Farkas Beáta – Pelle Anita – Somosi Sarolta – Várnay Ernő: KIEGÉSZÍTÉS1
Farkas Beáta – Várnay Ernő
BEVEZETÉS AZ EURÓPAI UNIÓ TANULMÁNYOZÁSÁBA c. könyvéhez
Szeged, 2008. július 1
A kiegészítés fejezetszámozása a „Bevezetés az Európai Unió tanulmányozásába” c. könyv számozásához igazodik, ezért nem folyamatos.
I. TÖRTÉNELMI ÁTTEKINTÉS 1. Út az Európai Közösségekhez 1.1. Történelmi előzmények Az Európa Tanácsnak jelenleg 46 tagja van.
3. Az Európai Közösségektől az Európai Unióig A lisszaboni stratégiától a 27 tagú Európai Unióig Az ezredfordulón az Unió egy folyamatot indított el az integráció jövője és dinamizálása érdekében, a lisszaboni stratégiát. A világgazdaságban Kína és India erősödésével a verseny tovább éleződött, miközben az Unió versenyképessége elmaradt az USA-tól, az európai jóléti rendszerek, az „európai társadalmi modell” fenntartása veszélybe került. Ebben a helyzetben az Európai Tanács 2000. márciusi lisszaboni ülésén egy évtizedes stratégiát határozott el. Ennek értelmében 2010-re az Unió a világ legversenyképesebb, legdinamikusabb tudásalapú társadalma lenne, amely fenntartható gazdasági növekedésre képes, több és jobb munkahellyel és nagyobb társadalmi kohézióval. A következő években bővítették és helyenként számszerűsítették a célkitűzéseket. Ezekből a legfontosabbak: - Biztosítani kell az évi átlagos 3 százalékos gazdasági növekedést, amely 20 millió munkahely létesítését teszi lehetővé 2010-ig. - A versenyképesség javítása érdekében liberalizálni kell a telekommunikációt és a közszolgáltatásokat, a közlekedést és a szállítást, vállalkozóbarát környezetet kell létrehozni, különösen a kis- és középvállalkozások számára. - A kutatás-fejlesztés erősítésének céljai között számszerűen is megfogalmazták, hogy a K+F-re fordított kiadások EU átlagban érjék el 2010-re a GDP 3 százalékát. - A foglalkoztatás bővítése azt jelenti, hogy 2010-re a foglalkoztatási ráta érje el a 70 százalékot, a nők esetében a 60 százalékot, az idősebb dolgozókéban pedig az 50 százalékot. - Modernizálni kell a szociális védelem rendszerét. - A fenntartható növekedés és a környezet védelmének céljai közé tartoznak többek között az üvegházhatást okozó gázok kibocsátásának az 1990-es szinthez képest 8 százalékos csökkentése 2010-re, illetve az elektromos áram 22 százalékának megújuló energiaforrásokból történő előállítása ugyancsak 2010-re. A célok megvalósítására úgynevezett nyitott koordinációs mechanizmust alkalmaznak, ami a tagállamok közvetlen együttműködését jelenti. Ennek keretében megismerik egymás legjobb gyakorlatát, indikátorokat, mérőszámokat határoznak meg, amelyekkel az egyes célok teljesítését mérni tudják a tagállamokban. A lisszaboni stratégia meghirdetésétől kezdve a célok realitását súlyos kritikával illették, maga az Unió is elemzéseket végeztetett az André Sapir, majd a Wim Kok vezette bizottsággal. Eltérő mértékben ugyan, de mindkét bizottság jelentése komoly nehézségekre mutatott rá. Az Unió az Európai Tanács 2005. március 22-23-án tartott brüsszeli ülésén a Bizottság félidei felülvizsgálata alapján mégis a lisszaboni stratégia folytatása mellett döntött. A világgazdasági versenykényszer miatt az Unió nem mondhat le arról, hogy erőfeszítéseket tegyen pozíciója javítására. Az Európai Bizottság a 2005-2008 közötti időszakra integrált
iránymutatásokat fogadott el, amelyeket figyelembe véve az egyes tagállamoknak nemzeti reformterveket kellett készíteni, és ezek megvalósításáról minden évben jelentést benyújtani. A lisszaboni folyamatnak ennek ellenére súlyos gyöngéi maradtak. Az Uniónak nincs eszköze a nemzeti reformtervek megvalósításának számonkérésére, és a célrendszer túlságosan szerteágazó, amelyet ma már 27 nagyon különböző fejlettségű tagállamnak kellene követnie. Az Európai Unió másik nagy vállalkozása ebben az időszakban egy úgynevezett alkotmányos szerződés kidolgozása volt, amellyel elő akarta segíteni a demokratikus döntéshozatalt, az irányítás egyszerűsítését, korszerűsítését. A 2001-ben a belgiumi Laekenben az Európai Unió akkori 15 tagállamának állam- és kormányfői úgy határoztak, hogy összehívják az „Európai Konventet” azzal a feladattal, hogy készítse el a már létező európai szerződések módosítását. Az Európai Konvent Valéry Giscard d’Estaing elnöklete alatt 2002 februárjában kezdte meg munkáját 105 taggal, akik a tagállamok és a tagjelölt országok kormányait, e tagállamok nemzeti parlamentjeit, az Európai Parlamentet és a Bizottságot képviselték. 2003 június-júliusában az Európai Konvent konszenzussal elfogadta egy Európai Alkotmány tervezetét. Ezt a tervezetet az akkori és a majdani tagállamok kormányküldötteiből álló Kormányközi Konferencia elé bocsátották, ahol az állam- és kormányfők 2004. június 18-án megállapodásra jutottak. Az Európai Alkotmányt a 25 tagállam állam- és kormányfői 2004. október 29-én írták alá Rómában. Az Európai Alkotmány 4 részből áll. Az első az Európai Unió értékeit, célkitűzéseit, hatásköreit, döntéshozatali eljárásait és intézményeit határozza meg. Emellett ez a rész tesz említést az Unió jelképeiről, az uniós polgárságról, a demokratikus életről, illetve a pénzügyekről. A második rész újratárgyalja az „Európai Unió Alapjogi Chartáját”. A harmadik rész ismerteti az Európai Unió politikáit, bel- és külpolitikai tevékenységeit, valamint működését. A negyedik rész tartalmazza az általános és záró rendelkezéseket, köztük az alkotmányos szerződés elfogadásának és módosításának eljárásait. A szerződést a hatályba lépéséhez az államoknak ratifikálniuk kellett, ami egyes országokban a parlamenti elfogadást, más országokban sikeres népszavazást követelt meg. Nagy megrázkódtatást váltott ki, hogy a francia és a holland népszavazás 2005 májusában, illetve júniusában elvetette az alkotmányos szerződést. Hiába fogadta el a tagállamok többségének parlamentje, egy sor népszavazást elhalasztottak. Az alkotmányos szerződés jövője ezzel megpecsételődött. Sikerként könyvelhette el viszont az Unió, hogy 2004. május 1-jével nyolc közép- és kelet-európai ország, Csehország, Észtország, Lengyelország, Lettország, Litvánia, Magyarország, Szlovákia és Szlovénia, valamint két földközi-tengeri szigetország, Ciprus és Málta lépett a tagok sorába. 2007. január 1-jével folytatódott a bővülés Bulgária és Románia csatlakozásával. Tagjelöltek még Horvátország, Macedónia Volt Jugoszláv Köztársaság és Törökország. Utóbbi tagsága a kulturális, vallási különbözőség, az emberi jogok tiszteletben tartásának problémái miatt sok kérdést vet fel, és a meglehetősen bizonytalan jövőbe tolódott.
A Lisszaboni Szerződés Az alkotmányszerződés kudarca nagy tehertételként nehezedett az EU-ra. Ennek hatására az Európai Tanács 2006 júniusában felkérte a német elnökséget, hogy készítsen jelentést a következő lépésekről. Ez a jelentés – és nem utolsó sorban Angela Merkel német kancellár diplomáciai teljesítménye - lehetővé tette az Európai Tanács számára, hogy 2007. június 21–22-i ülésen megállapodjon egy kormányközi konferencia – egy olyan „reformszerződés” elkészítése céljából való – összehívásáról, amely a kibővített Unió érdekében módosítja a jelenlegi szerződéseket.
Az állam- és kormányfők, miután megállapodtak az egyes kérdésekkel kapcsolatban felmerült véleménykülönbségeket illetően, végül a 2007. október 18-19-i lisszaboni csúcstalálkozón pontot tettek az Európai Unió intézményeiről szóló, hat éve folyó vitasorozat végére. A reformszerződés középpontjában az uniós modernizáció és reform szükségességének kérdése áll. Legfontosabb célkitűzése, hogy: • az EU demokratikusabb szerveződéssé váljon, amely – az európai polgárok elvárásainak megfelelően – részvételen alapul, elszámoltatható, nyitott és átlátható • az EU hatékonyabb szerveződéssé váljon, amely képes választ adni a napjainkban globálisan – például az éghajlatváltozással, a biztonsággal és a fenntartható fejlődéssel kapcsolatban – jelentkező kihívásokra. A kompromisszumokon alapuló új reformszerződés egy kisebb változtatást kivéve megtartja az alkotmányban szereplő intézményi reformokat, egységes jogi személyiséget biztosít az uniónak, növeli a nemzeti parlamentek az uniós jogalkotásba való beleszólását, nyilatkozatban rögzíti az európai jog a nemzeti joggal szembeni elsőbbségét, és majd 50 területen felszámolja a tagállamok vétójogát. Ugyanakkor a szerződés 2014-ig érvényben tartja a jelenlegi szavazati rendszert, és közvetlenül nem tartalmazza az Alapjogi Chartát. A megállapodás számos kimaradási lehetőséget és kivételt engedélyez az egyes tagállamoknak, s meghiúsult az alapdokumentum egyszerűsítésének célja is. A tagállamok minden olyan elemet kivettek a szövegből, amely az EU-t, mint szuperállapot tüntetné fel, így kikerültek a dokumentumból a szimbólumok, a külügyminiszter - igaz ennek csak az elnevezése változott - és a szerződés elnevezése reformszerződésre változott. Az új szerződésnek köszönhetően az Unió hatékonyabban tudja majd ellátni az energiaügy, a fenntartható fejlődés, a határokon átnyúló bűnözés és a bevándorlás terén adódó feladatokat. A reformszerződés úgy rendelkezik, hogy az Unió és a tagállamok a szolidaritás szellemében közösen lépjenek fel, ha az egyik tagországot terrortámadás éri, illetve természeti csapás vagy ember által okozott katasztrófa sújtja. A dokumentum az energiaügyek területén gyakorolt közösségvállalás fontosságát is hangsúlyozza. Az intézményi reformok továbbá egységes nemzetközi fellépést biztosítanak a Közösség számára. Az Európai Unióhoz csatlakozott tagállamok egyéni döntésétől függ, hogy a Közösségen belül kívánnak-e maradni. A Lisszaboni Szerződés tartalmaz egy ún. önkéntes kilépési záradékot, amely kimondja, hogy a tagországok bármikor szabadon kiléphetnek az Unióból. Mindezek ellenére, míg az alkotmány az összes eddigi szerződést váltotta volna fel, ez a 250 oldalas reformszerződés csak egy újabb lesz a régiek sorában. A szerződés végleges szövegét az Európai Tanács október 18–19-i lisszaboni ülésén fogadta el, a tagállamok pedig 2007. december 13-án írták alá. Az aláírást követően mind a 27 uniós tagállamban megindul a ratifikációs folyamat. Hazánk elsőként fogadta el a Lisszaboni Szerződés kihirdetéséről szóló törvényjavaslatot. Az alkotmánnyal ellentétben az EU vezetői jelezték, nem kívánják népszavazásra bocsátani a reformszerződést, nehogy ismét leszavazzák azt - kivéve Írországot, ahol alkotmányos kötelezettség miatt tartottak referendumot. Itt viszont leszavazták a szerződést, emiatt az EU reformjának jövője ismét bizonytalanná vált.
II. AZ EURÓPAI UNIÓ SZERVEZETE, DÖNTÉSHOZATALI ELJÁRÁSAI, JOGRENDJE 1. Az Európai Unió intézményrendszere 1.1. A Bizottság A 2007. január 1-jei román és bulgár csatlakozással két új biztos kapott helyet a Bizottságban, így számuk most eléri a 27 főt. Jelenleg a következő Főigazgatóságok vannak, s rövidített megjelölésük a következő: - Adóügy és vámunió (Taxation and Customs Union, Fiscalité et union douaniere TAXUD) - Belső piac és szolgáltatás (Internal Market, Marché intérieur MARKT) - Egészség- és fogyasztóvédelem (Health and Consumer Policy, Santé et protection des consommateurs SANCO) - Foglalkoztatás, szociális ügyek és esélyegyenlőség (Employment and Social Affairs, Emploi et affaires sociales EMPL) - Gazdasági és pénzügyek (Economics and Financial Affairs, Affaire économiques et financières ECFIN) - Halászat és tengeri ügyek (Fisheries, Pêche FISH) - Igazságügy, szabadság és biztonság (Justice and Home Affairs, Justice et affaires intérieures JAI) - Információs társadalom és média (Information Society, Société de l’information INFSO) - Környezetvédelem (Environment, Environnement, ENV) - Közlekedés és energiaügy (Energy and Transport, Énergie et transports TREN) - Közös kutatóközpont - Kutatás (Research, Recherche RTD) - Mezőgazdaság és vidékfejlesztés (Agriculture, Agriculture AGRI) - Oktatásügy és kultúra (Education and Culture, Éducation et culture EAC) - Regionális politika (Regional Policy, Politique régionale REGIO) - Vállalkozáspolitika és ipar (Enterprise, Entreprises ENTR) - Versenypolitika (Competition Directorate-General COMP) Külső kapcsolatok: - Bővítés (Enlargement, Élargissement ELARG) - EuropeAid - Fejlesztés (Development, Développement DEV) - Humanitárius segélyek - Kereskedelem (Trade, Commerce TRADE) - Külkapcsolatok (External relations, Relations extérieures RELEX) A további Főigazgatóságok pedig az ún. belső szolgálatok körébe tartoznak: - Személyzet és igazgatás (Personnel and Administration Personnel et administration ADMIN) - Költségvetés (Budget, Budget BUDG) - Pénzügyi ellenőrzés (Financial control, Contrôle financier AUDIT) A 2005-2009-ig terjedő időszakban a Bizottság összetételét az alábbi táblázat tartalmazza.
1. táblázat A Bizottság összetétele a 2005-2009-ig terjedő időszakban Név José Manuel Durao Barroso Margot Wallström
Állampolgárság Tisztség portugál elnök
Tárca
svéd
alelnök
Günter Verheugen Jacques Barrot Siim Kallas
német francia észt
alelnök alelnök alelnök
Franco Frattini Viviane Reding Stavros Dimas Joaquin Almunia Danuta Hübner Joe Borg Dalia Grybauskaitė Janez Potočnik Ján Figel’ Markos Kyprianou Olli Rehn Louis Michel László Kovács Neelie Kroes Mariann Fischer Boel Benita FerreroWaldner Charlie McCreevy Vladimír Špidla
olasz luxemburgi görög spanyol lengyel máltai litván szlovén szlovák ciprusi finn belga magyar holland dán
alelnök
Intézményközi kapcsolatok és kommunikációs stratégia Vállalkozáspolitika és ipar Közlekedés Igazgatási ügyek, pénzügyi ellenőrzés és csalás elleni küzdelem Igazságügy, szabadság és biztonság Információs társadalom és média Környezetvédelem Gazdasági és monetáris ügyek Regionális politika Halászati és tengerészeti politika Pénzügyi programozás és költségvetés Tudomány és kutatás Oktatás, képzés, kultúra és ifjúság Egészségügy EU-bővítés Fejlesztés és humanitárius segítségnyújtás Adózás és vámunió Versenypolitika Mezőgazdaság és vidékfejlesztés
Peter Mandelson Andris Piebalgs Meglena Kuneva Leonard Orban
brit lett bolgár román
osztrák ír cseh
Külkapcsolatok és európai szomszédsági politika Belső piac és szolgáltatások Foglalkoztatás, szociális ügyek és esélyegyenlőség Kereskedelem Energia Fogyasztóvédelem Többnyelvűség
1.2. Az Európai Parlament Az Európai Parlament 785 tagját ötéves időtartamra a tagállamok választópolgárai (akik egyúttal az Unió állampolgárságával is rendelkeznek) tagállami keretek között zajló közvetlen választásokon, az egyes tagállamok számára rögzített számban választották meg. A legutóbbi, 2004-es választásokat követően a jobb-közép irányú Európai Néppárt és Európai Demokraták elnevezésű képviselőcsoportja alkotja a legnagyobb frakciót. A második legjelentősebb politikai csoport az európai Szocialisták Pártja elnevezést viseli. A román és bulgár csatlakozással egészült ki a Parlament létszáma a maximális keretre. Az elnököt két és fél évre, azaz egy parlamenti ciklus felére választják meg, tisztségében megújítható. Az elnök testesíti meg a Parlamentet a külvilág számára és a többi közösségi intézményekkel fenntartott kapcsolatokban. A Parlament elnöke Hans-Gert Pöttering. Feladatai: Az elnök – 14 alelnöke segítségével – irányítja az Európai Parlament és szervei (az Elnökség, illetve az Elnökök Értekezlete) munkáját, valamint vezeti a plenáris
ülésszakokon folytatott vitákat. Évente tizenkét plenáris üléshetet tartanak Strasbourgban, valamint hat plenáris ülésszakot Brüsszelben. Ő ügyel az Európai Parlament Eljárási Szabályzatának tiszteletben tartására, és elnöki felhatalmazása révén biztosítja a Parlament és szervei valamennyi tevékenységének megfelelő lefolytatását. Az elnök képviseli a Parlamentet a jogi ügyletekben és valamennyi külső kapcsolatban. Az elnök többek között nyilatkozik valamennyi fontos nemzetközi ügyről, és az Európai Unió megerősítését célzó ajánlásokat tesz. Az elnök az Európai Tanács minden ülésének megnyitásakor kifejezésre juttatja az Európai Parlament álláspontját és fenntartásait az egyes témákkal és napirendi pontokkal kapcsolatban. Az elnök aláírásával jogerőre emeli az Európai Unió költségvetését, annak az Európai Parlament által második olvasatban történt megszavazását követően. Az Európai Parlament elnöke a Tanács elnökével közösen írja alá az együttdöntési eljárással hozott valamennyi jogalkotási aktust.
1.3. A Tanács Fontos kiemelni, hogy bár egy tagállam egy miniszteri szintű képviselője szerepel a Tanácsban, a szavazás menete mégsem ezt követi. A tagállamok súlyuk és lakosságuk szerint arányosítva kaptak szavazatszámokat. A 27 tagállam esetében a minősített többséghez az összes 345 szavazatból a tagállamok többsége által leadott legkevesebb 255 szavazatra van szükség, ezen felül bármely tagállam ragaszkodhat ahhoz, hogy a leadott szavazatok legalább a lakosság 62 százalékát reprezentálják. A Nizzai Szerződés az alábbi táblázatban jelölteknek megfelelően rendezte át a szavazatszámokat.
2. táblázat A szavazatok számának tagállamok szerinti megoszlása (2007. január 1.) Tagállamok szavazatszámok Németország, Franciaország, Olaszország és az Egyesült 29 Királyság Spanyolország, Lengyelország 27 Románia 14 Hollandia 13 Belgium, Görögország, Portugália, Cseh Köztársaság, 12 Magyarország Ausztria, Svédország és Bulgária 10 Dánia, Írország, Finnország, Litvánia és Szlovákia 7 Luxemburg, Ciprus, Észtország, Lettország, Szlovénia 4 Málta 3 Összesen 345 A Tanács elnökségének betöltési rendjét a következő évekre vonatkozóan az alábbi táblázat tartalmazza: 3. táblázat A Tanács elnöki tisztsége betöltési sorrendje 2007 Január - június Németország Július - december Portugália 2008 Január - június Szlovénia Július - december Franciaország 2009 Január - június Cseh Köztársaság Július - december Svédország 2010 Január - június Spanyolország Július - december Belgium 2011 Január - június Magyarország Július - december Lengyelország 2012 Január - június Dánia Július - december Ciprus
1.5. Az Európai Bíróság A Bíróságot – az egy tagállam egy bíró elv alapján – jelenleg 27 bíró és 8 úgynevezett Főügyész/Főtanácsnok (Advocate General, Avocat général) alkotja.
1.5.2. A Számvevőszék A Nizzai Szerződés a Számvevőszék esetére is kimondta az egy tagállam egy tag elvet, így most már ők is 27-en látják el feladatukat, akiknek munkáját jelenleg egy 760 fős apparátus segíti.
1.7. A Gazdasági és Szociális Bizottság Az ECOSOC-nak jelenleg 344 tagja van.
3. Változások a reformszerződéssel Az EU még demokratikusabbá és hatékonyabbá válása érdekében számos módosítást vezettek be az EU intézményes rendszerébe. Az Európai Parlament bővülő hatásköre A döntéshozatali rendszerben tovább nőtt az Európai Parlament súlya, mintegy 50 újabb területre kiterjesztették a minősített többségi döntéshozatalt, alapvetően bel- és igazságügyi és társadalombiztosítási kérdésekben. Egyúttal tovább nőtt azon a területek száma is, amelyeken a képviselőtestületet közvetlenül be kell vonni a döntéshozatali eljárás minden fontosabb szakaszába. A költségvetés terén a szerződés megőrzi a gyakorlatban már eredményesen alkalmazott többéves pénzügyi keretet, amelyet a jövőben csak a Parlament jóváhagyásával lehet elfogadni. A Lisszaboni Szerződés ezenkívül kimondja, hogy a Parlament és a Tanács közösen határoz a kiadások mindegyikéről, és ezáltal eltörli a jelenleg érvényben lévő megkülönböztetést az ún. kötelező kiadások (például a közvetlen agrártámogatások) és a nem kötelező kiadások között. Ezzel az uniós költségvetés elfogadása terén egyensúlyba kerül a két intézmény szerepe. Az Unió és a tagállamok viszonya A szerződés a hatásköröket három általános kategóriába sorolja: • Kizárólagos hatáskörök: kizárólag az Unió alkothat jogszabályokat. Ilyen terület például a vámunió, a közös kereskedelempolitika vagy a versenypolitika. • Támogató, összehangoló vagy kiegészítő intézkedések: az Unió egyes tagállami tevékenységeket csak támogathat (pl. pénzügyi segítségnyújtás révén). Idetartozik többek között a kultúra, az oktatás vagy az ipar területe. • A megosztott hatáskörök a többi területre, például a környezetvédelemre, a közlekedésre és a fogyasztóvédelemre terjednek ki. Az Unió és a tagállamok – a szubszidiaritás elvének tiszteletben tartása mellett – osztoznak a jogszabályalkotás hatáskörén. A Lisszaboni Szerződés előrelépést hoz a szubszidiaritás ellenőrzése terén. Az elv értelmében azokon a területeken, amelyek nem tartoznak kizárólagos hatáskörébe, az Unió csak abban az esetben járhat el, ha a közösségi szinten végrehajtott intézkedés hatékonyabb megoldást jelent, mint a tagállami szintű fellépés. A nemzeti parlamentek a szerződés értelmében jelezhetik, miért ítélik adott esetben úgy, hogy egy bizonyos javaslat nem felel meg a szubszidiaritás elvének. Az eljárás ezután két lépésben folytatódik: • Amennyiben a nemzeti parlamentek egyharmada úgy ítéli, hogy a kérdéses javaslat nem felel meg a szubszidiaritás alapelvének, a Bizottságnak felül kell vizsgálnia javaslatát, melyet ezt követően fenntarthat, módosíthat vagy visszavonhat. • Amennyiben a nemzeti parlamentek többsége úgy találja, hogy a javaslat nem felel meg a szubszidiaritás elvének, és a Bizottság ettől függetlenül fenntartja javaslatát, különleges eljárás indul. A Bizottság köteles megindokolni, miért döntött javaslata fenntartása mellett. Ezt követően az Európai Parlament és a Tanács határoz arról, folytatható-e a jogalkotási folyamat. Lamassoure–Severin-jelentés: EP képviselői helyek újraelosztása Az Európai Parlament elfogadta a Lamassoure–Severin-jelentést, amelynek alapján 2009-től megváltozik az egy tagállamra jutó képviselői helyek száma: 751 főben (750 képviselő +1 elnök) maximalizálták a létszámot az eddigi 785 fő helyett.
Így a legtöbb helye Németországnak (96) a legkevesebb, pedig Máltának (6) lesz. Magyarország az eddigi 24 helyett 22 képviselőt küld majd az EP-be, mely pont annyi hely, mint amit a hasonló lélekszámú Belgium, Csehország, Portugália vagy Görögországhoz kapott. A reformszerződés azonban majdnem vétózásra került a korábban elfogadott Lamassoure–Severin jelentés miatt. Olaszország azért akart élni a vétójogával, mert így elveszítette volna az EP-n belül kialakult egyenlő súlyát Franciaországgal és az Egyesült Királysággal szemben, vagyis e két utóbb országénál kevesebb parlamenti hellyel rendelkezett volna a törvényhozásban. Végül kompromisszumot kötöttek és az olaszok kaptak még egy helyet az EP-ben; így 73 hellyel megtartották paritásukat az Egyesült Királysággal és Franciaországgal szemben. Az Európai Tanács elnöke és a csoportos elnökség az Európai Unió Tanácsában (régebbi nevén Miniszterek Tanácsában vagy Miniszteri Tanácsban) A tagállamok meghagyták változtatás nélkül az alkotmány által bevezetni kívánt állandó elnöki funkciót. Az Európai Tanács az EU teljes jogú intézményévé válik, melynek elnökét két és fél évre választják meg, ezzel megszüntetve a hat hónapos rotálódó elnökséget. Az új elnök az Európai Tanács munkájának előkészítéséről gondoskodik és biztosítja annak folyamatosságát, kinevezése egy alkalommal meghosszabbítható. Emellett azonban megmarad az alkotmány másik újítása, a csoportos elnökség intézménye is, amelyet 3-3 tagállam 18 hónapos váltással lát majd el. Az Európai Unió Tanácsában a miniszteri szaktanácsok élén 18 hónapon át három ország gyakorol csoportos elnökséget oly módon, hogy minden területen fél éven át egyikük látja el az elnökségi teendőket. Az EKB bekerült az uniós intézmények körébe. A döntéshozatali alku A reformszerződés aláírásához vezető út talán legnehezebb alkujának a döntéshozatali rendszerrel kapcsolatos megállapodás bizonyult. Lengyelország ugyanis vétóval fenyegetett abban az esetben, ha a tagállamok nem tárgyalják újra az Európai Tanácsban és a Tanácsban alkalmazandó, számukra a nizzai mechanizmusnál kedvezőtlenebb szavazati rendszert. Végül az egyezség szerint a 2004-ben elfogadott kettős többségű, az egyes országok lélekszámát jobban tükröző szavazási rendszer 2009 helyett csak 2014. november 1-jén lép hatályba, amely időpontig a jelenlegi, Nizzában bevezetett minősített többségű rendszer alkalmazandó. 2014. november 1-jétől a minősített többséghez a Tanács tagjai legalább 55 %-ának –legalább tizenöt tag által leadott, egyben az Unió népességének legalább 65 %-át kitevő tagállamokat képviselő – szavazata szükséges. 2014. november 1. és 2017. március 31. között még mindig egy átmeneti rendelkezés lesz érvényes, amennyiben egy jogi aktust minősített többséggel kell elfogadni, a Tanács bármely tagja kérheti, hogy a nizzai rendszer szerint járjanak el. Ioanninai kompromisszum felelevenítése Az 1995-ös bővítés előtt brit nyomásra kötötték meg a ioanninai kompromisszumot. Eszerint ha tagállamok egy csoportja, amely ellenzi egy döntés meghozatalát, de a blokkoláshoz szükséges állam- vagy népességarány mindössze háromnegyed részét éri el, jelzi, hogy valamilyen okból ellenzi, hogy a döntés a minősített többség szabályai szerint szülessen meg, akkor az elnökség elhalasztja a szavazást, és megpróbál kompromisszumot létrehozni a felek közt. Ezt nevezik a „majdnem blokkoló kisebbségnek”. Lengyel követelésre jegyzőkönyv formájában csatolták a reformszerződéshez a „majdnem blokkoló kisebbség” intézményének fenntartását, amelynek konkrét eljárási
szabályait egy tanácsi határozat fogja részletezni. Ezt a határozatot viszont csak egyhangúlag lehet majd módosítani. Az Unió külügyi és biztonságpolitikai főképviselője A reformszerződéssel az Egyesült Királyság ellenállása miatt az alkotmányban tervezett „EU külügyminiszteri posztja” nem jött létre, lényegében azonban átkeresztelték, és kibővítették a hatáskörét. A poszt új megnevezése "Unió külügyi és biztonságpolitikai főképviselője" lett. Jelenleg ezt a tisztséget Javier Solana tölti be. Funkciója gyakorlatilag megegyezik az alkotmányban szereplő külpolitikai csúcsvezető szerepével. A britek megnyugtatására ugyanakkor egy a szerződéshez csatolt nyilatkozat hangsúlyozza, hogy az Unió külügyi és biztonságpolitikai főképviselője hivatalának hatásköre nem érinti a tagállamok külpolitikájuk alakítására és megvalósítására vonatkozó hatáskörét. A külügyi és biztonságpolitikai főképviselő elnököl majd a külügyminiszterek tanácsülésein, egyúttal az Európai Bizottság alelnöke is lesz. A szerződés létrehozza az európai külügyi szolgálatot, amely támogatást és segítséget fog biztosítani a főképviselő részére. Jogalkotás kezdeményezése Legalább egymillió uniós polgár, akik egyben a tagállamok egy jelentős számának állampolgárai, kezdeményezheti, hogy az Európai Bizottság – hatáskörén belül – terjesszen elő megfelelő javaslatot azokban az ügyekben, amelyekben a polgárok megítélése szerint a Szerződések végrehajtásához uniós jogi aktus elfogadására van szükség. Rotáció a Bizottságban Az Európai Bizottság létszáma 2014-től az országok számának kétharmadára csökken. A szerződés egy másik fontos új rendelkezése értelmében a Bizottság elnökének jelölésekor az európai parlamenti választások eredményeit is figyelembe kell venni. A Bizottság elnökének hatáskörében is említésre méltó változás történik annyiban, hogy a jövőben jogában áll majd lemondásra kötelezni a testület bármely tagját. Az alapszerződések módosítása Az alkotmányszerződés elbukását követően biztosra lehetett venni, hogy az „új” szerződésben nem fog szerepelni az alkotmány szó, így az nem léphet az összes eddigi uniós szerződés helyébe. Ehelyett a reformszerződés a klasszikus módszer szerint a korábbi alapszerződések módosításával léphet majd hatályba. A reformszerződés az Európai Unióról szóló szerződést és az Európai Közösséget létrehozó szerződést módosítja majd. Az előbbi jelenlegi elnevezése megmarad, míg az utóbbi új elnevezése az Unió működéséről szóló szerződés lesz. Az Alapjogi Charta A charta tulajdonképpen az uniós polgárok alapvető jogait felsoroló dokumentumot, mely az emberi méltóság, az élethez való jog, egyenlőség és a szolidaritás oszthatatlan és egyetemes értékein alapul. Eredetileg az Alapjogi Charta belekerült volna a szerződés törzsszövegében, azonban az angolok ellenállásának következtében ez nem valósulhatott meg. Egy paragrafus ugyanakkor hivatkozik rá, és jogilag kötelező érvényét is megőrzi. Az Egyesült Királyság az alku értelmében, a gyakorlatban kimaradási lehetőséget (optout) kapott ennek végrehajtásánál, azaz a jogalkotásban, jogalkalmazásban és bírósági eljárásoknál is eltekinthetnek majd az alkalmazásától. Kívülmaradási lehetőséget kapott a
büntetőügyekben folytatott igazságügyi együttműködésről és a rendőrségi együttműködésről szóló fejezetekben foglaltak alkalmazása alól is. Az EU jogi személyisége Az Alkotmányhoz hasonlóan az új reformszerződés is jogi személyiséggel ruházta fel az EU-t. Az eredeti megfogalmazást azonban a következőképpen egészítették ki: "A konferencia megerősíti, hogy az, hogy az Európai Unió jogi személyiséggel bír, nem jogosítja fel az Uniót arra, hogy a tagállamok által a Szerződésekben ráruházott hatáskörökön kívül jogszabályokat vagy intézkedéseket fogadjon el." Ennek értelmében az EU jogi személyként részt vehet tárgyalásokon, illetve a hatáskörébe tartozó területeken e minőségében jogilag kötelező érvényű megállapodásokat köthet. Az uniós jog elsőbbsége a nemzeti joggal szemben Az Európai Bíróság joggyakorlatában már egy ideje megvalósul az uniós jog elsőbbsége a nemzeti joggal szemben. Ennek ellenére ennek a joggyakorlatnak írásba foglalása nagy visszatetszést váltott ki a britek részéről. Végül a törzsszövegbe nem, de nyilatkozat formájában a szerződéshez csatolva került megfogalmazásra. Elmaradt a jogi egységesítés Az alkotmány eredeti szándéka szerint egyszerűsíteni kívánta a közösségi jogszabályok bonyolult rendszerét: áttekinthetőbbé kívánta tenni a különböző jogi aktusokat. Az alkotmány bevezette volna az európai törvény és az európai kerettörvény elnevezéseket. A kompromisszum értelmében azonban e két megnevezést elvettették, s ennek következményeképpen a jövőben továbbra is irányelveknek, rendeleteknek és határozatoknak nevezik majd az uniós jogszabályokat.
III. A KÖZÖS PIACTÓL A GAZDASÁGI ÉS MONETÁRIS UNIÓIG 1. A négy szabadság 1.1. Az áruk szabad mozgása Az egységes piac koncepciójának lényege, hogy az EU egyetlen gazdasági térség, amely hasonlóan működik egy nemzeti piachoz. Éppen ezért az áruk szabad mozgása talán a legelemibb összetevője nemcsak az egységes piac, de az egész EU működésének. Az áruk szabad áramlását, azaz a termékek szabad kereskedelmét az EU-n belül a Szerződés 28 – 30. cikkelyei által szabályozott vámunió és a tagállamok közötti mennyiségi korlátozások eltörlése biztosítja.
1.2. A személyek szabad mozgása 1.2.3. Egyéb személyek szabad mozgása A már sokat hivatkozott Maastrichti Szerződés bevezetése óta a szabad mozgás joga az Unió minden állampolgárát megilleti. A szerződés értelmében, aki valamely tagállam
állampolgára, egyben az Unió állampolgára is (uniós állampolgárság). Az uniós állampolgárság négy konkrét jogosultsággal jár: - az EU bármely országában vízum nélkül szabadon mozoghat, utazhat és tartózkodhat - a lakóhelye szerinti tagállamban részt vehet a helyhatósági és az európai parlamenti választásokon, azokon jelöltként is indulhat és megválasztható; - az Unión kívüli országokban igénybe veheti bármelyik másik EU-tagállam diplomáciai védelmét, amennyiben saját országának helyben nincs képviselete; - petíciót nyújthat be az Európai Parlamenthez, és jogorvoslatért fordulhat az Európai Ombudsmanhoz. Az egyéb személyek szabad tartózkodásának feltételeiről a 90/364. irányelv rendelkezett. Ez alapján szükséges, hogy a fogadó államban egészségbiztosítással és megfelelő anyagiakkal rendelkezzenek. (Megfelelő anyagiak: a szociális jogosultsági szint fölött legyen.) Az Európai Unió célja, hogy a belső határokon teljesen eltöröljék a személyforgalom ellenőrzését. Ehhez szükség volt a külső határokon történő ellenőrzés valamennyi tagállam számára elfogadható módon való megoldására. A személyek szabad mozgásának biztosítása területén fontos liberalizációs lépés volt az egységes piac kiépítése részeként 1990-ben elfogadott három irányelv, amely kiterjesztette a tartózkodás jogát három nem munkát végző csoportra: a nyugdíjasokra, a diákokra, illetve az önmaguk eltartására képes - de nem aktív személyekre.
1.2.4. A személyek szabad mozgása az új tagállamok szempontjából Azt a lehetőséget, hogy egy tagállam állampolgára egy másik tagállamban szabadon, az adott tagállam munkavállalóival azonos feltételek mellett vállaljon munkát, a közösségi jog biztosítja. A csatlakozási tárgyalások folyamán azonban a tizenötök kérték, hogy az új tagállamok állampolgárai számára egy bizonyos ideig még ne kelljen biztosítaniuk ezt a lehetőséget. Vagyis a közösségi jog alkalmazásának felfüggesztését kérték, amit derogációnak2 nevezünk. A csatlakozási tárgyalásokon született megállapodások alapján a csatlakozási szerződésben rögzített módon a tizenötök az új tagállamokkal szemben a csatlakozást követő átmeneti időszakban nem a közösségi jogot, hanem nemzeti szabályozásukat alkalmazzák. Ez az átmeneti időszak legfeljebb hét évig tarthat, 2+3+2 éves szakaszolás szerint. Ez alatt az idő alatt a régi tagállamok 2004. május elsejét követően többek között a magyar állampolgárok munkavállalását is saját döntésük szerint továbbra is feltételekhez köthetik. A csatlakozást követő első két évben valamennyi régi tagállam a saját nemzeti jogszabályai szerint engedélyezte a csatlakozó országok állampolgárainak munkavállalását. Nemzeti jogszabályai keretében saját döntése szerint akár engedélymentessé is tehette a munkavállalást, hasonlóan a közösségi jog szabályaihoz, akár korlátozásokat is fenntarthatott. A régi EU-tagállamok közül Nagy-Britannia, Írország és Svédország kezdettől fogva engedélyezte a szabad munkavállalást. Amennyiben a két év lejárta előtt (2006. április 30-ig) nem jelezte a tagállam, hogy például a magyar állampolgárokkal szemben továbbra is fenn akar tartani a szabad munkavállalástól eltérő szabályokat, úgy a harmadik évtől (2006. május 1-jétől) az adott ország és Magyarország viszonylatában automatikusan a teljesen szabad munkavállalást biztosító közösségi jogszabályok léptek életbe. 2006. május elsejével például a spanyol 2
A közösségi jog alkalmazásának kötelezettsége alóli átmeneti mentességet, derogációkat, általában a közösségi jogot átvenni köteles csatlakozni kívánó országok, köztük Magyarország kért; ilyen volt többek között a tagállamok állampolgárai általi termőföldvásárlás magyarországi tilalmának átmeneti időszak alatti fenntartása. A munkavállalás feltételeit illetően azonban az a sajátos helyzet állott elő, hogy a régi tagállamok igényeltek eltérést a közösségi szabályozástól.
kormány döntött úgy, hogy feloldja a munkaerő szabad áramlása terén az új tagállamokkal szemben alkalmazott megszorításokat. Az ötödik év végét követően a hetedik év végéig a szabad munkavállalástól eltérő szabályokat csak akkor alkalmazhatják a tizenötök, ha igazolható, hogy a közösségi jog alkalmazása, azaz az új tagállamokból érkező munkavállalók korlátozásmentes beáramlása, munkaerő-piaci zavarokat okozna. Franciaország például nem kívánta kiterjeszteni a szabad munkavállalási lehetőséget az újonnan csatlakozott EU-tagállamokra az európai alkotmányos szerződés népszavazáson történt elutasításában kifejeződött társadalmi félelemre hivatkozva. Olaszországban 20 ezer főben állapították meg azt a kvótát, akiknek engedélyezik kérelemre a munkavállalást. A minket jobban érintő Németország és Ausztria továbbra is fenntartja a korlátozásokat. A német kormány három évre meghosszabbítja a szabad munkavállalási korlátozásokat. A döntést az ottani munkapiaci helyzettel indokolták. Ezáltal Németországban a magyarok továbbra is csak munkavállalási engedéllyel dolgozhatnak. Magyarország az Európai Unióhoz történő csatlakozáskor részesévé vált az Európai Gazdasági Térségnek is. Tekintettel arra, hogy az EGT-ben részes nem EU-tagállamok – Norvégia, Izland és Liechtenstein – is részesei az unió egységes belső piacának, ennek a három országnak a viszonylatában is érvényesülnek a Magyarország uniós csatlakozási szerződésében rögzített átmenetek.
1.2.5.A Schengeni Egyezmény és az új tagállamok A luxemburgi Schengenben 1985. június 14-én – Belgium, Hollandia, Luxemburg, Franciaország és a Német Szövetségi Köztársaság által – aláírt megállapodás még mindössze a résztvevő államok közötti közös határaikon gyakorolt ellenőrzés fokozatos megszüntetéséről szólt. A Megállapodás még csak egyszerűsítette a határátlépés formaságait, de már kilátásba helyezte a határok teljes lebontását is. A megállapodást 1990. június 19-én kibővítették a Schengeni Végrehajtási Egyezménnyel, amely meghatározta a megállapodás megvalósításának folyamatát, egyúttal életképessé tette azt. A személyforgalom belső határokon történő ellenőrzésének megszüntetésével párhuzamosan erősítették meg a részes államok külső határellenőrzésüket. A megállapodás és az egyezmény végül teljes mértékben 1995-ben lépett hatályba az öt alapító, valamint Spanyolország és Portugália részvételével. Később más tagállamok is csatlakoztak a schengeni övezethez, így jelenleg a schengeni határok 13 EU tagországot (minden régi tagállamot kivéve az Egyesült Királyságot és Írországot), valamint Izlandot, Norvégiát és Svájcot érintik, amelyek döntési jog nélkül vesznek részt a schengeni együttműködésben. A Schengeni Megállapodást és a schengeni vívmányokat az Amszterdami Szerződés emelte az EU keretébe. Az Egyesült Királyság és Írország a szerződés szerint továbbra is fenntartja önálló határellenőrzési rendszerét. Dánia is szabadon dönthet, hogy alkalmazza-e a későbbiekben születő schengeni acquis-t. A később csatlakozott és csatlakozni kívánó országok számára ugyanakkor kötelezővé vált a schengeni szabályok átvétele és alkalmazása. Magyarország a csatlakozási tárgyalásokon a bel- és igazságügyi együttműködés fejezeten belül tárgyalt a schengeni együttműködésről és a vonatkozó joganyag átvételéről. Az Európai Unióhoz való csatlakozás időpontjában Magyarország nem nyerte el azonnal a teljes „schengeni tagságot”, nem került sor az ellenőrzés megszüntetésére az EU tagállamai és Magyarország közötti belső határszakaszokon. Eredetileg 2007. októberére tervezték csatlakozásunkat, aztán sokáig úgy látszott, hogy az övezet kiterjesztése 2009-re csúszik. De végül is Portugália kompromisszumos javaslata a 2007. decemberi schengeni csatlakozásra technikailag is kivitelezhetőnek ítéltetett. 2007. december 21-étől Magyarország és nyolc
másik állam csatlakozott a schengeni övezethez (Csehország, Észtország, Lengyelország, Lettország, Litvánia, Málta, Szlovákia, Szlovénia).
1.2.6. A személyek szabad mozgását megkönnyítő néhány technikai segítség Nem volt elegendő, hogy elméletben megkönnyítették a másik tagállamban történő munkavállalást. Problémaként jelent meg egy olyan rendszer létének hiánya is, ami azt segíti elő, hogy a potenciális munkavállaló többet tudjon a befogadó célország szociális biztonsági rendszeréről, adózásáról, a munkába állás feltételeiről stb. Nyilvánvalóvá vált ezért egy idő után a munkaerő-közvetítés infrastruktúrájának kiépítetlensége. A helyzet javítására hozta létre 1993-ban az EU az EURES elnevezésű információs közvetítési rendszert (European Employment Services), amely lehetővé teszi a munkaerő közvetítését az EU-ban és az EGTben. Az EURES számítógépes munkaerő-közvetítési rendszer három alappillére az adatbázis, az EURES-tanácsadók és az informatikai rendszer. Az EURES rendszerből nyílik lehetőség a másik technikai segítségnyújtás igénybevételére, mely a Europass névre hallgat. Ez egy olyan az Unió területén elfogadott egységes dokumentum, amely tartalmazza a végzettségeket és szakértelmeket átláthatóvá tevő egységes keretrendszert.
1.3. A szolgáltatások nyújtásának szabadsága Igen bonyolult a szolgáltatások piacának liberalizálása. Kiemelt figyelmet szentelnek a szolgáltatások között a hitel- és tőkepiacok egységesítésének. A '60-as évek végére liberalizálták a kereskedelemmel és a közvetlen tőkebefektetésekkel (működő tőke) összefüggő tőkeáramlásokat. Azonban kívül maradtak a liberalizálás körén a főként rövid lejáratú (spekulatív) pénzügyi- és tőketranzakciók. Az egységes belső piac terve 1990-ig minden tőkemozgást akadályozó előírást felszámolt. Liberalizálni kellett a közúti, a vasúti és a légi szállítást, az energiaszolgáltatások piacát, valamint a postai és távközlési szolgáltatásokat is. Mivel ezen ágazatok liberalizálásának komoly jogi és gazdasági következményei voltak, ezért hosszabb távon kellett megnyitni ezeket a piacokat a verseny előtt. A közúti és a légi szállítási piac szabaddá tétele a '90-es évek közepére megvalósult, a többi területen a jogszabályi háttér megteremtése 1998-ban zárult le.
1.3.1. Vita és döntés a szolgáltatási irányelvről Senki nem vitatja – legalábbis nyíltan – a célkitűzést, hogy a szolgáltatások valódi piaca alakuljon ki az Unión belül. A megvalósítás módozatai és a liberalizáció mértéke körül azonban már jelentősek a nézetkülönbségek. A Bizottság egy 2002-ben közreadott jelentésében részletesen felsorol több száz ilyen közigazgatási akadályt és álcázott vagy nyíltan diszkriminatív védőintézkedést. Példának okáért, ha ma egy vállalkozó egy másik tagállamban kíván tevékenykedni, egyes esetekben be kell bizonyítania, hogy tevékenysége "gazdaságilag szükséges". A "szükséges" fogalom alatt többnyire azt kell érteni, hogy tevékenysége nem jelent konkurenciát a helyi szolgáltatók számára. A szolgáltatónak tehát piacfelmérést kell végeznie, ami olykor jelentős költségekkel jár. A szektor megnyitása a konkurencia előtt a Bizottság szerint ösztönzőleg hatott volna az európai gazdaság növekedésére és a munkahelyteremtésre. E célkitűzések megfelelnek a lisszaboni stratégiának is, amely az európai gazdaság versenyképességének javítására irányul, és amelyhez az Európai Parlament is csatlakozott.
A liberalizációból ugyanakkor a fogyasztók is profitálnának. A szolgáltatások választéka bővül. A külföldön történő szolgáltatásnyújtás leegyszerűsödésével a fogyasztó is könnyebben hozzájuthatna a szolgáltatásokhoz. A Bizottság, ott is az előző kinevezési periódusban a belső piaci biztos szerepét betöltő Frits Bolkestein nyújtotta be 2004-ben szolgáltatási irányelv tervezetét, melyben az uniós szolgáltatási piac liberalizációjának javaslatát vázolta fel. A Bizottság előterjesztésében mindenekelőtt a szolgáltató vállalkozások másik tagállamban való működésének megkönnyítésére tesz javaslatot. E célból javasolja nevezetesen az adminisztratív eljárások egyszerűsítését, melyek száma és bonyolultsága egyaránt csökkenne. A legfőbb újítás: a szolgáltató a jövőben „egyetlen ablaknál” intézhetné ügyeit, és nem kellene a befogadó ország több hatóságához fordulnia. Az irányelvjavaslat ezen túlmenően meg kívánta könnyíteni az ideiglenes vagy országhatárokon átnyúló szolgáltatásnyújtást. A szolgáltatások típusa és a liberalizáció foka szerint a Bizottság vagy a származási ország elve (mint alapelv) alkalmazását vagy a jogszabály-harmonizációt javasolja (utóbbit általában kiegészítő jelleggel). A származási ország elve – a vámunióból ismerős alapokon nyugodva – azt jelenti, hogy a szolgáltatóra annak az országnak a jogszabályai vonatkoznak, ahol állandó székhelye található, nem pedig a szolgáltatás helye szerinti ország jogszabályai. Ily módon a származási ország, nem pedig a célország feladata annak ellenőrzése, hogy a szolgáltatás nyújtása szabályosan történt-e. Az irányelvjavaslat minden esetben a nemzeti hatóságok szorosabb együttműködését szorgalmazza, és a szolgáltatások igen széles skáláját öleli fel, de bizonyos eltéréseket is tartalmaz. A „Bolkestein-irányelv” szövegtervezete megosztotta az európai politikusokat. Az irányelv megvitatása során az Európai Parlament soraiban három tábor alakult ki: az egyiket azok alkotják, akik támogatják a Bizottság törvényjavaslatát és nevezetesen a származási ország elvének alkalmazását a szektor liberalizációja érdekében, míg a másik végletet a javaslat ellenzői. E két véglet között ott vannak azok, akik úgy ítélik meg, hogy a Bizottság előterjesztése nagy vonalakban elfogadható, de javításokra és módosításokra szorul ahhoz, hogy a származási ország elve a gyakorlatban is működhessen. E nézetkülönbségeken túl egy alapvető politikai dilemma rejtőzött: hogyan találják meg az egyensúlyt a szektor szükséges liberalizációja, illetve az európai szociális modell megőrzése között. Az ügy kapcsán kialakult megosztottság túlmutatott a hagyományos politikai és nemzeti törésvonalakon. A vita másik fő témája az irányelv alkalmazási köre volt. E téren a nézetkülönbségek főként az általános érdekű (az irányelv által nem érintett), illetve az általános gazdasági érdekű (a Bizottság javaslata által érintett) szolgáltatások közötti különbségtétel jelenti. Két lehetőség merült fel: egy igen széles alkalmazási kör (a Bizottság szerint az EU gazdasági tevékenységének 50%-a), jelentősebb számú eltéréssel, vagy egy szűkebb alkalmazási kör, eltérések nélkül. További vitatott kérdés volt, hogy milyen kritériumok alapján tarthatnak fent a tagállamok bizonyos korlátozásokat a szolgáltatások szabad áramlása terén, valamint hogy mi a legmegfelelőbb módja a világos jogi megformálás biztosításának. Az Európai Parlament végül 2006 novemberében áldását adta a szolgáltatások más EUtagországban történő nyújtását megkönnyítő irányelvre, miután a tagállamok a Tanácsban alapvetően támogatták az EP első olvasatban elfogadott tervezetét. A tagországoknak három évük lesz, hogy felkészüljenek a jogszabály alkalmazására. Ezzel pont került a régóta húzódó jogszabályalkotás végére.
1.3.2. A magyar fél által kért derogációk a négy szabadsággal kapcsolatban A további témákban már inkább Magyarország kért némi türelmi időt, mielőtt a szabadságjogokkal együtt járó radikális piacnyitást ráengedtük volna a hazai gazdaságra. Közülük a legismertebb a tőke szabad mozgását érintő (második lakhelyül szolgáló) ingatlan vásárlásának az engedélyezése és a „földkérdés”. Az előbbinél végül megerősítést nyert, hogy Magyarország a csatlakozás után még öt éven át fenntarthatja eddigi nemzeti szabályozását mindazokkal szemben, akik második lakóhelyet kívánnak az országban vásárolni (ami a gyakorlatban a helyi hatóságok engedélyezését jelenti). A mezőgazdasági művelésre alkalmas földek vásárlásánál a magyar delegáció elérte, hogy ez az EU-polgárok számára csak a taggá válást követő hetedik év után váljon lehetségessé. Az egyéni vállalkozónak minősülő gazdáknál ez annyiban módosul, hogy ha már három éve folyamatos, bejelentett magyarországi lakhellyel rendelkeznek, és ez idő alatt igazolhatóan agrártevékenységet folytattak, úgy azt követően mentesülhetnek az említett korlátozás hatálya alól. Mindenki másnak ki kell várnia a hét évet. A szolgáltatások szabadságánál Magyarország 2007 végéig kapott engedélyt annak a jogszabálynak az alkalmazása alól, amely minimum 20 ezer euróban (közel 6 millió forintban) nyújt garanciát a befektetőknek. Budapest 2007 végéig fenntarthatta az addigi 1 millió forintos értékhatárt. (Az eredeti magyar kérés a csatlakozástól számított 5 évre szólt.) Ezen értékhatár alapján egyébként máris a befektetők 76 százaléka élvezett védelmet, és ez az arány már a plafon duplájára emelésével is azonnal további 86 százalékra nőtt volna – ezért volt fontos elfogadtatni az időben elhúzódó, fokozatos átállást. Ugyancsak 2007 végéig eltekinthetett Magyarország annak a közösségi jogszabálynak az alkalmazásától is, amely 1 millió euróban (körülbelül 260 millió forintban) szabja meg a bankok (takarékszövetkezetek) minimális alaptőkéjének nagyságát. Az áruk szabad mozgásánál viszonylag hamar csupán egy kérdésre, a gyógyszerszabadalmakkal kapcsolatos kísérleti eljárások dokumentálására szorítkozott a vita. A „négy szabadságjog” biztosítása továbbra sem tekinthető maradéktalanul teljesnek. Az egységes piaci jogharmonizálásban egyes tagállamok még mindig el vannak maradva, miközben ennek teljes körű megléte sem teremtene száz százalékos liberalizálást. De ez nem is cél. Ez esetben ugyanis már a tagországok nemzetgazdasági önállósága válhatna végképp semmissé, amit az integráció jelenlegi szakaszában senki sem tekint kívánatos vagy reális törekvésnek.
2. Az Európai Közösség versenyjoga 2.1. Az antitröszt eljárás nagyszabású reformja A legjelentősebb reformra a Szerződés 81. cikk első bekezdésében foglalt kartelltilalom megsértése hátrányos jogkövetkezményei alóli mentesülés tekintetében került sor. A 2004. május 1. előtt követett gyakorlat értelmében lehetőség volt úgynevezett egyedi mentesség megadására. A vállalkozások közötti versenykorlátozó megállapodások egyedi mentesítésére kérelem alapján a Bizottságnak volt joga. A vállalkozások tehát, ha úgy ítélték meg, hogy megállapodásuk versenykorlátozó ugyan, de a 81. cikk (3) bekezdésében foglalt gazdasági előnyök valószínűsíthetők, kérhették a Bizottságtól a megállapodás egyedi mentesítését, mintegy legalizálást. Ezt a Bizottság egyedi határozatában tehette meg. A Tanácsnak az antitröszt eljárást modernizáló 2002. december 16-i, 1/2003/EK számú rendelete értelmében ez a lehetőség a jövőben megszűnik. A vállalkozások tehát nem „biztosíthatják be magukat” ilyen módon. Megállapodásaik megkötésénél tehát maguknak kell mérlegelniük, hogy vajon a kivételes elbánásra lehetőséget adó 81. cikk (3) bekezdésében
foglaltaknak megfelelnek-e. A mentesítés szabálya tehát kivételi szabállyá változott, amelyet a 81. cikk (1) bekezdésében foglalt jogsértés megállapítására irányuló eljárásban fognak a jogalkalmazók (az Európai Bizottság mint versenyhatóság, az Európai Bíróságok, a tagállami versenyhatóságok, a tagállami bíróságok) megítélni. A Bizottság az új helyzetre tekintettel a vállalkozások és a jogalkalmazók orientálására 2004. április 27-én iránymutatást adott ki a 81. cikk (3) bekezdésének alkalmazásáról. Ebben kifejti a mentesülés egyes részkövetelményeinek – a versenykorlátozó megállapodásból származó hatékonyságjavulás, a nélkülözhetetlenség, a fogyasztóknak juttatandó méltányos rész, a versenykizárás hiánya – megítélésénél alkalmazandó szempontrendszert. Az egyes megállapodás-típusok úgynevezett csoportmenetesítésére a továbbiakban is marad lehetőség.
Kisebb jelentőségű megállapodások A Bizottság 2001. elején bocsátott ki közleményt a Szerződés 81. cikk (1) bekezdése szerint a versenyt érzékelhetően nem korlátozó, csekély jelentőségű (de minimis) megállapodásokról. A közlemény lényeges konzekvenciája, hogy a közlemény kritériumainak megfelelő kartell megállapodást kötő vállalkozásokkal szemben a Bizottság sem panaszra, sem hivatalból nem fog eljárást indítani. A megállapodás akkor nincs érzékelhető korlátozással a versenyre, ha a megállapodást kötő felek vagy összehangolt magatartást folytató felek együttes piaci részesedése az érintett földrajzi piacon csekély. Ha egy megállapodás csak jelentéktelen hatással van a piacra, mivel a kérdéses árut illetően a vállalkozások piaci helyzete gyenge, a 81. cikk tilalma nem vonatkozik rá. Horizontális megállapodások esetében akkor, ha a megállapodás részes feleinek együttes piaci részesedése nem haladja meg a 10%-ot a megállapodással érintett piacok egyikén sem. Vertikális megállapodások esetében akkor, ha a megállapodás részes feleinek egyedi piaci részesedése nem haladja meg a 15%-ot a megállapodással érintett bármely érintett piacon. A kivételt nem lehet alkalmazni az olyan megállapodásokra, amelyek úgynevezett kőkemény korlátozásokat foglalnak magukba: - árrögzítés a termékek harmadik személyeknek történő értékesítése során, - a kibocsátás, vagy az értékesítés korlátozása, - a piacok vagy a vevők elosztása.
A Bizottság engedékenységi politikája A kartellekkel szembeni fellépés hatékonyságának növelése érdekében a Bizottság úgynevezett engedékenységi politikát hirdetett meg. A Bizottság a versenykorlátozó megállapodásban részt vevő, de vele együttműködő és más vállatok jogsértésére bizonyítékot szolgáltató („beáruló”) vállalkozások pénzbírságát csökkenti. Ennek szempontjait a kartellügyek esetében a bírságok alóli mentességről és a bírságok csökkentéséről szóló 2002. február 19-én közzétett közleménye tartalmazza. A közlemény a versenytársak közötti titkos kartellekre vonatkozik, amelyek célja az árak rögzítése, termelési vagy értékesítési kvóták meghatározása vagy a piac felosztása. A Bizottság úgy véli, hogy a Közösség érdekében áll a vele együttműködő vállalkozások kedvezményes elbánásban részesítése. A fogyasztóknak és az
állampolgároknak a titkos kartellek felderítéséhez és megbüntetéséhez fűződő érdeke nagyobb, mint a felderítést lehetővé tevő vállalkozások megbüntetéséhez fűződő érdek. Így lehetőség van arra, hogy a bírság alól teljesen mentesüljön az a vállalkozás, amely elsőként szolgáltat a Bizottság számára olyan bizonyítékokat, amelyek lehetővé teszik a 81. cikk (1) bekezdésének megsértése megállapítását, ha az adott bizonyítékkal a Bizottság még nem rendelkezett. Jelentős, 50-70%-os csökkentésre van lehetőség, ha a vállalkozás csak a Bizottság helyszíni vizsgálata után tár fel bizonyítékokat.
2.3. A Tanács EK 139/2004. számú rendelete a vállalati egyesülések ellenőrzéséről A vállalati magatartást szabályozó versenypolitikák közül a legfiatalabb a vállalati összeolvadások (más néven fúziók) ellenőrzése. A Római Szerződés még egyáltalán nem tartalmazott a fúziós szabályokra vonatkozó előírásokat. Ezt a hiányt pótolta az 1989-ben – 16 évnyi tárgyalásokat követően – elfogadott 4064/1989. számú rendelet a fúziók ellenőrzéséről, amely a következő évben lépett életbe. A jogszabály folyományaként az Európai Bizottság verseny-főigazgatóságán megalakult az egyesülési munkacsoport, amely azt vizsgálja, hogy a cégek összeolvadása összhangban van-e a közösség versenyjogi szabályaival. A jelenlegi szabályrendet a 139/2004/EK rendelet fogalmazza meg, mely az előző fúziós rendelet helyébe lépett, hatályon kívül helyezve azt. Az összefonódás fogalmának meghatározása alapján vállalkozások összefonódása jön létre, ha az irányítás tartósan megváltozik a következőkből eredően: a) két vagy több előzőleg egymástól független vállalkozás vagy vállalkozásrész összeolvad, vagy b) egy vagy több személy, amely már irányít legalább egy vállalkozást, vagy egy vagy több vállalkozás akár értékpapírok vagy eszközök vásárlásával, akár szerződéssel vagy más úton, közvetlen vagy közvetett irányítást szerez egy vagy több más vállalkozás egésze vagy része felett. Ide sorolják az úgynevezett ellenséges felvásárlásokat is, amikor a kiszemelt vállalat eredetileg nem kíván eladósorba kerülni. Amikor vállalkozások fúzió, felvásárlás vagy közös vállalat létrehozása útján egyesülnek, az a piacokra általában kedvező hatást gyakorol. A cégegyesülések jelentős részével szemben nem merül fel kifogás, sőt gazdaságpolitikai és versenyképesség javítási értelemben kifejezetten hasznos jelenségnek tekintik. A vállalati összeolvadásokat a piaci terjeszkedésen kívül általában a költségkímélés és ezáltal a hatékonyság növelésének szempontjai indokolják. Az olyan cégfúzióknak pedig kifejezetten örvendenek, amelyek bezárás előtt álló vagy hosszú haldoklásra ítélt vállalatok megszerzését célozzák. Az érintett vállalkozások tevékenységének összekapcsolása számos területen, így például a kutatások és termékfejlesztések terén szinergia elérését teszi lehetővé, valamint esetenként az új vállalkozás vonatkozásában a gyártási és forgalmazási költségeket csökkentő lépések megtételéhez vezet. A fúzióra lépő vállalkozások tehát jóval hatékonyabban működnek a piacon. A verseny erősödik, míg a fogyasztó jobb minőségű termékekhez jut, mégpedig méltányosabb áron. A kereskedelem globalizációja, illetve ehhez kapcsolódóan a Közösségen belüli egységes piac további fejlődése szempontjából a vállalkozások kénytelenek egyesülni, hiszen csak így érhetik el azt a méretet, mely alkalmassá teszi őket arra, hogy versenyképesek maradjanak és a folyamatosan bővülő piacokon jelen legyenek. Az utóbbi években az Európai Unión belül a vállalati fúziók száma megnőtt. Az olyan fúziók létrejöttét, melyek egy adott piac viszonylatában gazdasági erőfölény kialakulásához vagy megerősödéséhez vezetnek, a Szerződés a későbbi visszaélések megakadályozása érdekében tiltja.
Egy adott vállalkozás akkor van gazdasági erőfölényes helyzetben, ha képes a piacon úgy működni, hogy nem kényszerül a versenytársak, beszállítók vagy éppen a fogyasztók reakcióinak, lépéseinek figyelembe vételére. Például megteheti, hogy az árait a versenytársak által kínált árak fölé emeli, miközben profitcsökkenéstől nem kell tartania. Az ilyen típusú erőfölényes szerkezet megjelenésével az összes piaci szereplő, de elsősorban a fogyasztók veszítenek, hiszen az valószínűleg az árak emelkedéséhez, az árukínálat beszűküléséhez és az innovációs erőfeszítések elhalásához vezet. Ezért az Európai Unió a közösségi léptékű fúziókra vonatkozóan olyan előzetes ellenőrzési rendszert hozott létre, mely szükség esetén alkalmas a tervezett fúzió megtiltására. Hasonló rendszert hoztak létre a tagállamok a nemzeti léptékű fúziók vizsgálatára. Közösségi méretűnek számít egy fúzió, ha: • az érintett vállalatoknak világszerte lebonyolított teljes forgalma több mint 5 milliárd euró, • legalább két érintett vállalatnak a Közösségen belüli forgalma több mint 250 millió euró, kivéve, ha az érintett vállalatok mindegyike a Közösségen belüli forgalmának 2/3-át egy és ugyanazon tagállamon belül bonyolítja le. A legnagyobb nyilvánosságot természetesen nem az úgynevezett „sima ügyek” kapják, hanem azok, amelyek törvényességével szemben a Bizottság részéről komoly kifogások merülnek fel. Brüsszel, mint más esetekben, a cégösszeolvadásoknál is mindenekelőtt azt vizsgálja, hogy azok bármilyen módon korlátozzák-e a piaci versenyt. Ha fenntartások merülnek fel, azok általában az egyesülés révén létrejött társaság méretével, erőfölényével vagy a munkanélküliségre gyakorolt lehetséges hatásával függenek össze. A közvélemény nem minden esetben érti, hogy a Bizottság miért hajlandó olyan fúziókat, illetve felvásárlásokat jóváhagyni, melyek egyúttal munkahelyek megszűnését jelentik. Figyelembe kell azonban venni azt is, hogy a Bizottságnak a fúziók szabályozása terén megnyilvánuló fő célkitűzése a működő versenyhelyzet fenntartása a piacokon, ami egyúttal a növekedésnek, az életképes munkahelyek létrejöttének is a garanciája. Rövid távon persze elképzelhető, hogy a vállalkozások versenyképességének javítására irányuló, a fúziót vagy más cégek felvásárlását eszközként alkalmazó próbálkozások szerkezetváltással és ezáltal munkahelyek megszűnésével járnak. Ez azonban nem változtat a tényen, hogy a vállalkozás versenyképességének növelése az egyetlen célravezető út a vállalkozás megerősítése, valamint a stabil és tartós munkahelyeket eredményező növekedés felé. Nemzeti szinten időnként viszolygás és félelem érezhető amiatt, hogy idegen kezekbe kerül egy cég. Ennek látványos példája volt, amikor a Vodafone brit távközlési óriáscég ellenséges felvásárlással bekebelezte nagy piaci vetélytársát, a német Mannesmannt. Az eset mély nyomokat hagyott a német üzleti életben, amelynek befolyásos vezetői attól tartanak, hogy vállalataik a külföldről érkező nagyragadozók zsákmányává válhatnak. A gyáriparosok aggodalmai nagy szerepet játszottak abban, hogy az Európai Parlament 2001. július elején, nagyrészt a német képviselők egységes fellépésének köszönhetően, megvétózta azt az új közösségi irányelvet, amely egységes szabályokat fektetett volna le a határokon átnyúló vállalatfelvásárlások megkönnyítésére. Az említett jogszabály egyik legfontosabb pontja megtiltotta volna a vásárlási ajánlatot kapó cég vezetésének, hogy a részvényesek jóváhagyása nélkül hozzanak megelőző intézkedéseket a vétel meghiúsítására. A fúziónak három alaptípusát tartják nyilván: a horizontálist (amikor a termelés azonos szintjén levő cégek egyesülnek), a termék gyártóját és forgalmazóját magába foglaló vertikális fúziót és a konglomerátumszerű összeolvadást. Az esetek többségében a horizontális cégegyesülések kapcsán merülnek fel versenyjogi problémák. Az Európai Unió versenyhatóságának azonban nem kell minden egyes fúziós ügyben eljárnia, ami tekintettel az utóbbi években erőteljesen beindult egyesülési hullámra, meghaladná a lehetőségeit. A szabályok szerint azokhoz a vállalati összeolvadásokhoz kell
kérni Brüsszel hozzájárulását, amelyeknél a szóban forgó cégek forgalma világviszonylatban eléri az 5 milliárd eurót vagy a részt vevő vállalatok együttes közösségen belüli forgalma kiteszi a 250 millió eurót. Ez alól kivételt képeznek azok a cégek, amelyek közösségi bevételük kétharmadát ugyanabban a tagállamban realizálják. Utóbbiaknak, illetve a fenti kritériumoknak nem megfelelő vállalatoknak, a tagállamok illetékes hatóságaihoz kell fordulniuk a fúzió engedélyezéséért.
2.3.1. A fúziók ellenőrzésének menete A Közösségre kiterjedő fúziókat a Bizottság vizsgálja abból a szempontból, hogy összeegyeztethetők-e a közös piaccal. A nem közösségi méretű koncentrációk vizsgálata a nemzeti hatóságok jogosultsága marad. A közösségi méretű egyesüléseket legkésőbb a rá vonatkozó szerződés megkötésétől számított egy héten belül be kell jelenteni a Bizottságnak engedélyeztetés céljából. Ha az összeolvadásban érintett cégektől befut az értesítő, az uniós versenyhatóságnál hónapokon át tartó vizsgálat veszi kezdetét. Ennek során gyakorta kiegészítő információkat kérnek a kérelmet benyújtó vállalatoktól, miközben meghallgatják az egyesülés által érintett piaci versenytársakat és a fogyasztók képviselőit is. A bizottsági jóváhagyás előtt a koncentrációt a résztvevők nem léptethetik életbe. Ha a Bizottság úgy ítéli meg, hogy a vállalati egyesülés komoly kétségeket támaszt a közös piaccal, illetve a versennyel való összeegyeztethetőség tekintetében, részletes vizsgálat megindításáról dönthet. A vizsgálat legfeljebb négy hónapig tarthat. A következő döntések lehetségesek: 1. Összeegyeztethető – nem hoz létre vagy nem erősít meg olyan gazdasági erőfölényt, amelynek eredményeként a közös piacon a hatékony verseny jelentősen korlátozottá válna. 2. Összeegyeztethetetlennek nyilvánítja. Az engedélyezés megtagadása sohasem éri derült égből villámcsapásként a szóban forgó cégeket. 3. Előírhatja a már megtörtént vállalati egyesülés megszüntetését. A Bizottság a vizsgálat egy szakaszán a felek tudomására hozza, hogy milyen kifogások merültek fel az üzlet nyélbe ütésével szemben, és azt is közli velük, hogy konkrétan milyen engedményeket vár tőlük a jóváhagyásért cserébe. Ha az érintett vállalatok végrehajtják a Bizottság által követelt módosításokat, elhárul az akadály a fúzió elől. Bizonyos esetekben azonban Brüsszel olyan magas árat szab a hozzájárulásért, hogy a vállalatok maguktól elállnak az üzlettől. De korántsem ér véget mindig ilyen békésen a vita. Kiváltképp, ha az Európai Bizottság szigorának politikai kapcsolataikat is mozgósítani képes nagy világcégek esnek áldozatul. Brüsszel 2001 nyarán a fél Egyesült Államok haragját magára zúdította, amikor megvétózta két amerikai multinacionális cég, a General Electric és a Honeywell International frigyét, amire az amerikai versenyjogi hatóságok ráadásul nem sokkal korábban adták áldásukat. Sokan bizonyára felteszik a kérdést, hogy mi köze van az Európai Bizottságnak két amerikai cég összeolvadásához? A válasz az, hogy a területen kívüliség elvének megfelelően minden fúzióhoz köze van, amely az európai piacon tevékenykedő vállalatokat foglal magába, és amely így közvetlen hatással van az Unión belüli piaci versenyre. Hasonlóképpen, a tengerentúli versenyjogi hatóságok is megtorpedózhatják két európai cég házasságát – mint ahogy már erre is volt példa –, ha úgy ítélik meg, hogy az összeolvadás torzítja a versenyt a hazai piacokon. A két kikosarazott társaság természetesen megtehetné, hogy az Unió fenntartásai ellenére is nyélbe üti az üzletet, de ebben az esetben le kellene mondania az európai piacról. A közösségi fúziós rendelet értelmében lehetőség van az ügyeknek a Bizottság és a tagállami versenyhatóságok közötti átadására. Ez az ügyátadás alapvetően kétirányú:
•
A Bizottsághoz bejelentett közösségi dimenziójú ügyek esetében a tagállami versenyhatóságok a fúziós rendelet 9. cikkében foglaltaknak megfelelően kezdeményezhetik, hogy az egyébként közösségi dimenziójú koncentrációt a Bizottság adja át számukra, hogy ezt követően ők a koncentrációt a nemzeti versenyjog szabályai alapján ítéljék meg. Ehhez az szükséges, hogy a koncentráció: o azzal a veszéllyel fenyegessen, hogy erőfölényes helyzetet hoz létre, vagy erősít meg egy olyan tagállami piacon, amely egy elkülönült piac minden jellegzetességét magán viseli, vagy o befolyásolja a versenyt egy olyan tagállami piacon, amely egy elkülönült piac minden jellegzetességét magán viseli, még ha nem is képezi a közös piac jelentős részét. • A tagállamhoz (vagy több tagállamhoz) bejelentett fúziók esetében a tagállami versenyhatóság(ok) a fúziós rendeletben foglaltaknak megfelelően kezdeményezhetik, hogy az egyébként nem közösségi dimenziójú koncentráció piaci hatásait a Bizottság ítélje meg a fúziós rendelet alapján. Lehetőség van arra is, hogy a koncentrációban érintett és a versenyjogi engedély megszerzéséért felelős vállalkozás(ok) maguk kezdeményezzen(ek) bármely irányú ügyátadást. Ez új lehetőség a közösségi versenyjogban, amelynek részletes szabályait a fúziós rendelet 4. cikkelye teremti meg. Az összefonódás szándékát a vállalkozásoknak be kell jelenteni a Bizottságnak. A két részből – előzetes gyorsvizsgálat álló vizsgálat és részletes vizsgálat – részletes szabályait 139/2004-es rendelet mellett a Bizottság 802/2004-es rendelete szabályozta újra. Az összefonódást nem lehet hatályba léptetni a bejelentés előtt, valamint addig, amíg a Bizottság nem hozott olyan határozatot, amely a közös piaccal összeegyeztethetőnek nyilvánította az összefonódást. Arra is van lehetőség, hogy a Bizottság az összefonódást a vállalkozások által a verseny megőrzése érdekében tett vállalások végrehajtásától, illetve kötelezettségek teljesítésétől függően engedélyezi. A Bizottság mind eljárási, mind érdemi jogsértésért pénzbírságot szabhat ki. Az utóbbi maximális nagysága az érintett vállalkozások teljes forgalmának 10%-a.
2.5. A közösségi versenyjog decentralizált, tagállami szintű alkalmazása A Bizottság először 1993-ban adott ki közleményt a nemzeti bíróságokkal való együttműködésről. Erről ma már az 1/2003-as tanácsi rendelet és a Bizottság 2004-es új közleménye szól. A rendezés lényege, hogy a Bizottság a közérdek céljából, a Közösség általános érdekében kíván fellépni, a közösségi eljárási szabályok alapján, míg a tagállami bíróságok a magánszemélyek alanyi jogainak védelmére hivatottak saját nemzeti eljárási szabályaik alapján. Fontos, hogy a tagállami bíróságok a nemzeti és a közösségi versenyjogi szabályokat egyaránt alkalmaznak. Jogalkalmazásuk során azonban feltétlenül figyelemmel kell lenniük a közösségi jog elsőbbségére a tagállami joggal szemben, tehát nem engedhető meg, hogy a tagállami jog érvényesülése miatt a közösségi jogban adott jog érvényesülése csorbát szenvedjen.
3. A monetáris unió 3.1. Az európai monetáris integráció 1999. január 1-jén megszületett a Gazdasági és Monetáris Unió, amely akkor 11 országot foglalt magába. A kívül maradtak közül Görögország nem teljesítette a konvergencia-kritériumokat, az Egyesült Királyság és Dánia élt a Maastrichti Szerződésbe utólag beemeltetett opt-out jogával, Svédország pedig önként nem vett részt az ERM-ben (exchange rate mechanism), így ő az arra vonatkozó feltételt nem teljesítette. Görögország felvételéről 2001-ben döntöttek, ám néhány évvel később kiderült, hogy az ország a konvergencia-kritériumokat az adatok meghamisításával teljesítette – kizárásra azonban nem került sor. A 2002 óta 12 tagú euróövezet újabb bővítésére 2007. január 1-jén került sor, amikor Szlovénia, valamint 2008. január 1-jén, amikor Ciprus és Málta is bevezette a közös pénzt. 2009. január 1-jétől pedig Szlovákiában használhatják az eurót.
3.5.2. A konvergencia kritériumai A konvergencia-kritériumokkal kapcsolatban fontos tudni, hogy azok az euró bevezetése óta is változatlan formájukban érvényesek, vagyis a konvergencia-jelentés évében az adott ország inflációját és a hosszúlejáratú kamatlábat továbbra is az EU összes tagállamát tekintve a három legalacsonyabb inflációjú ország mutatóihoz viszonyítják. Ez néhány keletközép-európai új tagállam számára nagy kihívást jelent, hiszen így a referenciaérték az inflációt illetően szinte minden évben 3% alatti, a kamatlábra vonatkozó pedig nem éri el a 3,5%-ot.
3.5.3. Az átmenet harmadik szakasza Az euróövezetbe 1999 után belépő országok számára már egybeesik a számlapénzként való bevezetés és a készpénzcsere. Eddig Görögország és Szlovénia csatlakozott ilyen módon. Várható továbbá, hogy az EU-csatlakozás menetétől eltérően évről évre csak egy-két ország lép be, hiszen a Maastrichti Szerződés értelmében minden új EU-tagállam esetében az első olyan évben, amikor az ország teljesíti a konvergencia-kritériumokat, a Tanács dönt a felvételéről, és a következő év január 1-jén az adott ország az euróövezet tagjává válik.
3.7. A Gazdasági és Monetáris Unió „gazdasági” dimenziója A GMU működésének első évei feltétlenül sikeresek voltak. Az ECB 1999 előtt kialakított monetáris politikája nem változott: továbbra is az évi 2% körüli infláció a monetáris politika elsődleges célja, másodlagos cél a monetáris célaggregátum (M3) mennyiségének szabályozása oly módon, hogy annak bővülése egyrészt ne veszélyeztesse az inflációs célt, másrészt ne fékezze a gazdaságot. Ennek optimális szintjét előre nem fixálják, de általában évi 2%-os inflációs ráta mellett évi 4,5%-os M3-bővülést tartanak egészségesnek. Az ECB intézményrendszere szintén változatlan a szupranacionális monetáris politika 1999-es bevezetése óta. Változás az ECB egyes szerveinek összetételében van. Leglátványosabb változás az ECB elnöke személyének megváltozása. Bár az Igazgatóság tagjait 6 évre választják, a személyi és intézményi függetlenség elérése érdekében az első Igazgatóság tagjainak mandátuma különböző hosszúságú annak érdekében, hogy kialakuljon a később már konstans módon működő rotációs rendszer. Az ECB első elnöke, a holland Wim Duisenberg 2003. október végéig töltötte be ezt a posztot, őt választotta a francia Jean-Claude Trichet, aki már kitölti 6 éves mandátumát.
A Kormányzótanács az EUR-15 országok jegybankelnökeiből és az Igazgatóság tagjaiból, míg az Általános Tanács az EU-27 országok jegybankelnökeiből, az Igazgatóság elnökéből és alelnökéből áll. A Kormányzótanács így jelenleg 21, az Általános Tanács 29 tagú. (Szlovákia euróövezeti tagságával ez értelemszerűen módosulni fog.) A GMU legkritikusabb pontja a Stabilitási és Növekedési Egyezmény, amelynek végleges szövegét az 1997. decemberi luxemburgi Európai Tanács fogadta el. Akkor eldöntötték, hogy az egyezmény 1999. január 1-jén lép hatályba, de arról is döntöttek, hogy az Egyezményben szereplő túlzott deficit eljárás nem indul el automatikusan, hanem a Tanács indítja el azt. 1999 óta a GMU makrogazdasági stabilitása érdekében minden euró-övezeti tagállamnak stabilitási programot, és minden kívül lévő EU-tagállamnak konvergenciaprogramot kell készítenie. Magyarország 2004. május 14-én tette közzé első konvergenciaprogramját. Három nappal korábban fogadta el az ECOFIN – a gazdaságpolitikai koordináció fő szerve – az Általános Gazdasági Iránymutatásokat (Broad Economic Policy Guidelines, BEPG). Ebben a dokumentumban a következő országspecifikus ajánlásokat fogalmazta meg az ECOFIN Magyarország számára: hiteles és fenntartható módon kell csökkenteni több év alatt az államháztartási deficitet, hogy az GDP-arányosan 3 %-ra mérséklődjön, a munkaerő-kínálat erősítése a mobilitás növelésével, az adó és juttatási rendszer átalakítása, hogy az ösztönözze a munkába lépést és maradást, olyan bérmegállapodásokra kialakítása, amelyek eredményeként a bérek jobban igazodnak a termelékenység alakulásához, a hálózati szolgáltatók liberalizációjának folytatása, a jogrendszer stabilitásának erősítése, az oktatási rendszer hatékonyságának növelése. A tagállamok által elkészített stabilitási és konvergencia programok alapján azután az ECB minden évben stabilitási és konvergencia-jelentéseket készít, amelyeket minden év tavaszán tesz közzé. Tekintettel arra, hogy 2004-ben év közben, május 1-jén csatlakozott 10 új tagállam az Európai Unióhoz, róluk az ECB 2004. október 20-án tette közzé első konvergencia-jelentését. Ennek összefoglaló táblázata mutatja, hogy az új tagállamok hogyan állnak a maastrichti konvergencia-kritériumok teljesítése tekintetében. A Stabilitási és Növekedési Egyezmény értelmében 2004 végén Németországot és Franciaországot már letét elhelyezésre kellett volna kötelezni túlzott hiányuk fennállása miatt, ám a Tanács az erről való döntést nem hozta meg. A bizonytalan helyzetet végül az Egyezmény 2005. tavaszi reformja oldotta meg, amely azonban sokak szerint nem szigorította, hanem inkább tovább lazította a fiskális politikák felügyeletét. A reform leglényegesebb eleme az volt, hogy az EU-tagállamoknak továbbra is egyensúly-közeli költségvetést kell fenntartaniuk, és a túlzotthiány-eljárás megindításában továbbra is a 3%-os deficit jelenti a küszöböt, ám a hiány számításakor egyes tételeket (pl. foglalkoztatási és egyéb állami programok a lisszaboni célok teljesítése érdekében, nyugdíjreform intézkedések kiadásai) nem kell figyelembe venni. Változás továbbá, hogy konjunktúra idején a hiányt csökkenteni kell annak érdekében, hogy kedvezőtlen gazdasági helyzetben “legyen hova engedni” a deficitet. Nem változott azonban az a feltétel, hogy a túlzotthiány-eljárás minden lépése a Tanács döntéséhez kötött. A Lisszaboni Szerződés megerősíti az Európai Bizottság szerepét a multilaterális felvigyázás területén. Ha a Bizottság által készített, a multilaterális felvigyázás céljából a tagállamok gazdasági fejleményeit elemző jelentésben megállapítják, hogy egy tagállam gazdaságpolitikája nem felel meg az átfogó gazdaságpolitikai iránymutatásoknak, vagy veszélyeztetheti a gazdasági és monetáris unió megfelelő működését, a Bizottság az érintett
tagállamot közvetlenül figyelmeztetésben részesítheti. A jelenleg érvényes szabályok alapján a Bizottság csupán ajánlást fogalmazhat meg erre vonatkozóan az EU Tanácsa részére.
IV. KÖZÖS POLITIKÁK 1. Agrárpolitika és vidékfejlesztés Az agrártámogatások mintegy háromnegyed részét már a közvetlen kifizetések teszik ki, de az agrárpolitika reformja 2003-ban folytatódott, átalakították a támogatások rendszerét. Az új rendszer célja, hogy a gazdák rugalmasabban alkalmazkodhassanak a kereslethez; gazdasági és környezeti szempontból egyaránt fenntartható gazdálkodást folytathassanak; erősítsék az EU pozícióit a WTO tárgyalásokon. Bevezették az egyszerűsített kifizetési rendszert (Single Payment Scheme - SPS), amely elszakítja a támogatást a termeléstől. Ennek összegét vagy egyénileg határozzák meg a gazdaságok addigi támogatásához igazodva, vagy régiós szinten. A tagállamoknak azonban megmaradt a lehetősége, hogy a közvetlen támogatások egy részét továbbra is a termeléshez kötötten folyósítsák. Egyes közvetlen támogatásokat nem vontak be az egyszerűsített rendszerbe (pl. durumbúza, energianövények), továbbra is termeléshez kötötten finanszírozzák. A gazdálkodó akkor kap közvetlen támogatást, ha betart bizonyos előírásokat (megfelelés – cross-compliance) a közegészségügy, a növény- és állategészségügy, a természetvédelem és az állatvédelem területén. Emellett a termőföldjén jó mezőgazdasági és ökológiai feltételeket kell fenntartani. A reform következményeként az állandó legelők aránya nem csökkenhet a mezőgazdasági területekhez képest. Moduláció elnevezéssel illetik azt a folyamatot, amelynek keretében a közvetlen kifizetéseket 2005-2007 között 3, 4, illetve 5%-kal csökkentették évente, és a felszabaduló összegeket átcsoportosították a vidékfejlesztésre, kivéve, ha támogatás 5.000 euró alatt van. Kidolgoztak egy olyan költségvetési mechanizmust, amely biztosítja, hogy a 2013-ig rögzített költségvetést ne lehessen túllépni. Az új tagállamok a Csatlakozási Szerződés alapján fokozatosan kapják meg azt a támogatást, amit a régiek, a felzárkózás 2013-ban fejeződik be. Eddig az időpontig a régi tagállamokban érvényes szint 30 %-áig kiegészítő nemzeti közvetlen támogatást adhatnak. A közvetlen támogatásokat egy egyszerűsített rendszerben (Single Area Payment Scheme – SAPS) fizethetik ki három évig, ami kétszer egy évig meghosszabbítható. Az egyes termékek, termékcsoportok piaci rendtartásában, más néven termékpályaszabályozásában fennmaradtak olyan eszközök, mint az importvédelem, az exporttámogatás, az intervenció, a magántárolási támogatás, a piacról kivonás támogatása (gyorsan romló termékek, zöldségek, gyümölcsök esetében), az önszabályozás ösztönzése (a zöldséggyümölcs, a szőlő-bor és a dohány ágazatban).
1. ábra Az agrárpolitika és a vidékfejlesztés kapcsolata
Forrás: http://ec.europa.eu/agriculture/publi/fact/rurdev2007/hu_2007.pdf 2007 és 2013 között az eddigieknél is szorosabban összekapcsolódik az agrárpolitika és a vidékfejlesztés. Úgy fogalmaznak, hogy a közös agárpolitikának a két pillére a piac- és a vidékfejlesztési politika. Ez abban is kifejeződik, hogy a vidékfejlesztés a pénzügyi perspektívában teljesen levált a kohéziós politikáról, egy fejezetbe került az agrárpolitikával, illetve annak piacfejlesztési részével. A finanszírozási források az Európai Mezőgazdasági Garancia Alap (EMGA) és az Európai Mezőgazdasági Vidékfejlesztési Alap (EMVA). Hozzájuk kapcsolódik az Európai Halászati Alap (EHA). A 2007–2013 közötti időszakra szóló új vidékfejlesztési politika három területre összpontosít, összhangban az új vidékfejlesztési rendeletben meghatározott három tematikus tengellyel: - a mezőgazdaság és az erdőgazdálkodás versenyképességének növelése, - a környezet és a vidék állapotának fejlesztése, - az életminőség javítása és a vidéki gazdaság diverzifikációjának előmozdítása, - a vidékfejlesztés célját szolgáló helyi, alulról építkező kezdeményezések támogatása. Ez a negyedik, ún. „Leader tengely" a Leader közösségi kezdeményezés kapcsán szerzett tapasztalatokat kívánja kamatoztatni. A három „tematikus” tengely mellett „módszertani” tengely, amely minden programba bekerül.
2. ábra A vidékfejlesztési politika koncepciója, 2007-2013
Forrás: http://ec.europa.eu/agriculture/publi/fact/rurdev2007/hu_2007.pdf Az EU a 2007-2013 közötti időszakra stratégiai iránymutatásokat adott ki a vidékfejlesztésre vonatkozóan. Ezekkel a vidékfejlesztést meg akarta feleltetni a 2000-es lisszaboni stratégia növekedési és munkahely-teremtési céljaival, valamint a 2001-es göteborgi fenntarthatósági célokkal. A hat stratégiai iránymutatás a következő: 1. A mezőgazdasági és erdőgazdálkodási ágazat versenyképességének javítása 2. A környezet és a vidék állapotának javítása 3. A vidéki élet minőségének javítása és a diverzifikáció ösztönzése 4. Helyi kapacitásépítés a foglalkoztatás és diverzifikáció érdekében 5. A prioritások megvalósítását szolgáló programok létrehozása 6. A közösségi eszközök kiegészítő jellegének biztosítása
2. Halászati politika Magyarország számára ugyan nem központi jelentőségű közös politika a halászati, de környezeti kihatásai miatt azok figyelmére is érdemes, akik nem hívei a tengeri halételek fogyasztásának. A közös halászati politika 2003-as reformját éppen az kényszerítette ki, hogy két évtizedes létezése alatt nem sikerült megállítani a halállomány egyre fokozódó felélését, például a tőkehalállomány a kimerülés szélére került. A közös politikában a problémák négy csoportját azonosították: - A halászati lehetőségekről évente döntöttek, ami nem tette lehetővé a halászok számára a tervezést, és így a halállomány megőrzését. A reform keretében a hosszú távú szabályozásról határoztak. - A halászati flották kapacitása messze meghaladta a kifogható halállományt. Ezért a jövőben a tagállamokkal együtt kellett egy egyszerűbb flotta politikát kialakítani. Az állami
támogatás csak a hajók fedélzeti biztonságának, a munkakörülményeknek a javítására lett adható, a hajók felújítására, modernizálására nem. - A tagállamok ellenőrzési rendszereinek, szankcióinak sokfélesége mellett nem lehetett hatékonyan betartatni a jogszabályokat. Ennek ellenszereként erősíteni akarták a hatóságok közötti együttműködést, az ellenőrzés, a szankciók egységesítését. - Az érintettek, kiváltképp a halászok nem vettek részt eléggé a közös halászati politika irányításában. A halászok és a tudósok tapasztalatainak megosztása sem volt megfelelő. Regionális tanácsadó központok felállításáról döntöttek, illetve az érintettek bevonásának más formáiról Az elfogadott akciók, stratégiák több területre terjedtek ki: - Az európai akvakultúra fenntartható fejlődése. A halkereslet növekedése és a korlátozottan rendelkezésre álló állomány problémáját haltenyésztéssel próbálják feloldani a tengeri halak, kagylók, rákok esetében is, ahogyan az édesvízi halaknál már bevett gyakorlat. A nagy halsűrűség, a takarmányozás viszont egészségügyi és környezeti problémákat vet fel. - A környezetvédelmet integrálták a közös halászati politikába. - Az illegális halászat megszüntetése, hogy az uniós vizeken túl is biztosítsák a fenntartható halállományt. - Intézkedések a flotta kapacitás csökkentéséből fakadó társadalmi, gazdasági következmények kezelésére. - Egyetlen ellenőrzési rendszer felállítása. A reform óta eltelt idő eredményei azt sejtetik, hogy további szigorításokra még szükség lesz. Amint fentebb már utaltunk rá, 2007 és 2013 között Európai Halászati Alap néven szerepel az az alap, amelyik a közös halászati politika intézkedéseit finanszírozza az addigi körülményes Halászati Orientációs Pénzügyi Eszköz elnevezés helyett. Ez annyi tartalmi változást jelent, hogy kikerült a Strukturális Alapok közül.
3. Iparpolitika Az európai gazdasági integráció célja a Római Szerződés óta a szabad verseny biztosítása az ipar területén. Ezért a szó szoros értelemében vett közösségi szintű szektorális iparpolitika sosem létezett. A nyolcvanas évek óta az európai ipar világgazdasági pozíciói romlottak. Az erősödő nemzetközi verseny szorításában az európai iparnak elengedhetetlenül szükséges, hogy feljavítsa a termelési infrastruktúráját és új típusú szervezeti formákat integráljon. Ezért amennyiben közösségi szinten foglalkoznak az iparral, az döntően a versenypolitika keretében történik.
3.1. Vállalkozási politika Az iparpolitika átalakulását jelzi, hogy a kilencvenes évek egyik központi kérdése a kisés középvállalkozások (továbbiakban KKV-k) támogatása lett. A kis és középvállalkozások a adják az EU foglalkoztatásának kétharmadát és a hozzáadott értékének mintegy 60%-át. Ők képviselik a dinamizmust és a növekvő hatékonyságot, és elsők a piaci rések kiaknázásában. A KKV-knak szintén nagy szerepe van mint a közösségen átívelő nagyvállalatok beszállítóinak, és ezen tevékenység szervezése az információs és kommunikációs technológiák segítségével szintén növelheti az ipar versenyképességét. Előtérbe kerülésüket részben az ipar struktúrájának átalakulása – a vállalkozások 99%-a ebbe a körbe tartozik –, részben az a felismerés okozta, hogy a KKV-k a fő munkahelyteremtők. A regionális politikához is szorosan kötődnek, hiszen a strukturális politikákban központi szerepük van. Az üzleti környezet javítására felállított olyan hálózatok,
mint az Európai Információs Központok (Euro-Info-Centres) és az Üzleti és Innovációs Központok (Business and Innovation Centres) is elsődlegesen a KKV-k információs ellátottságát, technikai fejlesztését hivatottak szolgálni. 2001 és 2005 között volt hatályban a negyedik többéves vállalkozásfejlesztési akcióprogram. Az előző tanulságaiból okulva kevesebb, koncentráltabb alprogram szolgálja a célokat: - Fokozni kell a növekedést és az üzleti versenyképességet a tudásalapú, nemzetközivé vált gazdaságban. - Támogatni kell a vállalkozókészséget. - Egyszerűsíteni és javítani kell az üzleti szektor közigazgatási és szabályozási kereteit, amiben virágozhat a kutatás, az innováció és az üzleti alkotószellem. - Javítani kell az üzleti szektor pénzügyi környezetét, kiváltképp a KKV-két. - Biztosítani kell az üzleti szektor könnyebb hozzáférését a közösségi támogató szolgáltatásokhoz, programokhoz és hálózatokhoz és javítani kell ezek koordinálását. A program 2006. december 31-ig meghosszabbításra került, 2007 januárjával pedig mint önálló program megszűnt, és az alábbiakban ismertetendő Versenyképességi és Innovációs Keretprogram (2007-2013) részévé vált. Annak érdekében, hogy a megújított lisszaboni stratégia célkitűzéseinek, azaz a növekedés és foglalkoztatás előmozdításának mind jobban megfeleljen, a Közösség 2006-ban fogadta el az említett 2007-2013 közötti időszakra vonatkozó Versenyképességi és Innovációs Keretprogramot (Competitiveness and Innovation Framework Programme – CIP). A program kifejezetten támogatja az információs, a környezettudatos technológiák és a megújuló energiaforrások használatát az ipar területén. A kezdeményezésben szereplő kisebb támogatási programok a tudásalapú társadalom és a kiegyensúlyozott gazdasági növekedésen alapuló fenntartható fejlődést kívánják előmozdítani az elkövetkező években: 1. Vállalkozóvá válás és innovációs program – a vállalkozói lét, az ipari versenyképesség és az innováció támogatására hivatott tevékenységeket gyűjti egy csokorba. 2. Az ICT politikát támogató program – a tudásalapú gazdaság alapkövét jelentő információs és kommunikációs technológiák alkalmazását kívánja elősegíteni. 3. Intelligens Energia – Európa Program – fel kívánja gyorsítani a fenntartható energiafelhasználás és energiahatékonyság terén tett erőfeszítéseket és eredményeket. A Versenyképességi és Innovációs Keretprogram a 2007-2013 közötti időszakban 3,62 milliárd euró forrásból gazdálkodhat, aminek 60%-a, 2,17 milliárd euró a vállalkozási és innovációs alprogramot, míg a maradék összeg fele-fele (730-730 millió euró) a másik két alprogramot támogatja. Az alapvető intézkedések típusai a következők: a kis- és középvállalkozásoknak biztosított pénzügyi eszközök, innovációhoz kapcsolódó kísérleti projektek, az információcsere elősegítése, hálózatok kiépítése, különböző szintű koordinációs tevékenységek, elemzések. A konkrét megvalósításhoz mindegyik alprogram saját irányító bizottságokkal rendelkezik, ám a végrehajtási eszközök több célt is szolgálnak egyszerre, így lehetővé válik a célkitűzések összehangolt kezelése, valamint a közösség más politikájához való illesztése. A közösségi politikák – ipar, kutatás-fejlesztés, energia – egyre növekvő összefonódására tehát jó példa az előbb említett közösségi program.
3.2. Ágazati politikák A hagyományos iparpolitika annyiban maradt fenn, hogy az egyes „szenzitív”, azaz valamilyen szempontból (pl. foglalkoztatás, globális feltételek) érzékeny ágazatokat a Közösség különbözőképpen kezeli. Ilyen ágazatnak számít többek között az európai autógyártás, vas- és acélipar, hajógyártás és textilipar. Mindezek mellett a csúcstechnológiát képviselő, ma a versenyképességet jelentősen meghatározó ágazatokra is külön koncentrálnak az uniós ipar alakítói. Az ipar versenyképességét szolgálja így a közös kutatás-fejlesztés, amely az Egységes Európai Okmány révén a módosított Római Szerződésben önálló fejezetcímet kapott, tehát önálló politikaként kell kezelnünk. Összességében elmondható, hogy Európának lemaradása van az amerikai és ázsiai versenytársakkal szemben a számítógépgyártás, a szoftveripar, a félvezetők és chipek gyártása, valamint a robottechnika és részben a biotechnológiai iparágak területén. Az atomenergia-ipar, a repülőgépgyártás, az űrkutatás, az autóipar, a gépgyártás, a száloptika, a telekommunikáció, a gyógyszergyártás vagy az irodai automatizálás területén azonban az európai ipar a világ élvonalába tartozik. A mobiltelefonok esetében például az európai cégek a világpiac mintegy 40%-át uralják (egyedül a Nokia részesedése 30% körül mozog), a nagy utasszállító repülőgépek esetében az Airbusnak az ezredforduló óta rendre több megrendelése van, mint a vetélytárs Boeingnek.
4. Energiapolitika 4.1. Közös energiapolitika az ezredforduló után A 2002-ben lezárult programok után időrendben a következő és a terület szabályozásának folytonosságát biztosító, mintegy 200 millió euróval gazdálkodó program az Intelligens Energia – Európa (2003-2006) nevet viselő kezdeményezés volt. Az Európai Unió céljai ezen a területen a fenntartható fejlődés támogatása az energián keresztül is és az ellátás biztonságának megőrzése. A program azon a felismerésen alapul, hogy az energia a közlekedéssel karöltve nagy szerepet játszik a klímaváltozás jelenségében, hiszen ez az a két terület, ahol az üvegházhatást okozó anyagok kibocsátása a legnagyobb méreteket ölti. Szintén a program látószögében van az a tény, hogy az EU egyre inkább kiszolgáltatott és több tekintetben is kockázatos helyzetbe kerül a növekvő energia-import miatt. A program négy részterületre van osztva, melyek közül némelyik a korábbi akciók folytatása és megerősítése miatt megegyezik az elődjével. SAVE – Költségvetését tekintve 69,8 millió euróval gazdálkodó program, melynek célja az energiahatékonyság növelése főként az építési és ipari ágazatokban. ALTENER – 80 millió euró keretű program, mely az új és megújuló energiaforrások támogatását célozza. STEER – a megújuló energiaforrások használatát támogatja a közlekedési ágazatban és általában az üzemanyagok diverzifikációja terén. (32,6 millió eurós kerettel gazdálkodik). COOPENER – 17,6 millió euróból a fejlődő országokban kíván előrelépést elérni a megújuló energia felhasználás és az energiahatékonyság terén. Minthogy a program 2006-tal lezárult, a helyét részben a már említett Versenyképességi és Innovációs Keretprogram veszi át. Teheti ezt azért, mert a Közösség politikái egyre inkább összefonódnak és komplex javaslatcsomagok kidolgozására késztetik az Uniót.
Az energiapolitika tehát 2006 óta a kutatás-fejlesztés mellett a környezeti politikával mutat a korábbiaknál is intenzívebb mértékű összefonódást, ami egyébként illeszkedik a környezeti politikában megfogalmazott integrált megközelítés elvéhez. Az energiapolitika színterébe így az utóbbi időben a energia-gazdálkodás racionalizálása, azon belül is a megújuló energiaforrások hasznosítása és az energiahatékonyság növelése került. Az energia-gazdálkodás legfontosabb alapdokumentuma a 2006-ban kiadott Zöld Könyv az energiahatékonyságról. Ennek fő célkitűzése, hogy az EU 2020-ig energia-fogyasztását 20%-kal mérsékelje. Az ambiciózus cél elérését a pazarlás megszüntetése, a közlekedés, a háztartások és az épületek energiahatékonyabbá tétele, valamint új, energiakímélő technológiák kifejlesztése révén kívánják elérni. A megújuló energiaforrások egyre nagyobb arányú alkalmazása több szempontból stratégiai jelentőségű: egyrészt várható a legfőbb kimerülő erőforrások (olaj, földgáz, szén) végleges kimerülése, másrészt ezen erőforrások felett jelenleg olyan, politikailaggazdaságilag instabil államok gyakorolnak felügyeletet, amelyektől az EU energia-függőségét mindenképpen csökkenteni óhajtja. A cél elérése érdekében a tagállamoknak 2010-ig növelniük kell a megújuló energiaforrásokból előállított villamosenergia-fogyasztásukat. Az EU-szintű vállalást és annak tagállamokra lebontott mértékét az alábbi táblázat tartalmazza. Az már most látszik, hogy a lisszaboni stratégia megfogalmazásakor 2010-re vállalt EUszintű arány nem lesz teljesíthető. Emiatt az elmúlt időszakban a stratégia ezen területe alapos kutatásokra támaszkodva újragondolásra került. 4. táblázat A megújuló erőforrásokból előállított villamosenergia aránya a teljes energiafogyasztáson belül: 1994, 2004, cél 2010, % 13,2 13,7 21,0 Lengyelország 1,6 2,1 7,5 EU-25 14,2 14,7 22,0 Lettország 52,8 47,1 49,3 EU-15 70,1 58,8 78,1 Litvánia 4,1 3,5 7,0 Ausztria 1,1 2,1 6,0 Luxemburg 3,0 3,2 5,7 Belgium 0,0 0,0 6,0 Magyarország 0,5 2,3 3,6 Ciprus 3,0 4,0 8,0 Málta 0,0 0,0 5,0 Csehország 5,6 27,0 29,0 Németország 4,3 9,7 12,5 Dánia 3,7 10,0 Olaszország 18,0 15,9 25,0 Egyesült Királyság 2,1 0,0 0,6 5,1 Portugália 36,1 24,4 39,0 Észtország 24,8 28,3 31,5 Spanyolország 17,7 18,2 29,4 Finnország 19,7 12,9 21,0 Svédország 42,7 46,1 60,0 Franciaország 6,4 9,5 20,1 Szlovákia 17,0 14,3 31,0 Görögország 1,9 5,7 9,0 Szlovénia 31,8 29,1 33,6 Hollandia 5,5 5,1 13,2 USA Írország Forrás: http://ec.europa.eu/growthandjobs/index_en.htm A 2007. márciusi brüsszeli Európai Tanács az elmúlt évek során különböző dokumentumokban, elemzésekben felvázolt energiapolitikai fejlesztési irányokat a következő feladatokban foglalta össze az EU egésze számára: 2020-ig az energia-felhasználás 20%-os csökkenését kell elérni. A teljes energia-felhasználáson belül a megújulók részarányát 2020-ig 20%-ra kell növelni. 2020-ig a teljes üzemanyag-felhasználásban a biodízel arányát legalább 10%-ra kell emelni. Az EU energiapiacán tovább kell haladni az egységes belső piac megteremtésében.
Az energiapolitikát jobban össze kell hangolni más politikákkal, beleértve a mezőgazdaságot és a kereskedelmet is. Az EU szerepvállalását a nemzetközi együttműködésben fokozni kell: ha az EU képes az energiakérdést globális szinten megragadni, középtávon vezető szerepre tehet szert a világban. A fentiek közül az utóbbi időszakban talán az energiapiacok liberalizációja indította el a leglátványosabb változásokat – és egyúttal a leghangosabb vitákat is. Mindazonáltal az Európai Bizottság kitart amellett, hogy a piacliberalizáció növeli a hatékonyságot, hozzájárul az energia-felhasználás racionalizálásához, és a fogyasztók érdekeit is nagymértékben szolgálja. A szabályozás szintjén az energiapiacok megnyitásának utolsó dátuma 2007. július 1. Az elkövetkező időszak fogja megmutatni, hogy a szabályozás mit tud elérni a tagállami részpiacokon, ahol sok esetben a (volt) állami energiavállalat monopol – vagy legalábbis erőfölényes – helyzetet élvez. Általános cél és uniós szintű érdek, hogy az energia-felhasználás mozduljon el az ún. intelligens energia-használat irányába, amelyet már a Zöld Könyv az energiahatékonyságról is kulcsfeladatként fogalmaz meg. Ennek érdekében például a hetedik kutatás-fejlesztési keretprogram számos alintézkedése irányul az energia-felhasználási technológiák és szokások racionalizálására, fejlesztésére. Az utóbbi időben sok szó esett az Unió energiaellátásának biztonságáról, de a fent ismertetett tervek és szabályozás ellenére az igazán hatékony és közös fellépés harmadik országokkal, mindenekelőtt Oroszországgal szemben várat magára.
5. Közlekedéspolitika 5.1. Közlekedéspolitika napjainkban Az Európai Unió költségvetésében a közlekedéspolitika közvetlen részesedése továbbra is csekély. A strukturális eszközökön (elsősorban a Kohéziós Alapon) keresztül azonban az EU előre meghatározott projektek finanszírozása révén meglehetősen nagy forrásokat juttat ezen ágazat fejlesztésére, a kohéziós országokban (melyek körébe az összes újonnan csatlakozott tagállam beletartozik). Ezzel együtt a fejlesztésekben a környezet védelme, megóvása a korábbinál nagyobb prioritást kap. Napjaink uniós közlekedéspolitikája tehát – sokszor a környezeti, az energiapolitikai és kutatás-fejlesztési prioritásokkal illetve támogatási rendszerekkel összehangolva – a következő problémákra keresi a megoldást: A közlekedés volumene folyamatosan növekszik, amely önmagában terheli a környezetet, és a károsanyag-kibocsátáshoz is nagymértékben hozzájárul. Cél tehát a közlekedés volumenének csökkentése, vagy legalábbis a növekedés lassítása. A környezetkímélő közlekedési módokat (nagyobb távolságokon vízi és vasúti személyés áruszállítás, az urbanizált térségekben pedig kerékpár és korszerű tömegközlekedési eszközök) az eddigieknél nagyobb mértékben és hatékonysággal kell alkalmazni. Ehhez elengedhetetlen az intermodális (közlekedési mód váltására alkalmas) csomópontok kiépítése, fejlesztése. A közlekedés a zajterhelés egyik legkomolyabb forrása, mind a városi-agglomerációs övezetekben, mind a ritkán lakott természeti területeken, elsősorban az autópályák miatt. EU-szintű kutatások zajlanak a zajterhelés forrásnál való megszüntetésére (kerékgumik és útfelületek), illetve a már keletkező zaj szigetelésére (zajvédő/nyelő falak, felületek). A közlekedés az energia-felhasználás szempontjából is az egyik meghatározó szektor. Kutatások folynak a megújuló energiaforrások (pl. biodízel) alkalmazására a közlekedésben, a meglévő technológiák energia-hatékonyság irányába történő
fejlesztésére, illetve a közlekedési szokások befolyásolására, szintén energiatakarékossági célokból.
5.2. Cselekvési terv a jövőre vonatkozóan A közös környezeti politika másik nagy kihívása a közlekedés biztonságának javítása. Az Európai Bizottság ennek érdekében elsősorban a következő célokat fogalmazta meg: Visszafordítani a vasúti utas- és teherszállítás súlyának csökkenését. A tehervonatok átlagsebessége az EU-ban 18 km/óra. A vasútnak növelnie kell a sebességet és a szolgáltatás szintjét ahhoz, hogy a közúttól magához vonzza a teherszállítást. Európai integrált repülésirányítási rendszer kialakításával csökkenteni a légi járatok késéseit. Többet fordítani a tengeri és a belvízi szállításra, javítani a kikötői szolgáltatásokat és a tengeri biztonsági követelményeket. A közlekedéspolitika 2006. júniusi felülvizsgálatát követően az Európai Bizottság a cselekvési program keretében rövidtávon a vasutak versenyképességének növelését, a kikötőket szabályzó politika kialakítását, intelligens szállítási rendszerek kifejlesztését, az infrastruktúra használatáért fizetendő díjak bevezetését, fokozott bioüzemanyag-termelést, illetve a városi zsúfoltság enyhítésére irányuló módszerek kidolgozását tűzi célul maga elé.
6. Kutatás-fejlesztési politika 6.1. Lisszabon és a közös kutatás-fejlesztés A 2000 márciusában Lisszabonban ülésező Európai Tanács a lisszaboni stratégia keretein belül lényeges vállalásokat fogalmazott meg a kutatás-fejlesztés területén annak érdekében, hogy a lisszaboni stratégia fő célja teljesüljön, azaz hogy az EU 2010-re a világ legversenyképesebb, legdinamikusabban fejlődő tudásalapú gazdaságává váljon. Az egyik ilyen vállalás arra vonatkozik, hogy az EU tagállamaiban a kutatás-fejlesztésre fordított GDPhányadnak el kell érnie a 3%-ot. A másik fontos lépés az Európai Kutatási Térség (EKT, European Research Area – ERA) megalakításáról szóló döntés volt. Az Európai Kutatási Térség tulajdonképpen az eddigi, igencsak szétaprózódott és gyenge információ-áramlással jellemzett teljes uniós kutatás-fejlesztési tevékenység összehangolására, koordinálására tesz kísérletet. Szintén az EKT a színtere az EU-n belüli legjobb gyakorlatok átvételének, közös mutatószámok és monitoring rendszer kiépítésének is. Összességében tehát elmondhatjuk, hogy a kezdeményezés révén egy komplex, közös tanulási-értékelési folyamat vette kezdetét, amely ma is tart. A lisszaboni stratégia felülvizsgálatára 2005-ben került sor. Az erről szóló jelentésre a szakértői bizottságot vezető Wim Kok neve után Kok-jelentésként szokás hivatkozni. A Kokjelentés alapvetően azt állapította meg, hogy a lisszaboni célok teljesülése 2010-re nem garantált, ezért cselekvére van szükség. A kutatás-fejlesztés terén a Kok-jelentést követően a következő feladatokat fogalmazta meg az Európai Unió: Az eddigieknél nagyobb mértékben szükséges a magánszféra bevonása a kutatásfejlesztési tevékenységbe. Ehhez az EU-nak célzott erőfeszítéseket kell tennie. Döntés született egy új, Európai Technológiai Intézet megalapításáról. Szükség van ún. Európai Technológiai Platformok létrehozására és támogatására, ahol az ipar játssza a kezdeményező szerepet a kutatás-fejlesztési tevékenységek irányának meghatározásában.
6.2. A hatodik kutatás-fejlesztési keretprogram A hatodik keretprogram 2003-tól 2006-ig tartott, és elsősorban az Európai Kutatási Térség fejlesztésére irányult. Ennek tükrében a keretprogram három nagy területre tagozódott: az európai kutatás koncentrálása és integrációja, az EKT alapjainak megerősítése, az EKT szerkezetének kialakítása. A hatodik keretprogram költségvetési tervezete a teljes időszakra vonatkozóan több mint 19 milliárd euró volt, amelyből mintegy 17,5 milliárd sikeres pályázatok révén lekötésre is került. A fő témák mentén a keretprogram részletes szerkezetét az alábbi táblázat tartalmazza. 5. táblázat A hatodik kutatás-fejlsztési keretprogram szerkezete I. Az európai kutatás koncentrálása és integrációja Tematikus programok Élettudományok, genomika, biotechnológia Információs társadalom technológiái Nanotechnológiák és nano-tudomány Repülés- és űrkutatás Élelmiszerek minősége és biztonság Fenntartható fejlődés, globális változások és öko-rendszerek Polgárok és kormányzás a tudásalapú gazdaságokban Horizontális programok Tudományos és technológiai szükségletek előrejelzése, a politikaformálás támogatása Kis- és középvállalkozások részvételének támogatása Nemzetközi együttműködések támogatása A Közös Kutatóközpontok tevékenysége (nem nukleáris kutatások) II. Az EKT szerkezetének kialakítása Kutatás és innováció Humán erőforrások Kutatási infrastruktúrák Tudomány és társadalom III. Az EKT alapjainak megerősítése Koordinációs tevékenységek támogatása Kutatás-fejlesztési politikák egységes fejlesztése Forrás: http://cordis.europa.eu/fp6/dc/index.cfm
6.3. A hetedik kutatás-fejlesztési keretprogram 2007-ben kezdődött el a hetedik keretprogram, amely néhány alapvető változást hozott az EU kutatás-fejlesztési politikájában. Az első nagy változás, hogy mostantól a K+F keretprogramok is illeszkednek a költségvetés periódusaihoz, vagyis a hetedik keretprogram 2013-ig tart. Következő változás, hogy a keretprogram támogatásait éves szintre bontották le: az azonos intézkedésekre minden évben megnyitják a pályázatokat, melyeket minden év december 31-ig a nyertes pályázókkal való szerződéskötés szintjén le is kell zárni. A folyamatos tanulás jegyében az évről évre megnyíló támogatási keretek minden intézkedés esetén egyre nagyobbak 2007-től 2013-ig, ezzel biztosítva, hogy a potenciális kedvezményezetteknek legyen módjuk „belerázódni” a pályázati rendszerekbe, és évről évre több projekthez tudjanak sikeresen támogatást szerezni.
További változás, hogy a keretprogramba integráltak korábban független pályázati rendszereket. Ilyenek például a Marie Curie ösztöndíjak, amelyek európai kutatók más országban való kutatási tevékenységét finanszírozzák. Nőtt a teljes keretprogram költségvetése is, a hétéves periódusra összesen 50,5 milliárd eurót elkülönítve a közös költségvetésből. Igyekeztek továbbá – az integrált megközelítés elvével összhangban – az EU környezet- és energiapolitikai céljainak megvalósulását is elősegíteni. Az összes, keretprogramon belül megvalósítandó projektet négy projekttípusba sorolják: kis- és közepes együttműködési projektek, nagy együttműködési projektek, kiválósági hálózatok, koordinációs és támogatási akciók. A hetedik keretprogram négy specifikus programból áll, melyek további alprogramokra osztódnak. A keretprogram szerkezetét az alábbi táblázat mutatja be. 6. táblázat Az EU hetedik kutatás-fejlesztési keretprogramjának felépítése I. Kooperációk 1. Egészségügy 2. Élelmiszer, mezőgazdaság, biotechnológia 3. Információs és kommunikációs technológiák 4. Nanotudományok, nanotechnológiák, anyagtudományok és új gyártási technológiák 5. Energia 6. Környezetvédelem (beleértve az éghajlati változásokat is) 7. Közlekedés (beleértve a repüléstechnikát) 8. Társadalom-gazdasági tudományok és humán tudományok 9. Űrkutatás 10. Biztonság II. Ötletek a kreativitás és innováció elősegítése érdekében nincsenek előre fixált témák, várják az új ötleteket a következő két pályázati típusban: kezdő kutatói támogatások haladó kutatói támogatások III. Emberek – Marie Curie pályázatok IV. Kapacitások 1. Kutatási infrastruktúrák 2. A KKV-k javára végzett kutatások 3. A tudás régiói, kutatás-orientált regionális klaszterek támogatása 4. A konvergencia régiók kutatási potenciálja 5. Tudomány a társadalomban Forrás: http://cordis.europa.eu/fp7/home_en.html A keretprogramon kívül működnek továbbra is az Euratom kutatásai és a Közös Kutatóközpont intézményeinek tevékenységei.
6.4. A Közös Kutatóközpont ma Az Európai Unió saját kutatóintézménye, a Közös Kutatóközpont (Joint Research Centre – JRC) a Római Szerződéssel jött létre, ám megalakulása óta nagy fejlődési pályát írt le. Ma már az itt folyó kutatás-fejlesztési tevékenység igen széles körben fed le különböző témákat, a
gyermekjátékok biztonsági követelményeitől a hulladék újrahasznosításán át az információtechnológia mezőgazdaságban való alkalmazásáig terjedően. A Közös Kutatóközpont mind az Európai Bizottság, mind pedig az EU egyéb szereplői számára végez kutatásokat, jelenleg hét specializált intézet keretein belül. A hét intézetben összesen mintegy 2700-an dolgoznak, a központ teljes költségvetése meghaladja az évi 300 millió eurót. A hét specializált intézet teljes (angol és magyar) illetve rövidített nevét, valamint székhelyét az alábbi táblázat tartalmazza. 7. táblázat A Közös Kutatóközpont intézetei Intézet neve Rövidített név Székhely Institute for Reference Materials and IRMM Geel (Belgium) Measurements Institute for Transuranium Elements ITU Karlsruhe (Németország) Institute for Energy IE Petten (Hollandia) Institute for the Protection and the Security IPSC Ispra (Olaszország) of the Citizen Institute for Environment and IES Ispra (Olaszország) Sustainability Institute for Health and Consumer IHCP Ispra (Olaszország) Protection Institute for Prospective Technological IPTS Sevilla (Spanyolország) Studies Forrás: www.jrc.cec.eu.int
7. Környezeti politika 7.1. A környezetvédelem önálló eszköze: a LIFE program A környezetvédelem önálló pénzügyi eszköze a LIFE program, amelyet 1992-ben indítottak el. A LIFE-III végül hosszabbításokkal 2006-ig szolgálta az EU környezeti politikai céljainak megvalósulását. A LIFE-III-nak a következő beavatkozási területeit különítették el: • LIFE - Természetvédelem: az Európai Unió természetes élőhelyeinek és vadvilágának megőrzésére. • LIFE - Környezetvédelem: az Európai Unióban és a tagjelölt országokban a közösségi politika és szabályozás érvényesítésére. • LIFE – Harmadik országok: technikai segítségnyújtás a fenntartható fejlődés előmozdítására harmadik országok számára. A program 2006-ig való meghosszabbítása mögött az a megfontolás húzódott, hogy ezentúl a környezeti politika saját finanszírozási eszköze is illeszkedjen a költségvetés periódusaihoz. Ennek szellemében a program folytatása, a LIFE+ 2007-től 2013-ig tart. A LIFE+-nak is három eleme van: • LIFE+ Természet és biodiverzitás, • LIFE+ Környezetvédelmi politika és irányítás, • LIFE+ információ és kommunikáció. A LIFE+-ból finanszírozott projekteknek hozzá kell járulniuk a három közül egynél több elem konkrét célkitűzéseinek az eléréséhez, és hogy egynél több tagállam részvételét foglalják magukban, valamint hozzájáruljanak a környezetvédelmi célkitűzések megvalósítására vonatkozó stratégiai megközelítések kidolgozásához is.
A LIFE program mellett a közös környezeti politika céljainak teljesüléséhez – az integrált megközelítés elvének érvényesítése révén – a más politikákon keresztül folyósított támogatások is hozzájárulnak. Ezek az ún. indirekt támogatások lényegesen nagyobb méretet öltenek, mint a LIFE program adta keretek. A támogatások minden esetben vissza nem térítendőek, azonban soha nem biztosítják a felmerülő költségek 100%-os fedezetét. Az indirekt támogatások közül a legfontosabbak a következő politikákon keresztül valósulnak meg: • kohéziós (korábban regionális) politika, • agrárpolitika, • kutatás-fejlesztési politika, • energiapolitika, • közlekedéspolitika, • kis- és középvállalkozási politika, • oktatás-, képzés- és ifjúságpolitika. A környezetvédelmi finanszírozás döntő többsége tehát támogatás formájában valósul meg, de uniós keretek között hitel felvételére is van lehetőség az Európai Beruházási Banktól (European Investment Bank – EIB). A kedvezményes hitelek a piacinál alacsonyabb kamatok mellett, és a kereskedelmi banki gyakorlathoz viszonyítva hosszabb lejárattal vehetők igénybe. Mindenesetre a környezetvédelmi jellegű uniós finanszírozás – akár támogatás, akár hitel formáját ölti – döntően projektfinanszírozás keretében valósulnak meg.
7.2. Az ötödik és hatodik akcióprogram A hatodik akcióprogramot 2006 folyamán 2012-ig meghosszabbították, ezzel biztosítva a program illeszkedését a Kiotói Egyezmény vállalásaihoz, amely szintén 2012-ig követeli meg az aláíróktól a kibocsátási szintjeik csökkentését. A hatodik akcióprogram így tulajdonképpen az EU kiotói vállalásainak teljesítését célzó program. Az EU-szinten vállalt összkibocsátást úgy kívánják teljesíteni, hogy országokra lebontva határoztak meg vállalási kötelezettségeket. Az alábbi táblázat bemutatja, milyen tagállamra milyen vállalás vonatkozik, és hogy az egyes országok hogy állnak ennek teljesítését illetően. 8. táblázat Teljes üvegházhatású gázkibocsátás: 1994, 2004, cél 2008-2010, %, Kiotó bázisév=100%a 91,9 92,7 - Lengyelország 77,8 68,4 94,0 EU-25 96,3 99,1 92,0 Lettország 53,2 41,5 92,0 EU-15 97,7 115,7 87,0 Litvánia 71,4 39,9 92,0 Ausztria 102,5 100,7 92,5 Luxemburg 98,8 100,3 72,0 Belgium 119,5 148,2 - Magyarország 69,5 68,0 94,0 Ciprus 78,2 74,9 92,0 Málta 120,6 145,9 Csehország 114,0 98,2 79,0 Németország 89,4 82,5 79,0 Dánia 97,3 112,1 93,5 Egyesült Királyság 93,0 85,9 87,5 Olaszország 56,7 50,0 92,0 Portugália 113,1 141,0 94,0 Észtország 105,2 114,5 100,0 Spanyolország 105,7 147,9 115,0 Finnország 97,5 99,2 100,0 Svédország 103,4 96,4 104,0 Franciaország 100,9 123,9 125,0 Szlovákia 70,6 69,7 92,0 Görögország
103,6 101,6 94,0 Szlovénia 103,9 122,7 113,0 USA
Hollandia Írország
87,6 99,2 104,4 115,8
92,0 -
a) A Kiotó bázisév az országok többségénél 1990.
Forrás: http://ec.europa.eu/growthandjobs/index_en.htm Az EU 2006-ban útjára indította emisszió-kereskedelmi rendszerét. Ennek lényege, hogy azok a tagállamok, amelyek alatta maradnak vállalt kvótájuknak, a “fel nem használt részt” eladhatják olyan tagállamoknak, akik ezzel kiváltják túlzott emissziójukat. Az emissziókereskedelem sok vita tárgyát képezi. A kritikusok szerint a rendszer nem ösztönzi a legszennyezőbb tagállamokat kibocsátásuk csökkentésére, a kvótájuk alatt maradó országoknak pedig nem kell kötelezettséget vállalniuk arra, hogy a kvótaértékesítés bevételeit környezetvédelemre fordítják, így a rendszer révén akár további szennyezésekhez kaphatnak jelentős forrást. Az EU-ban már megkezdődtek az ún. poszt-Kiotó viták. Ezek során a tagállamok arra keresik a választ, hogy tagállami, uniós illetve globális szinten a Kiotói Egyezmény 2012-es lejárata után milyen módon lehet a kibocsátási szintek további csökkentését biztosítani. Az EU ezen kezdeményezésével egyelőre igencsak magára maradt a globális színtéren: sem az USA mint fejlett gazdaság, sem a globális összkibocsátásért egyre nagyobb mértékben felelős feljövő nagy méretű gazdaságok, azaz Kína és India nem osztják az EU nézeteit a globális klímaváltozás érdekében teendő közös erőfeszítések tekintetében. Továbbra is kérdés marad tehát, hogy „mi lesz Kiotó után”, és nem csak az Európai Unióban, hanem az egész Föld légkörét illetően. Erre a kérdésre a választ az elkövetkező évek uniós és nemzetközi fejleményei fogják tudni megadni. A poszt-Kiotó viták mindazonáltal már az EU-n belül is nagy mértékű feszültségek forrását jelentik, mivel a régi, fejlettebb iparú és emiatt relatíve nagy kibocsátású gazdaságok hajlamosak az új tagállamokra tenni az EU-szintű vállalások – ezen országok számára elfogadhatatlan – terhét azáltal, hogy a kevésbé fejlett kelet-közép-európai országokat korlátozni igyekeznek ipari és közlekedési infrastrukturális kapacitásaik fejlesztése terén. Erre ugyanakkor ezen országok részéről meglehetősen nagy – és szerintük jogos – igény mutatkozik, a gazdasági felzárkózás igényével párhuzamosan. Az EU-n belül tehát végső soron „kicsiben” ugyanazt a konfliktust fedezhetjük fel, ami globális szinten is feszül a fejlettebb és kevésbé fejlett országok között.
8. Kohéziós politika 8.1. A kohéziós politika kifejezés előtérbe kerülése A regionális politika kifejezést az Unió szóhasználatában egyre inkább felváltotta a komplexebb kohéziós politika kifejezés. A fejlesztés átfogó megközelítése az Egységes Európai Okmányban jelent meg 1986-ban. Az EGK szerződésének harmadik részéhez egy új címet, a „Gazdasági és társadalmi kohézió”-t adták hozzá. A 130a. cikk a gazdasági és társadalmi kohéziót a Közösség céljaként határozta meg, ami erősíti az egységes belső piac megvalósítását. „Átfogó harmonikus fejlődésének előmozdítása érdekében a Közösség úgy alakítja és folytatja tevékenységét, hogy az a gazdasági és társadalmi kohézió erősítését eredményezze. A Közösség különösen a különböző régiók közötti egyenlőtlenségek és a legkedvezőtlenebb helyzetű régiók lemaradásának csökkentésére törekszik.” Ez azt jelenti, hogy az európai regionális politika a gazdasági és társadalmi kohézió döntő eszköze lett.
A Maastrichti Szerződés szerint a kohézió továbbra is az Unió alapvető célja marad: „Az Unió a következő célokat tűzi ki maga elé: kiegyensúlyozott és fenntartható gazdasági és társadalmi fejlődés előmozdítása, különösen egy belső határok nélküli térség létrehozása, a gazdasági és társadalmi kohézió megerősítése, valamint — e szerződés rendelkezéseinek megfelelően — végső soron egy közös valutát is magában foglaló gazdasági és monetáris unió létrehozása útján” (B cikk) A jelenlegi, 2007-2013 között hatályos pénzügyi perspektívában és jogi szabályozásban szintén a kohéziós politika kifejezést használják.
8.2. A kohézió és a bővítés A Maastrichti Szerződés óta a Bizottságnak három évenként Kohéziós Jelentésben kell beszámolni a gazdasági és társadalmi kohézió területén tett előrehaladásról. Ezekben rendre azt bizonyították, hogy a GDP-ben mért területi különbségek az uniós szintű politikának köszönhetően csökkentek, noha áttörés nem következett be. A 2004-es bővítés minden korábbinál nagyobb kihívást jelent. A 10 új tagállam 20%-ot adott hozzá az EU népességéhez és mintegy 5%-ot a GDP-jéhez. Bulgária és Románia további 8%-kal gyarapította az EU népességét, de kevesebb, mint 1%-kal a GDP-t. 3. ábra Az egy főre jutó GDP vásárlóerő paritáson 2005-ben
Forrás: European Commission (2007) 4. o. A kibővített EU országai három csoportot alkotnak a vásárlóerő paritáson számított egy főre jutó GDP alapján. Az első csoport a 15 régi tagállam 13 országából áll. A második csoport 6 országában (2 régi tagállam, Portugália, Görögország, valamint Ciprus, Málta, Szlovénia, Csehország) az egy főre jutó GDP az EU-27 átlagának 80%-a körül van. A harmadik csoport 8 országában (Magyarország, Szlovákia, Lengyelország, Észtország, Litvánia, Lettország, Románia, Bulgária) ez az átlag 60%-a körül, illetve alatt van. A bővítés előtt mintegy 73 millió ember élt az 1. célkitűzés alá eső régióban (az EU-15 átlaga alapján), ami az EU-15 népességének 19%-át jelentette. Az EU-27-ben ez a szám 153 millió fölé emelkedett (az EU-27 átlagához képest), illetve a népesség majdnem 32%-át teszi ki.
8.3. A kohéziós politika 2007-2013 között A 2007–2013 között az alapokból finanszírozandó kötelezettségvállalások tekintetében rendelkezésre álló források összege 2004-es árakon 308,041 milliárd euró. Ennek az összegnek a programozása, majd az Európai Unió általános költségvetésébe történő későbbi belefoglalása évi 2%-os indexálására kerül sor. 2007 és 2013 között a kohéziós politikának három prioritása van, amelyek a korábbi közösségi kezdeményezéseket is tartalmazzák: - konvergencia, - regionális versenyképesség és foglalkoztatottság, - európai területi együttműködés. A kiadások célkitűzések szerinti megoszlása • 81,54% a „konvergencia” célkitűzésre • 15,95% a „regionális versenyképesség és foglalkoztatás” célkitűzésre • 2,52% az „európai területi együttműködés” célkitűzésre A Strukturális Alapok körébe 2007 óta csak az Európai Regionális Fejlesztési Alap, az Európai Szociális Alap tartozik. A programozás folyamatába bevonták a Kohéziós Alapot, noha nem sorolták be a Strukturális Alapokba. 4. ábra A célkitűzések finanszírozása
Forrás: http://ec.europa.eu/regional_policy/policy/object/index_hu.htm A konvergencia célkitűzés alapján a Strukturális Alapokból támogatásra jogosult régiók a NUTS 2. szintjének megfelelő régiók, amelyek esetében a 2000–2002 közötti időszakra vonatkozó, a vásárlóerő-paritáson mért és a közösségi adatok alapján számított, egy főre jutó bruttó hazai termék (GDP) nem éri el az EU-25 GDP-átlagának 75%-át ugyanezen referencia időszak tekintetében. Ez megfelel a korábbi 1. célkitűzésnek. Azok a tagállamok jogosultak a Kohéziós Alapból nyújtott támogatásra, amelyek esetében a 2001–2003 közötti időszakra vonatkozó, vásárlóerő-paritáson mért és a közösségi adatok alapján számított bruttó nemzeti jövedelem (GNI) nem éri el az EU-25 GNI átlagának 90 %-át, és amelyek rendelkeznek a gazdasági konvergencia-feltételek teljesítésére irányuló programmal.
A konvergencia célkitűzés alá eső NUTS 2 régiók • • • • • • • • • • • • • • • • • •
Bulgária: az egész ország. Cseh Köztársaság: Střední Čechy, Jihozápad, Severozápad, Severovýchod, Jihovýchod, Střední Morava, Moravskoslezsko Németország: Brandenburg-Nordost, Mecklenburg-Vorpommern, Chemnitz, Dresden, Dessau, Magdeburg, Thüringen Észtország: az egész ország. Görögország: Anatoliki Makedonia, Thraki, Thessalia, Ipeiros, Ionia Nisia, Dytiki Ellada, Peloponnisos, Voreio Aigaio, Kriti Spanyolország: Andalucía, Castilla-La Mancha, Extremadura, Galicia Franciaország: Guadeloupe, Guyane, Martinique, Réunion Magyarország: Közép-Dunántúl, Nyugat-Dunántúl, Dél-Dunántúl, Észak-Magyarország, Észak-Alföld, Dél-Alföld Olaszország: Calabria, Campania, Puglia, Sicilia Lettország: az egész ország. Litvánia: az egész ország. Málta: az egész ország. Lengyelország: az egész ország. Portugália: Norte, Centro, Alentejo, Região Autónoma dos Açores Románia: az egész ország. Szlovénia: az egész ország. Szlovákia: Západné Slovensko, Stredné Slovensko, Východné Slovensko Egyesült Királyság: Cornwall and Isles of Scilly, West Wales and the Valleys
Forrás: http://ec.europa.eu/regional_policy/policy/region/index_hu.htm
A regionális versenyképesség és foglalkoztatás célkitűzés arra irányul, hogy – a legkevésbé fejlett régiókon kívül – növelje a régiók versenyképességét, vonzerejét és foglalkoztatási rátáját, a humán tőkébe való beruházás minőségének javítása, az innováció, a tudásalapú társadalom, a vállalkozói szellem előmozdítása, a környezet védelme és állapotának javítása, továbbá az elérhetőség javítása, a munkavállalók és az üzleti vállalkozások alkalmazkodóképességének növelése, illetve a nyitott munkaerőpiac fejlesztése révén. Összesen 168 régió – mintegy 314 millió lakos – részesülhet támogatásban. Ezek közül 13, összességében 19 millió lakost számláló régió tartozik azok közé, ahol a támogatást fokozatosan vezetik be, és amelyek – az 1. célkitűzés alá tartozó egykori státuszuknál fogva – különleges pénzügyi juttatásban részesülnek. E célkitűzés 19 tagállam régióit érinti. A „versenyképesség és foglalkoztatás” célkitűzésen belül az átmeneti támogatásra jogosult régiók: • • • • • • • • •
Írország: Border, Midland and Western Görögország: Sterea Ellada, Notio Aigaio Spanyolország: Canarias, Castilla y León, Comunidad Valenciana Olaszország: Sardegna Ciprus: teljes terület Magyarország: Közép-Magyarország Portugália: Região Autónoma da Madeira Finnország: Itä-Suomi Egyesült Királyság: Merseyside, South Yorkshire
Forrás: http://ec.europa.eu/regional_policy/policy/region/index_hu.htm
Az európai területi együttműködés célja, hogy közös helyi és regionális kezdeményezések révén tovább erősödjön a határokon átnyúló együttműködés, az integrált területfejlesztést elősegítő intézkedések révén a transznacionális és interregionális együttműködés, valamint a tapasztalatcsere. A határ menti területeken élő lakosság lélekszáma eléri a 181,7 millió főt – ez az EU teljes lakosságának 37,5%-a –, míg az összes uniós régió és polgár a meglévő 13 transznacionális együttműködési terület egyikének fennhatósága alá tartozik. Ez a célkitűzés egy korábbi közösségi kezdeményezés, az INTERREG révén nyert tapasztalatokra épül. 5. ábra EU-25: Konvergencia és regionális együttműködés és foglalkoztatás régiók, 2007-2013
Forrás: http://ec.europa.eu/regional_policy/sources/docoffic/official/regulation/pdf/2007/publications/ memo_hu.pdf A programozás folyamatát igyekeztek egyszerűsíteni. Uniós szinten egy átfogó iránymutatást adtak ki, a tagállami programozás rugalmasabb lett, a tagállamok hatásköre bővült.
- A kohézióra vonatkozó közösségi stratégiai iránymutatások A Tanács a programozási időszak legelején közösségi szintű, a gazdasági, társadalmi és területi kohézióról szóló, tömör stratégiai iránymutatásokat készített, amelyek meghatározzák az alapokból nyújtott támogatásra vonatkozó indikatív keretet, figyelembe véve egyéb vonatkozó közösségi politikákat, az integrált iránymutatásokat, amelyek magukban foglalják az átfogó gazdaságpolitikai iránymutatásokat és a foglalkoztatási iránymutatásokat. - Nemzeti stratégiai referenciakeret és operatív programok A tagállamok nemzeti stratégiai referenciakeretet nyújtottak be a programozási időszak elején, amely biztosítja, hogy az alapokból származó támogatás összhangban áll a kohézióra vonatkozó közösségi stratégiai iránymutatásokkal, továbbá meghatározza egyrészről a közösségi prioritások, másrészről a nemzeti reformprogramja közötti kapcsolatot. A nemzeti stratégiai referenciakeret a konvergencia célkitűzésre és a regionális versenyképesség és foglalkoztatás célkitűzésre vonatkozik. Amennyiben egy tagállam úgy határoz, az európai területi együttműködés célkitűzésre is alkalmazható, a többi érintett tagállam későbbi választási lehetőségének sérelme nélkül. A nemzeti stratégiai referenciakeretet a tagállamok az érintett partnerekkel való konzultációt követően kellett hogy elkészítsék. A referenciakeret 2007. január 1-jétől 2013. december 31-ig hatályos. A tagállamok a nemzeti stratégiai referenciakeretet készítése közben a Bizottsággal is párbeszédet folytatnak/folytattak. A nemzeti stratégiai referenciakeretre operatív programok épülnek, amelyeket a tagállamok a nemzeti stratégiai referenciakerettel azonos időben is előterjeszthetnek.
8.4. Új regionális politikai eszközök és pénzügyi tervezés A 2007–2013 közötti időszakban a tagállamok és a régiók három új regionális politikai eszköz segítségével érhetik el, hogy az alapok kezelése rendezett és hatékony, a pénzügyi tervezési eszközök kihasználása pedig optimális legyen. Az Európai Bizottság, az Európai Beruházási Bank (EBB) és egyéb pénzintézetek közötti szorosabb együttműködés révén remélik, hogy a nemzeti és a regionális intézmények szintjén fokozódnak a kapacitások. A JASPERS (az európai régiók beruházásait támogató közös program) célja, hogy fejlessze az Európai Bizottság, az EBB és az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank közötti együttműködést a szaktudás egyesítése és tagállamoknak és a régióknak a legfontosabb projektek előkészítéséhez nyújtott támogatás érdekében. JEREMIE-program (mikro-, kis- és középvállalkozásokat támogató közös európai források) az Európai Bizottság, az EBB valamint az Európai Beruházási Alap közös kezdeményezése azzal a céllal, hogy a mikro-, a kis- és a középvállalkozások számára megkönnyítse a finanszírozáshoz való hozzáférést az Európai Unió különböző régióiban; JESSICA-program (közös európai támogatás a városi területeken történő fenntartható beruházásokhoz) az Európai Bizottság kezdeményezése az EBB-vel és az Európa Tanács Fejlesztési Bankjával együttműködésben, célja a városi területeken való fenntartható beruházások elősegítése.
9. táblázat A kohéziós politika forrásainak megoszlása a tagállamok között
Forrás:http://ec.europa.eu/regional_policy/sources/docoffic/official/regulation/pdf/2007/publicati ons/memo_hu.pdf
9. Szociális ügyek és foglalkoztatás A szociálpolitika az Egységes Európai Okmány aláírásával a közös politikák sorába lépett, de azóta sem cél a tagállamok szociálpolitikáinak egységesítése. Ehelyett szoros együttműködésre törekszenek, az 1990-es évek végétől egy új eszköz, a nyitott koordinációs mechanizmus révén, amit először a foglalkoztatáspolitika területén alkalmaztak. A közösségi szociálpolitika olyan témákkal foglalkozik, mint a munkakörülmények javítása, a munkahelyi egészség és biztonság védelme, a nők és férfiak esélyegyenlősége, a munkavállalók szabad mozgása, a szociális párbeszéd, a társadalombiztosítási rendszerek koordinációja (a szabad munkavállalás érdekében), a szociális párbeszéd, a társadalmi kirekesztődés elleni küzdelem. A foglalkoztatás az Unió egyik legsúlyosabb gazdaságpolitikai kérdése. Az elmúlt évtizedben a munkanélküliségi ráta 9 százalék körül mozgott az EU-25 átlagában. A magas munkanélküliségi ráta meglehetősen alacsony foglalkoztatással párosul. 2002-ben a tíz új tagállamban átlagosan 56%-os volt a foglalkoztatási ráta, a régi tagállamokban 64%. Az új tagállamokban a piacgazdaságra való áttérés a gazdasági szerkezet átalakulásával, ez pedig munkahelyek tömeges megszűnésével járt. Emiatt van jelentős különbség a régi és az új tagállamok foglalkoztatási szintje között. A lisszaboni stratégia 2010-re 70%-os célt tűzött ki. 2005-ben az EU-25 átlagában 63,8% volt, ami ugyan lényeges növekedést mutat, de a lisszaboni célt a régi tagállamok sem fogják elérni 2010-re. 6. ábra Foglalkoztatási ráta, 1998 és 2002
Forrás: European Commission (2004) 9. o. Nemcsak szociális, hanem súlyos gazdasági probléma is az EU számára, hogy a közeljövőben a népesség szerte Európában csökkenni fog. A foglalkoztatás számára relevánsabb munkaképes korú (15 és 64 év közötti) népesség száma valószínűleg hamarabb kezd el csökkenni, mint az egész lakosságé. Az EU-15-ökben a 2025-ös munkaképes korú népességet 4%-kal kisebbre becsülik, mint 2000. évit, az új tagállamokban ugyanez az adat 10%.
7. ábra A munkaképes korú népesség becsült csökkenése, 2000-2025
Forrás: European Commission (2004) 18. o. A makroökonómiai, demográfiai adatok fényében érthető, hogy a foglalkoztatáspolitika az Amszterdami Szerződés után is a figyelem középpontjában maradt. 2005-től a lisszaboni folyamat félidei felülvizsgálata nyomán a 2005 és 2008 közötti időszakra integrált iránymutatásokat fogadtak el, amely a gazdaságpolitikai és foglalkoztatási iránymutatásokat egyaránt magában foglalja. Ezzel több olyan gazdaságpolitikai koordinációs eszközt összekapcsoltak, amelyek érintették a foglalkoztatáspolitikát vagy kifejezetten arra vonatkoztak: Az 1997-es luxemburgi folyamat célja a közös európai foglalkoztatáspolitika cél- és eszközrendszerének bevezetése, a közös stratégia kidolgozása volt. A Tanács által kiadott foglalkoztatási iránymutatásokra – amelynek kötelezettségét az Amszterdami Szerződés is tartalmazza – épültek a nemzeti foglalkoztatási akciótervek. 2005 óta nem kell külön foglalkoztatási akciótervet készíteni, hanem ez bekerült a lisszaboni nemzeti akcióprogramba. Az 1998-as cardiffi folyamat keretében a belső piacon akarták előmozdítani az áruk, a szolgáltatások és a tőke zavartalan áramlását. A tagállamoknak minden évben jelentést kellett készíteni a strukturális reformok előrehaladásáról. 2005 óta az önálló cardiffi jelentés is megszűnt, beépült a lisszaboni nemzeti akcióprogramba, illetve az arról évente készítendő beszámolóba. Az 1999-es kölni Európai Tanács ülésén elfogadott kölni folyamat az célozta meg, hogy a makroökonómiai és a bérfolyamatokat úgy koordinálják, hogy az nőjön a foglalkoztatottság a nem inflációs növekedési pálya fenntartása mellett. Ugyanezen alkalommal megegyeztek egy Európai Foglalkoztatási Paktumról, amelyet három pillérre helyeztek: magára a kölni folyamatra, a luxemburgi és a cardiffi folyamatra. A lisszaboni stratégiába a kölni folyamat is bekerült. 2000-ben a lisszaboni stratégia támogatására elfogadtak egy Szociálpolitikai Menetrendet, amely azokat a feladatokat vette sorra, amelyek az európai szociális modell modernizálása érdekében szükségesek. A dokumentumot az a meggyőződés hatja át, hogy a társadalmi kohézió, a szociális védelem végső soron elősegíti a gazdaság versenyképességét, de meg kell találni az előbbiek korszerű formáját. A Szociálpolitikai Menetrend az akciók sorát körvonalazta:
- a teljes foglalkoztatás érdekében több és jobb munkahely teremtése, a változások megelőzése és irányítása, alkalmazkodás az új munkakörülményekhez, a tudásalapú gazdaság lehetőségeinek kihasználása és a mobilitás előmozdítása; - a szociális védelem modernizálása és javítása, a társadalmi befogadás elősegítése, a nemek közötti egyenlőség és az alapvető jogok erősítése, a diszkrimináció elleni küzdelem; - felkészülés a bővítésre, a nemzetközi együttműködés előmozdítása és a szociális párbeszéddel hozzájárulni a különböző kihívások megoldásához. A lisszaboni stratégia felülvizsgálatával egy időben, 2005-ben adta ki a Bizottság a Szociálpolitikai Menetrend második fázisának programját annak támogatásaként. A siker három feltételét jelölték meg: a több generációt érintő megközelítést, partnerséget a változás érdekében és a globalizáció által felkínált lehetőségek megragadásának szükségességét. Két prioritási területet emeltek ki: - Úton a teljes foglalkoztatottság felé: annak elérése, hogy a munka mindenki számára tényleges lehetőséget jelentsen, a munka minőségének és termelékenységének növelése, a változásra történő felkészülés és annak kezelése. - Összetartóbb társadalom: esélyegyenlőség biztosítása mindenkinek. A szegénység elleni küzdelem és a szociális integráció elősegítése, a sokszínűség és a megkülönböztetésmentesség előmozdítása. Noha az Unió időről-időre megerősíti az elkötelezettségét az európai szociális modell fenntartása mellett, azaz a versenyképesség és a szociális védelem együttes megvalósítása mellett - amint már fentebb is utaltunk rá -, az Uniónak tartós elmaradása van a versenyképesség tekintetében, ami viszont kétségessé teszi a szociális védelem magas szintjének a fenntartását. Az empirikus vizsgálatok fényében maga az a megközelítés is megkérdőjelezhető, hogy egy európai modellről beszéljünk, mert az egyes tagállamok mindkét területen eltérően teljesítenek, illetve különböző megoldásokat követnek.
V. A KÖZÖS KÖLTSÉGVETÉS 1. Az új pénzügyi keret elfogadása Az Unió éves költségvetései immár az 1980-as évek vége óta többéves pénzügyi keretbe illeszkednek. A többéves pénzügyi keret a nagy kiadási tételek felső határát évekre bontva állapítja meg. A költségvetési keret számait formailag a költségvetés elfogadásában szerepet játszó három politikai intézmény, a Bizottság, az Európai Parlament és a Tanács úgynevezett intézményközi megállapodása rögzíti, tartalmilag viszont a tagállamok kormányainak megegyezésén alapul. A jelenleg hatályos költségvetési keretről szóló döntés kiindulópontját a Bizottság 2004ben elfogadott, „Közös jövőnk építése, a kibővített Európai Unió kihívásai és költségvetési eszközei” című közleménye jelentette. A pénzügyi keretről szóló politikai megállapodásra az Európai Tanács 2005. december 15-17-i ülésén került sor. A hatályos pénzügyi keretben megváltoztatták a kiadások struktúráját, amelyeket 5 csoportba osztottak úgy, hogy tükrözze az Unió politikai prioritásait és biztosítsa a források hatékony elosztásához szükséges rugalmasságot. Ahol a költségvetési címeket alcímekre osztják, ezeknek ugyanaz a státuszuk, mint az elkülönült címeknek. A kohéziós politika finanszírozását elválasztották az agrárpolitika és a vidékfejlesztés finanszírozásától. A Strukturális Alapok csak az Európai Regionális Fejlesztési Alapból és az Európai Szociális Alapból állnak. A Kohéziós Alap működését integrálták a strukturális támogatás programozásába, hogy biztosítsák a különböző alapok közötti nagyobb koherenciát. A közös agrárpolitikát az Európai Mezőgazdasági Garancia Alapból (EMGA) és az Európai
Mezőgazdasági Vidékfejlesztési Alapból (EMVA) finanszírozzák. Az új halászati pénzügyi eszközt Európai Halászati Alapnak (EHA) nevezik. Az Európai Parlament, a Tanács és a Bizottság közötti, a költségvetési fegyelemről és a hatékony pénzgazdálkodásról szóló Intézményközi Megállapodásban a kiadások maximális összegét a kötelezettségvállalási előirányzatok tekintetében az EU 27 tagállama számára a 2007-2013 közötti időszakra 864,316 millió euróban határozták meg, ami az nemzeti jövedelmének (GNI) 1.048%-át teszi ki. A kiadások szerkezete a következő: 1a – Versenyképesség a növekedésért és foglalkoztatottságért A lisszaboni stratégia céljait ez alatt az alcím alatt öt átfogó terület támogatja: kutatás és technológiai fejlesztés, Európa összekapcsolása EU hálózatokon keresztül, oktatás és képzés, a versenyképesség előmozdítása a teljesen integrált egységes piaccal és a szociálpolitikai teendők. 1b – Kohézió a növekedésért és foglalkoztatottságért A két utolsó bővítés tekintélyes mértékben megnövelte a gazdasági és társadalmi egyenlőtlenségeket mind regionális, mind országos szinten, ami aláhúzza annak a szükségességét, hogy a gazdasági és társadalmi kohézió megvalósításának a célja erőteljesen az Unió politikai céljainak középpontjában maradjon a következő pénzügyi perspektíva időszakában. 2 – A természeti erőforrások megőrzése és kezelése Ennek a címnek a kötelezettségvállalási előirányzatai a mezőgazdasági, vidékfejlesztési halászati kiadásokat, valamint egy új környezetvédelmi pénzügyi eszközt fedeznek. 3a – Szabadság, biztonság és a jog érvényesülése Ez az alcím egy sor témát magában foglal, amelyek különösen az egyes állampolgárok védelméhez és jogaihoz kapcsolódnak. Ez kiterjed egy közös menekültügyi, bevándorlási és határellenőrzési politika kialakítására. 3b – Állampolgárság Ez alatt az alcím alatt egy sor olyan akciót találunk, amelyek különösen a kultúrára, az ifjúságra, audiovizuális ügyekre, az egészségügyre, a fogyasztóvédelemre vonatkoznak, olyan területekre, ahol az Unió a tagállamok akcióit katalizátorként segíti elő. 4 – Az EU mint globális partner Az Unió globális szereplő, amelynek az eszközök széles köre áll rendelkezésre. Szükség van arra, hogy részt vállaljon a globális szegénység csökkentésében és a globális biztonság javításában, és hogy megfelelő finanszírozással lehetővé tegye ezek megvalósulását. 5 – Igazgatás Ez a cím az EU intézményeinek működési kiadásait fedezi. 6 – Ellentételezés Ez a cím átmeneti és azt a kompenzációs eszközt foglalja magában, amely Románia és Bulgária uniós tagságához kapcsolódik.
10. táblázat A 2007-2013 közötti pénzügyi keret Milliárd euró, 2004-es árakon Kötelezettségvállalási előirányzatok
2007
2008
2009
2010
2011
2012
2013
1. Fenntartható 51,3 52 ,4 53,6 54,3 55,4 56,9 58,3 növekedés 1a Versenyképesség a 8,4 9,0 9,8 10,4 11,3 12,2 13,0 növekedésért és a foglalkoztatásért 1b Kohézió a 42,9 43,3 43,9 43,9 44,1 44,7 45,3 növekedésért és foglalkoztatásért 2. A természeti 55,0 54,3 53,7 53,0 52,4 51,8 51,1 erőforrások megőrzése és kezelése Ebből: piachoz 43,1 42,7 42,3 41,9 41,5 41,0 40,6 kapcsolódó kiadások és közvetlen kifizetések 3. állampolgárság, 1,2 1,3 1,4 1,5 1,6 1,8 2,0 szabadság, biztonság és a jog érvényesülése 3a. Szabadság, biztonság 0,6 0,7 0,8 0,9 1,0 1,2 1,4 és a jog érvényesülése 3b. Állampolgárság 0,6 0,6 0,6 0,6 0,6 0,6 0,6 4. Az EU mint globális 6,2 6,5 6,7 7,0 7,3 7,7 8,0 szereplő 5. Igazgatás 6,6 6,8 7,0 7,1 7,3 7,4 7,6 6. Ellentételezések 0,4 0,2 0,2 Kötelezettségvállalási 120,7 121,5 122,6 123,0 124,0 125,6 127,1 előirányzatok összesen Kötelezettségvállalási 1,10 % 1,08 % 1,07 % 1,04 % 1,03 % 1,02 % 1,01 % előirányzatok összesen a GNI százalékában Kifizetési 116,7 119,6 112,0 118,3 115,9 119,4 119,0 előirányzatok összesen Kifizetési előirányzatok 1,06 % 1,06 % 0,97 % 1,00 % 0,96 % 0,97 % 0,94 % összesen a GNI százalékában Saját források felső 1,24 % 1,24 % 1,24 % 1,24 % 1,24 % 1,24 % 1,24 % korlátja a GNI százalékában Forrás: Az Európai Unió Hivatalos Lapja C 139/10, 2006.6.14. A táblázatban szereplő pénzösszegeket egy tizedes jegyig kerekítettük.
Összesen 20072013 382,1 74,1 308,0 371,3 293,1 10,8 6,6 4,1 49,5 49,8 0,8 864,3 1,048 % 820,8 1,00 % 1,24 %
2. A pénzügyi keret értékelése 1a. fejezet, versenyképesség: a K+F kiadások a 2006. évi szintet 75 %-kal haladják meg. Kiemelt figyelmet kapnak a transzeurópai hálózatok (TEN). 1b. fejezet, kohézió: Az új tagállamok kohéziós támogatásának felső határa nőtt. Magyarország számára megnyíló 22,4 milliárd eurónyi kohéziós támogatás és 3 milliárd vidékfejlesztési támogatás, a K+F támogatások történelmi lehetőséget kínálnak a felzárkózásra. 2. fejezet, természeti erőforrások, mezőgazdaság: A közös mezőgazdasági politika keretei 2007-2013 között alapvetően fennmaradnak. A pénzügyi keret lényegében tiszteletben tartja a 2002. októberi brüsszeli megállapodást, amely 2013-ig meghatározta (megőrizte) a piaci alapú és a közvetlen termelői kifizetéseket. 4. fejezet, külső akciók: Az Európai Fejlesztési Alap (EDF) továbbra sem lett költségvetésiesítve, a közös kül- és biztonságpolitika költségvetése növekedhet. 5. fejezet, igazgatás: A fejezet megőrzi az igazgatási kiadások korábbi részarányát. 6. fejezet, visszatérítés: Bulgária és Románia az első években visszatérítést kap, hogy ne legyenek nettó befizetők. (Ilyen visszatérítést a korábban csatlakozott tagállamok is kaptak.) Az Európai Ügyek Hivatalának becslése szerint Magyarország összes támogatása és befizetése 2007-2013 között összesen a következőképpen alakul: 11. táblázat Uniós támogatások összege 2007-2013 között (kötelezettségvállalási előirányzatok, milliárd euróban, 2004-es árakon) 1a Versenyképesség (TEN, K+F, egészéleten 1,0 át tartó tanulás 1b Kohéziós politika 22,4 2. Természeti erőforrások 9,2 Ebből: - közvetlen agrárpiaci támogatás 6,1 - vidékfejlesztés 3,0 - egyéb (halászta, környezetvédelem) 0,1 3. Szabadság, biztonság és igazságosság 0,1 térsége (média, kultúra, migráció, stb.) 4. EU a világban (3. országok támogatása) 0,0 5. Igazgatás 0,1 6. Visszatérítés (csak Romániának és 0,0 Bulgáriának jár) Összesen 32,8 Forrás: http://www.euhivatal.hu/eit-ppersp.htm. 12. táblázat Az EU költségvetést illető tételek 2007-2013 között (milliárd euróban, 2004es árakon) Tradicionális saját források (vámok, 1,9 cukorilleték) Hozzájárulások 5,8 - Áfa-alapú hozzájárulás 0,9 - GNI alapú hozzájárulás 4,9 A brit korrekció finanszírozása 0,6 Összesen 8,3 Forrás: http://www.euhivatal.hu/eit-ppersp.htm.
A költségvetés bevételi forrásai nem változnak. Ezek meghatározását jelenleg is a Tanács 2000/597/EK, Euratom számú határozata rögzíti (zárójelben a 2007-es költségvetés megfelelő előirányzatai euróban): 1.Az Európai Közösségek intézményei által a közös mezőgazdasági politika értelmében a harmadik országokkal folytatott kereskedelem vonatkozásában megállapított mezőgazdasági vámok (1 486 700 000) 2.A cukorpiac közös szervezésének keretében megállapított lefölözések és egyéb vámok 3.A közös vámtarifa szerinti vámok és egyéb vámok (533 100 000) A tagállamok az általuk beszedett vámok és lefölözések 25%-át beszedési költség címén megtartják. 4.A hozzáadottérték-adóból származó saját forrás. Ennek tagállamonkénti maximális adóalapja nem lehet több a tagállam GNP-je 50%-ánál. A kulcs évente kerül meghatározásra. (15 287 900 000) 5.A bruttó nemzeti jövedelem (GNI) alapján megállapított saját források. Úgynevezett egyenlegező tétel, a többi forrás által nem fedezett kiadások adják az évenkénti nagyságát. (79 152 835 808)
VI. AZ EU KÜLKAPCSOLATAI Az Európai Unió a nemzetközi jogrend alanyaként évről évre egyre meghatározóbb szerepet játszik. Az alábbi fejezet arról kíván rövid áttekintést nyújtani, hogy miként alakultnak az EU külső viszonyai más nemzetközi aktorokkal az elmúlt öt évben.
1. Antidömping vámok és kiegyenlítő vámok A Tanács 1973/2002/EK számú, az Európai Közösségben tagsággal nem rendelkező országokból érkező támogatott behozatallal szembeni védelemről szóló 2026/97/EK rendelet módosításáról szóló rendelete3 tovább bővíti a Közösség kiegyenlítő vámok kiszabására vonatkozó hatáskörét. A rendelet a WTO támogatásokról és kiegyenlítő intézkedésekről szóló megállapodásának 1999-es módosítását viszi be a közösségi jogba. A módosított 2026/97/EK rendelet 4. cikke ugyanis még előírja, hogy bizonyos környezetvédelmi, kutatási és regionális fejlesztési célú támogatások tekintetében nem alkalmazhatók kiegyenlítő intézkedések. Emellett a rendelet 10. cikkének (5) és (6) bekezdése értelmében vizsgálat kezdeményezhető annak megállapítása céljából, hogy a támogatások olyan jellegűek-e, amelyek esetében kiegyenlítő intézkedések nem alkalmazhatók. A WTO támogatásokról és kiegyenlítő intézkedésekről szóló megállapodása szerinti vonatkozó rendelkezések 1999. december 31-én hatályukat vesztették. Éppen ezért szükségessé vált a 2026/97/EK rendelet azon támogatásokra vonatkozó rendelkezéseinek fenntartása, amelyek tekintetében kiegyenlítő intézkedések nem alkalmazhatók (a rendelet 4. cikke, illetve 10. cikkének (5) és (6) bekezdései).
3
A Tanács 1973/2002/EK számú rendelete az Európai Közösségben tagsággal nem rendelkező országokból érkező támogatott behozatallal szembeni védelemről szóló 2026/97/EK rendelet módosításáról, HL L 305 2002 4. o.
2. A Közösség által életbe léptetett gazdasági szankciók A gazdasági szankciók közösségi jogi alapját a Szerződés 301. cikke képezi, amely szerint „Ha az Európai Unióról szóló szerződés közös kül- és biztonságpolitikára vonatkozó rendelkezéseinek megfelelően elfogadott valamely közös álláspont vagy együttes fellépés egy vagy több harmadik országgal fennálló gazdasági kapcsolatok felfüggesztésére, korlátozására vagy teljes megszakítására irányuló fellépésről rendelkezik, a Tanács megteszi a szükséges sürgős intézkedéseket. A Tanács a Bizottság javaslata alapján, minősített többséggel jár el.” A Szerződés 60. cikke pedig kifejezetten a tőkemozgások és fizetési műveletek tekintetében rendelkezik ilyenfajta gazdasági szankciók bevezetésének lehetőségéről, kimondva, hogy „Ha a 301. cikkben előirányzott esetben a Közösség fellépése szükséges, a Tanács a 301. cikkben meghatározott eljárás szerint az érintett harmadik országokkal szemben megteheti a szükséges sürgős intézkedéseket a tőkemozgásokra és fizetési műveletekre vonatkozóan.” A 2001. szeptember 11-i terrortámadást követően a Tanács több rendeletet bocsátott ki4a Szerződés fent idézett két cikkelyében foglalt felhatalmazás alapján. Ezek a rendeletek azon – közös kül- és biztonságpolitika keretében meghozott – közös álláspontokban foglalt célok előmozdítása érdekében jöttek létre, amelyek az ENSZ Biztonsági Tanácsának (illetve a Biztonsági Tanács szankcióbizottságának) a terrorizmus leküzdése érdekében bevezetett rendelkezéseit ültették át az uniós jogba.5
3. Az EK és az EFTA országok, az Európai Gazdasági Térség A 2004-es csatlakozási hullám hatással volt az Európai Gazdasági Térségre is, mivel a 2004. május 1-jén hatályba lépő csatlakozási szerződéssel párhuzamosan a korábbi EGT Szerződés tagjai (Norvégia, Izland, Lichtenstein, valamint az Európai Unió tizenöt korábbi tagállama) egy ún. EGT Bővítési Szerződést (EEA, Enlargement Agreement) kötöttek az Európai Unióhoz újonnan csatlakozó tíz tagállammal. Ugyanilyen szerződés megkötésére került sor a 2007. január 1-jén taggá vált Bulgáriával és Romániával. Ennek megfelelően az EGT tagjai jelenleg a következők: egyrészt az EU tagállamai, azaz Belgium, Cseh Köztársaság, Dánia, Németország, Észtország, Görögország, Spanyolország, Franciaország, Írország, Olaszország, Ciprus, Lettország, Litvánia, Luxemburg, Magyarország, Málta, Hollandia, Ausztria, Lengyelország, Portugália, Szlovénia, Szlovákia, Finnország, Svédország, Egyesült Királyság, Bulgária, Románia, másrészt az EFTA tagok közül Izland, Norvégia, Lichtenstein. Fontos kiemelnünk, hogy Svájc tagja az EFTA-nak, de nem tagja az EGT-nek.
4. A tagállamok által korábban kötött szerződések A tagállamok által korábban kötött szerződések és a közösségi jog viszonyát a szerződés 307. cikke rendezi, amely a következőképpen szól: „Az egyrészről egy vagy több tagállam, másrészről egy vagy több harmadik állam által egymás között 1958. január 1-je előtt, illetve a csatlakozó államok esetében a csatlakozásukat megelőzően kötött megállapodásokból eredő jogokat és kötelezettségeket e szerződés rendelkezései nem érintik. Annyiban, amennyiben ezek a megállapodások nem egyeztethetőek össze e szerződéssel, az érintett tagállam vagy 4
Lásd például a Tanács 881/2002/EK számú rendeletét az Oszáma bin Ládennel, az al-Kaida hálózattal és a Tálibánnal összeköttetésben álló egyes személyekkel és szervezetekkel szemben meghatározott szigorító intézkedések bevezetéséről, HL L 139 2002 9. o. 5 Lásd például a Tanács 2002/402/KKBP számú közös álláspontját az Oszáma bin Ládennel, az al-Kaida hálózattal és a Tálibánnal összeköttetésben álló egyes személyekkel, csoportokkal, vállalkozásokkal és szervezetekkel szemben meghatározott szigorító intézkedések bevezetéséről (HL L 139. 2002 4. o.)
tagállamok megteszik a megfelelő lépéseket a megállapított összeegyeztethetetlenség kiküszöbölésére.” Amennyiben valamely tagállam nem teszi meg ezen cikkely második mondatában megkívánt lépéseket, a Bizottság ún. jogsértési eljárást indíthat ellene a közösségi jogból eredő kötelezettségeinek megszegése miatt. Az utóbbi évek bírósági joggyakorlatából az tűnik ki, hogy mind a Bizottság, mind pedig az Európai Bizottság nagyon szigorúan ítéli meg a tagállamok ilyenfajta kötelezettségszegését.6 A tagállamok által korábban kötött egyezmények „sorsa” Magyarország számára sem közömbös, hiszen számos olyan egyezménye van, amelyet a Bizottság a jövőben nagy valószínűséggel összeegyeztethetetlennek tekint a közösségi joggal. Erre legjobb példaként Magyarországnak harmadik államokkal kötött beruházási egyezményeit lehet említeni, hiszen hasonló típusú megállapodások hatályban tartása miatt a Bizottság már nyújtott be keresetet más tagállamok: Ausztria,7 és Svédország8 ellen, és Magyarország mindkét ügyben részt vesz beavatkozóként a beperelt államok mellett. (E keresetekben az Osztrák Köztársaságnak – a Koreával, a Zöld-foki szigetekkel, Kínával, Malajziával, az Orosz Föderációval és Törökországgal kötött kétoldalú beruházási egyezményeit, a Svéd Királyságnak pedig a Vietnámi Szocialista Köztársasággal kötött kétoldalú beruházási megállapodásait és további tizenhat másik beruházási megállapodást tekintett jogsértőnek.)
5. A mediterrán országok Az Euro-mediterrán Partnerség kezdete az 1995-ben Barcelonában elindított folyamat, mely az Unió és 12 érintett mediterrán ország kapcsolatának keretéül szolgál. A Partnerség évről évre szorosabb együttműködést teremt az Európai Unió és a mediterrán országok között, ennek egyik legfőbb bizonyítéka, hogy az együttműködésben résztvevő államok kinyilvánították elkötelezettségüket egy 2010-ig létrehozandó Euro-mediterrán Szabadkereskedelmi Övezet mellett. Ciprus és Málta 2004. május 1. óta már az Unió tagjaként vesz részt a folyamatban. Hazánk 2003. április 16. óta részese az együttműködésnek.9
5.1. Az Euro-mediterrán Partnerség intézményrendszere Az Euro-mediterrán Bizottság az együttműködés legfőbb irányító testülete, mely a partnerség gazdasági és kulturális fejezetéért, valamint a partnerség egészének átfogó fejlesztéséért felelős. A Bizottság évente hatszor ül össze, az üléseket a mindenkori Miniszteri Tanács Elnöksége vezeti.10 1997 márciusában az Európai Parlament és a nem uniós mediterrán országok képviselői Strasbourgban fogalmazták meg azt az ötletet, hogy a Barcelonai Folyamat keretein belül egy parlamenti fórumot hoznak létre. Az Euro-mediterrán Parlamenti Fórum 1998 októberében kezdte meg működését. Az időközben három parlamenti fórummá bővült struktúra (Euro6
Lásd többek között: C-62/98 Commission des Communautés européennes contre République portugaise [2000] ECR I-05171 C-84/98 és Commission des Communautés européennes contre République portugaise [2000] ECR I-05215, C-466/98 Commission of the European Communities v United Kingdom of Great Britain and Northern Ireland [2002] ECR I-09427, illetve C-203/03 Bizottság kontra Ausztria [EBHT-ban még nem tették közzé] ügyeket 7 C-205/06 Bizottság kontra Ausztria HL C 165 2006 17. o. 8 C-249/06 Bizottság kontra Svédország HL C 178 2006. 27. o. 9 Mikita Gyöngyi – Tóth Veronika, Kultúra és az Euro-mediterrán Partnerség (Kultúrpont Iroda, 2006), http://europa.eu.int/comm/external_relations 10 Mikita Gyöngyi – Tóth Veronika, Kultúra és az Euro-mediterrán Partnerség (Kultúrpont Iroda, 2006), http://europa.eu.int/comm/external_relations
medeterrán Fórum, Euro-mediterrán Parlamenti elnökök fóruma, Női Képviselők Fóruma) átalakult egy egységes Parlamenti Közgyűléssé. A Közgyűlés első ülésére 2004. márciusában került sor Görögországban.11 Az Euro-mediterrán Partnerség keretében együttműködő államok a jövőre nézve számba vették egy Euro-mediterrán Bank létrehozását is. A bank a földközi tengeri partnerországokban folytatna tevékenységet. Az EU-tagállamok, az Európai Beruházási Bank és az Európai Közösség, valamint tagjelölt országok lennének a részvényesei.12 Az Euro-mediterrán Partnerség további lényeges fórumainak tekinthetők a külügyminiszteri találkozók, a vezető tisztviselői találkozók, illetve a kutatóintézetek hálózatai. Ezek közül érdemes kiemelni a legalább évente megrendezett külügyminiszteri konferenciákat, amelyeken az együttműködés jövője szempontjából meghatározó kérdésekben születik döntés. Az első ilyen külügyminiszteri találkozó teremtette meg magát az Euromediterrán Partnerséget, az ezt követő külügyminiszteri konferenciákon pedig az együttműködés legfőbb céljainak elérése érdekében (így például az euro-mediterrán szabadkereskedelmi övezet létrehozása, a terrorizmus elleni küzdelem) fogalmaztak meg koncepciókat (így például az Euro-mediterrán együttműködés ötéves tervét vagy a terrorizmus elleni küzdelem Euro-mediterrán magatartási kódexét).13
5.2. Az európai szomszédságpolitika A barcelonai folyamat keretében fogalmazódott meg az európai szomszédságpolitika megteremtésének szükségessége is. A 2002. decemberi koppenhágai Európai Tanács következtetései szerint az Európai Unió szomszédságához tartoznak mind a szárazföldi, mind a tengeri határai mentén fekvő államok. A 2003 márciusában meghirdetett tágabb Európa koncepció – mostani nevén európai szomszédságpolitika – elsődleges célja az volt, hogy a bővítés következtében átalakuló geopolitikai helyzetben meghatározza az EU viszonyát keleti és déli határain fekvő országokkal. További elérendő célként fogalmazta meg, hogy a bővítés utáni EU és a szomszédos államok közötti éles határvonal elmosódjon. Ezen célkitűzések megvalósítása érdekében a dokumentum megfogalmazta a kétirányú kereskedelem beruházások észtönzésének, valamint a szomszédos államokkal való politikai párbeszéd kialakításának szükségességét.14 2003 decemberében a Bizottság megkezdte az első akciótervek kidolgozását a szomszédságpolitika keleti és déli dimenziójában (déli szomszédok, Izrael, Jordánia, Marokkó, Palesztin Nemzeti Hatóság, Tunézia, keleti szomszédok: Moldova, Ukrajna). Az együttműködés legfőbb területei a már előbb említett politikai párbeszéd és kereskedelem, valamint környezetvédelem, bel- és igazságügyi együttműködés, kulturális, oktatási kapcsolatok fejlesztése. Az akciótervek elvárásokat is tartalmaznak a szomszédokkal szemben, ezek közül a legfontosabbak az emberi jogok védelmének biztosítása, a hatékony közigazgatás és a demokrácia fejlesztése. Fontos kiemelni, hogy a szomszédságpolitika nem helyettesíti az eddig érvényben lévő együttműködési formákat, az akcióterveket a déli partnerekre vonatkozó megállapodások működő struktúráin keresztül hajtják végre. 2004 áprilisában létrejött egy, a szomszédságpolitikával foglalkozó ad hoc munkacsoport, melyben Magyarország is részt vesz. Eddig Izraellel, Jordániával, 11
Mikita Gyöngyi – Tóth Veronika, Kultúra és az Euro-mediterrán Partnerség (Kultúrpont Iroda, 2006), http://europa.eu.int/comm/external_relations 12 http://europa.eu.int/comm/external_relations 13 Mikita Gyöngyi – Tóth Veronika, Kultúra és az Euro-mediterrán Partnerség (Kultúrpont Iroda, 2006) 14 Mikita Gyöngyi – Tóth Veronika, Kultúra és az Euro-mediterrán Partnerség (Kultúrpont Iroda, 2006), http://ec.europa.eu/comm/world/enp/index_en.htm
Marokkóval, a Palesztin Nemzeti Hatósággal és Tunéziával sikerült véglegesíteni az akcióterveket.15 http://ec.europa.eu/comm/world/enp/index_en.htm
6. Az afrikai, karibi, csendes-óceáni országok Az Európai Unió tagállamai és az afrikai, karibi, csendes óceáni országok 2000 júniusában kötöttek partnerségi megállapodást, amelyet Cotonou-ban írtak alá (Cotonou Megállapodás). A felek 2005-ben – a nemzetközi terrorizmus elleni küzdelem, illetve a szegénység és éhínség leküzdésének jegyében – módosították a szerződést. A megállapodás módosított szövege fokozottabb együttműködést irányoz elő a felek között. Ennek szellemében a szerződés kiemeli a politikai párbeszéd folytatásának szükségességét. A felek továbbá megállapodnak abban, hogy a nemzetközi joggal összhangban küzdenek a nemzetközi terrorizmus ellen, elítélnek minden terrorcselekményt és vállalják a nemzetközi együttműködés keretében megvalósuló terrorizmus elleni küzdelmet, illetve együttműködnek a tömegpusztító fegyverek elterjedésének megakadályozása érdekében. Vállalják azt is, hogy küzdenek a szegénységgel összefüggő betegségek ellen, támogatják az APC országok és az EU ifjúsági szervezetei interakcióit, a diákok csereprogramjait. http://ec.europa.eu/comm/development/cotonou/index_en.htm
7. Az Európai Unió nemzetközi kapcsolatai a közös kül- és biztonságpolitika keretében16 Az Európai Unió 2002 óta számos, külpolitikai szempontból jelentőséggel bíró aktust hozott meg a közös kül- és biztonságpolitika keretében. Ezek közül kiemelendőek a már fent említett közös álláspontok, amelyeket a Tanács az ENSZ Biztonsági Tanács terrorizmus elleni fellépésének a közösségi jogba történő „implementálásának” érdekében bocsátott ki. Mindenképpen szólnunk kell a KKBP keretében kötött nemzetközi szerződésekről. Az Európai Unióról szóló szerződés 24. cikkének Nizzai Szerződéssel módosított változata lehetőséget ad arra, hogy a Tanács – mellőzve az egyhangú döntés Amszterdami Szerződésben rögzített szigorú főszabályát – minősített többséggel döntsön egy nemzetközi megállapodás megkötéséről. A 24. cikkben foglalt felhatalmazás alapján született meg többek között az EU és az USA közötti egyezmény a kiadatás terén történő együttműködésről,17 és ez a rendelkezés képezi az alapját azon megállapodásoknak is, amelyeket az EU a válságkezelési politikája körében kötött harmadik államokkal, illetve nemzetközi szervezetekkel.18
15
Mikita Gyöngyi – Tóth Veronika, Kultúra és az Euro-mediterrán Partnerség (Kultúrpont Iroda, 2006), http://ec.europa.eu/comm/world/enp/index_en.htm 16 Forrás: Panos Koutrakos, EU international relations law (Oxford : Hart, 2006) 17 Cooperation on Extradition, Mutual Legal Assistance and the Exchange of Police Data between the European Union and the United States (HL L 181 2003 27. o.) 18 Többek köztött Romániával (HL L 64 2005 14. o.), Bulgáriával (HL L 46 2005 50. o.), Norvégiával (HL L 64 2005 8 o.) és Izlanddal (HL L 64 2005 2. o.) 2005-ben
Felhasznált irodalom: Balázs K. 2006: Az energiakérdés és az Európai Unió. Európai Tükör, 3. szám. Miniszterelnöki Hivatal – Nemzeti Fejlesztési Ügynökség, Budapest. Balázs K. – Szalóki K. 2005: Felhők fölött az ég – a Kiotói Jegyzőkönyv és az Európai Unió emissziókereskedelmi rendszere. Európai Tükör, 3. szám. Miniszterelnöki Hivatal – Nemzeti Fejlesztési Ügynökség, Budapest. Blahó András (szerk.) 2004: Európai uniós alapismeretek, Aula, Budapest CEC 2001: Green Paper on the Future of the Common Fisheries policy, 20.3.2001, Commission of the European Communities, COM(2001) 135 final, Brussels, CEC 2000: Social Policy Agenda, 28.6.2000, Commission of the European Communities, COM(2000) 379 final, Brussels CEC 2005a: Delivering on growth and jobs: a new and integrated economic and Employment coordination cycle in the EU. Companion document to the Communication to the Spring European Council 2005 {COM (2005) 24} Working together for growth and jobs. Commission of the European Communities, SEC (2005) 193, Brussels CEC 2005b: Working together for growth and jobs. Next steps in implementing the revised Lisbon strategy. Commission Staff Working Paper. Commission of the European Communities, SEC (2005) 622/2, Brussels CEC 2006: Time to move up a gear. The new partnership for growth and jobs. Communication from the Commission to the Spring European Council. COM (2006) 30 final Council Regulation (EC) No 1782/2003 of 29 September 2003 establishing common rules for direct support schemes under the common agricultural policy and establishing certain support schemes for farmers and amending Regulations (EEC) No 2019/93, (EC) No 1452/2001, (EC) No 1453/2001, (EC) No 1454/2001, (EC) 1868/94, (EC) No 1251/1999, (EC) No 1254/1999, (EC) No 1673/2000, (EEC) No 2358/71 and (EC) No 2529/2001 Council Regulation (EC) No 1290/2005 of 21 June 2005 on the financing of the common agricultural policy Council Regulation (EC) No 1083/2006 of 11 July 2006 laying down general provisions on the European Regional Development Fund, the European Social Fund and the Cohesion Fund and repealing Regulation (EC) No 1260/1999 Official Journal L 210 , 31/07/2006 P. 0025 - 0078 EB 2005: Többet kevesebbel, Zöld Könyv az energiahatékonyságról. Európai Bizottság, Brüsszel. EB 2006: Zöld Könyv: Európai stratégia az energiaellátás fenntarthatóságáért, versenyképességéért és biztonságáért. Európai Bizottság, Brüsszel. EC 2000: Presidency Conclusions, Lisbon European Council, 23 and 24 March 2000 EC 2001: Presidency Conclusions, Gothenburg European Council, 15 and 16 June 2001 EC 2002: Presidency Conclusions, Barcelona European Council, 15 and 16 March 2002 EC 2004: Szembenézni a kihívással. A lisszaboni növekedési és foglalkoztatási stratégia. A Wim Kok vezetése alatt álló magas szintű munkabizottság jelentése. Európai Közösségek, Brüsszel, november EC 2005: Integrated guidelines for growth and jobs (2005-08). Working together for growth and jobs. Communication to the Spring European Council. European Communities, Brussels EC Directorate General for Energy and Transport 2005a: 20% energy savings by 2020. Memo, European Commission, Directorate General for Energy and Transport, Brussels. EEA 2006a: Energy and environment in the European Union. Tracking progress towards integration. EEA Report No 8/2006. European Environment Agency, Copenhagen. EEA 2006b: Greenhouse gas emission trends and projections in Europe 2006. EEA Report No 9/2006. European Environment Agency, Copenhagen. EKB 2005: Szociálpolitikai Menetrend, 9.2.2005, Európai Közösségek Bizottsága, COM(2005) 33 végleges, Brüsszel European Commission 2004: A new partnership for cohesion. Third report on economic and social cohesion. European Communities, Brussels European Commission 2006: Employment in Europe 2006, Brussels
European Commission 2007: Growing Regions, growing Europe. Fourth report on economic and social cohesion. European Communities, Brussels Koutrakos, Panos 2006: EU international relations law. Oxford, Hart Láng I. 2006: Klímapolitikára van szükség. Európai Tükör, 3. szám. Miniszterelnöki Hivatal – Nemzeti Fejlesztési Hivatal, Budapest. Marján Attila (szerk.) 2005: Az Európai Unió gazdasága. HVG Könyvek Budapest, Mikita Gyöngyi – Tóth Veronika 2006: Kultúra és az Euro-mediterrán Partnerség. Kultúrpont Iroda, Sapir, A. et al. 2003: An Agenda for a Growing Europe – Making the European System Deliver. Report of an Indepent High-Level Study Group established on the initiative of the President of the European Commission. Commission of the European Communities, Brussels A Tanács 1698/2005/EK rendelete (2005. szeptember 20.) az Európai Mezőgazdasági Vidékfejlesztési Alapból nyújtandó vidékfejlesztési támogatásról HL L 277., 2005.10.21. A Tanács határozata (2006. február 20.) a közösségi vidékfejlesztési stratégiai útmutatásokról, HL L 55., 2006.2.25., 20. o. Tomuschat, Christian: Case T-306/01, Ahmed Ali Yusuf and Al Barakaat International Foundation v. Council and Commission, judgment of the Court of First Instance of 21 September 2005; Case T-315/01, Yassin Abdullah Kadi v. Council and Commission,judgment of the Court of First Instance of 21 September 2005, CMLRev. (2006) 537–551 http://www.eurojust.europa.eu http://europa.eu/roadtoconstitution/chronology/index_hu.htm http://europa.eu.int/comm/external_relations http://ec.europa.eu/comm/world/enp/index_en.htm http://ec.europa.eu/comm/development/cotonou/index_en.htm http://ec.europa.eu/enterprise/index_en.htm http://ec.europa.eu/enterprise/enterprise_policy/cip/index_en.htm www.eu2007.de http://ec.europa.eu/growthandjobs/index_en.htm http://www.europa.eu/pol/trans/index_en.htm http://cordis.europa.eu/fp6/whatisfp6.htm http://cordis.europa.eu/fp7/home_en.html http://cordis.europa.eu/era/ www.jrc.cec.eu.int http://ec.europa.eu/environment/env-act5/envirpr.htm http://www.europa.eu/scadplus/leg/en/lvb/l28018.htm http://ec.europa.eu/regional_policy/sources/docoffic/official/regulation/pdf/2007/publications/memo_h u.pdf http://www.euhivatal.hu/eit-ppersp.htm. http://ec.europa.eu/regional_policy/policy/region/index_hu.htm http://ec.europa.eu/regional_policy/policy/object/index_hu.htm http://ec.europa.eu/agriculture/publi/fact/rurdev2007/hu_2007.pdf
