Gondolataim kétségbeesetten kutattak, de sehonnan nem kaptam megnyugtató választ. Yael négy ujját feltartva lendítette előre ostoros kezét. Az első csapás a mellemet érte, a második közvetlenül mellette. Sikolyomba a falak is beleremegtek. Zokogva ernyedtem el két ütés között, és valami felsőbb hatalomhoz imádkoztam, hogy adjon erőt: ne kezdjek könyörögni ennek a mocsoknak. – Tudtad, hogy a bíborhajúak és zsoldosok kapcsolata rendkívüli? A Zsoldosra gondoltam. Átjárt a féltékenység. Vajon Claire is ugyanígy érzett iránta? Vajon Wentworth rá is ilyen intenzitással nézett? Ez csak a különleges kapcsolat miatt van? A gyötrelem a szívemben már-már felülmúlta a fizikai kínokat. Yael mosolyogva odalépett hozzám, és végigsimította az állam vonalát. – Ó, igen. Tudtad, igaz? Érezted. A mentorod egy zsoldos. Nem is akármilyen – mondta halkan súgva azon a mézédes hangján. Ujjai lejjebb csúsztak, a nyakamon vándoroltak. Megfeszítettem magam a nem kívánt érintés miatt, de nem mertem megszólalni. – Ő az egyetlen Zsoldos, akinek az ereje minden zsoldoséval vetekszik. Ezért is kellett elhoznom téged tőle. Nem tudnék szembeszállni vele. Nem bírtam visszafogni magam. – Miért olyan különleges? Yael elégedett mosolyából arra következtettem, hogy éppen úgy reagáltam, ahogy várta. Elhúzta előttem a mézesmadzagot, és én ráharaptam. A csapásaim száma ismét háromra ugrott. – Ő egy zsoldos és egy boszorka utóda. Megkíméllek egy kérdéstől, Bíborhajú! A zsoldosok nem születnek nászból. Teremtik őket.

Lelketlennek teremtenek bennünket, hogy tökéletesen tudjuk elvégezni a ránk bízott feladatot. A te Zsoldosod abban az apró dologban különbözik tőlünk, hogy van lelke. Képes érezni. Yael ismét elhátrált tőlem. A gondolataim még javában az elhangzottak körül forogtak, ezért a csapás váratlanul ért. Háromszor hasított a lábamba az ostorával, gyorsan és kíméletlenül, de nem érte be ennyivel. Negyedszer is lesújtott rám, s ekkor az ostora életre kelt. Kígyószerű feje volt, szem nélkül, hatalmas szájjal és tűhegyes fogakkal. Belemart a combomba, és nem eresztett. A láncaimat rángattam tehetetlenségemben és zokogás tört fel a torkomból. Nem bírtam tovább. – És most – szólalt meg Yael kiemelkedően lelkes hangon. – Meghalsz! – Én sem mondhattam volna pontosabban – szólalt meg Wentworth a barlang belsejéből. Felkaptam a fejem, még a zokogásról is megfeledkeztem. A félhomályban nem láttam a Zsoldosom, de éreztem a jelenlétét. Mire pislogtam egyet, egy lángoló nyílvessző hasította keresztül a levegőt. A suhanó hangot fojtott nyögés, majd halk káromkodás követte. A nyílvessző eltalálta Yaelt, de annak láthatóan esze ágában sem volt belehalni. Az ostor, ami összekötött vele, megrázkódott, felélesztve a már tompuló fájdalmat a combomban. Nyöszörögve próbáltam arrébb húzni a lábamat, de akkor olyan élesen hasított az izmomba, hogy feljajdulva mozdulatlanná dermedtem. Wentworth előlépett a félhomályból, kezében már izzó szablya lángolt. Nem láttam tisztán az arcát, de a szemében olyan harag szikrázott, amitől végigrohant a hátamon a hideg. Végigmért tetőtől talpig. A tekintete minden egyes sérülésem után egyre jobban elsötétült. A Harmadik ragyogó kék színe megváltozott, izzó bíborvörösbe ment át, mielőtt megállapodhatott a lábamnál lógó élősködőn.

A következő másodpercben lesújtott rá a szablyájával. Yael és én egyszerre sikítottunk fel, ahogy az ostort kettévágta a fegyver. Wentworth kitépte a lábamból a kilógó darabot, majd a karját szorongató Yael után vetette magát. Küzdelem hangját hallottam, de a félhomály miatt nem sokat láttam. A láncaim hirtelen lehullottak a csuklómról, pedig még csak kattanást sem hallottam. Térdre rogytam, és akkor megláttam őket. Wentworth arcán ádáz kifejezés ült, ahogy Yaelt a nyakánál fogva a falhoz szegezte a szorításával. A másik zsoldos mindhárom szeme halálra váltan meredt Wentworth Harmadikjára, mely mintha magába szívta volna a fényüket. Az egész néhány másodpercig tartott, majd Yael teste elernyedt. Wentworth megvetően elengedte, és hagyta, hogy a teste a porba hulljon a lábai előtt. Yael Harmadikja helyén csupán egy fekete lyuk tátongott, emberi tekintetéből pedig lassan elszállt az élet. Wentworthre nézte, és átjárt a megkönnyebbülés. Nem mondott semmit, csak a karjába zárt. Eszelős remegés lett úrrá rajtam, és szó nélkül engedtem, hogy vigasztaljon, meggyógyítson, a mentorom legyen…

13. Álomvilág: Kötődés Trixie – Tudod, nincs szükséged arra, hogy hangosan szórd az átkaidat, Gretchen! – vagánykodtam a földön vérezve, miközben a következő átokra vártam. – Hatalmas erőd van. Igazán megkímélhetnél a hangodtól… – Immanis calcaturae! – harsant a következő kínzó ártás. Úgy éreztem, mintha rám ejtettek volna egy zongorát. Sikítani már nem volt erőm, csak kínos hörgésre futotta. Több sebből véreztem, mint amennyit képes voltam csupán érzés alapján összeszámolni. Ez azonban nem szabott gátat Gretchen jókedvének. Ellenkezőleg. Több mint húsz éve volt ide bezárva, és ez idáig csak a talpnyalói látogatták. Őket ugye nem bánthatta, hisz akkor ki látta volna el információkkal, ki hozta volna ide Lariont – az áruló hernyót –, és ki gondoskodott volna róla, hogy minden a tervei szerint alakuljon? – Tormen! – Alig hagyta el a szó tökéletesre rúzsozott száját, máris keresztülhasított rajtam a kín. Szédülés nélkül vesztettem el az eszméletemet, de szinte ugyanabban a pillanatban magamhoz is tértem. Sosem engedte, hogy holmi ájulás miatt félbe kelljen hagyni a kínzásomat. Az átkok és ártások vég nélkül követték egymást. Gretchen tárháza kifogyhatatlan volt. Meg kellett állapítanom, hogy halott démon létére igencsak kreatív. A csalánártása miatt feldagadt a szám, megduzzadtak a légzőszerveim, de nem izgatta magát. Lassan fuldokoltam, miközben azt kívántam, bárcsak már vége volna. Bárcsak hibázna, és véletlenül úgy

összetörne, hogy már nem lenne képes meggyógyítani. De nem volt ilyen szerencsém. Gretchen meglehetősen egzakt volt a mágia terén. Mindig hajszálpontosan tudta, mikor kell abbahagynia. Odalépett hozzám, egy intéssel elengedte a karomat és a lábamat, amiket idáig kifeszítve tartott. Legalább tízcentis sarkú, fekete csizmája megjelent a látóteremben, ami azt jelentette, hogy éppen a fejemnél állt meg. Felnéztem –, legalábbis próbáltam – és láttam, hogy hibátlan szépségű arcán elragadtatott mosoly ragyog. – Egy kicsit hagylak vérezni, aztán helyrehozlak. Rendben? Mivel választ várt, kénytelen volt legalább a számat meggyógyítani. Hosszúra manikűrözött mutatóujjával megérintette sajgó ajkamat, mire a fájdalom megszűnt. Megkönnyebbülten lélegeztem. – Miattam ne aggódj, úrnőm! Én majd itt megvárlak, úrnőm! Ha az ajtót nyitva hagyod, még ki is szellőztetek! – Csöpögött a gúnytól minden szavam, és úgy tűnt, éppen ezzel teszek a kedvére. Dallamosan felnevetett, és még tapsikolt is örömében. – Látod, ezért szeretek veled játszani! Lehetetlen megtörni – suttogta őszinte ámulattal, és anyai mozdulattal végigsimított az arcomon. Anyai… Mintha tudnám, hogy az milyen. – Csak annyit kellene elárulnod nekem, hogyan lehet kivégezni őt. De én azt sem bánom, ha hallgatsz. Így szórakoztató veled lenni. Lenyeltem a hatalmas gombócot, mielőtt válaszoltam. – Részemről az öröm, úrnőm! Finoman megütögette az orcámat, és hangos kopogással lépkedett kifelé a cellámból. Már nem hallottam, hogy bezárja az ajtót maga után. Hidegre ébredtem. Fagyos földön feküdtem, és megesküdtem volna, hogy hópelyheket érzek az arcomra hullani. Könny csordult lehunyt pillám alól, de azért elmosolyodtam. – Milan.

Tudtam, hogy ő az. Nem kellett megszólalnia, hogy érezzem, ott van velem a cellámban. Megint az álomban. Vajon most milyen hangulatban lesz? Jeges érintés törte meg a fájdalmat az arcomban. – Nézz rám! – kérte a tőle megszokott rideg intenzitással. Féltem ránézni. Nem akartam megtudni, hogy az egész csak káprázat. Abba biztosan belepusztultam volna. Hittem benne, hogy nincs itt velem a börtönömben. Hinni akartam, hogy igenis odakinn van, és nyomoz. Muszáj volt hinnem, hogy vissza akar kapni. Újabb könnycsepp gördült végig a halántékomon. Ekkor a tenyerébe fogta az arcomat. Az érintésére a szívem kihagyott egy ütemet. – Azt mondtam, nézz rám, Testőr! Micsoda rohadék, gondoltam mosolyogva. Pontosan ismerte a szabályainkat. Tisztában volt vele, hogy ha kér valamit, csak Trixie teljesíti, amennyiben a kedve tartja; viszont, ha odateszi a titulusomat, akkor a mágia, mely bennem él és összeköt bennünket, kényszerít, hogy teljesítsem a parancsot. Még az is fájdalommal járt, hogy kinyissam a szemem és rá fókuszáljak. Fagyos fénye bántotta a szemem. Hunyorítottam, mire azonnal visszavett magából. – Helló, főnök! – leheltem erőtlenül, mire megkönnyebbülten sóhajtott. – Ne csináld ezt többé! Megértetted? – Na, igen. Így már hasonlított régi önmagához. Bár a hangja olyan keményen csattant, akár egy rohadt secuaz, az érintése végtelenül gyöngéd és óvatos volt, ahogy az arcomat a tenyerében tartotta. – Ó, ugyan már – suttogtam olyan halkan, hogy abban sem voltam biztos, meghallja a szavaimat. Az oldalam pokolian sajgott, minden egyes szó után szünetet kellett tartanom. – Ha nem okoznék neked ennyi bajt, hogy tudnám elérni ezt a pokoli fagyot, amit idehozol nekem? Jégzöld szeme izzott, ahogy pillantása az arcomra tapadt.

– Nem okozol nekem problémát, taknyos! Mosolyogni akartam, amikor a becenevemet hallottam. Nem vagyok benne biztos, hogy sikerült. Nem érdekelt semmilyen fájdalom, csak boldogságot tudtam érezni most, hogy végre a közelemben volt. Az agyam tudta, hogy álom, de már ezzel sem foglalkoztam. Felnéztem szép metszésű arcába, a szemébe, melyen keresztül beleláttam a lelkébe. A kezdetektől láttam őt. Nem Milant, Moldomus rideg Iudexét, hanem Milant, aki már nagyon hosszú ideje egyedül élt. Sípoló hang töltötte be a cellámat. Szólni akartam neki, hogy kapcsolja ki, mert bántotta a sérült dobhártyámat, de amikor kinyitottam a számat, nem hang jött ki a torkomon. Forró volt, és habos, ami kifolyt a számon. Milan elsápadt, arcán megtört a maszk, melyet gyűlöltem látni rajta. Éreztem az energiáját, de hát álomban nem tud gyógyítani. Ezt ő is tudta, csak biztosan elfelejtette. Emlékeztetni akartam erre, de akkor még több forró folyadék csurgott ki a fogaim között. Láttam, hogy halálra rémül. Meg akartam nyugtatni, ezért az utolsó módon próbálkoztam, hátha ezúttal megengedi. – „Ne aggódj, mert nem áll jól neked! Még a végén azt gondolnám, hogy jelentek valamit neked” – üzentem neki mentálisan. A testőr és védence között ez a kommunikációs csatorna mindig is fennállt, de Milan már az elején blokkolta. Hosszú ideig csönd honolt, az elméje nem felelt az enyémre, és ettől új fájdalom ébredt fel a szívem tájékán, aminek semmi köze nem volt Gretchenhez. A következő pillanatban megdermedtem. – „Ne mondd meg nekem, hogy mit tegyek vagy mit ne!” És ennél a pontnál összetörtem. Milan hangja a fejemben… Amit soha nem engedélyezett, pedig tudta, mennyit jelentene nekem. Még akkor is, ha oltári bunkóságot mondott, akkor is hozzám szólt, olyan módon, ahogy soha senkihez.

– Az én fejemben egyedül nekem van hely! – jelentette ki hűvösen, amikor először akartam ilyen módon kommunikálni vele. Utána soha többé nem próbálkoztam. Zokogás tört elő belőlem. A fájdalom, amit a szívemben éreztem, szétszaggatott, darabokra hullott tőle a lelkem. Gyűlöltem magam, hogy ott heverek előtte magatehetetlenül, még arra sem vagyok képes, hogy megérintsem, vagy legalább a bőgést befejezzem. Felnéztem rá, és még mindig ott volt. Nem hagyott magamra, mint legutóbb, amikor sírni látott. Akkor hátat fordított, mielőtt elvillant egy olyan helyre, ahová nem tudtam követni – igaz, akkor nem is akartam. Némán figyelt engem, az arcát újra az a kifürkészhetetlen maszk fedte, amit általában viselt. Nem tudtam volna megmondani, mit érez. Talán undort? Végtére is csupa vér voltam, izzadt és könnyes. Netán szánalmat? Egy kupac szerencsétlenségnek éreztem magam. Esetleg sajnált? Nem tudtam volna elviselni egyiket sem. Tulajdonképpen fogalmam sem volt, mit akartam, vagy mit… Előrehajolt és tökéletes vonalú ajkát a homlokomra szorította. Az idő megállt körülöttem, az érintése kisöpört minden felesleges gondolatot a fejemből. Még a lélegzetem is visszatartottam, amikor rájöttem, mit csinál. Milan vigasztalt. Ebben a csodálatos pillanatban Gretchen áttörte az álmaim korlátait és berontott a fejembe. – Kipp-kopp, Csipkerózsika! – Milan egész testében megmerevedett a hangjára, és szorosabban ölelte ujjaival az arcomat. – Megengedem, hogy meggyógyulj! Nem bírtam visszafogni magam, ezért visszavágtam: Nagylelkű vagy, ribanc-úrnőm! Éreztem Milan elképedését, amikor a szavaimra Gretchen jókedvűen felnevetett. – Alig várom, hogy újra játsszunk, kis játékszerem!

Ezzel a fájdalmakkal teli ígérettel eltűnt az álmomból. Milan nem kommentálta a történteket, csak szótlanul tartott továbbra is. – „Engedj el!” – „Nem!” Határozott, gyors elutasítása meglepett. Nem engedtem, hogy hiú ábránd ébredjen a szívemben emiatt. A szemem az égnek emeltem és felvilágosítottam. – „Csak beengedi a természetet.” – Alig ejtettem ki a számon, a barlang fala abban a pillanatban megnyílt és napfény áradt be a sötétségbe, eltompítva Milan fagyos fényét. – „Hagyja, hogy meggyógyuljak. Aztán kezdi elölről az egészet.” Milan nem felelt. Sima arca akár márványszobor is lehetett volna: gyönyörű és érzelemmentes. Én azonban a felszín alá láttam. Tudtam, hogy az ilyen természetellenes csend, ami jelenleg körülvette, a benne tomboló haragra utal. Máskor is volt már ilyen állapotban, de még sosem láttam, hogy szabadjára engedte volna. A barlang egyre nagyobbra tátotta a nyílást, és ahogy terjedt a fény, a nyomában fűszálak sarjadtak. A fejem fölött egy fűzfacsemete emelkedett ki a földből. Olyan gyors fejlődésre volt kényszerítve, hogy néhány másodperc múlva már árnyékot nyújtott fölém. Friss forrás illata szivárgott sérült orromba, sokkal korábban, mint ahogy becsobogott a barlangba. – „Most nem fog bántani” – győzködtem tovább Milant, de már láttam, ahogy makacsul megfeszíti az állkapcsát. Amikor ezt csinálta, nem lehetett jobb belátásra téríteni. Az első fűszálak elérték a talajt, ahol Gretchen hagyott, és ahonnan Milan nem mert elmozdítani. Üdítő pezsgés kezdte átvenni a fájdalom helyét. Előbb csak az ujjaim hegyében éreztem, majd felcsúszott a tenyerembe, a csuklómba, a karomba… Komoly pillantással néztem a még mindig az arcomat tartó Milanra. – „Legutóbb nem viselted túl jól, amikor ez történt – emlékeztettem.”

Bólintott, de márványmaszkját magán tartotta. – „Tisztában vagyok vele. Nincs baj a memóriámmal.” Ohó, Milan nagyon is zaklatott volt. Az ősi arroganciája az utolsó kártyája. Igencsak felspannolta magát valamin, ha már ezt is kijátszotta. Nekem azonban nem volt energiám a játékaihoz. – „Most nem tudok…” – kezdtem, de félbeszakítottam magam. Átfogalmaztam a mondandómat, és úgy sugalltam felé, hogy átérezze. – „Nem bírnám még egyszer elviselni. Akár álom vagy, akár nem, nem bírom még egyszer.” Már nem tudtam megvárni a válaszát. A fűzfa törzse ekkorra már vastagabbra fejlődött, mint két ember, a gyökerei a testem alatt nyújtóztak. Hosszú, lehajló ágai körbefonták a testem, kiálló gallyacskái lecincálták a ruhám foszlányait, teljesen lemeztelenítettek. Azt vártam, hogy Milan elfordul, de ő csak engem figyelt. Izzó pillantása végigsöpört a testemen, mielőtt ismét az arcomra fókuszált volna. A tekintetében olyan láng ragyogott, amit lehetetlen volt félreérteni. A szívem kihagyott egy ütemet, mielőtt kétszeres sebességre váltott. A fűzfa levelei már a nyakamat fonták körbe. El kellett volna engednie. Ahogy a legutóbb, amikor először látott gyógyulni. Akkor zokogva kértem, hogy maradjon. Könyörögtem neki, hogy nem menjen el, de ő elfordult tőlem és elvillant. Magamra hagyott a növények védelmére bízva. Láttam a szemében az elhatározást. Nem. Most nem hagy magamra. Már-már biztosan tudtam, hogy ez álom, de nem érdekelt. Mindig is erre vágytam, hogy elfogadja mindazt, ami közöttünk van. – Maradok! – jelentette ki fennhangon, majd előrehajolt és a homlokomnak támasztotta hűvös homlokát. A fűzfa egy pillanatra megtorpant Milan kezénél, mintha hezitálna, mitévő legyen. Végül Milant is befonta gally- és levéltakaróval. Iudexem fagyos fénye elkísért bennünket a lombágyba, és míg gyógyultam, Milan egy percre sem nézett másfelé.

Nem tudom, mennyi idő telhetett el így. Fagyos zöld szemében megtörni láttam a jégmezőt, mintha elő akarna bukkanni eredeti színe. Fogalmam sem volt, mikor vált ilyen rideggé, de abban biztos voltam, hogy ebben a pillanatban repedt meg valami véglegesen benne. Túl hamar lett vége. A fűzfa lassan letekeredett rólam, visszavonult a patak is, mely végignyaldosta csupasz testemet. A barlang falán lassan összezáródott a nyílás. Felültem és fájó szívvel kísértem az utolsó napsugárnyalábot a tekintetemmel. Ruhasuhogásra lettem figyelmes, majd Milan fekete ingét éreztem a vállamra terülni. Beszívtam az illatát, mely valamelyik virágéra emlékeztetett, aztán beledugtam hosszú ujjaiba a karomat, és összefogtam magam előtt. Felnéztem rá. Előttem térdelt, fagyos fénye körbevonta a testét, akár egy glória. Pillantásom akaratlanul is csupasz mellkasára tévedt. Vékony volt, de kétségtelenül erőteljes. A bőre hibátlanul tapadt kidolgozott izomzatára: ilyen egy átlagos tizenhét évesnek biztosan nem lehet. De hát Milan semmilyen értelemben nem nevezhető átlagosnak. Kényszerítettem magam, hogy elszakítsam a pillantásomat a felsőtestéről. – Gretchen szokott adni új ruhákat – magyaráztam, amikor megláttam komor pillantását a csupasz lábamon időzni. Nem felelt. Nem értettem. Nem tudtam, mi baja. Végtelenül boldog voltam, hogy ott lehet velem, és szerettem volna, ha csak egy töredéknyi boldogságot nyújtana a számára, hogy ő velem lehet. – Mit akar megtudni Gretchen? A hangja olyan ridegen csattant, hogy összerezzentem. Valami történhetett. Valami, amiről megfeledkeztem, vagy nem vettem észre. Valamit megtudott, ami nem volt ínyére. – Nem tudom… Fagyos fénye a duplájára nőtt a teste körül. Önkéntelenül hátrébb

húzódtam, míg hátammal a barlang falának ütköztem. Felhúztam a lábamat, mert Milan jeges fényétől megborzongtam. – Ne hazudj nekem! – hangsúlyozott erőteljesen minden egyes szót. Pislogtam, és a következő pillanatban már előttem térdelt. Az arca alig egy tenyérnyire volt az enyémtől, és a tekintete szinte parázslott. – Mit akar tőled? Mi az, ami annyira fontos, hogy hónapokig kínozzon egy testőrt? A francba! Óvatlan voltam, nem tereltem el a figyelmét a tényekről. Ő pedig okos volt – máskor imádtam az eszét. El akartam fordítani a tekintetem. Tudtam, hogy ebben az állapotomban nem tudnék neki hazudni. Álom vagy sem, ismertem őt. Összetörné az igazság. Nem bírná elviselni, hogy bármelyik ismerőse szenvedjen miatta! – Trixianna! Mégis képtelen voltam másfelé nézni. Szinte hipnotizált a szemével, a kezem önálló életre kelt, és végigsimította éles vonalát. – Sosem árulnálak el! – jelentettem ki az elmúlt hat hónap mély meggyőződésével. – Ne is kérd, hogy ezt tegyem, mert akkor a kényszer miatt csak megtörnék itt – mutattam a fejemre, majd a szívemre irányítottam a figyelmét. – És belehalnék itt. Felismerés csillant intelligens szemében. – Engem akar. Bólintottam. – A bíborhajúak végét akarja, és még sok mást. De ezt nem engedem neki. – Reszkető nevetés hagyta el a számat, amikor észrevettem, hogy képtelen vagyok visszahúzni a tarkóját cirógató kezemet. – Elárulni, hogyan végezzen veled. Nonszensz. Képtelensé… Milan ajka az enyémre tapadt. Már nem érdekelt a barlang, a természet, Gretchen kínzásai, semmi. Egyetlen vágyam volt, hogy végre eggyé váljak Milannal. Olyan nagyon régóta játszottuk ezt a macskaegér játékot, és engem jelenleg éppen a végtelenségig kimerítettek.

Milan keze a lábamon pihent, de amikor az ajkunk találkozott, feljebb csúszott, és megszorította a combomat. A nyelvével végigsimította az alsó ajkamat. Amikor felnyögtem az élvezettől, szabad karjával magához szorított, és nyelvével becsúszott a számba. Istenien csókolt, és én nem tehettem mást, mint átadtam magam sóvárgó éhségének. Úgy éreztem, lángolok. Forró volt az érintése, forró a bőröm, ahol hozzám ért, a levegő, amit belélegeztem. Mindent tűz borított, és mégsem volt más vágyam, csak elemésztődni benne. Mielőtt említést tettem volna a forróságról, váratlanul hópehely hullott az arcomra. Aztán újabb és újabb. Kellemesen hűsített, hogy éppen megfelelőnek érezzem Milan közelségét. Végigsimítottam csupasz mellkasán, és a legelképesztőbb hangot hallottam, amiről nem is hittem, hogy létezhet: Milan felhördült az élvezettől. A tökéletes jég, mely kettéhasad az érintésemre. Ez több volt, mint hízelgő. Felbátorodva az oldalát is végigsimítottam, izmok táncoltak az ujjaim alatt, és újra sikerült azt a hangot előcsalogatni. Új életcélnak tűztem ki Milan simogatását. Csókja elmélyült, majd a számról az államra, onnan a nyakamra vándorolt. Lihegve túrtam rövid hajába. Egy kósza gondolat tört át a szenvedélyen: Miért rövid a haja? Nem számított. Sodródtam tovább, hagytam, hogy Milan csókja, és a combomról felcsúszó simogatásai elvegyék a normális ítélőképességemet. Ajka a kulcscsontommal kalandozott, egyik kezével szétnyitotta az inget, szabaddá téve a bőrömet, amikor meghallottam a lépéseket. A szenvedély lángját egy pillanat alatt eloltotta Gretchen cipőjének koppanása. Egész testemben ledermedtem, és rémülten néztem Milan fagyos tekintetébe. – Megtalállak! – ígérte csóktól duzzadt ajkával, mielőtt elhalványodott.

Mire Gretchen újra kifeszítette a végtagjaimat, és új ruhákat villantott rám a fekete ing helyett, addigra Milan teljesen eltűnt. Lehunytam a szemem, és lejátszottam magamban az eltelt néhány percet. Újra és újra átéltem a pillanatot, míg a démonnő azt csinált a testemmel, amit akart. A lelkem biztonságban volt a Védencemnél.

14. Megdermedt tombolás Kendare Milan dühös ordítására tértem magamhoz. Otthon voltam, az ágyamban, a kedvenc alvós szerelésemben – egy pántos trikóban és egy vékony anyagú, bő nadrágban. Felültem, és arra számítottam, hogy Yael ostorának nyomai fájdalmasan felvisítanak, de semmi ilyesmi nem történt. Az összes sebet begyógyították, semmi bajom nem volt. Felhúztam a fölsőmet, hogy lássam a roncsolt szélű sebhelyeket, de a hasamon a bőr tökéletesen sima volt, ahogy régen. Csak éppen majd megfagytam. Ha lehetséges, Milan most még intenzívebben reagált az álomra, mint legutóbb. Olyan rettenetes hideget árasztott magából, hogy a leheletemet párafelhőkben láttam kacskaringózni a számból kifelé. Mindent szétrobbantott, ami üvegből volt: a falat, az ablakokat, a csillárt, a poharakat, mindent. Faith szobájának ajtaját hallottam kivágódni, majd a barátnőm és anya kiabálását, ahogy próbálnak bejutni hozzám. Esélytelen. Milan úgy állt a szobám közepén, akár Zeusz, a görög istenség. Villámokat ugyan nem hajigált, de végtelen hatalom áradt belőle. Bármit megtehetett, bármit lerombolhatott, ami most az útjába került. Sajnálattal figyeltem a fiút. A fájdalom, amit ebben a pillanatban átélt, sokkal nagyobb volt, mint amit el lehetett viselni. Képtelen volt lenyugodni. A végtelen düh, amit fél éve egyre csak halmozott magában, most elszabadult, többé nem volt képes kontrollálni. Az asztalon tartott halványkék vázámat cserepesre fagyasztotta, majd meglendítette a kezét, és nem figyelte, merre repíti. Már azt hittem, telibe

talál, amikor a váza nekipattant egy láthatatlan buroknak, és szilánkokra tört. Csak ekkor vettem észre Wentwortht, aki mögöttem állt, és komor eltökéltséggel figyelte Milan ügyködését. – Mi a francot álmodtatok már megint, Bíborka? – kérdezte mogorván, miközben rendíthetetlenül tartotta a védőburkot körülöttünk. Figyelmen kívül hagytam a kérdését. Tudtam, hogy ebben a helyzetben nem is vár rá választ. Kiszálltam az ágyból, és Milanhoz léptem. Hallottam a Zsoldos figyelmeztetését, megdöbbenését, majd káromkodását, de nem törődtem vele. Milannak ki kellett adnia magából. A végtelen harag, amit érzett, elpusztította volna. Mert ezt a haragot leginkább egyetlen légy iránt érezte:önmaga iránt. – Milan – szólítottam meg olyan higgadtan, ahogy bírtam. Nem volt egyszerű, mivel szinte az összes bútor lebegett a szobámban. Lassan felém fordult, és amikor rám nézett, a látványtól elakadt a lélegzetem. A szeme már nem jégzöld volt, ahogy eddig – szinte teljesen befagyott. A zöldnek egy nagyon halovány árnyalatát láttam még benne, de már alig volt színe. A szívem a torkomban dobogott, de nem tágítottam. – Menj! Tudom, hogy most megtalálod. Milan tekintete elsötétülve szegeződött egy pontra közvetlenül mögöttem. Nem volt rá szükség, hogy megforduljak. Tudtam, hogy a Zsoldos ott állt mögöttem. – Megyünk utánad – mondta a fiúnak. Milan habozott, és ezt hangos reccsenés kísérte. Az éjjeliszekrényem darabokban zuhant a földre a lebegésből. Végül elhatározásra jutott, és komoran nézett le rám. – A hegyvonulatnál találkozunk. Azzal eltűnt. Mélyet sóhajtottam. Csak ekkor jöttem rá, hogy mostanáig lélegezni is elfelejtettem. Sírás fojtogatott, de nem akartam átadni magam. Milannak is és a húgomnak is szüksége volt rám. Gyorsan össze kellett szednem magam, de ahogy körülnéztem, fogalmam sem

volt, hogyan láthatnék neki. Wentworth utat tört a romokon keresztül a szobám ajtajáig. Amikor kinyitotta, Faith és anya egyszerre rontott be. Anya átölelt, de éreztem, hogy ő is remeg. – Mi történt? – Milan rosszat álmodott – feleltem, végigtekintve a pusztításon. Mintha hurrikán söpört volna végig mindenen. Megfogtam anya kezét, de a szavaimat Faithhez intéztem. – El kell mennetek a Pajzsba. Szóljatok Claire-nek, hogy Milan tombol. Én nem tudom megfékezi. Valamit találjon ki, amíg megtalálom az utat Trixie-hez. Ha nem sikerül záros időn belül fellelnünk a helyet, ahol fogva tartják, akkor a Moldomusi Iudex el fog pusztítani mindent, ami közé és a testőre közé áll. – Te is jöhetnél! – nógatott anya, de nem túl nagy meggyőződéssel, mintha látta volna rajtam, hogy ebből nem fogok engedni. – Segítenem kell, ahogy tudok. Minden rendben lesz, ígérem! Meg sem próbáltam rámosolyogni. Tudta, ismert engem, ennyi elég volt. Megpuszilta a homlokomat, és követte Faitht. Amikor kimentek, a Zsoldoshoz fordultam, aki mély intenzitással figyelt a kirobbantott fal mellől. Mielőtt megszólalhattam volna, odalépett hozzám. – Ha nekem is lenyomod ezt a szöveget, esküszöm, a házad többi részét is láthatod összeomolni. Máskor felnevettem volna a kijelentés hevességén, de abban a pillanatban inkább sírni lett volna kedvem. Ráharaptam az alsó ajkamra, nehogy kitörjön belőlem. Wentworth felemelte hatalmas kezét, és végigsimított az államon. Robusztus termetéhez képest az érintése gyöngéden hatott. A pillantásunk találkozott, izzó tekintetében ezernyi kérdés lángolt. Közelebb hajolt, mintha arra várna, hogy elhátrálok, visszautasítom. Talán ezt kellett volna tennem. A józanabbik felem üvöltve menekült

volna a közeléből, de az egész világom a feje tetejére fordult, az életem egyelőre szó szerint romokban hevert, és ott álltam a káosz közepén, mintha én lennék a megoldás mindenre. Ebben a felfordult világban az egyetlen biztos pont, aki mindig higgadt maradt, mindig tudta, mit kell tenni, merre kell továbbhaladni, Wentworth volt. Nem akartam gondolkodni, nem akartam hezitálni, csak annak a vonzódásnak akartam átadni magam, amit mindig éreztem a közelében. Mielőtt meggondolhattam volna magam, lábujjhegyre emelkedtem, és végighúztam a számat az övén. Az első döbbenet után egyik kezével a hajamba túrt a tarkómnál, és olyan hévvel reagált a mozdulatomra, mintha már nagyon régóta tartóztatta volna magát. Mélyen beszívta a felső ajkam, és a nyelvével végigsimított rajta. Ezzel sikerült a nyomást a mellkasomban olyan elviselhetetlenné fokoznia, hogy egy nyögés szakadt fel belőlem. Szabad kezével közelebb húzott magához, a mellkasom minden egyes lélegzetvételnél az övéhez préselődött, mire elöntött a forróság. Visszafogott mohósággal csókolgatta a számat, a nyelvemet, engem, és szerettem volna, ha legalább egy ágyunk van épségben. De éppen egy sem volt. Semmink nem volt, csak az a talpalatnyi hely, ahol éppen álltunk. És rengeteg problémánk, amit meg kellett oldanunk. Egyszerre húzódtunk el a csókból, és ő éppen akkor vont a mellkasára, amikor én átfontam a karommal a derekát. Éreztem, hogy belecsókolt a hajamba. Átadtam magam az érzésnek. Biztonságot nyújtott, ahogy erős karját körém zárta, szívverése heves volt, a légzése szaggatott, mégis olyan jó volt hallani. – Van ötleted, hogyan tovább? – kérdeztem, és éreztem, hogy bólintott. Amikor megszólalt, a hangja érdesebb volt, mint bármely csiszolópapír.

– Mindenekelőtt, öltözz fel! Nem tudok gondolkodni, amikor egy szál cuccban vagy. Elmosolyodtam, és kibontakoztam az öleléséből. Míg én feltúrtam a szobát, ő addig telefonált. Milan után akartam menni, ezért egy sötétkék szabadidőegyüttes mellett döntöttem. A pólóm színét már meg sem néztem. Megjelent előttem Trixie ruházata, és újra elszorult a torkom. Egyszerűen nem találtam szavakat arra a látványra, ahogy kinézett. A földön feküdt, akár egy kivert harci kutya, amit a sárba hajítanak a következő meccsig. Mióta megismertem, először értettem meg tökéletesen Milant. Átéreztem a tombolását, és ha én is olyan hatalmas lettem volna, mint ő, ha én is olyan sokat éreztem volna Trixie iránt, mint ő, bizonyára együtt csinálunk apokaliptikus bulit az emberek világában. Mire kijöttem a fürdőszobából, Wentworth végzett a telefonálással. Olyan izzó pillantással mért végig, mintha nem egyszerű szabadidőt, hanem kisestélyit vettem volna fel. Nem voltam hozzászokva, hogy pusztán egy tekintetből kiolvassam az illető gondolatait, ezért zavartan elfordultam, és a mobilomat kezdtem keresni a törmelékek között. – Szóval, beavatsz? Nem felelt azonnal, és amikor megszólalt, a hangja megint olyan reszelős volt, mint korábban. – Milan után megyünk. Sejted, merre lehet? Megtaláltam a mobilom az ágyam maradéka alatt. Szerencsére sértetlen állapotban, ezért a zsebembe süllyesztettem. Később hasznos lehet, ha el akarom érni anyámat. Csak ezután fordultam a Zsoldos felé, de képtelen voltam a szemébe nézni. Helyette a nyakára szegeztem a pillantásomat. Bólintottam, ő pedig közelebb sétált hozzám. – Mi a baj? – kérdezte, és hangjából őszinte aggodalom csendült ki. – Semmi – feleltem az ádámcsutkájának. Persze, hogy nem érte be ennyivel. Türelmetlen sóhajtást hallatott,

majd egyik kezével az állam alá nyúlva gyengéden kényszerített, hogy a tekintetem feljebb emeljem a nyakánál. Nem lett volna szabad ránéznem. Talán a szemöldöke, vagy az orra leköthette volna a figyelmem, míg úgy dönt, hogy megkegyelmez. Tudtam, hogy hiba belenéznem azokba a gyönyörű, földöntúli ragyogással bíró szemekbe, mégsem voltam képes ellenállni. Megint elkapott ugyanaz az érzés: forróság ömlött végig rajtam, a szívem hevesebb ütemet diktált, akár egy sebesen robogó gyorsvonat, a légzésem pedig egyszerűen megszűnt. Hosszú szemöldöke haragos ráncot gyűrt a homlokára. Szerettem volna odanyúlni, és egyetlen érintéssel kisimítani. – Valami biztos van. Máshogy viselkedsz. – Ahogy kimondta, felismerés suhant keresztül az arcán, és egyik pillanatról a másikra vált gyengédből fenyegetővé. – A csók a probléma? Hevesen ingattam a fejem. Tagadtam. Nem hitt nekem. – Akkor túl gyorsan haladunk? Újabb fejrázás. Újabb hitetlen pillantás. Harag lobbant izzó kék szemében. – Ne nézz hülyének, hercegnő! – mordult rám ellenségesen, és megdöbbentő gyorsasággal rám villantotta a Harmadikat. – Ez a bajod, nem igaz? Szégyelled, hogy egy Zsoldosnak engedted a csókot! – Nem! – Végre! Megtaláltam a hangomat. – Nem erről van szó! Leereszkedő pillantása égette az arcomat. Attól tartottam, a fülem menten lángra kap. – Szerintem nagyon is erről. Mit szólnának az elit barátaid, ha megtudnák, hogy egy torzszülötthöz tartozol? Gondold csak át, hercegnő! Beleférnék a hétköznapi életedbe? Elviselnél magad mellett bárhol, bármikor? Végre a vérmérsékletem is utolérte a hangomat.

– Vegyél már vissza, Zsoldos! Mennyi ideje is ismerlek? Egy hete? – Firtattam, és ingerültem megböktem – egyéként roppant kemény – mellkasát a mutatóujjammal. – Nem kérhetsz tőlem világra és örök életre szóló ígéreteket ilyen rövid idő elteltével. Csalódott nézése szégyenpírt kergetett az arcomba. – Úgy beszélsz, mint egy ember! – vádolt meg, és ha nem lett volna őszinte megvetés a hangjában, minden bizonnyal az arcába nevetek. – Akkor hadd lepjelek meg: emberek között nőttem fel, emberien viselkedem, mert embernek érzem magam. Váratlanul megragadta a karomat, mintha így akarná nyomatékosítani a mondanivalóját. – Majd ezt vésem a sírkövedre, hercegnő! – Ne nevezz így! – kiabáltam az arcába. – Miért ne? Úgy viselkedsz, akár egy hercegnő! El vagy kényeztetve a biztonságos világodban, és bármit megtennél, nehogy bármi vagy bárki is megbolygassa azt. Ez fájt. Láttam a szemében a megbánást, ahogy kiejtette a szavakat, de a kisördög már felébredt bennem is. – És te? – Legjobb védekezés a támadás alapon vágtam vissza neki. – A Szent Boszorkád nyomában jársz, idegen világban élsz, ahol nem találod a helyed, mégis kioktatsz engem? Felvállalnál a varázsvilágodban, a mágikus barátaid előtt? Akkor is megtennéd, ha egyszerű ember lennék, és nem vonzaná a Harmadikat a bíbormágia? Hitetlenkedve nézett rám, mintha elment volna az eszem. – Te tényleg nem értesz semmit, igaz? Nem szerettem az utalást, hogy valamiben hiányosságaim vannak. – Sok mindent nem értek, de tudod, mit? Nem is érdekel. Fölösleges a régi életemért sírnom, nem igaz? Fölösleges a terveimet, az ambícióimat, az életemet gyászolnom, mert majd biztosan építhetek újakat. Már, ha ezt túlélem. Fölösleges a lakásom közepén veszekednem az egyetlen lénnyel, akivel biztonságban érzem magam. – Meghökkenve

bámult rám. Helyes! Csak hadd bámuljon! Nem ismer még engem, ha azt képzeli, összeveszek vele, és duzzogva elvonulok. Továbbra is kiabáltam, mert a félelemmel teli feszültségemet ki kellett adnom magamból. – Őszintén nem tudom, mi ez az érzés, Wentworth! És ha nem veszem figyelembe, amikor megőrjítesz vagy pépesre versz okítás címszó alatt, akkor igenis kedvellek. Hogy felvállalnálak? Elvittelek az anyámhoz! És mielőtt azt mernéd mondani, hogy úgy, mint akihez tartozom, akkor rávilágítanék, Nevaeh pontosan tudja, mi merre, hány méter! És különben is… A mozdulata gyorsabb volt, mint amit követni tudtam. Az egyik pillanatban még előttem állt, a következőben már magához húzott, és ajkát az enyémre tapasztotta. Nem óvatos, nem finomkodó csók volt, hanem forró, vad, szenvedélyes. Nem kért engedélyt, csak elvette, amire szüksége volt. Nem engedtem, hogy a vágyam elmossa a haragomat. Megbántott engem! Eltoltam magamtól. Pontosabban engedte, hogy eltoljam magamtól. – Ezzel nem lehet mindig mindent elintézni! – csattantam fel élesen, bár a hatást némiképp csökkentette a tény, hogy zihálva kapkodtam levegő után. – Ebben a világban ez nem így működik! A tenyerébe temette az arcomat, hogy ne tudjam elfordítani a fejemet. Igazán leszokhatna erről… – A világod darabjaira hullott, amikor Moldomus elpusztult. Minden tézist, minden elméletet újra kell gondolniuk a tudósaitoknak, miközben az új világodat démonok és zsoldosok pusztítják. Talán rejtőzködnek, de akkor is tizedelik az embereket. – A szeme tele volt elfojtott szenvedéllyel, és annyi haraggal, amibe én biztosan belehaltam volna. – A világod egyetlen reménye az a nő, akit folyamatosan ócsárolsz alaptalan féltékenység miatt, holott csak kérdezned kellene, hogy rácáfolhassak. Azért járok a nyomában, mert kimentett a pokolból, amiben addig éltem. Az életemmel tartozom neki, és úgy gondolja, ő is

tartozik nekem. A démonja kivégezne engem abban a pillanatban, ha többet mernék érezni Claire iránt. – De régebben… Hitetlenkedve meredt rám. – Ki mesélt neked ezekről? Szégyenkezve szerettem volna lesütni a szemem, de mivel tartotta az arcomat – meglehetősen gyöngéden –, így csak szimplán elpirultam. – Moriah mesélt ezt-azt… Állkapcsán megfeszültek az izmok, ahogy a fogát csikorgatta. – Látod, ez viszont teljesen emberi bennünk is. A húgom olyan, mint bármelyik kishúg a világodban: kíváncsi, értetlen és fecsegő. Csaknem elmosolyodtam Moriah jellemzésén. Ha itt lett volna, minden bizonnyal kitekeri a bátyja nyakát. – Azért van némi igazság abban, amit mondott. Nem igaz? Megkínzott pillantással nézett rám. – Te még soha nem tévedtél? Nem volt olyan, hogy megismertél valakit, akiről azt gondoltad, jelenthet valamit neked, aztán jött egy másik, aki romba döntötte az egészet, hogy átvegye a helyét még nagyobb lángolással? – És honnan tudod, hogy nem jön még valaki? Hüvelykujjával az államat cirógatta. – Ennél a Zsoldosnál ez nem így működik. – Ezt meg hogy kell érteni? – Ha végeztünk, mesélek majd neked a legendáról. Legenda? Miféle legenda? – Most már bejöhetünk? A kérdés valahol a fejemben hangzott fel, de válaszra sem várva megjelent Claire, Kellan, Moriah, valamint még egy fickó, akihez eddig még nem volt szerencsém. Wentworth aggodalmas pillantással nézett Claire-re. – Hogy érzed magad?

Claire bájosan elhúzta a száját. Pupillátlan, fehér szemével úgy nézett ki, mintha csak bámulna maga elé, de összevont szemöldöke miatt biztos voltam benne, hogy fókuszálni próbál. – Majd lesz jobb is – felelte. Előre akart lépni, de Kellan egy finom érintéssel megállította. Claire hálásan mosolygott, majd amikor megérezte a férfi kezét a sajátján, azonnal megmarkolta, mintha mentőöv lenne. A köztük lévő összhang és szerelem nyilvánvaló volt. Felnéztem a Zsoldosomra. Erről igazán érdekelt volna egy jövendölés. Több mint kíváncsi lettem volna, hogy vajon egy nap mi is hasonlóképp leszünk egymással. – Te jó ég! – álmélkodott Moriah, és körbelépkedett a szobámat borító törmelékeken – Mi a fenét csináltatok itt? Fura látványt nyújtott, ahogy ott állt középen. Úgy festett, mint a rombolás istennője. Fekete miniszoknyát viselt és térdig érő, bordó bakancsot. A vállát csupaszon hagyó fűzője talán kicsit merész volt, de fehér haja laza lófarokban csüngött a tarkóján, ami ellensúlyozta a dominás öltözéket. Feltűnt, hogy a számomra ismeretlen fickó a kelleténél egy gondolatnyi idővel tovább szemléli a lányt, mielőtt újra a Zsoldosra koncentrált volna. – Ő a Hasták vezére, Caleb – intett a fickó felé Wentworth. Elámultam. Egy igazi Hasta! Ó, ha Faith itt lehetne… Caleb nagyon magas volt, még Kellant és Wentwortht is elhagyta. Pár évvel idősebbnek nézett ki, úgy huszonnyolcnak tippeltem első ránézésre. Fekete bőrnadrágba és trikóba bujtatott testén több veszélyes izmot láttam, mint Wentworthén, de a bőre kevésbé volt sötét, inkább aranybarnán ragyogott. A fickó bal járomcsontján egészen az állkapcsa vonaláig különös mintázatú tetoválás húzódott. Biztosan nem hagyományos festékkel készült, mert amikor a napfény rásütött, észrevettem, hogy a tetoválás minden egyes centimétere örvénylik. Olyan volt, mintha egy miniatűr

folyót rögzítettek volna egy határozott körvonalú mintázatba. Világosszőke haját a tarkóján összefogta, fekete napszemüvegét feltolta a feje búbjára. A fickó húsos alsó ajkának jobb oldalán egy olyan piercing díszelgett, aminek nem tudtam kivenni a formáját. Az arca szimmetrikus volt és markáns, mélyen ülő, sötét szeme fölött hosszú, egyenes szemöldök húzódott, ami olyan benyomást keltett, mintha folyton haragudna. Talán így is volt… Jóképű megjelenése ellenére baljós légkör vette körül, úgy éreztem, mintha egy fal emelkedne közöttünk. Megborzongtam, amikor a tekintetünk egy pillanatra összetalálkozott. Nem voltam benne teljesen biztos, de… Nem volt pupillája. A szeme végtelen feketeségként csillogott. – Továbbra is hülyeségnek tartom, hogy te is gyere, boszikám! – szólt Moriah. Miután keresztülküzdötte magát az ágyam maradványain, megállt Claire mellett, és a kezét Kellantől elvonva a magáéba húzta. – Visszamehetnénk a Pajzsba, csinálhatnék olyan mogyoróvajas szendvicset, amitől tutira megnyalogatnád az ujjaidat. Sőt, jobbat mondok. Az enyémeket is megnyalogatnád. Claire csöndesen, dallamosan nevetett. – Nagyon csábító, de szeretnék ott lenni, hogy… Wentworth dörmögve szólalt meg mellettem. – Tudod, hogy ritkán értek egyet vele, de történetesen mindenkinek jobb lenne, ha az otthonod biztonságában maradnál. Nem tetszett ez a védelmezés, amit a sötét hajú boszival szemben tanúsított. Na, de helló! Éppen most tettem takarékra azt az izzó szenvedélyt, amit felém mutatott. Visszanyeltem a nyilvánvaló féltékenységemet, és igyekeztem reálisan tekinteni a helyzetre. Úgy látszott, nem csak én jutottam erre az elhatározásra. – Szerintem viszont ésszerű lenne, ha egy tomboló Bíborhajú visszafogására elvinnék egy történetesen elég higgadt Bíborhajút – javasolta hűvösen Caleb.

Moriah szeme elkerekedett. – Tud beszélni – álmélkodott gúnyosan. A szarkazmus nem állt jól a lánynak, azonban úgy látszott, a karmait a Hastán fogja élesíteni. – És nem is dadog közben. Nem nyáladzik. Ügyes fiú vagy. Kár, hogy sok hülyeség jön ki azon az okos szádon. Maradj inkább a néma görög istenszobor állapotban. Úgy nézett ki, Caleb komolyan fontolóra vette, hogy válaszol a kihívásra, azonban mielőtt visszavághatott volna, Kellan mély hangja leállította. – Elég! Erre nincs időnk! – Zengett a hangja, akár a mennydörgés. Rádöbbentem, hogy amikor éppen nem Claire-t pesztrálja, Kellan Black valóban félelmetes démoni tud lenni. Már éppen megjegyeztem volna, hogy én is igen nyugodt Bíborhajú vagyok – hiszen éppen ők világosítottak fel erről – amikor Claire váratlanul és egészen oda nem illő módon felnevetett. Oké, ez mindenesetre több mint furcsa volt. Még a nagy átlagnak is, mert a szobában mindenki úgy nézett rá, mintha elment volna az esze. – Elnézést – gurgulázta. A kezét a szájára szorítva próbálta visszafojtani pillanatnyi elmebaját… jókedvét. Kellan komoly, szinte fenyegető arccal hajolt oda hozzá, de fekete szemében neki is jókedvű fény csillogott. – Jól vagy? Claire elkomolyodva bólintott, de a szája sarka még mindig remegett. Félő volt, hogy újra kitör, ráadásul akármin nevetett is, ragadósnak bizonyult, mert Kellan ajkán is megjelent egy félmosoly. Mintha önmagában boldoggá tenné a tény, hogy nevetni látja a szerelmét. – Igen, tényleg sajnálom, csak… Előjött ez az új dolog, hogy véletlenül meghallom a gondolatokat. És ebben a szobában most nagyon sok vicces gondolat kering. Mindannyian ledermedtünk, de csak én voltam rettenetesen naiv.

– Ez gyakori képesség? Claire fehér szeme szánakozón csillant meg, és Kellan is sajnálkozóan ingatta a fejét, amikor válaszolt. – Egészen egyedi. Moriah összeráncolta a szemöldökét. – Nem is tudtam, hogy Hannah képes volt ilyesmire. Caleb gúnyosan felhorkantott. – Világokat lehetne megtölteni azzal, amikről neked fogalmad sincs, kislány! Vártam. Végül is a lány a Zsoldos húga. Arra számítottam, hogy majd nekiront a Hastának, és legalább némi önbecsülésromboló szópárbajban legyőzi, de Wentworth nem mozdult. Szótlanul, kifürkészhetetlen arckifejezéssel figyelte az eseményeket, mint egy ragadozó, amely arra vár, hogy a prédája figyelme elterelődjön róla. Én nem voltam ilyen türelmes, és még mielőtt Moriah visszavághatott volna, előrébb léptem. – Azért ez kicsit durva volt. Ki a fenének képzeled magad? Caleb szemöldöke meglepetten húzódott a homlokába, Moriah szeme pedig boldogan felcsillant. – Kiállt értem! – sikkantott fel örömében, majd a bátyjához fordult. – Olyan édi. Megtarthatjuk? Hitetlenkedő mosoly terült szét az arcomon. Ez a lány úgy beszélt rólam, mintha valami háziállat lennék. – Meglátjuk – morrant a Zsoldos, de erre már nem is reagáltam semmit. Mindenki lökött! Caleb nem értékelte a feszültségoldást. – Esetleg visszatérhetnénk a tomboló Bíborhajú problémájára? – vetett rám gúnyos pillantást. – Vagy máris hozzak örökbefogadási nyilatkozatokat? – Vegyél vissza, Hasta! – Különben mit teszel?

– Az, hogy neked dolgozom, nem jelenti azt, hogy le kell nyelnem a szarságaidat! Caleb mosolyával országokat lehetett volna a jégkorszakba taszítani. – Szerintem lassan ideje, hogy összemérjük a Zsoldos és egy hasta erejét. Moriah előrelépett, így bátyja és Caleb közé került. – Az első sorba veszek jegyet, hogy lássam a halálodat. Caleb gúnyos pillantása elárulta, mi a véleménye a lányról. – A számból vetted ki a szót! – Hidd el, öcsi! Eszembe sem jutna a szádban turkálni. Már Caleb száján volt a válasz, amikor váratlanul minden elhomályosodott körülöttem. Ha vissza is vágott, már nem hallottam, a szoba átalakult, és egy forgószél közepén találtam magam. A hajam meg sem rezdült, a szél engem nem érintett, ezért gondoltam, hogy csupán vízió lehet. De ahogy lenéztem, rájöttem, tévedtem. A forgószél ott volt, és Milan az alján térdelt, lehajtott fejjel, széttárt karokkal. Összeszorult a szívem a szánalomtól, ahogy figyeltem. A fekete sziklavonulatnál voltunk, ahol elvesztettük a nyomot. Ezúttal azonban valami megváltozott. Meresztgettem a szemem, és akkor megláttam. Milan nem egy forgószélben volt, azt csak a fantáziám kreálta ebben az álomvilágban. Démonok vették körül. Démonok és zsoldosok, és még valamilyen lény, amit nem tudtam beazonosítani. Az arcát azonban nagyon is jól ismertem. Milan felemelte a fejét, és egyenesen rám nézett. Lélegzet után kaptam: a szeme bíborszínben izzott, a tekintete túlcsordult a gyűlölettől. Felemelte hosszú karját, ujjait széttárta, és egy kiáltás kíséretében felém lőtte jégszilánkjait. Mélyen és hosszan szívtam be a levegőt, mintha idáig nem is lélegeztem volna. Szomjazva tértem magamhoz. Felpillantva egyenesen Wentworth

kék szemébe néztem. – Tudom, hogy hol van. Wentworth bólintott és segített felállnom a földről. Nem, nem a földről. Ő ült a földön, úgy tartott a karjában, hogy ne a törmelékeken heverjek. Egyik részem elolvadt a gondoskodásától. A másik részem… Hát… Fogalmazzunk úgy, hogy rendkívülinek tartottam, amiért ennyire törődik velem. – Mutatod az utat, Csipkerózsika? – kérdezte Caleb. A hangjában éppen annyi hitetlenkedést éreztem, mint amennyit az arcán tükröződött. Figyelmen kívül hagytam a gúnyolódását, és egyenesen Claire-re néztem. – Te nem jöhetsz velünk – jelentettem ki ellentmondást nem tűrően. Finoman ívelt szemöldöke kérdőn húzódott a homlokába. – Miből gondolod… – kezdte, de rövid úton félbeszakítottam. – Tudom. És, ha nem akarod, hogy én legyek, aki közli vele a hírt, akkor most szépen mész Moriah-val a mogyoróvajas szendvicshez! Szinte visszhangot vert az értetlenség a szobában. Te jó ég! Ez a lány igazán tudott titkot tartani. Illetve annyira mégsem, ha Yael tudomást szerzett a dologról. Ahhoz mindenesetre elég ügyes hazudozó volt, hogy a gyereke apja ne tudjon a dologról. Claire arcán felismerés suhant keresztül, és élesen szívta be a levegőt. Talán megint a fejemben turkált? Kellan látható ingerültséggel pislogott kettőnkre. – Miről beszél? – vonta kérdőre Claire-t, aki egyelőre mintha sokkot kapott volna. Megpróbáltam üzenni neki az elménken keresztül. Először nem sikerült. Talán túl erősen akartam. Ezért újra próbálkoztam. Már csak gondolkodtam, mintha magammal beszélnék? – „Hallasz engem?” Claire fehér szeme egy animefigurát is megszégyenített volna, annyira elkerekedett. Alig észrevehető bólintás volt a válasz.

Oké, ez érdekes lesz. Még sosem kommunikáltam senkivel agyvonalon. Sebaj, egyszer mindent el kell kezdeni. – Nincs időnk, Milan bajban van! – mondtam fennhangon a többieknek. Caleb a semmiből előrántott egy különös formájú pengét, ami háromszögletű volt, és mintha minden oldala élezett lett volna. Fogalmam sem volt, hogy tudta megfogni anélkül, hogy szét ne szabdalná a bőrét. Moriah keresztüllépkedett a törmelékeken és az ágyam darabjain, hogy elérje Claire-t. Egyedül Kellan és Wentworth nem mozdult. A démon úgy nézett ki, mintha bármelyik percben képes volna robbanni, a Zsoldosom pedig olyan benyomást keltett, akár egy jégtömb. Tökéletesen elfedte az érzelmeit. – „Nem harcolhatsz gyerekkel a hasadban!” – üzentem Claire felé, aki pislantott egyet. Tudtam, hogy hall engem, ezért folytattam, míg a többiek tervezgetni kezdték, hogyan vegyék fel a harcot az ismeretlen ellen. – „Gretchen szolgája azt mondta, kell nekik a babád. Nem értettem pontosan, mit akarnak vele, de az biztos, hogy szükségük van rá a kiszabaduláshoz.” Claire ismét bólintott, aztán felemelte a kezét. Először nem értettem, Kellan viszont igen, mert a mozdulatra azonnal reagált. Megfogta a lány csuklóját és magához húzta, hogy az arcát bele tudja simítani a tenyerébe. – Hozd vissza a pokolból, amibe taszítottam! Kellan fekete szeme megkínzottan szűkült össze. Úgy látszott, ellenkezni akar, végül azonban csak bólintott. – Utána beavatsz! Ez határozottan parancsnak hangzott, mégis olyan gyöngéden csókolta meg, mintha a világot jelentené a számára. Valószínűleg így is volt. Hát még, ha kiderül, milyen titka van… Claire felszisszent és hátrahúzódott. – Menjetek! Túl hangosak vagytok!

Oké, tudom, ez nekem szólt. Mindenesetre kivételesen egyetértettünk az indulást illetően. – Mit láttál? – fordult hozzám Wentworth, és egyik kezével átfogta a tarkómat. Az érintésére borzongás futott végig a gerincemen. – Milan zsoldosokkal, démonokkal harcolt, és még valamivel, amit nem tudtam beazonosítani. Caleb összevonta egyébként is komor hatást keltő szemöldökét. – Hogy nézett ki? Wentworthhöz fordultam, amikor válaszoltam. Kíváncsi voltam a reakciójára. – Úgy, mint Yael. – Az lehetetlen – dörmögte ellentmondást nem tűrően. Én vállat vontam, ő pedig magyarázatot adott a többieknek: – Yael az a zsoldos, akit kivégeztem. Caleb frusztráltan sóhajtott. – Akkor az bizony nem ő. Hűvös pillantást vetettem rá. – Tudom, mit láttam. Ezúttal ő vonta meg a vállát. – Elhiszem neked, hogy azt hiszed, tudod. Én pedig azt tudom, hogy ha ez az alak – mutatott a Zsoldosomra – kivégez valakit, akkor az bizony halott marad körülbelül az idők végezetéig. – Utálok egyetérteni vele, Kendare, de igaza van – kontrázott Moriah is, majd csettintett az ujjával. – Talán ikrek. Reménytelenül ingattam a fejem. A hajam szabadon simogatta a vállamat, amiről eszembe jutott a tornádó. Nem lenne túl hasznos, ha nem rögzített frizurával érkeznék. – Ez nem valószínű – mondtam Moriah szavaira. – Miből gondolod? – Nem csak egyet láttam. Többen voltak.

A zsebembe nyúltam, és a tartalék hajgumival összefogtam a hajamat. – Erre nem lesz szükséged – mormolta Wentworth, és a tarkómat cirógató ujjával megbökte a kontyomat. Értetlenül néztem rá, mire hozzáfűzte a magyarázatot. – Csak elviszel minket. Aztán követed őket a Pajzsba! Sziporkázó válaszok jutottak eszembe, csak úgy sorjáztak az agyamban egymás után. „Menj a Francba!” Vagy: „Nekem te nem parancsolgatsz!” Esetleg: „Majd, ha befagy a pokol, és jeges víz folyik a medrében!” De visszafogtam magam, és csöndesen bólintottam. Úgy láttam, a megadásom látszólag megnyugtatta, ennek ellenére figyelmeztetéssel búcsúzott a húgától. – Kérdés nélkül, Moriah! A lány ezúttal nem kezdett hosszas csivitelésbe. Látszott, hogy nem először kerülnek együtt ilyen helyzetbe. Moriah megfogta Claire kezét. A lány még egyszer megérintette Kellant, és mire pislogtam egyet, már hűlt helyük volt. A démon egy pillanatig még lehunyt szemmel állt, mélyet sóhajtott, majd hirtelen rám nézett. Sosem láttam még ilyen állapotban. Szeméből minden fehérje eltűnt. Most igazán démoni kinézete volt, és a felszíni türelem alatt, mintha számon kért volna. Hogy képzelem én, hogy több információ birtokába jutottam a kínzásom alatt, mint ő a bébiszitterkedés közben. Gonosz gondolat volt, tudom, és örültem is, hogy Claire már eltűnt, így nem hallhatta. Gonosz helyre megyünk, gonosz harcot vívni az elmondhatatlanul gonosz lényekkel szemben. Úgy éreztem, kijár nekem néhány frusztrált másodperc. – Ne feledjétek: ez nem a harc ideje – jelentette ki Kellan, ahogy közelebb lépett hozzánk. Legnagyobb megdöbbenésemre Caleb bólintott.

– Akkor minek van most itt az ideje? – puhatolóztam kissé mereven. Wentworth enyhén megszorította a nyakszirtemet. – A kimenekítésnek. Milan használhatatlan a tombolás alatt. Ha lehiggadt, akkor jön el a harc ideje. Bólintottam. Teljesen megértettem. Nem volt pontos fogalmam a tombolásról, de láttam a fiú szemét. Milan nem volt önmaga. – A láncok? – érdeklődött Caleb, és a stílusa kedélyes volt, mintha teadélutánra készülnénk, és afelől érdeklődne, kinél van a sütemény. Kellan bólintott. Ezek szerint nála voltak azok a bizonyos láncok. – Akkor ez esetben… – kezdte Caleb, és előrenyújtotta egyik izmos karját. Wentworth is hasonlóképpen cselekedett, és a csuklóját a Hasta kézfejére támasztotta. Ösztönösen én is követtem a mozdulatot, majd várakozásteljesen néztem a démonra. Kellan kemény pillantást vetett a két férfira. – Csak kihozzuk, és lelépünk – mondta, aztán felém fordult. – Nincs szükségünk mártírokra, Kendare! Nem várta meg a válaszomat. Csuklóját a kézfejemhez érintette, én pedig erősen koncentráltam arra a helyre, ahol Milant láttam. Amikor kinyitottam a szemem, Wentworth kezében éppen akkor tűnt elő a semmiből a lángoló szablya. Egy suhintással kettévágta a mellkasát annak a démonnak, aki épp lesújtani készült rá. Megfordultam, és szembe találtam magam egy zsoldossal. Harmadikja tágra meredten figyelt, mintha meglepődne, hogy olyat lát, mint én. Aztán viszonylag hamar túltette magát a létezésemen, és lassan elindult felém. Két lépést tehetett meg, amikor váratlanul Kellan jelent meg előttem, és a mellkasából állati morgást engedett ki. Hátráltam egy lépést. Hátráltam volna többet is, legalább annyit, hogy hazáig jussak vele, de akkor valami keménybe ütköztem. Rémülten fordultam meg, és megkönnyebbültem, amikor felismertem a Zsoldosomat.

– Protectus! – vont körém védőbűbájt, amivel kiütött egy felén száguldó démont. A fickó lepattant a láthatatlan pajzsról, és legalább három métert repült, mielőtt fájdalmasan összetalálkozott volna a földdel. – Ó, te jó ég! – leheltem halálra váltan, amikor megláttam, akit keresünk. Wentworth hárított egy támadást, majd követte a pillantásomat. Milan húszméternyire volt tőlünk. Haja már csak a válláig ért hátul is, és leginkább önmaga szellemére emlékeztetett. A bőre halványan fénylett, olyan volt, akár egy pergamen, amely bármelyik pillanatban elszakadhat. A szeme vörösen izzott sápadt arcában, és a keze remegett, ahogy tartotta maga körül a jégszilánkos védelmet. – Caleb! – harsant Wentworth hangja mellettem. Fejével Milan felé intett, és bár nem láttam a Hastát, tudtam, hogy már el is indult a fiú felé. – Kendare! Védekezz! – hallottam Kellan parancsát. Szerettem volna helyretenni, hogy parancsolgasson másnak, de ahogy körülnéztem, a félelem utolért, én pedig ledermedtem. Caleb eljutott ugyan Milanig, de a fiú őt sem engedte át a pajzsán. A Hasta tehát ott ragadt, és a Milant támadók már rá is tapadtak. Wentworthre egyszerre hárman rontottak. A Zsoldosom szúrt, vágott, hárított és ártásokat küldött. Kellan iszonyatos volt. Megindult Caleb felé, aki miután eltalálta egy ütés, tíz métert csúszott a sziklás talajon, majd egy másodpercig mozdulatlanul hevert. Kellan tört, zúzott és tépett, mindenkit, aki csak az útjába került. Egy lépést tettem, hogy a segítségükre induljak, nem akartam ártalmatlan szemlélődő maradni, ám abban a pillanatban, ahogy elhagytam Wentworth védelmét, valaki megragadta a karomat. – Megvagy! – suttogta egy mézédes hang, gyilkos indulattal. Nem akartam, hogy hozzám érjen. Irtózattal töltött el, hogy kezét a csupasz nyakamon érzem, a támadása lángra lobbantotta a haragomat. Nem hezitáltam, lehunytam a szemem és átadtam magam az

indulatomnak. – Mi a fene? – hallottam a fuldokló hangot mögöttem, és már tudtam, hogy sikerült. Kinyitottam a szemem, és láttam a kék füstömet, ahogy körülöttem lebeg. Szinte magamhoz vonzottam a közelemben harcoló démonokat, és néhány zsoldost is. Azokra, akik úgy néztek ki, mint Yael, nem volt semmilyen hatással a füstöm. Elindultam Milan felé. El akartam vinni őt ebből a pokolból, mielőtt valamelyik pokolfajzat áttörné a védelmét. Alig tettem két lépést, amikor a kék füstömön elektromosság cikázott keresztül. Hirtelen jobbról egy árny suhant el mellettem, de mielőtt odafordulhattam volna, erős ütést mértek a vállamra. Fájdalmas sikolyomba Wentworth haragos ordítása vegyült, ahogy a földre zuhantam. Megmozdultam, hogy felálljak, nem hagyhattam, hogy kiüssenek. Amikor felültem, a vállamba mintha ezer tűt szúrtak volna egyszerre, mélyen, egész a csontomig. Felhördültem a kíntól, és csak ekkor jöttem rá, hogy nem megütöttek, hanem valamilyen ártással találtak el. Felnézve láttam, ahogy Wentworth egyetlen mozdulattal letépi a támadóm fejét. Valami rám fröccsent, amitől felkavarodott a gyomrom. A testem előbb felfogta, mint az agyam: ez a Zsoldos áldozatának a vére volt. Nem vörös, mint az embereké, vagy a démonoké, hanem fekete. Sűrű és nehéz, akár az olaj, a szaga pedig vassal dúsított aromájú. Szerettem volna kétrét görnyedni és fájdalmasan kiadni az ebédemet. – Állj fel! – szólt Wentworth élesen, majd megragadott a karomnál fogva, és felrántott magához. – Csatatéren vagyunk. Ha a földön maradsz, halott vagy! Jogos. Kíméletlen, rideg, de igaza van. – El kell tűnnünk innen – mondtam neki, de ő ingatta a fejét. – Neked most kell eltűnnöd. Mi visszük Milant! – Mi van? Nem hagylak itt titeket! – Moriah! – kiáltotta el magát, mire azonnal megjelent a húga a bal

oldalán. A kreol bőrű lányban ezúttal semmi kecsességet nem láttam, semmi jókedv, vidámság nem volt benne. Az egyetlen érzelem, amit az arca tükrözött, a rettegés volt. – Vidd innen! – parancsolt a húgára, és engedte a Harmadikjának, hogy felnyíljon. – Most rögtön, Moriah! Azt már nem, gondoltam harciasan, és ahogy a Zsoldos ellépett tőlünk, újra Milan felé vettem az irányt. Moriah dermedten állt, mintha sokkolta volna a harcolók látványa. Megragadtam az arcát, és kényszerítettem, hogy Milanra nézzen. – El ne merészelj vinni innen, mielőtt őt ki nem hoztam onnan! Úgy tűnt, ez hatott Moriah agyáról mint ködfátyol hullott le az öntudatlan merevség. Elborzadva fogadta be a Iudex látványát, majd megragadta a kezem, és kérdőn intett sérült vállam felé. – Bírni fogod? Mindössze egy gondolatnyi időt hezitáltam, mielőtt bólintottam. – Csak igyekezzünk. – Gyorsnak kell lenned. Amint megérinted, megszűnik a védelme. Kinél van a lánc? Továbbra sem értettem mindent, de erre legalább meg tudtam felelni. – Azt hiszem, Kellannél. Bólintotta, majd megszorította a kezem, mielőtt elvillantunk Milan védelmének belsejébe. Egy őrült pillanatig azt hittem, felkenődünk majd valami áthatolhatatlan, láthatatlan falra, de a következő másodpercben már Milan mellett találtam magam. Egy meglehetősen haragos Milan mellett. A fiú a felismerés leghalványabb szikrája nélkül nézett fel rám bíborszínű szemével. Ijedten hátráltam tőle, de felállt, és csak közeledett. Próbáltam a kék füstös trükkömet, de vagy túlságosan megrémültem, vagy pedig rá nem volt semmilyen hatással, mert simán keresztülsétált rajta. Milan nem mondott semmit, csak megállt előttem, és a mutatóujjával

megérintette a kulcscsontomat. Összerándultam a fagyos fájdalomtól, ami áramütésként cikázott át a testemen. Wentworth ordítása visszhangzott a fülemben, Moriah kiabálása beleveszett a ködbe, ami a tudatomra ereszkedett lassan, alattomosan. Felemeltem a kezem és a tenyeremet Milan csupasz mellkasára fektettem. – Nem akarlak bántani, Iudex! – suttogtam elerőtlenedve. – Csak segíteni szeretnék, Milan! A szavaim semmilyen hatással nem voltak rá. Még azt láttam, hogy a jégszilánkos védőburok eltűnik, aztán belesüllyedtem a sötétségbe. Megszűnt a fájdalom, a kétségbeesés helyét pedig átvette a békés nyugalom. Az utolsó gondolatom az volt: meghalni nem is olyan félelmetes, mint hinnénk.

15. Álomvilág: Utolsó felvonás Milan Az embereknek fogalmuk sincs, mit jelent dühösnek lenni. A virágok illatozása, a francos időjárás, még a lélegzés is irritálóan hatott rám. Valahol hallottam, hogy ebben az állapotban vörös ködfátyol borít mindent, de nem bírtam a magamévá tenni ezt a meglátást. Vörös volt, igen, de nem fátyol… Ugyan! Leginkább vörös fagyként jellemezhetném. Minden mozdulatomat, minden gondolatomat beborította egy vékony, vörös jégréteg, amely egyszerre működött falként és pajzsként. Mert bár megvédett mindentől, engem sem engedett a felszínre törni. Fogalmam sincs, hogy kerültek rám a mágikus láncok, ahogy arról sem, mióta lehettek rajtam, amikor először tértem magamhoz a haragomból. Nem láttam, hol vagyok, csak az a borzalmas harag örvénylett körülöttem, akár egy rohadt tornádó. Kettősség vívott végeérhetetlen harcot bennem: szabadulni akartam, mégis olyan jó volt átengedni magam ennek az őrületnek. Hallottam őket. A barátaim szóltak hozzám, és bár a hangjuk átjutott az őrület pajzsán, de a mondanivalójuk útközben felemésztődött. egyedül Kendare hangját hallottam tisztán. Nyugtatni próbált, emlékeztetett rá, hogy Trixie-nek szüksége van rám. Mintha nem tudnám. Trixianna… A szívem staccatóba kezdett, valahányszor felmerült a gondolataim között. Kendare ostoba volt, ha akár egy pillanatra is azt képzelte, hogy megfeledkeztem az ikerhúgáról.

Trixianna. Mintha nem róla szólna minden – MINDEN –, mióta megismertem. A hosszú élet könnyű és boldog volt azok számára, akiknek hasonló hosszúságú élettel bíró párt rendel a sors, Iudexként az egyébként is hosszú életem megháromszorozódott. Kezdetben mókás dolog volt heccelni a barátokat, hogy őszülnek, ráncosodnak, én pedig megmaradtam olyannak, mint voltam. Mintha csupán az emlékeikből léptem volna elő… Később már túl sok lett az irigykedő pillantás. Tudtam, ha rám néznek, nem engem, vagy a fiatalságomat irigylik, hanem önmagukat sajnálják. Ember, vagy boszorka, démon, vagy zsoldos – teljesen mindegy, melyik fajhoz tartozol, ha egyszer érzelmeid vannak, az elmúlásnál nincs semmi fájdalmasabb. Nem akartam, hogy Trixie is átélje mindezt. Amikor a Bölcs először mesélt nekem róla, örültem neki. Végre egy kis változatosság, gondoltam ekkor. Aztán találkoztunk, és az egész világomat lerombolta. Rám nézett azokkal a tágra nyílt, szürke szemeivel, és végem volt. Láttam rajta, hogy jelenteni fogok neki valamit, ha megengedem. Nem tehettem. Vigyáznom kellett rá, nehogy megsejtse, mennyire tetszik, amikor haragosan helyre tesz. Hogy imádom, amikor elpirul, akkor, ha veszekszik vele, de még inkább akkor, ha megérintem. Nem engedhettem, hogy megsejtse, milyen sokat jelent, ha aggódik értem. Nem akartam… Kényszerítettem magam, hogy akarjam a boldogságát mással, máshol. Békés életet kívántam neki, ahol igazán elégedetten élhet, nyugodt körülmények között. Ahol olyan párja lehet, akinek nem nyomják súlyos terhek a vállát, és az álmait nem feketítik meg nehezen hozott döntések vagy végrehajtások. Nem akartam őt szeretni. Soha nem akartam, hogy ő szeressen. Az akaratom kemény falába ütközött, valahányszor közeledett felém, de mégis talpra állt, és újra ott volt, amikor megenyhültem, vagy

elfáradtam elhajtani őt magamtól. És minden egyes érintésével, minden egyes mosolyával, kedves szavával romba döntötte az építményemet. Pedig hatalmas, vastag tornyot alkottam hosszú évek alatt, de ez a fal egyetlen könnycseppjére leomlott. Megtagadtam és eltaszítottam magamtól, szinte már ösztönösen hajtottam őt a gyűlölet felé. Azt akartam, hogy haragudjon rám, hogy igazán utáljon, de minden próbálkozásom kudarcba fulladt. Nem értettem, miért ennyire mazochista. Miért bocsátotta meg minden egyes bunkóságomat, minden szemétségemet, amit elkövettem ellene? Ebben a közel sem beszámítható állapotomban rádöbbentem, hogy mindennek az oka éppen az, ami bennem is megvan. Gyilkos érzelem, önpusztító sodrás, ami ellen védtem őt is és magamat is a kezdetektől. Trixie – a világ. Mert akármennyire próbálkoztam, hogy e szeressem, annál erősebben, annál intenzívebben, annál inkább és csak azért is beleszerettem. Most pedig hónapok óta élek a földi poklomban étlen-szomjan, mert elvették őt tőlem. Ha nincsenek a mágikus láncok, ennél a pillanatnál, ennél a gondolatnál képes lettem volna az egész világot fagyba taszítani. Halálos fagyba. Kendare hangjára fókuszáltam. Először bosszantott, hogy nem olyan rekedtes, mint Trixie-é, de olyan sokáig figyeltem, hogy felfedeztem benne egy tónust, ami ismerősnek hatott. Rámarkoltam. Belekapaszkodtam és nem voltam hajlandó elereszteni. A következő józan felmerülésemben már tudtam, hogy Kendare elaludt és engem sikerült az álomvilágba száműznie. – Ügyes kislány – dicsértem félhangosan, és a korábbiakra alapozva reméltem, hogy meghallotta. Több mint furcsa volt az éber őrület után a tiszta álomban ébredni. Erre volt szükségem. A teljes létezésem Trixie életétől vált függővé abban a pillanatban, amikor elismertem az iránta lüktető érzelmeimet.

Szenvedni látnom őt olyan volt, mintha apró darabokban tépkedték volna a bőrömet, hogy sóval hintsék az alatta vérző húsomat. Fájdalmas és eleven kín. Ebben az álomvilágban magamhoz térni azonban közel sem volt olyan kellemes, mint korábban. Hőség áradt a fekete falakból, mintha lávával töltötték volna meg az üregeket. Azonnal kiült a verejték a hátamra, és végigcsorgott a halántékomon is. Csodálkozva töröltem meg az arcomat. Sosem verejtékezem. A folyamat általában már csírájában megdermed a testemben. A fagyos fényemre nem volt szükség, mert vörös izzás lüktetett a cellában. Rosszul voltam, hányingerem volt, szabadulni akartam, de mielőtt engedhettem volna a késztetésnek, hogy lelépjek, megláttam őt. Megint a sarokban kucorgott, már a gyógyulás után, de mozdulatlanul. Nem láttam az arcát, hosszú, vörös fürtjei eltakarták előlem a vonásait. Megfagyott bennem a vér. Mi van, ha valami maradandó kárt tett benne az a ribanc? Letérdeltem, és az álla alá nyúlva egy gyöngéd érintéssel kértem, hogy nézzen rám. Ahogy megérintettem, a hányingerem felerősödött. Remegés futott végig a gyomromon. Undor. Azonnal tudtam, hogy nem Trixie hever előttem. – Üdvözöllek a világomban, Milan! – szólalt meg búgó hangon az álTrixie. Miközben lassan felém fordult, úgy változott a Testőrömből Kellan anyjává. Sosem találkoztunk személyesen, mégis csalhatatlanul éreztem, hogy ő az. A szó legszorosabb értelmében gyönyörű nő volt. Hosszú haja lágy hullámokban keretezte hibátlan vonású arcát. Hajának hollófekete sötétsége éles kontrasztot alkotott krémszínű bőrével. A szája vékonyra préselődöt, amikor hidegen rám mosolygott. A szeménél sosem láttam különlegesebbet: smaragdzöld gyűrű keretezte sötét íriszét, melyet a legsötétebb, mégis a legkrémesebb olvasztott csokoládéhoz tudtam volna hasonlítani.

Amikor a tekintetem összekapcsolódott ezzel a különleges szempárral, vártam a támadást. Felkészültem rá. Tisztában voltam vele, hogy össze fogunk csapni, ahogy Gretchen is tudta, nem lépek le egy villanással a Testőröm nélkül. Hová rejthette előlem? Sehol nem érzékeltem Trixie jelenlétét, sehol az egész rohadt épületben. A támadás nem várt helyről érkezett, a hátam mögül. Láthatatlan hálót dobtak rám, mely égetett, akár a savas folyó. Mintha halandó embert lávába hajítottak volna. – Gondolom, nem kell bemutatnom titeket egymásnak – feltételezte Gretchen, miközben elégedett mosollyal felállt. Próbáltam megfordulni, de nem sikerült. A lávaháló lefojtotta minden energiámat, a mágiám pedig valamiért cserbenhagyott. Abban a pillanatban, ahogy megfordultam, az izzó burok, mely körbevett, a testem minden elérhető felületébe belemart. Egy másodpercre fényes fehérség vakított el, ahogy a fájdalom végigszaladt a gerincemen, hátrarántva a testemet. Kényszerítenem kellett magam, hogy ne veszítsem el az eszméletemet. Ordítani képtelen voltam, mert a kín olyan éles, olyan hirtelen volt, hogy elakasztotta a lélegzetemet. – Moldomusi Iudex! – mordult mögöttem mélyen és ismerősen Larion hangja. – Az egyik Utolsó Bíborhajú! Sokkal-sokkal többet vártam tőled, barátom! Lassú kontrollált mozgásra lettem figyelmes a szemem sarkából. Még két lépés, és Larion felbukkant előttem, és megállt Gretchen mellett. Bizarr párosnak látszottak. Larion, ez a szinte nőiesen finom vonású férfi fehér, moldomusi ruhájában, és Gretchen, aki egy magas nyakú, hosszú, testre simuló köntösfélét viselt, amire ismerős mintákat hímeztek. Kimondhatatlan félelemmel töltött el, hogy egymás mellett látom őket, de tudtam, hogy ebből semmit nem szabad kimutatnom. – Kérlek, barátom – nyögtem lassan, nehézkesen, miközben kemény pillantással mértem végig Hatred fiát. – Tedd a szíved a talpam alá, hogy méltán nevezhesselek barátnak!

Larion szeme felszikrázott, akár egy tűzijáték, és már emelte a karját, hogy újabb ártással ajándékozzon meg, amikor egy finom érintés megállította. Gretchen sajnos tökéletesen higgadt maradt, nem sikerült ennyivel kihoznom a sodrából. Közben megpróbáltam újra és újra előhívni a mágiámat. Hideget akartam, fagyot, jégvihart! De csak forróság volt, mely körbevett, megizzasztott, belém ivódott, akár egy fekélyes betegség. – Ne erőlködj, boszorka! – szólt Gretchen túlvilági hangon, és ekkor rádöbbentem az igazságra. Nem csak 'mintha': Gretchen valóban csak a fejemben szólt hozzám. – Szükségem van rád, hogy üzenetet közvetíts a társaidnak! Gúnyos mosoly terült szét az arcomon. – Ahhoz előbb engedned kell, hogy felébredjek. A démonnő kitartóbban tudott ridegen, érzelemmentesen mosolyogni, mint én. Felemelte a kezét, mire a rám vetett háló forró hullámokban pulzálni kezdett. Minden egyes hőhullám roppantó fájdalommal járt, mintha betontömb lennék, amit hővel akarnak szétrobbantani. Gretchen mosolya volt az egyetlen hűvös dolog a teremben. – Gondolod, hogy egy pillanatig is érdekled a fiadat? A nő arca megrándult. Érzékeny pontra tapintottam kedvenc féldémonom felemlegetésével. A következő pillanatban azonban tökéletesre szabott démonarcán már újra felragyogott az a bizonyos irritálóan jókedvű mosoly. – A fiammal való kapcsolatomat később rendezem. Soha nem ártottam neki. Miből gondolod, hogy probléma lehet a kapcsolatfelvétellel? Elfojtott csodálkozással néztem a nőre. Ilyen érzelemmentesen megfogalmazott kérdést egy anyától még nem hallottam. Tényleg nem tudja, mi a gikszer? A háló miatt egyre tompábban érzékeltem a környezetem. Mintha a látásom beszűkült volna, csak arra tudtam fókuszálni, ami közvetlenül

előttem volt. – Mondjuk az, hogy kínzod a barátait, nem biztos, hogy jó kezdet a jó kapcsolat kialakításához – világosítottam fel, mire unottan vállat vont. – Majd megérti, miért volt erre szükség. Akkor megbocsátja majd nekem a barátai halálát. Ennél a mondatnál megtorpantam: „halálát…” Trixie! Éreztem, hogy az erő kifut a lábamból. Tiszta szerencse volt, hogy már térdeltem, különben a szemük láttára rogyok össze. Mi a francért voltam ilyen gyenge? Mi az istent csinálhatott Trixie-vel? Az arcomra lehetett írva a rémületem, mert Gretchen gúnyosan felnevetett. – Nem kell izgulnod a testőröd miatt, Iudex! – próbált megnyugtatni, persze sikertelenül. Csettintett az ujjával, mire néhány méterre tőlem megjelent Trixie. Apró kupacba húzta össze magát, az alsó ajka feldagadt, az arca véres volt, szürke szeme vörösen csillogott a sírástól. Összességében rémesen festett, vérlázítóan, mégis micsoda megkönnyebbülés volt életben látni! Gretchen odalépett hozzá, tűsarkúja visszhang nélkül koppant a cella padlóján. Leguggolt, földig érő, szűk kabátja szétterült a porban. Élesre manikűrözött körmeivel Trixie álla alá nyúlt, hogy felemelje a fejét. – Mostanában ő volt a kedvenc játékszerem. Nem áll szándékomban maradandó károkat okozni neki. Illetve… Erről már lekéstem, nem igaz? Trixie felhördült, apró kezét ökölbe szorította a teste mellett, és úgy nézett kínzójára, mintha évekig képes lenne viszonozni a rajta esett sérelmeket. Csak egy pillanatra kapta felém a szemét, mégis tudtam, hogy megtörték. Mivel? Valami történt a legutóbbi ittlétem óta. Valamit csináltak vele… A harag újra feltámadt bennem. Támadni akartam, ártani mindenkinek, aki akár egyetlen ártást is küldött Trixie-re. De semmit sem sikerült csinálnom. Semmit! Az egyik őrületemet kiütötte egy másik,

amikor rádöbbentem, hogy egyáltalán nincs velem a mágiám. Gretchen lassan felállt, és ezúttal Larion felé közelített. Az idióta úgy állt ott, mint egy agymosott zombi, akinek megparancsolták, hogy bárgyún vigyorogjon. – Hiába erőlködsz, Iudex! – vetette oda nekem, figyelmen kívül hagyva a démonnőt. – Itt nem működik a mágiád, és nem azért, mert az álomvalódban vagy jelen. Összezavarodva figyeltem őket. Első gondolatom, miszerint dominaalárendelt perverz kapcsolatot töltenek be egymás életében, elpárolgott a Larion arcán látott közöny hatására. Ha bármilyen szinten vonzotta volna a nő, akkor kizökkenthette volna őt a közelségével, de Larion csak rám fókuszált. Minden figyelme az enyém volt, még azt sem vette észre, amikor Trixie megpróbált felállni. Zavarba ejtően higgadtan viselkedett, mintha egyáltalán nem tartott volna tőlünk. – Miről beszélsz? – kérdeztem. – Az álomvilág csak mese, amit apád adagolt neked minden este abban a reményben, hogy nem lesz belőled ilyen világokra törő rohadt pszichopata, mint amilyenné váltál. Larion szeme fenyegetően megvillant, de szinte azonnal visszafogta magát. – Mondogasd csak magadnak, ha ettől jobban érzed magad – gúnyolódott, majd világos ruhájának zsebébe süllyesztette a kezeit. Gretchen arcáról nem lehetett letörölni az elégedett mosolyt. Mérhetetlenül bosszantott, hogy ennyire a kezére játszottunk, és úgy tűnt, ezzel ő is tökéletesen tisztában van. – Az én világomban vagy, Iudex! Itt az működik, amit én akarok, és én ebben a pillanatban azt akarom nagyon-nagyon, hogy ne működjön senki mágiája, aki belép a börtönömbe. Még olyasvalakié sem, aki álomvalójában van jelen. A háló ólomsúlyként nehezedett rám, amit egy láthatatlan erő lökdösött hol belülről, a mélyéről, hol kívülről. A pulzálás már-már elviselhetetlen fájdalommal járt, hasztalan próbáltam feltámasztani jeges

burkomat, mely egyébként igen hatékonyan védelmezett hasonló helyzetekben. – Álomvaló – suttogtam elgondolkodva. – De hiszen akkor csak fel kellene ébrednem, hogy megszűnjek ebben a létemben. Gretchen gurgulázóan felnevetett. – Ha te irányítanál, akár így is lehetne – felelte a kijelentésemre, aztán előttem guggolt le úgy, mint az imént Trixie előtt. A Testőröm azóta is küzdött, hogy sikerüljön feltornáznia magát, de mintha egy láthatatlan erő a földön tartotta volna, folyton visszacsúszott. – De legutóbb is használtam a mágiámat – mutattam rá a védelem nyilvánvaló hiányosságára, mire Gretchen mosolya irritálóan szélesre húzódott. – Elárulok neked egy aprócska titkot, kicsikém! – szólt, és hegyes körmét az állam alá tette és megemelte. Zöld szemébe démonfekete tinta csöppent a semmiből, és terjedni kezdett, mígnem teljesen elsötétedett az írisze. Amikor a fehérje is feketén fénylett, olyan volt, mintha Kellan pillantott volna vissza rám. – Azt tehetted meg az álmaid alatt, amit én engedélyeztem. Semmi többet. Ha már az elején korlátozom a mágiád, nem jöttél volna vissza újra és újra, hogy megkönnyítsd a tervem megvalósítását. – Hát terved is van? – mímeltem a meghökkenést. – Azt hittem, csak a szokásos, húszévente előforduló démoni aktivitást gyakorlod. Vigyor… Igazán frusztrált, az egész lényem viszketett, hogy letöröljem azt a rohadt vigyort a képéről. – Tévedtél. Hála neked, hamarosan megérkezik az utolsó hozzávaló, hogy végre kiszabaduljak ebből az elátkozott börtönből, amibe az a bolond vénember zárt. – Azt hittük… – kezdtem, de a háló egy impulzusa intenzíven eltalált. Legszívesebben felordítottam volna, de úgy döntöttem, nem húzom még szélesebbre Gretchen démonvigyorát a kiabálásommal. Olyan erővel szorítottam össze az állkapcsom, hogy attól féltem, a fogaim

összeroppannak. Gretchen éles körme benyomta az államon a bőrt. Előbb éreztem meg a fémes szagot a levegőben, minthogy a vérem végigfolyt a nyakamon. – Hogy meghaltam? – Démonpillantása fagyossá vált, ahogy mélyen a szemembe nézett. Ez még számomra is kellemetlenül hűvös volt. Belülről kezdtem megfagyni. – Könyörögtem neki. Hónapokon keresztül könyörögtem, hogy végezzen velem, de mégsem tette. – Szeretett téged – nyögtem akadozó lélegzettel. – Gyáva volt! – csattant élesen a válasz, és végre eltűnt a negédes, mérgező mosoly az arcáról, átadva helyét annak a haragnak, ami bennem tombolt az ébrenlétben. – Éppen ezért nem állította soha szembe a kis Védencét a Zsoldossal. Félt, hogy a tanonca kudarcot vallana. – Pszichopata marhaság! – mordultam, mire Gretchen még nagyobb intenzitással döfte belém a körmét. Félő volt, ha nem fogja vissza magát hamarosan, akkor lesz egy jókora lyuk az államon egy ujjnyi vastag piercingnek. – Hagyd… őt… békén! – hangzott Trixie harmatgyenge nyöszörgése a sarokból. Egy félresikerült mozdulattal taszított magán egyet, mire ellökődött a faltól és a földre esett volna, ha Larion időben el nem kapja. Gretchen nevetve állt fel, és körmét az államban tartva magával húzott engem is. – Ó, igen, a kis kedvencem, és az ő töretlen szerelme – vitriolos hangján már csak a mosolya tett túl. Végre kihúzta belőlem a körmét, majd a hátam mögé lépett, és a mágiája segítségével térdre kényszerített. – Nézd a Testőröd, Iudex! Minden nap megkínoztam, eljátszadoztam vele, és elhiheted, hogy nem voltam kíméletes. Gideon bezárt ebbe a kriptába, és nem tudtam szabadulni, nem volt társaságom hosszú ideig. Minden haragomat ezen a lányon vezettem le, de soha, egyetlenegyszer sem zokogott olyan fájdalommal, mint miután te először magára hagytad

itt. Szégyen és bűntudat mardosott, ahogy felnéztem Trixie-re. Nem állta a pillantásomat, helyette Gretchent nézte olyan izzó gyűlölettel, amiről tudtam, hogy korábban nem ismerte. Elképzelni sem tudtam, mit tehetett vele, amitől ennyire kiborult. Nem csak a fizikai fájdalomról volt szó, ebben biztos voltam. Még csak nem is arról, hogy látom ebben a kiszolgáltatott helyzetben. Az oldalán a fehér trikóját vörösre festette a vére, de ezzel inkább engem hergeltek, mint őt. Valami más is volt a háttérben. Valami mélyebb kín, aminek nem volt látványos nyoma. Ezt a sebhelyet belül hordozta, és majd megvesztem, hogy kiderítsem, mi az. Ez a mély frusztráció újabb mágialökéssel büntetett. Rádöbbentem, hogy a haragom és az akaratom táplálja a hálót, amit rám vetettek. Valahányszor használni akartam a mágiámat, a háló egy fájdalomhullámot küldött büntetésből. Éreztem a kényszert, hogy felordítsak, de megálltam, hogy ne tegyem. Helyette összeszorítottam a fogam, a szemem, és fújtattam, mint egy rohadt gőzmozdony. Hallottam, ahogy Trixie nyöszörög. Szinte éreztem a tenni akarását, hiszen a Testőröm volt… Ennél a gondolatnál leblokkoltam. Trixie a testőröm, ez nyilvánvaló volt, de csak ebben a percben jöttem rá, hogy mit is jelent ez ennek a démonribancnak. Kínzott engem a hálóval, de közben Trixie-t is kínozta. Végignézette vele, ahogy ártanak nekem, és Testőrömként elemi ösztön lüktetett benne, hogy ez megakadályozza. A fájdalmam az övé is volt, osztozott a kínomban, ezzel pedig még jobban arra ösztökélt, hogy segítségül hívjam a mágiámat. Ördögi, elátkozott körbe kerültünk. Olyan csapda, amiből nincs menekvés, hacsak… Nem! A gondolatot csírájában fojtottam el. Nem hívhattam segítségül a többieket. Nem engedhettem, hogy Kendare felébredjen, és ő szóljon a többieknek. Ki tudja, milyen fondorlatos terv rejtőzött Gretchen agyában. Nem sodorhattam veszélybe az otthoniakat. Kendare-t különösen nem,

mert ha neki baja esik, Trixie egészen biztosan nem bocsát meg nekem. – Tudom, mi jár a fejedben, Milan! Amíg az én világomban jársz, amíg csapdába vagyok itt ejtve, addig minden gondolatod látható a számomra – duruzsolta a fülembe Gretchen, és újabb forróságimpulzust küldött felém a hálón keresztül. Lángolt a vérem, a bőröm sistergett, kezdtem úgy érezni magam, mint egy sütőben felejtett pulykasült, ami lassan szénné ég. – Ahogy már mondtam, nem te döntesz. Én mondom meg, mi és hogyan alakul. Ez már az én vonatom, és én teszem le a síneket. És én azt akarom, hogy felébredj, és a tested az álomvalódhoz villanjon! Egyszerű szavak. Semmi varázsige. Nem lett volna szabad működnie! – Nem! – kiáltottam, amikor megéreztem az ébredésem. A háló lassan leporladt a testemről, a mágikus bilincsek sem voltak már sehol. Csak én voltam ott, mágiamentesen térdelve a démonnő előtt. Élő csalétek, akiért eljönnek a barátai. Fölösleges volt megmozdulnom, hogy Larion hosszú ujjait egyesével törjem le Trixie karjáról és derekáról. Fölösleges volt kiabálnom, bár az biztos tetszett volna nekik. Némaságba burkolóztam, kerültem Trixie látványát, mert úgy nehezebb volt önmegtartóztatást gyakorolnom. Visszavonultam az elmém hátsó zugába, hogy kivárjam a pillanatot. Erőt gyűjtöttem, hogy aktív lehessek, amikor már tenni is tudok valamit.

16. Vesztésben Kendare Levegő után kapkodva tértem magamhoz. Először fel sem fogtam mindazt, amit láttam. Az információk apró puzzledarabkákként hevertek előttem, de képtelen voltam összerakni őket. Túl sok darab volt, túl aprók ahhoz, hogy megértsem őket. Voltak olyanok, amiket nem is ismertem, ráadásul, mintha örvénylettek volna körülöttem, olyan gyorsasággal, hogy egy idő után felfordult a gyomrom. Kiragadtam egy megrázó pillanatot. Trixie… A húgom vérzett, nem is kicsit. A fájdalmát nem éreztem, de láttam a szenvedését. Életemben először éreztem gyilkos indulatot, ezúttal nem Milanét, hanem a sajátomat. Önmagam miatt, azért, amit a testvéremmel tettek, képes lettem volna elpusztítani a világot, amiben tartózkodtam. Már akkor fel akartam ébredni, amikor láttam Trixie véres oldalát, de tudtam, hogy nem tehetem. Várnom kellett, míg Milan is magához tért. De nem hallottam az ordítását, a haragja helyett halálos csönd vett körül. – Mi történt? – fordultam Wentworthhöz, akibe valami oknál fogva belekapaszkodtam. A fejem a mellkasán, és míg egyik karjával átölelt, a másikba belemélyesztettem a körmeimet. Amikor ezt észrevettem, azonnal visszahúzódtam. – Sajnálom. Egy legyintéssel hárította a szabadkozásomat, és a tarkómnál fogva visszahúzott a mellkasára. – Én akartam kérdezni, hogy mi történt – mondta, én pedig erőt merítettem hipnotikusan zengő, mély hangjából. – Az addigi álmaid alatt sem voltál jó állapotban, de ez a mostani volt a legrosszabb. Le kellett,

hogy fogjalak, nehogy kárt tegyél magadban. Lassan kezdett alábbhagyni a remegésem. Arcomat a mellkasába fúrtam, és mélyen magamba szívtam friss illatát. – Milan? – A hangom tompán csengett a mellkasából. Claire felelt, akit eddig észre sem vettem a szoba sarkából. – Gretchen magával vitte – mondta, és értetlenkedve összeráncolta a szemöldökét. – Nem is értem. Ennek nem lett volna szabad megtörténnie. Felpillantottam Wentworth melegéből, és akkor láttam, hogy az ablakpárkányra telepedett. Kellan mellette támaszkodott a falnak, de a szavaira hozzá lépett, és hatalmas tenyerét a vállára simította. – Elméletileg csak Gideon és Hatred volt erre képes – mondta a féldémon, és látszott, hogy a téma kényelmetlenül érinti. – Ha Gideon tudta volna, mit ér el ezzel, soha nem hagyta volna életben anyámat. – De te hogyhogy nem tudtál erről? – bújtam elő végre teljesen a Zsoldosom karjaiból, bár a kezét továbbra is bőszen szorongattam. – Úgy értem, ez a mentorsággal jár, nem? Megörökölted az emlékeit, így látnod kellett volna mindezt, nem? Kellan ónixfényű írisze fénytelenül villant felém. Megkínzott pillantása meggyőzött, hogy semmit nem tudott az eseményekről. – Az apám talán a leghatalmasabb boszorka volt a világokban, ráadásul akkoriban a Bölcs segítette. Előre láthattak mindent. Talán ezt nem, ami most zajlik, de azt biztosan, hogy milyen kapcsolatban leszek Claire-rel. Kizárt, hogy ezt tudták, és engedték, hogy így történjen. Claire együtt érzőn simította rá a kezét Kellanére. Felmerült bennem, hogy felhívom anyámat és Faitht, de azonnal el is hessegettem a gondolatot. Faithre bíztam az anyámat, amíg ennek az egésznek vége nem lesz. Arra kértem, vigye minél messzebb ettől az őrülettől, és ne is engedje vissza, amíg nem jelentkezem az elméjében. Legalább miattuk nem kell aggódnom. – Indulnunk kell! – jelentettem ki határozottan, és feltápászkodtam a

kis kanapéról, amin eddig hevertem. Csak ekkor vettem észre, hogy egy számomra teljesen idegen helyen vagyok. – Hol is vagyunk pontosan? Kellan felegyenesedett, és Claire-t is lesegítette az ablakpárkányról. Látszott, hogy nincs ínyére a válasz. – Az otthonunkban. Éppen ezért teljesen egyetértek veled. – Kellan! – szólt rá feddőn Claire. Kellan elkeseredett, könyörgő pillantást vetett rám, de a szavai keményen csattantak, amikor megszólalt. – Minél előbb indultok, annál kisebb a valószínűsége annak, hogy megtalálják ezt a helyet. Ha túl sok mágia van egy helyen, és intenzíven fortyog, az olyan, mint egy rohadt világítótorony. Idevonzza a többieket, és ezt most nagyon nem akarjuk. Claire feléje csapott, del elvétette, így csak a levegőt suhintotta Kellan karja helyett, ahová valószínűleg eredetileg célzott. Nem szólt semmit, arcán megértés és büszkeség ragyogott, amikor hozzám fordult, hogy magyarázatot adjon. – Csak aggódik. Valószínűleg a vakságom miatt… – Részleges vakság – toldotta közbe Kellan. Wentworth mögém lépett, és kezét a karomra tette. – Elmondtad neki – mondtam a Bíborhajúnak alig hallhatóan. Claire egyik szemöldöke a homlokába szaladt. – Nem sok választási lehetőséget adtál. – Mennetek kell! – szakította félbe Kellan, és öntudatos pillantást vetett rám. – Nem küldünk oda egyedül. Vigyáznak majd rád, ne izgulj! Homlokráncolva néztem rá. – Kicsoda? Kellan meglepetten horkantott. – Számít ez? Hevesen bólogattam. – Nagyon is. Ugyanis az anyád olyan helyen tartja őket, ahol kizárólag az ő mágiája működik.

Elhűlve néztek rám. Úgy tűnt, ezzel az egyetlen mondatommal elűztem minden reményüket, amit az ébredésemig magukban tápláltak. Nem volt kellemes érzés rossz hír hozójának lenni. – Ugyanott tartja őket, ahová Gideon bezárta őt. Még Larionnak sincs mágiája, csak Gretchennek. Kellan elborzadva nézett rám. – Mi a francot csinál ott velük? Komolyan álltam a pillantását. – Ránk vár. – Figyelmen kívül hagytam Kellan káromkodását, és gyorsan vázoltam, amit az álomvilágban láttam. Amikor befejeztem, Claire lehunyt szemmel állt Kellanbe kapaszkodva. Tudtam, ezúttal nem a látáshiány miatt érintik egymást. – Elárulnátok nekem, hogy a fenébe akarunk odamenni, ha nincs semmilyen fegyver a kezünkben ellene? – szólalt meg a Zsoldos mögöttem. Fojtott hangja olyan érzelmekről árulkodott, amelyekről egyelőre nem akartam tudomást venni. – Te nem jöhetsz! – jelentette ki Claire ellentmondást nem tűrő hangon. Mielőtt Wentworth rákérdezhetett volna, Kellan követelte a magyarázatot. – Emlékeztek, amikor a Nex annyira boldog volt, hogy megkaparinthatja? – kérdezte a fiúktól, és valahogy kirekesztettnek éreztem magam, amiért nem tudtam, miről beszél. Nem tartott sokáig. Claire megmagyarázta. – Tömören annyi, hogy egyszer feláldozta magát, hogy mi megmeneküljünk. Egy secuazokkal tarkított fejű nő szipolyozta ki belőle a mágiát. Tévedtem. Szerettem volna megint csak kirekesztett lenni, aki nem tud semmiről, mint kívülálló egy olyan témában, ahol nem juthat nekem más szerep, csak a féltékenység megtestesítőjéé. Claire igazán sokat jelenthet Wentworthnek, ha képes volt a saját boldogságát is feláldozni az életével együtt, csak azért, hogy a szeretett nő élhessen valaki mással,

valahol máshol. Éles szúrás kínozta a mellkasomat, de igyekeztem figyelmen kívül hagyni. Kegyetlen gondolatok röpködtek összevissza a fejemben, mint a felfújt lufik, amiket szabadon eresztettek, és kontrollálatlanul keringenek a levegőben. Az életét áldozta érte… Mi van, ha csak másolat vagyok? Összerezzentem az érintésére a nyakszirtemen. Erősen, de nem fájdalmasan szorított meg ahhoz, hogy kizökkentsen ebből az állapotomból. Ez most nem a megfelelő pillanat volt arra, hogy ezt tisztázzuk. Milannak és Trixie-nek már így is túl sok szenvedésen kellett keresztülmennie. Leszedtem a csuklómról a hajgumit, és fésületlen hajamat egyszerű lófarokba fogtam föl. Magamon éreztem Wentworth pillantását, ezért ránéztem, és elakadt a lélegzetem. A Harmadik is nyitva volt. – Mi a baj? – kérdezte Claire, mintha ő is látta volna a Zsoldos arckifejezését. – Ő nem mehet – felelte Wentworth visszavonhatatlan arroganciával, de a szemeit rajtam tartotta. Ellentmondásos érzések lettek úrrá rajtam: egyfelől kocsonyává olvadtam a törődésétől, a szemében tükröződő birtoklástól, másfelől éktelenül dühös is lettem. – Megmagyaráznád? – csattantam fel élesen, de mielőtt felelhetett volna, tovább kiabáltam. – Minek nézel te engem? Csipkés-habos királykisasszonynak a vártoronyban? Ha egy percig is azt hiszed, hogy nem veszek részt a testvérem megmentésében, akkor nagyon nem ismersz engem. Elém lépett, fölém tornyosult, és azzal a pimasz, de szívmelengető pillantásával nézett le rám. – Ismerlek. Tudom, milyen vagy, látom – ennél a kijelentésnél a Harmadik felszikrázott, és neonfénye beragyogta az arcomat –, hogy mi rejlik a lelked legmélyén. Tudom, hogy képes lennél feláldozni önmagad, hogy megmentsd a szeretteid.

– Akkor meg… – Ezt nem engedhetem. Nem tudom engedni. Kellan sétált oda hozzánk. Jóképű arcáról semmit nem tudtam leolvasni, de valamiért nagyobbnak, erősebbnek éreztem Wentworthnél. – Ez esetben valamit elfelejtesz, Zsoldos! – Ugyan, mi lenne az, dé… Bumm! Kellan ökle gyorsan, teljes erőből sújtott le éppen Wentworth fejére. Mindenféle mágia nélkül kiütötte, és a Zsoldosom visszaesett a kanapéra, amiről nemrég keltünk föl. – Te ismered őt, mi ismerünk téged! – mormolta Kellan, majd lehajolt, és felnyalábolta az áldozata lábát, hogy némiképp kényelmesebben elhelyezze a kanapén. Éreztem, hogy be kellene csuknom a döbbenettől eltátott számat, de valahogy még mindig nem tudtam eldönteni, nevessek vagy kiabáljak. Egyrészt én is meg akartam ütni Kellant, amiért ezt tette Wentworthszel, másrészt tudtam, hogy ezzel csak időt nyertünk. Túl sokáig tartott volna meggyőzni az igazunkról. A Zsoldos jelenleg kiütve volt a leghatékonyabb. – Azért… ez biztosan ment volna kevésbé… agresszívan is – róttam meg a hatalmas féldémont, mire hanyagul megvonta a vállát. – De az nem lett volna ennyire élvezetes. Claire elnéző mosollyal az arcán lépett hozzánk. – Nagyon dühös lesz. Kellan komoran bólintott. – Tudom. – Valamikor vissza fogod tőle kapni. Kellan ismét bólintott, majd felvette a közeli szék karfájára terített hosszú, fekete kabátját. Elképesztő látványt nyújtott benne – ez még nekem is feltűnt, pedig számomra jelen pillanatban nem létezett vonzóbb a kanapén heverő Zsoldosnál.

– Tudom. Claire összevonta a szemöldökét, és szemtelenül megjegyezte: – Nem látom, mikor… Kellan sóhajtott, mint akit fáraszt a közjáték, de a szája sarka meggyűrődött, ahogy Claire állát gyengéden megfogta. – Nem mozdulsz Lin mellől! Azt vártam, hogy tovább évődnek egymással, de Claire váratlanul komolyan felelt. – Maradok. Hazudik – sikoltotta egy belső hang. Nem tudtam, honnan jött ez a hang, de úgy tűnt, csak én hallom, mert egyedül én rezzentem össze rá. Körülnéztem, de nem láttam senkit. Csak hárman voltunk a szobában, ami valószínűleg normális esetben a nappali vagy fogadószoba lehetett. Hazudik – a sikoltás csöndes suttogássá halkult, de kitartott az állítása mellett. Claire tudott valamit, amit mi nem. Hát persze! A látomásai valószínűleg olyat tudattak vele, amit ha Kellan is tudott volna, nem hagyja magára Claire-t. Nem kellene belefolynom, gondoltam kétkedve. De érthetőnek éreztem Kellan aggodalmát. Annyira veszélyes volt nekivágni, Claire pedig apró és törékeny és terhes és nem lát rendesen és… – Menjetek! – csattant élesen Claire hangja, miközben a fejét felém fordította. – Az állatokat elküldtem Benjamin védelmére. Nice is ott van. Vicky és Lucas már vár benneteket. – Lucas? – vonta fel kérdőn a szemöldökét Kellan, miközben egy hatalmas kardot rögzített a hátán. – Azt hittem, Vicky a Catben jön. Claire bólintott, majd megvonta a vállát. – Lucas – mondta mintegy magyarázatképp. Rosszallóan néztem Claire-re, és sugalltam felé a helytelenítésemet, amikor váratlanul megszólalt a fejemben. – „Tudnod kell, ha veletek tartok, Milan biztosan meghal. Volt egy

vízióm, amelyben jelen vagyok a megmentésénél, és abban Milan a végére halott. Nem engedhetem, hogy meghaljon, amikor az átkot is én szórtam rá, ami ebbe a helyzetbe keverte.” – „Nem tudhatod. Túl sok a vakfolt. Mi van, ha… Mi lett volna, ha… Értékeld át a lehetőségeket!” Kellan az ajtóban várt, Wentworth a kanapén feküdt olyan mozdulatlanul, hogy azt hittem, nem is lélegzik. Claire az ablak felé fordult, és ebben a pillanatban végtelenül elkeseredettnek látszott. – „Valami rossz fog történni. Nem tudjuk Gretchent legyőzni. Örülhetünk, ha ki tudjuk hozni a többieket, de… – mélyet sóhajtott, mielőtt újra azt sugallta: – Valami rossz fog történni… Csak nem tudom, kivel.” Kellan az ajtóban megragadta a csuklómat. Először azt hittem, a helyzethez méltó nagytestvéres szöveggel fog biztatni, ehelyett valami nehezet nyomott a kezembe, és rányomta az ujjaimat. – Mágiamentes tőr, méreggel a pengéjén – világosított fel, miközben komolyan nézett le rám. Ónixfényű szeméből lassan eltűnt a fehérje, mígnem teljesen démoni tekintettel néztem szembe. Egy pillanatra elveszettnek éreztem magam. Vissza akartam vonulni, a biztonságos kis világom már olyan távolinak tűnt, mint egy csillagvizsgálóban a legközelebbi galaxis. Minden olyan nagy volt és sötét. Olyan helyre készültem, ahová normális esetben ép ésszel be nem tenném a lábam, vagy bármelyik végtagom. Fejezd be! Egy új ösztön támadt fel bennem, az, ami korábban megsúgta Claire hazugságát, és ami segített legyőzni a Zsoldost, amikor ő sem gondolta volna, hogy ez egyáltalán lehetséges. Visszafojtottam minden félelmemet, és az előttem álló feladatra összpontosítottam. Kellan továbbra is várt, mintha tudta volna, mi zajlik le bennem. Álltam démonpillantását és komolyan bólintottam a

kimondatlan kérdésre. Kellan a csuklómat továbbra is hatalmas markában tartva osztotta az instrukciókat, én pedig minden idegszálammal rá figyeltem. Claire, nekünk háttal, némán állt az ablaknál, és tudtam, amiről csak ő tudott, és amibe úgy gondolta, hogy nem avathat be senkit. Nem irigyeltem ezért. Akármit is látott, bizonyára hatalmas felelősséggel ruházta fel, ami olyan teherként nehezedett rá, melyet nem lett volna szabad egyedül viselnie. – Koncentrálj! – térített vissza Kellan a feladathoz. Összerezzentem, mert a fickó hangja olyan volt, akár egy levegőt kettészelő penge: éles és halálos pontosságú. – Tudod, merre találod őket, igaz? Álmodban már jártál ott. – Milan álmában – korrigáltam idegesen, de csak egy megrovó pillantást zsebelhettem be elmés felszólalásomért. – Igen, tudom, hol vannak. Kellan helyeslőn bólintott. – Akkor koncentrálj! – És a többiek? – Követnek minket. Mindenki. Még a fejbe vert mentorod is jönni fog. De te és én megyünk elsőnek. Nem maradt több idő a kérdezősködésre. Egy érzés feszült bennem, és terjedt szét, akár egy felrobbant tűzijáték. Eggyé váltam a darabokra hulló fényjátékkal. Lehunytam a szemem, és engedtem, hogy az érzés szárnyaljon velem. Száguldottunk, de nem láttam az utat, csak a végállomást. Kellan finom szorítására kinyitottam a szemem. – Te jó ég! – nyögtem halálra váltan, amikor felfogtam mindazt, ami a szemem elé tárult. A látvány borzasztó volt, a háttérkép pedig egyenesen félelmetes. Egy forró terem közepén álltunk, melynek a teteje kör alakban lyukas volt. Fekete sziklafalak vettek körül, pontosan úgy, mint Milan álmában, csak éppen nyomasztóbb sötétséggel.

A terem közepén Milan függött a levegőben, karja és lába láthatatlan kötelékkel szétfeszítve. Ezer sebből vérzett, a vér egyetlen hatalmas tócsában gyűlt össze alatta a padlón. Amikor alaposabban megnéztem, rádöbbentem, hogy az nem csupán egy tócsa. A padlón Trixie hevert: Milan vérében, megkínzottan.

17. Idő a halálra Milan Gretchen betegebb, pszichopatább volt, mint azt valaha gondoltam. Larion méltó csatlósa lett ennek az elmebeteg démonribancnak. Az első órákban Trixie-t vették elő. Részletesen bemutatták, hogy mivel szórakoztatták magukat, míg nem csatlakoztam hozzájuk. A kínzás fogalma átértékelődött bennem, és a létezésem minden egyes elemével vártam, hogy viszonozhassam a bemutatót. Bár én közel sem élvezném annyira, mint ez a két szörnyeteg. Trixie bámulatra méltó fájdalomtűrő képességgel rendelkezett. Hosszú ideig nem reagált a vágásokra, az ütésekre, amiket Gretchen inkább mágikusan, míg Larion hagyományos, fizikai módon hajtott végre. Egy alkalommal véletlenül rájöttek a kettőnk közötti kapcsolat mélységére. Larion Trixie-t pofozta, amiért ezerszer bosszút fogadtam magamban. Ekkor Gretchen mintegy unaloműzésképpen a lábamba küldött egy izzó nyílvesszőt. Trixie-vel egyszerre ordítottunk fel a váratlan támadástól, mire Gretchen és csatlósa egy pillanatra teljesen ledermedt. Gretchen a következő pillanatban hisztérikusan felnevetett, és tapsolt örömében. – A kötődés! – Micsoda? – A kötődés miatt egyformán érzik a fájdalmat. Ha őt bántod, az neki is fáj – mutatott előbb rám, majd Trixie-re.

– De fordítva nem így van, különben már ő is szenvedne – vélte Larion higgadt arisztokrata modorában. Nem volt igaza. Szenvedtem minden sikolyánál, minden fojtott nyögésénél, és átkoztam a világot, a Bölcset, mindenkit, aki eszembe jutott, hogy engedte ezt a lányt a Testőrömmé válni. Többet érdemelt volna. Jobbat, mint én… Gretchen elvágta közöttünk a mentális kapcsot, így nem tudtam neki üzenni semmit. A sors iróniája, hogy korábban megtagadtam tőle a mentális kapcsolódást, most azonban bármit megadtam volna, hogy megtörténjen, és tudjam, minden rendben vele. Nem a testében, mert láttam, mennyire tönkretették a kínzások, hiába engedték a sebeket időnként begyógyulni. Az érdekelt, a lelke rendben van-e. Jól volt. Végig kitartott. Akkor azonban a földre kényszerítették a véremmel. Minden sebhelyet érzett, amit rajtam ejtettek. Nem csak testőri mivoltának köszönhetően, hanem fizikailag is, mert a két pszichopata a vérző testem alá fektette. Beteg barmok, gondoltam, mire azonnal megkaptam érte a fájdalmas büntetésemet Gretchentől. – Ejnye, Milan! Azt hittem, mostanra sikerült lefektetnünk az alapszabályokat. Vért köptem felé, de alig ért el fényes tűsarkújának az orráig. – Azt hittem, mostanra belefáradsz a pszichojátékodba, és visszavonulsz a zombilétbe, ahol eddig rohadtál! Larion figyelme valaki más felé irányult, akit nem láttam, csak éreztem a jelenlétét. Végig ott volt, de nem mutatkozott. Valamiért úgy véltem, hamarosan fény derül a kilétére, és nagyon nem fogok örülni neki. Talán Gretchen tervének egy később aktiválódó része? – Nem kellene ezen annyit gondolkodnod, Iudex! Nem tesz jót az egészségednek! – sziszegte Gretchen, és csuklójának egyetlen mozdulatával felhasította a bőrömet a köldökömtől a kulcscsontomig. A vérem frissen, életerősen zuhant a mélybe, egyenesen Trixie

mozdulatlan testére. A látásom elhomályosult, miközben a fülemben visszhangzott Trixie sikolya. Nem tudom, mennyi ideig lebegtem az öntudatlanság ragadós mocsarában, de a távolban egyszer csak Claire-t láttam feltűnni, majd Kellant, Kendare-t és Wentwortht. Ott volt Lucas, Lin és a Cat is… Elfojtottam a rám törő boldogságot, és ráparancsoltam az agyamra, hogy annak lássa őket, amik: káprázatnak. A kép homályosan vett körbe, mintha én is benne lettem volna, szinte az illatokat is éreztem. Claire szeme már teljesen fehéren csillogott, éles kontrasztban állt Kellan démonfekete pillantásával. Amikor legutóbb találkoztam vele, még láttam írisze halványodó körvonalát. A biztonságérzetem egyre erősödött, és ekkor már tudtam: eljönnek értem. Küzdeni kezdtem. Megmaradt energiám utolsó morzsájával küzdöttem, hogy magamhoz térjek. A felszínre törtem, ki az álomvilágból, mert éreztem, hogy valaki megérinti Trixie-t. Lenéztem, és láttam, ahogy Kendare óvatosan a húga válla alá nyúl. Én is éreztem a finom érintését azokon a helyeken, ahol összeért a bőrük. Hirtelen erősnek éreztem magam, hittem, hogy a végén minden jóra fordul. – Larion! Menj, vidd innen a lányt! – csendült hirtelen Gretchen hangja ridegen és élesen. Először azt hittem, Trixie-ről beszél, de rá sem hederítettek az alattam vérben heverő lányra. Larion csodálkozó pillantással nézett a démonnőre. – Máris itt az idő? – Ne kérdezősködj, csak indulj! Larion hezitált. Láttam a gerince merevségén, állának makacs tartásán, hogy ellent fog mondani. Az apjával is mindig ezt csinálta. Hatred végtelen türelemmel viseltetett a fia iránt, de nem voltam benne biztos, hogy ez a nő is hasonlóképpen fogja tolerálni a kicsinyes hisztijét. – Maradni akarok! Ez az én harcom is.

Füst kezdett derengeni körülöttünk. Először azt hittem, Kendare műve, de eszembe jutott, hogy ő sem használhatja a mágiáját ezen a helyen. Bármi volt is, tudtam, hogy megszabadít a láthatatlan láncaimtól. Gretchen ingerültsége élesen kihallatszott a hangjából. – És mivel akarsz harcolni, ha nincs mágiád? Larion továbbra sem tudta eldönteni, hogy könyörgőre fogja-e a dolgot, vagy merjen bátrabban lázadni. – Akkor add vissza! Tudom, hogy képes vagy rá! – Ostoba! – sziszegte Gretchen, és elhátrált Larion közeléből. A füst egyre sűrűbben terjengett, de úgy látszott, egyedül én voltam tisztában a jelenlétével. – Ennyi erővel le is térdelhetnénk a jövevények előtt. Ha neked visszaadom, akkor mindenki visszakapja. Larion megvetően csettintett a nyelvével. – Nagyobbnak hittelek. A forróság ellenére megfagyott a levegő, a füst is megdermedt kissé. Reménykedtem, hogy kivégzik egymást nagy igyekezetükben, hogy kiszabaduljanak a forró barlangból, de leginkább abban bíztam, hogy ez a marha lefoglalja addig a démonnőt, míg Kendare-nek sikerül biztonságba vinnie Trixie-t. Larion megkésve vette észre, milyen indulatokat csikart ki Gretchenből. Idegesen nyelt egyet, majd hátrálni kezdett. – Én leszek a leghatalmasabb, te szánalmas kis féreg! – Larion a torkához kapott, szeme kidülledve meredt a nőre, miközben az őt fojtogató, láthatatlan ujjakat próbálta kétségbeesetten lefeszegetni a nyakáról. Gretchen ott állt előtte a földig érő kabátjában, mint valami görög istennő, és a legkisebb megerőltetés nélkül használta rajta a mágiáját. – Ebben a pillanatban bárkinél hatalmasabb vagyok, aki beteszi ide a lábát, de mint minden okos elmének, nekem is van egy vészkijáratom arra az esetre, ha a tervem balul ütne ki. És az én vésztervem a lány. Vidd őt biztonságos helyre! Larion szája már egészen elkékült, de a körülményei ellenére

elszántan nézett a nőre. – Maradok! – Idióta! – csattant fel Gretchen, és egy intéssel elengedte. Larion hangosan köhögve, prüszkölve kapkodott levegő után, de így is tisztán hallottam a tűsarkak koppanását a fekete sziklán. Gretchen egy helyben állt, így őt kizártam. A lány jött be a terembe. – Egyedül is biztonságba tudom helyezni magam – csendült a hangja tisztán és határozottan. Ismerős volt, tudnom kellet volna, hogy kihez tartozik, de mindenem fájt, a forróság miatt verejtékeztem, és az izzadság marta a sebeimet. Fájó volt léteznem. Gretchen szeme megvillant, ahogy a jövevényre nézett. – Akkor sem mehetsz egyedül. Yael egyik testvére elkísér. A lány előrébb lépett a fényre, ekkor hasított belém a felismerés. Jorja. – Talán nem bízol bennem? – kérdezte a démonnőtől, és kihívón rámosolygott. Gretchen hasonlóképpen válaszolt. – Azt a hibát nem követem el még egyszer. Maradék erőmet összeszedve sikerült megszólítanom. – Jorja? Mi a francot művelsz te itt? Gretchen nem foglakozott velem, valami Pierce-nek kiáltott, aki abban a minutumban előtte termett a semmiből, mintha végig a hívására várt volna. Jorja viszont felfigyelt rám. Nem lépett közelebb, így nem láthattam, hogy Trixie már eltűnt. Közvetlenül a barlang kijárata mellett állt, onnan mosolygott fel rám gúnyosan. – Szegény, kicsi Milan! Bibis lett az a dögös tested? Milyen kár érte… Sosem bírtam a csajt! Mielőtt érdemben reagálhattam volna, egy magas zsoldos sétált el

Jorja mellett. A démonlány teátrálisan búcsúcsókot dobott felém, mielőtt sarkon fordult, és elkopogott a fickó nyomában. Gretchen… Nem láttam, mit csinál Gretchen, vagy Larion, vagy akárki. Senkit nem láttam a sűrű füsttől, aminek nem volt szaga, csak sűrű, sötétkék színe. Kendare nem lehetett, hiszen az ő ereje is blokkolva van a falakon belül. De akkor hogyan? Váratlanul eltűntek a béklyóim, és a padló felé zuhantam. Túl gyorsan közeledett az arcom felé a sziklaképződmény, tudtam, ez fájdalmas találkozás lesz. Lélekben már felkészültem a becsapódásra, amikor váratlanul erős karok fogtak körül. A füst elfedte a körülöttünk zajló eseményeket. – Te jóisten, kölyök! Claire ki fog végezni, ha nem éled túl, és nagybácsi nélkül kell felnőnie a gyerekünknek! Tudod, milyen sokat jelent neki egy nagybácsi… Kellan! Beszélni akartam, de csak szánalmas nyöszörgés jött ki a torkomon. Kellan az erejéhez képest óvatosan tett a földre, de még így is több helyen hasított belém a kín. – Nyugi! – Kellan hatalmas tenyerét a legmélyebb vágásba nyomta a mellkasomon. Szabadulni akartam az érintésétől, de könnyedén lerázta minden próbálkozásomat. – Nem tudom meggyógyítani a sérülésed, de talán kicsit könnyíthetek a fájdalmon. Szólni akartam neki, hogy fölösleges próbálkoznia, mert csak Gretchen mágiája működik ezen az elátkozott helyen, de Kellan túlságosan magabiztosnak tűnt. Egyébként is, miért éppen ő kísérte el Kendare-t? Jöhetett volna Lucas vagy Vicky. Igen, a Cat mindenképpen, mert az ő ereje minden más mágiától független. Talán… Bár, a Iudex hatalmáról is ezt gondoltuk, és Larion a Tanács fia, akinél szintén nem kellene, hogy működjön Gretchen blokkolása. Kellan hangja halk volt, de erőteljes.

– Vulnus curatio! Nem vártam, hogy működhet, nem reméltem, hogy sikerülhet. Már megadtam magam a fájdalomnak, amikor a jól ismert forróság szétáradt a mellkasomban, és a kín iszapos rétege lassan lefolyt a testemről. Kellan hangja áthatolt a sűrű füstön, melyet nem csak a környezetemben, hanem a fejemben is éreztem. – Anyám az apám alkotta varázslatban él ezen a helyen – emlékeztetett csöndesen, miközben a mellkasomról az oldalamra irányította gyógyító erejét. – Kettejük mágiája bennem is ott van. Természetes, hogy nem hat rám Gretchen ártása. Egy perc sem telt bele, már képes voltam ülő helyzetbe tornázni magam. Pihegve támaszkodtam Kellan izmos karjára. – Sosem örültem még neked ennyire, démon! Kellan szeme egy pillanatra sem pihent. Miközben engem támogatott, folyamatosan a szagtalan füstöt fürkészte, hátha támadnak valamelyik oldalról. A csend, ami a kékesfekete sűrűségen túl várt bennünket, túl hosszúra nyúlt, és túlságosan elmélyült. – Tudom, kölyök! – Nagybácsi leszek. Büszkeség csillant a fehérjementes démonszemekben. – Az bizony. Mielőtt őszintén átadhattam volna magam a boldogság érzésének, valami szöget ütött a fejemben. – Szóval Claire gyereket vár – gondolkodtam hangosan. Kellan épp felhúzott a földről, a szavaimra összerezzent, de türelmesen hallgatott. Nem tudta, mire akarok kilyukadni. – Gondolom, Claire-nek a szavát vetted, hogy otthon marad. – Igen. – És ő vita nélkül beleegyezett. Kellan összeráncolta a szemöldökét. Gyanakodott, de bólintott. – Igen.

Lehámoztam magamról az ingem foszlányait, és elfogadtam a hosszú szablyát, amit a féldémon felém nyújtott. – Claire sosem csinálta azt, amit mondtál neki – idéztem fel, mire a szeme közötti gondolkodó ránc még jobban elmélyült. – Tudom. Megragadtam a felkarját, és komolyan néztem rá. – Kellan, ha a gyerekedet hordja, a mágiád, és így a szüleidé is, Claire-ben is ott van. A füst gyorsan oszlásnak indult, a csönd pedig fülsiketítőbbé vált, mint lehetséges lett volna. Felismerés suhant keresztül az arcán, mielőtt haragossá mélyült volna a tekintete. – A francba! – szűrte a fogai között, mielőtt előrevetette magát. – Tudtam, hogy készül valamire. Kezében a saját szablyájával elindult abba az irányba, ahol a legritkában gomolygott a füst. Csak ekkor jöttem rá, hogy nem füst volt, hanem köd. Az a köd, amit Kellan előszeretettel használt, ha Claire-rel el akartak tűnni a világ elől. Eszerint nemcsak előttünk maradt rejtve a külvilág, míg kiszabadított, hanem fordítva is. Minket sem találhatott meg senki. Mostanáig. Mély lélegzetet vettem, és követtem Kellant a valóságba. Az első, amit megláttam, Gretchen volt, aki arrafelé szedte tűsarkait, amerre a kijáratot sejtettem. Nem úgy sietett, mint aki menekül, inkább mintha valaki elé rohanna, hogy mielőbb láthassa. – Ne izgulj! Kinn várja a fogadóbizottság. Összevont szemöldökkel bólintottam. – Szerintem ő is ebben reménykedik. – Tudod, mire készül? Végigsimítottam a fejemen. Csak bele akartam túrni a felfüggesztésem előtt még fülig érő hajamba, de nem sikerült. Mostanra

már alig pár milliméteres lehetett. Claire átka a lehető legrosszabb pillanatban igyekezett beteljesíteni magát. A következő, ami feltűnt, Larion volt, aki egy emberes pofonnal taszította el magától Kendare-t. A lány átesett a lábánál heverő Trixie-n, és a fejét beverte a sziklafalba. Kellannel egyszerre kezdtünk rohanni, de túl lassúnak érezhette a tempót, mert félúton eltűnt mellőlem, hogy a következő pillanatban Larion mellet villanjon fel. A szerencsétlen hülyének esélye sem volt kivédeni azt az ütést, amit a féldémon az állára intézett. – Foglalkozz Trixie-vel! – adtam ki az utasítást, amikor végre odaértem. Kellan becsületére legyen mondva, csak egy másodpercig hezitált, mielőtt teljesítette a parancsomat. Fél térdre ereszkedett, és a mellkasa fölé helyezte a tenyerét, ahogy korábban nálam. Enyhülést éreztem a testemben, és tudtam, hogy ha nem is maradéktalanul, de valamennyire sikerrel járt, és Trixie sebei gyógyulni kezdtek. Míg Larion szédelegve lassan térdre tornázta magát, én Kendare fölé hajoltam. A tekintete zavaros volt, és a halántékán csúnya vörös sebet ejtett a sziklafal, de ezeket leszámítva egyben volt. – Hol van a Zsoldos? – kérdeztem bosszankodva, amikor körbepillantva észrevettem, hogy a barlang árnyékai életre keltek. – Nemsokára jön – hangzott a kitérő felelet, majd rögtön utána egy frusztrált sóhajtás. – Miért nem tér magához? Összerándultam, de ezúttal nem a fájdalomtól. Valami nem volt rendben. Kellan hiába gyógyított bennünket, a hajam szinte már teljesen eltűnt. Csak ekkor tudatosult bennem, hogy számomra nincs remény. Claire átka valakin mindenképpen csattanni fog, és ha nem én leszek a végső áldozat, akkor Trixie. Ebből semmiképpen nem jövök ki nyertesen… Élve. Kendare határozott szorítását éreztem a karomon. – Menj! Én jól vagyok.

Nem volt kedvem vitatkozni, ezért viszonylag fürgén felpattantam, és Trixie-hez rohantam. Az árnyak egyre gyorsabban mozogtak, koncentráltabbnak tűntek, és lassan alakot öltöttek. Legalább ötöt számoltam össze egy röpke pillantásra. A szemem sarkából láttam, ahogy Kendare felállt, de meg kellett kapaszkodnia. Versenyt futottunk az idővel, és vesztésre álltunk minden tekintetben. Trixie haja természetellenesen vöröslött sápadtfehér arca körül szétterülve, az ajka pedig olyan kék volt, mint a leghidegebb jégcsap. A mellkasa és Kellan tenyere között fehér fény izzott, mely lassan összezárta a nyílt sérüléseket, a sebek már csak halvány nyomot hagytak porcelánsimaságú bőrén. – Azt hiszitek, szabadulhattok? – horkantotta Larion, a hangja akár egy kótyagos tengerészé a mámor másnapján. Kissé imbolygott, de a kezében egy hosszú, éles penge csillant, amikor bizonytalanul Kendare felé lépett. A lány háta a falnak szorult, ahogy elhátrált a boszorka elől. – Azt gondoljátok, hagyja, hogy egyedül küzdjek meg veletek? Kellan lehunyta a szemét, hogy koncentrálni tudjon. Mivel Trixie-ért nem tehettem semmit, ezért a testvére segítségére indultam. Alig tettem egy lépést, amikor Larion teste elhomályosult előttem. Csak a törzse és a pengét tartó karja volt tisztán kivehető, mintha valami vizes, gélszerű anyag körbevonta volna őt. – Wentworth… – lehelte Kendare megkönnyebbülten, és eloldalazott Larion elől. A boszorka követni akarta, de akkor a vízszerű anyag megszilárdult a teste körül. Larion úgy nézett ki, mint aki víz alatt rekedt – fuldoklott. Kétségbeesett, kapkodó mozdulatokkal igyekezett lefeszegetni magáról a neonfényű vízalakot, de a keze átcsúszott a testét gúzsba kötő anyagon. Egy kicsit sajnáltam, hogy a Zsoldos időben érkezett. Szerettem volna én véget vetni Larion érkezésének. Talán a segítségére lehettem volna valamilyen módon, de akkor történt valami. Valami megmozdult bennem. Olyan mélyen, amiről nem

is hittem, hogy létezhet egy olyan kiégett alakban, mint én. De ott volt, és mocorgott, mintha jelet keresne, hogy visszacsatolja az ébredést. Trixie-re néztem, és rájöttem, ő próbál kapcsolatot teremteni velem. Az elméje gyenge volt, erőtlen, ezért nem bírta használni ezt a vonalat. Azonnal kitártam neki az elmémet, kinyitottam a falat, amit oly sokáig zárva tartottam előtte, és nyugtató gondolatokkal árasztottam el zaklatott lelkét. Hosszúnak tűnő percek teltek el így. Larion testében alig volt élet, amikor nagy puffanással a földre zuhant: a Zsoldos úgy döntött, eleget kínozta. Az árnyak ekkor már alig egy méterre sötétlettek tőlünk. Az egyik különösen közel merészkedett, de Kendare résen volt. Egy fürge mozdulattal szívébe mártotta a szablyáját. Wentworth két lépéssel mellette termett, és lelökte a torz alakot a pengéről. Lehajoltam és Trixie hideg kezét a tenyerembe temettem. Legnagyobb meglepetésemre azonnal rászorított, és egy pillanattal később végre láthattam szürke szemének fakó csillogását. – Végre! – sóhajtotta Kellan, és elvette fehér fényű tenyerét a Testőröm mellkasáról. – Most tényleg itt vagy – suttogta bizonytalanul Trixie, miközben engedte, hogy felsegítsem. Bólintottam, és alig hittem el, hogy így látom: meggyötörve, mosolyogva, könnyes szemmel. – Itt vagyok. Megérintette a mellkasomat, mintha meg akarna bizonyosodni az állításom helyességéről. Erőtlen nevetés tört fel belőle, mely szinte azonnal el is tűnt a könnyeiben. – Igazán te vagy az! A nyomás a mellkasomon nem csökkent. A közelgő rossz rányomta bélyegét a boldog pillanatra. Mintha Trixie megérezte volna, lehúzta magához a fejemet, és ajkát az enyémre szorította. Kétségbeesett és

megkönnyebbül csók volt, amely közben nem foglalkoztunk a következményekkel. Trixie belenevetett a csókba, mielőtt elhúzta a fejét, hogy újra szemügyre vehessen. Az árny, amit Kendare olyan ügyesen keresztüldöfött, ezt a pillanatot választotta, hogy megmozduljon. Egy másodperccel később már talpon volt, és megszilárdult alakja egy zsoldoséra formálódott. Még a Harmadik is tágra nyílt a homlokán. Kendare lélegzete elakadt, az arcán felismerés suhant keresztül, ahogy az alakot figyelte – Yael! Az árnyalak arcán haragos vicsor terült szét, ahogy hörögve válaszolt. – A testvérünk volt. Megfizetsz a haláláért. Ki hitte volna, hogy ezeknek a trágyalényeknek is van bosszúkódexük? A fickó lecsapott, kitárta két karját, ujjaiból secuazok törtek elő, melyek a Zsoldosra tekeredtek, és egy erőteljes mozdulattal a sziklafalhoz csapták. Az egész barlang beleremegett az ütközésbe, aztán abba, ahogy Wentworth a földre zuhant. Törmelékek hullottak a fejünkre. Kendare már rohant volna, hogy ellenőrizze, mi van a Zsoldosával, amikor Yael testvérének másik karjából egy secuaz a bokájára tekeredett. A lány egyetlen suhintással lenyeste a kellemetlenkedő élősködőt, amivel sikerült felbőszítenie az árnyzsoldost. – Kellan! Szólnom sem kellett volna. Kellan már nekilendült, hogy kiiktassa a fickót, amikor váratlanul földrengés rázta meg a fekete hegyet. Ismerős energia hullámzott rajtam keresztül, mielőtt még ismerősebb sikoly hasított a hirtelen beállt némaságba. Claire… Mindenki mozdulatlanná merevedett, mint a jégszobros gyerekjátékban. Féldémon barátom halálra váltan fordult felém.

Kétségbeesett pillantása belső vívódásról árulkodott. – Az istenit! – káromkodtam el magam, majd odavágtam a féldémonnak: – Menj! Eljátszhatta volna, hogy nem akar menni, szívesebben maradna segíteni, s a többi, de Kellan sosem volt idióta. Felém bólintott, majd Yael testvére felé fordult, akinek ujjaiból újabb két secuaz tekeredett Kendare lábára. Wentworth mordulva igyekezett magához térni az ütés okozta szédelgésből. Kellan kitárt ujjaival Yael fivérére mutatott, és rákiabálta az ártását: – Tormentor! Yael testvére hátratántorodott az ártás erejétől, és visszahívta a seuazokat is. Kendare azonnal felkelt, és sántikálva Wentworth felé indult. Kellan a kijárat felé rohant, én pedig egy kiugró szikla mögé tereltem Trixie-t. – Maradj itt! – parancsoltam rá, és meglepetten állapítottam meg, hogy ez az a nap, amikor mindenki hallgat rám. Rámarkoltam a Kellantől kapott fegyverre, és Yael testvéréhez léptem, aki a földön vonaglott a fájdalomtól. Gondolkodás nélkül lesújtottam rá a pengével, ami meglepő könnyedséggel választotta le az árnyzsoldos fejét a testéről. Ugyanebben a pillanatban a mozgó árnyékok mind kiléptek a fényre, valamennyien láthatóvá váltak. – Jézusom… – hallottam Kendare döbbent hangját, és kivételesen egyet is értettem vele. A felénk lépkedő árnyzsoldosok mindegyike úgy nézett ki, mint Yael. Négyen voltak, és igencsak morcosnak tűntek. Kifejezetten rosszul állt a szénánk. – Futás! Mindenki! Kifelé! – kiáltottam, de elkéstem. Két árnyzsoldos Wentworthre vetette magát, aki mágia nélkül csak testének vízszerű erejére hagyatkozhatott. Kendare Trixie-hez rohant, és a kijárat felé támogatta. Nem láttam, meddig jutottak, mert egy secuaz a vállamba mart. Azonnal éreztem mérgének zsibbasztó hatását, a fájdalom

régi ismerősként üdvözölt, mielőtt levágtam az élősködőt. Trixie-t keresetem a pillantásommal, miközben két támadást hárítottam. A testőröm a falnak támaszkodott, és láthatóan igyekezett talpon maradni. A kezében Kendare tőre fénylett, és az arcára volt írva, mennyire nem érit az őt védelmező lány viselkedését. – Mindannyian itt pusztultok – visszhangzott Larion felerősített suttogása, mintha valaki Heust bocsátott volna a barlangra. Egy boltíves sziklarész alatt állt. Pontosan úgy nézett ki, mint akinek teljesen elmentek otthonról. Úgy viselkedett, akár egy istenség a halandói között. Wentworth megszabadult a kínzóitól, és bár a Harmadikját egy másodpercre le nem vette volna Kendare-ről, emberi szemével rám nézett. Már láttam, hogy csak egyetlen esélyünk van, és bizony egyikünknek maradnia kell. Az árnyalakok egyre sűrűbben nyüzsögtek a barlang mélyén, Larion pedig a boltív alatt állt, melyen keresztül özönleni fognak kifelé. Ez volt az én átkom. A Zsoldosra kiabáltam. – Vidd ki őket! Wentworth szó nélkül megindult a lányok felé, ekkor azonban egy láthatatlan erő felkapta és a falhoz vágta. – Végre! – kiáltotta Larion, és egyik kezét a barlang tetején tátongó lyuk felé nyújtotta. Kénes szag töltötte meg az orromat, körbevett és fojtogatott, akár egy keserű parfüm. Ahogy Larion az ég felé nyújtózott, az ujjaiból apró villámok pattantak elő, akár a kovakő szikrái, melyek mintha egyesülni akartak volna az odakinn tomboló nagy viharral. Larion elszakította mágiával töltekező karját az égtől, és Trixie irányába fordította. Kendare az utolsó pillanatban lépett a húga elé. az ártás eloszlott kettejük között, de így is hatalmas erővel vágódtak a sziklafalnak.

Gretchen feloldotta a blokkot. Kíváncsi voltam, milyen okból tette ezt, de félretettem ezt az érzést. Nem számított más, csak a jelen, és hogy Trixie kijusson ebből a földi pokolból. Wentworth vízszerűvé vált testtel gyorsabban szelte keresztül a termet, mint azt követni lehetett. Már csak egyetlen pillantásra futotta az időnkből, mielőtt magával ragadta a sérült lányokat. Tudtam, hogy soha nem felejtem el a Testőröm rémült szemét, ahogy ebben a másodpercben rám nézett. A szürke szempárban felismerés villant, és azok az édes ajkai máris azt formálták, hogy NE… Belesajdult a szívem, hogy mindezt magam mögött kell hagynom. A mágia túl lassan áramlott vissza a testembe, Larion viszont már csaknem visszanyerte a sajátját. Gyorsan kellett cselekednem. Minden energiámat az erőmre összpontosítottam. A fizikai erő volt most a mérvadó, a lelki felkészületlenség, az élni akarás háttérbe szorult. – Mindig is későn vetted észre, ha veszítettél, igaz, Larion? – kérdeztem könnyedséget mímelve, mielőtt nekirontottam, és a bennem lévő mágia összes erejével a boltívbe passzíroztam. A sziklafal megremegett, és egy hirtelen rándulással összeomlott. Óriási tömbök szakadtak le és gurultak szerteszét. Éppen a vulkánbarlang belsejét tartó részt sikerült lerombolnom. Az egyik lezuhanó szikladarab a tarkómon talált el, a fájdalomtól és az ütéstől vakítóan fehér fájdalom cikázott keresztül a fejemen. Hasra vágódtam, s ekkor egy másik szikladarab a gerincemet roppantotta ketté. A rám zúduló sziklaesőbe vokálként szakadtak bele a sikolyok. Végül átadtam magam a sűrű, szirupos fájdalomnak, mely sötétségbe borította a létezésemet.

18. Valóra vált borzalom Kendare Ha abban reménykedtünk, hogy kinn, a vulkán előtt jobb lesz a helyzet, hát alaposan melléfogtunk. Gretchen hatalma mindenkiénél nagyobb volt, hiába vették őt körbe. Lucas óriási szablyáját lengette. A penge még füstölgött, mintha csak egy gondolattal azelőtt oltotta volna el a lángot rajta, hogy kiléptünk a szabadba. A nappali óra ellenére az égbolt koromfeketén ragyogott, mintha a démonnőből áradó gonoszság megfertőzte volna a természetet. Victoria Cat Lucas jobbján állt támadó pózba ereszkedve. Fényes fekete teste kecsesebben mozgott, mint bármelyik ragadozóé. Meleg, barna szemében a pupilla elkeskenyedett, akár egy macskáé, és minden rezdülésre azonnal reagált. Caleb is ott volt, együtt harcolt Gretchen ellen Moriah-val. Mintha a mágiájuk támogatná egymást… Caleb előrelépett, és olyan intenzív szélrohamot küldött a démonnőre, ami mást azonnal leterített volna. Amikor ez hatástalannak bizonyult, Caleb óriási erővel dobbantott egyet a lábával, mire mélyről jövő remegés vonult Gretchen felé. Ekkor Moriah halkan mormolt valamit, és a korábbi szélvihar egyesült a föld rezgésével. Gretchen megperdült a levegőben, csont reccsenése hallatszott, de mielőtt a földbe csapódott volna, lefékezte a zuhanást. Mire a szélroham elült, a démonnő ott lebegett ismét a föld felett fél méterrel, és egyetlen karcolás sem látszott rajta. – Ez lehetetlen! – lihegte fáradtan Moriah, és kivételesen Caleb sem

mondott neki ellent. Segíteni akartam. Tudtam, hogy képes lennék rá, éreztem a mágiát a levegőben, de képtelen voltam megmozdulni. Még lélegezni se nagyon mertem, hát még szembeszállni ezzel a szörnyeteggel. – Tudjátok, igazán üdítő volt ez a kis játék veletek – szólalt meg a démonnő, és talán a szóhasználat miatt Trixie összerezzent. Gretchen lebiggyesztette telt ajkát, úgy folytatta. – Kicsit csalódott vagyok. Nem hittem, hogy a fiam az ellenségem oldalán harcolhat. Azt pedig sosem gondoltam, hogy egy Utolsó Bíborhajú elbukik ellenem egyetlen csatában. Csak ekkor vettem észre Claire-t. A lány egy bíborfényű burokban állt a fekete sivatag homokjában. Kellan Lucas mögött vicsorgott az anyjára. Látszott, hogy képes lenne végezni vele, ha nem tartana attól, mi lesz a családjával a burokban. – Nézz magadra! – sziszegte megvetően Gretchen, és a burokhoz lépett. Kellan előrevetődött, de Lucas megállította. – Legyen eszed! Végezhet velük! Claire lesütött tekintettel állt, de ebben a pillanatban felkapta a fejét és egyenesen a szemembe nézett. A fejemben vészharangként visszhangzott a parancsa: – Mindenki! Egyszerre! Most! Ösztönösen reagáltam, és kiterjesztettem az energiámat, amivel sikerült idetalálnunk. Gretchen elpusztítására koncentráltam, és előrelépve egy ártást küldtem felé. Mielőtt a démonnő reagálhatott volna, a hátam mögül újabb ártás találta el. Meg sem kellett fordulnom, hogy tudjam, a Zsoldosom sietett a segítségemre. Az övét Trixie halványabb fénye követte. A többiek mintha nem értették volna, mi a teendő, értetlenül bámultak minket, majd az egyesült fénycsóvánkat, és végül Gretchent, aki egyre nehezebben tudta megközelíteni a burát, melyet Claire köré

vont. Újra kiterjesztettem az energiám, amivel sugalltam a többieknek, hogy mit kell tenniük. Nem bennem kellet bízniuk, hanem Claire-ben, mert ő ötlötte ki ezt az egészet. – Nincs esélyetek velem szemben! – kiáltotta a démonnő, és minden erejét latba vetve benyúlt a burokba. Claire mágiája leégette a bőrt a kezéről, mire felsikoltott a kíntól. Fájdalmas sikolya erőt adott, mert Moriah és Vicky is csatlakoztatta az erejét a fénycsóvánkhoz. Gretchen térde megroggyant, hosszú kabátja már a földet súrolta, de kitartott az elmélete mellett. – Hatalmasabb vagyok mindenkinél! Mintha magát akarta volna biztatni ezzel. Összepréselte a száját, és lángoló, véres kezével elérte Claire hasát. Elszörnyedve figyeltem, hogy Gretchen nem áll meg, hanem továbbhalad, és belenyúl a lányba. Véres keze sérülés okozása nélkül haladt át Claire szövetein, mígnem elérte a magzatot. Kellan kitépte magát Lucas szorításából, és az anyjára vetette magát. Úgy esett keresztül Gretchen testén, mintha a nő csak egy szellem volna. Claire tehetetlenül állt, majd a fejét hátravetette, és szívszaggató sikoly tört elő a torkából. Arcán véres könnycseppek csorogtak, vörös pöttyöket rajzolva fehér fölsőjére. Gretchen hátborzongatóan felnevetett, amivel még intenzívebb támadásra késztetett. Lucas és Caleb is csatlakoztak a fénycsóvánkhoz, mely egyre nagyobb erővel pulzálta az ártásokat a démonnőbe. Már azt hittem, elvesztünk, túl kevesek vagyunk még együtt is ennek a démonnőnek a legyőzéséhez. Claire halálsikolya azonban végre kizökkentette Kellant a döbbenetes látványból, ahogy az anyja a párja hasából próbálja kiszedni a magzatot. Már nem akarta megölni, csak Claire-t akarta megmenteni. – Trudo!

Az egyébként nem túl erős átok vörös fénnyel csapott ki Kellan kezéből, csatlakozott a fénycsóvánkhoz, és azonnal lerobbantotta Gretchent Claire-ről. A démonnő a levegőbe emelkedett, teste ívben meghajlott a hatalmas ártásrohamtól. Sikolya megtörte a környék csendjét, és a sötétségbe borult égbolt egy másodpercre fehéren felvillant. A következő pillanatban Gretchen mágiamentesen a fekete földbe csapódott, és néhány métert sodródott, mielőtt nagy porfelhőben megállt. Mind visszafogtuk az ártásainkat, és a fehér fénycsóva eloszlott a fekete porban. Gretchen már porosan, kócosan támaszkodott a könyökére. – Gyere értem! – kiáltotta az ég felé. A következő másodpercben egy magas, vörös hajú lány jelent meg mellette. Arcáról nem lehetett leolvasni semmit, de Kellan alig hallhatóan felnyögött. – Jorja! Mintha őszinte csalódottságot hallottam volna a hangjából kicsengeni. Jorja figyelmen kívül hagyott mindenkit, csak a démonnővel foglalkozott. Megfogta Gretchen felé nyújtott kezét. Abban a pillanatban, ahogy a bőrük összeért, Gretchen alakja elmosódott, és becsúszott Jorja kezén át a testébe. Elhűlve figyeltük, ahogy a lány megremeg, fejét jobbra-balra dobálja, mielőtt előrecsuklik. Amikor újra felemelte a fejét, a szeme élénksárgán villant felénk. Alsó ajkából tintaszerű vér serkent, ahogy megvetően nézett Kellanre. – Ezzel még nincs vége, fiam! Megértetted? Még nem végeztünk egymással! – hörögte, egyet Kellan felé lépett, majd fekete homokszemmé vált, és eltűnt. Mindennek vége volt. A remény, hogy valaha összeforr mindaz, ami itt ma összetört, köddé vált. A jövő nem volt más, csak sötét verem, amibe teljes lendülettel zuhantunk. Félő volt, hogy halálos becsapódás

lesz a vége. Trixie némán zokogva elkezdett felmászni a fekete barlangromok tetejére. Éreztem, hogy keresi a kapcsolatot Milannal, de a sötét romokból semmi válasz nem érkezett. Tökéletes némaságban magasodott előttünk a gyilkos vulkánorom. Wentworth Kellant figyelte. A féldémon magát átkozva térdelt Claire mozdulatlan teste mellett. – Nem lett volna szabad engednem! Vele kellett volna maradnom! – Beletúrt sötét hajába, majd hirtelen levette hosszú bőrkabátját, és a lányra terítette. Lucas tehetetlenül nézte barátja kínlódását, miközben a Cat végtelen óvatossággal az ölébe emelte Claire fejét. Az ég tisztulni kezdett, minden felhő eloszlott, melyet Gretchen fekete mágiája idevonzott. Minden felhő, kivéve egy nagy kupacot, mely mindenféle fényhatás nélkül bíborszínben ragyogott, és éppen Claire fölött vert tanyát. Semmi nem volt rendben. A világunk káosszá voltozott, és olyan ellenféllel kerültünk szembe, akit közösen sem tudtunk legyőzni. Természetellenes csend borult ránk, ami halálos jövőről suttogott.

19. A Iudex végzete Trixie A sziklák nagyok voltak és nehezek. Túl lassan haladtam, magam sem értettem, miért nem használok mágiát, hogy eltakarítsam a romokat. Valamiért helyesebbnek éreztem a hegyet önerőből elhordani. Egy órába telt, míg a többiek úgy vélték, Claire szállítható állapotban van. Egyetlen vérző sebe sem volt, mégis kómába esett. Amit Gretchen művelt vele, az maga volt a borzalom. Nagyon haragudtam az Utolsó Bíborhajúra, amiért megátkozta Milant, de ezt soha nem kívántam volna neki. Keserű fintor volt a sorstól, hogy bár az átka beteljesedett, vissza is csapott rá a lehető legkevésbé várt módon. Kellan teljesen összetört. Mire elvillantotta Claire-t, már szinte csak az árnyéka volt annak, aki alig pár órája ideérkezett a megmentésünkre. Csak remélni tudtam, hogy nem emészti fel teljesen a várakozás. Luca, Vicky és Moriah elkísérte őket, de biztos voltam benne, hogy nem a Pajzsba tartanak. Claire és Kellan egy tökéletesen elszigetelt helyen élt mostanáig. Talán oda vitték… Abban a percben, ahogy eltűntek, a fölöttük borongó bíborszínű felhő eloszlott, hogy a helyét átadja a túlságosan is tisztán fénylő kék égboltnak. Újabb szikladarabot sikerült kimozdítanom a helyéről. Figyeltem, ahogy legördül a halomról, amire felmásztam. Úgy éreztem, mintha ez a sok szikla mind az én lelkemen nyugodna, de minden egyes darab, ami legurult, a szívemre rakódott. A testem még sajgott a sérülésektől. Kellan a súlyos sebeket begyógyította, de voltak olyanok, amiken nem segíthetett, mert Gretchen

szándékosan véglegesítette azokat. Alig láttam valamit a könnyeimtől. Rengeteg könnyem volt, nem is hittem volna. És mégis… Sziklákat görgettem, és könnyeket töröltem. Szélroham söpört végig a fekete sivatagon, belekapott kócos, göndör hajamba, és cibálva rántotta hátra az arcomból a tincseket. Bosszúsan néztem le a sziklahalomra a lábam alatt. Miért kellett olyan rohadt önfeláldozónak lennie? A világ földi pokollá vált, amikor láttam, hogy Milant kínozzák. Addig mindent elviseltem, de akkor összetörtem. Gretchennek végül sikerült megtörnie, és amikor rájött, hogy ennek mi a kulcsa, megtette újra és újra. Azért léteztem, hogy Milan épen és egészségesen boldogságban éljen. Nem számított, ha nem velem, nem számított, ha tudomást sem vesz rólam, ha hátat fordít nekem, amikor a legnagyobb szükségem van rá. A fontos az volt, hogy éljen. Nekem kellett volna feláldoznom magam őérte, és nem fordítva. Ez nem helyes! Nekem kellene a sziklák alatt feküdnöm, nem neki. Ha egy kicsit is magamnál lettem volna, biztosan nem engedem neki ezt az őrültséget. Akkor nem tudott volna sem a Zsoldos, sem az a lány, aki vele volt, kiráncigálni a vulkán gyomrából. A pillantásom a különös párosra vándorolt. Rendkívül furcsa volt látni Wentwortht, ahogy szinte minden mozdulatát óvja annak a lánynak. Idáig csak Claire-rel láttam így viselkedni. Mégis, mikor a nagy fényrobbanás megtörtént, nem az ő Bíborhajúját védte, nem rohant felé, hogy megmentse. Helyette ezt a lányt védelmezte a testével, nehogy bármi is eltalálja, ami kirobban a fénycsóvából. Újabb sziklát sikerült kiemelnem. Nagy hévvel küldtem a többi után a halom aljába. A legkülönösebb azonban az volt, ahogy az a lány velem viselkedett. Félig öntudatlan állapotom emlékei lassan törtek a tudatosság felé. Megmentett engem, nem is egyszer. Úgy tűnt, az árnyzsoldost ő is, Wentworth is ismerte. Úgy döfte szíven a rohadékot, mintha

világéletében ezt csinálta volna. Talán ő is testőr… A lány hirtelen felkapta a fejét, mintha meghallotta volna a gondolataimat. Hosszú, sötét haja egyenesen omlott a vállára, úgy keretezte gyönyörű arcát. A szemét ebből a távolságból nem láttam, de emlékeztem rá a barlangból, mert akkor megdöbbentett az enyémhez való hasonlósága. Nemcsak azért, mert szürke. Olyan volt, mintha a saját szemembe néztem volna. Mintha valahonnan ismerném, ami tökéletes képtelenség, hiszen biztosan tudtam, hogy sosem láttam korábban. Lényegtelen. Minden annyira lényegtelen. Az egész létezés hiábavalónak bizonyult, cseppnyi késztetést nem éreztem arra, hogy tovább éljek. Mi értelme lenne? A védencem nélkül… Nem. Nem emiatt. Milan nélkül. Nem éreztem a jövő vonzását. Mérges voltam és szomorú és frusztrált és nagyon-nagyon dühös. Hogy tehette ezt velem? Hogy hagyhatott itt engem azok után…? Végre megengedte, hogy történjen valami közöttünk. Talán nem fogadta el, de engedte, hogy megtörténjen. És most? Kitaszított lettem, aki megízlelte a tökéletes boldogságot, most pedig a keserű csupaszsággal kellett szembesülnöm. Kiáltásra lettem figyelmes, de csak akkor döbbentem rá, hogy én kiáltottam, amikor a szemem találkozott Wentworth és a lány szánakozó pillantásával. Még dühösebb lettem. Az istenit annak a fickónak! Kész idegroncsot csinált belőlem! Ha itt lenne előttem, akkor biztosan… – „Egyetlen órácskáig sem tudsz csöndben maradni, taknyos?” …megcsókolnám. Teljesen mozdulatlanná váltam, még a lélegzetem is visszatartottam. Hallucinálok – véltem elkeseredetten. Sikerült teljesen megőrülnöm. Már láttam magam fehér, párnázott, hangszigetelt szobában, abban a rémes kényszerzubbonyban. Arrogáns, férfias nevetés csendült a fejemben. – „Jobban tetszenél az ingemben.”

Perzselő forróság zúdult végig az ereimen, részben az erotikus utalás miatt, de legalább annyira attól, hogy tudatosult bennem: ez tényleg ő! – Milan! Önelégült horkantása már elegendő válasz lett volna. – „Más előtt is voltál már olyan ingben?” Hisztérikusan nevettem és sírtam egyszerre. A lábaim felmondták a szolgálatot, és térdre estem. – Tényleg te vagy az, te hülye? Finom simítást éreztem a járomcsontom környékén. – „Ki más tudna annyira felbosszantani, hogy sziklákkal kiabálj?” Hitetlenkedő nevetés tört elő belőlem, és a szikladarab, amit idáig szorongattam, kihullott remeg ujjaim közül. – Te élsz… – leheltem hitetlenkedő döbbenettel. Szinte éreztem a mosolyát. – „Élek!” – Hol vagy? – kérdeztem élesen és számonkérőbben, mint szerettem volna. Újra nevetett. Hihetetlen volt hallani a nevetését, a szívem teljesen túlcsordult az érzelmektől. – „Kis türelmet, taknyos! Rám omlott egy hegy, amikor a mágiám éppen csak visszatért belém. Időre van szükségem a regenerálódáshoz.” Bólintottam, mintha csak látott volna. Wentworth felé fordultam, aki a lányt nézte, a lány viszont engem bámult. A szeme olyan könnyes volt, mint az enyém, és olyan boldogságot láttam benne tükröződni, amit én éreztem. Visszakényszerítettem a figyelmemet a sziklahalom gyomrából hozzám beszélő Iudexhez. – Leszedem rólad ezeket a sziklákat, és… Elégedetlen hang visszhangzott az elmémben. – „Nincs rá szükség, hogy megmozdítsd azt a formás fenekedet. Egyébként lehetnél barátságosabb is a nővéreddel. Nélküle nem sikerült

volna megtalálnom téged!” Azt hittem rosszul hallottam. Kérdések ezrei kattogtak az agyamban. Nem viccelt. Ez túlságosan fantáziadús őrültség lenne ahhoz, hogy ő találja ki. – „Miben nem vicceltem?” – ugratott. Megint úgy, mint régen: rossz pillanatban, rosszul időzített poénkodások. – „Abban, hogy nélküle nem sikerült volna megtalálnom, vagy…” – Milan! – „Oké, oké! Kendare az ikertestvéred. Hosszú történet, de higgy nekem, egy család vagytok! A jobb horgotokat pedig garantáltan anyátoktól örököltétek.” Megszédültem. Az arcomat a tenyerembe temettem, és igyekeztem úrrá lenni a bensőmben dúló pánikrohamon. A levegő hirtelen túl kevésnek bizonyult, mert akárhogy kapkodtam, nem tudtam elegendő oxigént préselni a tüdőmbe. A lány kiáltása azonban a rohamon keresztül is eljutott hozzám. – Milan, te idióta! – „Jövök már!” Minden forgott körülöttem, ahogy előredőltem, és a tenyeremet a földnek támasztottam. És akkor megéreztem Őt. Fagyos szél söpört végig a romokon, a nyomában az összes apró, nagyobb sziklafelületet jég borította. A fekete sivatag eltűnt a jégmező alatt, és bár napsütötte kéken fénylett az ég, mégis vihar kerekedett, villámok cikáztak, hóvihar tombolt. A semmiből lassan egy fehér szélörvény közeledett felém, s amikor odaért hozzám, lassított, mintha nem akarna megijeszteni. Jégkék alak formálódott benne, ami kísértetiesen emlékeztetett Milanra. Csak éppen a combjáig ért világos színű haja, vadul tépte a viharos szél. Elakadt a lélegzetem, amikor közelebb lépett és felém nyúlt. Hűvös érintést éreztem az arcomon, az állam vonalán, az ajkamon, mintha egy jégcsappal simítottak volna végig. Megborzongtam, mire az alak azonnal

visszavonult. Megriadtam, hogy elijesztettem, de akkor meghallottam a nevetését a fejemben. Játszott velem… A boldogságtól ugrálni tudtam volna, ha bírok, ehelyett azonban csak előre léptem, és a karommal átfogtam karcsú derekát. Arcomat a számomra alig látható mellkasába fúrtam, és élvezettel éreztem, ahogy egész testében megremeg. Nem tűnt fel a változás, mégis tudtam, mikor szilárdult meg. Izmos karjait körém fonta, és olyan szorosan szorított magához, hogy újra alig kaptam levegőt. Csak ekkor mertem kinyitni a szemem, és ellenőrizni, hogy valóban nem a képzeletem játszott velem. Felpillantottam, és ott állt, és valóban ő volt. Ezúttal egy kék pólót viselt, ami rásimult szemet gyönyörködtető alakjára, fekete nadrágja alól pedig előbukkant teljesen csupasz lába. Belenéztem tökéletes arcába, és hitetlenkedve állapítottam meg, hogy a szeme visszanyerte eredeti, tiszta zöld színét. – Jól vagy. – Inkább kijelentés volt, mint kérdés. Mindkét kezemmel felnyúltam, és a tenyerembe zártam az arcát. Tudtam, hogy továbbra is fagyos, jeges, hűvös, de nem éreztem annak. Többé már nem. Nekem nem volt jeges. Ahogy viszonozta a pillantásomat, zöld szeme megtelt érzelmekkel. A kezeimet a sajátjába zárva elhúzta az arcáról, és lágy csókokkal hintette az ujjaim hegyét. – Sajnálom – súgta minden iróniától mentesen. Értetlenül pislogtam. – Mit? Elengedte a kezemet, és ezúttal ő temette a tenyerébe meglepett arcomat. – Mindent! Nem volt több kérdésem, amikor az ajka az enyémhez ért. A világ

újra megfordult velem, de ezúttal nem is küzdöttem ellene. Átadtam magam annak az örvénynek, amiért érdemes volt elviselnem az eltelt hat hónapot, és az azt megelőző néhány év testőrködést. Éles hang pukkasztotta ki a kellemes pillanatot, akár egy szappanbuborék. – Hé, jégiudex! Az anyám meg fogja mutatni a bal horgot is, ha megfagyunk a feltámadásod miatt! Milan nem zavartatta magát. Nem engedte, hogy elhúzódjak. Még egyszer végigsimított ajkával az enyémen, hosszú ujjaival megcirógatta a tarkómat, mielőtt felemelte a fejét. Melegen ragyogó szemében huncut fény csillogott, amikor lenézett rám. – A nővérednek van néhány nagyon idegesítő tulajdonsága – világosított fel, miközben átkarolta a derekamat, és a jeges dombocska széléhez irányított, melynek aljánál Wentworth várakozott a testvéremmel. – Az első: pocsék az időzítése. Mindig. – Mióta is ismeritek egymást? – kérdeztem évődve, de még mindig kissé kábán a túl sok információtól. – Nem túl régen, de elhiheted, mély benyomást gyakoroltunk egymásra – felelte, és lassú, körkörös mozdulatokkal cirógatta a könyökömet. Ezelőtt soha nem tett volna még csak hasonlót sem. Még azt is letagadta, hogy ismerjük egymást. – Kapaszkodj! Időm sem nagyon volt megfogódzkodni, máris suhantunk lefelé a jégheggyé változott sziklahalomról. Milan kettőnk helyett is egyensúlyozott, és mire kiereszthettem volna a torkomban rekedt, meglepett sikolyt, már le is értünk az aljára. – Elhiheted, hogy megváltozott! Félszegen viszonoztam a mosolyt. Milan finoman megszorította az oldalam. Nagyon különös volt, mintha nehezére esne elengedni. Kendare kicsit előredőlt, és közelebb hajolva hozzám, elég hangosan suttogott, hogy mindenki hallhassa.

– Soha többé nem fog elengedni téged! Milan látványosan felnyögött. – Na, ez a másik. – Micsoda? – kérdeztük Kendare-rel egyszerre. – Már tudja kontrollálni a képességét – mutatott a testvéremre Milan, mintha ezzel mindent megmagyarázna. Amikor rájött, hogy nem így van, folytatta. – Az álomvilágban úgy mozgott, mintha legalábbis ő találta volna ki azt a világot. Ráadásul könnyedén be tudott vinni oda engem is. A testvéred és te is Bíborhajúak vagytok, csak éppen míg a te képességeid passzívan működnek, az ő képességei kiteljesednek. Döbbenten néztem Kendare-re. – Bíborhajú vagy? Hanyagul megvonta a vállát. – Azt mondják. Milan finoman megfogta az államat a mutató- és a hüvelykujjával, majd maga felé fordította az arcomat, és lágy csókot lehelt az ajkamra. Szájának hűvös érintése olyan forrósággal öntött el, hogy csak bámulni voltam képes. Zavartan húzódtam hátrébb. – Nem figyeltél rám – mosolygott férfiasságának teljes tudatában, és úgy nézett rám, mintha tetszene neki a bamba kifejezés az arcomon. Megköszörültem a torkom. – Hol is tartottunk? Milan még egyszer végigsimította az alsó ajkamat a hüvelykujjával, mielőtt belefogott az újabb magyarázatba. – Kendare egy elmelátó. A lány szeme felcsillant. – Mágus vagyok? Milan azonnal lehűtötte. – Nem. Higgy nekem, nem akarsz mágus lenni. Az más faj. Náluk sötétebb, veszélyesebb lénnyel még soha nem találkoztál – mondta

komoran, majd mélyet sóhajtott, mintha így szeretné elűzni a kellemetlen érzéseit. Egy pillanattal később fesztelenül folytatta a magyarázatot. – Az elmelátók képesek bárkinek a fejébe belelátni. Bejárásuk van a gondolatok és álmok világába, egy idő után már irányítani is képesek másokat. Kendare egészen belesápadt a hallottakba. – Ez kicsit túl sok. Nem vagyok benne biztos, hogy akarom ezt. Wentworth a szemét forgatta. – Nincs választásod, Bíborka! – mondta neki határozottan, majd hozzám fordult. – A testvéred harmadik hibája, hogy nem bízik önmagában. Kendare elhúzta a száját. – Az erőmben nem bízok. A mágiámban. Erre viszont már muszáj volt reagálnom. Wentworthszel egyszerre mondtuk: – Az egy és ugyanaz. Elmosolyodtam és hozzátettem: – A mágia benned lakozik. Azzá válik, ami a lelked mélyéről fakad. Kendare megilletődve figyelt, majd hozzám lépett és megölelt. Már amennyire ez lehetséges volt Milan karjától, amit sehogy sem akart visszahúzni. Még egy testvéri ölelésnyi időre sem. – Sokat tanulhatok majd tőled, Trixianna – súgta a fülembe, majd tréfásan hozzátette. – Amint levakarod magadról a jeget. – Indulhatunk, hercegnő, vagy tervezel még valamit most azonnalra? – kérdezte játékos gúnnyal a Zsoldos. Kendare elfogadta a felé nyújtott kezet, de a válasza beleveszett a villanásba. Milan töprengő pillantással fordult felém. – Nem bánod, hogy övé a nagyobb hatalom? – Úgy érted, hogy én vagyok a kistestvér? Elmosolyodott, és hátrasimított egy göndör fürtöt az arcomból.

– Úgy értem, hogy ő képes lesz lelkeket, álmokat, elméket birtokolni. Te meg… Harag szikrázott fel bennem. – Csak egy testőr vagyok? Semmi bajom ezzel a titulussal, jégiudex! – Egészen megtetszett a becenév, amit Kendare ráragasztott. – Azt akarom mondani, hogy te meg csak egy taknyos vagy. Lecsillapodtam az évődésére. Elgondolkodtam a történteken, és egyvalamiben a zűrzavar közepén is biztos voltam. – Nem irigylem a képességét. Túlságosan nagy felelősséggel jár, hatalmas teher ez a számára. – Felnyúltam, mire Milan ösztönösen előrehajolt, hogy elérhessem. Ujjaimmal hosszú, fényes hajába túrtam a tarkójánál, és igyekeztem figyelmen kívül hagyni dübörgő szívverésemet. – Én csak egy lelket akarok a magaménak tudni. Mindig is csak ezt az egyet akartam. Jégből faragott vonásai ellágyultak. Karja szorosabban fonódott a derekamra, és ujjaival megszorította a csípőmet. – Az az egy már örökké a tiéd. Sírva tudtam volna fakadni a szavaira. – Igazán? – hecceltem félig tréfásan. Előrehajolt, hogy leheletét az ajkamon éreztem. Szemében csíny és valami olyan mély érzelem csillogott, amit magamban éreztem lobogni. Ajka csábító félmosolyra húzódott. – Csókolj meg, Testőr! A jövőnk bizonytalanabb már nem is lehetett volna, de én önfeledten teljesítettem Moldomusi Iudex parancsát, és megcsókoltam a jégmező közepén. Minden fagyos volt, jégcsapok nőttek a szívekben, de Milan lángolt. Értem lángolt.

Epilógus – Magányos biztonság Claire Ébren voltam, de mintha egy pillanatra elbambultam volna. Elrévedve meredtem magam elé a semmibe. Amikor magamhoz tértem, eltűnődtem, meddig ülhettem ennek a fának a tövében mozdulatlanul. Úgy lélegeztem be a friss növényi illatot, mintha sokáig nem vettem volna levegőt. Az oxigén felpezsdítette a véremet. Elég ébernek éreztem magam ahhoz, hogy felálljak. Magamra pillantva lepődtem meg a legjobban: egy vörös, combközépig érő ruhát viseltem, melyet mell alatt gumíroztak, mint a kismamaruhákat általában. Riadtan a hasamhoz kaptam, de nem éreztem változást. Lapos volt, de valamiért biztosan tudtam, hogy a magzatom sértetlen odabenn. Körülnéztem, és a látványtól hevesebben kezdett verni a szívem. Fantasztikus színekben pompázott minden. Az ég makulátlan kéken ragyogott, a naptól fényesebb sárgát elképzelni sem lehetett, és a fű olyan zölden virított, mintha morzsolt smaragddal hintették volna be a mezőt. A horizont távolinak, megfoghatatlannak látszott, ami felé hiába is kezdenél rohanni, soha nem érheted el. Az egyetlen dolog, ami rontotta az összképet, az a barna katymasz, ami a mező közepén, szinte a hely szívében sötétlett. Mintha egy sáros pocsolya lett volna, ami néha még egy-egy bugyborékot is kisajtolt magából. Hol vagytok? Persze nem vártam választ, de muszáj volt feltennem a kérdést. Ha

meghaltam, és ez itt a mennyország, akkor félreinformálták a földieket, mert ez ugyan gyönyörű, de nyomasztóan magányos. Másrészt, ha ez a pokol, akkor nyilván mindenkinek személyre szabott kínokat kell kiállnia. – Ez nem a pokol – hangzott az egyszerű, ám célirányos felelet. Körbeforogtam, de a hangot senkihez nem tudtam kapcsolni. Egy gyermeki hang volt, azonban sehol senkit nem láttam. Úgy tűnt, ez őt nem zavarja, mert folytatta. – És nem is a mennyország. Életem – vagy halálom – legkülönösebb beszélgetése volt ez. – Akkor hol vagyok? – Úgy mondanám, élet és halál között rekedtél. – Miért? – Mert így biztonságos. Elszomorodtam. Akármi is történik, Kellan nincs mellettem. Belegondoltam, hogy érezheti magát, és belesajdult a lelkem. Gyűlöltem a tudatot, hogy szenved miattam… értem. – Meddig szükséges itt maradnom? A távolból morajlás hallatszott, majd a horizont mintha megtört volna: éles repedés hasította fel az ég folyamatos kékségét. – Amíg itt biztonságosabb. Egy kisfiú hangja – villant át az agyamon, és abban a pillanatban felderengett előttem egy öt év körüli gyerek. Olyan inget viselt, mint Kellan szokott, de ez fehér volt, nem fekete. Kerek arcát tejfölszőke haj keretezte, mely a fülét is eltakarta. Gyönyörű, zöld szemében annyi intelligencia tükröződött, hogy attól a legtöbben meghunyászkodtak volna. – Meddig kell itt maradnom? – kérdeztem, és vártam, hogy a fiú és a hang egyesüljön a szemem előtt. – Amíg befejeződik az átváltozás – szólt a fiú, ezzel bebizonyítva a feltevésemet. Tűnődve figyeltem, miközben az agyam lázasan dolgozott, hogy

feldolgozza az eseményeket. – Miféle átváltozás? Én változom? Mivé alakulok? És ő… – Nem bírtam befejezni. A kezemet a hasamra szorítottam, és már láttam a lelki szemeim előtt, hogy egy torzszülöttet hozok a világra. A fiú mérsékelt kíváncsisággal figyelte minden rezdülésemet. – Mindketten változtok. Keserű epe áradt szét a számban. – Még nincs vége, igaz? Komoly tekintete az enyémbe fúródott. – A neheze ezután következik. Nem akartam többet tudni. Éreztem, hogy a fiú elmesélné. Elmondana mindent, hogy kielégítse a kíváncsiságomat, de tudtam, hogy nem bírnám elviselni. Sem az igazságot, sem a jövőt, melyet képes lett volna elém tárni. Attól tartottam, hogy összeroppanok, ha meghallom. Túlságosan megváltoztathatatlan, visszavonhatatlan lett volna, ha fennhangon kimondják. Mint valami pokoli önbeteljesítő jóslat. A föld megremegett, a sárpocsolya bugyborékolt egyet. Az eget megrepesztő törés most a tiszta, zöld fűre terjedt tovább. A fiúra néztem, aki aggasztó közönnyel szemlélte az eseményeket. – Ki vagy te? Pillantása rabul ejtette az enyémet. – Tudod, hogy ki vagyok. Bólintottam. Éreztem. Nem tudtam, csak éreztem. Kicsavarodva éreztem magam ebben a közlétben, a hasamban a magzatommal, miközben a fiammal beszélgettem. – Te tartasz itt minket, igaz? Csak egy sejtés volt. Visszatekintés egy jövőképbe, amit még az életemben láttam. A fiam hatalmasabb lesz bárkinél, aki ezen a Földön létezik, de azt nem láttam, hogy mint mágus, az éremnek melyik oldalát birtokolja majd. Valamiért úgy véltem, a jó és a rossz határán egyensúlyozik majd, ahogy mi is tesszük.

Ahogy azonban ezt a fiút figyeltem, aki majd egyszer a fiam lesz, nem voltam benne biztos, hogy Gretchen vére nem tett-e nagyobb kárt bennünk, mint azt sejteni lehetett volna. – Számít ez? – Nem – feleltem őszintén, és mellé léptem. Nem számított, mi lesz belőle. Gonosz lesz-e vagy sem, hatalmas varázsló lesz-e, vagy egyszerű halandó… Semmi nem számított. Ő az én fiam, akármi is lesz belőlünk. Biztosan éreztem, hogy Kellan megvár minket, és vigyáz ránk, míg újra együtt lehetünk. – Mégis meddig maradunk itt? – A türelem sosem volt igazán az erősségem. A fiú, a fiam megfogta a kezem, de nem nézett rám. Az érintése mélyen felkavart, és olyan szeretetet ébresztett fel bennem, ami éppen csak születőben volt. – Ameddig szükséges. Nem kell félned! Vigyázok rád! Hittem neki. Együtt figyeltük a repedést, mely az égről a földre terjedt át. Egy kis darabka az égből szilánkokra törve zuhant a zöld fűre. Lenéztem a fiamra, aki a látványra meg sem rezdült. – Hogy hívnak? Ekkor büszke mosoly ragyogott fel az arcán. – Gideon David Black.!

ELÉRHETŐSÉGEK:

Hivatalos blog: http://beninavilag.blogspot.hu/

Facebook-oldal: https://www.facebook.com/BeninasWorld

E-mail: [email protected]

Prológus Gideon A Látónak címzett levél első fele: Ismered a szüleim történetét. Átélted a megismerkedésük csodáját, velük izgultál, amikor legyőzték az akadályokat. Könnyeztél az apám halálánál, és képzeletben szorítottad anyám kezét, amikor utánament egy ismeretlen világba. Rutinosan kísérted őket első és utolsó útjukra Moldomusba, és a szemed előtt született egy új világ, ahol minden légy együtt él. Ismered anyám testvéreit: Milant, akit anyám hirtelen haragjában megátkozott, és akinek fagyos szívét a Testőre, Trixie melengeti. Tudod, miként lehetséges, hogy a jegyet felolvasztja a tűz, legyen bármilyen erős a fagy. Tudod, hogy Trixie passzív képességekkel született Bíborhajú boszorka, akinek az ikertestvére, Kendare birtokolja az aktív képességeket. Kendare-rel is együtt voltál, amikor megtudta a származásának teljes igazságát, amikor elkezdte használni a kék füstöt, amely még a Zsoldosát, Wentwortht is leveszi a lábáról. De csak akkor, ha villámokkal tűzdeli a füstjeit. Kendare-t is elkísérted az úton, melyen kiderült, hogy ő egy elmelátó. Azzal is tisztában vagy, hogy ez azt jelenti, ő olyan Bíborhajú, aki egy napon képes lesz bárkinek az elméjét, álmait befolyásolni. A gyengéd szálakat, melyek a Zsoldoshoz fűzik, ne zavarjon, ha nem érted, mert ezzel nem vagy egyedül. A vén Iudex szerint a mágiatörténelemben még soha nem keveredet a két faj. Wentworth

mindenesetre odaadóan oltalmazza Kendare-t, közben pedig a Hasták vadászataiban is aktívan részt vesz. A Hastákat is ismered, akik Moldomusban az áruló Lariont védelmezték, azonban az új világba érkezésükkor megalapították a Szövetséget. Emlékszel, azért volt erre szükség, hogy az emberek, boszorkák, démonok, testőrök segítségével el tudják fogni azokat a démonokat, zsoldosokat, akik megszöktek Moldomus bukásakor. Ismered a szüleim barátait is: Reginát elvesztettük a kis Benjamin születésénél, és átérezted a férje, Cameron veszteségét. Anyám régi Testőreit, Lint, Lucast és Vickyt. Lin a korábbi kisiklása miatt vállalta a Krónikás magányos posztját, ami mai napig kielégíti, nem vágyik többre. Lucas és Vicky visszavonultan él Cameron és Benjamin szomszédságában. A Cat el lett dobozolva, a nagyanyámmal, Gretchennel történtek után Lucas nem engedte, hogy Victoria újra magára öltse. Ismered a halottainkat, akikről a neveimet kaptam. Az egyik anyám hajdani mentora, apám apja, Gideon, aki az életét áldozta a Bíborhajúért. A másik pedig az anyám nagybátyja, aki áldozatául esett a mágikus harcnak. Rossz időben aggódott, rossz helyen, és maga után hagyta újdonsült feleségét, Lint. Tudod, kik akartak ártani a családomnak: A családi történelem bebizonyította, hogy a szerelem nyomorba dönt, és az őrülettel köt vérszerződést. Apám anyja közel sem olyan őrül, mint anyám apja, Vulcan. Ismered őt, Látó, tudod, hogy megölte apámat, de később az Üldözők lefogták a mágiáját, és elzárva tartották őt. Gretchen, apám anyja, a nagyanyám, akit Gideon bezárt huszonhárom évre egy vulkán gyomrába, ahol mágiával egy kastélyt épített neki. Tudod, hogy ő nem akart mást, csak kiszabadulni, a kínzások és halálesetek ennek a szükséges velejárói voltak.

Larion, a leghűségesebb csatlósa lett, miután Gretchen előásta őt a fekete romok alól, ahová Milan temette. Kettejük teremtményei az árnyzsoldosok, akik testvéreknek vallják magukat, miután a két boszorka feltámasztja őket halottaikból. Hiába került a nagyanyám Jorja testébe, az egyik gonoszság felismeri a másikat. Az Üldözőkről is tudsz mindent: Anyám legjobb barátnőjéről, Maxine-ről, aki fiatal ostobaságában először elárulta anyámat, majd később megbánva tettét az életét áldozta érte. William Guyzone-ról, aki a kezdetben apám féltékenységének fő forrása volt. A fickó mára a Szövetség vezetésében foglal helyet, és a Hastákkal együtt igyekszik rendet tartani hőn szeretett világában. Ismered a szereplőket, kedves Látó, és ismered a történéseket. Azt hogy melyik eseményből következik a másik. Mégsem tudsz mindent! Nem tudod, Gretchen miért lett démon, holott ő is tisztavérűnek született – bár Gideon haláláig azt állította róla, hogy született démon volt. Nem ismered az ő történetüket. Nem tudhatod, miért kényszerültem kómában tartani anyámat, amikor még csak magzat voltam a hasában. Egyáltalán tudod, hogyan lehetséges ez? Ezt sem tudhatod. Ahogy azt sem, mire készül Gretchen, vagy miért sötétlik a napsütötte kék égen anyám feje fölött a bíborsínű felhő. Mivé változtatott minket, amikor Gretchen benyúlt anyám hasába? Rólam pedig? Még nem tudsz semmit… Mivel még olyan sok mindent homály borít, tarts velem a világomba! Hallgasd az elbeszélésem! Figyelj jól, mert amit hallasz, csupán a kezdet! A nevem Gideon David Black, és ez az én végzetem története.

Tartalom

Prológus ...................................................................................................................... 8 1. Sötét eltűnések ..................................................................................................13 2. Meglepő útmutatás ..........................................................................................26 3. Látomások ...........................................................................................................43 4. Türelmetlenség..................................................................................................49 5. Az aranykalitkába zárt démon.....................................................................66 6. Álomvilág: Vallomás ........................................................................................71 7. Iránytű és mentor .............................................................................................87 8. A második hozzávaló .......................................................................................99 9. Mágia és kémia ............................................................................................... 107 10. A leghatalmasabb ........................................................................................ 121 11. Álomvilág: Bűnbánat ................................................................................. 133 12. Ajándék ........................................................................................................... 149 13. Álomvilág: Kötődés .................................................................................... 165 14. Megdermedt tombolás .............................................................................. 176 15. Álomvilág: Utolsó felvonás ...................................................................... 199 16. Vesztésben ..................................................................................................... 211 17. Idő a halálra................................................................................................... 221 18. Valóra vált borzalom ................................................................................. 236 19. A Iudex végzete ............................................................................................ 241 Epilógus – Magányos biztonság .................................................................... 251