BEVEZETÉS ÉS ALAPFOGALOM

Benedek Loránt MA [Cantab.] Formerly in DEPARTMENT OF PHILOSOPHY, FACULTY OF HUMANITIES GÁSPÁR KÁROLI REFORMED UNIVERSITY, BUDAPEST

ALKOTMÁNYOZÁS Kis János szerint M I K OR , M I É RT É S H O G Y A N SZABAD ILYET CSINÁLNI? 1. BEVEZETÉS ÉS ALAPFOGALOM / 1 2. AZ ALKOTMÁNYOSSÁG GYAKORLATI PÉLDÁI / 2 3. AZ ALKOTMÁNYOSSÁG PÉLDAKÉPEI ÉS A MAGYAR ALKOTMÁNYOZÁS / 5 4. KÖZBEVETETT SZAVAK A POLITIKAELMÉLET MEGALAPOZÁSÁRÓL / 7 5. A KOMMUNISTA KORMÁNYOK ALATT LÉTREJÖTT ALKOTMÁNY ETIKÁTLANSÁGA / 9 6. AZ ALKOTMÁNYOZÁS MÓDJÁNAK KÉRDÉSE / 11 7. MILYEN ÉRTELEMBEN VOLT »BÖLCS« A KOMMUNISTA PARLAMENT »POLGÁRI ALKOTMÁNYA«? / 13 8. ALKOTMÁNY ÉS HAGYOMÁNY / 15 9. ÁLLAMPOLGÁRSÁG ÉS NÉPSZUVERENITÁS / 17 10. SZUVERENITÁS ÉS FÜGGETLENSÉG / 20 11. KereszténySÉG ÉS TÖRTÉNELEM / 21 12. ALKOTMÁNY ÉS ALAPJOGOK / 22 13. AZ ÁLLAMSZERVEZET VÁLTOZÁSAI / 25 14. BEFEJEZô MEGJEGYZÉS / 29

1. BEVEZETÉS ÉS ALAPFOGALOM

M

agyarország 2010-ben beiktatott új kormányának alkotmányozási folyamata ellen hatalmas méretû propagandajáratot indított a Szocialista Párt és kiváltságos káderköre, akik 8 évi kormányzás után kényszerültek ellenzékbe. Ez az egykori kommunista párt elitjébôl álló csoport mindenáron bizonyítani próbálja az alkotmányozási folyamat helytelen és káros voltát. Az így gerjesztett politikai vita tele van téves megállapításokkal és félreértésekkel, elsôsorban ennek a „baloldalnak” a részérôl. (Azért teszem a „baloldal” megnevezést idézôjelbe, mert amíg hatalmon voltak, addig minden gazdasági és államszervezési intézkedésük tipikusan szélsôségesen jobboldali jellegû volt, azaz egy picinyke, korrupt gazdasági elit gátlástalan céljainak megvalósítását tette lehetôvé a lakosság széles rétegeinek kifosztása mellett). EXISTENTIA vol. XXI, pp. 1–29, 2011. Translated by Loránt Benedek. Copyright by English version vol. XXI. pp. 147-177, 2011, © Loránt Benedek. © 2011 Societas Philosophia Classica. Printed in Hungary.

Az alkotmány nagymértékben meghatározza az állam politikai és gazdasági berendezkedését, fontos hát a tévedések, félreértések tisztázása. És illô dolog, hogy politikusok mellett beleszóljanak a vitába filozófusok is, követve Szókratész, Platón, Arisztotelész, Hobbes, Locke, Rousseau, és más filozófusok gyakorlatát. Példájuk bátorít a jelen dolgozat írására. Mivel lenne magától értetôdôbb kezdeni, mint az alapfogalom tisztázásával. A magyar „alkotmány” szót politikai értelemben a latin „constitutio” fordításaként használjuk, amelynek jelentése „rendelet, intézkedés, be- vagy elrendezés”. A római császári rendeleteket nevezték elôször „constitutio”-nak a Kr. u. II. sz.-tól kezdve. A magyar „alkotmány” szó leírva elôször a XVI. sz.-ból maradt fenn egy latin-magyar szójegyzékben, mint a „constitutio” magyar megfelelôje. A szó mai politikai értelmû használatában elkülöníthetô egy formális és egy értékelô jellegû jelentés. Az elôbbi értelemben az alkotmány nem más, mint egy állam mûködési szabályzata. Ebben a formális értelemben a Hobbes-i abszolutisztikus államban az alkotmány egyetlen mondatból is állhat: a törvény az abszolút uralkodó akarata vagy bármikori döntése, amint azt a XIV. Lajosnak tulajdonított szállóige, „Az állam én vagyok” is példázza. A formális jelentéssel szemben álló értékelô jellegû értelemben alkotmányról, alkotmányos rendrôl, vagy alkotmányosságról akkor beszélünk, ha a kormányzásból ki van küszöbölve az esetlegesség és diktatórikus elem, de nem akárhogyan, hanem annak az igazságérzetnek megfelelôen, amit a sztoikusok és a középkori filozófusok a természettörvény vagy természetjog elnevezéssel illettek. Eszerint az írott jognak és szokásjognak olyan szabadságjogokat kell biztosítaniuk az állampolgárok részére, amelyek a törvény elôtti egyenlôség és a társadalmi esélyegyenlôség biztosítékai. Így a kormányzat csak olyan intézményrendszert mûködtethet és csak olyan törvényeket alkothat, amelyek megfelelnek ezeknek a szabadságjogoknak. Az alkotmányos kormányzás a szabadságjogokat biztosító igazságszolgáltatás szerinti uralom. 2. AZ ALKOTMÁNYOSSÁG GYAKORLATI PÉLDÁI

Tovább juthatunk a kérdésben, ha szemügyre vesszük néhány olyan állam politikai és jogrendszerét, amelyeket az utóbbi, értékelô értelemben alkotmányosnak mondanak, vagy az alkotmányosság példaképeinek szoktak tekinteni. Kezdhetnénk a szemlét Magyarország „1000 éves alkotmányával”, de mivel egyesek épp a „magyar alkotmány” érvényességét, múltját, jelenét és jövôjét teszik kérdésessé, a problémához a legkiválóbbnak aposztrofált külföldi alkotmányos rendszerek szemügyre vételével juthatunk közelebb. Az „íratlan”angol alkotmány. Az alkotmányosság legkiválóbb példájaként az angol „alkotmány nélküli alkotmányos monarchiát” szokták említeni, amely az egyik legrégibb folytonos európai alkotmányos jogrendszer. Írott és alkotmánynak elnevezett dokumentuma nincsen, jogrendszere pedig kettôs alapon nyugszik, az úgynevezett „általános jog”-on (angolul „common law”) annak kiterjedt értelmében, és a parlament által hozott törvényeken (angolul „statutes”, latinos magyarsággal „statútumok”). 2

Az angolok által „általános jognak” nevezett rendszer hagyományos jogszokások, szokásjogok, és jogi eljárások halmaza, amely az angol történelem folyamán hozott és íratlan hagyományra alapozott bírói döntések tömegére, valamint a történelem folyamán meghozott kormányzati törvényekre („statútumokra”) épül. Két hagyományos alapvetô jogi megközelítéssel, a precedens-elvvel és a méltányosság elvével folyamatosan és késedelem nélkül alkalmazkodik a változó körülmények követelményeihez, folytonosan biztosítva, hogy megfelelhessen az igazságérzetnek, miközben elkerülhetôvé teszi „joghézagok” felmerülését. Anglia hiába a tapasztalatelvû pozitivizmus egyik szülôhazája, a ragaszkodás az „általános jog” gyakorlatához és elveihez biztosítja, hogy az igazságszolgáltatásban folyamatosan az igazságosság és méltányosság alapján lehessen eljárni. Így elkerülhetôvé válik a tapasztalatelvû pozitivizmuson és materializmuson alapuló joggyakorlatban megjelenô formalista törvényeskedés és az abból származó erkölcsi relativizmus, vagyis a „Summum jus summa injuria” (A legszigorúbb törvényesség a legnagyobb igazságtalanság) gyakori érvényesülése, valamint a visszaélés az úgynevezett joghézagokkal. A statútumok a történelmileg kialakult (de semmiféle jogszabály által nem biztosított) kétpárti rendszerben a többségi pártból kikerülô miniszterelnök és kabinet által beterjesztett törvényeket jelentik, amiket a parlament mindig megszavaz, s így azok a jogrendszer részévé válnak. Van felsôház is, de az csak javasolhat és bírálhat, semmiféle döntést nem hozhat. „Alkotmánybíróság” nincs, a kormány által hozott és a parlament által elfogadott törvények mindig életbe lépnek. Ha törvényen alapuló intézkedés miatt valakit sérelem ér, azt bíróságon megtámadhatja, hivatkozva a méltányossági jogra vagy más jogszabályra, de ez általában ritka eset. Ilyenkor az intézkedés törvényessége nincs megkérdôjelezve, de a bíróság a méltányosság elvére alapozva a törvény alkalmazásának hatását akár az ellenkezôjére is változtathatja. A kormánytagok mindig parlamenti képviselôk, csak egyéni választókerületek léteznek, a parlamentben csak nyílt szavazás van, minden törvényt egyszerû többséggel hoznak (50 % + 1 fô), és a képviselôket választóik visszahívhatják. (Egyébként mindez szokásjogon alapszik, hogy így kell lennie, nincs törvénybe foglalva.) Ilyen körülmények között a kormánytagok igyekeznek olyan törvényeket hozni, ami biztosítja, hogy majd újból rájuk, illetve a pártjukra szavazzanak a választók. Ez a kettôs jogrendszeren alapuló berendezkedés az 1688-as „Dicsôséges Forradalom” (ahogy az angolok nevezik) eredménye, a három „westminsteri alkotmányos elv” gyakorlati megvalósítása, melyek a következôk: a parlament teljhatalma, a törvény uralma, az alkotmányossági közmegegyezés meg nem sértése. Az utóbbi a népképviselet révén megvalósuló népuralom íratlan elvét jelenti, együtt az „általános jog” tiszteletben tartásával. Az amerikai alkotmány az írott alkotmány mintapéldája: az angol gyarmatokból függetlenné vált új államszövetség az 1776-os „Függetlenségi nyilatkozat”-ában megfogalmazott szabadság eszményt kívánta azonnal mindenekfölött érvényesíteni az írott törvénynek a teljhatalom (kormány) fölé helyezésével. A dolgot kissé bonyolítja, hogy az 1781-ben elfogadott legelsô alkotmányukat még nem alkotmánynak nevezték, hanem a „Konföderáció törvénycikkelyei”-nek. Ennek a gyakorlatban azonban több hiányossága merült fel, s ezért került sor arra, hogy 3

1787-ben az amerikai történelemben „nacionalistáknak” nevezett politikus-csoport kezdeményezte egy új konföderációs törvény megalkotását. Ez lett az „Az USA alkotmánya” elnevezésû, a késôbbi kiegészítések nélkül 7 cikkelybôl álló dokumentum. Azóta is ez képezi a késôbbi kiegészítésekkel az amerikai jogi és politikai rend alapját, együtt azonban az angol eredetû „általános jog” gyakorlatával. Elsô megfogalmazása óta az alkotmányon 26-szor hajtottak végre változtatást, azaz csatoltak hozzá újabb és újabb, angolul „Amendment”-nek nevezett kiegészítést. Bár ezek néha igen jelentôs változtatásokat takarnak, az USA alkotmányát mégis a nyugati világ legrégibb írott alkotmányaként szokták emlegetni (noha kétségtelen, hogy az 1944-ig tiszteletben tartott és soha hatályon kívül nem helyezett „magyar alkotmánynak” részét képezô Szent István „Törvényei” és „Intelmei” majd 780 évvel régebbiek). Az 1787-es alkotmányozó gyûlésen az akkor még csak 13 államból álló konföderáció 74 hivatalos küldöttjébôl 54 volt hajlandó részt venni, akik közül 12 államból 39 küldött volt végül hajlandó az alkotmányt, egyetértése jeléül, aláírni. 1789-re azonban csak 9 állam ratifikálta a szükségesnek megállapított 10 helyett. Ezért határozták el már abban az évben jelentôs kiegészítések megfogalmazását, s így született meg a végül 10 cikkelybôl álló nevezetes „Bill of Rights” (i.e. Rendelet a jogokról), amit elsô kiegészítéseként csatoltak az 1787-es alkotmányhoz. Ez gyakorlatilag azt jelentette, hogy már két év múlva új alkotmányt hoztak létre. 1789-ben azonban csak 10 állam ratifikálta az alkotmányt a kiegészítésekkel együtt. A hiányzó 3 állam a „Bill of Rights”-ot csak 1939-ben fogadta el. Az alkotmány szükséges változtatásait azóta is kiegészítések révén eszközlik, az utolsó, 26-dik kiegészítést 1971-ben hozták. A jelenleg is hatályos eljárás szerint alkotmánymódosítás, azaz kiegészítés, akkor lesz érvényes, ha vagy a módosítás céljából összehívott küldöttgyûlésen az államok 2/3-a, vagy pedig az USA kongresszusa mindkét házának (képviselôházának és szenátusának) 2/3-os többsége elfogadja, utána pedig az államok 3/4-e ratifikálja. Szemben Anglia maximálisan rugalmas íratlan alkotmányával, ahol a parlament törvényhozó hatalmát semmi sem korlátozza, az amerikai nagyon merev alkotmány. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy bármilyen elfogadott törvényt konkrét egyéni (polgári) sérelmi kezdeményezésre bármely bíróság az alkotmánnyal összeegyeztethetetlennek ítélhet, és ha ezzel az illetô állam felsô bírósága után egy föderális bíróság, majd az USA Legfelsôbb Bírósága is egyetért, akkor az a törvény hatályát veszti. Az alkotmány értelmezése teljes mértékben a bíróságok ügye, amelyek egyébként az angol általános jog alapján mûködnek, kivéve ha egy ilyen alapon hozott ítélet ellentétbe kerülne az alkotmánynak a legfelsôbb bíróság által elfogadott értelmezésével. Tehát míg az angol alkotmány lényege a népképviseleti parlament teljhatalma, addig az amerikaié a bíróságok által értelmezett írott alkotmány uralma, amely felette áll az államok és a föderáció parlamentjeinek és mindenféle törvényhozásnak. A francia példa. Az 1789-es francia forradalom, amely célul tûzte ki az abszolút monarchia felszámolását, egy alkotmányozó gyûléssel vette kezdetét. A létrehozandó alkotmánynak mintegy az elôszavaként elôbb a nevezetes „Emberi és polgári jogok kiáltványát” fogalmazta meg. Ennek egyes elemei, mint a „Szabadság, egyenlôség,

4

testvériség” jelszava, mindenki elôtt ismeretesek, és azóta is az alkotmányosság ismérveinek szokás tekinteni a benne megfogalmazott követelményeket. 1791-ben sor került az elsô írott francia alkotmány elfogadására, amely elsôsorban mégsem az emberi jogok érvényesítésének megvalósításával, hanem fôleg az új politikai berendezés konkrét részletezésével foglalkozott. Azóta is ez a fô témája a meglepô gyakorisággal váltakozó újabb és újabb francia alkotmányoknak. A francia történelem minden jelentôsebb fordulata új alkotmányt produkált. Némelyikük szinte az „Emberi és polgári jogok kiáltványának” karikatúrája lett. Bonaparte Napóleon egymaga három alkotmányt fogadtatott el népszavazással, az elsôt 1800-ban, a másodikat 1802-ben, a harmadikat 1804-ben. Ezek mindegyikének lényege a politikai hatalom egyre despotikusabb összpontosítása volt a saját kezében, míg az utolsóval meg nem szavaztatta magát a Francia Birodalom teljhatalmú császárának. Megjegyzendô, hogy a francia alkotmányok, szemben az emberi jogokban megfogalmazott elvekkel, meglehetôsen szûk rétegnek adták csak meg eleinte a szavazás jogát. A férfiak általános választójogának kielégítôen széles körû biztosítása csak a III. Köztársaság óta áll fenn. Az 1958-ban de Gaulle által bevezetett, de azóta néhány fontos pontban átalakított legutolsó alkotmány, az „V. Köztársaság alkotmánya” értelmében Franciaországban erôs elnöki hatalom van érvényben, ahol a politikai berendezkedés lehetôvé teszi az elnök elképzeléseinek érvényesítését a saját pártja parlamenti többsége révén, vagy új alkotmány népszavazáson történô elfogadtatásával. Alkotmánybíróság nincs, és 1971-ig nem volt semmilyen lehetôség a törvények alkotmányosságának vizsgálatára sem. 1974 óta azonban az alsó vagy a felsôház legalább 60 tagja együttesen kérheti az „Alkotmányos Tanács” nevû intézményt, hogy vizsgálja felül, megfelelnek-e a törvények az 1789-es „Emberi és polgári jogok kiáltványában”, valamint a „IV. Köztársaság” 1946-os alkotmányának preambulumában és a jelenlegi alkotmányban ­foglaltaknak. 3. AZ ALKOTMÁNYOSSÁG PÉLDAKÉPEI ÉS A MAGYAR ALKOTMÁNYOZÁS

Az eddig szemügyre vett 3 országot szokás az alkotmányosság legfôbb példaképeinek tekinteni. Mégis annyira eltérô módon jut mindegyikben érvényre az alkotmányosság, hogy nyugodtan kijelenthetjük, nem lehet szabályt felállítani az alkotmányosság külsô ismérvei vagy kötelezô intézményrendszere tekintetében, illetve arra vonatkozóan, hogy mikor és hogyan lehet új alkotmányt bevezetni vagy a régit megváltoztatni. Ám a jelenlegi hazai alkotmányozási folyamattal szembeni kritikák elsôsorban állítólagos szabályokra, törvényszerûségekre vagy követelményekre hivatkozva vitatják vagy támadják az új alkotmány bevezetésének lehetôségét, illetve annak módját. Különösen határozott támadást indított e tekintetben egy cikksorozattal K i s J á n o s , amely az Élet és irodalom lapjain jelent meg1. A szerzô annak az SZDSZ-nek az alapító tagja és az

elsôőelnöke, amely a legnagyobb befolyással bíró csoport volt a rendszerváltás elôkészítésében, és a „rendszerváltás alkotmányának” kialakításában. Kis János cikksorozata az említett szabá-

1  Kis János, „Alkotmányozás – mi végre? I-III.”, in Élet és irodalom 2011. március 25., április 1., április 8.

5

lyok felsorakoztatása mellett tartalmazza mindazt az ellenérvet, amivel a magyarországi „baloldal” a vita során elôhozakodott, ezért a továbbiakban az ô gondolatmenetére támaszkodva igyekszem a félreértések és téves állítások tisztázását folytatni. Kis János elsô határozott állítása az, hogy mivel a rendszerváltás alkotmánya csak 20 éve született meg, semmi nem indokolja, hogy azt lecseréljék. A lecserélés szerinte csak akkor lenne indokolt, ha az elôzô óta már hosszabb idô telt volna el, mint 20 év (hogy pontosan mennyi, nem közli Kis János) és az idô olyan változásokat hozott volna magával, mint az, hogy „új állam keletkezik”, vagy „a régi alkotmány összeütközésbe kerül az (új) alapelvekkel”, vagy „az intézményi struktúra mûködési zavarait alkotmányozás nélkül nem lehet kiküszöbölni.”2 Szerinte ezen körülmények egyike sem áll fenn, tehát nincs „alkotmányozási kényszer”,3 így az alkotmányozás jelenleg hazánkban értelmetlen, felforgató jellegû és „hazug”.4 Az utóbbi jelzôt ô maga is használja a jelenlegi alkotmányozás jellemzésére, az elôbbi kettôvel én foglalom össze következtetése tartalmát. Ha az alkotmány valamely cikkelyét mégis meg kellene változtatni, „az efféle innováció biztosan nem kíván alkotmányozást. Mindenütt a hatályos alkotmány módosításával vezetik be.” – írja Kis János.5 Nos, ha az ilyen érvelés helyes volna, akkor Kis János feltételei alapján a fentebb vizsgált három ország mindegyike évszázadok óta súlyos alkotmányozási rendellenességgel volna vádolható, és politikusai ugyanolyan mélyen elítélendôk lennének, mint amilyen mélyen ô ítéli el a jelenlegi magyar kormányzatot amiatt, hogy új alkotmány beiktatására készül. Az is érthetetlenné válna, hogy miért tekintik ôket az alkotmányosság minta-országainak? Az angolok meg nem bocsátható hibája, hogy noha történelmükben az elmúlt három évszázadban többször is fenn kellett állnia „alkotmányozási kényszernek”, hiszen lehetetlen, hogy az idôk változásával ne merültek volna fel mûködési zavarok az intézményi struktúrában, vagy régi elvek ne kerültek volna összeütközésbe újakkal, ôk mégsem voltak hajlandók eleget tenni annak a Kis János-i törvényszerûségnek, hogy ilyenkor új alkotmányt kell írni. Sôt, egyáltalán nem voltak hajlandók soha semmiféle alkotmányt sem írni! És mégis merik maguknak vindikálni azt a jogot, hogy Angliát alkotmányos országnak nevezik! Micsoda hazug álláspont – mondhatná Kis János. Ugyanígy mélyen elítélendôk lennének Kis János kritikája fényében az amerikaiak is, akik alig hat évvel elsô alkotmányuk, a „Konföderáció törvénycikkei” elfogadása után, 1787-ben új alkotmány írásába fogtak. Pedig Kis János szerint csak az lett volna megengedhetô, hogy kiegészítsék, vagy átírjanak néhány cikkelyt, hiszen csak hat év telt el az elsô alkotmány után, és sem új állam nem jött létre, sem súlyos zavarok nem adódtak az intézményi rendszerben – hogy nem adódtak, azt mutatja, hogy három tagállam még 150 évig jól meg volt anélkül, hogy az 1789-es alkotmány teljes szövegét ratifikálta volna. De ugyanígy nagy hibát követtek el az amerikaiak akkor is, amikor „alkotmányozási kényszer” ellenére sem alkottak új alkotmányt, hanem 2

 Kis, op. cit., márc., p. 25, col. sup. 3 et 2.  Eodem loco. col. sub. 2. 4  Kis János az „alkotmányozás frazeológiájának hazugságát” kifejezést használja e tekintetben. Ibid., col. sup. 3. 5  Eodem loco. col. sub. 2. 3

6

csak a régit foltozgatták, mert mikor ne lett volna „alkotmányozási kényszer”, ha nem olyan alapvetô változások alkalmával, mint amilyen a rabszolgaság általános betiltása, vagy a Roosevelt-i „New Deal” bevezetése, hogy csak kettôt említsünk az amerikai történelem sorsdöntô változásaiból. Kis János szabályai értelmében hazugok tehát az amerikaiak is, mert úgy tesznek, mintha a társadalmi-politikai helyzet maradna a régiben és nem kellene alkotmányt váltani. És mit szóljunk Franciaországhoz, ahol az állam éppen hatalmon lévô irányítóinak szinte mániája volt mindig újabb és újabb alkotmányt írni. Valóban minden ilyen alkalommal „fennálltak az alkotmányozás tipikus indokai”?6 – hogy újból Kis János szavait idézzük. De Gaulle például alig 12 évvel az 1946-os alkotmány után, tehát mit sem törôdve Kis János „több mint húsz év szükséges” szabályával, új alkotmányt merészelt bevezetni. Pedig ilyen rövid intervallum esetén legfeljebb alkotmánymódosítást vagy kiegészítést engedett volna neki meg Kis János. Teljesen nyilvánvaló tehát, hogy a Kis János által szorgalmazott „alkotmányozási kényszer”, vagy az „alkotmányozás tipikus indokai” légbôl kapott szabályok, amiket soha nem vettek figyelembe sem Angliában, sem Amerikában, sem Franciaországban. Miért kellene hát Magyarországon figyelembe venni azokat? Erre az utóbbi kérdésre még majd ki fogunk térnünk, de most arra az általános jelenségre szeretném inkább ráirányítani a figyelmet, amire az imént utaltam, de nem a jelentôségének megfelelôen. Ez nem más, mint olyan állítólagos szabályok, törvényszerûségek, követelmények megfogalmazásának kényszere, amelyeket légbôl kapottaknak minôsítettem, és amely szabályállítás oly jellemzô azon „tudósok” és „szakértôk” legtöbbjére, akik valódi érték-alap nélkül, általában a materializmus, az ateizmus, a pozitivizmus vagy a tapasztalat-elvûség talaján állva mûvelik a társadalomtudományokat. 4. KÖZBEVETETT SZAVAK A POLITIKAELMÉLET MEGALAPOZÁSÁRÓL

A helyzet ugyanis az, hogy a politika az emberi egyénnek és társadalomnak, az emberi együttélésnek befolyásolásával, szervezésével, irányításával foglalkozó tevékenység. Ezt viszont egyes egyedül csak etikai alapon lehet tenni. Ennek a tevékenységnek ugyanis egyetlen egy célja lehet: miként ôrizhetjük meg magas színvonalon vagy tehetjük jobbá az emberek életét, az emberi sorsot, minden egyes emberét, illetve az egész közösségét. Más szavakkal, az 1776-os amerikai Függetlenségi Nyilatkozat szavaival, miként támogathatjuk az emberek „törekvését a boldogságra”.7 Ez azonban csak annak a 6

 Ibid.  „We hold these truths to be self evident, that all Men are created equal, that they are endowed by their Creator with certain unalienable rights, that among these are Life, Liberty, and the Pursuit of Happiness, – that to secure these Rights, Governments are instituted among Men” (Mi magától értetôdônek tartjuk annak igazságát, hogy minden ember egyenlônek teremtetett, hogy Teremtôjük bizonyos elidegeníthetetlen jogokkal ruházta fel ôket, hogy ezek közé tartozik az élet, a szabadság és a törekvés a boldogságra – hogy ezen jogok biztosítására kormányok intézményesültek az emberek között). The Declaration of Independence, July 4, 1776 (Függetlenségi Nyilatkozat, 1776. július 4) Lásd http://archives.gov/exhibits/charters/declaration 7

7

természetes erkölcsi érzéknek az alapján lehetséges, amibôl az az értékrendszer fakad, amit a sztoikusok és a középkori filozófusok természettörvénynek vagy természetjognak hívtak. Ebben az elnevezésben az fejezôdik ki, hogy az erkölcsi érzék az emberi tudatban természetes módon meglévô emberi ideálok, természetes egyéni és közösségi törekvések megnyilvánulása. Ez megcáfolhatatlan igazság, mégpedig olyan megcáfolhatatlan logikai igazság, mint a kétszer kettô négy igazsága, vagy az, hogy a rész kisebb, mint az egész. Azzal a kérdéssel ugyanis, hogy általában mit kell az embernek az életében tennie, vagy mit kell tennie annak érdekében, hogy az emberi élet jó legyen, csak az erkölcstan, más szóval az etika foglalkozik, és az etika csak ezzel foglalkozik. Tehát „by definition”, vagyis ebbôl a meghatározásból következôen, csak az etika tud választ adni arra, hogy hogyan és mit kell tennünk, és mivel a definíció és a definiált között azonossági viszony van, a jó emberi élet csakis az etikai elôírások betartásával lehetséges. Más „tudomány” nincsen, ami ezen az általánossági szinten a jó élet, illetve a boldogság feltételeivel foglalkozna, de ha van is, akkor az „by definition” maga is etika, illetve az etika része. Az etika szabályait viszont csak az emberi erkölcsi érzékre, a „természettörvényre” alapozva állapíthatjuk meg. Beláthatjuk ennek is cáfolhatatlan logikai igazság voltát, ha meggondoljuk, hogy az ellene érvelô hiába mondja, hogy a pozitivizmus elveinek megfelelôen tapasztalati alapon kell levonni az emberi viselkedés szabályait, például úgy, hogy megfigyeljük, milyen feltételek mellett boldogok az emberek, mert hamarosan kiderül, hogy a „boldogság” maga is az etikai érzék elbírálása alá kerül. Találunk ugyanis olyan „boldogságot”, amit kerülendônek ítélünk, tudva, hogy elôbb vagy utóbb magunknak vagy másoknak kárt okozunk vele. Ám azt, hogy mi a magunk vagy mások megkárosítása, megint csak az etikai érzékünk fényében dönthetjük el. És bármiféle más alapot keresô próbálkozás esetén is mindig az derül ki, hogy az illetô alapot végsô soron csak etikai érzékünk ítélheti megfelelônek vagy meg nem felelônek. Azok a filozófiai és viselkedéstudományi elméletek, ideértve a politikát, pszichológiát, szociológiát és közgazdaságtant is, amelyek nem fogadják el a „természettörvényt”, ezt a tudatunkban adott értékrendet, az üdvös és káros, ideális és kerülendô dolgoknak ezt a hierarchiáját, amit a természettörvény feltételez, és ami az etika alapját jelenti, azok kénytelenek kitalálni valami más alapon szabályokat a követendô emberi viselkedés számára. Így születtek meg Marx légbôl kapott törvényei a gazdaság és társadalom fejlôdésérôl és az osztályharcról, amelyek szerinte meghatározzák a politikai cselekvés helyes vagy helytelen voltát, és amelyek a világtörténelemnek talán legkárosabb, legtöbb szerencsétlenséget és szenvedést okozó ideológiájának bizonyultak. Így alkotta meg Freud a maga légbôl kapott törvényeit a lélek mûködésérôl, amikkel „lélekelemzôk” az egyéni és családi életvezetésben oly sok kárt okoztak. És így termelték ki a pozitivista közgazdászok azokat a légbôl kapott gazdasági törvényeket, amelyekre hivatkozva a legutóbbi években hazánk gazdasága és társadalma fel lett dúlva és tönkre lett téve, de amelyeknek oly jelentôs szerepük volt az elmúlt két évszázad ópiumháborúinak és világháborúinak kirobbanásában és a világ más részeinek sanyarú sorsában is. Kis János sem áll semmi módon az erkölcsi értékek alapján. Nem érdekli, kik és hányan szenvedtek hazánkban az elmúlt húsz év politikai és gazdasági történései miatt, és hogy ebben milyen szerepe volt az elmúlt húsz év alkotmányának. Nem foglalkozik azzal, hogy a társadalom további károsítását miként lehetne megakadályozni, 8

és ehhez hogyan viszonyul az alkotmányozás kérdése. Nem, ôt nem foglalkoztatja az a kérdés, hogy mik a jó társadalom feltételei, és ezt hogyan segítheti elô az alkotmányozás. Úgy tûnik, egyáltalán nincs tudatában annak, hogy amikor az emberi viselkedés és cselekvési lehetôségek egy olyan meghatározott területével foglalkozik, mint a törvényalkotás, akkor „by definition” az erkölcstan az irányadó. Ehelyett feltételezi egy olyan, az etikától független szabályrendszer létét, ami elôírja, mikor szabad és mikor nem „alkotmányozni”. Mivel ilyen, az etikától független szabályok „by definition” nem léteznek, Marxhoz, Freudhoz, és más ilyen elôdökhöz hasonlóan, kénytelen légbôl kapott szabályokat kitalálni. Azért is fontosnak tartom a foglalkozást a légbôl kapott társadalmi vagy viselkedési szabályok kérdésével, mert szomorú tény, hogy Kis Jánoshoz hasonlóan sok „társadalomtudós” vesz részt az ilyen légbôl kapott szabályok gyártásában és propagálásában. Ezek gyártása és terjesztése volt a magyar társadalom félrevezetésének a legfontosabb eszköze a rendszerváltás óta eltelt húsz év során is. Gazdasági „szakértôk” sora bizonygatta és újságírók hada kürtölte a 90-es évek elején, hogy nem szabad elfogadnunk Németországnak és Franciaországnak azt az ajánlatát, hogy elengedik a kommunista korszak alatt felhalmozott államadósságunkat, mert ha elfogadnánk ezt az ajánlatot – mondták –, akkor a gazdasági törvényszerûségek értelmében a külföldi befektetôk bizalma megrendülne hazánk teljesítôképességében és elkerülnének minket. Így vált aztán katasztrofális mértékûvé hazánk eladósodása, amelynek során azért kellett egyre nagyobb és nagyobb kölcsönöket felvenni, hogy fizetni tudjuk az elôzô kölcsönök kamatait. Ezt a folyamatot az elmúlt év politikai változása szerencsére megállította azzal, hogy az új kormány nem hajlandó az ilyesféle „törvényszerûségeknek” bedôlni. Ugyanilyen légbôl kapott szabály volt a „minél gyorsabb privatizálás”, avagy más megfogalmazásban a „gazdasági sokkterápia kényszerének” szabálya, ami az ország vagyonának szétrablását tette lehetôvé. De fontos szerepet játszott annak a „szabálynak” a megfordítása is az ellenkezôjére, amit még Lukács György, a hírhedt kommunista ideológus állított fel, mely szerint „a legrosszabb kommunizmus is jobb, mint a legjobb kapitalizmus”. Ezt fordították meg Lukács egykori hívei a rendszerváltozás új helyzetének megfelelôen és hirdették, hogy „a legrosszabb kapitalizmus is jobb, mint a legjobb szocializmus”. Mindkét jelmondattal ellentétben erkölcsi érzékünk azt ítéli természetesen nyilvánvalónak, hogy az etikus kapitalizmus jobb, mint az etikátlan szocializmus, de az etikátlan kapitalizmusnál jobb az etikus szocializmus. És természetesen az is nyilvánvaló, hogy nagyon fontos azzal a kérdéssel foglalkozni, hogy a jelen körülmények között miféle kapitalizmust tesz az alkotmány lehetôvé, etikusat vagy etikátlant, jót vagy rosszat. 5. A KOMMUNISTA KORMÁNYOK ALATT LÉTREJÖTT ALKOTMÁNY ETIKÁTLANSÁGA

Itt kanyarodhatunk vissza ahhoz a kérdéshez, hogy miért kívánja figyelembe vetetni Kis János a saját légbôl kapott szabályait, amikkel a három példakép ország egyikében sem törôdtek sohasem. A magyarországi helyzet ismeretében magától adódik 9

a válasz, hogy mivel Kis János ezekre a szabályokra hivatkozva a „rendszerváltás alkotmányát” akarja továbbra is életben tartatni és az „új alkotmány” bevezetését megakadályozni, így azoknak az érdekeit szolgálja, akik az elmúlt húsz év haszonélvezôi voltak az ország megkárosítása révén. Számára felháborító, hogy az új kormány célja „nem a meglevô (alkotmány) konszolidálása, hanem alapjainak megingatása”.8 A meglevô alkotmányt nem hiába hozta létre oly nagy sietséggel a „rendszerváltásra” kényszerülô utolsó kommunista kormány és „parlament” 1989-ben oly módon, hogy bizonyos változtatásokat eszközöltek az 1949-ben hazánkra kényszerített kommunista alkotmányon. Biztosítani akarták, hogy a nagy változás, a „rendszerváltás” bekövetkezte után is hatalmi helyzetben maradhasson a kommunista párt vezetôsége és holdudvara, ha talán politikailag már nem is, de gazdaságilag megingathatatlanul. És ez sikerült is nekik. Az általuk elfogadott alkotmánymódosítás pl. ezért tartalmazta azt a neoliberális (légbôl kapott) jogszabályt, hogy az állam, vagyis a szabadon választandó kormány és parlament, eleget téve a szabadpiac állítólagos törvényszerûségeinek, nem avatkozhat be az akkor még állami tulajdonban lévô gazdasági egységek mûködésébe és privatizálási módjába.9 És ezért hoztak olyan büntetô törvényeket is, amelyek vagy kifejezetten elôsegítették a korrupciót és a gazdasági bûnözést, vagy oly gyengén büntették, hogy a gyakorlatban az nem is volt büntetés.10 Különösen érvényes volt ez az állami vagyon magánosításával kapcsolatban. Ez tette lehetôvé a kommunista nomenklatúrának, hogy egyszerûen a saját egyéni tulajdonukká tegyék és elprédálják az ország szinte teljes vagyonát. Vagy esetleg teljesítve külföldi versenytársak kívánságát, virágzó nagyvállalatokat szüntessenek meg egyik napról a másikra, elárasztva az országot munkanélküliekkel. Így kerültek aztán a különbözô hírközlô eszközök is a volt kommunista propaganda-gépezet tulajdonába, vagy maradtak, külföldi kézbe juttatva, az irányítása alatt. Ezek is „gazdasági egységeknek” számítottak, és régi vezetôik, nagy sietséggel privatizálhatták ôket. Az egy-két állami tulajdonban maradt, de továbbra is a kommunista kor kádereinek vezetése alatt álló hírközlô eszköz irányításába sem szólhatott bele a szabadon választott kormány és parlament, köszönhetôen az eddigi alkotmány gazdasági és média paragrafusainak. Hiába szerepeltek tehát ebben az alkotmányban farizeusi módon olyan szabadságjogok, mint a hírközlés, véleménynyilvánítás, és szólás szabadsága, ezek érvényesülését továbbra is sikeresen akadályozták a volt kommunista cenzorok. Az így továbbra is gôzerôvel mûködô kommunista propagandagépezet sikeresen terjesztette saját propagandáját a fosztogató neoliberális gazdaságpolitika légbôl kapott szabályainak elfogadtatására. Márpedig ha a kommunisták és „kádereik” valaminek szakértôi voltak, akkor az a hamis propaganda terjesztése volt. Ha érdekük úgy kívánta, bármirôl ami fekete, készek voltak bebizonyítani, hogy az fehér, és viszont. A kommunista korszak alatt világszerte sok embert, gyakran értelmes intellektueleket és politiku 8

 Ibid. col. sup. 3.  1949. évi XIX. törvény, a Magyar Köztársaság Alkotmánya, 11§. A rendszerváltás utáni állapotot lásd a következô fejezetekben. 10  Cf. Kis János elmélkedését arról, hogy a rendszerváltás után a büntetôtörvényeknek enyhéknek kell lenniük in Kis János, „Az Igazságosság elmélete. John Rawls magyarul,” in Világosság, 1998, augusztus-szeptember, p. 62; valamint Benedek Loránt: Igazságosság és rendszerváltás, http//:www.existentia.hu/hu, p. 20.  9

10

sokat, tévesztettek meg a kommunizmus valódi jellegét illetôen, sikeresen tüntetve fel a kommunizmus alatti népnyomorítást a jólét és demokrácia diadalának. És mint ahogyan akkor is sokan bedôltek ennek a propagandának még maguk közül a megnyomorítottak közül is, ugyanúgy a rendszerváltás után is sok naiv és kifosztott ember lett az egykori kommunisták által terjesztett romboló neoliberális gazdaságpolitikai propaganda áldozata. Ez a hálózat jelenleg is teljes erôvel mûködik, bár hála isten napjainkban már nem oly eredményesen, mint eddig. Ennek a hálózatnak része Kis János hivatkozott cikke is. A lakosság félrevezetésén túl nagy szerepe volt az alkotmánybíróságnak is az elmúlt húsz év társadalom-rombolásának lehetôvé tételében. A feladatuk a kommunista parlamentek alatt megfogalmazott alkotmány elveinek betartatása volt, és ezt minden áron megvalósították. Ezt annál is buzgóbban tették, mivel többen közülük az elôzô rendszer megbecsült káderei voltak. Így vétózták meg, az alkotmányra hivatkozva, a kommunisták által elrabolt vagyonok visszaszolgáltatását, a kiraboltak és üldözöttek valódi kárpótlását, az embertelen kommunista bûnök elkövetôinek leleplezését és megbüntetését, a médiarendszer valóságos szabaddá tételét, hogy csak néhányat soroljunk fel az alkotmánybíróság által megakadályozott jogos törekvésekbôl. A volt kommunista elit antidemokratikus érdekeit szolgálja tehát Kis János azzal, hogy sérelmezi az alkotmánybíróságra vonatkozó törvényben várható változtatásokat is, amelyet jellegzetesen propagandisztikus kifejezésmódjával (amiben az írása mindenütt bôvelkedik) úgy minôsít, mint „az alkotmánybíróság hatáskörének puccsszerû csorbítása”.11 6. AZ ALKOTMÁNYOZÁS MÓDJÁNAK KÉRDÉSE

Az alkotmányozási kényszer szabályain túl Kis János szabályokat állít fel az alkotmányozás lehetséges eljárásmódjára vonatkozóan is. Akár csak az elôbbi szabályai, úgy ezek sem jelennek meg a példakép országok alkotmányozási eljárásaiban, de ô ragaszkodik hozzájuk. Az egyik ilyen szabály szerinte az, hogy az alkotmány nem lehet az adott idôben hatalmon lévô politikai erôk alkotása, hanem az ellenzékkel való együttmûködésben kell létrejönnie, különben illegitim lesz.12 Hogy ez mind gyakorlatilag, mind logikailag lehetetlen követelmény, azt Kis János, úgy tûnik, nem veszi észre. Bárki is állítsa ugyanis az ellenkezôjét, a modern demokráciák parlamenti rendszerének éppen az a célja, hogy a többség akarata érvényre juthasson, és ne kelljen olyan kompromisszumokat kötniük, amelyek ezt a többségi akaratot akár részben, akár egészében ellehetetlenítenék. A parlamenti választási rendszer pontosan arra való, hogy amíg ez a többségi akarat meg nem változik, vagy amíg a többség az addigi elképzeléseibôl ki nem ábrándul, addig a hatalom ezt az akaratot képviselje és valósítsa meg. Természetesen a többségi akarat változása esetén szabad a tér az ellenzéknek a saját elképzelései elfogadtatására. De csak akkor, 11

 Kis, Alkotmányozás, op. cit., március 25. p. 3, col. sub. 4.  Eodem loco col. 3 et 4. A „Második kérdés: Milyen eljárásban” címû rész majdnem teljes egészében azt bizonygatja, hogy az új alkotmány t.k. illegitim lesz, mert nem a parányi ellenzék szája ízének megfelelôen készül. 12

11

és nem elôbb. A többségi akaratnak csak akkor lehet gátja, ha az alapvetô jogokat és a szabad választásokon alapuló népképviseleti rendszert akarná felszámolni. Ez természetesen megengedhetetlen, mert a demokrácia öngyilkossága lenne. De ezen túl semmiféle kommunista jellegû népfrontos megoldás nem elôsegíti, hanem akadályozza a demokrácia érvényesülését, márpedig Kis Jánosnak ez a követelménye pontosan ilyen népfront jellegû megoldás lenne. Nem találom véletlennek, hogy Kis Jánosban megrögzött kommunista jellegû reakciók jelentkeznek, a volt kommunista nomenklatúra érdekeinek védelmezôjében természetes dolog az ilyen beidegzôdések megnyilvánulása. Hiába írja tehát, hogy ha az alkotmányozó többség ezt a szabályt nem tartja be, „akkor biztosan kudarcot fog vallani”,13 mert az alaptalan, légbôl kapott szabályok a valóságban nem érvényesülnek. A többség akkor követne el nagy hibát, ha megint hallgatna az ilyen fenyegetésekre. Kis Jánosnak ez az álláspontja a parlamenti arányok miatt is különös. Érthetô lenne az ellenzékkel való együttmûködés melletti kardoskodás abban az esetben, ha a kormányzó pártok többsége alig haladná meg az ellenzék létszámát. De a parlamentben több mint 2/3-os többséghez jutott kormányzó pártokkal szembeni kis létszámú ellenzék mélyen megosztott, így az együttmûködés önmagában is lehetetlen velük, mind gyakorlatilag, mind logikailag. Ha ez mégis megtörténne, az nem eredményezne mást, minthogy egy parányi kisebbség megvétózza és ezzel ellehetetleníti a túlnyomó többség, vagyis a nép akaratát. Márpedig a parlamentarizmust a népakarat megvalósítására találták ki. Ami pedig az illegitimitás veszélyét jelenti, ez azért különös álláspont, mert a leváltandó alkotmányt az a kommunista parlament fogadta el, amely még a kommunista rendszerû, választási lehetôség nélküli „választásokon” jutott hatalomra, ahol csak a kommunista párt jelöltjére lehetett szavazni. Érvényben is csupán azért maradt, mert az amerikai és a szovjet elnöktôl ajándékba kapott rendszerváltási engedély olyan hirtelen jött, hogy a nem kommunista erôknek egyrészt nem volt idejük a lehetôségeik helyes felmérésére, másrészt a még mûködô proletárdiktatúra elhelyezte ügynökeit és kollaboránsait a kommunistáktól független pártokban. Azok aztán a kommunista kézen lévô médiák propagandájának segítségével könnyen elhitették, hogy az utolsó kommunista parlament által sebtében átdolgozott alkotmány az igazi szabadságjogok érvényesülését fogja lehetôvé tenni. Így ha az illegitimitás kérdése felmerül, akkor az csak a most lecserélendô alkotmányra vonatkozhat, a beiktatandóra semmiképp. Egy másik követendô eljárási szabály szerinte az volna, ha az alkotmányozók egyszerre, egy csomagban terjesztenék az országgyûlés elé az alkotmányt és azokat a sarkalatos törvényeket, amelyek majd tartalommal fogják kitölteni az alkotmányos rendelkezéseket.14 Dolgozatából úgy tûnik, hogy szerinte erre azért volna szükség, hogy a nagyközönség összevethesse az új alkotmányt a sarkalatos törvényekkel. Logikailag helytelen kívánság ez is, hiszen éppen egy meglévô alkotmánynak kell irányt mutatni a tekintetben, hogy mik és milyenek legyenek a sarkalatos törvények, és nem a sarkalatos törvények fényében kell megítélni az alkotmányt. A jogi szabályoknak logikailag 13 14

12

 Eodem loco col. sub. 3 et col. sup. 4.  Ibid. col. sub. 4.

elkerülhetetlen hierarchiája van, és ennek a hierarchiának az alapját jelentik az alkotmány rendelkezései. Logikailag elôször ezekben kell megegyezni, és csak ezekre építve lehet tovább lépni. Szomorúan kell rámutatnom arra, hogy Kis János az alkotmányozási folyamat kritikájának szánt bíráló tanulmányát telehintette kritikátlanul ócsároló megjegyzésekkel, melyek degradáló értékítéleteire a tanulmányban semmiféle bizonyítás vagy alátámasztás nem található. Példának idézek belôlük egyet-kettôt: „bántóan részrehajló önkormányzati választási törvény”15 – de sehol semmi utalás arra, hogy mitôl részrehajló, méghozzá bántóan. Vagy: „a botrányt kavaró médiatörvény”16 – sem egyetlen idézet a törvénybôl, sem egyetlen további szó nem tudatja az olvasóval, miért vagy hogyan lett botrányos. Vagy: „nem csak az alkotmányozás indoklása, de az alkotmányozási procedúra is egymást kölcsönösen leleplezô hazugságokkal terhes.”17 Ezt vagy így elfogadjuk, minden indoklás nélkül, vagy pedig elcsodálkozunk azon, hogy Kis János azt hiszi, a következô mondata ezt az ítéletet alátámasztja, ugyanis így folytatja: „… a választások gyôztese… kárhoztatja az ellenzéket az alkotmányozási folyamatból való kivonulása miatt… másfelôl nem hajlandó visszaadni az ellenzéktôl elvett tárgyalási pozíciókat.”18 Egyrészt az ellenzék kárhoztatása nem hazudozás, másrészt az ellenzéknek a parlamenti rendszerekben elvehetetlen tárgyalási pozíciója van, ami nem más, mint az aktív részvétel a parlamenti üléseken. Ha azokról kivonul, arról csak maga tehet, tárgyalási pozíciójától maga fosztotta meg önmagát, és nem a választások gyôztese. Bár a tanulmány hemzseg az ilyen sajnálatos megfogalmazásoktól, velük tovább nem foglalkozom, mert értelmes tartalom hiányában komoly kritikai tanulmányban nincs helyük. 7. MILYEN ÉRTELEMBEN VOLT »BÖLCS« A KOMMUNISTA PARLAMENT »POLGÁRI ALKOTMÁNYA«?

A kormányzó többség alkotmányozó tevékenységét ledegradáló, ócsároló kifejezéseivel szemben Kis János a legmagasabb fokon elismerô dicshimnuszt zeng az utolsó kommunista kormány által a lenini élcsapat hatalmának biztosítása érdekében sebtében összehozott még érvényes alkotmányról. Szerinte az a „politikai bölcsesség, a kedvezô körülmények (alkotása volt,) mely eleget tett a modern demokratikus alkotmányokkal szemben támasztható követelményeknek. Alkalmas volt rá, hogy politikai közösséggé egyesítse” hazánkat.19 Nos, az utolsó kommunista parlament alkotmányában megnyilvánuló „politikai bölcsesség” egyedül arra irányult, hogy a demokratikus parlamenti körülmények között is ellehetetlenítse az ország javát kívánók igyekezetét azzal, hogy mint már szó volt róla, törvényesítette az illegitim kommunista idôszak törvénytelenségeit, szen15

 Ibid.  Ibid. 17  Ibid. 18  Ibid. 19  Eodem loco col. sup 5. 16

13

tesítette a rabló privatizáció és a korrupció gyakorlatát, titkosította a súlyos bûnöket és korrupciós ügyleteket, hosszú idôre megakadályozta a sajtó szabadságának hatékony érvényesülését. Ez az alkotmány a politikai ravaszság és hatalmi megszállottság alkotmánya volt a demokratikus szabadságjogok tüntetô, farizeusi elismerésével, de érvényesülésük megakadályozásával. Ezt a fajta szabadságot és egyenlôséget szokták a franciák úgy jellemezni, hogy „biztosítja, hogy a milliomosok, egyenlôen a hajléktalanokkal, a híd alatt tölthessék az éjszakát, ha úgy kívánják”. Kis János „bölcs és kiváló” alkotmánya nem ismeri az esélyegyenlôség, a méltányosság, a politikai és gazdasági személyi felelôsség fogalmát, már pedig nélkülük a szabadságjogok üres szólamok maradnak. Ami pedig azt illeti, hogy ez az alkotmány „politikai közösséggé egyesítette” volna hazánkat, a valóság az, hogy az egységes politikai közösség egyetlen megnyilvánulása a rendszerváltásból történô általános kiábrándulás volt. Hazánk polgárai nem formális, hanem valódi politikai és gazdasági szabadságot, társadalmi és gazdasági esélyegyenlôséget vártak ettôl a fordulattól a kommunista elnyomás után, de amit helyette kaptak, az a kommunista nomenklatúra nagykapitalistává válása és hatalmának a kapitalista körülményeknek megfelelô megszilárdítása, valamint Magyarország né­pének elszegényítése és eladósítása volt. A politikai közösségi létnek ezen az egyetlen egységes megnyilvánulásán kívül azonban a társadalom mélyen ellenséges politikai táborokra bomlott az egykori kommunista propagandagépezet hatékony mûködése következtében. Sikerült ugyanis elhitetniük a lakosság naivabb és hiszékenyebb tagjaival, hogy a rendszerváltás után keletkezô súlyos társadalmi és gazdasági problémák azért álltak elô, mert az elsô szabad választásokon hatalomra került kommunista ellenes pártok használták fel a politikai hatalmat az ország kifosztására és kifosztatására, és a romboló neoliberális gazdasági berendezkedés létrehozására. A valóság természetesen az volt, hogy az érvényes alkotmány kötötte meg a kezüket és tette lehetetlenné számukra az ország megvédését az egykori kommunisták hatalom és pénzéhségétôl, és a külföldi rabló tôke benyomulásától. De így az elsô szabad választások utáni években a szavazók jelentôs része elhitte az egykori kommunistákról, hogy azok, mintegy varázsütésre, erkölcsös szociáldemokratákká váltak, és egyetlen céljuk a népjólét megteremtése volt. Így újból többségi politikai erôvé válhattak az egykori kommunista pártelit által vezetett baloldali pártok, és sikeresen folytathatták az ellenfeleik elleni gyûlöletkeltést. De a valóságot örökké takargatni nem lehetett, a végén az igazság ki szokott derülni. A posztkommunista neo-liberális média-gépezet orwelli „newspeak”-je végül hatástalanná vált, az emberek rájöttek arra, hogy amit fehérnek mond, az valójában fekete, és viszont. Ez az amit Kis János és a hozzá hasonló módon gondolkodók makacsul nem akarnak tudomásul venni, és remélik, hogy továbbra is eredményesen tudják befolyásolni az emberek gondolkodását. Ami a jelenlegi alkotmánynak a mindennapi életre gyakorolt hatásait illeti, annak egyik legelrettentôbb példája a magyarországi bankok tevékenysége. A gazdasági életben a törvényesség uralmának legfontosabb követelménye a szerzôdések betartatása és a szerzôdéskötôk jóhiszemûségének biztosítása lenne. A banki tevékenységet illetôen pedig egyrészt az uzsorakamat tilalma, másrészt pedig az, hogy a záloggal biztosított tartozás visszafizetettnek tekintendô, ha a zálog a bank tulajdonába kerül. Nos, a jelenlegi alkotmányunk ezek egyikét sem követeli meg, s a bankok, ezt kihasz14

nálva, százezer számra változtatgatják ügyfeleikkel kötött szerzôdéseiket, azok beleegyezése nélkül, de a jelenlegi alkotmányunk szerint „törvényesen”. Ezzel ügyfeleik tartozását rövid idôn belül oly magasra emelik, hogy azok a több éven át becsületesen fizetett törlesztéseik ellenére egyszer csak azt tapasztalják, hogy tartozásuk nem csökkent, hanem többszörösére növekedett, s a törlesztôrészletek oly magasra emelkedtek, hogy nem tudják fizetni. Ekkor a bank tulajdonába kerül a banki hitel biztosítását jelentô zálog, általában lakás vagy lakóház. A bank azonban kijelenti, hogy annak értéke nem éri el a tartozás értékét, s ezért a bank által családjával együtt hajléktalanná tett és vagyonától megfosztott ügyfél élete végéig a bank adósa marad, és keresetébôl a bank az élete végéig vonatja az egyoldalúan megemelt tartozás részleteit. Mindez oly nagymértékben igazságtalan és jogtalan, egyes embercsoportok oly nagymérvû kiszolgáltatottságát jelenti egy másik csoport felé, hogy bátran kijelenthetjük, ma a bankok ugyanazt mûvelik, mint amit a kommunisták tettek a kommunista diktatúra idején, amikor a társadalom nagy csoportjait fosztották meg minden vagyonuktól, és munkatáborokba deportálták ôket, vagy kitepetítették ólakba és istállókba. De ma ez nem a marxizmus-leninizmus légbôl kapott törvényszerûségeire hivatkozva történik, mint akkor, hanem a szintén légbôl kapott neoliberális gazdasági elvekre történô hivatkozással. Az ezeket az égbekiáltó igazságtalanságokat lehetôvé tévô alkotmányt nevezi Kis János a „bölcsesség és szerencsés körülmények” alkotmányának. 8. ALKOTMÁNY ÉS HAGYOMÁNY

Kis János cikke vizsgálat alá veszi azt a kérdést is, hogy az új alkotmány milyen hagyományokhoz nyúl vissza, és milyenekkel szakít.20 Ez alkotmánytörténeti és jogtörténeti kérdéseket vet fel, s mint ismeretes, a kommunisták egyik legmániákusabb elfoglaltsága mindig a történelem meghamisítása volt. A marxista történelmi törvényszerûségek nem igazodtak a történelem tényeihez, így hát ôk a történelem tényein változtattak, hogy a marxista elmélethez igazítsák azokat. Ezt az eljárást Magyarországon még az is súlyosbította, hogy a szovjet hatalmi érdekek a II. világháború után azt kívánták, hogy a végtelenül igazságtalan és a nemzetközi jog szerint jogtalan trianoni békediktátumot tekintsük igazságosnak és jogosnak, és a magyarságnak az elszakított országrészeken dúló irtását és jogfosztottságát úgy kezeljük, mintha az a nemzetiségi szabadság felsôfoka lenne. (Megjegyzendô, hogy korábban Lenin fellépett Magyarországnak az I. világháború utáni felszabdalása ellen, de erre késôbb illett nem emlékezni.) Nos, Kis János történelmi visszapillantása a kommunista történelemhamisítás által megszabott úton halad, amelynek hazai lényege az volt, hogy minden, ami demokrácia és szabadság, az a szovjet megszállással kezdôdött, azelôtt pedig az „urak Magyarországán”21 folyt a nép és a nemzetiségek elleni jogtiprás és a zsidóüldözés, keresztény és nacionalista áldással. Így nem csoda, ha számára megemészthetetlen és elfogadhatatlan az új alkotmány „Hitvallás” címmel ellátott preambulumának elismerô értékelése történeti alkotmányunkról és a Szent Koronáról, valamint történeti ténymegállapítása, melyek szerint „Tiszteletben tartjuk történeti alkotmányunk 20 21

 Elsô kérdés: Mivel szakít, mihez nyúl vissza? Op. cit., április 1., p. 3. col., 1.-4.  Ez a kifejezés is a kommunista történetírás egyik jellegzetes szókapcsolata

15

vívmányait és a Szent Koronát, amely megtestesíti Magyarország alkotmányos állami folytonosságát… Hazánk 1944. március 19-én elvesztett állami önrendelkezésének visszaálltát 1990. május 2-ától, az elsô szabadon választott népképviselet megalakulásától számítjuk.”22 Kis János szerint ezzel, az ô szavait idézve, „a nemzeti öndicsôítés, önsajnálat és önmentegetés legrosszabb hagyományai” épülnek be az alkotmányba, amely ily módon „anakronisztikus keresztény-nemzeti giccs” lesz.23 Ezen nincs mit csodálkozni. Aki a kommunista történelemhamisítás görbe tükrén, és nem a történelmi tényeken keresztül szemléli a dolgokat, az ilyennek látja ôket. Az sem csoda tehát, hogy szerinte nem az angol íratlan alkotmányhoz hasonló „ezer éves magyar alkotmánnyal” kellene jogfolytonosságot vállalni, hanem a kommunista alkotmánnyal, és nem volna szabad új alkotmányt beiktatni, hanem csak megint változtatni egy kicsit a kommunista alkotmányon. Szerinte Magyarország náci megszállásakor, tehát 1944. márc. 19-én, nem szakadt meg a jogfolytonosság, mert a náci megszállók „A kormányzati szervek cselekvési szabadságát korlátozták ugyan,… de… a magyar államvezetés nem mondta ki a jogfolytonosság megszûnését, hanem együttmûködött a megszállókkal. Így… a zsidók deportálását a magyar hatóságok cselekvô részvételével lehetett végrehajtani.”24 Ez a tények jól ismert kommunista elferdítése. Valójában nem az történt, hogy az országot megszállták a nácik, és ezután a kormányzat együttmûködött velük, hanem az, hogy azért szállták meg az országot a nácik, mert nem találták hazánkat együttmûködônek. A megszállás utáni korlátozott együttmûködés pedig, bár részben magyar kollaboránsok mûve volt (és melyik országban nem voltak kollaboránsok?), de részben a nemzetközi cionista szervezetek, részben pedig a magyarországi Zsidótanács nyomására történt. Ôk ugyanis attól féltek, hogy ha Magyarország nem mûködik megfelelôen együtt a németekkel, az a sors vár rájuk itt is, mint Szlovákiában, Romániában és Jugoszláviában, ahol a zsidók deportálása már 1942-ben megkezdôdött, és ahonnan több mint 100 000 zsidó menekült Magyarországra. Épp a magyar kormányzat náci ellenessége miatt kezdôdött itt el egész Európában a legkésôbben, csak 1944 nyarán, a zsidók deportálása, hónapokkal a náci megszállás után, de még akkor is sikerült azt a magyar kormányzatnak jelentôs részben elszabotálni, pl. a Budapestrôl induló deportáló vonatok leállíttatásával. A történelmi összefüggések vizsgálatának keretében Kis János utalást tesz más konkrét történelmi eseményekre is, amiket összefüggésbe hoz a történeti alkotmán�nyal. Amint várható, ezeket az utalásokat is a kommunista történelemhamisítás megszokott módján teszi, úgy írva mintha majdnem minden, ami a szovjetesítés elôtt az ’urak Magyarországán’ történt, visszataszító dolog lett volna. A jelen tanulmányban nincs hely és lehetôség annak történészi vizsgálatára, hogy hamisításai milyen tekintetben és milyen mértékben igazítandók helyre, de adódik belôle egy parancsoló következtetés, s ez az, hogy még nagyon sokat kell tenni a 60 éves történelemhamisító agymosás helyreigazítása érdekében.

22

  Nemzeti Hitvallás / Nemzeti Nyilatkozat. Magyarország Alkotmánya / Alaptörvénye,  Kis János op. cit., április 1., p. 3, col. sub. 4. et col. sup. 5. 24  Eodem loco col. sub 4. 23

16

A történeti alkotmánynak Magyarország ezer éves alkotmányaként történô emlegetését Kis János „tájékozatlanságra vagy a tények iránti cinikus közönyre” vallóként jellemzi, mert, mint írja, a történeti alkotmányra való hivatkozás csak a Habsburg birodalom részévé válás után lett közjogi szokás.25 A valóságban ez az általa adott jellemzés és helytelen megállapítás vall tájékozatlanságra vagy cinizmusra. A 995 körül kötött vérszerzôdéstôl kezdve Szent István törvényein, az Aranybullán és a ­Tripartitumon át 1944-ig a magyar jogszokások és jogalkotás folyamata olyan folytonosan megújuló és mégis egységes arculatot mutat, amit méltán lehet az alkotmányosság, azaz a joguralom és a szabadságjogok fejlôdéstörténetének nevezni. A diktatórikus uralommal való szembeszállás joga már a Vérszerzôdésben szerepel, s az Aranybullában történô kihangsúlyozásával majd további megerôsítéseivel az ország önállóságának és önkormányzásának teljes vagy részleges megôrzését és a szabadságjogok irányában való fejlôdését a legnehezebb idôkben is újra és újra elôsegíti. Ugyanígy megtalálhatók már a Vérszerzôdésben is a képviseleti uralom kezdeti csírái, amik nagyon korán a rendi országgyûlés kialakulását eredményezték, ahol a köznemesség és polgárság képviselôi már az egész nép érdekeit is képviselni tudták. Ennek a jogfolytonosságnak volt nagyszerû példája az 1848-as törvények megalkotása, amikor a nemesi jogok kiterjesztésével és a közteherviselés elvének elfogadásával az ország rendi országgyûlése parlamentáris népképviseleti rendszerré alakult át. Ugyanez vonatkozik a Szentkorona történeti szerepére is. Csak Kis János „tájékozatlansága vagy cinikus közönye” mondathatja vele azt, hogy a „korona ugyanis (csupán) a nemesi nemzet egységének és a nemesi alkotmány folytonosságának szimbóluma”.26 Valójában a Szentkorona jogi elmélete már a XIV. sz.-ban teljesen kialakult, amely a koronát a törvényes uralom és alkotmányosság szimbólumává tette, és kifejezetten megakadályozta a koronás uralkodó abszolút uralmát. 1848-tól kezdve a magyar önrendelkezés népszerû jelképévé és a törvény elôtti egyenlôség kifejezôjévé vált. 9. ÁLLAMPOLGÁRSÁG ÉS NÉPSZUVERENITÁS

Annak a kérdésnek a kapcsán, hogy az új magyar alkotmányban miként jelenik meg a népszuverenitás elve, Kis János a baloldaltól megszokott retorikával támad rá az olyan kifejezésekre, amelyek nem megalázkodó, bocsánatkérô és önfeladó elfogadását fejezik ki mindazoknak a hamis vádaknak és agresszív soviniszta cselekedeteknek, amiket hódító vagy kizsákmányoló külföldi érdekek érvényesítôi és magyar kiszolgálóik, az elmúlt évszázadok folyamán egészen napjainkig, Magyarország és a magukat magyarnak vallók ellen kiterveltek és elkövettek. Szerinte a magyar önvédelem, önérzet, öntudat és magyar azonosságérzet megnyilvánulása „vészterhes üzenetet közvetít”.27 Ez alatt azt érti, amint az a szövegösszefüggésekbôl kiderül, hogy az ilyen megnyilvánulások a priori bûnös dolgok. 25

 Eodem loco col. 2 et 3.  Eodem loco col. 4. 27  Eodem loco col. sub. 5. 26

17

E tekintetben az elsô megbotránkoztató dolog számára az Alkotmánytervezet „Hitvallás” címû bevezetésében fordul elô, mivel az a népszuverenitás elvének kifejezése céljából a következô szavakkal kezdôdik: „Mi a magyar nemzet tagjai (…) kinyilvánítjuk az alábbiakat…”28 Szerinte ez a megfogalmazás egyrészt kirekesztô, mert kirekeszti az alkotmány alanyai közül a mai Magyarország területén élô nemzetiségeket vagy kisebbségeket, másrészt pedig revizionista, mert magába foglalja a határainkon túl élô magyarokat is. Ezzel az elítéléssel azonban Kis János megint végletes önellentmondásba keveredik. Az elfogadandó alkotmány ilyen értelmû bírálata elôtt ugyanis a népszuverenitás megfogalmazásának példájaként idézi a megfelelô kifejezéseket a jelenleg érvényes francia alkotmányból, és az alkotmány szerepét betöltô német alaptörvénybôl: « Le Peuple Français », „Das deutsche Volk”.29 Ám ha szerinte „a magyar nemzet” kifejezés elítélendô, akkor azoknak a kifejezéseknek, hogy „a francia nép” vagy „a német nép”, még inkább elítélendôknek kell lenniük, mert a mindennapi nyelvhasználatban és a nemzetközi jogban is általában a „nemzet” szó utal egy ország polgárainak jogi értelemben vett összességére nemzetiségi hovatartozás nélkül, míg a „nép” szó, együtt egy nemzetiséget kifejezô melléknévvel, az etnikai csoport teljességére utal. Így ha a magyar alkotmányt kirekesztônek ítéli, a franciát és a németet még inkább annak kell ítélnie, mert nem a politikai nemzetet, hanem az etnikai csoportot jelölik meg az alkotmány alanyaként. Ez utóbbi kettônek a példakép szerepét még sem vitatja, a magyart viszont súlyosan káros megfogalmazásúnak tartja. Az ilyenfajta kákán is csomót keresést természetesen nem lehet komolyan venni, de mégis rámutathatunk itt egy sajnos nagyon gyakori eljárásra Kis János és a hazai baloldali ideológusok részérôl. Ez nem más, mint a kettôs mércével mérés. Különösen akkor gyakorolja a neoliberális baloldal ezt a technikát, amikor valamilyen tekintetben a magyarságot egy más nemzettel hasonlítják össze, és mindig a magyarok kárára igazságtalanok. A revizionizmus vádját abban a formában fogalmazza meg, hogy többek között kijelenti, a „szellemi és lelki határrevízió a mai Európában nem fordítható át valóságos határrevízióvá”.30 Ez a mondat azt mutatja, hogy Kis János a legkisebb mértékben sem törôdik a valósággal, és az elmúlt két évtized európai határváltoztatásai szerinte nem zajlottak le. Másrészt pedig ahol egyáltalán nincs szó határrevízióról, jelen esetben az alkotmánytervezetben, oda ô azt beleképzeli. Ezzel a mondattal ugyanis teljesen azt a látszatot kelti, mintha az alkotmány megfogalmazói ilyen terveket forgatnának fejükben. Nos, most mi mondhatjuk, hogy Kis Jánosnak ez a mondata „vészterhes üzenetet közvetít”, mégpedig azt az üzenetet, hogy a neoliberális baloldal teljesen elszánta magát a magyar állam és a magyar nép érdekeinek az aláásására, és mindent el fog követni annak érdekében, hogy ott okozhasson kárt, ahol csak tud. Ugyanis az ilyenfajta inszinuációval lehet legkönnyebben kiváltani a Magyarországra figyelô külföldi érdekeltek vagy érdeklôdôk felháborodását és ellenségeskedését. Annál is súlyosabb az így okozható kár, mert a valóságban nem Magyarország vádolható bármiféle revíziós igénnyel a körülöttünk lévô országok magyar lakta terüle28

  Nemzeti Hitvallás / Nemzeti Nyilatkozat. Magyarország Alkotmánya / Alaptörvénye.  Kis, op. cit., április 1., p. 3, col. sup. 5. 30  Eodem loco col. sub. 5. 29

18

teit illetôen, hanem az elszakított területeken folyik napjainkban is az ott élô ôshonos magyar nemzetiségûek jogainak gyakran igen súlyos megsértése, és a politika általános gyakorlata a magyar ôslakosok elûzése vagy nemzetiségük feladására való kényszerítés. Az ilyen inszinuációk hatására ez még súlyosabb mértéket ölthet. Az új alkotmány viszont expressis verbis elismeri a határainkon belül élô nemzetiségek teljes jogegyenlôségét,31 és a magyar kormányzó pártok az elszakított területeken élô ôslakos magyarok problémáinak megoldását is egyedül az ô teljes jogegyenlôségük kivívásában látja, teljesen eltérôen Kis János inszinuációitól. Ezek után a legtermészetesebb dolog Kis János részérôl annak súlyos elítélése, hogy az új alkotmány a Magyarországon kívül élô magyarok számára is felvehetôvé teszi, horribile dictu etnikai alapon, a magyar állampolgárságot, sôt, még a választójogot is hozzáférhetôvé teszi számukra.32 E dolgot illetôen Kis János vagy azt a súlyos felelôtlenséget követte el, hogy nem nézett utána annak, mi a nemzetközi gyakorlat ebben a tekintetben, vagy pedig jól ismeri azt, de úgy tesz, mintha az új alkotmányban bevezetett megoldás nemzetközileg nem volna elfogadott, „alkotmányellenes” gyakorlat lenne. Nos az állampolgárság megadása tekintetében kétféle jogi felfogás létezik, az egyik az úgynevezett jus ­sanguini, azaz vérségi jogon szerzett állampolgárság, a másik a jus soli, azaz a területi alapú állampolgárság. A legtöbb állam valamilyen kikötésekkel mindkettôt elismeri vagy gyakorolja. A jus sanguini leggyakoribb formája az, hogy állampolgárságot kaphat az a külföldön élô egyén, akinek legalább az egyik szülôje vagy valamely ôse rendelkezik vagy rendelkezett a kért állampolgársággal. A brit gyakorlat pl. az, hogy jár az állampolgárság annak a külföldön élô egyénnek, akinek legalább egyik szülôje brit állampolgár. A német gyakorlat szerint a külföldön élô népi németek kaphatnak gyors eljárásban német állampolgárságot, még akkor is, ha több generációra visszamenôen nem rendelkeztek vele a felmenôk. Franciaország nagyon határozottan a jus soli alapján igyekszik állni, de csak igyekszik, mert az egykori gyarmatairól származó bevándorolt lakosainak egyre nehezebb állampolgársághoz jutniuk, míg a protestáns­ üldözések korában külföldre menekült hugenották leszármazottai a „népi németek”hez hasonló könnyedséggel szerezhetik meg a francia állampolgárságot, és a Québec-i franciáknak is hasonló kiváltságaik vannak. A különbözô országok törvényei a legnagyobb változatosságot mutatják a tekintetben, hogy miféle kikötések teljesülése kell a jus sanguni érvényesítéséhez, pl. hogy automatikusan jár-e vagy egy kérvényezési határidô után, vagy hogy a kérvényezés idején az illetô ország területén kell-e a lakni vagy nem. Magától értetôdik, hogy ezek a jogi változatok az illetô ország történelmének és más országokhoz való viszonyának a következtében alakultak ki, ahogy az a népi németek, vagy a hugenották és a volt francia-gyarmati lakosok esetében jól érzékelhetô. Ugyanilyen változatosság mutatkozik a tekintetben is, hogy a jus sanguini alapján szerzett állampolgárság mikor és hogyan biztosít választójogot, de tény, hogy a legtöbb esetben együtt jár az így szerzett állampolgárság a választójoggal is, még akkor is, ha külföldön él az illetô.

31 32

 Magyarország Alkotmánya / Alaptörvénye, XVII. cikk  Kis, op. cit, április 1., p. 3, col. sub. 5.

19

Nos Kis János ennek a nemzetközi gyakorlatnak a jogát akarja Magyarországtól elvitatni, amikor kijelenti, hogy „a népszuverenitás elvét a választójog (ilyen) kiterjesztése aláássa”.33 A mi véleményünk ezzel szemben az, hogy nem aláássa, hanem kiteljesíti. A magyar történelmi körülményeknek megfelelôen és a környezô országokkal fennálló viszonyainkhoz illôen ugyanis csak így valósulhat meg az, hogy mindazoknak beleszólásuk lehessen a magyarországi politika alakulásába, akiknek sorsa és élete nagymértékben függ a magyarországi politikai vezetéstôl. Függ például attól, hogy Magyarország milyen viszonyt alakít ki a környezô országokkal, vagy hogy mennyire támogatja a magyar nemzetiségek jogos törekvéseiket, pl. az anyanyelvnek az ENSZ alapokmánya szerinti szabad használatát és nemzetiségi hovatartozásuk tiszteletben tartását,34 és hogy milyen mértékben áll ki értük, ha magyarságuk miatt bajba kerülnek, pl. mennyire hajlandó védelmezni ôket üldöztetésük esetén. Nagyon jól emlékszünk azokra a kommunista idôkre, amikor a környezô országbeli magyarok, ha nemzetiségük miatt üldöztettek, még csak menekülni sem tudtak az anyaországba, mert a magyar hatóságok a kommunista internacionalizmus jegyében visszaszolgáltatták ôket az üldözô ország hatóságának. De a közelmúltra is jól emlékszünk, amikor rendszerváltás utáni balliberális magyar kormányok nem voltak hajlandók felemelni szavukat környezô országok magyarjainak súlyosan jogtalan meghurcolása, bebörtönzése vagy megkínzása, vagy akár meggyilkolása ellen. Hogyne volna hát jogos és méltányos, hogy állampolgárságot és választójogot szerezhessenek a külföldön élô magyarok is, különösen a környezô országok magyarjai? 10. SZUVERENITÁS ÉS FÜGGETLENSÉG

Miközben a népszuverenitást ennyire félti Kis János az állampolgárságnak és választójognak a környezô országok magyarsága számára történô kiterjesztésétôl, ô maga száll síkra annak súlyos leszûkítése érdekében, amikor rosszalja, hogy az új alkotmány a parlamenti népképviselet döntésétôl teszi függôvé, hogy az Európai Unió további föderalizálását jelentô uniós határozatokat Magyarország elfogadja-e vagy nem. Szerinte a brüsszeli politikusok ilyen döntéseit automatikusan el kell fogadni. Nos, így néz ki a népszuverenitás Kis János felfogásában. Szerinte nem mond ellen a demokrácia és a népuralom elveinek az, hogy a magyar néppel semmiféle érdekközösségben nem lévô, hanem gyakran ellenérdekelt idegen nemzetiségû technokraták, bürokraták és plutokraták a népuralom gyakorlói feje fölött hozzanak döntéseket Magyarország sorsáról. Ez már több mint kettôs mércével történô mérés. Ez már elkötelezettség a demokrácia ellen és a magyar függetlenség és önállóság ellen. Ez visszatérés ahhoz az ideológiához, amely a szovjet megszállás alatt uralkodott, és megpróbálta elhitetni, hogy nekünk az a jó, amit a szovjet imperialisták diktálnak nekünk. Úgy látszik, vannak olyan gondolkodók Magyarországon, akik nem képesek elfogadni azt és beletörôdni abba, hogy a rendszerváltás megadta számunkra az önállóság lehetôségét. Igaz, hogy eddig ez nagyobbrészt csak lehetôség volt, mert a „rendszerváltás alkotmá33

 Eodem loco p. 4, col. sup. 1.  UN, cit. Universal Declaration of Human Rights, Articles 2 and 15, i.e. ENSz, cit. Emberi jogok egyetemes nyilatkozata, 2. és 15. cikkely. 34

20

nya” nem jelentett akadályt az egykori kommunista elit számára a tekintetben sem, hogy uralmuk meghosszabbítását a külföldi rablótôke érdekeinek kiszolgálásával erôsítsék meg, bízva abban a nemzetközi politikai és gazdasági védelemben, amit így kaphatnak. Mindenesetre reményt keltô dolog, hogy az új alkotmánytervezet alkalmasnak tûnik az internacionalista rabló-kapitalizmus ilyen fajta káros befolyása elleni védekezés megalapozására is. 11. KereszténySÉG ÉS TÖRTÉNELEM

Az új alkotmány Hitvallása megemlíti, hogy „Szent István királyunk ezer évvel ezelôtt… hazánkat a keresztény Európa részévé tette”, valamint hogy „Elismerjük a kereszténység nemzetmegtartó szerepét.”35 Több utalás a kereszténység szerepének jelentôségére az Alkotmánytervezetben nincs. A magyar történelem ismeretében és annak tudatában, hogy különbözô felmérések szerint az ország lakosságának több mint 80 %-a kereszténynek tartja magát, ezek a mondatok tökéletesen igazak és helytállóak. Ám Kis János szerint ezekkel a megállapításokkal és a dokumentum élén álló, az érvényes nemzeti himnuszból vett „anakronisztikus” idézettel („Isten áldd meg a magyart”) azt sugallja a szöveg, hogy a nem-hívôket és nem keresztény vallásúakat kirekeszti az alkotmány a jogalanyai közül, tehát sérti a népszuverenitás elvét.36 Kis Jánost nem zavarja az a tény, hogy következtetése logikailag itt is helytelen, mert semmi ilyen kirekesztés nem következik az idézett mondatok Alkotmányba foglalásának tényébôl. A kereszténység fontosságának említése legföljebb azt sugallja, hogy az Alkotmány megfogalmazói, akik a választók túlnyomó többségét képviselik, választóikhoz hasonlóan elismerik a kereszténység jelentôs szerepét hazánk történetében és mai életében. Ez pedig éppen a népszuverenitás elvének, vagyis a választók véleményének a képviselôik által történô érvényesítését jelenti. Aki ezt nem tudja elfogadni, az a népszuverenitás elvével áll szemben. Nem sérti a kereszténység fontos szerepe a népszuverenitás elvét Angliában, az alkotmányosság példa-országában sem, ahol a „Church of England”, azaz az A ­ nglikán Egyház az angol nemzeti egyház, amely­nek a „kormányzója” a királynô, és az anglikán püspökök, és csakis az anglikán püspökök, akik tagjai a parlament felsôházának. Vagy a Holland Királyságban, ahol az uralkodó csak református vallású lehet. Vagy az Egyesült Államokban, ahol nagyon valószínûtlen, hogy nem keresztény politikus az elnöki székbe kerülhessen, és ahol nem ritka, hogy politikai gyûlések imádsággal kezdôdnek vagy végzôdnek. De idézhetnénk még számos más hasonló példát olyan országokból, amelyek alkotmányos jellege vitathatatlan. Ha Kis Jánosnak ez nem tetszik, lelke rajta, de az az állítás nem igaz, hogy mindez csökkenti az alkotmány alkotmányosságát. Az sem véletlen, hogy mind a népszuverenitás elve, mind a modern alkotmányos államelmélet és nemzetközi jog az európai kultúra alkotása, és nem más kultúrkörök35 36

  Nemzeti Hitvallás / Nemzeti Nyilatkozat. Magyarország Alkotmánya / Alaptörvénye.  Kis, op. cit., április 1., p. 4, col. sub. 1 et col. sup. 2.

21

ben jött létre. Történeti és tartalmi elemzéssel bizonyítható, hogy mindez az európai keresztény világlátás terméke. A történelem tanulsága éppen az, hogy amikor az államhatalom elhatárolta magát a kereszténységtôl, az mindig „vészterhes üzenetet közvetített”, mert kegyetlen barbarizmus vette kezdetét, amint azt az állami tömeg�gyilkosságok olyan történelmi példái mutatják, mint amilyenek bekövetkeztek a francia forradalom terrorja alatt, vagy a marxista-leninista Szovjetunióban, a hitlerista Németországban, vagy Magyarországon az 1949-es „Alkotmány” érvényességének korszaka alatt. 12. ALKOTMÁNY ÉS ALAPJOGOK

Kis János elsô kijelentése az alapjogok alkotmányos védelme kapcsán az az állítás, hogy az új alkotmány sérti az alapjogokat, mert a jogokat kötelezettségekkel kapcsolja össze.37 Így például sérelmezi, hogy az új alkotmány elvárja, hogy „Képességeinek és lehetôségeinek megfelelô munkavégzéssel mindenki köteles hozzájárulni a közösség gyarapodásához”,38 valamint hogy „a nagykorú gyermekek kötelesek rászoruló szüleikrôl gondoskodni”.39 Nos, a jogok mindig együtt kell, hogy járjanak kötelességekkel. A társadalmi kötelesség nélküli társadalmi jog nem más, mint jogsértés. Ez az „emberi jogok” fogalmából következik. Az emberi jogok ugyanis csak úgy érvényesíthetôk, ha mindenkire egyenlôen vonatkoznak. Ez azonban azt jelenti, hogy kötelességük az egyéneknek ôket másokkal szemben tiszteletben tartani és érvényesíteni. És mivel természetesen nem mindig egyszerû és magától értetôdô dolog, hogy ez hogyan valósítható meg, vannak esetek, amikor szükséges a megvalósítás módját a kötelesség jogi megfogalmazásával egyértelmûsíteni. A rendi társadalmakban létezô, csak egyes társadalmi csoportokra vonatkozó jogok is mindig társadalmi kötelességeken alapultak (legalábbis elméletben), legyen szó akár a nemességrôl, akár a fôúri rétegrôl. Az elôbbire pl. vonatkozott a hadba szállás kötelessége vagy a helyi kormányzati ügyekben való tevékenykedés, az utóbbira a hadtest kiállítása vagy orvos eltartása. A Kis János által kifogásolt két fenti kötelességet illetôen pedig elmondhatjuk, hogy azok az elmúlt korokban annyira magától értetôdô szokásjogi kötelezettségek voltak, hogy írásba foglalás nélkül is az alapvetô erkölcsi követelmények részeként érvényre jutottak a szokásjogban. Lásd például Pál apostol szentenciáját arra vonatkozóan, hogy „Aki nem dolgozik, ne is egyék”.40 Csak a modernitás erkölcsi értékvesztése és individualizmusa hozták létre azt a helyzetet, hogy az ilyen, egykor magától értetôdô alapkötelességeket írásban is le kell fektetni ahhoz, hogy érvényesülhessenek. Az alapjogok kezelését illetô további kritikájában hosszú logikai fejtegetésekbe bocsátkozva próbálja Kis János bizonyítani néhány, napjaink neoliberalizmusának 37

 Kis, op. cit., április 8., p. 3, col. sub. 1.  XI. cikk, (1) bek. 39  Eodem loco XV. cikk, (4) bek. 40  2 Timóteus 3:10. 38

22

vesszôparipáit jelentô kérdése kapcsán azt, hogy az új alkotmány még miben sérti az emberi alapjogokat. Négy további dolgot hoz fel a jogsértés bizonyítására. Az egyik az, hogy az alkotmányban nem lesz biztosítva az abortusz szabad gyakorlata,41 a másik, hogy nem teszi lehetôvé az egynemûek közti házasságot,42 a harmadik, hogy a vészesen elharapózott bûnözés és korrupció visszaszorítása érdekében a törvények áthágásának büntetése általában szigorúbb lesz.43 A negyedikre mindjárt ki fogok térni. Nyilvánvaló, hogy e három említett dolog egyike sem jelenti az emberi jogok semmiféle megsértését. Ami az elsôt illeti, az új alkotmány lehetôséget ad a jelenlegi gyakorlat megváltoztatására, bár nem teszi kötelezôvé. A jelenlegi gyakorlat, amely szerint minden várandós nô mindenféle korlátozás nélkül teljesen ingyenesen, tehát az adófizetôk pénzén, jogosult az abortuszra, tarthatatlan. Figyelmeztet erre többek között Európa és benne Magyarország népszaporulatának vészes csökkenése, ami további folytatódása esetén teljes társadalmi és gazdasági káoszba döntheti hazánkat és földrészünket. De figyelmeztetô az a nyilvánvaló tény is, hogy a jelenlegi gyakorlat a legteljesebb felelôtlenségre buzdítja a párokat, noha az abortusznak káros egészségi és mentális következményei lehetnek az anyára nézve, és a késôbb megszületô gyermekek egészségét is károsan befolyásolhatja. Az is természetes dolog, hogy a jelenlegi helyzeten nem lehetet csupán az abortusz tiltásával vagy fizetôssé tételével javítani, hanem elsôsorban az anyaság alapvetô társadalmi szerepének méltó elismerésére és a gyermekes családokat sokkal hatékonyabban segítô gazdasági intézkedések bevezetésére van szükség. Az új alkotmány errôl gondoskodik is, és kötelezôvé teszi családsegítô törvények megalkotását. De Kis János éppen ezt tartja a negyedik olyan elemnek, amely az alapjogokat sérti.44 A családsegítô törvények egyik összetevôje ugyanis a családi adózás bevezetése lesz, ami adókedvezményt fog jelenteni a gyermekes családok számára más egyéb családsegítô intézkedések és alanyi jellegû anyagi juttatások mellett. Kis János azt tartja alapvetôen jogsértésnek, hogy az adókedvezménybôl a nem dolgozó szülôk ki vannak zárva, és ezzel, mint mondja, az új alkotmány nagy csapást mér a társadalom legszegényebbjeire. Nos semmilyen alapvetô emberi jog nem követeli meg, hogy csak gyermekszülésbôl meg lehessen élni. Az új alkotmány egyes cikkelyei természetesen gondoskodnak a szegényekrôl. De az más probléma, mint annak alkotmányos elismerése, hogy a gyermeknevelés a társadalom számára végzett nélkülözhetetlenül hasznos tevékenység, s ezt az új alkotmány megteszi, bár természetesen nagyon sok fog múlni azon, hogy a törvényi szabályozásban ezek az alkotmányos elvek miként fognak majd érvényesülni. Ami e ponton is hazuggá teszi Kis János bírálatát, az újból az inszinuáció, amely egyrészt úgy tünteti fel a helyzetet, mintha ez az adótörvény lenne az egyetlen családsegítô elv az alkotmányban, másrészt mintha nem lennének semmilyen más, a szegények emberi jogait érvényesítô cikkelyek. De vannak, és hogy csak néhányat említ41

 Eodem loco col. sub. 3 et col. sup. 4.  Eodem loco col. sub. 4 et col. sup. vel sub. 5. 43  Eodem loco p. 4, col. 1. 44  Eodem loco p. 3, col. sub. 5. 42

23

sünk, ilyenek a társadalmi esélyegyenlôséghez, az egészséghez, lakáshoz, munkához, tanuláshoz és mûvelôdéshez, egészséges környezethez való jogok, amelyek más alapjogok mellett mind szerepelnek az alkotmányban.45 Ezeket éppen a Kis János által képviselt balliberális irányzat igyekezett vagy ellehetetleníteni, vagy töröltetni az alapjogok sorából amíg kormányon volt, köszönhetôen a még hatályban lévô alkotmány hibáinak, bár a népfelháborodás némely ilyen törekvését sikeresen megakadályozta. A Kis János által említett második további jogsértés az egynemûek házasságának alkotmányos el nem ismerése. Azon túl, hogy az egynemûek házassága nem alapvetô emberi jog, nyilvánvaló, hogy az ilyen kapcsolatra a házasság fogalma egyszerûen nem használható. Idôtlen idôk óta az emberiség a házasság alatt két különnemû ember életvitelszerû együttélését érti, függetlenül attól, hogy a történelmi és földrajzi különbségek ezen a fogalmon belül többféle eltérô módot mutattak és mutatnak, a matriarchátustól és patriarchátustól kezdve az egy- és többnejûségen át az egy- és többférjûségig. Bizonyság erre a primitívnek nevezett népek élete ugyanúgy, mint bármely nagy civilizáció története. Ez a tény önmagában is azt jelenti, hogy a házasságnak ez az ôsi fogalma valamilyen alapvetô emberi értéknek a kifejezôdése, és másfajta emberi kapcsolattal össze nem téveszthetô. De az emberi pszichológia tényei is e fogalom rendkívüli jelentôségét bizonyítják. Kis János e tekintetben is hatalmas logikai bukfencet produkál, amikor az abortusz mellett kardoskodva azt bizonyítja, hogy az embrió és az ember fogalma „nem összeillô dolgok”,46 vagyis hogy az új alkotmány össze nem illô dolgokat akar egy kalap alá hozni, amikor az emberek élethez való joga kapcsán utal az embrió jogaira is. Áttérve viszont az egynemûek együttélésének kérdésére, azt összeillô dolognak tartja a különnemûek közti házassággal, és a kettôre ugyanazt a törvényt akarja vonatkoztatni. A természetes józanész számára viszont az ember és az embrió, latinul „homunculus” azaz emberke, sokkal inkább összetartozó dolgok, mint a házasság és az egynemûek páros kapcsolata. De egy ideológia merev követése gyakran csábít a józanész feladására. A harmadik alapjogsértés, amit a kötelezettségeken túl Kis János megállapít, a törvénytelen cselekedetek büntetéseinek szigorítása. Ez régi témája Kis Jánosnak, már John Rawls-ról írt nevezetes tanulmányában is síkra szállt amellett, hogy a liberális társadalomban nem szabad szigorúan büntetni a bûnözést.47 Jelen tanulmányában is a bûnözôk emberi jogainak megsértéseként jellemzi a bûnök viszonylag szigorú büntetését, amit az új alkotmány majd meghozandó megfelelô törvények révén kilátásba helyez. Az elmúlt húsz év folyamán Magyarországon a nyomor terjedése mellett a bûnözés és korrupció akkora méreteket öltött, hogy mára a lakosság túlnyomó többsége számára elviselhetetlen helyzetet teremtett. A balliberális kormányzat válasza erre a „megélhetési bûnözés” fogalmának bevezetése és tétlen tûrése, és a korrupció tudomásul nem vétele mellett a rendôrség létszámának nagymértékû leépítése és gyengítése volt. Ez utóbbi csak azzal a céllal történhetett, hogy a rendfenntartási tevékenység jelentôs részét majd magántulajdonban lévô ôrzô-védô társaságoknak 45  Lásd többek között: Magyarország Alkotmánya / Alaptörvénye, X.-XI. cikkek, XIV. cikk, (4) bek., XVIII.-XX. cikkek, stb. 46  Kis, op. cit., április 8., p. 3. col. 4. 47  Kis János, „Az igazságosság elmélete. John Rawls magyarul,” in Világosság 1998, augusztusszeptember, p. 62.

24

játsszák át, ami egyenes út lenne az országos anarchia elszabadítása felé. Kis János, úgy tûnik, minderrôl nem tud, vagy nem akar tudni, és e tekintetben is a neoliberális „gyenge államot, erôs plutokráciát” elvének megfelelô, antidemokratikus ideológia követelményeit hangoztatja. Külön kiemeli Kis János annak alapjog-sértô jellegét is, hogy az új alkotmányba bekerült az önvédelem jogosságának elve.48 Eddig ugyanis az „önbíráskodás tilalmára” hivatkozó, mereven törvényeskedô joggyakorlat olyan jogi helyzetet teremtett, amelyben a bûnözôk áldozatainak semmiféle joguk nem volt az önvédelemre, miközben a meggyengített állami bûnüldözô szervek a rendvédelem és jogszolgáltatás semmilyen szintjén nem voltak képesek a megfelelô védelem nyújtására, a bûnfelderítéstôl kezdve a bírósági ügyvitelen át az igazságszolgáltatásig. Az új Alkotmány ezt a helyzetet is orvosolni próbálja, természetesen nem csak a büntetések szigorításával, hanem más jogi és szervezeti változtatások bevezetésével is. Kis János inszinuációja ezen változtatások bemutatása helyett azt próbálja elhitetni, hogy az új alkotmány „bûnbakká teszi az uborkát lopó nyomorultakat a növekvô szociális feszültségekért”.49 Nos, valójában azért oly ellenszenvesek ezek a büntetôjogi változások Kis Jánosnak, mert a növekvô szociális feszültségekért nem a nyomorultakat fogja jogilag vagy további nyomorítással büntetni, hanem a feszültségeket létrehozó gazdasági és politikai bûnözést és korrupciót, amelynek általános elterjedéséért az érvényben lévô, a kommunista parlament által elfogadott „alkotmány” és az azt alátámasztó neoliberális ideológia a felelôs. Ezen túl nyilvánvaló, hogy a bûnözôk elleni védekezés legtermészetesebb módja és elsô lépcsôje az önvédelem, ami természetesen nem ugyanaz, mint az önbíráskodás, még ha Kis János számára a kettô esetleg ugyanazt jelentené is. 13. AZ ÁLLAMSZERVEZET VÁLTOZÁSAI

Az államszervezetben bekövetkezô különbözô változások összhatásának értékelését Kis János maga röviden úgy foglalja össze, hogy szerinte az „kivonja a kormányzó többséget az elkülönült hatalmi ágak kontrollja alól, hosszú távon viszont, amikor más pártoké lesz a többség, módot ad akár a kormány megbénítására is.”50 Nos, ez csak akkor lehetne baj, ha az általános és titkos választójogot, a jelöltállítás szabadságát, a politikai pártalapítás szabadságát, vagy a népképviseleti parlamenti rendszert, illetve ezek valamelyikét, számolná fel az új alkotmány. De errôl szó sincs. Amíg ilyesmi nem történik, addig nem sérül sem a demokrácia, sem a népuralom elve, mert az emberek azokat a politikusokat, akikbôl elegük volt, leszavazzák, és azokra szavaznak, akiktôl életük javulását remélik. Kis János a Legfelsôbb Bíróságnak az eddigi alkotmányban biztosított, a parlamenttel szembeni vétójogát a demokrácia alapkövének tekinti. Nos, teljes tévedésben van, ez az eddigi alkotmányban biztosított Legfelsôbb bírósági jog a demokrácia 48

 Kis János, „Alkotmányozás – mi végre? III.”, in Élet és irodalom 2011. április 8., p. 4, col. sup. 1. 49  Ibid. 50  Eodem loco p. 4, col. sub. 5 et p. 5, col. sup. 1.

25

és a népakarat érvényesülésének alapos megnyirbálása volt. Nem véletlen, hogy a tanulmányunk elején szemügyre vett alkotmányos példaképek egyikében sem volt és nincs ilyen intézmény. Amerikában (és Angliában is) csak konkrét állampolgári peres ügyek kapcsán merülhet fel egy törvény alkotmány-ellenességének (vagy Angliában az adott törvényes intézkedés méltánytalan jellegének) ügye, és a törvény-megsemmisítés Amerikában nem a Legfelsôbb Bíróság egyszerû döntésén alapul, válaszként egy bárki által benyújtott panaszra vagy kérdésre, hanem alsó fokú bírósági ítélettel kezdôdô és legalább három-négy bírósági szinten keresztül jutó hosszú és bonyolult folyamat. Szemben tehát Kis János állításaival, az új alkotmány tervezete a népszuverenitást nem megnyirbálja, hanem kiterjeszti. Ilyenre további példa, hogy ezentúl nem lesz olyan népszavazás, amelynek eredménye nem kötelezô a parlamentre, és ilyenek azok a szabályok is, amelyek a parlament költségvetési mulasztása esetén lehetôvé teszik a parlament feloszlatását. De további szabályok is vannak, amelyek célja az olyan felelôtlen kormányzás megakadályozása, mint amilyent 8 évi uralmuk alatt a neoliberális kormányoktól kellett elszenvednünk.51 Természetesen Kis János minden ilyen változást a demokrácia szûkítésének állít be, miközben többször is hazug szellemiséggel és hazugsággal vádolja a kormányt. Az ô szavahihetôségére, vagy talán annak a képességének a mértékére, hogy a valóságot észlelje, álljon itt egy példa, a magánynyugdíj-pénztárak ügye. Amint az elôre is várható volt, a volt kommunista nomenklatúra felelôtlen tagjai által alapított magánynyugdíj-pénztárak a befizetôk pénzének eltüntetésével foglalkoztak, ami az új kormány által kezdeményezett felszámolásukkor ki is derült. A pénztáraknak megtakarításaik vagy nem voltak vagy alig voltak, de olyanok is akadtak, amelyek még a befizetett összegek teljes visszafizetésére sem voltak képesek. Kis Jánost ezek a tények nem érdeklik, ô azt ismételgeti, aminek a légbôl kapott neoliberális gazdasági „törvényszerûségek” szerint a helyzetnek lennie kellene, tehát hogy az állami nyugdíjrendszer fenntartása lehetetlen, és csak a befektetési alapon mûködô magánpénztári rendszer mûködôképes. Mint írja, a kormány célja „csak a (költségvetési) lyukak állami betömködése a magánynyugdíj-pénztári megtakarítások (államosításával és elköltésével)” és más hasonló, a magángazdaságot sújtó intézkedésekkel.52 A valóság ezzel szemben az, hogy a költségvetési lyukak jelentôs része éppen e pénztárak léte miatt keletkezett, és felelôtlen gazdálkodásuk az országot elkerülhetetlenül csôdbe vitte volna, hisz az általuk eltüntetett pénzt az államnak kellett volna majd az adókból fedezni. Szó van a tanulmányban arról is, hogy a privatizáció, dereguláció és decentralizáció neoliberális hármasát el nem fogadó gazdasági rendszert törvényszerûen tönkre teszi a „pazarlóan mûködô egészségügy, tömegközlekedés, felsôoktatás csillapíthatatlan pénzigénye”.53 A valóságos helyzet az, hogy nagyon kevés olyan egészségügyi rendszer van még a világon, vagy másik talán nincs is, amely oly kevés pénzbôl olyan magas színvonalon mûködne, mint a magyar állami egészségbiztosítás. Ez esetben is egy régi 51

 Lásd többek között: Magyarország Alkotmánya / Alaptörvénye, 3. és 8. cikkek, stb.  Kis, op. cit., április 8., p. 5, col. sub. 2. 53  Ibid. 52

26

kommunista hazugság bizonyos fajta felelevenítésérôl van szó. A kommunista éra alatt a propaganda folytonosan azt hajtogatta, hogy a „szocialista táborban” az állam oly sokat költ az egészségügyre és olyan magas színvonalú ellátást nyújt ingyenesen, amit a kapitalista országok kizsákmányolt tömegei irigyelnek. Ez természetesen nem volt igaz, az európai és amerikai jóléti államok sokkal többet költöttek és ma is sokkal többet költenek az egészségügyre, mint az egykori szocialista országok. A „szocialista táboron” belül pedig Magyarországon jutott rá a legkevesebb pénz, tehát egész Európában a magyar egészségügy mûködött, és mûködik, a legolcsóbban, tehát Kis János mértékével mérve a „leggazdaságosabban”. Mivel ezt az emberek általában ma sem tudják, a neoliberális propaganda a régi kommunista propagandára alapozva tudja azt sokakkal elhitetni, amit itt Kis János is állít, hogy a magyar egészségügy „pazarlóan mûködik”. Ellenkezôleg, a magyar egészségügy legnagyobb baja, hogy a neoliberális kormányzat még annak a kevés pénznek a jelentôs részét is elvonta tôle, ami addig jutott rá a költségvetésbôl. Ami pedig a dolog másik felét illeti, az egészségügy az orvostársadalom monopol-tevékenysége, tehát ha a profit szerzés elvén mûködik, akkor elkerülhetetlenül drágává és pazarlóvá válik, mint minden olyan monopólium, ami nincs alapos és igazságos állami felügyelet alatt. A magyar egészségügy legfontosabb követelménye, hogy sürgôsen, még mielôtt a neoliberális kormányok tevékenysége miatt teljesen össze nem omlana, nagyon jelentôs módon emelni kell a rá fordított költségvetési pénzt. A tömegközlekedést illetôen köztudott, hogy a mai világ egyik legnagyobb problémája a környezetszennyezés és környezetrombolás, amelyeknek egyik legfôbb okozója a személyautóval való közlekedés. Ezért a tömegközlekedés nagyarányú fejlesztése, és a személyautóval való közlekedésnél sokkal vonzóbbá tétele, a legsürgetôbb állami feladatok közé tartoznak. Ez csak költségvetési támogatással lehetséges. A támogatás azonban megtérül a környezetszennyezés és -rombolás, valamint az energiafelhasználás csökkenése révén. Ez a tömegközlekedés kérdésének egyik oldala. A másik oldala Magyarországon az a tény, hogy az érvényes alkotmány által lehetôvé tett hatalmas méretû korrupció okolható egyedül azért, hogy ma a tömegközlekedés „pazarlóan mûködik és csillapíthatatlan a pénzigénye.” A MÁV például korábban annak ellenére profitot termelt az államnak, hogy a személyszállítás nagymértékû állami támogatásban részesült. Ez azért lehetett, mert a teherszállító részleg nagyobb nyereséget hozott, mint amekkora a személyszállítás állami támogatása volt. Mindez addig tartott, amíg a szocialistákból és szabaddemokratákból álló, most leváltott kormányzat a teherszállító részleget korrupciós körülmények között nem privatizálta. A személyszállító részleg azonban megmaradt állami tulajdonban. Így állt elô az a helyzet, hogy a vasúti tömegközlekedés „pénzigénye csillapíthatatlan” lett. Kis János úgy tesz, mintha errôl mit sem tudna. Emellett még több más nagymértékû hanyagsággal, felelôtlenséggel és korrupciós ügylettel növelhette a „baloldali” kormányzat alatti MÁV vezetôség a vasút pénzigényét, ezekre azonban a jelen dolgozatban kitérni nincs mód. Arra azonban utalnunk kell, hogy a köztulajdon és a közérdek iránti ugyanilyen neoliberális felelôtlenség vezetett a budapesti tömegközlekedés gazdasági csôdhelyzetéhez is, ami annak „csillapíthatatlan pénzigényét” okozta, és amit csak az adófizetôk pénzébôl lehetett elhárítani. Itt sem érvényesek tehát a légbôl kapott neoliberális szabályok. A jól felügyelt, állami pénzügyi támogatást kapó tömegközlekedés 27

költséghatékonyabb, mint a tisztán profit alapon mûködô, ha minden környezeti, gazdasági és társadalmi összefüggést figyelembe veszünk. A felsôoktatás olyan vitálisan fontos társadalmi szolgáltatás, amely sehol a világon nem mûködik tisztán üzleti alapon. Az ókortól napjainkig, és Budapesttôl Los Angelesig, s még tovább, mindig volt és van is valamilyen formája a külsô pénzügyi támogatásnak az állam, az egyház, vagy a tehetôsebb magánszemélyek részérôl alapítványok, ösztöndíjak, fejkvóták formájában, vagy az illetô egyetem tulajdonát képezô, legtöbbször az államtól kapott földek és ingatlanok jövedelmébôl. Az olyan ország, ahol csak üzleti alapon mûködô felsôoktatás van, elkerülhetetlenül antidemokratikussá válik, mert ott az esélyegyenlôségnek nincs esélye. Úgy látszik, Kis János azt szeretné, ha Magyarország ilyen országgá válna. Arra pedig már csak utalok, hogy a jelenlegi felsôoktatásunk pénzigényének jelentôs részét is a légbôl kapott neoliberális gazdasági elvek és az érvényben lévô alkotmányunk hiányosságai okozzák, többek között azzal, hogy korrupciós körülmények között az állami egyetemek tulajdonából magánkézbe jutottak az egyetem életéhez nélkülözhetetlen funkciók (így pl. a diákszállások és a kollégiumok, valamint az ottani ôrzés és védelem, karbantartás stb.). Ezzel ezek profitja az egyetemek pénztáraiból magánzsebekbe került kiváltképpen az ún. pp projektek révén. Kis János hasonló, a valósággal szöges ellentétben álló további megállapításai bemutatása helyett most álljon itt a végkövetkeztetése: „Van tehát ok az aggodalomra. Súlyos krízisek elébe nézünk, amelyekben az alkotmány iránymutatása nélkül kell megtalálni a keskeny ösvényt az elfogadhatatlanba való beletörôdés és a robbanással fenyegetô konfrontáció között.”54 A tanulmány összefüggéseibôl nyilvánvaló, hogy az új alkotmány miatt várható krízisekrôl ír, és a robbanással fenyegetô konfrontáció az elkövetkezendô népharagra utal. A valóság viszont az, hogy a népharag már megnyilvánult, kisöpörte a kormányzásból a volt kommunista nomenklatúrát. Ami a kríziseket illeti, az új kormány megalakításáig valóban az egyik krízisbôl a másikba bukdácsolt az ország, de az azóta eltelt rövid idô alatt sokat javult a helyzet, amit a választók érzékelnek és nyugtáznak. A tavaszi parlamenti választásokat követô ôszi helyhatósági választásokon a kormányzó pártok még nagyobb fölénnyel gyôztek, s a közvélemény-kutatások bizonysága szerint a választók bizalma az új kormány iránt továbbra is erôs, annak ellenére, hogy a balliberális média minden megengedhetô és meg nem engedhetô eszközt bevet az ellenpropagandára. A napi politikai eseményekbôl – mint amilyenek a jelenlegi kormányt alaptalanul vádoló feljelentgetések minden lehetséges külföldi fórumon –, azt is tudjuk, hogy a neoliberális erôk más téren is mindent megpróbálnak megtenni valamilyen konfrontáció robbanásig való fokozásáért. De ha a jelenlegi kormányzó pártok nem térnek le arról az útról, amelyen az alkotmány-tervezet megfogalmazásával elindultak, akkor a neoliberális erôknek bele kell majd törôdniük a számukra „elfogadhatatlanba”,55 vagyis abba, hogy vége annak az idônek, amikor a magyar nemzetet könnyen kifosztható és kizsákmányolható prédának tekintették.

54

 Eodem loco col. sub. 3.  Ibid.

55

28

14. BEFEJEZô MEGJEGYZÉS

A tanulmány során a tervezett alkotmányt általában „új alkotmánynak”, a kommunista parlament által elfogadottat pedig „még érvényes alkotmánynak” neveztem, de egyet értek azzal a nézettel, hogy helyesebb új alkotmány helyett egy alaptörvény elfogadásáról beszélni. Magyarországnak ugyanis van alkotmánya, a több mint ezer éves alkotmány, és ha nem azt neveznénk alkotmánynak, azzal azt jeleznénk, hogy lemondtunk a több mint ezer éve tartó jogfolytonosságról, és nem élünk a megfelelô módon ôseink tiszteletet és megbecsülést érdemlô alkotásával. Azzal is egyet értek, hogy a jogfolytonosság a náci megszálláskor megszakadt és ez az ex lex (törvényen kívüli) helyzet a szovjet megszállással is folytatódott, és így valójában csak az elfogadandó alaptörvény állítja helyre a jogfolytonosságot.

29