BETTYMAHMUDI – WILLIAMHOFFER
LÁNYOM NÉLKÜL SOHA
SORGER KOLON LTD.
Betty Mahmudi with William Hoffer: Not Without My Daughter Copyright© 1987 by Betty Mahmudy „All Rights Reserved” Fordította: Tandori Dezső Szerkesztette: Lahner Mária A borító Fülöp Csaba felvételeinek felhasználásával készült. A kötetet tervezte: Mátray Mihály
ISBN 963 7910 24 7 A Sorger Kolon Ltd. kiadása Felelős kiadó: Horváth László Terjedelem: 27,6 (A5) ív Szedés: Sorger Kolon Ltd. Nyomtatta és kötötte a Dabasi Nyomda Felelős vezető: Bálint Csaba igazgató Munkaszám: 92-0051 2
Apám, Harold Lover emlékének ajánlom ezt a könyvet
3
Itt mondok köszönetet Marilyn Hoffernek, aki nagyon sokat tett érte, hogy ez a könyv létrejöjjön. Nemcsak kiváló írói képességeit adta hozzá, hanem az együttérzését is – a nőét, a feleségét, a barátnőét, az anyáét. Az ő átérző ihletése nélkül borzasztó nehéz – talán lehetetlen lett volna megírni ezt a könyvet. Kezdettől fogva a legutolsó pillanatig oly lüktetően eleven tagja volt kis csapatunknak, hogy csak mélységes csodálatunkat, és szeretetünket nyilváníthatjuk neki itt köszönetül.
4
1 A lányom ott szundikált a British Airways járatának ablak melletti ülésén, vörösbarna fürtjei kedvesen keretezték alvó arcát, s kicsit lejjebb rendetlenül terültek szét a vállán. Hajvágás nála soha még csak szóba se került. 1984. augusztus harmadika volt. Elpillesztette kis drágámat a hosszú utazás. Szerda reggel indultunk Detroitból, és ahogy most utunk utolsó szakaszának vége közeledett, már péntek hajnala virradt. Férjem, Mudi felpillantott a pocakján megtámasztott könyvből. Szemüvegét feltolta kopaszodó homlokára. – Talán akkor készülődhetsz is – mondta. Kicsatoltam biztonsági övemet, fogtam a táskámat, aztán nekivágtam az ülések közti keskeny folyosónak: irány hátul a mosdó. A személyzet már szedegette össze a tálcákat, meg úgy egyáltalán, mindenki készülődött a közelgő leszállásra. Micsoda tévedés ez az egész, gondoltam. Ha én most kiszállhatnék. De azonnal. Bezárkóztam a mosdóhelyiségbe, aztán a tükörbe néztem. Valaki visszanézett rám. Egy pánikhatáron járó nő, egy megtépázott szerencsétlen. Harminckilenc éves vagyok, ilyenkor azért már a maga sorsának ura – lenne! – az emberlánya. Hogyan veszthettem el így a dolgok irányítását? De mielőtt teljesen kikészülök, azért egy kicsit kikészítem magam, úgy is, ahogy illik. Nézzek ki azért valahogy és próbáltam lekötni egyúttal a gondolataimat is. Nem akartam volna idejönni, közöltem tükörképemmel, mégis itt vagyok, hát akkor alakuljon minden a legjobban. Már amennyire lehet. Talán gyorsan múlik ez a két hét . Odahaza Detroitban Mahtab óvodába jár majd, abba, 5
amelyik a Montessori rendszerű iskola mellett van. Mudi a munkájába merül. És végre hozzálátunk az álomházunk felépítéséhez. Csak ezen a két héten essünk túl valahogy! Beletúrtam a szütyőbe, a sűrű szövésű, sötét harisnyanadrágot kerestem. Mudi a lelkemre kötötte, vegyek egyet. Hát akkor most kell fölvennem. Aztán eligazgattam konzervatív, mélyzöld kosztümszoknyámat fölötte. Még egyszer végignéztem a tükörképemen, és valahogy azt, hogy meg is fésülködjem, teljesen fölöslegesnek éreztem. Mit strapáljam magam? Ide ez is túl jó. Fejemre kanyarítottam a súlyos, sötétzöld kendőt, amit – Mudi a lelkemre kötötte! – mindig viselnem kell majd, ha kilépek a házból. Csak még az állam alatt kellett valahogy megkötni ezt a nyomorult fejrevalót. Úgy néztem ki, mint valami vénséges parasztasszony. Nem mondhatom, hogy a lelkem túlságosan rendben lett volna. A szemüvegemen azért eltöprengtem. Talán vonzóbb vagyok szemüveg nélkül. Az a kérdés, milyen akarok lenni Mudi családjának szemében, vagy mennyit akarok látni ebből a megtépázott országból. Szóval, marad a szemüveg, döntöttem el, felmérve, hogy a sálkendő révén a „vonzó”-nak már úgyis minden lehetséges fokozata jóvátehetetlenül odavan. Így tértem vissza a helyemre. – Gondolkodtam – mondta Mudi. – Az amerikai útlevelünket jobb lesz eldugni. Ha megtalálnak nálunk bármi ilyet, elveszik, és nézhetjük. – Akkor viszont mi legyen? – kérdeztem én. Mudi habozni látszott. – Hát, a te táskádat nyilván átkutatják, mivel amerikai vagy – szögezte le. – Legyenek az útlevelek inkább nálam. Engem csak nem szednek szét. Ebben igaza lehetett. Mivel a férjem itt, a hazájában igen illusztris ivadéknak számított, s rögtön a nevéből kitetszett a büszke családfa. A perzsa neveket ugyanis mindenféle tartalmi mélyréteg ékesíti jól láthatóan. Mudi teljes nevéből, mely ugyanis: „Szejjed Bozorg Mahmudi”, számos következtetésre juthat az iráni ész. Mert a „Szejjed” az egy vallási megnevezés, arr a utal, hogy az illető mindkét 6
ágról Mohamed egyenes leszármazottja, és Mudinak ehhez meg is volt a teljes családfája, amelyről perzsa nyelven íródott bizonyítékok vannak. A szülei ezt a „Bozorg”-ot sem hagyhatták el, hőn remélve, hogy fiuk méltó lesz hozzá, ugyanis nevezett szó azt jelenti: nagy, becses, tiszteletre méltó. A család neve eredetileg Hákim volt, de Mudi akkor született, mikor a sah rendelete megtiltotta az efféle mohamedán nevek használatát, így hát Mudi apja nevet változtatott, s lett Hákimból Mahmudi, ami sokkal inkább perzsa, mint mohamedán. Ez a név pedig abból eredeztethető, hogy Mahmud, ami azt jelenti, hogy „magasztalt”. A név státusához hozzájön még az iskoláztatás rangja is. Bár Mudi honfitársai hivatalos felfogás szerint utálják, ami amerikai, azért az amerikai iskolarendszert csak nagy becsben tartják. Mint Amerikában végzett orvos, ráadásul ottani gyakorlattal, Mudi nyilvánvalóan a szülőhon kiváltságos elitjéhez tartozó „Bozorg” volt. Jött az újabb retikültúrás, az útlevél előkerült, és Mudihoz vándorolt. Ő meg becsusszantotta szépen a zakója belső zsebébe. A gép már a repülőtér fölött járt. A motorok észrevehetően lassultak, a gép furcsán mélyre lógott. Mintha nagyon meredeken akarnánk leszállni. – Gyorsan kell földet érnünk – magyarázta Mudi –, mégpedig a várost, körülvevő hegyek miatt. Az óriásgép egész teste rázkódott, mintha egy prüszkölő cet volna. Mahtab felébredt, hirtelen riadalommal kapaszkodott a kezembe. Nézett rám, mintha valami támaszt várna. – Minden rendben – mondtam neki. – Hamar földet érünk. De ugyan hol és miért? Ez volt a kérdés, hogy tudniillik minek repül egy amerikai nő egy olyan országba, amelyik a világ minden állama közül a legjobban gyűlöli az ő hazáját. Mit hozom a lányomat arra a földre, amely az Irak elleni keserves és szörnyű háborútól reng? Az erőfeszítésektől remegő gépen hiába is próbáltam elfojtani sötét félelmeimet, melyek azóta gyötörtek, hogy Mammal Ghodszi, Mudi unokaöccse előállt ennek az útnak az ötletével. Két hét vakáció a világ legképtelenebb zugában is elviselhető, ha az ember biztosra veheti, hogy utána rögtön visszatér a megszokott körülmények közé. 7
Engem viszont nem hagyott nyugodni valami riasztó sejtelem – melyet a jó barátaim irracionális őrültségnek neveztek, de hiába! –, hogy Mudi, ha egyszer idekanyarít minket Iránba, nem akar visszaengedni majd. Se engem, se Mahtabot. Ugyan már, miért tenne ilyet, győzködtek a barátaim, elment az eszem? Hiszen Mudi ízig-vérig amerikai már. Két évtizede él az Egyesült Államokban. Amije csak van – vagyona, praxisa, családja –, mind Amerikához köti. Eszébe se juthat, hogy visszatérjen korábbi életéhez. Ezek józan észérvek voltak, és az eszemmel nem is találtam kifogást, csak ezek az emberek nem ismerték úgy Mudi ellentmondásos, paradox személyiségét, ahogy én. Mudi valóban szerető férj és apa volt, ugyanakkor a legérzéketlenebbül közömbös tudott lenni saját legközvetlenebb családjának vágyaiigényei iránt. Elméjét egyszerre világította be a tündöklő értelem, és sötétítette el valami én-nem-tudom-mi. Kulturálisan Keletnek és Nyugatnak klasszikus keveréke volt, olyannyira, hogy maga se tudta, melyik égtáj a meghatározója. Minden oka megvolt tehát, hogy kéthetes iráni vakációnk után hazavigyen minket Amerikába. És ugyanígy miden oka megvolt, hogy akarhasson kényszeríteni minket, maradjunk Iránban. Ha viszont hátborzongató második esély is adva volt, mi a fenének álltam rá erre az utazásra? Egyszerű a válasz, egy szó. Mahtab. Életének első négy évében boldog, nyílt kisgyerek volt ő, csupa lendület, rajongás és jókedv, és imádott engem és imádta az apját, és imádta a játékbálványát és pajtását, az olcsó, laposra tömött állatot, méternél magasabb óriás bábuját, zöld alapon a fehér babos pöttyeit. A Tapsit. Akinek olyan meghosszabbított tappancsai voltak, hogy Mahtab rájuk állhatott, mint az orgona-fújtatókra, és táncolhatott a Tapsival, kedvére. Mahtab. Ez volt a válasz. Perzsául – az Iráni Iszlám Köztársaságnak ez a hivatalos nyelve – ez a szó „holdfény”-t jelent. De Mahtab nekem a napfény volt. 8
Ahogy a gép futóművét leeresztették, s – a kerekek már a betonon rohantak, először Mahtabra néztem, aztán Mudira, és akkor már nem is kellett keresni az okokat. Tudtam, miért is jöttem Iránba. Teherán nyomasztó, fojtogató nyári hősége fogadott minket, ahogy a gépből kikászálódtunk – olyan hőség volt ez, hogy tényleg szinte földbe tapasztotta az embert, moccanni sem hagyta, és így kellett a repülőtől a várakozó buszig vánszorognunk. Aztán irány a terminál. És ráadásul még csak reggel hét óra volt. Mahtab szorította a kezemet, kapaszkodott belém, miközben nagy barna szeme már erre az idegen világra tárult. – Mami – suttogta –, ki kéne mennem. Vécére. – Oké, majd találunk valahol. Aztán a légikikötő roppant csarnokába léptünk, valami rögtön mellbe vágott minket – vagy hogy is mondjam? Mert a szagról volt szó, az iszonyatos hőségben felfokozódó emberi testkipárolgásról. Egyszóval büdös volt. Reméltem, hogy legalább hamar kiszabadulunk innét, de minden tele volt utassal, hihetetlen járatokkal érkeztek. Mindenki, aki utazott, az egyetlen útlevélfolyosó felé tolongott, a csarnokból nem is volt más kijárat. Bele kellett törődnünk. Könyökölve-araszolva haladtunk előre, mint mindenki más. Mahtabot magam elé vettem, körbeöleltem, védeni próbáltam a nyomakodóktól. Körülöttünk sikolyszerű, magas hangok kuszasága. Mahtab is, én is csakhamar pokolian verítékeztünk. Tudtam, hogy az iráni nőknek a karjukat, lábukat, homlokukat takarniuk kell, az viszont meglepett, hogy még a reptéri alkalmazottak is, az asszonyok-lányok mind csakugyan be voltak bugyolászkodva – mint Muditól tudtam – a csadorba. A csador egy jókora, félhold alakú szövet csuklyaféleség, melyet a fejükre kanyarítva viselnek, de leér a válluk alá. A homlokukat, állukat is elfödik vele, úgy, hogy csak a szemük, az orruk, a szájuk látszik ki. Valahogy a régmúlt idők apácaviseletét idézi az egész. A leghithűbb iráni nők ráadásul csak a fél szemüket hagyják szabadon. A reptéri csarnokon keresztülsiető nők olykor igen nehéz csomagokat is csak fél kézzel vittek, mivel a másik kezükkel a csadort kellett fogniuk, szét ne csússzon az álluk alól. A 9
szövet hosszú hátsó szárnyai szélesen, sötéten ott úsztak, lebegtek mögöttük. Engem a legjobban az hökkentett meg, hogy a csador viselését tulajdonképpen szabadon választották. Ugyanis voltak más ruhadarabok is, melyek az öltözködési kódex szigorú kívánalmait ugyanígy kielégítették, ám ezek a mohamedán nők választották a „nagykendőt”, még mindennek a tetejébe és a fojtogató hőség ellenére. Ámultam, micsoda hatalma van felettük a társadalom és a vallás szervezetének. Fél óránkba telt, mire az útlevélvizsgálók pultjáig előrecsoszogtunk. Itt a hivatalnok alaposan szemügyre vette az egyetlen iráni útlevelet, mely mindhármunk belépését engedélyezte, aztán intett, mehetünk. Mahtabbal követtük Mudit valami lépcsőn, lefordultunk egy sarkon, megérkeztünk a poggyász-átvevőbe, ahol jókora tömeg várakozott már. – Mami, ki kell mennem. Vécére – ismételte Mahtab, és feszengve állt egyik lábáról a másikra. Mudi megkérdezett perzsául egy csadoros nőt. Az a helyiség távolabbi vége felé bökött, aztán elszáguldott. Otthagytuk Mudit, várja a csomagjainkat tovább, s Mahtabbal nekivágtunk. Oda is értünk, ám akkor következett a nagy megtorpanás. Az a bűz! Azért csak beóvakodtunk. Körülkémleltünk a nagy homályban, kerestünk valami ismerős alkalmatosságot. De csak egy lyuk nyílt a cementpadlón, körülötte lapos, ovális alakú porcelán. És az is látszott, hogy sokan nem céloztak éppen virtuóz módon, ugyanis barnálló halmok sokasodtak szanaszét, s rajtuk feketélltek a legyek. – Büdös van, mami! Büdös van! – panaszkodott Mahtab, s cibált vissza. Gyorsan kirohantunk, s megint ott álltunk Mudi mellett. Mahtab érthetően rosszul érezte magát, mégsem kívánt már újabb vécékereső vállalkozásba fogni. Talán kibírja, míg végre a nagynénjéhez, Mudi nővéréhez érkezünk. Szárá Mahmudi Ghodsziról Mudi mindig csak a legnagyobb tisztelettel szólt, a család mátriárkája volt ő, akit mindenki a tiszteletteljes Ámme Bozorg címmel illetett. Ez a cím csak az anyai ágról való legidősebb nagynénit illette meg, jelentése nagyjából: „Nagy Nagynéni”. Majd jobbra fordulnak dolgaink, gondoltam, ha Ámme Bozorg otthonába érkezünk. Mahtab már rég holtra fáradt, de nem volt hova leültetni. Kinyitottuk hát a babakocsit, melyet Mudi egyik újszülött rokonának hoztunk ajándékba. 10
Mahtab beletottyant, és ez mindannyiunknak nagy megkönnyebbülés volt. Vártuk, vártuk a csomagokat, amelyek csaknem jöttek, ám akkor jött valami más: éles visítás hasított a levegőbe, mely egyértelműen nekünk szóit. – Dai-i-i-i-dzsan! Dai-i-i-dzsan! – hangzott. Hallván a perzsául „drága nagybácsi” jelentésű kiáltást, Mudi máris örvendezőn kiáltott vissza a felénk rohanó férfinak. Lendületesen és hosszan összeölelkeztek, s láttam, Mudi arcán patakzik a könny. Hirtelen valami bűntudat fogott el: és én még vonakodtam az utazástól! Hiszen ez a családja! Itt vannak a gyökerei. Természetes, hogy él benne a vágy, a szükség, hogy lássa őket. Élvezni akarja a társaságukat két boldog héten át. S aztán haza fogunk térni. – Ő Zia – közölte velem Mudi. Zia Hákim pedig forrón megszorongatta kezemet. Egyike volt ama roppant sokadalmú ifjabb férfi rokonoknak, akiket Mudi nagystílűen csak így nevezett: „unokaöcséim”. Kényelmes megoldás. Zia nővére Máluk Mosztafának, Mudi nagytiszteletű nővére harmadik fiának volt a felesége. Zia anyja Mudi anyjának húga volt, apja meg Mudi apjának a fivére, vagy mit tudom én, lehet, hogy fordítva? A kapcsolat mindig kusza maradt a szememben. „Unokaöcsém”, ez volt tényleg az egyetlen használható jelölés. Zia rettentő izgalomba jött, hogy láthatja végre – és ő látja legelsőül – Mudi amerikai asszonyát. Csiszolt angolsággal üdvözölt engem Iránban. – Boldog vagyok, hogy eljöttél – kiáltotta. – De régóta várjuk e pillanatot. – Aztán Mahtab került sorra, fölkapta, mint a pihét, és azt se tudta, hogyan csókolja, ölelje. Jóképű férfi volt, meghökkentően jellegzetes arab vonásokkal, lenyűgöző mosollyal. És magasabb, mint köröttünk az irániak legtöbbje, szinte kimagaslott közülük – de férfibájával és kifinomult lényének egészével is. Titkon azt reméltem, hogy Mudi családja ilyen lesz. Hát, hála Istennek! Zia vörösesbarna haja még divatosan is volt nyírva. Takaros, méret utáni öltöny volt rajta, hófehér ing, nyakánál kigombolva. Máris felbecsülhetetlen értéknek láttam a tisztaságát. – Sokan, de nagyon sokan várakoznak már odakint, rnind magukra várnak – közölte velem, és az arca sugárzott. – Órák óta itt vannak már. – Te hogy jöttél át a vámon? – tudakolta Mudi. 11
– Dolgozik itt egy ismerősöm. Mudi arca felderült. Gépies mozdulattal húzta elő amerikai útleveleinket. – Mi legyen ezekkel? Nem szeretném, ha elkoboznák. – Add csak ide – mondta Zia. – Majd én elintézem. Van pénz nálad? – Persze. – Mudi átnyújtott pár bankjegyet az útleveleink kíséretében. – Kint találkozunk – mondta Zia, ahogy átvette a dolgokat, s eltűnt a tömegben. Lenyűgözve álltam. Zia megjelenése, nyilvánvaló befolyása igazolta mindazt, amit Mudi a családjáról mesélt. Hogy a legtöbben művelt emberek, hogy sokuknak van egyetemi végzettsége. Gyakorló orvosok – mint Mudi maga is –, vagy az üzleti életben tevékenykednek. Találkoztam már néhány „unokaöccsével”, akik meglátogattak minket az Államokban, és a jelek szerint mindnyájan kiemelkedő szerepet játszottak honfitársaik életében. De a csomagszállítók munkatempóját még Zia sem tudta meggyorsítani. Mindenki lázasan sürgött-forgott – főleg örökké beszélt –, de az egész nem sokat haladt előre. Több mint három órát főttünk a hőségben, elébb a csomagjainkra várva, aztán a vámhoz vezető végtelen emberkígyóban. Mahtab csendes volt és türelmes, jóllehet tudtam, mit áll ki. Végre ott voltunk a sor élén, elöl Mudi, aztán én, mögöttem Mahtab a kocsiban. A felügyelő gondosan átvizsgálta minden csomagunkat, és igencsak meghökkent, mikor egy teljes bőröndnyi gyógyszerre bukkant. Receptre felírható szerek voltak. Jött a nagy perzsa nyelvű tárgyalás. Közben Mudi elmagyarázta nekem – angolul persze –, mit mondott a vámosnak. Hogy ő orvos, és ezt a sok gyógyszert jótékony céllal hozza, a helybeli kórháznak kívánja ajándékozni. A vámtiszt gyanúját ez még jobban fölkeltette, nem is maradtak el az újabb kérdések. Mudi számos ajándékot hozott a családjának is. Ezeket sorra kicsomagolták, megvizsgálták. A felügyelő kinyittatta a ruhás bőröndünket is, abban meglelte Mahtab Tapsiját, „akit” az utolsó pillanatban csomagoltunk be. Világlátott játéknyuszi volt, megjárta velünk Texast, Mexikót és Kanadát. Már indultunk volna Detroitból, mikor Mahtab rájött, Tapsi nélkül ő Iránba se jöhet. A legjobb barátja nem maradhat otthon. 12
A vámos megengedte, hogy a ruháinkat megtartsuk, s csak így – Mahtab megkönnyebbülésére – a Tapsit is. De a többi holmit, közölte, majd utánunk fogják küldeni a tüzetes átvizsgálás után. Terheinktől ekképp megszabadulva, négy órával gépünk leszállása után, kiléphettünk a repülőtér épületéből. Mudit abban a pillanatban megrohanta, ölelte, eltüntette valami köpenyes, fátylas, köntösös forgatag, kezek markolták öltönyét, eksztázissikolyok hasogatták a levegőt. Rokonai közül több mint százan tolongtak ott, és mindenki üvöltött, sírt, bömbölt, mindenki a kezét szorította volna, mindenki csókolta-ölelte volna őt, és jöttek és csókoltak engem és Mahtabot. És mintha kétszáznál több kéz hajigált volna virágot felém, Mahtab felé. Két ölre foghattuk-szorongathattuk a csokrokat. Mi a nyavalyának rajtam ez a rohadt sál? Hajam a fejem bőrére tapadt. Dőlt a víz minden pórusomból. Már nem volt kétségem afelől, hogy olyan szagom lehet, mint a többieknek, itt mindnek. Mudi könnyei csorogtak, ahogy Ámme Bozorg a nyakába csimpaszkodott. A Nagynénit is súlyos fekete csador borította, ezzel együtt ráismertem a fényképei alapján. Az a horgas orr eltéveszthetetlen volt. A nagy csontú, széles vállú asszony – valamivel idősebb a negyvenhetedikben járó Mudinál – ereje teljéből szorította életem párját, de nem akárhogy, hanem közben a földet is kirúgta a lába alól, lógott Mudi nyakában, a combjával szorította – ejha! –, mintha soha el se akarná ereszteni. Amerikában Mudi csontbetegségekre szakosodott, többdiplomás orvos volt, tiszteletnek örvendő szakember, évi százezer dolláros jövedelmű profi. Itt meg? Ámme Bozorg ölelésében egy hajdani kisfiút láttam. Mudi mindössze hatéves volt, amikor a szülei – egyébként mindketten orvosok – meghaltak, s a nővére úgy nevelte őt, mint a saját fiát. Most ez a gyermek tízévi távollét után végre visszatért, s ez a nagytiszteletű asszonyságnak olyan érzelmi vihart okozott, hogy egyéb rokonoknak kellett a végén szinte lefejteniük őt a férjemről, úgy rajta feledkezett. Mudi bemutatott minket egymásnak, és ekkor Ámme Bozorg rám öntötte minden megmaradt érzelmét, de nem keveset. Ölelt-csókolt, és közben egyre perzsául beszélt, mondhatnám tiszteletlenül: „karattyolt”. Az orra meg akkora volt, hogy azt hittem, hogy ekkora nincs is! A 13
zöldesbarna szempárból tömérdek mód fakadt a könny. Szája külön szám volt: tele összevissza fémfogakkal. Mudi persze a Nagynéni férjeurának, Baba Hadzsinak is rögvest bemutatott. Neve, mint mondta, olyasmit jelent, hogy „a Mekkát megjárt atya”. Tömzsi, morc kis ember állt előttem buggyos nadrágú, szürke öltönyben, vászoncipője alig látszott ki e díszből, és tekintete mintha csak a környező terepet vizslatta-fúrta volna dacos buzgalommal, oly nagyon igyekezett véletlenül se a szemembe nézni. Cserzett, barna bőr, tömérdek ránc, és az álla hegyén csúcsba futó fehér szakáll – ez utóbbi mintha a Khomeini ajatollah szőrdíszének indigóval készített másolata lett volna. Hószín indigóval, persze. Hirtelen azt éreztem, hogy valami súly hull rám, mint az áldás: egy virágkoszorút kaptam a nyakam közé, de akkorát, hogy egy hawaii hulahopp lánycsapat belefért volna. Ez nyilván jel volt, mert a tömeg hirtelen oszladozni kezdett, az autóparkoló felé igyekeztek. Méghozzá néhány azonos küllemű, fehér, dobozszerű kocsit céloztak meg, skatulyákat, melyekből aztán karok-lábak lógtak ki mindenütt, lévén hogy hatan-nyolcan-tizen-tizenketten préselődtek be egybe-egybe. Minket – Mudit, Mahtabot és engem – ünnepélyesen a tiszteletjárgányhoz vezettek: ez egy hatalmas, türkizszínű Chevy volt, úgy a hetvenes évek elejéről. Mi hárman kaptuk a hátsó ülést. Ámme Bozorg ült elöl, mellette fia, Hosszein, aki – lévén ő a legidősebb fiúgyermek – a sofőrködés megtisztelő föladatát kapta. S ott volt kettejük között Zohre, a legidősebb, még hajadon lány. Kocsinkat virágkiállítás borította, így vágtunk neki az útnak – persze a reptéri parkolót elhagyó menet élén. Ahogy mondják, abszolút feltűnés nélkül megkerültük a gigászi Sáhjád-tornyot, mely négy kecses ívű lábán közönnyel álldogált ott, és csillogott-villogott! Szürke alapszínéből kivillogtak a türkiz mozaikok a most már délbe hajló nap vakító fényében! A sah a perzsa architektúra díszéül emeltette. Mudi mesélte, Teherán híres volt erről az impozáns tornyáról, mely a város peremén őrködött. A tornyot elhagyva egy gyorsforgalmira kanyarodtunk. Hosszein mindent bedobott a vén Chevyvel, ami a roncstelep és a nyűgözet közti sávban elképzelhető: nyolcvan mérfölddel repesztettünk óránként, az öreg tragacs a maximumát adta. 14
Ámme Bozorg hátrafordult, s odapottyantott nekem egy csomagfélét, ajándék kinézetűt. Jó nehéz volt! – Nyisd csak ki – mondta Mudi, ahogy kérdőn rápillantottam. Kinyitottam, egy bokámig érő nagykabát volt benne. Szabász kezének nyoma sem látszott rajta, mintha nem is női derékra szánták volna. De Mudi rögtön elmagyarázta, hogy drága anyagból készült, előkelő gyapjú, és mégis csaknem olyan a tapintása, mintha nejlon lenne. Nem volt vastag, de olyan sűrű szövésű, hogy garantáltan felfokozta a nyári hőség minden gyönyörét. A színét is utáltam különben, ezt az olajzöldet. A kabáthoz mélyzöld sál is járult, még sokkal vastagabb, mint amilyenben én izzadtam éppen. Ámme Bozorg mosolygott saját nagylelkűségén, mondott is valamit, Mudi ezt így fordította nekem: – Ezt a kabátot úgy hívják, hogy manto. Ezt viseljük mi. A sál neve ruszári. Iránban ezt kell felöltened, együtt a kettőt, hogy kiléphess az utcára. Köszönöm, de mintha eredetileg nem erről lett volna szó. Mert amikor Mammal – Baba Hadzsí és Ámme Bozorg negyedik fia – nálunk járt Michiganben, és ennek az egész útnak a tervével előjött, mintha azt mondta volna: „Ha kimégy az utcára, hosszú ujjú ruha kell, sál, na meg sötét harisnya.” De arról nem szólt, hogy ilyen hosszú, elnyomó intézkedéseket idéző kabát is lesz, ráadásul a poklok nyara teljén. – Nyugi – biztatott Mudi. – Ajándékba adta. Csak akkor kell viselned, ha tényleg kimész valahova. Nem voltam nyugodt. Ahogy Hosszein lekanyarodott velünk a gyorsforgalmiról, már láttam embereket, nőket is, akik múmiáknak beöltözve jártak-keltek Teherán izzó járdáin. Az én manto és ruszári „ajándékomhoz” a megszólalásig hasonlító kabátok és sálak felett még viselték a csadort is. A színek is mind fényelnyelők voltak, kályhák. Vajon mire számíthatok, ha nem leszek hajlandó belebújni egy ilyen fűtőtest-kollekcióba? Letartóztatnak? Föltettem a kérdést Mudinak is. Válasza egyszerű volt – Le. De ezek a ruházkodási gondjaim hamar elillantak, amikor Hosszein belevetette batárunkat a sűrű városi forgalomba. Szűk utcák, centizések, kis koccanások sora. Minden és mindenki 15
egymás hegyén-hátán. A volán mögött ülők egytől egyig valami kis résre vártak, s ha efféle kínálkozott, egyszerre léptek a gázba s dudáltak. Hosszein egy dugón annyira felháborodott, hogy egy szűk, egyirányú utcában megindult rükvercben. Néztem, ahogy összecsapunk egy-egy lökhárítóval, és hallottam ráadásul a rikácsolást, a szitkozódást, és láthattam az öklök lengését. Mudi szorgosan fordította Ámme Bozorg szavait. A Nagynéni azt magyarázta, hogy pénteken általában kicsi a forgalom. Péntek ugyanis a mohamedán ünnep, s akkor a családok összegyűlnek a legidősebb rokonnál, egy kis külön imára. Most azonban közelgett a pénteki központi ima órája, amelyet a város közepén tart az iszlám szent embereinek egyike. Eme szent kötelességet leggyakrabban az állam elnöke, hodzsátoleszlam Szejjed Ali Khamenei (nem tévesztendő össze Ruhollah Khomeini ajatollahhal, aki – vallási vezető lévén – még az elnöknek is fölötte áll) látta el, segítője pedig hodzsátoleszlam Ali Akbar Hasemi Rafszandzsáni, a ház szóvivője szokott lenni. Milliók – igen, nem ezrek vagy százezrek, hangsúlyozta Ámme Bozorg – vesznek részt e pénteki imákon. Mahtab nagy nyugalommal üldögélt, szorongatta a Tapsit, szeme tágra meredt, annyi volt a látvány. Füle tömérdek hangot, orra rengeteg szagot volt kénytelen befogadni, de azért jó móka is lehetett neki ez a hihetetlen világ. Tudtam, közben csak egy tisztességes fürdőszobára áhítozik. Egy órán át lebegtünk élet-halál közt Hosszein el nem hivatott kezében, s akkor végre megérkeztünk vendéglátóink, Baba Hadzsi – és Ámme Bozorg – háza elé. Mudi büszkélkedve mondta, hogy ez Teheránnak egy igen gazdag negyede, a város északi részén, nővéréék háza például két kapunyi szomszédságban van a Kínai Köztársaság nagykövetségével! Az épületet jókora kerítés választotta el a külvilágtól, egymáshoz közelre döfött, erős, zöldre festett vasrudak. Kétszárnyú acélkapun át jutottunk be a cementezett udvarba. Mahtabbal tudtuk már, hogy cipőben lenni „odabent” sehol sem lehet, hát követtük Mudi példáját, lemezítlábasodtunk már az udvaron. Annyi vendég volt már a házban, hogy a lábbelinket egész seregnyi cipő társaságában hagyhattuk odakint. Az udvaron 16
díszelegtek egyébként a propángázos grillsütők is, külön erre az alkalomra felfogadott személyzettel. Harisnyásan lépdeltünk be a nagy, lapos tetejű ház halljába, mely vagy kétszer akkora lehetett, mint egy jókora amerikai nappali. A falakat, ajtókat tömör diófa – rengeteg erezet és pác – borította. Süppedő perzsaszőnyegek fedték a padlót mindenütt, sokszor hármas-négyes rétegekben, hogy egy szemernyi szabad felület se maradjon. Ezeknek a tetejébe kerültek a dekoratív szafré, az olajos vásznak, rájuk nyomtatott élénk színű virágmintákkal. A helyiségnek egyéb berendezési tárgya nem volt, leszámítva az egyik sarokban a kis televíziót. A helyiség túlfelének ablakain át hátsó kertre nyílt kilátás, a tágas udvar java részét egy tündöklő kék vizű úszómedence foglalta el. Bár nem rajongok az úszásért, ezen a gutaütéses napon a hűs habok iszonyúan csábítónak látszottak. A boldogan fecserésző rokonság újabb csoportjai érkeztek, kipotyogván a kocsikból, harisnyásan követtek minket a társalgóba. Mudi nyilvánvaló büszkeséggel hordozott körbe, engem, az amerikai feleséget. Boldogságtól izzott az arca, ahogy mindenki Mahtabért rajongott. Ámme Bozorg elvezetett minket a szobánkba, a ház félreeső szárnyába, a nagy halitól balra. Négyszögletes kis hálóhelyiség volt, összetolt ikerágyakkal, középen gödrös matracokkal. Bútor nem is volt egyéb, csak egy jókora szekrény tornyosult külön. Végre kereshettem Mahtabnak egy mosdót. Ott volt rögtön a hálószobánk folyosóján. Ahogy az ajtót kinyitottuk, riadtan pillantottuk meg életünk leghatalmasabb svábbogarait, ott szaladoztak a márványpadlón. Mahtab be se akart lépni, de most már ez elkerülhetetlen volt. Biztos, ami biztos, engem is magával ráncigált. De legalább amerikai civilizációnkat idéző vécé volt itt – sőt még bidé is. Bár vécépapír helyett itt is csak vizestömlő lógott a falon. A helyiség penészszagú volt, és savanykás szag áradt be a szomszédos perzsa stílű fürdőszobából is, hanem az egész mégis nagy előrelépés volt a reptéri létesítményhez képest. Mahtab végre megkönnyebbülhetett. Ahogy visszatértünk a hallba, Mudi már igencsak várt minket. – Gyertek – mondta. – Mutatok nektek valamit. Követtük Mahtabbal, vissza a bejárati ajtón át az elülső udvarra. Mahtab felsikoltott. Friss, briliánsvörös vér tócsája terjengett a kapunál. 17
Lányom eltakarta az arcát. Mudi nyugodtan magyarázta el, hogy a család vett egy juhot valami utcai árustól, aki az állatot aztán a mi tiszteletünkre le is vágta. Ezt még az érkezésünk előtt kellett volna megtenni, akkor a véren át lépdelhettünk volna be a házba, mi az új jövevények. Ezt most pótoljuk, mondta, ezért hívott minket ki. – Eriggy már! Te azt csinálsz, amit akarsz – mondtam –, de engem ilyen rémséges ostobaságba nem fogsz beleráncigálni. Mudi csöndesen, de eltökélten válaszolt. – Meg kell lennie, nincs mese. Nem lehetünk tiszteletlenek. A húst szegény emberek közt fogják majd kiosztani. Őrült hagyomány, gondoltam, de épp ezért nem érdemes miatta senkit megsérteni. Vonakodva igent mondtam. Fölkaptam Mahtabot, a vértócsa mellett az utcáig, aztán – a rokonság hő imamormolása közepette – átkeltünk e vörös tavon. Hivatalosan is üdvözölve voltunk. Jöttek az ajándékok. Iráni szokás szerint a menyasszony arany ékszereket kap a férj családjától. Én menyasszony nem voltam már, de a társadalmi hagyományokat ismerve, arra számítottam, hogy e megrögzött emberek engem is effélékkel „örvendeztetnek meg”. Hát, nem örvendeztettek, Ámme Bozorg szakított a szokással. Mahtabnak adott két arany karkötőt, de a számomra ékszer nem termett. Hangsúlyos véleménynyilvánítás volt ez. Tudtam, mennyire felháborította a Nagynénit, hogy Mudi amerikai nőt vett el. Háziasszonyunk nekem is, Mahtabnak is ékesen díszített csadorokat adott, házi viselésre. Az enyém halvány krémszínű volt, rajta barackárnyalatú virágminták. Mahtabé fehér, rajta rózsabimbók. Köszönetet motyogtam az ajándékokért. Ámme Bozorg lányai, Zohre és Fereste cigarettával roskadozó tálcákat hordoztak oda a legfontosabb vendégek elébe, aztán mindenkinek teát szolgáltak fel. Üvöltöző gyermekek rohangásztak mindenfelé, a felnőttek teljes közönyének közepette. Lassan a nap délutánba hajlott. A vendégek letelepedtek a nagy hall szőnyegeire, aztán a nők különféle harapnivalókat hoztak, elhelyezve az étkeket a perzsaszőnyegeken ékeskedő szafrékra. Egymást érték a szebbnél szebb salátás tálak, ékes rózsaalakokká nyiszált retekfejekkel, sárgarépákkal, melyek meg mintha pici fenyőfák lettek volna. Terebélyes tálakat töltött meg a joghurt, pillekönnyű, leheletvékonyra vágott kenyér volt hozzá meg 18
savanykás sajt. Halomban tornyosultak a különféle gyümölcsök, melyek szintén a földön voltak művészien elhelyezve. A színpompát még emelte a szábzi (tálcákon friss bazsalikom, menta, velük póréhagyma zöldje). Most az alkalmazottak tálakat hordtak ki a házból az udvarra, hogy az éttermi kosztot bevigyék. Tucatnyi variáció volt ez ugyanarra a témára. Két hatalmas rizses fazék állt ott, az egyikben rendes fehér rizs, a másikban „zöld”, mely szábzival és límababra emlékeztető jókora babszemekkel volt összefőzve. A főzés iráni módra történt, ahogy azt Mudi is megtanította nekem régen: felforralva előbb, aztán olajozva, majd párolva, míg az alja egy kicsit „odakap”, vagyis a fazék fenekén barna „kéreg” keletkezik. Az iráni ínynek így tetsző rizst aztán különféle mártásokkal dúsítják, hígítják, e szósz neve khores, készül pedig zöldségfélékből, fűszerekből és apró húsdarabkákat is vagdosnak bele. A bérszakácsok a rizst tálakra adagolták, aztán a fehéret még egy kis savanykás piros bogyólével öntözték meg, vagy sárga sáfrányoldat csíkjait húzogatták rá. A rizses tálakat behozták a hallba, lepakolták az amúgy is tömérdek fogás mellé. Ez alkalomra kétféle khores készült, az egyik épp a mi otthoni kedvencünk volt, mely padlizsánból, paradicsomból és birkahúsdarabokból állt össze. A másik khores a birkahús mellett paradicsomot, hagymát és sárgabarackot tartalmazott. A fő fogás csirke volt. Iránban ritka csemege, itt előbb hagymával főzik, aztán olajban kisütik. Az irániak a földön ülve avagy féltérdre felguggolva láttak hozzá az evéshez – úgy valahogy, ahogyan a vadállatok, ha előtte kiéheztették őket. Evőeszköz más nem volt, csak a nagy, merőkanálféleségek. Ezt a kezükkel kombinálták, vagy jókora kenyérdarabot hajtottak össze pálcikának (vagy inkább durungnak). Mások a kanállal nem is bajlódtak. Másodperceken belül étel borított el mindent. A szájak ugyanis a rágás mellett bevégezhetetlenül fecsegtek tovább, s így aztán rizsszemek, falatok, cafatok, darabok, cseppek repültek szanaszéjjel: a szőnyegre, a szafrékra, vissza a szervírozótálakba is. A gusztustalan látványt a perzsa karattyolás tette még nehezebben elviselhetővé. Egyébként mintha minden mondat azzal a kifejezéssel végződött volna: „Ensállah”, megközelítőleg: „Isten adja”, „Isten akarja”. A jelek szerint nem volt meggyalázása ez Allah szent nevének, hogy tudniillik csámcsogva, köpködve, fröcsögve ejtették – egy disznóól közepette. 19
Angolul senki se beszélt. Mahtabbal és velem a kutya se törődött. Próbáltam enni, de nagyon nehezemre esett, hogy előrehajolva az ételt is elérjem, és egyensúlyomat és méltóságomat is megőrizzem. Kosztümöm szűk szoknyája nem éppen efféle alkalmakra készült. Azért egy tányérra valót csak összeszedtem végül. Mudi megtanított pár iráni étel elkészítésére. Mahtabbal nagyon kedveltük a többi iszlám országban honos fogások némelyikét is. De ahogy itt az első falatot megízleltem, émelyegve tapasztaltam, milyen elviselhetetlenül nyálkás nekem. Vagyis olajos, mert Iránban az olaj a gazdagság jele – még a főzőolajé is. Mudi hazajövetele rendkívüli esemény volt, így a koszt irdatlan olajtengerben úszott. Mahtab, láttam, nem sokat evett, magam sem. Csipegettünk a salátából, de hamar elment az étvágyunk. Könnyű volt titkolni undorunkat, lévén hogy Mudi egyébbel se törődött, csak hogy családja hódolatát fogadja. Ezt nem bántam, csak közben fenemód magányosnak éreztem magam. Mindazonáltal volt valami jó is ennek a meghatározhatatlan élményvilágú napnak a rémségeiben. Tudniillik oszladozni kezdett az a félelmem, hogy Mudi bizonytalan időre hosszabbítani akarná az ittlétünket. Persze eksztázisban volt ő most, hogy a családját viszontlátja. De ez az életmód – ez már nem volt az ő stílusa. Mudi orvos. Ismeri a higiénia követelményeit, és szerette az egészséges étkezést. Személyisége sokkal kifinomultabb, mint ezek itt. Aztán nagy híve volt a kényelemnek, a kellemes és nyugodt csevegésnek vagy a délutáni szunyókálásnak, méghozzá az ő kedvenc hintaszékében. Itt viszont, ha csak a földön ücsörgést vesszük, már a keresztbe tett láb kényszere is idegesíthette. Biztos lehettem benne: Irán neki már nem lesz kedvesebb Amerikánál. Mahtabbal össze-összenéztünk, és egymás szemevillanásából is értettünk. Ez a vakáció múló epizód les z amúgy normális amerikai életünkben. Eltűrjük, miközben rajonganunk nem muszáj érte. E pillanattól számolni kezdtük a napokat: mikor lesz vége, hogy mehessünk – haza. A lakoma folytatódott. A felnőttek lapátolták magukba az ételt, 20
a gyerekek meg egyre jobban nekiszilajodtak. Civakodások kezdődtek, ételt vagdostak egymáshoz, aztán sikoltozó hangokat hallatva száguldoztak ide-oda a szafrékon, csattogó meztelen talpukkal olykor tálakon gázolva át. Megfigyeltem, hogy egyik-másik gyereken születési rendellenességek nyomai látszanak, ilyen-olyan deformációk. Másokn a k meg a furcsán üres arckifejezése tűnt fel. Eltűnődtem, nem afféle „beltenyészet” tüneteit látom-e. Mudi makacsul állította, a közeli rokonok házasságának Iránban nincsenek kóros következményei. Én viszont csak a jelenlévők közül is többekről tudtam, akik családon belül házasodtak. Az eredmény nyilván megmutatkozott az utódokon. Egy idő múlva Reza – Baba Hadzsi és Ámme Bozorg ötödik fia – bemutatott a feleségének, Aszijének. Rezát jól ismertem, egy darabig lakott nálunk a texasi Corpus Christiben. Bár ott már nagyon megsokalltam a végén a jelenlétét, s – rám nem jellemző módon ultimátumot szabtam Mudinak, tegye ki végre a házunkból Rezát, itt most megkönnyebbülés volt látni ismerős arcát, ráadásul azon kevesek egyike volt, akik hajlandók voltak angolul szólni hozzám. Aszije Angliában tanult, és tűrhetően beszélte is a nyelvet. Karján csecsemő ült. – Reza nagyon sokat mesélt rólad és Mudiról – közölte Aszije. – Hálás nektek, hogy olyan sokat tettetek érte. A kicsi felől kérdeztem Aszijét, mire eléggé elborult az arca, Mehdi torz lábbal született, hátrafelé néz a lábfeje. De a koponyája sem sikerült éppen túl szerencsésre, a homloka túl nagy volt az arcához mérve. Aszije, tudtam jól, hogy Reza unokahúga. Pár percet beszélgettünk csak, Reza hamar elkalauzolta őket a helyiség másik felébe. Mahtab hiába csapkodott egy moszkitó után, mely csúnyán megcsípte a homlokát. Az augusztusi este hősége fojtogató volt. A házban, mint reméltem, volt légkondicionálás, és működött is, csak épp Ámme Bozorg – ki tudja, mi okból – nem csukta be az ablakok vagy ajtók valamelyikét – ezzel beinvitálta a hőséget és a moszkitókat. A lányom ugyanúgy feszengett és kínlódott, mint én. Nyugati ember számára a békés iráni társalgás is heves vitatkozásnak tűnik fel, melyet ráadásul éles sikolyok és rikácsolások hasogatnak, élénk handabandázások kísérnek. Aztán ott az örökös „Ensállah”. A zaj szinte elviselhetetlen. 21
Fájni kezdett a fejem. A nyálkás-olajos étel émelyítő szaga, az emberek kipárolgásának bűze, a nyughatatlan nyelvek szüntelen karattyolása, és persze, a repülőút megannyi fáradalma egyszerűen kikészített. – Mahtabbal lefeküdnénk – közöltem a férjemmel. Fiatal volt még az idő, és jelen volt a rokonság zöme is, de Mudi tudta, vele akarnak beszélni, nem velem. – Jó – mondta tehát. – Szörnyű fejfájás jött rám – mondtam. – Tudnál adni valamit? Mudi egy pillanatra elnézést kért, bekísért minket a hálószobába, talált egy fájdalomcsillapítót, amit a vámos szerencsére nem vett el. Adott belőle három tablettát, majd visszatért családja körébe. Mahtabbal ágyba bújtunk, éspedig olyan kimerülten, hogy a gödrös matracok, a tapadós pokrócok, a kemény párnák ellenére is csakhamar álomba zuhantunk. Tudhattam, Mahtab ugyanazzal az imával köszön el a naptól, mellyel én. Kérlek, édes Istenem, röpítsd el ezt a két hetet.
22
2 Másnap hajnali négykor Baba Hadzsi dörömbölésére ébredtünk. Hálószobánk ajtaján zörgött és valamit ordítozott is hozzá perzsául. Odakint egy ázan hangja zengett a megafonfélén át. A szomorú elnyújtott, panaszos hang szent kötelességük teljesítésére szólította az igazhitűeket. – Imaidő van – motyogta Mudi. Ásítva nyújtózott, aztán kimászott az ágyból, indult a fürdőszobába, hogy a szertartásos mosakodást elvégezze. Könyéktől lefelé vizet fröcskölt mindkét karjára, a homlokára és az orrára, valamint két lába fejének tetejére. Fájt minden porcikám a gödrös alvás élményétől, a kíméletlen rugóktól. Mahtab kettőnk között aludt, de középen nem lehetett kényelmes helye, az összetolt ágyak fakerete jócskán nyomhatta szegényt. Lecsusszant hát végül mellém, s most olyan mélyen aludt, hogy nem volt szívem felverni. Csak feküdtünk ott összebújva a hőség ellenére, Mudi pedig kiment a hallba imádkozni. Pár perc múlva meghallottam a hangját, méghozzá Baba Hadzsi, Ámme Bozorg, két lányuk – Zohre és Fereste –, valamint legkisebb fiuk, a harmincéves Madzsid hangjával összevegyülve. Öt másik fiuk és Fárah leányuk már a maga otthonában élt. Nem tudom, meddig tartott az ima, ugyanis hol elszunnyadtam, hol fölriadtam közben, észre se vettem, hogy Mudi visszabújt az ágyba. De a háznép vallási gyarapítása még ekkor sem ért véget. Baba Hadzsi fennmaradt, és a Koránból olvasott fel, pontosabban kántált vékonyka hangján. A ház túlsó végében, a maga hálószobájában Ámme Bozorg szintén Koránt olvasott. Ezt órákig csinálták, hangjuk már-már hipnotikus hatású volt. Aztán Baba Hadzsi végzett az áhítattal, és elment a hivatalába. Export23
import cég tulajdonosa volt, a cég neve H. S. Szálám Ghodszi és Fiai. Felkeltem, s első gondolatom az volt: lemosni magaról az előző napi hőség ragacsát. A fürdőszobában nem volt törölköző. Mudi úgy vélekedett, hogy Ámme Bozorgnak talán nincs is ilyesmije a háznál. Lerántottam hát egy lepedőt az ágyunkról, abba mindhárman törölközhettünk. Függönye sem volt a zuhanyzónak, a víz meg egyszerűen csak lefolyt a lejtős márványpadló egyik végében egy lyukból. De a kisebb kényelmetlenségek ellenére: a víz víz volt, frissített. Mahtab zuhanyozott utánam, aztán következett Mudi. A legszerényebb szoknyámat-blúzomat öltöttem fel. Jöhetett valami kevéske smink, a hajamat is rendbe hoztam. Mudi közölte, hogy a házon belül maradva nem kell bugyolásznom magamat. Ámme Bozorg már a konyhában tevékenykedett, és mintás konyhai csador volt rajta. Mivel mindkét kezére szüksége volt, a bugyolakendő két végét egy csavarintással összefogta a hónalja alatt, de hogy onnét le ne csússzon a csador, ahhoz a két karját leszorítva kellett tartania. Így béklyóba verve szorgoskodott a tágas térben, mely egykor szépséges lehetett, akár az egész ház, csak már kezdett mindenütt úrrá lenni a pusztulás. A falakat évtizedek ragacsa mocskolta. Nagy bádogszekrények álltak itt-ott, hasonlóan a régi amerikai konyhaszekrényekhez, s ezeket bizony jócskán ette már a rozsda. Volt ott egy rozsdamentes acél mosogató is, tele szennyes edénnyel. Fazekak és serpenyők leírhatatlan választéka és sokasága sorakozott a pulton meg a kis négyszögletes asztalon. Asztalfelület sehol nem maradt szabad, ezért Ámme Bozorg a konyha padlóját használta munkaterepéül. Rőtbarna márvány volt a konyha kőpadlója, részben ezt is eltakarta valami vörös-fekete szőnyeg. És mindenütt ételhulladék, csillogó olajmaradványok, ragacsos cukornyomok tarkázták a főzés szentélyét. Meglepett, hogy ott állt egy modern hűtőszekrény is, egy dupla fagyasztó jégszekrény, még jégkészítő is tartozott hozzá. Ahogy belekukkantottam, benne is mindenféle zagyvaságot láttam, oda nem illő dolgokat, letakaratlan tányérokat, szakszerűtlenül tárolva minden, s az is nyilvánvaló volt, hogy a hűtő számos belső kellékét nem használta még senki. A konyhában volt egyébként még egy olasz mosogatógép, és itt leledzett a háztartás egyetlen telefonja is. A legnagyobb meglepetés akkor ért, mikor Mudi elbüszkélkedett vele, hogy Ámme Bozorg a tiszteletünkre hatalmas takarítást végzett az egész 24
házban. Elcsodálkoztam: vajon miféle kosz lehetett itt a nagy tisztogatási hadművelet előtt? Idős, csontkollekció cselédasszony – rothadozó fogai jól illettek mocskos tengerészkék csadorjához – némán ügyködve hajtotta végre Ámme Bozorg utasításait. A konyha márvány padlóján összekészített egy tálcán valami reggelit: teát, sajtot, kenyeret – és felszolgálta nekünk a hall egyik szőnyegén. A teát úgynevezett esztekanokba öntötték, melyek parányi poharak, egy normális csésze tartalmának negyede fér beléjük. Először Mudinak töltöttek, lévén, hogy más férfiú nem volt jelen, aztán kapott Ámme Bozorg, a rangidős nő, majd jöttem én, és Mahtab zárta a sort. Ámme Bozorg jó alaposan megcukrozta a teáját, ráadásul nagy ívben szórta a tartóból a csészéjébe a szétpergő fehérséget. A szőnyegen szép vastag cukornyom keletkezett, egyenest invitálva a lakomázni vágyó svábbogarakat. A teát erősnek és forrónak találtam, végre valami meglepően jó is volt itt. Ahogy megízleltem, Ámme Bozorg mondott valamit Mudinak. – Nem cukroztad meg – tolmácsolta férjem. Mudi beszédmodorában valami furcsaságot észleltem. Odahaza normálisan folyamatosan beszélt. Itt meg, mintha gyenge képességű tanulókat oktató nyelvtanár lenne, minden szót kínos és otromba gonddal külön ejtett, mintha nem tudna igazán jól angolul. Most velem is így beszélt. Mi ez a változás? Csendben csodálkoztam. Közrejátszana, hogy most megint perzsául gondolkozik, és mielőtt kimondaná, amit közölni akar, lefordítja? Végül csak a kérdésére feleltem: – Nem kérek bele cukrot – mondtam. – Pont így jó, ahogy van. – Fel van háborodva miatta – mondta Mudi, megint olyan furcsán. – De én erre azt mondtam neki, hogy te cukor nélkül is nagyon édes vagy. Ámme Bozorg mélyen ülő szeme egyértelműen tanúsította, hogy nem díjazza a lagymatag viccet. Teát cukor nélkül inni! Ez nyilvánvalóan óriási illetlenség volt, de hát bántam is én. Visszameredtem a sógornőmre, belekortyoltam teámba, és mosolyt erőltettem magamra. 25
A kenyér keletlen, ízetlen, laposka volt, ráadásul száraz, mintha préselt fűrészporba kellett volna harapnom. A sajt erős dán feta volt. Mahtabbal szerettük a dán fetát, csak a jelek szerint Ámme Bozorg nem tudta, hogy az ilyen sajtfélét folyadékban kell tárolni, el ne veszítse a zamatát. Ez a sajt így lábszagot árasztott. Mahtabbal legyűrtünk belőle egy keveset. Később, a délelőtt folyamán Majid, a legfiatalabb fiú tett nálam hosszasabb látogatást. Kedves volt, angolul is tűrhetően beszélt. Annyi hely van, ahová szeretnének elkalauzolni minket. Látnunk kell a sah palotáját, mondta, meg a Mellát-parkot, mely Teherán ritka látványa – füves ugyanis. Aztán hogy vásárolni is jönne velünk. De tudtuk, mindez ráér. Az első pár nap azzal telik majd, hogy látogatókat fogadunk. Rokonok és ismerősök, közeliek és távoliak, jönnek megint, jönnek egyre, látni akarják Mudit és az ő amerikai családját. Ezen a reggelen Mudi ragaszkodott hozzá, hogy felhívjuk a szüleimet Michiganben, s ez a dolog bizonyos bonyodalmat jelentett nekem. A fiaim, Joe és John, akik Michiganben voltak az elvált férjemnél, jól tudták, hol vagyok, de megeskettem őket, hogy titokban tartják. Nem akartam, hogy anya és apa tudjon erről az iráni családlátogatásról. Aggódtak volna csak. Holott épp most akadt egyéb bajuk is elég. Apa súlyos betegséggel küzdött: végbélrákja az utolsó szakaszba jutott. Igazán nem akarhattam, hogy akkor még ez is aggassza őket, hát azt hazudtam nekik, hogy Európában utazgatunk. – Nem akarom megmondani nekik, hogy Iránban vagyunk – közöltem hát a férjemmel. – De hiszen tudják, hogy idejövünk – hangzott az ellenvetése. – Dehogy tudják. Azt mondtam nekik, hogy Londonba repülünk. – Mikor utoljára találkoztunk velük – világosított fel Mudi –, megmondtam nekik az iráni programunkat, már kint az ajtóban. Hát telefonáltunk. Csaknem a fél világot kerülte meg anyám hangja, úgy ért el hozzám. Az üdvözletek után mindjárt apám hogyléte felöl érdeklődtem. – Jól bírja – mondta anyám. – Csak a sok gyógyszerrel nem tud megbékülni. Aztán közöltem vele: Teheránból beszélek. – Te jó Isten! – kiáltott fel. – Ettől féltem mindig. 26
– Ne aggódj. Kellemesen fog telni az időnk – hantáztam. – Minden nagyszerű, tényleg. Tizenhetedikén már otthon is leszünk. Adtam Mahtabot is, és láttam, lányom arca felderül, ahogy a nagymami ismerős hangját meghallja. A beszélgetés után Mudihoz fordultam. – Hazudtál nekem! – vádoltam nyomban. – Azt mondtad az előbb, tudják, hol vagyunk, holott nem tudták. – Pedig én közöltem velük – vonta meg a vállát. Most estem csak pánikba. A szüleim nem jól hallották, nem fogták fel? Vagy tényleg hazugságon kaptam Mudit? Mudi rokonai csapatostul érkeztek, ott tolongtak a nagy hallban, ha ebéd ideje jött, ha vacsoráé. Férfiak bukkantak fel az ajtóban úgy, hogy lötyögős pizsamafélék voltak rajtuk, aztán sietve mentek átöltözni, hogy csatlakozzanak hozzánk a hallban. Ámme Bozorg szép készletet tárolt mindenféle színes csadorból, számítva a látogató nők seregére, s a jövevények roppant ügyesnek bizonyultak az utcai fekete félholdkendő tarkább társaságira való kicserélésében: úgy váltottak csadort, hogy rejtegetendő orcájukból szinte villanásnyira se mutattak meg semmit. A látogatás mindannyiszor evésbe és karattyolásba torkollott. A férfiak társalgás során mindig se vége, se hossza dicsérték istenüket. Mindegyiküknél volt taszbih – műanyag vagy kő imagyöngysor –, ezt morzsolgatták, ezen számolták, mikor jön a harmincharmadik „Allah ákbár”, „Hatalmas az Isten”. Ha reggel érkeztek a látogatók, déltájt kezdték meg a búcsúzkodás keserves műveletét. Visszavedlettek utcai viseletükbe, lassan haladtak a kijárat felé, megmegálltak, elköszönve összecsókolóztak, jött egy kis karattyolás megint, újra búcsúcsókok, már valamivel arrébb álltak, megint beszéltek, pöröltek, kiabáltak, ölelkeztek – és ez így ment újabb fél vagy háromnegyed óra hosszat, sokszor egy óra múlva se voltak meg vele. A jelek szerint senkit sem kötött itt semmiféle napirend, időbeosztás. Viszont mielőtt beköszöntött volna a kora délután, mindig eltávoztak, lévén az a pár óra a szieszta ideje, s ezt elengedhetetlenné tette a hőség, valamint a pontosan megszabott imarend. Ha vacsoravendégek érkeztek, sokáig maradtak, mivel megvárták 27
Baba Hadzsit a vacsorával, s ő későn járt haza az irodájából – tíz előtt soha nem futott be. Amikor megjött, pizsamás férfiakat és csadorba burkolózott nőket talált az asztal körül. Általában én nem fedtem be a fejem, ha így odahaza folyt a társasélet, ám a látogatók közt akadtak nálam sokkal „hívőbb” lelkek. Egyszer megtörtént, hogy egyenesen rám kényszerítették a csadort. Egy este váratlan vendégek érkeztek, s Ámme Bozorg futva jött a hálószobánkba, odahajított nekem egy fekete csadort, valamit vakkantott Mudinak. – Vedd föl gyorsan – rendelkezett a férjem. – Vendégeink jöttek. És az egyikük egy turbánember. A turbánember az egy mecset vezetőjét jelentette. Olyasmi, mint a keresztény lelkész vagy plébános. Öltözéke az ábba, egy denevérköntösféle, s a mindig fején lévő dísznek köszönheti a becenevét. Egy turbánember könnyen megkülönböztethető a közönséges iráni halandóktól, akik általában öltönyben járnak, vagy akár sportos kabátban, és a fejük födetlen. A turbánembert megkülönböztetett tisztelet illeti meg. Itt aztán nem volt apelláta, engednem kellett Mudi kívánságának, csak amikor a csadort elkezdtem volna üggyel-bajjal föltekerni, észrevettem, hogy mocskos. A fátyolnak nevezhető rész, mely az arc alsó felét takarja, foltos volt: takony vagy nyál tapadt rá. Zsebkendőt senkinél sem láttam, észrevettem viszont, hogy a nők, ha szükséges, a csadornak az alsó felét használják ilyen célokra. Émelyítő volt a csador maga. A turbánember Agha Márásinak hívták, felesége pedig Baba Hadzsi nővére volt. Vagyis rokonok. Agha Márási kézzel faragott nádbotszerűségre támaszkodott, bizonytalanul billegett be a hallba, ráadásul roppant terhet is cipelt: több mint százötven kilót. Lassan ereszkedett le a földre, nyögött nagy igyekezetében. Keresztbe vetett lábbal ülni nem tudott, két alsó végtagját V-alakban vetette szét, s nagy, hájas vállait előregörbítette. Fekete köpenye alatt a hasa a szőnyeget söpörte, Zohre ott termett egy tálcányi cigarettával, a nagytiszteletű vendégnél. – Teát hozzatok – parancsolta éles hangon a jövevény, aztán egyik cigarettáról a másikra gyújtott. Köhögött, szuszogott, talán böffentett 28
is, egyáltalán nem törődött azzal, hogy szája elé kellene emelnie a kezét. Hozták a teát. Agha Márási egy púpos teáskanálnyi cukrot szórt bele, jót szippantott a cigarettájából, köhögött, aztán még egy kanál cukrot zúdított a teába. – A páciensed szeretnék lenni – közölte Mudival. – Cukorbetegség ellen kell majd kezelned. Nem tudtam eldönteni, mi undorít jobban, a szám előtt lógó taknyos csador vagy ez a turbánember, aki miatt a mocskos bűzrongyot föl kellett tekernem a fejemre. De azért végigültem a látogatást, s megpróbáltam nem okádni. Ahogy a vendég elhömpölygött, nyomban letéptem magáról a csadort, s közöltem Mudival, miféle mocskot kényszerített rám a nővére. – Ezek a nőszemélyek az orrukat is a csadorba fújják – fakadtam ki most már tényleg. – Ez nem igaz – vágott vissza. – Közönséges hazugság. – Hát akkor tekints meg. Csak ezek után ismerte el, hogy igazam van. Eltűnődtem, miféle dolgok játszódhatnak le Mudi fejében? Ilyen zökkenőmentesen visszailleszkedik gyermekkori környezetébe? Mindent természetesnek vesz, míg én rá nem mutatok, hogy nem az? Az első napok során Mahtabbal főleg a hálószobánkban időztünk, és csak akkor jöttem elő, ha Mudi látogatók jöttét közölte. Szobánkban legalább ülhettem az ágy szélén, nem kellett a padlón kuporognom. Mahtab játszhatott a Tapsival vagy velem. Többnyire unatkoztunk, melegünk volt, szerencsétlenkedtünk. Az iráni tévé mindennap késő délután ad angol nyelvű híreket. Mudi hívta föl a figyelmemet erre a napi programra, s attól fogva mindig várva vártam ezt a műsort, nem is a tartalma miatt, csak hogy az anyanyelvemet hallhassam. A hírek 4.30-kor kezdődtek, és tizenöthúsz perc volt az adásidő. De a műsorszerkesztők sose vették szigorúan ezeket az időpontokat. Az első blokk mindig az Irakkal vívott háborúról szólt. Nap, mint nap diadallal közölték, hány iraki vesztette életét a harctereken, ám arról hallgatott a fáma, hogy hány iráni. Aztán jött a kis összeállítás a 29
buzgó fiatal férfiakról és nőkről, akik lelkesen vonulnak a szent háborúba (a férfiak harcolni, a nők főzni meg azért, hogy a különben férfikiváltságot jelentő kenyérsütés feladatát magukra vállalják). A befejezés a további önkéntesek jelentkezésére buzdító jelszavak harsogása volt. Majd jött egy ötperces adás a libanoni hírekkel – a libanoni síita muzulmánok igen erős és erőszakos frakcióját Irán támogatja, mivel ezek hűségesek Khomeini ajatollahhoz. Három perc jutott a világ egyéb híreinek, ami általában valami negatív kicsengésű riportot jelentett Amerikáról. Az amerikaiak úgy hullanak az AIDS-től, mint a legyek, az amerikaiak válási statisztikája romlik – értsd: erkölcstelenek. Ha az iraki légierő bombázott egy tankhajót a Perzsaöbölben, csak azért tette, mert Amerika felbiztatta rá őket. Ez a hamis retorika hamar elfárasztott. Ha ezek az angol nyelvű hírek, vajon milyenek lehetnek a hazai nyelvűek? A Baba Hadzsinak nevezett Szejje Szálám Ghodszi maga volt a két lábon járó rejtély. Ritkán volt jelen a ház életében, és akkor se beszélt sokat a családjával, csak imára hívta háza népét, csak a Koránt olvasta nekik. Befolyása mégis áthatotta a házat. Mikor reggelente – jó korán, de már a hosszú áhítatgyakorlást követően – eltávozott hazulról, méghozzá mindig ugyanabban a verítékfoltos szürke öltönyében, imákat motyorászva és a taszbiket morzsolva, hogy hivatalában elfoglalja helyét, megannyiszor a legvilágosabban hátrahagyta vasakaratát. A napot ő az irodájában töltötte – közben persze a kellő időben elvonult a mecsetbe –, mégis egész nap ott volt komor lényének számos nyoma megfellebbezhetetlenül a házban. Az apja turbánember volt, fivére nemrég halt Irakban mártírhalált. Mindig tudatában volt saját kitűnő tulajdonságainak, és úgy járt-kelt, sőt – olyasképp is ment el valahonnét, vagy volt távol –, mint aki nem is kétli, hogy mindenek felett áll, s valamit ennek jegyében mindenkitől el is vár. Hosszú, munkás és imádságos napjának végeztével Baba Hadzsi mindig úgy jött haza, hogy abból föltűnés lett, hogy ne mondjam, felfordulás. A vaskapu nyílt-nyikorgott este tíz tájt, és erre riadókészültség támadt a házban. Valaki elrikkantotta magát, hogy: „Baba Hadzsi!”, és a figyelmeztetés futótűzként terjedt. Zohre és Fereste, bár egész nap ruszáriban jártak-keltek, apjuk tiszteletére nyomban csadorba burkolóztak. 30
Körülbelül úgy öt napja voltunk már Baba Hadzsi házának vendégei, mikor Mudi azt mondta nekem: – Azért elkezdhetnél csadort viselni idehaza is, vagy legalább ruszárit! – Azt már nem – közöltem vele. – Te is, Mammal is azt mondtatok nekem otthon, hogy a házon belül nem kell semmi maskara. Azt mondtad. Meg fogják érteni az álláspontomat, hiszen amerikai nő vagyok. – Baba Hadzsit nagyon felháborítja – folytatta Mudi –, hogy fedetlenül jársz. Ez itt az ő háza. Mudi hangja csak részben volt mentegetőző. Volt a mélyén valami tekintélyelvre utaló alhang is – szinte fenyegetésnek éreztem. Ismertem lényének ezt a rétegét, küzdöttem is ellene a múltban. De hát ez itt az ő hazája, ezek mind az övéi. Nyilvánvaló volt, hogy nincs szabad akaratom e kérdésben. Ám valahányszor magamra tekertem a sálat, mert Baba Hadzsival kellett egy levegőt szívnom, mindig azt mondtam magamban, nyugi, nemsokára otthon leszek Michiganben. Az az én hazám, azok az emberek tartoznak hozzám. Ahogy teltek a napok, Ámme Bozorg egyre kevésbé volt szívélyes. Felhánytorgatta Mudinak tékozló amerikai szokásunkat, hogy minden reggel zuhanyozunk. Ő maga készült a jövetelünkre, előtte elment a hámmamba, a közfürdőbe – mert ez a rítus egy egész napot igényel –, hanem azóta nem fürdött, és őszintén megvallotta –, nem is áll szándékában, hogy a közeli jövőben ilyesmit tegyen. Ő és klánjának többi tagja napról napra ugyanazt a koszos öltözetet nyúzza, pedig a hőség nekik is hőség. – Szóval, nem zuhanyozhattok minden reggel – hangzott a végkövetkeztetése. – De hát nekünk szükségünk van a mindennapos zuhanyozásra – tiltakozott Mudi határozottan. – Nem – jelentette ki a ház asszonya. – Épp ellenkezőleg. Csak kilúgozzátok a bőrsejtjeiteket, és a végeredmény gyomormegfázás lesz, aztán hosszan tartó betegség. Az érvelés döntetlennel végződött, már ha annak nevezhető, hogy a magunk részéről továbbra is nap, mint nap zuhanyoztunk, a helybéli család pedig ezentúl is büdöslött. Bár magunk tántoríthatatlanul adtunk a tisztaságunkra, Mudi – szinte hihetetlen volt – nem volt hajlandó észrevenni a mocskot maga 31
körül, míg erőteljesen föl nem hívtam rá a figyelmét. – Bogarak mászkálnak a rizsben – panaszkodtam. – Az nem igaz – jelentette ki. – Te egyszerűen csak a fejedbe vetted, hogy neked itt semmi se jó. Aznap este vacsoránál lopva úgy kanalaztam a rizst, hogy egy csomó fekete bogarat kotortam elő, s a derekas halmot Mudi tányérjára pakoltam. Nem illedelmes dolog, ha valaki egy morzsányit is hagy a tányérjára rakott ételből, hát tetszik, nem tetszik, Mudi megette, amit kapott. De legalább megértett. Mudi nem akart felfigyelni arra az átható szagra sem, amely az egész házat bejárta, valahányszor Ámme Bozorg úgy döntött, hogy meg kell szabadítani környezetét a „gonosz szemétől”. Hogy ezt elérje, büdös magokat égetett egy füstölőben, amely olyasféle edény, mint egy szűrő. Ilyen edényben főzik iráni módra a rizst is, a hő egyenletesen oszlik el, és így semmi nem pirul oda sehol. Persze Ámme Bozorg kezében félelmetes kínzóeszközzé változott át az egyszerű konyhaszerszám, ha füstölgő magokkal volt tele, amit ő körbehordott a ház minden zugán. Mudi ugyanúgy utálta ezt a szagot, mint én. Olykor Mahtab eljátszott kicsit a látogatók gyerekeivel, felcsippentett pár perzsa szót, de a környezet egészében annyira idegen maradt a számára, hogy inkább mindig mellettem maradt, vagy a játékbarátjába kapaszkodott. Egyszer például, hogy elüsse valamivel az időt, a moszkitócsípéseket számolta meg az arcán. Huszonháromig jutott. Hát, ami azt illeti, az egész teste teli volt már vörös dudorokkal. Ahogy teltek a napok, Mudi mintha egyre jobban elfelejtette volna, hogy mi is létezünk Mahtabbal. Eleinte lefordított nekünk minden beszélgetést, a lényegtelen megjegyzéseket is. Most már nem törődött effélékkel. A vendégek megbámultak kettőnket – „az amerikaiakat” –, aztán ücsöröghettünk némán, órákon át, mint a sült hal, ráadásul igyekeznünk kellett, hogy jó benyomást keltsünk, jóllehet a társalgásból egy kukkot se értettünk. Volt néhány nap, amikor Mahtab és én, egymáson kívül nem is beszéltünk senki mással. Együtt vártuk – ennek éltünk –, hogy eljöjjön az indulás pillanata. 32
Hogy hazatérhessünk Amerikába. A tűzön mindig ott állt egy fazék étel, melegen tartva, ki-ki kedvére, ha netán megéhezne. Sokszor láttam, ahogy valaki odamegy, merít egy nagy kanállal, aztán az étel fele visszapotyog a szájából a fazékba vagy le a földre a tűzhely mellé. Csészealjakon, szőnyegen, márványpadlón mindenütt cukorsávok húzódtak, a gondatlan teaédesítés nyomán. A bogarak élvezettel mászkáltak a konyhában is, nemcsak a fürdőszobában gyönyörködhettem bennük. Magam jószerivel semmit se ettem már. Ámme Bozorg általában birkakhorest főzött vacsorára, bőven használva dombé nevű zsírszerűséget. Ez az a tömör faggyúzsák, amely a juh farán lóg, és ha az állat jár-kel, ide-oda imbolyog, „harangoz”. Avas íze van ennek a „zsírnak”, ám az iráni íny számára roppant élvezetes, és a főzőolaj olcsó pótszerének számít. Ámme Bozorg a dombét a fridzsiderben tartotta, és minden főzést úgy kezdett, hogy ebből a zsírból levágott egy adagot, aztán megolvasztotta egy nyeles serpenyőben. Akkor beleszelt egy kis hagymát, hozzátett pár darabka húst, és ami bab vagy zöldségféle éppen kéznél volt, azt hozzáfőzte. Ez az „egytálétel” egész délután és este főtt, fődögélt, és árasztotta szúrós-csípős szagát, így az egész házban az a nyomorult dombé volt „az úr”. Vacsoraidő jöttére már se Mahtab, se én nem tudtuk elviselni Ámme Bozorg főztjét, ránézni se bírtunk. De ezt a kosztot még Mudi se szerette. Az ő esze és orvosi képzettsége is fellázadt szép lassan, s kezdtek többet nyomni a latban, mint a családja iránti feltétlen tisztelet. Mivel jómagam örökké rágtam a fülét az egészségtelen viszonyok miatt, a végén benne is felgyűlt a nemtetszés, és kipakolt. – Nézd, orvos vagyok, és úgy gondolom, nem ártana meghallgatnod a tanácsomat – mondta a nővérének. – Nem vagytok tiszták. Zuhanyoznotok kéne. A gyerekeket meg kéne tanítanotok a zuhanyozásra. Nagyon elkeserít, hogy így látlak benneteket. Ámme Bozorg fütyült az öccse szavaira. És ha Mudi nem látta, gyűlölködő pillantásokat lövellt felém, értésemre adva, hogy nagyon is jól látja: én vagyok itt a bajkeverő. A napi zuhanyozás nem egyetlen olyan nyugati szokásunk volt, mely a sógornőmet ingerelte. Egy nap, mikor Mudi távozni készült a házból, 33
búcsúzóul könnyedén arcon csókolt. Ámme Bozorg meglátta ezt, és azonnal iszonyú haragra gerjedt. – Ezt nem művelhetitek ebben a házban – förmedt Mudira. – Gyerekek vannak itt, megláthatják. Az a tény, hogy már legkisebb gyereke, Fereste is a teheráni egyetemre készül, Ámme Bozorgot a jelek szerint nem zavarta. Jó pár napig voltunk Ámme Bozorg szigorú és komor házának foglyai, míg végül csak eljutottunk oda, hogy vásárolni mehettünk. Mindhárman annyira vártuk utazásunknak ezt a szakaszát. Remek alkalom lesz, hogy egzotikus ajándékokat vásároljunk otthoni barátainknak, a rokonságnak. Tudtuk, hogy Teheránban viszonylag olcsó az ékszer és a szőnyeg, ezekből magunknak is akartunk beszerezni. Pár egymás utáni reggelen vagy Zohre, vagy Madzsid bevitt minket a városba. Mindegyik út kész kaland volt, hiszen Teherán ötmilliós metropoliszból a forradalom óta eltelt idők során tizennégymilliós konglomerátummá terebélyesült. Meg se tudta volna mondani senki, valójában hányan lakják, meddig terjed. A gazdasági összeomlás révén egész falvak váltak semmivé, a lakosság Teheránba menekült, egyszerűen azért, hogy enni tudjon, fedelet találjon. Afganisztáni menekültek ezrei – de talán milliói – is áradtak az országba, sokuk végcélja Teherán volt. Bármerre mentünk, emberhordák rohantak, tülekedtek, méghozzá komor arccal. Mosolyt itt ugyan nem láthatott az ember. Zohre és Madzsid hihetetlen forgalmi dugókon navigált keresztül a kocsival, gyalogosok öngyilkos könnyelműsködései kísérték mindegyre utunkat, gyakran kisgyerekek ugrottak a Chevy elé, szinte alá. Vakmerőség és közöny uralkodott a zsúfolt utcákon. Az úttest széleinél mindenütt széles lefolyócsatornákban ömlött, áradt a víz, mely szabadon jött a hegyekből. A lakosság különféle módokon hasznosította ezt az ingyen adományt. Ez volt az utcaseprés fő-fő eszköze is, elsodort minden szemetet. Boltosok hajították bele hulladékjukat ebbe az áradatba. Mások nyilvános vécének használták a friss vízfolyást. Az utcasarkokon át kellett ugranunk a tócsákat, ha nem akartunk bokáig szennyben gázolni. A város minden részében építkeztek, általában kézi erővel és nagy 34
összevisszaságban. A nálunk szokásos gerendák helyett frissen hántott kérgű farönköket használtak, mely még vetemedett. Pontossággal se sokat törődtek, átabotában illesztgették össze a nem is egyeztetett méretű rönköket az építők, mintha valami selejt gyerekjáték elemeiből készülne megannyi játékkunyhó. Kétes minőségű és gyanús stabilitású házak ígérkeztek a leendő lakóknak. Általánosságban meg: ostromállapot volt, állig fölfegyverzett katonák, fürkésző rendőrök mindenütt. Riasztó volt ez, így járnikelni az utcákon, töltött puskák árnyékában. A sötétkék egyenruhás járőrök nem csupán jelenlétükkel ijesztgették a tömeget, de a rájuk szegeződő fegyvereikkel is. Igen, a fegyverek ránk is szegeződtek, és az ember gondolkodhatott: mi van, ha netán véletlenül elsül valamelyik? A terepszínű „kommandósruhába” öltözött forradalmi katonák csakugyan mindenhatónak látszottak. Kedvükre állították meg a gépkocsikat, ellenforradalmi uszító anyagot – nevezetesen kábítószert –, vagy a síita iszlámot bíráló illegális újságokat, röpiratokat, netán amerikai eredetű magnókazettákat kerestek. Ez utóbbi áruféleség hat hónap börtönt is jelenthetett. Aztán ott volt a baljós hírű paszdar, az a különleges rendőrség, melynek alakulatai apró, négykerékmeghajtású, fehér Nissan furgonokkal cirkáltak. A jelek szerint a lakosság rettegett tőlük, és borzalmak hírei jártak róluk városszerte. Ez a szervezet volt az ajatollah válasza a sah titkosrendőrségére, a savakra. Az is nyilvánvaló volt, hogy a paszdar tagjai nem is olyan rég afféle utcai vagányok voltak, brigantik és útonállók, most viszont egyenruhát, fegyvert és hatalmat kaptak, „a forradalom védelmében”. A paszdar egyik fő feladata volt annak ellenőrzése, hogy a nők rendes öltözetben járnak-e az utcákon. Nehezen tudtam elrendezni magamban, mit is értenek illendőségen. Mert az utcákon a nők például mindenki szeme láttára szoptattak, de ha a csador a helyén volt, ha csak a szem-orr-száj látszott ki fent, már senki se törődött vele, ha pucér a mell. E fura társadalmi közegben, miként azt Mudi mondta, mi még tényleg az elithez tartoztunk. Mögöttünk egy köztiszteletnek örvendő család presztízse, s ez a família tényleg messze megelőzte korát, 35
jócskán előretört a választékosság és kulturáltság – vágyott? megvetett? – terepén. Mert az átlaggal összevetve még Ámme Bozorg is maga volt a bölcsesség és a tisztaság eleven szobra – a teheráni utcanépet nézve. Ráadásul gazdagok is voltak ebben az összehasonlításban. Mudi azt közölte velem elutazásunkkor, hogy 2000 dollárt hoz úticsekkben, de hát nyilvánvalóan jóval többet hozott, és kész volt mindenféle költekezésre. Meg aztán Mammal is boldogan szórta nekünk a pénzt, boldog volt, hogy megmutathatja, milyen hatalma és presztízse van neki, örömmel fizetett vissza mindent, amit Amerikában tettünk érte. A dollár-riál átszámítás kulcsát nem volt könnyű megérteni. A bankok nagyjából 100 riált adtak egy dollárért, de Mudi azt mondta, a beváltás a feketepiacon sokkal kedvezőbb. Gyanítottam, ez volt a kiruccanásai mögött is, melyekre engem nem vitt magával. Mudinál annyi készpénz volt a végén, hogy az már jószerivel nem is fért sehova, teletömködte az összes zakója zsebeit. Értettem már, miért járnak-kelnek némelyek a nyílt utcán harminc-negyven centis bankjegykötegekkel. Sok-sok riál kellett ahhoz, hogy tisztesebb dollárösszeghez jusson a helybéli, vagy hogy ő maga a riáljáért bármit megvehessen. Iránban nincs hitel, sőt csekkel se lehet fizetni. Mudival mi tulajdonképpen föl se mértük a gazdagságunkat, nem érzékeltük az itteni pénz valós értékét. Pompás érzés volt, hogy dúskálhatunk, ennek megfelelően nyakra-főre vásároltunk is mindenfélét. Kézzel hímzett párnahuzatokat, mindenféle faragott képkeretet, bennük huszonkét karátos aranybetéttel, aztán cirkalmas apró miniatúrákat. Mudi Mahtabnak aranyba foglalt gyémánt fülbevalót vett. Nekem gyűrűt, karkötőt meg egy gyémánt-arany fülfityegőt. Aztán kaptam tőle – mint fő ajándékot – egy arany nyakláncot, mely itt úgy háromezer dollárt kóstálhatott, de tudtam, odahaza még ennél is jóval többet fog érni. Mahtabbal megcsodáltuk a tarka, földet söprő pakisztáni ruhákat, Mudi ilyet is vásárolt nekünk nyomban. Összeválogattunk két teljes szobabútort, politúrozott keményfából, intarziásat, és persze pompás aranyberakásokkal, meg 36
dús, egzotikus mintájú párnázattal. Így lett ebédlőgarnitúránk, lett a nappaliba díványunk, székünk. Madzsid biztosított minket, hogy neki gondja lesz rá, épségben eljusson minden – méghozzá gyorshajón – Amerikába. Hogy Mudi ilyen lelkesülten vásárolt, további megnyugtatás volt nekem: igenis vissza akar jönni. Egy reggel Zohre a városba készült Mahtabbal és velem meg még néhány nőrokonnal, akik szintén vásárlásra indultak volna, Mudi nagylelkűen és számolatlanul odanyomott nekem egy irdatlan vastag riálköteget. Aznap egy olasz kárpit volt a leleményem, úgy másfélszer két és fél méteres, és tudtam jól, milyen pompásan mutat majd a falon. Húszezer riálba került, ami durván véve kétszáz dollár. A vásárlás végén a pénzem java még mindig megvolt, hát ezt eltettem másnapra. Mudi olyan bőkezűen szórta a világi javakat, hogy tudhattam: oda se figyel. Odahaza meg, mármint Baba Hadzsiék házában, csaknem minden este ünnepség volt. Jöttek Mudi rokonai, végeérhetetlen sorban. Mahtabbal továbbra is látványosságok maradtunk csak, megcsodálni való kívülállók. Szegény estéink! Mind maga volt a dögunalom, de legalább nem fog fájni a szívünk, gondoltam, ha távozunk Ámme Bozorg irtózatos házából. Hamarosan kiderült, hogy Mudi rokonai két jól elkülönülő kategóriába sorolhatók. A klán fele ugyanúgy élt, mint Ámme Bozorg, megvetve a nyugati szokásokat és eszményeket, ezért nem bánva saját életfelfogásuk némely gyötrelmeit, buzgalommal ragaszkodtak Khomeini ajatollah fanatikus síita iszlámjához. A rokonság másik fele kicsivel nyugatiasabb volt, készebb a változások befogadására, gondolkodásmódjában kulturáltabb és barátságosabb, sőt jóval több higiénia letéteményese. Ezek sokkal szívesebben beszéltek angolul is, és udvariasabbak voltak Mahtabbal s velem, mint a vakbuzgó vallásosak. Élveztük, ha Rezához és Aszijehez mehettünk látogatóba. Saját házában Mudi unokaöccse nagyon kedves volt hozzám, és láthatóan Aszije is szeretett minket. Minden alkalmat megragadott, hogy szerény angolságát gyakorolhassa, beszélgethessen velem. Aszije és még pár hozzá hasonló rokon volt a fénysugár a teljes unalom és 37
kitaszítottság közepette. Azt ugyanis ritkán feledhettem, hogy én itt – amerikai lévén – ellenség vagyok. Egy este például Mudi Fatima Hákim nevű unokatestvéréhez voltunk hivatalosak. Egyes iráni feleségek a házasságkötés után fölveszik férjük vezetéknevét, de a legtöbben a leánykori nevüket használják továbbra is. Fatima esetében ez a kérdés föl se merülhetett, ő Hákimnak született, s aztán egy Hákim nevű úr vette feleségül, vagyis közeli rokona. Melegszívű, negyvenes éveinek végén járó – talán ötvenes? – asszony volt Fatima, és nem átallott minket kedves mosolyokban részesíteni. Angolsága a nullával volt egyenlő, ám a vacsoránál igen szívélyesnek bizonyult, személy szerint is törődött velünk kettőnkkel. A férje iráni mértékkel mérve szokatlanul magas ember volt, az este java részét imádkozással, Korán-felolvasással töltötte, s az ő kántálását bőséges áradattal vette körül a számunkra már nem idegen, mégis makacsul fülsértő rokoni csevely, azaz rikoltozás. Fatima fia furcsa kinézetű fickó volt. Lehetett már vagy harmincöt éves, de alig volt több egy méternél, és az arcvonásai is meghökkentően kisfiúsak maradtak. Megint egy genetikai aberrációi Egyre több effélét láttam Mudi oda-vissza ágazó családjában. Vacsora alatt a gnómszerű lény beszélgetett velem egy kicsit angolul, és felfigyeltem rá, milyen választékos, csiszoltan brit jellegű a kifejezésmódja és hanghordozása. Bár jólesett hallgatni az angolt, most mégis zavaróan hatott rám. Nyugtalanító embernek éreztem, túl alázatos volt. Rám se nézett, ha szólt. Vacsora után, miközben valamelyik sarokba bámult, váratlanul azt mondta nekem: – Kérem, jöjjenek föl a szobámba. Mudi, Mahtab és én felmentünk. Odafent, meglepetésünkre, takaros nappali fogadott minket amerikai bútorzattal. A falak mentén polcok, tele angol könyvekkel. Fatima fia hellyel kínált egy alacsony pamlag közepén, két oldalamra Mudi és Mahtab ült. Még az üdvösen ismerős környezetet tanulmányoztam, mikor szállingózni kezdtek lentről a többiek. Mind összegyűltek itt, le is telepedtek a hierarchikus rend szerint, a legrangosabb helyet természetesen Fatima férje foglalta el. Kérdőn néztem Mudira. Vállat vont, ő se tudta, mire megy ki a 38
dolog. Fatima férje mondott valamit perzsául, a fia tolmácsolta. – Szereti Reagan elnököt? – intézte hozzám a kérdést. Meghökkentem, szerettem volna udvarias maradni, minden kihívó él nélkül mondtam hát: – Persze, miért ne. Aztán záporoztak a további kérdések. – Szerette Carter elnököt? Mi volt a véleménye Carter és Irán viszonyáról? Erre azért megrettentem. Hát ezt nem! Szó szerint be vagyok kényszerítve egy társalgásba. Mintha a vádlottak padján ülnék. Így szóltam tehát: – Jaj, nem szívesen beszélek én ilyen dolgokról. Soha nem érdekelt a politika. Hanem ők csak erőltették. – Nézze – kezdeményezett most a kis gnóm. – Mielőtt idejött, biztos hallotta, hogy Iránban elnyomják a nőket. Most, hogy itt van, nem gondolja, hogy ez tévedés, szemenszedett hazugság? Ezt a kérdést azért nem hagyhattam válasz nélkül, – Nem gondolom – mondtam hát. Kész lettem volna részletesen is kifejteni, mit gondolok az iráni nők nagyon is elnyomott helyzetéről, de akkor mocorgás támadt, a fensőbbséges férfiak mind morzsolgatni kezdték a kőfüzéreiket, és hangzottak az „Állah ákbár” sóhajtások, a nők meg még szorosabbra húzott csadorral kuporogtak alázatosan. – Nem akarok beszélni erről – törtem ki. – És egyáltalán, semmiféle kérdésre nem válaszolok. – Mudihoz fordultam, odasúgtam neki: – Szabadíts ki innen, de gyorsan. Nem vádlottként jöttem ide! Mudi feszengett. Két tűz közé került. Meg kellett védenie a feleségét, nem volt szabad megsértenie a rokonságát. Hát inkább nem tett semmit. A társalgás átsiklott valami vallási témára. A fiú ekkor leemelt egy könyvet a polcról, és dedikálta nekem: „Bettynek. Szívem ajándéka egy szívnek.” A kötet Ali imám didaktikus tantételeinek gyűjteménye volt. Ali a síita szekta alapítója volt. A könyv lapjairól megtudhattam, hogy Ali imámot maga Mohamed jelölte ki, legyen követője. A próféta halála 39
után a szunnita szekta jogtalanul előretört, és megszerezte a hatalmat az iszlám világ jelentős része felett. Ez volt a szunniták és a síiták közti viszály eredete. Próbáltam minél hálásabban átvenni az ajándékot, de az este azért csak rosszul végződhetett. Teáztunk még, aztán távoztunk. Ámme Bozorg házában, már a hálószobánkban feltámadt a vita. – Nem voltál udvarias – közölte velem Mudi. – Egyetértést vártak tőled. Mit ellenkeztél? – Ugyan már, hiszen nem igaz, amit állítanak. – De igaz – szögezte le. Ámulatomra a saját becses férjem elkezdte fújni a síita szöveget. Állította, hogy Iránban a nőknek több előjoga van, mint bárki másnak. – Előítéletekkel vagy tele – vetette a szememre. – Iránban nem nyomják el a nőket. Nem volt hitele a szavainak. Hiszen a saját szemével láthatta: az iráni nők igenis férjeik rabszolgái, és a vallás, csakúgy, mint a kormányzat, mindent megtesz, hogy még egyet facsarjon rajtuk, jól példázza ezt a szorosan és szigorúan betartatott öltözködési kódex, meg a gőg, ahogy ezt a merőben egészségtelen „szokást” még magasztosnak is nevezik. Aznap este úgy hajtottuk álomra a fejünket, hogy kölcsönösen dühösek voltunk egymásra. A család minden tagja azon volt, hogy igenis látogassuk meg a sah palotáját. Hogy odaérkeztünk, először is nemek szerint szétválasztottak minket. Követtem nőtársaimat valami előszobába, ahol átkutattak minket, nincs-e velünk ellenforradalmi anyag, és a ruházat kifogástalanságát is ellenőrizték. Magam mantót viseltem és ruszárit, mindkettőt Ámme Bozorgtól kaptam kölcsön. Ehhez jött a vastag fekete harisnya. Lábamból egy négyzetcenti se látszott, mégse mentem át a szűrőn. A matróna ellenőr tolmács segítségével közölte, hogy nehéz szövetből készült hosszú nadrág is szükséges. Mudi már hiányolt. Aztán nekilátott, hogy a késlekedés okát kiderítse. Mikor megtudta, miről van szó, magyarázni kezdte, hogy külföldi vagyok, nincs velem efféle nadrág. Hiába. A társaságnak meg kellett várnia, míg Mammal felesége, Nászrin haza nem rohan a 40
szüleihez, s vissza nem tér az elengedhetetlen fekete hosszú nadrággal. Férjem makacsul állította, hogy ez sem nőelnyomó intézkedés. – Itt csak egy személy akarja megmutatni torzul értelmezett hatalmát – motyogta szinte mentegetőzve. – Nem jellemző. A dolgok Iránban nem így állnak. Mindegy, végül csak megtekintettük a palotát, amely – ráadásul – csalódás volt. A legendás pompa nagy része tovatűnt. Khomeini forradalmárainak nem volt kenyere a félmunka, s ami érték és szépség kikerülte éber figyelmüket, az a lassan, de biztosan munkálkodó enyészeté lett. A sah dolgainak emléke se maradt, viselt dolgairól annál bővebben felvilágosított minket az idegenvezető, hangsúlyozván az égbekiáltó bűnöket, a harácsolást, a felhalmozást, miközben a szomszédos nyomornegyedek adtak igazi képet az elnyomó hatalomról. Hogyan élhetett a sah ennyi világi hívság közepette, fényben és pompában, míg a népet sötétségben és nyomorban tartotta. Aztán csak vándoroltunk, bóklásztunk jószerivel céltalanul a csupasz termeken át, olyan volt az egész, mint egy sietve elhagyott, másnapos pucoltcsirkestand. Mindenütt kosz és mocsok, minden pőre, és közben mindenütt a zaj, rendetlenség, a rohangászó kölykök. A fő attrakció még a könyvesbódé volt, ahol iszlám irodalmat árultak. Bár élményt nem hozott a nap, Mahtabbal reméltük, hogy megint közelebb jutottunk a hazatérés várva várt nagy pillanatához. De azért az idő csak kínos lassúsággal telt. Mahtabbal legalábbis így éreztük. Borzasztóan hiányzott már Amerika. A normális, egészséges élet. Vakációnk második hetének derekán Reza és Aszije meglepő és kellemes alkalmat kínáltak, hogy egy kicsit otthon érezhessem magam. Reza egyik leggyönyörűségesebb emléke ugyanis az a bizonyos Hálaadás Nap volt, melyet velünk tölthetett Corpus Christiben. S most azt kérte, készítsek vacsorára olyan pulykát nekik! Örömmel összeírtam Rezának a beszerzendők listáját. Egy egész napot töltött el a vásárlással. A lényeg, a pulyka csak egy kis csenevész madár volt, s 41
megpucolva, sőt kibelezve se volt. A kibelezés nekem nagy feladat volt, ez meg nekem vitte el egy egész napomat. Aszije konyhája, szó se róla, nem volt maga a tisztaság, de Ámme Bozorgéhoz képest bemutatóteremnek minősült. Viszonylagos elégedettséggel dolgozgathattam az igazi amerikai ünnepi ételen. Aszijének nem volt grillsütője, a gáztűzhelyének a sütő részét se használta még soha. A pulykát föl kellett darabolnom, s üstbe raknom. Ugráltattam rendesem Mudit és Rezát, futkostak Aszije konyhája és Ámme Bozorg konyhája között, hogy minél igazibb pulykát süthessek. Persze sok szabályt kellett áthágnom. Nem volt például zsálya, hát egy itteni fanyarkás ízű fűszert használtam fel, aztán zellert, melyet Reza többórás keresgélés után lelt az egyik piacon. A töltelékhez franciakenyér-utánzatot kellett sütnöm, szintén magamnak. A krumplit – ritka csemege! – valami kétségbeejtően segéd jellegű sütőalkalmatosságban pirítottam, de a lényeg az volt, hogy a végeredmény legyen olyan, mint a valódi. Ez a szerencsétlen szempont kísérte végig egész tevékenységemet. S az egész műveletet jóformán lehetetlenné tették a civilizációs különbségek. Nem léteztek itt a legegyszerűbb konyhai eszközök sem, amelyek nálunk természetesek: például olyasmi, mint törölgetőrongy vagy fazékfogó. Az irániak nem ismerik a fóliát, ők újságpapírt használnak efféle konyhai célokra is. Terveim, hogy netán almafelfújtat készítsek, meghiúsultak az almásserpenyő hiányán. Hát legyen bundás alma! A sütő hőfokát legföljebb találgatnom lehetett, erre itt műszer nem volt. Aszije meg, aki még a tűzhelye sütőjét se használta soha, inkább titokzatoskodott, nem segített. Mondom, egy álló napomba telt, hogy létrehozzam a pulykaételt, mely a végén száraz lett, még ízetlen is, a sok fűszer ellenére. De végül Reza, Aszije és a vendégeik oly szertelen lelkesedéssel falták, élvezték…! Meg kellett békülnöm a gondolattal, hogy a mocskos, olajos, nyákos iráni koszt mellett ez a szerencsétlen műalkotás végső soron mégis remekmű, ünnepi lakoma volt. És Mudi rettentő büszke volt rám. 42
Aztán elérkezett látogatásunk utolsó napja. Madzsid ragaszkodott hozzá, hogy a reggelt a Mellát-parkban töltsük. Remek. Madzsid Ámme Bozorg közvetlen körének egyik valóban elviselhető tagja volt, a szemében a normálisnak nevezhető emberi élet fényei csillogtak. Madzsid és Zia – ő az, aki a reptéren olyan jó benyomást hagyott hátra bennem –, egy kozmetikai szereket gyártó cég társtulajdonosai voltak. Alaptermékük valami dezodor volt, de Ámme Bozorg nem tartozhatott legjelentősebb vásárlóik közé. Madzsid számára az üzleti élet azért biztosította a kellő és kívánt szabadságot, ráért odahaza hancúrozni a srácokkal, meg velünk járkálni. Egyébként mintha ő lett volna a családban az egyetlen felnőtt, aki a gyerekekkel egyáltalán törődött. Mahtabbal így is neveztük: „a tréfacsináló”. A Mellát-parkba azonban csak négyen mentünk: Madzsid, Mudi, Mahtab és jómagam. Elképzelni se tudtam volna szebb és stílszerűbb búcsúzást a két végtelen hétnek a végén. Mahtabbal már cirkalmas aprólékossággal számoltuk a távozhatásunkig hátralévő órákat, perceket. A park igazi oázis volt. Zöld gyep Iránban! És virágágyak! Mahtab rettentően élvezte, hancúrozott Isten szabad ege alatt. Boldogan fogócskázott Madzsiddal. Hol egyikük, hol másikuk rohant előre. Mi amúgy öregesen követtük őket Mudival. Mennyivel élvezetesebb lenne az egész, ha ettől a nyomorult kabáttól és sáltól szabadulhatnék, ha a fejem szabadon lehetne! Gyűlöltem a hőséget, a bűzt – a magamét is! –, ezt a mosdatlan világot, minden tartozékával. Kisajátítanak az őrületüknek egy földdarabot, amely különben maga lehetne az Éden. Undorodtam Irántól, ebben a mostani állapotában. Hirtelen valami furcsát éreztem. Mudi a kezem veregeti, paskolja, enyhén szólva is vét a síita puritanizmus szabályai ellen. Mi van? És miért ilyen letört, ilyen szomorú? – Valami történt – nyögte ki végre. – Mielőtt eljöttünk volna hazulról. Nem tudtál róla. – Miről? – Kirúgtak a kórházból. Elhúztam a kezem. Ez valami trükk, gondoltam. Veszélyt 43
éreztem. Nem tagadhattam: egyszerre rám tört minden korábbi félelmem. – De miért? – kérdeztem. – A klinika valaki mást akar fölvenni a helyemre. Jóval kevesebb pénzért. – Hazudsz – mondtam dühösen. – Egy szavad se igaz. – De, Most igen. Most igen…! Leültünk a fűbe, hogy ezt megvitassuk. Láttam Mudi arcán a mélységes meghasonlást. Hogy ez őt már vagy két éve gyötri. Fiatalon hagyta ott szülőföldjét, hogy a mesés Nyugaton keresse a boldogulást. Keményen dolgozott, legyűrte az iskolákat, a végén eljutott oda, hogy csontsebészként dolgozhatott, aztán még ezt megfejelte az altatóorvosi diplomával. Ketten alakítottuk ki a praxisát, először a texasi Corpus Christiben, aztán Alpenában, amely egy kisváros Michigan északi részén. Jól éltünk, míg nehézségei nem támadtak. Ennek a „bajnak” a java része belső gerjesztésű lehetett, bár Mudi ezt igyekezett saját maga előtt is tagadni. A nehézségek egy része faji előítéletekből fakadt, egyebeket a balsors hozott össze. Tény, ami tény, Mudi jövedelme megcsappant, presztízse csökkenni látszott, de az önbizalmát, a szakmai büszkeségét is kikezdte a gonosz féreg. Kénytelenek voltunk otthagyni Alpenát, az olyannyira szeretett, meghitt fészket. A detroiti klinikán (a Tizennegyedik Utcai Kórházközpontban) alig egy évet húzott le, ennyit is csak azért, mert én annyira akartam. Most aztán gyakorlatilag ennek az állásnak is lőttek. A jövő most csakugyan komornak látszott, a teheráni parkban ülve, könnyekkel a szememben, minden fenntartásom ellenére bátorítani próbáltam őt: lesz ez még másképp, talál másik állást. – Csak vissza kell menned – mondtam. – Visszatérünk, aztán meglátod, megy minden, mint a karikacsapás. Mi a gond? De Mudi vigasztalhatatlannak látszott. Tekintetéből az a tompultság áradt, az a konok-távoli fény, ami oly sok iránit jellemez. Te jó Isten… Délelőttre délután jött, s mi Mahtabbal hozzáláttunk a csomagolás 44
reményteljes műveletéhez. Csak el innen, csak haza végre! Nem volt a világon semmi, amire jobban vágytam volna, mint hazamenni. Csak ne több iráni vacsorát! Csak egyetlen estét se kelljen többé olyan alakok közt töltenem, akiknek egy szavát se értem, és akik egy jottányit se törődnek azzal, hogy egy szavukat is megértessék velem. Nehéz művelet volt bőröndjeinkben mind elhelyezni a „szerzett” kincseket, de legalább lekötötte a gondolataimat. Mahtab lelkes tekintettel kísérte minden mozdulatom. Tudta, hogy holnap ő is, és Tapsija is be lesz kötve szépen a biztonsági övvel a gépbe… az már a haza! Részben megértettem Mudi érzelmeit. Tudhatta ő, mennyire utálom az ő szülőföldjét, a családját, az itteni szokásokat, de mi a csudának provokáltam volna? Mit hangsúlyozzam, hogy mennyire örülök? Persze azért elvártam volna, hogy kicsit jobban csipkedje magát a csomagolással. Körülnéztem a szűk kis hálószobában, hogy elfelejtettem-e még valamit. Megakadt a szemem azon, ahogyan ott ült az ágyon. Olyan elmerülten, révülten. – Mozgás, öregfiú – mondtam neki. – Ne várd, hogy én szedjem össze a holmidat. Néztem közben a bőröndjét, melyben az a tömérdek ajándékozásra hozott gyógyszer volt. Még ki se volt rakva. – Ezzel mi lesz? – kérdeztem. – Fogalmam sincs – hangzott a válasz. – Miért nem adod oda Hosszeinnek? – kérdeztem. Javaslatféle volt ez, hiszen Baba Hadzsi és Ámme Bozorg legidősebb fia tekintélyes orvos volt itt. Valahol messze telefon csörgött, de én még ezt a hangot is alig hallottam. Bepakolni, ez volt a legfontosabb. – Még nem tudom, mi legyen vele ~ mondta Mudi tűnődve . Hangja nem volt erőszakos, inkább csak távoli. Mielőtt folytathattuk volna beszélgetésünket, Mudit telefonhoz hívták. Mentem utána a konyhába. Madzsid telefonált, aki a repülőjegyeink ügyében járt el. A két férfi egy darabig perzsául társalgott, aztán Mudi azt mondta angolul: – Jó, beszélj inkább te Bettyvel. 45
Átvettem a kagylót a férjemtől, s közben valami elemi riadalmat éreztem, szinte beleborzongtam. Egyszerre minden borzasztó mozaikká állt össze. Mudi túláradó öröme, hogy ismét együtt lehet a családjával. Nyilvánvaló rajongása az iszlám forradalmáért. Eszembe jutott a vigye-el-az-ördög viselkedése, ahogy szórta a pénzt. Mi lesz a megvásárolt bútorral? Beugrott, hogy Madzsid még nem intézkedett a hazahajóztatás ügyében. Nincsenek úton a vásárolt holmik Amerikába! Véletlen volt-e, hogy Madzsid Mahtabbal olyan szépen elbóklászott a parkban, csak hogy mi Mudival kettesben maradhassunk? Aztán régebbi dolgok is előjöttek: szinte összeesküvő sutyorgásokat folytatott egymással Mudi és Mammal, mikor az unokaöcs nálunk járt Michiganben. Akkor az volt a gyanúm – csak már töröltem az emlékezetem „listájáról” –, hogy ellenem fogtak össze, csak akkor el sem képzelhettem, miben. Most aztán tudtam, hogy valami rettenetes van, tudtam, mielőtt meghallottam volna Madzsid hangját. – Nem utazhattok el holnap. – Mit beszélsz? – Igyekeztem leplezni pánikomat. – Mi az, hogy nem utazhatunk el holnap, hogy érted ezt? – Az útleveleket három nappal korábban be kell vinni a reptéri irodába. Ott jóváhagyják, hogy távozhattok az országból. Ti meg az útleveleteket nem adtátok le időben. – Én ezt nem tudtam. Mit tehetek én erről? – Mindegy, holnap nem utazhattok. Madzsid hangjában volt valami megvetés, talán mert csak egy nővel beszélt, ráadásul amerikaival. De nem ez volt a lényeg. Hanem mintha „rizsa” lett volna az egész. Begyakorolt, elpróbált szöveg. Ez nem volt a régi Madzsid. Üvöltöttem a telefonba. Annyira nem bírtam őt többé. – Mikor van az első gép, amelyikkel el is mehetünk… innen?! – Nem tudom. Ennek utána kell néznem. Hogy letettem a kagylót, olyan érzésem volt, mintha a vér mind kifutott volna a testemből. Semmi erőm nem volt. Éreztem, hogy itt többről van szó, mint holmi bürokráciáról. Ez nem útlevélkérdés. Visszacibáltam Mudit a hálószobába. – Mi folyik itt? – kérdeztem, amennyire még bírtam, követelőn. 46
– Mi folyna? Semmi. A legközelebbi járattal elmegyünk. Amelyikkel lehet. – Miért nem vigyáztál jobban? Mi ez az útlevéldolog? – Ne haragudj. Tényleg mulasztás volt. De ki gondolta volna? Közel voltam a teljes pánikhoz. Nem akartam elveszteni az önuralmamat, de éreznem kellett: remeg minden porcikám. – Nem hiszek neked – üvöltöttem. Mert nem bírtam mégse úrrá lenni magamon. – Hazudsz. Nekem te réges-rég hazudozol! Fogd az útleveleket! Szedd össze a holmidat. És irány a reptér. És majd megmondjuk nekik, hogy fogalmunk se volt. Erről a háromnapos izéről. És akkor talán fölengednek minket mégis. Ha pedig nem, hát ott rothadunk addig, amíg egy járattal elmehetünk. Mudi egy két pillanatig mély csendbe burkolózott. Akkor nagyot sóhajtott. Házaséletünk hét évét nagyjából azzal töltöttük, hogy kerültünk minden összecsapást. De mindketten profi vívóknak ígérkeztünk, ha arról van szó, hogy lényeges kérdéseket vitassunk meg. Mudi tudhatta, hogy nincs több kibúvó. És én, mielőtt nekifogott volna, szintén tudtam, mit várhatok. Leült mellém az ágyra, és megpróbálta volna átölelni a derekamat, de ellöktem a karját. Akkor beszélni kezdett. Nyugalommal, komolyan, de a hangjában egyre erősebb lett valami furcsa fensőbbségesség, és az egésznek olyan ellentmondást nem tűrő jellege lett. – Nézd, hogy is mondjam meg neked ezt – kezdte. – Nem megyünk haza. Mi innen… nem megyünk el. Bár egy kis ideje tudtam, hogy ez következik, mégis elfogott valami rettentő düh, hogy hallanom kellett ezt. Felugrottam. – Hazug! Hazug! Hazug! – visítottam. – Hogy tehettél velem ilyet? Nagyon jól tudod, mi volt az egyetlen ok, hogy én ide eljöttem. Haza kell engedned! És ezt Mudi is jól tudta, csak épp fütyült rá. Mahtab közben nézett minket. Aligha értett bármit. A hirtelen változást apja viselkedésében. Ahogy Mudi azt dörmögte: – Miért kéne téged hazaengednem? Nekem semmit se „kell”. Azt kell tenned, amit mondok, tehát itt fogsz maradni. – Avval máris 47
vállon ragadott, hátradöntött az ágyon, és közben valami hörgő hangot hallatott, nevetésfélét, mint aki győzelmet aratott. Háborúban, amihez hadat se üzentek. – Itt fogsz maradni, amíg csak élsz. Megértetted? Nem fogod elhagyni Iránt. Itt maradsz halálodig. Halálos csendben ültem az ágyon. A könnyek folytak az arcomon. Úgy hallgattam Mudi szavait, mintha valami rémséges alagút túlsó végéről jönnének. Mahtab csendesen sírdogált, szorongatta a Tapsiját. A hideg és porba sújtó igazság egyszerűen elviselhetetlen volt. Nem álmodom? Mahtab és én foglyok vagyunk? Túszok? Egy megvadult idegen kezében, aki nemrég még szerető férj és apa volt? Biztos, hogy van kiút ebből az őrületből. Ha gunyoros akartam volna lenni, joggal mondhattam volna: Allah mellettem áll. A tehetetlenség és a düh könnyei ömlöttek a szememből. Kirohantam a folyosóra, és máris szembe találtam magam Ámme Bozorggal s a család néhány további tagjával, szokás szerint ott lődörögtek – talán hallgatóztak. – Rohadt hazug bagázs! – üvöltöttem. A jelek szerint senki sem értett egy szót se, vagy mintha eleve nem érdekelte volna őket, mi baja Mudi amerikai feleségének. Ellenséges arcok falanxa előtt álltam, nevetségesnek és tehetetlennek éreztem magam. Folyt az orrom. Könnyeim potyogtak. Zsebkendőm nem volt, egy rongy papírszalvétám se, hát mint Mudi megannyi rokona, a sálamba töröltem a taknyom, a sírásom. És rikácsolva közöltem velük: – Az egész családdal óhajtok beszélni! Követelem! Méghozzá most rögtön. Ezt valahogy megértették, és máris üzenet ment, gyűljenek egybe a rokonok. Eltelt pár óra. Mahtabbal ücsörögtem a hálószobánkban, és egyre küszködtem a hányással. Felháborodás és teljes tehetetlenség közt hánykódtam. Mikor Mudi a csekkfüzetemet kérte, élettelen mozdulattal nyújtottam oda. – Hát a többi? – követelte. Három folyószámlánk volt. – Csak egyet hoztam magammal. Ez a magyarázat a jelek szerint kielégítette, nem kezdett kutatni a 48
kézitáskámban. Aztán faképnél hagyott, s én megpróbáltam felkészülni valahogy az előttem álló harcra. Az első ütközetre! Már-már éjszaka volt, miután Baba Hadzsi – hazatérvén a hivatalából – megvacsorázott, és a család összeült a kérésemre. Én beléphettem a hallba, persze, előbb megbizonyosodtam, mindenemet sál fedi, tehát tisztességes nő vagyok, és senkit sem akarok az érzületeiben megsérteni. Készen állt a haditervem. A Baba Hadzsi által képviselt vallási elvekre fogok hivatkozni. Mert a ház urának szemében nyilvánvalóan feketén-fehéren áll, mi jogos, mi jogtalan. – Reza – mondtam, és azon voltam, hogy a hangom ne remegjen –, kérlek, fordítsd le szavaimat Baba Hadzsinak. Az öregember, hogy nevét hallotta, máris fölkapta a fejét, majd szokás szerint leszegte a tekintetét, jámbor képmutatással elkerülvén, hogy a szemembe kelljen néznie. Reméltem, szavaimat Reza korrektül fordítja perzsára. Nekiláttam kétségbeesett védőbeszédemnek. Elmagyaráztam Baba Hadzsinak, hogy mikor Iránba jöttem, tisztában voltam vele: föladok bizonyos jogokat, melyek egy amerikai nőt amúgy megilletnek. Ettől a fordulattól is félnem kellett nyilván, mert tudhattam, míg Irán földjén tartózkodom, Mudi feltétlen uram és parancsolom. Hát akkor miért jöttem ide mégis? Föltettem ezt a költői kérdést is. Azért jöttem, hogy Mudi családját megismerjem, és hogy a család megismerhesse Mahtabot. Volt persze ennél sokkal mélyebb és rettenetesebb okom is – de ezt nem mondhattam el nekik. Nem mertem elmondani nekik jövetelemnek ezt az okát. Hanem inkább hozzáláttam Mudi istenkáromló tisztességtelenségének ecseteléséhez. Hogy mit követ el, mikor velem így bánik. Még Detroitban megmondtam Mudinak: félek, hogy majd itt akar fogni Iránban. Akkor ő azt az egyetlen választ adta, amellyel valóban meggyőzött – én marha! –, hogy szándékai tiszták. Ezt meséltem el most. – Mudi megesküdött a Koránra, hogy nem próbál erőnek erejével itt tartani majd engem. – Vártam, mi lesz a hatás. Megérti-e szavaim 49
valódi súlyát Baba Hadzsi. – Te Isten embere vagy, Baba Hadzsi, hogyan tűrheted, hogy így bánjon velem? Miután a Koránra egészen másképp esküdött! Mudi következett. Röviden vette igénybe a megjelentek türelmét. Elismerte, igaz, amit mondtam, megesküdött a Koránra. – Felment engem mégis – tette hozzá végezetül –, hogy kénytelen voltam rá. Különben soha nem értem volna el, hogy ő idejöjjön. Baba Hadzsi döntése gyors volt, és megfellebbezhetetlen. Reza tolmácsolásában ez így hangzott: – Ami Daidzsan óhaja, azt követjük. Undor és gyűlölet fogott el, nem bírtam volna taktikázni. Hát világgá üvöltöttem felháborodásomat, bár tudhattam, mindhiába. – Rohadt hazug banda, az vagytok! – rikácsoltam. – Mind rég tudtátok az egészet. Trükk volt, mocskos trükk. Hónapok óta ezt tervezitek, gyűlöllek titeket, halljátok? – Most már zokogtam. Hörögve folytattam, fuldokolva. – De ne féljetek. Megkapjátok még ezért. Egy nap mindent visszafizetek. Az iszlám tekintélyének örvén csináltatok mindent, mert tudtátok, hogy tiszteletben tartom a vallásotokat. Isten megbüntet titeket, hogy ezt csináltátok velem! A család nem törődött szavaimmal, könnyeimmel. Csak összeesküvő pillantásokat váltottak, még élvezték is, hogy Mudinak ilyen hatalma van egy amerikai nő felett. Nem rejtették véka alá elégedettségüket.
50
3 Mahtabbal még órákig sírdogáltunk, mielőtt ő végül álomba merült volna a kimerültségtől. Magam egész éjjel ébren voltam. A fejem lüktetett. Megvetéssel és rettegéssel néztem az ágy túlsó felén szuszogó férfit. Kettőnk közt Mahtab hányta-vetette magát álmában, ez is szívet tépő volt most. Hogy alhat Mudi ilyen lelki nyugalommal? A lánya mellett, akit így meggyötör? Hát van szíve? Ezt tenni egy kisgyerekkel… Hiszen mi volt az egész? Én – végül is – döntöttem valahogy, jól vagy rosszul. De szegény Mahtab bele se szólhatott az egészbe. Jött, mert hoztuk. Egy ártatlan négyéves kislány hirtelen ott találja magát egy hajótörést szenvedett házasság rémségei közepette. Még mindig nem értettem, hogyan is jutottak idáig a dolgok. A mi melodrámánkat a világpolitika állóvizének mocsokszaga lengte körül, végeredményben vihar volt ez.,. …egy svábbogaras márványpadlóra állított biliben. Az éj csendjén afféle haditanácsot tartottam önmagammal. Elsősorban ez volt a kérdés: miért hoztam ide Mahtabot? Persze tudtam erre a kérdésre a választ. Az igazi kérdés, hogyan kerülhettem volna el azt, hogy idehozzam. Akármilyen furcsa is, ha egyszer s mindenkorra meg akartam menteni Mahtabot Irántól, akkor egyszer mindenképpen ide kellett hoznom őt. Kétségbeesett megoldás, de – ha úgy vesszük – bejött. Soha életemben nem érdekelt a politika, semmi nemzetközi cselszövés. Én mindig csak boldogságra és harmóniára vágytam: családi életre. Ám ezen az éjszakán, ahogy sorra bukkantak elő a múltból az emlékek, valahogy az a meggyőződésem támadt, hogy 51
kevéske örömünket is, amit mi Mudival megélhettünk, mindig megrontotta valami gyötrelem és fájdalom. Mármost ha a kezdet kezdetére megyünk vissza: gyötrelem és fájdalom hozott össze minket, több mint tíz évvel ezelőtt. A kínok a fejem bal felében kezdődtek, s igen hamar szétterjedtek egész testemben. Migrénes rohamok törtek rám 1974 februárjában, zsibbadással és hányingerrel jártak, szédüléssel, gyöngeséggel. A szemem alig bírtam kinyitni, úgy gyötört. A legcsekélyebb zaj halálra riasztott, mert a tarkóm és a gerincem olyan lett tőle, mintha tűt szúrnának bele, aztán csavargatni kezdenék. Álmot csak erős, méregerős gyógyszerek hoztak. A betegség azért volt különösen riasztó, mert végre azt hihettem volna, hogy huszonkilenc éves koromra megkezdhetem igazi felnőtt életemet. Ösztöneimre hallgatva mentem férjhez, jószerivel az iskolapadból, és hamarosan rá kellett jönnöm: ez nem volt a nagy szerelem, s elhidegülve jutottunk el a hosszadalmas, sőt bonyodalmas váláshoz. Úgy éreztem, most jöhet egy új korszak, s most már csak rajtam múlik, hogy megteremtsem stabil életemet, boldogságomat. Az ITT Hancocknál dolgoztam, a kis középmichigani Elsie városkában, s lassanként bontakozni kezdtek az esélyeim. Eredetileg messze voltam a menedzserkarriertől, hiszen csak éjszakai számlázónak vettek föl, de föltornásztam magam a ranglétrán, aztán már ott tartottam, hogy egy egész osztály felügyeletét bízták rám, és közvetlenül a telephely főnökének tartoztam csak beszámolással. A jövedelmem elegendő volt ahhoz, hogy ha nem is főúriasan, de tisztességgel megéljek, s neveljem belőle két fiamat, Joe-t és Johnt. Találtam magamnak még valamit: önkéntes munkát vállaltam a helyi Izomsorvadásosok Szövetségében, közelebbről az évi teendők összehangolását végeztem. A rendszeres évi találkozókat is én szerveztem. Ez alkalomból még a tévében is szerepeltem Lansingben az előző május elsején. Jól sikerült és ez ösztönzést adott, íme, újonnan kibontakozó képességeim is az önállóság megteremtését segíthetik. Minden arra utalt, jól mennek a dolgok. Hogy megvalósulnak 52
hajdani ködös álmaim. Tizenéves korom vágyálmai. Alig hittem akkor, hogy a körülöttem látott fizikai munkások és munkásnők miliőjéből máshova is eljuthatok. Ehhez kellett volna olyasmi, hogy egyetemi végzettség, hivatal, vagy hogy saját üzletem legyen. Mindenesetre valami többet szerettem volna, előre elegem volt a sivárságból, az unalomból, a kilátástalanságból, ami az egyszerű ember mindennapi léte. És akkor jöttek ezek a főfájások. Napokra kiölve belőlem minden ambíciót, vágyat és lehetőséget, igen, ilyenkor csak a nyomorúságos, megalázó fájdalom és gyötrelem létezett. Segítsenek rajtam! Kétségbeesetten fordultam e kérésemmel dr. Roger Morrishoz, aki időtlen idők óta volt családunk háziorvosa. Ő megvizsgált, s azon nyomban beutalt a Carson City Hospitalba. Ez a kórház főleg csontbetegségekkel foglalkozott, és mintegy félórányira volt Elsie-től. Egyágyas szobát kaptam, hozzá teljes homályt – semmi lámpa, függönyök behúzva –, ott feküdtem magzattartásba gömbölyödve, s így hallgattam doktoraim fejtegetéseit, melyek szerint daganatom van. Szüleim átjöttek Bannisterből, s magukkal hozták Joe-t és a kis Johnt is, jóllehet kiskorúak voltak még mindketten. Jólesett, hogy láthatom a fiaimat, és mégis feldúlt a dolog: a kórház szokvány rendjében, nincs helye kisgyerekeknek. Ezért aztán másnap, mikor a lelkészünk benézett hozzám, megkértem, segítsen – mármint olyan értelemben, hogy végrendelkezni akarok. A betegségem elég rejtélyes volt. Az orvosok minden napra fizikoterápiát írtak elő, ezt követte valami beavatkozásos kezelés, majd visszaküldtek sötét, csöndes szobámba. A beavatkozásos – vagy manipulatív – terápiát végző orvos holisztikusan áll hozzá az orvostudományhoz, nem egy betegséget akar gyógyítani, hanem a teljes test gyógyásza kíván lenni. A beavatkozásos terápia természetes úton akar megszabadítani a fájdalomtól, méghozzá az érintett idegpontok stimulálásával és a megfeszült, sajgó izmok elernyesztésével. Ez nálam már korábban is bevált, különféle bajaimat elmulasztotta, s reméltem, hogy ezúttal sem lesz hatástalan – bíztam ebben annál is inkább, mert 53
kétségbeesetten vágytam a megkönnyebbülésre. Kínjaim oly rettenetesen felfokozódtak már, hogy tulajdonképpen nem is figyeltem igazán a segédorvosra, aki az első kezelésemre bejött. Arccal lefelé fordítva feküdtem egy keményre párnázott asztalon, csak az erős nyomást éreztem, ahogy az orvos keze elindult a hátizmaimon. Érintése finom volt, modora kifogástalan, udvarias. Segített hanyatt fordulnom, aztán a nyakamon és a vállizmaimon folytatta a „masszázst”. A kezelés csúcspontja a nyak gyors, óvatos megcsavarintása volt, ez reccsenő hangot adott, lévén hogy közben gáz távozott a gerincből, s ez azonnali megkönnyebbülés érzésével járt. Ahogy így hanyatt feküdtem, végre jobban megnézhettem orvosomat. Olyan öt-hat évvel lehetett idősebb, mint én, vagyis jóval inkább benne járt a korban, mint az efféle bentlakásos segédorvosok. Kicsit már akkor is kopaszodott. Érettsége szinte sugárzott, s egész lényét valami burokkal vette körül: a tekintély aurájával. Nem volt különösebben jóképű, feltűnt azonban erőteljes testalkata. Tudósi szemüvege sem leplezhette enyhén arabos vonásait. Bőre egy árnyalattal sötétebb volt, mint az enyém. Enyhe akcentussal beszélt, ettől eltekintve ízig-vérig amerikainak mondhatta volna őt bárki. Neve dr. Szejjed Bozorg Mahmudi volt, de a kollégái egyszerűen csak így hívták: Mudi, vagyis a becenevén szólították. Dr. Mahmudi kezelései jelentették számomra a fényt a kórházi élet sötétjében. Időszakosan megszabadított fájdalmaimtól, és – hadd valljam be – már a jelenléte is terápia volt. Életemben nem találkoztam ilyen gondoskodással, a legszívélyesebb orvos volt, akit csak ismerhettem. Bár nap, mint nap kezelt, ettől függetlenül is bebenézett hozzám, ha többre nem, hát csak hogy megkérdezze: „Hogy van?”, és este mindig jó éjszakát kívánt. Vizsgálatok, tesztek garmadája zárta ki lassanként az agytumor lehetőségét. Az orvosok arra a következtetésre jutottak, hogy végső soron csak igen komoly migréntől szenvedek, s ez a bajom alkalmasint magától el fog múlni. A diagnózis eléggé bizonytalan maradt, persze ködössége ellenére is korrekt volt, lévén hogy jó pár hét múltán a fájdalmak csakugyan szűnni kezdtek. A dolog közjáték maradt, nem hagyott hátra maradandó fizikai károsodást, ami 54
azonban életem egészét illeti, drámai fordulatot hozott. Utolsó kórházi napomon dr. Mahmudi a manipulációs kezelés kellős középen váratlanul megjegyezte: – Szeretem a parfümjét. Illik a maga lényéhez. – A Charlie-ra gondolt. Mindig ezt használtam. – Hazamegyek este, és egyre érzem a parfümje illatát a kezemen. Aztán megkérdezte, fölhívhat-e odahaza, csak hogy, megtudja, hogy s mint vagyok. Igent mondtam. Gondosan följegyezte a címemet, telefonszámomat. S hogy a kezeléssel végzett, nyugodtan és igen kedvesen fölém hajolt: szájon csókolt. Honnan tudtam volna, hová vezet ez az egyetlen csók? Mudi nem szívesen beszélt Iránról. – Sosem akarok oda visszatérni – mondta. – Megváltoztam. A családom nem ért meg engem többé. Már mások vagyunk. Bár kedvelte az amerikai életmódot, a sahra ellenszenvvel nézett, mert amerikaiasította Iránt. Vesszőparipáinak egyike volt az a „panasza”, hogy ma már nem lehet cselokábabot kapni minden utcasarkon – mármint Iránban, ahol ez igen népszerű étel volt, nemzeti sajátosság, tulajdonképpen bárányhús kis kupac rizsen. Hanem mindenféle nyugati gyorsbüfét honosítottak meg, McDonald’s a divat meg a társai. Ez az elnyugatiasított ország már korántsem az a föld, mely az ő szülőhazája volt. Sustárban született, Irán délnyugati vidékén, de szüleinek halálát követően a nővére házába került Khorramsahrba. Irán jellegzetesen harmadik világbéli ország, hangsúlyos választóvonallal a felsőbb és az alsóbb rétegek között. Ha ő például odalent született volna, hát egész életét Teherán jeltelen páriái közt tölthette volna, nagy nyomorban tengődve, esetleg bádogból, kartonból eszkábált kalyibában élhetne, s örülne, ha alkalmi munkája akad, különben alamizsnára szorul. De hát a családja gazdag volt és előkelő, így aztán a gimnázium elvégzése után sem volt gond, hogy kedve szerint válasszon pályát magának. Igazi hivatást, mert ő is valami többre vágyott. Jómódú ifjú irániak seregei járták akkoriban a nyugati világot. A sah kormányzata támogatta a külföldi tanulásukat, 55
remélvén, hogy ez majd meghonosítja Iránban a nyugati civilizációt. A végén ez a stratégia a visszájára sült el. Az irániakban ellenérzés alakult ki a nyugati kultúra egésze iránt. Akik évtizedek óta éltek Amerikában, azok közül is sokan elszigetelték magukat, és főleg csak más honfitársaikkal tartottak kapcsolatot. Megőrizték iszlám vallásukat, perzsa szokásaikat. Találkoztam egyszer egy iráni nővel, aki húsz éve élt már Amerikában, de nem tudta, mi az a konyharuha. Megmutattam neki – és csodálatos találmánynak találta. Amit az iráni diákok a nyugati portyázás során magukba szívtak, egyszerűen egy felismerés volt, hogy tudniillik a népnek igenis lehet szava, az emberek meghatározhatják, milyen rendszerben akarnak élni, és így indult meg az a politikai erjedés, mely végül a sah rendszerének bukásához vezetett. Mudi sorsának alakulása ilyen szempontból kissé rendhagyó volt. Csaknem két évtized alatt ő a nyugati társadalom szinte valamennyi szokását megismerte és magáévá tette, s honfitársainak nagy többségével ellentétben távol maradt a politikától. Nálunk a gyerekkori világától tökéletesen eltérő környezetre lelt, ahol bőség van, kultúra, létezik alapvető emberi méltóság, vagyis az iráni társadalomtól idegen újdonságok. Mudi valóban nyugati emberré akart lenni. Először is Londonba ment, ott tanult két évig angolul. Amerikába diákvízummal érkezett 1961. július 11-én. A Missouri Állami Egyetemen szerzett diplomát, s pár évig középiskolában tanított matematikát. Ragyogó elméjű ember lévén, sokirányú érdeklődéssel és tehetséggel, s hamarosan megérthette, hogy mindez elsősorban a saját magasabb igényeinek tanújele. Egyre erősebben vonzották a műszaki tudományok. Az újabb egyetemi tanulmányok után egy török üzletember vállalkozásában kezdett dolgozni. Mivel a cég a NASA szállítója is volt, részt vehettek az Apolló-programban. Én is segítettem feljuttatni egy embert a Holdra, büszkélkedett Mudi nem is egyszer. Harmincas évei közeledtével, újabb nyugtalansági hullám következett. Figyelme most arra a szakágra terelődött, melyben honfitársainak tisztelete okán a legtöbb fantáziát látta – az orvosi hivatásról van szó, melyet szülei is gyakoroltak. Annak ellenére, hogy kiváló egyetemi eredményeket mutathatott fel, életkora miatt 56
sorra elutasították felvételi kérelmeit. Végül a kansasi csontsebészeti intézet fogadta be. Mikor randevúzgatni kezdtünk, ő már a Carson City-beli bentlakásosság vége felé járt, és várt rá egy hároméves szerződés a detroiti csontsebészeti kórházban, ahol is aneszteziológussá óhajtotta kiképeztetni magát. – Nem lenne jobb az általános orvosi praxis? – kérdeztem tőle. – Aki ilyen csodásán bánik a betegekkel… – Hm. De hát a pénz az aneszteziológiában van – felelte, bizonyítván, hogy amúgy istenigazából amerikaivá vált. Megszerezte a zöld kártyát: vagyis az Államok területén bárhol gyakorolhatta az orvosi hivatást, ekképp megtette az első lépést az állampolgárság megszerzésére is. A jelek szerint mindenestül szakítani akart családjával. Rokonainak ritkán írt haza, még időközben Khorramsahrból Teheránba költözött nővérét, Ámme Bozorgot is elhanyagolta. Engem el is szomorított kicsit, hogy ennyire hiányzik belőle a családi érzés vagy érzék. Nekem is voltak gondjaim a családommal, hanem azért szilárdul hittem az efféle természetes kötelékek fontosságában. – Legalább hívd fel őket telefonon – mondtam. – Úgy havonta egyszer megengedhetsz magadnak egy telefont Iránba. Orvos vagy… légy ember. Biztattam, hogy látogasson haza a szülőföldjére. Miután júliusban végzett a bentlakásos segédorvoskodással, nagy keservesen rászánta magát. Két hét nem a világ… és hazautazott Ámme Bozorghoz. Onnét mindennap írt nekem, hogy mennyire hiányzom. És meglepetéssel tapasztaltam magamon, hogy ő is mennyire hiányzik nekem. Rájöttem, hogy kezdek szerelmes lenni. Mudi újabb orvosi tanulóévei alatt rendszeresen találkozgattunk, és ez háromesztendőnyi szabályos udvarlást jelentett. Joe és John mindig kapott édességet, én meg virágot, ékszert vagy parfümöt. Mudi ajándékainak mindig volt személyes varázsa. Az első férjem nem törődött az ünnepnapokkal, de udvarlóm mindig kitalált valamit, a legkisebb alkalmat el nem mulasztotta volna. A születésnapomra például egy zenedobozt kaptam tőle, a dísze egy szobrocska volt: 57
karjában gyermekét ringató anya. – Csak mert te olyan jó anya vagy – mondta. Megjegyezte, hogy esténként Johnt Brahms altatójának dallamára szoktam elringatni. Életem, azt mondhatom, rózsaágy volt. Azt viszont egyértelműen közöltem, hogy nem akarok újból férjhez menni. – Szabad maradok – jelentettem ki kereken –, nem akarok függőségbe kerülni. Akkoriban ő maga is így érzett. Detroitban másodállást vállalt. A csontsebészeten bentlakó orvos volt, mellette a Tizennegyedik utcai kórházban általános orvosként dolgozott. Ezalatt jómagam minden eddiginél szorgosabban tevékenykedtem Elsie-ben, holott jószerivel csak önmagam ellenőre voltam. Részt vettem egy továbbképző tanfolyamon is, iparimenedzser szakon, A leckekönyvem szerint kiváló eredménnyel. Ha el tudott szabadulni egy-egy hétvégére, Mudi három és fél órát vezetett, hogy lásson engem és a srácokat. Mindig ajándékkal volt telipakolva a kocsija. Ha viszont olyan volt a víkendje, hogy nem szabadulhatott, magam ruccantam át Detroitba, s olyankor nála is aludtam. Mudi csókja mindent feledtetett velem. Gyengéd szerető volt, az én örömem ugyanolyan fontos volt a számára, mint a magáé. Soha nem éreztem még, hogy fizikailag ilyen erősen vonzódnék valakihez. Nem bírtunk betelni egymással. Olykor egész éjszakákat töltöttünk összeölelkezve, elalvás után is. Életünk mozgalmas volt, és minden jel szerint áldás volt rajta. Mudi csodás alkalmi papának bizonyult. Négyesben jártunk kirándulni, állatkertbe, és néha a detroiti nemzeti fesztiválokra is, ahol ismerkedhettünk egy kicsit a keleti kultúrákkal. Mudi tanítgatott engem az iszlám konyhára is, megtanultam például a bárányhús elkészítését rizzsel, mindenféle fűszeres mártással, zöldségfélével és gyümölccsel. A fiaim és a barátaim hamar megkedvelték ezeket az ízeket, s magam sem voltam vele másképp. Észre se vettem tulajdonképpen, de lassanként életem központjába került. Élveztem, ha rendet rakhatok, takarítgathatok nála, és 58
bevásárolni is jártam neki. Legénylakására tényleg ráfért a gondoskodó női kéz. Mudinak megvolt a maga baráti köre, ám csakhamar igen jól összejött az én barátaimmal is. Jókora gyűjteménye volt mindenféle vicckönyvekből és trükk-könyvekből, s ezek révén csakhamar erőltetés nélkül a társaság mulattatója, mondhatni lelke lett. Egy idő múltán Mudi megismertetett az iszlám alapvető tanaival, s igencsak meglepett, mennyi minden közös benne a mi zsidókeresztény gondolkodásunk alapjaival is. A mohamedán Allah ugyanaz a Legfelsőbb Lény, mint akit jómagam, a Szabad Metodista Egyház tagjaként imádok. A mohamedánok hite szerint Mózes Isten által küldött próféta volt, és a Tóra, melyet a zsidók kaptak tőle, Isten törvénye volt. Hitük szerint Jézus is Isten prófétája, és az Újszövetség is szent könyv, Mohamed, az utolsó és a legnagyobb próféta volt, akit Isten e földre küldött. Az ő Koránja a legújabb szent könyv, felülmúlja az Ó- és Újszövetséget. Mudi elmagyarázta nekem, hogyan oszlik az iszlám szektákra. Ahogy a keresztény ember lehet baptista, katolikus vagy lutheránus, a mohamedán egyének vallási elvei is messzemenőkig különbözhetnek egymástól. Mudi családja síita volt, s a nyugati világ erről az ágazatról keveset tud. A síiták mind fanatikus fundamentalisták, magyarázta. Bár Irán első számú szektáját jelentik, a sah nyugatias jellegű kormányzati rendszerére nincsenek semmiféle befolyással. Mudi egyébként rég nem gyakorolta e szélsőséges mohamedán hitet. Nem evett ugyan disznóhúst, de a maga kis likőrjét-pálinkáját szívesen felhajtotta olykor-olykor. S csak igen ritkán került elő az imaszőnyege, hogy valamiféle vallási kötelességnek eleget tegyen rajta. Azon a hétvégén éppen akkor toppantam be Mudi detroiti lakására, amikor megszólalt a telefon. Ő igen röviden beszélt a hívó féllel, majd e szavakkal fordult felém: – Sürgős eset. De mihelyt tudok, jövök. Rohantam magam is a kocsimhoz, és cipeltem föl a lakásba a tömérdek mindenfélét, összehajtható székeket, dobozokat, poharak 59
tömkelegét, a perzsa étellel megrakott tálcákat, melyeket Elsie-ben készítettem össze. Csakhamar befutott dr. Gerald White és a felesége, s hozták a koszt további részét, mindazt, amit az ő lakásukon halmoztam fel, és a tortát, melyet külön erre az estére rendeltem, s amelyen ott ékeskedett a piros-fehér-zöld iráni zászló, és – perzsául! – a „Boldog Születésnapot!” felirat. Újabb vendégek tódultak be, végül úgy harmincan lettünk, s mire Mudi megérkezett, igazi fesztiválhangulat uralkodott. – Egy-kis-meg-le-pe-tés! – bömbölte a víg tömeg. Mudi arca széles vigyorra futott, s még inkább, hogy a „Happy Birthday…”-kórusa is megzendült. Harminckilenc volt akkor, de olyan lelkesen fogadta az ünneplést, mint egy gimnazista. – Hát ezt meg hogy szervezted meg? – kérdezte tőlem. – Szinte hihetetlen… ennyi minden! Én meg csak örültem, hogy valami megint sikerült, hogy Mudit boldoggá tudtam tenni. Mindinkább ez lett az életcélom. Két éve jártunk egymással, s most már gondolataimban is központi helyet foglalt el. A hétköznapok világa kezdett halványulni a szememben. Csak a hétvégék látszottak fontosnak. Már a karrierem sem érdekelt igazán. Elérkeztem oda, hogy addig férfi által betöltött állásom volt, bár ez kisebb fizetéssel járt, mint az előző beosztásom. Egyre fárasztóbb és keservesebb volt állandóan elutasítanom egy társasági főhivatalnokot, aki azt hitte, hogy csak mert facér nő vagyok, rögtön adva a vízszintes helyzet lehetősége. A vége mi lett? Közölte velem, hogy ha nem vagyok hajlandó, hát további előléptetés sincs. Hát ezt nem! De azért így is kínos maradt az ügy. A hétvégeken Mudi mellett legalább ezeket elfelejthettem. Hogy így tudok mellette lazítani, nekem magamnak is meglepetést okozott. Büszke voltam arra, hogy a születésnapi ünnepséget meg tudtam szervezni. Én lehettem a sürgő-forgó, sikeres háziasszony, orvosok s nejeik „buliján”. Ez a társaság messze más volt, mint amilyenhez eddigi kisvárosi életemben hozzászokhattam, 60
A parti jócskán éjfél után ért véget. Mikor az utolsó vendég is elpályázott, Mudi magához ölelt, és azt mondta: – Nagyon szeretlek ezért még külön is. 1977 januárjában jött a házassági ajánlat. Három évvel korábban bárkit azonnal visszautasítottam volna, Mudit is. De azóta megváltoztam. Megízleltem a szabadságot, tapasztalhattam, képes vagyok gondoskodni magamról és családomról. De már nem elégített ki az önálló nő státusa. Megbélyegzésnek éreztem, hogy ráadásul még „elvált asszony” is vagyok. Szerettem Mudit, és tudtam, hogy ő is szeret engem; Három év alatt egyetlen vitánk nem volt. Lehetőséget kaptam egy új életre: feleség és anya lehetek főfoglalkozásban. Lelki szemeimmel láttam magamat, a tökéletes háziasszonyt azokon a társasági alkalmakon, melyre mint Mrs. és Mr. dr. Mahmudi kerítünk sort. Talán a diplomám is megszerzem. Talán még gyerekünk is lesz. Most, hét évvel később ezen a borzalmas, álmatlan éjszakán, ahogy ott feküdtem az ágyban, mellettem a lányom, mellette az a férfi, akit valaha szerettem, visszamenőleges éleslátással felismertem: nem láttam a szememtől. Hiszen annyi jel volt. Csak hát az életet nem visszafelé éljük. Tudhattam, mit sem segít, ha most a múltat idézgetem. Mahtab meg én foglyok lettünk egy idegen országban. Jelenleg merőben másodlagos, mi ennek az oka. Az számított csak, miféle napok várnak ránk. Napok? Hetek? Hónapok? Meddig kell eltűrnünk ezt? Képtelen voltam elgondolni, mennyi is ilyen körülmények között egy év. Mudi ezt nem tehette volna velünk. Neki ettől a mocsoktól undorodnia kellett volna, okádnia kellett volna a láttán. Álmából ébresztve is tudnia kellene: a jövője Amerikában van, kulturált körülmények között, nem egy ilyen isten háta mögötti náció földjén, ahol még a higiéniai alapismereteket és a társadalmi igazságosság kiskátéját is tanítani kellene, diplomás embereknek is! Mi változtatta meg ennyire? Haza kellene vinnie 61
minket, rakétasebesen. Függetlenül attól, hogy mihelyt amerikai földre teszem a lábam, máris fogom Mahtabot, és rohanok az első válóperes ügyvédhez. Mi van, ha kitart az őrülete mellett? Valaki bizonyára tud segíteni. A szüleim? A michigani barátaim? A rendőrség? A Külügyminisztérium? Mahtab is, én is amerikai állampolgárok vagyunk, még ha Mudi nem is. Vannak jogaink. Csak meg kell találni a módját, hogy ezeket a jogokat érvényesíthessük. De hogyan? És mikorra?
62
4 Mudi kijelentése után, hogy Iránban maradunk, rémálomnapok következtek. Valahogy mégis volt hozzá lelkierőm, hogy mindjárt az első éjszakán fölmérjem anyagi helyzetemet. Mudi elkövetelte ugyan a csekkfüzetem, de azt már elfeledte megkérdezni, mennyi készpénz van nálam. Ahogy átkotortam a kézitáskámat, kiderült, egész kis vagyon van velem, amelyből vásárlási lázunkban megfeledkeztünk. Csaknem kétszázezer riál volt, mellette száz amerikai dollár. A riálok kétezer dollárt érhettek, és a dollárösszeget meghatszorozhattam, ha ügyesen járok el a feketepiacon. Vagyonomat a matrac alá rejtettem. Aztán reggelenként, míg Mudi és családja imádkozott, előkotortam, és ruházatomnak számos rétege közé dugtam be, nehogy napközben valami baj érje. Ez a pénz volt a mindenem, a reményem, az egyetlen esélyem. Fogalmam se volt, mihez kezdjek vele konkrétan, de talán segít, hogy szabadulhassak. Egy nap valahogy, ezzel biztattam magam kétségbeesetten, Mahtabbal végre kiszabadulunk börtönünkből. Mert börtön volt, ahol voltunk. Mudi elszedte az amerikai és az iráni útlevelünket is, csakígy a születési bizonyítványunkat. Ha kiszökünk valahogy a házból, hát akkor se juthattunk volna ki Teheránból e létfontosságú okmányok nélkül. Jött pár olyan nap, hogy Mahtabbal a hálószobából is alig léptünk ki. Fizikai rosszullét gyötört, enni csak falatokat bírtam, s legföljebb csak fehér rizst akkor is. Jószerivel minden erőm elhagyott, aludni csak kurta negyedórákat tudtam. Mudi gyógyszerezni kezdett. Általában magunkra hagyott minket, nyilván azt akarta, legyen időnk belenyugodni a sorsunkba, hogy Iránban fogjuk leélni az 63
életünket. Inkább foglárom volt, mint férjem, s ennek megfelelő megvetéssel is kezelt. Ugyanakkor valami eszelős hittel úgy vélte, Mahtab, aki még ötéves sem volt, szép lassan természetesnek veszi majd a megváltozott körülményeket. Megpróbált hízelegni neki, de a lányom elzárkózó maradt, bizalmatlanul nézte. Valahányszor Mudi megfogta volna a kezét, elhúzódott, belém kapaszkodott inkább. Barna szemében zavar tükröződött: a papa hirtelen az ellenségünk lett. Mahtab minden éjszaka sírt álmában. Félt egyedül kimenni a vécére. Mindketten gyomorfájástól és hasmenéstői szenvedtünk, hát jó sokszor látogattuk a bogárjárta mellékhelyiséget, az lett a menedékünk. Ott magunk lehettünk, s így imádkoztunk: „Édes Istenem, kérlek, segíts megoldani a bajunkat. Kérlek, legyen valami útja-módja, hogy mi ketten épségben hazajussunk Amerikába, családunk és szeretteink körébe.” Mindegyre azt magyarázgattam Mahtabnak, hogy nekünk kettőnknek együtt kell maradnunk. Rettegtem a gondolatától is, hogy Mudi valahogy eltávolítja őt tőlem a végén. Egyedüli időtöltésem a Korán olvasgatása volt. Angol példány volt a birtokomban, a filozófiai tudományok doktorának, Rásad Khálifénak a fordításában, aki az arizonai Tucson mecsetének imámja volt – nekem már az ígéret Földjén. A szent könyv az én lelkemnek épülésére volt odakészítve. Mivel kétségbeesetten vágytam valami tevékenységre, akármire, alig vártam, hogy megvirradjon, máris húzódtam lámpátlan szobánk ablakához. Baba Hadzsi kántálása szolgáltatta a hátteret a szent stúdiumokhoz. Kerestem a Korán megfelelő helyeit: ahol férj és feleség kapcsolatáról beszél örökbecsű szavakkal. Valahányszor olyasmit leltem a Szent Könyvben, ami az ügyem igaza mellett szólhatott, nők és gyermekek jogairól, megmutattam Mudinak és a család tagjainak. A 4. szúra (fejezet) 34. verse Mohamednek az alábbi kegyes biztatásával szólt hozzám: A férfiak pedig gondoskodjanak a nőkről, lévén hogy Isten Őket megáldotta a szükséges tehetségekkel ehhez, s tette Őket kenyérkeresővé. A jóban járó nő ezért engedelmesen fogadja ezt a rendelést, és tisztelje férjét annak távollétében is, az Isten 64
parancsának megfelelően. Ami a lázadozó nőket illeti, elébb világosítsd fel őket, később hagyd el őket az ágyban, majd verd meg. De mihelyt néked engedelmesek, nincs jogod, hogy ellenükre tégy. Isten magasztos és mindenható. A következő passzus viszont már némi reményt is ébresztett bennem: Ha netán házasfelek közt viszály támad, legyen bírájuk valaki a férfi családjából s véle valaki csakígy a nőéből. Ha a pár ismét közelebb kerül, dolguk elrendeződhet Isten jó szándékából. Allah a szívekbe lát, ő a bölcsesség. – Mindkettőnk családjának részt kell vennie ügyünk megoldásában – javasoltam hát Mudinak e vers alapján. – A te családod nem mohamedán – vágott vissza a férjem, – Tehát ők nem számítanak. – Hozzátette: – Ráadásul itt csak a te ügyedről van szó, nem a miénkről. Ilyenek voltak a síita muzulmánok, forradalmuk győzelmének mámorában, fanatizmusuk igaz hitében. Már hogy jönnék én ahhoz, hogy a Koránnal kapcsolatos véleményemet egy napon merjem említeni azzal, amit Reza imám, Khomeini ajatollah, Baba Hadzsi és a kedves férjemuram gondol e tárgyban? Én, a keresztény, én, a nő! Az itteni felfogás szerint Mudi asszonyaként én Mudi jobbágya vagyok, azt tehet velem, amit éppen akar. Börtönéletünk harmadik napján – amikor eredetileg Michiganbe hazaérkeztünk volna – Mudi kényszerített, hívjam föl a szüleimet. Megszabta, mit kell mondanom, és végighallgatta a beszélgetést. Viselkedése épp eléggé fenyegető volt, hogy engedelmeskedjem. – Mudi úgy döntött, hogy még maradunk egy kicsit – közöltem az otthoniakkal. – Egyelőre nem megyünk haza. Anya, apa döbbent volt. – Nyugi – biztattam őket, és igyekeztem, hogy szavaim vidámnak hassanak. – Bárhogy lesz is, belátható időn belül hazaérünk. Ez megnyugtatta őket. Iszonyatos volt ez a hazudozás, de hogy Mudi ott tornyosult fölöttem, nem volt választásom. Odavágytam velük lenni, szerettem volna átölelni Joe-t, Johnt. Látom-e még őket valaha? 65
Mudi kezdett szeszélyes lenni. Gyakran tört rá a búskomorság, s akkor eljött a fenyegetések órája – Mahtabnak csakúgy, mint nekem. Máskor próbált volna kedveskedni nekünk, játszani a jótevőt. Talán ugyanolyan zavart volt, mint én, nem tudta, mi legyen. Olykor még segíteni is akart, hogy valamiképpen idomuljak a körülményekhez. – Egy kis vacsorát készít nekünk Betty – közölte Ámme Bozorggal egy este. És kivitt a piacra. De hiába sütött a nap, hiába volt a sok érdekes látvány, hang, hiába zajlott az élet, a város idegenebb és ellenszenvesebb volt, mint bármikor. Mentünk pár háztömböt, valami henteshez, ahol aztán csak ez volt a válasz: „Húst csak délután négykor kapunk. Akkor jöjjenek vissza.” A többi üzletben ugyanez volt a szöveg. Délután megismételtük expedíciónkat. Akkor kaptunk marhahúst, azt is jó három kilométerre hazulról. Jött Ámme Bozorg rémkonyhája. Próbáltam tenni a tőlem telhetőt: edényeket s más egyebeket pucováltam, hogy egyáltalán… hogy azt a nevezetes amerikai ételt valahogy a számomra ismert módon megcsináljam… és közben a sógornőm ferde pillantásait kibírjam. Vacsora után rögtön következett Ámme Bozorg anyai szózata Mudinak. – A mi gyomrunk nem bírja a marhahúst. Több marhahúsétel ebben a házban nem lesz. Iránban a marhahúst alacsonyabb rendű kosztnak ítélik. Ámme Bozorg azt fejezte ki az iméntiekkel, hogy méltóságukon aluli volt ez az én főztöm. Mudi nem tudott érvelni a nővérével szemben, hát föladta. Nyilvánvaló volt, hogy Ámme Bozorg nem óhajtja közreműködésemet a ház napi életében. Gyakorlatilag mindnyájan így viselkedtek velem: ha beléptem valahová, hátat fordítottak. Csúnyán meredtek rám. Az a tény, hogy amerikai vagyok, nagyobb súllyal nyomott a latban, mint hogy Mudi felesége. Fogságom első hetében kizárólag Aszije beszélt velem emberhez méltó hangon. Egy nap, hogy Rezával odalátogattak, Aszije valahogy félrevont egy kicsit, s akkor megmondta: – Nagyon sajnálom. Személy szerint igazán kedvellek, de hát 66
meghagyták nekünk, hogy kerüljünk téged. Nem szabad leülnünk se melléd, két szót nem válthatunk veled. Bánt engem, ami veled történik most, mégse tehetek semmit… az egész családdal szemben. Mit képzelt Ámme Bozorg? Hogy beláthatatlan időkig ilyen elszigeteltségben és megvetés közepette élek majd? Mi folyt ebben az őrültekházában? Mudi a jelek szerint élvezte a helyzetet: hogy tudniillik a családja nagylelkűen eltartja őt. Valamit habogott arról, hogy munka után néz, de aztán minden igyekezete ott rekedt meg, hogy elküldte egy unokaöccsét, érdeklődje meg, miként érvényesítheti majd a diplomáját. Biztosra vette, hogy amerikai végzettsége és gyakorlata révén megnyílik előtte a helyi szakma világa, és praktizálhat csakhamar. Az átlag iráni számára az idő nem sokat jelent, és Mudi igencsak jól visszazökkent ebbe az alaphelyzetbe. Napjai rádióhallgatással, újságolvasással teltek, meg aztán az Ámme Bozorggal folytatott se vége, se hossza karattyolással. Néha elvitt minket valami rövidke sétára Mahtabbal, de nagyon rajtunk tartotta a szemét. Olykor – délutánonként vagy esténként –, ha biztos lehetett benne, hogy a családja vigyáz ránk, az unokaöccseivel más rokonok látogatására ment. Egyszer valami Amerika-ellenes tüntetésen is részt vett, s a legbárgyúbb jelszavakkal tért haza, persze, az Egyesült Államokat szidalmazva. Napok teltek – nyomorúságos, forró, gyötrő, unalmas, riasztó napok. Mind mélyebbre süllyedtem melankóliámba. Olyan volt ez, mint valami haldoklás. Keveset ettem, csak összevissza, és zaklatottan aludtam, hiába nyugtatózott Mudi. Miért nem segít rajtam senki? Egy este aztán, fogságunk második hetében, véletlenül ott voltam a közvetlen közelben, amikor megcsördült a telefon. Ösztönösen felkaptam a kagylót, és megdöbbentem: anyám hangját hallottam Amerikából. Elmondta, hányszor próbált elérni már, hanem aztán nem fecsérelte az időt holmi csevegésre, azonnal a teheráni svájci nagykövetség címét-számát hadarta, mely gyakorlatilag az Egyesült Államok itteni érdekképviselete. Megjegyeztem a számokat – és közben csak úgy dobolt a szívem. Még pár másodperc, avval már kapta is ki a kezemből a kagylót Mudi, véget vetve a beszélgetésnek. 67
– Nem telefonozgathatsz velük, csak ha melletted vagyok – közölte. Aznap éjszaka kigondoltam egy bizonyos kódot, hogy a követség címét-telefonszámát följegyezhessem; az adatokat beírtam a kis noteszomba, melyet a matrac alatt a pénzzel együtt rejtegettem. Biztos, ami biztos, egész éjjel a számokat ismételgettem. Mégiscsak volt végre valami remény. Amerikai állampolgár vagyok. A követség csak talál valami utat-módot, hogy kiszabadítson minket innen Mahtabbal – a lényeg, hogy rokonszenves tisztviselőre akadjak. Az alkalom nem késett soká, már másnap délután eljött. Mudi távozott a házból, velem nem közölte, hová. Ámme Bozorg pedig, a család többi tagjával egyetemben, a szokásos sziesztabódulatba ájult. A szívem majd kiugrott a helyéről, ahogy a konyhába lopóztam, és tárcsáztam a betanult számot. Óráknak tűntek a másodpercek, míg vártam a kapcsolásra. Aztán csörögni kezdett. Egyszer… kétszer… háromszor… imádkoztam, vegyék föl már végre. S pontosan ekkor, bejött Ámme Bozorg lánya, Fereste. Igyekeztem megőrizni nyugalmamat. Angolul ő még velem sose beszélt. Reméltem hát, nem fogja érteni, miről van szó. – Halló! – szóltam fojtott hangon a telefonba. – Kérem, beszéljen hangosabban – mondta a túlvégen egy nő. – Nem lehet. Segítsenek, kérem. Túszként tartanak itt. – Hangosabban, kérem. Nem hallom. A kétségbeesés könnyeivel küszködve, suttogásnál hangosabbra vettem most már, így mondtam: – Segítsenek! Fogva tartanak itt engem! – Kérem, tényleg kicsit hangosabban – mondta a nő, avval már le is rakta. Mudi meg, tíz percre rá, hogy hazajött, berontott a hálószobánkba, megragadott, jól megrázott. – Ki a fenével társalogtál? – kérdezte parancsoló hangon. Ez azért megdöbbentett. Tudtam, hogy a ház népe ellenem van, de hogy Fereste ilyen hamar elpletykálja Mudinak „a nagy újságot”: hát erre nem számítottam. Próbáltam hazudni valamit gyorsan. – Nem beszéltem én senkivel – mondtam ezért, s gyönge hangomban tulajdonképpen sok igazság bujkált, sajnos. 68
– Igenis beszéltél. Ma te valakivel telefonon beszéltél. – Jaj, persze. Aszijét próbáltam hívni, de nem sikerült. Rossz számot tárcsáztam. Mudi ujjai a vállamba mélyedtek. Mahtab panaszos sírása hallatszott közben kis zugából. – Hazudsz itt nekem, te! – bömbölte Mudi. Aztán odalökött az ágyra, majd pár percig még dúlva-fúlva járt, s rám se nézve, kiadta „záróparancsát”: – Mától fogva pedig a telefonhoz nem nyúlhatsz! Mudi állandó bizonytalanságban tartott. És mert kiszámíthatatlan volt az egyik nap, hogyan fog majd a másik nap viselkedni, haditervet se nagyon készíthettem. Ha fenyegetőleg lépett föl, ez csak fokozta eltökéltségemet: kapcsolatba lépni a követséggel, akármi áron! Ha viszont kedveskedni próbált, újra bizalom ébredt bennem, hátha még jóra fordul az egész, és ő maga hazavisz innen. Olyan játékot űzött, amely egyszerűen a cselekvést tette lehetetlenné számomra. Éjszakáim minden reménye a tőle kapott gyógyszeradag volt. Reggel aztán a teljes csüggedésre ébredtem. Augusztus vége felé, egy reggelen – akkor már csaknem egy hónapja voltunk Iránban – megkérdezte a férjem: – Nem csinálnál pénteken egy kis születésnapi ünnepséget Mahtabnak? Ez furcsa volt. Mahtab kedden, szeptember 4-én lesz ötéves, nem pedig pénteken. – A születésnap legyen csak születés napján – mondtam. Mudi türelmetlen lett. Közölte, hogy Iránban a születésnapi ünnepség egészen nagy alkalom, s azért rendezik pénteken, mert akkor nem kell utána munkába menni. Tiltakozni próbáltam. Ha már a magam jogait nem védhetem eredményesen, legalább Mahtabnak szerezhessek igazi örömet. Fütyülve rá, Iránban mi szokás, mi nem szokás. Meglepetésemre – és családjának bosszúságára – Mudi belement a keddi időpontba. Aznap délután legyen hát a születésnapi zsúr. – Szeretnék venni neki egy babát – folytattam, ha már a dolog ilyen kedvezően alakult eddig. 69
Mudi ebbe is belement, és elintézte, hogy Madzsid bevigyen minket a városba. Sok üzletet végigjártunk, de az iráni babákat túl silánynak találtuk. Végül egy piros-fehér pizsamás japán babát leltünk. Volt a szájában egy cucli, ha azt kivette az ember, a baba nevetett vagy sírt. Harminc dollárba került átszámítva. – Túl drága – jelentette ki Mudi. – Ennyi pénzt nem áldozhatunk egy babára. – Márpedig áldozunk – közöltem vele. – Egy árva babája sincs itt vele, hát meg fogjuk venni. És megvettük. Reméltem, Mahtab örülni fog a születésnapnak – egy hónap múltán valami kis öröme is lesz. S valóban, nagyon várta. Jó volt látni a mosolyát, a nevetését! Ám két nappal a nagy esemény előtt megtörtént a kellemetlenség, elűzve jókedvünket. Mahtab a konyhában leesett egy kis zsámolyról, mely összrogyott a súlya alatt, s egy szilánkosra tört fadarab a karjába fúródott. Kiáltozására riadtan rohantam oda, és ijedelmem csak fokozódott, mikor azt kellett látnom, hogy alighanem ütőeres vérzésről van szó. Mudi nyomban szorítókötést tett rá, Madzsid meg már elő is állt a kocsival – irány a kórház. Ölemben fogtam, ringattam a síró gyereket, s közben Mudi szózatát hallgattam, hogy tudniillik semmi gond, itt egy kórház a közelben, pár tömbnyire tőlünk. Csakhogy ez a kórház nem fogadott minket. – Elsősegéllyel nem foglalkozunk – közölték rögtön a portán, Mahtab szenvedésével mit sem törődve. Madzsid üggyel-bajjal kormányozgatta batárunkat a sűrű városi forgalomban. Így érkeztünk el egy elsősegéllyel is foglalkozó kórházhoz. Berontottunk – és lehangoló kép fogadott minket. Kosz mindenütt, és rendetlenség. Az elsősegély várója tele volt betegekkel. De nem volt más választásunk. Mudi elkapott gyorsan egy orvost, és elmagyarázta neki, hogy ő is kolléga, Amerikában dolgozik, látogatóban jár itt, és az ő kislányát kellene összevarrni. Az iráni doktor nyomban bevitt minket a kezelőbe, és kollegiális szívességből felajánlotta, hogy ingyen végzi el a műveletet. Mahtab gyanakvón, félve kapaszkodott belém, ahogy 70
az orvos megvizsgálta a sebet, és előkészített az eszközöket. – Altatás nélkül akarja csinálni? – kérdeztem hitetlenkedve, – Igen – válaszolt Mudi. – Mahtab – mondtam erre, és éreztem, a gyomrom felfordul –, most nagyon bátor kislánynak kell lenned. Felsikoltott, ahogy meglátta a varrótűt. Mudi ráripakodott, maradjon békén, aztán két izmos karjával leszorította őt a kezelőasztalra. Lányom kicsi ökle szinte szétmorzsolta a kezem. Mudi hiába fogta erősen, Mahtab hisztérikusan zokogott és rángatózott. Elfordultam, ahogy a tű a testébe hatolt. Minden sikolyra úgy éreztem, a szívemet tépik. A gyűlölet hulláma futott végig rajtam. Ez az egész, ez mind Mudi bűne. Ő hozott ide minket, ebbe a pokolba. Jó pár percig eltartott a varrás. Arcomon patakzottak a könnyek. Nincs anya számára szörnyebb kín annál, mint ha tehetetlenül kell néznie, hogyan szenved a gyereke. Már csaknem hánytam, ömlött rajta a veríték. Csak hát a fizikai kínokat mégis Mahtabnak kellett kiállnia. Nem tehettem mást, fogtam a kezét, bátorítani próbáltam, hogy kibírja ezt a rémséget. Miután a sintérmunkával megvolt, az iráni orvos tetanuszt írt fel, és még pár utasítással látta el Mudit az injekciót illetően. Távoztunk. Mahtab rám borulva sírdogált, miközben Mudi elmagyarázta a képtelenül furcsa helyzetet –, ahogy itt ezek a dolgok mennek. Nekünk kell gyógyszertárt találnunk, ahol van tetanusz elleni szer, s azzal elmenni egy olyan kórházba, amelyik ilyen injekciózásra jogosult. Föl nem foghattam, hogyan létezik, Amerika helyett itt akar praktizálni Mudi! Egyébként megbírálta az iráni orvos munkáját. Ha az ő eszközei vele volnának, sokkal jobban megcsinálta volna. Mahtab halálosan kimerülten érkezett vissza velünk Ámme Bozorg házába, s rögvest nyugtalan álomba zuhant. Rettentően sajnáltam szegényt. Elhatároztam, a következő két napon mindenhez jó arcot vágok csak azért, hogy el ne rontsam a születésnapi örömét. Mahtab ötödik születésnapjának reggelén Mudival elmentünk valami cukrászféléhez, hogy tortát rendeljünk, méghozzá jókorát, több mint egyméterest, gitáralakút. Hasonló színű és állagú volt, mint 71
az amerikai yellow cake, csak épp ízetlenebb. – Miért nem magad díszíted föl? – kérdezte Mudi. Mert hogy az ilyesmihez nagyon értek. – Jaj, nem, semmi sincs ahhoz velem. Mudi azonban csak büszkélkedett tovább: – Remekül csinálja pedig! – Esetleg mégis? Tessék, akár itt helyben – ajánlotta fel a cukrász angolul. – Nem – csattantam fel. Én Iránban semmit sem teszek, ami a legcsekélyebb mértékig is munkához hasonlít. Hazamentünk, hogy megtegyük az előkészületeket. Több mint száz rokon ígérte jöttét, közülük sokan a munkájukból is elkéredzkedtek. Ámme Bozorg fáradhatatlanul tevékenykedett a konyhában, valami csirkesalátát készített, melyet bőségesen leöntött majonézzel. Ez utóbbira „írta” oda perzsául Mahtab nevét – zöldborsószemekkel. Lányai sorra kreálták a kebabos és hideg bárányhúsos tálakat, fehér sajttal és zsenge zöldséggel ékesítették remekeiket. Morteza – Baba Hadzsí és Ámme Bozorg második fia – is átjött segédkezni, és vele volt a felesége, Nasztaran meg egyéves kislányuk, Nilufár, tündöklő tekintetű, édes kisgyerek, végre egy igazán kedves valaki itt. Mahtab eljátszhatott vele, miközben Morteza és Nasztaran léggömbkoszorúkkal, zászlókkal, színes fóliával díszítgették a hallt. A két nappal ezelőtt rémséget Mahtab szinte már el is felejtette, és végig az ajándékokról beszélt, amelyeket olyan nagy öröm lesz majd kicsomagolni. Elindult ugyanis a vendégáradat, és mindenki hozott valami tarka paksamétát. Mahtab szeme mind kerekebbre tárult, látván a növekvő ajándékhegyet. Mortezáék eltávoztak, hogy csakhamar valami meglepetéssel térjenek vissza – egy tortával, mely a miénknek szakasztott mása volt. Ugyanekkor érkezett meg Madzsid is a mi tortánkkal a cukrásztól. A kettőzés szerencsés véletlennek bizonyult, ugyanis ahogy Madzsid a mi gitárremekünkkel a házba belépett, Nilufár izgatottan nekirontott, kitépte a kezéből. A torta a földre pottyant – és persze szétkenődött a padlón. De legalább volt egy másik tortánk. 72
Mammal nyitotta meg az ünnepséget, nekem idegenül hangzó gyerekdalok szavára ütemesen tapsolni kezdett. Közben arra a következtetésre jutottam, hogy Iránban törvénytelen dolognak számíthat a nevetés. Mintha senki se lett volna igazán vidám itt, pedig éreztem, hogy valóban őszinte szívből ünneplik lányunk születésnapját. A dalolászás úgy háromnegyed óráig tartott. Mammal és Reza jó hangulatban volt, önfeledten játszottak a gyerekekkel. S akkor, mintha jeladásra történne, a két felnőtt férfi nekiesett az ajándékhalomnak. Ők maguk kezdték kibontogatni a meglepetéseket! Mahtab nem akart hinni a szemének, – Mamika, mamika, mind ők nyitják ki az ajándékaimat! – jajveszékelt. Mudi nyomban szólt Mammalnak és Rezának. Ők, ha durcásan is, akkor megengedték, hogy Mahtab maga nyitogasson ki pár csomagot, Mammalék viszont továbbra is csak szórták szanaszéjjel a tarka csomagolóanyagot. Mudi elmagyarázta nekem, ez iráni szokás – mindig a férfiak nyitják ki a gyerekek ajándékait. Mahtab csalódását végül enyhítette a zsákmány. Mi mindent kapott! Sok-sok iráni játékot, például egy takaros piros-fehér angyalt, mely kötélen hintázott, egy labdát, egy úszómellényt, egy úszógumit – lubickolhat vele majd a medencében –, egy mókás kinézetű lámpát, rajta ballonokkal, sok ruhafélét – és kapta a babát. Túl sok is volt ennyi játék, ki játszhat ennnyi mindennel egyszerre? Mahtab rögtön birtokba vette és magához ölelte a babáját, miközben a többi játékra rávetette magát a többi gyerek, megkezdődött a hallban a nagy hajcihő, az ajándékhajigálósdi, amire aztán Mahtab újra keservesen sírni kezdett. Csak hát mit lehetett tenni a megvadult aprónéppel?! Mahtab a vacsora alatt elég komoran szorongatta a babáját, nyomban felvidult viszont, ahogy a tortát meglátta. Elszorult a szívem, látván, milyen élvezettel falja az édességet Csak azt az ajándékot nem adhattam neki, amit a legjobban szeretett volna: otthon lenni. Mahtab születésnapja után még mélyebb melankólia szakadt ránk. 73
Itt volt már a szeptember is – és nekünk három hete otthon kellett volna lennünk! Születésnap persze jött újabb, s ez csak fokozta depressziómat. Reza imám ünnepe közelgett, a síita alapítóé. A szent napon a hithű síita kötelessége, hogy az imám sírját meglátogassa, mivel azonban ez a nyughely az ellenséges Irakban volt, be kellett érnünk nővérének kegyes sírjával, mely Irán korábbi fővárosában Rejben található, Teherántól úgy jó egy óra autóútnyira. Pontosan ezen a reggelen köszöntött ránk még egy napra a klasszikus nyári hőség, árnyékbéli 50 C° képében. Abban a sok borzasztó göncben, a zsúfolt gépkocsiban egy órát utazni – számomra elviselhetetlen! Csak holmi szent sírért, mely nekem semmit nem jelent. – Rám ne számítsatok – mondtam Mudinak. – Olyan nincs – felelte – Muszáj jönnöd. És el volt intézve a kérdés. Számoltam a jónépet, ahogy Ámme Bozorg házában gyülekeztek. Szóval, húsz embenek kell bepréselődnie két autóba. Mahtab ugyanolyan ideges volt, mint én, egyszerűen rosszul voltunk. Reggel a fürdőszobában el is mormoltuk kis közös imánkat: „Édes Istenem, add, hogy épségben megússzuk ezt is.” Mudi az ünnepi alkalomból rám kényszerítette legvastagabb, fekete díszcsadoromat. A heringesdoboz-autóban kénytelen voltam az ő térdén ülni, Mahtab meg az én ölemben. Eltelt az út iszonyú órája, portölcsér képében érkeztünk meg Rejbe, s ahogy kizuhogtunk a járgányból, máris ott találtuk magunkat hasonló porlepte zarándokok seregében. Mahtabbal gépiesen követtük a bejárat felé igyekvő nőket. – Mahtab jöjjön velem -jelentette ki Mudi. – Majd viszem. – Azt már nem – sikoltotta kislányunk. A férjem kézen ragadta volna, de ő ellenállt. Már feltűnést keltett az ügy, többen odanéztek. – Ne…e…e…! – víjjogta Mahtab. Mudit ez végképp feldühítette. Szinte kitépte Mahtabot a kezemből, erőteljesen fenékbe billentette. – Te! – kiáltottam, – Hát ide figyelj…! – Bár a súlyos csador 74
jócskán gátolt, rontottam utánuk, menteni a lányom. Mudi minden dühe azonnal rám zúdult. Kiabált, ahogy a torkán kifért, angol nyelvű trágárságok özönét záporoztatta rám. Sírni kezdtem. Most Mahtab sietett az én segítségemre, kettőnk közé vetette magát. Mudi úgy nézett le rá, mintha nem is tudná, ki ő és mit keres itt. Visszakézből arcul ütötte. Mahtab felső ajka kicsit fölszakadt, vérezni kezdett. A kis cseppek a koszba, porba hulltak. – Nádzsesz – motyogták körülöttünk többen is. „Mocsok”. De ezt nem Mudira értették, ahogy logikus lett volna, hanem a vérre, amit Iránban azonnal össze kell takarítani. De senki se avatkozott közbe, családi belügynek látszott. Se Ámme Bozorg, se más rokon nem igyekezett csitítani Mudit. Néztek maguk elé a földre vagy épp a semmibe. Mahtab sikltott fájdalmában. Felkaptam őt, csadorommal próbáltam elállítani a vérzést. Mudi közben olyan szennyzáport zúdított rám szavaival, amit rémálmomban sem képzeltem volna. Hogy miket tudott! Könnyeimen át is láttam eltorzult, gyűlöletet sugárzó arcát. – Jeget kell raknunk a szájára – kiáltottam, s mutattam Mahtab vérmaszatos arcát. Ez valamelyest lecsitította Mudit, de megbánást végképp nem mutatott. Mindazonáltal együtt mentünk oda valami kereskedőhöz, aki hajlandó volt lehasítani pár darabka jeget egy nagy mocskos tömbből, s borsos árért odaadta. Mahtab nyöszörgött. Mudi véletlenül sem próbálta engesztelni, sőt még ő maradt durcás és komor. Rádöbbentem: egy dühöngő őrült felesége vagyok, mi több, foglya egy olyan országban, ahol ez az alak – feltétlen uram és parancsolóm. Közel egy hónap telt el azóta, hogy Mudi itt fogott bennünket, s minél inkább múltak a napok, ő annál inkább visszatalált régi énjéhez és világához. Tulajdonképpen nem volt magyarázat. Egy dolog volt biztos csupán: szabadulnom kell a lányommal együtt ebből a rémálomból, mielőtt ez a szörnyeteg egy napon megöl minket. Pár nap múlva az álmos-fülleteg délutáni órán, amikor Mudi 75
elment hazulról, úgy határoztam: próbáljuk meg a szabadulást. Összekotortam a riáljaimat, kézen fogtam Mahtabot, és kisurrantunk a házból. Ha már telefonon nem tudtam elérni a követséget, hátha majd így. Manto és ruszári volt rajtam, reméltem, nem keltek feltűnést, nem néznek idegennek. Nem akartam senkivel se megtárgyalni, mit teszek és miért. Arcomba húztam a ruszárit. Nem volt szabad fölkeltenem a paszdar, a mindenütt jelen lévő és mindenható titkosrendőrség gyanúját. – Hová megyünk, mami? – tudakolta Mahtab. – Egy perc, és megmondom. De most mozgás. – Nem akartam felcsigázni várakozását, nehogy annál nagyobb legyen a csalódás. Egyelőre mintha biztonságban lettünk volna, ahogy ott igyekeztünk a metropolisz sűrű forgalmában, persze nem nagyon tudtam, hova-merre. Vert a szívem vadul. Elképzelni se bírtam, miféle kegyetlenségekre ragadtathatja magát Mudi, ha fölfedezi szökésünket. De hát én nem akartam már visszatérni abba a házba. Halk sóhajjal nyugtáztam a tényt, hogy férjemet sosem fogom többé viszontlátni. Leltünk végre egy épületet, melyen ott díszelgett az angol feliratú tábla: TAXI. Bementünk, béreltünk egy kocsit, és öt perc múlva úton voltunk a vágyva vágyott szabadság felé. Megpróbáltam elmagyarázni a sofőrnek, hová igyekszünk. Az Egyesült Államok érdekképviselete a svájci nagykövetségen. Nem értette. Elismételtem a címet, amelyet anyámtól hallottam – telefonon! Amerikából! –, hogy „Park Avenue és Tizenhetedik utca”. Arra, hogy „Park Avenue”, a gépkocsivezető arca földerült, és máris magabiztosabban hajtott velünk a forgatagon át. – Mami, hová megyünk? – kérdezte Mahtab újra. – A követségre – mondtam neki, és mintha nyugodtabbnak éreztem volna magam, hogy már úton vagyunk, – Ott biztonságban leszünk. Onnét már hazajuthatunk, Mahtab elégedetten sikkantott. Vagy félórát bóklászott velünk a taxi Teherán utcáin, és akkor végre ott voltunk a Park Avenue-n, az Ausztráliai Nagykövetség tábla előtt. Sofőrünk beszélt valami őrrel, aki a sarok felé mutogatott. Percekbe alig telt, s megérkeztünk egy jókora, modern 76
betonépülethez. Maga volt nekem a menyország! A tábla azt hirdette, amire vártunk: hogy itt az Egyesült Államok érdekképviselete a svájci nagykövetségen. Vasrácsok és iráni rendőrök álltak körben. Kifizettem a taxit, aztán megnyomtam a kapu melletti gombot. Jött a zümmögő hang, nyílt az ajtó, és Mahtabbal beléphettünk – végre nem iráni földön álltunk, hanem legalább svájcin. Angolul beszélő iráni kérte útleveleinket. Mondtam neki, hogy nincs velünk útlevél. Gondosan fölmért bennünket, megállapíthatta, hogy tényleg amerikaiak vagyunk, hát beengedett minket. Jött a motozás. Ahogy teltek a percek, egyre fokozódott bennem a fölséges érzés: szabadok vagyunk. Végül bejutottunk az irodába, ahol egy komoly, de barátságos örmény-iráni nő, bizonyos Helen Balassanian türelmesen végighallgatta az egy hónapja tartó fogság történetét. Magas, cingár nő volt, jó negyvenes, egyáltalán nem iránias öltözetű, térdig érő szoknya és – istenkáromlóan – takaratlan fő. De a legfőbb: hogy rokonszenvvel méregetett minket. – Menedékjogot kérünk itt – törtem ki. – Aztán valami módja csak lesz, hogy kijuttassanak minket. – Mit beszél? – kérdezte elképedve. – Képtelenség. Itt nem maradhatnak. – Viszont oda se mehetünk vissza, abba a házba. – Maga iráni állampolgár. – Nem, én amerikai vagyok! – Maga iráni – ismételte el a kétségbeejtő tényt. – Engedelmeskednie kell tehát az iráni törvénynek. Én egy csöppet sem kíméletlenül, de nem is áltatván minket semmivel, elmagyarázta, hogy iráni állampolgár vagyok: attól a pillanattól fogva, amikor férjhez mentem Mudihoz. A törvény betűje és szelleme szerint Mahtabbal együtt irániak vagyunk. A hideg futkározott a hátamon. – De hát én nem akarok iráni lenni – hajtogattam. – Amerikainak születtem, amerikai állampolgár akarok maradni. – Nem, nem – ismételte Helen is makacsul. – Vissza kell térnie a férjéhez. – Szelíden beszélt, de igen határozottan csóválta közben a fejét. 77
– Összevissza ver majd – kiáltottam. – Nézze – mutattam Mahtabra is –, mindkettőnket meg fog verni! – Helen rokonszenvezett velünk, de hát jelezte, hogy tehetetlen. – Igen, foglyok vagyunk abban a házban – folytattam zokogva most már. – Csak úgy tudtunk elszökni, hogy mindenki aludt. Nem térhetünk vissza. Akkor végképp bezár minket, én nem tudom… mi mindent művelhet még velünk! – Nem értem, az amerikai nők hogy mehetnek bele ilyesmikbe – motyogta Helen. – Jó, szerezhetek magának ruhát. Feladhatom a leveleit. Kapcsolatba léphetek a családjával, hogy megnyugtassam az otthoniakat, jól van. Ezt megtehetem, de be kell látnia, ez minden. Ez volt a rémségesen egyszerű és elborzasztó tény: Mahtabbal együtt kiszolgáltatottjai vagyunk valami embertelenül fanatikus és patriarkális rendnek. A következő pár órám a követségen egyetlen tömény sokkban telt. Persze intéztük, amit lehetett. Hívtam Amerikát. – Mindent megteszek, hogy innen kiszabaduljak – sikoltottam anyámnak. – Ti is nézzetek utána, mit lehet csinálni onnét. – A külüggyel már kapcsolatba léptem – mondta anyu. A hangja elcsuklott. – Hidd el, minden követ megmozgatunk. Helen segített levelet fogalmazni az Egyesült Államok Külügyminisztériumának, majd Svájcon át eljut oda, mondta. A levélben az állt, hogy akaratom ellenére fogva tartanak itt Iránban, továbbá, hogy a férjem ne hozhassa át az Amerikában lévő vagyonunkat. Jött az űrlapok kitöltése, kérdések hangzottak el Mudit illetően. Főleg az állampolgárságáról. Mudi nem törekedett amerikai állampolgárság megszerzésére, miután az iráni forradalom eseményeibe belekeveredett. Helen a zöld kártyája felől érdeklődött, ez volt az a hivatalos engedély, mely lehetővé tette, hogy állást vállaljon az Egyesült Államokban. A dolgok jelenleg úgy álltak, hogy még visszamehetett volna, de ha sokáig vár, a zöld kártya érvényét veszti, és akkor Mudi nem lehet többé orvos odaát. – Az lenne a baj, ha állást kapna itt – mondtam szorongva. – Ha praxishoz jut Iránban, vége. Több esélyünk van, hogy visszatér az Államokba, ha itt nem boldogul. Helen megtette, amit tehetett, s eljött a rettentő pillanat: 78
ultimátumunké. – Most vissza kell mennie, nincs mit tennünk – mondta jóakarónk. – Megteszünk minden tőlünk telhetőt. Nagy türelmét kérem. Hívott nekünk taxit. Kikísért minket, beszélt a sofőrrel. Megadott neki egy Ámme Bozorg házához közeli címet. Ne lássa Mudi, hogy taxival érkezünk. Mintha a gyomrom markolászta volna valami, ahogy Mahtabbal kint voltunk újra Teherán utcáin. Ahol sehova se mehettünk, csak vissza egy olyan férjhez és apához, aki kíméletlen rabtartónk. És jelenleg mindenható. Bár zúgott a fejem, igyekeztem megőrizni józanságomat. Kértem Mahtabot: – Apunak meg ne mondd, hol jártunk. És másnak se. Egyáltalán, senkinek. Majd azt mondom neki, hogy sétálni voltunk, aztán eltévedtünk. Mahtab bólintott. Szegénykének hamar rá kellett lépnie a felnőtté válás útjára. Mudi már várt minket. – Hol a nyavalyába jártatok? – förmedt ránk. – Csak nézelődni indultunk – hazudtam. – Sétáltunk, elkeveredtünk. Tudod, mennyi néznivaló van itt. Mudi habozott egy kicsit, aztán úgy döntött, ez nyilvánvaló hazugság. Tudta, milyen ügyesen tájékozódom mindenütt. Szemében őrülettel határos düh fénylett Egy hithű muzulmánnak, keresztbe tesz egy hitvány asszonyi állat! Megragadta a grabancom, másik kezével a hajam, így cibált be a házba. Végigvonszolt a jelen lévő rokonság színe előtt, gyűlölettel közölte: – Ez többé nem hagyhatja el a házat. – Nekem pedig azt sziszegte oda: – Ha pedig mégis merészelnél, hát megöllek. Jött a hálószoba sivár magánya, az üresség, az émelygés a hányás és a depresszió. Valahányszor kiléptem a folyosóra, már követett a tekintetével Ámme Bozorg, vagy nyomomba szegődött valamelyik lánya. Éreztem, akaraterőm gyengül. Attól kellett rettegnem a szívem mélyén, eljön az az idő, mikor feladom, s belenyugszom, hogy soha nem látom viszont a szülőföldemet és a családomat. 79
Elég ironikusnak találtam, hogy a világból így kiszakítva, milyen apróságok jutnak eszembe, mik hiányoznak. A baseballidény utolsó hónapja volt épp, mikor Iránba jöttünk, a „Tigers” csapata állt az élen. Vajon hol állhat most? Eredetileg olyan naiv elképzelésem volt, hogy apámat kiviszem egy meccsre, rögtön azután, hogy hazaérünk. Tartanom kellett tőle: élete utolsó baseballmeccse lesz az. Emésztett a honvágy, egy délután, lesz, ami lesz, nekiláttam levelet írni anyámnak-apámnak. Őrület, tapasztaltam azonnal: a kezem úgy remeg, hogy a nevem alig bírom odakaparni a papírra. Órák teltek, ahogy megpróbáltam végiggondolni, hova jutottam. Beteg voltam, letört, depressziós, kezdtem csakugyan kihullani a való világból. És Mudi a jelek szerint igen elégedett lehetett a dolog alakulásával. Nem, aligha bírok harcolni már, ellenszegülni, szabadulni. Néztem a kislányomat. Mahtab érzékeny bőre, például maga volt a siralom a tömérdek moszkitócsípéstől. Elmúlt a nyár, hamarosan beköszönthet a tél. De mielőtt akár csak ennyit is észlelhetnék, mindez – maga az idő is – merő jelentéktelenséggé kopik a számomra. Minél tovább kell itt maradnunk, annál mérhetetlenebb lesz a semmi hatalma, a nihil. Apa kedvenc mondása jutott az eszembe: „Mindent lehet, csak akarni kell.” Igaz volna-e ez itt is? Mert szép, hogy akarok, de van-e, aki segíthet is benne, hogy bármire jussak? Van még bárki is a világon, aki ebből a rémálomból kimenekíthet engem a gyerekemmel együtt? És annak ellenére, hogy Mudi jócskán gyógyszerezett, és ettől egyre sűrűbb köd vett körül, valami egyre világosabban látszott. Senki nem segíthet. Csak én segíthetek magamon. Magunkon.
80
5 Egy este, valamivel a sötétség leszállta előtt, éppen ott ücsörögtem Ámme Bozorg nagy nappalijában, amikor meghallottam a zajt. Alacsonyan szálló lökhajtásos vadászgépek közeledtek felénk. Légvédelmi tüzérség villámlása volt a válasz, aztán jöttek a kurta, gyors, erős légrobbanások, detonációk. Jó ég! A háború elért Teheránig. Már rohantam volna, vinni Mahtabot valami védett, biztos helyre, ám akkor Madzsid meglátta riadt tekintetemet, és nyugtatni próbál. – Semmi gond – mondta –, ez csak bemutató. A Háború Hetére, Mudi elmagyarázta, hogy a Háború Hete az iszlám szent háborújának szokásos évi ünnepe, jelenleg meg az Irak elleni harcé. De az ország Amerikával is hadban állt, lévén hogy a propaganda mindegyre arról akarta meggyőzni az ország lakosságát: Irak csak az Egyesült Államok hitvány, dróton rángatott bábja. – Háborúzni fogunk Amerika ellen – közölte velem Mudi leplezetlen büszkeséggel. – Ez így igazság. A te apád ölte meg az én apámat. – Ezt meg hogy érted?! Elmagyarázta. A II. világháborúban apám Irán déli részén szolgált, Abadanban, és Mudi apja ott volt katonaorvos, számos amerikai katonát kezelt maláriával, és a végén ezektől kapta el a kórt. – Most ezért te megfizetsz – mondta férjein. – És Joe fiad is meg fog halni a Közép-Kelet háborúiban. Biztosra veheted. Sejtettem, hogy Mudi csak ingerelni akar, de hát mégse volt könnyű megkülönböztetni a valóságot a szadista fantazmagóriáktól. De hát én nem ennek az embernek lettem a felesége! Honnan tudjam most már, mi a képzelődés, mi a valóság? 81
– Gyere te is – parancsolt rám. – Indulás a háztetőre. – Minek? – Tüntetni. Ez csakis Amerika-ellenes tüntetést jelenthetett. – Nem – mondtam. – Én ugyan nem megyek. Mudi szó nélkül fölkapta Mahtabot, avval már vitte is. A lányom holtra rémülten sikoltozott, küzdeni próbált, hiába. Így követték a családot a tetőre, tüntetni. Hamarosan hallhattam, ahogy valami rémes kórus zendül. A ház beleremegett. – Márg bár Amrika! – kántálták mindenünnét a tetőkről. Jól ismertem már ezt a kifejezést. Hallhattam eleget az iráni hírekben: „Halál Amerikára” – Márg bár Amrika! – A hang egyre erőteljesebben zengett, harsogott. Befogtam a fülem, de hiába. A fanatizmus hangja volt a hathatósabb. – Márg bár Amrika! Sírtam. Mahtab is ott van a tetőn, a család többi rémes tagjával, egy iszonyúvá torzult apa szorításában. Egy mániákus őrült azt parancsolja a gyerekének, hogy forduljon szembe saját hazájával. – Márg bár Amrika! – A teheráni éjben talán tizennégy millió ember üvöltötte ezt most. Tetőről tetőre hullámzott a kiáltás, az emberek egymást hipnotizálták vele, önmagukat hódították és serkentették, idegtépő, gyalázatos kórus szólt, és minden hang késként hasogatta a szívemet, – Márg bár Amrika! Márg bár Amrika! – Holnap Qumba megyünk – jelentette be Mudi. – Az meg mi? – Qum Irán vallási központja. Szent város. Holnap van mohárrám első pénteke. A mohárrám a gyász hónapja. Van ott egy sír. És fekete csadort kell öltened. Visszagondoltam Rejre. Arra a szörnyű útra, mely úgy végződött, hogy Mahtabot megverte az apja. Miért kell ennek a családnak minket elcibálnia ilyen eszelős zarándoklatokra? – Nem megyek – jelentettem ki. – Megyünk. Ismertem annyira az iszlám törvényeit, hogy meglegyen a jó 82
kifogásom. – Nem mehetek sírhoz – közöltem. – A vérzésem miatt. Mudi felvonta a szemöldökét. Ez a dolog őt egyre csak arra emlékeztette, hogy Mahtab születése óta öt év telt el, s én őt nem tudtam fiúgyermekkel megajándékozni… – Megyünk – ismételte. Mahtabbal másnap reggel igencsak leverten ébredtünk. Mi vár ránk megint? A lányomnak hasmenése volt, ez a feszültség jele volt nála, lassanként megszokhattam. – Mahtab beteg – mondtam Mudinak. – Itthon kell maradnia. – Megyünk – hangzott megfellebbezhetetlenül. Mélységesen lehangolva húztam magamra az egyenruhát: fekete nadrág és harisnya, sötét, hosszú ujjú manto, fekete ruszári a fejem körül. És ennek a tömérdek göncnek a tetejébe a szörnyű csador. Mortezának, Mudi unokaöccsének kocsijába préselődtünk be. Velünk jött Ámme Bozorg, a lánya, Fereste, valamint Morteza Násztáránnal, és a derűs kis Nilufárral. Órákba telt, mire a műútra kiértünk, és akkor újabb órák következtek: lökhárítók közé ékelődve. Igazhitűek tömkelege tartott kivétel nélkül ugyanabba az irányba, és köröttünk a táj ugyanolyan sivár volt, mint a lelkem. Qum városára a vörösesbarna por volt a jellemző. Az utcákat sehol sem borította kövezet, az odatóduló járgánytömkeleg iszonyú szennyet kavart fel. Ahogy a kocsiból kikászálódtunk, agyonizzadt öltözékünkön szinte sárpáncél volt. Egy tér közepén ott volt egy olimpiai úszóstadion méretű medence, körötte üvöltöző zarándokok, akik mind a vízhez akartak volna jutni, hogy szertartásos, ima előtt „mosakodásukat” elvégezhessék. A csőcselékre minden volt jellemző, csak a felebaráti szeretet nem. Könyöklés, egy-egy jól irányzott rúgás segített előre sokakat a medence széléhez. Itt-ott káromkodásféle harsant, egy-egy nagy csobbanás után, mikor akaratlan fürdőt vett egy-egy túl mohó zarándok. Mivel mi Mahtabbal nem óhajtottunk részt venni az imában, a szennyes vizet is nyugodtan kihagyhattuk. Vártunk hát a többiekre, végezzenek, ahogy tudnak, Aztán nemek szerint szétváltak a jelenlévők, Mahtabbal követtük Ámme Bozorgot, Ferestét, 83
Násztáránt és Nilufárt a szentély női részébe. Annyi hely se volt, hogy cipőlevételhez lehajolhasson az ember, hát csak lerúgtuk lábbelinket, bele a mind hatalmasabb halmok valamelyikébe. A kislányom riadtan kapaszkodott kezembe, szinte fojtogatta a tömeg. Egy nagy teremfélébe, jutottunk, melyet tükrök ékesítettek. A hangszórókból iszlám zene áradt, de ezt túlharsogta az az ezernyi nő, akik mind fekete csadorban ültek a földön, a mellüket verték és kántáltak hozzá. Az arcokon a gyász könnyei patakzottak. A gigászi méretű tükröket arany és ezüst keretek fogták körbe, ezeknek a nemes fénye kísértetiessé tette a vakító világosság és az éjsötét csadoros tömeg kontrasztját. Az áhítatos, révült tömeg bódulata szinte kétségbeejtő volt. – Besin – rendelkezett Ámme Bozorg. – Leülni. Mahtabbal leültünk, s mellénk kuporgott Násztárán és Nilufár is. – Besin – ismételte Ámme Bozorg. Gesztikulálva, pár perzsa kifejezés segítségével utasított, hogy nézzek a tükörbe. Közben ő és Fereste átment egy nagy, díszes koporsóhoz egy másik terembe. A tükrökbe pillantottam. Pár pillanat elegendő volt, hogy valamiféle transz legyen úrrá rajtam is. A tükrökben tükröződő tükrök a végtelenség illúzióját keltették. Ha ehhez hozzávesszük az iszlám zenét, a mellüket verő nők ütemes zaját meg a siratóének dallamát, könnyű megérteni, hogy itt igazi révület szállja meg az embert. Aki még hisz is benne, azt nyilván elsöprő erővel. Nem tudtam volna megmondani, mennyi idő telt el így. Arra eszméltem föl, hogy Ámme Bozorg és Fereste visszatér hozzánk, négyünkhöz. A csoroszlya – „a sógornőm” – valamit az arcomba üvöltött. Perzsául, de úgy, hogy a tüdeje csaknem kiszakadt. Csontos ujjával mutogatva kis híján a szemem bökte ki. Most mi van? Vagy mi legyen? Nem értettem. Csak egyetlen szót, ám ezt aztán bőséggel ismételgette Ámme Bozorg: Amrika. És arcán a harag könnyei folytak. Egyik kezével a csadorja alá nyúlt, s láttam, haját tépi. Másik kezével előbb a mellét, majd a fejét verte. Aztán dühösen intett nekünk: mozgás kifelé. Követtük hát, ki az udvarra, a cipőhalmokhoz. 84
Mudi és Morteza végzett már a maga áhítatával, már vártak minket. Ámme Bozorg üvöltve, a mellét verve rohant oda Mudihoz. – Mi van? – kérdeztem férjemet. – Miért utasítottad vissza, hogy bemenj a hárám-hoz? – kérdezte dühösen. – Én ugyan nem utasítottam vissza semmit – közöltem vele, – Egyáltalán, mi az a hárám? – A sír. A koporsó. Nem mentél be. – De hát ő maga mondta, üljek le, nézzek a tükörbe. Ez az egész teljesen olyan volt, mint az a másik jelenet, ott Rejben. Mudi szinte őrjöngött. Attól tartottam, megüti Mahtabot, a biztonság kedvéért, magam mögé ráncigáltam. Ez a piszkos vénasszony – csak így hívtam már – megint elbánt velem. Azt akarta, hogy Mudival mindenképpen összekülönbözzünk. Vártam, hogy a férjem befejezze vad szónoklatát. Aztán a tőlem telhető végső udvariassággal elismételtem a dolog érdemi részét: – Ő azt mondta nekem, üljek le, és nézzem a tükröket. Mudi most a nővéréhez fordult, aki továbbra is olyan volt, mint egy fúria. Szóváltás következett kettejük közt, ennek végeztével Mudi közölte velem: – Csak arra szólított fel, hogy ülj le és tekints a tükrökbe. Azt ő nem mondta neked, hogy a hárámhoz ne menj be. De gyűlöltem ezt a gonosz némbert! – Násztárán se ment be. – Akkor Násztáránra miért nem dühös? Mudi ezt is megkérdezte Ámme Bozorgtól. Annyira elragadta az indulat, hogy gondolkodás nélkül kezdte fordítani nővére szavait. Nem jutott eszébe valami. – Násztárán nem mehetett be. Most van a havi… – Itt leállt. Kapcsolt, végre. Hogy nekem is most van az enyém. Győzött a logikája. Sőt, hirtelen megenyhült irányomban. Haragja teljes erővel fordult a nővére felé. Jó pár percig veszekedtek, miután már visszazsúfolódtunk az autóba, hogy fivérük házához hajtsunk. – Megmondtam neki, hogy nem volt rendes veled – közölte velem Mudi, és a hangjába visszaköltözött a régi kedvesség. – Nem érted a nyelvet se. Megmondtam neki, hogy nem elég türelmes. Hát megint sikerült összezavarnia. Ma megértő. Vajon holnap 85
milyen lesz, kérdeztem magamban. Megkezdődött az iskolaév. Teherán utcáin a tanárok tömegtüntetésre vezették a gyerekeket. A tanév első napján a közeli iskola sok száz diákja vonult el Ámme Bozorg háza előtt, a rút jelszót kántálták szüntelenül: „Márg bár Amrika!” Általában hozzáfűzték: „Márg bár Eszrail.” Mahtab befogta a fülét, de hát ez a zaj mindenképpen behatolt a hálószobánkba. Ami ennél is rosszab, Mudinak ötletet adott, hogy látta a soraikban vonuló iráni gyerekeket. Elhatározta, hogy Mahtabot kötelességtudó iráni mintagyermekké neveli. Pár nap múlva bejelentette: – Mahtab holnap iskolába megy. – De hát ezt nem teheted! – kiáltottam. Mahtab kétségbeesetten kapaszkodott belém. Tudtam, rettenetes volna neki, ha most még tőlem is elszakítanák. S azzal is tisztában voltunk, hogy az „iskola” szó valami tartós dolgot jelöl. Hanem Mudi hajthatatlan volt. Mahtabbal mindent megpróbáltunk, hogy meggyőzzük, de hiába. Végül csak azt mondtam: – Látni akarom én előbb azt az iskolát. És mivel ezzel Mudi is egyetértett, délután elmentünk iskolanézőbe. Meglepett a tiszta, korszerű épület, a szépen gondozott kert, az uszoda, és az amerikai színvonalú mellékhelyiségekre sem számítottam, Mudi elmagyarázta, hogy ez egy előkészítő magániskola. Az iskolaköteles kort elérő iráni gyerekeknek állami iskolába kell menniök. Ez az utolsó év, hogy Mahtab még magániskolát látogathat, és ő azt szeretné, hogy egy kicsit hozzászokjon az egészhez, mielőtt a sokkal komorabb állami intézmény tanulója lesz. Ami engem illet, azt akartam, hogy Mahtab Amerikában kezdje el majd az első osztályt. De hát vigyáztam a nyelvemre, és a férjemre bíztam, tolmácsolja kérdéseimet az igazgatónak. – Beszél itt valaki angolul? – tudakoltam. – Mert Mahtab nem nagyon érti a perzsát. 86
– Hogyne, van ilyen tanítónőnk – hangzott a válasz. – Csak pillanatnyilag nincs itt. Mudi bejelentette, hogy Mahtabot rögtön másnaptól beíratja, de a válasz az volt: fél év a várakozási idő. Mahtab megkönnyebbülten sóhajtott fel, mert ez egyelőre megoldotta számára a kérdést, én azonban feldúltan értem haza Ámme Bozorg házába. Mert ha Mudinak sikerült volna keresztülvinnie akaratát, kész vereség volna nekem. Az első lépés lett volna afelé, hogy „irániul” rendezkedjünk be. Bár, lehet, hogy épp ez lett volna a szerencsésebb megoldás. Mintha „normális” életünk lenne…! Mert Mudi pokolian óvatos volt, paranoiásán ügyelt minden mozdulatomra. Jelenleg esélyét se láttam, mit tehetnék, hogy Mahtabbal legalább reménykedhessünk: megszabadulunk innen. Kezdtem fölmérni: Mudi éberségét azzal lehetne elaltatni, ha azt hinné, hogy beletörődtem, itt fog eltelni az életem. Hálószobámban, mely gyakorlatilag a börtöncellám volt, egész délután és este ezen töprengtem. Hogyan tovább? Összevissza gondolatok kavarogtak a fejemben, ennek ellenére megpróbáltam józan maradni. Először is, határoztam el, jobban kell vigyáznom az egészségemre. Mert ha betegség és depresszió hatalmasodik el rajtam, ha nem eszem és nem alszom rendesen, teljesen Mudira és az orvosságaira szorulok. Ennek véget kell vetni. Valahogy rá kell vennem a férjemet, hogy költözzünk el Ámme Bozorg házából. Az egész család börtönőrként viselkedett. Hat hete voltunk náluk, és Ámme Bozorg csakúgy, mint Baba Hadzsi jóformán örökké dühös volt rám. A ház ura már azt is követelte, vegyek részt az imarituálékon. Ez vita tárgya volt közte és Mudi között. A férjem erősködött, hagyjanak addig békén, amíg a Koránt a magam ütemében elsajátítom. Nem akarja- rám kényszeríteni az imákat addig. Persze, ha belegondoltam, ez azt jelentette: Mudi bízik benne, hogy akklimatizálódni fogok. Azt nyilván nem akarhatta, hogy a családja örökké így éljen. Mahtab leplezetlenül megvetette. Mudi megkavarodott agyában biztos olyan elképzelések élnek, hogy egyszer majd „normálisan” berendezkedünk itt Iránban. Ha pedig azt akarom, hogy kevésbé gyanakodjék rám, el kell hitetnem vele: nem idegen tőlem ez az 87
elképzelés, vagyis végső soron beletörődtem a hosszú távú ittmaradásba. Ahogy ezen eltöprengtem, újabb kétségeim támadtak. A szabadsághoz nehéz út vezetett: tökéletes színészkedést igényelt tőlem. Hogy Mudi azt higgye, ma is szeretem – mikor pedig ma már csak a haláláért imádkoztam. Ügyködésemet másnap reggel kezdtem el. Hetek óta először hoztam rendbe a hajam, készítettem ki magam egy kicsit. Szép ruhát öltöttem: kék pakisztáni pamutruhát, hosszú ujjút s alul rakottat. Mudinak nyomban feltűnt a változás, és amikor azt is közöltem vele, hogy nem ártana kicsit elbeszélgetnünk, máris ráállt – s így mentünk ki a medence melletti hátsó udvar csendjébe. – Nem voltam valami jól az utóbbi időben – kezdtem. – Úgy legyengültem, a nevem alig tudom leírni már. Bólintott, s ez olyasmit jelenthetett, hogy szívből együttérez velem. – Nem szedek több orvosságot. Egyetértett. Az ő orvosi felfogásával nehezen is volt összeegyeztethető a túlgyógyszerezés. Azt mondta, a maga részéről csak a legnehezebb időkön akart engem így átsegíteni. Viszont tényleg ideje ezt a sok gyógyszert abbahagyni már. Válasza felbátorított. Ezért folytattam: – Végső soron belenyugodtam, hogy itt fogunk élni Teheránban. Kezdjünk hát új életet, nem bánom. Rendezkedjünk be valahogy. De akkor tényleg. Mudi arca óvatosságot tükrözött, de engem már nem lehetett megállítani. – És ez az élet legyen a mi életünk, de ahhoz a te segítségedre is szükség van. Egymagam nem biztosíthatok semmi effélét, és végképp szó sem lehet róla itt, ebben a házban. – Márpedig másképp nem megy – mondta, s kicsit fölemelte a hangját. – Ámme Bozorg a testvérem, tisztelettel tartozom neki. – Ki nem állhatom a nővéredet – jelentettem ki. Már folytak is a könnyek az arcomon, s hirtelen minden utálatomat rázúdítottam. – Gyűlölöm, mert mocskos, rendetlen. Valahányszor kimégy a konyhába, azt látod, valaki ott eszik… fal… de úgy, hogy a szájából 88
potyog vissza az étel a fazékba. A teáscsészéket sose mossák el, az ételben bogarak mászkálnak, a rizs férges, az egész ház bűzölög. Azt akarnád, hogy itt éljünk, így? Gondos tervemet mintegy meghazudtolva, fölkeltettem ezzel a haragját. – Itt kell élnünk – horkantotta. Elkeseredett vita kezdődött. Próbáltam megértetni vele, milyen tűrhetetlenül szennyes az egész ház, de neki fontosabb volt Ámme Bozorg tekintélye. Védte kitartóan. Végül látván, hogy tervem így kudarcba fúlna, összeszedtem magam, s úgy döntöttem: megpróbálom az alázatos feleség szerepét. Hát fölemeltem ruhám súlyos szegélyét, így törölgettem le a könnyeimet. – Kérlek – mondtam esengve –, én úgy szeretném, ha boldoggá tehetnélek. És Mahtabot is. Mudi, nagyon kérlek, tégy valamit, segíts. Ha új életet akarunk kezdeni itt Teheránban, ezt a házat mindenképp el kellene hagynunk. Mudira ezek a szelídebb szavak már sokkal inkább hatottak. Tudhatta, igazam van, csak azt nem látta, hogyan egyeztesse a felesége és a nővére érdekeit. – Nincs is hová mennünk – jelentette ki. Erre viszont már felkészültem. – És ha megkérdeznéd Rezát, nem mehetnénk-e hozzájuk? – De hát te nem kedveled Rezát. – Ó, dehogynem. Nagyon rendes hozzám, amióta csak Iránban vagyok. És Aszije is. – Hát – mondta Mudi –, nem tudom elképzelni. – De amikor már ő maga is hívott minket többször. – Persze, mondta, csak az egyszerűen hárf. Nem gondolja komolyan. A hárf olyasmit jelent, hogy „csak udvariassági formula, nem jelent semmit.” – Ugyan, attól még a szaván foghatod ez egyszer. Napokig rágtam Mudi fülét. Láthatta, hogy jobb érzéssel viseltetem már a családja iránt. Egyébként mióta nem szedtem a sok orvosságot, kezdtem erőre kapni, s erre szükségem is volt, ha az 89
előttem álló feladatokra gondoltam. Mudi közölte, hogy Reza estére átjön, és megengedte, hozzam szóba neki az elgondolást. – Ugyan, hát persze, hogy jöhettek – mondta Reza. – Csak nem ma este. Ma este valahová mennünk kell. Hárf. Mudi nem hagyta, hogy – egyébként szegényes – ruhatárunkból túl sok holmit csomagoljak be. Ámme Bozorg gyűlölt engem annyira, hogy távozásunk tervét külön személyes sértésnek vegye. A holmink jelentős részét otthagytuk, mert Mudi úgy vélte, ez mintegy záloga annak, hogy tartózkodásunk nem lesz hosszú Rezáéknál. Hanem azért egész nap csak a nővére szemrehányásai elől bujkált. Este tíz volt már, és Reza még mindig sehol se volt. Megígérte, hogy értünk jön, hát ragaszkodtam hozzá, hogy felhívom őket. Mudi a vállam fölött ellenőrzött, ahogy tárcsáztam. – Várunk már rátok – közöltem Rezával. – Nem jöttetek értünk. – Jaj, rengeteg dolgunk akadt – mondta ő. – De holnap okvetlenül megyünk, Hárf! – Nem, ez tényleg nem várhat holnapig. Kérlek, gyere értünk még ma este! Reza végre megértette, hogy kénytelen a szavának állni. – Rendben, máris ott leszek értetek – egyezett bele. Kész lettem volna azonnal indulni, ahogy megérkezett, ám ő egy kicsit ráérősebbre akarta venni. Szalonpizsamát öltött, teázott, gyümölcsöt is evett, aztán nagy beszélgetésbe elegyedett anyjával, Ámme Bozorggal. Búcsúcsókjuk – ölelkezésük, mindenféle megbeszélésük egy óra hosszat is eltartott. Jól elmúlt már éjfél is, hogy végre távozhattunk. Kocsival pár perc volt az út dél felé igyekezve, abba a kis mellékutcába, ahol a kétszintes ház állt, melyen Reza a fivérével, Mammallal osztozott. Reza és Aszije lakott lent hároméves kislányukkal, Márjámmal és négyhónapos fiacskájukkal, Mehdivel. Mammalé és feleségéé, Nászriné volt az emelet. Az ő fiuk volt egyébként Amin. Mikor megérkeztünk, Aszije épp nagy-nagy takarításban volt, s ez máris megmagyarázta Reza lassúságát. Egyáltalán nem számítottak vendégekre azt hitték, hárf. Azzal együtt, Aszije szívből üdvözölt 90
minket. Olyan késő volt, hogy azonnal a hálószobánkba mentem, hálóingbe bújtam. A pénzemet és a noteszomat a matracok alá rejtettem. Aztán, hogy Mahtabot lefektettük, s ő hamar el is aludt, hozzáláthattam tervem további részleteinek megvalósításához. Behívtam Mudit a hálószobába, könnyedén megérintettem a karját. – Szeretlek azért, mert elhoztál ide minket – mondtam neki. Gyengéden átölelt, várta a bátorítást. Hat hete tartott a háborúság… Hozzásimultam, arcom is fölemeltem, hadd csókoljon meg, A következő pár percben minden erőmet össze kellett szednem, nehogy hányjak. De végül valahogy csak sikerült élvezetet színlelnem. De gyűlölöm! Gyűlölöm! Gyűlölöm! Ezt hajtogattam magamban, végig az egész viszolyogtató aktus alatt. De amikor túlvoltunk rajta, azt suttogtam: „Szeretlek.” Hárf!!!
91
6 Mudi másnap korán kelt, s rögtön nekiállt zuhanyozni, hogy – az iszlám parancsa szerint – a szexualitás minden nyomát lemossa magáról ima előtt. A zajos fürdőzés egyértelmű jel volt Reza és Aszije – illetve az emeleten Mammal és Nászrin – számára, hogy mi ketten megint jól vagyunk egymással. Milyen messze jártak az igazságtól! A szex, jól tudhattam, csak egy sok-sok undorító tűrnivaló közül, amelyek mindazonáltal elkerülhetetlenek, ha még bízni akarok a szabadulásomban. Ezen az első délelőttön, mely Rezáéknál virradt ránk, Mahtab végig a hároméves Márjámmal játszott, no meg az ő tömérdek játékával, amit angliai nagybácsiktól kapott. Márjámnak a ház mögötti udvaron még hintája is volt. Apró, békés sziget volt egyébként ez az udvar a zsúfolt és zajos városban. Jó három méter magas téglafal övezte, mely nemcsak a hintát vette körül óvón, de a cédrusfát, a gránátalmafát is, valamint számos rózsabokrot. A téglákba vadszőlőindák kapaszkodtak. Maga a ház hasonló volt a többi vigasztalan küllemű épülethez, melyek közös oldalfalak révén érintkeztek egymással, és mindegyiknek ugyanilyen méretű udvara volt. Az udvarok túlján ugyanilyen sorházak egyhangúsága következett. Aszije számos tekintetben különb háztartást vitt, mint Ámme Bozorg, persze az ilyen összehasonlítás itt csak viszonylagos lehetett. Bár az előző estét nagytakarításra szánta, amerikai mércével mérve a házban kosz volt. Csótányok, svábbogarak parádéja örökké. S bárhol hagytuk is a cipőnket, használat előtt mindig az efféle hívatlan vendégeket kellett kiráznunk belőle. Az általános mocskot a pisiszag tette még kínosabbá, mivel Aszije a kis Mehdit pelenkázatlanul 92
hagyta a szőnyegeken összevissza heverészni, s a bébi hempergés közben, mindenhova odapisilt. Sőt, Aszije kénytelen volt bizonyos halmocskákat is el-eltakarítgatni. De a vizeletbűz bevette magát a perzsaszőnyegekbe. Talán mert ő is megsokallta ezt a szagot – bár be nem vallotta volna –, Mudi már az első reggelen sétára indult velem, Mahtabbal és Márjámmal egy kis parkba, pár tömbnyire új lakhelyünktől. Ideges volt, nagyon feszült és éber, így indultunk el a keskeny járdán, mely a házak és az utcácska közt vezetett. Aggályosan pillantgatott körül, nem figyel-e minket valaki. Próbáltam nem is ügyelni rá, és inkább az új környezetet nézegettem. A tömb alapszerkezete – lapos tetejű házak két sorban, közéjük préselve udvarok – egyhangúan ismétlődött, míg csak elláthatott a szem. Emberek százai, sőt ezrei voltak bepréselve így e néhány háztömbbe, s a szűk utcákon már-már kellemetlenül pezsgett az élet. Napfényes szeptemberünk volt, de már az ősz lehelete is érződött. Ahogy a parkot elértük, nyomban kellemesebb érzéseink támadtak: megkönnyebbülés volt ez a hely a bérkaszárnyácskák után. Jókora füves térség három városi tömb közt, szépséges virágágyakkal, ápoltnak látszó fákkal. Szökőkút is ékeskedett jó pár, de nem csobogtak, mert alig volt annyi villanyárama Teheránnak, hogy a háztartásokat ellássa. A kormányzat nem áldozhatott drága energiát ilyen mulatságokra, mint a szökőkutak, Mahtab és Márjám vígan játszott a hintákon és csúszdákon. Mudi akkor váratlanul bejelentette, hogy haza kell mennünk. A hangja türelmetlen volt. – De miért? – kérdeztem. – Nem kellemesebb itt kint? – Haza kell mennünk – ismételte ellentmondást nem tűrve. Tervemhez híven, szó nélkül engedelmeskedtem. Legyen minél kevesebb feszültség! Teltek a napok, hozzászoktam lassan a lakás enyhén bűzös levegőjéhez, a környék zajos életéhez. A nyitott ablakokon át egész nap behallatszott az árusok közeledő-távolodó lármázása. – Asghale! Atghale! Asghale! – rikácsolta a szemetes, ahogy nyikorgó targoncájával közeledett a maga szakadt, lifegő talpú 93
cipőjében, s jóformán bokáig gázolva a koszban. Kiáltozására lelkiismeretesen előjöttek a háziasszonyok, hozták a szemetet, s az út szélére öntötték. A szemetes a nagyját fölpakolta targoncájára. Néha körútjának végeztével visszatért, s egy alkalmi seprűvel – hosszabb szárú gyomok egy nyélre kötözve – nekilátott, Összekotorta jólrosszul, amit patkányok és macskák meghagytak a hátramaradt szemétállományból. Csakhogy ezeket a kis kupacokat már nem vitte el, egyszerűen a járda mellé söpört mindent a lefolyókba, melyeket senki sem tisztogatott. – Námáki! – üvöltötte a sóárus, tolván maga előtt a taligát, melyen hegynyi halomban tornyosult a nedves, tömbökké ragadt só. Jelzésére szaladtak az asszonyok, hozták a száraz kenyérdarabokat. Sót kaptak érte, a kenyeret a sóárus viszont állattenyésztőknek adta el. – Szábzi! – víjjogta az az alak, aki lassan hajtott végig az utcákon a szekerével, és az évszaknak megfelelő zöldféléket – spenótot, petrezselymet, bazsalikomot, mikor épp mit – árult. Olykor megafonnal hirdette meg az érkezését. Ha váratlanul jött, Aszije sietve kapkodta magára a csadort, és rohant leméretni ezt-azt, ami kellett aznapra. A birkakereskedő jövetelét bégetés előzte meg, tíz-tizenkét állat bóklászott „bevezetőül” az úton, s mindnek tehéntőgy méretű, nagy dombéja harangozott hátul. A birkákon gyakran voltak nagy festékfoltok, mutatván, ki a tulajdonos. A birkás ember csak közvetítette a vásárt. Olykor feltűnt egy rongyokba bugyolált férfi is, biciklin. Ő volt a köszörűs. Aszije azt is elmondta nekem, hogy ezek az emberek mind nyomorúságosan szegények, és alighanem alkalmilag összetákolt kalyibákban élnek. Női megfelelőik azok a szerencsétlen koldusasszonyok voltak, akik mindenüvé becsöngettek egy falatot, egy riált könyörögve. Rongyos csadorjukat arcuk elé szorították, hogy csak fél szemük látszott ki, és sírtak-rikácsoltak segítségért. Aszije mindig megkönyörült rajtuk, talált is nekik valamit. De Mammal felesége, Nászrin elzárkózott, őt nem hatotta meg a kétségbeesett esdeklés. 94
Az összhatás pedig az volt, mintha kárhozottak kórusa szólva, ahogy az egyaránt elátkozott férfiak és nők viaskodtak a túlélésért. Mi ketten Aszijével kedveltük egymást, már ahogy ilyesmi két ember közt lehetséges, ha ennyire különleges körülmények sodorják össze őket. Ebben a házban legalább beszélgethettünk egymással. Megkönnyebbülés volt számomra, hogy olyan helyen lehetek, ahol mindenki beszél angolul. Ámme Bozorggal ellentétben, Aszije köszönettel elfogadta, ha részt kértem a házimunkákból. Ő maga eléggé rendetlen háziasszony volt, ám lelkiismeretes szakácsnő. Valahányszor segítettem neki a vacsorafőzésnél, megcsodáltam a jégszekrénybeli rendet, a legjelesebbet talán, amit valaha is láttam. Húsfélék és zöldségfélék, gondosan elkülönítve, előkészítve, műanyag tartókban és rekeszekben – minden, ahogy a nagykönyvben áll. Egy hónapra előre eltervezte Aszije, mit fog főzni, és a lista ki is volt akasztva a konyhában. A táplálkozás nem volt egyoldalú „barátném” alapvetően betartotta a higiénia szabályait. Olykor a rizsből órák hosszat szedegettük a bogarakat, úgy ketteskalákában, mielőtt főzésre került volna sor. Ha nekem valaki pár hónappal azelőtt azt mondja: élvezettel fogok férgeket kutatni az ennivalóban, amely nemsokára az asztalra kerül…!? Nyolc hét alatt drámai változáson mentem keresztül. Rádöbbenhettem, az amerikai életforma végső soron kicsinyessé is tett, olyan dolgokon akadtam fenn, amelyek a nagyobb ügyek szempontjából tényleg jelentéktelenek. Akár így, akár úgy van egy részlet – az élet megy tovább. Például: a bogarak a rizsből kiszedhetők, aztán kész. Ha a bébi a perzsaszőnyegre rondít, föl kell takarítani utána, még ha jut is, meg marad is. Ha a kedves férjurad hamarább akar távozni a parkból, mint te, hát távozz vele hamarabb, nem dől össze a világ. Zohre áthozta látogatóba hozzánk Ámme Bozorgot. Hozott nekünk egy párnát, és ezzel Mudit jócskán feldúlta. Mert tudniillik, magyarázta a férjem, ilyen ajándékot akkor szokás adni a ház vendégének, ha végképp távozik. Világos volt a célzás. Ámme Bozorg nem tekintette átmeneti jellegűnek a mi ittlétünket, és nem titkolta sértettségét sem, amiért vendégszeretetéből nem kértünk 95
többet. Nem nyílt mód megvitatni a kérdést. Zohre elutasította Aszije teameghívását is, – Sietnünk kell, hámmamba viszem a mamát, – Ideje is – mormolta Mudi, – Nyolc hete vagyunk itt, és ez az első alkalom, hogy fürdőbe megy. Még aznap este telefonált Zohre. – Kérlek, Daidzsan, gyere át, gyere – mondta Mudinak. – Mama beteg. Reza elsietett a tőlünk pár tömbnyire lakó Fáráh házához, kölcsönkérte a kocsiját, és már vitte is Mudit, aki boldog volt, büszke, hogy beteghez hívják. De amikor késő este visszatért, csak szidta a nővérét. Ámme Bozorg a fürdő fáradalmaitól kimerülten tért haza, és rögtön ágynak esett. Panaszkodott, hogy a tagjai, a csontjai fájnak. Utasította Zohret, készítsen hennás oldatot. Így készült a balzsam, melyet homlokára s két kezére kent. Körülbelül így találta őt Mudi, lepedőkbe csavarva, hogy „a gonosz szellemeket kiizzadja”. Adott neki mindenesetre egy fájdalomcsillapító injekciót. – Nem volt igazából semmi baja – bosszankodott a férjem. – Csak fel akarta fújni, hogy ő megint fürdőben volt. Reza kedvességét meglepőnek találtam. Hiszen mikor Corpus Christiben kiadattam az útját, csúnya jelzőkkel illetett. Ám feszültségeinket a jelek szerint rég elfeledte, s bár az iráni forradalom híve volt, jó szívvel érzett irántam s Amerikám iránt. Egy este még azzal is kedvezni akart, hogy meghívott minket pizzára. Egy kis hazai emlék, gondolhatta, Mahtabbal nagyon izgatottak – és éhesek – voltunk, de nyomban elment az étvágyunk, ahogy a pizzát elénk tették. Alapja a lávas volt, az irániak közismerten száraz, vékonyra szelt kenyere. Borította pedig ezt pár kanálnyi paradicsompüré meg néhány szelet bárányhús – „bolognai módra”. Sajt sehol. Rettentő íze volt, de hát tömtük magunkba, amennyire bírtuk, a gesztusért meg maradéktalanul hálás voltam Rezának. Mudi unokaöccse büszke volt nagylelkűségére, s arra még külön 96
is, hogy műveltségének palettájáról a nyugati kultúra ízei-színei sem hiányoznak. Vacsora után pedig tett egy javaslatot, amely jól beleillett a terveimbe. – Szeretném, ha Aszijét tanítgatnád egy kicsit amerikai módon főzni – mondta. Hogy Aszijét tényleg taníthassam, mondjuk, beefsteak- vagy krumplipüré-rejtelmekre, ahhoz piacjárás kellett, nem is kevés. A kellékeket valahogy össze kellett szedni. Lelkesen ráálltam a dologra, mielőtt Mudi tiltakozhatott volna. A következő napokban aztán kísérgethetett minket kilométerszám az iráni piacokon. Mindig nagyon éberen figyeltem a városban való tájékozódást. Tudtam már, hogyan kell narancssárga taxit szerezni a drágább, nehezebben előkeríthető telefonos taxik helyett. Narancssárga taxit bárki vezethetett, akinek véletlenségből volt hozzá kocsija, és úgy akart megkeresni pár riált, hogy vagy tucatnyi utast begyömöszöl a járgányába, aztán hajrá, jöhet az imbolygás a főutcán. A narancsszín taxik többnyire állandó útvonalakon közlekedtek, akár a buszok. Mudi jelenléte a vásárlókörútjainkon eléggé tolakodó volt. Reméltem, végre lazít majd az őrizeten, s akkor Aszijével kettesben is mehetünk vásárolni. Sőt, talán arra is hajlandó lesz, hogy Mahtabbal elengedjen. Mert akkor újra fölvehetném a kapcsolatot a diplomáciai képviselettel, s megtudhatnám, kapott-e Helen nekem címzett postát, netán a Külügyminisztériumnak sikerült-e végre tennie valamit. Mudi lusta természetű ember volt. Tudtam hát, hogy ha léptennyomon arról győződhet meg, milyen jól eligazodom Teheránban, a végén unni fogja, hogy „női utakra” kísérgessen minket. De ahogy második hetünk kezdett kitelni Rezánál és Aszijénél, azt is érezhettem: „kitelik az esztendőnk”. Mintha napról napra jobban untak volna minket vendéglátóink. Jelei voltak ennek. Márjám például önző gyerek volt, és nem szívesen osztozott a játékain Mahtabbal. Aszije vendégszerető maradt továbbra is, de nem lehetett kétséges, hogy a szűk lakásban nem hiányzunk. Reza is tette a magáét, becsülettel, ám valahányszor fáradtan hazatért Baba Hadzsi vállalatának könyveléséről, láttam arcán a csalódottságot: hogy íme, Mudi még mindig a napot lopja. Fordult tehát a kocka. Amerikában 97
Reza nagyon is élvezte, hogy semmittevéssel töltheti idejét – Mudi költségén. Itt viszont nem tudott megbékülni a gondolattal, hogy a daidzsanját ő tartsa el. A kedves meghívást, bizony csak hárf értékűnek kellett tekintenünk. Mudinak megvolt a véleménye „a hálátlan” Rezáról, de ahelyett, hogy családbéli tekintélyét próbálta volna érvényesítem, inkább takarodót fújt. – Nem maradhatunk itt – mondta. – Csak kis időre jöttünk ide. Hogy te jobban érezd magad. Vissza kell mennünk. Nem sérthetem meg a nővérem érzéseit sem. Pánikba estem. Könyörögtem Mudinak, ne vigyen vissza Ámme Bozorg házának rémséges börtönébe, de ő hajlíthatatlan maradt. Mahtabot ugyanúgy megrémítette a hír, mint engem. Persze Márjámmal állandóan cívódtak, mégis sokkal jobban szeretett itt lenni. Este a fürdőszobában imádkoztunk Istenhez, tegyen csodát. És tett. Nem tudtam Mudi szólt-e nekik, elkomorulásunkat látva, tény, hogy Mammal és Nászrin egyszer csak azzal az ötlettel jött le, hogy valamit tudnának nekünk. Meglepett, milyen folyékonyan beszél Nászrin angolul. Ezt előlem eddig titkolta! – Mammalnak egész nap dolgoznia kell, én meg délutánonként egyetemre járok – magyarázta. – Kéne valaki, aki a kicsire vigyáz. Mahtab felsikoltott örömében. Nászrin egyéves kisfia, Amir élénk, nyílt eszű gyerek volt, és Mahtab szívesen játszott vele. Ráadásul rendesen pelenkázták is. Amerikában ki nem állhattam Mammalt. Mióta pedig Iránban voltunk, Nászrin volt velem végig kiállhatatlan. De hogy beköltözhetünk itt az emeleti lakásukba, és nem kell Ámme Bozorghoz visszatérni – ez remek volt. És ez az ajánlat nem is hárf. Szükségük volt ránk. Mudi egyetértett, ám újra figyelmeztetett engem, hogy ez is csak átmeneti megoldás. Hamarosan eljön a nap, mikor vissza kell térnünk a nővére házába. Csak kevés holmit hoztunk magunkkal, hát egyszerű volt a csomagolás, rögtön felköltözhettünk. Ahogy odacipekedtünk, azt láttuk: Nászrin valami bűzölgő magokkal teli füstölőt lenget a fiacskája feje körül, hogy a gonosz szemeket elűzze, ne jöhessenek éjszaka. Gondoltam, egy kedves esti 98
mese és egy pohár meleg tej célszerűbb lehetne, de fogtam a szám. Mammal és Nászrin előzékenyen átadta nekünk a hálószobát, lévén hogy ők – ezt állították – a másik szoba földjén ugyanolyan kényelmesen meghálnak, mint a dupla ágyban. De általánosságban is ellenszenveztek a bútorokkal. Ebédlőjükben mindössze egy hosszú asztal volt és egy tucatnyi szék. A nappalijukat zöld bársonyhuzatos modern garnitúrával rendezték be, ám a sah elnyugatiasító befolyásának emlékeit látni sem akarták, azokat a szobákat zárva tartották, és a berendezett szobák helyett a hallban a földön étkeztek, ott társalogtak. Ez a hallszerűség perzsaszőnyeges volt, láttunk még benne egy telefonkészüléket, egy német gyártmányú tévét – aztán más semmit. Nászrin nagyobb tisztaságot tartott, mint Aszije, ám hamarosan látnom kellett, hogy csapnivaló szakácsnő, fogalma se volt higiéniáról, tápértékről, ízletességről, nem sokat törődött effélékkel. Valahányszor bárányhúst vett, combot vagy ilyesmit, netán sikerült egy tyúkocskára vagy kakasra szert tennie – hát egyszerűen újságpapírba csavarta a zsákmányt, a szárnyast tollastulkibelezetlenül vágta be a fridzsiderbe. Aztán ugyanazt a darab húst engedte föl többször is, majd fagyasztotta vissza, míg el nem fogyott. Mondjuk úgy ötödjére. Életemben nem láttam olyan koszos rizst, mint amilyet ő tárolt. Ebben a rizsben nemcsak apró fekete bogarak éldegéltek, de fehér férgek is tekergőztek. Nászrin annyi fáradságot se vett magának, hogy főzés előtt a rizst megmossa. A főzés feladata csakhamar rám hárult, de nem bántam. Igaz, olykor iráni ételeket kértek tőlem, de legalább gondom lehetett rá: tisztát együnk. Ettől fogva a tömérdek szabadidőmmel is tudtam valamit kezdeni. Míg Nászrin a továbbképzésen volt, elvégeztem a házimunkát: port törölgettem, söprögettem, sikáltam és súroltam. Mammal egy iráni gyógyszertársaság igazgatósági tagja volt, s hozzájuthatott olyan ritka dolgokhoz, amelyeknek én csakis örülhettem. Nászrinnél efféle kincsek sorakoztak: gumikesztyűk, egy tucatnyi üveg híg sampon, s több mint száz csomag mosószer – Irán-szerte végképp hiánycikkek. Nászrin rettentően meglepődött, mikor tapasztalhatta, hogy a falakat le is moshatja az ember, s eredetileg nem szürkék voltak, 99
hanem fehérek. Igen elégedett volt „bentlakó házvezetőnőjével”, mert így nemcsak a tanulmányaihoz volt több ideje, de pótlólagos imaórákra és Korán-olvasásra is jobban ráért. Sokkal buzgóbb hívő volt, mint Aszije, ő még a lakásban is rendre csadorban járt. Az első napokban Mahtab jókat játszott Ámirral, míg magam a főzéssel és a takarítással foglalkoztam, Mudi meg egyáltalán semmivel. De a naplopást legalább nem azzal fűszerezte, hogy Ámme Bozorg házába való visszatérésünkről beszéljen. Az irániak nagyon értenek hozzá, hogy az életben mindent a lehető legjobban összebonyolítsanak. Mudi például elvitt engem egyszer cukrot vásárolni, és ebből egész napos program kerekedett. Az irániak még a teaédesítésre is többféle cukrot használnak. Ámme Bozorg az apróra őrölt cukrot kedvelte, a „szórócukornak” nevezett ételédesítőt. Szórta is bőséggel szanaszéjjel. De időnként ő is kedvelte a darabos cukrot, egy cukordarabkát a nyelvére vett, közvetlenül a fogai mögé, s ezen keresztül szürcsölte a teáját. Mammal mindenféle élelmiszerjegyet adott Mudinak, így több hónapos készletet vásárolhattunk mindkét cukorféleségből. A boltos ellenőrizte a jegyeket, aztán odalapátolt nekünk pár kiló „szórócukrot” egy kis hegyből, mely a földön féregcsalogatóként halmozódott. Aztán kalapáccsal letört egy darabot egy tömör cukortömbből. Ebből kellett otthon „kockákat” faragnom: először még apróbbra törtem a tömbcukrot, majd ezeket a darabokat egy fogószerű eszközzel vagdostam kockákra. Közben a kezem csupa hólyag lett. Hasonló mélakóros tevékenységekkel teltek 1984 októberének komor napjai, közben úgy éreztem, haladok. Mudi már nem vigyázott rám olyan szigorúan. Véleménye szerint jobban főztem iráni módra, mint bármelyik iráni, és belátta, hogy mindennap jókora körutat kell megtennem a szerteszét lelhető piacokra, hogy tényleg a legfrissebb húst, gyümölcsöt, főzelékfélét vihessem haza. Meg ehető kenyeret. A hűvös őszi időben Mahtabot és Ámirt jó melegen felöltöztettük, s minden reggel elkezdtük az üzletek sorravételét. Fölfedeztem egy pizzás-hamburgeres boltot, ahol – mert amerikai vagyok – kegyesen késznek mutatkoztak, hogy egy bizonyos iráni sajtkülönlegességből két kilót eladjanak. Ez a sajt a mozzarellára 100
hasonlított. Ezzel az amerikai pizza igen jó utánzatát tudtam kialakítani. E pizzabolt tulajdonosa megígérte, akármikor vehetek nála ilyen sajtot – de csak személy szerint én. Ez volt itt az első eset, hogy előnyöm kerekedett származásomból. Az elején Mudi minden ilyen alkalommal ott lógott rajtam, árgus szemmel figyelt, élesen fülelt, ám nagy örömemre azt kezdtem észlelni, hogy mintha egyre jobban unná a dolgot. Egyszer megengedte Nászrinnek, hogy pamutért menjen velem. Mahtabnak akartam pulóvert kötni. Egész reggel kötőtű után szaladgáltunk, mindhiába. – Nagy szerencse kell hozzá, hogy kapjon az ember – mondta Nászrin. – Szívesen kölcsönadom neked az enyémeket. Lassan rávettem Mudit, lássa be, férfiembernek fárasztó dolog nőkkel bevásárolni járni. Mindig úgy intéztem, hogy mikor épp a vacsorakészítéshez fogtam volna, valami fontos dolog elfogyott. – Le kell szaladnom egy kis babért – mondtam olyankor. Vagy sajt kellett, netán kenyér, esetleg ketchup ez utóbbit az irániak a rajongásig kedvelik. Pár nap múltán viszont Mudi, ki tudja, miért, hirtelen a szokásosnál is morózusabb lett, sőt, fenyegetőbb – holott már inkább elviselhető volt velem. Ennek ellenére úgy gondolhatta, hogy épp eléggé megfélemlített már, s így egy nap, mikor nagyon is láthatóan a saját bajai foglalkoztatták, elkezdett olyasmit morogni, hogy most nem ér rá elkísérni engem. – Intézd el a bevásárlásod egymagad – mondta. Ez persze újabb kérdést vetett föl. Mudi nem akarta, hogy saját pénzem legyen, lévén hogy az bizonyos szabadságot biztosított volna nekem, dugikincsemről mit sem tudott. – Menj, tudd meg, mibe fog kerülni az egész hóbelevanc. Aztán gyere vissza, odaadom neked a pénzt, hogy megvásárolhasd, amire okvetlenül szükséged van – parancsolta hát meg. Nem volt könnyű akció, de azt akartam, hogy mindenképpen sikerüljön. Minden élelmiszert kilóra számítottak, és a mértékek meg a súlyok még ugyanolyan rejtelmesek voltak nekem, mint maga a perzsa nyelv. Kezdetben ceruzát, papírt vittem magammal, és az árussal fölírattam az árakat. De lassan megtanultam a perzsa 101
számjegyek olvasását. Ez a bonyodalmas vásárlási módszer mindazonáltal kedvezett a terveimnek, lévén hogy minden beszerzés dolgában kétszer távozhattam el Mudi mellől, ha csak rövid időre is. Az első Mudi-mentes bevásárló alkalmakkor pontosan követtem utasításait – nehogy gyanakvás vagy dühkitörés legyen a dolog vége. Meg attól is féltem, hátha utánam jön, kikémleli „rejtett céljaimat”. Aztán, hogy ezek az utak rutinszerűvé váltak, egy kicsit mindig hosszabbra vettem távollétem idejét, panaszkodtam is utána a túlzsúfolt üzletekre, a lassú kiszolgálásra. Hihető kifogások ezek egy olyan városban, mint Teherán. Mindenütt az a tömeg! Végül, negyedik vagy ötödik bevásárlóutam alkalmával már úgy döntöttem: kockáztatok. Felhívom a svájci követséget. Ruhámba rejtettem pár riált, aztán rohantam – velem Mahtab és a kicsike – kerestem valami nyilvános telefont, s reméltem, elboldogulok majd a készülékkel. Akadt is telefon, de hamar rájöttem, bogy a bankjegyeim mit sem érnek. A készülék csak a dozárit vette be, a kétriálos érmét, melynek értéke körülbelül fél cent volt – beszerezhetősége meg jóformán a nullával egyenlő. Sorra jártam az üzleteket, mutogattam a bankjegyet, dadogván közben: – Dozári. – A boltosok azonban mással lehettek elfoglalva, fütyültek rám, akkor végre egy férfiruházati boltba vetődtem. Dozári? – lobogtattam meg a bankót. A pult mögül egy jól megtermett, sötét hajú férfi méregetett egy darabig, majd azt kérdezte: – Beszél angolul? – Persze, és érmét keresek, telefonáláshoz, – Tessék, itt az én telefonom – közölte. Hamidnak hívták, és büszkén mesélte, hogy többször is járt már az Egyesült Államokban. Miközben Hamid tovább dolgozott, én hívtam a követséget, és sikerült is Helent vonalvégre kapnom. – Szóval megkapta az üzenetünket – mondta Helen örömmel. – Miféle üzenetet? – Hát a férje… nem közölte magával, hogy hívjon föl minket? – Nem. – Ó. – Helen kicsit meglepődött. – Megpróbáltuk elérni magát. A 102
szülei kapcsolatba léptek a Külügyminisztériummal, és be is futott hozzánk az érdeklődés: tudjuk meg a lakcímét, valamint hogy a kislányával együtt jól vannak-e. A sógornőjét többször kerestem telefonon, beszéltünk is, de azt közölték velem, hogy maga a Kaszpitengerhez utazott. – Életemben se voltam a Kaszpi-tengernél – mondtam. – A sógornője azt hajtogatta, hogy fogalma sincs, mikor fog onnét visszatérni, de értésére adtam, hogy akkor viszont rögtön beszélnem kell magával. Helen elmagyarázta, hogy az iráni kormány engedélyezte az Egyesült Államok külügyi hatóságainak: tehetnek ezt-azt az érdekünkben. Mudinak például közölnie kell a családommal, pontosan hol is vagyunk Mahtabbal, azért, hogy a külügy ellenőrizhesse, nincs-e bántódásunk. Helen küldött két ajánlott levelet is Mudinak, ezekben rádörgött, jelenjen meg velünk a követségen. Az első levélre a férjem nem válaszolt, ám épp ma reggel telefonált oda Helennek, mintegy a másodikra reagálva. – Nem tanúsított sok együttműködési készséget – szögezte le Helen. Egyszerre rémület fogott el. Mudi tehát tudja, hogy a szüleim hivatalos úton mindent megpróbálnak. Ez indokolhatta rosszkedvét az utóbbi napokban? Nem mertem volna ezúttal nagyon hosszan elmaradni, viszont még kenyeret is kellett vennem. Letettem a kagylót – és akkor még Hamid szeretett volna pár szót váltani velem. – Valami problémája van? – tudakolta. Történetemről eddig – a követségen kívül – senkinek sem beszéltem. Irániakkal való kapcsolatom csak Mudi és családja volt. Az ő révükön szerezhettem tudomást róla, milyen érzülettel viseltetnek az itteniek az amerikaiak iránt. Minden iráni ellenséges és megvető volna? A pizzabolt tulajdonosa másmilyennek bizonyult. De hát mennyire bízhatom meg iráni emberben egyáltalán? Legyűrtem hát félelmemet, és mert valójában tudtam: előbb-utóbb találnom kell a családon kívül valakit, bárkit, aki segíthet, egyszerűen kirobbantam a históriámmal… ki, ennek a vadidegen embernek. 103
– Ha bármikor tehetek magáért valamit, számítson rám – ígérte Hamid. – Nem minden iráni olyan, mint a férje. Például ha telefonálni akar, csak jöjjön ide. – Aztán hozzátette: – Hadd nézzek utána egy kicsit a dolognak. Vannak barátaim az útlevélhivatalban. Hálát adtam Istennek Hamidért, aztán rohantam Mahtabbal és a kicsivel a nannihoz, a kenyereshez. Lávas kellett a vacsorához: ez volt eljövetelem eredeti ürügye. Lassan mozgó sorban álldogáltunk, s közben négy ember munkáját figyelhettem. A kenyérsütés a helyiség hátsó végében kezdődött, ott állt egy óriási rozsdamentes acél teknő, lehetett vagy egy méter húsz magas, és az átmérője is a két métert közelítette. Volt hely benne tésztának bőségesen. Egy férfi baljával kiemelt egy adag tésztát a teknőből, odacsapta egy mérlegre, aztán éles késsel kellő méretre vágta. Ritmikusan dolgozott, és a rettentő hőségben erősen verítékezett – hát persze, a helyiségnek abban a végében volt a forró kemence. A tésztát a liszttel beszórt cementpadlóra hajította. Ott két férfi dolgozott mezítláb. A következő munkás keresztbe tett lábbal ült a földön, és ide-oda himbálózott, mintha a Koránt akarná erre a ritmusra énekelni. A nyirkos tésztatömböket megemelgette, belemártotta egy halmocska lisztbe, majd mindegyiket gömbbé gyúrta. A gömböket sorra egymás mellé dobálta – megint a földre. Glédában várakoztak, ha nem is úgy, mint a katonák, A harmadik férfi fölemelgetett pár tésztagömböt, s ezeket egy kis lapos fára hajította. Hosszú, vékony sodrófát használt gyúróeszközül, s a tésztát laposra mángorolta, ezeket röppentette föl aztán párszor a levegőbe, kapta el megint a sodrófa végével. Fürge és ügyes kézmozdulattal vágta oda a tésztát így egy állványra, mely szövetvagy posztólapokkal volt borítva. Ezt kezelte a negyedik sütőmunkás. Ez egy gödörben állt, lejjebb a cementpadló szintjénél. Csak a feje látszott, meg a válla, karja. A gödör elülső felének pereme különböző anyagokkal volt borítva, nyilván hogy a férfit a kemencéből áradó rettentő hőtől valamelyest megóvja. Mozdulatai gépiesen ismétlődtek, ahogy egy-egy kész, kisült lávasadagot előrántott. E napon a szokásosnál is hosszasabban vártunk a kenyerünkre, 104
aggódtam már, mi lesz odahaza Mudi reakciója. Mikor végül sorra kerültünk, a pénzt a földre tettük, fogtuk a friss lávast, és úgy, ahogy volt, csomagolatlanul hazavittük. Hazafelé siettünkben Mahtabnak a lelkére kötöttem: papának egy mukkot se Hamidról és a telefonbeszélgetésről. De fölösleges volt minden ilyen óvintézkedésem. Ötéves lányom jól tudta rég, ki a barátunk, ki az ellenség. Mudi nem akarta hinni, hogy ez az egyszerű beszerzés tartott ilyen soká. Hazudtam, ne legyen már botrány: azt mondtam, irdatlan hosszú sort álltunk végig valahol, a végén meg elfogyott a kenyér, kezdhettük hát másutt elölről. Nem tudhattam, hisz-e nekem, meg hogy a követség levelei nyomán mit érez, tény, hogy Mudi a következő napokban egyre kötekedőbb lett, gyakran fenyegetett meg egész nyíltan. Aztán jött a még nagyobb zűrzavar, melynek kiváltó oka anyám levele volt. Eddig Mudi aggódó családtagjaim és ismerőseim minden levelét elkommunizálta. Valamiért ezt az egyet, ráadásul kibontatlanul, odahozta nekem. Megismertem anyám kézírását először láthattam, mióta csak Iránba jöttem. Mudi mellettem ült a földön, és a vállamon át leste, mi áll a levélben. Ezt olvashattam: Drága Betty és Mahtab! Annyira aggódunk értetek. Még mielőtt elutaztatok volna, rossz álmom volt, hogy valami baj ér titeket, kivégeznek benneteket, soha többé nem engednek vissza. Csak azért nem szóltam, mert nem akartam volna beavatkozni. De most volt megint egy álmom, amelyben Mahtab, valami bombarobbanás nyomán elvesztette a fél lábát. Ha bármelyikőtöknek baja esne, az az ő vétke, őt kell, hogy üldözze örök időkig a rossz lelkiismeret… Mudi itt kitépte kezemből a levelet. – Egy halom zagyvaság ~ kiáltotta. – Nem fogom megengedni, hogy még egyszer levelet kapj tőlük, vagy hogy bármelyikükkel is beszélhess még valaha. És a következő napokban gondja volt rá, hogy minden beszerzőutunkra elkísérjen minket, s nekem mindannyiszor beleremegett a szívem, ha ott haladtunk el Hamid boltja előtt. 105
Mudi mintha végképp elfeledkezett volna róla, hogy Iránon kívül is létezik világ, de a felelőtlenségének következményei most lassan, de biztosan egy félvilágnyi távolból is kezdték utolérni őt. Mielőtt az Államokból távoztunk volna, Mudi őrült költekezésbe kezdett. Tudtomon kívül hitelkártyával vásárolt a rokonainak, vagy négyezer dollárért mindenféle gazdag ajándékot. Ezen kívül ott volt még a detroiti házbérletünk, csak épp senki sem maradt, aki odahaza a havi hatszáz dollárt a bérbeadónak fizetgette volna. Senki nem segített be. A pénzügyi hatóságoknál eddigre „mínuszba kerültünk”. Még mindig volt megtakarított pénzünk, akkor szedtük össze, mikor Mudinak megvolt a nagyon jól fizető állása. Titkon ő azért jókora summákat leszedett a számláinkról, mielőtt Iránba jöttünk volna, de az egész vagyonunkat mégse merte készpénzzé tenni, hiszen akkor nyilvánvalóan fölkeltette volna a gyanakvásomat. Volt egy házunk, teli drága bútorral, volt két autónk. Aztán a miénk volt még egy bérház Corpus Christiben. Pár tízezer dollárt igen jól fektettünk be, és most Mudi mindenáron el akarta érni, hogy a teljes tőkét Iránba sikerítse át. Sejtelme sem volt, hogy én már egészen más irányú megkereséssel fordultam a Külügyminisztériumhoz. Eszébe se jutott, hogy amerikai fizetési kötelezettségeinek eleget tegyen. Elsősorban azt nem akarta, hogy az ő pénzének egyetlen centje is az amerikai államkasszába folyjék. – Soha többé egyetlen fitying adót nem fizetek az amerikaiaknak – fogadkozott. – Erről letehetnek. Velük én végeztem. Dollár nuku. Azt azért, persze Mudi is tudhatta, hogy ha az esedékes fizetési kötelezettségeinknek nem teszünk eleget, a hitelezőink beperelhetnek minket, a pénzüket, a kamatot és a késedelmi díjat is meg fogják kapni. Ahogy teltek a napok, vagyonunk úgy fogyatkozott. – Adjanak el a szüleid mindent, a pénzt meg küldjék ide nekünk, ami jár! – dohogott Mudi, mintha pénzügyi bajaink okozója én lennék. És a szüleim dolga volna, hogy rendbe hozzák, amit ő összekavart. Mudira tökéletesen jellemző volt ez a cselekvésképtelenség. S valóban napról napra csökkent az esély, hogy az Egyesült Államokba visszatérjünk valaha is. Életét – az életünket – olyannyira 106
megkuszálta, hogy itt már bajos lett volna rendbe hozni bármit is. Mert odaát Amerikában először ís rárontanának a hitelezők, aztán nem lehetett kétsége afelől sem, hogy én azonnal megindítom a válókeresetet. S itt Iránban eddig az orvosi képzettsége semmi hasznára nem volt. Elviselhetetlenné válhatott a ránehezedő nyomás, és ez fejeződött ki fokozott ingerlékenységében, jószerivel mindenre ingerülten reagált. Mahtabbal mi egyre inkább elhúzódtunk tőle, és – amennyire tehettük – kerültünk vele bármi kapcsolatot, érintkezést. Mudi nyugtalan tekintete, komoly veszélyeket jelzett. Építőmunkások kezdtek csatornajavítási munkálatokat a szomszédságunkban. Két napig nem volt vizünk. Halmozódott a piszkos edény. Ami ennél is rosszabb volt, nem tudtam rendesen megmosni a főznivalót sem. Mammal, meghallván panaszaimat, ígéretet tett, hogy másnap estére meghív minket valami étterembe. Mivel Mudi családja gyakorlatilag sosem járt nyilvános helyre étkezni, rendkívüli esemény várt ránk. Másnap délután Mahtabbal nem a házi vacsorakészítésen fáradoztunk tehát, hanem inkább a „társadalmi eseményre” próbáltunk, a körülményekhez mérten, felvérteződni valamelyest. Már készen is álltunk, mikor Mammal hazaérkezett. De nagyon fáradt volt és morózus. – Nem, nem, ma nem megyünk sehova – dörmögte. Megint hárf. Csalódottak voltunk Mahtabbal: hiszen már amúgy se nagyon volt semmi, hogy fényt lopjon életünkbe. – Ugyan, hát hívunk egy taxit, aztán elmegyünk hármasban – javasoltam Mudinak, ahogy ott ücsörögtünk Mahtabbal a hallban. – Nem – válaszolta –, sehova sem megyünk, – De kérlek! – Nem megyünk. Az ő házukban lakunk, nélkülük nem mehetünk. Ha nem akarnak menni, hát főzöl majd valami vacsorát. Csalódottságomban megfeledkeztem az óvatosságról. Nem gondoltam rá, hogy én itt senki és semmi vagyok, hanem egyszerűen fel voltam háborodva, és ennek hangot is akartam adni: – A fene egye meg, hát tegnap még azt beszéltük, hogy vacsorázni 107
megyünk valahova. És tessék, Mammal mára visszakozik. Mi ez? Egyszerre mintha Mammal lett volna balsorsom fő-fő oka. Igen, mert ő volt az elsők egyike, akik Iránba invitáltak minket. Még most is magam előtt láttam, ahogyan bamba mosollyal erősködött, hogy az ő családja soha nem engedné, hogy Mudi engem akaratom ellenére Iránban akarjon fogni. Felálltam, lenéztem Mudira, s akkor még ráadásul kitört belőlem ez is; – Közönséges hazug. Mammal egy hazug fráter. Mudi is talpon volt rögtön, arcát eltorzította a harag. – Te merészeled hazugnak nevezni Mammalt? Már üvöltött. De én is rikácsolva feleltem: – Igen! Közönséges hazug. Így nevezem. És téged – folytattam – is így nevezlek. Folyton olyan dolgokkal jöttök, hogy… Dühkitörésemnek azonban Mudi meglendülő ökle vetett véget. Jobb halántékom találta el. Oldalt tántorodtam, s egy pillanatig elképedve álltam, még csak a fájdalmat se éreztem rögtön. Megpillantottam Mammalt és Nászrint, nyilván azért siettek oda, hogy lássák, mi ez a jelenet. Hallhatták Mahtab kétségbeesett sikoltozását, Mudi bömbölését, szitkait. Forogni kezdett velem az előtér. A hálószobába támolyogtam, és azt reméltem, itt legalább védve leszek, bezárkózhatom, míg Mudi haragja elpárolog. Mahtab bőgve jött utánam. Elértem \ a szoba ajtaját –, a lányom mögöttem –, de már mögötte ott csörtetett Mudi is. Hogy Mahtab megpróbált közénk állni, a férjem durván ellökte. Kis teste az egyik falnak vágódott, s akkor hangosan, nyüszítve felkiáltott. Odakaptam volna, hogy védjem, de Mudi az ágyra taszított. – Segítség! – sikoltottam. – Mammal, segíts! Mudi baljával már a hajam cibálta. Jobbjával pedig a halántékomat püfölte. Szegény Mahtab segíteni szeretett volna valahogy, de a férjem ellökte. Küzdeni próbáltam, de Mudi túl erős volt nekem. Tenyerével arcul vágott. – Megöllek! – tombolta. 108
Belerúgtam, akkor egy pillanatra megszabadultam tőle, és megpróbáltam elmászni előle az ágyon, de olyan hevesen hátba rúgott, hogy gerincemen végigszáguldott valami lángoló-bénító fájdalom. Mahtab a sarokban hevert a földön. Én tökéletesen ki voltam szolgáltatva Mudinak, s akkor már ő is megfontoltabban cselekedett, mondhatni, összehangoltabban: hajam cibálta, arcomba ütött, karomra, egész idő alatt káromkodott. Mindegyre azt rikácsolta: – Megöllek! Megöllek! – Segítség! – kiáltottam többször is. – Kérlek, segítsetek már! Ám se Mammal, se Nászrin nem próbált beavatkozni. És Reza meg Aszije se, pedig mindent hallhattak. Nem tudom, mennyi ideig vert még. Vártam, mikor veszítem el eszméletemet, mikor jön már a beígért halál. Lassan csitult a dühe, ütései gyengültek. Szünetet tartott, hogy megint lélegzethez juthasson, de az ágyról nem hagyott fölkelni. A háttérben Mahtab hisztérikusan zokogott. – Daidzsan – szólalt meg akkor az ajtó felől egy nyugodt hang. – Daidzsan. Mammal volt az. Végre. Mudi fölkapta a fejét, s az egész úgy festett, mintha kezdené visszanyerni a beszámíthatóságát. – Daidzsan – ismételte Mammal. Szelíden elvonszolta rólam Mudit, aztán visszavezette az előtérbe. Mahtab odarohant hozzám, arcát ölembe fúrta. Megoszthattuk tehát a fájdalmainkat, és nemcsak a zúzódásokról volt szó, de lelki gyötrelmekről is. Sírtunk, ziháltunk, és pár percig egyikünk se bírt egyszerűen egy mukkot se szólni. Testem olyan volt, mintha egyetlen kék folt lenne. Mudi ütései nyomán két púp is nőtt a fejemen, de akkora, hogy komolyabb sérülésekre is gyanakodhattam. Pár perc múltán lábujjhegyen bejött a szobába Nászrin, a meghunyászkodó iráni nő prototípusa, maga az élő riadalom, baljával szorítva csadorját a fejéhez. Mahtabbal még mindig zokogtunk. Nászrin leült az ágyra, vállamat átkarolva. – Ne félj, kérlek, ne félj – mondta. – Semmi baj. Minden rendben. 109
– Semmi baj? – kérdeztem hitetlenkedve. – Minden rendben? Mikor így összever? Az is rendben van netán, hogy megöléssel fenyeget? Semmi baj? – Nem fog úgyse megölni, na – mondta erre Nászrin. – Igen, de hát azt ígérte. És te miért nem próbáltál segíteni nekem? Miért nem tettél legalább valamit? – Nem avatkozhatunk közbe – magyarázta. – Daidzsan ellen mi nem léphetünk fel. Mahtab mindent hallott, s ahogy láttam könnyben úszó gyermekszemét, a tekintetét, mely a dolog teljes megértését tükrözte, borzasztó gondolatom támadt, melynek nyomán ismét a hideg kezdett futkosni sajgó hátamon. Mi van akkor, ha Mudi engem mégis megöl? Akkor Mahtabbal mi lesz? Őt is megöli netán? Vagy ő még túl fiatal, túl gyönge – és idővel bele fog törni ebbe a rémes itteni rendbe? Olyan nő lesz belőle, amilyen Nászrin és Aszije, és a szépségét, a szellemét, a lelkét egy csadorral fogja elrejteni a világ elől? Hozzáadja majd Mudi őt is valami unokaöccshöz, aki rendszeresen eltángálja, aki teherbe ejti, akitől üres tekintetű, torz gyereket hoz a világra? – Nem léphetünk föl mi Daidzsan ellen – ismételte Nászrin. – De most semmi baj, minden rendben. A férfiak már csak ilyenek. Mind. – Nem – mondtam erre eltökélten. – Nem minden férfi ilyen. – Dehogynem – biztosított komoly arccal. – Mammal velem ugyanezt műveli. És Aszijevel Reza szintén. A férfiak már csak ilyenek. Mind. Atyaisten, gondoltam. Mire kell itt még felkészülnünk? Mire?!
110
7 Napokig csak bicegve jártam, imbolyogtam inkább, és annyi erőt sem éreztem, hogy a legközelebbi piacra elmenjek. Meg azt se akartam, hogy így lássanak. Mert még a ruszári mögül is kínos kék foltok bukkantak elő. Mahtab még távolabb került az apjától. Elalvás előtt minden este sírdogált. Teltek a napok, nem csökkent köztünk a feszültség. Mudi mogorva maradt és parancsoló, mi ketten meg örökös rettegésben éltünk – helyzetünk reménytelen tehetetlensége nehezen volt elviselhető. A férjem brutális ütései rádöbbentettek, mi várhat még ránk. Sebesüléseim bizonyították, Mudi tényleg elég őrült ahhoz, hogy megöljön – netán mindkettőnket. Elég annyi, hogy valami elszabadítsa benne azt a féktelen dühöt. Ha merész szabadulási tervemet meg akarom valósítani, szüntelenül veszélyeztetem legelemibb biztonságunkat. Életünk Mudi szeszélyétől függhetett. Valahányszor kénytelen voltam kapcsolatba kerülni vele, beszélni vele, csak ránézni, rágondolni, bizonyos eltökéltséggel tettem. Nagyon is jól ismertem ezt az embert. Éveken át nézhettem, hogyan ereszkedik fölébe az őrület árnya. Most nem akartam eljátszani azt a luxusjátékot, hogy „bezzeg én megmondtam”. Minek ide önsajnálat? De akaratlanul is visszapergettem a múltat. Bár hallgattam volna félelmeim titkos szavára, mielőtt a teheráni gépre felszálltam! Valahányszor ez jutott az eszembe – és jutott! –, még inkább csapdában éreztem magam. Fel tudtam sorolni az okokat, amiért is eljöttem – anyagiak, jogiak, érzelmiek, sőt még orvosiak is akadtak. De mind egyet eredményezett: Iránba hoztam Mahtabot, hogy a szabadságát 111
biztosítsam – kétségbeesett kísérlet volt –, s a dolog iróniája, hogy az egész visszafelé sült el. Beleilleszkedhetem-e Irán életébe úgy, hogy Mahtabot távol tartsam minden veszélytől? Aligha. Mindegy volt már nekem, hogy Mudi milyen előzékeny és békülékeny tudott lenni időnként. Tudhattam, hogy őrülete föltarthatatlanul előtör majd. Hogy Mahtab életét mentsem, kockára is kell tennem – jóllehet igen friss volt a bizonyság, mennyire komoly kockázatokról van szó. Mudi őrjöngése egyáltalán nem törte meg az akaratomat. Ellenkezőleg, megacélozta. Bár napi teendőim teljesen ártalmatlanok voltak, a felszín mögött minden gondolatom és cselekedetem egyetlen célra irányult, Mahtab csak megerősített ebben az elhatározásban. Amikor kettesben voltunk a fürdőszobában, halkan zokogott, s kérlelt, vigyem őt messze apától, vissza Amerikába. – Tudom én már – mondta egy nap –, hogyan juthatunk el oda, haza. Amikor apa alszik, kiszökünk innen, fogunk egy taxit, irány a reptér, és fellopakszunk egy gépre. Jó? Az élet olyan egyszerűnek látszik egy ötéves gyerek szemében. Pedig olyan bonyolult. Imáink egyre hőbb imák voltak. Bár jómagam sok éven át nem voltam rendszeres templomjáró, megőriztem Istenbe vetett erős hitemet. Föl nem foghattam persze, miért rótta ránk ezt a rettentő terhet. Azt azonban tudtam, hogy segítsége nélkül sosem kerül le a vállunkról. Némi segítség valóban jött, Hamidnak, a férfiruházatibolt tulajdonosának képében. Mikor a verés után először látogathattam be hozzá, megkérdezte, mi volt velem. Elmeséltem. – Ez az ember nyilvánvalóan őrült. – Lassan, megfontoltan beszélt. – Mondja csak, hol lakik? Odaküldhetnék valakit, aki egy kicsit gondjaiba veszi. Megfontolandó lehetőség volt, semmi kétség, de ha jobban belegondoltam, attól kellett tartanom, Mudi rájön belőle, hogy titkos segítőim vannak. Mikor kicsit jobban lettem, és gyakrabban tudtam kijárni, éltem 112
minden alkalommal, hogy Hamidhoz benézhessek, felhívhassam tőle a követségen Helent, és újdonsült barátommal beszélhessek szorult helyzetemről. Hamid egykor a sah hadseregének tisztje volt, és most igencsak meg kellett húznia magát. – Iránban az emberek forradalmat akartak – magyarázta nyugodtan. – De hát ez … – mutatott az ajatollah Iszlám Köztársaságának utcáin áradó komor embertömegre – … ugye, ez nem az, amire vágyakoztak. Hamid is azon volt, hogy családjával menekülni tudjon valahogy Iránból. Előtte is rengeteg elintézendő volt még. Eladni a családi üzletet, készpénzzé tenni minden vagyonát, és – persze – megtenni minden biztonsági óvintézkedést a siker érdekében. De hogy menekülni fog, azt szilárdan eltökélte, mielőtt utolérhetné múltja miatt a végzet. – Sok befolyásos barátom van az Egyesült Államokban – mondta. – Megtesznek értem mindent, amit tudnak. Az én családom és amerikai barátaim is megtennének értem mindent. Csak hát a jelek szerint, hivatalos csatornákon nem lehet sokra jutni. Nagy segítség volt, hogy használhattam Hamid telefonját. Bár a követségről kapott információk – vagy a hiányukban telő idő – demoralizálók voltak, mégis ez jelentett valami kapcsolatot a hazámmal. Hamid barátsága további célt is szolgált. Ő volt az első, akitől megtudhattam: sok iráni van, aki a nyugati életmódot becsüli, kívánja, s égnek áll a haja, látván a jelenlegi rendszer hivatalos Amerika-gyűlöletét. Ahogy múltak a napok, a hetek, világossá vált számomra, hogy Mudi azért nem az a mindenható nagyság, aminek a képzeletében látja magát. Jószerivel egy jottányit sem jutott előbbre az engedély ügyében, hogy orvosként dolgozhasson Iránban. Amerikai iskolázottsága az esetek többségében eddig előnyt jelentett neki, de a jelenlegi rezsim hivatalaiban az efféle dolgoknak mintha nem lett volna magas az ázsiója. Meg aztán a családi hierarchiában sem állt a legmagasabb fokon. 113
Idősebb rokonainak ugyanúgy engedelmeskednie kellett, ahogy a fiatalabbaknak neki. Családi kötelezettségei alól nem tudott kibújni, és ez lassanként kedvezően hatott az én sorsom alakulására. Rokonai csodálkozva kérdezgették, mi lett Mahtabbal és velem. Az első két iráni hetünk során kedvtelve és büszkén mutogatott minket a családjának. Számos rokon szeretett volna minket viszontlátni. Mudi is tudta: ez a rejtegetősdi nem tarthat örökké. Kényszeredetten bár, de elfogadta hát Agha Hákim vacsorameghívását. (Agha: úr.) Őt Mudi nagyon tisztelte. Elsőfokú unokafivérek voltak, közös volt a – bonyolultan szerteágazó! – családfájuk. Agha Hákim nővérének a fia például Aszije nővérének volt a férje, nővérének a lánya pedig Aszije fivérének a felesége. Zia Hákim, akit a repülőtéren ismerhettünk meg, Agha Hákimnak valamilyen fokú unokaöccse volt. És Khanom Hákim, a felesége is unokatestvére volt Mudinak. (Khanom: hölgy.) A láncolat így folytatódott, erre-arra, se vége, se hossza. A rokoni viszonylatok tiszteletet parancsoltak, ám Agha Hákim hatalmát az tette naggyá, hogy turbánember volt ő, jelentős státussal büszkélkedhetett, mint a sah palotájának közelében lévő Niavaran mecset első embere. Azonkívül a teheráni Teológiai Főiskolán is tanított, iszlám könyvek tekintélyes szerzője volt, és Taghatie Hákimnak – Mudival közös nagyapjuk – számos didaktikus művét fordította le arabról perzsára. A forradalom során a sah palotája elleni sikeres ostromot vezette, ezért a tettéért még a Newsweek is közölte a fotóját. S Khanom Hákim viselhette a Bibi Hadzsi nevet, ami azt jelentette, hogy „nő, aki Mekkában járt”. Hákimék meghívását Mudi nem utasíthatta hát el. – Fekete csadort kell viselned – közölte velem. – Anélkül ott be se léphetsz a házba. Házuk Niavaranban – Teherán elegáns északi felében – volt, modern és tágas, ám bútor szinte alig akadt benne. Örültem a kiruccanásnak, csak a ruhaelőírások dühítettek, és fel voltam készülve arra, hogy újabb unalmas este vár egy ilyen turbánembernél. Agha Hákim karcsú, Mudinál pár centivel magasabb ember volt, sűrű, mákosan őszülő szakállú, és az arcán örökké mosoly tündökölt 114
– és megnyerő mosoly. Tetőtől talpig feketébe volt öltözve, a turbánja is fekete volt. Fontos részlet, mert a legtöbb turbánember fehéret hord. Agha Hákim fekete turbánja azt tanúsította, hogy ő Mohamednek közvetlen leszármazottja. Meglepetésemre nem volt annyira szent, hogy a szemembe ne nézzen, mikor velem beszélt. – Miért viselsz csadort? – tudakolta. Mudinak kellett fordítania. – Gondoltam, kötelező. Mudi számára Agha Hákim megjegyzései valószínűleg kínosak voltak, ennek ellenére fordított mindent rendjén. – Számodra a csador szokatlan. A csador nem mohamedán, hanem perzsa viselet. Az én házamban nem kell csadort hordanod. Mit mondjak, megszerettem ezért. Agha Hákim érdeklődött Amerikában élő családom felől is. Ő volt az első iráni, aki ezt megtette. Elmeséltem, hogy apám súlyos beteg, rákos, és hogy nagyon aggódom miatta, de anyám és a két fiam miatt ugyanígy. Együttérzően bólintott. Értette a családi kötelékek jelentőségét. Mudi meglepetést tartogatott Mahtab számára, és az ő jellegzetesen érzés nélküli módján rukkolt ki a dologgal. Egy reggel minden bevezetés nélkül közölte a lányunkkal: – Hát Mahtab, ma iskolába megyünk. Mahtabbal együtt sírásra fakadtunk, féltünk ugyanis mindentől, ami csak egy pillanatra is elválaszthat egymástól minket. – Ne kényszerítsd őt! – könyörögtem Mudinak. De hiába. Keményen kitartott mellette, hogy Mahtabnak meg kell tanulnia a beilleszkedést, és az iskola az első szükségszerű lépés. Elegendő már a perzsa tudása is, megérteti magát más gyerekekkel. Ideje kezdeni az iskolát. Mudinak nem volt türelme, hogy a magániskola várakozási idejét bevárja Mahtabbal. Az unokahúgával, Ferivel, aki tanárnő volt, beíratta egy állami előkészítőbe. Mert nehéz egyáltalán ilyen helyet szerezni, magyarázta, de neki Feri segítségével sikerült. – Kérlek, hadd menjek veletek – mondtam, és Mudi ebben végre engedett. 115
Csípős őszi szél fújt az északi hegyek felől, hát jól bebugyolálkoztunk, így tettünk meg pár tömbnyi távolságot Mammal házától a Sariati utcáig, vagyis a főútig, ahol Mudi megállított egy narancstaxit. Bepréselődtünk vagy féltucat iráni mellé, és nekilódultunk körülbelül tíz percnyire lévő célunk felé. A Zejnáb mádresze (iskola) lapos, borús-sötétzöldre mázolt cementépítmény volt, külsőre akár egy erőd. Különböző életkorú kislányok surrantak be kapuján: mind feketébe vagy sötétszürkébe öltözötten, fejük, arcuk ruszárival fedve. Mahtabbal tétovázva követtük Mudit, valami sötét előtéren át. Jöttünk feltűnt egy felvigyázónőnek. Leányiskola volt ez, nem koedukált. A felvigyázónő gyorsan bekopogott a titkárságra, majd az ajtót résre nyitva figyelmeztette a bentieket, hogy mindjárt egy férfi fog megjelenni, A titkárság helyiségében Mahtabbal aggódva álldogáltunk, míg Mudi az iskola vezetőnőjével tárgyalt, aki fekete csadorját szorította egyre az arcához, de nagyon. Míg Mudi beszélt, tekintete a földre szegeződött, s ha rám sandított is olykor, a neki magyarázó férfit mintha nem is észlelte volna fizikailag. Pár perc múlva Mudi hozzám fordult. – Úgy vélekedik – közölte –, hogy mintha az én feleségem nem látszana túlságosan boldognak. Tekintete azt parancsolta, legyek készséges, ám én – főleg mert Mahtabről volt szó – megint Összeszedtem az erőmet, hogy ellenszegülhessek. – Nem tetszik nekem ez az iskola – mondtam határozottan, – Szeretném látni az osztálytermet, ahová Mahtab kerülne, Mudi megint az iskolavezetőnőnek szónokolt, – Khanom Sahin, az igazgatónő meg fogja mutatni neked – közölte. – Ez itt leányiskola. Férfiak nem mehetnek a belsőbb helyiségekbe. Khanom Sahin húsz és harminc közti fiatal nő volt, még csador sem rejthette el, hogy igen csinos teremtés, s nyilvánvalóan ellenséges tekintetemet jóindulatú, kedves nézéssel viszonozta. Kevés iráni nőn láttam eddig szemüveget, ő e kivételek közé tartozott. Amennyire ez ment, gesztikulálva értekeztünk, 116
felhasználva az általam ismert pár perzsa szót is. Riadalommal néztem, amit láttam: vonatkozott ez az iskola berendezésére csakúgy, mint arra, ami az „életét” jelentette. Szűk kis folyosókon haladtunk át, ahol láthattam a haragos ajatollah képmását, óriási festményfélét, de őt mutatta számtalan plakát is, melyeknek mindegyike a háború diadalmait magasztalta. Az egyiken közkedvelt hős lehetett, egy látszatra derék katona, aki büszkén áll fegyvere mellett, és véráztatta kötését nem is rejtve – napozik. A kislányok hosszú padokon ültek, jól összezsúfolódva, s bár csak a legegyszerűbb szavakat értettem perzsául, hamar felfogtam az „oktatás” módját. Tisztára a biflázásra épült, abból állt, hogy a tanítónő unos-untig ismételgetett egy mondatot, amit aztán a szerencsétlen aprónép ugyanígy, kórusban elharsogott jó sokszor. Abban a hitben éltem, hogy már volt szerencsém Irán leghitványabb higiéniájú helyeit is látnom, mígnem most bepillanthattam az iskola vécéjére – ötszáz kislány egyetlen ily alkalmatosságára. Egy szál kis fülke, fönn keskeny ablak – tárvanyitva persze –, s rajta eső, hó, legyek és moszkitók hada szabadon zúdulhatott be. Maga a „vécé” is csak a szokványos lyuk volt a földön, s látszott, hogy gyakran találnak mellé. Vécépapír helyett vizes tömlő volt itt is, slag, melyből jegesen áradt a tisztálkodásra szánt folyadék. Mikor a titkárságra visszaértünk, közöltem Mudival: – Én innen addig egy tapodtat se megyek, míg te is meg nem nézed ezt az iskolát. Nem tudom elképzelni, hogy a lányodat egy ilyen koszvadék helyen akarod tartani. Mudi akkor megkérdezte, láthatná-e az iskolát Ő is. – Nem – hangzott Khanom Sahin perzsa nyelvű válasza. – Férfi nem léphet be. Hangom most már fölemelve, a megdühödött anya stílusában közöltem: – Én innen addig el nem megyek, míg te azt az iskolát nem láttad! Végül az igazgatónő engedett. Előreszalasztott egy felvigyázónőt, figyelmeztesse a tanítónőket és a kislányokat, hogy férfi fog behatolni a tiltott terekbe. Majd ő maga vezette végig Mudit az iskolán, míg Mahtabbal mi a titkárságon várakoztunk, 117
– Persze, igazad van – sóhajtott Mudi visszatérve. – Nekem se tetszik. Egyszerűen rémes. De hát itt ilyenek az iskolák, és Mahtabnak ilyen helyre kell majd járnia. Ez még mindig jobb, mint az az iskola például, ahová én jártam annak idején. Mahtab némán tűrte az egészet, mit tehetett. De a szeme máris könnybe lábadt. Csak akkor sóhajtott föl megkönnyebbülten, mikor Mudi tudtul adta: – Ma már nem vehetik fel. Holnap jöhet csak először. Hazafelé a taxiban Mahtab könyörögni kezdett apjának, ne küldje őt iskolába, de Mudi hajthatatlan volt. A lányom egész délután a vállamra borulva sírt. – Kérlek, édes Istenem – zokogta a fürdőszobában –, tégy valamit, ne kelljen nekem holnap ebbe az iskolába mennem. Ahogy a kicsi lányom imáit hallgattam, támadt egy gondolatom. Arra kellett gondolnom, amit az imákról gyerekkoromban tanultam, és ezt próbáltam most Mahtabnak igen egyszerű szavakkal elmagyarázni: – Tudom, Isten meg fogja hallgatni imádat, csak hát Isten a mi fohászainkat gyakran nem úgy hallgatja meg, ahogy szeretnénk. Talán mégis az kell, hogy iskolába menj, mert Isten épp így akarja. Azért, hogy majd ebből jöjjön ki valami jó a végén, igen, abból, hogy iskolába jársz. Mahtab vigasztalhatatlan maradt, rám azonban valami béke szállt. Mert valóban: hátha így lesz jó. Mahtabbal együtt gyűlöltük az iskolát, borzasztó fenyegetésnek, valami végérvényes folyamat kezdetének éreztük, de az is világos lett a számomra, hogy ez az előiskola, a hétnek hat napján, péntek kivételével, reggel nyolctól délig terjedő elfoglaltságot jelent Mahtabnak – házon kívül. Lesz hát jó okunk, hogy elmenjünk itthonról, és ki tudja, miféle lehetőségek adódhatnak ebből? Másnap reggel mindhárman korán keltünk, s ez a körülmény is erősítette egy kicsit jövőbe vetett hitemet. Mudi időközben odáig vitte a házban, hogy daidzsan mivolta révén ő lett a „lelkek mestere”, neki volt gondja rá, hogy – jóval napkelte előtt, s természetesen Mahtabon és rajtam kívül – mindenki ott legyen az imán. Merő 118
formaság volt ez, mert a buzgó hitű Mammal és Nászrin úgyse hagyott volna ki imát soha. De Mudi a földszintre, Rezára és Aszijére is kiterjesztette hatalmát, s ők már szívesen lettek volna hanyagabbak. Reza számára főleg kellemetlen volt az egész, lévén hogy előtte akkor még egy hosszú munkanap állt, míg Mudi visszabújhatott lustálkodni az ágyba. Mudit ki is merítette az ima, s így alakult ki az a szokás, hogy tízig-tizenegyig belealszik aztán a délelőttbe. Hamar rájöhettem, hogy Mahtab új időbeosztásából neki egy-kettőre elege lesz. Talán napok kérdése, és megengedi nekem, én vihessem a lányunkat az iskolába. Ez viszont tetemesen növelni fogja szabadságom idejét. Bár így reménykedtem, azért csak pocsék maradt a reggeli hangulat. Mahtab némán tűrte, hogy ugyanolyan iskolai ruszári kerüljön föl rá, amilyet a többi lány hord. Egy szót se szólt, egészen addig, míg a titkárságon egy segédtanítónő a kezéért nem nyúlt, hogy elvezesse az osztályterembe. Mahtab felsikoltott, szemét elöntötte a könny. Kétségbeesetten kapaszkodott ruhám szegélyébe. Tekintetem Mudiét kereste, ám részvétnek a nyomát se láttam rajta. Csak fenyegetést. – Mahtab, menned kell – mondtam, s nekem is igyekeznem kellett, hogy nyugalmamat megőrizzem. – Ne félj, jövünk érted. Légy nyugodt. A segédtanítónő eltűnt Mahtabbal. Kislányunk igyekezett derekasan viselkedni, de ahogy Mudival távozóban voltunk, hallottuk, milyen fájdalmasan zokog. Majd a szívem szakadt meg, de tudtam, e pillanatban nem szállhatok szembe ezzel az őrülttel, aki csak szorítja a karom, és szinte rángat ki az utcára. Némán érkeztünk meg a narancstaxival a házhoz, s ott Nászrin már vészhírrel várt minket: – Telefonáltak az iskolából – mondta. – Mahtab nagy hisztit csap. El kell hoznotok őt. – Erről is csak te tehetsz! – rikácsolta nekem Mudi. – Te vadítottad el őt így. Már nem normális az a gyerek. Túlságosan erős benned a birtoklási vágy iránta. Némán hallgattam a szidalmakat, nem akartam többet kockáztatni. Én tehetek itt bármiről? A legszívesebben azt rikácsoltam volna én 119
is: „Te vagy az oka! Az ő életét is te kuszáltad össze a végtelenségig!” Túlságosan féltettem Mahtabot. Rettegtem, ha egy pillanatra egyedül kellett hagynom, hát persze, attól féltem, hogy Mudi és a családja valami fondorlatos tervvel elszakítja tőlem őt. Az én hibám lett volna mindez? Ha volt már helyzet a világon, mely a végsőkig aggódó anyát igényelt, hát ez az volt. Mudi akkor elrohant, egymagában. Aztán nemsokára feltűnt megint, vele a teljesen rémült Mahtab. – Holnap megint elmégy iskolába! – parancsolta apja. – És ott is fogsz maradni, amíg kell. És nehogy bőgni merészelj! Délután és este, valahányszor csak alkalmam nyílt rá, négyszemközt beszéltem Mahtabbal. – Meg kell tenned, amit most akar – tanácsoltam neki. – Légy erős. Nem vagy már kisgyerek. Tudhatod, Isten veled lesz. – Imádkoztam, Isten találja meg a módját, hogy ne kelljen iskolába mennem – szipogta Mahtab. – De Isten nem hallgatta meg az imámat. – Azért hátha mégis – bátorítottam. – Emlékezz csak: hátha van valami oka, amiért most ebbe az iskolába kell járnod. Ne félj, nem vagy egyedül, Mahtab, Isten veled van. Vigyázni fog rád. Ne feledd: ha félsz, ha nincs melletted senki, ha nem tudod, mi lesz, hát imádkozz. Azzal ne törődj, ki mit mond. Imádkozzál Mahtab, és meglásd, minden jóra fordul. Tanácsaim ellenére Mahtab másnap reggel rettegve és sírva ébredt. Fájt a szívem, ahogy Mudi durva kézzel felöltöztette, majd elvonszolta az iskolába. Én most nem tarthattam velük. Mahtab kétségbeesett sikoltozása még messziről is a fülembe csengett. Idegesen jártam fel s alá, torkom fojtogatta valami gombóc – így vártam, mikor jön meg végre legalább Mudi. Abban a pillanatban, ahogy megjött, már a ház kapujában fogadta őt Aszije a telefon hírével, hogy menjen vissza rögtön az iskolába, hozza el Mahtabot, mert botrányt csap, hisztizik, sikoltozásával tönkreteszi az egész iskola nyugalmát. – Hát jó – mondta nekem fenyegetően. – Elhozom. De úgy elverem, hogy nem lesz kedve cirkuszolni többé. Holnap minden rendben lesz. 120
– Kérlek, ne bántsd – kiáltottam utána, ahogy már rohant is vissza bőszen. – Hagyd, hogy inkább én beszéljek szegénykével. Aztán nem verte meg mégsem. Mihelyt visszatértek, Mudi haragja ellenem fordult inkább. Arról volt szó ugyanis, hogy az iskolaigazgatónő valami egészen példátlan dolgot kért tőle. De ehhez az én „szereplésemre” volt szükség. – Azt akarják, hogy legyél ott az iskolában, a titkárságon, végig, amíg egy ilyen nyomorult tanítási napnak vége nincs – közölte a férjem. – Legalább pár napig. Csak akkor hajlandók fölvenni Mahtabot. Hát valami segítség mégis jött! Ezt gondoltam, vegyes érzelmek közepette. Szomorúan nyugtáztam, hogy Mudi mégis bekényszeríti Mahtabot egy ilyen iráni tanintézetbe, de itt volt az ellenérték: remény, hogy rendszeresen távozhatom ebből a házból. Persze, Mudi bizalmatlanul fogadta az indítványt, de mit tehetett? Megszabta azonnal a szigorú rendtartás módját. – A titkárságon kell tartózkodnod mindvégig, sehova nem mehetsz el, míg értetek nem megyek – közölte. – A telefont pedig nem használhatod. – Igen – ígértem. Hárf, éreztem szívem mélyén. Másnap kora reggel taxival hajtottunk az iskolához, Mahtab még most is félt, de valamivel nyugodtabbnak látszott, mint az előző két alkalommal. – Anyád itt marad veled – közölte Mudi, és egy székre mutatott a titkárság előtti folyosón. – Itt fog ülni mindvégig, amíg csak haza nem jöhetsz délben. Mahtab bólintott, és most már hagyta, hogy elvezesse őt egy segédtanítónő. Félútról visszasandított. Látván azonban, hogy ott ülök székemen, ment tovább. – Itt maradsz – ismételte Mudi távozása előtt –, míg vissza nem jövök. Keservesen telt az idő. Nem volt velem semmi, hogy lekössem magam. A folyosók kiürültek, a kislányok betódultak az osztálytermekbe. Hamarosan megütötte fülemet az első, kora reggeli lecke: „Márg bár Amrika!” Ezt kántálta mindegyik osztály. „Márg 121
bár Am-rika!” És újra csak: „Márg bár Amrika!” Ezt a jelszót sulykolták a kislányok fejébe. Az én ártatlan lányomnak is ezt kellett hallania, tanulnia. A hivatalos Iráni Iszlám Köztársaság jelszavát: „Halál Amerikára!” Miután e politikai rítussal megvoltak, halkabb mormogás szűrődött ki a folyosóra – a kislányok nekiláttak a szokásosabb biflázásnak. Még ahol már nagyobb gyerekek „tanultak”, a tanítónők ott is elkántálták elébb a kérdést, és erre kórusban kellett jönnie a válasznak, mindenki pontosan ugyanazokkal a szavakkal felelt. Nem volt tere egyéni gondolatnak, visszakérdezésnek, még egyéni hanghordozásról sem lehetett szó. Efféle oktatás várt Mahtabra is. Amit Mudi kapott gyerekkorában. Amitől végül ilyen lett. Elgondolkoztam: miért is követ majdnem minden iráni oly szolgalelkűen bármilyen tekintélyelvet? Ezért. Így van az, hogy szinte képtelenek egy-egy szimpla elhatározása is. Akármilyen döntésre. Ez a nevelés eleve biztosítja, hogy beilleszkedjenek a hierarchiába, az alárendelteknek szigorú parancsokat osztogassanak, a feljebbvalóknak vakon engedelmeskedjenek. A családja felett totális ellenőrzést gyakorolni kívánó Mudi ennek a terméke, és Nászrin is így lett férjének engedelmes rabnője. Ilyen iskolarendszerrel alakítanak ki egy egész nemzetet, mely vak hittel szolgálja a hazának állítólag eleven lelkiismeretét és bölcsességét jelentő ajatollahot – mindhalálig. Ha ez a módszer ilyen eredményesnek bizonyult milliós méretekben, vajon miféle rombolást visz véghez majd egy kiszolgáltatott, ötéves leánygyermek lelkében? Kis idő teltén Khanom Sahin jött ki a folyosóra, jelezvén, menjek be. A tagadás iráni gesztusával feleltem: meg kell emelni hozzá egy kicsit a fejet, aztán csettinteni a nyelvünkkel. Ebben a pillanatban minden iráninak még a látványát is gyűlöltem, főleg a meghunyászkodó csadoros félrabnőkét. De az igazgatónő csak barátságosan biztatott, halkan és makacsul ismételgette, menjek be. Hát jó. Az irodában aztán Khanom Sahin gesztusok segítségével értésemre adta, helyezzem kényelembe magam, és hogy igyak egy csésze teát. A teát elfogadtam, aztán szürcsölgetni kezdtem, s közben 122
azt néztem, mivel is foglalkoznak ezen az irodán a nők. Tapasztalhattam, hogy a gyerekekbe sulykolt Amerika-ellenes jelszavakat mintegy meghazudtolva, velem szemben nagyon kedvesek. Még beszélni is megpróbáltunk volna olykor – kevés sikerrel. Égtem a vágytól, hogy telefonálhassak, hiszen karnyújtásnyira volt tőlem a készülék. Felhívni a követséget! De innen?! Első nap ez még túlzott vakmerőségnek tűnt volna. A kis irodában öt alkalmazottnak volt három íróasztala. A vezetőnő a szoba egyik sarkában ücsörgött, és a jelek szerint nem csinált semmit. A többi íróasztalnál adminisztratív munkaerőfélék rendezgettek ezt-azt, papírokat, ilyesmit, de hát csak fél kézzel, persze, mert másik kezükkel a csadort szorították. Olykor némelyikük felállt, csöngetett. Lebonyolítottak pár telefonhívást. De azért idejük java részét még így is csak fecserészéssel töltötték. Nem érthettem, miről van szó, de volt egy olyan érzésem, hogy egyszerűen pletykálkodnak. Úgy a délelőtt közepe táján zaj támadt a folyosón, és berobbant az irodába egy tanítónő, mögötte egy lányka, fejét szégyenkezve leszegve. A tanítónő rikácsolva sorolta a vádpontokat – nyilván! –, és közben gyakorta ismételte a „bád!” szót, mely a véletlen folytán angolul is, perzsául is azt jelenti, hogy „rossz”. Khanom Sahin is beavatkozott, vele a titkárság többi hölgye. Kórusban kezdték gyalázni a kislányt, aki a végén keserves sírásra fakadt. Még harsogott a kórus, miközben az egyik alkalmazott már lépett is a telefonhoz. Pár perc múlva egy vadul villogó szemű asszony lépett be a helyiségbe – a kislány anyja. Üvöltözött, vádló ujjal mutogatott a gyerekre, aztán minden dühét a szegény kis védtelenen kezdte kitölteni, – Bád, bád! – bömbölte az anya. A kislány szívettépő nyüszítéssel válaszolt, A megalázó jelenet hosszú percekig eltartott. Akkor végre az anya karon ragadta kislányát, és kirángatta őt a helyiségből. Khanom Sahin és társnői a következő pillanatban abbahagyták a dühöngést. Sőt, vigyorogni kezdtek, hogy íme, milyen remekül sikerült a jelenet, melynek célja nyilvánvalóan az volt, hogy a gyerek lássa, igenis 123
mennyire „bád” ő. Sejtelmem sem volt, mit követhetett el, de csakis részvétet érezhettem szegénykém iránt. Imádkoztam, Mahtab nehogy ugyanilyen hajcihő áldozata legyen még egyszer. Mahtab valahogy kibírta az első napot. Boldog nem volt ugyan, de megnyugtatta, hogy a közelében tudhat engem. Délben aztán, hogy a „tanításnak” vége lett, máris jött értünk taxival Mudi. Mikor másnap délelőtt megint ott ücsörögtem a tanári irodán, odahozott hozzám Khanom Sahin egy tanítónőt. – Mrs. Ázhár vagyok – mutatkozott be a nő. – Beszélek egy kicsit angolul. Hadd beszélgessünk. – Leült mellém, elnézte bizalmatlan arcomat. – Tudjuk, hogy nem kedvel minket – folytatta. – Nem szeretnénk, ha azt gondolná rólunk, hogy rossz emberek vagyunk. Mondja meg, kérem, nem tetszik önnek az iskola? – Az iskola, kezdjük ott, koszos – feleltem. – Egyáltalán nem akarom, hogy Mahtab ide járjon. – Ezt nagyon fájlaljuk – mondta Mrs. Ázhár. – Sajnálatos eset, hiszen ön idegenként tartózkodik hazánkban. Pedig szívesen tennénk Önért valamit. Khanom Sahin szinte „belelógott” a társalgásunkba. Tűnődtem, mennyit érthet belőle. De akkor már mondott is valamit perzsául, és Mrs. Ázhár fordította: – Iskolaigazgatónőnk azt kérdezi, hogy ha ön már úgyis minden nap eljön ide, nem tanítana-e itt a jelenlévőknek angolt, s közben ők megtanítanák önt perzsául. Míg úgyis Mahtabra vár. Imáim meghallgatásra találtak hát, gondoltam. Ismeretség, megint. – Persze – bólintottam. – Szívesen, Neki is láttunk. A titkársági nőknek amúgy se volt sok dolga. Legfőbb tevékenységük a pótlólagos fegyelmezés lehetett. Ráértek tanulni, akár délelőtthosszat. A stúdiumok kölcsönösek voltak, s ahogy így szorgoskodtunk egymás érdekében, kezdtem kicsivel közelebbről látni ezt a társaságot. Persze a szokásaik és az álmaik világmessze voltak az enyéimtől, hanem azért csak nők voltak, szerették a gyerekeket, s a maguk módján nevelni is óhajtották volna védenceiket – ki tehet róla, hogy ennek a módja épp ez a mód volt?! Foglyai voltak ők egy nevelési rendszernek, mely pontosan előírta 124
nekik, mi a rend, a szabály, a teendők során nem engedélyezve az egyéni kezdeményezésnek egy árva szikráját se. Nehéz volt itt kölcsönös megértésről beszélni, ám – érdekes! – itt is az a benyomásom támadt, hogy szép számmal vannak irániak, akik a mostani rendszerrel kapcsolatban nem táplálnak illúziókat. Ami pedig a dolog személyes részét illeti, érezhettem, új ismerőseim megkedveltek, és hogy Mahtabot is szeretik. Minden reggel a legszívélyesebben üdvözöltek minket, a kislányomat meg is puszilták. Khanom Sahin mindig közölte Mahtabbal, milyen finoman „illatozik” – arra a parfümre célzott, melyből reggelente tiltott módon, a kislányomra egy csöppecskét hintettem. Az irodai nők, ha maguk közt voltak, nem titkolták Mudi iránt érzett megvetésüket, enyhe képtelenség volt az ő szemükben is, ahogy börtönőrként hoz és visz minket reggel és délben. Bár gonddal titkolták a véleményüket, ellenszenves volt számukra ez az enyhén szólva kényúri módszer, ahogy ez a honfitársuk a feleségét és a kislányát kezelte. Mrs. Ázhárnak persze, tanítania kellett többnyire, így keveset volt velünk, ezzel együtt azért tőle telhető gyakorisággal megfordult a titkárságon ő is. Meglepetésemre egy nap arról értesülhettem, hogy Mrs. Ázhár korábban egy másik iskola igazgatónőféléje volt. Csak hát még a forradalom előtt. Az új rezsim a sokéves tapasztalatban gazdag szakembereket könnyű szívvel mellőzte, nem törődve hozzáértéssel, diplomával, itt most a politikai aktivitás foka volt a mérvadó. Ez az új vezetőnő jóval fiatalabb volt, tulajdonképpen kezdő, képzetlenebb is, de hát vallási buzgalma meggyőzte az iskolai elöljáróságot, hogy ő és csakis ő alkalmas az igazgatói posztra. – Khanom Sahint kizárólag ilyen okból jelölték ki – világosított fel Mrs. Ázhár. – Családjával együtt igen hithű muzulmán. Ha elég fanatikus családból jössz, minden sikerül. Persze ők ellenőriznek mindent és mindenkit. Khanom Sahin nyilvánvalóan gyűlölte is az amerikaiakat. Együttlétünk napjai során mindazonáltal e nacionálém ellenére is őszintén megkedvelt. Egy nap, hogy Khanom Sahinnal hosszasabban elsutyorgott egy kicsit, Mrs. Ázhár azt mondta nekem váratlanul: 125
– Nézze, tényleg szeretnénk tenni valamit önért. – Rendben – feleltem erre. És hát… lesz, ami lesz, előjöttem a nagy aduval. – Ha ez tényleg így van, hadd használhassam a telefonjukat. Mrs. Ázhár ezt rögtön tolmácsolta Khanom Sahin-nak. Az iskolafőnöknő elkapta a fejét, csettintett a nyelvével. Nem. Mormolt pár szót gyorsan, s akkor Mrs. Ázhár már tolmácsolt is megint: – Megígértük az ön férjének, hogy sosem engedjük ki az épületből nélküle, és a telefonhoz sem nyúlhat. Világos volt hát, hogy ezek a nők ugyanúgy csapdában vannak, mint én, foglyai egy zsarnoki „férfivilágnak”, s ha bosszúsak is ezért, lázadni nem mernek. Körülpillantottam a jelenlévők arcán. Mindegyiken csak a mélységes együttérzés jeleit láttam.
126
8 Szokatlanul meleg és napfényes őszi nap volt, amelyen Mudi, ha kelletlenül is, engedett Mahtab kérésének, és elvitt minket a parkba. Pár háztömbnyit kellett csak mennünk, de Mudi már ekkora séta miatt is morgott. – Persze, csak néhány percünk lesz – közölte jó előre. „Persze”. Tudtam, mennyire elfoglalt ő, hiszen újságot kell olvasnia, rádióhírekkel tömnie a világnézetét, szunyókára hajtani elnehezült fejét. Odaértünk a park végéhez, ahol a hinták és csúszdák voltak, és Mahtab sikoltozott örömében, mikor megpillantott egy kis szőke lányt, talán úgy négyéveset, aki sortban és dzsekiben volt, és pontosan ugyanolyan Strawberry Shortcake teniszcipőt viselt, amilyet Mahtab még az otthonról hozott készletünkből. És ott állt egy emberpár is, és figyelte a gyereket. Csinos, fiatal nő… a ruszári alól is kibukott sűrű, szőke haja. Trencskókabát volt rajta, méghozzá – az iráni szokásoknak fittyet hányva – övvel a derekán. – Biztos amerikai nő – mondtam Mudinak. – Fenét – morogta. – Németül beszél. Hogy Mahtab a csúszdához szaladt, mert játszani akart a kislánnyal, Mudi tiltakozása ellenére gyorsan odamentem a nőhöz. Egy iráni férfival társalgott, de hát persze, hogy angolul. Bemutatkoztam. Mudi már ott is állt mellettünk gyanakvón. A nőt Judynak hívták. Iráni születésű férje New Yorkban volt építési vállalkozó, s jelenleg otthon tartózkodott – Amerikában! –, csak az asszony jött át a két gyerekkel Iránba, a nagyszülőket meglátogatni. Már túl voltak ennek a két hétnek a felén. De 127
irigyeltem a repülőjegyüket, az útlevelet, a kiutazó vízumot! Csak hát hallgatnom kellett mélyen, Mudi miatt. Judy bemutatott minket az iráninak: a férfi a sógora volt, és Alinak hívták. Mihelyt Ali megtudta, hogy Mudi orvos, elmesélte rögtön, hogy épp most próbál vízumot szerezni az Egyesült Államokba, mert ott kéne valami szívpanaszát kezeltetni, Judy hozzáfűzte, hogy a jövő héten repülnek Frankfrutba, és majd az ottani amerikai nagykövetségen megpróbálják beszerezni ezt a vízumot. Szívesen hallanák azonban egy iráni-amerikai orvos véleményét. Mudi egyszeriben rettentő fontosnak érezte magát, és ettől kivételesen rólam is megfeledkezett. A gyerekek közben otthagyták a csúszdát, szaladtak hintázni. Judyval követtük őket. Mihelyt Mudi hallótávolon kívül került, nyomban a tárgyra tértem. – Engem itt fogva tartanak – suttogtam. – Segítenie kell. Kérem, menjen el Németországban az amerikai követségre, és mesélje el nekik, hogy itt vagyok. Tenniük kell valamit, hogy segítsenek rajtam. Mudi és Ali lassan ballagtak felénk. Még mindig nagyban beszélgettek. Judy észrevette a pillantásomat, kicsit megint arrébb mentünk hát. – Még azt sem engedi meg, hogy másokkal beszéljek – közöltem. – Be vagyok zárva, a családommal semmiféle kapcsolatom nem lehet. – Én miben segíthetek? – kérdezte Judy. Töprengtem egy pillanatig. – Intézzék úgy, hogy ez az orvosi tanácsadás még ne fejeződjék be ma – javasoltam. – A hiúságának hízeleg, ha efféle dolgokról van szó. – Remek – örvendezett Judy. – Ali számára mindenképpen meg kell szereznünk a vízumot. Meglátjuk, hogyan vonhatjuk ebbe bele a férjét is. Visszamentünk a férfiakhoz. – Tudsz nekik segíteni? – kérdeztem Mudit, – Persze. Méghozzá szívesen. – Láttam, Mudi most, oly sok hónap múltán, megint orvosnak érzi magát. – Írok majd levelet – javasolta. – Tudom, kihez kell fordulni. Még amerikai fejlécű 128
levélpapírom is van itt. – Egy pillanatig eltűnődött. – Mindössze egy írógép kellene. – Szerzek én – buzgólkodott Judy. Telefonszámot cseréltünk, és azt is megbeszéltük, hogy hamarosan találkozunk megint itt a parkban. Micsoda kellemes hazatérés volt ez végre! Mudi remek hangulatban volt, Ő megint tekintélyes és fontos! Olyannyira ez töltötte be minden gondolatát, hogy el is feledkezett róla: én egy amerikai nővel beszélgettem… ki tudja, mit! Judy nem vesztegette az idejét. Két nap múlva már telefonált is, és a parkba hívott kettőnket, Mahtabot s engem. Reméltem titkon, hogy Mudi elenged minket, de már föltámadt a szokásos gyanakvás. Összeesküvésre nem gyanakodott, ügyelt viszont, hogy ne veszítsen szem elől. Ezúttal egy kis szakállas, körülbelül harmincéves iráni kísérte el Judyt. Újdonsült ismerősnőm bemutatott minket egymásnak. Az iráni férfi neve Rásid volt, foglalkozására nézve egy nagy klinika ügyvezetője. Mudi repesett az örömtől: hogy ő megint orvosi szaktársalgást folytathat! Kérdésekkel ostromolta a férfit, megtudakolta, hogyan helyezkedhetnek el mostanában a külföldi diplomás orvosok Iránban. Eközben mi Judyval ismét el tudtunk szakadni tőlük egy kicsit, hogy négyszemközt beszélgethessünk. – Fel a fejjel – mondta Judy akkor –, Rásid tud már a helyzetéről. Vigyáz rá, mit mond a férjének, mit nem. Reméltük, csak maga jön, de sebaj, Rásid feltartja addig a férjét, míg mi nyugton megbeszélünk mindent. – Pár bélyeget nyomott a markomba. – Hogy bármikor fel tudjon adni legalább egy-két levelet. Postaláda majd csak akad. Aztán elmesélte, mit tervez. Az egyik közeli estén az anyósa búcsúestet rendez nekik, és Judy úgy intézte, hogy oda minket is meghívjanak. Kölcsönzött már egy írógépet is, hogy Mudi levelét legépelhessem Alinak. Judy remélte, hogy a zűrzavarban majd lesz alkalmam beszélni Rásiddal is. – Ismer valakit, aki Törökországon keresztül embereket tud kicsempészni innen. A következő két nap ólomlábakon ment – hiszen egész idő alatt csak a vacsora estéjét vártam, vagyis hogy végre megtudok valami 129
közelebbit arról, hogyan menekülhetünk Iránból, Repülőgéppel? Gépkocsival? Mi motiválja ezeket az emberszöktetöket? Nem félnek az ajatollah rettenetes büntetésétől? Mennyibe fog kerülni? Szükségünk lesz-e az útlevelünkre, Mahtabnak és nekem? Édes Istenem, fohászkodtam, rendezz úgy mindent, hogy a vacsorán alkalmam legyen Rásiddal mindent alaposan megbeszélni! Időközben úgy döntöttem, Judy a postásom is lehet. Levelet írtam anyámnak, apámnak, Joe-nak és Johnnak, hadd tudják, mennyire szeretem őket, hogy hiányoznak, és tudattam velük jelenlegi helyzetünk némely részletét is. Amikor átolvastam irományaimat, elborzadtam: micsoda lehangolóan komor elmeszülemények. Csaknem összetéptem őket. De hát én vagyok ilyen komor és lehangolt, gondoltam akkor, igenis el kell küldenem a leveleket, hadd lássák, mi van itt velünk. Írtam még egy levelet fivéremnek, Jimnek és feleségének, Robinnak. Megpróbálkozván egy tervvel. Közöltem velük, hogy Mudi anyagi gondokal küzd. Hogy itt már elég sok pénzt adtunk ki, és neki még mindig nincs munkája. Egész vagyonunk odahaza van az Államokban. Talán Mudinak csak valami ürügy kéne, és akkor hajlandó lenne hazatérni. Kértem, hogy Jim hívjon fel, közölje, apám egészségi állapota annyira megromlott, hogy okvetlen haza kellene mennünk, „látogatóba”. Jim azt is mondhatná, hogy ő ad a repülőútra pénzt. Ez Mudi számára megoldást ígérhetne – ingyen és bérmentve repülhetne Amerikába. Maga a buli – Judy anyósáéknál – egyébként nagyon érdekes volt. Ahogy beléptünk a házba, már hallottuk is az amerikai zenét. Elég különös látvány volt, ahogy a síita muzulmánok rock-and-rolloznak! A nők mind nyugatiasan voltak öltözve, fütyültek a csadorra vagy ruszárira. A vendégeknek fogalma se volt róla, miféle összeesküvéshez segédkeznek. Nagy megtiszteltetésnek vették, hogy amerikai orvossal lehetnek együtt, Mudit nyomban körülvették a figyelmes hallgatók, lesték minden szavát. Ő meg fürdött a siker fényében, ezalatt Judy bevihetett engem az egyik hálószobába, hogy megírjam a levelet. Rásid már ott várakozott. – Van egy barátom, aki embereket csempész ki Törökországba – mondta. – Harmincezer dollárba kerül. 130
– A pénz nem számít – biztosítottam. – A lényeg csak az, hogy a lányommal együtt kell mennem. – Tudtam, hogy a családom és a jó barátok bármennyi pénzt összeszednek ezért. – Mikor indulhatunk? – kérdeztem mohón. – A barátom pillanatnyilag Törökországban van, az időjárás meg hamarosan kedvezőtlenre fordul. Nem hiszem, hogy még a télen megcsinálhatjuk. Várnunk kell hóolvadásig. Hívjon föl engem úgy két hét múlva, rendben? Addig utánaérdeklődöm. Noteszomba kódoltam Rásid telefonszámát. Ő avval távozott is, mi azonban Judyval ott maradtunk, bár Mudi orvosi levelével már rég kész voltam. Állandóan hátrasandítottam, rettegtem, hátha Mudi ránk tör. De nem. Átadtam Judynak a magam leveleit is, ő megígérte, hogy Frankfurtból mindent továbbít. Nagyon sokat beszélgettünk Amerikáról, miközben segítettem neki a – számomra keserédes – pakolásban, hiszen ők másnap már utaztak! El Iránból. Istenem! És nem tudhattuk, se Judy, se én, tudnak-e segíteni rajtam Európában, Amerikában, vagy éppenséggel Rásid kapcsolata ér-e majd valamit. Judy mindenesetre nagyon elszánt volt. Mindent meg fog tenni értem és Mahtabért. – Vannak még más barátaim is, akikkel e tárgyban kapcsolatba léphetek – biztosított. Az estély végeztével Mudi szinte bódult volt az örömtől. – Rásid tud nekem egy állást a klinikáján – közölte velem sugárzó arccal. – Most tényleg van értelme utánajárnom, hogyan áll a diplomám érvényesítésének ügye. Késő éjszaka váltunk szét. Judyval sírtunk is. Nem tudhattuk, viszontlátjuk-e egymást még valaha. Ámme Bozorgnak szokása volt, hogy péntekenként az egész családot odagyűjtötte magukhoz. Folyt az „ünneplés” egész álló nap. De Mudinak egyre kevesebb kedve volt a nővéréhez, s egy nap bejelentette, hogy mi nem megyünk el a szokásos péntekre. A sors úgy akarta, hogy Ámme Bozorg még csütörtök este halálos beteg legyen. – Anya meghal. – közölte Mudival telefonon Zohre. – Gyere át 131
azonnal, legyél mellette az utolsó perceiben. Mudi ismerte a nővérét, és cselt szimatolt, de persze aggódott is, vagyis taxizhattunk máris a házhoz. Zohre és Fereste anyjuk hálószobájába vezette. Ámme Bozorg ott feküdt a szoba közepén, a földön, feje rongyokkal bebugyolálva, mintha turbán lenne rajta, testét jó húsz centiméternyi vastagságban borították a takarók. Homlokáról szakadt a veríték, ezt a kezével törölgette. Görcsökben rángott, és egész idő alatt perzsául nyögte: – Meghalok. Meghalok, Madzsid és Reza is ott volt már, nem beszélve a házhoz riadtan igyekvő egyéb rokonokról. Mudi alaposan megvizsgálta, de még csak nyomát se találta semmiféle betegségnek. Odasúgta nekem, hogy alighanem a tömérdek takaró miatt izzad, nem kellett volna ennyit rápakolni – de láza nincs. És mégis üvöltött fájdalmában. Azt mondta, minden porcikája fáj, és egyre azt hajtotta, hogy: „Meghalok, meghalok.” Zohre és Fereste főzött gyorsan egy tyúklevest. Az ételt a „haldokló” szobájába hozták, s akkor a jelenlévők mind könyörögni kezdtek, egyen belőle, erőre kapna tőle. A nagy gajdolás közben a legkisebb fiának, Madzsidnak sikerült is a csoroszlya ajkához vinni egy nagy kanál levest, de Ámme Bozorg nem tátott volna a világért se, így minden a takarókra csörgött. Végül Mudi rávette őt, fogadjon el egy merőkanállal legalább. Hogy a táplálék belekerült, a jelenlévők a sikertől diadalmas kórusban felordítottak. A betegvirrasztás egész éjszaka tartott, s aztán így ment ez másnap is. Baba Hadzsi többször is bedugta a fejét az ajtórésen, ám inkább imádkozott valahol a ház másik felében, a Koránt hívta segítségül. Mi hárman – Mudi, Mahtab és jómagam – egyre mérgesebbek lettünk Ámme Bozorgra. Nyilvánvalóan szimulált. Mahtabbal mi már otthagytuk volna, de Mudiban újra birkózott a családja iránti tisztelet az egészséges emberi értelemmel. Ámme Bozorg az egész péntek esténket a halálos ágyon előadott magánszámmal vitte el. Akkor aztán hirtelen fölemelkedett, hálát adott Allahnak, és bejelentette, hogy azon nyomban szent zarándokúira indul az ország 132
északkeleti részében fekvő Máshád városába, ahol egy különösen híres maszdzsed található, gyógyító erejéről nevezetes hely. Szombaton a rokonság egy különösen jó hangulatban leledző Ámme Bozorgot kísért ki a repülőtérre. A nők sírtak örömükben, a férfiak az olvasóikat morzsolgatták, és mindenki csodáért imádkozott. Mudi jó arcot vágott az ostoba játékhoz, teljesítette kötelességét, de ahogy hármasban maradtunk, odadörmögte nekem: – Kész agyrém az egész, kitaláció! Októberből november lett – ez volt a valóság. A hajnali fagyok a nem éppen túlfűtött szobában arra ébresztettek rá, hogy Teheránban szigorú a tél, csakúgy, ahogy tomboló forró volt a nyár. Úgy jöttünk ide, hogy csak a nyárra készültünk, különösen Mahtabnak hiányzott a télikabát. Meglepetésemre Mudi mindenképpen ellenezte a vásárlást, és ebből csak arra következtethettem, hogy komoly anyagi gondjai lehetnek. A Jim fivéremre épített tervem szépen kudarcot vallott. Két héttel azután, hogy Judynak odaadtam a levelet, telefonált Jim Mammal házába, és pontosan követve utasításaimat elmagyarázta Mudinak, milyen beteg apám, és hogy a család összedobná a pénzt a repülőutunkhoz. – Elküldjem nektek a jegyeket? – tudakolta Jim. – Milyen időpont felelne meg? – Ez csak egy rohadt trükk! – rikoltotta a telefonba Mudi. – Nem fog hazamenni. Se repülővel, se máshogy, nem engedem! Avval már le is vágta a kagylót, és elkezdte rajtam kitölteni a dühét. Heves pénzügyi vita kezdődött. Mert abból a klinikai ajánlatból, amit Rásid tett persze nem lett semmi. Sejtettem én, csak hárf volt. Persze, Mudi diplomájának elismertetése is függő ügy volt még, s ő most azt erősgette, hogy ebben is én vagyok a hibás. – Mert itthon kell döglenem állandóan, rád kell vigyáznom – mondta. Egyre értelmetlenebbek voltak a zsörtölődései, logikátlanabbak. – Babysitterre van szükségem melléd. Semmi mozgási szabadságom nincs miattad. A CIA a nyomomban jár, ugyanis te elkövethettél valamit, és ezért hajkurásznak most azok téged, igen, téged és Mahtabot. 133
– Hogy jut az eszedbe ilyesmi, hogy az „enyémek” hajkurásznának engem? – kérdeztem erre. A tekintete némán is köteteket mesélt. Vajon mennyit tud? Azt én tudtam, hogy a követség kapcsolatba lépett vele miattam, csak ő nem tudhatta, hogy én tudom. Vagy netán mégis? Nem lehetett kétséges, jó sok gondja van most. Azt akarta volna tudni, mennyire bízhat meg bennem. És ha egyáltalán, mennyire lehet biztos benne, hogy nem akarok megszökni innen? Mikor jön el az a pillanat, hogy föltétlen és engedelmes szolgája leszek? Mudi fenyegetésekkel és csellel vett rá, hogy Iránba jöjjek. Most aztán nem tudta, mihez kezdjen velem. – Írj egy levelet az Egyesült Államokba a szüleidnek – közölte most velem. – Mondd meg nekik, küldjék utánunk minden holminkat hajón. Nehéz volt egy ilyen levelet összehoznom. Főleg, mert Mudi szinte végig azt leste, mit írok, hogyan írom. De hát engedelmeskedtem, abban a szent meggyőződésben, hogy a szüleim úgysem fognak eleget tenni Mudi követeléseinek. Csak mikor ez megvolt, akkor egyezett bele Mudi, hogy Mahtabnak télikabátot vegyek. De Nászrinnek és Ámirnak velünk kellett jönnie a vásárlókörútra. Mudi úgy döntött, otthon marad, tudta ugyanis, hogy Nászrin megbízható spion és felvigyázó. Becsoszogott a hálószobába, hogy ledőljön egy kis délutáni pihenőre. Mi meg már a kapuban voltunk, amikor megcsörrent a telefon. – Téged keresnek – közölte velem Nászrin gyanakvón, ahogy visszamentünk. – Egy hölgy. Angolul beszél. – Avval átnyújtotta a kagylót, de maradt és figyelt végig. – Halló? – Itt Helen beszél – mondta egy hang. Meglepődtem és megriadtam. Mi ez? Hogy a követségről valaki idáig elér? Igyekeztem leplezni aggódásomat, mert láttam, Nászrin les. – Feltétlenül beszélnem kell önnel – mondta akkor Helen. – Sajnálom, de alighanem téves kapcsolás – próbálkoztam. Nem is törődött ezzel a megjegyzésemmel, megértette viszont, hogy helyzetem nehéz, 134
– Tulajdonképpen nem akartam volna odahaza felhívni – mentegetőzött. – De valaki kapcsolatba lépett velünk ön miatt, és erről kellene önnel is beszélnem. Hívjon fel, kérem, vagy nézzen be hozzám, mihelyt tud, hamar. – Nem tudom, miről beszél, kérem – hazudtam. – Mondom, téves kapcsolás lehet. Avval leraktam, de ugyanebben a pillanatban Nászrin máris sarkon fordult, és sietős léptekkel megindult a hálószoba felé. Fölverte délutáni álmából Mudit. Dühös voltam rá, de hát egyelőre nem volt alkalmam ezt „tisztázni”. Mudi ugyanis nyomban rám támadt bőszülten, – Ki keresett itt téged? – kiáltotta. – Nem tudom – dadogtam, – Valami nő. Fogalmam sincs, ki lehetett. Mudi szinte magán kívül volt. – Jól tudod te azt, ki volt! – rikácsolta. – És én is azonnal tudni akarom! – Mondom, hogy nem tudom! – Ezt igyekeztem nagyon nyugodtan elismételni. Közben odaálltam Mahtab elé. Ha a férjemre netán megint rájönne a tettlegességi roham. Nászrin, a kötelességtudó iszlám szaglász, az egyik sarokba húzódott. – Tudni akarom, mit mondott – bömbölte Mudi. – Az utolsó szóig. – Valami nő volt, és azt kérdezte: „Ott van Betty?” Mondtam, igen, én vagyok az, és erre ő: „Jól van? Mahtab is?” Mondtam: „Jól vagyunk”. És ezzel a beszélgetés véget is ért. Szétkapcsoltak minket. – Nagyon jól tudod, ki volt az – hangzott Mudi vallató kijelentése. – De hát tényleg fogalmam sincs! Álmából riasztották, kábult volt még, amúgy sem leledzett az utóbbi időben ítélőképességének maradéktalan birtokában. Tudta, hogy a követség már keres engem, de arról fogalma sem volt, hogy ezt én is tudom. Hát úgy döntött, hisz az „ártatlanságomban”, de rettentően földúlta, hogy valaki – méghozzá nagy valószínűséggel a követségről – Mammal házáig követte a nyomomat! – Jól vigyázz rá! – intette hát Nászrint, s este Mammalnak is elismételte aggályát: – Valaki a nyomában van. A végén még 135
fölszedik csak úgy az utcán. A telefonhívás a következő napokban még elég sok zűrzavar okozója maradt. De hát mi lehetett olyan fontos Helennek, hogy otthon csörgött rám? Tudhatta, micsoda botrányok lehetnek abból, ha Mudi dühbe jön. Akkor hát olyasvalamiről volt szó, ami megérte ezt a nagy kockázatot. Egy hétig kellett összevissza találgatnom. Mást nem tehettem, mert Mudi ébersége megkettőződött. Gondja volt rá, hogy Nászrin mindig elkísérjen piaci bevásárlásaimra. Gyötrelem volt ez a bizonytalanság meg a múló idő. A szabadulásomat segítő erők talán már mozgásba jöttek, és nekem fogalmam sincs működéséről. Végül aztán, egy áldott délutánon, Nászrin az egyetemi továbbképzésen volt, Mudi pedig úgy találta, túl nagy áldozat lenne a részéről – a kényelmetlenség oltárán –, ha elkísérne minket a piacra, s így megengedte, hogy kettesben menjünk. Rohantam Hamid boltjába, hívtam Helent. – Kérem, legyen nagyon óvatos – figyelmeztetett. – Két nő volt itt, önt keresték. Beszéltek az ön családjával, és az a szándékuk, hogy kiszabadítják önt valahogy. Csak legyen óvatos, mert úgy látom, fogalmuk sincs, mire vállalkoznak. – Majd hozzátette: – Kérem, lehetőleg jöjjön el hozzám, mihelyt csak tud. Rengeteg megbeszélendőnk volna. Ez a telefonbeszélgetés csak még jobban összezavart. Ki lehet a két titokzatos nő? Esetleg Judy szervezett valami összeesküvést, hogy Mahtabbal kiszabadítsanak innen Iránból? Bízhatok ezekben az illetőkben? Tényleg tudják, mire lehetnek képesek adott esetben, és van helyismeretük, befolyásuk – hogy valóban segíthessenek? A jelek szerint Helen nem bízott ebben, tény, hogy kockáztatott miattuk: kihívta inkább Mudi haragját ellenem, de jelezte a nők ittlétét. Csak hát most én magam hogyan döntsék? Annyira hihetetlennek éreztem, ami itt történik. Hogy én ilyen bonyolult cselszövényekbe keveredjem! Mit csináljak? Pár nappal azután, hogy Helennel beszéltem, egy decemberi reggelen, keserves hideg nap kezdetén, csöngettek nálunk. Aszije egy magas, karcsú nőnek nyitott ajtót, aki fekete csadorba burkolózva kért bebocsátást dr. Mahmudihoz. Aszije felküldte őt hozzánk az 136
emeletre. Mammal lakásának ajtajában már vártuk őt Mudival. A csador ellenére jól láttam, ez a nő nem iráni, de hogy miféle náció, meg nem mondtam volna. – Dr. Mahmudival szeretnék beszélni – közölte velünk. Mudi akkor félrelökött engem, be a lakásba, vissza. S ő maga kilépett az előtérbe, aztán rám zárta az ajtót. Fülemet persze a kulcslyukra tapasztottam. – Amerikai vagyok – közölte vele a nő akkor kifogástalan angolsággal. – Van egy problémám, ugyanis cukorbeteg vagyok. Kérem, csinálna nekem egy vérvizsgálatot? Elmesélte, hogy egy máshádi ember felesége – ez volt épp az a város, ahol Ámme Bozorg zarándokoskodott. És hogy a férje, mesélte tovább a nő, katona az Irak elleni háborúban, így adódott, hogy ő most egy időre a Teheránban élő családjához költözött. – Tényleg igen beteg vagyok – vallotta meg. – A családomnak fogalma sincs még a cukorbetegségről sem. Kérem, segítsen rajtam valahogy. – Vérvizsgálatot így kapásból nem végezhetek – felelte Mudi. A hangja elárulta nekem, hogy számtalan lehetőséget mérlegel. Nem volt engedélye, hogy Iránban praktizáljon. Viszont itt egy páciens, akinek segítségre volna szüksége. Mudi munka nélkül állt, és így egyetlen beteg is kész megváltás lehetne a számára. Másrészt: a múlt héten valami ismeretlen nő akart kapcsolatba kerülni velem. S erre jön itt egy vadidegen nő, megint ránk csönget. – Kérem, jöjjön vissza holnap reggel kilenckor – közölte végül a férjem. – Viszont este ne egyen semmit, érti, ugye. – De hát holnap reggel nem jöhetek, mert Korán-tanfolyamra megyek – mondta a hölgyvendég. Számomra, az ajtó túlfeléről hallgatózva, kezdett a történet kissé hihetetlenbe fordulni. Itt egy nő, átmenetileg tartózkodik Teheránban, és mit csinál? Fogja magát, beiratkozik Koránt tanulni. Ha tényleg cukorbeteg, miért nincs már rég orvosa, miért nem annak a tanácsait követi? – Adja meg, kérem, a telefonszámát – mondta akkor Mudi – Felhívom Önt, és megállapodhatunk valami időpontban. – A telefonszámomat nem adhatom meg – válaszolta az idegen 137
nő. – A férjem családja nem tudja ugyanis, hogy egy amerikai orvost kerestem föl. Kellemetlenségeim támadhatnának a dologból. – De hát hogyan jött ide egyáltalán? – kérdezte gyanakodva Mudi. – Telefontaxival. Kint vár rám most is. Összerezzentem. Nem örültem, hogy Mudi ebből esetleg rájön, hogyan igazodik el egy amerikai nő Teheránban, ha nagyon akar. Miután a látogató eltávozott, Mudi a délutánt komor gondolatokba merülve töltötte. Felhívta Ámme Bozorgot a máshádi szállodában, hogy kiderítse: nem mesélt-e ott valakinek az ő „amerikai” öccséröl, aki orvos. Efféle dolog, mint kiderült, nem történt. Este Mudi elmesélte a fura históriát Mammalnak és Nászrinnak, nem is törődve vele, hogy én is hallom. Kifejtette rögtön aggályának okait is: – Tudom, hogy mikrofon volt a ruhája alatt. Biztos, hogy CIAügynök, Elképzelhető lenne? Hogy ez a nő csakugyan CIA ügynöke? Olyan voltam, mint a sarokba szorított vadállat. Egyetlen gondolat űzött-hajtott: szabadulni innen. De a lányommal együtt! Szüntelenül töprengtem, gondolatban mérlegeltem minden apró esemény lehetséges következményét és jelentését, minden szót elemeztem. Alapos vizsgálat után arra a következtetésre jutottam, hogy Mudi téved. A nő közelítési kísérlete rettentően amatőrnek látszott. Meg aztán: mi a csudát érdekelné a CIA-t, hogy egy Betty Mahmudi nevű nő és a gyereke él-e, hal-e! Maradjanak Iránban az ilyenek, ha úgy hozza a balsors, ez lehet rólunk a CIA véleménye. Vajon ez a titokzatos szervezet tényleg olyan mindenható, ahogy a legendája szól? Nem tudtam, hogy akár a CIA ügynökei is tehetnének bármit Iránban, ilyen családi ügyek „rendezésére”. Az ajatollah emberei -katonák, rendőrök, titkosrendőrök – mindenütt ott vannak. Védett amerikai voltam, míg ide nem kerültem, és azt hittem én is, hogy hazámnak természetesen igaza van egy ilyen fanatikus rezsimmel szemben, mi több, az igazunk képviselhető és érvényesíthető. Hát azóta már tanultam egyet s mást. Valószínűbbnek látszott, hogy a nő Judytól vagy Harnidtól értesült róla, mi van velem. Ezt persze nem tudtam kideríteni, annyit 138
tehettem csak, hogy várok, mi lesz most. A bizonytalanság és izgalom szinte fizikai feszültséget okozott. Először láthattam végre, hogy szerteágazó stratégiám „működik”. Teszem, ami tőlem telik, és előbb-utóbb csak rálelek azokra, akik majd segítenek nekem. És az is világos volt számomra, gondosan titkolnom kell Mudi előtt, hogy bármi ilyenben mesterkednék. Egy nap, a piaci vásárlás közben besurrantam gyorsan Hamid boltjába, hogy Rásidot, Judy barátját felhívjam – ő ugyanis azt ígérte, hogy kapcsolatba lép azzal az emberrel, aki Törökországba tud átcsempészni irániakat. – Gyerekeket nem tud vállalni – közölte Rásid. – Hadd beszéljek vele – könyörögtem. – Mahtabot akár a hátamra veszem, a nyakamba. Ez nem gond. – Nem. Még egy nő is túl bonyolult ügy neki. Csak férfiak bírják azt a hegyi utat. Négy nap, négy éjszaka, gyalogszerrel. Annak végképp nincs lehetősége, hogy gyereket is vigyen. – Elég jól bírom a strapát – magyaráztam hadarva, de magam is csak félig hittem ezt a hazugságomat. – Jó erőben vagyok. Mondom, hogy Mahtabot végigcipelem. Higgyék el, nem gond. Legalább hadd beszéljek személyesen azzal az emberrel. – Pillanatnyilag ez elméleti kérdés. A hegyekben nagy a hó. Tél vége előtt semmiképp sem tudnának átjutni arra Törökországba. December vége felé Mudi utasított: felejtsem el a karácsony közeledtét. Nincs karácsony, Mahtabnak nincs ajándék, semmi sincs, ez nem ünnep. Iránban a mi ismerőseink közül senki sem ismeri a karácsonyt. A közeli hegyekből rátört Teheránra a tél. Hideg forgószelek pörgettek hótömegeket, hótorlaszok keletkeztek. Jeges úttestek növelték a balesetek számát, ezért aztán még több volt a dugó az amúgy is tengeri kígyó közlekedésben. De az őrült száguldás, kapkodás a régi maradt, a heves kedélyeket a tél sem hűthette le. Mudi megfázott. Egy reggel fölkelt ugyan időben, hogy minket az iskolába vigyen, de ahogy kikászálódott az ágyból, már nyögött kínjában. – Lázad van – fogtam meg a homlokát. 139
– A hideg… – morogta. – Csak lenne velünk a télikabátunk. A szüleidnek lehetne annyi esze, hogy utánunk küldjenek ilyesmiket. Nem is törődtem a nevetséges, önző panaszkodással. Ezen a reggelen ugyanis végképp nem akartam viszályt, hátha ma nyílik alkalom helyzetem jobbítására. Ahogy Mahtabot fésülgettem, azt mondtam hát: – Ne aggódj. Kettesben is eltalálunk az iskolába – azon voltam, hogy hangom minél higgadtabb legyen. Mudi még ahhoz is túl pocsékul volt, hogy gyanakodjék. Abban viszont nem hitt, hogy a feladatot egymagam is meg tudom oldani, – Még arról sincs fogalmad, hogyan kell taxit szerezni, – Dehogynem. Figyeltelek én téged mindennap. Elmagyaráztam neki, hogy a Sariati utcán haladunk majd, s akkor azt kiáltom, hogy „Szere Záfár”, ami azt jelenti, hogy taxi…! Méghozzá olyan taxi, amelyik a Záfár utca felé megy. – Csak légy türelmes és kitartó – intett Mudi. – Tudod, hogy szívós vagyok – nyugtattam. – Na, jó – egyezett bele. Aztán a falnak fordult, aludt máris tovább. Jeges volt a reggeli levegő odakünn, de engem ez nem izgatott. Beletelt egy időbe, hogy végre megállt nekünk egy taxi. Már-már életem kockáztatásával vetettem magam a kerekei elé, úgy állt meg. Öröm! Hogy valami máris sikerült. Igen, eligazodom Teheránban, ez is fontos lépés, és egyszer majd ki fogom magam vágni innen is, meg az országból is. Az irániakkal rogyásig zsúfolt taxi keresztülkígyózott a forgalom különböző örvényein, s vagy „gázt bele!” volt a sofőr jelszava, vagy „vesszen a gumi!”, és csikorgott minden. Vad dudaszó kísérte utunkat. A „szag” szóval igen gyakran illette emberünk sorstársait, bár ez csak annyit jelent, hogy „kutya”, itt különösen erőteljes szitoknak számít. Pontosan, mi több, ép bőrrel érkeztünk meg az iskolához. De ahogy négy óra múltán megint taxifogással foglalatoskodtunk, s egy narancskocsinak kiabáltam volna, lassan előlopakodott egy fehér Pakon (iráni gyártmányú, gyakori jármű errefelé), s négy nőt pillantottam meg benne. Fekete csadort viseltek. Meglepetésemre, 140
ahogy mellém értek, az anyósülés utasa lecsavarta az ablakot, és perzsául odarikácsolt nekem valamit. Vajon az irányt kérdezi, tűnődtem. Aztán valamivel rajtunk túl a kocsi felkapaszkodott a járdára. És mind a négy nő kiszállt. Rohanva tették meg a kurta kis távot hozzám. Csadorszorítva rikácsoltak egyszerre nekem mind a négyen. De mit? Elképzelni se tudtam. Én követtem volna el valamit, hogy így megdühödtek rám? De akkor Mahtabtól megtudtam, mi a helyzet. – Igazgasd el a ruszáridat – közölte a lányom. Odakaptam, s tényleg éreztem, pár engedetlen hajtincs, inkább hajszál kilóg. Ezeket szépen visszagyűrködtem a ruszári alá. A négy nő akkor, amilyen villámszerűen megjelent, vissza is mászott a Pakonba. Elhajtottak. Leintettem egy naracstaxit, s Mahtabbal hazahajtattunk. Mudi büszke volt rám, hogy ilyen jól megoldottam a tájékozódási feladatot. Én meg azért éreztem elégedettségét, mert ezzel egy nagyobb célt értem el ráadásul. Csak a négy sötét nőszemély idegesített mindegyre. Mrs. Ázhár oldotta meg másnap a rejtélyt. – Láttam, hogy tegnap az a kis kellemetlenségük volt – közölte. – Azok a hölgyek… akik odamentek magához, mikor taxira várt. Mármár azon voltam, segítségére sietek, de így a jobb. Hogy maguktól mentek el. – Miért, kik voltak? – kérdeztem. – A paszdar. A női paszdar volt az. Hát ebben végre egyenlőség volt a nemek közt itt. A női titkosrendőrségnek ugyanolyan hatalma van, tudhattam meg, mint a hímneműnek, a „rendetlenül” járó nőket ők is megrendszabályozhatják. 1984. december 25. életem addigi legnehezebb napja volt. Nem történt semmi, de hát épp ez gyötört engem. Nem lephettem meg Mahtabot semmi széppel-jóval, nem volt nekünk az idén karácsonyunk. Ez csak fokozta honvágyamat. Gondolataim egész nap odahaza kalandoztak Michiganben. Joe-nál, Johnnál, a szüleimnél. Mudi nem engedte meg, hogy felhívjam őket, hogy 141
boldog ünnepeket kívánjak. Hetek múltak el, és Helennel se tudtam beszélni. Az utolsó érintkezésünk az volt, mikor a titokzatos nők feltűnésére figyelmeztetett. Akik állítólag engem keresnek. Semmit se hallhattam róla, hogy van apám, mi van a fiaimmal. Teherán erről a mi ünnepnapunkról tudomást se vett, vagyis Mahtab számára rendes tanítási idő volt délelőtt. Mudi, nagyobb örömemre, még azt is közölte velem, hogy rossz feleség vagyok, amiért tudniillik ott ücsörgök Mahtab közelében az iskolairodán, ahelyett, hogy mellette lennék otthon, és jó tyúklevest főznék neki, a szegény betegnek, – Mahtab nem bírja ki nélkülem az iskolában – mondtam erre. Ezt te tudod a legjobban. Tyúklevest Nászrin is főzhet neked. Mudi erre célzatos szemforgatással felelt. Mindketten tudtuk, milyen csapnivaló szakácsnő Nászrin, Bár megdöglesztené Nászrin főztje, gondoltam. Vagy pusztulna bele a lázba. Még ilyesmikért is imádkoztam: Istenem, küldj rá halálos balesetet. Szaggassa szét valami bomba. Kapjon szívinfarktust. Tudtam, milyen rút dolog, ha ilyen gondolatokat dédelget az ember – de ha egyszer nem és nem mentek ki a fejemből! Az iskolában a tanárnők mindent megtettek, csak hogy felvidítsanak. Mrs, Ázhár így köszöntött: – Boldog karácsonyi ünnepeket! – és átadott egy csomagot is. Kinyitottam, hát Omar Khajjám művének, a Rubáijátnak valami tüneményesen szép illusztrált példánya volt benne. A szöveg megvolt angolul, franciául és perzsául is a könyvben. Khanom Sahin olyannyira hithű muzulmán volt, hogy nem is álmodtam: képes fölfogni, másnak mit jelent a karácsony. Ajándéka viszont igen didaktikus könyvcsomagnak bizonyult, imaelőírások és szabályok gyűjteményes könyvei, fel voltak sorolva bennük a szent ünnepek, mindenféle rítusokkal egyetemben. Az engem leginkább érdeklő könyv azonban az iráni alkotmány angol nyelvű fordítása volt. Ezen a délelőttön, s a következő napokban is, a nők itteni jogait keresgéltem benne. Az egyik fejezetben a házasság kérdéseiről esett sző. Az iráni nő, ha bármi konfliktusba keveredik férjével, ügyét egy bizonyos minisztérium bizonyos osztályára „viheti”. Megvizsgálják akkor a 142
háztartásukat, és a férfit is, a nőt is kifaggatják. Aztán mindketten kötelesek engedelmeskedni a döntésnek, melyet a bírájuk – természetesen egy iráni férfi – hoz. Az volt az érzésem, ez nem lenne számomra megfelelő stratégia. A pénzre és a tulajdonra vonatkozó passzusok egyértelműek voltak. A férfié minden, a nőé semmi. És a gyerekek is a tulajdon részét képezik. Válás esetén a gyerekek az apa házában élnek. Az alkotmány arra törekedett, hogy a magánemberek életének minden részletét megnyugtatóan szabályozza – vagyis: előírja –, s ez a nők magántermészetű ügyeire is vonatkozott. Bűnnek számított például, ha egy nő a férje akaratával szembeszegülve bármit is tett a fogamzás megakadályozására. Ezt már tudtam, Mudi tudomásomra hozta, hogy az ilyesmi főbenjáró bűn. De hogy itt is olvashattam a dologról, mindazonáltal halálosan megrémisztett. Jól tudtam, hogy számtalan iráni törvény ellen vétettem máris, és hogy ezután is fogok, akarva-akaratlan. Nyugtalanító volt viszont, amit csak én tudtam, mert Mudinak halvány fogalma sem volt arról, spirál van bennem. Ez akár az életembe is kerülhet. Ezek tényleg kivégezhetnek egy nőt, csak mert a nem kívánt terhesség ellen védekezik? Tudhattam a választ. Ebben az országban a férfiak a nőkkel bármit megtehetnek – és nagyon úgy fest, adott esetben meg is tesznek. Az alkotmány másik szakasza még nagyobb riadalmamat váltotta ki. Itt ugyanis arról olvashattam, hogy a férj halála után a gyermekek nem az özvegy tulajdonát „képezik”, hanem a férfi családjának birtokába „mennek át”. Ha tehát Mudi meghalna, Mahtab nem maradhatna az enyém. Hanem Mudi legközelebbi hozzátartozójának, Ámme Bozorgnak gyámsága alá kerülne! Ha eddig Mudi haláláért imádkoztam, most felhagytam ezzel. Irán alkotmányában nem volt egy árva szál utalás sem olyan törvényre vagy bármi másra, mely a reménynek a legparányibb szikráját is gyújthatta volna bennem. A könyv azt erősítette meg csupán, amit rég jól sejtettem: Mudi engedélye nélkül törvényes úton ezt az országot én, Mahtabbal kettesben soha el nem hagyhatom. Adódhatnak lehetőségek, például a válás, Mudi halála, effélék, melyek kiutasításomat eredményezhették volna. Ám akkor Mahtabot mindörökre elveszítem. 143
Én viszont inkább meghalok, de ilyenbe nem megyek bele. Nem és nem! Hiszen azért jöttem el Iránba, hogy épp ezt a valós és rettenetes fenyegetést kivédjem. Csöndesen esküdöztem magamban, márpedig valahogy elérem, hogy innen kijussunk. Mindketten. Hangulatom javult egy kicsit újév közeledtével. Már nem kellett egész nap Mammalék lakásában kuksolnom, az iskolában is voltak barátnőim. Készséggel és hálásan sajátítgatták el az angolt, én pedig úgy éreztem: minden megtanult perzsa szó közelebb visz célomhoz, könnyebben igazodom el az iráni életben, több az esélyem, hogy kijussak Teheránból. Ez az 1985-ös év lesz az az esztendő, melyben mi Mahtabbal mindörökre búcsút mondhatunk ennek az országnak! Hazatérhetünk. Igen, hát mi másra is gondolhattam volna? Mudi ugyanolyan kiszámíthatatlan maradt, mint újabban volt, olykor szívélyes és derűs, máskor goromba és fenyegető, ám általánosságban meg volt elégedve helyzetünkkel, és nem beszélt róla többet, hogy vissza kellene térnünk Ámme Bozorg házába. Mint reméltem, egyre lustább lett. Csakhamar megengedte már azt is, hogy nélküle menjünk az iskolába, és lassan az is elmaradt, hogy minden délben ő jöjjön értünk. Elég volt neki annyi, hogy időben otthon legyünk. Komoly reményeket fűztem mozgási szabadságom megnövekedéséhez. Khanom Sahin is eltöprenghetett ezen a fejleményen. Mudi jószerivel alig mutatkozott már a tanintézetben, s ezért aztán egy szép nap, Mrs. Ázhár közvetítésével, az igazgatónő közölt velem bizonyos diszkrét elhatározást. A következőképp határozott: – Nézze, a férjének megígértük, hogy nem engedjük magát a telefonhoz, és azt az ígéretünket tartanunk is kell. Az épületet sem hagyhatja el tanítás ideje alatt. Ellenben ugyebár, semmi olyat nem ígértünk neki, hogy jelentjük, ha maga később érkezik az iskolába. Tehát ha későn jönne esetleg, egyet kérünk: ne közölje velünk, hol járt. Mert akkor azt meg kell mondanunk neki. Viszont ha nem tudjuk, hol járt, nincs is mit megmondanunk.
144
9 A megfázás is hosszasan gyötörte, lustább is lett napról napra: Mudi mind lazábbra fogta a gyeplőt. Láthatólag tökéletesen biztosra vette, hogy az iráni tanítónők tisztelik annyira az ő kívánságait, hogy nekem „semmi kilengést” nem engedélyeznek. Egy nap jócskán elkéstem az iskolából, csak azért, hogy a tanítónők reagálását lássam. Semmi se történt, Khanom Sahin állta a szavát. A kis lopott időt arra használtam fel, hogy telefonáljak Helennek. Követségi védelmezőm ismét emlékeztetett a két titokzatos nőre, akik állítólag segíteni akarnak rajtam. Azt mondta, személyesen kellene találkoznunk. Tétováztam. Hosszú út, kockázatos vállalkozás. Egy előre nem látott forgalmi dugó a legvégzetesebb következményekkel járhat. Csak hát az is egyre nyilvánvalóbb lett, hogy már cselekedni kellene. Mert például az is nyugtalanított, ahogy Mahtab a kis Márjámmal játszott. A két kislány élvezettel rakta ki a babáit, edényeit, és jött a „háziasszonyosdi”. Csudára élvezték, ahogy a háziasszonyok rikácsolását, handabandázását utánozhatták. Néha Márjám hirtelen elkiáltotta magát: – Ott jön egy férfi! – És mindkét kislány sebtén magára csavarta a csadort. Hát egy reggel elhatároztam magam: jöjjön a nagy ugrás a semmibe. Mahtabbal elindultunk az iskolába, oda is értünk a Sariati útra, ahol általában leintettük a naracstaxinkat. Többször is hátrasandítottam, nem lát-e valaki, nem lesnek-e. – Mahtab – mondtam akkor –, most elmegyünk a követségre. De apának nehogy szólj róla! – Csás – mondta Mahtab, ösztönösen is a perzsa szót használva, hogy „igen”. Ahogy Márjámmal is beszéltek játszás közben. Mahtab 145
minden eddiginél jobban azon volt, hogy csak el Iránból – ugyanakkor napra nap mind többet szívott magába az itteni szokásokból, nyelvből, kultúrából. Még egy kis idő, és Mahtab akarva-akaratlan asszimilálódik. Leltünk telefontaxi-irodát, és a sofőrnek megadtam a címet. Svájci követség, az Egyesült Államok érdekképviselete. Mahtab segített fordítani. Gyötrelmes hosszú utazás kezdődött, keresztül-kasul a városon át, aztán jött a kínos személyi motozás, egyéb ellenőrzés – végre Helen irodájában voltunk. Gyorsan befaltam Joe, John, mama és papa leveleit. Főleg Johné hatott meg. „Kérlek, vigyázz nagyon Mahtabra, és ne engedd el őt magad mellől”, ez állt benne. – Kezd mozgásba jönni az ügy – közölte Helen. – Persze, csak lépésről lépésre, A Külügyminisztérium tudja, hol van maga, és megteszi, amit csak tehet. Az viszont nem sok, gondoltam magamban. – Egy amerikai nő ráadásul a frankfurti nagykövetséget is tájékoztatta a maga sorsa felől. Judy! – Megteszik, ami csak telik tőlük. Miért kell akkor még mindig itt ülnünk a pácban Mahtabbal?! Ezt kiáltottam volna a legszívesebben. – Kezdjük rögtön azzal, hogy gondoskodunk a maguk új amerikai útleveléről – mondta Helen. – A svájci amerikai nagykövetség elkészíti ezeket az okmányokat. Persze, nem lesz bennük a kellő vízum, ám egy szép napon még hasznukra lehetnek így is. Majd mi őrizzük őket itt a maguk számára. Fél órát töltöttünk az útlevélkérő űrlapok aprólékos kitöltögetésével. – Most pedig hadd szóljak arról a két nőről, aki itt járt, s maguk felől érdeklődött – mondta Helen. – Beszéltek Amerikában a családjával. Legyen azért óvatos. Fogalmuk sincs, miről beszélnek. Ne tegye meg, amit javasolnak magának, különben rengeteg kellemetlensége támadhat. Szóval, két amerikai nő, mindkettőnek a férje iráni. Trishé egy pilóta, Suzanne-é egy magas kormányhivatalnok. Mindketten 146
korlátlan szabadsággal utazgathattak Iránban, s akkor hagyhatták el az országot, amikor kedvük tartotta. Az én helyzetembe ennek ellenére beleélték magukat, s abba is, hogy segítenek rajtunk. – Hogyan léphetek velük kapcsolatba? – kérdeztem. Helen eléggé boldogtalan homlokráncolással reagált arra, hogy mégis megpróbálnám ezt az utat-módot, de hát nyilvánvaló volt a hivatalos helyek csődje, és Helen leolvashatta arcomról a szorongást és a kétségbeesést. – Kérem, jöjjön velem – mondta. – A kislány is. Mahtabbal együtt a felettese irodájába vezetett minket. Egy bizonyos Mr. Vincop a követség alkonzulja fogadott minket itt. – Kérem, ne lépjen kapcsolatba ezekkel a nőkkel – tanácsolta Mr. Vincop, – Tisztára meg vannak őrülve. Nem tudják, mit cselekszenek. Azt mesélték nekünk, hogy a nyílt utcán akarják magukat elrabolni, aztán kijuttatni „valahogy” az országból. Csak fogalmuk sincs, hogyan. Na, ugye, mint egy kalandfilmben. Az ilyesmiből nem sülhet ki semmi jó. De életem olyan bonyolult volt, mint a legszövevényesebb kalandfilm cselekménye. Minden megtörténhet. Miért ne beszélhetnék legalább ezekkel a nőkkel! Támadt egy ötletem: – Mi van ezzel a Törökország felé vezető úttal? – kérdeztem, és Rásid barátjára gondoltam, aki a hegyeken át csempészett ki állítólag embereket. – Nem – mondta erre élesen Mr. Vincop. – Az nagyon veszélyes história. Vannak, akik azt állítják, hogy majd átviszik magát. Aztán elveszik a pénzét, de csak a határig viszik, ott megerőszakolják, netán meg is ölik, esetleg átadják az iráni hatóságoknak. És vége. Maga ilyen kalandba nem bocsátkozhat. A kislánya életét is kockára tenné vele. Egyszerűen megengedhetetlenül veszedelmes. Mahtab szeme tágra meredt riadalmában, az én szívem is hevesen vert. Eddig Mahtab nem tudta, hogy az Államokba való visszatérés útja életveszélyes. Rögtön odabújt az ölembe. Helen pedig elmesélt rögtön egy konkrét rémtörténetet. Nemrégiben esett meg, hogy egy iráni nő a menekülésnek ezt az útját választotta volna a kislányával. Meg is fizette jól az embercsempészt, aki átvitte volna őket a határon. Az ám, de a határ közelében az a 147
gazember egyszerűen faképnél hagyta őket. A kislány belehalt a nagy hidegbe, a nő meg összevissza bolyongott, és az éhhalál szélén volt már, amikor egy faluba elért. De minden foga kihullt addigra. – Az összes út közül – foglalta össze tehát Helen –, a Törökországon át vezető a legveszélyesebb. – Rögtön javasolt is valamit: – Váljon el inkább. Közvetíthetek az ENSZ-nél, elintézhetjük, hogy meglegyen a válás, és akkor humanitárius okokból kiengedik innen. Engedélyt kap, hogy Amerikába visszatérjen. – Csak a lányommal együtt – kiáltottam –, nélküle nem megyek! – Megőrült – mondta Helen. És képes volt Mahtab jelenlétében hozzáfűzni: – Miért ragaszkodik hozzá ennyire? Hagyja itt… és meneküljön. Csak ezt javasolhatom. Nem akartam hinni a fülemnek – Helen ilyen érzéketlen volna? Ennyire szívtelen? Mahtab előtt ezt…?! Világos, hogy fogalma sem volt róla, milyen erős szálak kötik össze – itt legalábbis – anyát és gyermekét. – Mami, nem mehetsz haza nélkülem Amerikába! – sikoltotta Mahtab. – Nem hagyhatsz itt engem. Még szorosabban magamhoz vontam, simogattam, bizonygattam neki, hogy ebben a kérdésben nem engedek. S ez a pillanat egyben arról is meggyőzött, hogy nekem magamnak kell cselekednem – méghozzá késedelem nélkül. – Szeretnék kapcsolatba lépni azzal a két nővel – jelentettem ki tehát. Helen kétségbeesetten forgatta a szemét, Mr. Vincop meg idegesen köhécselt. Hirtelen saját szavaimnak se hittem már, valahogy abszurd volt az egész helyzet – ennyire lehetetlen szituációba keveredtem? De most már nem engedek. Pár pillanatig teljes csönd honolt. Amikor végre láthatta, hogy makacsul kitartok, Mr. Vincop sóhajtva mondta: – Kötelességünk, hogy tájékoztassuk önt, de változatlanul óva intem, méghozzá a legkomolyabban: ne bonyolódjék ilyen kétes vállalkozásba. – Meg kell ragadnom minden alkalmat – szögeztem le. – Ki fogok deríteni minden részletet, lehetőséget. 148
Akkor megkaptam Trish telefonszámát, akit azonnal fel is hívtam. – A követségi alkonzul irodájából telefonálok -mondtam neki. Trish rettentő boldog lett, hogy végre hallhat engem. – Tegnap este beszéltem az édesanyjával! – lelkendezett. – Minden nap beszélünk vele. Örökké csak sír, tényleg kétségbe van esve. Azt szeretné, ha csinálnánk valamit, és meg is ígértük neki, hogy ami csak erőnkből telik… Már rég várunk rá, hogy magával kapcsolatba kerülhessünk. Hogyan találkozhatnánk? Megfontoltuk a részleteket. Holnap azt fogom mondani Mudinak, hogy tanítás után vásárolni megyek, hát a szokottnál kicsivel később érünk haza. Ha Mudin nem látszik gyanakvás, felhívom Trisht, hogy randevúnkat visszaigazoljam. Mahtabbal negyed egykor ott leszünk a Kuros-park hátsó kapujánál. Trish és Suzanne egy fehér Pakonnal érkezik majd. – Jó – mondta Trish. – Ott leszünk. Lelkesedését hallva egyszerre lettem magam is bizakodóan izgatott és – gyanakvó. Mi van nekik ebben a „buliban”? Pénzt akarnak, vagy csak a kalandvágy fűti őket? Az volt az érzésem, hogy Trishben emberileg megbízhatom, de a becsület kevés ott, ahol szakértelem is szükségeltetik. Ugyanakkor a nagy optimizmusa rám is átragadt, s erre, igazán szükségem volt. Örültem hát előre is a találkozásnak, és azon tűnődtem, végső soron mi fog kijönni ebből. Letettem a kagylót, s néztem közben Helent; a kezét tördelte. – Mi lenne, ha holnap pizzát ennénk – kérdeztem Mudit. – Remek! – mondta Mudi, Mammal és Nászrin szinte egy emberként. Egyikük sem álmodta, hogy ez a pizza a részemről milyen csinos ürügy. Nyugtalanul telt az éjszakám. Fejemben kérdések kergetöztek, nem bírtam elaludni. Józanul viselkedem? Hallgassak mégis a követségi tisztviselők szavára, vagy keressem a szabadulást ott, ahol épp esélye ígérkezik? Veszélybe sodrom ezzel Mahtabot? Van ehhez jogom? Mi lesz, ha elkapnak minket? Visszaküldenek mindkettőnket Mudihoz – vagy ennél is rosszabb jön? Engem elhurcolnak, Mahtabot meg azoknak adják, akiknek „tulajdonát képezi”? Elsősorban az apjának, aztán ennek a családnak. Borzalmas 149
rémálom. S ha engem kitoloncolnának is, akkor se akartam Mahtab nélkül hazatérni Amerikába! Úgy éreztem, képtelen vagyok megbirkózni az esélyek mérlegelésével. Már-már pitymallott, és Mudi fölkelt reggeli imához, de még mindig ébren hánykolódtam, még mindig határozatlanul. Amikor visszatért, hozzám bújt, mint aki melegséget keres a téli hajnal hidege ellen. Úgy tettem, mintha aludnék, és most vált véglegessé az elhatározásom: el innen, ettől a gyűlölt alaktól! El! Két óra múltán Mudi még az ágy puha melegét élvezte, mikor mi Mahtabbal már iskolába cihelődtünk. Ma egy kicsit később jövök – vetettem oda mellesleg. – Be kell ugranom a boltba, sajtot venni a pizzához. – Ümmm – dünnyögte Mudi. Ezt beleegyezésnek vettem. Hogy aztán délben szélnek eresztették a gyerekeket az iskolából, Mahtab ugyanúgy tele volt izgatott várakozással, mint én. Csak talán jobban tudta leplezni. Taxit fogtunk, aztán irány a Kuros-park. Ott leltünk egy telefonfülkét. – Megérkeztünk – közöltem Trishsel. – Jó, Öt perc múlva ott vagyunk, A fehér Pakon, benne két nő és több – kiabáló, rikoltozó – gyerek, pontosan megjelent a helyszínen. Az anyósülésről kiugrott egy nő, karon ragadott, és húzott az autó felé. – Jöjjön, jöjjön – mondta. – Máris megyünk, – De hát előbb beszéljük meg azért. Mik a terveik? – húztam el a karom. – Hát már hetek óta keressük magát – mondta a nő. – Most egyszerűen elragadjuk. – És tényleg megragadott. Sőt, szabad kezével Mahtab felé kalimpált. Mahtab riadtan ugrott el, és sikoltozni kezdett. – Azonnal szálljanak be! – parancsolt ránk a nő. – Nincs más választásuk. Vagy rögtön velünk tartanak, vagy nem segítünk. – Figyeljen ide, én magát egyáltalán nem ismerem – mondtam. – Mondja csak, hol hallott rólam? Kitől? Mik a tervei? A nő sebesen hadart valamit, és azt is éreztem, hogy közben nyugtatni szeretné Mahtabot. Ugyanakkor remélte, hogy a kis jelenet nem kelti föl a rendőrség vagy a paszdar figyelmét. 150
– Trish vagyok. Judy beszélt nekünk magukról. Naponta érintkezésben vagyunk vele. Naponta felhívjuk a maga családját. És pontosan tudjuk, hogyan juttassuk ki az országból. – Hogyan?-érdeklődtem. – Elvisszük magukat egy lakásba. Talán egy hónapig is kell ott várakozniuk, de lehet, hogy pár napig csupán, esetleg órákról lesz szó csak, ki tudja. De, hogy az országból kijuttatjuk magukat, az biztos. A kocsiból most kiszállt a kormány mögött ülő nő is, hogy a késlekedés oka felől érdeklődjön. Ráismertem. Ő a „cukorbeteg hölgy”, ő kereste föl ezzel Mudit. Trish bemutatta: Suzanne volt. – Jó, de meséljék el közelebbről, hogyan gondolják – szögeztem le. – Akkor benne vagyok. Egyéb vágyam sincs. – Nos, a magunk részéről mindent átgondoltunk – közölte Trish. – Magukat viszont nem akarjuk beavatni a részletekbe. Kérdések forgataga volt az agyam, és máris tudtam, hogy ilyen körülmények között ugyan be nem ülök Mahtabbal ezeknek a fura, ideges nőknek a kocsijába. Előbb tényleg feleljenek. Végül is nem potomságok felől érdeklődöm! – Menjenek haza – mondtam hát, mert továbbra is hallgattak –, dolgozzanak tovább a tervükön. Majd találkozunk megint, és ha megfontolásaik érettek, szívesen engedelmeskedem utasításaiknak. – Mikor éjjel-nappal ezen a terven dolgoztunk! Meg hogy magukra rábukkanjunk, hogy találkozni tudjunk. Aztán kijuttassuk innen magukat. Ez a maga nagy esélye. Tessék velünk jönni, különben úgy veheti, nem is láttuk egymást. – Kérem! Adjanak huszonnégy óra gondolkodási időt. Addig konkretizálhatják a tervet. – Nem. Most vagy soha! Pár percig még ott civakodtunk a nyílt utcán. Egyszerre úgy éreztem: nem vagyok olyan állapotban, hogy csak úgy fejest ugorjak holmi kétséges szabadulási kísérletbe. Mi lenne például, ha elrejtőznénk Mahtabbal egy lakásban, aztán ezek a nők mégse tudnának kijuttatni az országból? Meddig kuksolhatnánk ott anélkül, hogy föl ne fedeznének minket, egy ilyen országban, ahol az amerikaiakat általában gyűlölik? 151
– Isten önökkel – mondtam végül. Trish elfordult, aztán kinyitotta a kocsi ajtaját. Tombolt, olyan dühös volt már. – Hát nem akarja elhagyni azt az alakot – sziszegte. – A kedves férjét. Maga ezt csak úgy mondja. El akarja hitetni a világgal. Holott közben egy frászt. Nem hiszünk magának. Maga tulajdonképpen itt akar maradni. Felbőgött a motor, s a kocsi pillanatok alatt eltűnt a teheráni közlekedés sűrű forgatagában. Mi meg csak álltunk ott Mahtabbal, fura módon még elhagyatottabban, mint annak előtte. Körülöttünk a gyalogosok tömkelege. Trish gyűlölködő tirádája még ott visszhangzott a fülemben. Miért nem ragadtam meg az alkalmat? Mikor esély kínálkozott a szabadulásra? Tényleg becsapom magam, csak önáltatás, hogy sikerülhet Mahtabbal együtt szökni? Szorongató kérdések sora! Most, pár pillanattal ezelőtt Mahtabbal nekivághattam volna az ismeretlennek. Egy fehér Pakonban. Száguldhatnánk a veszélyek és remények felé. Helyette mi volt? Mehettünk a pizzaboltba, hogy kedves életem párjának ínyencfalatot készíthessek.
152
10 Rendszeresen összejöttünk Agha és Khanom Hákimmal. Nagyon megkedveltem a turbánembert, mert egészségesen tekintett a vallásra. Mudi is szerette őt. Jó kapcsolatai voltak – még diákkorából magafajtájú „öregfiúkkal” –, próbált is segíteni Mudinak, hogy állást találjon. Gyakorló orvosit, de ha nem, legalább tanárit. Agha Hákim arra is biztatta a férjemet, dolgozzon idehaza, s akadt alkalmas feladat is: fordítsa angolra közös nagyapjuk műveit. Arabból perzsára Agha Hákim már lefordította e munkákat. Mudi írógépet vásárolt, aztán közölte velem, hogy ezentúl a titkárnője leszek. És nekilátott. Az Apa és Gyermek című alkotással kezdte, ez lényegében Taghatie Hákim e tárgyban vallott nézeteit foglalta össze. Mammal és Nászrin ritkán használt ebédlőasztalát csakhamar Mudi kézirathalmai borították el. Életem párja ott trónolt az asztalfőn, fordítását papírra firkantgatta, aztán a teleírt lapokat elém tolta: tessék legépelni. E munka révén még jobban megismerhettem nézeteiket. Taghatie Hákim szemében minden felelősség az apáé: gyermekét neki kell úgy nevelnie, hogy illendően és kellő tisztelettel viselkedjen a felnőttekkel szemben, aztán „helyesen” gondolkozzon, végül életét az iszlám szabályai szerint rendezze be. Az anyának ebben a tekintetben semmiféle szerepe nem volt. Hetekig dolgoztunk a felelősségteljes feladaton. Mudi nagyapja rendkívüli szóbőséggel fogalmazott, stílusa zsúfolt volt és didaktikus. Minden délután, mikor Mahtabbal hazaértem az iskolából, várt már rám az újabb papírhalom, és Mudi ragaszkodott hozzá, hogy azonnal géphez üljek, ő ugyanis ezt a vállalkozást roppant fontosnak ítélte. 153
Egy alkalommal különösen szíven ütöttek Taghatie Hákim gondolatai. Részletesen taglalta a gyermeknek az atyjával szembeni kötelességeit, és ebben az összefüggésben elmesélt egy történetet egy haldokló apáról, aki még egyszer az életben látni szerette volna a fiát. Könnyek szöktek a szemembe. Nem is láttam tisztán a betűket. Elhomályosult előttem a világ, az én apám is haldokló, aki látni vágyna engem, akinek oldalán ott kellene most ülnöm. Mudi látta, hogy sírok. – Mi baj? – kérdezte. – Ez a história a haldokló apáról… – mondtam, és arcomon csorgott a könny. – Hogyan tarthatsz távol az apámtól, mikor ő is haldoklik? Még azoknak a parancsoknak sem engedelmeskedsz, melyeket a saját nagyapád vetett papírra. – Apád muzulmán? – kérdezte erre gúnyosan. – Nem, te is jól tudod. – Akkor nem számít – szögezte le Mudi. – Apád egyáltalán nem számít. A hálószobába rohantam, mert most tényleg magam akartam maradni, jól kibőgni magam. Az elhagyatottság teljessége volt ez immár. Lehunytam a szemem, képzeletemben apámat láttam, és mintha még a hangját is hallottam volna, végső biztatásul, bátorítólag: „Minden megy, csak akarni kell.” Mennie kell. Valami útnak-módnak lennie kell. Mert akartam, nagyon, akarásban tényleg nem volt hiány. Az egyik látogatás alkalmával Agha és Khanom Hákim azt javasolta, vegyek részt Mahtabbal azon a csütörtök délutánonkénti Korán-oktatáson, melyet angol anyanyelvű nőknek tartanak a Hosszeini Ersad mecsetben. Ez az elgondolás irántam érzett jóakaratuk jele volt. Biztosan úgy vélték, sikerül majd engem is megtéríteni, de ők ezt tényleg azért szerették volna, hogy sikeres és boldog legyek, lévén hogy szentül hitték, az ilyesmi csakis az ő vallásukban érhető el. Javaslatukban az is benne foglaltatott, hogy Mudi valamivel gyakrabban engedhetne ki a házból, lehetővé tehetné, hogy anyanyelvemen érintkezhessem másokkal, esetleg hozzám hasonlókkal. A Hákimok lelkesen fogadták volna, ha kötelességtudó iszlám feleség válna belőlem, de ennek, úgy 154
gondolták, minden erőszaktól mentesen kell bekövetkeznie. Elgondolásuk rögtön jobb kedvre hangolt. Persze hogy eszem ágában sem volt a Korán tanulmányozása, ám az a kilátás, hogy esetleg angol anyanyelvű nőkkel lehetek együtt, máris nagyon feldobott. Mudi mérsékelten lelkesedett, látta ugyanis, hogy e fordulat megint kijjebb vonna engem az ő őrző felügyelete alól. Tudtam, mégis engednie kell majd. Agha Hákim „javaslatait” Mudi minden esetben egyértelmű parancsnak tekintette. A következő csütörtökön tehát iskola után, ha kényszeredetten is, taxiba pakolt minket Mahtabbal, aztán irány a mecset. Megpróbálta fitogtatni hatalmát, hogy ő előbb megnézi a tantermet, csak azután enged be minket. De egy igen eltökélt angol nő máris útját állta. – Csak azért akarok bemenni – közölte vele Mudi –, hogy lássam, mi folyik itt bent. – Szó sem lehet róla – hangzott a válasz. – Ez kizárólag nőknek engedélyezett hely. Férfi a lábát ide be nem teheti. Féltem is rögtön, hogy Mudi dührohamot kap, s ezen egy alkalommal ellene szegül Agha Hákim óhajának. Összevonta a szemöldökét, fontoskodva nézte a tanfolyamra érkező nőket, de hát mind illően fel voltak öltözve, többnyire csadort viseltek, jó muzulmán nőknek látszottak, egyikükről se kellett azt gyanítania férjuramnak, hogy a CIA ügynöke. Pár pillanatnyi tanácstalanság után Mudi úgy döntött magában, hogy Agha Hákimnak mégis igaza van: ez a dolog itten majd segít nekem, hogy megszokjam Teherán életét. Vállat vont, aztán már ment is, és engem Mahtabbal az angol nő őrizetére hagyott. Aki pedig nagy vonalakban máris így vázolta az alapszabályzatot: – Fecsegés nincs. Azért gyűlünk össze, hogy a Koránt tanulmányozzuk. Megkezdődött a tanulmányozás. Kórusban szajkóztuk, harsogtuk a Korán igéit, vagyis kérdés-felelet formában kántáltunk, lényege nagyjából az iszlám magasztalása és a kereszténység gyalázása volt. Majd elmondtuk együtt a délutáni imákat. Önmagában véve igazán nem volt kellemes foglalatosság, ám a kíváncsiságomat felébresztették ezek az arcok. Mit csinálhatnak Teheránban ezek a 155
nők? Saját akaratukból vannak itt? Vagy némelyikük ugyanúgy rabszolga, mint jómagam? Azt vártam, hogy Mudi kint vár minket a mecset előtt, de tévedtem, arca sehol se bukkant fel a járdán tolongó, tovasiető, komoran maguk elé meredő irániak tömegében. Mivel ezen az első oktatási napon nem mertem volna fölkelteni gyanakvását, hamar fogtam egy narancstaxit, s nem is hiába: mert ahogy a kapuhoz értünk, Mudi már ott volt, rápillantott az órájára: elégedetten nyugtázta: a nők nem éltek a nekik felkínált lazítási lehetőséggel. – Jaj, ez a tanfolyam tényleg nagy hatást tett rám! – meséltem neki. – Dolgozni kell az eredményért. Tanulni kell, mert készületlenül oda se engedik az embert. Rengeteg dolgot elsajátíthatok majd így. – Helyes – mondta Mudi, s látszott rajta az elégedettség. A felesége, íme, megtette az első lépéseket, hogy elfoglalja majd a neki kijelölt helyet az Iráni Iszlám Köztársaságban. Én is elégedett voltam, ám épp ellenkező okból. Tettem megint egy kis lépést a szabadulás felé. Hogy örökre távozhassam innen. A Korán tanulmányozása nem sokkal Mahtab iskolájának végezte után kezdődött. Ha Mudi most még elkísérget is minket a mecsetig, sejtettem, hogy előbb-utóbb beleun ebbe, és akkor szabad lesz jószerivel az egész csütörtöki napunk, estig. Bár alapszabály volt, hogy nincs fecsegés, azért persze a tanfolyam előtt és után mindig akadt lehetőség egy kis beszélgetésre. A második találkozás után egy nő megkérdezte tőlem, hova való vagyok. Mikor azt mondtam, „Michigan”, már felelte is lelkesen: – Ó, akkor meg kell ismerkednie Ellennel. Ő is michigani. Bemutattak minket egymásnak. Ellen Rafei nagydarab, vastag kezű-lábú nő volt, körülbelül harminc lehetett, de a bőre máris ráncos volt, pergamenszerű. Ruszáriját úgy a feje köré tekerte, hogy arca alig látszott ki, sőt, még a haja színét se tudtam megállapítani. – Michiganben merre lakott? – érdeklődtem. – Lansing környékén. – Na, igen, de közelebbről… – biztattam. – Á, azt a helyet úgyse ismeri senki. – Mondja csak, mondja, én magam is Lansing környékén laktam. 156
– Owosso – nyögte ki végre a helység nevét. – Tréfál?! – kiáltottam elképedve. – A szüleim Bannisterben élnek. Elsie-ben dolgoztam, és Owossóban jártam iskolába. Olyan izgalomba jöttünk, mint két iskoláslány. Hát vannak ekkora véletlenek? Rögtön tudtuk, tömérdek mesélnivalónk lesz egymásnak. – Nem volna kedve a családjával ellátogatni hozzánk pénteken? – kérdezte akkor Ellen. – Hát nem is tudom. A férjem általában nem engedi meg nekem, hogy másokkal beszélgessek, pláne, hogy bárhová menjek. Nem hinném, hogy ezúttal igent mondana. De azért megpróbálom. Ezúttal Mudi ott várt ránk a mecset előtt. Hát meglepem őt, gondoltam, és mosolyogva siettem felé. – Képzeld el – mondtam –, nem fogod elhinni, mi történt! Találkoztam itt egy Owossóba való nővel. Mudi együtt örült velem. Ejha! Ez volt hónapok óta az első mosoly, amit az arcán láttam. Bemutattam őt Ellennek, s nyomban váltottak pár szót egymással, hagytam, ismerkedjenek, s csak akkor jöttem elő a javaslattal: – Ellen péntek délutánra meghívott minket. Lefogadtam volna, hogy Mudi kereken elutasítja a gondolatot. Nagy meglepetésemre a férjem azonban jóváhagyta a látogatást. Ellen nem sokkal a középiskola befejezése előtt hagyta abba tanulmányait, s ment feleségül Hormoz Rafeihoz, s kezdte el ekképp merő függőségek rendszeréből álló háziasszonyi életét. Hormoz az Egyesült Államokban végzett elektromérnök volt, mind anyagilag, mind társadalmilag jócskán felette állt Ellennek, és így természetesnek vette, hogy az „ellátó és védelmező” szerepért cserébe jócskán jut neki az előnyökből is. Akár Mudi, addigra már Hormoz is elamerikaiasodott. Iránban a sah ellenségeként tartották számon. Ha azokban az időkben hazatér, biztosan börtön várt volna rá, sőt, megkínzatás és halál a szavak kezei közt. Ám akárcsak Mudi, Hormoz is úgy érezte, hogy még az ő személyes sorsát is érintik az Egyesült Államoktól egy félvilágnyira, vagyis odahaza végbemenő politikai fordulatok. Minnesotában vállalt állás, ott éltek Ellennel, nagyjából átlagos 157
amerikai családnak látszhattak. Volt egy Jessica nevű kislányuk. Amikor Ellen a második gyerekét várta, szülni visszament Owossóba. 1979. február 28-án Ellen egészséges fiúgyermeknek adott életet, s rögtön megtelefonálta az örömhírt Hormoznak. És ez volt az a nap, amikor Hormoz közölte vele a telefonba: – Ne haragudj, most nem érek rá, hogy veled társalogjak. Épp a híreket hallgatom. Azon a napon hagyta el a sah Iránt. Hányan lehettek, akiknek a sah szégyenteljes bukása a jobb otthoni jövő ígéretét jelentette? Kecsegtető új esélyt, mint Mudinak és Hormoznak? Mikor végre ideje maradt fia örvendetes születésével is foglalkozni, Hormoznak első dolga volt, hogy iráni nevet adjon a gyereknek, mégpedig azt, hogy: Ali. És az addig jellegzetes amerikai család élete egy pillanat alatt megváltozott. Ellen sorsa megpecsételődött. Végképp. Mudi még öt évig tétovázott, de Hormoz szinte azonnal úgy határozott, visszatér, és Khomeini ajatollah rendszerében keresi a boldogulását. Ellen „hithű amerikai” volt, és természetesen elborzadt az ötlettől. De hát feleség is volt és anya. Hormoz nem hagyott kétséget felőle, hogy ha kell, a családja nélkül, magában is visszatér Iránba. Ellent ezzel sarokba szorította, s az asszony beleegyezett, hogy megpróbál legalább egy darabig Iránban élni – aztán majd meglátják, Hormoz biztosította, hogy ha Teheránban boldogtalannak érezné magát, a gyerekekkel együtt bármikor hazatérhet Amerikába. Hanem aztán hogy Teheránba érkeztek, Ellen ugyanúgy, mint én, rájött, hogy fogoly. Hormoz úgy rendelkezett, hogy még a házat se hagyhatja el. Iráni állampolgár, és engedelmeskednie kell: az ország törvényeinek, férje akaratának. A kedves férj egy időre be is zárta, rendszeresen verte. De különös volt ezt a históriát hallani! Hormoz és Ellen közösen, szinte egymás szavába vágva mesélték nekünk a történetüket, akkor, pénteken délután, hogy ott ültünk takarítatlan lakásuk halljában. Elébb azt kérdeztem magamban, nem feszeng-e Mudi e dolgok hallatán, de rá kellett jönnöm, hogy ellenkezőleg, inkább büszke. 158
Ismerte a történet végét, hiszen Ellen most, hat évvel később még mindig Iránban volt, és nyilvánvalóan úgy „döntött”, hogy férjének honában és otthonában éli le az életét. Pontosan ez volt az, amit Mudi velem hallgattatni akart. – Az első év tényleg borzasztó volt – mesélte Hormoz. – De aztán fokozatosan javulni kezdtek a dolgok. Napra pontosan egy év telt el Iránba érkezésük után, mikor Hormoz így szólt Ellenhez: – Rendben, most menj haza. Egy évig próbáltalak ittmaradásra kényszeríteni, látni akartam, el tudod-e szánni magad véglegesen! De most hazamehetsz! Pontosan ez volt az, amit én Mudival hallgattatni akartam! Ó, Istenem, hogy imádkoztam, hogy valami hasonló elhatározás ébredezzen a férjemben, hogy megadja nekem ezt a választási lehetőséget! Na, igen, de ahogy a történet tovább kanyargott, egyre nyugtalanabb lettem. Mert Ellen – ráadásul Jessicával és Alival! – tényleg visszatért az Egyesült Államokba, hanem hat hét elteltével, felhívta Hormozt és közölte vele: – Gyere ide értünk. Hihetetlen, de ez kétszer is megtörtént. Mert Ellen – megint Hormoz engedélyével – újra elhagyta Iránt, és ismét visszatért. Szinte hihetetlen történet volt ez – még hallani is rossz… De a valóság: itt volt Ellen, az engedelmes feleség. Szerkesztőként dolgozott a Máhdzsubenél, egy iszlám nők számára megjelentetett angol nyelvű lapnál, s az újság ráadásul világszerte ismert volt. Amit Ellen ebbe a lapba írt, azt az Iszlám Eligazító Tanács – beh szép név! – ellenőrizte, de Ellennek ezzel a felügyeleti szervvel sem volt semmi baja! De szerettem volna négyszemközt is elbeszélgetni kicsit Ellennel, hallani az ő magyarázatát, ám e délutánon nem volt rá alkalom. Ellen történetéből elállt szemem-szám, megnémultam az elképedéstől. Hogy lehet az, hogy egy amerikai nő – vagy bárki – Iránt válassza az Egyesült Államok helyett? A legszívesebben megráztam volna Ellent, és azt ordítottam volna: „Miért?!!” A társalgás az eddigieknél is kellemetlenebb fordulatot vett. 159
Hormoz elmesélte ugyanis, hogy nemrégiben pénzt örökölt elhunyt apjától, s most azon vannak, hogy felépítsék saját házukat. – Házat akartunk magunknak mi is. Detroitban – mondta Mudi üdvözülten, – De most itt építjük fel, Iránban, mihelyt a vagyonunkat megkapjuk az Egyesült Államokból. Beleborzadtam ebbe a gondolatba. Mudi is, én is hamar összebarátkoztunk Ellennel és Hormozzal, és attól fogva rendszeresen összejártunk. Vegyes érzésekkel fogadtam a dolgot. Persze hogy kész csoda, ha ilyen körülmények közt az embernek egy angolul beszélő barátnője van, és még a szülőhelyemről is való. Más volt ez, mint ha irániakkal beszéltem, akik így-úgy tudnak angolul. Náluk sose lehettem biztos benne, mennyire is értenek. Ellennel viszont akadálytalanul eltársaloghattam – nem lehettek efféle kétségeim. Csak nagyon nehéz volt így együtt látni Ellent és Hormozt – túlságosan is olyan, mintha saját szerencsétlen jövőm rettentő tükrébe kellene pillantanom. Mindenképpen azon voltam, hogy végre kettesben maradjak valahogy Ellennel. Mudi azonban óvatos volt. Nyilván többet akart megtudni előbb „erről az idegen amerikai nőről”, mielőtt feleségének és rabnőjének engedélyezné a vele való társalkodást. Ellenéknek nem volt telefonja, ez a kényelem ugyanis engedélyhez volt kötve, és gyakran évekbe telt, míg valaki megkapta ezt a kegyet. Mint sokan mások, ők is egy közeli boltossal egyeztek meg, hogy adott esetben használhatják a készülékét. Egy nap Ellen felhívott ebből a boltból, azaz inkább Mudival akart beszélni. Mikor ez sikerült, közölte, parancsolómmal: szeretne délután engem és Mahtabot teára invitálni. Mudi vonakodott, nem akarta volna ugyanis, hogy Ellen értesüljön fogolylétem teljes mértékéről. – Képzeld – csábított Ellen, mert a telefonhoz azért odaengedett Mudi –, fánk lesz csokoládésodóval! Betakartam a kagylót, és Mudi engedélyét kértem. – Hát én? – kérdezte rögtön gyanakvón. – Én is menjek? – Azt hiszem, Hormoz nincs otthon – magyaráztam. – Nem, akkor nem mehettek. 160
Mélységes csalódás ült ki az arcomra. Valahogy nem is annyira az lett volna fontos, hogy Muditól távol legyek, hanem a fánk és a csokisodó! Hanem, hát Mudi talán mégsem bal lábbal kelt aznap fel, meg azt is mérlegelhette közben, hogy Ellenék barátsága többet ér, mint az abszolút szigor. A barát-ságot nem akarta kockáztatni, ezért kegyesen kinyögte végül: – Jó, ha annyira akarsz, menj. Pompás volt a fánk, de a szabadság íze is. Ellennel végre kettesben lehetek! Mahtab vidáman játszott közben a kilencéves Márjámmal (Jessica iszlámosított neve ez volt) és a hatéves Alival. Különösen jó volt, hogy a két gyereknek amerikai játékai voltak. Könyvek is akadtak, kirakós játékok, és nem hiányzott a Barbie baba sem. Míg a gyerekek játszottak, Ellennel komolyan is társaloghattunk, – Miért?! – kérdeztem azonnal, rámenősen. – Mert a helyzetem más volt, mint a tiéd – felelte. – Ha úgy állok, mint te, persze hogy Amerikában maradtam volna. – Kicsit eltöprengett. – De hát amim csak van, az itt van. A szüleim nyugdíjasok, képtelenek volnának segíteni nekem. Nekem nincs pénzem, már nem tudnék semmit kitanulni, tehetségem sincs. És ezzel szemben itt a két gyerekem. Ezzel együtt sem értettem a dolgot. S ami még rosszabb volt, Ellen gyűlölködve beszélt Hormozról. – Folyton ver – panaszolta. – A gyerekeket is veri. És nem lát ebben semmi rosszat. Nászrin szavai jutottak az eszembe, arról, hogy „minden férfi csak ilyen”. Ellen korántsem szerelemről, egyszerűen félelmében döntött így. Inkább a pénz volt a fontos, nem az érzelmek. Nem volt mersze, hogy vállalja az önálló nő életét. Inkább belement ebbe az életbe, pedig rettenetes volt a sorsa, de legalább elmondhatta, hogy úgyahogy megmenekült a létbizonytalanságtól. Végül aztán egész egyszerűen Ellen zokogásban tört ki. – Féltem… hogy Amerikában nem fogok tudni megállni a lábamon… ha ott maradok. Vele sírtam. 161
Percek teltek el, mire Ellen ismét magához tért. És újabb hosszú szünet, mire a másik nagy témámmal előhozakodhattam: – Van itt még valami… amiről csakugyan szeretnék veled beszélni – vágtam bele. – De nem tudom, tudsz-e titkot tartani, mármint a férjed előtt. Ha azonban nem fogod elfecsegni, akkor őszinte leszek. Máskülönben a világért sem akarlak terhelni vele. Ellen komolyan eltöprengett. Aztán elmagyarázta, hogy miután másodszor is vissztért Iránba, úgy határozott: legyen akkor ezen a módon a legjobb. Legyen belőle igazi iráni feleség. Át is tért az iszlám síita hitre, elfogadta az öltözködési szokásokat, sőt még lakásukon belül is be volt bugyolálkozva folyton, mondta-mondta illendően az imákat, tisztelte a szent embereket, tanulmányozta a Koránt, egyáltalán: sorsát Allah akaratából tűrte és viselte. Kötelességtudó mohamedán feleség volt Ellen, de azért megmaradt kíváncsi amerikai nőnek is. – Szóval – mondta végre –, ígérem, hogy nem mondom el senkinek. – De tényleg komolyan gondolom. Senkinek se szabad szólnod róla, célozni se rá. – Mondd csak, mondd. Ígérem. Hát vettem egy nagy lélegzetet, és már beszéltem is, mint a vízfolyás. – Azért mondom el neked mindezt, mert amerikai vagy, és mert nekem segítségre van szükségem. – Csak hát képtelenség, amit akarsz. Ha nem enged el, semmiképpen nem menekülhetsz innen. – Pontosan ez az – mondtam. – Menekülni akarok. Szökni, – Megörültél. Nem tudod megcsinálni. – Nagyon kérlek, ha tudsz segíteni, segíts – mondtam. – Egyszerűen annyiról lenne szó, hogy teremts alkalmat nekem arra: eljöhessek Mudiék házából. Hogy felkereshessem például a svájci követséget. Aztán elmeséltem neki a követségi kapcsolatomat, és hogy postát kapnak-küldenek, és egyáltalán, mindent megtesznek, amit csak tehetnek értem. – Segítenek netán abban is, hogy az országból kijuss? – kérdezte 162
akkor Ellen. – És hogyan? – Nem, ezt ők nem tudják megcsinálni. Híreket küldhetek csak magamról haza, rajtuk keresztül. Meg ha netán valaki kapcsolatba akar lépni velem, általuk teheti. – Én nem akarok elmenni erre a követségre – közölte Ellen. – Soha életemben nem voltam ott. Amikor ideérkeztünk, a férjem eltiltott bármiféle diplomáciai képviselet látogatásától. Hát engedelmeskedtem. – Nem is kell odamenned, se velem tartanod – biztosítottam. – Sok időbe telhet az is, hogy Mudi gyakrabban engedjen minket így együtt lenni, de akkor, gondolom, lesz módunk ide-oda járni, mert ahogy látom, kedvel téged. Csak az a fő, gondolj ki valamit, amilyen ürüggyel elmehetek hébe-hóba otthonról. Jó? És te fedezel arra az időre, falazol nekem. Percekig töprengett Ellen, hogy most mit is válaszoljon. Végre beleegyezőleg bólintott. A délután további részét tervek szövögetésével töltöttük. Persze gyakorlatilag semmire nem készültünk föl. Mahtab annyira jól érezte magát, Márjámmal és Alival, hogy szinte el se akart jönni. De Ellen gyerekei megkönnyítették neki a búcsút: kölcsönadtak neki pár könyvet. Láttam, Ellennek van Újszövetsége is, hát azt alkalomadtán én vehetem majd kölcsön, gondoltam. Mudi magatartása változó volt, olykor még fizikai fölényét is fitogtatta, máskor viszont inkább kedveskedésekkel próbált megnyerni. – Menjünk el holnap enni valahová – javasolta például február 13án. – Holnap van Bálint nap. – Jó – mondtam. – Szívesen. A Khájjam Hotel éttermébe akart meghívni minket. Ott az volt az első számú specialitás, hogy angolul beszél a személyzet. Mahtabbal együtt lelkesen készültünk. Bálint nap délutánján órákat töltöttünk a szépítkezéssel. Kétrészes selyemkosztümöt öltöttem – pirosat! –, amely két hét nyaralásra érkezett amerikai nőkhöz talán jól illik, de amúgy Teheránban maga a botrány. Ezért persze különös gonddal 163
kellett bebugyolászkodnom. Manto, ruszári. Reméltem, hogy a szálloda lesz annyira „amerikanizált”, hogy a kosztümöt megvillogtathatom. Szépen megfésülködtem, és szemüveg helyett kontaktlencsémet illesztettem a szememre. Semmi ne csorbítsa az összhatást! Mahtab piros rózsabimbókkal hímzett fehér ruhát vett föl, és fehér lakkcipő volt a lábán. Így mentünk hármasban a Sariati útra, ahol aztán beültünk az első narancstaxiba, amelyik jött. Körülöttünk mindkét irányban tombolt a forgalom, mert a város keletre tartó fő közlekedési útvonalán igyekeztünk előre. Sokan még Pahlavi Avenue-nak nevezték ma is Pahlavi sah „emlékéről”. Négy taxi révén jutottunk el célunkhoz, átszállásokkal. Amikor Mudi kifizette a sofőrt, ott álltunk a közlekedés poklában, és – hogy könnyebb legyen a sorsunk – hatalmas tócsa is terebélyesedett előttünk, jó szennyes. Kicsit odébb vezettem Mahtabot, a csatornának ahhoz a részéhez, ahol átfutást remélhettünk. Kicsit vártunk, s akkor én lepillantottam. Cicuska nagyságú patkány ücsörgött máris Mahtab szép lakkcipőjén. Elrántottam hát onnét a lányomat, mire a patkány is elugrott. – Mi van, mi baj? – tudakolta nyomban Mudi. – Csak megijedtem – szóltam hátra –, el ne üssön még minket valami a végén. Szegény Mahtabot nem akartam a patkánydologgal megijeszteni, ezért hazudtam. Kis emelkedőt kellett megmásznunk a Khájjam Hotelhoz. Közben megsúgtam Mudinak az igazságot, de ő nem csinált nagy ügyet belőle. A patkányok hozzátartoznak Teherán mindennapi életéhez. De azért igyekeztem élvezni az estét. A reklámmal ellentétben a Khájjam személyzete egy mukkot se tudott angolul, ráadásul egész vacsora alatt magamon kellett tartanom a mantót és a ruszárit. Mégis kockáztattam, hogy kihívom magam ellen Allah haragját: egy kicsit kigomboltam ugyanis a mantómat. S igen ízletes volt az étel: rák, szalmakrumpli. Mudi nagystílűen úgy határozott, hogy vacsora után még kávét is rendelünk, jóllehet egy-egy csészével itt négy dollárnyi riálért vesztegették a sötét nedűt. Kis eszpresszókávés csészékben 164
szolgálták fel és igencsak a neszkávét idézte. Mindegy, ezúttal Mudi gesztusa volt az, ami számított. Mindenesetre azon voltam, hogy elhiggye: elégedett vagyok. De hát semmi se voltam én, csak maga a mélységes zavarodottság: tudtam, hogy Mudi „jótevőből” bármelyik pillanatban a poklok ördögévé változhat át. Nem bíztam már az ő férji gyengédségeiben. Mindegyre az a gondolat gyötört, hogy nem kellett volna-e mégis engedni Trish és Suzanne erőszakoskodásának? Hadd vittek volna minket Mahtabbal! Persze, fogalmam sem lehetett, mi lett volna akkor. Mérlegeltem az összes elképzelhető körülményt, s most is az volt a meggyőződésem, hogy helyesen döntöttem akkor. A két amatőr embercsempész nőszemély, valami igen ködös tervet eszelhetett ki. Ha egy szál magam vagyok, még talán velük is tartok, de Mahtab életét milyen jogon kockáztathattam? Persze valahányszor Mudi komiszkodni kezdett, rám tört a „késő bánat”. Hátha épp ezzel teszem ki a legnagyobb veszélynek Mahtabot, hogy itt kell élnie az úgynevezett apai házban? Nyugtalan álmomból rettenetes robbanás zaja riasztott fel. Az ablakon át kinézve, láthattam a lángoló éji eget. További dörgedelmes robbanások követték gyorsan egymást, fenyegető közelségből. Remegett a ház. – Bombák! – sikoltottam. – Bombáznak minket. Hallottuk fejünk fölött a repülőgépek üvöltését, dörömbölését. Félelmetes, sárga-fehér szúrólángok világítottak be szobánkba, és ahogy a villámokat a mennydörgés, úgy követte ezeket is a rémületes zaj. Mahtab persze szintén felébredt. Visított. Mudi megfogta, odarakta őt kettőnk közé az ágyon. Összebújtunk, mintha az bármi védelmet nyújthatott volna e fenyegetés ellen. Mudi kétségbeesett imákat harsogott perzsául, és hallani lehetett a hangjából, hogy iszonyú pánikban van. Ölelésével védelmezni akart minket, de inkább még jobban agyonijesztette Mahtabot, s éppenséggel magam se nyugodtam meg férjem remegésétől. Mi ketten angolul fohászkodtunk abban a hitben, hogy valószínűleg ez halálunk órája. Még soha nem rettegtem ennyire. Dobhártyámat 165
szaggatták a borzalmas lökések, dörejek, A repülőgépek hullámokban jöttek, egy-egy percnyi csönd támadt, de mire föllélegezhettünk volna, már nyakunkon voltak a következők. Valahányszor felüvöltött felettünk egy-egy újabb roham, elkezdtek visszadörögni rájuk a narancsszínű lánggal lobogó elhárítórakéták, úgy éreztem, emberi gyűlölet csap össze emberi gyűlölettel. Sárga és fehér villogás szaggatta a láthatárt, tehetetlen kínban éltük át e testet öltött rémálmot, s csak annyi enyhülésünk lehetett, hogy a fényjelenségek néha kevésbé vakítóak, a dörgések néha kevésbé fültépőek voltak. Volt, hogy mintha a szoba is kigyúlt volna a fehéres izzástól, körbefutottak a lángnyelvek visszfényei a falakon, s a ház úgy reszketett, hogy attól félhettünk, ránk dől, bár nem érte találat. A bombák és rakéták pokoltüzében, az égő házak olvadt lobogásában láthattam, hogy Mudi szemernyit sem viseli bátrabban az egészet, mint mi ketten. Csak szorított minket, s én közben ezért a bombázásért jobban gyűlöltem őt, mint valaha. Eszembe jutott anyám levele, álmára emlékeztem, hogy tudniillik Mahtab valami bombatámadás során elveszti fél lábát. Kérlek, édes Istenem! Édes Istenem, kérlek! Kérlek, kérlek, segíts rajtunk! Légy irgalmas, minket veszni ne hagyjál! Védd meg Mahtabot! Bombázók raja húzott át felettünk, aztán eltűnt. Visszafojtott lélegzettel várakoztunk. Hogy pár perc nyugalmunk lett, kicsit el is engedtük már egymást, és titkon bizakodni kezdtünk, hogy ennek a megpróbáltatásunknak is vége. De még jó időbe telt, hogy hallhatóan föllélegezzünk. A támadás gyakorlatilag úgy tizenöt percig tartott csak, de nekünk ezek a percek óráknak tűntek fel. A félelem helyét elfoglalta a harag. – Látom most már, micsoda bajt hoztál ránk? – rikácsoltam Mudinak. – Ezt akartad, ilyen sorsra szántál minket? Mudi azonnal átkapcsolt a síita párti szövegre. – Még hogy én! – üvöltötte. – Én ugyan nem tettem ezt tiveletek. Ezt a te országod teszi az én népemmel! Téged a saját hazád fog itt megölni! Mielőtt a viszály folytatódhatott volna, Mammal dugta be fejét a 166
hálószobánkba. – Semmi gond, Daidzsan – mondta –, ez csak gyakorlatozás volt. Légelhárító rakétákkal. – Repülőgépeket is hallottunk – tiltakoztam. Elképzelhetetlen! Mammal azt akarja itt beadni nekünk, hogy ez csak légvédelmi gyakorlat volt? Mintha a hadsereg hetét ünnepelnék, napját, éjjelét? Kint a hallban megszólalt a telefon, és hogy Mammal elindult oda, fölkeltünk mi is, követtük. Alvásra már nem gondolhattunk ezen az éjszakán. Nem volt villany. A város szó szerint kísértetsötétségbe burkolózott. Csak a borzadályos tüzek lángjai világították meg a pokol szurkát, a legkülönbözőbb irányokból. Ámme Bozorg volt a telefonáló. Mammal is, Mudi is biztosította őt nyomban, hogy jól vannak. Nászrin gyertyákat gyújtott, aztán teát hozott, idegeink megnyugtatására. – Nem kell itt semmitől se félnünk – mondta becsületes meggyőződéssel. – Nem találnak el minket, ugyan. Allahba vetett hite szilárd volt, s ráadásul kiegészült azzal a bizonyossággal is, hogy – ha Allah mégis úgy akarná – nincs dicsőbb halál, mint efféle mártíromság, az iraki légierő bombái révén a levegőbe repülni tudniillik. – Nem volt itt semmiféle bombázás – erősködött Mammal. – Miért voltak akkor olyan robbanások, hogy minden belereszketett? – kérdeztem. Mammal erre csak vállat vont. Reggel felé a város duruzsolni kezdett, megélénkült, sebeit nyalogatta. És megtorlásért kiáltott. A támadást nyilván az iraki légierő gépei hajtották végre, a rádió a szokásos uszító jelszavakat harsogta. Hogy az iraki pilótákat az Egyesült Államokban képezték ki. A rajtaütést amerikai tanácsadók javasolták és dolgozták ki, ők ellenőrizték. Az átlag iráni úgy tudta, hogy maga Reagan elnök ül az első harci gépben, ő vezeti a galád légi flottát, mely halált hoz. Nem volt kellemes dolog amerikainak lenni e napon Iránban. Mudi is érezte ezt, még védelmezni is próbált minket. Mahtabbal aznap nem kellett iskolába vonulnunk. A legsúlyosabb károkat épp 167
az iskola környéke szenvedte el. Sok ember vesztette életét. A nap folyamán Ellen elkocsikázott velünk a károk megtekintésére. Egész háztömbök tűntek el, repültek a levegőbe vagy égtek ki. Sokfelé még mindig füst szállt. Mind megegyeztünk abban, hogy a háború szörnyűség, épp csak a nézeteink tértek el, hogy mik a háború okai. Én ezt a rémséget így láttam: természetes következménye, hogy Iránban ilyen fanatikus rendszer uralkodik. Mudi és Hormoz az amerikaiakat tette felelőssé a tömeges pusztításokért. És Ellen a férfiak véleményéhez csatlakozott. Mudi Hormozzal csakhamar belebonyolódott az ő kedvenc témáiknak egyikébe – hogy az amerikai kormányzat milyen kétszínű. Hogy a Perzsa-öbölben fenntartsák az erőegyensúlyt, az amerikaiak készek egymás ellen kijátszani a feleket, ezért támogatják Iránt is, Irakot is. Meg volt győződve róla, hogy az Egyesült Államok nemcsak a harci gépeket szállította, melyekkel Irak bombázott, de a légelhárító rakétákat is, melyekkel Irán ezekre lőtt. De a hosszú távú fegyverembargó miatt az amerikaiak Iránnak csak titokban szállíthatnak. – Irán egész nemzeti vagyonát ráfizeti erre a háborúra – mondotta. – Az embargó miatt kénytelenek vagyunk közvetítő országokon keresztül vásárolni a fegyvereinket, és ez sokkal több pénzbe kerül. Imádkoztunk mindannyian, meg ne ismétlődjék ez a légitámadás. A rádió biztosította Mudit, hogy ez így lesz, és hogy a szent síita seregek gyors ellencsapása várható, és bosszút állnak az amerikaiak hitvány bábjain. Szájról szájra járt a híre, hogy emberek tucatjai – talán százai – veszítették életüket a bombázás során. De a hivatalos kormányközlemények hat halottról beszéltek csak, és hozzátették, az iraki légitámadás is azt bizonyítja, hogy Allah az Iráni Iszlám Köztársaság oldalán áll. Mert egy iraki bomba, nyilván Allah által vezérelve, pontosan a Monafeghin-épületére hullott – ez egy Khomeini-ellenes, sahpárti szervezet székháza volt. A romokat átkutató nyomozók nemcsak nagy fegyver- és lőszerraktárra bukkantak, de titkos szeszfőzde berendezéseire is. Ez annak cáfolhatatlan bizonyítéka, hogy Allah mindenképpen 168
gondoskodik arról, hogy Irán nyerje a háborút, ráadásul az ördögi Monafeghint is eltörli a föld színéről. A városban kihirdették a rendkívüli állapotot. Erőművek sérültek meg, s így mindenkinek felhívták a figyelmét, használjon lehetőleg igen kevés áramot. Éjszakára – meg nem határozott időre szólt ez a rendelkezés – a várost el kell sötétíteni, ez energiatakarékossági intézkedés is, óvintézkedés is volt egyszerre. Utcai közvilágítás egyelőre nem létezett. A házakban is csak a legszerényebb lámpafényt engedték meg, ráadásul csak akkor, ha kintről nem volt látható. Mudi hozzászokott, hogy mindenüvé egy parányi zseblámpát vigyen magával. Következtek a sok-sok beszédű, sok-sok kérdésű nappalok, a tömérdek rettegésű, feszült éjszakák. Heteken át két-három éjenként ismétlődtek a bombatámadások, aztán már minden éjjel bombáztak. Esténként, mikor besötétedett, Mahtab rendszeresen panaszkodott gyomorfájdalmakra. Sok időt töltöttünk kettesben a fürdőszobában, és imádkoztunk, sírtunk, reszkettünk. Kikászálódtunk az ágyból, bemásztunk inkább a masszív ebédlőasztal alá, mely földig le volt takarva fehér lepellel – védelem esetleges üvegszilánkok ellen. Kialvatlanok voltunk valamennyien. Bombatámadás…! Ennél iszonyúbbat, borzalmasabbat elképzelni se tudtunk már. Egy nap, iskola után egy narancstaxi letett minket a Sariati úton, s Mahtabbal elindultunk a szokásos módon kenyeret vásárolni. Ezen a napon bárbárit akartunk venni, ez savanyú kenyér, hatvan centi hosszú, lapos, ovális formákban sütik. Frissen és melegen tényleg pompás az íze, sokkal jobb, mint a közkeletű lávasé. Álltunk a sorban a nanniban –, s ahogy így telt vagy fél óránk, figyelhettük az ismert „futószalagos” munkát. Férfiak kis csoportja szorgoskodott a tészta kimérésével, gyúrásával, egyengetésével, kiés begöngyölésével, szabdalásával. Félretették a kész formákat, hadd keljenek. Akkor adta meg a masszának egy „szakértő” a végleges, egyedi alakot. Az egyik pék jókora lapáttal – két és fél méteres volt a nyele! – belökdöste a leendő kenyereket az izzó kemencébe, ő is húzta ki a kész terméket rendre. Egyszer csak azt is észrevettük, hogy a tésztakészlet elfogyott. A futószalag első embere nyomban hozzálátott, hogy új masszát 169
készítsen. Odahúzta a gumicsövet a hatalmas kádhoz, s kinyitotta a vízcsapot. Mivel időbe telt, hogy a kád megteljen, az ember szünetet tartott. Bement a hátsó kis szögletbe. Ahogy kinyitotta a szűk vécé ajtaját, valami iszonyú bűz áradt ki nyomban, s csak akkor szűnt, amikor emberünk, feltehetően mosatlan kézzel, hamarosan újra megjelent. A gyomromnak, szó ami szó, jól meg volt adva mára. Vajon kezet mos-e, mielőtt visszamegy dolgozni? Nem volt csap, mosdó vagy egy lavór sehol. Néztem, mi lesz. Hát belemosta a kezét – a kenyértészta vizébe. Nem volt sok időm, hogy ezen lelkizzem, ugyanis hirtelen megszólaltak a légiriadó szirénái. És másodperceken belül felbőgtek a közelgő repülőgépek. Gondolataim száguldottak, eszemmel megpróbáltam legyőzni a pánikot. Most mi legyen? Itt próbáljunk fedezékbe bújni, vagy rohanjunk haza? Fontosnak éreztem, hogy bizonyíthassam Mudinak: tudunk magunkra vigyázni, s akkor a továbbiakban is elengedhet minket kettesben. – Fuss, Mahtab! – kiáltottam. – Nyomás! Haza kell érnünk valahogy. – Mami, félek! – sikította erre ő. Megragadtam kis drágámat erre, felkaptam, és a karomon vittem. Úgy éreztem, hogy nekünk a Sariati úttól lefelé kell távolodnunk, be egy mellékutcába. Jött az utcák labirintusa, tudtam, hazafelé vezet az út, szedtem a lábam, ahogy bírtam. Körülöttünk zengett az iszonyú bömbölés: a repülőgépek motorjai! És mintha a halál angyala szállna szembe velük, dörögtek a légelhárító torkolattüzek, a rakéták robbanásai hasogatták ezt a légi poklot. S ha a bombák célba találtak, a haldoklók rettenetes kórusa vegyült a hangzavarba. Sikolyok, hörgések – tömegével. Köröttünk a légelhárító rakéták repeszei szaggatták az utcák burkolatát. Volt köztük akkora is, hogy egy embert leteríthetett volna. S mi még egyre csak rohantunk. Mahtab a vállamba fúrta a fejét. Ujjai az oldalamba mélyedtek. – Félek, Mami. Rettentően félek! – sikoltotta újra meg újra a lányom. 170
– Jól van, jól van! – nyugtattam. Az én hangom is elcsuklott. Próbáltam túlharsogni a zűrzavart, a hangorkánt. – Imádkozz, Mahtab, imádkozz! Végre elértük a mi utcánkat, és a kapuig támolyogtunk. Mudi aggódva várt már minket. Kikémlelt az utcára, lesett jobbra-balra. Hogy minket meglátott, nagyobb résre nyitotta az ajtót, berántott mindkettőnket. De hát mentünk mi, nyomakodtunk, aztán a ház védelmező betonfalának vetettük a hátunk, álltunk ott, de csaknem összetottyadtunk, mint élettelen zsákok. Egy nap magammal vittem Mahtabot a parkba, közben a kis Ámirt toltam magam előtt a babakocsiban. Hogy a játszótérre érjünk, el kellett haladnunk egy röplabdapálya mellett, ahol épp nagyban játszottak. Vagy húsz serdülő ifjonc tombolt a kora tavaszi napsütésben, labdázás ürügyén. Mahtab hintázott, én meg élénk szóváltásra, kiabálásra lettem figyelmes, amely a röplabdapálya felől jött. Fölpillantottam, s láttam is négy-öt Nissan kisteherautót. Mi ez? Elállták parkunk bejáratait. A paszdar! Azt gondoltam, a park rutinszerű átvizsgálására érkeztek. Néztem ruházatomat. Mantóm rendben, ruszárim is. Jó, de hát a paszdarral se így, se úgy nem akartam összetalálkozni. Hát úgy döntöttem: el innen, de gyorsan. Kiáltottam Mahtabnak. Toltam magam előtt megint Ámirt, Mahtab mellettem lépkedett sietősen; pucoltunk. Ahogy a röplabdapálya mellé értünk megint, láttam, hogy ma a tinédzserekre bukik a paszdar. Puskatussal, puskacsővel fenyegették a srácokat, mindet fölterelték a Nissanok platóira. Mukkanás nélkül engedelmeskedtek mindnyájan. Néztük őket, míg a Nissanok eltűntek velük. Vajon hova? Mi lesz velük? De hát ezt csak úgy magamtól kérdezhettem. Gyorsan haza, letörve, félve. Aszije nyitott kaput nekünk. Elmeséltem neki s Rezának, mi történt. Reza találgatni kezdte: – Talán azért volt ez, mert együtt voltak? – Hozzátette, hogy értsem is: – Ilyen nagy létszámú együttlétekhez külön engedély kell. – És mi fog történni velük? – kérdeztem. – Fogalmam sincs – vonta meg Reza a vállát. Hangja nem árult el 171
aggodalmat. Mudi is hamar túltette magát a dolgon. Epizód volt neki. – Ha a paszdar elvitte őket, nyilván el is követtek valamit – vélekedett. Mrs. Ázhár egészen másképp ítélte meg a történteket. Mert másnap az iskolában elmeséltem neki, mit láttunk. – Szóval, ha bárhol együtt látnak így egy falkára való srácot, összeszedik őket. Viszik mindet rögtön a frontra – mondta szomorúan. – Csinálják ezt az iskoláknál is. Olykor teherautószám viszik el a fiúkat. Katonának. A családjuk nem is látja őket viszont többnyire. Jézus Mária! De gyűlöltem a háborút! Merő értelmetlenség, ráadásul. Ki ért egy ilyen országot! Mohón vágynak rá, hogy ölhessenek, ölethessenek, én nem tudom, mit művelhessenek, és hogy meghalhassanak. Az egyik alapvető különbség, amely – egy amerikainak például – érthetetlen is, a különbség a két világ felfogása között: Mammal és Nászrin számára egy emberélet, legyen az akár a sajátjuk, nem sokat ért. A halál mindennapi esemény volt, semmiképp sem túl nagy titokzatosság. Allahban kell bízni, mi mást lehet tenni? S ha megtörténik, aminek történnie kell, hát olyan nagy dolog, ha másképp úgysem történhetett? Például bátor viselkedésük a bombázások idején nem volt képmutatás. Példája inkább annak, hogy ez az ideológia, szélsőséges esetben, terrorista mártírokat is produkálhat. Nagyon is világossá vált ez azon a péntek délutánon, amikor – szokásos módon – Ámme Bozorgnál időztünk, amúgy végtelen imádkozással ünnepelni a napot. Be volt kapcsolva a tévé, a városi imát közvetítették, a nagy közös péntekit, de hát engem eleve nem érdekelt ez. Csak arra figyeltem föl, hogy Mudi is, Mammal is döbbenten emeli fel a hangját. Ámme Bozorg hangosan sopánkodni kezdett. – A pénteki imát bombázzák! – mondta Mudi. Az egyenes adás a hívők óriási tömegét mutatta, akik a köztereken tolongtak, és most pánikszerűen menekültek volna. A kamerák az ég felé lendültek, s láthattuk, valóban iraki gépek húznak el a magasban. A robbanások nyomán lyukak keletkeztek a tömegben, rengeteg 172
halott és súlyos sebesült maradt a földön. – Ott van Baba Hadzsi is – emlékeztetett Mudi. -Ő mindig részt vesz a pénteki imán. A teheráni üzleti negyedben nagy volt a felfordulás. A híradásokban összevissza adatokat közöltek a halottak számáról. Ez a jól kitervelt támadás Irak egyértelmű erkölcsi és fizikai sikerét hozta. A család aggódva várta haza Baba Hadzsit. Két óra, három. Baba Hadzsi ennél később sosem szokott a pénteki imáról hazatérni. Ámme Bozorg nem vesztegette az idejét. Azonnal siratópózba vágta magát, haját tépte. A tarka csadort fehérre váltotta, leült a földre, egyhangúan darálni kezdte a Koránt, egyszerre sírt és jajveszékelt. – Meg fog őrülni a végén – állapította meg nővéréről Mudi. – Nem tehetünk mást, várnunk kell, mi lesz. Ő is megvárhatta volna, míg hír jön, hogy meghalt. A rokonok sorra rohangáltak ki az utcára, lesték, nem jön-e a családfő. Órák teltek feszült várakozással. Közben Ámme Bozorg rituális rikácsolása harsogott – nem annyira a szívet, mint a fület tépve. Mudi nővére remekül beletalálta magát a mártír-özvegy szerepébe. Már csaknem ötre járt, mikor Fereste berohant. – Jön! Ott fordul be épp az utcába, jön! – kiáltozta. Az egész színtársulat az ajtóhoz tódult, s ahogy Baba Hadzsi tényleg megérkezett, nekiestek, ölelték-szorongatták. Ő meg csak tűrte, tekintetét makacsul a földnek szegezve. A tömeg kettévált, hogy átengedje a szent embert. Ruháján mindenütt vér éktelenkedett, sőt, húscafatokat is láttam. Mindenki nagy meglepetésére, azonnal az amerikai fürdőszobába sietett, hogy megmosakodjon. Mudi később aztán beszélt is vele, s nekem erről így számolt be: – Nagyon megrázta, hogy ő nem halt meg. Mártír szeretne lenni, mint a fivére. Mudi bezzeg nem osztozott családja halálmegvető bátorságában. Ő jócskán félt a haláltól. Mikor Teherán népe már beleszokott a háború mindennapjaiba, a polgári védelmi szervek új rendelkezéseket hoztak. Támadások idején mindenkinek zárt térben, a földre lelapulva kellett menedéket keresnie. Este lefeküdtünk az 173
ágyba szép „nyugodtan”, aztán vártuk a riadót, a rettegett szirénajelzést, s akkor rohanhattunk a nagy hallba, a lépcső tövéhez – ott volt a legnagyobb padlófelület, együtt az egész családnak. Viszont itt már Reza és Mammal előtt sem titkolhatta Mudi, hogy micsoda pánik vesz rajta erőt. Sírt, annyira félt. Tehetetlenül rázta a remegés. Gyávaságát később aztán dühkitörésekkel próbálta leplezni, feledtetni. Az amerikaiak ellen tombolt, csak hát a szavainak minden támadás után kisebb lett a hitele. Tekintetünk olykor találkozott. Láttam, hogy Mudi érti már, ő a felelős azért, hogy ránk szakadtak ezek a borzalmak. De fogalma se volt, mit kellene most csinálnia.
174
11 Évente egyszer fürdik meg minden iráni. Ez az alkalom pediglen a No-ruz, a perzsa újév. Két hétig tart az ünnep, s a nők is ilyenkor takarítják ki házuk-háztartásuk. A No-ruz a cipőboltoknak is várva várt ünnepe. Ilyenkor ugyanis mindenki vesz magának új lábbelit. E két hétben igen keveset dolgoznak, a családoknak ugyanis jobb dolga is van annál: ünnepi ebédek sora jön, társas teázás, fogadások nyakra-főre a rokonoknál. Szigorú családi hierarchia szabályozza, ki mikor fogadja a többi rokont. A No-ruz nap maga március 21-ére, tavasz kezdetére esik. Rezával, Mammallal és családjukkal naponta összegyűltünk a háft szin („hétszer az SZ”) körül, ez egy szafré, melyet jelképes ételek borítanak dúsan, s mindegyik étek neve sz-szel kezdődik. A figyelem középpontjában néhány tojás áll – ezek meg, szó szerint, egy tükrön díszelegnek. A perzsa monda szerint a Föld egy bika szarván nyugszik. Mármost a bika minden évben áthelyezi terhét az egyik szarváról a másikra. Hogy mikor kezdődik a perzsa újév, ezeket a tükrös tojásokat figyelve lehet megtudni. Mert amikor a bika a világot az egyik szarváról a másikra átteszi, imbolyogni kezdenek kicsit a tojások. Az előttünk álló év várása lényegileg ugyanúgy zajlott, mint nálunk december 31-én. Vártuk a pillanatot, hogy a Nap a Kos égi jegyébe lépjen, és minden szem a tojásokra szegeződött. Egyszerre szuroksötétség borult ránk, és légvédelmi sziréna üvöltése kezdte jelezni a harci repülők közeledtét. Siettünk azonnal a bejárati előtér védelmébe, és megint átéltük mind az összes borzalmat. Ezen a No-ruz napon jócskán remegtek a tojások. Bármilyen rémségesek voltak is a légitámadások, az élet azért 175
ment tovább, és az iraki légierő fenyegetései nem rettentették el Iránt az ünnepléstől. A jeles összejövetelek sora másnap vette kezdetét, vele a mi társasági Odüsszeiánk, amelynek első állomása természetesen a nagy család pátriárkájának és mátriárkájának háza volt. Reza, Aszije, Márjám, Mehdi, Mammal, Nászrin, Ámir, Mudi, Mahtab és jómagam: bepréselődtünk mind Mammal gépkocsijába, aztán irány Ámme Bozorg háza. Nem volt éppen ünneplő hangulatom. Abban a pillanatban, hogy a házba beléptünk, már futott is a horgas orrú nőszemély, vetette magát Mudi nyakába, halmozta el őt csókokkal. Majd Mahtabnak szentelte figyelmét, és szeretettel megölelte-megcsókolta. Már számítottam rá, hogy az én orcámra is jön a megszokott, futó kis csók, hát ösztönösen is följebb húztam a ruszárimat, csökkentsük az érintkezési felületet a végsőkig. S persze ajándékokat is készített elő az ünnepre Ámme Bozorg. Meglepte Mudit például egy új íróasztallal, s kapott a férjem egy könyvszekrényt is, tolós üvegajtajút. Mahtab ajándéka mérték után készült ruha volt, Mekkából importált tiszta selyemből. Ámme Bozorg pár percig így sürgött-forgott, drága ajándékokat osztogatva mindenkinek. Kivéve engem. Mudi észre sem vette, hogy engem kihagyott, én pedig fütyültem rá. Bánatos, magányos délután várt rám megint fogságom egykori helyén. Senki nem szólt hozzám angolul, még csak efféle kísérlet se történt. Mahtabot végig magam mellett tartottam, őriztem őt, nehogy kettesben maradjon Ámme Bozorggal. Napról napra folytatódott a fárasztó ünneplősdi. Egy reggel, hogy megint látogatóba készültünk, világosbarna gyapjúkosztümöt vettem föl meg egy háromnegyedes kabátkát, mely csaknem felsőkabátnak hatott. Fejemet a ruszáriba burkoltam, s megkérdeztem Mudit: mindenképpen kell ehhez az öltözékhez még manto is? – Nem, hát persze, hogy nem – hangzott a válasz. – Nagyon oda kell figyelnie valakinek, hogy lássa, ez nem is manto. Madzsid vitt minket kocsival a különféle rokonokhoz az aznapi kötelező együttlétekre. Késő délután azonban valami dolga akadt, így mi Mudival és Mahtabbal hármasban taxiba szálltunk, hogy Agha és Khanom Hákimhoz menjünk. 176
Már csaknem sötét volt, mikor házukat elhagytuk, s hazaindultunk. Pár tömb volt csak a főút, s ott kaphattunk taxit. Zúgott el jobbra-balra a forgalom taxinak híre se. Hirtelen megállt viszont mellettünk, méghozzá csikorgó kerekekkel, egy Nissan, mögötte fehér Pakon. Négy szakállas ember ugrott ki a járdára, mind a paszdar olívzöld egyenruhájában voltak. Egyikük megragadta Mudit, a többi máris lövésre emelte fegyverét. Jó Isten! Ugyanakkor négy női paszdar-pribék is körénk sereglett csadoregyenruhájában, s ők meg engem vettek kezelésbe. Bömböltek valamit a képembe ugyanis. Persze a botrány oka az én világosbarna kosztümöm volt. Tudtam. Mégis kellett volna manto. A paszdar-legények a Nissanhoz vonszolták Mudit, de ő tiltakozott-védekezett, és perzsául rikácsolt nekik valamit. Csak vigyétek fogdába, ujjongtam magamban. Vessétek tömlöcbe ezt a gazembert. Mudi és a paszdar-gárda hosszasan elvitatkozott, s közben engem a korántsem gyengédebb nőnemű fogdmegek szorongattak. A dobhártyám szinte belerepedt a rikácsolásukba. Hanem aztán ugyanolyan hirtelen, ahogy jöttek, visszaugráltak a két kocsiba, és tovatűntek. – Mi a fenét mondtál nekik? – kérdeztem Mudit. – Csak azt a „fenét” mondtam – felelte dühösen –, hogy látogatóban jársz itt, és nem ismered még kellőképpen a szabályokat. – De hát te mondtad, hogy kijöhetek így az utcára – tiltakoztam. – Optimista voltam – ismerte be tévedését Mudi. – Ezentúl vagy manto, vagy csador, megértetted? Ha az utcára kilépsz. – Megpróbálta helyreállítani tekintélyét. – Ismered már a szabályokat – mondta iskolamesteresen –, tudod, mihez tartsd magad, és nehogy megint ilyen kellemetlen helyzetbe hozz itt engem. Jaj neked, ha elkapnak. Végül aztán a hét végén, ránk került a sor. Mármint hogy Mammal és Nászrin adja a vendégséget. Mudi és Mammal ment a piacra, halomszám hordták haza a friss gyümölcsöt, édességet, diót. Mi Nászrinnal takarítottunk. Literszám főztük a teát. Pár száz vendéggel kellett számolnunk ezen a napon. 177
Véletlenül Ellen és Hormoz is ott volt, mikor odakint megharsant megafonokon az ázan, az imára szóló felhívás. Naponta háromszor hasított ez a teheráni emberek életébe. Mindegy, hol vagy, mindegy, mit művelsz éppen, nem szabad mellőznöd a kötelező imát. Elméletileg az imákat a következő pár óra bármelyikében el lehetett mondám, de Allah, ugye, mindenkit még inkább érdeme szerint jutalmaz, ha a felhívásnak nyomban eleget tesz az illető. – Hamar egy csadort! – ugrott föl Ellen. Más hívők, köztük Ámme Bozorg s egyéb nőszemélyek is csatlakoztak hozzá. Hamarosan szólni kezdett az egyhangú malomimaszó, áthallatszott a szomszéd szobából. Aztán Ámme Bozorg Mudihoz lépett. – Másállah! – sóhajtott fel, kifejezni akarván, mennyire elégedett Ellennel. – Allah legyen áldva. Milyen derék dolog tőle – és itt Ellen felé bökött – hogy így imádkozik, Allah majd megjutalmazza idők idején. Valahogy a nap folyamán – még nem „idők idején” – Mudi a hosszú ünneplés során beszélgetésbe bonyolódott Nászrin egyik unokafivérével, aki szintén orvos volt. – Miért nem dolgozol? – kérdezte dr. Márási. – A papírháború már megy, de hát itt tartunk – felelte erre Mudi. – Akkor majd, ha megengeded, én beszélek a kórházzal. Feltétlen szükségünk van aneszteziológusra. – Tényleg tudnál tenni valamit értem? – kérdezte Mudi, és a hangjában reménykedés volt. – Barátom a kórház igazgató-főorvosa – felelte dr. Márási. – Beszélek vele, akkor kiderül, miben bízhatunk. Mudival egyszerűen nem lehetett bírni, úgy örült. Tudta jól, a hatóságokkal szemben milyen létfontosságú, hogy valakinek befolyásos állása, fontos pozíciója legyen. Ez az állás ilyesmit ígért. Mudi lusta ember volt ugyan, de tanult orvos. Azonkívül a pénzre ugyanúgy áhítozott, mint a státusra. Egy praktizáló orvos Iránban igen nagy rang volt. Hogy hallottam a fejleményről, nyomban láttam, nekem is hasznomra lehet. Pillanatnyilag is volt már bizonyos szabadságom. Csekélyke, de nem lebecsülendő. Mudi fokról fokra belátta, hogy 178
lehetetlen és céltalan igyekezet, ha életem minden pillanatát szigorúan ellenőrizni akarja. Akarva-akaratlan engedményeket tett nekem, hogy a saját gondterhes életét valamelyest elviselhetővé tegye önmagának. Ha most Mudi még munkába is állna, feltétlenül könnyebben mozognék. És talán életem párjának vészesen fogyó önbecsülését is megadná. A No-ruz második hete meghozta az úgynevezett üdülést. Méghozzá pénz nélkül és a Kaszpi-tenger partján. A tenger északon van, része az iráni-orosz határnak. Aszije fivére az úgynevezett Iszlám Életvitel Minisztériumában dolgozott, vagyis azzal foglalatoskodott, hogy a sah javait minél alaposabban elkobozzák. Rajongott e földi paradicsom szépségeiért, és éppen egy valamikori sah-villát bocsátott a rendelkezésünkre, „iszlám életvitelünkhöz”. Ha csak most csöppentem volna Iránba, még egzotikusnak is találtam volna az egészet. A sah villája! De már messze voltam attól, hogy ostobán bedőljek az ajatollah-rezsim meséinek. Vágyálmaim netovábbjai közt soha nem szerepelt, hogy egy sahvillában töltendő egy hetem azzal kezdődjék: huszonhat személy közül vagyok az egyik, akiket három autóba préselnek be. Aminek örültem, ennyi: látok valamit a tájból, pontosabban Iránból, melyről tudtam, hogy jókora ország. Vajon mekkora darabokat kell nekünk Mahtabbal legyűrnünk e földből, hogy kijussunk a szabadba? Hát jól kinyitottam és nyitva is tartottam a szemem, egész utunk során, nem tudhatva, mi lesz még fontos egykor netán. De minél tovább tartott az út, annál lejjebb lombozódott a kedvem. A táj, persze, csodaszép volt, nem vitás, de a szépséget nagyon is az égbe nyúló hegyláncok adták, melyek a Rocky Mountains világát juttatták eszembe. Ezek övezték Teheránt minden oldalról, az egész város olyan volt, mintha csapdába esett volna. Nem láttam valami jól a zsúfolt autóból, de amit utunk hosszú órái során láthattam: hogy a hegyek mind magasabbak, szakadékosabbak. Szomorú elmélkedésbe süllyedtem lassan. Talán adódik, gondoltam, pár napon belül olyan lehetőség, hogy Mahtabbal nekilódulhassunk. Mondjuk, potyautasként egy hajón… akár Oroszország felé, bántam is én, csak kijussak. 179
Fontolgatásaim végén valami riasztó következtetésre is jutottam. Látnom kellett: napról napra pesszimistább vagyok, keserűbb, és pánikom csak növekszik. Mudi is ingerült volt, s azon töprengtem, nem az én fogyatkozó harci kedvemre reagál-e így öntudatlanul is. Hideg borzongás futott át minden ízemen. Nyomasztó érzés! Mudinál átbillennek a dolgok – akkor mi lesz? Csökken az esélye, hogy sikerül elaltatnom a gyanakvását?! Ha nem történik váratlanul valami jó dolog, gondoltam, hát valami szörnyű dolog történik. Igen. A sah-villában a kifosztottság fogadott minket. Mindent elhurcoltak, ami csak emlékeztethetett volna a régi kultúrára, komfortra. Elsősorban a bútorokat. A ház hajdanán lenyűgöző lehetett, de most? Üres csigaház! Vacsora után mit tehettünk mind a huszonhatan? Lefeküdtünk a padlóra egymás mellé, mint a heringek, és így próbáltunk elaludni. Mert férfiak-nők vegyesen voltak jelen, nem vethettem le „egyenruhámat”, a mantót és a tisztességgel fejemre csavart ruszárit, így kellett megpróbálnom a kényelmes éji nyugalmat. Mellettem, egyébként, épp Agha Hákim hevert, a szegény. A kora tavaszi éj a nyitott ablakokon át a Kaszpi-tenger friss levegőjét hozta, szinte sós ízeket. Mahtabbal reszketve feküdtünk, fáztunk. Nem jött ránk túl gyakran álom az iszlám életvitelnek ezen az éjszakáján. Helybéli hálótársaink az igazak álmát aludtak. Reggelre kelve rájöttünk arra, hogy a táj maga az aszály. Óvatossági rendszabályul bevezettük a víztakarékosságot, s így történt, hogy „üdülésem” első szent napján ott kucorogtam többi nőtársammal az udvaron, és mostam a szábzit, a salátát, méghozzá az egyetlen vödörben, ráadásul ott is – jeges vízben. Közben a férfiak a ház körül heverésztek, szunyókáltak, mások a kertben kószáltak, és elismeréssel nyugtázták, hogy mi dolgozunk. Később a férfiak lovagolni mentek, ilyesmiben a nőknek nem lehetett része. Mi csak sétáltunk egyet, jártunk egy jót a valaha nyilván szépséges partokon, hanem most csak szemetet és mocskot láthattunk mindenütt. Lassan, kínosan múlt a hét. A kényelmetlenségek és sértések halmozódtak. Mahtabbal azért tartottunk ki csupán, mert muszáj volt. 180
Persze, ehhez is hozzászoktunk ezért. A tavasz kezdete egyszerre hozott optimizmust és depressziót. Hamarosan elkövetkezik ezekben a hegyekben az olvadás. Elképzelhető, hogy Rásid barátja átcsempészhet minket Törökországba? Az enyhébb idő kedvezhet ilyen vállalkozásoknak. És ennek ellenére borús tavasz volt ez. Az évszakváltás arra ébresztett rá, hogy fogságom ideje egyre tart. Mahtabbal már hetedik hónapja voltunk Iránban. Teheránba visszatérve, Mudit jó hír várta. Sikerült az állás! Repesett az örömtől az én életem párja, egész nap szökdelt, mint a bakkecske, és orcáiról sugárzott a mosoly és derű, azt érezhettük Mahtabbal, hogy egy tiszta szándékú jóisten vigyáz ránk az álláshoz jutott doktor úr képében. Nevetett, élcelődött, egyáltalán – felszabadult. Olyan volt, érezhettem sajgó fájdalommal, amilyennek egykor… hát igen, megkedveltem, megszerettem. A régi Mudi, – A papírjaimmal még mindig nincs rendben minden – mondta nekem bizalmasan. – De hát a kórház szemet huny fölötte, hagynak dolgozni. Kell nekik egy aneszteziológus, nagyon. És ha a papírjaim rendben lesznek, minden ledolgozott óráért megkapom a pénzem. Aztán, ahogy teltek a napok, kicsit lekonyult a lelkesedése. Láttam rajta. Szinte olvastam a gondolataiban is. Mert hogyan tud egyszerre dolgozni is, ránk is vigyázni? Hagytam, nem akartam ürügyet szolgáltatni semmi civakodáshoz. Majd kitalál valamit. Kórházi munkaideje nem volt fix órához-perchez kötve. El kell mennie itthonról minden nap, semmi kétség, de tehet róla hogy engem éber szemek vigyázzanak, Nászrin mindenről beszámol neki, hogy s mint jövök s megyek. Mahtabbal iskola után rögtön haza kell jönnöm, hogy a kis Ámirra vigyázzak, míg Nászrin egyetemezik. Csak a csütörtöki Korán-tanulás volt kivételes program. Nászrin nem tűrt lazítást Ámir dolgában, de a Korán dolgában sem, ezért elintézte, hogy csütörtökön otthon maradhasson, A szent Korán! Szinte hallottam, hogyan forognak, nyikorognak és csikorognak Mudi agyának kerekei. Bízhat bennem valamicskét? Kénytelen rá, vagy lőttek az állásának. – Csütörtökönként a Korán-iskola után azonnal hazajössz – 181
közölte velem, – Ellenőrizni foglak. – Persze hogy hazajövök – ígértem. – Na, ez az – mondta Mudi. És arca ismét földerült. Dolgozhat, nem vagyok az akadálya. Szabadságommal csak a legritkább esetben éltem. Csak ha a kockázat a lehető legcsekélyebbnek ígérkezett. Mudi volt olyan ravasz és elszánt, hogy minden lehető rokonával ellenőriztessen. Talán még azzal is megbízta őket, hogy hébe-hóba jöjjenek utánam, lessék, mit teszek, hová megyek. Sőt, effélékre olykor maga is vállalkozott. Amikor épp szabadnapja volt, vagy hamarabb végzett a munkájával, megjelent néha az iskolában, hogy hazakísérjen minket. Egyszóval vigyáznom kellett, de másodpercről másodpercre. Ezért kellett hajszálpontosan betartanom az órarendemet, s eltérnem tőle csak igazolható céllal lehetett. Egy nap az iskolában, mikor a gyerekeknek épp szünetje volt, beóvakodott az irodába egy tanítónő, akit csak látásból ismertem. Leült mellém csöndesen. Mindig barátságosan mosolygott rám eddig is, hát nem volt a dologban semmi meglepő. Fejbólintással üdvözöltük egymást. A tanítónő körülnézett a kis helyiségben, mintha meg akarna bizonyosodni felőle, hogy senki sem les ki minket, s odasúgta nekem a lehető leghalkabban: – Nágu (szót se mondani), nágu, Mrs. Ázhárnak. Biccentettem megint. – Beszélek én férj – mondta tört angolsággal, – Segít ő ön. A perzsában a névmások eléggé furán vannak, már a mi szemszögünkből, vagyis e kis szócskából nem derül ki, férfi-e, nő-e az illető, akiről szó van, az irániak az angolban is összekavarják e szavakat. A tanítónő csak nézett mereven maga elé. Egyik keze azonban megmoccant. Mintha bő ujjasából kiszabadulva az én kezemet keresné, hogy megszorítsa. Ez meg is történt. A kéz sebtén visszavonult, de az én tenyeremben már ott volt egy kis cetli. Rajta telefonszám. – Felhívni őt – suttogta a tanítónő. – Hölgy, ő. Ahogy Mahtabbal hazafelé igyekeztünk, megkockáztattam egy kis kilengést. Hamid üzlete! Lássuk, mi ez a titokzatos ügy. A telefon 182
túlvégén angolul beszélő nő jelentkezett. Ejha! Miss Álávi, így mutatkozott be, és Örvendett, hogy hall engem. Elmagyarázta, hogy ő a tanítónő férjénél dolgozik. Ez a férj neki és az ő édesanyjának beszélt az én nehéz helyzetemről. – Ő engem, mert tudok angolul és mert Angliában tanultam – folytatta –, megkérdezett, nem tudnék-e tenni valamit önért. Önökért, ugyebár – egészítette ki. – Mondtam, meg fogom próbálni a lehetőt. Megint egy példa rá, hogy nem lehet minden iránit egy kalap alá venni, mégse mind olyan fanatikus Amerika-gyűlölő. Miss Álávi segítőkészségében, úgy éreztem, semmi hamisság nincs, hiszen amikor tenni akar értem valamit, saját életét, de legalábbis a szabadságát kockáztatja…! – Hogyan találkozhatnánk? – kérdezte. – Meg kell várnom a kedvező alkalmat. – Ha ez eljön, majd a déli szünetemet úgy intézem. Odamegyek kocsival, ahol maga épp van, és találkozunk. – Rendben – mondtam. Hát nehéz volt ez a dolog, az biztos. Az irodájuk messze esett Mammalék lakásától, Mahtab iskolájától is. De a mecsethez, a Korán-iskolához sem volt közel. Nehéz lesz olyan alkalmat találni, hogy elég szabadságunk és időnk legyen az ismerkedésre, a dolgok tisztázásához… Nekem semmi kétségem nem volt Miss Álávi diszkréciója felől, csak a motívumait nem nagyon értettem. Szavainak komolysága mindenesetre feltétlen bizalmat ébresztett. Ólomlábakon vánszorogtak a napok, hetek lettek belőlük, és mindegyre a találkozás kellő pillanatát kerestem. Most, hogy Mudi dolgozott, azt tapasztalhattam, hogy a megfigyelő-szolgálat hálója köröttem még feszesebb. Nászrin értette a dolgát. Valahányszor beléptem az ajtón, Ő máris az órájára pillantott. De hát az ilyen rendszereknek előbb-utóbb össze kell ornlania. Egy tizennégymilliós városban Mudi mégse figyeltethette a nap minden percében minden lépésemet. Egy nap arra értem haza, hogy Nászrin már türelmetlenül vár. Közölte: az egyetemen valami rendkívüli összeröffenés van, és hogy Ámirt kénytelen rám hagyni. Avval már rohant is. Mudi a kórházban volt. Reza és Aszije 183
rokonokat látogatott. Nyomban hívtam Miss Álávit. – Ma délután találkozhatnék magával, de most, rögtön. – Máris indulok – felelte. Elmagyaráztam neki, hol az a park, alig néhány utcányira a lakóhelyemtől, ahol találkoznánk. – De hogyan ismerem meg? – kérdeztem. – Fekete kabát lesz rajtam, fekete nadrág és fekete sál. Anyám most nemrég halt meg. – Ó, részvétem – mondtam sietve. – Persze, persze – felelte még sietősebben ő. Firkantottam Mudinak egy kis üzenetet. Kórházi időrendje maga volt a rendetlenség. Kora reggel beráncigálhatták valami műtéthez, aztán fogalma se volt, mikor szabadul. Néha késő este, tizenegykor állított be. Viszont akármelyik pillanatban hazaérhetett, sokkal korábban is. „A gyerekek nagyon nyűgösek, leviszem őket a parkba”, írtam a cetlire. Mahtab és Ámir mindig boldogan jött a parkba. Mahtabban vakon bízhattam, Ámir meg olyan csöppség volt, hogy miatta nem kellett aggódnom. Annál inkább amiatt, mit szól Mudi, hogy csak így engedély nélkül „kilengek”. A parkba menni, se szó, se beszéd! Bíztam benne, hogy a találkozó simán lebonyolódik, aztán még életem párja előtt érek haza. A gyerekek boldogan hintáztak más kis társakkal együtt, s akkor megjelent a fekete ruhás nő. Odajött hozzám. Az iráni nők életkorát eléggé homályba rejti az ismeretes öltözék, de ahogy felmérhettem, olyan ötven körüli asszony volt, talán kicsit fiatalabb. Leült mellém a padra. – Hagytam a férjemnek egy üzenetet – mondtam sietve. – Bármelyik pillanatban megjelenhet. – Rendben – mondta Miss Álávi. – Ha a férje felbukkanna, majd úgy teszek, mintha azokkal a gyerekekkel volnék. – Akkor már el is kapta egy odább ücsörgő nő pillantását, s gyorsan beszélni kezdett valamit perzsául. – Elmondtam ennek az asszonynak, hogy ha a maga férje jönne, tegyen úgy, mintha vele és a gyerekeivel lennék itt a parkban. Egyetértett. Az idegen ráadásul a legnagyobb természetességgel értett egyet! 184
Kezdtem kapiskálni, hogy az irániak kedvelik a cselszövést Megszokták, hogy végső soron rejtekezve kell élniök, és a sah idején semmivel se volt jobb ez vagy rosszabb, mint most az ajatollah világában. Összeesküvés… csel… mindennapi kenyerük volt ez, méghozzá nemcsak az állammal szemben, de családi viszonyaikban is. Miss Álávi kérésére az idegen nőnek egy arcizma se rándult. Rendben! Sőt még örült is neki, izgalmasnak találhatta. – Nos hát – kérdezte akkor Miss Álávi –, hogy keveredett maga ide Iránba? A lehető legrövidebben vázoltam a históriát. Csak a lényeget. – Értem én a maga baját – sóhajtott. – Amikor Angliában tanultam, idegen maradtam mindvégig. Külföldiként kezeltek. Pedig én nem akartam az lenni, én Angliában szerettem volna maradni. Kellett volna ehhez pár ember segítsége. De ők nem segítettek. Hát vissza kellett térnem Iránba. Anyámat nagyon elszomorította akkor a dolog. Akkor fogadtuk meg, hogy a magunk részéről viszont minden idegennek segíteni fogunk. Segítek, amiben csak tudok. És szent meggyőződésem, hogy van rá lehetőség. Kicsit felzaklatták saját szavai. Aztán nyugodtabban folytatta. – Anyám most két hete halt meg – közölte. – De ezt már mondtam. Halála előtt beszélgettünk magáról. Ígéretemet vette, hogy megpróbálok mindent megtenni egy idegenért itt, amit csak tudok. Most állnom kell a szavam. De hát, mi tagadás, szívesen is teszem. – Miss Álávi könnyeket törölt ki szeméből a ruhája szegélyével. – Jó, csak hát hogyan? – kérdeztem. – Mit tud maga tenni értem? – Van egy fivérem, ő Zahedanban lakik, az ott van a pakisztáni határon. Mármost neki akkor… – Mamim, mami, mami! – rohant lélekszakadva Mahtab. – Itt a papa! Mudi csakugyan ott állt a park kerítése mögött. Arcát gyanakvás és kétely szabdalta. Intett nekem, menjek oda hozzá. – Csak nyugalom – suttogtam oda Miss Álávinak és Mahtabnak. – Nehogy gyanút fogjon. Mahtab, menj vissza hintázni szépen. Fölkeltem, nagy nyugalommal Mudihoz ballagtam. Hálás voltam a sorsnak mindazonáltal, hogy ott van köztünk az a kovácsoltvas kerítés. 185
– Mit keresel te itt? – dörögte. – Gyönyörű napunk van – mondtam. – Jön a tavasz. Gondoltam, miért ne ugranék le a gyerekekkel a parkba. – Ki az, aki ott ül melletted? – Mit tudom én. A gyerekeivel van itt. – De hát beszélgettetek is. Tud angolul? Tudtam, hogy Mudi végig hallótávolon kívül volt. Hát azt hazudtam: – Nem, csak a perzsa tudományomat próbáltam vele gyakorolni. Mudi gyanakvón nézett szét a parkban, de hát mit láthatott? Gyerekek játszottak, felnőtt nők felügyeltek rájuk. Miss Álávi és a másik iráni nő ott volt már a hintánál, beszélgettek, ártatlanul foglalkoztak a kicsikkel. Semmi, de semmi jel nem utalt összeesküvésre. Mudi ellenőrzött engem, s kiderült a számára, hogy nem tévedtem semmi tilosba, mi a csudát csinálhatott? Sarkon fordult, és méltósággal hazacaplatott. Én meg szépen lassan visszamentem intrikánk színpadára. Közben egy pillanatra megálltam, hogy Mahtabot és Ámirt meglökjem a hintán, s nem utolsósorban azért, hogy hátrasandítsak még: tiszta-e a levegő, elpályázott-e tényleg az én életem párja. Pár perc elteltével ismét visszatelepedtem a padra. Miss Álávi is várt egy kicsit, s csak akkor ült vissza mellém. – Na, elment – mondtam. Miss Álávi még egyszer elkapta az idegen iráni nő tekintetet, és oda villantott neki egy köszönömöt. A nő visszabiccentett. Fogalma se volt, mire megy ki a játék, de boldogan belement. Mennyi kínszenvedést élhetnek át ezek a szerencsétlen nők – is! –, villant át az agyamon. Naponta és örökké. Persze, nem sokat filozofálhattam. – Nézzük – mondtam tehát. – Szóval a fivére? – Igen. Hogy Zahedanban lakik, ott tartottunk. A pakisztáni határon. Beszélek vele, megkérdezem, segíthet-e magának, ha Zahedanba viszem… hogy átjusson a határon. Pakisztán felé. – Egyáltalán elképzelhető ilyesmi? Miss Álávi szinte suttogásnál halkabbra fogta. – Ugyan, hát ő ezt rendszeresen csinálja, maga viszi át az embereket a határon. 186
Felélénkültem. Ahogy végiggondoltam az egészet, világossá vált: a tanítónő az iskolában nagyon is jól tudta, hogy Miss Álávi nem egyszerűen csak „valaki, aki angolul beszél”, és a férjénél dolgozik. Persze! Tudtak erről a fivérről. Nem én lehetek az egyetlen, aki akarata ellenére csücsül Iránban. Ha számomra elviselhetetlen volt ez az élet, hát bizonyára még milliók akadnak, akik osztoznak érzéseimben. Ez az ország az elnyomás gazdag múltjára tekinthet vissza – csupa ilyen rendszerre, mint a sahé, az ajatollahé. Világos, hogy kialakult egy hálózat, egy ellenrendszer, olyanoké, akik főfoglalkozásban juttatnak ki embereket e rémséges országból. Hát végre profikkal kerültem kapcsolatba. Hála Istennek! De csak lassan! – Mennyibe kerül? – kérdeztem, magam is profi módon. – Pénzügyekben ne legyenek gondjai. Én magam fizetek mindent. Anyámnak tett ígéretem szerint. Ha egy szép napon úgy gondolja majd, hogy visszafizeti nekem ezt a pénzt, hát jó. Ez a maga dolga. Az enyém az, hogy maga innen kijusson. Szóval, ne törődjön vele. Ezt olyan bájosán mondta! – És mikor indulunk? – kérdeztem. – Mikor mehetünk el innen, egyáltalán? Zahedanba vagy akárhova? – Hamar – válaszolta. – Majd szerzek iratokat, hogy maga és a lánya Zahedanba repülhessen. További részleteket mesélt tervéből, és főleg egy tényezőt hangsúlyozott. Hogy: gyorsan! Mert pár óra egérutat kell nyernünk, mielőtt Mudi egyáltalán észreveszi, hogy eltűntem. Mielőtt riadóztathatja a rendőrséget. Ki kell jutnom a reptérre, föl kell szállnom a gépre, meg kell érkeznem Zahedanba. Mielőtt kergetni kezdhetnének. Ez volt a lényeg. Nyilvánvalóan egy csütörtöki nap lenne a legalkalmasabb. Mudi dolgozik, Mahtabbal iskolába megyünk, utána jön a Korántanfolyam. Egy ilyen csütörtökön még jóval azelőtt, hogy Mudi rájönne, árkon-bokron túl lehetnénk. Zahedanban vagy hol. Hát ez sokkal profibb, konkrétabb szökési tervnek látszott, mint Trish és Suzanne lelkes vállalkozása. Helen és követségi kollégája joggal félt attól, hogy Mudi és a rendőrség elkapna minket még Teheránban. Miss Álávi is ezt erősítette meg: ha eltűnünk, először a 187
reptéri rendőrség értesül a dologról – azzal kész. A lényeg az, hogy Teherán és Zahedan repülőterét is magunk mögött tudjuk, mire Mudi bárkit riaszthat. – De mikor – kérdeztem –, mikor lesz ez az egész? – Két hét múlva – hangzott a válasz. – Beszélek a fivéremmel. Kérem, hívjon fel vasárnap, ha tud. Próbáljuk meg akkor, hogy megint itt találkozunk, és részletezzük, hogyan és mint. Rettentő nehéz volt lepleznem örömemet. Végre remény! Nemcsak Mudi előtt kellett megjátszanom magam, nem csupán Nászrin, Mammal és társaik nem sejthettek semmit, de a saját lányom se. Mahtab rettentő jó konspirátor volt, de egy ekkora titkot mégse bízhattam egy kicsi gyerekre. Majd ha ott tartunk, ha eljön a szökés pillanata, mindent megtudhat. De addig – a saját érdekében se – semmit! Hazaérve azért láttam, hogy Mudi rettentő gondokba merülve üldögél. Forrt az én agyam is, jobban, mint a bab, amit vacsorára főztem. Azért egy pillanatra le is hűltem. Jeges borzadállyal gondoltam el arra, miket mesélt Helen és Mr. Vincop némely embercsempészekről. Jó, de hát akkorra Törökország felé vezető útról volt szó, nyugtattam magam. Ez meg itt Pakisztán, ezek az emberek épp az ellenkező irányba vinnének. Akkor meg…?! Avval együtt: embercsempészek. Élet-halál nekik gyerekjáték. Megerőszakolnak. Elrabolják a pénzemet. Ott fognak hagyni, hogy megdögöljek a fagyban… vagy gondjuk lesz rá, hogy a paszdar kezére kerüljek. Lehet, hogy ezeket a rémtörténeteket maga a kormányzat terjeszti? Csak hogy elijessze az embereket? Vagy szó szerint igazak?! Miss Álávi megnyerőnek bizonyult, hamar hittem neki. De hát a fivére – mit tudom én, miféle fazon. Meg az ilyen emberek, akik effélékkel teszik kockára az életüket. Páni félelem tört rám. És elemi erővel éreztem: fel kell keresni a követségen Helent! Megbeszélni vele ezt az új tervemet. A tanácsát kérni. Mondjon véleményt, mennyit érhet valóban a Miss Álávi féle kapcsolat. 188
Másnap reggel iskolába menet megálltunk Hamid boltjánál. Hívtam Helent. Elmagyaráztam neki ezt az én új kapcsolatomat, de telefonon még így is óvatosnak kellett lennem. – Jöjjön ide – kért Helen. – Nem lenne rossz, ha találkozhatnánk magával, még ma. Ráadásul levelei is vannak a családjától. Megérkeztek az útleveleik. Kérem, jöjjön el, mondom, még ma. – Megpróbálom – feleltem. Mit mondhattam? Bizony, de hogyan? Veszélyes nap volt ez. Mudi nem dolgozott, és fogalmam sem lehetett róla, nem tűnik-e fel az iskolában hirtelen, és akkor…? Még egyet telefonáltam. Ellent hívtam fel a hivatalában, kértem: itt a nagy pillanat, most aztán tényleg segíthet. El kell jutnom a svájci követségre. Ellen még délelőtt odacsörgött Mudinak, megkérdezte, nem tarthatnánk-e vele egy kis bevásárlókörútra délután. Az iskolához értünk menne, nála ebédelnénk, aztán jönne a tavaszi ruhabeszerzés. Mudi igent mondott! Most jött a terv második pontja. Ellen hívása nyomán megcsördült a telefon az iskolai irodán, és az egyik alkalmazott már adta is át a kagylót Khanom Sahinnak. Perzsául beszéltek, de mivel a „Betty” név többször is elhangzott, tudtam, ki az. Próba volt ez, vajon odaenged-e a telefonhoz engem Khanom Sahin. Hát nem engedett, állta Mudinak tett ígéretét. Ezért aztán Ellen kénytelen volt ismét felhívni Mudit, hogy hívja az iskolát, és adjon engedélyt, hogy telefonálhassak. Végre kezemben volt a kagyló. – Jó, rendben – mondta Ellen, és erőltetetten könnyed hangjában remegés érződött. – Megyek értetek a sulihoz. – Remek – mondtam. – Mondd csak – tettem hozzá akkor –, valami baj van netán? – Semmi – mondta Ellen elutasítóan. A fejem rá, hogy valami van, gondoltam. Aztán tényleg. Negyedóra se telt el, és Ellen újra hívott. – Nézd, beszéltem Mudival és mondtam neki, valami közbejött. Ma délután nem érek rá. – Micsoda? De hát… mi történt? 189
– Mondom, semmi. Csak már másképp gondolom. Majd megbeszéljük, jó? Dühös voltam Ellenre, a követségre mindenképpen el kellett jutnom – csak hát így, hogy „barátnőm” nem falaz nekem, szinte semmi esélyem se volt. Mi történhetett? És most hogyan jussak el a svájciakhoz? Másnap se kínálkozott lehetőség, lévén hogy Mudi megint szabadnapos volt, és ráadásul rátört a pokoli rosszkedv. Elkísért az iskolába minket, s mielőtt elköszönt volna tőlünk, ránk üvöltött pár parancsolatot. Hogy eszünkbe ne jusson kettesben hazalófrálni Mert értünk jön, ne féljünk! De hát dél jócskán elmúlt már, s életem párját hiába vártuk. Mi történhetett? Teltek a percek, negyedórák – semmi. Fogalmunk se volt, mit tegyünk így. Egy kerek óra elmúlt, és Mudi nem jött. – Mahtab, haza kell mennünk kettesben, mégis – mondtam a lányomnak. Féltünk kegyetlenül. Hogy valami baj van, ami amúgy is kényes helyzetünket tovább nehezíti. Gyorsan egy narancstaxit. Ahogy kirakott minket Sariati úti megállónknál, rohanás! Nem kockáztathattam kitérőt, most nem. Lehet, hogy Mudi végig les minket, ki tudja azt nála. De nem ez történt. Hanem Mudi az előtérben hevert a földön, arccal lefelé, és zokogott. – Mi történt? – kérdeztem. – Nilufár – mondta Mudi. – Odahaza kiesett az erkélyről. Gyertek gyorsan. Menjünk.
190
12 Nílufár Martezának – Baba Hadzsi és Ámme Bozorg másodszülött fiának – és Násztáránnak a tizenkilenc hónapos kislánya volt. Bájos apróság, egyébként ő tette tönkre Mahtab egyik születésnapi tortáját – de hát tisztára véletlenül. A lányom nagyon szerette őt, mert örökké gügyögött és nevetgélt. Persze hogy első reakcióm a riadalom volt. Mi lesz szegénykével? De azonnal szólni kezdett elmémben a vészjelző is: hátha valami csapda van az egészben? Ki tudja azt Mudinál. Netán így akar minket valahova elhurcolni? De hát mennünk kellett. Le a Saríati útra, aztán taxit fogni. Félelmem nem csitult. Hátha Ellen begyulladt és mindent kipakolt Mudinak? Vagy a követség kezdett akcióba? És Mudi most valami rettenetes rejtekhelyre visz minket, mielőtt bárkinek életjelt adhatnánk? Taxit kellett váltanunk, s ahogy robogtunk tovább, azon imádkoztam: Mahtab jelét ne adja, hogy mi ezt a városrészt nagyon is jól ismerjük. Mert körülbelül a svájciak felé haladtunk! Az érdekképviseletre se igyekezhettünk volna célravezetőbben! Szerencsétlen véletlenek! A kórház pontosan a követséggel volt szemközt. Mudi gyorsan bevitt minket az eligazítóba, ahol Nilufár szobaszáma felől tudakozódott. Satnya perzsatudásommal is megértettem, hogy valami nehézség támadt, de Mudi kellő nagyképűséggel bevetette orvos mivoltát, hogy így győzzön a bürokrácián. Pár percnyi vad vita zajlott a portással, s ez így végződött: – Titeket nem vihettek fel. Te sem vagy csadorban, és Mahtab 191
sincs. Titkon vigyorogtam, mert átéltem Mudi dilemmáját. Vagy nem megy fel, vagy kénytelen őrizetlenül hagyni minket itt, épp a követséggel szemközt! Szegény kicsike! Meg a szülei. Mudiban győzött a családi érzés. – Itt maradtok! – adta ki a parancsot. – Tapodtat se…! – Avval már vágtatott is, hogy Nilufár állapota felől érdeklődjék. De furcsa érzés volt ez, Istenem! Ilyen közel a követséghez – és mégis bénán. De hát a pár perc Helennél nem érte volna meg Mudi iszonyú haragját. Mudi pillanatok múlva ott volt megint. – Hiába jöttünk – közölte. – Morteza átvitette őt egy másik kórházba. Násztárán hazament, hát menjünk utána. Siettünk. A ház nem volt messze. Közben egyenest a követség előtt kellett elhaladnunk. Erőt vettem magamon, hogy föl se pillantsak. Szorongattam Mahtab kezét, el ne árulja magát valahogy. Mudi még csak nem is sejtheti, hogy ez a tábla itt mond nekünk valamit! Egy tömbnyire volt a követségtől Morteza és Násztárán háza. Már több nő volt ott, részvétlátogatásra, köztük Mudi unokahúga, Fereste. Épp teát főzött. Násztárán békíthetetlenül járt fel s alá, és időnként kiment az erkélyre is, nem jön-e a férje valami hírrel. Erről a balkonról zuhant le a kicsi lány háromemeletnyi mélységbe, a kövezetre. Rozoga, alig félméteres vasrácson bukott át. Mindennapi balkon – és mindennapi tragédia volt ez Teheránban. Két óra telt el ideges, gyér beszédekkel. Mahtab riadt arccal kapaszkodott belém, szinte hozzám tapadt. Arra a drága kicsi pofára kellett gondolnunk, aki Nilufár – talán már csak volt. Imádkozhattunk érte. Próbáltam Násztáránt vigasztalni is, és láttam, hisz érzéseim őszinteségében. Társak vagyunk az anyaságban, ezt tudtuk kifejezni egymásnak. A véletlen aztán úgy hozta, hogy Násztáránnal együtt voltunk kint a balkonon, mikor Morteza feltűnt. Két testvére támogatta. Ráadásul kezükben kis kartondobozok voltak, bennük – a nehezen beszerezhető – papírzsebkendők. 192
Násztárán velőtrázó sikolyra fakadt, mert megértette. A papírzsebkendők a kétségbeesett könnyek letörlésére szolgálnak. Az ajtóhoz rohant. A lépcsőházban várta a férfiakat. – Morde! Meghalt – Mortezából úgy szakadt ki ez a szó, mintha vasfogóval tépnék a torkából. Könnyei szinte zuhogtak. Násztárán ájultan vágódott el. Hirtelen megtelt a ház gyászoló rokonokkal. A jelenlévők rituálisan verték a mellüket, minden csak úgy dongott, zakatolt. És Mahtab, Mudi és én együtt zokogtunk velük. Őszintén szívből osztoztam Morteza, Násztárán és a többiek gyászában, de ezért a jajongás, mellverdesés meg zokogás hosszú éjének múltával csak fölmerült bennem a kérdés, hogyan hat majd ez az egész borzasztó eset az én terveim menetére. A tragédia kedden történt, és vasárnap nekem Miss Álávival találkozóm van a parkban. Tarthatom-e magam a programhoz? Vagy a haláleset még mindig befolyásolni fogja színtársulatunk életét? Valahogy telefonhoz kellett volna jutnom, s Helent felhívni legalább. Azt meg föltétlenül tudnom kellett, mi van Ellennel. Másnap reggel gyászfeketébe öltöztünk mind, és felkészültünk, hogy a közvetlen családot s a tömérdek rokont a temetőbe kísérjük. A kis Nilufárt éjszakára jégen tartották, s a rítusnak megfelelően a szülőknek joga volt megmosdatni a csöpp tetemet, miközben a rokonok a megfelelő imákat morzsolták. Aztán fehér leplecskébe göngyölték Nilufárt, és így vitték a temetőbe, örök nyugovóra. Hálószobánkban, ahogy készülődtünk, azt kérdeztem Muditól nagy cselesen: – Mondd, miért ne maradhatnék itthon, hogy a gyerekekre vigyázzak, míg a családod… a temetőbe zarándokol? Több hasznotok lenne belőlem. – Nem! – Mudi szinte két m-mel mondta ezt, olyan határozottan. -Velünk jössz. – De én nem akarom – makacskodtam most már –, hogy Mahtab ilyesmit lásson. Tényleg jobb volna, ha itthon maradnék a gyerekekkel. – Nemmm! 193
De én azért csak nem hagytam ennyiben. Mások előtt is – és persze Mudi jelenlétében – megismételtem az elgondolásom. Mindenki jónak találta. A család akaratának Mudi rögtön engedett, láttam rajta, micsoda aggályok gyötrik – mondjam azt, élveztem a dolgot? Azt nem mertem volna megtenni, hogy Mudi engedélye nélkül elhagyom a házat. De mihelyt a mit sem sejtő gyerekekkel magamra maradtam, a telefonhoz rohantam. Hívtam Helent. – Kérem, jöjjön azonnal – mondta. – Beszélnem kell magával. – Nem megy – feleltem, – Itt vagyok a követség közvetlen közelében, de nem moccanhatok a házból. De talán majd később, ha a felnőttek hazajönnek, lemehetek a gyerekekkel a közeli parkba, gondoltam. Helennel egyelőre feltételesen azt beszéltük meg, hogy délután háromkor a követséghez is közeli parkban találkozunk. Miss Álávit nem tudtam elérni, ez elcsüggesztett, de legalább Ellennel sikerült beszélnem az irodájában. Ez a beszélgetés aztán betette az ajtót. Halálra rémültem a hallottaktól. – Mindent el fogok mesélni Mudinak – közölte Ellen. – Hogy szökni akarsz, hogy egyében se jár az eszed… mindent. – Ilyet nem tehetsz! – kérleltem. – Azért meséltem el neked mindezt, mert amerikai vagy. Legyen benned becsület, ha egyszer már titoktartást ígértél. Hogy képzeled? Ez a tisztesség? – Már Hormoznak is elmondtam mindent – világosított fel. Metszően éles volt a hangja. – Nagyon haragszik rám, igen. Megparancsolta, hogy a lábam ne tegyem a követségre. Azt mondta, ez mohamedán kötelességem. És hogy Mudinak mindent elmondjak, az is. Ha nem teszem meg, aztán neked vagy Mahtabnak bármi baja esik, felelős leszek én is. Hormoznak igaza van. A gyilkosotok lehetek, ha néma maradok. El kell mondanom a dolgot Mudinak. Iszonyú félelem tört rám. Mudi engem ezért akár meg is ölhet. A legkevesebb az, hogy bezár valahova, és elveszi tőlem Mahtabot. Soha nem nyerhetem vissza a szabadságnak ezt a kis rongy foszlányát se, többet nem fog bízni bennem soha! – Kérlek, ne tedd! – kértem zokogva Ellent. – Ne csináld ezt 194
velem! És üvöltöttem, bőgtem, a telefon szinte beleszakadt, fenyegetőztem – mindhiába. Ellen egyre azt hajtogatta, hogy neki ez az iszlám előírta szent kötelessége. Épp ezért, mert szeret engem, mert aggódik értünk, beszélnie kell Mudival. – Akkor hadd tegyem meg inkább én – mondtam végül. – Majd én megmondom neki, esküszöm. Jobb úgy. Még mindig jobb. – Rendben – egyezett bele Ellen. – Adok neked egy kis haladékot. De záros határidőn belül beszélned kell vele róla, különben én szólok. Letettem a kagylót. És mintha szent iszlám hurok fojtogatott volna. Kötél a nyakamon, melyet ráadásul magamnak kell húznom, pusztulásig. Most mit tehetek? Meddig húzhatom az időt? Meddig etethetem Ellent hazugságokkal? S a vége mi lesz? Hogy kénytelen leszek odaállni Mudi elé? Először is összever, nem vitás – de mennyire? Meddig terjed azután a haragja? Miféle rendszabályokhoz folyamodhat? Hogy én milyen ostoba voltam! Miért nem tartottam a szám? Mit bíztam meg ebben az Ellenben?! Ki hinné, hogy egy amerikai nő balvégzetét Iránban nem irániak okozzák végül, hanem egy honfitársnője lesz a veszte? Ráadásul a szó szoros értelmében a földije! Abszurdum. De ez volt a keserű valóság. Iszonyú düh fogott el, nem tudtam mit kezdeni magammal idegességemben. Körülnéztem, mivel vezethetném le a bennem tomboló erőket. A megszokott kosz mindenütt a házban. Hát akkor legalább kitakarítok itt egyszer, úgy istenigazából. A konyhával kezdtem. Az iráni konyha úgy van megszerkesztve, hogy egy vödör vizet kiöntvén, máris „tisztaság” támad. Nekik, persze. De én most vödörszám öblítettem. Öntöttem a tömérdek vizet, és néztem, hogy fulladnak meg a svábbogarak, csótányok. Halommal úsztak. Még a polcok alól is áradtak elő ezek a – végre döglött – dögök. Legyőztem undoromat, felsúroltam az egész konyhát, és nem törődtem közben a gyereksereg lármájával. Lehettek a hallban vagy tizenöten. Majd előszedtem, ami ennivalónak való volt, és elhatároztam, 195
főzni fogok. Az evés itt társadalmi foglalatosság is, és tudhattam, örülni fognak, ha dúskálás várja őket. A lényeg mégsem ez volt. Hanem hogy muszáj valamit tennem, A szokvány birkahús helyett egy jókora darab marhahúst leltem a hűtőben, úgy döntöttem, taskábobot készítek, ez ama perzsa ételek egyike, amelyekért Mudi rajongott. Felszeltem és megpároltam egy halom hagymát, a húst vékony szeletekre vágtam, az egészet összepakoltam rétegesen, de jó sok curryvel, s belevágtam egy fazékba. A tetejébe krumplit, és paradicsomot meg répát. Az egész kotyvalék hamarosan úgy rotyogott a tűzhelyen, mint annak a rendje, és csak úgy dőlt a finom szag. Szívem hevesen vert, de persze nem az étel miatt izgultam. Inkább a főzés segített, hogy ép elmém megőrizzem. Nilufárt rémesen sajnáltam, mégis, tragikus halála legalább pár nap menedékem volt. Mudi a gyász ideje alatt aligha lép kapcsolatba Ellennel vagy Hormozzal. Megértettem, egyéb teendőm nincs, csak hogy a már elért eredményt őrizzem, és abban kellett bíznom, hogy Miss Álávi csodát tesz, mielőtt Ellen ronda árulásának rémes gyümölcsei beérhetnének. A munka – menekülés! Ezt sulykoltam magamba. Dolgoztam. Specialitásom következett, a favabab libanoni módra. Ekkor érkezett haza a gyásztársaság. – Ezt így nem csinálhatod – tiltakozott Fereste, amikor meglátta, hogy hagymát vagdalok a babba. – Mi korántsem így készítjük. – Hagyj békén, most már csinálom, ahogy csinálom – kértem ki magamnak a kotnyeleskedést. – Na, majd meglátjuk, ki eszik ebből egy falatot is! Fereste rémségesen tévedett. A színtársulat lelkesen falta. Persze úsztam a gyönyörben, hogy mindenki engem magasztal, és gondom volt rá, hogy Mudi is tudatosítsa, kicsoda is az ő neje a konyha frontján. Hátsó szándékom azonban más volt, több ennél. Tisztában voltam vele, hogy a következő napok a felnőttek számára főhivatású gyászolással telnek majd. Azt akartam, hogy én legyek az első számú szakácsnő, takarítónő és pesztonka. És a nagy zabálás után ez a szerep vita nélkül az enyém lett. Délután három tájban mindenki repesett az örömtől, mikor azt 196
javasoltam: elviszem a gyerekeket egy közeli parkba. Csak hát – ó, borzalom! – a víg kedvű Madzsid, aki annyira szeretett játszani a csöppségekkel, elkísért minket. Megpillantottam Helent, és alig észrevehetően tagadólag integettem neki fejemmel, hogy nem, sajnos, nem, a fene megette az egészet. Nézett minket egy darabig, értette, miről van szó, és ő se mert közeledni. Szörnyűséges lassan telt ez a hét. Nem tudtam telefonhoz jutni, mert valami ürüggyel mindig akadt legalább egy felnőtt, aki a gyerekek közelében maradt. Ezért hát iszonyú boldog voltam, mikor Mudi közölte, hogy a gyászidő pénteken véget ér, és hogy Mahtab szombaton – egy nappal a Miss Álávival megbeszélt randevú előtt – megint mehet iskolába. Mudi megint szeszélyes lett. Ahogy Nilufár iránti kötelező – és szívbéli – gyásza lappadt, előjöttek a maga problémái. S amit már korábban is tapasztaltam nála, valami irracionális vonás kezdett eluralkodni rajta. Zavartan, tűnődve nézett, csak úgy, maga elé. Egyszerűen félni kezdtem tőle. Magam sem találtam lelki egyensúlyomat, és hajszálnyira voltam a szüntelen pániktól. Néha már-már meg voltam győződve róla, hogy Ellen már beszélt vele, és kevés híján azt is megértettem, hogy minden oka megvan a visszafojtott őrjöngésre. Szombaton, mikor az iskolába készülődtünk, életem párjának különösen rossz hangulata volt. Egy pillanatig sem akart szem elöl téveszteni minket, jött az iskoláig kísérés megint. S milyen ingerlékenyen! Szinte sértetten! A taxiba szinte úgy lökdösött be minket. Néma pillantásokat váltottunk Mahtabbal. Tudtuk, hogy ma még keserves percek várnak ránk. Az iskola előtt, de úgy, hogy Mahtab is hallja, közölte velem: – Itt fogod hagyni. Tanulja meg, hogy nem állnak mindig vigyázzban mellette. Vidd be az osztályba, aztán gyere haza velem. Mahtab felsikoltott. Kapaszkodott kétségbeesetten a kabátom szegélyébe. Csak ötéves volt, fogalma se lehetett róla, melyik veszély a fenyegetőbb: a papa haragja, vagy hogy elszakítják a mamától. – Mahtab, légy erős – mondtam gyorsan. Próbáltam megnyugtatni 197
a szavaimmal, de éreznem kellett, hogy a hangom remeg. – Gyere, beviszlek az osztályba, nem lesz semmi baj, délben jövök érted. Mahtab engedett gyengéd unszolásomnak, jött. De ahogy közeledtünk az osztályteremhez – és távolodtunk a dühödött apától –, úgy nyüszített egyre jobban szegénykém, a végén már zokogott. Amikor az osztályba beléptünk, úgy bőgött, mint az első napokban. – Mahtab – könyörögtem neki. – Kérlek, nyugodj meg. A papa valóban irtó dühös, értsd meg. Szavaimat elnyomta Mahtab zokogásának hangja. Egyik kezével belém kapaszkodott, a másikkal a tanítónőt lökdöste félre. – Jaj, Mahtab – kiáltottam. – Nagyon kérlek… S akkor rémes dolog történt. A lányosztály szinte egy torokból felsikoltott. A meglepetés, az elszörnyedés kiáltása volt ez. Hirtelen mozdulattal mind arcuk elé kapták sáljukat, védekezésül ellenőrizték, el vannak-e takarva illőn. Mert szentélyükbe egy férfiember tolakodott be! S persze, ki lett volna más ez a rémalak, mint Mudi. Homloka vörösen lángolt a haragtól, Öklét magasba emelte, hogy lesújtson gyötrelmeinek okozójára. Szeméből ezer meggyötört démon eszelős dühe sugárzott.
198
13 Mudi karon ragadta Mahtabot, közben jót taszított rajta. Aztán megpördítette, hogy szemközt legyen vele, és akkor erőteljesen pofonverte. – Ne! – sikoltottam. – Ne merészeld ütni! Meglepetésében és fájdalmában Mahtab is felkiáltott, de sikerült kiszabadulnia Mudi szorításából, s igyekezett megint az én kabátom szegélyébe kapaszkodni. Próbáltam közéjük állni, de hát Mudi kettőnknél együtt is jóval erősebb volt. Vaktában sújtott kis mozgó célpontja felé, s Mahtab karját-hátát találta el. Kislányom jajveszékelése minden ütés nyomán hevesebb lett. Most már én cibáltam kétségbeesetten Mahtab karját, szerettem volna kiszabadítani őt. El Muditól! Erre ő, baljának egyetlen vad mozdulatával még egyet pördített Mahtabon, szabályosan a falnak vágta. Khanom Sahin és pár további tanítónő élő kordont vont a gyerek köré. Mahtab innen is menekült volna, de nem hagyták, Mudi azonnal talált magának új célt. Jobb ökle a halántékomon csattant, s én hátratántorodtam. – Megöllek! – bömbölte Mudi angolul, és szeme őrülten villogott. Majd a tanítónők felé fordult gúnyosan, s miközben csuklómat mintha satuba szorította volna, szavait epésen megismételte Khanom Sahinnak: – Meg fogom ölni. Közben a karom rángatta. Kicsit még ellenálltam, de az ütés erejétől szinte bódult voltam, nem bírtam szabadulni. Zavaromban és riadalmamban mégis volt valami furcsa boldogság: legalább ellenem fordul dühével ez a rémalak, nem Mahtabot bántja tovább. Csak essen nekem, csak foglalkozzon velem, csak kerüljön Mahtabtól minél távolabb. Mahtab addig van biztonságban, míg Mudi áldozata 199
én maradok. – Ne félj, Mahtab – zokogtam fel. – Csak ne félj. Visszajövök. Gyerünk. Na, gyerünk már. Khanom Sahin tett egy lépést előre, védelmezőn ölelve magához Mahtabot. A többi tanítónő félrehúzódott, sorfaluk közt mehettünk el kettesben Mudival. Látszott, a nők összességükben is tehetetlenek egyetlen férfi elszabadult haragjával szemben. Mahtab sikoltozása még szívettépőbb lett, ahogy Mudi végigvonszolt a folyosón, majd kiért velem az utcára. Félelem és fájdalom kavargott bennem, és most már halálos rettegés is: mit tesz velem végül? Mire képes? Tényleg megöl? De ha nem, akkor is, mi lesz Mahtab-bal? Engedi-e, például, hogy viszontláthassam a lányomat valaha is? Kint az utcán egy közeledő narancstaxinak azt kiáltotta: – Mostaghim! (Vagyis: Egyenest!) A kocsi megállt, és Mudi kitépte az ajtaját. Belökött hátulra. Ott szorongott már négy-öt iráni. Mudi maga előre telepedett. Ahogy a taxi a lehetőségek szerint a leggyorsabban besorolt a közlekedés folyamába, Mudi hátrafordult felém, s a többi utassal mit sem törődve üvölteni kezdte: – Rossz ember vagy! Elegem van belőled! Még ma meg foglak ölni. Vedd tudomásul, hogy még ma! És ez így ment vagy egy percen át. Bennem, hogy a taxi hátsó ülésén viszonylag védve voltam végre, feltámadt a düh. Könnyeimet visszafojtva azt kérdeztem: – És megmondanád, hogyan óhajtasz végezni velem? – Hangomban nem volt félelem. – Csak azért, hogy én is tudjam. – Egy nagy késsel – jött késlekedés nélkül a riasztó válasz. – Darabokra foglak szabdalni. Az orrodat és a fél füledet elküldöm majd a családodnak. Sose fognak viszontlátni téged. És a koporsóddal egy amerikai zászló hamvait is megkapják. Félelmem elemi erővel tért vissza, most rettegtem igazán. Miért is ingereltem föl? Magánkívül volt, tényleg nem lehetett megmondani, mire képes. Fenyegetései – valami borzadályos módon – hihetőnek hangzottak. Tudtam, képes rá, hogy így megőrüljön, megtegye, amit részletezett az imént. És csak beszélt, csak ordítozott tovább, kiabált és átkozódott, 200
rikácsolt. Nem mertem válaszolni. Abban bízhattam csak, hogy legalább így, szavakban tombolja ki magát. A taxi meg csak haladt velünk, de nem hazafelé, hanem a kórházat közelítve, ahol Mudi dolgozott. Elcsöndesült, nyilván a következő lépését tervezte. A kocsi végre megállt valami dugóban, s akkor Mudi rám ordított: – Kiszállás! – Nem szállok ki – feleltem. – Ha azt mondtam, kiszállás, akkor kiszállsz! – Szinte magánkívül volt. Hátranyúlt az üléstámlán át, s maga lökte ki a taxi ajtaját. Másik kezével megtaszított. Szinte kizuhantam. Meglepetésemre Mudi a kocsiban maradt. Mielőtt egyáltalán észbe kaptam volna, a taxi már továbbrobogott. Benne Mudi. Hömpölygött körülöttem a sietős embertömeg, ennek ellenére olyan magány vett körül, mint még soha. Első gondolatom Mahtabé volt. Most mi lesz? Visszamegy netán az iskolához, bántalmazza, esetleg el is viszi valahova Mahtabot – csak hogy nekem fájdalmat okozzon? De nem, minden arra vallott, hogy a kórházba megy. Tudtam, hogy Mudi délben mindenképpen ott lesz az iskolában, viszi Mahtabot. Viszont előbb aligha. Volt hát néhány órám. Telefont, hamar! Felhívni Helent. A rendőrséget. Bárkit-bármit, csak ennek a rémálomnak vége legyen. Telefont sehol se találtam, rohantam és sírtam, a ruszárim teljesen összeázott a könnyeimtől. Lassan jöttem csak rá, merre is száguldozom ilyen eszelősen. Ez Ellen környéke! Pár háztömbnyire lakik. Átkoztam a hosszú köpenyt, mely haladásomat gátolta. Imádkoztam, legalább Ellen legyen otthon, és Hormoz. Ha már a követséget nem tudom elérni, legalább őket. Kellett valaki, akihez szólhatok, támaszra volt szükségem! Ellen lakása felé közeledve, eszembe jutott az a bolt, ahonnét ő telefonált. Tatán mégis elérem a követséget! Hagytam hát Ellenéket, irány a bolt. Próbáltam valahogy összeszedni magam, gyanút ne keltsek a külsőmmel. Bementem az üzletbe, és a lehető legnyugodtabb hangon közöltem a tulajdonossal, hogy Ellen barátnője vagyok, és hogy telefonálnom kellene. Minden további nélkül igent mondott. 201
Hamarosan ott volt a túlvégen Helen, s akkor az én önuralmam azonnal odaveszett. – Kérem, segítsen rajtam. Segítenie kell rajtam valahogy – zokogtam a telefonba. – Csillapodjon le – csitított Helen. – És mondja el, mi történt. Hát elmondtam. – Nem fogja megölni, ne féljen – bátorított Helen. – Ilyesmivel ő már többször fenyegetőzött. – Nem, érzem, hogy ezúttal komolyan gondolja. Még ma megteszi. Kérem, találkozzunk. Segítenie kell rajtam. Jöjjön, találkoznunk kell. – Nem tudna bejönni a követségre? – kérdezte Helen, Számolni kezdtem. Túl hosszú az út odáig, hogy délre még az iskolához is visszaérjek. Márpedig vissza kellett érnem, a gyerekem megmentésére. – Nem – válaszoltam tehát –, a követségre képtelen vagyok bemenni. – Persze, tudtam azt is, Helent naponta számtalan Iránban tartózkodó idegen keresi, ostromolja kétségbeesett és szomorú históriákkal. Kevés az ideje, jószerivel ő is alig szabadulhat a helyéről. De ha nekem most volt szükségem rá. – Jöjjön! Muszáj! – kiáltottam pánikban. – Rendben. Hová menjek? – Mahtab iskolájába. – Oké. Siettem vissza a főútra, fogni egy narancstaxit. Patakzott a könnyem, valakit félrelöktem a járdán, mert akadályozta az utam. Ilyen állapotban vágtattam el épp Ellenék lakása előtt, mikor a második emeleti nyitott ablakból Hormoz meglátott. – Betty! Hova siet annyira? – Sehova. Semmi baj. Hagyjon engem békén. Hormoz kihallotta hangomból a pánikot. Rohant le, és a főút felé úgy félúton utolért. – Mi a baj? – kérdezte. – Jaj, egyszerűen hagyjon békén, kérem – zokogtam válaszul. – Nem, hát nem hagyhatjuk ilyen állapotban. Mi történt? – Semmi. És rohannom kell. 202
– Egy pillanatra azért jöjjön be. – Lehetetlen. Mahtab iskolájában várnak. – Azért jöjjön be – kérlelt szelíden Hormoz. – Beszéljük meg. Utána elvisszük az iskolába. – Képtelenség, épp most hívtam föl a követséget, és onnét jönnek el az iskolába. Hormoz iráni büszkesége már ágaskodott: – Miért hívta fel a követséget? A követséggel magának semmi dolga. Hagyja ki őket a játékból. Semmivel az ég világán nem segíthetik. Válaszul csak zokogtam. – Nagy hibát követ el – vélekedett Hormoz. – Ezzel a telefonosdival végképp magára vonja Mudi haragját, – Megyek – mondtam, – Oda kell érnem Mahtab iskolájába. Belátván, hogy nem tud eltántorítani, és hogy tényleg a lányomnál kell lennem mihamarabb, Hormoz azt mondta: – Jó, akkor Ellennel odavisszük kocsin. – Jó – hagytam rá. – De nagyon gyorsan. Az iskolában általános volt az izgalom. Khanom Sahin közölte, hogy Mahtab az osztályban van, kicsit rosszkedvű, de nyugodt. Ne zavarjuk most, javasolta. Egyetértettem. Ellen és Hormoz meghallgatta az igazgatónő törtenetét – vagyis, hogy az én históriám az igaz. Hormozt ez nagyon aggasztotta. Keserves volt neki Mudi őrjöngéséről hallania, fájdalmam látnia. Látszott, szeretne valami megoldást találni anélkül, hogy további bonyodalmak támadnának. Egy idő múlva jött sietve Mrs. Ázhár, és azt mondta nekem: – Van valaki odakint. Beszélni akar önnel. – Ki az? – kérdezte Khanom Sahin gyanakodva. Hormoz mondott neki valamit perzsául, mire az igazgatónő arca elkomorult. Nem akarta, hogy a svájci követség emberei belekeveredjenek a dologba. De hát felőlem dühönghetett, fogtam magam, avval már mentem is. Odakint Helen és Mr. Vincop várt. Beültettek hátra egy sima autóba, amelyen nem látszott, hogy a követségé. Ott elmeséltem nekik, mi minden történt. – Elvisszük a rendőrségre – jelentette ki Mr. Vincop. 203
A rendőrség! Már régen gondoltam erre a lehetőségre, mindannyiszor nagy szorongások közepette, és mindannyiszor megijedve. A rendőrség iráni volt, az iráni törvények végrehajtója. Az iráni törvények szerint, Mudi a családja ura. Ahogy a rendőrség segíthetne, attól nagyon tartottam. Mondjuk, deportálnak, kitoloncolnak, elszakítanak Mahtabtól. Aki akkor az elmebajos apja mellett mindörökre itt fog maradni ebben az országban. Hanem most mégis, mintha a rendőrség jelentette volna az egyetlen járható utat. Minél többet gondolkodtam a reggeli eseményeken, annál jobban féltem, hogy Mudi valóra váltja a fenyegetéseit. Féltettem Mahtabot, aggódtam önmagam sorsáért is. – Rendben – mondtam. – Legyen. De Mahtabot is magammal kell vinnem. Visszamentem hát az iskolaépületbe, ahol Ellen és Hormoz még mindig nagyban vitatta a dolgot Khanom Sahinnal, – Viszem Mahtabot – jelentettem ki. Mrs. Ázhár lefordította szavaimat az igazgatónőnek, mire Khanom Sahin magatartásában jól látható változás következett be. Komoly, szinte dühödt fordulat. Mert eddig, még ma reggel is, a férjemmel vívott „helyi háborúban” egyértelműen mellettem állt. Most azonban elkövettem a halálos bűnt: az Egyesült Államok érdekképviseletének embereit ideráncigáltam az ő felségterületére. Elméletben ugyan Svájc diplomatáiról volt szó, gyakorlatilag azonban amerikai érdekeket testesítettek meg. Khanom Sahin feladata pedig eleve az volt, hogy az amerikaellenes propaganda kategóriáiban gondolkodjék, ilyen nézeteket oktasson, prédikáljon. Állását nyilvánvalóan szilárd politikai meggyőződésének köszönhette. Khanom Sahin tehát azt mondta: – A kislányt nem adhatjuk ki. Itt az iszlám jog a mérvadó. Ez egy mohamedán tanintézet, és a törvények egyértelműen megszabják, mit tehetünk, mit nem. A törvények értelmében pedig a gyermek az apáé. Ebben a helyzetben a gyereket semmiképp sem szolgáltathatjuk ki önnek. – De ki kell! – kiáltottam. – Az apja csak bántalmazza! Látta! Khanom Sahin még jobban elkomolyodott. 204
– Nem. – És hozzátette még: – Önnek nem lett volna szabad idehoznia a követség embereit. – Jó. Akkor velem jön ön… vagy bárki a tantestületből… velem és Mahtabbal, a rendőrségre? – Nem – hangzott az igazgatónő válasza. – Mi semmiről sem tudunk semmit. – De hát a gyerek apja a maguk füle hallatára fenyegetőzött az én megölésemmel! – Nem tudunk semmiről semmit – szögezte le újra Khanom Sahin. Tekintetem most Khanom Mátávira siklott. Ő az irodán dolgozott, és nálam tanulgatott angolul. – És maga? – kérdeztem tőle hirtelen. – Maga se hallott semmit? – De, persze – mondta. – Mindent hallottam. – És eljönne velem a rendőrségre? Khanom Sahin volt a dologban a mérvadó, mert Khanom Mátávi egy gyors pillantást vetett rá, s a válasz apró csettintés volt. „Nem”. – Tanítás ideje alatt semmiképp sem távozhatom innen – felelte Khanom Mátávi. – De utánna szívesen. Akkor tanúsíthatom a rendőrségen, hogy a férje önt megöléssel fenyegette. Khanom Sahin elképedt ekkora arcátlanság láttán-hallatán. Nekem viszont már ennyi is a tökéletes kudarccal volt egyenlő. Szinte süketen, vakon, bódultán – az iszlám törvényeken dühöngve – támolyogtam ki a követségi autóhoz, hagytam magára Mahtabot. – Nem engedik ki a lányomat – közöltem Helenékkel. – És a könyörgésem ellenére se jönnek el a rendőrségre. – Most mihez kezd? – kérdezte Helen. – Nem tudom – feleltem, A „rendőrség” kifejezés, meg az, hogy „iszlám törvények”, mintha egymásba fonódva kavarogtak volna a fejemben. Ha az iszlám törvény ennyire köti Khanom Sahint, mit várhatok a rendőrségtől? Iráni férfiak. Azzal már végképp tisztában voltam, hogy a rendőrségre menni egyenlő: Mahtabot örökre elveszíteni. Nem tehettem. Még ha az életem kockáztatom is így. Bízhatom benne esetleg, hogy Mudi lecsillapul? Hogy fenyegetéseit nem hajtja valóra nyomban? Hogy netán egy napom még van hátra az életből? Szép kis lehetőségek. Választhattam-e egyáltalán? 205
Helen és Mr. Vincop legalább az ép eszem őrzésében segített. A rendőrséggel kapcsolatos aggályaimban osztoztak. Volt okom a félelemre. Viszont az életemet is féltették, és ugyanígy az ártatlan, ötéves kisgyerek épségét, ha tovább tombol a féktelenül őrjöngö Mudi. Mintha fennhangon gondolkoznék csak, mesélni kezdtem nekik Miss Áláviról és a terveiről. Hogy a fivére segítségével Pakisztánba csempészne engem és Mahtabot – Most ez már annyira közel van – tördeltem a kezem. – Talán már csak egy kicsit kell várnom. Lehet, hogy ezen az úton kiszabadulunk. – Őrült maga – mondta barátságosan Helen. – Menjen a rendőrségre. Hagyja el az országot ily módon. Mahtabról le kell mondania, nincs más. – Soha – csattantam fel –, le nem mondok. Megint megdöbbentett Helen közönye. Helen, persze, jószívű ember volt, és engem fájdalmaktól akart megkímélni. Arra kellett gondolnom, hogy ő azért, ha örmény származású is, már iráni nő. Más világban nőtt fel, mint én. Ő tényleg úgy érezte, hogy a gyerekek az apa tulajdonát jelentik. Egyszerűen nem tudta beleélni magát a helyzetembe, anyai érzelemvilágomba. – Nem megy el a rendörségre? – tudakolta Mr. Vincop is. – Nem, mert ha elmennék, Mahtabot soha az életben nem látnám viszont. A követségi alkalmazott nagyot sóhajtott. – Na, jól van – mondta végül. – Pillanatnyilag sokkal többet nem tehetünk magáért. Talán beszélhetnénk a barátaival. Kihívtam Ellent és Hormozt. – Tudnak segíteni neki valahogy? – kérdezte Mr. Vincop. – Persze, nem hagyjuk itt így magára – felelte Hormoz. – Maradunk, míg Mudi be nem fut. Bettyt és Mahtabot magunkkal fogjuk vinni, jó helyre, biztos helyre, míg ez a rémes ügy nem rendeződik. Most mindenki nyugodtabb lett. Ellen és Hormoz a maguk iráni módján valóban segíteni akartak. Helen és Mr. Vincop is megadta az otthoni telefonszámát, s arra kértek mindketten, nyomban 206
jelentkezzem, ha bármi újabb gond merülne fel. Avval elpályáztak. Ellennel és Hormozzal várni kezdtük Mudit. Az autójukban ücsörögtünk. Hormoz egy idő múlva azt mondta: – Elhatároztuk, hogy bár iszlám kötelességünk lenne szólni Mudinak a követségiekről, nem tesszük. Tervekről se szólunk egy mukkot se. Egyelőre nem. De ígérje meg, bátran viselkedik most, és arra is adja a szavát, hogy nem kezd semmiféle… vállalkozásba. – Köszönöm – suttogtam. – ígérem, Iránban maradok, ha Mahtabbal lehetek. Szavamat adom, hogy nem próbálkozom szökéssel. Persze, a Koránra esküdtem. Dél közelgett már, mikor az iskola előtt megállt egy narancsszínű taxi. Mudi ugrott ki belőle. Hormozék kocsiját azonnal megpillantotta. – Miért rángatod bele őket is ebbe a dologba? – ripakodott rám azonnal. – Semmi ilyet nem tett – vágott közbe Hormoz. – Nem is akarta, hogy eljöjjünk ide, mi erősködtünk. – Nem igaz – vádolta őket is Mudi. – Értetek ment ő, tudom jól. Hogy belekeverjen titeket ebbe a dologba. Ami pedig a magánügyünk. Mammal és Reza soha nem mert volna szembefordulni az ő Daidzsanjukkal, de Hormoz most férfi volt a talpán. Fiatalabb, erősebb és sokkal jobb felépítésű volt, mint Mudi, nyilvánvaló volt, ha tettlegességre kerül sor, nem marad alul. Mudi is tisztában volt ezzel. Persze azért Hormoz észérvekkel akarta intézni a dolgot. – Hozzuk ki végre Mahtabot – javasolta –, aztán gyerünk, beszéljük meg, mi legyen. Mudi töprengeni kezdett, de be kellett látnia, hogy jelenleg Ellen és Hormoz védelmének örvendhetek. Hát ráállt, történjék Hormoz akarata szerint. A délutánt a házaspárral töltöttük. Mahtab csak hallgatta a vitát, közben egyre belém kapaszkodott, az ölembe bújt, rettegett jócskán Mudi nagy szónoklataitól. Mert életem párja elmesélte vendéglátóinknak, milyen hitvány feleség vagyok én. Már évekkel ezelőtt el kellett volna válnia tőlem. És hogy gyűlölöm Khomeini 207
ajatollahot – ez egyébként igaz volt –, és hogy a CIA ügynöke vagyok – ez meg nevetségesen hangzott –, de hát az egész, amit összehordott, elég jól mutatta, hogy ő meg valamiképpen nincsen eszénél. Éltem, itt az alkalom, hogy védjem magam. – Már elegem van belőle, hogy folyton falazzak neki. Azért akar annyira Iránban maradni, mert rossz orvos. – Egyáltalán nem hittem ezt, sőt, tudtam, hogy Mudi megbízható, mi több, kitűnő szakember. Csak valahogy nekem se volt már kedvem hozzá, hogy tisztességes eszközökkel harcoljak. – Olyan rossz orvos, hogy az alpenai kórházból ki is hajították – folytattam. – Egyik zűrzavarból a másikba keveredett, foglalkozás közben elkövetet gondatlanságok miatt mindenféle büntetőeljárások fenyegették. Így sértegettük egymást egy ideig, de jó keményen, s akkor végre Hormoz Mudit azzal az átlátszó ürüggyel, hogy cigarettát akar hozni Ellennek, kicsalta a házból, egy kis sétára. Ellen is élt az alkalommal, hogy megpróbáljon tanácsolni nekem egyet-mást, jóakaratúlag. – Ne mondj már annyi rosszat rá – kiáltotta. – Csak ülj szép csöndben, hadd fújja ki a mérgét, ne is szólj. Légy vele inkább kedves, olyan mindegy, mit mond. – De tömérdek olyasmit mond rólam, amiből egyetlen szó sem igaz! – Viszont az iráni férfiak tényleg feldühödnek, ha csúnyákat állítasz róluk – figyelmeztetett Ellen. Állítok! Mindenesetre a harc megint fellángolt, mikor Hormoz és Mudi visszatért. Megvetéssel önmagam iránt, de azon voltam, hogy Ellen tanácsát valahogy kövessem. Ajkamba haraptam, hallván, miket harsog rólam Mudi. Szavai mindenesetre nem okozhattak testi sértést, már ez is valami volt, ráadásul Ellen és Hormoz felajánlotta házuk oltalmát. Ültem hát megadóan, és hagytam, hadd tomboljon Mudi. Talán végül kiadja a mérgét. A recept mintha bevált volna. Lassan megnyugodott ugyanis. A délután folyamán Hormoz nagy diplomáciai érzékkel azon munkálkodott, hogy viszályunkat végképp elcsitítsa. Azt szerette volna, ha boldogok vagyunk. Meg volt győződve ugyanis, hogy az 208
efféle vegyes házasságok igenis sikeresek lehetnek. Ellen, ugye boldog, legalábbis Hormoz úgy hitte. – Jó, akkor gyerünk végre haza – mondta végül Mudi. – Nem – csattant fel Hormoz. – Csak akkor mehettek, ha nyoma sincs már semmi haragnak. – Nem – vágott vissza Mudi. – Hazamegyünk. Nem ülünk itt nálatok életfogytig. Riadalmamra Hormoz azt felelte: – Rendben. De bármikor szívesen látunk titeket. – Nem kényszeríthettek – kiáltottam kétségbeesetten –, hogy vele menjek. – Bőgtem. – Megígértétek… Ajkamba haraptam, nehogy elkottyantsam még a követségi embereket is! – Igen, megígértétek azt, hogy nem küldtök haza. – Nem fogja bántani magát – nyugtatott Hormoz, és keményen Mudi szemébe nézett. – Nem kell minden szót komolyan venni. – Gyerünk – mondta Mudi. – Jó – egyezett bele Hormoz. Mahtab szinte merev volt az ölemben, úgy félt. Hát tényleg ki vagyunk szolgáltatva egy ilyen őrültnek? Kényre-kedvre? Még alig pár órája fogadkozott, hogy megöl engem! – Mozgás, mozgás – mondta nyersen Mudi. De ahogy így unszolt és cibált minket, adódott egy pillanat, mikor négyszemközt maradhattam Ellennel. – Kérlek, jelentkezz – suttogtam zokogva. – Tudom, történni fog valami. A Sariati úton egy gyümölcsüzlet előtt szálltunk ki a narancstaxiból. A nap rémségei ellenére, Mahtab egészséges ösztönnel fedezett föl valami vágyva vágyott dolgot a kirakatban, – Eper! – nyögött fel. Vagy sikoltott, boldogan? Nem is tudtam, hogy Iránban van eper. A kedvenc gyümölcsöm. – Vehetünk epret, papa? – tudakolta Mahtab. – Úgy szeretnék. Mudi rögtön dühbe jött – Semmi szükség eperre – förmedt rá. – Az eper nagyon drága! Mahtab sírva fakadt. – Gyerünk, mozogjatok, a mindenit! – harsogta Mudi, és avval 209
már tuszkolt is be minket a mellékutcába.
210
14 Hány álmatlan éjszakát töltöttem már e sivár környezetben? Sokat, és ez a mostani egy volt a sok közül, de messze a legrémesebb. Mudi mintha tudomásul se vette volna a jelenlétemet, egész este valami összeesküvő sutyorgást folytatott Mammallal és Nászrinnal. Jóval éjfél után kerülhettem ágyba. Nagyon is ébren tartott a félelem, de alvást színleltem. A jelek szerint Mudi hamar elaludt, de én azért gyanakvó voltam. S ahogy telt, de igazából nem múlt a sötét éjszaka, félelmem egyre fokozódott. Se Mammaltól, se Rezától, se mástól nem várhattam oltalmat, és Mudi részéről csakis arra számíthattam: őrjöngései fokozódni fognak. A rettegés ébren tartott – rettegésem, hogy nyugtalan szendergésemből majd arra riadok, késsel hajol fölém, vagy egy darab kötéllel, esetleg puszta kézzel akar megölni. Vagy megkísérel egy gyorsan ható, halálos injekciót beadni nekem. Minden pillanat végtelenségnek tűnt. Feszülten füleltem minden zajra. Gyanús volt bármi apró zörej. A karom sajgott már, úgy szorítottam magamhoz a lányom. Fejemben imák kavarogtak, mintha végórámra kellett volna várnom, olyan volt az egész, tehetetlenül kiszolgáltatva feküdtem. Egy örökkévalóság telt el, mire az ázan felharsant a városi hangszórókból. És pár perc múlva már hallottam, ahogy az előtérben Mammal és Nászrin társaságában a hajnali imát mormolja. A borzalmas éjszaka sötétje is tünedezni kezdett a hideg reggel első derengésében. Mahtabnak kelnie kellett. Iskola… Reszketett a félelemtől, két kezét összekulcsolta a hasán, fájdalmakra panaszkodott. Reggeli 211
készülődését így számtalan fürdőszobalátogatás szakította meg. Ekkor már tudtam, igen, a szívem mélyén biztosan értettem, mi lesz Mudi következő húzása. Láttam a szemén, és kihallottam a hangjából, abból, ahogy sietett, ahogy siettette Mahtabot, világos volt: – Ma én viszem az iskolába. – Ki is mondta végül: – Te itt maradsz. Mahtabbal az utóbbi nyolc hónap során elválaszthatatlan szövetségesek lettünk, így harcoltunk Mudi nagy „álma” ellen, hogy tudniillik igazi jó iráni családot gyúrjon belölünk. Együtt, ketten még csak ellenállhattunk valahogy, szétszakítva reménytelenné vált a helyzetünk. – Ha ő akar vinni téged, vele kell menned – mondtam Mahtabnak, és a szemem könnyben úszott. Álltunk a fürdőszobában, kétségbeesetten kapaszkodtunk egymásba. – És légy kedves a papához, akkor is, ha nem hozna vissza ide hozzám. Senkinek egy szót se szólj róla, hogy a követségen jártunk. Ha vernek, akkor is hallgass. Mert ha azt elárulod, biztos, hogy sosem szabadulhatunk. Akkor itt kell maradnunk. Ezért őrizd nagyon a titkunkat. – Nem akarom, hogy engem tőled elvigyen – mondta Mahtab sírva. – Tudom, kicsim. Én se akarom. De most muszáj elviselni. És sose félj igazán. Tudd, hogy sosem vagy egyedül. Gondolj csak arra, Isten mindig veled van, ezért ne érezd magad magányosnak. Imádkozz mindig, ha mégis félnél. Tudod, hogy ezt az országot én nélküled soha el nem hagyom. Egy nap valahogy csak kiszabadulunk innen. Mire Mahtab végre felöltözött, jókora késésben voltunk már. Mudi türelmetlenül várt a sötétkék halszálkás öltönyében. Ő is el fog késni ma a kórházból. Viselkedése elárulta, újabb kitörésre kész. Végül Mahtab gyújtotta meg a puskaporos hordó kanócát. Mert amikor már az ajtóban volt Mudival, hirtelen sarkon fordult, aztán menedéket keresve a fürdőszobába rohant. Mudi utána. Vonszolta őt megint az ajtóhoz. – De hát annyira nincs jól! – sikoltottam. – Nem teheted ezt vele. – Még hogy nem-e…?! – mordult ránk. 212
– Kérlek, hadd tartsak én is veletek! – Nem! – Avval lekevert egy pofont Mahtabnak, mire a kicsi lány jajveszékelni kezdett. Megint megfeledkeztem a biztonságomról. De teljesen. Mudinak estem. Elkeseredetten védtem volna Mahtabot. Minden borzadálytól, ami csak várhat rá. Rángatni kezdtem a férjem karját, és körmeimmel lyukat vájtam a kabátja ujjában. Mudi ekkor félrelökte Mahtabot, elkapott, a földre döntött, rám zuhant. Két kézre fogta a fejemet, és többször is a padlónak verte. Mahtab sikoltozva rohant a konyhába, kereste Nászrint. Mudi egy pillanatra utána nézett, s így nem figyelt rám. Kihasználtam a pillanatot. Körmeimmel belevájtam az arcába, ujjaimmal a haját cibáltam. Birkóztunk egy darabig a földön, míg aztán egy aljas ökölcsapással – bele az arcom kellős közepébe! – ismét egyértelműen ő kerekedett fölül. Mivel a konyhában senkit se lelt, Mahtab az előtéren át Mammal és Nászrin hálószobája felé rohant. – Segítség, kérlek, segítsetek! – így kiáltoztam. Mahtab rázta a hálószoba kilincsét, de hiába. Hang sem jött odabentről. Senki nem sietett a segítségemre. Nyolc hónap kétségbeesése gyülemlett föl bennem, s kitört. Sikerült meglepnem Mudit ellenállásom erejével. Rúgtam, haraptam, a szemét akartam volna kikaparni, igyekeztem térdemmel eltalálni az ágyékát… így hát nagyon is rám kellett összpontosítania. – Rohanj le Aszijéhez – kiáltottam Mahtabnak. A lányom csak sírt és sikoltozott. Ugyanúgy féltette a maga életét, mint az enyémet, és nem akart magamra hagyni ezzel az őrülttel, akinek ugyanakkor „papa” volt a neve. Hátulról rontott neki tehát, és apró ökleivel tehetetlenül és reménytelenül püfölni kezdte. A derekába csimpaszkodott, próbálta őt leráncigálni rólam. Mudi dühödten sújtott felé, és egyetlen mozdulattal félresöpörte. – Menj, Mahtab! – ismételtem. – Rohanj Aszijéhez. Gyerekem végül kétségbeesetten eltűnt az ajtóban. Vágtatott lefelé, mialatt Mudival mi küzdöttünk tovább. Biztos voltam benne, hogy ez lesz utolsó ilyen harcunk. Mudi úgy a karomba harapott, hogy kiserkedt a vérem. 213
Üvöltöttem, szabadulni próbáltam szorításából. Sikerült az oldalába rúgnom. De ez nem annyira fájdalmat okozott neki, inkább a dühét szította még tovább. Megragadott két hatalmas karjával, így vágott oda a kemény padlóhoz. A hátamra zuhantam, és éreztem, hogy egész testemben szétnyilallik a fájdalom. Most már moccanni is alig bírtam. Percekig tornyosult így fölébem, vadul átkozódott, elszidott mindennek, felém rúgott többször, el is talált, aztán közelebb hajolt, hogy újra üssön. A hajamnál fogva ráncigált a földön. Egész csomók maradtak a kezében. Akkor egy kis szünetet tartott. Ő is azért, hogy levegőhöz jusson. Én csak nyöszörgésig jutottam, mozdulatig már alig. Aztán váratlanul sarkon fordult, kirohant a lakás elé, a lépcsőházba. Döndülve csukódott be a súlyos fa ajtó, s hallottam, ahogy a biztonság kedvéért kétszer is ráfordítja a kulcsot. Aztán máris Mahtab ordítása hasogatta a fülemet. A rémes zajt tompította ugyan az ajtó és az Aszije lakásába vezető lépcsőház, ennek ellenére úgy éreztem, a szívem szakad meg. De akkor elhallgatott a kiáltozás. Percekbe telt, hogy végre felültem valahogy, és még hosszabb időbe, hogy fel is tápászkodjam. Botladozva értem el a fürdőszobát, saját fájdalmaimat is feledtette velem a Mahtabért érzett iszonyú aggodalom. Úgy éreztem, mintha a hátamat pillanatonként érné egyegy tüzes vas. Kínjaim ellenére sikerült felmásznom a vécé tetejére, s így, lábujjhegyről a szellőzőakna ablakához tapasztottam a fülem – a lenti fürdőszobával volt ez a lyuk összeköttetés. Ezen keresztül hallhattam, hogyan áztat el engem Mudi odalent Aszijénél, miképp átkoz és szid minden módon, ocsmány szavakkal. Aszije barátságosan, udvariasan felelgetett. Mahtabnak nyikkanását se hallottam. A dolog egy darabig ilyen egyhangúan folytatódott. Üvölteni tudtam volna, úgy fájt a lábujjhegyen állás következtében még jobban a hátam, de mégse ez volt a legfontosabb. A beszélgetés odalent egyre halkult, már csak foszlányait hallhattam, nem tudtam megkülönböztetni a perzsa szavakat. Majd újra meghallottam Mahtabot, ismét kiáltozott szegény. A sikoltozás Aszije lakásából a hallba veztett, majd a ház kapuja felé. A vaskapu becsapódott, döndülése olyan volt, mint mikor 214
valakire egy börtön zárul rá. Lekászálódtam a vécé tetejéről, és rohantam, ahogy bírtam, Mammal és Nászrin szobájához. A kulcs benne volt az ajtóban, kinyitottam, A hálószoba üres volt. Gyorsan az ablakhoz! Az utcára nézett, s ahogy orrom az üveghez nyomtam, homlokom a vasrácshoz, megpillantottam a lenti jelenetet. Ott állt Mudi. Megszaggatott kabátujját rendbe hozták közben, persze, Aszije varrta össze. A férjem erősen szorította fél karja alatt Mahtabot, aki azért derekasan rúgkapált, szabadulni akart. Mudi szabad kezével Ámir babakocsiját bontotta szét, aztán belegyömöszölte a kislányt és hozzálátott, hogy kezét-lábát alaposan leszíjazza. Leverten néztem. Rettegésem jogos volt: talán soha életemben nem látom viszont Mahtabot. Igen, ezt nagyon is elképzelhetőnek kellett tartanom. Megpördültem, rohantam a hálószobánkba, a faliszekrényből előkaptam Mudi 35 milliméteres gépét, s még jókor értem vissza az ablakhoz, hogy egy felvételt készítsek kettejükről, ahogy a Sariatí út felé távolodnak. Mahtab még mindig bőgött, sikoltozott, de Mudi rá se hederített. Könnyeimen át még ott remegett a kép, mikor fizikai valójukban már rég nem voltak láthatóak, akkor is. Sose fogom viszontlátni Mahtabot, soha, ezt hajtogattam magamban kétségbeesetten. – Rendben vagy? – Aszije kiabált fel a szellőzőn. Meghallhatta a zokogásomat, meg ahogy a vért próbáltam lemosni magamról… – Persze – kiáltottam vissza. – Csak beszélni szeretnék veled, kérlek. – Mert így nem társaloghattunk, mindkettőnknek üvöltenie kellett hozzá. – Menj hátra, légy szíves, az udvarba, akkor beszélhetünk – kértem. Remegő térddel jutottam el valahogy a hátsó erkélyig, kimentem, s láttam, hogy Aszije tényleg ott van a hátsó udvaron. – Miért engedted be Mudit? – kérdeztem, továbbra is zokogva. – Miért nem védted meg Mahtabot? – Egyszerre jöttek be mindketten – hangzott Aszije magyarázata. – Mahtab elbújt a lépcső alatt. De Mudi megtalálta, aztán behozta oda, hozzám. Szegény Mahtab! Némán is csak érte sírtam. Aszijének viszont ezt 215
mondtam: – Kérlek, ugye tudod, hogy segítened kell? – Reza elment már munkába – mondta Aszije. Szeme és egész magatartása is őszinte együttérzésről árulkodott, de az iráni nők örök óvatossága is benne volt. Megtenne értem mindent, amit tud, de ez nagyon kevés, lévén hogy se férje, se férje daidzsanjának akarata ellenére nem csinálhat semmit. – Tényleg rettentően sajnálom – mondta –, de meg van kötve a kezünk. – Mahtab jól van? Vagyis hol van? – kérdeztem. – Nem tudom, hová vitte. Mindketten hallottuk, hogy Aszije kicsinye, Mehdi felsír. – Be kell mennem – szabadkozott Aszije. Én meg visszatértem a lakásba. Felhívni a követséget! Ez a gondolat hasított belém. Miért nem tettem meg már? Ha nem érem el ott sem Helent, sem Mr. Vincopot, itt az otthoni számuk is. Siettem a konyhába, de a készüléknek híre-hamva sem volt. Egyre világosabban láthattam, hogy Mudi a legnagyobb pontossággal előkészítette ezt a ma reggeli akciót. Hol van Mammal? Hát Nászrin? Hol a telefon? Helyzetem még súlyosabb volt, mint eredetileg hittem. Riadtan próbáltam végiggondolni, miképp lelhetném meg az ellentámadás lehetőségét. Csak nyugalom! Most aztán… Nem volt számomra új a csapdába esett állat szerepe. Hát nézzük, hol is vagyok pontosan? Határozott tervem nem volt, de azt tudtam, hogy meg kell találnom Mudi újabb kelepcéjének gyenge pontját, netán pontjait. Visszatértem az erkélyre. Leugrani? Hamar elvetettem a gondolatot. Hiszen akkor Aszije és Reza téglafalas hátsó udvarának foglya lennék. Az erkély egyik oldalától keskeny párkány vezetett, igaz, csak pár centiméter széles, a szomszédos ház tetejéhez. Ezt a párkányt a hálószobánk ablakából elértem – s akkor, ha ez sikerűl, talán átszökkenhetek arra a tetőre. Szökkenni?! Kicsit riasztó gondolat. És akkor hogyan tovább? Nyitva lesz-e a szomszédék erkélyajtaja? Otthon lelek-e bárkit is? Aztán: a szomszédok vajon segítségemre lesznek-e, vagy a rendőrséget riasztják? És ha kiszabadulok is, hol 216
állok majd? Az utcán. És ettől mennyiben változik meg Mahtab sorsa? Fejem sajgott még Mudi ütéseitől, de bőséggel, benne pedig a legriasztóbb lehetőségek és félelmek kavarogtak. Hogy teljesen kizártak a világból, ez csak fokozta levertségemet. Az összevertség mellett. Kapcsolatot kell teremtenem – akárkivel. Bementem Mammalék hálószobájába. Kinéztem az utcára. Odakint az átlagos itteni napok megannyi látványa. Zajlott tovább az élet, az én szerencsétlenségemmel nyilvánvalóan senki se törődött. Én azonban fontosnak találtam volna, hogy az odalent tovasiető, dolgukra igyekvő férfiakhoz és nőkhöz közelebb kerüljek. Az ablakon rács volt, a rácson belül egy réteg üvegtábla. A rácsok rúdjaí egymástól nagyjából tíz-tíz centiméterre helyezkedtek el. Nem láttam ki a járdára, hiszen az eleve nem volt szinte harminc centi széles sem, és közvetlenül a ház tövében húzódott. És ha az üveglapot leszerelném? Talán sikerül bepréseltem fejemet a rács rúdjai közé és kifürkészhetem, mi van a járdán. Az üveget több csavar tartotta, hát nekiláttam csavarhúzót keresni. Nem találtam, hoztam át a konyhából egy kést. Az üveget eltávolítottam, és bepréseltem fejem egy résbe. Most végre láttam, hogyan járnak-kelnek odalent. Mint szoktak. De mit kezdjek én ezzel? Senki nem segítene rajtam azok közül, akiket most láthatok. Leverten raktam vissza helyére az üveget, Mudi észre ne vegye a dolgot. Ahogy az előtérbe visszamentem, láthattam: Mudi éppenséggel még ennél is jobban bezárhat, ha akar. A lakás minden belső ajtaján erős zár volt. Még egyszer átkutattam a lakást, szerszámokat kerestem. Egy hegyes hámozókést hoztam el a konyhából. Csavarhúzónak használt késemmel együtt a hall perzsaszőnyege alá rejtettem. Ha Mudi ide zárna, ezekkel a késekkel lecsavarozhatom az ajtó vasalásának pántjait. Aztán tovább vizsgáltam a lakást, és eszembe jutott, hogy van egy belső ablak az ebédlő és a második emeleti lépcsőpihenő közti falban. Ezt a kijáratot Mudi nem vette figyelembe. Az ablak, függönye mögött, tényleg nem volt feltűnő. Az ablak nem volt zárva, és könnyen is nyílt. Átdugtam rajta a 217
fejemet, latolgattam, mik az esélyek. Átmászni nem lenne itt nehéz, de a ház erős vaskapuja akkor még mindig fogva tart. Nézegettem a fokokat, melyek Mammal és Nászrin lakásából a tetőre vezetnek. Kijutok a lapos tetőnkre… onnét átugrom egy szomszédos ház tetejére. És akkor? Ugyan merészeli-e bármelyik szomszédasszony „az idegen amerikai nőt” szökésében segíteni, az utcára kiengedni? Jó, mondjuk megint az utca – és megint sehol Mahtab. Könnyek csorogtak arcomon. Tudtam, oda az életem, tudtam Mudi bármelyik pillanatban végezhet velem, s kész is erre, de nem volt kétséges, hogy közben mások életéért is felelősséggel tartozom még. Gyorsan fogtam a kis jegyzetkönyvemet, belelapoztam, töröltem itt-ott egy-egy telefonszámot. Igaz, hogy eleve kódolva jegyeztem fel őket, de hát úgy éreztem, még így is veszélyt jelenthetnek, méghozzá olyanokra nézve, akik segítem próbáltak volna rajtam így-úgy. Egyes számokat kis cetliken őriztem a könyvecske lapjai közt. Ezeket elégettem egy füstölőben, és a hamut lehúztam a vécén. Az utóbbi napok borzalmai teljesen kimerítettek, végül egyszerűen csak elterültem a földön, és ott hevertem, nem is tudom, meddig. Lehet, el is szunnyadtam közben. Kulcs zörgésére riadtam. Aszije lépett be. Tálca volt vele, azon étel. – Kérlek, egyél. Elvettem a tálcát, megköszöntem az ételt, aztán megpróbáltam volna beszélgetésbe elegyedni Aszijével, ő azonban félénk volt és elutasító. Nyomban indult az ajtó felé. – Nagyon sajnálom – mondta még távozóban, aztán újra rám zárta az ajtót. A kulcs zaja, ahogy megint bezárt engem ide, rémületes visszhangokat vert a fejemben. A tálcát kivittem a konyhába úgy, ahogy volt, és nem nyúltam az ételhez. Órák teltek így, teljes csődállapotban. Akkor, valamivel még dél előtt, megérkezett Mudi. Egyedül. – Hol van? – sikoltottam. – Mit kell azt neked tudnod – közölte sötéten. – Ne aggódj. Ezentúl én vigyázok rá. Avval már csörtetett is el mellettem, be a hálószobába. Egy 218
pillanatnyi perverz gyönyört éreztem, látva arcán a körmöm nyomát. De mindenütt! Csak hát ez az érzés semmivé foszlott rögtön, mert bennem sokkal mélyebb sebek sajogtak. Hol a gyerekem, hol lehet? Mudi hamar visszatért az előtérbe, kezében ott volt Mahtab pár ruhácskája meg az a baba, melyet a születésnapjára kapott tőlünk. – A babáját kéri – közölte férjem. – De hol van? Kérelek, csak hadd láthassam. Egy árva szó nélkül lökött félre Mudi, már ment is, kétszer ráfordította maga után a kulcsot a zárban. Később, a délután folyamán, hogy tomboló hátfájásommal ott hevertem összekuporodva az ágyon, meghallottam a kapucsengőt. Valaki várakozott a járdán. A kaputelefonhoz rohantam, legalább beszélhessek a jövevénnyel. Ellen volt az. – Be vagyok ide zárva – mondtam. – Várj, az ablakhoz megyek. Onnét leszólhatok neked, válthatunk pár szót. Gyorsan eltávolítottam az üveglapot, a rácsba fúrtam fejemet. Ellennel ott volt lenn két gyereke, Márjám és Ali is. – Azért jöttem, hogy lássalak – mondta. Majd hozzátette: – Ali szomjas, inna valamit. – Nem tudok neked semmit se inni adni, Ali. Be vagyok ide zárva. Aszije persze, minden szót hallott, és hamarosan ott termett, vitt ki egy csésze teát Alinak. – Mit tehetnénk? – kérdezte Ellen. Erre a kérdésre Aszije is várta a választ. – Menj el Hormozért – javasoltam. – Próbáljatok meg beszélni Mudival. Ellen beleegyezett. Gyerekeit maga előtt terelte a járda embersokadalmában, csadorjának csúcsa feketén lobogott a friss tavaszi szélben. Aztán késő délután Reza is beszélt velem. Az udvaron állt, én meg az erkélyen. Aszijének van kulcsa, de Reza nem akar feljönni ebbe a lakásba, hozzám. – Reza – mondtam. – Mindig nagyra becsültem a kedvességedet, amióta csak Iránban vagyok. Sőt, szívélyesebb voltál itt hozzám, 219
mint bárki más. Nagy dolog ez, főleg az Amerikában történtek után. – Köszönöm – mondta. – De jól vagy? – Jaj, most az a lényeg, hogy segíts! Azt hiszem, te vagy az egyetlen, aki beszélni tudna Mudi fejével. Viszontláthatom még valaha is Mahtabot? – Ne aggódj. Viszontlátod. Nem akarja ő elszakítani tőled a lányodat. Szeret ő téged. Mahtabot is szereti. Nem akarja, hogy Mahtab szülők, nélkül nőjön fel. Ő apa-anya nélkül nőtt fel, tudod, és ezt nem akarja – hajtogatta Reza. – Kérlek, beszélj vele – könyörögtem. – Nem beszélhetek vele. Akárhogy is dönt, ő dönt. Nem mondhatom meg neki, mit tegyen. – Kértek, mégis próbáld meg. Ma este. – Nem. Ma este nem – szögezte le Reza. – Holnap üzleti ügyben Rástba kell mennem. Ha pár nap múlva visszatérek, és ha még mindig semmi változás, talán akkor beszélek vele. – Kérlek, legalább ne menj el. Kérlek! Maradj itt. Félek. Nem akarok egyedül maradni. – De. Mennem kell, értsd meg. Este, még jó korán, Aszije rám nyitott. – Gyere le – mondta. Ott volt Ellen és Hormoz, Reza is. Márjám és Ali jól eljátszott Reza és Aszije két gyerekével, s közben mi valamennyien a jelenlegi ördöglakat nyitját kerestük. Ezek az emberek a közelmúltban mind Mudit támogatták ellenem vívott harcában, egyet is értettek vele, ám a lényeg az volt: számukra józannak tűnő megfontolásból cselekedtek. Kötelességtudó mohamedánok voltak. Ezért tartották tiszteletben Mudi jogát, hogy uralkodhat családja felett. Ugyanakkor az én barátaim is voltak, és mind szerették Mahtabot. És még ebben az átok Iszlám Köztársaságban is tudták, hogy egy férj s apa néha képes elvetni a sulykot. Senki se akart a rendőrségre menni, jómagam a legkevésbé. Reza és Aszije előtt nem mertem Ellennel és Hormozzal a követségről beszélni. Ha megteszem, akkor is tudhattam volna, elutasítanák, hogy akár amerikai, akár svájci tisztviselőkkel kapcsolatba lépjenek. 220
Ezért hát körbe-körbe forogtunk csak. Mit tehettünk? Meg kell próbálni józanul beszélni Mudival, viszont azzal mind tisztában voltunk, hogy józan tárgyalásra ő most képtelen. Most is, de talán mindörökké. Igyekeztem visszafojtani fel-feltámadó haragomat. Verjétek össze! Zárjátok be! Aztán küldjetek vissza engem Mahtabbal az Egyesült Államokba! Üvöltöttem volna legszívesebben, hogy utaljak e rémes összevisszaság pofonegyszerű megoldására. Ám pillanatnyilag bármi effélétől el kellett állnom. Valami közbülső megoldásra lett volna.szükség, olyasmire, amit ők is megértenek. De a jelek szerint ilyen nem kínálkozott. Társalgásunk közben egyszerre azt hallottuk, hogy a ház kapuja nyílik, majd újra zárul. Reza kiment a haliba, hadd lássa, ki érkezik. Persze, Mudival tért vissza a lakásba. – Te meg hogy kerültél le ide? – kérdezte tőlem a férjem rögtön. – Mit keresel itt lenn? – Aszijének van kulcsa – közöltem. – És ő szólt fel értem. – Azt a kulcsot ideadod! – üvöltötte Mudi. Aszije jámboran engedelmeskedett. – Rendben, Daidzsan – mondta Reza engedékenyen, szelídíteni próbálva a nyilvánvalóan őrjöngö Mudit. – És ezek mit keresnek itt? – mutatott Mudi ugyanolyan eszelősen üvöltve Ellen és Hormoz felé. – Segíteni próbálnak – mondtam. – Problémáink vannak. Megoldást keresünk. – Nincsenek semmiféle problémáink – tombolt Mudi. – Neked van problémád, senki másnak. – Ellen és Hormoz felé fordult. – Tűnjetek el, de gyorsan – mondta. – Ehhez itt nektek semmi közötök. Nem akarom, hogy ezentúl bármi kapcsolatban álljatok vele – mutatott rám. Borzalmas volt látnom, hogy Ellen és Hormoz nyomban kászálódik, hogy távozzék. – Kérlek, ne menjetek – mondtam esdve. – Félek, hogy megint bántalmazni fog. Meg fog ölni a végén. Ha megöl, senkinek nem lesz róla még csak tudomása se. Kérlek, ne menjetek, ne hagyjatok itt egyedül! 221
– Mennünk kell – mondta Hormoz. – Azt mondta, menjünk, és itt ő határoz. Mihelyt távoztak, Mudi felráncigált az emeletre. – Hol van Mammal és Nászrin? – kérdeztem idegesen. – Nem bírták már a viselkedésedet, elmentek – felelte Mudi. – Most Nászrin szüleinél laknak. Elűzted őket a saját házukból. – Felemelte a hangját. – Ehhez nekik semmi közük. Ehhez senkinek semmi köze. Jobb, ha senkivel nem is beszélsz erről. Mostantól én veszem kézbe a dolgokat. Majd én mindent és mindenkit a helyére teszek. Féltem védekezni is, hát csak ültem ott némán, hagytam, tomboljon. Percekig ment ez így. Iszonyúan őrjöngött és szitkozódott. De legalább nem vert. Éjszaka ugyanabban az ágyban aludtunk, de a lehető legmesszebbre elhúzódva egymástól, háttal. Mudi aludt, ám én csak hánykolódtam, és próbáltam egyáltalán kibírni a sajgó hátamon. Vigasztalan helyzet volt ez. Aggódtam, mi lehet Mahtabbal, és megpróbáltam legalább gondolatban beszélni hozzá. Imádkoztam, egyre csak imádkoztam. Reggel Mudi munkába indult. Választott egy másik öltönyt, eltette azt, amelyiket tegnap tönkretettem. Távozóban fölkapta Mahtab nyusziját. – Hiányzik neki a nyuszija – mondta. Avval eltűnt.
222
15 Még sokáig feküdtem az ágyban, miután Mudi elvágtatott, és sírtam. Mahtab, Mahtab! Mahtab! – ezt tudtam zokogni csupán, Testem mintha egyetlen nagy kék folt lett volna. Főleg a gerincem alsó fele sajgott: ez volt az eredménye, hogy Mudi úgy földhöz vágott. Fájdalmamban ide-oda henteregtem, összekuporodtam. Mintha órákba telt volna, hogy végre lentről az udvarból valami ismerős zajt hallhattam. Egy rozsdás lánc… valami vason… hát persze, Márjám hintája. De szerette Mahtab is! Lassan feltápászkodtam, az erkélyre bicegtem, hadd lássam, ki hintázik. Persze, hogy Márjám volt az, Aszije lánya. Élvezte az áprilisi napfényt. Látta, hogy figyelem, és ártatlan kis gyermeki hangján megkérdezte: – Mahtab hol van? Könnyeim a torkomat fojtogatták, nem tudtam felelni. Bizonyos okból, melyet csak én ismertem, elhoztam ide Iránba Mahtabot, hogy megmentsem, és akkor ez történt: elvesztettem őt. Sötétség vett körül, mintha a hitem is összeomlott volna. Valahogy mégis erőre kellene kapnom, hogy bátran és eltökélten cselekedhessem. Vajon annyira elvert Mudi, hogy most már gyakorlatilag semmi ellenállásra nem leszek képes? Gondolatban visszaborzadtam a választól. Persze, az a kérdés foglalkoztatott a leginkább, hogy vajon Mahtabbal mit csinált Mudi. De azért ott volt a másik, ugyanennyire nyugtalanító rejtély is: hogyan tehette vele ezt? És velem? Az a Mudi, akit itt Iránban megismertem, nem ugyanaz az ember volt, akihez hozzámentem feleségül. 223
Hogyan siklott félre a dolog? Tudtam is, nem is. A tényekkel tisztában voltam. Az eltelt nyolc év, házasságunk ideje alatt igencsak jól megfigyelhettem, hogyan kezdődik és csitul el nála az efféle őrjöngés, de a dolgot mindig foglalkozásbeli „ártalmaival” hoztam összefüggésbe. Nehézségei lehetnek, gondoltam akkor, esetleg a politikai problémák nyugtalanítják. Hogy nem láttam előre ezt a nyomorult dolgot, ami bekövetkezett? Utólag könnyű okosnak lenni, s így már akadtak is jelek. Nyolc éve, mikor Mudi már csaknem befejezte hároméves asszisztensi idejét a detroiti csontsebészeti kórházban, súlyos döntés előtt álltunk. Elérkezett az idő, hogy határozzunk: közös életünk következzék-e, avagy váljanak szét útjaink. Úgy határoztunk, hogy együtt maradunk. Aztán nekilódultunk, állás után érdeklődni. Corpus Christi kórházában egy aneszteziológus már elkezdte tevékenységét, de szükség volt egy másodikra is. Reálisan évi százötvenezer dollár jöhetett össze egy évben, és ez a jelentős pénz csábító volt. Beleszédültünk szinte. Egy hang azt mondta bennem, maradjak a szüleim mellett Michiganben. De erősebb volt a másik: kezdjek sikeres társadalmi életet, jómódnak és megbecsülésnek örvendve. Joe és főleg a hatéves John örült ennek a döntésnek. Még a házasságunk előtt azt mondta nekem John: – Mami, nem tudom, tudok-e én majd együtt élni Mudival. – Már miért ne tudnál? – Olyan túl sok édességet hord össze nekem, félek, tönkremennek bele a fogaim. Nevettem, látván, hogy John ezt komolyan is gondolja. Az édességet és a mókát asszociálta Mudival. Mindenféle józan oka volt annak, hogy összeházasodjunk, de hát arról a tagadhatatlan tényről se feledkezzünk meg, hogy szerettük is egymást. Elképzelhetetlen lett volna számomra, hogy hagyjam őt Corpus Christibe menni, míg magam ott serénykedem a munka michigani világában. Hát 1977. június 6-dikán összeházasodtunk egy kis Houston környéki mecsetben, méghozzá a legszűkebb családi körben. 224
Elhangzott pár mormolászós perzsa és angol szó, és attól fogva én Mudi életének körülrajongott királynője lettem. Mudi elhalmozott engem virággal, személyre szóló ajándékokkal, meg mindig a legváratlanabb és csodás meglepetésekkel. A posta menetrendszerűen hozta tőle a lapokat, gyakran kézzel festett levelezőlapot, vagy szerelmes levelet, melynek betűit újságokból vágta ki, úgy ragasztgatta össze. Barátaink előtt különös előszeretettel magasztalt. Egyszer vacsora közben ajándékozott meg egy pompázatos trófeával, arannyal-kékkel csillogott-villogott, és engem „A világ legelragadóbb feleségé”-vé nyilvánított. Hangfelvételeim gyűjteménye nőttön nőtt. Minden lehető alkalommal kaptam könyvet, benne Mudi személyes soraival, melyek az ő hallatlan ragaszkodását bizonyították. Alig múlt el nap, hogy meg ne próbálta volna mérhetetlen szerelmének újabb s újabb tanújelét adni. Hamar kiderült, milyen bölcs dolog volt Mudi részéről, hogy aneszteziológusnak képeztette ki magát. Általában is az orvosi pályák legjövedelmezőbbjeinek egyike, ráadásul Mudinak magának alig kellett dolgoznia, inkább csak felügyelt az aneszteziológusok kis csoportjára, ekképpen neki módjában állt egyszerre három-négy pácienst is kezelni, s természetesen mindőjüknek csillagászati számlát kiállítani. Napjai nyugalomban teltek. Reggelente ott kellett lennie a kórházban a műtéteknél, ám gyakran hazatért délben, nem kellett keserves hivatali órákat „lehúznia”, és ha sürgősségi eset adódott, számíthatott az aneszteziológus kollégákra. Mivel ifjúságát Iránban már „a felsőbb tízezrek” sarjaként élte meg, nem volt nehéz a számára, hogy a jól szituált amerikai orvos szerepébe beletaláljon. Vettünk magunknak egy szép tágas házat Corpus Christi egyik gazdag negyedében. Más orvosok, fogorvosok, jogászok, szóval egyetemet végzett emberek voltak a szomszédaink. Napjaimat örvendetes feladatok töltötték ki: számlákat írni a pácienseknek, folyamatosan vezetni Mudi számlakönyveit, s más effélék, megtoldotta mindezt még, hogy valóban élveztem a háztartás és a családi élet gondjainak világát. Mivel a háztartási alkalmazottra hagyhattam a munka nehezét, igen sokszor szabad voltam, s így az anyai szerepkörben is kiélhettem magam. 225
Gyakran rendeztünk vendégséget – részben azért, mert tényleg kedvünkre volt a dolog, másfelől meg köztudott, hogy egy orvos számára a társasági kapcsolatok ápolása fontos üzleti szempont. Mielőtt Corpus Christibe érkeztünk volna, a másik itteni aneszteziológus túl volt terhelve, ez igaz. Hálás is volt, hogy megkönnyebbülhetett, de hát az orvosok ugyanakkor már csak olyanok, hogy szeretik, ha köreiket nem zavarja senki. Ezért aztán Mudi megjelenése után indult egy kis konkurenciaharc. Munka mindkettejüknek akadt bőven, nekünk ennek ellenére meg kellett támogatnunk egy kicsit „a szakmai részt” a társaságival. A köreinkben forgó orvosok vagy amerikaiak voltak, vagy olyan külhoniak, akik – Mudihoz hasonlóan – tanulni vagy gyakorolni jöttek ide hazájukból. Akadt köztük iráni, szaúd-arábiai, pakisztáni, egyiptomi és még más országokbéli is. Örömmel hallottunk egymás országairól: kultúráról, szokásokról, egyebekről. Én például csakhamar híres lettem pompás iráni főztömről…! Ezenkívül ügyködtem a jótékonysági egyletben is, melyet a kórház működtetett, ez megint jó módja volt, hogy más orvosfeleségekkel összebarátkozzam. Volt aztán egy olyan kör, amelyiknek vezető tagjai lettünk. Kiderült, hogy a közeli Texas A. & I. Egyetem az iráni diákok kedvelt oktatási intézménye. Gyakran meghívtuk őket magunkhoz, és mint a Dél-Texasi Iszlám Társaság tagjai, partikat rendeztünk iráni és mohamedán ünnepnapokon. Nagyon örültem, hogy Mudi végre megleli a hidat egykori és mostani élete közt. Tetszeleghetett ifjú honfitársai előtt az amerikai orvos szerepében, játszhatta a tapasztalt világfit. S hogy mennyire amerikanizálódott közben, bizonyította: amerikai állampolgárságért folyamodott. Ennek során kérdőívet kellett kitöltenie, melynek három kérdése péládul így hangzott: Hisz Ön az Egyesült Államok alkotmányában és kormányzati formájában? Kész teljes hűséget esküdni az Egyesült Államoknak? Ha a törvény úgy kívánná, kész Ön fegyvert is fogni az Egyesült Államokért? Mudi e kérdések mindegyikére igennel válaszolt. Gyakran 226
utaztunk, többször jártunk Kaliforniában és Mexikóban is. Valahányszor orvosi szeminárium adódott valahol, Mudival részt vettünk, Joe-t és Johnt az ilyenkor nálunk lakó gyerekvigyázóra hagytuk. Az adótörvények jóvoltából a legelegánsabb szállodákban laktunk, ragyogó éttermekben kosztoltunk, lévén hogy hirdetési keretbe számolhattuk el költségeinket. S bárhová mentünk is, vittem magammal a „bűvös borítékot”, abba gyűjtöttem a számlákat, hogy a dolog merőben hivatalos jellegét később bizonyíthassuk. Életem nagy, meghökkentő fordulata volt ez. És szinte kábítóan lenyűgöző. Bár semmiféle konkrét „szakmát” nem gyakoroltam, semmilyen „hivatást”, mégis több dolgom volt, mint bármikor is addig. Annyi pénzzel és érzelemmel árasztott el a jó sors, és a hízelgésnek oly határtalan bősége áradt felém, hogy tényleg nevetséges lett volna a kérdés: van-e valami panaszom? Ám kezdettől fogva ott voltak házasságunkban bizonyos alapvető problémák, csak úgy tettünk inkább – mindketten! –, mintha nem volnának. Valahányszor nézeteltérésünk támadt egymással – ez persze ritka eset volt –, a dolog mindig a kulturális különbségeinkre volt visszavezethető. Szinte törvényszerűen! Mudinak ezek a fura disszonanciák mindig csekélységnek látszottak. Igaz, az ilyen esetekben zavarba is jött. Mondjuk, itt volt egy ilyen eset: bankszámlát nyitottunk Corpus Christiben, a bankban, s mit látok? Mudi csak a maga nevére nyittatja a számlát. – Hát ez meg mi? – kérdeztem. – Miért nem kettőnk nevére nyitjuk a közös számlánkat? Mudi igencsak meglepődött: – Nálunk nők nevére sose nyitnak számlát – magyarázta riadtan. – Iránban ilyen nincs. – De hát nem vagy Iránban – feleltem kapásból. – Te pedig amerikai akarsz lenni, vagy nem? Röpke vita után Mudi engedett. Azzal együtt, sehogy sem akart a fejébe menni, hogy nekünk forma szerint is közös számlánk van. Irritáló volt számomra a velem kapcsolatos általános birtoklásvágya: hogy mintha abba a kategóriába tartoznék, ahová – az ő felfogásának megfelelően – egy bankszámla, ami ugyebár a személyes vagyona. Ha egy emberektől nyüzsgő teremben jártunk – 227
Mudi ott is azt akarta, hogy mindig mellette legyek. Karjával át is ölelte a vállam, a derekam, mint aki attól fél, hogy különben elszököm. Figyelmessége, vonzalmának megannyi kifejezése hízelgő volt nekem, de a csüggése: olykor csüggesztő, terhes. Mudi „a mama barátja” elnevezésű szerep után a „mostohaapa” címűben sem bizonyult éppenséggel őstehetségnek. Természetesen itt is iráni módra képzelte a dolgokat, a nevelés az ő szemében annyi volt, hogy a gyermek feltétlen engedelmességgel tartozik az apának, csak hát Joe és John számára ez abszurdum lett volna. Főleg Joe-val éleződtek ki a dolgok, lévén, hogy ő már tizenegyedik életévébe lépett akkor, és mind nagyobb igénye lett az önállóságra. Meg hát korában Joe volt a családban „a” férfi. S ott volt még Reza is, semmi kétség, annak a korszakunknak főfő problémája, feszültségeinknek oka. Reza Detroitban, a Wayne Állami Egyetemen tanult, s egy ideig Mudinál lakott. Nem sokkal a házasságkötésünk után Reza végzett a diplomamunkájával, befejezte közgazdasági tanulmányait. Mudi pedig egyszerűen meghívta őt, mikor Corpus Christibe költöztünk, tartson velünk, lakjon nálunk, míg állást nem talál magának. Valahányszor Mudi távol volt hazulról, Reza azonnal átvette a ház urának – és parancsolójának! – szerepét. Rángatni próbált minket, a gyerekeket és engem, s látszott rajta, nem érti, miért nem kötelességünk a feltétlen engedelmesség. Nem sokkal odaérkezése után meghívtam néhány barátnőmet teára. Amikor olyasmi hangzott el, amit Reza illetlenségnek talált, láttam, megjegyzi a dolgot – mintha kihallgatási jegyzőkönyvet készítene holmi gyanúsított személyekről, vagyis hogy Mudinak beszámolhasson adandó alkalommal, mindjárt! Majd amikor a vendégeim eltávoztak, rám parancsolt, mossam el az edényt. – Majd ha ott tartok – feleltem harapósan. Aztán azt is előírta volna nekem Reza, mikor mossak, a fiúknak mit adjak ebédre, mikor szabad kávéra invitálnom a szomszédasszonyomat. Ezt nem tűrtem, ő azzal együtt tovább zsörtölődött. Ráadásul hallani sem akart róla, hogy a házimunkákból kivegye a részét. Többször is felpanaszoltam Mudinak, milyen tolakodó módon él 228
itt nálunk Reza, és hogy nekem ez mennyire kellemetlen. De amikor a legkellemetlenebb incidensekre került sor, akkor Mudi természetesen nem volt jelen, ezért aztán csak intett engem, legyek türelemmel. – Nem marad itt sokáig – tette hozzá. – Talál valami állást, és elköltözik. Az unoköcsém. Segítenem kell rajta. Mudival körülnéztünk az ingatlanpiacon, hogy esetleg bérlakásokba fektessük a pénzünket, ráadásul az ezzel járó adóelőnyöket is kihasználjuk. Így igen jó kapcsolatunk alakult a város egyik legsikeresebb bankárjával. Rábeszéltem ezt a bankembert, adjon valami lehetőséget Rezának. – Pénztárosi állást ajánlott nekem – panaszkodott Reza, ahogy a bemutatkozó látogatásról hazatért. – Nem leszek pénztáros egy vacak bankban. – De hát sokan örülnének, ha ilyen ajánlatuk lenne – tiltakoztam bosszúsan. – Onnét feljebb tornászhatod magad, akkor már sok módja van. S akkor Reza mondott valamit, aminek értelmét és teljes jelentőségét csak évek múltán értettem meg. Amikor közelebbi ismeretségbe kerültem az iráni férfiak felsőbbségi tudatával. Reza kijelentette ugyanis: – Nem vállalok állást ebben az országban, ha nem lehetek soha a cég főnöke. Elégedetten éldegélt a nyakunkon, és addig maradt volna, míg nem akad amerikai cég, amelyik – lehetőleg azonnal – nagyfőnöki állást kínál föl neki. Kellemetlen hetek, aztán hónapok múltak. Reza napozott, olvasta a Koránt, imádkozott, s megkísérelte felülbírálni minden cselekedetemet. Mikor ezek a kötelességek kifárasztották, elvonult szunyókálni. Egy napon odaálltam Mudi elé, hogy kikényszerítsem Reza távozását. – Vagy ő, vagy én! – jelentettem ki. – Valamelyikünk megy! Komolyan gondoltam volna? Talán nem, csak bíztam Mudi irántam érzett szerelmében. Akkor és ott igazam is lett, nyertem. Reza csak morgott valamit perzsául, de azért csak szedte a cókmókját, és elköltözött. A lakást Mudi fizette neki akkor is. De 229
csakhamar visszatért Iránba, ahol feleségül vette Aszijét. Hogy Reza elpályázott, visszatértek boldog és felhőtlen napjaink. Házasságunk megint a régi volt. Gondoltam én…! Mudival akadtak nézeteltéréseink, de hát tudtam, hogy a boldog házasság megalkuvásokkal is jár. Biztosra vettem, az idő mindenre hoz majd megoldást. Igyekeztem arra figyelni, ami a kapcsolatunkban jó volt. Életem számos szempontból gazdagabb lett. Végre megvolt nekem is az a nehezen meghatározható „plusz”. Hogy is gondolhattam volna, hogy tőlünk 15 000 kilométernyire micsoda viharfelhők gyülekeznek! Hogy az a vihar majd alapjaiban rázkódtatja meg a házasságomat! És hogy fogságba kerülök a végén, elszakítanak fiaimtól, és nemcsak az én életem forog majd veszélyben, de – akkor még meg sem született – kislányomé is?! Másfél éve voltunk házasok, mikor – 1979. Újév napja után valamivel – Mudi egy méregdrága rövidhullámú rádiókészüléket vásárolt magának, ráadásul fülhallgatósat. Nagy hatást tett rám is, ahogy jószerivel a világnak a „túlsó” végét is hallani lehetett. Mudi hirtelen támadt, elemi érdeklődéssel kezdte hallgatni az iráni híreket. Teheránban a diákok elkezdtek tüntetni a sah rendszere ellen. Efféle összecsapások eddig is voltak, de most komolyabbnak látszott a dolog, és szélesebb körben mutatkoztak lázonások. Párizsi emigrációjából Khomeini ajatollah éles kirohanásokat intézett a sah ellen, és általában minden nyugati befolyás ellen Iránban. Azok a hírek, melyeket Mudi rádión hallhatott, gyakran ellentmondásban álltak a televízió híradásaival. Az eredmény: férjem kezdte gyanakvással figyelni az amerikai tömegkommunikációt. Aztán amikor a sah elhagyta Iránt, és az ajatollah még ugyanaznap diadalmasan visszatért oda, Mudi öröme leírhatatlan volt. Anélkül hogy szólt volna róla nekem, több tucat iráni diákot hívott meg hozzánk, egész kis parti kerekedett. A „vendégek” éjfélig maradtak, s az amerikai otthont a számomra érthetetlen perzsa kiabálás, gajdolás töltötte be. Tehát nálunk is végbement „az iráni forradalom”. Mudi olyan hitbuzgalommal kezdte kántálni mind az otthoni imákat, hogy tényleg meglepődtem. Nem ismertem erről az oldaláról! Különféle 230
síita csoportoknak tisztes adományokat juttatott. Engem meg se kérdezett, egyszerűen kiöntögette gazdag italkészletünket az utolsó cseppig. Vendégeskedés céljaira volt a háznál mindenféle kellemes nedű. E „fordulat” is elegendő volt már legtöbb amerikai vendégünk számára, hogy házunkat ezután ne látogassa. De az a modor, ahogy a maradék összejöveteleken Mudi bánt a jelenlévőkkel, az antialkoholistákat is elriasztotta. Férjem az amerikai sajtó „viselt dolgain” háborgott, és közönséges hazudozóknak nevezte az újságírókat. A következő hónapok során házunk afféle diáktanya lett, mozgalmi központ. Megalakult az úgynevezett „Aggódó Mohamedánok Csoportja”, akik többek között a következő levelet is megfogalmazták, aztán gondoskodtak róla, hogy a médiák átvegyék az anyagot: Allahnak nevében, ki a legkegyelmésebb, a legirgalmasabb Isten! Manapság az Egyesült Államokban a mindennapok leggyakrabban félremagyarázott fogalma és tényezője az iszlám. Ennek a ténynek számos oka van. A következők: 1. A médiák hamis tájékoztatása az Iráni Iszlám Köztársaságról, 2. Az amerikai kormány vonakodása a mohamedán országok tisztességes kezelését illetően. 3. A kereszténység vonakodása, hogy az iszlámot és híveit elismerje. A tömegtájékoztatási eszközök kitörölhetetlen benyomást gyakorolnak az amerikai társadalom tudatára. Az esti hírek, az újságok és a hetilapok jelentik az amerikai közvélemény kizárólagos alapjait. Ezek a források oly mértékben propagandajellegűek, ahogy éppen az Egyesült Államok érdekeit szolgálniok kell, egyéb érdeke-ket nem ismernek. Ezért a nemzetközi élet eseményeit gyakran állítják be közönséges badarságoknak. Napjaink példája, melyet erre felhozhatunk: az Iráni Iszlám Köztársaság megalakulásának torz visszhangjai Amerikában. Az iszlám nép elűzte a sahot, s rendszerét megdöntvén az iszlám nép hozta létre az új köztársaságot. Mostanában az iráni kurd lázadásról hallhatunk. Ha a kurdok valóban az 231
önrendelkezés jogáért küzdöttek, miképp bonyolódtak a harcokba izraeli, orosz és iraki katonák? Az iráni iszlám forradalom bebizonyította, hogy az irániak csak az amerikai külpolitikával állnak szemben, nem az amerikai közvéleménnyel. Felszólítjuk ezért Önöket, tekintsenek kritikus szemmel saját tömegtájékoztatásukra. Maradjanak kapcsolatban iráni mohamedánokkal, akik a valós helyzet mindenkori alakulásáról tájékoztathatnak bárkit. Köszönettel: Az Aggódó Mohamedánok Csoportja Corpus Christi, Texas Hát ez azért már sok volt! Hazám védelmére keltem, szitkokkal árasztottam el Mudit. Beszélgetéseink elkeseredett vitákká fajultak, s ez óriási fordulat volt – addigi békés életünk alapvonalát tekintve. – Fegyverszünetet kell kötnünk – javasoltam hát kétségbeesetten. – Egész egyszerűen hagyjuk abba a politikai kérdések megvitatását. Mudi belement, és egy darabig sikerült békésen „egymás mellett élnünk”. Csakhogy én nem voltam az ő világának középpontja többé. Fogyatkoztak szerelme napi tanújelei. Úgy tűnt, mintha nem is velem, hanem a rádiójával élne házasságban, meg persze, a tucatnyi újsággal, folyóirattal és mindenféle propagandairománnyal, amit járatott és beszerzett. Egyik-másik ráadásul perzsául íródott. Az angol nyelvűekbe Mudi távollétében belenézegettem, s borzadva láttam, micsoda irracionális képtelenségek állnak bennük Amerikáról. Mudi visszavonta az amerikai állampolgárság megszerzésére irányuló kérelmét. Voltak pillanatok, mikor tudatom felszíne alatt – de nagyon közel, ehhez a felszínhez! – a „válás” szó lebegett. De már a szótól is rettegtem. Megvetettem a válást. Egyszer már jártam ezen az úton, és nem lett volna kedvem hozzá még egyszer. Elválni Muditól? Ez azt jelentette volna, hogy feladok egy életformát, lévén hogy ilyen szinten, ha magamra maradok, igazán nem tudtam volna élni, és egy olyan házasságot adtam volna föl, amelyről még mindig azt hittem, a szeretet kölcsönös és szilárd alapjaira épült. 232
Ráadásul el kellett ejtenem minden ilyen irányú fontolgatást. Rádöbbentem ugyanis, hogy terhes vagyok. Ez a csoda Mudit megint észhez térítette. Nemcsak az iráni politika eseményei léteztek a számára, eltöltötte a leendő apa büszkesége is. Visszatért a régi jó szokása, hogy nap, mint nap ajándékokkal halmozzon el, örömet akarjon szerezni. Mihelyt elkezdtem kismamaruhákban járni, a hasammal büszkélkedett, de válogatás nélkül mindenkinek, aki csak odanézett. Fotók százait készítette, s biztosított róla, hogy a terhesség még szebbé tett. Elmúlt házasságunk harmadik nyara, vártam csöndes örömmel a születendő gyermekre. Míg Mudi dolgozott a kórházban, mi ketten Johnnal életünk egyik legszebb szakaszát élhettük meg. A fiam már nyolcéves volt, vagyis igazi kis ember, segíteni tudott hát, hogy a születendő öcsikének vagy húgocskának a házban is minden készen álljon. Együtt alakítottunk át gyerekszobává egy kis hálószobát. Élveztük a kelengyevásárlást: sárga és fehér bébiruhákat vásároltunk. Ugyanakkor Mudival együtt jártunk el a terhestanfolyamra. Ő nem is titkolta, hogy kisfiúnak jobban örülne, mint kislánynak. Nekem mindegy volt. Az új életet érzékeltem csupán, mely ott van bennem, ha fiú lesz, ha lány – egy ember lesz, akire vágyom, akit szeretni fogok. Már szerettem is. Szeptember elején, mikor már a nyolcadik hónapban jártam, Mudi megkért, menjek el vele egy houstoni orvoskongresszusra. Ez a kirándulás pár luxusnapot jelent a számunkra, mondta, meg is érdemeljük, egy kis előjutalom a nagy esemény előtt. Szülészem engedélyezte az utazást, biztosított felőle, hogy a szülés legföljebb egy hónap múlva jöhet el. De már az első houstoni esténken erős hátfájás tört rám, és komolyan aggódni kezdtem, hátha mégis eljött az időm. – Majd elmúlik – bátorított Mudi. Ő másnap a NASA-t akarta megtekinteni. – Ahhoz én nem érzem jól magam – szabadkoztam. – Jó, hát akkor menjünk vásárolni – egyezett bele. Vásárlás előtt még beültünk egy étterembe, de ott a hátfájásom még elviselhetetlenebbé vált. Hatalmas fáradtság tört rám. – Gyerünk vissza a szállodába – javasoltam. – Talán a vásárlást is 233
kibírom, ha pihentem egy kicsit. Aztán, hogy a szállodában voltunk, megjöttek a fájások, és jött a magzatvíz is. Mudi nem hitte el, hogy már ott tartok. – De hát te orvos vagy! – kiáltottam. – A magzatburok megpattant, jön a víz. Tudod, mit jelent ez? Rögtön felhívta a szülészemet Corpus Christiben, és ő egy houstoni orvost ajánlott. Ez a doktor hajlandó is volt átvenni tőle a dolgot, csak sürgetett, hogy be a kórházba, de gyorsan. Ma is emlékszem még a kör alakú terem forró, vakító fényére. Mudira, ahogy sterilbe öltözötten áll mellettem, a kezemet fogja, utasításokat ad nekem. Fel tudom idézni azokat a hasogató, heves fájdalmakat, melyek az új élet születését kísérték. Talán intelem volt ez a kín: mi jön még egyszer évek múltán. Hanem ami a legélénkebben él bennem, a szülész kiáltása: „Lányuk van!” A nővérek riadt ámulattal sóhajtoztak. Mert akárhány ilyet láttak, ez az esemény mindig újra lenyűgöző. Megint egy csoda. Magam meg csak vihogtam boldogságomban. Meg hát megkönnyebbülésemben, kimerültségemben is. Egy nővér meg az orvos rögtön gondjaiba vette a kicsit, aztán odahozták hozzánk, hadd „ismerje meg” a szüleit. Halvány bőrű kicsiny ékszer volt, s ragyogó kék szemű. Vörösesszöke fíirtöcskék a nyirkos fejen. Az arc: Mudi vonásai miniatűrben. – Miért szőke a haja? – kérdezte Mudi, és hangjában érezhető feszültség vibrált. – Miért kék a szeme? – Jaj, hát tehetek én arról! – feleltem, s közben azt éreztem, túl fáradt és túl boldog vagyok én most ahhoz, hogy Mudi kicsinyes kifogásaival törődjem. Szültem egy tökéletes gyereket, mi kell még? – Eltekintve ezektől a színkérdésektől, tökéletes hasonmásod – mondtam neki. Egy-két pillanatig teljesen az én kicsinyem kötötte le figyelmemet, azt se tudtam tulajdonképpen, mit csinálnak velem orvosok-nővérek. Karomban ringattam a csöppséget, szívembe zártam. Beszéltem hozzá: „Maryam, ezt a nevet fogom adni neked.” Ez volt a legszebb iráni nevek egyike, már azok közül, amelyeket 234
egyáltalán ismertem. Meg mintha amerikai név is lett volna, csak egy csöppet egzotikusan írva. Beletelt pár perc, mikor rádöbbentem: Mudi eltávozott. Érzelmek furcsa zűrzavarába kerültem máris! Mudi szomorú, de nem lett volna képes kimondani a kérdést, hogy „miért lány?” Ezt a vádat kellett volna felhoznia ellenem. Mint mohamedán férfiember, sértésnek érezte „a sorstól”, hogy elsőszülöttje nem fiú, hanem csak lány. Hát ezért hagyott faképnél minket azon az éjszakán, amelyen igazán mellettünk lett volna a helye. Hát, ez nem az a fajta férfiasság volt, amit én elképzeltem. Elmúlt azért az éj. Nyugtalan álmomat a leírhatatlan boldogság éber percei szakítgatták meg, mikor éreztem csöppséget a mellemen, aztán a mélységes depresszió rohamai törtek rám, visszagondolva Mudi gyerekes viselkedésére. Tűnődtem, mi lehet ez: múló dühkitörés, örökre szóló istenhozzád? Ebben a pillanatban olyan dühös voltam, hogy tényleg úgy éreztem, nekem aztán mindegy! Másnap reggel már korán rám telefonált, de hát anélkül, persze, hogy egy árva szóval is kimentette volna magát a tegnapiakért, vagy hogy megemlítette volna, fiúgyermekkel boldogabbá tettem volna őt. Nem, tudatta, hogy abban a mecsetben töltötte az éjszakát, amelyikben az esküvőnk volt, és hogy végig Allahhoz imádkozott. Amikor később aztán betoppant a kórházba, derűsen nevetett, és egy halom cetlit lengetett boldogan. Rózsaszín perzsa írás állt a cédulák mindegyikén. Mi ez? Hát a mecset ajándéka volt, a mecsetbéli férfiaké. – Mit jelentenek ezek az írásjelek? – kérdeztem akkor. – Mahtab – mondta Mudi sugárzó arccal. – Mahtab? Hát az meg micsoda? – Holdfény – felelte. Aztán elmagyarázta, hogy már felhívta a családját Iránban, és hogy a família több nevet is javasolt, de ő ezt a nevet választotta: Mahtab, mivel az utolsó éjszakán telihold ragyogott. Küzdöttem a Maryam névért. Mert ez nem hangzik olyan idegenül, és mert a gyermek amerikai állampolgár lesz. De túl gyönge lehettem, zavart minden szempontból. A végén Mudi töltötte ki az anyakönyvi űrlapot, és azt véste oda, hogy Mahtab Maryam 235
Mahmudi. Azon is csak halványan csodálkoztam, miért hagytam, hogy kedves férjem így leigázzon az akaratával? Mahtab két hónapos volt, rózsaszín selyemruhácskát viselt, melyet egyébként egy olyan szekrényből választhattunk ki, melyet a férjem telis-teli tömött mindenféle bébiholmival, lévén hogy elragadónak találta csöppségünket, és hamar túltette magát kezdeti csalódásán. Most már jó volt Mahtab, ahogy volt, és Mudi lett a legbüszkébb apa a világon. A bébi elégedetten pihent a karjaimban, nagy szemével rám meredt. Csecsemőkék szeme ekkor kezdett sötétbarnára változni. Az élet jeleit és jelenségeit figyelte ez a szempár – például azt, hogy köröttünk száznál is több mohamedán diák ünnepli Eid-e Ghorbant, vagyis az Áldozat Napját. 1979. november 4-ét írtunk. Mudi az egyre izmosodó dél-texasi iszlám társaság oszlopos tagja volt, s jócskán kivette a részét a szervezésből is, az ünnepségből is, mely egy közeli parkban zajlott le. Hamar erőre kaptam megint, és amennyiben itt politikától független, egyszerű társasági rendezvényről lett volna szó, szívesen segítettem volna az előkészületekben. Így is segítettem, főztem egy halom rizst. Más nőkkel, irániakkal, egyiptomiakkal, szaúd-arábiaiakkal és így tovább, főztem a tömérdek mártást a khoreshez. Derekasan dolgoztunk, szeldeltük az uborkát, a paradicsomot, a hagymát, és citromlével bolondítottuk kotyvalékunkat. Óriási kosarakat ékesítettünk mindenféle friss, leves gyümölccsel, már amit kaptunk a piacon. Készült a baghlava. E napon mindazonáltal a férfiakra tartozott a fő fogás elkészítése. Az ünneppel arra a napra emlékeztek, amelyiken Isten megparancsolta Ábrahámnak, áldozza fel fiát, Izsákot, de meg is mentette a fiút a Mennyei, és Ábrahám bárányt áldozott helyette az oltáron. Többen is hoztak eleven birkát, ezeket levágták, mégpedig úgy, hogy közben Mekka felé néztek, és szent imákat gajdoltak torokhangon. Az állattetemeket a férfiak a nyársas sütőhelyekre vonszolták, ott készült el az ünnepi lakoma. Ezt az ünnepet minden mohamedán országban megülik, nemcsak Iránban, így a politika kizárólag az irániak kisebb-nagyobb csoportjaiban került szóba, ők viszont annál nagyobb lelkesedéssel hadartak mindenfélét az új hatalomról, az ajatollahról, aki végre 236
központosítja az államrendszert. Az ünnep végeztével mi hármasban, Mudi, Mahtab és én, rögvest továbbálltunk, méghozzá Dallasba, egy csontsebészeti kongresszusra. A fiúkat otthon hagytuk. Közben megálltunk Austinban, hogy Mudi szemlátomást növekvő rokonseregét meglátogassuk, csupa olyan iránit, aki távozott a hon hímes mezejéről, hogy a bűnös Egyesült Államokban képeztesse magát. Mudi ezeket az ifjoncokat úgy nevezte, hogy „unokaöcsém”, ők meg viszonzásul ekképp tisztelték őt: daidzsan. Velük vacsoráztunk, és megbeszéltük, hogy másnap a szállodában a reggelinél találkozunk. Jól belealudtunk a délelőttbe, fárasztó volt az előző napunk. Sebtén elvégeztük reggeli tisztálkodásunkat, s közben nem jutott eszünkbe, hogy bekapcsoljuk a tévét. A hallban az egyik „unokaöcs”, egy Dzsanmal nevű fiatalember már türelmetlenül várt ránk. Izgatottan sietett felénk. – Daidzsan! – kiáltotta. – Hallottad már a híreket? – És nevetve folytatta: – Teheránban elfoglalták az amerikai nagykövetséget! Mudi most láthatta, hogy a politika halálosan komoly dolog. Eleinte, amúgy a maga kényelmes életfelfogásának megfelelően, meg hát mert tényleg a világ másik végén voltunk, elegendőnek érezte, ha az iráni iszlám forradalom és – az ajatollah álma! – az Iráni Iszlám Köztársaság iránti lelkesedését szép szavakban juttatja kifejezésre. Kockázatmentes ügy volt ez így, a száját járatni a messziségből a semmibe. De most, hogy a teheráni diákok erőszakos cselekményt hajtottak végre, mintegy „hadat üzenve” az Egyesült Államoknak, férjem kezdte felfogni, hogy személyes biztonságát is veszély fenyegetheti. Nem volt ez a legeszményibb időszak, hogy valaki iráni legyen Amerikában, vagy hogy iráni férfi felesége legyen! A Texas A. & I. Egyetem egy iráni diákját összeverte két ismeretlen amerikai, és Mudi már-már attól is félt, hogy ugyanez a sors várhat rá. Miért ne? A deportálás vagy a kiutasítás lehetősége is idegesítette. A kórházban kezdték őt egyesek „Doktor Khomeini”-nek szólítani. Egyszer, mesélte, egy autó megpróbálta elütni vagy sarokba szorítani. Névtelen telefonhívásokat kaptunk. „Majd még 237
elintézünk, ne félj!” Délies kiejtéssel mondták a sötét szavakat: „megölünk.” Mudi tényleg félni kezdett, és egy őrzőszolgálatot meg is bízott a ház figyelésével, valamint hogy bennünket is, bárhová megyünk, kísérjen egy emberük. Hát ez az őrület már sosem ér véget? Ezt kérdeztem magamban. Miért rángatnak bele engem a férfiak a maguk ostoba háborúsdijába? Miért nem hagyják, hogy az legyek, aki szeretnék: derék feleség és anya? Mudi közölte, hogy a maga részéről nem tud kívül maradni ezen a nemzetközi konfliktuson. Hogy szinte lehetetlen számára a semleges álláspont. Iráni barátai egyre inkább a maguk oldalára vonnák, segítenie kellene demonstrációk szervezésében, házunkat pedig megnyitni a szervezetnek. Amerikai barátaink viszont, csakígy a kollágái, elvárták volna tőle, sőt, egyenesen unszolták, tegyen hűségnyilatkozatot „vendéglátó országa” mellett, mely azért igazán szép előmenetelt biztosított neki. Eleinte csak ingadozott. Magánemberként lelkesedését fejezte ki a hajmeresztő túszdrámával kapcsolatban, és kárörvendően állapította meg, hogy na tessék, végre ország-világ szeme láttára megalázzák az amerikaiakat. Hogy gyűlöltem ilyenkor! Kemény összecsapásaink is voltak. Aztán vége-hossza nincs monológokat intézett csak úgy a levegőbe, hogy milyen disznóság az Irán elleni amerikai fegyverembargó. S mindegyre azt állította, hogy az amerikaiak mindazonáltal igenis szállítanak fegyvert az ő hazájának, csak egy harmadik országon keresztül, ami csillagászativá srófolja az árakat. Majd valami különös dolog következett. Mudi szorosabb kapcsolatot épített ki dr. Modzállálival, egy iráni idegyógyásszal, aki odahaza, Iránban végzett, ezért Amerikában nem praktizálhatott, s csak labortechnikusként alkalmazták. Mudi azonban kollégának kijáró tisztelettel kezelte őt. Ez volt eddig. S most jött a furcsa fordulat. Mudi egyszerre még csak szóbaállni se akart dr. Modzállálival, de hogy miért, azt nem árulta el nekem. A kórházban Mudi egyszerű stratégiát próbált követni: kitérni minden konfrontáció elől. Bár az iráni diákoknak még megengedte, hogy házunkat látogassák, a találkozókat igyekezett titokban tartani. Ha csak tehette, kerülte a politikai jellegű beszélgetéseket, 238
mondván, megszakította kapcsolatait az „Aggódó Mohamedánok Csoportjával”. A kórházban csakis a munkájára koncentrált. Csak hát már nem volt mit tenni. Rokonszenvének egyszer túl fellengzősen adott hangot, ezt nem felejtették el neki, s így olcsó támadások könnyű célpontja maradt. A feszült helyzetből pattant ki azután valami sokkal megfoghatóbb baj. A másik aneszteziológus azzal vádolta Mudit, hogy műtét közben fejhallgatóval a rádió híreit hallgatja, arra koncentrál, nem a műtétre! Ennek a vádnak tulajdonképpen hitelt adhattam. Viszont tudtam azt is, mennyi kellemetlenség és kényelmetlenség jár együtt Mudi foglalkozásával. Semmi kétség, a gyorsan szerzett nagy pénz előnyeit boldogan élveztük. Csak hát ennek ára volt, ezt se szabad feledni. Egy aneszteziológus menthetetlenül éles konkurenciaharcokba bonyolódik. Mivel a „kolléga” nem dolgozta halálra magát, viszont már így is „halál jól” keresett, nyilván elhatározta, életre-halálra megvív Mudival, hogy a maga számára biztosítsa a lehetőségek oroszlánrészét. A viszály a kórház személyzetét igencsak megosztotta. Várhatóak voltak a további kínos fordulatok, főleg azért, mert a teheráni túszdráma is egyre gyötrelmesebb újdonságokkal szolgált. Ahogy a korántsem eseménytelen év a vége felé közeledett, nem volt rózsás a kedvünk. Mudi két ellenséges tábor kereszttüzében állt, mintegy a nemzetközi villongások gyötrelmes senkiföldjén. Eminnen is, onnan is érhették csapások. Karácsonykor hazamentünk Michiganbe, meglátogattuk a szüleimet. Kellemes volt ez a kis változatosság, akkor igazán nem sírtam Corpus Christi után. Csodásan teltek az ünnepnapok, végig a családommal voltunk, és szüleim szinte elhalmozták ajándékaikkal Joe-t, Johnt és a pici Mahtabot. Lustálkodással töltött magányos óráimon azon tűnődtem, hogyan menekülhetnénk életünk zűrzavaros színhelyéről, Corpus Christiből. Mudinak tetszett Michigan. Vajon eljönne ide, ha munkalehetőség kívánkozna? Tudtam, ha meglátogatja régi kollégáit, előjön ez a téma. – Miért nem látogatod meg egykori munkatársaidat Carson Cityben? – javasoltam neki. 239
Erre a gondolatra Mudi arca felderült. Tessék, itt a nagy alkalom, hogy szakmai kérdésekről nyugodt légkörben eszmét cserélhessen hozzá hasonlókkal. Akik nem úgy nézik őt, mint iráni szimpatizánst. A látogatás ismét felszította munkakedvét, s nem mulasztottam el megjegyezni, hogy vannak azért helyek a világon, ahol merőben mellékes kérdés, politikai szempontból „hol állt” egy adott pillanatban. Ragyogott az arca, ahogy beszámolt nekem: – ”Ismerek valakit, aki aneszteziológust keres”, mondta egy orvos! Mudi fel is hívta az illetőt, aki szintén aneszteziológus volt, s meghívást kapott bemutatkozó beszélgetésre Alpenába. A dolgok gyorsan alakultak. A gyerekeket a szüleimnél hagytuk, s kettesben Mudival nekivágtunk. Háromórányi autóút volt az egész. Kicsit havazott. A sötétzöld píneákat mintha cukorral szórta volna be a tél. Pompás képeslaplátvány! Nekem lélegzetelállítóan szép volt, három év után. Texas forró pora kezdte már megülni testemetlelkemet. – Hát hogy mi innen elmentünk…!? – tört ki Mudiból akaratlanul. Az alpenai kórház is téli csodatájjal fogadott minket. A modern épületegyüttes harmonikusan illeszkedett a havas parkba. Kanadai ludak totyorásztak zavartalanul a fenyők közt. Nem messze barátságos dombok sora hullámzott a ködös láthatár előtt. A bemutatkozó beszélgetés igazán simán zajlott. Alpenának egyértelműen szüksége volt még egy aneszteziológusra. A társalgás után az orvos mosolyogva szorított kezet Mudival, és ezt kérdezte: – Mikor tudna jönni? Beletelt pár hónapba, míg Corpus Christiben rendeztük megannyi folyó ügyünket. Mudi nagyon örült a változásnak, olyannyira, hogy a texasi „télben” többször is úgy állította be a légkondicionálónkat, hogy pattogó tüzet varázsolhasson a kandallóba. Mert ez Michiganre emlékeztette. Remek hangulatban láttunk hozzá a készülődéshez. Ismét „csapat” voltunk! Egy test, egy lélek – valami nagy és közös cél érdekében. Mudi tehát döntött, marad az Egyesült Államokban, itt fog dolgozni. Amerikai lesz – ugyan, máris amerikai…! Eladtuk házunkat Corpus Christiben, megtartottunk azonban egy másik házat, melyet az adókedvezmények kihasználása végett, 240
befektetésül vásároltunk. S ahogy kitavaszodott, máris Alpenában voltunk. Háromórányira a szüleimtől – és millió mérföldnyire Irántól.
241
16 És Alpena olyan iszonyú messze volt ettől a komor lakástól, ahol én most fogoly voltam. Mama és papa olyan messze volt! És messze Joe és John, és olyan messze Mahtab! Hol lehet? Mammalnál és Nászrinnál? Azt reméltem, hogy nem. Hogy olyasvalakinél van, aki szereti. De hátha Ámme Bozorgnál van? Ennek még a gondolatára is a hideg futkosott a hátamon, csak sírtam keservesen. Egyedül a lakásban… egész nap magánzárkában… kétségbeesetten várva bármi hírre Mahtabról… már-már elmém épségéért is aggódni kezdtem. A csalódás és a fájdalom könnyeit hullattam, de végül azt tettem, amit Mahtabtól is kértem. Ha azt hisszük, végképp magunk vagyunk, épp akkor van velünk az, aki sosem hagy igazán magunkra. Lehunytam a szemem. Megpróbáltam, Én Istenem, jó Istenem, most segíts. Fohászkodni kezedtem… De szellemileg túlságosan kimerült lettem már ekkorra, gondolataim nem tudtak egyetlen tárgynál megállapodni. Ráadásul mélységes önvád kezdett gyötörni. Évek óta elhanyagoltam a vallás gyakorlását, és akkor egy idegen országban, végveszedelemnek vélt helyzetben mégis az Isten segítségét kérném? Miért hallgatna meg épp most, miért? Azért csak nekikezdtem újra. Nem is azért imádkoztam már, hogy mi ketten Mahtabbal együtt valami módját találjuk a menekülésnek, hogy visszajussunk Amerikába. Nem, most már csak azért fohászkodtam, hogy újra együtt lehessek a lányommal. Istenem, óvjad őt, védd meg őt! Hadd tudja, hogy nem feleded, hogy szereted, hogy vagy neki… és hogy itt vagyok neki én. Segíts, hogy bármi módon is, de visszakapjam őt. 242
Valami – valaki? – azt parancsolta ekkor, nyissam ki a szemem. Mintha egy hangot hallottam volna… vagy mégsem? Riadtan felpillantottam, és tekintetem megállt Mudi kis bőröndjén, egy diplomatatáskán. A szoba sarkában állt. Mindig magával szokta vinni, de ma vagy itthon felejtette, vagy szándékosan hagyta itt. Kíváncsian mentem oda, vizsgálgatni kezdtem. Persze, fogalmam sem volt, mi lehet benne, de hátha olyasmi, ami a segítségemre lehet. Kulcs talán? A diplomatatáskán számzár volt. Mudi számkombinációjáról fogalmam sem volt. Nem is sejtettem, mi lehet az. – Kezdtem nulla, nulla, nullával – mormoltam magamban. Mert mi mást tehettem volna? Nullán álltam! Bevittem a táskát Mammal és Nászrin hálószobájába, ahol az utcai ablakon át jól hallhattam, ha valaki közeledik a házhoz. Letelepedtem a földre, aztán 0-0-0-ra állítottam a zár kerekecskéit. Megnyomtam a gombokat. Semmi se történt. 0-0-1 jött. Újra semmi. Fél füllel az utcára figyelve – mert hátha maga Mudi jön meg! – dolgoztam szorgalmasan. 0-0-3, 0-0-4, 0-0-5. Semmi. Csak tovább! Ez a monoton művelet is segített, hogy a még monotonabban telő időt elviseljem. Ugyanakkor komorságomat a teljes pesszimizmus felé sodorták a sorozatos kudarcok. Elértem az 1-0-0-át, sehol semmi. De azért folytattam. Olykor az is felrémlett, hogy az egész igyekezet hiábavaló. Mert hátha nem is ebben az aktatáskában van az, amit én keresnék. Akkor meg? Még ezernyi kombináció volt előttem, és semmi más eszközöm az idő kitöltésére. Elérkeztem 1-1-4-hez. Semmi. 1-1-5. Semmi. Hát mit töröm itt magam? 1-1-6. Semmi. Ugyan, mi lesz, ha egyszerre csak belép Mudi, és itt talál, azon kap, hogy a holmijában turkálok. Mi lesz? 1-1-7-re csavartam a kerekeket, és reménytelen, gépies mozdulattal nyomtam meg a két gombot. A zárak felpattantak! Kinyitottam a táskát, és örömömben szinte a lélegzetem állt el. Telefon volt a táskában, egy nyomogatós készülék. Mammal egy németországi útján vette. A zsinór végén rendes telefondugó volt. 243
Szóval, a készüléket bárhol be lehet kapcsolni a hálózatba. Rohantam a fali csatlakozóhoz, de nyomban megtorpantam. Aszije itthon van, ráadásul épp alattam! Hallottam jól, hogy jár-kel buzgón, a bébi sírása is felhallatszott. És tudhattam, hogy ezek az én telefonreményeim eleve kudarcra vannak ítélve. Mert ha itt fent valaki telefonál, odalent egészen halkan megpöndül a készülék. Kockáztathatom, hogy Aszije rögtön rájöhessen, mit csinálok? Nem, Aszije már gyalázatosan bebizonyította, milyen szolgalelkű. Nem ért egyet azzal, amit Mudi művel, de engedelmeskedik. Kémkedik utánam, pontosan úgy tesz, ahogy azt neki a daidzsan parancsolja. Telt-múlt az idő, húsz perc, egy óra? Nem tudom. Álltam a telefonnal a kezemben azt előtérben, bármelyik pillanatban bedughattam a kábelvégződést az aljba, de egyelőre csak a kockázatot mérlegeltem, nem tettem semmit. S akkor meghallottam: Aszije lakásának ajtaja nyílik, majd újra becsukódik. Nyílik a ház kapuja, aztán bezárul. Az ablakhoz rohantam, nyomtam arcom a védőüveghez, s még jókor. Épp láttam, ahogy Aszije a gyerekekkel eltűnik odakint az utcán. Ha elmentek hazulról, ritkán voltak csak pár percig távol. Volt alapja a reményeimnek! Hajrá! Azonnal bedugtam a telefont, aztán hívtam Helent a követségen, elmeséltem neki – persze, zokogva – a történteket, magyaráztam micsoda pokoli kényszerhelyzetben vagyok. – Azt hittem, Ellenéknél fog majd lakni – mondta Helen –, és megpróbál rendezni pár dolgot. – Nem. Ez engem bezárt ide. Elvette tőlem Mahtabot. Nem tudom, hol a lányom, és jól van-e. – Mit tehetek önért? – kérdezte Helen. – Nem tudom, tehet-e bármit egyáltalán, mielőtt Mahtabot visszakapom – mondtam gyorsan. – Nem akarok semmi olyat lépni, hogy ezt a viszontlátást lehetetlenné tegyem vele. – Miért nem beszél Mr. Vincoppal? – javasolta Helen. Avval már kapcsolt is. Megint elmagyaráztam, miféle csapdába kerültem, és hogy a követség beavatkozását jelenleg nem tartanám célszerűnek. Míg Mahtab nincs újra velem, semmiképp sem. – Ez nem ésszerű elgondolás – tiltakozott a diplomata. – 244
Odamehetnénk, kihívhatnánk a rendőrséget… maga ott mégiscsak be van zárva, asszonyom! – Jaj, ne! – sikoltottam a telefonba. – Vegye a szavamat parancsnak. Azt kívánom, hogy e pillanatban semmi se tegyenek. Ne akarjanak kapcsolatba lépni senkivel. Hamarosan újra keresem önöket… de hogy mikor, nem tudom. Talán holnap, talán fél év múlva, ki tudja. Csak azt kérem, meg ne próbáljanak idetelefonálni, ahol vagyok. Letettem a kagylót, s máris azon gondolkoztam, kockáztathatome, hogy Ellent felhívom a munkahelyén. Hanem akkor kulcs csikordulását hallottam a zárban, és tudtam, Aszije hazajött a gyerekekkel. Gyorsan kirántottam a telefont, bevágtam a táskába és visszaállítottam ugyanoda, ahol Mudi hagyta. Hirtelen riadalom fogott el. A fotó! Melyet akkor készítettem, mikor Mudi elragadta Mahtabot. A gépben biztosan van még más is, és előhíváskor kiderül, mit műveltem, és Mudi pokoli dühös lesz, az biztos. Kerestem a fotótáskájában egy másik tekercset, hogy kicseréljem, de nem volt. Az a fénykép most már olyan jelentéktelen! Hiszen Mahtabnak jószerivel csak a háta látszott rajta. Ezért kockáztassak egy Mudi-féle rohamot? Kinyitottam hát a gépet, „műalkotásomat” a fény felé tartottam, és abban reménykedtem, hogy elrontottam Mudi műveit is, melyek nyilván fontosak neki valamiért. Két nap múlva Aszije minden magyarázat nélkül távozott az alsó lakásból, és magával vitte Márjámot meg Mehdit is. Kilestem ablakomon, és láttam, telefonos taxiba száll, küzdvén közben egy bőrönddel, két neveletlen gyerekkel és a csadorjával. A jelek szerint rokonlátogatóba indult. Reza a hivatalában – én meg egy szál magam a házban. Némely estéken Mudi hazatért, máskor nem. Meg se tudtam volna mondani, melyik változat volt a kedvesebb nekem. Megvetettem ezt az alakot, rettegtem tőle, mégis ő jelentette az egyetlen kapcsolatlehetőséget most köztem és Mahtab közt. Amikor este hazajött, meg volt pakolva mindenféle ennivalóval, alig pár szót vetett oda nekem, s aggódó érdeklődésemet ezzel az egyetlen 245
mondattal intézte el: – Jól van, ne félj. – Az iskolában is rendesen halad? – tudakoltam. – Szó sincs semmiféle iskoláról – vágta oda nekem. – Nem engedik már be az iskolába, és ez azért van, amit te műveltél. A te hibád. Mindent elrontottál, és most Mahtab nem kell az iskolában. Mindig csak bajt keversz. Ráadásul rossz feleség vagy. Nem ajándékozol meg újabb utódokkal. Más asszonyt fogok választani magamnak, hogy fiúgyermekem is lehessen. Hirtelen a spirálom jutott az eszembe. Jó ég, mi lenne, ha Mudi rájönne? Vagy például olyan rettenetesen elverne, hogy orvosi segítségre szorulnék, és ennek során egy iráni orvos észrevenné? Akkor, ha már Mudi nem ölt meg, a kormányzat elvégezné helyette ezt a munkát. – Elviszlek Khomeini elébe, közlöm vele, hogy nem szereted őt – mordult rám Mudi. – Elviszlek a kormányszervekhez, és közlöm velük, hogy a CIA ügynöke vagy. Máskor ezt a beszédet badarságnak minősítettem volna. De itt és most, miután hallottam a tömeg üvöltözését, igen, itt és most ez életveszélyt jelentett. Vádaskodások alapján, bizonyítékok teljes hiányában börtönöztek be, végeztek ki errefelé mostanság embereket. Ennyire ki vagyok szolgáltatva ennek az őrültnek? Persze, ő csak az őrült kormányzatával azonosul. De az életem mindenképpen Mudi szeszélyétől és az ő ajatollah nagyurának kénye-kedvétől függött. Kínzómmal összezárva, nem volt kedvem és merszem semmi vitához. Valahányszor észrevettem, hogy Mudi szemében kigyúl egy bizonyos fény, rögtön azt gondoltam: „Fogd a szád!…” Reméltem, hogy a rettenetes szívdobogásom azért nem hallatszik ki. Mudi főként azon dühöngött, hogy én miért nem vagyok mohamedán. – A poklok tüzein fogsz égni – rikácsolta. – Sercegni fog a nyomorult tested, hallod? Miközben én a mennybe jutok, ahová a te mocskos bűzöd se ér fel. Hát miért nem térsz észhez végre, he?! – Nekem fogalmam sincs, hogy-mint lesz ez – mondtam szelíden, nyugtatni próbálván életem párját. – Nem vagyok bíró. Csak Isten ítélhet. 246
Amikor Mudi úgy döntött, „idehaza” tölti az éjszakát, egy ágyban aludtunk ugyan, de férjem, meg kell adni, tartózkodó maradt. Kétségbeesetten küzdöttem a szabadságomért, ezért vállalkoztam olykor még arra is, hogy közelebb húzódjam hozzá, ráhajtsam a fejem a vállára. Szinte rosszul voltam már ennyitől is. Viszont Mudi egyszerűen nem reagált. Csak nyögött egyet, mintha böffentene az egészre, és arréb húzódott. Allahnak hála! Reggelente aztán faképnél hagyott, vitte az aktatáskáját – és benne a telefont. Őrjöngető volt a szorongás és az unalom. Még mindig mindenem sajgott, testileg-lelkileg összetörtnek éreztem magam a megalázóan egyenlőtlen küzdelem után. Depresszió és kétségbeesés váltogatta egymást. Órák hosszat hevertem az ágyon, és képtelen voltam még a feltápászkodás gondolatára is. Máskor meg fel-le jártam, mint ketrecben a vad, mintha kerestem volna valamit – na, persze, ki tudja, mit kereshettem én itt. Egy idő múltán fogalmam sem volt, a hétnek mely napja van, sőt, melyik hónapban vagyunk, az sem érdekelt, fölkél-e másnap a nap, vagy örök sötétség borul ránk. Egyet bírtam csak akarni: látni a lányom. Egy ilyen gyötrelmes napon aztán minden szorongásom egyetlen dologra irányult. Ujjamat bedugtam a testembe, és elkezdtem keresni a kis rézdrótot, mely a spirálomon függött. Megtaláltam, s akkor egy pillanatnyi habozás következett. Mi van, ha vérezni kezdek? Bezárva, telefon nélkül. Mi van, ha elvérzem? Ebben a pillanatban tényleg mindegy lett volna nekem, élek-e, halok-e. Meghúztam a drótot, és rögtön felkiáltottam fájdalmamban, ám a spirál a helyén maradt. Próbálkoztam többször is, nagyobbat rántottam rajta, és a kínoktól nagyobbakat is rándultam. De csak nem jött ki. Végül kikotortam egy csipeszt a manikűrkészletemből – és azzal fogtam meg a szerencsétlen drótot. S akkor, végre, egyetlen jó alapos, hosszú rántással meglett, amit akartam. Kint volt a rézdrótocska, a tenyeremen feküdt, ami a halálos ítéletem lehetett volna, ha ők találják meg. A halált ez legalább már nem hívhatja ki. Nézegettem a spirált, ezt a kis réz és műanyag kombinációt. Ezzel mi legyen most? Nem hajíthattam egyszerűen a szemétbe, 247
kockáztattam volna, hogy Mudi rálel. Mivel orvos, tudná, mi ez. Lehúzható ilyesmi a vécén? Nem voltam biztos benne. Dugulást okoz… és kész. A szerelő kikotorná ezt a fura izét, megmutatná Mudinak, és ugyanúgy benne lennék a bajban, mint a szemétnél. A fém, persze, lágy volt. Talán darabokra vághatom. Nászrin varróholmijában találtam is ollót, és addig ügyködtem, míg apró darabokra nyiszáltam drótocskámat. Hogy ez megvolt, hoztam a csavarhúzó késecskémet, és kiemeltem az ablak üveglapját. Kihajoltam a járda fölé, ahogy bírtam, és megvártam, míg senki nem jön. És akkor hajdani spirálom apró darabjait kiszórtam a nagy iráni semmibe. Legyen velük boldog ez a Teherán. Április ötödike, apa születésnapja. Ha még él, most lesz hatvanöt éves. Április hetedike, John születésnapja. Ő tizenöt lesz most. Tudja-e, hogy még élek? Nem adhatok nekik semmit. Nem süthettem nekik kalácsot, nem készíthettem tortát. Még csak föl se hívhattam szegényeket, hogy boldog születésnapot kívánjak. Még csak üdvözlőkártyát se küldhettem. És tulajdonképpen azt se tudtam, melyik nap vannak ezek a születésnapok. Mert az időbeli tájékozódási képességemet már elveszítettem. Néha kimentem éjszaka az erkélyre, néztem a holdat, és arra gondoltam, hogy bármily nagy is a Föld, azért holdja csak egy van, és ugyanezt az égitestet látja Joe és John, mama és papa meg én is. Meg Mahtab is ugyanezt látja. A hold az összetartozás érzésével ajándékozott meg. Mindenek ellenére. Egy nap véletlenül kinéztem az utcai ablakon, és a lélegzetem is elállt. Miss Álávit pillantottam meg az utca túloldalán, ahogy nagyban pislog fölfelé. Egy pillanatra még azt is gondoltam, hallucináció az egész, mert hát nem, ez képtelenség… zavart elmém szüleménye lehet csak. – Mit művel itt? – kiáltottam le meglepetten. 248
– Csak vártam és vártam – felelte –, és órák óta így várok, mert látni akartam, mert el nem tudtam képzelni, mi történhetett magával. Egyáltalán honnan tudta meg, hol lakom? A követség révén? Az iskolában érdeklődhetett? Mindegy, lelkesen néztem ezt a nőt, aki a jelek szerint az életét is kész kockára tenni „ügyemért”. Hogy engem Mahtabbal együtt kijuttasson ebből az országból. Persze, ez a gondolat felidézte minden fájdalmamat: mi lehet Mahtabbal? – Mit tehetnék? – kérdezte Miss Álávi. – Semmit – feleltem, mert minden nyomorúságom eláradt rajtam. – Beszélnem kell önnel – mondta, de rögtön lesütötte a szemét, mint aki rájött, milyen rettentően gyanúsan álldogál ott. Kiabál föl az utca túloldaláról egy emeleti ablakba egy nőnek?! Ráadásul angolul. – Várjon – kiabáltam vissza. Pár perc múlva eltávolítottam az üveget. Befúrtam fejem a rácsrudak közé, és most már így folytattuk különös társalgásunkat. – Napok óta figyelem a házat – közölte Miss Álávi. Elmesélte, hogy a fivére is vele volt egy darabig, az autóban ült. Csak valakinek feltűnt a dolog, és az illető meg is kérdezte, mire vélje ezt. Miss Álávi fivére közölte a kíváncsiskodóval, hogy egy lányt figyel, aki itt lakik az egyik házban. Ő ugyanis feleségül kívánja venni ezt a hajadont. A felvilágosítás akkor elegendőnek bizonyult, de Miss Álávi fivére már elvesztette a bátorságát, vagy a csuda tudja, tény az, hogy Miss Álávi jelenleg egyedül volt. – Készen áll minden – mondta. – Irány Zahedan, És agyő Irán. – Szó sem lehet róla – feleltem. – Mahtab nincs velem. És megmondtam már: nélküle soha. – Nyugi, én majd megtalálom a lányát – mondta magabiztosan. Hogy tudná megtalálni?! – Csak semmi olyat ne tegyen, kérem, ami gyanút kelthet! Bólintott. Avval már el is tűnt, ugyanolyan rejtelmesen, ahogy felbukkant az imént. Visszahelyeztem az üveglapot, elrejtettem a kést, aztán visszazuhantam letargiámba, ahol már csak az volt a kérdés… …hogy ez az iménti jelenet nem volt-e merő hallucináció, képzelet. 249
Isten olyasmit parancsolhatott a földnek, hogy itt lassabban forogjon. Mert minden napomnak legalább negyvennyolc órája lett, ha nem hetvenkettő. Ezek voltak életem legmagányosabb napjai. Fárasztó-emésztő munka volt, hogy találjak valamit, amivel az időt múlathatom. Gondolataim azonban kivétel nélkül egyetlen bonyolult terv körül pörögtek: miképpen léphetnék kapcsolatba Mahtabbal. Minden lehető ételmaradékből, meg abból, amit Mudi hazahordogatott, csakis egyet próbáltam – olyan ételt sikeríteni, amelyikről tudtam, hogy Mahtab szereti. És akkor az apjával elküldeni neki. A bolgár módra készített piláf volt az egyik ilyen csemegéje. Kevéske fehér cérnából cipőcskét horgoltam a babájának. Aztán eszembe jutott, hogy hiszen van itt neki pár ingblúza, melyet nem hordott, mert már nyakban szűkek, hát ezeknek levágtam e gonosz gallérját, és új babaruhákat kedveskedtem belőlük. Leltem egy hosszú ujjú fehér blúzt, melyet Mahtab már kinőtt. Levágtam az ujjakat, anyagukból megtoldottam alul a ruhadarabot, így újra hordható lett. Az ajándékokat Mudi legalább elvitte, nem volt hajlandó azonban egy árva szót se közölni Mahtabról. Kivéve, mikor a horgolt babacipőcskét visszahozta. – Azt mondja, ott ez neki nem kell, mert a többi gyerek csak összemocskolná – közölte a magyarázatot. Sugárzó arccal fogadtam ezt a hírt. De nem akartam, hogy Mudi megértse, miféle üzenetváltást közvetített. Az én okos kicsi lányom így közölte a mamijával: „Élek… más gyerekekkel is összeengednek…” Hála Istennek, akkor mégsem lehet Ámme Bozorg házában, gondoltam. De ha nem ott, hát hol?! Merő unalmamban és kétségbeesésemben elkezdtem olvasgatni Mudi angol nyelvű könyveit. A legtöbb az iszlámról szólt. Bántam is én! Kiolvastam mindet az elsőtől az utolsó oldalig. Volt egy Webster szótár is. Azt is faltam. Csak azt sajnáltam, hogy Bibliám nincs. Isten volt e sivár napjaimnak és éjszakáimnak egyetlen társa. Ahogy a napok teltek, én nem is tudom hány nap, hány hét, meggyötört agyamban kidolgoztam valamiféle stratégiát. 250
Reménytelenül csapdába ejtettek, képtelen voltam tenni ez ellen bármit is, hát legalább azt megpróbálom elérni, hogy Mahtabbal újra együtt lehessek. Ezért fordítottam figyelmemet Mudi vallására. Nagy gonddal tanulmányoztam egy bizonyos könyvet, melyben mohamedán imák szokásvilága, megannyi rituáléja volt részletesen leírva. Kezdtem követni ezeket az utasításokat. Ima előtt megmostam kezem, karom, arcom és lábfejem felső felét. Aztán felkanyarítottam magamra a fehér imacsadort. Amikor iszlám imához letérdel az ember, jeléül, hogy aláveti magát Allah akaratának, előrehajol, de úgy, hogy feje semmiféle emberkészítette tárgyhoz nem érhet. Kint a szabadban ez egyszerű, de házi körülmények közt bajosabb. Itt nekem is imakövet kellett használnom a művelethez, efféléből persze több is akadt a háznál, kis szárított agyagdarabkák, körülbelül két és fél centi átmérőjűek. Ezek bármiféle földből készülhettek, ám ezeket egyenest Mekkából hozták, ottani agyagból voltak. Csadoromba burkolózva előrehajoltam, úgy, hogy fejem az imakövet érintse. Előttem a kinyitott imakönyv – és gyakoroltam az imákat, egyre csak gyakoroltam. Aztán Mudi egy reggel arra ébredt, hogy én is rítus szerint készülődöm az imához, jócskán megrökönyödött. Főként, hogy fehér csadoromat is fejemre kanyarítottam, és az előtérben szabályos imapózt vettem fel. A helyemet is tudtam – nem a férj mellett, hanem mögötte! Célom kettős volt. Örömet akartam szerezni Mudinak – még ha átlát együgyü igyekezetemen, akkor is. Az egészet azért csináltam, hogy férjem kegyeit elnyerjem, így visszakaphassam Mahtabot. Mudi, úgy érezheti, ez az ő sikere. Amikor Mahtabot elvette tőlem, utolsó kártyáját játszotta ki: így talán rákényszeríthet, hogy az ő életmódját fogadjam el magaméul. Lám, gondolja majd, elképzelései beváltak. Igen, de ez csak a második célom volt. Az első, és ezt Mudi távolról sem sejthette, sokkal komolyabb ügy volt. Az mohamedán imákkal tényleg kétségbeesetten kerestem a segítséget, jöjjön az bárhonnét. Ha Allah ugyanolyan hatalmasság, mint Isten, hát legyen, óhajainak engedelmeskedni fogok. Ugyanúgy el akartam nyerni Allah kegyét, mint Mudiét. 251
Mikor imáinkkal végeztünk, Mudi lakonikusan megjegyezte: – Nem angolul kéne gajdolnod. Kit-mit sértettem ezzel? Mindegy, feladatom egyértelmű lett: egész nap az arab szöveget gyakoroltam, és közben arra kellett ügyelnem, nehogy a végén tényleg derék iráni feleség és háziasszony váljék belőlem. Ellen jött el végre, és csengetett. Természetesen csak az ablakon át folytathattunk párbeszédet. – Tudom, tudom, Mudi mondta, hogy tartsam távol magam tőled, de hát egyszerűen nem volt maradásom, jönnöm kellett, tudni szeretném, hogy vagy… – mondta Ellen egy szuszra. – Valami újság? – Semmi – feleltem erre. – Mahtab hol van? Még mindig nem tudod? – Nem. Hát te? – Honnan tudnám – így Ellen. – De talán Agha Hákim segíthet – javasolta. – Őt Mudi tiszteli. Beszélhetnék Agha Hákimmal. – Ne – vágtam rá hirtelen. – Ha Mudi rájön, hogy én bárkivel is szót váltottam, minden csak még rosszabb lesz. Én csak Mahtabot szeretném viszontlátni. Ellen megértette aggályaimat, és csalódottan csóválta csadorba burkolt fejét. – Valamit azért tehetsz értem – mondtam neki. – Elhozhatnád nekem az Újszövetséget. – Oké – egyezett bele Ellen. – De hogyan juttassam fel a magasba? – Majd leeresztek egy kosarat vagy valamit. Jó? – Persze. Ellen távozott, de nem tért vissza aztán a könyvvel. Talán feltámadt benne a bűntudat, mert titkos találkát bonyolított le velem. És elmesélte az egészet Hormoznak. Egy szép napos reggelen kinn álltam a hátsó balkonon, és azon tűnődtem: szellemi erőmnek birtokában vagyok-e még? Mennyi ideje is folyik ez? Próbáltam visszaszámolni a nagy verés napjáig. Egy hónapja annak? Vagy kettő? Nem tudtam visszaemlékezni. Most 252
eltökéltem, hogy számolni fogom a péntekeket, mert az az egy nap különbözött a többitől. Ilyenkor külön felhívások hangzottak el – imára. Amióta ez az abszurd állapot tartott, csak egyetlen effélére tudtam visszaemlékezni. Lehet, hogy csak egy hét telt el? Még nem telt el kettő? Igaz lehet, hogy csak április volna? Észrevettem, hogy egy asszony a szomszédos utcából, az udvaron át figyel engem, az ablakból. Eddig még sose láttam. – Hová való? – kérdezte hirtelen, kicsit akadozó angolsággal. Meglepődtem. És belerémültem. Bizalmatlanságom azonnal feltámadt. – Miért érdekli? – tudakoltam. – Hát csak mert tudom, hogy külföldi – hangzott a válasz. Kétségbeesésem megoldotta a nyelvemet, és szinte áradtak belőlem a szavak, mondatok. Nem vesztegettem az időmet olyasmivel, hogy kiderítsem, jóbarát-e, ellenség-e a nő. – Be vagyok zárva ebbe a házba – dadogtam. – Elvették tőlem a lányomat, aztán bezártak ide. Segítségre szorulok. Kérem, tegyen valamit értem, ha tud. – Borzasztóan sajnálom magát – hangzott a válasz. – Majd meglátjuk, mit tehetek. De hát mit tehetett? Iráni háziasszonyoknak sehol sem volt több joga és lehetősége, mint nekem Mudi mellett. Rabok voltak a maguk módján mind. Akkor valami azért az eszembe ötlött. – Szeretnék levelet küldeni a családomnak – mondtam. – Jó. Csak írja meg a levelet. Akkor én feltűnök az utca túlfelén, kidobja az ablakon, és kész. Sebtén, macskakaparással papírra vetettem pár sort, és igyekeztem még épp érthetően fogalmazni. Leírtam újabb rémségeimet, és óva intettem mamát, papát, nehogy a követségen vagy a külügyben túl sokat erőszakoskodjanak. Semmit se szabad tenni, amíg Mahtabot vissza nem kapom. Megírtam nekik viszont, mennyire szeretem őket. Könnyeim a papírra hullottak. Lecsavaroztam az üveglapot, s a borítékkal a kezemben várakozni kezdtem. Nem volt túl sok járókelő az utcában, de így se tudhattam biztosan: felismerem-e majd. Hiszen ugyanúgy be lesz bugyolálkozva, mint a többi nő. Pár asszony elhaladt lent, mind 253
közömbösen, egyikük sem adott semmiféle jelet. Akkor jött végre egy másmilyen. Persze, szintén manto és ruszári…, de ahogy látszólag hétköznapi dolgára sietett, kilátóhelyemet csaknem elérve felpillantott, és alig észrevehetően biccentett a fejével. A levél már csusszant is ki a kezemből, s vitorlázott lefelé. Új összeesküvő társam felkapta, aztán a kabátja alá csúsztatta. Közben még csak nem is lassította lépteit. Az életben nem láttam viszont. Bár sokat tartózkodtam a hátsó erkélyen, remélve, hogy ismét társaloghatunk, ő nem jelent meg többé. Talán meggondolta magát, miért vállalja ezt a nagy kockázatot? Kénytelen voltam megérteni. Reményeim viszont beváltak annyiban, hogy részvételem az imában kicsit megnyugtatta Mudit. Jutalmul elhozta nekem a The Khayant, az angol nyelvű iráni napilapot. A tudósítások mind az iráni propaganda célszerű hamisítványai voltak, de sebaj, legalább volt a szótáron és az imádságos könyveken kívül valami, amit anyanyelvemen olvashattam. És azt is tudtam végre, milyen nap van. Nehéz volt még csak elhinnem is, hogy mindössze másfél hetet töltöttem így elzárva, magányban. Mert hátha még a napokat is meghamisítja az iráni lap, mi az neki, ha már a többi se igaz, ami lapjain feketével fehéren áll. Az, hogy itt ez az újság, mindenképpen arra utalt: változik a helyzetem, vagy legalábbis Mudi magatartása. Mert életem párja ezután minden este menetrendszerűen megérkezett, vele az újság, ráadásul néha még egy kis ajándék is. – Eper – közölte egy nap, késő délután hazaérve. -Drága volt, nem is találtam könnyen. Micsoda váratlan, félreérthetetlen békeajánlat! Aznap este, mikor Ellentől és Hormoztól hazafelé tartottunk, megtagadta Mahtabtól az epret. Istenem, az volt az utolsó éjszaka, mikor a lányommal egy fedél alatt lehettem. Annak meg, hogy utoljára epret ettem, most már lassan egy éve volt. Ezek itt aprók voltak, nyilván ízetlenek is, mégis abban a pillanatban valami rendkívülit jelentettek. Bekaptam három szemet, akkor álljt parancsoltam magamnak. 254
– Vigyél belőle Mahtabnak – mondtam. – Vidd el mind, ami maradt. – Jó. – Ennyit válaszolt. Voltak esték, hogy Mudi viszonylag barátságos volt velem, s még arra is hajlandónak mutatkozott, hogy egy kicsit eltársalogjon foglyával. Máskor viszont a börtönőrök zordsága testesült meg személyében. És hiába kérdeztem őt mindegyre Mahtab felől, nem és nem mondott semmit. – Meddig mehet ez így tovább? – kérdeztem tőle. Mire ő csak dörmögött valamit. Egyik boldolgtalan nap múlt a másikra. Éjnek éjszakáján egyszerre a kapucsengő riasztott minket. Mudi nyilván az őt gyötrő démonok miatt aludt éberen, most is azonnal ugrott ki az ágyból, rohant az utcai ablakhoz. Magam letargiából ébredtem, nem is mozdultam. De aztán felfigyeltem Mosztafa hangjára, ő Baba Hadzsi és Ámme Bozorg harmadszülött fia volt. És azt is megértettem, hogy Mudi perzsául azt mondja: mindjárt megy, siet! – Mi történt? – kérdeztem férjemet, mikor visszatért a hálószobába, hogy felöltözzön. – Mahtab beteg – közölte. – Rögtön oda kell mennem. A szívemet mintha vasmarok szorította volna össze. – De hát akkor nekem is…! Kérlek…! – Nem. Te itt maradsz. – De kérlek! – Nem. – Kérlek, hozd haza! – Nem. Soha többé nem hozom őt haza. Ahogy az ajtó felé indult, magam sem tétlenkedtem. Mentem utána, és kész voltam rá, hogy akár hálóingben lobogjak mögötte az utcán, botrányosan. Ha ezzel visszahozhatom a lányomat. De Mudi félrelökött, rám zárta az ajtót, és magamra hagyott ezzel az új riadalommal. Mahtab beteg! Méghozzá annyira, hogy Mosztafa éjnek évadján riasztotta Mudit! Talán kórházba is viszik? Annyira rosszul lehet? De hát mi baj lehet? Édes kicsi lányom! 255
Csak jajongani tudtam. Végtelen éj jött, könnyekkel és sötét sejtelmekkel, de közben megpróbáltam csekélyke információtöredékemből kikövetkeztetni valamit. Miért Mosztafa? Akkor jöttem rá, hogy hiszen Mosztafa és felesége, Moluk csak három háztömbnyire lakik innen. Mudi számára ez tényleg kényelmes hely lenne Mahtab elrejtésére. Mahtab mindkettejüket ismerte, és a gyerekeikkel is elég jól kijött. És Moluk legalább nem volt annyira mocskos és barátságtalan, mint a család számos tagja. Az a gondolat, hogy Mahtab talán Mosztafánál és Moluknál van, megnyugtatott egy kicsit, csak hát satnya vigasz ez egy aggódó anyának. Mert a gyereke mellett lenne a helye, ha a gyereke beteg – igen, Mahtab most szorult volna rám igazán! Próbáltam gondolatban küldeni felé a szeretetemet és aggódásomat, s reméltem, elér hozzá valami égi úton ez az „üzenet”. Én mindenesetre imádkoztam, hogy elérjen. Az elmúlt héten már azt hittem, mélypontig jutottam, de most rá kellett döbbennem, hogy hol volt akkor az még! Végtelen éji órák kétségbeesése… és aztán a reggel, minden hír nélkül. A délelőtt még lassabban, vonszolódva telt. Aggódó szívemben csak ez az egyetlen kiáltás visszhangzott: Mahtab! Mahtab! Mahtab! Nem bírtam enni. Nem bírtam aludni. Egyszerűen képtelen voltam bármit is tenni. Egyet tudtam: a gyerekemet elképzelni valami iráni kórházi ágyon, magára hagyva. Hosszú, nyomasztó délután jött. Nyomorúságos életem leghosszabb napja ez, úgy éreztem. Eszelős, kétségbeesett depresszió tört rám. Kinéztem a hálószobánk ablakán, de csak a házak hátsó felét láttam, meg egy nőt a szomszédos udvaron. A cseléd volt, egy csadorba burkolt vénasszony. Takaros kis szökőkút fölé hajolt, lábosokat, serpenyőket mosogatott – már amennyire ilyen műveletek fél kézzel végezhetők. Többször is láttam már őt tevékenykedni, de még sosem beszéltünk egymással. E pillanatban eltökéltem magam. Hogy azért is ki fogok törni ebből a fogságból. Eljutok valahogy Mosztafáék házához, berontok 256
beteg gyerekemhez, hogy megmentsem őt. Túlságosan is feldúlt voltam, nem tudtam józanul gondolkozni. Nem fogtam föl, miféle következményekkel járhat egy ilyen akció. De bárhogy végiggondoltam volna a dolgokat, akkor is ez a legfontosabb: megmenteni Mahtabot! Most. Látnom kell őt legalább. Már az is jó volt, hogy ezt az ablakot nem zárták börtön-rácsok, és nem kellett üveglapot se csavaroznom. Odarántottam egy széket, felmásztam rá, aztán háttal kifurakodtam az ablaknyíláson, a lábam közben azt a keskeny párkányt kereste, mely a ház falából szökkent ki. Kint álltam ezen a kiszögellőn, kapaszkodtam az ablakkeretbe, már csak egy lépésre voltam az egyemeletes szomszéd ház tetejétől. Fejem jobbra fordítottam, így kiáltottam oda: – Khanom! Az öregasszony rémülten nézett föl. – Soma Engliszi szokbát kon? – kérdeztem. – Beszél angolul? – Reméltem, annyira azért sikerül majd megértenünk egymást, hogy fölenged a háztetőre, be a házba, ki az utcára. Lesz annyira engedékeny. Hanem kérdésemre ő csak még jobban összefogta a csadort, aztán már rohant is. Ahová én szerettem volna bejutni: a házba. Mászhattam vissza. Még kínosabban éreztem magam, hogy tudtam: senki sem segít. Nincs út, mely Mahtabhoz vezetne. Csak rohangáltam a szobában fel s alá, agyam lázasan kereste a megoldást. Kerestem valami olvasmányt legalább, átkutattam Mudi könyvszekrényét, talán akad valami angol nyelvű nyomdatermék, melyet nem faltam ki még az első betűtől az utolsóig. Találtam egy négyoldalas reklámfélét, ez mintha becsúszott volna véletlenül egy könyvhalom mögé. Mert eddig nem láttam. Angolul szövegezett tankönyvkivonat volt, és különböző alkalmakra való mohamedán imák sorakoztak rajta. Leültem a padlóra, aztán nekiláttam, hogy átböngésszem a váratlan leletet. Vagyis eleinte csak futólag vetettem ide-oda egy pillantást, míg a názr leírására rá nem akadtam. A názr annyi, mint Allahnak tett ünnepélyes fogadalom, eskü, 257
egyezmény Istennel, szerződés vagy ilyesmi. Reza és Aszije kötött már egyszer ilyen „alkut.” Ha Allah valami módon segítene, hogy a kis Mehdi nyomorék lába rendbe jöjjön, a szülők teljesítenék évig tartó kötelezettségüket, hogy kenyeressajtos, szábzis tálakat, meg úgy egyáltalán, mindenféle élelmiszert hordjanak a mecsetbe – ott ezeket a dolgokat megáldanák, majd a szegények közt szétosztanák. Az utcai hangosbeszélők imára szólítottak fel. Arcomon csurogtak a könnyek, ahogy a rituális mosdásokat elvégeztem, aztán a csadort magamra tekertem. Már tudtam, mi a teendőm. Egy názr. Igen, erre kell vállalkoznom. El is felejtettem, hogy a kereszténység és az iszlám fogalmait keverem már jócskán, s így beszéltem, fennszóval: „Kérlek, édes Allahom, ha Mahtabbal megint együtt élhetnék, ha ő hazajöhetne ide, kérlek! Tedd ezt, s akkor én Jeruzsálembe zarándokolok, a Szentföldre. Ez lesz részemről a názr.” Majd hangosan felolvastam az előttem heverő könyvből a kellő szöveget, arabul zengett ajkamról az ima, amelyben e pillanatban mélységesen hittem is. Szentül meg voltam győződve róla, hogy az egész világot kizárom most, s egyenest az én Istenemmel, bocsánat, Allahommal társalkodom. Beesteledett. Sötétbe borult Teherán városa. Én meg ültem az előtérben a földön, és megpróbáltam – a magam kis világának benső sötétjén – olvasással elütni az időt. Hirtelen elaludt a villany. Hetek óta ez volt az első eset, hogy a rémséges szirénahangok megszólaltak: légiriadó! Már csak ez hiányzott szegény tépázott tudatomnak. Mahtab, gondoltam. Hogy az én kicsi lányom mit élhet át most. Kétségbeesetten rohantam az ajtóhoz, de hát persze zárva volt, s én a második emeleti lakás foglya maradtam továbbra is. Gyötrelmes volt itt járni-kelni, mint ketrecben a vad, de nem is gondoltam rá, hogy a magam biztonságával törődjem. John levelének szavai jutottak eszembe, hogy tudniillik sose hagyjam el Mahtabot, legyek mindig mellette. Könnyű ezt mondani. A tehetetlen elkeseredés könnyei folytak arcomon. Életemben nem fogok ennél keservesebben sírni. Künn üvöltöttek tovább a szirénák, és a távolból idehallatszott a 258
légelhárító rakéták megannyi dördülése is. Repülőgépek motorzaja is elért fülemhez, s hallottam a bombarobbantásokat. Csak az egész – szerencsére térben is – olyan távoli volt. A valóság számomra az volt: imák szavai Mahtabért. Pár perc múlva a támadás lankadt, majd véget is ért. Ez volt eddigi tapasztalatom szerint a legrövidebb légiriadó. Mégis megrázott, hát persze, magamra hagyva, egy idegen házba berzárva: ki őrizné meg ilyenkor lelke nyugalmát? A legsötétebb kétségbeesésbe zuhanva, végigdőltem a földön, és csak sírtam, sírtam, mintha ennek már sose lenne vége. Talán fél óra telt el, amikor meghallottam a kapu súlyos csikordulását. Aztán Mudi ugyanilyen ormótlan lépteit. Rohantam az előtérbe megint, hallani akartam valamit, hírt Mahtabról. A legparányíbb újdonság is – maga a boldogság, így éreztem! Az ajtó nyílt, s ott állt ő. Árnyalakja hatalmasan rajzolódott ki a gyenge fényben. A kis asztali lámpa égett csak, az éji árnyak túl sötétek voltak már, Mudi szinte közéjük olvadt. Lassan érzékelni kezdtem, hogy valamit tart a két karjában. Közelebb mentem, hadd lássam, mit hozott. És akkor… …már tudtam, hogy nem „mit”, hanem hogy kit. A lélegzetem elállt, Mahtab! Ő volt az, pokrócba göngyölgetve, őt tartotta Mudi a karján. Kicsit fölébe is hajolt, de Mahtab valahogy olyan kifejezéstelenül nézett vissza, hogy még a rettenetes félhomályban is kriptakísértetiesnek tűnt sápadt arca.
259
17 –
Ó, köszönöm, édes Istenem, köszönöm neked! – suttogtam.
A názr! Csakis erre gondolhattam, meg a sok fohászra, mellyel imáimat megtoldottam ez nap. Igen, Isten meghallgatott. Égtem a lelkesedéstől, ugyanakkor a félelem borzongatott. Mert az én kis drágám olyan nyúzottnak, olyan betegnek látszott, olyan szomorúnak. Átöleltem mindkettejüket, apát és leányát. – Tényleg szeretlek, hogy őt hazahoztad – mondtam Mudinak. Tulajdonképpen kész röhej volt ilyet mondanom, amikor életem párja volt az oka életem minden bajának. De hálás voltam, hogy Mahtabot viszontláthatom! És ezért félig komolyan is gondoltam ezt a logikátlan kijelentést. – Azt hiszem, ez a légitámadás Isten jeladása volt – jelentette ki erre Mudi. – Semmi oka, hogy szétszakadva éljünk. Ezekben az időkben nagyon is össze kell tartanunk. Nem tagadom, aggódtam érted. Most már semmi se válasszon szét bennünket. Mahtab homlokát lázveríték borította. Karom nyújtottam felé, és Mudi átadta őt. De jó érzés újra érinteni! Ő maga egy szót se szólt, ahogy bevittem a hálószobába. Mudi ott jött mögöttünk. Takarókba bugyoláltam Mahtabot, aztán valami találomra ruhadarabot hideg vízbe nyomtam, ezt a borogatást tettem nyirkos-forró homokára. Mahtab mindenről tudomást vett, csak közben végig nagyon gyanakvóan nézett, és látszott rajta, fél Mudi előtt bármit is mondani nekem. 260
– Evett? – kérdeztem. – Persze – nyugtatott Mudi. – Rendesen? – faggattam tovább. Mert a látszat mást mondott. A gyerekem borzalmasan lesoványodott e különlét idején. Mudi egész éjszaka nagy gonddal ügyelt rá, ne hagyjon minket kettesben. Mahtab továbbra is közömbös maradt, csöndben volt, ám mintha legalább a láza csillapult volna. Egy ágyban töltöttük hárman az éjszakát megint. Mahtab középen aludt, és gyakran felriadt. Gyomorfájásra panaszkodott. Egész éjszaka a karomban tartottam őt, magam csak alig hunytam le a szemem. Rettegtem egy kérdéstől. Amit föl kellett tennem Mudinak: hogyan tovább? Reggel, ahogy Mudi munkába készülődött, nem kimondottan ellenségesen, de már az előző napi kedvesség bármi nyoma nélkül közölte velem: – Készítsd össze. – Jaj, kérlek, el ne vidd! – De. Nem hagyom itt veled. Nem mertem lázadni ebben a rettenetes pillanatban. Mudinak teljhatalma volt fölöttem, és nem kockáztathattam az újabb teljes elszigeteltséget. Mahtab némán tűrte, hogy az apja elvigye magával. A házban ottmaradt egy anya, aki most aztán biztosra vette, hogy meg fog szakadni a szíve. Hármunkkal valami különös történt. Jó időbe telt, míg a dolgok rejtett változásait felfoghattam és meg is magyarázhattam, ám ösztönösen éreztem: közös életünknek feltétlenül új szakasza jött el. Mudi önuralma visszatért, magatartása kevésbe volt fenyegető, ugyanakkor számítóbbnak látszott, mint valaha. Külsőleg megvolt a nyugalom, mintha személyisége stabilizálódott volna. Szeme azonban nagyobb bonyodalmak ígéretét sugározta. Elsősorban a „pénz” nevezetű téma körül forgott… vegyük úgy, a szeme. – A kórházban még mindig éhbérért dolgoztatnak – panaszolta nekem. – Ez a munka itt megfizethetetlen. – Nevetséges – mondtam erre én. – És hihetetlen. Mert akkor honnan van mégis pénzed? – Ez most lényegében kölcsönpénz. Amiből élünk. Mammal adja, 261
ha tudni akarod. Ennek ellenére se hittem neki. Egy szót se. Meg voltam győződve róla, csak el akarja hitetni azt, hogy nincs pénze. Ezt hazudja, és ezzel akarja indokolni, hogy életkörülményeinken nem változtathatunk. Ám valami felfoghatatlan okból Mudi lassanként dühkitöréseinek célját is megváltoztatta. Kezdte Mahtabot esténként rendszeresen hazahozni, kivéve, ha éjszakai ügyelete volt. Egy-két hét múltán azt is megengedte, hogy Mahtab napközben velem maradjon, kettesben lehessünk. Persze csak akkor, ha feltétlenül munkába kellett mennie, és a ház kapuját olyan nyomatékkal zárta be, hogy a csikordulás okvetlenül jelezze: foglyok vagyunk. Aztán egy reggel, mikor eltávozott, a zár nem csikordult, a kapu nem döndült igazán. Mi ez? Léptei elhaltak, Mudi nem volt sehol, kinéztem utána a hálószoba ablakán, láthattam, eltűnik az utca forgatagában. Elfelejtett bezárni minket? Vagy egyszerűen próbatételről van szó? Elhatároztam, hogy ez utóbbi változatban hiszek. Mahtabbal a lakásban maradtunk, és… pár óra múltán Mudi visszatért. És sokkal jobb kedvében volt, mint mikor távozott. Tényleg próbatétel volt az egész, most már nem volt kétségem felőle. Nyilván figyelte közben a házat – vagy valami kémet fogadott föl erre a feladatra –, és mi ketten bizalomra érdemesnek minősültünk. Életem párja ezek után gyakrabban beszélt hármunkról úgy, mint „családi együttes”-ről, és megpróbált bennünket védőpajzsul használni a gonosz világ csapásai ellen. Ahogy a napok múltak, ahogy a hetek teltek, egyre biztosabbra vehettem, hogy végleg visszakaptam Mahtabot. Lányom is változáson ment át. Eleinte csak kényszeredetten beszélt szétszakítottságunk idejéről, az emlékeiről. – Sokat sírtál? – kérdeztem. – Kérdezted aput, mikor hoz vissza, kérted rá? – Á, dehogy – felelte halkan, félénken. – Nem kértem. Nem is sírtam. Azokkal ott nem is beszéltem. Nem játszottam. Semmit se csináltam. 262
Többször bele kellett fognom, jó pár próbálkozásra volt szükség, hogy végre feloldjam görcseinek legalább egy részét. Hogy velem szemben azért mégse legyen ilyen zárkózott, elhárító. Aztán kiderült, hogy igen sokat faggatták. Ebben főleg Moluk, Mudi unokaöccsének felesége járt élen. Például olyasmiket szerettek volna megtudni tőle, hogy az anyukája magával vitte-e a követségre, vagy tele akarta-e beszélni a fejét olyasmikkel, hogy el kéne hagyni az országot, s a többi. De Mahtab derekasan állta a sarat. Minden ilyen kérdésre a legtömörebb „Nem!”-mel válaszolt. – Mamika, én még azt is megpóbáltam, hogy elszaladok onnét, megszököm – magyarázta kétségbeesett kis hangon. Mintha én haragudhatnék rá, hogy ez nem sikerült neki! – Tudtam, Molukéktól merre kéne hazajönni. Aztán ha Molukkal néha-néha elmentünk hazulról – mesélte szegénykém –, a piacra vagy máshova vásárolni, mindig az volt, hogy jaj, de elszaladnék, jönnék ide hozzád, mindig! Hálás voltam a sorsnak, hogy efféle szökésre nem vállalkozott. Elgondolni is borzalom volt, hogy ott rohan, aztán bolyong Teherán forgalmas utcáin, annyi óvatlan gépkocsivezető között, a gonosz, kíméletlen rendőrség rajtaütésének kitéve! Nem vágott neki efféle kalandnak, természetesen. Nem tett semmit. És ez volt az a bizonyos változás, ami Mahtabban végbement. Akarva-akaratlanul elkezdett alkalmazkodni. Túl sok lett neki már a szorongás és a fájdalom. Boldogtalan volt, elnyűtt, fáradt – összetört, megvert. Ha most nem is fizikailag. Ez a két személyiségváltozás egy harmadikkal is járt. Mondanom sem kell, hogy ez nálam következett be. Hosszú napokat töltöttem magányosan, Mammal lakásába bezárva, ráértem hát töprengeni. Gondolataimat logikus érvrendszerré formáltam, mindent kielemeztem, sokkal gondosabban tervezve, mint korábban valaha is. Cáfolhatatlan tény volt, hogy az iráni élethez hozzászokni sosem fogok. Ugyanígy biztosra vettem, hogy Mudi zilált elméje sem fog már rendberázódni. E pillanatban megbízhatóbbnak, megnyugtatóbbnak látszott, nem volt olyan fenyegető -csak hát erre én többé nem építhettem. A pillanatnyi szituációt legföljebb arra használhattam, hogy helyzetemen valamicskét javítsak. Átmenetileg. Amíg nem jön nála az újabb visszaesés. 263
Mármost hogyan csinálhatom a dolgokat a legeredményesebben? Részletekről még fogalmam sem volt, pár alapvető felismerésig azonban eljutottam. Mától fogva minden erőfeszítésemet, hogy Mahtabbal Iránból szabaduljak és az Egyesült Államokba visszatérjek, más irányban fogom folytatni. Fokozott erővel, ám alaposan – mert egy ilyen akció vagy éppenséggel hadjárat a leggondosabb előkészítést kívánja. Arra a következtetésre jutottam, hogy mostantól még a lányommal szemben is titkolóznom kell. Nagyon megzavart a hír, hogy Moluk így megfaggatta. Nem tehettem ki a lányomat olyan veszélynek, hogy esetleg túl sokat tud. Ezentúl nem beszélek vele a tervezett szökésről. Elhatározásom bizonyos értelemben gyötrelmes volt a számomra. Mert égtem a vágytól, hogy a legapróbb részleteket is megtárgyaljam Mahtabbal. Ugyanakkor jól tudtam, hogy szótlanságom végső soron az én kis drágám érdekeit szolgálja. Nem ébreszthetek benne reményeket. Majd csak ha tényleg úton leszünk Amerika felé – fogalmam se volt, hogyan is lesz az! –, akkor már beszélhetek neki. Így kezdtük el, mindketten a magunk módján, védfalaink kiépítését, miközben Mudi, a maga eszelős okainál fogva, egyre inkább feleségével és leányánál kereste volna az „érzelmi támaszt”. Ez az egész valami csupa-feszültség-békéhez vezetett, fura létezési módhoz, melynek a felszíne nyugodtnak látszott, mert az ellentétek mélyebben feszültek. A mindennapi élet körülményei elviselhetőbbekké váltak, közben mégis sokkal fenyegetőbb volt az egész, végzetesebb, mint valaha. Mammal és Nászrin nem költözött vissza lakásukba, rokonoknál húzták meg magukat továbbra is, ám Reza és Aszije ismét feltűnt odalent. Aszijével ismét „barátnők” lettünk, már amennyire ez a gyanúsnál is gyanúsabb kapcsolat nevezhető így. Ebben az évben a perzsa ordibehest hónap tizenhatodik napja, mely május hatodikára esett, Mehdinek, a 12. imámnak volt a születésnapja. Ő évszázadokkal ezelőtt csak egyszerűen eltűnt, a síiták szentül hiszik, hogy az utolsó ítélet napján Jézussal együtt újra megjelenik majd. Születésnapján szokás tőle mindenfélét kérni. 264
Aszije meghívott egy idős asszony házába, aki egy bizonyos názr negyvenedik évét fejezte be éppen. „Egyezsége” abban állt, hogy leányának felépülése fejében minden évben ünnepséget rendez az imám tiszteletére. Megérhette neki, hiszem már halálos beteg volt a gyereke. Aszije közölte velem, hogy legalább kétszáz nő lesz jelen, s mert így egyebet se képzelhettem, csak hogy napestig hullanak majd a könnyek és repesztik az eget az üvöltözések, azt feleltem a szívélyes invitálásra: – Nem. Maradok inkább. – De hát kérlek, gyere – unszolt Aszije. – Akinek valami óhaja van, kívánsága, titkos vágya, elmegy ehhez az asszonyhoz, fizet neki, ő pedig olvas a Koránból valamit, és imádkozik az ajándékhozóért. S mielőtt letelik az egy év, vagyis az imám újabb születésnapja előtt, teljesül a kívánság. – Jóakarattal mosolygott rám. Tehát Aszije tudja, mi az én szívem óhaja, kívánsága, titkos vágya! – Jó – hagytam rá. – Ha Mudi elenged. És nagy meglepetésemre Mudi a beleegyezését adta. Hiszen csaknem az összes nőrokona ott lesz, ráadásul Aszije majd felügyel rám és Mahtabra. Kifejezett kívánsága lett, hogy a szent ünnepségen részt vegyek. Eljött a nagy nap reggele, és a házban rettentő lett a zsongás. A férfiak Reza lakásán gyülekeztek, a nők pedig az öreg hölgy látogatására készülődtek, az illető úgy egy órányira délnek, a repülőtér közelében lakott. Csadoros hölgyek préselődtek gépkocsikba, mint a heringek. Az ünnep napja óriási meglepetést hozott számomra. A házban, ahová megérkeztünk, csupa elkendőzetlen nő volt jelen, ráadásul mind a legeslegszebb ünneplőruhában! Karmazsinvörös estélyi ruhák… merész kivágásokkal… csupa meztelen váll… csillámló díszek az anyagokon… testhez tapadó nadrágkosztümök. Sok-sok meztelenség! És hihetetlen, friss hajköltemények! Töméntelen smink. Közben megannyi hangszóróból szólt a zene, a jellegzetes bándári, érzéki dobszólókkal. Az előtérben a nők már-már kéjes táncokat lejtettek, karjukat a fejük fölé emelték, tekeregtek, vonaglottak, riszáltak. És senkin, de senkin se volt „sátor”. Aszije is ledobta a csadort. Bűnök bűnének számító türkizkék 265
ruhát pillantottam meg, szintén vakmerő kivágásút. S arany ékszereket. Nászrinon kétrészes sötétkék ruha volt, vörös díszítéssel. Jelen volt Zohre és Fereste is, de anyjuknak, Ámme Bozorgnak nyoma sem volt sehol. Beteg, hangzott a lányok magyarázata. S hogy láttam, miféle partin veszek részt, megértettem ennek a „betegségnek” az okát is. Ámme Bozorg ki nem állhatta a jókedvet. Ettől az estélytől inkább előre megbetegedett. Hamarosan kezdődött a mulatság programja. Női tánccsoport. És hastánc. Néhány nő énekelt is. Aztán újabb táncosnők következtek, mind tarka ruhában. Egyik nő a másik után ment a Koránt olvasó öregasszonyhoz a terem sarkába. Ő hangosbeszélőn közölte mindegyikük óhajátsóhaját, s a megfelelő dalt is elrendelte. Ő maga volt az előénekes. Fereste azt kívánta, hogy sikerüljön jól az egyetemi vizsgája. Hogy lenne végre férje, kívánta Zohre. Aszije mi mást kívánhatott volna: tudjon Mehdi rendesen járni. Nászrinnak nem volt semmi kívánsága. A „vad buli” még jó darabig folyt tovább, mígnem Aszije megkérdezett: – Nincs semmi kívánságod? – De, azért volna… csak nem tudom, hogyan is kell csinálni ezt… Aszije adott egy kis pénzt, s azt mondta: – Csak menj oda hozzá egyszerűen, nyomd a kezébe. Ülj le mellé, aztán ő majd imádkozik érted. Meg sem kell mondanod a kívánságodat. A fő az, hogy míg imádkozik, összpontosíts nagyon, de nagyon arra a dologra. Kézen fogtam Mahtabot, mentem vele a szent asszonyhoz. Átadtam neki a pénzt, nem szóltam egy szót se. Leültem mellé. Fekete, mintás selyemkendőt kanyarított a fejemre, majd imába kezdett. De ostoba is vagyok, gondoltam. Hogy a csudában is lehetne ennek bármi foganatja? De mivel szinte semmi esélyem nem volt, hagytam. Hátha. Mindent meg kell próbálnom. Koncentráltam tehát: azt kívántam, hogy visszatérhessek Mahtabbal az Egyesült Államokba. 266
A rítus pár percig tartott csupán. Mikor ismét visszatértem Aszijéhez, eszembe ötlött, hogy itt még baj is lehet. Mert Mudinak jó pár „unokahúga” volt jelen – Aszije, Nászrin, Zohre, Fereste –, és valamelyikük valószínűleg elmeséli majd neki, hogy én itt valamit kívántam. S életem párja akkor majd tudni szeretné, mit. Elhatároztam, hogy inkább lépéselőnybe kerülök, s mihelyt hazaérek, magam rukkolok elő a dologgal. – Képzeld, ma kívántam valamit – közöltem hát Mudival nyomban. – Kértem Mehdi imámot, teljesítse óhajomat. – S mi voltez a te bizonyos óhajod? – kérdezte azonnal gyanakvón. – Azt kívántam, hogy bár lenne hármunknak végre megint békés, szép családi élete. Mudi fokról fokra enyhített „éberségén”, míg végre úgy nagyjából egy hónappal azután, hogy Mahtabot éjszakára először hazahozta, ismét valami családi életfélét éltünk. Vagy ilyesmit. Megengedte Mahtabnak, hogy hetente több napon át is velem legyen, sokszor kettesben, és olykor ki is engedett minket a házból, elintézni ezt-azt, bevásárolni, viszont aztán hirtelen megint elkezdett minket féltékenyen, aggályosan vizslatni. A kolostori élet furcsa változata volt ez az egész. Rettenetes volt ez a számomra: hogy így kell várnom a kellő pillanatot; hányféle „kell”…! De mit tehettem? Játszottam kétségbeesett játékomat most már Mahtabbal is ugyanúgy, mit Mudival. Gajdoltam lelkiismeretesen az iszlám imákat, és Mahtab követte példám, Mudi pedig mind jobban megette a kását; kirajzolódtak előtte a hamarosan újra elkövetkező „normális” családi élet körvonalai. Borzalmasan rettegtem valami katasztrófától. Most, hogy ezt a családi együttest megint kialakítottuk, kénytelen voltam kedvességet, vonzalmat színlelni. Mi lesz viszont, ha netán teherbe esem? Nem akartam gyereket szülni olyan férfinak, akit ilyen mélységesen megvetek. Az esetleges terhesség aztán végképp rabbá tenne itt, tudhattam. Június kilencedike… negyvenedik születésnapom. Megpróbáltam nem is gondolni erre az eseményre. Mudi éjszakai ügyeletes volt, s 267
azt kívánta, legyünk az alsó szinten Mahtabbal, ahol Aszije felügyelhet ránk. Ellenvetésekkel próbálkoztam, de életem párja hajthatatlan maradt. Születésem éjszakáján a lányommal kénytelenek voltunk Aszijénél – kétszeresen is idegenben – ücsörögni a földön, és söprögetni a csótányok és svábbogarak tetemeit – mert Mehdi örökös vizeléseinek végterméke továbbra is ellenállhatatlanul vonzotta ezeket az apró szörnyeket. Aztán kiterítettük takaróinkat, és aludni próbáltunk. Éjnek évadán megcsördült a telefon. Aszije vette fel. I lallottam, hogy egyre azt ismétli: – Ná, ná. „Nem”. – A családom az – mondtam. – Beszélni akarok velük. Születésnapom van, ezért hívtak fel. Magam sem értettem saját merészségemet, ahogy elragadtam Aszijétől a kagylót, s akkor már hallhattam is nővérem, Carolyn hangját. Sebtén beszámolt apa pillanatnyi egészségi állapotáról – stabilnak volt mondható –, majd arról a futószalag melletti munkáról mesélt részletesen, melyet Joe kapott egykori munkaadómnál, az ITT Hancocknál, Elsie-ben. Szemem megtelt könnyel, úgy hallgattam minden szavát. Torkomat még jobban szorongatta az a bizonyos gombóc. Alig bírtam megszólalni: – Mondd meg neki, hogy nagyon szeretem, mondd meg… kérlek, Johnak is, hogy őt is… nagyon… szeretem. Másnap reggel hazaérkezett hosszú éjszakai szolgálatából Mudi. Kis csokor margarétát és krizantémot hozott születésnapi ajándékul. Megköszöntem, aztán elmeséltem, hogy Carolyn telefonált. Meg akartam előzni Aszije vagy Reza jelentését. Megkönnyebbülésemre Mudi nem haragudott, inkább közönyös maradt. Egy nap aztán sétára is sor került. Szépen sütött a nap, és utunk célja pár tömbnyire volt úgynevezett otthonunktól, egy idősebb házaspárhoz igyekeztünk, Mudi valamiféle rokonaihoz. Fiuk, Morteza, aki nagyjából Mudival volt egyidős, náluk lakott. Pár éve elveszítette feleségét, és most a szülei segítettek neki leánya, Elham fölnevelésében. A gyerek pár évvel volt idősebb, mint Mahtab. Édes kicsi teremtés, csinos is, csak nagyon rosszkedvűnek látszott mindig, persze, a magány tette ezt, apja és nagyszülei nem sokat foglalkoztak 268
szegénnyel. Morteza szavaiból igen hamar kiderült, a rokonság kényszerítette Mudit, hogy több szabadságot engedjen nekünk. – Annyira örülünk, hogy látunk téged – mondta. – Az utóbbi időben egyikünk sem találkozott veled. És már aggódni kezdtünk, mi történt, jól vagy-e, meg egyáltalán. – Jól van – felelte helyettem Mudi, és hangjából kelletlenség áradt. – Hát nem látod? Jól van, és kész. Morteza tisztviselő volt, annak a minisztériumnak dolgozott, amelyik az országba érkező és az országból kimenő táviratokat s más efféléket ellenőrzi. Ez igen fontos pozíció volt, és sok kiváltsággal is járt. Egy nap csak úgy mellesleg elmesélte, hogy szándékában áll Svájcba, esetleg Angliába utazni a kis Elhammal. – Jó lenne, ha tanulhatna kicsit angolul még az utazásunk előtt – tette hozzá rögtön, – Jaj, hát én szívesen tanítgatnám – vágtam rá. – Remek ötlet – egyezett bele Mudi is azonnal. – Miért nem hozzátok át őt rögtön holnap? Betty taníthatná, míg én munkában vagyok. Később, hazafelé tartva, Mudi kijelentette, hogy nagyon, de nagyon elégedett. Elham bájos gyerek, sokkal jobb magaviseletű, mint egyáltalán az iráni „kölykök”, és Mudi ezért is szerette volna, ha segítünk neki. Azért is volt ez számára érzelmi ügy, mert ő maga kisgyerek korában szintén elvesztette az édesanyját. Meg aztán, tette hozzá, boldog, hogy nekem is talált valami értelmes elfoglaltságot. – Szeretném, ha egy kicsit boldog lennél itt – toldotta meg érzelmes szavait. – Én is szeretnék boldog lenni itt – válszoltam álságosan. Elhamnak angol leckéket adhatok! Mintha csak válasz lett volna ez hő imámra. Mudi nem fáradt vele többé, hogy napközben Moluk házába cipelje Mahtabot. Elhammal szükségünk volt Mahtabra, mint tolmácsra, és amikor épp nem tanultunk, a két kislány vidáman játszott. Reza és Aszije zarándokutat tervezett a máshádi szent mecsethez, ahová Ámme Bozorg a csodagyógyulás végett ment. Mehdi születése 269
előtt Reza és Aszije názrt fogadott, melynek értelmében erre a zarándoklatra el kellett menniük. Allah ugyanis tényleg fiúgyermekkel áldotta meg őket. Hogy aztán ez a szegény kis torzszülött áldás volt-e, sorscsapás-e, nem számított, a fiú az fiú, a názr kötelezte őket. Meghívtak minket is, kísérjük el őket, és Mudi unszolt, egyezzem csak bele. Egyetlen dolog járt az eszemben: ha ehhez a szent mecsethez igyekszünk, hát feltétlenül Irán északkeleti csücskébe kell repülnünk. Az utóbbi időben pedig előfordult pár repülőgépeltérítés, így aztán, ha csak halványnál halványabban is, titkon remélhettem, hátha Bagdadban kötünk ki. Az is világos volt számomra, hogy az út tovább fog enyhíteni Mudi aggályoskodó szorongásain. A zarándokúttal kapcsolatos engedékenységem Mudiban egészen biztos, hogy a bizalmat erősítette, felesége odaadóan igyekszik alkalmazkodni az itteni életkörülményekhez és szokásokhoz. Persze, ügybuzgalmamnak ennél sokkal mélyebb oka is volt. A zarándokutat becsületes szándékkal akartam végrehajtani én is. Aszije elmesélte, hogy ha az ember a mecsetbeli síremléknél eleget tesz a rítus kívánalmainak, hármat kívánhat. – Vannak, akik betegeket, hibbantakat is visznek magukkal – mondta –, odakötözik őket a sír kövéhez, aztán várnak a csodára. – Aszije hozzátette: – Sokan már tényleg meg is gyógyultak így. Fogalmam sem volt már, mit higgyek Mudi vallásáról, vagy higgyek-e benne egyáltalán. Azt tudtam csak, hogy valami végső kétségbeesés űz és hajt. Mudi rögtön benne volt a zarándokútban. Neki is voltak kívánságai. A máshádi utazás nem tartott sokáig, és amikor a szent helyre megérkeztünk, Mudi azonnal taxiba tuszkolt mindőnket, aztán irány a szálloda. Rezával ők a város legjobb hoteljében foglaltak szobát. – Hát ez meg mi – dörmögte életem párja, ahogy a hideg, nyirkos kis lyukba beléptünk. Óriási ágy várt minket. Az ablakra valami szakadt lepedőt dobtak, nagy darab rongyot – az volt a függöny. A szürkére mázolt falakon rettentő repedések, nyilvánvaló, hogy itt évtizedek óta nem volt felújítás. A szőnyeg olyan mocskos volt, hogy cipő nélkül nem is mertünk rálépni. Ami meg a vécébűzt illeti – hát 270
csak a „tűrhetetlen” szó volt használható rá. Reza és Aszije „lakosztálya” – a miénkkel szomszédos és a pokol bugyraival határos cella – mondanom sem kell, nem volt semmivel se különb. Elhatároztuk, hogy nyomban a hárámhoz megyünk, a síremlékhez, egyrészt a vallási buzgalom tanújeléül, másfelől meg, hogy ebből az úgynevezett luxushotelből mielőbb szabadulhassunk. Aszijével abbaht öltöttünk, erre az alkalomra kölcsönöztük ezt a kelléket. Arab ruhadarabok ezek, kísértetiesen hasonlítanak a csadorra, csak az a különbség, hogy ezeket gumiszalag tartja. Nem csekélység egy ilyen magamfajtájú amatőrnek, így könnyebben helyén marad a lepel. Elmentünk tehát a mecsetbe, mely alig öt háztömbnyire volt a szállodánktól. Az utcák dugig voltak árusokkal, mind rikácsoltak, versengtek egymással a vevőkért, kínálták s magasztalták portékájukat, a taszbihokat és mohrokat, vagyis az imagyöngyöt és az imakövet. Más kereskedők szép hímzésekkel, ékszerekkel vonultak fel, csillogott-villogott a tömérdek türkiz. A hangszórók mindenütt imákat harsogtak. A mecset nagyobb volt, mint az általam eddig megismert mecsetek, fantasztikus kupolák és minaretek ékesítették. Áthatoltunk a hívők tömkelegén, megálltunk egy kinti mosdónál, és elvégeztük az ima előtti rituális mosakodást. Aztán egy vezetőt követve bejutottunk egy nagy udvarra, aztán kutyafuttában megtekintettünk néhány termet, melyeknek padlóját gazdagon borították a perzsaszőnyegek, s a falakon roppant tükrök tündököltek, aranyozottak, ezüstözöttek. Hatalmas kristálycsillárok világították meg a tereket, és ez a sok fény együtt – kristályé, tüköré – igencsak vakította a szemet. Ahogy a hárámhoz közeledtünk, különváltak a nők és a férfiak. Aszijével ráncigáltuk Márjámot és Mahtabot, s közben megpróbáltunk könyökünkkel utat törni a megszállottan fohászkodó hívők vakbuzgó seregén keresztül, hogy a hárámhoz tényleg odajussunk, kezünkkel érinthessük, s így kérhessük Istent, teljesítse kegyesen a kívánságainkat. Hanem ez a művelet egyáltalán nem volt olyan potomság. Többször is visszalökdöstek, kiszorítottak minket. Végül egy mellékterembe húzódtunk be egy kis imára. Telt-múlt az idő, aztán Aszije úgy határozott, hogy tegyünk még egy próbát. Ezt 271
magára és Márjámra értette. Minket Mahtabbal egyelőre az oldalhelyiségben hagyott. Majd nekilódult, hogy a tömérdek jámbor hívőn áttörve magát a hihetetlent hajtsa végre. Nyert. Nagy küzdelmek árán elmanőverezett a kőig, megérintette, s közben a magasba emelte Márjámot. Hadd érjen ő is a szent hárámhoz. Mudi nagyon dühös volt rám, hogy Mahtabnak nem biztosítottam ugyanezt a lehetőséget. – Holnap magaddal viszed Mahtabot – parancsolt rá Aszijére. Három nap telt vallási eksztázisban. Sikerült a hárámig hatolnom, megérintettem, s közben buzgón fohászkodtam, teljesítse Allah az én egyetlen, de nem csekély kívánságomat: engedje, hogy Mahtabbal visszatérhessek az Egyesült Államokba. S nem akármikor, hanem úgy, hogy papát láthassam még a halála előtt. A zarándokút mélységesen feldúlt; minden eddiginél közelebb vitt ahhoz, hogy Mudi vallásában higgyek. Talán kétségbeesésem eredménye volt ez, talán a környezet hipnotizált. Mindegy, mi okból, a lényeg az, hogy hinni kezdtem a hárám erejében. Negyedik s egyben utolsó mecsetes napunkon elhatároztam, hogy megismétlem a rituálét, méghozzá minden eddiginél teljesebb odaadással. – Szeretnék ma egymagamban elmenni a hárámhoz – közöltem hát Mudival. Semmit se kérdezett. Neki is feltűnt hitéleti buzgalmam, változásom. Kicsit el is vigyorodott. Ez annak jele volt, hogy tetszik neki a fordulat. Kora reggel hagytam el a szállodát, a többiek még alig cihelődtek, mentem utolsó, legkomolyabb fohászkodásomra. Ahogy a mecsethez értem, örömmel állapítottam meg, hogy a tömeg nagyját ma jócskán megelőztem. Egy turbánembernek, aki késznek nyilatkozott imára értem, adtam egy kis pénzt – kívánságomat most sem kellett kimondani, a turbános imába kezdett, magam meg a lehető legmélyebb meditációba merültem. Elismételtem könyörgésemet, fohászkodtam kitartóan Allahhoz, mondtam egyre ugyanazt. S akkor kezdtem érezni, hogy valami nagyon-nagyon jó érzés árad szét bennem. Valahogy meg voltam győződve róla, hogy Allah – vagy oly mindegy, Isten – teljesíteni fogja kérésemet. Méghozzá nemsokára. 272
Fejemben kezdtek összeállni egy kirakós játék darabkái. Egy nap Mudi átvitt minket Ámme Bozorghoz, de most nem ügyelt rá, hogy szertartásos vendégpizsamát öltsön, maradt az öltönyében, aztán pár perc múlva azt hallottam, hogy nővérével igencsak éles szópárbajba keveredett. A sustári dialektust végképp nem érthettem, ez gyerekkoruk nyelve volt, így hát Mahtabbal mi szinte semmit se értettünk a vitából, csak azt sejtettük, hogy valami régi-régi nézeteltérés folytatása ez. – El kell intéznem valamit – közölte velünk Mudi. – Addig itt maradtok Mahtabbal. – És már ment is. Vele tartott Madzsid is. Nem szívesen tértem vissza ebbe a házba, mely annyi keserűséget okozott nekem. Egyik lakójával se maradtam örömest egy fedél alatt Mudi nélkül. Mindegy, Mahtabbal kénytelen-kelletlen sétálgatni kezdtünk a hátsó udvaron az úszómedence mellett, legalább a napfényt élvezni akartuk, mely még ruhánkon is áthatolt, meg aztán így voltunk a legtávolabb a családtól. Bánatomra Ámme Bozorg utánunk jött. – Ázizám – mondta szelíd hangon, és csontos, nagy karját körém kerítette. – Ázizám – ismételte. Perzsául beszélt, és a legegyszerűbb szavakat használta, hogy tényleg meg is értsem, vagy legalább Mahtab fordíthassa, amit mond. – Mán khejli, mán khejli, khejli motáásszefám, ázizám. – Nagyon, de nagyon sajnállak téged, drágám, ez volt szavainak jelentése. Két kezét összecsapta a feje fölött, aztán így rikoltozott: – Ej Khoda! Ó, Istenem! – Majd hozzátette: – Menj a telefonhoz, hívd föl a családodat. Trükk, gondoltam egyből. – Nem – válaszoltam ezért, s Mahtab tolmácsolásában közöltem vele: – Nem hívhatom fel őket, mert Mudi nem akarja. Nem kaptam tőle engedélyt rá. – De csak tessék a családodat felhívni – makacskodott Ámme Bozorg. – A papa rettentő dühös lesz – mondta Mahtab. Ámme Bozorg ránk sandított. Tanulmányoztam az arcát, már ami a csadorból 273
kilátszott. Ez a tekintet…! Mí folyik itt? Csapda lenne az egész? Mudi látni akarja, mennyire maradunk engedelmesek. Vagy megváltozott valami, csak épp mi nem tudunk róla? – A papa nem lesz dühös, mert nem mondunk el neki semmit – mondta Ámme Bozorg Mahtabnak. Még mindig haboztam. Egyre bizalmatlanabb és za-vartabb lettem. Emlékeznem kellett azokra az alkalmakra, amikor Ámme Bozorg lépre csalt, ellenem fordult, főleg Qum hagyott bennem mély nyomot ekképp. Amikor rám parancsolt, maradjak ülve, később meg bepanaszolt Mudinál, hogy vonakodtam teljesíteni a szent zarándoklat parancsát, nem mentem oda a mártír sírjához. Ámme Bozorg most rövid időre eltűnt, de aztán hamar visszatért, vele volt két lánya, Zohre és Fereste, s ők angolul kezdtek beszélni velünk. – Menj, hívd föl a családodat – mondta Zohre. – Rossz a lelkiismeretünk, hogy ilyen rég nem beszélhettél velük. Hívd fel őket, mind. Beszélj velük, amilyen hosszan csak tetszik. Nem mondjuk meg neki. Ez a „neki” valami gonoszkodó rosszakarattal terhesen hangzott. Ez győzött meg végül. Kedvező a pillanat: talán beszélhetek a családommal! Még ha kurta lesz is a társalgás, még ha rettentő fájdalmas lesz is megint a búcsúzás – megérné. Szívesen kockáztattam érte Mudi szörnyű haragját is. Hívtam hát szegényeket, s minden búm-bánatom belezokogtam a telefonba. Sírtak ők is, és apa bevallotta, hogy állapota napról napra rosszabbodik, mind több fájdalma van már, és az orvosok azt latolgatják, hogy újabb műtétre lehet szükség. Beszéltem Joe-val és Johnnal is, akik odahaza voltak az apjuknál. Igazán senki se bánta, hogy éjidőn, álmukból vertem fel őket. Ámme Bozorg a telefonálás idejére eltávozott mellőlünk, és még csak azon sem igyekezett, hogy kifülelje, miről lehet szó. Utána megkért minket, foglaljunk helyet az előtérben. Mahtab, Zohre és Fereste buzgó tolmácsolása révén hosszú beszélgetést folytattunk. – Én voltam, aki felszólítottam Mudit, vigye vissza hozzád Mahtabot – közölte velem a ház nagyasszonya. – Én mondtam neki, hogy veled ilyet többé ne csináljon. Mert ő téged így nem kezelhet. 274
Elképzelhető lenne, hogy ez az asszony, akit annyira gyűlöltem, aki velem szemben mindig ellenséges volt, végül a szövetségesem lesz? Megértette, hogy az öccse milyen lehetetlen dolgokat művel? Volt ennyi esze és szíve? Él benne elegendő részvét, hogy megpróbáljon óvni minket Mahtabbal a további rémségektől? Túl nagy kérdések voltak ezek, hogy is válaszolhattam volna rájuk kapásból! Visszafogottan beszéltem Ámme Bozorggal, de ezt ő megérteni és okaimat is elfogadni látszott. És ez nálam még egy pluszpont volt e különös nő javára. Tudta, hogy érthetetlen számomra az ő hirtelen jött változása. Persze hogy nem bízhattam rá igazi titkaimat, legyen szó bármiről is. Remélhettem-e akár csak azt is, hogy Mudit kordában tartja ezentúl? Ezen a napon, ha már itt tartottunk, még egy problémával ütköztem meg. Csomagjaink zöme egyre ott hevert a hajdani – szinte örök időkkel ezelőtti – hálószobánkban, egy szekrénybe zsúfolva. Ez a helyiség most is a miénk volt, senki sem lakta. Mivel ráértem, bementem, és rendezgetni kezdtem azt az orvosságkészletet, amelyet Mudi az Egyesült Államokból hozott ide adománynak. A kis rózsaszín tabletták átlátszó műanyagba voltak préselve. Fel nem foghattam, miért és hogyan merészelte ezeket Mudi az iszlám köztársaságba becsempészni, ahol a születésszabályozás eleve tilos. Talán megvesztegetett valakit. Tény, hogy a tabletták itt voltak, kis kötegeik szépen szétosztva mindenféle más gyógyszerhalmok közé. Megszámolta-e Mudi egyszer is, hány adagot hoz? Nem tudhattam. Mérlegeltem: mitől féljek jobban? A lebukástól? A terhességtől? Kockáztattam. Elemeltem egy hónapra való adagot. Ahogy a kis dobozt elrejtettem a ruhám alá, a műanyag átokmód zörögni kezdett. Minden mozdulatomra megroppant, pattogott. Imádkoztam, meg ne hallja senki. Mudi visszatért, hogy Mahtabbal együtt hazavigyen. És senki egy mukkot se szólt neki a telefonügyről. Nekikészültünk az indulásnak – és minden lépésre megzördült a lopott holmi. De a jelek szerint senki se hallotta, csak én. Hazaérve a matrac alá rejtettem a pirulákat. Másnap bevettem az elsőt – nem tudván, persze, jókor kezdem-e. Imádkoztam, hogy legyen foganatja. 275
Pár estére rá Baba Hadzsi telefonált, és azt közölte, hogy átjönne egy kis beszélgetésre. Mudinak mondta ezt, aki őt nem utasíthatta el. Siethettem máris a konyhába, főztem a teát, készítettem a harapnivalót – ha már ilyen becses vendégünk érkezik. Rettegtem, hogy küldetésben jár majd, és Mudit felvilágosítja a telefon felől. Csalódtam. Méghozzá kellemesen. Mahtabbal ugyanis ott hallgatóztunk a hálószobában. Hirtelen optimizmus szállt rám. Amennyire ugyanis kivehettük, Baba Hadzsi azt mondta Mudinak: – Ez itt Mammal lakása. A te kedvedért lakik Mammal most az apósáéknál, ugyanis Nászrinnak semmi kedve idehaza örökké bebugyolálva járni, ám ha te itt vagy… Elegük van ebből. Lent Reza lakik, de hozzájuk is folyton becsörtetsz. Ők se örülnek ennek. El kell költöznöd innen, de azonnal. Úgy, ahogy mondom. Mudi nyugalommal, tisztelettudóan válaszolt. Persze, hogy eleget tesz Baba Hadzsi „kérésének”. Az öregember biccentett, tudta ő, hogy szavaiban isteni erő rejlik. Aztán, hogy föladatát teljesítette, már ment is. Életem párja dühöngött. Szidta a családját, a rokonait. És egyszeriben csak mi ketten voltunk a hozzátartozói ezen a kerek világon. Csak Mahtab és én, senki más. Hárman állunk itt egységben, gondolta, nekifeszülve az élet viharának. Mahtabot lefektettük, aztán Mudival késő éjszakáig beszélgettünk. – Én segítettem Rezát, hogy elvégezhesse az egyetemet – panaszolta Mudi. – Mindent megtettem érte, amit csak kellett, nem? Adtam neki pénzt, vettem neki új kocsit, lakást bocsátottam a rendelkezésére. Aztán jött Mammal, álltam a műtéte költségeit, mindent előkészítettem. Megadtam a családomnak mindent, de mindent. Amit tudtam. Ha felhívtak Amerikában, küldjek nekik kabátokat, küldtem. Sok pénzt költöttem rájuk. Ezt ők, úgy látszik, elfelejtették. Mindent elfelejtettek, amit tettem értük. Most egyszerűen azt akarják, hogy menjek innen. Aztán Nászrint támadta. – Igen, és Nászrin… de egy buta liba! Mit kéne neki örökké bebugyolászkodnia? Miért nem járhat úgy, ahogy Aszije? Kellemes 276
volt nekünk itt, persze, de azért te is csináltál nekik egyet-mást, takarítottál, főztél, pelenkáztad Ámirt. Mit csinál ugyanakkor ő? Csak megfürdeti Ámirt, ha épp ünnep közeledik. Avval kész is. Miféle anya és feleség ő, mi? Persze, most itt a nyári szünidő, nem kell neki a gyerekvigyázó, ezért rögtön kirukkol vele, hogy „tűnjenek el!” Nem tudom, hova a fenébe mehetnénk, nincs pénzem, hogy kívánhatják tőlem, hogy kiköltözzünk innen!? Meghökkentő kijelentések voltak ezek. Hiszen Mudi az utóbbi napokban a maga mohamedán igazságának szellemében, sokszor ostorozta Aszije hanyagságát és henyeségét, Nászrint pedig a jó anya mintaképeként magasztalta közben. Így megváltoztatta a nézeteit? Elképedtem. Óvatos együttérző szavakat mormoltam. Ha Nászrin helyében vagyok, magam is a pokolba kívánom Mudit a házamból. De ezt óvakodtam közölni életem párjával. Hiszen azt várta tőlem, álljak ki mellette, tehát az ő szája íze szerint kellett szólnom. Megint a szövetségese lettem, rettenthetetlen segítőtársa, hű követője – hízelegtem a hiúságának, nagy fene énjének, méghozzá minden hamis és álnok szóval, amit csak erőnek erejével ajkamra hozhattam. – Tényleg semmi pénzünk? – kérdeztem. – Tényleg semmi. Még mindig nem kaptam fizetést. Nincsenek elintézve a formaságok. Ezt most el is hittem neki. – Akkor hogyan képzeled a költözést? – kérdeztem. – Madzsid megígérte, hogy amilyen lakást akarunk, olyat keres nekünk, és hogy Mammallal ők ketten állják a költségeket. Csak a legnagyobb erőfeszítéssel leplezhettem kitörni vágyó örömemet. Nekem aztán mindegy, hova – csak el ebből az emeleti börtönből! Mudi mindenesetre szavát adta Baba Hadzsinak. Azt is biztosra vehettem, hogy nem megyünk Ámme Bozorghoz vissza. Mudi ugyanis gonoszul szabadjára engedte haragját az egykor olyannyira imádott nővére ellen is. Pillanatnyilag szóba se jöhetett, hogy más rokonhoz költözzünk, annyira aláásták életem párjának tekintélyét. Vagy remélhetem, hogy Mudi végre úgy érzi: itt az ideje, hogy mégis visszatérjünk az Egyesült Államokba? 277
– Nem értenek meg ők téged – mondtam hát szelíden. – Pedig oly sokat tettél értük. De ne félj, rendeződik majd minden. Legalábbis mi hárman összetartunk. – Hát persze. – Átölelt, megcsókolt. És a következő percekben sikerült megfeledkeznem a jelenről. Csak a szenvedély uralkodott. A testem eszköz volt, melyet arra használtam, hogy vágyva vágyott szabadulásomhoz közelebb jussak. Kerestünk kibérelhető házat, ezért egy iráni ingatlanügynökkel végigvonultunk piszkos utcák és mocskos negyedek egész során. Mündenütt omlás és romlás fogadott minket, ezeket a szerencsétlen ingatlanokat jócskán ingatja a keménykezű idő, és persze évtizedek óta nem láttak súrolókefét, szobafestő ecsetet. Mudi viselkedése reményteljes volt a számomra, mivel ő is mindannyiszor meghátrált a szenny és romlás láttán. Csaknem egy évre volt szüksége, hogy gyerekkori emlékeinek bűvöletéből kiszabaduljon, és látva lássa, miféle lerobbant állapotokat képesek természetesnek tartani az ő honfitársai. És nem akart hozzájuk hasonlóan élni. Nyaka körül szorult a hurok. „A körülmények hatalma folytán.” A kórházban tekintélyes pozíciója volt ugyan, de csak illegálisan, mert az Amerika-ellenes kormányzat egyelőre nem volt hajlandó elismerni bizonyítványait, s amíg a dolog így állt, nem kaphatott fizetést, nem érhette el azt a szintet, melyet már csak köztiszteletnek örvendő családja révén is jogosnak tartott volna. Még azt is elkövette, hogy ellene szegült a család legidősebbje akaratának. Baba Hadzsinak volt ugyanis egy ingatlanügynök jóbarátja, aki mutatott nekünk egy lakást, egyetlen tömbnyire csak Mammal házától. Nekünk ez a ház sem tetszett, eszünk ágában sem volt, hogy kibéreljük, így aztán máris jött a csúnya vita Mudi és Baba Hadzsi között. – Nincs udvara se – panaszolta méltatlankodva Mudi. – Mahtabnak kell az udvar. Hol játsszon különben? – Ez nem indok – mondta Baba Hadzsi. Gyerekek óhajai-sóhajai őt nem érdekelték. – Nincs bebútorozva. Nincsenek benne háztartási eszközök. 278
Semmivel sincs fölszerelve. – Ez sem ellenérv – hangzott a válasz. – Bútorra nektek nincs szükségetek. – Semmink sincs – hangsúlyozta makacsul Mudi. – Se tűzhelyünk, se hűtőszekrényünk, se mosógépünk, Nincs egy tányérunk, egy kanalunk. – Hallgattam ezt a párbeszédet, s nemcsak az hatott rám, amit gyönge perzsa tudásommal megérthettem, hanem az is örömmel és ámulattal töltött el, hogy Mudi érvelését végre a józan ész szavaként értékelhettem. Udvart akar Mahtabnak. Ez szívre vall. Háztartási eszközöket nekem. Derék. Ránk is gondolt, nemcsak önmagára. És a mi kettőnk szempontjait olyan fontosnak ítélte, hogy még a család első számú tekintélyével is szembeszállt. – Mindez teljesen lényegtelen – szögezte le Baba Hadzsi, ki tudja, hányadszorra. – Az a fontos, hogy legyen lakásod, és akkor majd kiki ad neked, amit tud, minden meglesz a végén. – Hárf – felelte Mudi, és most már nemcsak üvöltött a szent emberrel. – Ez az egész csak közönséges hárf. Baba Hadzsi is méregbe jött, és Mudi most már megijedt, hátha túl messzire ment. – Kell találnunk lakást – mondta -. Találunk is most már hamar. Olyan lakást, amelyik elég tágas, hogy rendelőm is lehessen benne. A praktizálással kereshetek majd egy kis pénzt. Szükségünk van rá. – Töprengett egy kicsit, majd olyasmivel rukkolt elő, ami engem egyszerre mélységes nyugtalansággal töltött el megint. – Ide fogjuk hozatni Amerikából az összes holminkat. Reza Safei, Mudi egyik rokona Svájcban volt aneszteziológus. Rendszeresen látogatta szüleit, s ezek az alkalmak mindig nagy ünnepségekre szolgáltattak ürügyet. Amikor meghívást kaptunk egy ilyen mulatságra, Mudi rettentően megörült. Most, hogy kórházban dolgozott, ráadásul saját rendelőt is akart nyitni, létfontosságúnak érezte a kiadós szakmai eszmecserét. Mudi mindenképpen szeretett volna valami különleges ajándékkal kedveskedni Reza Safeinek, ezért elküldött engem Mahtabbal, vásároljuk meg, amit kinézett. Pontosan leírta az utat egy bizonyos édességboltig, ahol nagyon szép pisztáciából való képeket árultak. Oda is érkeztünk Mahtabbal a 279
délutáni hőségben, azonban a bolt ima miatt zárva volt épp. – Gyere, várjuk meg ott szemközt, míg kinyitnak – mondtam Mahtabnak. Volt ott egy fa, az legalább valami árnyat adott. – Túl meleg van itt. Várakoztunk. Csakhamar észrevettem, hogy az utca végén a paszdar áll lesben. Egy fehér zsuppkocsi, meg egy csomó egyenruhás férfi, egy Pakonban pedig csado-ros paszdar-nők. Ösztönösen a homlokomhoz kaptam, és örömmel állapítottam meg, hogy ezúttal nem lóg ki egy hajam szála se a ruszári alól. Hát most nem lesz ürügyetek, hogy elkapjatok, gondoltam kajánul. Kis idő múltán meguntuk a várakozást, átballagtunk tehát az út túloldalára, hadd lássuk, nincs-e jele annak, hogy nyitás közeleg. Ám alig tettük az úttestre a lábunk, a Pakon villámgyorsan odaszáguldott, s a roppant fék- és kerékcsikorgás közepette négy paszdarhölgyemény ugrott ki belőle. Körbefogtak minket. Csak egyikőjük beszélt. A többi fenyegetően néma maradt. – Ugye, maguk nem irániak? – kérdezte. – Nem vagyok iráni – válaszoltam. – Honnan jött? – Az Egyesült Államokból – feleltem perzsául. Erre élesen, pergő nyelvvel felelt, és arcomba meredve azon volt, hogy nyelvtudásomat próbára tegye. – Sajnos, nem értek egy szót se – dadogtam. Ettől a paszdarnők dühe csak fokozódott. Hadart tovább a szóvivőjük, szinte elsöpört a szóáradatával. Míg végre a kis Mahtab elégelte meg a dolgot. Sietve, riadtan tolmácsolta a lényeget. – Azt akarja tudni, miért nem értesz egyszerre semmit. Mert hogy egész jól elkezdtél az imént beszélni. – Mondd meg neki, hogy perzsául pár szót tudok csupán, azzal vége a dalnak. Mahtab tisztelettel közölte szavaim velejét, s a bősz hölgy ettől kicsit megenyhült. Ám azért csak hadart tovább, Mahtab most már szabályosan fordította a dolgot: – Azt mondja, azért állítottak meg téged, mert a harisnyád lecsúszott. Felhuzigáltam botrányokoző harisnyámat, s akkor a paszdar-nők 280
elindultak vissza az autó felé. De a vezetőjük még utasította Mahtabot: – Mondd meg anyádnak, máskor ki ne jöjjön rendetlen harisnyában az utcára. Ekképpen megrendszabályoztatván, végre megvásárolhattam a pisztáciaképeket, aztán irány haza. Kértem Mahtabot, erről a kis közjátékról véletlenül se szóljon semmit az apjának. Nem akartam, hogy Mudi olyasmit halljon, aminek ürügyén ismét korlátozhatja mozgási szabadságunkat. Mahtab nagyon is értette kérésemet. Aznap este vendégségbe mentünk Ámu Safei házába. (Ámu apai „nagybácsit” jelent.) Ő Teherán Gisa-negyedében lakott. Átadtuk fiának a pisztácia remekműveket. Ötvenen-hatvanan lehettek jelen a házban. Késő este, mikor néhány vendég már eltávozott, mi is úgy döntöttünk, hogy hazatérünk. Épp indultunk volna, ám abban a pillanatban felharsantak az undorító szirénák. Légitámadás! Kihunytak a fények. Magamhoz húztam Mahtabot, próbáltam vele valami védettebb helyet keresni. Ott vagy negyvenedmagunkkal, egy falhoz tapadva kuporogtunk, reszketve vártunk. Feszült csendben füleltünk a légelhárító rakéták rutinszerű zajaira. De semmi. Csak a közeledő gépek szörnyű robaja. Rakéták sehonnan! – Valami nincs rendben – mormolta egyik társunk. – Talán elfogyott a muníciónk. A város fölé repülő harci gépek tombolása most már egyenesen pokoli volt. S milyen közel jártak hozzánk! Fülsiketítő robbanás hallatszott, és ugyanabban a pillanatban az a borzadályos érzésem támadt, hogy fekete kísértetárny surran át a helyiségen. Dermedtten és sebezhetően vacogtunk ott mind. A fal, mint megelevenedő test nyomult a hátamba. S akkor már repültem is Mahtabbal, fejjel előrefele. Csészék csörömpöltek. Üveg tört. S még jószerivel föl se fogtuk, mi történik velünk, már újabb robbanás rázkódásait élhettük át, aztán következett a harmadik. Szó szerint megrázó volt ez a sorozat. A ház aggasztóan reszketett. A vakolat hullani kezdett. Jobbról-balról kiáltásokat hallottam, olyan furcsán tompákat, fojtottakat. Vártuk a sötétben, hogy a tető mikor 281
omlik a fejünkre. Mahtab bőgött, visított. Mudi a kezemet szorította. Tehetetlenül, lélegzet-visszafojtva feküdtünk. Próbáltunk küzdeni a pánik ellen. Csak lassan tért vissza a való világ. Percek teltek el, mire valaki rádöbbent, hogy a repülőgépek bömbölését más zajok váltották fel: mentőautók szirénái, rendőrkocsik vijjogása, tűzoltóautók harsonaszava. És ahogy a robbanások elcsitultak, már hallottuk az áldozatok velőtrázó ordításait is. – Föl a tetőre! – adta ki valaki a jelszót. Valamennyien a ház lapos tetejére rohantunk. A város még az elsötétítés perceit élte, ám a tüzek fényénél sok minden látszott. És sok minden, ami pár perce még volt, most nem látszott. Nem volt. Tűzvészek ördögi lobogásában rajzolódtak ki a hatósági járművek, s így láttuk a rettentő pusztulás nyomait is. A levegőt porszemecskék tették ködgalaktikává, de a halál és a pusztulás képei így is borzadályosak voltak. A közeli épületek helyén hasadékok, tölcsérek tátongtak. Az utcákon hisztérikus férfiak, nők, gyerekek rohangáltak, rikoltoztak, sikítottak, sírtak, sokan a családjukat keresték, az eltűnteket… A házból néhány férfi a főútra sietett, meg akarták tudni a részleteket. Azzal a hírrel jöttek vissza, hogy az utcákat minden forgalom elől lezárták, kivételt csak a mentőautókkal tesznek. – Ma éjszaka aligha tudtok elmenni innen Gisából – közölte valaki. Az éjszakát Ámu Safei házában töltöttük. A földön kuporogva. Fektünkben átöleltük egymást Mahtabbal, hálát adtunk Istennek a megmenekülésért, és tovább fohászkodtunk, hogy végre szabadulhassunk innen. Hazamenni! Az utcákat másnap se nyitották meg a forgalom számára. Mudiért azonban érkezett egy mentőkocsi, s elvitték őt a kórházba, a sebesültekhez. Nagyban folyt a találgatás, miért nem szólaltak meg az éjszaka az elhárítórakéták. Némelyek úgy vélték, a kormánynak elfogyott a lőszerkészlete. Ha ez tényleg igaz, hamarosan újabb poklokra számíthatunk. Talán túlságosan is veszedelmes méreteket ölthetett ez a rémhír, ugyanis a kormány tévéadása délután hivatalos bejelentést sugárzott az ilyen aggályok eloszlatására. Nem kell izgulni, nyugtatták a 282
lakosságot, a kormány csak új taktikát próbált ki, a légelhárító rakétákat ezért nem vetették be. Hogy ez az új taktika miben is állt volna, arról nem szólt a fáma. Este Mudi visszatér Ámu Safei házába. A Gisa városrész a rendes forgalom elől még mindig le volt zárva. A második éjszakát is kényszerszállásunkon töltöttük. Mudi fáradt volt és ingerült, mivel egész sor sürgős műtétnél kellett az altatást végeznie. Szomorú híreket hozott egyébként. Rengeteg az áldozat. Volt egy ház például, ahol születésnapot ünnepeltek, és nyolc gyerek vesztette életét. Reza Safei kénytelen volt elhalasztani visszatérését Svájcba. Ezen az estén megdöbbentő javaslatot tett Mudinak: – Bettyt és Mahtabot nem teheted ki ezeknek a borzalmaknak. Nem maradhatnak itt, kérlek szépen. Hadd jöjjenek velem Svájcba. Biztosítlak, hogy nálam lesznek, vigyázok rájuk. Gondom lesz rá, hogy semmit ne tehessenek, ami akaratod ellenére volna. Vajon mit tudott Reza Safei az én helyzetemről? Tűnődtem, vajon komolyan gondolja, hogy „rabságban” tart minket Svájcban, vagy csak Mudi éberségét akarja elaltatni? Olyan mindegy volt ez, hiszen bizonyosra vettem, hogy Svájcból már mindenképpen visszajutunk az Egyesült Államokba. De Mudi ezt a halvány reményt is azonnal szétoszlatta. – Nem – mordult fel kurtán. – Szó se lehet róla. Szóval inkább kitesz minket a háború veszedelmeinek. Második, aztán harmadik napunkat töltöttük Ámu Safei házában. Végre a mentőalakulatok befejezték a sebesültek és a halottak elszállítását. A kormány híradásai napról napra titokzatosabbak lettek. A riporterek azt az értesülést próbálták elhitetni, hogy Iránnak most már sokkal fejlettebb, levegő-levegő légelhárító rakétái vannak, a földi indítású rakéták helyett ezekkel védekeznek az iraki gépek berepülései ellen. Az egyik tudósító még azt is megkockáztatta: nagy lenne az irániak döbbenete, ha tudnák, honnét jöttek ezek az új rakéták! Az Egyesült Államokból? Oroszországból? Franciaországból? Netán Izrael a szállító? Folyt a találgatás, csak Mudi vette bizonyosra, hogy az új rakéták amerikai eredetűek. A fegyverembargó miatt – ó, a régi lemez! – nyilván közvetítő országon át kapjuk a modern elhárítóeszközöket, s így Iránnak még 283
rettenetesebb pénzbe kerül a dolog. Mudi meg volt győződve róla, hogy a pénzéhes amerikai fegyverkereskedők le nem mondanak egy ilyen csillapíthatatlan éhű vevőről. Nem tudtam, honnét vannak az új fegyverek, s megvallom Őszintén, nem is törődtem vele, csak azért imádkoztam, hogy ne kelljen használni őket. Lehetőleg soha többé! Pár nappal azután, hogy ismét ott voltunk Mammal lakásában, jöttek az újabb hírek. A kormány közölte, hogy a teheráni Gisanegyed bombázásáért Irak súlyos ellencsapásra számíthat. Most adták tudtul, hogy Irán már intézett is Bagdad ellen egy totális légitámadást amelynek során új fegyvert, a föld-föld rakétát próbálták ki. Iráni földről, repülőgépek nélkül érték el ezzel a harci eszközzel az iraki fővárost. Még lázasabb találgatások indultak a másik új fegyver hírére. Vajon honnan szerzi be Irán ezt a fejlett harci technológiát? A kormány diadalmasan közölte, hogy az új fegyvereket maga Irán állítja elő. Mudi a hírt elég szkeptikusan fogadta. Egy nap Mudi engedélyezte, hogy Mahtabbal Aszije és Márjám társaságában vásárolni menjünk, nyári ruhák kellettek a gyerekeknek. A bevásárlással hamar kész lettünk, aztán fogtunk egy narancstaxit, hogy hazaigyekezzünk. Mind a négyen bezsúfolódtunk az első ülésre. Középre kerültem, Mahtabbal az ölemben. A sofőr gázt adott, aztán hajrá. Egyszerre csak, ahogy a váltót rángatta, azt éreztem, hogy keze végigsimítja a lábam. Gondoltam, véletlen, de ahogy a sűrű forgalmon keresztül kígyóztunk tovább, nyilvánvaló lett, hogy a dolog szándékos. Mert a kéz mind feljebb nyomult. Büdös leheletű, mocskos alak volt a taxis. És a szeme sarkából kéjesen sandított felém. Mahtabot Márjám kötötte le, hát zavartalanul oldalba vághattam a sofőrt, térjen észhez. Nem tért, sőt, bátorításnak vette a dolgot, és csinálta tovább. Most meg is szorította a lábam, a keze a combomon volt, indult mind feljebb. – Motesákker, indzsasz! ~ kiáltottam. – Itt, köszönöm! – Ezt nem a kezére értettem, hanem jeleztem, vége a fuvarnak. A vezető a fékbe lépett. – Ne mondj semmit, csak szállj ki, de gyorsan – súgtam oda 284
Aszijének. Taszigáltam kifelé, menjen már. Mahtabbal követtük őket. – Mi van, mi történt? – kérdezte Aszije. – Hiszen nem ide akartunk jönni. – Tudom, hogyne – feleltem. Egész testem reszketett. A kislányokat arrébb küldtem, aztán míg ők egy kirakatot nézegettek, gyorsan vázoltam Aszijének a történteket. – Hallottam már, hogy van ilyesmi – mondta. – Velem még sosem esett meg. Gondolom, csak külföldi nőkkel csinálják. Ezen a veszélyen túl voltam, de rögvest eszembe jutott a másik. – Aszije – kértem társnőmet könyörögve –, Mudinak nehogy szólj róla egy szót se. Ha megtudja, képes rá, hogy többé ki se engedjen az utcára. Aszije töprengeni látszott, de aztán, alapos megfontolást követően biccentett beleegyezése jeléül. Jócskán volt töprengenivalóm azon, ahogy Mudinak a rokonságához való viszonya egyre romlott. Megpróbáltam megérteni ezt az embert, hogy lássam, miként vághatok vissza neki – szabadulásom érdekében – a legeredményesebben. Ehhez életének apró részleteit kellett tanulmányoznom. Mihelyt elég nagy lett hozzá, nyomban elhagyta Iránt, ment Angliába. Pár évet töltött ott, aztán irány az Egyesült Államok. Tanított valami iskolában, felhagyott vele. Jöttek a mérnöki tanulmányok. Néhány átmérnökösködött év múltán belevágott az orvostudományba. Akkor három év Corpus Christiben, kettő Alpenában, egy Detroitban. Majd hirtelen fejre állt az élete, s elindult Teheránba. Hozott minket is, jóformán erőnek erejével. Most már csaknem egy év telt el itt… és Mudi életét újabb alapvető felfordulás fenyegette. A jelek szerint semmiben nem volt igazán kitartó. Csak rövid időkre tudta egyensúlyban tartani az életét – vagy ennek kusza elemeit –, s akkor már fordult is másfelé. Szerinte mindig külső okok miatt. Persze, ez volt a legegyszerűbb: a körülményeket okolni. Ám ahogy most visszatekintettem, láttam jól, mindannyiszor ő maga tehetett róla. Mintha problémáit a benne lakozó démon okozná, mely űzi-hajtja, nem hagyja nyugodni. 285
Vajon mit tesz, mihez kezd most az én életem párja? A pillanatnyi helyzet olyan dilemmát jelentett számára, melyből semmiféle kiutat nem látott. Mind több bizonyságát adta, hogy úgy véli: én vagyok az ő egyetlen barátnéja és szövetségese. Ketten állunk a gonosz világ ellen. Alapot adott mindez annak a halvány reménynek, hogy talán a végén csak hazavisz minket Amerikába, ám bonyodalmak támadtak. Egy este, mikor a hazatérés gondolatát óvatosan pedzegetni kezdtem, Mudi inkább csüggedten, mintsem dühöngve, valami különös dolgot közölt, melyben ő maga a jelek szerint komolyan hitt, magam viszont inkább agyrémnek ítéltem a dolgot. – Emlékszel dr. Modzállálira? – kérdezte. – Hát persze. Dr. Modzálláli volt Mudi legjobb barátja még Corpus Christiben, aztán nem sokkal a teheráni amerikai nagykövetség megszállása után a barátságnak hirtelen vége szakadt, – A CIA-nek dolgozott – állította Mudi – És engem is felkért, dolgozzam a CIA-nek. Lázítsam a diákokat Khomeinei ellen. Persze elutasítottam. De a lényeg az, hogy Amerikában ezek után nincs keresnivalónk. Ha visszatérnék, megölnének. A CIA a nyomomban van. – Jaj, menj már, ez képtelenség – tiltakoztam. -Csak kitalálod ezeket az összevissza dolgokat! – Dehogy, ez így van! – kiáltotta. Szinte rikácsolt. Feltámadó haragját látván, hagytam inkább a témát a csudába. Nem hittem persze, hogy Mudi a CIA listján lenne, mármint a kinyírandókén. De ő erről szentül meg volt győződve, S ez az eszelős képzeletszülemény kötötte őt most Iránhoz. Végül aztán tudomást szereztem egy másik, vélhetőleg a valódi mozgatórugóról, hogy miért nem is gondolhat Mudi a visszatérésre. Amikor egy nap megengedte, hogy Mahtabbal bevásárolni menjek a piacra, megálltunk Hamid ruhaboltjánál, s felhívtam Helent a követségen. Fölvetettem neki Mudi visszatérését. – Nem – hangzott Helen válasza. – Az Egyesült Államokba nem térhet vissza, mert a zöld kártyája lejárt. És az egyetlen lehetőség az ő számára már csak az, ha én – az 286
amerikai feleség – engedélyt adok neki erre. Persze, hogy adtam volna, de mennyire…! Csak az ő nagy iráni férfiöntudatát halálra sebezte volna ez. Hát így álltunk. Életem párja túl sokáig halogatta döntését. Nagyszabású terve váratlan, az ő számára drámai fordulatot vett. E pillanatban Mudi volt az Iránban csapdába esett vad.
287
18 Egy nap a The Khayan érdekes hirdetésére bukkantam. Lakásokat kínáltak külföldieknek. – Nyilván beszélnek angolul – vetettem fel Mudinak. – Ne hívjam fel őket? – De, hívd – hangzott a válasz. Egy nő jelentkezett. Tökéletesen beszélt angolul, és elragadtatással hallotta, hogy egy amerikai házaspár keres lakást. Meg is beszéltük a találkozót másnapra, késő délutánra. Mudi addigra már szabadult a kórházból. A rákövetkező délutánokon aztán az ingatlanügynöknő sorra mutogatta nekünk a lakásokat, nem volt rossz egyik se, mind világos, mind nyugati berendezésű – de egyik se az igazi. Ez túl szűk, az nagyon messze volt a kórháztól és így tovább. De azt már tudtuk, hogy jó nyomon járunk. Külföldi befektetők tulajdonai voltak ezek az ingatlanok vagy művelt irániakéi, akik szerették volna, ha a házuk, lakásuk jó állapotban marad. Ennek egyetlen módja volt: véletlenül se irániaknak adni ki…! Tudtuk, hogy előbb-utóbb rálelünk arra, amit keresünk. De Mudi munkabeosztása kevés időt engedett efféle „portyázásokra”, s így az ügynöknő tett egy logikus javaslatot. Személyes problémáinkról mit sem sejtve kérdezte: – Mi lenne, ha Betty egyszer egy egész napot velem töltene? Akkor rengeteg lakást megnézhetnénk, és ha akad, amelyik megfelelőnek ígérkezik, ön is csatlakozna hozzánk, és csak arra kellene az idejét pazarolnia, uram. Feszülten vártam „uram” reagálására. Beleegyezett. 288
Később aztán, hogy magunk maradtunk, szűkítette az engedmények körét. – Ő jön érted. Mindig vele maradsz. És ő is hoz haza – tette hozzá záradékul. Punktum. – Remek – mondtam mindazonáltal. Lassan, de szép fokozatosan lazult a béklyó. Már másnap megtaláltam a körülményekhez képest eszményi lakást. Tágas volt, kétszintes. Abban a házban három lakás volt, közülük ez a legnagyobb. Észak-Teheránban állt a ház, ahol az építmények általában modernebbek, jobb állapotúak voltak. Ráadásul kedvező körülménynek számított az is, hogy taxival negyedóra volt csak az út Mudi kórházához. A házat még a sah idején építették, és a lakásban, melyért én úgy föllelkesedtem, csodaszép olasz bútorok voltak. Kényelmes díványok és fotelek, az elegáns ebédlő és a beépített, modern konyha se volt kutya. Ráadásul volt a házban telefon is, nem kellett a végtelen várólistára föliratkoznunk. A ház előtt dúsan zöldellt a gyep, és nem hiányzott a jókora úszómedence sem hátulról. A lakás, két emelet túlnyomó részét elfoglalta, s azt lehetett mondani, eszményien a mi céljainkra építették. Mudi az egyik szárnyban – az ügynöknő úgy nevezte a szárnyakat, hogy „a két villa” – berendezhette rendelőjét. A jobb felőli villa, mely egészen a ház végéig nyúlt be, lehetett volna a magánlakosztályunk, Mudi pedig praktizálhat a ház elülső részében. Nagy faajtók választották el egy részét a lakástól, ahol a várószoba és a kezelőhelyiség találhatna helyet. Azt terveztem, hogy a szülői hálószoba és Mahtab gyerekszobája a második szinten lesz, ahol tökéletesen berendezett fürdőszoba járult az együtteshez, káddal, zuhanyozóval és amerikai vécével. A szülői hálószoba egy kisebb lakással volt határos, mely hátra, az udvarra nézett. Még aznap este Mudi is eljött velem lakászemlére, ő is első látásra beleszeretett. Nem kellett súgnom neki, magától mondta, milyen eszményi a beosztása, minden tágas, bőséggel lesz hely a rendelő számára is. S magam úgy gondoltam, terveim szempontjából is ideális ez a 289
hely. Itt nekem igazi birodalmam lesz, s mint orvosfeleség, kellő szabadságot is fogok élvezni, Mudinak nem lesz módja minden lépésemet ellenőrizni, sem a telefontól nem tarthat majd távol. És nem lesz házi spicli, nem lesz lehetőség arra sem, hogy „lakat alá” kerítsen. Kicsit zavart, persze, hogy most itt állandóra megtelepszünk. S hogy Mahtabnak nem mondhatom meg: azt ne higgye, hogy ez örök időkre lesz az otthonunk. Nem beszélt ő többé hazatérésről, Amerikáról. A szemén láttam, jár ez az eszében ma is, de nem mer egy szót se szólni róla, még akkor se, ha kettesben maradunk éppen. Június végén a Madzsidtól és Mammaltól kapott pénzen ki is béreltük a lakást, beköltözhettünk. Ráadásul szép summa készpénzt is adtak Mudinak, hadd vásároljuk meg a legszükségesebbeket: kellettek törölközők, takarók, lepedők, párnák, fazekak, serpenyők. Meg ennivalóra is szükségünk volt. Más rokonok is segítettek minket, boldogok voltak, hogy végre saját otthonunk lesz. Agha és Khanom Hákim úgy örült a kibékülésünknek, hogy nyomban vacsorára invitáltak bennünket, és olyan meglepetéssel szolgáltak Mudinak, amit én csakhamar nagy jótéteményként értékelhettem a magam szempontjából. Ahogy megérkeztünk Hákimékhoz, Mudi arca földerült: két váratlan vendéget pillantott meg. – Sámszi!-kiáltott fel.-Zári! Két nővérről volt szó, akik még Sustárban Mudi családjával szomszédos házban laktak, ott nőttek fel. Megszakadt velük a kapcsolata, mikor elhagyta Iránt, most azonban túláradó boldogsággal üdvözölte őket Magam rögtön rokonszenvet éreztem Sámszi Nádzsáfi iránt, még mielőtt megismerhettem élete részleteit. Igaz, Sámszi is csadort viselt, de áttört csipkeanyagból valót, mely így merőben ellene mondott eredeti rendeltetésének. E ruhadarab alól fekete ing és rózsaszínű gyapjúkabátka villant elő, mindkettő nyugati szabású. Ráadásul Sámszi kedvesen is beszélt velem, és angolsága hibátlan volt Mudi lelkesen hallgatta, amit Sámszi mesélt: hogy a férje Teherán ritka magánklinikáinak egyikén sebészorvos. 290
– Dr. Nádzsáfi talán neked is sikeríthet ott állást – vélekedett Agha Hákim. A társalgás során értesültem arról a bámulatos tényről, hogy Sámszi és Zári minden évből tíz hónapot az Egyesült Allamokban tölt. Dr. Nádzsáfi két ország közt ingázott: Iránban aranybányája volt a klinikán, annyit keresett, hogy hat hónapot Kaliforniában éldegélhetett évről évre, szemináriumokon képezhette tovább magát, egyáltalán, élvezhette a szabadságot és a tisztaságot. Zári mintegy tizenöt évvel volt idősebb Sámszinél, és özvegy volt Most a húgánál lakott. Angolsága nem volt olyan kifogástalan, mint Sámszié, de ő is igen kedvesen beszélt velem. És mindkét nő amerikainak vallotta magát. Ahogy ültünk a földön és falatoztunk, figyeltem a körülöttem zajló társalgást. Perzsául és angolul beszélgettek a jelenlévők. Amit hallhattam, tetszett nekem. Zári megkérdezte Mudit: – A nővéred mit gondol Bettyről? – Nos, vannak egymással problémáik, mondjuk így – közölte Mudi. – Nem szép tőled, hogy a feleségedet olyan valakivel hozod össze, mint amilyen a nővéred, hallod-e! – támadt rá Sámszi. – Ismerem Ámme Bozorgot, és el nem tudom képzelni, hogy ők ketten valaha is megérthetnék egymást. Betty semmit sem tehet, ami neki tetszene. Túl távol áll egymástól kettejük kultúrája. Biztos vagyok benne, hogy a nővéredet Betty ki nem állja, Mudi meglepő módon nem sértődött meg, hogy egy nő ilyen cirkalmasan kioktatja. Ellenkezőleg. Megértően bólintott: – Hát igen, ebben igazad van. Helytelen volt a részemről. – Tényleg haza kéne térnetek – mondta Sámszi. – Miért maradtatok ilyen soká itt? Mudi megvonta a vállát. – Ne kövessetek el ekkora hibát – intette Sámszi. – Ne legyetek őrültek. – Zári is egyetértőleg bólogatott. – Menjetek vissza Amerikába. Mudi válasza megint csak vállrándítás volt. Ezekkel a nőkkel több időt kell töltenünk ezentúl, mondtam magamban. 291
Mielőtt távoztunk volna, Mudi udvariasan azt mondta nekik: – Meg fogunk hívni titeket majd vacsorára. A hazaúton megpróbáltam meggyőzni magamat, hogy ez a kijelentés több volt, mint holmi hárf. – Kedvesek voltak, nagyon – mondtam. – Tényleg hívjuk meg őket minél előbb. – Jó – hagyta rám Mudi, mint aki a jó falatok és a kellemes baráti társaság hatására visszatalált régi énjéhez. – Csak négyutcányira laknak tőlünk. Végre a kórházban is jó hírt közölt Mudival a főnöke. Hogy tudniillik megkapta a fizetését. A kórház melletti bankba fizették be a számlájára. Hogy készpénzhez jusson, Mudinak épp csak be kell mondania a számát. Mudi túláradó boldogsággal jelent meg a bankban, hogy végre egyéves iráni tartózkodása után az első pénzét fölvehesse. Amiért megdolgozott, ami jár neki. Ám egy tisztviselő azt közölte vele, hogy a számláján nincs egy vas se. – Pedig van – bizonygatta a kórházi adminisztráció. – Hiszen mi azt az összeget befizettük rendesen. – Nincs pénz – felelte a banktisztviselő. – Ezen a számlán semmi sincs. Mudi ide-oda járt, és dühe percről percre nőtt. Végre kiderült, mi a baj forrása. Semmi más, csak a bürokrácia. Iránban minden számlát kézzel vezetnek. S ezért – Mudi bőszülten hallhatta most már – ő csak tíz nap múlva juthat a pénzéhez. Szenvedélyes haraggal számolt be nekem az esetről, és meglepő kijelentést fűzött a dologhoz: – Az egyetlen, ami ezt az elfuserált országot rendberázhatná, az atombomba! Durr, letörölni a térképről az egészet, aztán kezdeni mindent elölről! És ezzel még nem volt vége. Amikor a pénzt megkapta, Mudi keserű szájízzel nyugtázhatta, hogy az összeg kisebb, mint amit ígértek neki. Ráadásul a kórház elég furcsa rendszerben fizetett. Mudi kiszámolta, hogy az eddigi heti hat nap helyett nyugodtan dolgozhatott volna heti két napot is, és akkor se keresett volna 292
kevesebbet. Következésképpen közölte a kórházzal, ezentúl csak kedden és szerdán megy be majd, s örült, hogy marad ideje a magánpraxisára. Kitette a tábláját is. Egyszerű tábla volt, perzsául állt rajta az alábbi szöveg: DR. MAHMUDI AMERIKÁBAN SZERZETT DIPLOMÁVAL ÉS GYAKORLATTAL FÁJDALOMKEZELŐ SZAKORVOS
Unokaöccse, az ügyvéd Morteza Ghodszi kiabálva jelent meg a házunkban, ahogy ezt meglátta. – Ne tedd – tiltakozott azonnal. – Rettentő hiba lenne a részedről, ha engedély nélkül próbálnál praktizálni. Le fognak tartóztatni, meglásd. – Bánom is én – felelte erre Mudi. – Várattak eddig épp eleget az engedélyemre. És fütyülnek rám, nem csinálják meg azt a rohadt papírt. Nem várok tovább, én most már nem várok. Lehet, hogy Mudinak voltak felőlünk aggályai – mármint hogy Mahtabbal esetleg kivonjuk magunkat fennhatósága alól, s ebből bajok származhatnak –, tenni azonban semmit sem tudott ennek kivédésére. Minden eddiginél jobban szüksége volt ránk. Mi voltunk az ő családja, nem volt neki rajtunk kívül senkije széles e világon. Még ha az esze súgott is neki olyasmit, hogy vakmerőség a részéről, kénytelen volt megbízni szeretetünkben és hűségünkben. Ám alkalom szüli a tolvajt. Csaknem közvetlenül a ház mögött húzódott egy főút, és volt ott három üzlet, ahová jószerivel minden nap el kellett mennem. Az üzletek egyike afféle „szuper” volt – nem mérhető az amerikaiakhoz, mégis elegendő, hogy megvásároljam itt a napi ennivalót. Babot, sajtot, ketchupot, fűszert mindig tartottak. És némely napokon volt tojás és tej is. A másik üzlet szábzis volt, vagyis zöldség-gyümölcs. A harmadik meg hentes. Mudi jó viszonyt ápolt e három bolt tulajdonosaival. Őket s családjukat ingyen kezelte. Ellenszolgáltatásul a boltosok mindig közölték velünk, mi lesz – vagy esetleg máris mi – hiánycikk, s nem 293
lehetett annyira kevés semmiből, hogy nekünk félre ne tettek volna belőle. Szinte naponta vittem ezeknek a boltosoknak csomagolóanyagot, olyasmit, mint újság vagy spárga. Agha Reza, a „szuper” tulajdonosa azt mondta nekem: – Maga iráni földön a legderekabb asszony. Iránban a nők csaknem mind tékozlóak. Mindhárman úgy szólítottak, hogy „Khanom doktor”, és mindig akadt kifutófiú, aki a holmimat hazasegítette. Mudi meg akarta valósítani nagy álmát: igazi amerikai orvos mintájára, kulturált körülmények között, rangjának tudatában – és ehhez méltó módon – akart élni. Fölébe emelkedni környezetének, mind a sok szennynek és zűrzavarnak, csak sose volt elég ideje, hogy a dolgok részleteivel is törődjön. Hát rám bízott mindent, s ezért pénzzel is elhalmozott. – Vásárolj össze mindent, amire csak szükségünk van – mondta. – Legyen szép a házunk, ragyogjon a rendelő is, minden. Szereld fel az otthonunkat. Számomra ez komoly kihívás volt. Azt jelentette, hogy egy tizennégymilliós városban, ráadásul idegenként, ellenséges és örökké kiszámíthatatlan emberek közt kellett lavíroznom, méghozzá kézzelfogható eredményekre törekedve. Nem ismertem a mindennapi életet, nem ismertem egyébként olyan nőt se, iránit se, amerikait se, aki egy szál maga, férfikíséret nélkül lófrált volna Teheránban, vagy legalább egy másik nő ne lett volna útjain a társa. Egy nap megkértem Mudit, vigyen be a városközpontba, egy üzlethez, mely Moluk apjáé volt. Moluk volt az a nő, aki Mahtabról gondoskodott, mikor Mudi elragadta őt tőlem. Mudi azt akarta, hogy törölközőket vásároljak, meg ágyneművásznat, olyan luxuscikkeket, melyek hirdetik, hogy a felsőbb valahányezerbe tartozunk. – Menj busszal – hangzott Mudi javaslata. – Hosszú út, és úgy nem kerül semmibe. Adott nekem egy egész füzetre való menetjegyet, amilyeneket ingyen osztogattak a kormánytisztviselőknek. Nekem aztán mindegy volt, megtakarít-e rajtam Mudi pár riált vagy sem, viszont annak örültem, hogy megint egy újabb közlekedési eszköz használatát 294
ismerhetem meg – hát engedelmesen követtük Mahtabbal az utasításait. Nekilódultunk, elébb a Paszdaran úton, ez a fő közlekedési útvonalak egyike, akkor taxit fogtunk, és eljutottunk egy buszmegállóhoz, valahol Mammal házának közelében. Felszálltunk egy buszra, mely inkább hasonlított turistaautóbuszhoz, mintsem iráni helyi járathoz. Az ülőhelyeket mind elfoglalták már mások, de rajtunk kívül is sokan álltak. Több mint egy óra volt így a városközpontig az út. A busz gyakran megállt, megannyiszor több tucat ember szállt fel és le. Senki se várt türelemmel a sorára, dehogy: mindenki egyszerre tolakodott, tülekedett, könyökölt, és repkedtek a káromkodások. Végre megleltük azt a bizonyos üzletet, és hozzáláttunk a beszerzéshez. Hogy ezzel meglettünk, holtfáradtnak éreztük magunkat, Mahtab is, én is. Csomagok súlya alatt roskadozva vánszorogtunk a buszmegálló felé a sűrű tömegben. Sok jármű vesztegelt a végállomásfélén, de egyetlennek se volt pont az a száma, amit Mudi mondott. Kezdtem pánikba esni. Mert én ezt a feladatott igenis jól akartam elvégezni. Ha kudarcot vallok, Mudi arra a belátásra jut, hogy ilyesmit nem lehet rám bízni. Mi több: ha kellő magyarázat nélkül túlságosan elmaradunk, engedetlenségnek veszi, és megint mindennek vége. Felindulásom rá lehetett írva az arcomra, egy iráni ugyanis megkérdezte: – Khanom esi mikhai? – Vagyis hogy: – Hölgyem, mit keres? – Szejjed Khándan? – mondtam kérdő hangon. Ez volt tudniillik az a negyed, ahol Mammal lakott, s ott már könnyűszerrel átszállhattunk egy narancstaxiba, közel volt a lakásunk. – Szejjed Khándan,,.? – Ná – felelte, és a fejét rázta. Ez igent jelent. S mutatta is mindjárt, kövessük. Egy üres buszhoz vezetett minket. – Szejjed Khándan – mondta. Hálásan biccentettem. Bekászálódtunk Mahtabbal, s mert csomagjaink súlya nem csappant azóta se, lezöttyentünk velük az első lehető üléspárra, mindjárt a sofőr mögé. A busz igen hamar megtelt Szejjed Khándan felé igyekvő utasokkal. Meglepetésemre az a férfi is beszállt, aki az imént 295
eligazított minket. Ráadásul ő volt a sofőr! Ezt már csak így akarhatta a sors. Nyújtottam neki a jegyünket, de ő csak legyintett rá. Azt viszont gyorsan megbántam, hogy pont ide telepedtünk Mahtabbal, a sofőr ugyanis egy különösen büdös – mosdatlan – iráni volt. Igaz, hogy termetre kicsi, és jól borotvált, de a tisztaság és takarosság ezzel véget is ért nála. Ruhája bűzölgött, meg aztán mintha a kutyák szájából került volna ki mindegyik darab, nadrág, zakó hónapok óta nem látott vasalót. Mikor az indulás ideje eljött, sofőrünk kikászálódott az ülésről, aztán végigment a keskeny folyosón, elkezdte a jegyek begyűjtését. Ügyet se vetettem rá. Mahtab is fáradt volt már, nyűgösködött. Csomagjainkat ölünkben kellett tartanunk – kegyetlenül nehezedtek ránk. Hiába próbáltunk kényelmesebben elhelyezkedni, nem ment. A buszvezető előrejött, s nyújtotta a kezét. Én meg a jegyeket, Ám erre őkelme nem is a cetli papirosokat, hanem mintha a kezem ragadta volna el. S bizony eltelt pár pillanat, mire azért kiszabadultam. Véletlennek tekintettem az egészet. Iráni férfiak nőket így nem szoktak „elmarni”. Felejtsük el, gondoltam, egyetlen vágyam volt csak, Mahtabbal mihamarább hazaérni. Kislányom az út során elbóbiskolt, újra meg újra, és nem is kevéssé. Ahogy végre ott voltunk Szejjed Khándan végállomáson, Mahtab aludt, mint a bunda. Mi legyen? Ennyi csomag, és még egy magatehetetlen gyerek is hozzá…! Persze, ébresztgetni próbáltam. – Hé, kicsikém – buzgólkodtam szelíden, – Mahtab… hallod-e…! Kiszállás! Meg se moccant, úgy aludt. Közben a többi utas mind kipréselődött az ajtón. Felpillantottam, s azt láttam, hogy a sofőr ránk vár. Mosolygott, kezét előrenyújtotta, jelezvén, hogy ő majd kiemeli Mahtabot a buszból. Milyen rendes, gondoltam. Föl is emelte a lányomat, s akkor, borzadályomra, megcsókolta mocskos ajkával az alvó gyermek arcát. Körülnéztem, s tényleg rettegni kezdtem. Az üres busz sötét volt, folyosója szűk. Összekapkodtam a csomagokat, s felálltam, hogy most aztán már tényleg igyekezzünk. 296
De a sofőr, aki fél kézzel Mahtabot szorította, elállta utam. Se szó, se beszéd, teljes testtel nekem préselődött, – Bebákhsid – mondtam. – Pardon, bocsánat. Kinyúltam Mahtabért, el is ragadtam szegényt a buszvezetőtől. Megpróbáltam elfurakodni mellette, de hiába, fél karral eltorlaszolta a folyosót. Szólni viszont még most se szólt egy mukkot se. Egyre csak nyomakodott hozzám azzal az undorító, bűzölgö testével. Tényleg elfogott a félelem. Tűnődtem, mit használhatnék védőfegyverül, s hogy vajon megkockáztassam-e, hogy térddel jól ágyékon rúgom? A kimerültségtől és az undortól közel jártam az ájuláshoz, – Hol lakik? – kérdezte akkor a sofőr perzsául. – Segítek hazamenni. Akkor az egyik tenyere már a mellemen volt. – Bebákhsid! – kiáltottam, de most már olyan hangerővel, ahogy csak bírtam. Még ennél is fontosabb volt egy jól célzott könyökcsapás, amivel sikerült folyosót préselnem végre, és a még mindig alvó Mahtabbal a következő pillanatban már kint voltunk a buszból. Hogy micsoda életveszedelmeknek van kitéve az ember egy elnyomorodott, menekültektől hemzsegő városban, kiderült egy nap megint, amikor tudniillik Ellenhez mentem látogatóba. Ellennel mi ketten kimondatlanul is elérkeztünk valami fegyverszünetféléhez. Bár megfenyegettek, hogy a szent iszlám kötelesség nevében be fognak árulni, Hormozzal együtt minden tőlük telhetőt megtettek, hogy a legrosszabb időkön átsegítsenek, és attól fogva nem is érintették soha ezt a témát. Mudi nem értesült tőlük szökési terveimről. Igaz, nézeteink merőben különböztek, de azért Ellennel mindketten csak amerikai nők voltunk, és még most is sok közös szál kötött össze minket. Sötétedett már, mikor ezen a napon cihelődni kezdtem, hogy Ellenéktől hazatérjek. – Nem mehetsz egyedül – jelentette ki Ellen. – Jaj, eredj már – tiltakoztam. – Nem lehet semmi baj. – Mit tudod te azt. Hormoz elvisz. 297
– Miért zavarnám? Megleszek magam is. Fogok majd egy taxit. – Nem engedem. – Akkor Ellen azt is elmagyarázta, miért ez a nagy óvatosság. – Tegnap egy lányt meggyilkoltak… itt, a közvetlen szomszédságunkban. Egészen közel ide hozzánk, itt találták meg a holttestét. Tizenhárom éves volt, reggel ötkor ment el húsért a piacra. Nem ment haza, erre aztán a szülei keresni kezdték. A holttestét találták csak meg. Ebben az utcában. Megerőszakolták a szerencsétlent, aztán meggyilkolták. Persze hogy halálra rémített, amit hallottam. – És ilyesmi naponta előfordul – folytatta Ellen riadtan. – Most már állandósult a dolog. Nem tudtam, mit higgyek. Lehet, hogy ez igaz? Ha Ellen tud effélékről, hát miért nem szólt nekem már korábban? Az újságban sose olvastam rablásról, megerőszakolásról, gyilkosságról egy árva szót sem. – Az afgánok, ők a bűnözök – mondta Ellen. – Rengeteg afgán él itt Iránban, és nincs nőjük, asszonyuk, hát mindenkit megerőszakolnak, akit elkapnak. Ez van. Nem sokkal Ellen beszámolója után meglátogatott minket Madzsid. Kérdeztem tőle, igaz lehet-e ez. – Ó, hogyne, igaz, igaz – erősítette meg Madzsid. – Effélék naponta megesnek. Tényleg veszélyes dolog egyedül mászkálni. Csak legyél óvatos. Egy délután Aszije telefonált, és csaknem zokogott. – Rettentően félek – szipogta. – Az édesanyád telefonált Amerikából, és mondtam neki, hogy elköltöztetek. Akkor a számodat tudakolta. Mondtam neki, fogalmam sincs. Erre borzasztóan megdühödött, és hazugnak nevezett. Végül megadtam a számotokat, mit tehettem, viszont most meg nagyon is tisztában vagyok vele, hogy Daidzsan haragudni fog. – Ezért már ne fájjon a fejed – nyugtattam. – Mudi nincs is itthon, szóval, semmi gond. Inkább tegyük le hamar, hogy anyám mielőbb megkapja a számomat. S csakugyan, pár perc múlva már csörgött is a telefon. Heves mozdulattal ragadtam fel a kagylót. A túlvégen anya hangja az első 298
„helló” után máris megtört. Apa is a telefonhoz jött. Nehezemre esett a beszéd, torkomon akkora gombóc volt. – Hogy vagy? – kérdeztem apát. – Megvagyok – mondta. – Mindent lehet, csak akarni kell. Teljesen kimerült volt a hangja. – Te hogy vagy? – faggatott anya. – Jobban. – És beszámoltam nekik új lakásunkról, nagyobb szabadságomról. – Joe és John jól van? – kérdeztem. – Annyira hiányoznak. – Ők tényleg remekül vannak, lassan már kész férfiemberek – világosított fel mama. Joe az ITT Hancocknál, a második műszakban dolgozott. John, aki másodéves középiskolás volt, a futballcsapatban is szép szerephez jutott. Hát igen, életük nagyon-nagyon fontos szakaszáról maradtam le. – Mondjátok meg nekik, mennyire szeretem őket. – Ne félj, megmondjuk. Latolgattuk, mikor jöhet szóba, hogy mamáék fölhívjanak engem. Mudi keddenként és szerdánként a kórházban volt, úgy véltük, ezeken a napokon, a megfelelő időben rám csöröghetnek, akkor tényleg akadálytalanul beszélgethetünk. Igaz, hogy ehhez nekik hajnali háromkor föl kellett kelniük, de úgy vélte mindenki, hogy megéri. A jövő héten megpróbálják majd, hogy Joe és John is ott legyen a telefonnál, ígérte mama. Másnap meglátogattam Aszijét. Szerettem volna könnyíteni a lelkén. Ezért ahogy hazaértem, elmeséltem Mudinak: családom épp akkor keresett engem Aszijénél, mikor ott voltam. És hogy megadtam nekik az új számunkat. – Remek – mondta erre ő. Nem bánta! Sőt, mintha még örült volna is a szerencsés véletlennek! – Gyere át, teázzunk együtt – javasolta Sámszi telefonon. Kérdeztem Mudit, megengedi-e. Hogyne felelte. Mert mit is felelhetett volna. Becsülte Sámszit és Zárit, és nyilván nem akarta, hogy megtudják, miként bánt ő velem a közelmúltban. 299
Ez az „ötórai tea”, csodálatos élmény volt nekem, Sámszivel igen hamar összebarátkoztunk, és a nyár folyamán még sok kellemes napot töltöttünk együtt. Általában csak az év két hónapját töltötte Sámszi a lakásunk közelében lévő szép otthonukban, ám most úgy döntött, hogy kicsit tovább marad Teheránban, mert férjével el akarták adni a házat, hogy vagyonukból minél többet átmenthessenek Kaliforniába. Sámszi boldog volt, hogy legtöbb iráni kapcsolatát is felszámolhatja, egészen felvillanyozta ez a kilátás, örömmel készült Kaliforniába – csak az búsította, hogy testvéries kapcsolatunk akkor ezzel véget is ér. – Nem tudom, hogyan bírok én majd visszatérni Kaliforniába, Bettyt meg csak úgy itthagyni – mondta egy nap Mudinak, – Kérlek, engedd meg, hogy Betty velem tartson. Semmiképpen sem akartunk Mudival semmiféle összekoccanást, kitérőleg válaszoltunk hát mindketten erre a megjegyzésre. Sámszi friss színeket hozott az életembe, üdeséget és szabadságot, mégsem akartam mindjárt az első hetekben túl sok részletet ráterhelni az életemből. Tudtam, hogy a támogatására mindenkor számíthatok, abban viszont már nem bíztam ennyire, hogy titoktartónak is bizonyul. Egyszer már megégettem magam. Mert mi van, ha Sámszi rögvest fut Mudihoz, s megvádolja, hogy rabságban tart engem! Pont most, mikor kezdenek lassan, de biztosan alakulni a dolgaim?! Nem, nem. Ezért hát élveztem a barátkozást, de visszafogott maradtam. Megvártam, vegyen észre dolgokat Sámszi maga, lásson fokról fokra mind többet a színfalak mögötti világunkból. Talán ott fogott gyanút, hogy felfigyelt rá: a legapróbb ügyekben is Mudi engedélyét kell kérnem. Egy kirándulás… egy kis aprópénz… minden a vele való előzetes megbeszélésen múlt. Végül, egy szép napon, hogy beszámoltam barátnőmnek szegény apámmal kapcsolatos félelmeimről, nekem szegezte a kérdést: – Betty, de hát miért nem fogod magad, aztán mégy haza Michiganbe, látogatóba? – Nincs rá módom. – Jaj, Betty, nagy hibát követsz el, ha nem utazol haza hozzájuk, de sürgősen. – Avval elmesélte a maga históriáját. – Még Sustárban éltem, apám meg itt volt Teheránban, mikor egy nap valami nagyon 300
gyötrelmes balsejtelmem támadt. Valami azt súgta nekem, hogy rögtön, de rögtön apámhoz kell sietnem. Mondtam ezt a férjemnek, mire ő: „Nem, most nem mész hozzá. Majd a jövő hónapban. Ha az iskolának vége.” Rettentő jelenet lett, életünk egyetlen nagy veszekedése. És én kijelentettem: „Ha nem engedsz el az apámhoz, elhagylak.” Hát elengedett. S ahogy Sámszi betoppant apja teheráni házába, arra érkezett: a beteget másnap kórházba kell vinni, pár rutinvizsgálatra. Ám azon az estén hosszan együtt voltak, beszélgettek, elmesélték egymásnak, életükben mi újság, fölidézték közös emlékeiket, és Sámszi másnap reggel be is kísérte apját a kórházba… ahol akkor apja, még aznap, váratlanul jött szívrohamába belehalt. – Ha tehát nem utaztam volna el hozzá, mikor az az érzésem támadt – fejezte be történetét Sámszi –, sose bocsátottam volna meg magamnak. És akkor el is váltam volna a férjemtől. Viszont hát nem így esett. Látod, apámat valami okból nekem akkor mindenképpen látnom kellett, és te is csak utazz haza a te apádhoz. – Nem lehet – zokogtam, és könnyeim máris záporoztak. S ekkor elmeséltem neki, miért van ez így. – El sem hiszem, hogy Mudi veled ilyet tenne. – Ő cipelt engem ide, de most nagyjából azért rendben vagyunk. Örülök, hogy veled összebarátkozhattam, de vigyázz, ha megtudja, hogy te tudod… értesz, ugye? Ha megtudja, hogy én annyira, de annyira hazavágyom, akkor azt is megtiltja, hogy mi ketten barátkozzunk. – Ne félj – felelte Sámszi. – Nem mondok én neki egy mukkot se. És állta a szavát. Ám attól a naptól fogva különös átalakulás történt a Mudival való viszonyában. Hűvös lett és megközelíthetetlen az én barátnőm, s ha visszafojtotta is haragját, azért nagyjából csak annyira, ahogy a csipkecsador az ő orcáit rejtette. Jól áttetszően. Valahogy eltelt – inkább elsuhant – a nyár. Augusztus utolsó napjaiban a Háború Hete keserű, dühítő jel volt a számomra, hogy Mahtabbal már több mint egy éve vagyunk foglyok Iránban. Az utcákon minden este zajos felvonulások… Zárt alakzatokban menetelő férfiak… Rituális korbácsolások… Verték magukat, láncokkal, a saját pőre hátukat ütötték-verték egyenletes, monoton 301
ritmusra. Elébb a jobb váll, aztán a bal. És mindegyre dünnyögtek, énekelgettek, a hangok egybemosódtak, állapotuk lassan önkívületre emlékeztetett. Vér folyt a hátukon, de ők ebben a transzban még csak fájdalmat se éreztek. A tévéhírek – retorikájukkal – még gonoszabb indulatokat szítottak, mint eddig, ám ezt most könnyebb volt elviselni, mert közben felmérhettem, micsoda szakadék tátong a nagy iráni szavak és az iráni tettek között. A habzó szövegek, az agresszíven zengett énekek minősítését könnyen elvégezhettem: hárf. – Nagyon szeretnék születésnapot rendezni Mahtabnak – közöltem. – Jó, de a családomból senkit se hívunk meg – válaszolta Mudi. Meglepetésemre még hozzátette: – Egyáltalán, azt se akarom, hogy itt nálunk előforduljanak. Olyan mocskosak és büdösek. – Még pár hónapja ilyesmi elképzelhetetlen lett volna! – Eljön majd Sámszi és Zári, Ellen és Hormoz, és Málihe meg a családja. Málihe a hálószobánk falával szomszédos lakásban élt. Nem beszélt valami jól angolul, de roppant barátságos volt velem. Naponta eltrécseltünk valamicskét, amivel ő az úgynevezett perzsa tudásomat pallérozgatta. Mudi vendéglistája nem hagyott kétséget felőle: „köreink” megváltoztak, s hogy ő maga beengedte saját köreibe Ellent például meg Hormozt, ők többé nem zavarták. Megértette végre, hogy ezek az emberek, a válságunk idején, megtették a tőlük telhetőt. Mudi életének ebben a viszonylag világos elméjű szakaszában, megannyi zűrzavar és homály tiszta „szigetén” tehát egyértelmű volt a készség, hogy Ellenhez és Hormozhoz közelebb kerüljön, s mintegy néma beismerése volt ez annak a ténynek is, hogy végső soron az egész bánat és katyvasz az ő egyszemélyes hibbantságából eredeztethető. Mahtab nem kért „pékségi sütit”, hanem azt akarta, hogy én csináljak neki tortát. Nagy kaland! Már csak a teheráni tűzhely rossz sütője is kudarcra kárhoztatta törekvéseimet. A tortaféleség száraz lett, morzsalékos, ennek ellenére a lányom úgy találta, hogy ez a világ legtökéletesebb sikerdarabja e műfajban. A különleges hatást főleg az olcsó műanyag baba tette, melyet jómagam tetézésül 302
biggyesztettem a kétes műremek tetejébe, középre. Ebben az évben Mahtab szülinapja egybeesett az Eid-e Ghádir ünneppel, egyike volt ez a tömérdek vallási ünnepnapnak. Mert munkába mennie ilyenkor eleve senkinek se kell, nyugodtan tervezhettünk nagy ebédet az esti mulatság helyett. Roastbeefet készítettem, az összes hagyományos hozzávalóval, volt krumplipüré, sült bab – emez utóbbi kimondottan Ellennek szóló nyalánkság. Kész volt minden, s várakoztunk. A vendégek mind ott voltak, csak Ellennek és Hormoznak nem volt híre sem. Míg kínoskeservesen húztuk így az időt, Mahtab nekilátott, kibontogatta a csomagjait. Málihe egy egérbábot ajándékozott neki, kézre húzható figurát, az iráni gyerekek egyik kedvencét, narancssárga fülűt. Sámszi és Zári egészen rendkívüli meglepetéssel kedveskedtek a lányomnak: egy friss ananásszal! Muditól s tőlem egy blúzt kapott és egy nadrágot, lilát, ami a kedvenc színe volt. Legszebb ajándékunk egy tajvani kerékpár volt, melyért – ha átszámítom – négyszázötven dollárt fizettünk. A most már csak úgynevezett „ebédet” az ebédidő végső határáig tologattuk, ám a végén már úgy korgott a gyomrunk, hogy Ellen és Hormoz híján is nekiláttunk. Ők meg késő, nagyon késő délután toppantak be, és jócskán elcsodálkoztak, hogy a vacsora ilyen hamar megvolt. Nem tudták mire vélni! – Hát te minket vacsorára hívtál, nem ebédre – fakadt ki Ellen. – A nemjóját…! – Jaj, hát bocsáss meg, holtbiztos, hogy vacsorát véletlenül se említettem – mentegetőztem kínosan. – Nyilván valami félreértésről lehet szó. – Állandóan te szúrod el a dolgokat! – bömbölt Ellenre Hormoz. – Miattad érkezünk mindenüvé későn. Te vagy az, aki mindent mindig összekeversz. – Perceken át szidalmazta Hormoz a feleségét a többi vendég füle hallatára, Ellen csak állt ott, csadorját még jobban összehúzta alázatosan lehajtott fején. Ellen volt arra az egyik legerősebb motivációm, hogy el Iránból! Persze ha nem látom negatív példáját, akkor is keresem tovább a 303
menekülési módot, de így nem volt vitám magammal. Minél tovább maradok, annál nagyobb a veszély, hogy olyan leszek a végén, mint Hormoz felesége. Iráni életünk fordulóponthoz érkezett. Lényegesen kellemesebb, komfortosabb lett a mindennapok világa – és ez az elernyedés, a renyheség veszélyét rejtette magában. Elképzelhető lenne, hogy Mudival valami normális élet élhető itt Teheránban? S főképp, ha a kis kényelmemet ama végveszéllyel vetem egybe, mely Mahtabra s rám várhat szökési kísérletünk során?! Valahányszor aztán ágyba keveredtem Mudival, rá kellett döbbennem újra meg újra: a válasz egyértelmű „nem”. Nem és nem! Semmi boldogságot nem jelentett ez a számomra most is gyűlölt férfi, akivel hálnom kellett, s ami még rosszabb, rettegtem is tőle. Persze, pillanatnyilag kiegyensúlyozott, de ez mit sem jelent. Idő kérdése csupán, és rá fog törni az újabb őrülési roham, biztosan tudtam, eljön az a periódus megint. Mivel most gyakrabban telefonálhattam, s olykor a követségre is be tudtam ugrani, kérdéseimre jöttek válaszok. Sajnos, egy igen ígéretes kapcsolat köddé vált, elfújta a nyári szél: Miss Álávi telefonja nem felelt. És hiába próbáltam újra tárgyalni Rásiddal, akinek a barátai Törökországba csempésztek embereket. Most sem volt hajlandó belemenni, hogy gyerekestül szökhessek. Ebben ő nem segít. Ha nem, hát nem, s ez azt jelentette, mást kell kerítenem, aki viszont igen. Na igen, de kit? És hogyan?
304
19 Csak bámultam a címet, melyet „valaki” odafirkantott nekem egy cetlire. – Tessék elmenni, és keresni a főnököt – hangzott ezen „illető” utasítása. S az utat is elmagyarázta. Ha bármily módon utalnék a személyazonosságra, az azt jelentené, hogy valakit az Iráni Iszlám Köztársaság hatóságainak kezére juttatnék, ahol bizonyosan halálra ítélnék. A cím, ez a bizonyos iroda a város másik végében volt. Odajutni: keserves utazgatás a zsúfolt utcák tömérdekén, engem mégsem rettentettek el a nehézségek. Mahtabot is vittem. Jócskán délután volt már, s nem tudhattam, hogyan is érünk haza mielőtt Mudi megjön a kórházból. De újabban elnyert kis szabadságom felbátorított. Ha muszáj, vásárolok majd valamit – bármit –, hogy Mudi elhihesse, háztartásunk javára ügyködtem, s ezért értünk – haza valamivel később. Egy alkalommal Mudi még talán lenyeli ezt a magyarázatot, mondjuk, jóindulatból. Az volt bennem, hogy én pedig nem várhatok tovább. Mennem kell, most, azonnal. Időspórolásból nem narancstaxit vadásztunk Mahtabbal, hanem hívtam egy drágább telefonosat. Ennek ellenére is hosszadalmas, fáradalmas volt ez az út. Mahtab nem kérdezte, hová igyekszünk, talán ráérzett, hogy biztoságunk érdekében jobb, ha nem tud bizonyos dolgokról. Végre odaértünk a cetlire fírkantott címhez. Irodaépület, csakugyan, melyben – a város színvonalához képest – meglepő szorgalommal sürögtek-forogtak, dolgoztak az alkalmazottak. Találtam egy angolul beszélő portásnőt, és a főnök felől 305
tudakozódtam. – Menjenek balra – mondta a nő. – Aztán a lépcsőn le, egészen a folyosó végéig, Mahtabbal követtük a megadott irányt, és csakhamar ott találtuk magunkat valami alagsori irodában. Az egyik sarokban kellemes váróhelyiség fogadott minket, igazán nyugatias kényelmű bútorokkal. Még könyvek, folyóiratok is voltak ott, unaloműzésre. – Miért nem maradsz inkább itt, Mahtab? – mondtam lányomnak, aki indult voina velem máris tovább. Egyetértett, maradt. – A főnök, merre…? – kérdeztem egy mellettem elhaladó alkalmazottat. – A folyosó végén. – A többi irodahelyiségtől elkülönített szoba ajtaja felé mutatott. Határozott léptekkel indultam arra. Kopogtam, s hogy bentről egy férfihang felelt, előírásosan bemutatkoztam, még odakintről: – Betty Mahmudi vagyok. – Jöjjön be, kérem – mondta egyszerre tökéletes angolsággal a férfihang. Aztán máris kezet rázott velem az illető, s közölte: – Vártam már magát. Becsuktam az ajtót. Ő lefegyverző mosollyal mutatta, foglaljak helyet. Apró, cingár emberke volt ez a bizonyos főnök, öltönye, inge, nyakkendője tiszta, rendes. Leült íróasztala mögé, s elkezdődött a társalgás. Igen nyugodtnak látszott, s ez nem volt színlelés, a környezete is sugározta ezt a magabiztosságot. Beszéd közben golyóstollával az asztalt kocogtatta. Meg nem nevezendő segítőm mesélt már egy-két dolgot erről a főnökről. Ez az ember azt remélte, hogy családjával együtt sikerül majd egyszer elhagynia Iránt, de most – éppen ezért? – rendkívül bonyolult körülmények között élt. Napvilágnál, minden látszat szerint buzgó és sikeres üzletember volt, Khomeini ajatollah lelkes híve. Éjszakai élete viszont csupa konspirációból, cselszövések megannyi hálójából állt. Sokféle néven ismerték őt sokfelé, én hadd nevezzem Őt így: Amal. – Igazán sajnálom magát, hogy ilyen helyzetbe került – mondta minden bevezető nélkül Amal. – Mindent megteszek majd, hogy 306
valamiképpen kimentsem innen. Nyíltsága örvendetes volt, ugyanakkor szorongató is. Hiszen ismerte történetemet. Úgy vélte, segíthet. Na, igen, csak ezt a kezdetet én már végigjártam néhányszor. Vegyük csak Trish és Suzanne akciókezdeményét, aztán Rásiddal és a titokzatos Miss Álávival. – Nézze – mondtam is nyomban –, én ezt párszor már végigcsináltam. És nagy gondom van. A lányom nélkül nem megyek. Ha a lányom nem jöhet, én se megyek. Máskülönben semmi értelme a fáradozásnak… Csak vele megyek. – Értem, el is fogadom – mondta Amal. – Ha akarja, kettejüket juttatom ki az országból, egy feltétellel: hogy ehhez a változathoz nagyon sok türelem kell. Nem tudom, hogyan és mikorra tudom megszervezni ezt így. Legyen türelemmel, ez a lényeg. Szavai szívmelengetőek voltak, s így magam is beláttam, semmi értelme élesen fogalmaznom. Reményeket ébresztett bennem, ugyanakkor szorongást is megint. Persze, értékes nyíltság volt ez: hogy nem áltat, beismeri, fogalma sincs róla, hogyan és mikor, – Tessék, a telefonszámaim – mondta, s egy újabb cetli boldog birtokosa lettem. – Figyeljen csak, kérem, mi is az olvasatuk. Ezek privát számok… az egyik az itteni, a hivatali, a másik az otthoni. Éjjel-nappal felhívhat. Kérem, ne legyenek aggályai. Hallanom kell magáról minél gyakrabban. Kérem, ne féljen attól, hogy netán zavar. Mert szó sincs róla. Magának kell mindannyiszor hívnia engem. A férje csak félreértené, ha én jelentkeznék. Féltékennyé válhatna és a többi. Ezeknél a szavaknál már nevetett. Jókedve átragadt rám. Kár, hogy nős, gondoltam egyből, de ugyanilyen gyorsan föltámadt bennem a bűntudat is. – Rendben – mondtam, és ámulva bólintottam. Amal egész lénye valami tündérmesebeli hitet sugárzott. – Telefonon, persze, nem társalgunk érdemi dolgokról – oktatott tovább. – Maga csak olyasmiket mondjon, mint „Hogy van?”, ugye, érti? Ha nekem bármi hírem van a maga számára, majd közlöm, hogy jó lenne találkozni, jöjjön el, telefonon túl bonyolult. Rendben? Rendben, ez eddig igen, de nyilván van valami bökkenő is, gondoltam. Mi lehet az? Talán a pénz. 307
– Küldjenek a szüleim pénzt a követségre? – kérdeztem. – Ugyan. Szó sincs róla. Maga most pénzügyekkel ne törődjék. Mindent én fizetek. Aztán később visszafizetheti, ha már Amerikában lesz. Mahtab a hosszú taxiúton hazafelé végig nagyokat hallgatott. Nem is bántam. Annyi gondolat kavargott a fejemben! Mindegyre Amal szavait hallottam, újra meg újra, és próbáltam mérlegelni a siker esélyét. Tényleg megtaláltam az utat, amelyen Iránból hazajuthatunk? „Aztán később visszafizetheti, ha már Amerikában lesz.” Ezt teljes bizalommal mondta. De azt is mondta: „Nem tudom, hogyan és mikor…” Ez meg maga volt a teljes, de teljes bizonytalanság. És folyton e szavai ötlöttek az eszembe.
308
20 Elmúlt a nyár, és kezdődött az iskola. Úgy kellett tennem, mintha semmi ellenvetésem nem volna: tessék, írassuk be Mahtabot az első osztályba, hadd legyen derék iráni kislány! Nem tiltakoztam, mikor Mudi szóba hozta a dolgot. Bámulatos módon Mahtab sem tiltakozott. Kezdett hozzászokni a gondolathoz, hogy most itt él Iránban, és kész. Egy reggel Mudi és Mahtab társaságában tettem egy kis sétát. Célunk egy iskola szemrevételezése volt. Tízpercnyire tőlünk, tehát tényleg a közelben. Ez az épület kevésbé volt börtönszerű, mind a Zejnáb iskola, sok ablaka volt ugyanis, melyeken át áradt be a napfény. Sajnos, ez a kellemes légkör sem hatott nagyon az igazgatónőre, a csadoros öregasszony kedvetlennek látszott, s minket gyanakvóan méregetett. – Szeretnénk beíratni ide a kislányunkat – mondta neki Mudi perzsául. – Nem – horkantotta ővénsége. – Ebben az iskolában nincs már szabad hely. – Kelletlenül adta meg a következő tanintézet címét, mutatta meg az utat, ebben sok köszönet már csak azért se volt, mert az az iskola tényleg messze volt a lakhelyünktől. – De hát azért jöttünk épp ide, hogy a gyereknek ne legyen az a nagy távolság… – próbálta volna Mudi. – Nincs több hely! Mahtabbal mi már sarkon is fordultunk, a éreztem, mennyire hálás a sorsnak a lányom, hogy nem kerül egy ilyen szipirtyó felügyelete alá. – Na jó – mormolta Mudi. – Csak nekem ma már nincs időm ilyen vacakolásra. Sietnem kell, műtétem van. 309
– Ó! – kiáltott fojtott hangon az igazgatónő. – Csak nem orvos? – De igen. – Jaj, kérem, akkor ha lennének szívesek még egy pillanatra… Foglaljanak helyet. Mert hát egy orvos gyereke számára mindig van hely. Mudí sugárzott. Beigazolódott megint, milyen fontos is az ő pozíciója, ugye. Az igazgatónő megbeszélte velünk a legfontosabbakat. Mahtabnak szürke egyenruhát kell beszereznünk, köpenykét és nadrágot, s egy mághnáet (sálat), melyet nem kötnek meg, hanem amelyik elöl össze van varrva, kicsivel kényelmetlenebb, mint a ruszári, de mégsem annyira rémséges, mint a csador. Engem a szigorú asszonyság utasított, egy adott napon jelenjek meg Mahtabbal valami anya-lánya találkozón. Mikor az épületet elhagytuk, megkérdeztem Mudit: – Te mit gondolsz, hogy a csudába jön ki egyetlen egyenruhával? Napról napra ugyanazt veszi majd föl? – Hát, a többiek így csinálják – mondta Mudi, majd engedékenyen hozzátette: – Belátom, igazad van. Legyen neki inkább több. Ment munkába, sietve, s nekünk otthagyta az egyenruhavásárláshoz szükséges pénzt. Ahogy nekilódultunk, hogy ügyeinket elintézzük, éreztem, szinte még fel is vidámít a szeptember délutáni napsütés. Annyi jó van azért az egészben, hogy – bár itt kell lennem – legalább a leányommal együtt lehetek. S kaptam még egy lehetőséget: ezentúl, ha Mudi munkában lesz, Mahtab meg az iskolában, legalább oda mehetek majd Teheránban, ahová a kedvem tartja, szabadon. Pár nap múlva részt vettünk Mahtabbal a szülői értekezletfélén, s tolmácsnak szomszédnőnket, Málihét vittük magunkkal. Igaz, nem valami sokat tudott angolul, de Mahtabbal ketten legalább nagyjából tájékoztattak róla, mi is a megbeszélés tárgya. Tárgy, ami az illeti, ötórányi volt. Mert eddig tartott a találkozó. Igaz, főleg imádkozással és a Korán olvasásával telt az idő. Aztán az igazgatónő szenvedélyes kis szónoklatot tartott, adakozásra szólítván föl a szülőket. Közölte, nincs vécéje az iskolának, a pénz azért szükséges, hogy ezt a dolgot rendezzék, még a tanév kezdete előtt. 310
– Szó sincs róla – közöltem Mudival. Nem adunk nekik pénzt vécécsináltatásra, ha különben úgy szórják azt a tömérdek riált az utcákon cirkáló paszdar-egységekre, mint a farsangi konfettit. Hát ne arra költsenek, hogy szerencsétlen nőket kapdossanak el, ha nem viselik a legelőírásosabban a ruszárit, vagy ha lecsúszik a harisnyájuk véletlenül, a higiéniával törődjenek, arra fordítsák az állam pénzét. Mudi más véleményen volt. Adakozott is rendesen, és mire elkezdődött a tanév, az iskolának volt „vécéje”: vagyis ott tátongtak a közismert, hamar gusztustalanná mocskolódó betonlyukak. Kis idő múlva kialakult az új rend. Mahtab reggelente iskolába ment, s nekem mindössze annyi volt így a dolgom: elkísérni őt a buszmegállóig, aztán délután ott várni rá és hazahozni. Mudi többnyire otthon maradt, rendelt. Ahogy híre ment szaktudásának, egyre több páciense lett. Az emberek főleg arra a megkönnyebbülésre vágytak, melyet a manipulációs kezelésnek köszönhettek, bár némely problémák azért adódtak az aggályosabb hölgybetegekkel. Hogy ezt az akadályt is legyőzze, Mudi betanított engem néhány fizikai művelet elvégzésére. Vagyis túl azon, hogy én voltam az írnoknő és a mindenes asszisztensnő, afféle segédgyúró is lettem. Vagyis igen kevés mozgásterem és szabad időm maradt, ami saját dolgaimat illeti. Életem, végső soron, csak keddenként és szerdánként volt, mikor Mudi a kórházban dolgozott. Ezek a napok viszont tényleg zavartalanok voltak, szabadon kószálhattam a városban. Ez utóbbi, például, azt jelentette, hogy most már rendszeresen fölkereshettem a követségen Helent. Kedden vagy szerdán. Hetente küldtem haza leveleket, s kaptam is postát vagy a szüleimtől, vagy a fiaimtól. Ez egyfelől csodás érzés volt, másrészt roppantul leverő. Hiszen annyira hiányoztak! És valahányszor anyám levelét kibontottam, reszkettem: vajon nem apám állapotának rosszabbodásáról olvashatok-e benne? Anyám nem tudta, meddig bírja ezt még így a papa. Igen, a dolog már ott tartott, hogy szegény naponta imádkozott, bár a halála előtt viszontláthatna még bennünket. 311
Ha módom volt rá, Amalt naponta felhívtam. Ő azonban mindig csak az egészségem felől érdeklődött, és mindössze annyit fűzött hozzá: „Türelem, türelem.” Egy nap mindenféle elintéznivaló ügyében jártam. Mudi meghagyta, csináltassak a lakásunk ajtajához pótkulcsot. Tudtam, hogy a pizzástól nem messze, pár üzletnyire van egy kulcsbolt. Odamenet könyvkereskedés előtt haladtam el. Eddig észre se vettem, hogy ez ott van. Ösztönös sugallatra hirtelen beléptem a bolt ajtaján. A tulaj beszélt angolul. – Nincsenek angol nyelvű szakácskönyvei? – tudakoltam. – De, vannak. Odalent. Lementem rögtön, találtam pár szamárfüles szakácskönyvet, és egyszerre a hetedik mennyországban éreztem magam. Mennyire hiányzott ez az egyszerű dolog: recepteket tanulmányozni! Gondolatban egész menüket állítottam össze, és reméltem, meg is lelem a szükséges hozzávalókat, vagy legalábbis valamivel pótolni tudom a hiányzókat. Elragadtatásomból gyerekhang riasztott. Angolul egy kislány szólt éppen: – Mami, veszel nekem egy mesekönyvet? Az egyik oldaljáratban asszonyt pillantottam meg gyermekével. Mindketten köpenyben, sállal jól beburkolózva. A nő elég termetes, magas volt, a haja sötét, bőre enyhén bronzbarna, mint az irániaké általában. Nem látszott amerikai nőnek. Mégis azt kérdeztem tőle rögtön: – Maga amerikai? – Igen – felelte Alice Sárif. Azonnal összebarátkoztunk. Két amerikai nő ebben az idegen országban! Alice elemi iskolai tanárnő volt San Franciscóból, egy iráni származású amerikai felesége. Nem sokkal azután, hogy Málek nevű férje Kaliforniában megszerezte a filozófiai doktorátust, meghalt az apja Iránban. És rövid időre eljöttek ide, a hagyatéki dolgok rendezésére. Alice-nak nem tetszett itt ez az egész, de hát nem nagyon törődött vele. Kislánya, Samira – csak így hívták őt: Sammy – Mahtab-bal volt egykorú. – Ó, te jó Isten! – kiáltottam föl, ahogy az órámra pillantottam. – 312
Mennem kell a lányom elé, az iskolai buszhoz. Rohanok. – Telefonszámot cseréltünk még, s mentem. Este aztán meséltem Mudinak Alice-ról és Málekről. – Meg kell hívnunk őket – jelentette ki Mudi, és hangján érződött, hogy tényleg örül a dolognak. – Hadd ismerjék meg Sámszit és Zárit is. – Péntek megfelelne? – javasoltam. – Hogyne – egyezett bele nyomban. Ugyanolyan izgatott volt, mint én, ahogy ez a bizonyos pénteki időpont közeledett. S nyomban megkedvelte Alice-t és Máleket. Alice intelligens, élénk ember volt, óriási „dumás”, vagyis remek beszélgetőtárs, örökké készen állt valami vidám történettel. Ahogy elnéztem esti társaságunkat, megállapíthattam: mindazok közül, akiket Iránban „szerencsém” volt megismerni, egyedül csak Alice és Sámszi látszott boldognak. Talán azért, mert mindketten tudták, úgyis visszatérnek az Egyesült Államokba, Alice épp viccet mesélt: – Egy ember bement egy képkereskedésbe, kért egy Khomeiniportrét. Meg is akarta venni nyomban. A tulaj azt mondja, ötszáz toman az ára. Egy toman az tíz riál. – Adok háromszázat – így a vevő. – M-mm, ötszáz, – Háromszázötven. – Ötszáz. – Négyszáz – jelentette ki a vevő. – És ez az utolsó ajánlatom. Ebben a pillanatban belépett egy másik vevő, talált egy Krisztusképet, megtetszett neki, érdeklődött, mennyibe kerül. – Ötszáz toman – így a kereskedő. – Jó – mondta a vevő, és rögtön leszurkolta az ötszáz tomant. Mire a tulaj így szólt az első vevőhöz: – Látta, uram, ezt az embert? Bejött, megpillantotta a képet, megtetszett neki, kifizette az összeget, amit kértem, és már vihette is. Erre az első vevő azt felelte: – Hát ha maga keresztre feszítteti nekem Khomeinit, én is megadom magának egyből az ötszáz tomant. 313
Mindenki nevetett, velünk hahotázott Mudi is. Sámszi felhívott másnap: – Betty – mondta –, ez az Alice csodálatos nő. Csak barátkozz össze vele minél jobban. – Hát persze – feleltem. Mert nagyon is egyetértettem vele. – De hanyagold, kérlek, Ellent – tette hozzá. – Felejtsd el. Az egy álnok lélek. Alice-szal rendszeresen találkozgattuk. Ő volt az egyetlen nő Iránban, mármint az én ismerőseim közül, akinek volt ruhaszárító gépe, méghozzá micsoda drága, modern jószág! És láttam nála öblítőszert! A konyhájában mustárt! De nem ez a lényeg. Volt útlevele. Amelynek jóvoltából bármikor hazatérhetett. – Nehogy aztán elmesélj bármit is Sámszinek, mik történtek veled Iránban – intett Mudi. – És Alice-nak se. Ha mégis ilyesmire vetemedsz, nem fogsz velük találkozni soha az életben. – Persze – ígértem meg. Elégedett volt a válaszommal. Mert így hihette, amit hinni akart, hitte azt is, hogy az Államokba való visszatérés témája nem fog többé szőnyegre kerülni. Ő nyert, én meg a padlóra kerültem. Úgy megtört, mint Hormoz Ellent. Sikerrel járt a műve. Csakhogy szőnyegpadló is van a világon. Ezt meg én hittem. Vagyis életem párja továbbra is megengedte nekem, hogy szabadon tartsak kapcsolatot Sámszival és Alice-szal. Egyéb választása nem is volt, hiszen ha megpróbált volna megint bezárni a lakásba, óhatatlanul kiviláglott volna, hogy házasságunk maga a botrány. Jóllehet Mudi családi kapcsolatai érdemben megszűntek, maradtak azért társadalmi kötelezettségeink e téren. Mudi nem akarta vacsorára hívni Baba Hadzsit és Ámme Bozorgot, de hát kénytelen volt erre a tiszteletadásra. Úgyis túl régóta halogattuk már ezt a kínos alkalmat. – Mahtab iskolába jár, nyolckor ágyban a helye, hát kérlek – mondta nekik életem párja –, gyertek lehetőleg hat órára. Ámme Bozorg e szavak hallatán emlékeztette öccsét, hogy este tíz 314
előtt ők sose szoktak vacsorázni. – Nekem édes mindegy – felelte Mudi. – Most hatkor esztek, vagy nem jöttök, és kész. Ámme Bozorg érezhette, hogy ezúttal sarokba szorítják, hát engedett. Hogy túl nehezünkre ne essen a jelenlétük, meghívtuk egyidejűleg Hákimékat is, legyen legalább nekünk is társaságunk. Rendkívüli menüt állítottam össze. Már előételnek csirkét határoztam el, ugyanis azon voltam: ha már muszáj, minden csak a legfinomabb legyen. Alapos „piackutatás” során rábukkantam első iráni kelbimbómra, s kaptam még répát is, póréhagymát is; s enyhén összepároltam a zöldségeket. Baba Hadzsi és Ámme Bozorg magukkal hozták ráadásnak Madzsidot és Ferestét. Inkább nyolcra, mintsem hatra érkeztek. Na, de hát ezt bekalkuláltuk. Akkor a Hákimokkal egyetemben asztalhoz ültünk az ebédlőben. Hákimék kellőképpen világfias emberek voltak, alkalmazkodtak a számukra újszerű körülményekhez, ám Baba Hadzsi és Ámme Bozorg láthatóan nehézségekkel küzdött, jóllehet ők is nagyon igyekeztek. Baba Hadzsi gülü szemekkel bámulta a szokatlan tárgyakat: például az ezüst evőeszközt, nem volt benne egészen biztos, melyik darabbal mit kell kezdenie. Láttam rajta, mélységes zavarban van, mire is lehet jó a damaszt asztalkendő, és nyilvánvalóan nevetséges különcködésnek vélte, hogy mindenkinek külön pohara van. Ámme Bozorg még a széken is feszengve fészkelődött, nem sikerült kényelmesen elhelyezkednie. Végül nagyon egyszerűen döntött: felkapta tányérját, letelepedett az ebédlőben a földre, és ott falta rettentő megkönnyebbüléssel a kelbimbót, amit úgy nevezett: „Betty kicsi bimbói”. Pár pillanatba telt csak, és ebédlőnkben teljes volt a káosz. A vendégek kézzel ettek, épp csak a kanalat használták néha, és az ételmaradékok repkedtek összevissza. Mi hárman, Mudi, Mahtab és én, hidegvérű házigazdákhoz illően szép csöndben ettünk, mintha mit sem látnánk, és nem tágítottunk késtől-villától. A vacsora azért valahogy csak véget ért, nem is sokára, és a 315
vendégek a nappaliba költöztek át. Mudi odasúgta nekem: – Nézd csak… ahol Mahtab evett, semmi mocsok nincs, egy rizsszemnyi se, bizony. Pedig ő a gyerek, ezek meg állítólag felnőttek. Nem is akartam odanézni szegény ebédlőnkben sehova. Tudtam, hogy éjszakába nyúlik majd a takarítási hadművelet. Szemenként összeszedni a rizst, a falakról lekaparni a ragadékot, a szőnyegekből tíz körmömmel kitépkedni, ami addigra rég beleszárad a drága jószágokba…! A teát a nappaliban szolgáltam fel. Ámme Bozorg jócskán belenyúlt a cukrosedénybe, és ahogy sok-sok kanállal édesítette a lassan sziruppá váló italt, meghúzta a hagyományos csótánycsalogató vonalat a szőnyegünkön. Egy este Ákrám Hákim házából tértünk haza, ő volt Jamal anyja, Jamal meg Mudi egyik „unokaöccse”, akivel egyszer – jaj, de régen volt! – egy austini hotelben találkoztunk a reggeli mellett, s ott közölte velünk a hírt, hogy a teheráni amerikai követséget elfoglalták. Most Ákrám Hákim unokahúga is ott volt, láthatóan izgatottan. Kérdeztem, mi dúlta föl ennyire, s ő elmesélte a históriát nekem angolul. Még ugyaneznap reggel porszívózgatott épp a lakásában, mikor hirtelen kedve támadt volna elszívni egy cigarettát. Magára kanyarította a ruszáriját és a mantóját, aztán már ment is, épp csak az utca túloldalára; leányai, tíz- és hétéves gyerekek, közben odahaza maradtak. Őt viszont, alighogy a cigarettát megvette, föltartóztatta az utcán a paszdar. Több paszdar-nő ragadta meg, ráncigálta be az autóba, ahol aztán acetonnal lemosták a körömlakkját meg az ajkairól a rúzst. Üvöltöztek vele egy darabig, majd közölték, hogy ráadásul most még be is viszik. Ő csak azért könyörgött, hogy legalább a gyerekeinek hazaszólhasson előbb, vagy elhozhassa őket. A paszdar némberei fütyültek a gyerekeire. Körülbelül két óra hosszat tartották fogva a kocsiban, s mindvégig oktatták. Kifaggatták, imádkozik-e rendesen, beismerte, hogy nem. Aztán, mielőtt elengedték volna, megígértették vele, hogy ezentúl se 316
körömlakk nincs, se semmilyen szépítőszer, smink. Azonkívül szent fogadalmat kellett tennie, hogy ezentúl rendesen, jó hívőhöz méltóképpen imádkozni fog, amikor kell. Mert ha nem így tesz, fenyegették meg a paszdarnők, a többi rossz emberrel egyetemben a poklok tüzein fog égni. – Gyűlölöm a paszdart – mondtam nagy együttérzéssel. – Rettegek tőlük – mondta az asszony. – Veszedelmesek. Elmesélte, hogy Teherán utcáin a paszdar, az örökös ruhaellenőrzésével, „illemkontrolljával” iszonyú nyűg az embereknek. De ez a szervezet ugyanakkor afféle titkosrendőrség is, állandóan nyomoz a köztársaság ellenségei után. Vagy hát, úgy is mondhatni, szerencsétlen kiszolgáltatott embereket keresnek ezek a pribékek, akikre aztán jól ráijeszthetnek. Ha pedig olyan nőt fogott el a paszdar, akire halál várt a kezük között, kivégzése előtt még alaposan meg is erőszakolták, mert az állam eme „támaszainak” az volt a felfogása, hogy szüzen pedig nő ne haljon meg. Mindennap az volt az első és az utolsó gondolatom, hogy a szökéssel mi lesz már végre… Nem történt semmi, de én csak tettem, ami tőlem telt, tartottam a kapcsolatokat Helennel és Amallal a telefonhívások révén. Csaknem mindennap. Hétköznapjaim valamennyi apró részlete összefüggött a menekülés gondolatával. Eltökélten alakítottam a jó feleséget és anyát. Három okból is. Először, hogy a normalitás és a boldogság látszatát fenntartsam, elhárítva Mudi minden lehetséges gyanúját. Másodszor, Mahtab kedvéért, hogy ő vidám legyen, feledhesse, hogy foglyok vagyunk itt. – Vissszamehetünk még Amerikába, mami? – tudakolta időnként. – Nem, kicsikém, most még nem – feleltem erre mindig. – Talán a papa egy szép napon mégis mást gondol, és akkor valamennyien hazatérünk, de arra még türelemmel kell várnod szépen, tudod? Ez a remény egy kicsit eloszlatta a bánatát – de nem az enyémet. Harmadik okom, hogy „derűs” otthont varázsoljak magunk köré, egyszerűen ez volt: védekezni akartam a megőrülés ellen. Fogalmam sem volt róla ugyanis, mi vár ránk, ha Mabtabbal nekivágunk a nagy ismeretlennek, ha magunk mögött hagyjuk egyszer s mindenkorra ezt a védettséget. Nem is akartam gondolni a veszélyekre, melyek 317
leselkedhetnek majd két nőre. „Két nő”: erről óhatatlanul Suzanne és Trish jutott az eszembe, meg ahogy visszarettentem azonnali menekülési ajánlatuktól. Hibáztam volna akkor ezzel? Nem tudtam eldönteni. S hogy lesz-e valaha is elegendő bátorságom az elrugaszkodáshoz? Aztán ha már benne leszünk, elég erősnek bizonyulunk-e Mahtabbal a megpróbáltatások elviselésére. Nem tudtam megjósolni. Addig viszont könnyebben telik az idő, gondoltam, ha rendesen elfoglalom magam. Mudi igyekezett a kedvemben járni, ezért javasolta, látogassak el egy közelünkben lévő szépségszalonba. Képtelen ötletnek tűnt ez számomra. Egy ilyen országban, ahol a nők az arcukat se mutathatják meg a világnak! De hát igent mondtam. S mikor ott egy nő megkérdezte, kitépje-e egy kicsit a szemöldökömet, beleegyeztem, s így sor került néhány szőrszál eltávolítására is az arcomról. Gyanta vagy csipesz helyett a kozmetikusnő egy hosszú, vékony pamutszálat vett elő, ezt kifeszítette, majd húzogatni kezdte arcomon, és így távolította el a fölösleges dolgokat. Ordítani tudtam volna kínomban. De hát tűrtem, és azon tűnődtem egyre, miért tűrjük mi nők, hogy az úgynevezett szépség jegyében így megkínozzanak minket. Hogy készen lettünk, arcom bőre nyers húsként égett. Este észrevettem: kiütés keletkezett az arcomon. Gyorsan terjedt a vörösség, le a nyakamra, a mellem fölé. – Az a fonal – dörmögte Mudi –, az lehetett piszkos, a mindenit. Egy este, ahogy a szupermarketből hazatértem, láttam, Mudi várója teli van páciensekkel. – Nyisd ki az ajtót – kért Mudi. – Páran nyugodtan beülhetnek a nappaliba. Tulajdonképpen nem volt vágyaim netovábbja, hogy a szép tiszta nappalinkban vadidegen irániak tanyázzanak, de hát engedelmeskedtem, kinyitottam az elegáns fa ajtószárnyakat, és néhány betegnek készséggel mutattam, foglaljanak helyet a fotelokban, a heverőn. Mint orvosírnokfélének, egyik dolgom az volt, hogy a pácienseket teával kínáljam. Nem kedveltem ezt a feladatot, és ezen az estén különösen viszolyogtatott. Tudtam, milyen lesz a nappalink: 318
kilötybölt tea, cukorcsíkok, egy nagy ragacs. Avval együtt felszolgáltam a teát, ám ahogy fordultam volna, hogy visszatérjek a konyhába, megkérdezett egy asszony, ott, a saját nappalimban: – Maga amerikai, asszonyom? – Igen – feleltem, kicsit megrökönyödve. – Beszél angolul? – Hogyne, az Egyesült Államokban tanultam. Leültem mellé, és nyomban jobb kedvem kerekedett. – Hol? – érdeklődtem. – Michiganben. – Ó, én michigani vagyok. Mondja csak, Michiganben hol tanult? – Kalamazoo-ban, Fereste Noruzi volt a neve. Csinos fiatal nő, a kórházból ajánlották neki Mudit. Nyak- és hátfájdalmai voltak, nem lehetett megállapítani a dolog okát, ezért azt remélte, hogy a manipulatív kezelés segít majd rajta. Eltársalogtunk vagy háromnegyed órát, amíg várakoznia kellett. Fereste gyakran jött kezelésre, és mindig behívtam a nappaliba, hadd beszélgethessünk. Egy este végül bizalmába fogadott, a következőkkel: – Tudom, mitől vannak a fájdalmaim. – Igen? Na, és mitől? – A stressztől – mondta, és sírni kezdett. Egy évvel ezelőtt, mesélte, a férje egy este elhajtott hazulról, épp csak tankolni, és sosem tért vissza. Fereste és a szülei kétségbeesetten kutattak utána, de egyetlen kórházban sem akadtak semmiféle nyomra. – Huszonöt nap elteltével fölhívtam a rendőrséget – mondta, még mindig sírástól reszketve Fereste. – Azt mondták: „Jöjjön, vigye el a kocsiját”. De semmi többet nem voltak hajlandók vele kapcsolatban közölni. Fereste az egyéves kislányával visszaköltözött a szüleihez. Négy rémséges hónap telt el, míg végre a rendőrség a tudomására hozta, hogy a férje börtönben van, és akkor meglátogathatta. – Egyszerűen elfogták, börtönbe zárták – zokogta Fereste. – Most már több mint egy éve bent van, és még vádat se emeltek ellene. – De hát hogy tehetnek ilyet? – kérdeztem. – És miért csinálják? – Közgazdasági diplomája van – magyarázta az asszony. – Nekem 319
is. És mindketten az Egyesült Államokban végeztünk. Ilyen emberektől ez a kormányzat nagyon fél. Fereste nem akarta, hogy bárkinek is meséljek a férjéről. Félt, hogy a végén őt is lecsukják, ha mindenfelé panaszkodik. Később, még aznap este, hogy végzett a rendeléssel, Mudi azt mondta nekem: – Kedves nő ez a Fereste. A férje mivel foglalkozik? – Diplomás közgazdász – feleltem. – Jöjjön, amilyen gyorsan csak tud. Amal hangjában egyértelmű sürgetés volt. Amitől egyszerre hevesebben kezdett dobogni – és csaknem kiugrott a helyéről! – a szívem. – Kedd előtt nem mehetek – válaszoltam. – Amikor Mudi megint a kórházban lesz, csak akkor lehet. – Jó, de előtte szóljon ide, hogy várhassam – egyezett bele Amal. Mi lehet ez? Inkább reménykedni kezdtem, nem csüggedni, rossz hírről végképp nem lehetett szó, hiszen Amal visszafogott hangjában azért optimizmus bujkált. Kedden korán ébredtem, elmondtam Mudival közösen az imákat, aztán vártam, teljen-múljon az idő. Mahtab hétkor elment az iskolába, és háromnegyed óra múlva Mudi is távozott hazulról. Néztem őt az ablakból. Ahogy taxiba ül, ahogy eltűnnek… és akkor hívtam Amalt. Visszaigazolni találkozónkat. Ez megtörtént, és már rohantam is a főútra, taxit fogni. November eleje volt. Hideg szél utalt a közelgő hóesésre. A reggeli forgalom akadozott, és az amúgy is keserves utazást még nehezítette, hogy a városon átkelve többször is taxit kellett váltanom. Mikor végre az irodaépülethez értem, aztán Amal ajtaján bekopogtam, fejemben már szédítő sok kérdés kavargott. Kopogásomra azonnal válaszolt, s hogy beléptem, széles vigyorral fogadott. – Tessék, csak tessék – mondta. – Foglaljon helyet. Kér teát? Netán kávét? – Kávét – mondtam. Majdnem elfelejtettem hozzátenni, hogy: – Kérek. 320
Aztán türelmetlenül vártam, hogy a kávé elkészüljön. De Amal szemlátomást élvezte a helyzetet. Hogy így halogatja a nagy pillanatot. Végre megkaptam a kávét, ő letelepedett az íróasztala mögé, s azt mondta: – Nos, hát, azt hiszem, a legjobb lenne, ha fölvenné a kapcsolatot a családjával. – Miért, mi törént? – Hát csak az van, hogy meg kéne mondani nekik: még két terítéket tegyenek az asztalra a közelgő ünnepnapon, amit maguk úgy hívnak, hogy Hálaadás Napja. A megkönnyebbülés hatalmas sóhaja szakadt fel belőlem. Ezúttal, igen, ezt tudtam, sikerülni fog. Mahtabbal visszajutunk Amerikába. – Hogyan? – kérdeztem. Elmondta a tervet. Mahtab és én egy iráni repülőgépen eljutunk Bandar Abbászba, az ország déli részébe. Onnét hajó visz minket a Perzsa-öblön át egy arab emirátusba. – Az Emirátusokban gondjuk lesz a formaságokkal, hiszen nem lesz érvényes papírjuk – magyarázta Amal. – De a lényeg az, hogy kint lesznek Iránból, és nem fogják magukat visszatoloncolni. A követségen hamar kapnak útlevelet, és akkor már repülhetnek is haza. Hogy egy motorcsónakfélén visznek át minket a nyílt tengeren, kicsit hátborzongató érzés volt, nem tagadom, de hát ha ez a belépőjegy a szabadságba, vállalnom kellett a kockázatot. – Pénzre nincs szükség? – kérdeztem. – Majd én kifizetem – mondta Amal, aztán megismételte korábban tett ajánlatát. – Ha megérkezett Amerikába, elküldheti nekem a pénzt. – Tessék – mondtam, s egy bankjegyköteget tettem le elébe az asztalra. – Ha lenne olyan szíves ezt megőrizni nekem. Nem kockáztathatom, hogy Mudi megtalálja. – Körülbelül kilencven amerikai dollár volt ez az összeg, vagyis hatszáz riál, ennyi maradt egykori „vagyonomból”. Amal majd megőrzi nekem, – Papírokra is szüksége lesz – mondta –, hogy a repülőgépre feljusson. – A követségen ott a jogosítványom – mondtam –, aztán a 321
születési anyakönyvim, meg a hitelkártyáimat is ők őrzik. – Az iráni születési anyakönyvije? – Nem. Az amerikai, amit magammal hoztam, az van ott. Az iráni illetőségű papírjaimat Mudi elrekkentette valahova. – Mindegy, megpróbálunk az amerikai születési anyakönyvijére jegyet szerezni magának – tűnődött Amal. – Mégis, sokkal jobb lenne, ha az iráni előkerülne. A követségröl hozza el, amije ott van, és próbálja meg visszaszerezni az iráni okmányait. – Jó. És mikor repülnénk? – E pillanatban már ott van valakim Bandar Abbászban, én küldtem, hogy készítsen elő mindent. Két nap múlva várom vissza őt Teheránba. Ne aggódjék. Arra a Hálaadás-ünnepre maga és Mahtab odahaza lesznek már Amerikában. Amal hivatalából felhívtam a követségen Helent. – Azonnal találkoznunk kell – közöltem vele. A követségen már vége volt a hivatalos fogadóóráknak, ám Helen azt mondta: – Nyomban lemegyek, szólok az őrségnek, engedjék fel. A telefonbeszélgetés után Amal még figyelmeztetőleg hozzátette: – A követségen senkinek el ne mondja, miről van szó. Én viszont olyan izgatott voltam, hogy Helen, mihelyt meglátott, így kiáltott: – Jóságos ég! Hát magával meg mi történt? Olyan boldognak látszik, egészen más, mint eddig volt. – Hazarepülök – mondtam. – El se hiszem! – felelte. – De bizony, nemsokára hazarepülök, és éppen ezért szükségem van az irataimra meg a hitelkártyáimra. Helen velem együtt örült. Arcán átszellemült mosoly áradt szét. Megragadta a karomat. Örömkönnyeket hullattunk. Nem is kérdezett semmit, tulajdonképpen nem is akart tudni semmi részletet. Átadta az irataimat, mindent megőrzött rendben. Nálam volt a jogosítványom, az amerikai születési anyakönyvim, nemkülönben a hitelkártyáim és megvoltak az új amerikai útleveleink is. Együtt mentünk Mr. Vincophoz. Ő is örült a dolognak, csak visszafogottabban. – Kötelességünk, hogy a szökési kísérlet veszélyeitől óvjuk – 322
mondta. – Nem lenne szabad kockára tennie Mahtab életét. De az arckifejezése mást mondott. Persze, kötelességük óvni engem a szökési kísérlet veszélyeitől, de a lényeg más volt: Mr, Vincop is tiszta szívből szorított a nagy-nagy vállalkozás sikeréért. Még hozzátett valamit. Ez is figyelmeztetés volt, ám ez igen józan és hasznos. – Nézze – mondta –, a bolond is látja, hogy maga most valaminek fergetegesen örül. A férje le fogja olvasni az arcáról, hogy… hogy valami történik, amiről ő nem tud. – Igyekezni fogok, hogy titkoljam örömemet – ígértem meg jó kislányhoz illőn. De ahogy az órámra pillantottam, láttam, hogy máris késésben vagyok. Igaz, Mudi csak később, délután jön meg a kórházból, nekem egy óra tizenötre mégis haza kell érnem, hiszen akkor érkezik az iskolából Mahtab. Mentegetőzve köszöntem el hát, és kisiettem a követségről, hogy taxit fogjak, és nekivágjak a hosszú hazaútnak. Már csaknem fél kettő volt, mikor a házunkhoz érkeztem, s ott találtam a zárt ajtó előtt a síró Mahtabot. – Már azt hittem, nélkülem mentél haza Amerikába! – zokogta szegénykém. Jaj, de szerettem volna elmesélni neki, hol jártam, mit csináltam. De hát erre most még kevésbé volt mód, mint máskor. Isten ments. Túl közeli volt az időpont. A nagy nap. Rengeteg volt az intéznivalóm. Sok-sok részletre kellett ügyelni. És Mahtab nyilván ugyanolyan nehezen leplezné örömét, mint én. – Nélküled én sose mennék haza Amerikába – biztosítottam, miután bementünk a házba. – Mahtab, papának ne szólj róla, kérlek, hogy csak utánad értem haza. Mahtab bólintott. Félelme elmúlt, ment máris játszani. Fejemben tömérdek gondolat kavargott összevissza. S hozzáláttam valami stratégia kidolgozásához, hogy mégis, miként rejtsem el örömemet. Hirtelen jó ötletem támadt. Egyből oda is telefonáltam Alice-nak. – Szeretném megünnepelni a Hálaadás Napját – közöltem vele. – Csapunk egy pompás lakomát nálunk. Meghívjuk Sámszit és Zárit, és örülnék, ha megismerkednél Ferestével. Alice nyomban benne volt a dologban. 323
Remek, gondoltam. Én ugyan már nem leszek itt, de addig hadd higgye mindenki, hogy igen! Mudi tényleg csak később ért haza, és én azonnal lerohantam. Itt nem volt késlekedés. – Alice-szal csapunk egy nagy lakomát. Már úgy értem, rendezünk itt egy ünnepséget, Hálaadás Napján. Jó? – Remek! – hangzott Mudi válasza. A pulyka mindig is a kedvence volt. Meglesz! – A bazárba kell mennünk, vásárolunk egy szép pulykát. Mit szólsz hozzá? – El tudjátok intézni magatok a dolgot? – Hát persze! – Jól van – mondta Mudi eltitkolhatatlan elégedettséggel. Mégis ez az igazi büszkeség, gondolhatta, ha valakinek ilyen boldog a felesége. Ő maga is derűs tekintettel nézhet akkor a jövőbe. A következő pár hét során, mialatt Mahtab iskolában volt, Mudi meg a kórházban, magam egy gimnazista lány vitalitásával rohangáltam Teherán utcáin. Alice-szal jártunk boltról boltra, bazárról bazárra, hogy a Hálaadás Napjára tervezett lakománkhoz mindent összeszedjünk. Alice-ra nagy hatást tett, milyen remekül kiismerem már magam Teheránban. Ő is szívesen kalandozott így, ám egymaga nem mert volna túl messzire eltávolodni hazulról. Roppantul élvezte, hogy én kalauzolom, s hogy tökéletesen rám bízhatja magát. Vidáman lépkedett utánam a bazárban, mikor a pulykát kerestük. Több mint egy órába telt, hogy célunkhoz értünk. Óriási kapuív alatt jutottunk be a bazártérbe, ahol újszerű, idegen és vad világ fogadott minket, hihetetlen látványokkal és illatokkal. Sok-sok háztömbnyi területen kaptárszerű elrendezésben – vagy rendetlenségben – árusok bódéinak, boltjainak, asztalainak tömkelege húzódott, óriási volt a ricsaj, mindenki a portékáját kínálgatta. Embertömegek mozogtak, toporogtak, furakodtak, a kézikocsisok ezen a sokadalmon próbáltak áthatolni és közben káromkodtak veszettül. Rengeteg afgánt is láttunk, meg lehetett 324
ismerni őket zsákszerű, alul összekötött szárú nadrágjukról meg arról, hogy ők cipelték a hátukon a legsúlyosabb terheket. – Ezen az utcán… vagy utcasoron – magyaráztam Alice-nak –, minden elképzelhető ennivalót megkapsz, ami csak van Iránban. Találsz halat, szárnyast, még pulyka is akad majd… van itt mindenféle hús hihetetlen mennyiségben. Lassan tudtunk csak áthatolni az irdatlan tömegen, orrunkat facsarta a bűz, dobhártyánkat hasogatta a lárma, míg végre elértük azt a mellékutcát, amelyet kerestünk. Volt ott egy stand, ahol pár árva pulyka himbálózott, soványan. Nem is voltak egészen kibelezve. Nyomorúságos tollazatukra már a város szennye tapadt. De mit tehettünk, pulykából ez volt most Teheránban a kínálat. Nekem olyan ötkilós példány kellett volna, de a legderekasabb is mindössze három kilót nyomott. – Mit csináljunk – mondtam Alice-nak –, majd sütünk még húst hozzá külön is. Megvettük hát pulykánkat, aztán elindultunk hazafelé. Hosszan várakoztunk egy narancs taxira. El is húzott előttünk néhány, de mivel a város legforgalmasabb része volt ez, mindegyik taxiban ültek már épp elegen. A pulykától már fájt a karom. Végre egy taxi meghallotta kiáltozásunkat. A hátsó ülés tele volt, ezért hát előre ültünk be. Alice került a sofőr mellé. Ahogy e számomra oly gyűlöletes város látnivalói elsuhantak a szemem előtt, álmodozásokba merültem. Ezt a pulykát nekem már nem kell megsütnöm, gondoltam gyönyörűséggel. Helyette maminak segítek olyan vacsorát főzni, amelyért Mahtabbal örökké hálás leszek a sorsnak. – Motesákker, indzsasz! – kiáltotta Alice. Felriadtam. – Köszönöm, itt jó lesz – parancsolt rá a sofőrre. – De hát ez nem az a… – kezdtem volna. Hanem akkor rádöbbentem, mi is történhetett. Kifelé lökdösött ugyanis Alice. A taxi elrobogott. – El se képzeled, mit művelt velem ez az alak – mesélte nyomban Alice. – Jaj, dehogynem. Velem is megtörtént már. De nem szabad otthon elmesélni a ház urának, hogy ilyesmi is van, mert akkor nem 325
engednek el minket soha többé egyedül. Alice egyetértőleg bólintott. Sosem hallottuk még, hogy iráni nőkkel is próbálkoztak volna a taxisok. De persze, az a sok propaganda, amivel a sajtó traktálta az ittenieket: hogy Ameriában ennyi a válás, annyi a válás… nyilván azt hiszik, hogy az amerikai nők csak a szexre éhes szirének. Intettünk egy másik taxinak, s ezúttal nagy műgonddal a hátsó ülésre másztunk be. Nekiláttunk a pulykapucolásnak. Órákat töltöttünk a szerencsétlen, sovány madárral. Beleztük, mosdattuk, csipesszel tépdestük a sok-sok apró tollat. Így rakhattuk be csak a jégre, órák munkája után. Hanem ezzel még nem volt meg korántsem minden. Alice-t magammal vittem még párszor, siettettem őt, s még délelőtt haza is kísértem. Az első ilyen hazakíséréskor mondtam neki: – Ha Mudi érdeklődne, mondd neki azt, hogy felugrottam hozzád egy kávéra, aztán egy órakor mentem el tőled. Alice kicsit csodálkozva nézett rám, de csak bólintott, nem kérdezett semmit. S valóban úgy tett, mintha „ott lennék nála”, mikor sietősen újra nekivágtam a kavargó városnak. Alice lakásáról gyakran mentem egyenest Hamid boltjába, onnét felhívtam Amalt. Kellett vele találkoznom még jó párszor, meg akart beszélni velem ugyanis pár fontos részletet. Optimizmusa töretlen maradt, ám a Hálaadás Napja közeledett. Hamid ugyanakkor pesszimista volt. Hogy örvendetes titkomat régi összeesküvő társamnak elmeséltem, csak a fejét csóválta: – Nem, ilyesmiben én nem tudok hinni. Itt lesz maga Iránban még akkor is, mikor Mehdi imám visszatér. A napok olyan lázas forgatagban teltek, hogy az esték odahaza Mudival furcsa közjátékká fakultak csupán, és tulajdonképpen emberfeletti erőt kívánt, hogy ezt bírjam. Nem árulhattam el kimerültségemet sem, esetleg épp azzal keltettem volna fel Mudi gyanakvását. Főzés, takarítás, Mahtab dolgai… a normális háziasszonyi hétköznapnak óraműpontossággal kellett zajlania. Igen gyakran megtörtént, hogy éjszaka nehezen aludtam el, hiszen a gondolataim már Amerikában jártak. 326
Éjente én már otthon voltam. Valami mély forrásból meríthettem az erőmet, hogy ezt továbbcsináljam. Tovább és tovább. Alice fölbecsülhetetlen értékű szövetséges volt, jóllehet mit sem tudott mögöttes életemről. Egy nap, bevásárlás közben, mintegy mellékesen megjegyeztem neki: – Tudod, milyen boldog lennék, ha fölhívhatnám a családomat? Olyan rettenetesen hiányoznak. Alice tudta, hogy Mudi nem enged otthonról telefonálni. Az ő férje se hagyta őt túl gyakran Kaliforniába „átszólni”, drágállta ugyanis ezt a mulatságot. De hát Alice eléggé jól keresett, angolt tanított néhány diáknak, s így mindig volt egy kis dugipénze. Ebből telefonálgatott időnként. – Na, gyere – mondta hát –, elviszlek a tup khuné-ba. – A mibe? – A telefoncentráléba. Az üzleti negyedben van, a bazár közelében. Készpénzzel fizetsz, és távolsági hívásokat is lebonyolíthatsz. Ennek a hírnek megörültem. Mindjárt aznap, méghozzá azzal az igen jól hihető ürüggyel, hogy zellerért megyek, mert az okvetlenül szükséges a pulyka töltelékébe, meglóghattam otthonról, s Alice-szal az üzleti negyed felé vettük utunkat, irány a tup khune. Alice a maga kaliforniai családját hívta fel, én meg mamával és papával beszéltem Michiganben, – Találtam egy helyet, ahonnét tudok telefonálni, végre – újságoltam, – Egyszerűbb, mint a követségről, és biztonságosabb, mint ha ti próbáltok elérni engem odahaza nálunk. Mostantól megpróbálok gyakrabban rátok csörögni. – Ó, hát remélem is – lelkendezett anyám. Apa boldog volt, egyszerűen már attól, hogy a hangomat hallhatja. Mondta, hogy már ettől is rögtön jobban van. – Van egy ajándékom a számodra – kottyantottam ki nagy lelkesen a nagy újságot, – Hálaadás Napjára otthon leszek végre megint, papa, ott leszek köztetek, újra!
327
21 –
Nem szól – mondta Amal –, most egy szót sem szól. Csak
leül, némán. Itt foglaljon helyet. Tettem, amit elég rejtelmesen megparancsolt. Ültem Amal irodájában, moccanatlanul, a vendégszékben. Akkor odament az ajtóhoz, vagyis mögém került, kinyitotta az ajtót, mondott pár szót nagyon halkan perzsául. Sötét bőrű férfi lépett be, megkerült, úgy, hogy szemből lásson. Jó alaposan megnézett. Mint aki lehetőleg minél több részletet akar emlékezetébe bevésni. Töprengtem, nem kéne-e levetnem a ruszárit, de aztán úgy döntöttem, hogy Amal rendelkezése nélkül semmit nem teszek. Fogalmam se volt róla, ki ez az idegen férfi, nem akartam esetleg megsérteni. Egy-két percig maradt Összesen, aztán szó nélkül elhagyta a helyiséget. Amal megint visszaült íróasztala mögé, és a látogatóról a továbbiakban egy szót se szólt. – Küldtem valakit Bandar Abbászba – mondta –, hogy a motoros hajó felől érdeklődjek. Várom, hogy Teheránba visszatérjen. Most azon dolgozom, hogy a Bandar Abbászba irányuló repülőúttal kapcsolatban mindent elintézzek. Lesznek közülünk néhányan a gépen, de maga nem fogja tudni, kik azok. Egyikük sem fog maga mellett ülni. Amal szavai bizalommal töltöttek el, mégsem tudtam megnyugodni. Lassú haladás volt ez nekem. Az idő, persze, az irániak szemében nem sokat tesz, nehéz itt a dolgok ütemét, a „menetrendet” számon kérni bárkin is. Észre se veszi az ember, 328
eltelik pár nap. És közben semmi se történt. Vagyis csak ennyi: már Hálaadás Napja előtti hétfőt írtunk, és én holtbiztosra vettem, hogy az ígért napon Mahtabbal én bizony, nem leszek otthon Amerikában, – Talán a hét végén sikerülni fog – biztatott Amal. Láttam, vigasztalni akar. – Jó, hát esetleg a következő hét végén. A helyzet mindössze az, hogy még nem tudtunk elrendezni mindent. Nem indíthatom útnak magát, amíg tényleg nincs minden rendben. – És mi van akkor, ha soha nem is lesz? – Jaj, ezen most ne törje magát. Dolgozom én más szökési módokon is. Egyik emberem tárgyal majd egy zahedani törzsi vezetővel, lehet, hogy épp Pakisztán felé sikerítjük ki magát Iránból. Van egy emberem, akinek felesége, kislánya van, körülbelül olyan idősek, mint maguk. Hát megpróbálom rávenni esetleg, vigye el magukat, mit tudom én, repülőútra Tokióba, Törökországba. Bizony, maga lenne a „felesége”, Mahtab a „kislánya”. És van egy illető, aki a repülőtéren pecséttel igazolná, hogy az egész család, szépen hármasban haza is érkezett. Vadul vakmerőnek hangzó tervek voltak ezek. Fogalmam sem volt róla, el tudnék-e játszani egy igazi iráni feleséget. Az útlevélképen ez a nő csadorban volt, az arca alig látszott. Ez eddig rendben, de ha egy vámos megszólít perzsául, a legnagyobb bajban lennék, – Siessen, siessen, ha lehet – kérleltem Amalt. – Az idő ellenem dolgozik. Úgy szeretném viszontlátni még az apámat. Nem akarom, hogy meghaljon, mielőtt hazaérünk. Békésebb lélekkel távozik e földről, ha minket biztonságban tudhat. Kérem, találjon valami lehetőséget. – Meglesz. Hogy Hálaadás Napját Iránban kell töltenünk, lehangoló volt számomra, főleg azok után, hogy családomnak is beharangoztam: velük ülünk már odahaza az ünnepi asztal mellett. Hála Isten, hogy legalább Mahtabnak nem mondtam semmit! Ezen a csütörtöki napon mélységes depresszióval ébredtem. Miféle „termésért”, mondhatnék én most hálát bárkinek is? Hogy kibírjam az egészet, hangulatom ne süllyedjen még pocsékabb mélypontra, belevetettem magam a vacsorakészítésbe. A 329
sovány madárból a lehetőségekhez képest „dús” étket szerettem volna varázsolni. Igazi mesterművet. Ehhez persze, tényleg varázslónak kellett volna lennem! Valamivel elviselhetőbb lett a nap, ahogy beköszöntött a délután, és érkezni kezdtek a barátaink. Nekik valóban hálás voltam, itt van ez a szeretetre méltó kis csapat, nemrég vadidegenek még nekem, és most bízhattam mindöjükben, hogy mellettem állnak, hiszen az iszlám Iránnal szemben a civilizált életre szavaztak ők is. Inkább amerikaiak voltak ők már, nem idevalósiak. S az is jellemző volt, hogy otthonunkban egy tősgyökeres amerikai ünnep alkalmából gyűltünk össze. Sámszi és Zári, Alice, Fereste – mennyire szerettem őket, mennyire! De a szívem ezzel együtt is csak haza kívánkozott. Melankóliám hamar visszatért, ugyanis miután a mű tökpudingot, egy itteni tökfajtából készített utánzatot elfogyasztottuk, Mudi hátradőlt karszékében, két kezét összefonta a pocakján, és mint aki – az elmúlt másfél évben is! – jól végezte dolgát, elbóbiskolt. Mintha szerinte ez idő alatt nem történt volna semmi, mintha nem fordult volna ki a sarkából az életünk! De gyűlöltem ezt az alvó szörnyeteget! De fájón vágyakoztam szeretteim után: anyához, apához, Joe-hoz és Johnhoz, haza, haza. Egy nap – kedden, mert tudta, hogy ilyenkor Mudi a kórházban van – felhívott Amerikából Jim bátyám. Elmesélte, hogy apa állapota szenzációs javulást mutatott… mikor megtudta, hogy Hálaadás Napjára hazaérek. – Három nap is fölkelt, sétált szépen – mesélte Jim. – Erre nála már rég nem volt példa. Még a kertbe is kiment. – És most hogy van? – kérdeztem elszoruló szívvel. – Ezért hívtalak. Hogy Hálaadásra nem futottál be mégsem, nagyon elszomorodott. És azóta napról napra romlik az állapota. Neki reményre volna szüksége. Csak az lehet a gyógyszere. Nem tudnád felhívni őt… megint valamivel? – Nem olyan egyszerű – feleltem. – Hazulról nem megy, azt Mudi a számlából rögtön látná. El kell mennem a városnak arra a helyére, az út elég hosszú és bonyolult… de megpróbálom. – Hamarosan megérkezhettek? – kérdezte Jim. – Nézd, mindent megteszek, hogy karácsony előtt otthon 330
lehessünk. De apának inkább nem ígérnék semmit. – Hát ne is, ha nem lehetsz száz százalékig biztos a dologban – helyeselt Jim. Kétségbeesetten raktam le a kagylót. Mintha én lettem volna minden kudarc és tehetetlenség eleven szobra, mert ezt a Hálaadásígéretemet nem tudtam betartani. Karácsony! Jaj, édes Istenem, add, hogy az már tényleg Michiganben legyen, és ne Iránban! Iránban a karácsonyt hivatalosan észre sem veszik. Teherán nagy örmény kolóniája ugyan hagyományosan igazi ünnepséget kanyarít belőle, ám az idén komoly fenyegetést kaptak. December elején az iráni sajtóban nagy vezércikk jelent meg, hogy vigyázzanak az örmények, felejtsék el az ünnepüket. Mert ilyen háborús időkben, amikor mindenütt a gond és a szenvedés az úr, nem helyénvaló, hogy bárki is „hujángatva ünnepeljen”, adta ki az iránymutatást az ajatollah. Mudit ez nem érdekelte. Ő már csak a praxisával büszkélkedett – majdnem szétvetette a szakmai gőg –, és rég elvesztette vonzerejét számára bármiféle iráni politika. Fejébe vette, hogy az ő leányának azért is szép karácsonyestéje lesz. Most hát, hogy aggodalmaimat leplezhessem, Mudi figyelmét pedig mind gyakoribb városjárásaimról eltereljem, a karácsonyi készülődésekbe vetettem bele magam. – Mahtabnak kevés játéka van – közöltem hát életem párjával. – Szeretném, ha nagyon emlékezetes lenne számára ez a karácsony. Veszek neki egy halom játékot. Mudi ezzel nagyon is egyetértett, s én csaknem mindennap nekivághattam bevásárlókörutamnak. Olykor Alice is elkísért, de többször is mentem egymagam. Egyik ilyen utunkon Alice-szal a bazárban töltöttük el a kora délelőttöt, aztán busszal tértünk haza. Alice a lakása közelében leszállt, én pedig egyedül utaztam tovább. Órámra pillantottam, s láttam, időben érkezem a megállómhoz, s ha ott kapok rendesen egy narancstaxit, pontosan ott lehetek annál a buszmegállónál, ahol Mahtabot iskola után várnom kell. Ám hirtelen nagy vijjogással megszólaltak – szinte az utcák lármáját is széthasogatva – az undorító szirénák. Légiriadó! 331
Teheránban ez mindennapos jelenség, az emberek nagy többsége ügyet sem vet rá, ám ez a jelzés most fültépőbb és riasztóbb volt, mint általában. Meglepetésemre a busz vezetője félrehúzódott a járművel az út szélére, hogy elengedjen egy mentőautót. Több rendőrkocsi is elszáguldott mellettünk, egy fura szerkezet követte őket. Óriási, őslényszerű teherautó, erőteljes, mechanikus gépkarokkal fölszerelve. – Bom! Bom! – kiabálták az emberek. Vagyis nem légiriadó volt, hanem bombariadó! Ellen látta egyszer már ezt a kocsit, el is mesélte: az óriási karok fel tudják emelni a bombát, melyet aztán hátulra, egy védett tartályba pottyantanak, akár a hímes tojást. Aggódni kezdtem. Szóval valahol előttünk, akár a házunk közelében, egy időzített bombaszerkezet ketyeg. A busz elérkezett a végállomáshoz, s gyorsan odaintettem egy narancstaxit. Irány haza. Persze, hamarosan ott rothadoztunk egy jókora forgalmi dugóban. A vezető szidta a többi autóst, én folyton az órámat néztem. A kocsi olyan lassan, araszolva közeledett az én megállóm felé, hogy pánikba estem. Mahtab iskolabusza mindjárt befut, és ő félni fog, ha nem várom ott, és a sok rendőr még jobban rá fog ijeszteni. És engem halálra rémített az a fenyegető tudat, hogy valahol előttünk ott lehet egy bomba. A közlekedést valami mellékutcába terelték, s ahogy a taxi a sarkon befordult, megpillantottam Mahtab iskolabuszát előttünk! A lányom kiszállt az ő megszokott megállójában, és zavarodottan tekinthetett körül. Persze, mindenütt rendőrök, kíváncsiskodók. Odahajítottam pár riált a sofőrnek, s már kint is voltam a kocsiból, pillanatok múlva Mahtab mellett álltam. A közlekedési dugó tökéletes káosza bizonyította, hogy az a bizonyos bomba, ha van, nincs messze innen. Kéz a kézben rohantunk hazafelé, és ahogy befordultunk a mi utcánkba, megláttuk a nagy sötétkék teherautót – igen, alig száz méterre a mi házunktól. Valami beteges révület lett úrrá rajtunk, csak bámulni tudtunk. Az óriási robotkarok kiemeltek valamit egy sárga Pakonból, valami ládafélét. A kocsi, ahonnét a kar eltávolította azt a valamit, szabályosan parkolt a járda szélén. Nagyságuk ellenére a karok úgy fogták a bombát, mintha bársonykesztyűk ölelnék a végzetes terhet, aztán a robbanószerkezet 332
már fenn is volt a rakfelületen, benne a szuperbiztosított tartályban, vagy hol. Pár perc múlva a bombakommandó eltűnt, híre-pora se maradt. A rendőrség nekiesett a sárga Pakonnak, nyilván nyomokat kerestek. Ha találnak, azok a nyomok okvetlenül Monafeghi-eredetűek lesznek, vagyis a Khomeini-ellenes lázadókhoz vezetnek majd, A rendőrség számára az ilyesmi: rutinművelet. Nekem viszont borzadályos fenyegetés volt az egész. Mi itt Teheránban örök veszélyben élünk! Ki ebből a pokolból! Mielőtt szó szerint levegőbe röpül körülöttünk, velünk a világ. Mudinak azt meséltem, hogy karácsonyi ajándékaink zömét a bazárban vásároltam meg. Holott ez jócskán féligazság volt, vagy annyi se, ismertem már boltokat a közvetlen környékünkön, ott kapkodtam össze a szükséges „jézuskát”, így maradt időm, hogy Amalhoz beugorhassak néha. Egy nap aztán igazi szuperbevásárlást rendeztem: természetesen Mahtab játékairól volt szó. A beszerzett meglepetéseket mind Alicenál hagytam, nem vittem haza. – Megengednéd? – kérdeztem. – Majd részletekben viszem el tőled, – Persze – felelte Alice. Igazi, nagyszívű barátnő volt, soha nem kérdezett semmit Nem mertem volna a terveimről mesélni neki. De hát Alice ráadásul roppant intelligens asszony is volt, emberismeretből sorozatosan jelesre vizsgázott. Tudta, milyen boldogtalanul élek Iránban, és személy szerint ő sem kedvelte Mudit. Alice bizonyára gondolkodott már az én titkos ügyeimen. Lehet, hogy azt gondolta, viszonyom van valakivel. Bizonyos értelemben jól gondolta, bár fizikailag nem volt szó ilyesmiről. Amalról beszélek. Ő hűséges családapa volt, s én magam semmit sem tettem, ami az ő házasságát a legárnyalatnyibbat is fenyegette volna. Nagyon vonzó férfi volt. Testileg is, de a szellemét illetően csakígy. A fegyelmezettség és a tetterő eszményi párosa volt, s ez sugárzott is egész lényéből. Ugyanakkor gyengéden törődött Mahtabbal és velem. Közel álltunk egymáshoz azért is, hogy volt egy 333
nagy közös célunk. De azért ezek a részletek. A lényeg az, hogy felismertem: az „igazi” férfi nem Mudi volt, hanem Amal – lehetett volna. Állandóan rá gondoltam. A Hálaadásnap csalódása után biztosított, hogy karácsonyra most már biztosan otthon leszünk Mahtabbal. A próféta szólna belőle! De akkor ezt nem viccesen gondoltam. Éreztem, hogy vagy megbízom benne, vagy megbolondulok. Igyekeztem elfoglalni magam, ám a tevékeny napok sem hoztak érdemleges eredményt. Egy reggel, nem sokkal azután, hogy Mahtab elment az iskolába, Mudi meg a kórházba taxizott, sietve nekivágtam, hogy bevásároljak a „szuper”-ben. Ezen a napon szokott tej lenni, s szerettem volna mihamarább megvenni, amit akartam – amíg a készlet tart. Ahogy a főutcára ráfordultam, rémülettől dermedten torpantam meg. A „szuper” előtt ugyanis több paszdargépkocsi parkolt, s látszott, hogy jelenlétük a szábziboltra és a hentesre is vonatkozik. Egyenruhás paszdarpribékek álltak mindenütt a járdán, fegyvereik csövét az üzletekre szegezték. Ahogy bámultam ezt a lidérces jelenetet, be is állt a személyautók mellé egy jókora tehergépkocsi. Mi ez? Sarkon fordultam, siettem el, minél messzebb. Csak semmibe bele ne keveredjem. Fogtam egy taxit, elvitettem magam pár sarokkal távolabbra, ott is volt egy „szuper”, végeredményben mindegy volt, hol vásárolok. Ahogy környékünkre ismét visszatértem, láthattam: a három üzletből mindent a teherautóra pakolnak. A legjobb ilyenkor az otthoni négy fal biztonsága, ezt választottam. Kíváncsiságom nem hagyott nyugodni otthon sem, s így megkérdeztem szomszédasszonyunkat, Málihét, mi folyik az üzleteknél, de ő csak a vállát vonogatta. Hamarosan megjelent viszont a szemetes, aki mindig mindent tudott, ami csak a környéken történik, s Málihe megkérdezte, mi van a boltoknál. A szemetes is csak annyit mondhatott, hogy a paszdar mindhárom bolt raktárkészletét elkobozta. Nem nyughattam, szerettem volna többet tudni, meg aztán a tulajokat is őszintén sajnáltam. Nekivágtam hát megint. Ellenőriztem 334
ruházatomat, tökéletes-e a „jelmezem”, nehogy elkapjanak. Odamentem a „szuper”-hez, mintha mit se tudnék. Agha Reza kint állt a járdán. Csüggedten figyelte, hogyan rabolja ki a paszdar, hogyan viszi el mind az ő világi javait. – Tejet kérnék – mondtam perzsául. – Nincsen – hangzott a válasz. Aztán vállat vont, felsóhajtott, de valami sztoikus nyugalommal, mint aki beletörődött már, hogy államilag támogatott rablók és útonállók világában él: – Támam – nyögte. Vagyis, hogy „vége”, „végem”. Mentem tovább a szábzibolthoz, ott több paszdarlegényt is láthattam munka közben, zöldségeszsákokat hasogattak fel, dőlt ki minden földi jó, aztán a gyümölcsök kerültek sorra, vittek mindent nagy ügybuzgalommal a teherautóra. Közelünkben a húsbolt kifosztása is pompásan haladt. Ahogy Mudi hazatért, legalább beszélhettem valakivel a dologról. Ő csak annyit mondott: – Na, persze, nyilván a feketepiaccal kerültek túl szoros kapcsolatba. Mindennek van határa, ez már csak így van. Holott három jóbarátunkról volt szó! Mudinak igazán furcsa erkölcsi fogalmai voltak. Ráadásul ő is igencsak élvezte a finomságokat, melyek kizárólag a feketepiacon voltak beszerezhetőek. De hát védelmezte kormányának szent „jogait”, az elvet, mely a zugkereskedőket az iszlám nevében megbünteti. Meggyőződéssel vallotta, hogy a paszdar semmiféle jogsértést nem követ el, mikor ilyen árukészleteket „felszámol”. Mahtabot lesújtotta a dolog, szívéhez nőtt ez a három ember. Aznap este, de még sokáig ezután is, így imádkozott: – Édes Istenkém, tégy valamit, hogy szegény barátaink mihamarább kinyithassanak megint. Olyan kedvesek voltak mindig hozzánk. Kérlek szépen, légy velük rendes. Híre ment, hogy a kormányzat hivatalokat akar ide telepíteni, ám az üzlethelyiségek üresen tátongtak továbbra is. A derék iráni közegek a jelek szerint minden komolyabb ok nélkül rámolták ki a három boltot. Persze a paszdar minden tettéről ugyanez volt elmondható. 335
Teltek, repültek a hetek. A rendszeres, napi telefonálás Amal irodájába, egy-egy látogatás nála – mellesleg amilyen gyakran csak mehettem, hát mentem… De az eredmény mindegyre nulla. Vártuk, vártuk csak ama bizonyos részletek „tisztázódását”. Olykor föltettem magamnak a kérdést: és ha ez is, ez az egész megint csak: hárf? – Hát ha előbb nem, szilveszterestre hazasikerítjük magát, Betty – mondta Amal. – Már úgy értem, hogy ha karácsonyra se menne a dolog. Higgye el, dolgozom az ügyén. Méghozzá jó ütemben. És ha az egyik út nem akar megnyílni, majd akad egy másik. Ígéretesebb. Türelem. Ezt a szózatát annyiszor, de annyiszor hallottam már, mindenesetre hallgattam türelemmel. Helen a követségen, most meg Amal. A türelmes hallgatás mögött egyre vadabb türelmetlenségem tombolt. Ezt is lepleznem kellett. Mint annyi mást. Adódott megint egy új terv. Az előbbieknek mintegy toldaléka, Amalnak voltak összeköttetései egy bizonyos vámhivatalnokhoz, aki késznek mutatkozott, hogy a svájci követségről kapott amerikai útleveleinket érvényesítse a kellő pecséttel. Ez lehetővé tenné a számunkra, hogy Tokióba repüljünk; volt egy gép, amelyik minden kedden indult, és kedd volt Mudi egyik kórházi napja is. Amal most az időpontok egyeztetésével foglalkozott. A vámos általában sose volt kedd reggel szolgálatban, azt kellett volna megpróbálnia, hogy műszakot cseréljen valakivel. A terv igen reálisnak hangzott, csak úgy ítéltem meg, hogy épp a vámos számára túl kockázatos. – Bandar Abbász a ködbe veszett? – kérdeztem. – Dolgozunk azon is – felelte Amal. – Csak türelem. Most már nem is tudtam leplezni kudarcérzésemet, kétségbeesetten sírtam. – Néha már úgy érzem, sose jutok ki innen – zokogtam. – Dehogynem. Kijut – vigasztalt Amal. – Sőt, én is kijutok. Hiszek benne. Hiába voltak olyan megnyugtatóak a szavai, hiába hittem bennük csakugyan újra, mit tehettem: mentem Teherán utcáin vissza a férjemhez. 336
Ez a csődtömeg-társadalom, amely körülvett, mindennapjainak legapróbb részleteivel úgy, de úgy ki tudott borítani olykor, hogy mindjárt a padlón voltam -vagy időnként a plafonon. Egy délután Mahtab a tévé gyermekadását nézte, a program valami erőszakot sugalló képregény és bölcs iszlám prédikációk egyvelege volt. A gyerekműsor után egészségfélóra következett. Ez a filmféleség magával ragadott minket, Mahtabbal mohón néztük. A születésről szólt, a születésről. Ez a film is rádöbbentett, milyen képtelen helyen élünk. Mutatták a szülőanyát, aki iráni orvosok – csupa férfi – segítségével hozza világra gyermekét, és a nő pucér volt, kivéve fenn, a feje és a nyaka nagy gonddal csadorba volt bugyolálva. – Nem akarsz Karácsony Apónak tányért rakni? Kekszes tányért, mellé egy pohár tejet? – kérdeztem Mahtabtól. – Tényleg eljön hozzánk is az Apó? – hangzott Mahtab kétkedő válasza. – Merthogy tavaly nem jött. – Mahtabbal mi ezt már többször megbeszéltük, és arra a megállapításra jutottunk, hogy azok a hideg, havas tájak túl messze esnek a szikkatag-forró Irántól, azért nem ért ide tavaly. – Nézd, az idén talán másképp lesz – nyugtattam. – Talán Télapó is edződött azóta. – Biztos, hogy eljön? – Biztosra nem ígérhetem, de a legjobb mégis az lesz, ha kiraksz neki valamit. Ezzel Mahtab is egyetértett. És nekilátott, hogy a konyhában egy kis uzsonnát készítsen karácsony havas hírnökének. Majd a szobájába ment, s visszatért Alice kitűzőtűjével, melyen az Apó volt látható, méghozzá a feleségével, a dunnással-havassal. – Talán megörül, ha a felesége képét láthatja – mondta a lányom, és letette az apró mütyürkét a keksz mellé a tálcára. Annyira beleélte magát a készülődésbe, hogy lefeküdni se nagyon akart. Hosszú alkudozás után hagyta, hogy betakarjam, elköszönjek tőle. S akkor még mindig a lelkemre kötötte: – Ha meghallod… szóval, ha tényleg jönne, ugye, fölébresztesz? 337
Beszélni szeretnék vele. – Mit akarnál mondani neki? – Csak annyit, hogy nagyapónak, nagyanyónak is köszönjön be, legalább, hogy „Jó napot”, mert akkor, tudom, sokkal könnyebben viselnék az egészet… nélkülünk a karácsonyt megint. Gombóc fojtogatta a torkomat. Mahtabra ajándékok tucatja várt, de hát azt, amit a legjobban szeretett volna ő, semmilyen Jézuska, semmilyen Karácsony Apó nem hozhatta, nem adhatta meg neki. Nem volt arra mód, hogy Mahtabot a Télapó szépséges ajádékpapírba csomagolja, aztán a szánjára dobja, s gyia…! A rénszarvasok nekivágnának, Irán hegyein átalszállanának, Amerikáig meg sem állnának. Vagy a kéményen át vinné ki a lányomat, repülne vele ő maga Michiganig, s ott a Bannister szélén álló kicsi házba bepottyantaná, egyenest a karácsonyfa alá. S akkor Mahtab személyesen köszöntené nagyiékat. Más volt a valóság. Iráni karácsony várt ránk. Még egy karácsony Joe és John nélkül, még egy karácsony apámtól és anyámtól messzetávol. Mudi késő estig kezelte a pácienseit, akiknek „karácsonyeste” nem is létezett. Mikor végzett, megkérdeztem tőle: – Mahtab nem maradhatna itthon holnap az iskolából? – Nem! – mordult rám. – Nem fogja elkezdeni az iskolakerülést, csak mert holnap karácsony van, vagy mi a nyavalya. Nem ellenkeztem. Hangjában valami tekintélyelvű hangzást éreztem, s ez megriasztott. Tessék, jönnek megint a hangulatingadozásai, a félelmetessé váló kilengései. Egy pillanatra a régi Mudit, az őrjöngőt láttam magam előtt, és nem hihettem, hogy csupán képzelődöm, éppen ezért semmi kedvem nem volt, hogy kihívjam magam ellen a haragját. – Mahtab, gyere, nézzük meg nem járt-e itt az éjszaka az Apó! Korán ébresztettem, hogy még iskolába indulás előtt megnézhesse az összes ajándékot, kiörvendezhesse magát. Egy szökkenéssel a szőnyegen termett, és felsikoltott örömében, látván, hogy Karácsony Apó elfogyasztotta a kekszet, megitta a tejet. Majd a takarosan becsomagolt ajándékokra tévedt a pillantása. Tévedt? Mohón kereste, 338
hol lehetnek. Jött Mudi is. Amerikában hogy lelkesedett ő is a karácsonyokért! S mintha csoda történt volna, a múlt ezen a reggelen egy kicsit visszatérni látszott. Mudi szélesen, melegszívűen mosolygott, így mondta Mahtab-nak, aki szinte elmerült az ajándékok tengerében: – Ó! De szépek! És Mahtab ámulva jelentette ki: – Nem is hittem volna…! Nohát! Hogy az Apó ide, a messzi Iránba is eljöjjön, csak hogy megajándékozzon engem… és ilyen csodálatosan! Mudi egész sor filmtekercset kattintgatott el, s mikor hét óra közeledett, és Mahtab a szobájába indult volna, hogy szedelőzködjék, autóbuszához baktasson, életem párja közölte vele: – Na… talán ma nem is kéne iskolába menned. Vagy ha mégis, hát mehetsz nyugodtan egy kicsit később is, jó? – Nem – hangzott Mahtab azonnali válasza –, tanítást nem mulaszthatok! S ezt egészen magától értetődően mondta. Az iráni tanítónők jó munkát végeztek. Belesulykolták a rendet. A lányom nem akarta volna azt a vesszőfutást, amit akár az egyszerű késés is jelentett volna a számára: hogy bevigyék a titkárságra, hallania kelljen, hogy bád meg a többit. Barátaink estére jöttek, vacsorára. Finom sültet készítettem a tiszteletükre. De az ünnepi hangulatban üröm is vegyült jócskán. Fereste barátnőnk dolga szomorított el minket. Szegény a hisztériához járt közel. A férjét, jó egy év „vizsgálati fogság” után bíróság elé állították. És elítélték. Még azok után sem akartam hinni a fülemnek, amit én már ebben az őrült országban tapasztaltam, hallottam, láttam. Fereste nyögve közölte: – Bűnösnek találták abban a vádpontban, hogy rendszerellenes gondolatokat táplál magában. És ezért hatévi börtönt kapott. Mudi sem tagadta meg részvétét. Hiszen rokonszenves volt neki Fereste. Lopva mégis odasúgta nekem aztán: – Hidd el, más is lehet a dolog mögött. Magamban hevesen tiltakoztam, de hát meg kellett értenem, 339
mennyire fontos Mudinak, hogy higgyen az iszlám Irán igazságosságában. Pedig már Mudi is régóta táplált magában rendszer- és ajatollahellenes érzéseket, gondolatokat. Hallván Fereste beszámolóját, titkon összerezzenhetett, hiszen ez ijesztő hír volt. Már rendszerellenes gondolatokért is ez járhat! Meg aztán volt más is: Mudi nyíltan megsértette a helyi törvényeket, mikor engedély nélkül magánpraxist folytatott. Hat év olyasmiért, amiről végeredményben senki se tudhat – hány év jár akkor azért, amit valaki ilyen nyíltan művel, mint ezt a törvényszegést ő?! Karácsony utáni nap is jócskán akadt dolgom, nem volt időm az önsajnálatra. Mudi egész pereputtya beállított ugyanis, persze, hívatlanul. Hoztak ennivalót, ruházati cikkeket, háztartási eszközöket, kapott ajándékot Mahtab is bőven, és lakásunkat elborították a dús virágcsokrok. Száznyolcvan fokos fordulat volt ez tavalyhoz képest, a család nyilván azt akarta demonstrálni, hogy engem is befogadtak maguk közé. Egyetlen közeli rokon akadt csak, aki nem jött el, Baba Hadzsi. Ám távollétéért Ámme Bozorg bőségesen kárpótolni akart, s egyre csak azt harsogta és suttogta felváltva: – Ázizám! Ázizám! Drágám – turbékolta a szipirtyó asszony –, drágám! Mondta mindezt ő – nekem. Ő is olyan volt tömérdek ajándékával, mint egy eleven karácsonyfa. Pici játékfazekak, serpenyők, virágok, harisnyák Mahtabnak, a szent Máshád városából celofánban hozott drága sáfrány, egy kiló borbolya, egy új ruszári meg egy pár drága harisnya nekem. Mudi ugyanakkor semmit se kapott. Ámme Bozorg szokás szerint fecsegő kedvében volt, és összevissza hadarásainak középpontjában most egyetlen kitüntetett személy állt: én magam voltam az. Ragaszkodott hozzá, hogy csakis mellém üljön, aztán minden szót értenem kellett, ezért mindent, amit csak mondott, lefordíttatott. És valamennyi mondatát azzal kezdte, hogy „Ázizám”, és nem győzött dicsérni engem, magasztalni nyakrafőre. Hogy én milyen jó vagyok. Hogy engem mindenki szeret. Mindenkitől csak szépet és jót hall rólam. Milyen nagyszerű feleség vagyok. Példás anya. Sőt még nővér is! 340
Szédültem ezen érzelmi rohamok közepette. Ennyi bók elől csakis a konyhába menekülhettem, és ott nyomban komoly aggályaim támadtak: mi lesz, ha ezt a vendégsokaságot nem tudom kellő mennyiségű étekkel kínálni?! Hiszen csak az előző esti ünnepi vacsora maradékaival szolgálhattam. Csirkemaradványok, lasagne, püspökkenyér, mártás, főzelék, sajt, praliné. Ez volt a kínálat. Ámme Bozorg mindenkinek megparancsolta: tessék kóstolgatni! De senki semmit ki ne hagyjon. Mert ezeket a ritka amerikai csemegéket az ő nővére készítette, ezért szentek. Késő este, mikor néhány vendég már eltávozott, beállított Agha és Khanom Hákim. Turbánember lévén, Agha Hákim határozta meg a beszélgetés témáját, ez így volt szokás. És ugyancsak szokás szerint, vallási tárgyat választott. – Szeretnék a karácsonyi történetről beszélni – kezdte. És felolvasta a Korán 19. szúrájának 17-37. versét: S lássátok az írásban, íme, Mária történetét. Hogy egykoron a családjától ő elvonult, egy keletnek néző szobába, s ott vala, elküldöttük hozzá Szellemünket (Gábrielt), ki is tökéletes ember alakjában jelent meg néki. Mondotta Mária: „Menekülök pedig én teelőled Istenhez, ha ez néked bármit is jelent.” S felelé Gábriel: „Küldött ugyan hozzád engem az Isten éppen, hogy szent gyermeket hoznál e világra.” Mária megint monda: „Viszont én mi módon adhatnék gyermeknek életet, mikor férfi szerelemmel engem nem érintett még, és tisztátalan nem vagyok?” Felelte Gábriel: „Az Úr ekképpen monda: »Egyszerű ez nékem«, légyen pedig ez így, hogy a gyermek csoda legyen az emberek között, és légyen könyörületünkre üdvhozó, ez pedig a módja, ahogyan ez lészen.” Mária pedig megfogantatta magában a gyermeket, kihordta, és mikor a szülés fájdalmai gyötörni kezdték, elvonultan élve egy pálmafa alatt monda: „Ó, bár halnék meg inkább, mielőtt ez megtörténne, és felejtenének el engem örökre az emberek e világon.” Ám a gyermek szólott már alóla: „Ne aggódj, az Úr adott vala néked gazdagon áradó folyás vizet. És rázd meg a pálmát, érett termések fognak elé341
bed potyogni. Hát egyél és igyál, és boldogsággal legyél, és ha netán bárkivel is találkozol, mondd: »Megtartóztatást fogadtam én az Úrnak, ezért én senkivel nem szólok.«„ Méne hát Mária a családjához vissza, s vitte magával az újszülöttet. Ott pedig mondták vala néki: „Ó, jaj, Mária, hihetetlen ez, amit te elkövettél, hogyan is tehetted. Jaj, Áronnak nővére, atyád nem volt tisztességtelen, és anyádhoz se tapadt semmi szennyesség.” Mária a gyermekre mutatott, s kérdé vala: „Miképp szólhatunk bölcsőbéli csöppséggel?” Felelte (a gyermek): „Istennek szolgája vagyok. Reám bízott ő egy írást, jelölt vala engem Prófétájául. És megáldott, bárhová menjek is én, s megparancsolta nekem a szálat imát és a zákat jótékonyságot, mind ameddig csak élek. Lennék Anyámnak büszkesége, mert Ő engemet nem azért adott e világra, hogy engedetlen lázadó váljon belőlem. És kiérdemeltem, hogy béke járjon a születésem napjával, a haláloméval, ha eljő, s ha majdan feltámadok.” Ez Jézus igaz története, Mária fiáé, kinek gondolata eleven. Hanem Istenhez nem illet volna, hogy bármi való mód fia lenne. Dicséret néki és magasztalás! Ha ő valamit eltökél, hogy lenne úgy, úgy lesz. Szól: „Légyen!” – és úgy van. A Korán világossá tette, hogy Jézus nem Istennek fia, akkor sem, ha csodásan fogantatott. Magam, persze, más véleményen voltam, de mivel magam voltam e külön véleményemmel, inkább nem szóltam semmit. Mudi igen jó kedvében leledzett, és fürdött a dicsőség fényében azért is, mert házunk a nagy ünnep napján az érdeklődés középpontjában áll. Ezért nem is kértem tőle engedélyt, hogy szilveszterestére meghívjam magunkhoz legközelebbi jóbarátainkat. Meglepetésemre Mudi magánkívül volt e hír hallatán. – Itt nekem nem fogtok alkoholt fogyasztani! – bömbölte. – Honnét is szereznék alkoholt? – hangzott az ellenvetésem. – Mit tudom én, talán ezek majd hoznak magukkal. – Meg fogom mondani nekik, senki ne hozzon szeszt. Mert hogy félek az ilyesmitől, nem akarok kockázatot. Jó lesz így? 342
Mudi nagyjából megnyugodott, de még mindig maradt kifogása: – Táncot sem akarok, és nem óhajtok csókolózó párokat látni – mondta. – Meg egyáltalán, összecsókolózást. Nem fogsz te se összecsókolózni senkivel, mint tavaly újévkor. – Megígérem. Semmi effélét nem teszek. Egyszerűen azt szeretném csak, ha együtt lehetnék a barátaimmal. Mudi erre csak dörmögött. Tudta, késő már visszaszívni a dolgot, a meghívások elmentek. Hördült egyet, sebzett vadként. Magához rendelt mindenesetre egy csomó pácienst, és még késő délután, meg este is rendelt, amikor első vendégeink már szállingózni kezdtek: Alice és Sámszi meg a két férj, valamint Fereste és Zári. Egy órán át próbáltuk melegen tartani az ételt, és csak gyümölcsöt csipegettünk. Akkor telefonhívás érkezett, sürgősen keresték dr. Nádzáfit, Zári férjét. Műtéthez hívták. Ő azonban nem volt hajlandó itthagyni kis ünnepi körünket, ezért megüzente, keressenek mást. Mikor Mudi végre befejezte a rendelést, e szavakkal állított be hozzánk: – Sajnos, telefonáltak a kórházból. Sürgős eset. Be kell mennem. Mindenki azt kérdezte, miért menekül el Mudi a mulatságról? Találhatott volna kifogást, mint dr. Nádzsáfi tette. Bárki helyettesíthető! Ám néhány perc múlva villogó lámpájú mentőautó állt meg a ház előtt. Tényleg sürgős esetről volt szó, Mudi igazat mondott. Hát nélküle ültünk le szilveszteri lakománkhoz. Ettünk még javában, mikor fél tizenegy tájban visszaérkezett. – Gyere, most már tényleg tarts velünk – kértem. Hanem a telefon megcsördült, és Mudi már rohant is el. – Egy páciensem, egy nő – közölte Mudi. – Szörnyű hátfájdalmai vannak, nyomban fogadnom kell. – Ugyan, hagyd – tiltakoztam. – Kérd meg, várjon reggelig. Csináljanak addig valamit. – Ilyen későre nem szabad beosztanod beteget – intette Sámszi –, tartanod kell magad bizonyos rendelési időhöz. – Nem – vetette oda Mudi – Még ma este kezelnem kell ezt a nőt. – És eltűnt a rendelőben. – Tönkreteszi az estét – dünnyögte Alice. – Hányszor van ez így – sóhajtottam. – Lassan megszokom. 343
Engem már nem izgat. Észrevettem, hogy közsajnálat tárgya vagyok, de hát az volt az igazság, hogy barátaim társaságát így, Mudi nélkül szinte még jobban élveztem. Finom volt a lakoma, a hangulat is helyrerázódott, csak a vendégeknek, sajnos, hamar el kellett menniük. A nyugati világ Újév ünnepét Teherán észre sem veszi, itt reggel ugyanúgy megy tovább az élet, mint máskor. Öt perccel éjfél után a társaság cihelődni kezdett, ám akkor hirtelen betoppant Mudi. – Csak nem rohantok máris? – Látszott rajta, hogy csak színleli a nagy sajnálkozást. – Pont most, hogy ezzel a nyomorult rendeléssel végre kész vagyok? – Nekünk holnap… vagyis ma korán kell kelnünk, tudod – mondta neki dr, Nádzáfi. Alighogy az utolsó vendég is eltávozott, Mudi a karjába kapott hirtelen, és szenvedélyesen ölelni-csókolni kezdett, kitartóan méghozzá. – Mire véljem ezt? – csodálkoztam kicsit idegesen. – Hát, csak… boldog új évet! Az már igaz, hogy itt az új év. Ezerkilencszáznyolcvanhat. Vagyis egy év megint eltelt, és én még mindig itt rostokolok. Meddig még? Még egy évig? Elérkezett az ünnepnapok vége, és engem kétségbeesettebben talált, mint valaha. Persze, próbáltam lekötni figyelmemet. Minden ünnepnap új reményt jelentett. Hogy akkor már végre Michiganben leszek, nem itt. De hát jött a Hálaadás Napja, lepergett a Karácsony, elmúlt Újév, és a naptár azt ígérte: hosszú, kemény tél vár rám. A szó minden értelmében. Keservesen vonszolódtak a napok, – Csak türelem – intett Amal, valahányszor beszéltünk. Hó fedte már a várost. Az utcák csakhamar iszaptengerré változtak. Egyre kétségbeesettebben ébredtem minden reggel, és naponta történt valami, ami még mélyítette azt a lelki gödröt, amelynek alján reménytelenül csücsültem. Egy nap, ahogy lakásunk közelében egy élénk forgalmú téren vágtam át, megállított a paszdarnémber. Emlékeztem egy korábbi 344
találkozásra, mikor ezek a szipirtyók pár perzsa szót csikartak ki belőlem, de csak azért, hogy annál jobban felbőszüljenek: miért nem folytatom tovább is az ő becses anyanyelvükön a társalgást. Mahtab iskolában volt. Fordítani, tolmácsolni senki sem tudott nekem. Hát most nem adom meg magam! – Egy szót se értek – mondtam épp ezért angolul. Meglepetésemre a nőszemély anyanyelvemen válaszolt. Első alkalommal iráni életem során! – Ahogy az úttesten áthaladt – közölte velem dühödten –, a térdéből elővillant egy darab, a kabátja és a harisnyája között. Tessék rendes harisnyát húzni, a mindenit neki! – Gondolja – vágtam vissza –, hogy én szeretem az ilyen harisnyát? Életemben nem hordtam effélét, és nem is akarok. Ha választhatnék, hát Amerikában volnék most, harisnyanadrágot viselnék, és nem ezeket a lecsúszkálós kacatokat. Mondja meg, kérem, ezt az egyet mondja meg nekem: hol kapok rendes harisnyát itt? Hogy magának is, nekem is megfeleljen? A paszdarnő kicsit emberibb lett, töprengő és együttérzö. – Tudom én, Khanom, értem én – felelte. Méghozzá barátságosan. És egy szó nélkül eloldalgott. Zavartan álltam. Hogy ilyen is legyen a világon…! Megértő paszdarnőszemély?! S ebben a pillanatban még mélyebbre fúrt a szívemben a fájdalom. Hogy én mennyire vágyakoztam haza, abba a világba, ahol például úgy öltözködhetem, ahogy akarok! Ahol szabadon lélegezhetem. Január közepe volt, s úgy délután négy felé, mikor jött a hívás. Mudi várójában ültem, körülöttem páciensek. Fölvettem a kagylót, s rádöbbentem, hogy hiszen ez Carolyn nővérem, Amerikából. – Az orvosok összehívták a családot – közölte –, mert papának bélelzáródása van. Elhatározták, hogy megműtik. Operáció nélkül semmi esély a túlélésre. S egyáltalán nem hiszik, hogy elég erős lenne a szervezete a műtét elviseléséhez. Vagyis úgy gondolják, hogy még ma meghal. Ködben úszott körülöttem a szoba, könnyeim patakzottak, szédültem. Ruszárim lucskos volt már. A szívem szakadt meg, úgy éreztem. Apám ott haldoklik most, sok ezer mérföldnyire tőlem, és 345
nem lehetek mellette, nem foghatom a kezét, nem közölhetem vele, mennyire szeretem, mennyire szerettem őt egész életemben, nem osztozhatom a családi gyászban. Kérdeztem még részleteket apám hogyléte felől, de a saját zokogásomtól nem értettem jól Carolyn válaszait. Hirtelen fölpillantottam, Mudi állt mellettem, arcára volt írva a gond. Épp eleget hallhatott, hogy a többit kitalálja magától. – Menj csak. Utazz – mondta halkan. – Utazz haza, lásd még apádat.
346
22 Mudi szavai teljesen fölkészületlenül értek. Micsoda? Jól hallok egyáltalán?! Kezem a kagylón, ráborítottam, s azt feleltem: – Apa tényleg rosszul van. Halálos beteg, aligha éli túl a mai napot. Ez az orvosok véleménye. – Mondd a nővérednek, hogy mész. Egy másodperc tört részéig egyszerűen elárasztott a boldogság. De akkor nyomban gyanakvó lettem. Mi ez a hirtelen pálfordulás? Mudi most egyszerre, másfél év után, megengedi nekem és Mahtabnak, hogy Amerikába menjünk? Hogy hazatérjünk? Próbáltam időt nyerni. – Ezt még meg kell beszélnünk majd – mondtam. Aztán ismét a telefonba, de ordítva: – Carolyn, beszélnem kell apával! – Mintha egyszerre többféle távolságot is át akartam volna hidalni, üvöltve folytattam: – A műtétről, mindenről… Mudi nem tiltakozott. Hallgatta, hogy tárgyalunk Carolynnal a részletekről: Bejelentek egy beszélgetést a Carson City Hospitallel, pontosan három óra múlvára. Carolyn addigra megszervezi, hogy apa beszélhessen velem. Még mielőtt a műtőbe vinnék. – Mondd meg a nővérednek, hogy hazamész – unszolt Mudi. Zavartan haboztam. Nem engedelmeskedtem „parancsának”. – Most rögtön mondd meg neki – sürgetett. Valami történik itt. Valami rémség, gondoltam. Nem és nem, tiltakozott bennem minden. – Most rögtön! – ismételte meg Mudi, de most már fenyegető arccal. – Carolyn – mondtam tehát –, Mudi sürget, hogy mondjam meg 347
neked, hazautazhatom. Nővérem felkiáltott örömében. A telefonbeszélgetés után Mudi rögtön visszatért a napi rutinvilágába. Figyelme azonnal a várakozó betegeké lett, velük foglalkozott, bármiféle részletesebb megbeszélés lehetetlenné vált. Visszamenekültem hálószobám nyugalmába, és sírtam. Gyászoltam máris szegény papát. Valahogy minden összekavarodott. Ez a tragédia meg a váratlan örömhír, hogy Mudi megengedi, visszamenjünk az Egyesült Allamokba. Nem is tudom, meddig sírhattam így. Hirtelen arra riadtam, hogy szobámban ott van Sámszi. – Véletlenül idecsörögtem, és Muditól hallottam, milyen rossz híreket kaptál a papádról – mondta. – Eljöttünk, Zárival, hogy melletted legyünk, – Borzasztó rendes tőletek – mondtam, könnyeimet törölgetve. Feltápászkodtam az ágyról, a karjaiba vetettem magam, és máris bőgtem újra. Sámszi letámogatott a lépcsőn a nappaliba. Ott ült Zári, s attól kezdve ketten próbáltak vigasztalni. Vagyis mindent hallani akartak apámról, s közben felidézték az ő apjuk furcsa történetét, évekkel ezelőtti hirtelen, rejtélyes halálát. – Ma reggel hosszan beszéltem Mudival, még mielőtt a hívás befutott volna Amerikából – mondta Zári, – Nagyon aggódtam miattad, a papád dolgában, és unszoltam Mudit, engedje meg, hogy meglátogasd a szüleidet, ez a legkevesebb. Ejha! Ezért változott meg olyan gyorsan Mudi véleménye? Zári összefoglalta a beszélgetést. Mudi azt mondta, nem enged el Amerikába, tudja ugyanis, hogy én sose térek ide vissza. – Hogy tehetsz ilyet? – kérdezte akkor Mudit Zári. – Bettyt mégse zárhatod be ide egész életére! Csak mert azt hiszed, nem térne vissza, ha kijuthatna egyszer. És Zári azt is mondta Mudinak, hogy ő egy bád alak, ha nem enged haza a nagybeteg papámhoz. Ez, persze, nagy sértés volt, komoly megbélyegzés, főleg mert Zári idősebb volt Mudinál, s mert a család régi barátnéjaként igen nagy tisztelet övezte. S hogy Mudi ennek ellenére sem hajlott a józan ész szavára, Zári 348
– így ő! – meglelte a probléma megoldását. Javasolta nagy gyanútlanul, merő jóindulatból, hogy Mahtab addig maradjon Sámszinál, hiszen akkor biztosra veheti Mudi, hogy úgyis visszajövök. Szent ég! A tizennyolc hónapi pokolnak ez volt a legtüzesebb nyársa, melyet lelkemben bárki is megforgathatott. Zári nem is álmodta, mit tesz velem, tényleg jót akart. És csapdát készített elő. Hiszen én, valahányszor Amerikáról beszéltem, mindig úgy értettem a dolgot: csak Mahtabbal utazom. Vagy sehogy. De hát Zárival nem vitathattam meg ezt az újabb rémséget. Csak egyet tudtam most már: nem fogok én Amerikába menni. Így semmiképp sem. Ehhez az egyhez tartottam magam, ehhez ragaszkodnom kellett tűzön-vízen: „A lányom nélkül soha!” De mi lesz, ha Mudi kényszerít arra, hogy egyedül utazzam?! – Nagyapó, megyünk hozzátok, megyünk ám hamar! – lelkendezett Mahtab. Apámmal beszélt. Szavaiból izgalom sugárzott, arcáról meg kétség és zavar. Láthattam, él a gyanúperrel: az nem fog menni, hogy Mudi kettőnket elengedjen innen. Együtt aligha. S Mahtabot gyötörte ez a sejtés, de nem akarta, hogy nagyapja bármit érezzen ebből. Csak örüljön! Apámnak alig pár perce volt, hogy az ő kis Tobbyjával beszéljen, és minden szó nagy erőfeszítésébe került így is. – Annyira örülök, hogy jöttök – mondta aztán apám már nekem. – Siessetek. Ne halasszátok túl soká. Miközben nyugtatni próbáltam, könnyeim belül folytak. Világos volt, mint a nap, hogy nem látom már őt élve, nem látom sehogy, soha többé. Hiszen ha netán hazamennék, akkor is csak a temetésére. – Imádkozom érted a műtéted alatt – mondtam neki. – Mindent lehet, csak akarni kell – mondta. – Ilyen ez a túléléshistória is. – Éreztem, hogy a hangja erősebb, keményebb most. – Szeretnék Mudival is beszélni – tette hozzá. – Apa beszélne veled, ha gondolod – közöltem életem párjával. – Nagyapó, meglátogatunk – mondta neki Mudi. – Mindnyájunknak nagyon hiányzol. – Sámszi és Zári ezt végighallgatta, ahogy Mahtab is. Ugyanazt gondoltuk valamennyien: 349
hogy Mudi nagy hazug. A beszélgetés hamar véget ért, vitték apámat a műtőbe. – Nagyon köszönöm, amit apának mondtál – fordultam akkor Mudihoz, mert mindent meg akartam tenni, hogy elejét vegyem a vihar kitörésének, ami nagyon ígérkezett, érezhettem. Morgott valamit válaszul. Ha akarta, nagyon jó színész tudott lenni. Tisztában voltam vele, hogy esze ágában sincs Amerikába utazni. Sőt, Mahtabnak se engedné meg, hogy engem elkísérjen. Hát miféle játékot játszik most velem? Mudi aznap nagyon sokáig rendelt. Mahtab lefeküdt, de nem tudott elaludni, nyugtalan volt, aggódott a nagypapáért. Felizgatta az esetleges michigani utazás is. Magam, most már az ágyamon, félig teljes magányban, szabadjára engedhettem könnyeimet. Mélységes fájdalommal sirattam az apámat, aki talán már nem is élt. Igen. Sírtam anyámért, a testvéreimért, Joe-ért és Johnért, akik helyettem is viselik ott a nagy veszteség terheit. S én nem lehetek ott vigaszukra. Sírtam Mahtabért, hogyan birkózik meg majd szegénykém ezzel a nem várt többletteherrel? Hallotta, mit mondott az apja, hogy Amerikába megyünk, meglátogatjuk a nagypapát. Miként magyarázom majd el neki – vagy bárki más –, hogy nagyapa, akit meglátogatnánk, már nincs is ezen a világon? Mudi fél tizenegy tájt jött be a hálószobába. Leült mellém az ágyra. Most szelídebb hangulatban látszott, és mintha vigasztalni akart volna együttérzően. Kétségbeesésem ellenére is csak azon járt az eszem, hogy mi innen Mahtabbal valahogy szabaduljunk. – Tarts velünk – mondtam. – Nem akarok én magam utazni Amerikába. Gyere te is. Azt szeretném, ha hármasban utaznánk. Épp ezekben a napokban lenne nagy szükségem rád. Nélküled nem boldogulnék ott sem. – Nem, én nem megyek – mondta. – Ha elutaznék, máris lőttek a kórházi munkámnak, állásomnak. Következő szavaimmal szinte a lehetetlent akartam elérni. Tudtam, úgyis hiába. De azért csak mondtam: – Jó, de azért legalább Mahtabot vihetem, igaz? – Nem, nem mehet, neki iskolába kell járnia. 350
– Ha nem vihetem magammal, én sem megyek – jelentettem ki. Erre ő egyetlen szó nélkül fölkelt az ágyam széléről, és kivonult a másik szobába. – Mammal mindent elintéz – mondta Mudi másnap reggel. – Boldog vagyok, hogy meglátogathatod a családodat. Melyik nap akarsz menni? És mikorra tervezed, hogy visszajössz. – Mahtab nélkül nem megyek. – De mész – jelentette ki jeges hangon Mudi. – Márpedig mész. – Ha megyek, hát csak két napra. – Miket beszélsz? – csattant fel Mudi. – Corpus Christibe foglaltatok neked helyet! – Mi keresnivalóm van nekem ott? – Az, hogy eladod a házat. Nem jössz haza Amerikából úgy, hogy azt a házat el nem adtad. Ez nem egy kis utazás. Ez nem egy-két nap. Azért mész, hogy ott mindent eladj. Amink csak van. Gondoskodsz róla, hogy a dollárok ide átkerüljenek. Nem jössz vissza, míg azt a pénzt én itt nem látom. Szóval ez volt a mindennél gonoszabb terv! Ez rejlett Mudi gyors elhatározása, nagylelkű ajánlata mögött. Fütyült ő az apámra, anyámra, fiaimra, netán a családom többi tagjára. Köpött rá, milyen örömet jelenthet nekem egy ilyen út. Nem, ő csak a pénzt akarta. És nyilvánvalóan Mahtabot akarta ittfogni túszul, hogy visszatérésemet biztosítsa. – Ilyenbe én nem megyek bele! – sikoltottam. – Ne is várd. Nem utazom. Ha megyek, hát csak az apám temetésére. És jövök vissza máris. Semmi hangulatom épp most eladni mindent, mit képzelsz te!? Nem is olyan könnyű mindent eladni. Pláne, hogy ilyen idegállapotban leszek ott. Észnél vagy? – Tudom, hogy nem könnyű – rikácsolta vissza Mudi. – De nekem tökmindegy, meddig maradsz el. Tökmindegy, mennyi idő alatt adsz el mindent. De nem jössz vissza addig! Értetted? Míg mindent el nem adtál – hörögte. Ahogy Mudi a kórházba elvágtatott, már mentem is, rohantam taxit fogni, aztán irány Amal irodája. Végighallgatta beszámolómat, 351
bonyodalmas életem legújabb fejleményeiről. Arcán fájdalom és aggódás tükröződött. – Talán két napra átugorhatnék mégis – próbálkoztam. – Mondjuk, a temetésre. Aztán jönnék vissza Mahtabhoz. És utána szöknénk… ahogy terveztük, amikor lehet. – Inkább ne menjen el – kérte Amal –, Betty, ne utazzon. Akkor Mahtabot sose látja viszont többé. Szent meggyőződésem. Mudi nem engedi magát visszatérni Iránba. – De hát megígértem apámnak! Mi lesz az ígéretemmel? Annyiszor okoztam már csalódást neki. – Ne utazzon. – És ha mégis… és elhozom a pénzt… akkor a pénzt esetleg szökésem során is magammal vihetem? – Mondom, ne utazzon. Apja nem akarná, hogy visszatérjen hozzájuk Amerikába, ha Mahtabot közben itt kell hagynia. Amalnak igaza volt. Tudtam is. Tisztában lehettem vele, hogy ha csak öt percre is itthagyom Mahtabot egyedül, Mudinak gondja lesz rá, hogy soha az életben ne láthassam viszont a lányomat. Annak ellenére, hogy most szép konszolidált életünk mutatkozik itt Iránban, nyilvánvaló volt, Mudi hőn áhítja, bárcsak eltűnnék a színről. A lányunk itt maradna a karmai között. Először ott csapott be, hogy utazni kényszerített, másodszor meg, amikor ide küldeném a pénzt, akkor nekem fel is út, le is út. Elválik tőlem, Iránba én nem jöhetnék többé soha. Életem egykori párja elvenne valami iráni nőt, és attól fogva az lenne Mahtabnak – egy szerencsétlen iráni kislánynak – a mostohaanyja. Amallal folytatott társalgásunk új irányt vett. – Nem gyorsíthatnánk valamit a dolgon? – kérdeztem. – Hogy még annakelőtte sor kerülhessen a szökésre, mielőtt ez a szörnyeteg esetleg tényleg utazni kényszerít? Amal nyugtalanul fészkelődött. Tudta ő is, hogy tervezése úgy nyúlik, mint a rétestészta. Nehéz volt „türelemmel” bírni ezt. De hát csodát tenni, azt ő se bírt. Beláttam. – Nagyon fontos – hallhattam ellenvetését –, hogy minden úgy menjen, mint a karikacsapás. Pontosan, gondosan. – A régi érvek! – Csak így hagyhatják ott Mahtabbal Mudit. Az túl kockázatos, hogy 352
Teheránban próbáljanak rejtőzni, amíg elrendezzük az apró részleteket. Nagyon kevés sztráda vezet ki a városból… és ha elkezdik magukat ezeken keresni, vagy netán a reptéren, hát biztos végük! – Igen, ez igaz – hagytam rá kétségbeesetten. – De nekünk most gyorsabban kéne… – Megpróbálom – mondta Amal. – De kérem, ne eméssze magát ennyire. – Elmagyarázta, hogy új iráni útlevélre is szükségem van. Mert az eddigi, az hármunk nevére szólt, ugye. Akkor családilag kéne utaznunk. Egymagam nem használhatom, Mudi nélkül, és az az amerikai útlevél se ér semmit, melyet Mudi elrejtett valahová. Saját nevemre szóló iráni útlevél kell. – Nincs rá mód, hogy Mudiék csak úgy ripsz-ropsz megszerezzék magának az új iráni útlevelet -nyugtatott Amal. – Ez nekik se megy. Az átlagos várakozási idő egy év. Még ha valakinek nagyon kell az útlevél, és jó összeköttetései vannak, akkor is beletelhet hat hétbe, két hónapba. A leggyorsabb lebonyolítás, amiről eddig hallottam, hat hét. Vegye úgy, hogy ennyi idő múlva ki tudom juttatni magát az országból. És addig, nagyon kérem, csak türelemmel. Még ugyaneznap délután beszéltem a nővéremmel, Carolynnal. Apa túlélte a műtétet! Apa él! Carolyn elmesélte, hogy mikor betolták a műtőbe, azt mesélte az orvosoknak, a nővéreknek, hogy Betty és – a kis „Tobby” hazajön végre. Carolyn biztosra vette, az adott neki erőt, hogy jövünk, így tudta kiállni a dolgot a szervezete. De még nincs öntudatánál, az orvosok véleménye szerint egyelőre az életveszély se múlt el. Ezen az estén ellátogatott hozzánk Mammal és Madzsid. Bementek Mudi rendelőjébe, ott tanácskoztak. Nyilván az utazásról, melyre én nem vagyok hajlandó. Egyedül ücsörögtem a konyhában, mikor Mahtab bejött. Arckifejezése elárulta, hogy valami rémség következik. Nem sírt. De mélységes fájdalom és harag tükröződött a vonásain. – El akarsz hagyni engem, igaz? – kérdezte. – Miről beszélsz? 353
– Csak hogy papa azt mondta, nélkülem akarsz Amerikába utazni – folytatta. És akkor már záporoztak a könnyei. Elindultam, hogy átöleljem, megnyugtassam, de hátrálni kezdett az ajtó felé. – Nekem te megígérted, hogy nélkülem sose mész haza – mondta zokogva. – És most el akarsz hagyni. – Mit mondott neked apa, hallod-e? – Azt, hogy te egyedül akarsz elmenni innen, és hogy sose akarsz többé visszajönni hozzánk. – Na, gyere – fogtam meg a kezét. – Most átmegyünk papához, és megbeszéljük a dolgot. Forrt bennem a düh. Nagy zajjal nyitottam rá a három férfira. A három összeesküvőre, ahogy ott súgtak-búgtak a rendelőben. – Miért mondtál olyat Mahtabnak, hogy én nélküle utazom Amerikába? – rikácsoltam. Mudi se tett föl hangfogót. – Hát nincs értelme rejtegetni a dolgot. Mit titkoljuk előtte? Hozzá kell szoknia a gondolathoz, hallod? – Nem utazom, hallod!? – De. Utazol. – Nem, eszemben sincs. Percekig üvöltöztünk így egymásra. Egyikünk se engedett. Mammal és Madzsid látható közönnyel nézte a jelenetet, és az se érdekelte őket, hogyan hat az egész ocsmányság Mahtabra. Végül kirohantam a szobából. Mahtabbal gyorsan felmentünk az emeletre, az én hálószobámba. Karomba szorítottam szegénykét, és egyre azt hajtogattam: – Mahtab, érted már, érted? Nem utazom én nélküled, dehogy utazom, Mahtab szerette volna hinni, amit mondok, nyüszített, zokogott, de a szemén láttam, hogy azért egyre hitetlenkedik. Tudta, milyen hatalma van felettünk az apjának. Megpróbáltam még egyszer. – Nem akarom, hogy apa tudjon róla… de neked tudnod kell. Ha másképp nem megy, hát a repülőút előtt megbetegszem, és olyan szörnyen nagy beteg leszek, hogy szóba se jöhet az elutazás. Hanem 354
apának ezt semmi szín alatt ne áruld el. S még így is azt kellett látnom, hogy nem hisz nekem, Amalról végképp nem mertem szólni neki. Legalábbis egyelőre nem. Sírva aludt el, és egész éjszaka egyre csak belém kapaszkodott. Mudi az útlevélhivatalba ment, ott töltötte az egész napot. Tökéletesen összeomlott a bürokrácia útvesztőiben. Jól jósolta Amal, eredménytelenül tért vissza. – Magadnak kell odamenned – mondta. – Holnap magad mész oda. Vagyis az én kíséretemben, – Hát Mahtabbal mi lesz? – kérdeztem gyorsan, valami kibúvót keresve. – Egész napod ment rá erre a hasztalanságra. Holnap ugyanez kezdődik majd elölről. Nem érünk haza, mire vége a tanításnak.. Mudi elgondolkozott. – Jó, akkor egyedül mész oda – közölte végezetül. – Megmondom neked, pontosan mit tegyél. Majd én itthon leszek, várok Mahtabra. Így jó lesz. Este a rendelőjében kitöltött nekem egy útlevél-igénylő lapot, s megírt egy „takaros” levelet; a kérelem alapmotívuma apám közeli halála volt. Elmagyarázta, hogyan jutok el az útlevélhivatalba, s azt az embert is megnevezte, aki ott majd várni fog. Beláttam, mennem kell. És találkoznom kell azzal a hivatalnokkal is, mert Mudi nyilván kiderítene bármi turpisságot. Reméltem viszont, hőn reméltem, hogy csak újabb kérdőívekkel térek haza, és hogy csak nagy-nagy magyarázatok hangzanak el a további késedelem okairól. Az útlevélhivatal igazi labirintus volt. Folyosók, ajtók sokasága. És mindenütt: férfiak hosszú sorai, nők hosszú sorai. Ezek az emberek mind azt remélték, hogy meggyorsítják ügyük menetét, ha itt fecsérlik a drága időt. Mert szeretnének eltávozni, elutazni, elköltözni – mit tudom én! – Iránból. De rég volt az, hogy ilyesmiről álmodoztam! És most valóban itt állok. Borzadva gondoltam rá, mi lesz, ha netán mégis megkapom az útlevelet és az érvényes kiutazóvízumot! Megkerestem az illetőt, akihez Mudi elküldött. Örömmel 355
üdvözölt, morgott valamit a számomra érthetetlen perzsa nyelven, aztán nekilódultunk, szobák hosszú során át. Mudi embere mindenütt latba vetette a tekintélyét – és betonkönyökét –, hogy az adott sor élére kerüljünk, ennek ellenére úgy festett a dolog, hogy semmire se jutunk. Ez föllelkesített. Végül bevezetett egy nagy helyiségbe, ahol pár száz férfi állt sűrű sorban, csaknem egymásra préselődve. Tekintete végigpásztázta a jelenlévőket, míg végre meglelte, akit keresett. Egy fiatal iránit. Ezt akkor odaintette, és perzsául mondott neki ezt-azt. – Beszélek angolul is – közölte a fiatalember. – Ez itt a férfirész. – Ennyi nélküle is világos volt. – Azt akarja, hogy maga itt várakozzon, Ő majd visszajön pár óra múlva. Addig legyen türelemmel. Álljon be ebbe a sorba. – Ebbe? Miért, mi történik itt? A fiatalember lefordított pár kérdést és választ, aztán azt közölte velem: – Itt fogja megkapni az útlevelét. – A mit? Hogy még ma? – Igen, ebben a sorban. Próbáltam késleltetni az ügyet. – Jaj, hát csak ma kezdtem bele. Aligha megy az ilyen gyorsan. Majd visszajövök talán holnap, ma túl sok lenne a várakozásból. – Nem, az lehetetlen. – De. Hiszen csak ma adtam be a kérvényem. – Mindegy, ha igaz, még ma fogja megkapni az útlevelét. Csak várakozzék itt. A két férfi szavaitól pánikba estem. Hát lehetséges volna ez? Mudi mind ez idáig hiába várta, hogy engedélyt kapjon a rendelőjéhez. Büszkélkedhetett, ahogy akart, se neki, se a családjának nem volt túl sok befolyása a bürokráciára. Viszont lehetséges az, hogy Amal rosszul ítélte meg útlevélbürokrácia hatalmát? Vagy Mammalét? Vagy Madzsidét? Vagy netán maga Baba Hadzsi az export-import nagyhatalom járt el „érdekemben”? Emlékeztem Mudi egyik rokonára, még a repülőtéren találkoztunk vele, érkezésünkkor. Igen, Zia Hákim, úgy hatolt át a vámosok közt, mint kés a vajban. Te jó ég! 356
Valami baljós érzés tört rám, szinte beleszédültem. Ahogy ott álltam a karattyoló iráni férfiak százainak társaságában, mintha meztelen lettem volna, ízig-vérig kiszolgáltatva. Egy szál nő egy ilyen férfitársadalomban! Hát igaz lehet ez? Hogy Mudi ördögi terve ilyen simán sikerülhet? A legszívesebben elszaladtam volna. De hát hová menekülhettem volna? Teherán utcáira. Onnét? A rendőrségre? A követségre? Amalhoz? Mahtab ott van ezeknek a karmaiban. Odahaza, vagyis az ellenség kezében. Hát inkább maradtam. A sor lassan csoszogott előre, s közben arra gondoltam, Mudi spiclije nyilván pontos beszámolót küld a „magaviseletemről”. Riasztó volt, hogy a sor milyen gyorsan fogy. Álltam én már hosszú órákat tojásért, egy darab húsért, kenyérért. Szikkadt húsért, savanyú kenyérért, repedt tojásért. Elképzelhető, hogy egy útlevél, egy ilyen fontos okirat elintézése gyorsabban megy, mint hogy egy vacak tojást szerezzen az ember? Most ott álltam a sor élén, és át kellett adnom papírjaimat egy homlokráncoló hivatalnoknak. Ő erre, se szó, se beszéd, egy útlevelet nyújtott át e papírokért cserébe. Riadtan néztem, azt se tudtam, hogy most mi a teendőm. Kiszédelegtem a hivatalból. Az agyam ködben úszott, alig láttam. Persze, ez a rémállapot hamar elmúlt. Gondolkozni kezdtem. Mudi arra számít, hogy a végtelenségig váratnak itt. Ez időnyerést jelent, pár szabad órát. Alig múlt egy óra, előttem volt a délután. Életem szörnyűséges párja nem is sejti, hogy a gyilkos dokumentumot ilyen hamar megkapom. Nem habozhattam. Ki kell másznom ebből a csávából. Gyorsan taxit. És irány Amal irodája. Ez volt az első eset, hogy telefonbejelentkezés nélkül bukkantam fel jótevőm láthatárán. Amal arca meglepetést árult el, s aggódást is, mert nem lehetett kétsége felőle: bajban vagyok, komoly bajban. – El sem akarom hinni – mondta, úti okmányomat szemlélve. – Igen, ez útlevél. Hallatlan! Példátlan! Olyan összeköttetései lehetnek, amilyenekről én csak nem is álmodhatok. Vannak kapcsolataim, nem is tagadom, és nem is jelentéktelenek, de hát ez… álom. Rémálom. 357
Az volt. Meg is kérdeztem: – Hogyan tovább? Mi lesz? Mit tehetünk? Amal gondosan tanulmányozta az útlevelet. – Itt az áll, hogy maga Németországban született – jegyezte meg. – Miért? Mit akar ez jelenteni? Tényleg német volna? – Dehogy vagyok. Almában születtem, Michiganben. – Alma. Aha. Az, hogy alman, perzsául németet jelent, Németországot. Jó. Mondja meg Mudinak, hogy ezt az útlevelet magának holnap vissza kell vinnie, mert semmit se ér, hibás benne egy adat, ki kell igazíttatnia, vagy mit tudom én. Különben hazaküldik a határról. Szóval, holnap elmegy az útlevéllel megint a hivatalba, leadja, otthagyja, és nem engedi, hogy rögtön kijavítsák. Akkor odahaza közli a férjével, hogy ottfogták az útlevelét, és majd el kell mennie érte megint. Időt nyerünk, míg ez a dolog így lebonyolódik. – Rendben. Amal irodájából hazafelé vettem utam a sűrű városon át. Fejemben legalább ugyanilyen sűrűséggel rajzottak, kavarogtak a gondolatok. Már ha így nevezhetem a riadalmat, a sarokba szorítottság iszonyú érzését. De a lényeg az volt, sikerüljön beadni Mudinak az útlevélhiba hiteles históriáját, ezt a nyaktörő változatot. Ezért hát teljesen készületlenül ért, mikor egy nagyon is reális kérdéssel rontott rögtön rám. – Hol jártál ilyen sokáig? – Az útlevélhivatalban. – Hohó, azok engem déli egykor felhívtak, és közölték, hogy megkaptad az útleveledet, el is távoztál. – A hangja halk volt, de éles vagy inkább vitriolos. Erre mit válaszolhattam?! – Felhívtak? – Persze. – Hát tényleg nagyon sajnálom a lassúságomat. Egyszerűen túl sűrű volt a forgalom. A rengeteg dugó… és olyan zavarban voltam, átszállásokkor is csupa bonyodalom volt minden. Mudi gyanakodva nézett. Kedve lett volna, láttam, kicsit megvakarni az ügyet, hogy bebizonyíthassa: hazudok. De sikerült 358
elterelnem a figyelmét gyors akciómmal. – Képzeld, ezek az idóták! – mondtam, és orra alá nyomtam az útlevelet. – Tessék, ezt nézd meg. Miután elálldogáltam ott a fél napomat, képesek voltak elszúrni az egészet. Az áll itt, hogy Németország. Vissza kell vinnem, ki kell javíttatnom. Nincs más. Mudi gondosan tanulmányozni kezdte az okmányt, látnia kellett, hogy igazat beszélek. Ez az útlevél nem fog egyezni a születési bizonyítványommal. – Holnap – mordult rám. Többet egy szóval se mondott. Másnap megpróbáltam rávenni, engedjen el megint egyedül az útlevélhivatalba. Előző nap sikerült a csel. Magyaráztam most is: elintézem egyedül. Nem! Bárhogy érveltem, leintett. Annak ellenére, hogy betegeket rendelt magához, fogott, betuszkolt a telefontaxiba, aztán gyerünk. Parancsokat osztogatott a sofőrnek, és rekordidő alatt az útlevélhivatalhoz érkeztünk. Ott előkerítette a barátját, aztán öt percbe se telt, és a kijavított okirat a kezemben volt. A kezemben volt, megfellebbezhetetlenül, a hivatalos engedély, hogy elhagyjam Iránt. Egymagam, Mudi egy Swissair-járaton rendelt nekem helyet. Pénteki napra, január 31-ére. Sírni tudtam volna. – Minden megvan, rendben van – közölteAmal. – Végre. Volt pedig ez kedden reggel. Három nappal a „tervezett” amerikai út előtt. Holnap lesz a szökés napja. Mudi a kórházban dolgozik, és közben mi Mahtabbal… Igen, két nappal leszünk gyorsabbak „náluk”. Amal nagy gonddal beszélt meg velem mindent. Az eredeti terv, hogy tudniillik Bandar Abbászba repülünk, majd motoros hajóval át az Öblön, ez még mindig csak terv volt. Nem volt tökéletes. Mivel azonban Mudi miatt ennyire sürgetett minket az idő, Amal ráhajtott egy másik változatra. Mahtab és én a kilencórás járattal Teheránból Zahedanba repülünk, és Pakisztán felé távozunk az országból, a meredek, szakadékos hegyvonulaton át. Hivatásos csempészek kis csapata visz ki minket Iránból, a pakisztáni Quettába. Onnét repülünk tovább Karacsiba. Nyomban pánik lett rajtam úrrá. Hiszen a Khayanban 359
borzadályokat olvastam erről még annak idején. Az a cikk egy ausztrál házaspárról tudósított. Quettában törzsi banditák kapták el s hurcolták Afganisztánba őket, ott nyolc hónapig senyvedtek, mire kiszabadultak. Elképzelni se mertem a rengeteg szörnyűséget, amit nyilván ki kellett állniok. Meséltem is Amalnak ezt a dolgot. – Semmi kétség – bólintott. – Ezek igaz történetek. De hát nincs rá mód, hogy Iránból nagy veszedelmek nélkül távozzon bárki emberfia. – Nyugtatni próbált. Hogy a törzsek vezetője, az az ember tehát, aki a határ mindkét felét ellenőrzése alatt tartja, neki személyes jó barátja. – Az Iránból kivezető utak közül – tette hozzá – még mindig ez messze a legbiztonságosabb. Errefelé vannak a legjobb kapcsolataim. Bandar Abbász és a többi terv nem akar sehogyan sem haladni. A nagy hó miatt Törökország jelenleg számításba se jöhet. Ebben az évszakban azon a vidéken nem dolgoznak csempészek. Különben is, Zahedanon át sokkal biztonságosabb az út, mint Törökország felé. Egyrészt, mert itt van a barátom, másrészt a török határt sokkal szigorúbban ellenőrzik. Ott a paszdar az úr. Neki kellett vágnunk. Nem volt rá mód, hogy az Amal-féle „Csak türelem!” jelszót kövessük tovább. Apám tanácsára kellett hallgatnom: „Mindent lehet, csak akarni kell.” Átadtam Amalnak egy műanyag zacskót megőrzésre. Volt benne egy váltás ruha Mahtabnak és nekem, meg néhány tárgy, amelyet nem akartam volna mégse itthagyni. El akartam vinni például egy szép faliszőnyeget, melyen férfiak, nők, gyerekek örvendeztek egy mezőt átszelő patakocska szépségében. A mélyrózsaszín, világoskék és zöld színek harmóniája csodálatos volt. Ezt a szőnyeget apró négyzet alakú paksamétává hajtogattam. Aztán elhoztam azt a üveg sáfrányt is, amit Ámme Bozorgtól kaptam karácsonyra. Míg Amallal beszélgettem, csak úgy cikáztak fejemben a gondolatok. Az Amerikából kapott hírek keserédesek voltak. Papa makacsul „kapaszkodik” az életbe, és várja, hogy minket még viszontlásson. Hát nálam megvolt az akarás, Amal meg biztosítja a lehetőséget. Holnap reggel Mahtabot, anélkül, hogy tudná, mindenben akadályozni fogom, késleltetni, hogy lekésse az iskolai buszt. Le kell késnie. Ebben nekem biztosnak kell lennem. És akkor 360
magam kísérem el őt, gyalogszerrel, a tanintézetbe. Vagyis hát: dehogy oda! Mihelyt kint leszünk az utcán, közlöm vele, hogy most van itt a nagy nap. Indulunk Amerikába. Már nem kell félnünk Muditól, ő mit sem sejtve siethet a kórházba. Mahtab és én ezalatt Amal embereivel találkozunk, akik a lehető leggyorsabban kivisznek minket a reptérre. És onnét irány Zahedan. A sors iróniája, hogy ugyanazt az utat kellett választanunk, amelyet Miss Álávi tervezett a számunkra. Tűnődtem, vajon mi lett vele, hová tűnt? Talán letartóztatták? Reméltem, hogy inkább elhagyta Iránt, sikerült megszöknie. Szívből kívántam volna neki. – Mennyibe kerül majd? – kérdeztem Amalt. – Tizenkétezer dollárt kérnek – felelte. – Ezért ne fájjon a feje. Majd megküldi a pénzt, ha Amerikában lesz. – Megküldöm, haladéktalanul, – Szent esküvéssel fogadtam ezt, magamban is. – És nagyon köszönöm. – Szóra sem érdemes. Miért tesz meg Amal értem és Mahtabért ennyi mindent, miért kockáztatja még a tizenkétezer dollárját is? Gondolom, néhány választ azért tudtam e kérdésre, jóllehet sose kérdeztem rá egyenesen mi van a dolog mögött. Először is, komolyan hittem benne, hogy Amal volt a válasz megannyi hő imámra. A keresztény és az iszlám fohászokra egyaránt. Aztán ott volt a názr, a fogadalom. Igen, az a máshádi zarándoklat, Mehdi imám és a többi. Hiszen ugyanazt az istent szolgáljuk mindnyájan. Amalnak bizonyítania kellett valamit, saját magának, nekem, a világnak. Tizennyolc hónapon át voltam egy ország foglya, ahol – nekem úgy tűnt – jószerivel csupa szörnyeteg vett körül. Rettentő idegenség. Aztán jött Hamid, a boltos, az ő megismerésével láttam végre másféle embert is itt. Aztán Miss Áláví, Sámszi, Zári, Fereste meg még pár jóbarát bebizonyította, hogy nem szabad nemzeti hovatartozása szerint megítélni senkit. Még Ámme Bozorg is igazolta egy-két fura érzelemkitörésével, mennyi jóakarat él benne – többnyire mélyen elrejtve. Aztán jött Amal. Motivációja egyszerre volt nagyon egyszerű, ugyanakkor igen bonyolult: az iráni forradalom két ártatlan áldozatán 361
óhajtott segíteni. Nem kért ellenszolgáltatást. Fáradozásainak jutalma az lesz, ha az akció sikerrel jár. De hát sikerülhet-e? Az ausztrál házaspárról olvasott történet és Mr. Vincop aggódó intelme némi szorongással töltött el. Amikor neki először említettem a csempészutat, riadtan figyelmeztetett: elveszik a pénzemet, elcipelnek a határig, megerőszakolnak, aztán végeznek velem, sőt, akár az államhatalmi szerveknek is kiszolgáltathatnak. Ez nyilván bölcs figyelmeztetés volt, csak most már semmit se jelentett. Persze, volt másik lehetőség. Pénteken felszállok szépen az Amerika felé induló gépre, kényelmesen hazarepülök, csakhogy akkor a lányomat nem látom soha többé. Vagy holnap kézen fogom Mahtabot, és fejest ugrunk a bizonytalanságba, a könnyen elképzelhető veszélyekbe. Egyszerűen nem is volt választásom. Vagy meghalok az Irán és Pakisztán közti hegyekben, vagy Mahtabbal együtt szerencsésen hazaérünk Amerikába, Beleborzongtam a jeges szél suhintásába, ahogy taxit fogtam, narancstaxit. Aztán baktattam a járdán, gázoltam a latyakban, de ilyen latyakokban állt a fejem is. Hamarosan hazaér Mahtab az iskolából. Aztán a kórházból megjön Mudi. Estére Sámszi, Zári és a két Hákim látogatását vártuk. Hogy elköszönjenek tőlem. Mert legjobb tudomásuk szerint én pénteken Amerikába utazom, hogy haldokló apámat még egyszer lássam, aztán a temetésén is jelen lehessek. Bizony, igencsak össze kellett szednem magam, el ne áruljam semmiképp se, miféle remények és félelmek kavarognak agyamban és szívemben. Már csaknem a házunknál jártam, mikor felpillantottam, Mudi meg Mammal ott állt az ajtó előtt. Mintha a földből nőttek volna ki. Dühödten bámultak rám. Mudi szinte őrjöngött, a jeges szél sem izgatta, a hó, mely a levegőben vadul kavarogni kezdett. Csak üvöltött, bárdolatlanul. – Hol voltál? – Vásárolni. – Hazudsz. Semmi csomagod nincs. Hol voltál? 362
– Mamának kerestem volna ajándékot, de semmit se találtam, ami elfogadható. – Hazudsz! Te valamit forgatsz a fejedben. Tessék, kotródj be a házba. Ott is maradsz, míg pénteken be nem pakolunk a felszálló repülőgépbe. Mammal nekilódult, mindenféle intéznivalót bízhatott rá életem iszonyú párja. Mudi betaszigált az ajtón, és elismételte parancsát: a házat nem hagyhatom el! A telefont nem használhatom! A következő napokra ő engem be fog zárni megint. Míg föl nem tuszkolnak a… És ez így ment. Szabadnapot vett ki mára. Meg holnapra is. És szemmel tart, míg el nem jön a péntek reggel, és föl nem tuszkolnak a… Aztán otthagyott, mert a páciensei várták. A telefont mindenesetre bevitte magához a rendelőbe. A délutánt a zárt belső udvarban töltöttem, melyet Mudi a rendelő ablakából remekül ellenőrizhetett. Mahtabbal hóembert csináltunk, felöltözettünk: kapott egy ibolyaszín sálat. Még mindig a lila volt Mahtab kedvenc színe. Hát itt voltam, sarokba szorítva megint. Csapdába estem. Nem lehetek ott holnap Mahtabbal az Amal embereivel megbeszélt találkán. És arra sem volt módom, hogy Amalt bármiképp is értesítsem. Hogy a legújabb borzalmas fordulatról tájékoztassam őt. Este rázott a hideg a szorongástól és a hidegtől is, így készítettem össze a vendégek számára a falatokat. Lekötöttem magam, de hát inkább csak a két kezemet, mert gondolataim messze vágtattak. Valahogy el kell érnem Amalt. Neki kell megtalálnia a módját, hogy Mahtabbal kiszabadítson minket ebből a házból. Akkor rádöbbentem, hogy nem véletlenül fázom. A házban kezdett egyre hidegebb lenni. Támadt egy ötletem. – Bedöglött a fűtés – morogtam oda Mudinak. – Micsoda? Lehet, hogy elfogyott az olajunk, hm? – Lehet. Átmennék Málihéhez, megkérdezni, mi van a fűtéssel. – Igyekeztem minél lezserebben odavetni ezt a javaslatot. – Jó – mondta Mudi. – Eriggy. Csak meg ne lássa rajtam, mennyire rohannék, repülnék. De nem látta. Ott voltam Málihe lakásában. Megkértem perzsául, hadd használjam a telefonját. Biccentett. Tudtam, hogy angol nyelvű 363
beszélgetésünket úgysem értheti. – Nem fog menni – mondtam Amalnak. – Nem tudok kijutni a házból. Itthon volt ma délelőtt, mire hazaértem, és gyanút fogott. Amal nagyot sóhajtott. – Amúgy se ment volna a dolog – mondta. – Beszéltem épp a zahedaniakkal. Évszázadok óta a legnagyobb hóesés van most azon a vidéken. A hegyeken lélek nem jut át pillanatnyilag. Ez van. – Akkor mit tegyünk? – kérdeztem. – Semmit – mondta. – De komolyan. Ne szálljon fel arra a gépre. Az nem igaz, hogy betuszkolhatják erőszakkal. És este, hogy a konyhában pár pillanatra négyszemközt maradtunk, Sámszi azt mondta gyorsan: – Nehogy elutazz. Be ne szállj abba a gépbe. Látom én, mire megy ki a játék. Mihelyt eltűntél a színről, fogja Mahtabot, viszi a nővéréhez, és akkor a gyerek megint a család karmai közt lesz. Ne repülj. – Nem is akarok – mondtam. – Mahtab nélkül soha. Abba a gépbe én csak a lányommal szállok be. De éreztem, hogy szorul a nyakam körül a hurok. És Mudi húzza a kötél végét. Sarokba szorított megint, Mahtabot bármelyik pillanatban elragadhatja tőlem. Ez a gondolat elviselhetetlen volt a számomra, és persze meg se fordult a fejemben, hogy magára hagyjam szegény kicsikémet. Akkor is reménytelenül elveszítem őt, mindörökre. Ezen az estén egy falat nem ment le jó ízzel a torkomon. A társalgásnak is csak töredék részeit hallottam. – Tessék? Hogyan? – kérdeztem vissza, mikor Khanom Hákim mondott valamit. De mit? Azt akarta, hogy holnap menjek el vele a táavoniba, amely az Agha Hákim mecsetjét látogató híveknek afféle szövetkezeti boltja. Mert érkezett épp egy rakomány lencse, és a lencse nagy ritkaság, általában hiánycikk errefelé. – Vegyünk egy rendes adagot, mielőtt szétkapkodják – javasolta perzsául. Sámszi is jelezte, hogy csatlakozna hozzánk. Szórakozottan mondtam igent. Gondolataim nem a lencse körül forogtak. 364
E pillanatban nem lett volna mit eladnom egy tál lencséért. Már semmim nem volt. Később, már mikor Sámszi és Zári hazatért, Mahtabot lefektettem, Mudi meg a rendelőben bajlódott az utolsó pácienseivel, a két Hákim ott ücsörgött velem a nappaliban, beállított egy váratlan, nekem ráadásul igen kellemetlen vendég: Mammal, Üdvözölte Hákimékat, pofátlan hangnemben kért teát, majd előhúzta a zsebéből a repülőjegyet, és elkezdte szemtelenül lengetni az orrom előtt. Tizennyolc hónap dühe tört ki belőlem hirtelen. Most aztán elvesztettem az önuralmam. – Csak add ide, add ide – üvöltöttem –, ízekre tépem, de rögtön! Aztán te leszel soron! Agha Hákim azonnal felismerte a helyzetet: itt a nagy békéltetési alkalom. A szelíd lelkű turbánember, Mudi rokonságának legmegértőbb szíve, a bölcs „öreg” mindenféle kérdést gurgulázott el nekem, csak hát nem beszélt angolul, és Mammalnak kellett volna tolmácsolnia, ami neki esze ágában sem volt. Borzasztó nehezemre esett, hogy perzsául fejezzem ki gondolataimat, de azért Összeszedtem minden tudományom, mert ráéreztem, hogy Agha Hákim a jóakaróm, s jelen esetben a szövetségesem, a segítőm is lehet. Kitört belőlem minden keserűségem, – Nem tudjátok ti, min mentem én keresztül – zokogtam. – Kényszerített… ez… hogy itt maradjak. – Csak így emlegettem már Mudit. – Szerettem volna hazatérni Amerikába, de ez… nem engedett. Kényszerített, hogy maradjak. A Hákimokat láthatóan sokkolta a történet. Agha Hákim további kérdéseket tett fel, és minden válaszomra csak még fájdalmasabban torzultak el a vonásai. Kibontakozott előtte az elmúlt másfél év rémséges históriája. De a végén éppen ezért nézett rám zavartan. – Akkor most miért nem örülsz, hogy viszontláthatod az otthoniakat? – A családomat boldogan látnám viszont – magyaráztam. – De ő azért akar hazaküldeni, hogy mindent eladjak, amink csak van. Amíg el nem adtam mindent, vissza sem térhetek. A pénzt akarja, azt kell 365
elküldenem… vagy elhoznom, mit tudom én. Ezért küld Amerikába. A mocskos pénzügyek miatt. Mudi közben végzett a pácienseivel, átült hozzánk a nappaliba. Agha Hákim rögtön faggatni kezdte őt, méghozzá nagy szigorral. Mudi perzsául felelgetett, válaszai nyugodtak voltak. Játszotta a döbbentet, hogy ő miket kénytelen hallani. Mintha én találtam volna ki ezt a rémtörténetet az elutazásommal kapcsolatban – mondjuk, idegességemben, vagy mert félek a légi úttól. Végezetül Agha Hákim azt kérdezte: – Mi van akkor, ha Betty nem akar elutazni? Akkor is utaznia kell? – Nem – mondta Mudi határozottan és meggyőzően. – De hát én csak azt szerettem volna, hogy viszontlássa a családját. – Mudi akkor felém fordult: – Akarsz utazni, hm? – Nem – vágtam rá –, dehogy akarok. – Jó. Minek akkor a nagy hajcihő? Miattad engedtem meg a dolgot, csak hogy haldokló apádat még egyszer láthasd. Hanem akarsz utazni, senki se kényszerít. – Szavaiból őszinteség csepegett. A nagy színész eljátszotta, hogy ő engem mennyire tisztel és szeret. És Agha Hákim bölcs tanácsa előtt ugyanígy meghajol. A dolog el is volt intézve. A látogatás hátralévő idejében Mudi jókedvűen társalgott Hákimékkal. Ő volt a megtestesült „jó házigazda”. Az ajtóig kísérte őket, megköszönte, hogy nálunk jártak, hálálkodott Agha Hákimnak, hogy a mi életünk ügyei iránt ily aggódóan érdeklődik. – Holnap érted megyek. Délelőtt tízkor – mondtam Khanom Hákimnak. – Mehetünk a táavoniba. – Reméltem, ez a kis bevásárlóút alkalmat kínál majd, hogy Amalt felhívjam, Mudi csöndesen becsukta az ajtót Hákimék után, megvárta, hogy hallótávolon kívül legyenek, aztán a következő pillanatban eszelős, őrjöngő dühvel fordult felém. És úgy arcul ütött, hogy teljes hosszamban elzuhantam. – Tessék, ezt most jól megcsináltad! – rikácsolta. – Te rohadék! Mindent elrontottál. És igenis felszállsz arra a gépre. Mert ha nem, hát elveszem tőled Mahtabot. Téged pedig életed egész hátralévő részére egy szobába zárlak, és onnét nem jössz ki soha többé, soha 366
többé, soha többé…!!
367
23 Ő ezt itt megteheti. És meg is teszi, ha úgy adódik. Ezen az éjszakán nem bírtam aludni. Csak gyötrelmesen hánykolódtam, és visszagondoltam arra, miért is hoztam ide Mahtabot. És átkoztam magam érte egyre jobban. Már csaknem négy éve annak, hogy a zűrzavarok jelei mutatkozni kezdtek. Felidéztem 1982. április 6-ának estéjét: Mudi annak rendje szerint hazajött munkájából, az alpenai kórházból. Láttam, gondolataiba mélyed, éreztem, hogy lélekben távol van. Eleinte nem is nagyon törődtem az üggyel, legfőbb gondom az volt, hogy minél finomabb vacsorát kanyarítsak. John tizenkettedik születésnapját ünnepeltük. Az utolsó két évet boldogan töltöttük. 1980-ban Mudi visszatért Michiganbe, otthagyta Corpus Christit, és szentül megfogadta, hogy kiiktatja életéből Irán politikai fejleményeit. – Mindenki tudja, hogy külföldi vagyok – mondta. – De azt minek tudniuk, hogy iráni. Nem akarom. A mogorva Khomeini ajatollah képét a padlásra száműztük. Mudi megesküdött, hogy a munkahelyén egy árva kukkot se szó ezentúl a „forradalomról”, megtapasztalta Corpus Christiben, hogy hazája iránt fellobbant lelkesedése csakis bajt hozott a fejére, semmi mást. Alpenában hamar hozzászokott az új munkakörülményekhez, kezdte építgetni megint a karrierjét, visszatalált az amerikai életformába és gondolkodásmódba. Ezért aztán az én kedélyállapotom is egy szemvillanás alatt megváltozott. Főleg, hogy a Thunder Bay River mellett azt a házat fölfedeztük. Kicsi volt, kívülről csöppet se feltűnő, ám ahogy beléptem, nyomban megszerettem. Az egész ház a folyóra nézett, 368
szinte a folyóhoz lett tervezve. Óriási ablakok, lélegzetelállító kilátás. Lépcső vezetett az alsó szintre, melynek nemes faburkolata volt körben, a terek tágasak voltak és világosak. Aztán kiléphetett az ember a teraszra, mely a folyóparttól ötméternyire ért véget. A vízbe fastég vezetett, igazán alkalmas hely, hogy valaki horgásszon róla, vagy kikösse a csónakját. Ráadásul épp a folyó kanyarulatánál állt a ház. Ameddig még jól elláttunk, igen szép, fedett híd kötötte össze a két partot. Festői látvány! A ház belvilága meglepően bőséges volt: két nagy hálószoba, két fürdőszoba, két kandalló, meghökkentően nagy nappali. S a kilátás a folyóra – igen, az adta meg az ember lelke nyugalmát ott. Mudira ugyanolyan nagy hatást tett az egész, mint rám. Jószerivel kapásból megvettük. Alpena csak háromórányira van Bannistertől, s így gyakran láthattam a családomat. Papával együtt áldoztunk közös szenvedélyünknek, a horgászásnak, és a nyugalmas folyó vizéből sorra fogtuk a mindenféle halakat: akadt naphal, sügér, farkashal, sőt csuka…, mert néhanap egy-egy ilyen ragadozó halat is horogra kaptunk. Mamával meg órákat töltöttünk konyhai munkálatok közepette a horgászbravúrok után: pucoltuk a zsákmányt, szálkáztuk, főztük – és közben se vége, se hossza beszélgettünk. Mama annyi mindenről tudott mesélni, régi dolgokról, hálás voltam a sorsnak, hogy több időt tölthetek velük. Nekik is jól jött ez, öregedésük napjaiban. Anya bőrfarkassal bajlódott, de legalább vigaszt jelentettek neki a vidám unokák. A házban mindenfelé mászkáló, totyogó kis Mahtab főleg nagy öröme volt szívüknek. Papa akkor nevezte el őt „Tobby”-nak. Alpena értelmiségi társasága hamar befogadott minket, gyakran jártak nálunk vendégek, minket is számtalanszor meghívtak. Mudi boldog volt a munkájával, s én boldog feleség voltam, meg elégedett anya. Azon estéig, mikor Mudi azzal a fájdalmas arckifejezéssel, szemében azzal a különös meggyötört fénnyel nem tért haza a munkából. Elbukott egy műtéten. Rutinműtét lett volna pedig. De egy hároméves kisfiúról volt szó, aki meghalt. Az ügy kivizsgálásának lezártáig Mudit felfüggesztették. 369
Másnap reggel Carolyn nővérem telefonált. Szorongva vettem föl a kagylót. Egy átalvatlan éjszaka után, könnyektől égő szemmel. Nagy messzeségből, ködön át ért el hozzám Carolyn hangja: – Apának rákja van. Vastagbélrákja. Irány Carson City, a kórház. Ahol Mudival először találkoztunk, S ahol most a váróban idegesen járkáltunk fel s alá, míg a sebészek a hasi műtétet végezték. A műtét közben kiderült, hogy igazából nem tudnak segíteni, nem tudják teljesen eltávolítani a daganatot. A betegség már nem kezdeti stádiumban volt. Tanácskoztak az orvosok, de csak azt tudták kisütni, hogy egy gyógyszeres kezelés valamicskét meghosszabbíthatja apa életét, de hogy meddig – hát fogalmuk sincs. A végén csak az jön, hogy el kell veszítenünk őt idejekorán. Megfogadtam, annyit leszek mellette, amennyi csak az időmből telik, fogom a kezét, gyengéd leszek hozzá, és elmondok neki mindenfélét, csupa olyat, amit nagyon is addig kell elmondani, amíg nem késő. A világ egyszeriben a feje tetejére állt. Pár hónapja még boldogabb voltam, mint életemben valaha. Hát ennek most vége. Mudi karrierje veszélyben, apám halálos beteg… A stressz mind láthatóbban követelte „jogait”, komoly benső veszteségeket szenvedtünk egyénenként is, párkapcsolatunkban nemkülönben. A következő néhány hét ingázással telt. Alpena-Carson City. Mudi átsegítette valahogy apát a műtét utáni traumán. De szó szerint: valahányszor csak megpillantotta életem párját, apám mintha még a fájdalmait is feledte volna! Mert Mudi komolyan vette őt, mint nagybeteget, laikusok számára is érthető szinten megmagyarázta, értelmezte neki a kórházi dolgokat, s megmondta, milyen az állapota, miben bízhat. S ez áldásos volt. Amikor apa egészségi állapota annyit javult, hogy hazaengedték, Mudi meghívta őt hozzák Alpenába, és órákat töltött az istápolásával, vigasztalásával. Felkészítette, hogyan kell együttélnie ezzel az iszonyú kellemetlenséggel, a kivezetett végbélnyílással. Apa gyakorlatilag Mudi egyetlen páciense volt akkoriban. S valahányszor együtt töltöttek egy kis időt, Mudi újra orvosnak érezte magát. De ha egymagában ücsörgött az alpenai házban, és nem volt 370
mit tennie, mind búsabb, kedvetlenebb lett, depressziós rohamok törtek rá. Múltak a hetek, és ez a semmittevés lassan aláásta közérzetét, igen áldatlanul hatott egész lényére. – Politikai okok vannak a háttérben – hajtogatta. Ezt a kórházban „ellene” folyó vizsgálatra értette. Próbált ugyan a felszínen maradni, még különféle továbbképzéseken is részt vett, hanem ezek is torz kísérletek maradtak, lévén, hogy amit tanult, nem használhatta a gyakorlatban. Komolyan aggódtunk anyagi helyzetünk miatt is. Az volt a véleményem, hogy Mudi hangulata felpendülne, ha dolgozhatna. Csak épp itt volt a bökkenő: egyetlen kórház sem alkalmazta volna őt aneszteziológusként, míg az a bizonyos vizsgálat le nem zárul. Viszont most is megvolt a lehetősége hogy általános orvosként tevékenykedjen. Egyébként is az volt a véleményem, hogy ezen a területen még nagyon sok van benne. – Detroitba kéne menned – javasoltam. – Tessék felkeresni megint azt a klinikát a Tizennegyedik utcában. Ott mindig elkel a segítség, s ez rajtad is segítene. Hm? – Ott dolgozott ugyanis a gyakorlóévei során „másodállásban”, és ma is akadtak barátai. – Nem – hangzott a válasz. – Itt fogok maradni, és megvívom a harcot. A harcot? Pár nap múlva újra sündisznóállásba húzódott vissza, szavát se lehetett venni, és olyan ingerlékeny volt, hogy a gyerekekre is, rám is szinte hörögve szórta szitkait a legapróbb dologért is. Orvosi szemináriumokra többé nem járt, nem akart ugyanis más orvosokkal együtt lenni. Napjai így teltek: ült egy karosszékben, üres tekintettel bámult maga elé, nézte a folyót, nem szólt egy mukkot se. Tétlenül múltak az órák. Olykor kinyitotta a rádiót, felütött egy-egy könyvet, de jószerivel képtelen volt koncentrálni. A házat nem akarta elhagyni, senkit sem óhajtott látni. Orvos lévén, jól tudhatta, hogy magatartása a depressziós esetek klasszikus tüneteit vonultatja fel. Csak hát orvosfeleség voltam, s mindezt én is ugyanígy tudtam. Segíteni próbáltam volna, ám ő mereven elzárkózott. Egy darabig nem tágítottam: beszélni próbáltam a fejével, okosan, gyengéden, körültekintően, mert egy feleségnek, véleményem 371
szerint, ilyenkor ez a dolga. A sok izgalom engem is nyilvánvalóan megviselt. Hetente többször átmentem a gyerekekkel Bannisterbe, látni akartam apámat, ezekre az útjainkra Mudi nem kísért el minket. Otthon maradt. Gubbasztott begubózva. Hetekig tűrtem ezt a helyzetet, kerültem az összecsapást. Azt reméltem, valahogy kikeveredik majd a letargiából. Biztosra vettem, hogy ez így nem mehet tovább. A mélypontról csak fölfelé vezethet az út. Tévedtem. A hetekből hónapok lettek. Napjaimat mindinkább odaát a szüleimnél töltöttem Bannisterben, apámat ápolgattam, alig voltam Alpenában, mert a szinte érzéketlenségig közönyös Mudi kezdett az idegeimre menni. Bevételünk nem volt, megtakarított pénzünk jócskán apadozott. Halogattam az összeütközést, nagyon sokáig halogattam. De aztán egy nap már nem bírtam tovább, kitörtem: – Fogod magad és szépen elmész Detroitba! És keresel valami neked való munkát! Mudi dühösen nézett rám. Gyűlölte, ha fölemelem a hangom, de hát bántam is én ezt. Láttam rajta, azon tűnődik, mi lenne itt a legcélszerűbb válasz, hogyan kell kezelni egy követelő feleséget. Aztán megtalálta: – Nem! – válaszolta csak, S fogta magát, kisétált a szobából. Mint aki erről a kérdésről többé soha nem akar velem tárgyalni. Dühkitörésem depressziójának „beszédes” fázisát hozta el. Ettől fogva ugyanis egyetlen témán lovagolt, de azon bőségesen, ezt az egy okot tette „felelőssé” mindenért, ami baj csak rászakadt: – Azért függesztettek fel, mert iráni vagyok. Ha nem volnék iráni, ilyesmi nem történt volna meg. A kórház néhány orvosa továbbra is Mudi pártján állt. Olykor benéztek hozzánk, aztán aggodalmukat fejezték ki nekem Mudi mélakóros állapota miatt. Egyiküknek komoly gyakorlata volt érzelmi zavarokkal küzdő páciensek kezelésében, s felajánlotta: ellátogatna hozzánk gyakrabban is, hogy Mudi és ő egy kicsit – mintegy terápiásán – elbeszélgethessenek. – Nem – mondta Mudi. – Nem akarok beszélgetni erről. 372
Kértem, menjen el pszichiáterhez. – Többet tudok, mint ők – hangzott a válasz. – Egyáltalán nem tudnának segíteni rajtam. Egyetlen barátunk, rokonunk sem volt tisztában vele, milyen mértékben változott el Mudi személyisége. Vendégeket rég nem hívtunk otthonunkba, de hát ezt anyagi gondjaink is magyarázhatták. S a jó barátok, a családtagok mind élték a maguk életét, megvoltak a saját gondjaik-bajaik. S mivel nem meséltünk nekik Mudi depressziójáról, halvány sejtelmük se lehetett róla, hogy ez most már mennyire súlyos ügy. De Mudi erről nem volt hajlandó beszélni, nekem meg nem volt kedvem hozzá. Kerestem magamnak valami félnapos állást. Egy ügyvédi irodában találtam is ilyet. Mudi őrjöngött. Az ő felfogása szerint a feleség legyen mindig otthon, lássa el a férjét, törődjön a házzal. Hangulata napról napra rosszabbodott. Személyiségét már a munkahelyi megpróbáltatás összetörte, és az, hogy most én dolgozom s nem ő, végső megaláztatás volt férfiúi önbecsülése – vagy hiúsága számára. Védekezett, próbált ismét „az uram” lenni, ezért megkövetelte, hogy nap, mint nap hazajöjjek délben, főzzek neki. Engedtem a nevetséges kívánalomnak, s tettem ezt részben azért, hogy ne ingereljem, másfelől meg mivel az elmúlt hónapok eseményei engem is megzavartak. Fogalmam sem volt már, mi is a szerepek rendje egy ilyen házasságban, mint a miénk. Talán én szerettem volna az „erősebb” lenni? De ha ez így volt, minek rohantam haza főzni? Erre igazából nem tudtam volna felelni. Delente Mudit gyakran találtam még fürdőköpenyben. Egész délelőttjét semmittevéssel töltötte – vagyis művészi fokra fejlesztett különféle módszereket, hogyan kell a gyerekeket tessék-lássék „gondozni”, de közben minél jobban elhanyagolni. Ebéd után siettem vissza munkába. Este a mocskos edényt megannyiszor ott leltem az asztalon, mi több, Mudi legtöbbször épp csak belepiszkált a kosztba. Jó, hogy bele nem piszkított, gondoltam dühösen. Életem párja teljes életnagyságban ott hevert a pamlagon, és tette tovább a semmit. Viszont ha dührohamot kapott, amiért én dolgozom, visszakérdeztem: ő miért nem csinál valamit? Ez a fura állapot egy évnél is tovább tartott. A munkám egyre 373
jobban betöltötte az életemet, a párkapcsolat pedig ugyanilyen arányban elcsökevényesedett. S ha kezdetben úgy terveztem is, hogy csak félállást vállalok, a végén egész napos munkakör lett belőle. Miért ne? Igaz, a fizetésem aránytalanul csekély volt életünk addigi költségszínvonalához képest, s mivel megtakarításaink minden igyekezetem ellenére tovább csappantak, elővettem újra a kedves férjemet. S mert nem kaptam érdemi választ, még egyszer keresztülvittem az akaratomat. Nevezetesen áruba bocsátottam csodaszép házunkat. Kitettem egy táblát az előkertbe. EZ A HÁZ ELADÓ. ÉRDEKLŐDNI A TULAJDONOSNÁL. Vártam, mi lesz. Mert ha szerencsénk van, gondoltam, így megspórolhatjuk a közvetítői jutalékot. Heteken át jelentette Mudi egyhangúan, hogy tucatnyi érdeklődő is jelentkezett, többnyire párok, s megcsodálták valóban bámulatos házikónkat, komoly ajánlatot azonban senki sem tett. Na, igen, el tudtam képzelni, mi történt. Ha érdeklődni kezdtek volna a népek, Mudi lebeszélte őket, mondott valami riasztót, vagy esetleg már a slampos, mocskos külleme is elég volt, hogy a jóravaló embereket elriassza. Végül azért egy este azt közölte velem Mudi, hogy van egy házaspár. Tényleg érdekelné őket a ház. És holnap visszajönnek, meg akarják nézni alaposabban. Elhatároztam, hogy én is ott leszek. Mikor a megbeszélt időben munkámból hazatértem, pokoli rendetlenség fogadott. Elküldtem Mudit, hozzon valamit – nem volt szükségem semmire, csak nem akartam, hogy ott lábatlankodjék –, s gyorsan rendet csináltam, – Tetszik nekünk a ház – hallhattam a férfitól, aki a feleségével betoppant, ahogy ígérte –, csak hát mikorra tudnának kiköltözni? – Mikorra kellene? – Két héten belül. Ez kissé megdöbbentett, ám a házaspár benne volt abban is, hogy átvállalják a jelzálogkölcsönünket, a különbözetet meg kápé fizetik. 374
Kiadásaink leszámítása után húszezer dollárunk marad, számolgattam gyorsan, s bizony, szükségünk is volt arra a pénzre, – Rendben – mondtam tehát. Mikor Mudi hazaért, s az üzlet részleteiről értesült, iszonyú dühbe jött. – Hogy a fenébe költözzünk ki innen két héten belül? – kérdezte tombolva. – Kell a pénz – mondtam. – Ebből indulj ki. Nekünk az a pénz most életre-halálra kell. Soká veszekedtünk, elsősorban a ház eladása miatt, ám a szóváltás során keserűségeink tartalékaiból is bőven merítgettünk. Tömérdek csalódottságunk mind felszínre tört. Egyenlőtlen küzdelem volt, mert Mudinak alig volt testi-lelki ereje egy ilyen összecsapáshoz. Időnként ernyedt módon megpróbálta érvényesíteni tekintélyét, de hát mindketten jól tudtuk, hogy ez hiú igyekezet – a trónról ő itt már önként lemondott. – Te sodortál minket ilyen helyzetbe – vágtam oda neki mérgesen. – Nem várhatjuk meg, hogy az állunk is felkopjon a végén. Hallod? Ezt a házat mi igenis eladjuk, mégpedig most. És kényszerítettem, írja alá az adásvételi szerződést. A következő két hét példátlan izgalmak közepette, lázas sürgölődéssel telt. Kirámoltam minden szekrényt, minden fiókot, becsomagoltam alpenai ingóságainkat, s készen álltunk, hogy elköltözzünk – csak hát fogalmam se volt, hova. Mudi egyáltalán nem segített. – Legalább a könyveidet csomagold össze – förmedtem rá. Nagy könyvtára volt, egyik felét az orvosi szakirodalom képezte, a másikat az iszlám propagandaanyagok tömkelege. Egy reggel odanyomtam a kezébe pár kartondobozt. – Ma végre pakold össze a holmidat! Kemény munkával telt a hivatali napom is, és ahogy este kimerülten hazaszédelegtem, ott találtam őt apatikusan ücsörögve, még mindig mosdatlanul-borotválatlanul, slafrokban, papucsban. A könyvek a helyükön, a könyvespolcokon sorakoztak. Azonnal kitört belőlem: – Követelem, hogy még ma este csomagold össze a hóbelevancod – üvöltöttem. – Holnap pedig beülsz a kocsiba, és irány Detroit, és 375
haza nem jössz nekem addig, míg munkát nem találsz. Megértetted? Most aztán tényleg elegem van, belőled is, és mindenből, ami veled kapcsolatos. Én így egy percig se élek tovább. – Nem tudok munkát találni – nyöszörögte. – Mert még nem is kerestél – vágtam vissza kíméletlenül. – Nem találok helyet magamnak, amíg a kórházban föl nem oldják az ellenem hozott szankciót – jelentette ki, – A fenébe, hát nem kell mindenáron aneszteziológusnak állnod. Praktizálhatsz, mint általános orvos, vagy mit tudom én. Szépen behúzta a nyakát, mint a megvert kutya. Tessék-lássék kifogásokkal hozakodott már csak elő. – Évek óta nem praktizáltam általános orvosként. Nincs is kedvem hozzá. Rezát juttatta az eszembe rögtön, aki nem akart beállni ahhoz a céghez, mert nem volt esélye, hogy hamarosan a jelenlegi főnök helyébe kerülhessen. És kijelentette, hogy ez itt az Egyesült Államok, ahol ő csak „holmi iráni”, ezért van ez az egész. – Hány, de hány dolgot kell nekem csinálnom, amit nem akarok én se – tört ki belőlem a düh –, de mégis megteszem, mert mit tehetnék? Az én életemet te már annyiféleképpen tönkresilányítottad. Nem óhajtok így vegetálni tovább. Lusta vagy, hogy az csak úgy bűzlik már. Kihasználod a helyzetedet, te élősdi. Ha itt rohadsz a lakásban, borotválatlanul és mosdatlanul, soha az életben nem találsz magadnak állást. Hol találj? A klozeton? – Már őrjöngtem, – Ne hidd, hogy a mennyből hull majd a manna, ne hidd, te hülye! Eredj, mozgás, ne lássalak, míg állás hírével nem jössz haza. – Szavaim szinte maguktól bukdostak ki belőlem. – Különben elválok tőled. Azt se tudtam talán, mit beszélek. Nem vitás, ultimátumomat Mudi komolyan vette. Másnap este csörgött a telefon, ő volt az, már Detroitból. Tényleg talált állást a klinikán. A jövő hétfőn, húsvét után áll be. A fenébe is, korholtam magam, mit kellett nekem ezzel ilyen sokáig várnom? Rég le kellett volna kapnom a tíz körméről, és akkor most nem tartanánk ott, ahol tartunk. 1983 húsvétja előtt boldog izgalomban éltünk. Nagypénteken költözünk ki a házból, és húsvét utáni hétfőn Mudi munkába áll a 376
detroiti klinikán. Viszont már szerda volt, és még mindig nem találtunk lakást. Iszonyú volt a feszültség, de legalább történt valami, ez máris pezsdítő érzés volt a számomra. Nem az a közelmúltbéli tespedés! Ahol dolgoztam, az iroda egyik ügyfele – egy helyi bank elnökhelyettese – hallott véletlenül a problémánkról, és átmeneti megoldást ajánlott. Végrehajtás során a tulajdonukba került egy ház, s azt javasolta, vegyük ki havibérért, amíg jobbat nem találunk. Nagypénteken délben írtuk alá a bérleti szerződést, s nyomban hozzáláttunk az áthurcolkodáshoz. Ezen a hétvégén Mudi egy kicsit kevésbé volt enervált, még segített is nekem a berendezkedésben. Vasárnap csókkal búcsúzott tőlem, így indult el a tőlünk ötórányira lévő Detroitba. Hónapok óta ez volt az első alkalom, hogy megcsókolt, még valami hirtelen testi vágyat is éreztem ekkor – meg is lepett a dolog. Mudi nem nagy örömmel vágott bele a klinika taposómalmába, ezt jól láttam rajta, de sebaj, jót tett neki ez is. Eléggé megtépázott önbecsülése számára jótétemény volt a puszta tény, hogy őt valahol egyáltalán alkalmazzák. Nagyon jól meg is fizették, ami ugyan az alpenai keresményéhez képest nem volt éppen királyi javadalmazás, de több mint elég. Évente körülbelül kilencvenezer dollár. Nem sok időbe telt, s kialakult életünk napi rutinja. Ritmusa örvendetesen hasonlított ismeretségünk első éveihez. A hétköznapok munkával teltek, ki-ki ment a maga dolgai után, aztán a hétvégeken váltogatva jártunk egymáshoz hol Alpenába, hol Detroitba. Mudi kedélyállapota lassan felpendült. – Csoda, hogy milyen jól ki tudunk jönni mi egymással! – kiáltott föl egyszer, hogy meglátogatott. Mindig túláradó boldogsággal nyugtázta, hogy „mindnyájan jól megvagyunk”. Mahtab, mihelyt megpillantotta őt, már repült is a karjaiba, és repesett az örömtől, hogy „újra van papikája”. Tavasz, nyár, ősz – repültek az évszakok. Mudi, ha utálta is Detroitot, ha a nagyvárosi környezetben zavarta is a közöny, a türelmetlenség, azért csak meg volt győződve róla – hála Istennek! –, hogy szakmai jövője ott keresendő. A magam részéről végre megint szabadnak éreztem magam. Hét 377
közben számos ügyben dönthettem önállóan, hétvégeken pedig ismét szerelmes asszonynak érezhettem magam. Talán ez volt a mi párosunknak megfelelő életszerkezet, így „funkcionált” a házasságunk. Egy darabig elégedett is voltam. 1984 márciusában telefonhívás futott be Teheránból. Akadozó angolsággal közölte velem egy férfihang, hogy ott Mohámmád Áli Ghodszi beszél, Mudi unokaöccse. Az egyik a sok közül. Mivel a család – a saját kebelén belül is – összevissza házasodott, ez a rokonsági fok jószerivel bármit jelenthetett. Mudi mintha irániak százait nevezhette volna – s nevezte is! – az unokaöccsének. Az idegen előbb Mahtab hogyléte felől érdeklődött, aztán az én dolgaimra kérdezett futólag, s végül Mudira tért rá. Bediktálta a telefonszámát, én felírtam, s megígértem neki, hogy Mudi, mihelyt tudja, vissza fogja hívni. A hírt nyomban továbbítottam Detroitba. Mudi még az este folyamán visszahívott. Mammal volt az, magyarázta, az ő Ámme Bozorg nővérének a negyedik fia. Valamint hogy Mammal mindig is nagyon sovány volt, de ez most az abszurdumig fokozódott, az utóbbi hónapokban Mammal ennyi meg annyi kilót adott le. A teheráni orvosok gyomorfekélyt állapítottak meg, és meg is operálták. Mammal ezzel együtt is egyre gyengült. Kétségbesésében Svájcba repült, ott vizsgáltatta meg magát. A svájci orvosok közölték vele, hogy az iráni kollégák a műtétet tökéletesen elfuserálták, a gyomrát újra kell varrni. Ezért telefonált most amerikai nagybácsikájának, tanácsot szeretett volna kérni tőle, hogy akkor most hol operáltassa meg magát. – Nem mondtam neki még semmit – közölte Mudi. – De hát te mit tanácsolnál? – Hozasd ide – javasoltam erre én. – Segíthetünk neki… könnyebben talál megfelelő kórházat, ahol megműtik. Mudi megörvendett ennek az ötletnek. – Csak hát – mondta aggályosan –, ugye, Iránból elég nehéz pénzt kihozni. – Jó, de miért nem fedezed te a műtét költségeit? – kérdeztem. – 378
Elvárnám tőled, hogy az én családomért is megtegyél ilyesmit, ha úgy hozza sora. – Oké. Nagyszerű. Megtörténtek az előkészületek, és pár napon belül Mammal az Egyesült Államokba is került. Menetrend szerint április elején, egy pénteki napon kellett érkeznie. Mudi elébe akart menni a reptérre, és egyenest átjönni vele Alpenába, hogy Mammal velünk is megismerkedhessen. A Corpus Christiben megismert és életünkbe faragatlanul betolakodó forradalmárokkal ellentétben a legtöbb iráni, akit ismertem, kulturáltan és tisztelettudóan viselkedett. Nem vitás, a nőkkel kapcsolatos nézetviláguk kicsit avittas volt, ám ettől csak még udvariasabbak voltak. Ez az előkelő visszafogottság, megannyi ceremóniájával tulajdonképpen hízelgő is lehetett egy nőnek. Magam úgy határoztam, hogy nagystílű háziasszonya leszek Mudi unokaöccsének. Örömmel készítettem igazi iráni vacsorát, s vártuk közben a gyerekekkel együtt, hogy befussanak a férfiak. Balszerencse következett: Mammal első pillantásra ellenszenves volt nekem! Ahogy az ajtón belépett, nyomban. Alacsony termetű volt, mint a legtöbb iráni férfi. Ennek ellenére vagy éppen ezért, handabandásan nagyképű modorban kezelt mindent és mindenkit. Tarlószakálla miatt ápolatlannak tűnt. Apró, mélyen ülő szemei voltak, szinte disznószemek, de ezekkel aztán úgy tudott nézni – például rám –, mintha azt mondaná az embernek: Hé, megálljunk, létezel te egyáltalán? Ki vagy te? Én sokkal több vagyok nálad! Aztán nyugtalanítónak találtam azt a hatást is, melyet – jól láthatóan – Mudira tett. – Tessék hazalátogatni Teheránba! – hajtogatta. – Mindenki ég a vágytól, hogy lásson téged, lássa Mahtabot. Szinte ezzel kezdte, engem rögtön ki is hagyott a világukból. Ezen az estén a két férfi rengeteget beszélt, hadartak perzsául. Talán érthető volt ez így, nem volt benne semmi rossz, hiszen tömérdek családi hírt kellett közölnie Mammalnak, és Mudi is beszámolt az életünkről. Aggasztott viszont, hogy Mudi komolyan veszi Mammal nagy unszolását, a meghívást. Mammal egész tisztességesen beszélt angolul, s mégis perzsául karattyoltak, ez sértő volt rám nézve, 379
tényleg kirekesztve éreztem magam. Hamarosan számolgatni kezdtem a hétvége még hátralévő óráit, mikor is szabadulok ettől az alaktól. Legalább a vasárnap esténk már nyugodt lesz, gondoltam. Mudi és Mammal addigra átmegy Detroitba. De vasárnap délután Mudi a következőkkel állt elém: – Kérlek, hadd lakjon itt nálatok, míg én mindent előkészítek neki. – Nem – mondtam határozottan, – A te unokaöcséd és a te vendéged. Mire Mudi nagy nyugalommal elmagyarázta, hogy a klinikán tömérdek a dolga, Mammal pedig ápolásra szorul. Kímélő étrendre van szüksége. Legföljebb pár napig nem megyek be dolgozni, míg ki nem derül, mikorra lehet rögzíteni a műtét napját. Meggyőzött. Úgy éreztem, hogy ebben az új szerepben is meg kell állnom a helyem. Sajnáltam is Mammalt azért, mert a légitársaság elkeverte a poggyászát. Volt egy amerikai barátnőm, Annie Kuredjian, ügyes szabó, ő elkísért minket, hogy Mammalnak egy váltás ruhát vegyünk. Annie aztán mindent megigazított egy kicsit, hogy Mammal szokatlanul apró-karcsú termetére passzoljanak a ruhadarabok. Mammal meg se köszönte a ruhákat, a fáradozást. Egyszerűen bepakolt mindent a szobájába, s továbbra is ugyanazt a büdös öltönyt, koszvatag inget hordta, amiben érkezett. A farmeröltöny nélküle is megállta volna már a helyét, úgy Össze volt kövülve az izzadságtól. Mikor Mammal bőröndjei előkerültek, kiderült, tele vannak nekünk szóló ajándékokkal, de váltás ruha egyik csomagban sem volt. Mudi unokaöccse, annak ellenére, hogy alighanem több hónapos tartózkodásra készült itt Amerikában, azt képzelte, hogy végig ugyanabban a göncben fog járni. – Nem akarod, hogy legalább kimossam a holmid? – kérdeztem. – Nem – hangzott a közönyös válasz. Mudi hazajött a következő hétvégén, s vártam, feltűnik-e neki a bűz. De nem, amíg én nem figyelmeztettem. – Nem járhatsz így – szólt rá akkor az unokaöccsére. – Add oda szépen a holmid Bettynek, ő majd kimossa. Te meg állj a zuhany alá, rád férne végre. 380
Mudi unokaöccse, ha vágott is egy pofát, engedelmeskedett. Életének ritka eseményei közé tartozhatott a zuhanyozás. Inkább kellemetlenkedésnek vélte a részünkről, nem üdvös és szükséges lehetőségnek. Két hétig volt Mammal az alapenai lakás lusta, követelőző, pimasz vendége, míg végre bevihettem őt Carson Citybe, a kórházba, ahol megműtötték. Meglátogattam a szüleimet, majd visszatértem Alpenába, és azt hittem, elfelejthetem Mammalt életem hátralévő részére. Később Mudi elmesélte, mennyire meg volt sértve Mammal, hogy még csak annyi „fáradságot” se vettem magamnak, hogy egy éjszakára fogadjak valakit a gyerekek mellé, s vállaljam még egyszer a négyórás utat, csak hogy ott lehessek mellette, ahogy illik, a műtétnél. Tíz napig Mammal bent volt a kórházban. Hogy felerősödött egy kicsit, Mudi újra megjelent vele nálam Alpenában. És megint a gondozásomra akarta bízni. – Hát nem, ezt már nem – háborogtam –, én ugyan nem törődöm vele többé. Mi van, ha tényleg valami baja esik itt? Te vagy az orvos, neked kéne ránézned, szakmailag is. Mudi szinte rá se hederített a tiltakozásomra. Ment vissza Detroitba gyorsan, s hagyta a nyakamon Mammalt. Üvölteni tudtam volna, de megint elvállaltam az alárendelt „háziasszony-és-feleség” szerep legrosszabbik változatát. Legyintettem egyet, és csináltam, amit kellett. Nörsz voltam egy felnőtt ember mellett, diétásnővér és cseléd. Főztem a kímélő kosztot, amit ő ugyanolyan undorral nézett, ahogy én készítettem neki. Nem volt mit tennem, ezt az időszakot is ki kellett bírnom valahogy. Tényleg majd csak erőre kap, aztán repülőre ül és elpályázik fatornyos hazájába. Mudi úgy gondolta, Mahtab azonnal megkedveli majd az ő drágalátos Mammalját. Próbálta ezt erőnek erejével is, de Mahtab nem lelkesedett a bácsikájával töltendő időért. Mocskos alakot látott benne nyilván, semmi mást. – Hagyd már békén a gyereket – mondtam életem párjának, – Mahtabra ilyesmit nem lehet csak úgy ráerőltetni. Tudod, milyen. 381
Próbáld inkább úgy, mintha ügyet se vetnél rá, majd akkor ő kezdeményezi, amit akar. De csak azt. Mudi mintha meg se hallotta volna, mit beszélek. Párszor még el is tángálta Mahtabot, amiért annyira „menekül” Mammaltól. Hétközben, míg Detroitban volt, Mudi minden este felhívta Mammalt. Perzsául beszéltek, olykor órákon át, és hamar rájöttem, hogy Mudi Mammalt arra használja: kémlelje ki az én „viselkedésemet”. Egy este például Mammal letette a kagylót a készülék mellé, s közölte velem, hogy Mudi beszélni akar velem. A férjem őrjöngött a vonal túlvégén. Hogy mit képzelek, miért engedtem megnézni Mahtabnak ezt meg azt a tévéműsort, mikor ő kifejezetten megtiltotta?! Békés hétvégéink végképp a múltba merültek. Mudi most már csak azért jött át szombat-vasárnapra Alpenába, hogy Mammallal karattyoljon. Mindenféle családi pletyka kavargott nyilván, aztán előjött Khomeini ajatollah neve is: magasztalták, nem mulasztván el közben, hogy az amerikai erkölcsöket, szokásokat ócsárolják. Mit tehettem? Huszonöt éve amerikanizálódott férjem lényéből mind jobban előtört a „mély-iráni”. Míg Mammal ott volt, komoly próbát kellett kiállnia a Mudi iránt – főleg egykor – érzett szerelmemnek, de még a szeretetemnek is. Én egy majdnem teljesen amerikai férfihoz mentem feleségül, ez az iráni alak, aki lassan elővedlett, vadidegen volt a számomra, ettől én csak viszolyogni tudtam. Ráadásul folyton arról fecsegtek Mammallal, hogy nekem és Mahtabnak mindenképpen Iránba kell látogatnunk. Minden hétvége ugyanúgy telt. A két iráni férfi elvonult, aztán perzsául beszélt számomra érthetetlenül. S még így is suttogóra fogták, valahányszor beléptem a szobába. – Mikor tűnik már el innen végre? – kérdeztem egy nap kétségbeesetten. – Nem mehet. Amíg az orvosok nem engedélyezik neki – mondta Mudi kurtán –, nem mehet. Két dolog is következett, amely válsággal fenyegette szerencsétlen életünket. Először is a bank vevőt talált a házra, melyet béreltünk, hát költöznünk kellett megint. És ekkortájt megrövidült az ügyvédi irodában a munkaidőm. Minden érintett számára világossá 382
vált, hogy számomra itt a költözés ideje. És Mudi már azt is tudta, hová kell költöznöm. Bejelentette, hogy ennek a „hétvégi házaséletnek” véget kell vetnünk. Életünket „elölről kell kezdenünk”, közölte. Nem akartam költözni, és egyáltalán nem voltam biztos abban sem, föl akarom-e adni a függetlenségemet. De hát bizonyosra vettem, hogy Mammal hamarosan visszatér Iránba, s akkor Mudival visszatérhetünk a régi, elegáns életvitelünkhöz. Bár a téma nem került szőnyegre, tudtam: másik lehetőségem csakis a válás lehet. Ennyi kiderült Mudi unszolásainak erőszakosságából. Hát beleegyeztem, gyerünk Detroitba. A legrosszabbján talán túl vagyunk, gondoltam. Megpróbálom, még egyszer megpróbálom összedrótozni valahogy a házasságunkat. Azért egy bizonyos óvintézkedést csak tettem. Mivel fogalmam sem volt, mit hozhat még a jövő, el akartam kerülni az újabb terhességet. Hát orvoshoz fordultam, és betétettem magamnak egy spirált. Mudi addig egy kisméretű lakásban élt Detroitban, ezért aztán kezdhettük elölről a lakáskeresést. Gondoltam, vásárolunk majd egy házat, de Mudi ragaszkodott ahhoz, hogy egyelőre bérlakásban lakjunk. Majd lesz időnk, és megkeressük azt a talpalatnyi földet, ahol álomházunkat végre fölépíthetjük. Még mielőtt rádöbbenhettem volna, mi is történik, már befejezett tény volt: béreltünk egy házat Southfieldben, és beköltöztünk. Jómagam, Mudi, Joe, John, Mahtab – és Mammal. Mahtabot előjegyeztettem egy kiváló Montessori-iskolába a közeli Birminghamban, Az iskolát egy olyan nő vezette, aki Montessori eszméit plántálta át ide Európából. Mudi vett nekem egy új autót, s csaknem minden nap azzal furikáztathattam Mammalt, hogy Detroit látnivalóival ismerkedjék, vagy egyszerűen csak a Muditól kapott pénzen bevásároljon. Mammal viselkedése továbbra is kellemetlenül leereszkedő volt, ugyanakkor meg volt győződve arról, hogy el vagyok bűvölve a jelenlététől. Valójában, persze, csak azt a napot vártam már, amikor visszatér Iránba. Mammal július közepéig maradt nálunk, s hogy közeledett 383
elutazásának napja, egyre makacsabbul unszolt minket, hogy hármasban látogassunk el Iránba, méghozzá mihamarabb. Borzadállyal hallottam, hogy Mudi a meghívást elfogadta, s hármunk nevében annak rendje-módja szerint elígérkezett. Augusztusra. Két hét nyaralás Iránban! Te jó ég. Mudi szerint Joe és John addig remekül meglesznek az apjuknál. Mudi és Mammal éjszakába nyúló titkos pusmogásai hirtelen fenyegető tartalommal teltek meg. A Mammal elutazása előtti napoknak Mudi jóformán minden szabad percét az unokaöccsével töltötte. Mintha állandóan terveket főztek volna. Vagy már volt is valami titkos tervük? Egyszer azért megpróbáltam tiszta vizet önteni a pohárba. És előjöttem legsötétebb félelmemmel. – Mondjátok csak, miről folyik olyan rejtélyesen a szó, és örökké csak perzsául. Csak nem Mahtabot akarjátok elrabolni és Iránba hurcolni? – Ne nevettesd ki magad – ripakodott rám Mudi. – Te nem vagy észnél. Pszichiáterhez kéne fordulnod. Mondta ő. – Mindenesetre nem vagyok annyira őrült, hogy Iránba menjek. Te, ha akarsz, mehetsz. A gyerekek itthon maradnak. – Te és Mahtab velem jöttök – közölte Mudi. – Nincs mese, most én mondom meg, mi lesz. Azért egy lehetőség mégis lett volna, hogy mégis én mondjam meg. Keserű megoldás, de egyre jobban alakot öltött a fejemben. De hát – főleg, ha Mammal eltávozik – még mindig volt egy célom: összefoltozni ezt a házasságot. Nem akartam kitenni a gyerekeket egy válás traumájának, viszont Iránba menni se óhajtottam. Mudi is lejjebb adta csakhamar, inkább vitatkozott csak, nem próbált parancsolgatni. – Mondd meg őszintén, miért nem akarsz Iránba jönni? – kérdezte. – Mert tudom, hogy te hirtelen elhatározhatod magad az ottmaradásra, és ha ott leszünk, minket sem engedsz majd visszatérni, – Ó, hát szóval ez nyugtalanít – mondta Mudi barátságosan. – 384
Ilyet én veled sosem tennék. Szeretlek. – Hirtelen gondolata támadt. – Hozd csak ide nekem a Koránt. Vittem neki az iszlám szent könyvét a polcról. A kezébe nyomtam. Akkor ő rátette egyik tenyerét a könyv fedelére, és azt mondta: – Esküszöm a Koránra, hogy nem foglak semmire sem kényszeríteni. Ha nem akarsz Iránban maradni, nem maradsz. Esküszöm a Koránra, hogy téged soha, semmiben nem foglak akaratod ellenére akadályozni vagy kényszeríteni. Sehol sem kell ottmaradnod, ahol nem akarsz. Mammal még meg is toldotta egy ígérettel e szép szavakat: – Ilyesmi meg nem történhet. Hiszen a mi családunk nem olyan. Ami családunk ilyet nem tűrne, ígérem neked, Betty, sosem fog megtörténni, amitől te most félsz, ígérem, bármi probléma lesz, a családunk törődik veled. Engem meg erre elfogott a megkönnyebbülés, – Rendben – mondtam. – Akkor hát üsse kő, utazunk. Mudi meghozta a repülőjegyeket. Augusztus elseje sebesebben közelgett, mint szerettem volna. Bár a férjem megesküdött a szent könyvre, a drámai és ünnepélyes fogadalom ellenére is nőttön nőtt bennem a szorongás és az aggodalom. Mudi öröme nem ismert határt. Készülődött! Minden hozzáférhető iráni publikációt elolvasott. Nagy szeretettel emlegette családjának tagjait – főleg a nővérét, Ámme Bozorgot. Kezdett imádkozni, de nem akárhogy: fennhangon! Szemem láttára változott amerikaiból iránivá. Titokban fölkerestem egy ügyvédet. – Vele kell mennem, vagy csak a válás marad – magyaráztam. – De hát én nem akarok Iránba utazni. Valahogy félek az egésztől. Ha egyszer ott vagyok, megtörténhet, hogy soha többé nem enged vissza. Megvitattuk ezt a lehetőséget, és miközben beszélgettünk, rám tört egy másik félelem is. A válás is nagy kockázat, talán még az utazásnál is veszélyesebb. Mert ha elfordulok Muditól, ha el akarok válni tőle: engem töröl az életéből. Akkor engem nem cipelhet magával Iránba. De mi lesz Mahtabbal? Ha a lányomat elviszi Iránba, aztán úgy dönt, hogy ő maga nem tér vissza Amerikába, 385
Mahtab elveszett. Az én számomra mindenképpen. – Muszáj megkapnia a láthatási jogot? – kérdeztem az ügyvédtől. – Nem lehetne olyan határozatot hozni, hogy a lányát ne látogathassa és ne vihesse magával? Hátha megértik, milyen veszélyt jelent Mahtab biztonságára, és az a legfontosabb szempont… De az ügyvéd felvilágosított, hogy az amerikai törvények a bűn elkövetése előtti büntetést nem teszik lehetővé. – És eddig nem történt bűncselekmény. Nincs oka annak, hogy a láthatást megtagadják tőle, hogy a lányától távoltartsák. Persze – folytatta az ügyvéd – engem sem vet szét a boldogság, ha arra gondolok, hogy maga ilyen körülmények között Iránba megy. De hogy ez okvetlenül tragikus lenne, azt sem tudom belátni. Talán Mudi túl hosszan élt nagy nyomás alatt, depressziója oldódhat, ha viszontlátja régi világát, a családját. Esetleg úgy tér vissza, hogy lendületesen újrakezd mindent. Szent meggyőződésem, hogy neki egy ilyen út jót fog tenni. A tanácskozás csak még jobban összezavart. Ha beadom a válókeresetet, Mudi elviszi magával a lányomat Iránba, és valami borzasztó, sivár sorsra kárhoztatja. Nem volt más lehetőségem, mint abban bízni, hogy bármilyen valóságos vagy rémképszerű tervek forognak is Mudi zilált elméjében, azért az életszínvonalbeli különbségek csak rábírják a végén az Egyesült Államokba való visszatérésre. Akkoriban még csak halvány elképzeléseim voltak róla, ténylegesen milyen sivár is Iránban az élet, avval együtt erősen bíztam benne, hogy két hét Mudinak tökéletesen elég lesz belőle. Vagyis elszántam magam arra, hogy Mahtabot elviszem Iránba. Tudtam, hogy megpecsételődhet a sorsom, ha viszem, vagyis ha megyek, de ha nem engedem, hogy menjen, ha nem megyek vele, az ő sorsát pecsételhettem volna meg. Ez volt az ok. Eljött a nap. Mahtabbal csak igen kevés személyes holmit csomagoltunk be magunknak, hadd maradjon az ajándékok számára minél több hely. Mudinak több táskája is volt. Az egyiket teletömködte csak vényre kapható gyógyszerekkel, ezeket majd, mondotta, a helyi egészségügynek fogja adományozni. Az utolsó pillanatban jutott Mahtab eszébe, hogy még Tapsit, a nyusziját is magával hozza. 386
Ahogy Heathrow repülőterén várakoztunk a Cipruson át Iránba induló járatra, Mudi beszélgetésbe keveredett egy iráni orvossal, aki az Egyesült Államokban volt látogatóban, és most hazafelé igyekezett. – Van bármi akadálya, hogy az ember aztán Iránt újra elhagyja? – tudakoltam az orvostól. – Nem, semmi – biztosított. Aztán adott nekünk pár tippet, hogyan juthatunk át a legügyesebben a vámon. Mert az iráni hatóságok rettentő behozatali vámokat vetnek ki az Egyesült Államokban készített áruféleségekre. – Ha azt mondják nekik, hogy ott akarnak maradni, munkát vállalnak, talán nem lesz olyan magas a vám – biztatott minket. – Jó – mondtam, mert ilyesmit még csak viccből se akartam hallani –, de hát mi nem maradunk ott, nem vállalunk munkát… – Persze, persze, de azt kell mondani… – Nem, ilyesmiről álmunkban sem volt szó, és nem is lehet – szögeztem le makacsul, babonásán. – Két hetet maradunk ott, aztán megyünk haza. – Na, persze, – Aztán az iráni orvos perzsául beszélgetett tovább Mudival, rám ügyet se vetettek. Hogy elérkezett a beszállás pillanata, egész testem remegett. Ordítani szerettem volna, világgá üvölteni félelmemet, vagy sarkon fordulni, visszarohanni, el innen… de hiába, a testem nem engedelmeskedett a szívem vágyának, Mahtab nagy bizalommal szorította a kezemet, így vonultunk föl a gép fedélzetere. Hamar megtaláltuk a helyünket, becsatoltuk magunkat. Ciprus felé, fönn a levegőben még egyszer végiggondoltam mindent. A csiki-csuki játékot, melynek áldozata lettem. Mikor a gép kerekei a Földközi-tenger szép szigetének földjét érintették, az utolsó felismerés vágott belém: most vagy soha. Most kéne megragadnom Mahtabot, aztán rohanni… Mudit többé sose látni. A következő géppel hazarepülni Amerikába. Latolgattam ezt a lehetőséget, ám eszembe jutottak az ügyvéd szavai: „Eddig nem történt bűncselekmény. Nincs oka annak, hogy a láthatást megtagadják tőle, hogy a lányától távoltartsák.” Persze, a gépről már amúgy se menekülhettem volna le. Rögtön 387
bemondták, hogy a Teheránba igyekvő utasok maradjanak a gép fedélzetén. Pár perc múlva ott gurultunk megint a felszállópályán. A gép gyorsult. A masina orra fölfelé mutatott, a kerekek elszakadtak a talajtól. Éreztem a motorok rettentő húzóerejét, ahogy emeltek minket föl, egyre följebb. Mahtab elszunyókált mellettem, kimerítő volt neki ez a hosszú utazás. Mudi egy perzsa könyvbe mélyedt. Én meg csaknem beleőrültem, akkora volt bennem a feszültség. Sokkolt Teherán közelsége. Tisztában voltam vele nagyjából, miféle úti cél vár minket. De hogy micsoda sors, azt nem sejthettem még akkor.
388
24 1986. január 29. szerda. Hideg és komor hajnallal köszöntött ránk ez a nap, nem volt sok köszönet benne. Olyan komor volt, mint az én hangulatom, s olyan hideg, mint tagjaim a félelemtől. Belenéztem a tükörbe, duzzadt, agyonsírt arc nézett vissza rám. Egy átbőgött éjszaka nyomai. Mudi kivitte Mahtabot az iskolabuszhoz, aztán közölte velem, elvisz a Swissair irodájába, ott letétbe helyezzük az útlevelemet, és csak akkor kapom meg, amikor pénteken felszállok a gépre. – De hát nekem Sámszival és Khanom Hákimmal a táavoniba kell mennem – tiltakoztam. Ezt nem hagyhatja figyelmen kívül, találkozómat a turbánember feleségével. – Előbb a Swissair – mondta kurtán. – Odamegyünk. Ehhez jócskán szükségünk volt időre, mert az iroda a város másik végén volt. Huppogott velünk a taxi a város vacak útjain. Gondolataim a bevásárlóút körül jártak: vajon Mudi magunkra hagy-e minket majd hármasban? Nagy bánatomra életem rabtartó párja elkísért Sámszi lakására is. – Mi a baj? – kérdezte riadtan Sámszi, ahogy az arcomat meglátta. Nem feleltem. – Na, ki vele, mi van? – kérdezte. Mudi fenyegetően állt mellettem. – Csak annyi, hogy nem akarok Amerikába menni – bőgtem el magam. – Mudi azt mondja, mennem kell, elintézni neki az üzleti dolgainkat. El kell adnom mindent, ezt követeli. De én nem akarok utazni, én nem! Sámszi Mudinak támadt: – Nem kényszerítheted őt ilyenre… ilyenkor! Hogy most 389
üzleteljen neked. Hagyd, hogy pár napra meglátogassa az édesapját, aztán hazajöjjön. – Nem – hördült fel Mudi. – Az apja egyáltalán nem is beteg. Trükk volt az egész. Kitervelték. – De hát hogy lenne trükk! – kiáltottam. – Szó szerint úgy igaz, elég baj. Apa beteg, nagyon beteg, és ezt te is jól tudod! És ott, Sámszi és Zári füle hallatára elkezdtünk rikácsolva veszekedni. Kitört mindkettőnkből az egymás iránt érzett végtelen gyűlölet. – A saját csapdádba estél! – tombolt Mudi. – Trükk volt, így akartak kijuttatni Amerikába. De most muszáj menned, most már én követelem. Átmész, és az egész pénzt ideküldöd nekem. – Nem! – sikoltottam. Mudi megragadta a karomat, így rángatott az ajtó felé. – Megyünk – förmedt rám. – Várjál! – kiáltott Sámszi. – Nyugodjál meg… Ezt meg kell tárgyalni. – De mi megyünk – ismételte Mudi. Ahogy gorombán kiráncigált, még megfordultam, odakiáltván Sámszinak és Zárinak. – Kérlek, segítsetek! Ne hagyjatok magamra. Ez még valami borzasztóságot fog művelni velünk. Mudi bevágta az ajtót. Karomat markolva vonszolt kint a hidegben, végig a járdán, Hákimék háza felé. Tizenöt perc volt az út, és végig engem szidott, pocskondiázott. A legocsmányabb káromkodásokkal halmozott el. De nem is ezek az átkok és mocskok tépáztak meg igazából, hanem amit még hozzátett megannyiszor: – Sose fogod viszontlátni Mahtabot! Ahogy Hákimék házához értünk, azt mondta: – Összeszedd nekem magad, most nagyon. Nem fogsz sírni Khanom Hákimnak. Gondod legyen rá, hogy az arcod ne áruljon el semmit. Mudi nem fogadta el a teát, amivel Khanom Hákim kínálta. – Gyerünk rögtön a táavoniba – jelentette ki. Mentünk hát, hármasban, a mecset boltjába. Mudi egyetlen pillanatra sem engedte el a karomat. Vásároltunk jókora adag lencsét, aztán már mentünk is 390
vissza. Délután Mudi a rendelőjében ügyködött. Velem egy szót sem váltott, csak némán figyelt, ellenőrzött, ahogy megígérte. Hogy ez így fog menni, míg fel nem raknak a gépre. Miután hazajött az iskolából, és meggyőződött róla, hogy a papa nem ér rá, Mahtab kibóklászott hozzám, a konyhába. Hirtelen megszólalt: – Mami, vigyél engem haza még ma Amerikába. Hónapok óta ez volt az első ilyenféle kijelentése. Nyilván ő is érezte, hogy sürget minket az idő. Karomba öleltem, ringattam. Mindkettőnk arcát könny áztatta. – Mahtab – mondtam, ahogy könnyeink összefolytak –, most nem mehetünk, e pillanatban nem. De azért csöppet se félj. Nélküled én nem megyek Amerikába. Szép ígéret, gondoltam rögtön, csak hogyan tartom majd be? Nézzük, mit tehet Mudi? Üvöltözve, tombolva felvonszolhat a gépre? Valószínűleg igen, és senkinek eszébe se jut majd, hogy megakadályozza ebben. De el is kábíthat, aztán öntudatlanságomban azt tehet velem, amit akar. Az ő kezében van minden adu. Fereste nézett be késő délután, hogy elköszönjön. Tudta, milyen levert vagyok, s amennyire tőle telt, vigasztalni próbált. Nem tudtam megjátszani többé magam, tettetni a derék, boldog mohamedán feleséget. Mi értelme lett volna? Mudi tolakodott be, teát kért. Ferestét a férje felöl kérdezte, s ebből újabb sírás lett. Mindannyiunknak megvolt a maga gondja, bánata. Imádkoztam. Kérlek, édes Istenem, nagyon kérlek, hadd szabadulhassak én Muditól, de Mahtabbal együtt! Kérlek, nagyon kérlek! Meghallottam volna a balesetes mentőkocsi távoli szirénaszavát, vagy csak éreztem? Ott villogott az a fény az ablakunk előtt, vagy csak képzelődtem? Álom lenne az egész? Nem, de hát szirénaszó nem is volt, a kocsi csak úgy odasuhant, mint Isten angyala. Mint egy földöntúli jelenés. Sürgős eset! Baleset! Mudinak azonnal be kell mennie a kórházba. Tekintete szinte harapófogóba szorított. Kétségbeesés, gyűlölet, 391
csodálkozás és iszonyú feszültség – vagy ez már a kettőnk nézésének elegye volt végül? Hát hogyan is mehetne be ő a kórházba, hagyhatna itt engem őrizetlen? Mit teszek én akkor? De hát hová is fordulhatnék? Ezek a kérdések villoghattak az agyában. A bizalmatlan magánember küzdött a kötelességtudó orvossal. Nem mondhatott nemet a hívásra, nem hagyhatott engem se őrizetlen. Fereste oldotta meg a helyzetet: – Majd én vele maradok, míg vissza nem jössz – mondta Mudinak. Ő meg akkor egy árva szó nélkül fölragadta orvosi táskáját, és ment a mentőkocsihoz. Nem tudhattam, mikor jön vissza. Öt óra múlva, félóra múlva? Ez a baleset jellegétől, súlyosságától függött. A józan logika kétségbeesett erőfeszítése szakított ki letargiámból. Ez a nagy alkalom. Most vagy soha! Ezért imádkoztam, ez az a pillanat, amikor cselekedni kell. Fereste jó barátnő volt, kedves ember, teljességgel megbízható. Életemet rábíztam volna. De hát fogalma se volt Amalról, nem is sejtette életem rejtelmeit. Az ő érdekében sem szabad belekevernem őt. A férje börtönben ül, mert a rendszer ellen „gondolkodott”. Már csak ezért is elégé kényes a helyzete. Szóval, több terhet nem róhatok rá. Vártam pár percet, játszottam az ajándék idővel, melyről azt se tudhattam, mennyi. S akkor, igencsak küzdve a hangommal, mert féltem, hogy elárul, azt mondtam: – Kell vennem ma estére pár szál virágot. Meg voltunk híva szomszédnőnkhöz, Málihéhez, búcsúvacsorafélére. Hiteles volt hát az ürügy, ide virág kell. A jólneveltség kívánalma ez. – Jó, veled tartok – mondta Fereste, – Vagyis elviszlek a kocsimon. – Remek. És tényleg jó volt. Legalább hamarabb távol leszünk az utcánktól, a szomszédoktól. Sebesen bebugyoláltam Mahtabot, csak arra vigyáztam, feltűnő ne legyen a lázas készülődés. Aztán beugrottunk Fereste kocsijába. Pár utcával arrébb megállt velünk egy virágbolt 392
előtt, s ahogy kinyitotta nekünk az ajtót, hogy kiszálljunk, azt mondtam neki: – Most már megleszünk. Nem kell visszafuvaroznod minket. Gyalog is jól hazaérünk. Nem árt meg egy kis friss levegő. Ez a magyarázat még az én fülemben is nevetségesen csengett. Már ki áhítozna jeges szélben, hófúvásban „egy kis sétára a friss levegőn!” – Kérlek, hadd vigyelek vissza titeket – erősködött Fereste. – Nem, tényleg jó lesz levegőt szívni, ennyi izgalom után… meg kicsit megmozgatni a tagjaimat. – Odacsusszantam mellé, a vezetőüléshez, átöleltem, megcsókoltam. – Indíts. És légy jó. Köszönök mindent. Könnybe lábadt a szeme, így mondta: – Rendben. Mahtabbal kiszálltunk, aztán néztük Fereste után. A hideg szél borotvapengékkel hasogatta az arcunkat. De hát olyan mindegy volt nekem. Majd ha ráérek, fázni fogok. És Mahtab nem kérdezett semmit. Két különböző narancstaxit fogtunk, hogy a környékről minél nyomtalanabbul tűnjünk el. Végre kiszálltunk egy havas utcán, találtunk egy telefonfülkét. Reszkető kézzel hívtam Amal irodai számát. Azonnal fölvette. – Ez a legeslegutolsó esélyem – mondtam. – E pillanatban el kell indulnom. – De hát még kéne egy kis idő – mondta Amal. -Nincs előkészítve minden. – Képtelenség. Vállalnunk kell bármi kockázatot. Ha most nem megyek, ezer százalék, hogy örökre elveszítem Mahtabot. – Rendben van. Jöjjön. – Megadott egy címet. A lakás ott volt valahol az irodája közelében. Lelkemre kötötte, rettentően vigyázzak, nehogy bárki is kövessen. Letettem a kagylót, s akkor Mahtabhoz fordultam, s közöltem vele a hihetetlen hírt. – Kislányom, már úton is vagyunk Amerika felé. Döbbenetemre sírni kezdett. – De, hát mi a baj? – kérdeztem. – Hiszen ma délután mondtad, 393
hogy vigyelek el Amerikába. – Igen – szipogta –, de nem most rögtön, Amerika előtt még szeretnék hazamenni, és elhozni a nyulamat… Elállt a lélegzetem. – Mahtab, jól figyelj rám. Hol vettük mi azt a nyuszit? Amerikában, igaz? – Bólintott. – Vehetünk neked ott egy újat, veszünk is. Most mit akarsz, azt mondd meg, hazamenni itt az apádhoz, vagy velem jönni, tényleg haza, Amerikába? Mahtab a könnyeit törötgette. Néztem a lányomat, és hatéves szemében eltökéltséget véltem fölfedezni. Mudinak nem sikerült áthangolnia, a maga oldalára állítania őt. A lelkét meggyötörhette Mudi, de meg nem törhette. Mahtabból nem lett engedelmes iráni gyermek, megmaradt az én makacs amerikai lányomnak. – Amerikába akarok menni – döntött hangosan is. – Ha ez így van, akkor viszont gyere gyorsan – mondtam. – El kell kapnunk egy taxit, de mielőbb.
394
25 –
Betty? – kérdezte a fiatal nő az épphogy résnyire nyitott
ajtószárny mögül. – Igen. Félrehúzódott, beengedett minket a lakásba. Egy órába telt, hogy a hóviharon át – többször is narancstaxit váltva – végre ideértünk, fél Teheránon át. Amalnak ezzel is több ideje lett, hogy hirtelen szökésünk után a szükséges előkészületeket megtegye valahogy. – Amal mondta, adjunk maguknak enni valamit, ha netán éhesek – mondta a nő. Nem voltam éhes, Mahtab se. Egyébre vártunk, nem kosztra! De hát az is eszembe jutott, hogy a kondíció itt most nagyon fontos lehet, ezért élnünk kell minden alkalommal, ha jó falatokat kínálnak nekünk. A ránk váró téli éj tömérdek megpróbáltatást hozhat máris, és akkor még hol vagyunk a céltól! Szörnyűséges napok és éjszakák várhatnak ránk. – Igen – mondtam hát –, örömmel bekapunk valamit, ha van. A nő fekete ruszárit kanyarintott a fejére, elfödvén fiatal arcát. Talán diáklány, gondoltam. Vajon mennyit tud rólunk? Amalhoz miféle kapcsolat fűzheti? – Mindjárt itt vagyok – mondta. Avval már ott is hagyott minket idegen, új környezetünkben. A függönyöket azonnal, automatikusan behúztam. A lakás kicsi volt, elhanyagoltnak is látszott, de hát sokkal biztosabb volt itt, mint ha az utcán kódorognánk. A nappaliban volt egy heverő, de a rugói igencsak viharvertek. A hálószobában nem 395
láttunk ágyat, csak matrac- és pokrócfélék hevertek a földön, összegöngyölgetve. A félelem ragadós, és csakhamar láttam, hogyan tükröződik vissza Mahtab szemében is az én szorongásom. Vajon Mudi hazaért már? Riasztotta-e mostanra a rendőrséget? De Mahtab tekintetéből más is sugárzott, nemcsak félelem. Izgalom? Akarat? Remény? De legalább mi is léptünk. Jóra-e, rosszra-e? Ki tudja. De az elmúlt hosszú hónapok bénító tétlensége okvetlenül a semmibe tűnt. Fejemben kérdések cikáztak. Mi lesz, ha nem tudunk nagyon, de nagyon hamar kijutni Teheránból? Hány éjszakát kell itt rostokolnunk? Túlságosan is sokan mondták már eddig nekem, hogy az ilyen szökési tervek sikere azon múlik, percre, milliméterre pontosan kidolgozzák-e a fő vonalakat, a részleteket, aztán a konkrét megvalósítást. Mi most nyilvánvalóan vétettünk az alapszabályok ellen. Felragadtam a kagylót, és az utasítás szerint hívtam Amalt, jelezni neki, megérkeztünk ide. – Álo – hallhattam az ismerős hangot. – Itt vagyunk – mondtam. – Betty! – kiáltotta Amal. – Olyan boldog vagyok, hogy épségben megérkeztek a lakásba. Kérem, ne aggódjék. Minden sikerülni fog. Vigyázunk magukra. Felvettem a kapcsolatot pár emberrel, és most egész éjszaka a szökés tervén fogunk dolgozni, ők is, én is. Még semmi se végleges, no, de épp azért kell igyekeznem. – Kérem, igyekezzenek! – Meglesz, semmi gond. Rendben lesz minden. – Aztán hozzátette még: – Az a lány ennivalót visz még maguknak, de utána el kell mennie. Holnap viszont már én fogok megjelenni elsőként, én viszem a reggelijüket. Maradjanak a házban. El ne hagyják az épületet, az ablakoktól is maradjanak minél távolabb. Ha bármire szükségük lenne, csak hívjanak föl engem. Szeretném, ha éjszaka is bármikor nyugodtan felhívna, ha úgy érzi, hogy szükséges. – Rendben. – Nos, kigondoltam valamit, és szeretném, ha felírná. – Leraktam a kagylót a készülék mellé, papírt és íróeszközt halásztam ki a 396
táskámból. – Hogy Teheránból kijuttathassuk, időt kell nyernünk, már ami a férjét illeti – közölte Amal. – Szeretném, ha felhívná őt telefonon. Meg kell győznie, hogy még visszatér hozzá. – Mudit felhívni…! Te jó ég, ha valami borzaszt, hát ennek már a gondolata is – tiltakoztam. – Jó, tudom, persze, persze – hagyta rám Amal. – Mégis meg kell tennie. – Pontos utasításokat adott, mit mondjak, én meg szorgosan jegyzeteltem. A beszélgetés után hamarosan újra megjelent a fiatal nő, hozott nekünk egy iráni pizzát – szikkatag lávason pár csepp paradicsomkrém, vagy mi, és mutatóba vagdalthús, mellé két üveg kóla járt. Megköszöntük, ő meg mintha örült volna, hogy végképp leléphet, az ő föladata ezzel véget is ért. – Ebből én nem kérek – jelentette ki Mahtab, egyetlen pillantás elég volt neki, hogy fölmérje, mivel van dolga. Persze, én se voltam ezzel másképp. Jelenleg tehát az adrenalin volt egyetlen táp- és hajtóerőnk. Jegyzeteimbe néztem, szépen tisztáztam a sebtén rótt sorokat, hadd legyen jól használható a „forgatókönyv”. Gondolatban lejátszottam a hamarosan elkövetkező beszélgetést. Tudhattam viszont, hogy ezzel is csak húzom-halasztom, aminek mindenképpen meg kell lennie. Hát fogtam megint a kagylót, hívtam úgynevezett otthonomat. Az első csörgésre felvette Mudi. – Én vagyok – mondtam. – Hol vagy? – kérdezte azonnal, felfortyanva. – Jó barátoknál. – Miféléknél? – Azt nem mondom meg. – Azonnal hazajössz – parancsolt rám. Mudi viselkedése igencsak harcias volt, ahogy ezt várhattam is, de én nem ugrottam. Követtem pontosan Amal utasításait. – Beszélnünk kell addig még pár dologról – mondtam, – Szeretném megoldani a problémát, ha te is benne vagy. – Jó, hát persze – hagyta rám. A hangja nyugodtabb lett, számítóbb. – Gyere haza, aztán próbáljuk meg – javasolta. 397
– Nem szeretném, ha olyan dolgok ismétlődnének, amikből már elegem van – közöltem vele. – Hogy ott legyen Mammal vagy Madzsid, netán elmeséld a nővérednek. Senkinek se szólj erről egy szót se, maradjon köztünk, ami történt. Nekünk kell elsimítanunk. Tudod, attól a naptól fogva, hogy Mammal megjelent az életünkben, kezdett nálunk minden tönkremenni. Kettőnk közt, érted? Ha ezzel nem értesz egyet, nem is tárgyalhatok veled tovább. Mudi kicsit hátrahőkölhetett határozott hangomtól. – Te, gyere egyszerűen haza, majd itt mindent megtárgyalunk – mondta. – Nem, mert ha én hazamennék, Mammal már az ajtóban elkapná és vinné Mahtabot, én nem tudom hova, és engem te bezárnál megint, és ott lennénk, ahol nemrég. Mudi zavarba jött. Nem tudta, most aztán hogyan is színészkedjen. Hangja inkább békülékenyre váltott. – Nem, ugyan, ilyet én nem teszek, nem. A holnapi rendelésemet is lemondtam. Gyere haza. Megvacsorázunk, aztán akár egész éjszaka beszélgethetünk. Mindenről. – Köszönöm. De a lényeg az, hogy arra a gépre én nem szállok fel. – Ilyesmit viszont nem ígérhetek meg! – Jó, akkor most én közlöm veled. Azzal a pénteki géppel én nem repülök el. – Felfigyeltem arra, hogy kezd a hangom indulatos lenni. Vigyázat, mondtam magamnak, nem szabad csapdába sétálnom. Most időt akarok nyerni, nem érdekem, hogy veszekedés legyen a dologból. A vonal másik végéről Mudi ordítását hallottam: – Én semmit se ígérgetek. Gyere haza, de azonnal! Fél órát adok neked, különben azt teszem, amit tennem kell! Szóval értesíti a rendőrséget. Ezért hát kijátszottam a nagy adut, amit Amal ajánlott. – Hallgass rám – mondtam eltökélten. – Te engedély nélkül folytatsz magánpraxist. Ha nem hagysz békén, megharagszom, és a végén még én jelentelek föl téged a hatóságoknál. Mudi hangja most valóban szelíd lett. – Nem, kérlek, azt nehogy megtedd – könyörgött. – Szükségünk 398
van a pénzre. Hiszen miértünk csinálom, csak miértünk. Ne tégy ilyet. És kérlek, gyere haza. – Ezen még előbb töprengenem kell – mondtam, avval letettem a kagylót. Fogalmam sem volt, mi lesz Mudi következő lépése. Az világos volt, hogy a rendőrséget egyelőre nem értesítette. Bíztam benne, hogy fenyegetésem vissza is fogja tartani e lépéstől, legalábbis ma este még. Most Mahtabhoz fordultam, aki Mudival folytatott beszélgetésem végét nagy figyelemmel hallgatta. Most hoztam szóba menekülésünket, az Amerikába vezető utat. – Biztos vagy benne, hogy te is akarod? – kérdeztem. – Tudod, ha most elmegyünk, papát sosem látod többé. – Tudom – mondta. – Épp ez az, amit akarok. Amerikában akarok menni. – Megint csak ámultam, milyen jól ért mindent. Hangjában eltökéltség rezgett, s ez engem is elszántabbá tett. Igen, most már nincs visszaút. A következő pár óra azzal telt, hogy amerikai emlékeket idéztünk fel. Már olyan rég távol voltunk hazulról! Csevegésünket olykor telefoncsörgés szakította félbe. Amal érdeklődött, jól vagyunk-e, valamint homályos célzásokat tett arra, hogy szökési tervünk dolgában haladás mutatkozik. Utolsó hívása fél egykor futott be. – Ma éjszaka nem telefonálok többet – mondta. – Aludniok is kell, nehéz napok várnak magukra. Igen, most tessék szépen lefeküdni, reggel újra hívom magát. Mahtabbal összetoltuk az alvóalkalmatosságokat, aztán megkezdődött a nyugtalan forgolódás a különböző magasságú matracokon. Időnk további részét imával, fohásszal töltöttem. Lányom valahogy elszundított a végén, de nekem tényleg nem jött a szememre álom. Ébren értem meg a piszokszín virradatot, s ahogy némi fényesség kezdett terjengem a szobában, hívott Amal, s közölte, hogy már jön is. Hét körül érkezett meg, és jókora pikniktáskát hozott, benne kenyér volt, juhsajt, paradicsom, uborka, tojás és tej. Mahtab számára kifestőkönyv és egy doboz színes ceruza volt a meglepetés. 399
Viszontláthattam a műanyag táskát, benne emléktárgyainkkal, a váltás ruhaneművel, szóval kezemben volt mindaz, amit kedden segítőnk irodájában hagytam. Ő még átnyújtott nekem egy drága, vállszíjas bőrtáskát, mintegy búcsúajándékul. – Egész éjszaka dolgoztam – magyarázta –, beszéltem, akivel csak bírtam, és most úgy fest a dolog, hogy Törökország felé fognak szökni! Törökországon át! Belém állt a rémület. Repülővel Bandar Abbászba, onnét gyors motoros hajóval át a Perzsa-öblön; repülővel Zahedanba, aztán csempészek segítségével a hegyeken keresztül Pakisztánba; kéjutazás repülővel Tokióba ezek voltak eddig az elképzelhető, mi több, a megvalósíthatónak ítélt alternatívák. Törökország Amalnál mindig csak amolyan vészkijárat volt, arra az esetre, ha ég a ház. Hát most égett. Ezzel együtt sem feledhettem, hogy a török út testileg-lelkileg a legmegerőltetőbb, és a legtöbb veszély is ott leselkedik az emberre. Maga a megtestesült kockázat. Nem lehettek illúzióim. – Igen, de most, hogy jelentették a maga eltűnését – közölte Amal –, a repülés szóba se jöhet. Gépkocsival kell Teheránt elhagynia. A török határig hosszú az út, tudom. De még mindig ez a legközelebbi határ ide. – Még ügyködött azon, hogy valaki Tabrizba, Irán északnyugati részébe vigyen minket kocsival, onnét nyugatnak tovább, a határon pedig majd a Vöröskereszt gépkocsija fog átcsempészni minket. – Harmincezer dollárt kértek – magyarázta Amal. – Ezt én igencsak sokalltam, alkudni kezdtem. Hát most tizenötnél tartunk, de még ez is túlzás. Majd meglátjuk. – Ugyan, jó lesz ez, mondjon rá áment – biztattam bódultan. Fogalmam se volt, mennyi pénzünk lehet odahaza még a számlánkon, de kisebb gondom is nagyobb volt most ennél. Valahogy majd összekotrom azt a pénzt, legyek csak végre Amerikában. Amal a fejét rázta. – Ha egyszer mondom, hogy ez még mindig túl sok – szögezte le. Hirtelen rádöbbentem, hogy mi itt Amal pénzéről beszélünk, nem az enyémről. Szegénynek előbb fizetnie kell, és nincs semmi biztosítéka, hogy a pénzt viszontlátja. Mert mi van, ha vissza se 400
érkezem Amerikába? – Szóval, megpróbálom lejjebb szorítani – fejezte be. – Ma sok dolgom van. Ha bármire szükségük lenne, kérem, hívjon fel az irodámban. Mahtabbal kínkeserves napunk következett. Csupa feszültség, ugyanakkor ólomlábon járt az idő. Ücsörögtünk, beszélgettünk, imádkoztunk. Lányom hébe-hóba elővett egy kifestőfüzetet, csak hát alig pár percig tudott odafigyelni rá, csodálható? Én meg föl s alá járkáltam a lekoptatott perzsaszőnyegen, és agyam gépiesen járt félelem és örömteli várakozás közt. Lehet, hogy csak önző vagyok? A lányom életét kockáztatom, csupán hogy én szabaduljak? Bármilyen élet várna rá itt esetleg, mégis: biztosan élne, felcseperedne, és az több, mint ha egyáltalán nem. De mennyivel több és jobb esély ez? Amal déltájban ismét benézett, hozta a hírt, hogy sikerült az árat tizenkétezer dollárra leszorítania. – Fogadja el – mondtam. – Ami engem illet, oly mindegy. – Hát nem is hiszem, hogy lejjebb tudnám alkudni már, – Menjen bele, fogadja el. – Jól van – mondta. Megpróbált engem is megnyugtatni. – Nézze, ezek az emberek nem fogják bántani. Megígérhetem, nem lesz bántódásuk. Érdeklődtem, és higgye el, ha bármit is gyanúsnak tartanék, nem engedném, hogy velük tartsanak, a lánya és maga. Nem így szerettem volna, de most csak errefelé megy. Ezek az emberek végig jól bánnak majd magukkal az úton, ne féljen. Péntekre virradó éjszakám ismét álmatlanul telt. A heverő olyan kényelmetlen volt, hogy ezúttal inkább a padlót választottuk, és a vékonyka matracfélékre feküdtünk le, Mahtab az igazak álmát aludta csakhamar, hát persze, azért gyerek, de nekem nem volt nyugodalmam. És nem is lesz, míg Amerikába nem érkezünk. És ha úti célom a másvilág lesz? Másnap reggel, pénteken Amal ismét igen korán jelentkezett, s még több ennivalót hozott: újságpapírba pakolt csirkehúst, Mahtabnak nehezen beszerezhető cornflake csemegét, voltak vele új kifestőkönyvek, nem feledkezett meg takaróról sem, Mahtab kapott egy mantót, egy fekete csador járt nekem, és kaptunk még egy kis 401
csomag Németországból származó rágógumit. Amíg Mahtab a nassolnivalókat szemrevételezte, Amal vázolta, hogyan állnak a dolgok: – Egyfolytában a terveinken dolgozom – közölte –, csak nagyon bajos dolog ez így, hogy a legtöbbüknek nincs telefonja. – Mikor indulunk? – tudakoltam. – Ez az, amit még nem tudok megmondani – felelte. – Épp ezért kérném, hívja föl ma délután még egyszer a férjét, de nem innen, nem a lakásból. Én idejövök, Mahtabbal leszek, míg lemegy telefonálni. Beszéljen valamelyik fülkéből. Felírjuk majd, mit kell mondania. – Jó – egyeztem bele. Mahtabbal együtt feltétel nélkül megbíztunk Amalban. Ha én elmegyek, a lányom senki mással nem maradna itt, csak Amallal, de vele igen. Mahtab szerencsére nagyon is értette, mi a tét. Egyetértőleg bólintott Amal javaslatára, és rágózva mosolygott. Délután elhagytam Amal „lakásának” viszonylagos biztonságát, és kimentem a jeges világba. Fújt a szél Teherán veszedelmes utcáin, nagyon fújt. Másfél éve először voltam hálás a csador védelmének. Szinte besöpört az egyik széllökés a megcélzott telefonfülkébe, olyat választottam, amelyik biztonságos távolságra volt a lakástól. Ujjaim össze voltak gémberedve, így emeltem le a kagylót, s hívtam „otthoni” számunkat. Elővettem kézitáskámból a papirost – az utasításokkal. Madzsid vette fel. – Hol vagy? – kérdezte. – Hol vagy? Kérdését válaszra se méltattam. A magam kérdése volt fontos. – Hol van Mudi? Vele akarok beszélni. – Mudi nincs itthon. A reptéren van. – Mikor ér haza? – Körülbelül három óra múlva… – Szeretnék vele beszélni a problémánkról. – Persze. Ő is szeretne veled. Kérlek, gyere haza. – Jó, akkor holnap reggel viszem Mahtabot és az ügyvédemet. És akkor megbeszélhetünk mindent, de csak Mudi lehet ott. Mást nem óhajtok látni. Mondd meg neki, tizenegy és tizenkettő közt megyek… de ha nem tudok, akkor, hát este hat és nyolc között. Az 402
ügyvédem máskor nem ér rá. – Gyere tizenegy és tizenkettő közt – kérte Madzsid. – Lemondta az összes délelőtti páciensét. De ügyvédet ne hozz. – Dehogynem. Ügyvéd nélkül sehova se megyek. – Hozd csak Mahtabot, de ügyvédet ne. Elintézzük ezt családilag. Itt leszek én is – biztosított Madzsid. – Félek – mondtam. – Legutóbb is, mikor Mudi megvert és bezárt, te meg a családod nem sokat tettetek az érdekemben. – Ne aggódj, most másképpen lesz. Itt leszek – ismételte gépiesen Madzsid. Pompás érzés volt, ha csak telefonon át is, de Mudi egyik rokonának gúnyosan a képébe röhögni. Meg is tettem. – Jaj, igazán nagy hasznomra leszel, hallod-e! Végigcsináltam én ezt már. Szóval, közöld Mudival, légy szíves, egyszerűen azt, amit üzentem. A beszélgetés végeztével egész testem reszketett. A borzadálytól. Tudtam, miért ment ki Mudi a repülőtérre. Hogy a Swissair irodából elhozza az iráni útlevelemet. Nem akarja, hogy megelőzzem őt esetleg. Vajon a rendőrség lesz a következő lépése? Még a jeltelenné tevő csador mögött is meztelennek éreztem magam a teheráni utcákon, ahogy a lakás felé siettem. Mindenütt fegyveres rendőrök álltak. Lőnek, ha kell, bármelyik pillanatban. És meg mertem volna esküdni, hogy rám lesnek mind! Biztos voltam benne: a szökést, akármilyen kockázatokkal jár is, vállalnom kell. Legyenek bár rémalakok a határ menti csempészek, olyan sötétek és fenyegetőek nem lehetnek, mint saját életem párja. A férjem már engem kirabolt, foglyul ejtett, megerőszakolt; mi jöhet még? Mudiból gyilkosságot is nyugodtan kinézhettem már. Mikor a lakásba érkeztem, Amal azt mondta: – Ma este lesz a rajt. – Térképet húzott elő, megmutatta útvonalunkat; hát igen, ez egy hosszúnak ígérkező, keserves autózás, Teherán és Tabriz közt. Aztán föl kell nyomulnunk a hegyekbe, ahol a vidéket kurd felkelők és paszdarpribékek ellenőrzik. A kurdok a sah rendszerével is szemben álltak, az ajatollahot pedig ugyancsak ellenségnek tekintik. – Ha bárkivel beszélnie kellene, ne szólaljon meg – kötötte a 403
lelkemre Amal. – Engem végképp ne említsen. De azt se, hogy amerikai. Ne mondja meg, miről van szó, ne mondjon semmit. A csempészek vállalták, hogy eljuttatnak minket Teheránból a határig, aztán onnét egy vöröskeresztes mentőkocsival át Törökországba, egészen Van városáig, mely Kelet-Törökország hegyei közt fekszik. Onnét magunknak kell folytatni az utat, ahogy tudjuk. Óvatosság, figyelmeztetett Amal, mindig csak óvatosság. A határt természetesen nem hivatalos ellenőrzőponton lépjük át, az amerikai útlevelünkben nem lesz belépési engedély. A török hatóságok bizalmatlanok lesznek a papírjaink láttán. Ha elkapnak minket, Iránba nem toloncolnak ugyan vissza, de bezárnak – esetleg elkülönítve egymástól. Vanból repülővel vagy busszal juthatunk el egyenest „Amerikába”. A cél az ankarai amerikai nagykövetség. Csak akkor érezhetjük biztonságban magunkat, ha annak kapuján beléptünk. Amal adott egy csomó aprópénzt, telefonáláshoz. – Hívjon föl engem minden útba eső telefonfülkéből – kérte. – De a szavait nagyon válassza meg. – Egy pillanatig a mennyezetet bámulta. – Iszfahán – mondta. Ez egy iráni város neve. – Iszfahánt mondjon Ankara helyett, ért engem? Ez lesz a jel. Ha megérkezik Ankarába, mondja nekem telefonba azt, hogy Iszfahánban vannak. Szerettem volna, ha Amal maradhat még, olyan jó volt beszélgetni vele, úgy megnyugtatott a jelenléte. Ám sietnie kellett, neki pénteken is – a mohamedán ünnepnapon – sok elintézendője akad. Most főleg. Hát ez lenne az én utolsó iráni péntekem? Imádkoztam – Istenhez, Allahhoz, mindegy. A lényeg, hogy úgy legyen. Aztán gyakorlatiasabb dolgokra fordítottam a figyelmem. Mit is vigyük magunkkal? Elnéztem a súlyos fali szőnyeget. Amelyet Amal irodájába még elcipeltem. De most? Minek ez nekem? Egy dolog kell csak: hogy Amerikába hazaérjünk. A faliszőnyeg és a sáfrány maradjon csak itt. De az ékszerek talán hasznosak lehetnek az úton, pénzzé tehetem őket. Az órám meg az idő miatt szükséges. Hát ezeket a dolgokat betömködtem a kézitáskámba, s persze, egy hálóinget is Mahtabnak, tiszta fehérneműt magamnak. A lányom a cornflake-től nem akart megválni, és a kifestőkönyvekből is hozott magával. Ezeket 404
bepakolta az iskolatáskájába. Készen is voltunk. Már csak a jeladásra vártunk. Hat órakor Amal odacsörgött. – Hétkor indulnak – közölte. Egy óra múlva. Ennyi nap, hét és hónap után. Most még egy óra várakozás állt előttünk, annyi se. Csak hát én már olyan sokat csalódtam. Kezdett megint zsongani minden a fejemben. Istenem, fohászkodtam, segíts minket. Kérlek, bármi történjék is, a lányomat el ne hagyd! Hét után tíz perccel beállított Amal. Két férfi volt vele. Még soha életemben nem láttam őket. Fiatalabbak voltak, mind vártam volna, talán úgy harmincasok, alig többek. Egyikük, aki pár szót angolul is beszélt, farmert viselt, trikót, motorosdzsekit. Fonzira emlékeztetett egy otthoni tévésorozatból. A másik, egy szakállas, sportzakót hordott. Rám is, Mahtabra is igen jó benyomást tettek. De nem volt sok vesztegetni való időnk. Mantójába segítettem Mahtabot, aztán csaknem teljesen bebugyoláltam az arcom a csadorba. Most hálás voltam, hogy megbújhattam a fekete sátor mögött. Még egyszer Amalhoz fordultam, s mindkettőnket elkapott a hirtelen érzelmi roham. Igen, elérkezett a végső búcsú pillanata. – Biztos benne, hogy ezt akarja cselekedni? – kérdezte Amal. – Igen – mondtam. – Nem tehetek mást, menni akarok. Szemébe könny szökött, úgy mondta: – Mindkettejüket nagyon szeretem. – Aztán Mah-tabhoz fordult: – Neked rendkívüli mamid van, kérlek, vigyázz rá nagyon. – Fogok – felelte a lányom igen komolyan. – Nagyon köszönök mindent, amit értünk tett – mondtam Amalnak. – A csempészek tizenkétezer dollárját rögtön visszafizetem, ahogy Amerikába érek. – Persze – mondta. – De maga tényleg annyit tett értünk – folytattam. – Magának is járna valami. Amal a lányomra pillantott. Mahtab félt, látszott rajta. – Az egyetlen fizetség, amit kívánok magamnak: egy mosoly 405
Mahtab arcán – mondta Amal. Aztán félrehúzta csadorom csücskét, és könnyű csókot lehelt az arcomra. – Most viszont indulás, gyorsan! – vezényelte. Mahtabbal követtük a Fonzit idéző fiatalabbik embert, kisurrantunk vele az ajtón. A szakállas hátramaradt Amallal. Fonzi egy jelentéktelen küllemű autóhoz vezetett minket. Ott parkolt a kocsi majdnem a háznál. Bemásztam, Mahtabot az ölembe vettem. Az autó sebesen belevágott a péntek este egyre sűrűbb sötétjébe. Várt minket az út, a végén az egyelőre ismeretlen cél. Hát akkor megkezdődött, gondoltam. Vagy sikerül, vagy nem. Csak Isten segítségével sikerülhet. Ha Isten nem akarja, akkor neki valami más szándéka van velem, legyen meg az Ő akarata. Ám ahogy huppogtunk a kocsival az örökké dudáló autók, fogcsíkorgató vezetők között, ahogy a komoran maguk elé meredő, szomorú gyalogosokat elnéztem, nem bírtam elhitetni magammal, hogy Istennek tetsző dolog lenne, ha egy amerikai nő itt maradna ebben a világban, mikor szökni is próbálhat. Szirénák, dudák mindenfelől, kész hangzavar. Ez volt Teherán normális zajszintje, de én azt gondoltam: nekem szólnak. Minket keresnek, ránk hívják föl a figyelmet. Csadoromat összeszorítottam, úgy, hogy csak a szemem látszott ki. Mégis feltűnőnek, sebezhetőnek éreztem magam. Haladtunk vagy fél órát, ráadásul nagyjából arra, amerre laktunk, a város északi része felé, Fonzi hirtelen beletaposott a fékbe, éleset kanyarodott, aztán megállította bátorunkat egy szűk kis utcában. – Bia, zud bas! – rendelkezett. – Jöjjenek, gyorsan, gyorsan! Kikászálódtunk a járdára, de máris belökdösött minket néhány ismeretlen egy másik autó hátsó ülésére. Nem volt idő kérdezni. Többen beugrottak az újabb kocsiba, Fonzít otthagyták, és már robogtunk is tovább. Nyomban mustrálni kezdtem új útitársainkat. Mahtabbal ott ültünk új sofőrünk mögött, aki szintén olyan harmincas lehetett. Mellette egy tizenkét év körüli fiúcska kuporgott, az „anyósülésen” pedig egy idősebb férfi utazott. Mellettem, a hátsó sor közepén egy Mahtab korabeli kislány kuporgott esőkabátban, a lányka mellett egy nő egészítette ki a panoptikumi csoportozatot. Perzsául társalogtak, 406
számomra túl gyorsan, nem értettem, miről, de a csevegés meghitt hangneméből csakis arra következtethettem, hogy ez itt – egy család. Rádöbbentem: egy család vagyunk! Ez az álcázásunk. Kik ezek az emberek? Mit tudnak rólunk, vajon mennyit? Ők is menekülök? Nyugat felé tartottunk, egyelőre a város utcáin tekeregve, ám mind jobban közeledtünk egy sztrádához, mely kivezetett a szabad ég alá, vagyis a város körüli nagy semmibe. A város szélén, az őrbódénál megállított minket egy rendőr. A felügyelő bekukkantott a kocsiba, fegyverét ránk szegezte, mintha azzal pásztázná arcunkat. De hát mit látott? Tipikus iráni családot, ahogy hétvégi útjukra indulnak. Heten egy autóban. Intett, hogy tovább. A sztráda modern, négysávos út volt. Kocsink egyszerre nagy sebességre kapcsolt, mehettünk száznegyven kilométerrel is óránként. A mellettem ülő nő beszédbe próbált volna elegyedni velem, angol szavakat tördelt perzsa beszédébe. Én azonban Amal intelméhez tartottam magam – senkinek egy szót se magunkról, róla, semmiről. Ne tudja meg ez a nő, kik vagyunk, hogy amerikaiak vagyunk, jóllehet alighanem tudja. Adtam a mulyát, aki nem ért egy szót se. S mihelyt mód nyílt rá, úgy tettem, mintha el is aludnék. Ezzel legalább véget vetek az útitársnő állandó kísérletezéseinek. Mahtab valóban aludt, de nagyon nyugtalanul. Tudtam Amaltól, hogy Tabriz legalább ötszáz kilométer, és hogy onnét a török határ újabb százötven. Útitársaim szépen sorban elszunnyadoztak. Egy kis alvás rám fért volna, de az álom egyre kerülte a szemem. Pislogtam kifelé a kocsiból, észlelni akartam azt, hogyan haladunk. Órámon végtelennek tetsző percek múltak, lassú tiktakolással. Hanem azért ilyen sebesség mellett percenként két kilométerrel közelebb jutunk a vágyva-vágyott határhoz. Útjelzőtáblák mellett zúgtunk el, városneveket láttam, számomra teljesen ismeretleneket: Gházvin, Takesztan, Ziabad. Úgy éjfél után, az iráni pusztaság kellős közepén, nagyjából Ziabad és Zándzsan között a gépkocsi vezetője csökkentette a sebességet. Éberen néztem körül: egy benzinkút és egy kis fogadó melletti parkolóban álltunk meg. A többiek invitáltak, tartsak velük, menjek be Mahtabbal én is, de semmiféle kockázatot nem akartam 407
vállalni. Attól féltem, időközben keres már a rendőrség. Mahtabra mutattam, aki a karomban aludt, jeleztem, hogy nem mehetek, jó ürügy volt ez, hogy a kocsiban maradjak. A család bevonult az étterembe, s szerintem eléggé sokáig elidőztek odabent. A bejárat előtt autók sora parkolt. A fogadó üvegablakain át jócskán láttam odabent embereket, nyilván beiktattak egy kis pihenőt, teázgattak. Irigyeltem Mahtabot egészséges álmáért, így csakugyan jól telik az idő, gyorsan. Jaj, bár én is lehunyhatnám a szemem, aztán csak Amerikában ébredjek föl! Az egyik férfi visszatért a kocsihoz. – Neszkávé – dörmögte oda nekem, és nyújtotta a csészét. Ez volt csak a meglepetés! Szinte hihetetlen. Teheránban jószerivel nem lehetett kávét kapni. És akkor ebben a koszvadt bisztróban neszkávéval szolgálnak, e félelmetes ország kietlen vidékén. Erős kávé volt, az íze ugyan szörnyű, de roppant kedvesnek találtam ettől a vadidegen embertől, hogy rám is gondolt. Köszönetet motyogtam, aztán inni kezdtem. Mahtab meg se moccant. Csakhamar mind ott voltak megint körülöttem. A sofőr beletaposott a gázba, és újra rettentő sebességgel száguldottunk. Elfelé Teherántól, a határ felé! A sztráda viszont kétsávúvá szűkült, és lassanként hegynek fölfelé vezetett már. A szélvédő üvegét csakhamar hópelyhek kezdték verni, elelborítani. A sofőr bekapcsolta az ablaktörlőt és a párátlanítót. A vihar erősödött, már-már vadul tombolt. Előttünk tükörsima volt az út a jégtől. Ez gépkocsivezetőnket nem nagyon zavarta, mert ezután sem csökkentette a hátborzongató tempót. Ha olyan szerencsénk lesz, hogy a hatóság nem kap el minket, hát valami ostoba szerencsétlenség áldozatai leszünk, gondoltam, harmadik eset aligha képzelhető el. Néha csúszkálni is kezdtünk a jégen, de a vezető mindannyiszor visszakormányozta a kocsit az eredeti irányba. Remek sofőr volt, csak ha valahol aztán gyorsan kellene fékeznünk, nincsen remény, állapítottam meg. Félelmemet azonban elnyomta a kimerültség, én is elszunyókáltam. Persze, a kocsi minden rándulása felriasztott. Végre fölkelt a nap. Jéghideg, félelmetes tájat világított meg hajnali kísértetsugaraival. Felettünk hófödte hegyek tornyosultak. 408
Messze nyugaton a csúcsok még magasabbak voltak, még riasztóbbak. S mi egyre csak száguldottunk a jeges úttesten. A nő észrevette, hogy ébren vagyok, hát újra beszélgetni próbált. Olyasmit mondott, hogy ő is Amerikába akar jutni. – Irán olyan rossz – dünnyögte. – Nem adnak nekünk vízumot. Mahtab is mocorogni kezdett mellettem, nagyot ásított. – Tégy úgy, mintha aludnál – suttogtam a fülébe. – Ne fordíts semmit – kértem. Biccentett. Közeledtünk Tabrizhoz. Lassítottunk, mikor elértünk egy ellenőrzési pontot. A szívem megállt, ahogy észrevettem a katonákat. Megállítottak egy-két kocsit, másokat továbbengedtek. A mi kocsink a válogatás nélkül megállítottak sorába került. Egy pimasz kis paszdartisztecske hajolt be az ablakon, és beszélni kezdett a sofőrhöz. A lélegzetemet is visszafojtottam, ne is létezzünk! Hiszen Mahtabbal csak amerikai útlevelünk volt. Már rajta is vagyunk a körözött személyek listáján? A paszdar nem sokat húzta-nyúzta a dolgot a sofőrrel, hamarosan intett, mehetünk, az igazolványokat nem is ellenőrizte. Beértünk Tabrizba. Kisebb volt, mint Teherán, tisztább és üdébb benyomást keltett. Talán a frissen hullott hó tette az egészet, lehet viszont, hogy ez a város már a szabadság előízét jelentette nekem. Igaz, hogy Tabriz is az Iráni Iszlám Köztársaság része volt az utolsó kövéig, de szerencséjére szolgált, hogy a nagy „forradalmi aktivitás” centrumától messze feküdt. Mindenütt paszdar és a hadsereg járőrözött, de észre lehetett venni, hogy a tabriziak szabadabb, emberibb életet élnek, mint a teherániak, jobban a maguk urai. De Teheránhoz hasonlóan Tabriz is a szokott iráni városképet mutatta: szupermodern építészet a nyomornegyedek mellett. Ebben az országban a Kelet a Nyugattal találkozik, és egyelőre nem tudható, melyik életfelfogás kerül ki győzedelmesen ebből a belharcból. A sofőr „a kertek alatt”, mellékutcákon vitt be minket a városba. A nő szaggatott kis mondatokkal parancsolta meg a fiúnak, szálljon ki. Értettem annyit perzsául, hogy kivegyem: a nénikéjét kell meglátogatnia. Az asszony utasította, semmit el ne mondjon a mi dolgunkból. A fiúcska eltűnt egy kurta utcában, de még kurtább idő múltán jött is vissza, mondván, a nénikéje nincs otthon. Kiszállt az 409
asszony is, és a fiúval együtt vágott neki az utcának. Akkor jöttem rá, hogy ennek a nőnek a jelenléte megnyugtatólag hatott rám az autóban. A férfiak barátságosak voltak, de valahogy nem szívesen voltam velük így, az asszony nélkül. Kellett nekem egy másik nő ottléte, feltétlenül szükségem volt rá. Mahtab is nyugtalan lett. – Nem érzem jól magam – panaszolta. Forró volt a homloka. Azt mondta, forog a gyomra. Most mit csináljak?! Idejében ki tudtam nyitni neki még az ajtót – odahányt a járda mellé. Őt is meggyötörte a sok izgalom. Aztán még vártunk egy kicsit, míg visszajött az asszony, egymaga. A nagynéni persze odahaza volt, csak nem hallotta meg a fiú kopogását. Megkönnyebbültem, hogy ez a nő velünk marad. A kocsi nekilódult. Alig haladtunk viszont két-három percnyit, hirtelen megtorpantunk egy élénk forgalmú kereszteződésnél. Mintha piactér lett volna, vagy hasonló. Vezetőnk pontosan egy rendőr előtt fékezett, aki a keresztül-kasul zűrzavart irányította. – Zud bas! Zud bas! „Gyorsan, gyorsan”. – Ezt mondta az asszony, s a járda mellett egy férfi már nyitotta is egy másik kocsi ajtaját. Integetett nekünk, szálljunk át ebbe a járműbe, mely közvetlenül mögöttünk állt. Közben a mi sofőrünk élénk vitába kezdett a rendőrrel, aki szerint itt nem lett volna szabad megállnunk. Ha ezt az egészet csak elterelő hadműveletnek szánták, csoda jó ötlet volt, bevált. Mielőtt bárki is észbekaphatott volna, mi történik, már bent is voltunk Mahtabbal az újabb járgányban, aztán sorra bukdosott be utánunk a férfi, a nő, a kislány, s már téptünk is tovább. Előbbi vezetőnket szépen hátrahagytuk, s ha az volt a dolga, jól csinálta: nagy hangon, ordítozva veszekedett a közlekedési rend őrével. Iránban az ilyesmi egyébként mindennapos vagy inkább mindenperces eset. A nő titkon az új sofőr felé mutatott, hatvanas éveinek a derekán járó, idősebb férfi volt. – Ezzel az emberrel nem beszélni – suttogta oda nekem keverék nyelven. – Hagyni őt nem tudni, hogy maguk amerikaiak van. A vezető barátságosnak látszott, de valószínűleg fogalma sem volt 410
róla, hogy egy nemzetközi „dráma” szereplője. Talán egész egyszerűen csak azt az utasítást kapta, hogy öt embert vigyen A-ból B-be. Igen, könnyen meglehet, hogy többet nem is tudott az ügyről. Keresztülhajtottunk Tabrizon, aztán tovább egy újabb városba. Vezetőnk számunkra érthetetlen ívekkel-körökkel vette az utcák idegenszerű rendszerét. Ami ismerős volt: mindenütt a háború, a pusztítás nyomai. Egész háztömbök lebombázva. Minden falon golyólyuggatás. És mindenütt katonai őrjáratok. Egy idő múlva megálltunk valami mellékutcában, méghozzá egy kék szállítókocsi mögött. Abban két férfi ült. A sofőr melletti ülésről kiszállt az egyik, céltudatosan a kocsinkhoz jött, beszélt valamit a sofőrünkkel egy számomra idegen nyelven, nem tartottam kizártnak, hogy törökül. Akkor az idegen férfi visszament a teherautóhoz, s gyorsan el is hajtottak. Mi meg utánuk. De csakhamar „elvesztettük” őket a forgalomban, én legalábbis így láttam a dolgot. De hát mi ez a nagy lassúság? Egy ideig csak keringtünk a városban. Szombat volt, mára ígérkeztem Mudihoz állítólagos ügyvédemmel. Meddig vár majd a férjem, mikor jön rá, hogy átejtettem? Mikorra fokozódik fel úgy a haragja, hogy a rendőrségre rohan és följelent? Vagy már meg is tette? Honnét tudhattam volna! Amalra gondoltam. Eddig nem nyílt alkalom, hogy felhívjam őt. Pedig mennyire kérte. Aggódhatott már. No, és mi van a két fiammal, mi van a szüleimmel a messzi Michiganben? Vajon odatelefonál nekik Mudi? Netán ők hívják fel a mi lakásunkat, mert apa állapotáról akarnak beszámolni? Mit mond Mudi majd nekik? Talán értem is úgy fognak izgulni, ahogy most apa életéért? Lehet, hogy rövid időn belül három temetés is lesz a családban? Kérdések, kérdések. Gyorsabban! Ez volt rájuk minden válaszom. Végre aztán csak elhagytuk a várost, és valami országútfélén elkezdtünk nyugatnak tartani. Hallgatag órák következtek. Egyetlen apróság törte meg csupán a dolgok csöndjét. A sofőr egyszer hátraszólt Mahtabnak: – Nákon! – Hangja zord volt – Nákon! „Hagyd már!” – Az ülését lökdösőd – figyelmeztettem a lányomat Elhúztam gyorsan a lábát onnét, föl inkább magunk mellé. Haladtunk tovább. Végül valamikor délután megálltunk egy 411
országút menti elhagyott háznál. Közvetlenül mögöttünk egy teherautó. Ugyanaz, amelyiket a városban láttunk. Szóval követett minket! Mahtabbal utasítást kaptunk, szálljunk át ebbe a teherautóba, s mikor ez megtörtént, az előző járgányunk elporzott; mi ketten ottmaradtunk egy újabb vadidegen sofőrrel és egy másik idegen férfival. A gépkocsivezető inkább látszott indiánnak, mint iráninak. Kékesfekete haja gondosan meg volt fodrászolva, magasan ülő, erőteljes pofacsontja és komor arckifejezése láttán minden ébredt bennem, csak bizalom nem. Korántsem volt finom jelenség. A másik férfi, aki a vezetőfülke közepén trónolt, már sokkal barátságosabbnak látszott. Magas volt és karcsú, a tartása öntudatos. Ahogy a kocsi kifarolt az elhagyatott ház betonfelhajtójáról, mosolyogva be is mutatkozott nekünk, perzsául közölte: – A nevem Mohszen. Haladtunk egy kicsit a főúton, aztán pár száz méter után elkanyarodtunk, és egy parányi faluba értünk. Apró kunyhók álltak szétszórva, s bár fogcsikordító hideg volt, a gyerekek mezítláb, pendelyekben rohangáltak. Hirtelen megálltunk, és vezetőnk kiugrott a kocsiból. Odarohant egy kőfalhoz, s felhúzódzkodott rá, annyira, hogy átlásson a túloldalra. Az út tiszta volt, intett nekünk, mehetünk. Mohszen átcsusszant a sofőrülésre, aztán óvatosan elindult a nagykocsival. Vasajtó nyílt hirtelen, s mi beszáguldottunk. A kapu azonnal becsapódott mögöttünk. – Zud bas! Zud bas! – mondta Mohszen. Mahtabbal kipotyogtunk a kocsiból. Körülöttünk egy gazdasági udvar tyúkjai, birkái tolongtak. Mohszen mögött botorkálva bejutottunk valami színbe, mely az udvar közepén állt. Pár állat ide is elkísért minket. A szín betonfalai csak úgy sugározták a hideget, itt aztán olyan volt minden, hogy csontig dermedt az ember. Akaratlanul is reszketni kezdtünk. Lélegzetem jószerivel azonnal jégfelhővé fagyott. – Most légy óvatos, Mahtab – suttogtam. – Ne fordíts, csak ha megkérlek. Ne áruld el, hogy értesz bármit is. Tégy úgy, mintha fáradt lennél, aludni akarnál. Nem akarjuk, hogy ezek az emberek bármit is megtudjanák^ólunk. Avval átöleltem lányomat, hátha így melegszünk kicsit. 412
Körültéztem a színben. A földön hosszú, tarka anyagok hevertek, mintha letekert végek volnának. A falakon pokrócok lógtak. A férfiak behoztak egy kerozinkályhát, aztán kézmozdulatokkal odaintettek minket is, üljünk ott le. Miközben tevékenykedtek, egyikük véletlenül megrúgta a kályhát, erre kifröccsent egy kis kerozin, rá az anyagokra, már-már attól féltem, lángba borul az egész mindenség. Letelepedtünk a lehető legközelebb a kályhához, és a hideg, nyirkos pokrócokba burkolóztunk. A kis fűtőalkalmatosság jószerivel semmit sem ért itt, olyan dermesztő volt a hideg. Épp csak büdös lett, erre volt jó a kerozinkályha. Nem bírtam nyugton ülni a helyemen, azon töprengtem, pokrócban fázom-e jobban vagy anélkül. Vártuk, mi jön még. – Mindjárt visszajövök – mondta Mohszen, mintha gondolataimban olvasna. Azzal kiment, vele a másik férfi is. Hamarosan egy asszony lépett be a színbe. Kurd öltözéket viselt; a perzsa viselet komorságához képest az én szememnek mindig felüdülés volt ilyesmit látni Iránban. Amolyan sokszoknyás parasztasszonyféle volt, deréktól szélesedő, a csípőt szinte kacéran hangsúlyozó helyi népviseletet hordott. És a hátára kötözve egy olyan egy év körüli kisgyereket hordozott. A bébinek olyan feje volt, ugyanolyan széles, komor arcvonásokkal, mint zord sofőrünknek. Fogadtam volna, hogy a fia. Az asszony a szüntelen izgés-mozgás tanulmányának is beillett volna. Pár percig szábzit tisztított, aztán kiment. A nyitott ajtón át láttam, ahogy az egész udvart felhinti vízzel. De nemsokára megint idebent volt, fölszedte a földről az anyagvégeket, a takarókat, összehajtogatta mindet, feltornyozta, majd a pőre földet végigsöpörte, s ehhez a takarítási művelethez valami bokorág seprőt használt. Rongyféle tartotta össze ezt a szerszámot. Míg dolgozott, néhány tyúk betévedt a színbe. Ezeket az asszony parancsoló seprűmozdulattal hajtotta ki rögtön, ő maga folytatta a takarítást. Mi történik majd itt? Tényleg visszajön értünk Mohszen meg a másik valaki? Vajon mit tud rólunk ez a nő? Mit gondolhat rólunk? Nem árulta el. Egyszerűen úgy tett, mintha ott se lennénk, megállás nélkül folytatta a dolgát. 413
Egy idő múlva megint eltávozott. Visszatérése kedvező fordulatot jelentett számunkra: kenyérrel, sajttal, teával tért meg. A sajt olyan csípős-erős volt, hogy se Mahtab, se jómagam nem tudtunk megbirkózni vele, holott éhesek voltunk. Csak szürcsöltük inkább a teát, próbáltuk elrágni vele a száraz kenyeret, melynek lenyelése külön fuldoklási gyakorlat volt. Az este idegőrlő semmittevéssel és várakozással telt, jószerivel némán. Mahtabbal versenyt reszkettünk: a hidegtől és a félelemtől. Tudtuk, mennyire kiszolgáltatottak vagyunk. Most aztán csakugyan magunkra maradtunk, valahol egy ország villongó, elszakadni törekvő határvidékén. Eleve egy olyan tájon, ahol az életkörülmények a mi felfogásunknak – bármennyire is takaréklángra csavarjuk igényeinket – túlontúl primitívek voltak. Ha ezeknek az embereknek itt az jutna az eszébe, hogy minket bármi módon kihasználjanak, hát semmi eszközünk nem lenne a védekezésre. Kényükre-kedvükre vagyunk bízva. Várakoztunk. Órák teltek el, míg Mohszen végre visszaérkezett. Viselkedésében volt valami előkelőség. Világos volt a számomra, hogy ebben a helyzetben mindenkire felnézek, bárkiben bízom, aki felelősen lép fel ügyünk intézésében. Aki védelmezne minket. Az a nő az autóban; először féltem tőle, de végül támaszom lett; most pedig Mohszen. Az életem – és Mahtab élete – az ő kezében volt Azt akartam, hogy biztos lehessek benne. – Mi van a táskájában? – kérdezte. Kiürítettem a táskámat. Előkerültek Mahtab festőfüzetei, aztán jött a pár tartalék ruhadarabunk, értéknek az ékszerek, meg valami készpénzt is hoztam magammal. Amal „telefonérméi”. Minden a hideg kőpadlóra került. Az útleveleink is. – Bedemán – rendelkezett Mohszen. – Adja ide. Tényleg tolvaj lenne, és most kirabol minket? Kérdezősködjem, vitatkozzam? De nem lett volna ellenkezésnek értelme. Annyit sikerült értésére adnom, hogy a karórámat megtartanám, „az idő végett”. De minden egyebet átadtam. Mohszen takaros halmokba rendezte, aztán átvizsgálta a dolgokat. – Holnap – közölte perzsául – vegyenek fel annyi ruhát, amennyit csak bírnak. Minden mást hagyjanak itt. – Átpörgette ujjai közt a 414
gyöngy karkötőmet, két gyöngy nyakláncomat, majd zsebre vágta mindhármat. Próbáltam kedvében járni, hát a szépítőszereimet is összeszedtem, átnyújtottam. – Tessék, ezt a feleségének küldöm – mondtam. Van egyáltalán felesége ennek az embernek? A pénzemből, az útleveleinkből és arany nyakláncomból is halom formálódott. – Ezeket – mutatott a kupacra – ma éjszaka tartsa még magánál. De mielőtt indulunk, szintén magamhoz kérem, az összeset. – Persze – egyeztem bele azonnal. Egy iskoláskönyvet nézegetett, Mahtab teheráni ábécéskönyvét. Hogy azt is a kabátjába csusszantotta, Mahtab szemét elborította a könny. – Nem, ezt hadd vigyem magammal – kérte sírva. – Vissza fogom adni – mondta Mohszen. Ez a férfi percről percre talányosabb lett a szememben. Barátságos volt, de szavai és tettei egyszerűen nem hagytak más lehetőséget a számunkra, csak az ő akaratának teljesítését, atyailag, leereszkedően mosolygott ránk, csak közben a zsebében ott volt az összes gyöngyöm. – Holnap majd visszajövök – mondta, avval kiment a sötét, hideg éjszakába. Visszatért viszont a nő, és előkészítette a helyet az alváshoz. A szép rendben a sarokba halmozott takarókból ágyak lettek: nekünk, az asszonynak, komor tekintetű férjének és a kicsi gyereknek. Későre járt, s hogy mégse fázzunk annyira az éjszakában, Mahtabbal jól összebújtunk és behengergőztünk egy vékony gyári szőnyegbe, közel a kályhához. Lányom végre nyugtalan álomba merült. Kimerülten, a hidegtől egyre csak remegve, korgó gyomorral és a fejemben kavargó kérdésekkel hevertem Mahtab mellett az alkalmi derékaljon. Aggodalmaim fő oka az volt, hogy Mudi esetleg már rájött: szökésben vagyunk. S ami ennél is rosszabb, már a sarkunkban is van. Féltem a rendőrségtől, a katonaságtól, a paszdartól, egyáltalán az emberektől. Pokoli lesz nyilván a határátkelés is. Hogyan is fogjuk megtenni? A vöröskeresztes kocsiban valamiféle sérülést, betegséget kell majd színlelnünk? 415
És mélységesen szorongtam, valahányszor papa és mama jutott az eszembe. Meg Joe és John. Valahogy ebből a sok szorongásból derengő félálom lett, szendergés, melyből néha-néha még rémesebb félelemre riadtam fel. Amikor lassan megvirradt, a szín még hidegebbnek tűnt a számomra, mint előző este. Mahtab álmában is hevesen reszketett. A nő korán kelt, már hozta is a teánkat, és mellé az avas-csípős, ehetetlen sajtot Míg a teát szürcsölgettük és a szívós, fogtörő kenyeret nyeldekeltük, az asszony meglepetéssel toppant be: napraforgómagokat hozott nekünk egy bádogtálcán. Mahtab szeme tágra meredt az örömtől. Olyan éhesek voltunk, hogy bizonyosra vettem, leányom nyomban befalja az egész szotyolaadagot. Meglepetésemre derekasan kettéporciózta inkább. – Mami, ezt nem ehetjük meg mind most rögtön – mondta. – Holnap is lesz nap, tegyünk el valamit. – És mutatta a kisebb halmot. – Jó? Ennyit mára… emezt meg holnapra. A logikája meglepett és meghatott. Gondol „a holnapra”. Ő is tudatában van tehát fölöttébb kétes helyzetünknek. Az asszony az udvaron folytatta tevékenykedését. Egy igen primitív tűzhelyen főzött egy tyúkot. A hús, tollas alakban, nemrég nyilván még ott szaladgált az udvaron. Saját maga választotta ki és tisztította meg egy tegnapi „ismerősünket”… De hát olyan farkaséhesek voltunk, úgy örültünk! Főtt a tyúk, szállt a csodás illat, hozzánk is behozta a szín hidegére a szél. Az asszony ismét bejött, szábzit készített. Leültem mellé, őrült boldogság volt a meleg ételnek még a gondolata is. Elkészült a tyúk, a tányérok kikerültek a földre, s épp hozzáláttunk volna a felséges lakomához, mikor megjelent Mohszen. – Zud bas! Zud bas! – rendelkezett. A nő felállt, kisietett, aztán pillanatok múlva visszatért egy halom ruhával. De tényleg, ölre fogva alig bírta azt a rengeteg holmit cipelni. S hozzálátott, hogy ezt mind ránk húzkodja. Kurd viseletben megyünk tovább! Megkaptam az üdítő tarkaságot, ha csak ez kellett. Az egyik ruha olyan volt, hogy hosszú ujjáról még egy jó huszonöt centi hosszú és nyolc centi széles díszféleség fityegett. A többi ruhadarabot ennek a tetejébe húzta rám a nő, át a fejemen, aztán a szoknyákat elsimítgatta rajtam. A legkülső 416
réteg súlyos bársonybrokát volt, kicsattanó élénk narancs, kék és rózsaszín. Amikor az utolsó ruha is rendesen rajtam volt, a lelógó fityegőket erőteljesen megkötötte a csuklómnál az öltöztetőnő. Így egy jó vastag kézelő keletkezett. Majd a fejem került sorra. Kaptam egy széles kendőfélét, melynek számos tekervénye fonta körül a fejemet, míg végül csak egy kurta vég fityegett le oldalt. Kurd nő lett belőlem. Mahtab mantóban maradt. Mohszen közölte velem, hogy utunk egy részét lóháton fogjuk megtenni. – Nincs nadrágom – így én. Vezetőnk eltűnt, aztán hamar visszatért egy hosszú, szűk szabású férfikordnadrággal. Felgyűrtem alul a szárát, aztán megpróbáltam a sok szoknya alatt magamra cibálni. Már a combom alig fért bele, arról meg szó sem lehetett, hogy a cippzárját behúzzam. Mindegy, tudtam, hogy úgyse kapok másikat. Mahtab vastag pamutharisnyát kapott Mohszentől, aztán én is. Ez megfelelő méretűnek bizonyult, fel is húztuk szépen, jöhetett a csizma, és készen voltunk. Mohszen elkérte a pénzemet, az arany nyakláncot, az útleveleinket, hozzá vándorolt minden értékünk, ami tegnapról még megmaradt, az órám kivételével. Persze, ilyen csekélységeken nem akadtam fönn. Az élet alapvető kategóriáiba e dolgok nem tartoztak bele többé. – Zud bas, zud bas! – unszolt minket Mohszen. Követtük, sajgó szívvel hagytuk ott a finom meleg ételt. Kint már várt minket a kék szállítóautó. Mint a korábbiakban, most is a másik férfi vezetett. Kihátrált a kapun, aztán ugyanazon az utcán, amelyiken jöttünk, elhagytuk a kis falut, s nemsokára már az aszfaltos úton haladtunk tovább. „Zud bas, zud bas!” Mohszen a jelek szerint meg nem ismert más kifejezést. Amennyire bírta, elmagyarázta nekünk az útitervet perzsául, s közben mindegyre kurd és török szavakat használt. Azt mondta, jó darabig ezzel az autóval megyünk, aztán egy másik teherautóba szállunk át, a végén pedig egy piros autó fog vinni minket. A részletek eléggé bizonytalanul hangzottak. Laza körvonalak voltak csupán. Reméltem, a terv jobb és alaposabb, mint Mohszen igyekvő előadása. Mohszen viselkedése még mindig zavart engem. Néha olyan 417
fenyegetőnek éreztem. Nála a pénzem, az ékszereim. Az útleveleket az ördög bánja, vízum nélkül úgyse érnek semmit. Ha elérünk az amerikai nagykövetségre, úgyis kapunk újakat. De a pénzemmel mi lesz?! Az ékszereimmel? Nem az értékük miatt aggódtam, hanem Mohszen szándékaival szerettem volna tisztában lenni. Másrészt olyan gondos volt, barátságos. Ő volt egyetlen reményünk, hogy még egyszer biztonságba jutunk, megmenekülünk, és erőteljesen áhítottam, hogy ne kelljen csalódnom benne, s addig is erős, megbízható vezetőnek láthassam. Vajon elkísér minket egész utunkon? – Még soha életemben nem mentem át senkivel a határon – közölte akkor perzsául. – De maga a testvérem, magával sikerülni fog. Átjutunk. Ettől rögtön jobban éreztem magam. Kis idő múlva szembejött velünk egy kocsi. Mikor egymás mellé értünk, mindkét sofőr nagyot fékezett, s megállt. – Zud bas! – mondta Mohszen. Mahtabbal lekászálódtunk az útra. Várakozva néztem vissza Mohszenre, nem jön-e ő is. – Odaadni ezt a férfinak a kocsiban! – parancsolta, és kezembe nyomta útleveleinket. Arca már repült is, tűnt a semmibe, ahogy a sofőr beletaposott a gázba. A kék szállítóautó köddé vált, vele Mohszen is. Hát mégse tart velünk, szögeztem le. Az életben nem látjuk viszont többé, gondoltam. A másik kocsi tett egy fordulatot, aztán megállt mellettünk. Bemásztunk. A sofőr habozás nélkül indított, neki a hegyekbe vezető kanyargós útnak. Ezúttal nyitott kocsihoz volt szerencsénk, olyan dzsipféléhez. A fülkében két férfi ült, s én a mellettem ülőnek nyújtottam át az okmányainkat. Óvatosan fogta meg az útleveleket, mintha attól félne, megperzselik a kezét. Persze, ki örül annak, ha amerikai útlevelek birtokában csípik el esetleg. Nem mentünk soká, amikor a kocsi megállt, s a középen trónoló férfi utasított minket, kerüljünk kijjebb. Vagyis másszunk be hátra, a nyitott rakodórészbe. Igazán nem tudtam elképzelni, mi élvezete 418
lehet benne, hogy kirak minket a hidegbe, a szélbe, de engedelmeskednem kellett. Rögtön nekilódultunk, nyaktörő sebességgel száguldott a dzsip. Előző este, abban a betonpajtában azt gondoltam, nincs a világon ennél nagyobb hideg. Hát volt. Mahtabbal igyekeztünk minél jobban összekapaszkodni a platón, de a jeges szél átjárt minket, nemsokára szinte a csontjainkat zörgette. Mahtabnak egy panaszszava nem volt. Haladtunk, Huppogtunk, zötykölödtünk. Vettük a hajtűkanyarokat. Fúrtuk magunkat előre a hegyek közt. Még mennyit kell így elviselnünk?! A sofőr akkor letért az útról, és ettől fogva jöttek az igazi hepehupák. A köves, egyenetlen terepen azért valami ösvényt követhetett. Vagy egy kilométer után megállt, és visszaszállhattunk előre. Tovább. A négykerék-meghajtású kocsi utat tört magának mindenen át. Itt-ott nyomorúságos kunyhókat láttunk, s legelésző nyájakat, szerencsétlen, sovány állatokat. A középen ülő férfi valami hegycsúcsra mutatott. Felnéztem, s a messzeségben megpillantottam egyetlen ember sziluettjét. Ott állt a csúcson, fegyverrel a vállán. Az őrszem. A középen csücsülő férfi a fejét rázta, hördült is hozzá egyet-kettőt. Ahogy tovaszáguldottunk, a környező hegyeken újabb őrszemeket mutatott nekünk. Akkor „ping!”, félreérthetetlen hang hallatszott. Puskalövés a kopár hegyvidék csendjében. Következett az újabb, és a hegyek ezt is rémisztően visszhangozták. A sofőr gyorsan megállította járművünket. Arca, de a másik férfié is, zöldre vált a félelemtől. Ijedelmük ránk is átragadt. Mahtab szinte belém bújt volna. Feszült némaság percei következtek, várakoztunk. Egy katona már rohant is felénk, fegyverét lövésre készen tartva. Deréknál ráncolt keki színű egyenruha volt rajta. Az útleveleink egy pillanat alatt visszavándoroltak hozzám. Mit tehettem? Ösztönös mozdulattal begyűrtem okmányainkat az egyik csizmaszáramba. Vártam, még szorosabban fogtam a hozzám simulva reszkető Mahtabot. – Nem nézni a férfira – suttogtam neki. – Nem mondani semmit – valahogy így dadogtam. A katona bizalmatlanul közeledett a kocsi ablakához, s fegyverét 419
rögtön a sofőrre szegezte. A szívem megállt! S akkor, mikor a puskacső már csaknem érintette a gépkocsivezetőt, a katona mondott valamit, ebből én egy szót se értettem. A férfiak élénk beszédekbe bonyolódtak, én meg azon voltam, hogy oda se pillantsak. Mindketten fölemelték hangjukat. A katona beszédmodora kihívó volt, pimasz, rosszindulatú, Mahtab a kezemet szorította, de úgy, hogy az már fájt. Féltem, még levegőt venni is. Annyira féltem. Végül aztán – de tényleg örökkévalóságnak tűntek föl ezek a percek – a katona tett egy lépést hátra. Sofőrünk gyorsan a kísérőjére pillantott, a megkönnyebbülés hallható sóhaja szakadt föl belőlük. Bármit is mondott, hitelesnek bizonyult. Mehettünk, Haladtunk megint tovább, zötykölődtünk árkon-bokron, míg végre egy országútra értünk. Mellettünk mindkét irányban katonai járművek haladtak. Előttünk meg jókora ellenőrzőpont fenyegetett, de mielőtt elértük volna, sofőrünk megállt az útpadkán, és jelezte nekünk, szálljunk ki. A másik férfi elhagyta a dzsipet, intett nekünk, kövessük. Nyilvánvalóan az ellenőrzőpontot kellett így megkerülnünk. Mahtabbal elindultunk a férfi után a sík, nyílt terepen. Valami fennsík volt ez, melyet jég, hó, megfagyott sár borított. Az ellenőrzőpontról igazán remekül lehetett minket látni, senkit át nem ejthettünk ezzel a manőverrel. Végig úgy éreztem magam, mint eleven, mozgó célpont. Jó pár percen át így gázoltunk a fennsíkon, míg végre elértünk egy másik országutat, ahol szintén igen sűrű volt mindkét irányból a forgalom. Gondoltam, a dzsip itt újra begyűjt minket, vagy talán a piros autó jön, melyről Mohszen beszélt. De nem állhattunk meg, mert vezetőnk intett, hogy tovább. Kelletlenül, vacogva indultunk utána az út szélén. Szánalmas, összezavart voltam. Életveszélyesen haladtunk, nem szembe a forgalommal. Mentünk hegynek föl, hegyről le, egyenletes iramban, nem lassíthattunk egy pillanatra se, még ha borzalmas, ijesztő zúgással nagy katonai autók húztak el mellettünk, akkor se. Olykor elcsúsztunk a jeges sáron, de csak mentünk. Mahtab is rakta szép szorgalmasan a kis lábát, és egyetlenegyszer sem sóhajtozott vagy nyögött. Tűrte. Vagy egy óra hosszat baktattunk így az út mentén, míg végre 420
vezetőnk egy különösen meredek kaptató tövében valami sík tereprészt lelt a hóban. Keze mozdulatával jelezte, tessék pihenni. Pár perzsa szóval és gesztikulálással tudtunkra adta, üljünk le nyugodtan, és várjunk, majd visszajön. Avval eltávozott. Eléggé sietősen méghozzá. Ültünk Mahtabbal a hóban, jócskán magunkra hagyva minden értelemben. Néztük, hogyan tűnik el emberünk a domb jeges-havas élén túl. Visszajön egyáltalán? Ha igen, mikor? Rémes az egész. Amal előre fizetett ezeknek az alakoknak. És lőttek is ránk. Az ég szerelmére, mi kötelezheti ezt a férfit, hogy tényleg visszajöjjön értünk? Nem tudom, meddig ültünk így ott, meddig vártunk szorongások és fohászok közepette. Féltem, hogy valaki esetleg megáll az úton, egy kocsi, odajönnek hozzánk, ellenőriznek minket, vagy segítséget ajánlanak fel. Akkor aztán mit mondjak? Egyszer láttam elhúzni mellettünk azt a dzsipet, amelyiknek a vezetője, a sofőrünk kimagyarázta helyzetünket a katonánál, felénk nézett, látott is minket, de úgy tett, mintha észre se venne, nem ismerne bennünket. Az az ember pedig nem fog értünk visszajönni. Ezt ismételgettem magamban. Nem fog visszajönni, nem fog visszajönni. Hát meddig üljünk akkor itt? Kihez fordulhatunk? Mahtab hallgatott. Arca elszántabb volt, mint valaha. Mert ő most úton volt Amerikába. Az az ember nem fog visszajönni, mondogattam. Biztos, hogy nem. Itt fogunk ülni, míg ránk nem sötétedik. De akkor már valamit tennünk kell. Mit? Megindulni. Nyugat felé. Gyalog. Anya és leánya csak úgy egyszerűen átjutna a török határon? Viccnek rossz! De hát egyáltalán az ellenőrzőpontig is visszatalálnánk-e? Hogy ott feladjuk az álmainkat és magunkat. Ezzel az életünket kockáztatnánk. Vagy egyszerűen itt fogunk maradni, az út szélén, s megfagyunk az éji hidegben egymás karjai közt, és vége? Az a férfi nem fog visszajönni. Arra a történetre kellett gondolnom, melyet Helen mesélt nekem – egy örökkévalósággal ezelőtt! –, az iráni asszonyról és a lányáról, 421
akiket pontosan ugyanígy kiraktak a semmibe. A lány meghalt. Az asszony is kis híján, s a gyötrelmek során minden foga odaveszett. Ennek a szerencsétlen asszonynak a képe kísértett az agyamban. Dermedt voltam a hidegtől, a pániktól. Alig láttam. A piros autót meg egyáltalán nem. Már ott állt az út szélén, és csak akkor vettem észre. A férfi visszajött! Gyorsan betuszkolt minket a piros autóba, aztán utasította a sofőrt, hogy tovább. Negyedóra múlva elérkeztünk egy házhoz, mely alig volt beljebb az országútnál. Négyszögletes, fehér betonépítmény, lapos tetejű. A behajtón egy hátsó udvarra jutottunk. Ott egy nagy, mocskos keverék eb csaholt vadul, és lengén öltözött gyerekek szaladoztak a hóban. Mindenütt mosott fehérnemű lógott, zsinegen, rúdon, karón, mintha eltorzult fantáziájú szobrász alkotásai lettek volna, megdermedett ficamok. Nők, gyerekek jöttek elő megszemlélésünkre. A nők csúnyák voltak, arckifejezésük kedvetlenségről árulkodott, az orruk vasorrúbábás. Bántam is én! Kurd népviseletükben hórihorgasnak is, szélesnek is látszottak. Főleg, mert még bővebb szoknyát viseltek, mint én, s ki tudja, hányat alatta. Bámultak minket leplezetlenül, kezüket csípőre tették, szemükben gyanakvás fakó tüze égett. – Zud bas! – rendelkezett „a férfi, aki visszajött”. Visszavezetett minket a ház elejéhez, ahol bementünk valami hallfélébe. Több nő is mutogatta, vessük le lábbelinket. A félelem és a kimerültség megtette hatását. Bármi történt is, olyan volt, mintha nem is velem esne meg. A nők és a gyerekek továbbra is sorfalat álltak, bámultak minket, így szabadultunk meg csizmáinktól. Aztán egy nagy, sivár szobába vittek minket. Egy nő szó nélkül parancsolta, üljünk le. Ültünk a kemény agyagpadlón, és bámultunk mi is a kurd nőkre, és mi is némák és gyanakvóak maradtunk. Nem volt valami bizalomgerjesztő a fogadtatás. A szoba piszkos, rég meszelt falak, két apró ablak, rajta erős vasrács, változatosságnak egy kép, egy kurd emberé nyilván: magas pofacsont, orosz prémsapka. A nők egyike felszította a tüzet, teát forralt. A másik megkínált minket pár darab kemény, hideg kenyérrel. A harmadik pokrócokat hozott. 422
Szorosan beburkolóztunk, csak épp a reszketésünk, az nem múlt el. Mit gondolhatnak magukban ezek a nők? Miket beszélnek rólunk, ezen a számunkra végképp érthetetlen kurd nyelven? Vajon tudják-e, hogy amerikaiak vagyunk? A kurdok is gyűlölik az amerikaiakat? Ki tudja! Lehet, hogy szövetségeseink a közös ellenséggel, az itteni síita többséggel szemben? „A férfi, aki visszajött” most leült mellénk, de ő se szólt egy szót sem. Nem is nyílt módom, hogy tudakozódjam arról, hogyan lesz tovább. Kis idő múlva belépett egy asszony, és olyan bő, fodros-bodros szoknya volt rajta, amilyet életemben se láttam még. Kíséretében volt egy olyan tizenkét év körüli fiúcska. A nő egyenesen hozzánk vonult, jő hangosan mondott valamit a fiúnak, és mutatta, üljön le Mahtab mellé. Ez meg is történt, s a fiú zavartan vihogva nézett fel utána a bő szoknyás nőre. Az meg – föltehetően az anyja – őrszemként állt fölébünk magasodva. Rettentő szorongás fogott el. Mi folyik itt? A jelenet annyira riasztó és hökkentő volt, hogy közel jártam az összeomláshoz, szinte üvölteni kezdtem a páni félelemtől. Itt vagyunk, vadidegenek ebben a rideg országban, kivetettek, tehetetlen „túszok”, sőt, talán már foglyok is vagyunk, ki vagyunk szolgáltatva életre-halálra ezeknek az embereknek. Akik a saját hazájukban szintén törvényen kívüliek. Meddig fokozható ez? Némán is csak segítségért kiáltottam. Valóság ez? Vagy már a poklok rémálma? Hogyan kerülhet egy átlagos amerikai nő efféle helyzetekbe? Tudtam, hogyan. Eszembe jutott az oka. Mudi! Ott bujkált az arca a tűzlánglobogtatta árnyak közt a falon. A szemében ott tükröződött ennek a tűznek a visszfénye. Bizony, az a fény villogott előttem, amelyet a szemében láttam, mikor engem vert, Mahtabot pofozta. A lángok úgy villództak most itt, mint Mudi szemelángja. Es ropogásuk, sziszegésük az ő hangját rejtette, aztán feltört ez a hang, gyűlölködőn, őrjöngve… szinte hallottam most is! Mudi! Ő kényszerített rá, hogy így nekivágjak a világnak, rohanjak, meneküljek. El kellett hoznom magammal Mahtabot. Ó, Istenem, 423
gondoltam, ha a lányomnak valami baja esik… Valami összeesküvés részesei ezek az emberek? Ellenünk terveznek valamit? Mahtabot akarják elragadni? Mi ez a fiú, ki ez a rettenetesnek látszó anya? Netán a fia gyermekjegyesévé akarja tenni a lányomat? Az utóbbi másfél év arra tanított, hogy ebben az országban mindennel számolnia kell az embernek. Nyugtatni próbáltam magam, bebeszélni magamnak, hogy félelmeim fantazmagóriák. Megpróbáltam előszedni a józan eszemet, hogy csak feszültség teszi, a kimerültség. A megpróbáltatások kikezdték az idegeimet. – Mami, nem akarok itt maradni – mondta akkor Mahtab. – El akarok innen menni. Ettől még jobban megrémültem. Szóval Mahtab is érez valamit. A fiúcska időnként elhúzódott volna Mahtabtól, de az asszony – tényleg az anyja? – dühösen meredt rá ilyenkor, és nem volt mese, ülnie kellett szépen, moccanatlan. Másik oldalamon „a férfi, aki visszajött” ugyanolyan némasággal meredt előre, mint eddig. Talán fél órát ültünk ott így, mikor egy újabb férfi lépett a helyiségbe. Megjelenésére a nők azonnal szorgoskodni kezdtek. Vittek neki forró teát, kenyeret. Kiszolgálták, csészéjét mindig újra töltötték. A férfi letelepedett a padlóra, épp velünk szemközt. De ügyet se vetett ránk. Ruhája ráncai közül cigarettapapírt kotort elő, kisimogatta, aztán hozzálátott, hogy cigarettát sodorjon, de valami fehéres anyaggal töltötte meg a hártyapapírt. Mi ez? Marihuána, hasis, ópium? Eféle dolgokhoz nem értettem, de hát azt láttam, dohányról szó sincs. Aztán felismertem ezt a férfit. Ő volt az az ember a falon, a kép! Nyilvánvalóan a ház ura. Ezek mind az ő asszonyai? Azért távoztam, azért menekültem egy kizárólagos férfitársadalomból, hogy valami még szélsőségesebb világba kerüljek? – Mikor mehetünk el innen? – suttogta Mahtab. – Nem szeretem ezt a házat. Órámra néztem. Igencsak esteledett. – Fogalmam sincs, mi vár még ránk – feleltein Mahtabnak, – Légy mindig… bármire készen. 424
Lassan sötétedni kezdett a szobában. Valaki behozott egy gyertyát, és ahogy leszállt ránk az éj, a parányi, egy szál fény lobogása még valószínűtlenebbé tette az egész jelenetet. A kerozinkályha egyenletes zaja mintha transzba akarta volna ringatni az embert. Csak ücsörögtünk órák hosszat, figyelve a különös férfiakat és nőket, akik meg bennünket mustrálgattak ugyanilyen gyanakvással. A lidércnyomást végre kutyaugatás törte meg, az eb valakinek a jöttét jelezte. A szobában lévők mind felugráltak, és éberek lettek, mint akik valamit nagyon várnak. Pár perc múlva egy öregember surrant be a házba. Lehetett vagy hatvanéves, bár hát nem tudom, jól ítéltem-e meg. Kemény világ ez, gyorsan vénül a bőr. Keki ruha volt rajta, nyilván hadi maradék, prémes sapka, olajzöld katonai zubbony. A ház ura mondott, nekünk valamit, ez lehetett a bemutatás. – Szálam – mormolta az idős ember. Gyorsan elkezdett föl s alá járni a szobában, kezét melengette a kályhánál, és közben fecserészett a többiekkel. Bámulatosan friss volt, csupa életerő, látszott rajta, készen áll, jöjjön bármi is. A nők egyike új ruhákat hozott nekünk, és jelezte, vessem le kurd öltözetem sok rétegét – míg végre ott álltam a saját ruhámban. Aztán segített, hogy négy másik ruhát Öltsek magamra, ezek apró részletekben különböztek az előbbiektől. A vidék szokásainak megfelelően még „fardagályosabbak” voltak, mint azok, amelyek az imént még rajtam voltak. Mire a nők elkészültek az öltöztetésemmel, úgy éreztem magam, mint akit becsomagoltak, moccanni is alig bírtam. Az átöltözés alatt az öregember végig türelmetlenül mászkált, szinte szökdécselt föl s alá a szobában, látszott, menni akarna már. Mihelyt kész voltam, intett nekem és Mahtabnak, kövessük őt a kis szobába, ahol csizmáink voltak. Mondott még valamit, mire az egyik nő elfújta a gyertyát, és az egész szoba sötétbe borult, csak a kerozinkályha árasztott némi fényt. Akkor az öreg kinyitotta az ajtót, de csupán annyira, hogy beférjünk, és összeszedhessük csizmáinkat. Utána ismét becsukta az ajtót, gyorsan és zajtalanul. Mahtabnak nehézségei voltak a csizmahúzással, én meg alig 425
bírtam elhajolni, hogy segítsek neki. Gyorsan! Gyorsan! Az öregember is egyre csak sürgetett minket. Végre megvoltunk. Mahtab bátran megragadta a kezem. Nem tudtuk, hogy most hova, de annak örültünk, hogy innen el. Talán az öregember visz minket a vöröskeresztes mentőautóhoz. Némán követtük a ház urát és új vezetőnket, ki a jéghideg éjszakába. „A férfi, aki visszajött”, követett minket. Gyorsan becsukta maga mögött az ajtót. Zajtalanul surrantunk ki valamennyien a házból. A kutya vadul csaholt, zaja felverte az éji csöndet. A hangokat hullámokban vitte a kíséreteties, süvítő szél. Az eb oda is rohant hozzánk, nedves pofáját hozzánk nyomta, borzadva rettentünk hátra. Akkor egy ló nyihogását hallottam. Csillagos-tiszta éjszaka volt. De az égi fények nem értek el idáig, nem világították meg a földet. Az égboltozatot valami rejtelemszerű szürkés-fehérség borította. Alig láttunk tovább az orrunknál, vezetőnk hollétét csak sejteni tudtuk. Ahogy a lóhoz közeledtünk, utolsó pár óránk vendéglátója közelebb húzódott hozzám, olyannyira, hogy az alig derengő fényben láthattam az arcát, a vonásait. Valami kis gesztussal mintegy istenhozzádot mondott nekünk, és én ugyanígy próbáltam kifejezni azt, hogy köszönjük. Vezetőnk, az öregember, parancsot adott, szálljunk föl arra az egy szál lóra. „A férfi, aki visszajött”, tenyerét tartotta, lépjek fel rá, s onnét tovább. Az öreg pedig taszított rajtam egyet, s akkor már fent is voltam a ló hátán. Nyereg nem volt, csak egy pokróc, melyet megpróbáltam eligazgatni valahogy magam alatt. „A férfi, aki visszajött”, odaemelintette elébem Mahtabot. Fújt a szél, ruhám tömérdek rétegén is átfújt. – Próbáld meg végig leszegni majd a fejed – mondtam Mahtabnak. – Pokoli hideg van. Karommal oltalmazón átöleltem, aztán előrenyúltam, hogy a ló sörényébe kapaszkodhassam. Nem volt akkora, mint az amerikai lovak. Talán csak öszvér volt. Az öreg gyorsan előrement, ki az udvar kapuján, eltűnt a sötétségben. „A férfi, aki visszajött” megragadta a kantárt, és vezetni 426
kezdett minket utána. Évek óta nem ültem már lovon, nyereg nélkül meg soha nem is lovagoltam. Alattam a pokróc ide-oda csúszkált a ló szőrén, és fenyegetően megindult az egyik irányba, ami olyasmit ígért, hogy mindjárt a földön találjuk magunkat. Minden erőmmel kapaszkodtam a sörénybe, de ez a „minden erő” a végső elcsigázottság tartalékait jelentette már. Mahtab egyfolytában reszketett a karom közt, mint aki Ankaráig nem is bírja már abbahagyni. Lassan jutottunk át egy nyílt síkon, az öregember gyakran visszafutott hozzánk, suttogva figyelmeztette valamire kis csapatunkat. Itt-ott túl kockázatos volt a jégsík, a ló patája alatt nagyon hangosan ropogott. Ez a hegyi táj minden apró zörejt kísérteties visszhanggá növelt, ezzel fokozott veszélynek voltunk kitéve: ha a járőröző paszdarpribékek meghallják, riasztják társaikat a következő poszton. A zaj volt a legádázabb ellenségünk ekkor. Fokozatosan hágtunk mind följebb és följebb, de mindig újabb, még magasabb, sziklás oldalak következtek. Hamarosan végképp véget ért a síkság minden formája. A ló üggyel-bajjal kereste útját, és igencsak rázott. De hát ügyes állat volt, ismerte a terepet, nyugodtan tette a dolgát. Elképzelhető, hogy ugyanezt az utat ő már jól ismerte – korábbi tapasztalataiból. Ahogy aztán egy dombgerincen átjutottunk, hátasunk hirtelen mintha megbokrosodott volna, elkezdtek jönni a tényleg „rázós” pillanatok: s néhány riadalmas szökkenés, forgás után mindketten lent találtuk magunkat a földön. Egyre csak szorítottam magamhoz Mahtabot, védeni akartam a jeges földdel való találkozástól. Így is jókorát estünk, örülhettem, hogy törés nélkül megúsztuk a dolgot. „A férfi, aki visszajött” talpra segített minket, leporolta ruhánkról a havat. Mahtabon láttam, a végső kimerültség határán jár: éhség, hideg, egyéb testi megpróbáltatások, sok volt neki már mindez. Arca égett, a jeges szél szinte sebesre marta, mégis láttam a tekintetén, hogy elszántabb, mint valaha, és hogy nem fogja elbőgni magát, csak azért se. Visszakászálódtunk a ló hátára, s megpróbáltam még erősebben megkapaszkodni hátasunk sörényében, így indultunk el, hegyről völgynek, ismeretlen célunk felé. 427
S arra kellett gondolnom: még hátra van a feketeleves! Az igazi sziklás hegyek. Hogyan bírjuk ki ezt az őrült vállalkozást? Ha egyszer ló hátán sem bírom megtartani magam. Az volt bennem: feladom, feladom! Ha még lehet ezt fokozni, az éjszaka még hidegebb és komorabb lett. Eltűntek a csillagok. Gonoszul vágott a jeges szél, a hó. Arcunkat mintha borotvapengék hasogatták volna. Föl-le, így vitt minket az út, és nem lehetett volna megmondani, melyik szakasz a veszélyesebb. Azért inkább a kaptatók voltak jobbak, ott nem vágott úgy a szél. A ló is gyorsabban haladt fölfelé, csak itt-ott gátolták a sima feljutást jégsíkok, bokorcsoportok. De aztán lefelé… Az néha maga volt a pokol. Valahányszor felértünk egy gerincre jött a kegyetlen szél megannyi kése. Rettenetesen verte arcunkat a hó, akár ha üvegszilánkokat fújna ránk egy könyörtelen gép. Magas volt a hótakaró, belesüppedtünk, elakadtunk, a férfiak, akik gyalogszerrel birkóztak a tereppel, olykor szinte nyakig eltűntek. Fájt a két karom. Lábujjaim bénák voltak; le ne fagyjanak! A legszívesebben elsírtam volna magam. Legszívesebben lecsúsztam volna egy szakadékba, bele a halálba. Megfagyni inkább, de ezt ne… Biztos voltam benne, hogy a végén pár lábujjamat amputálni kell. Szegény kislányom reszketését is állandóan éreznem kellett. Végtelen, reménytelen harc volt ez. Állandóan a célra kellett gondolnom közben, hogy ne adjam fel. Halvány sejtelmem sem volt, mennyi ideig kell még kitartanunk. Mi van még hátra, mit értünk el eddig. Mennyi idő telt el. Még ha kivehettem volna is órám számlapján a mutatók állását, nem volt rá módom, hogy rendesen odapillantsak, mert a ló sörényét egyik kezemmel sem engedhettem el. Hirtelen hangokat hallottam. Előttünk volt valami. Szívemet mélységes kétségbeesés járta át. Hát ezért csináltuk végig mindezt.,. Mert ez csak a paszdar lehet, tudtam. Most fognak el minket? Most, amikor…?! De „a férfi, aki visszajött” vezetett minket tovább. Pár perc múlva egy birkanyájba ütköztünk. Ezek a szegény állatok hogyan bírják ezt a rémséges éghajlatot? A húsuk nyilván rágós, élvezhetetlen, de a jó 428
gyapjas bundájukat irigyeltem. Ahogy közelebb értünk, az öregember, kalauzunk már beszélgetésben volt egy másik illetővel, aki nyilván a pásztor volt. Teljesen feketébe volt öltözve. Csak fejének körvonalait tudtam kivenni az éjszakában, meg a pásztorbot jellegzetes alakját. A juhász halkan üdvözölte „a férfit, aki visszajött”. Elvette tőle a ló kantárját, és egyszerűen, minden csodálkozás nélkül átvette tőle a feladatot. Otthagyta a juhokat, botját mostantól arra használta, hogy egyensúlyozzon. Körülnéztem, Ösztönösen is eddigi védelmezőnket kerestem tekintetemmel, de ő már nem volt sehol. Azt se mondta, hogy ég velünk. Az öregember megint elöl haladt, kereste az irányt, a járható utat, minket pedig vezetett a pásztor. Jókora hegyen keltünk át. Aztán még egyen. Sikerült a ló hátán maradnunk, de a karjaim olyanok voltak, mintha már le akarnának válni a testemről, mintha a sörényhez volnának fagyva. Nem éreztem többé e két végtagom. Csöndesen, könny nélkül sírtam, mélyen magamban: mi ezt nem bírjuk megcsinálni… nem bírjuk ki… nem éljük túl. Ennyi megpróbáltatást hiába! Mahtab egyetlen életjele a reszketés volt. Aztán felpillantottam, és valami kísértetiest láttam elénk magasodni. Szemközt, a hegy élén árnyalakok rajzolódtak ki, fenyegetően álltak a fakó-fehéres, vihart ígérő ég előtt. Lovak, lovasok. A paszdar, suttogtam, már szinte élettelen ajakkal. Az összes elképzelhető sorscsapás közül ez volt számomra a legszörnyűségesebb: paszdarpribékek kezére jutni. Valahány történetet hallottam eddig a paszdarról, mind rosszabb volt a rosszabbnál. Haladéktalanul megerőszakolják a foglyul ejtett nőket, fiatal lányokat sem kímélnek – csak aztán jöhet a halál, gyakran kínhalál. Beleborzongtam iszonyatos jelszavuknak még a gondolatába is, hogy tudniillik egy nő se menjen át szüzen a másvilágra. És ha vannak fokozatai a fokozhatatlan borzadály-nak, hát most az vett rajtam erőt. De még mindig csak mentünk. Egy idő múlva ismét hangokat hallottam, ezúttal nagyobb volt a 429
zaj. Mintha előttünk vitatkoznának. Most már nem volt kétségem felőle: elkapott minket a paszdar. Szorítottam Mahtabot, védeni akartam, megvédeni. A kétségbeesés könnyei patakzottak arcomon, meg is fagytak szinte azonnal. A pásztor fülelt. Megállította a lovat. Mind dermedten hallgatóztunk. A szél elhozta hozzánk a hangokat. Több férfi hangját. De mintha ezek az alakok nem is titkolták volna jelenlétüket. És a párbeszéd, ha az folyt, nem emlékeztetett már civódásra. Vártuk, hogy az öregember visszatérjen, de nem tért. Percek teltek, iszonyú feszültségben. Végül a pásztor megelégelte, s úgy vélte, ideje továbbindulnunk. Megrántotta a ló kantárját, és lépteit meggyorsítva a beszélgető csoport felé vezetett minket. Ahogy közelebb értünk, lovunk hegyezni kezdte a fülét, persze, megneszelte, kiszagolta az idegen lovakat. Már ott is jártunk egy kis csoportnál. Négy férfi társalgott barátságosan, mintha kirándulók volnának. Három ló volt velük. – Szálam! – szólt oda nekem a férfiak egyike halkan. A hangja még a vihar zúgásában is ismerős volt, de beletelt pár pillanat, míg az arcvonásokat kivettem. Mohszen! Hát eljött, hogy beváltsa ígéretét. – Még senkit se vittem át a határon, soha – mondta ez a banditavezér itt most újra. – De magát vállalom. Ma éjszaka átviszem magukat a határon. Most szálljanak le a lóról. Elébb Mahtabot nyújtottam oda, majd lecsusszantam én is. A lábaim olyan zsibbadtak voltak, hogy alig bírtam rajtuk állni. Mohszen közölte velem, hogy a terveket kényszerűségből megváltoztatták. Azon a délutánon, mikor a gépkocsinkat tűz alá vették és megállították a katonák, csak sofőrünk leleményességének köszönhettük a menekülést. A háború sújtotta határvidéken igazán nagy szerencse, ha valaki ilyen ujjából szopott mesével átjut az őrszemeken. De az eset mindenkit riadóztatott és megriasztott. Mohszen úgy találta, mentőkocsival túl veszélyes lenne az átkelés, mert mi van, ha újra megállítanak minket, kétszer nincs ekkora szerencséje embernek egy életben! Ezért hát lóháton kell mennünk, távol minden járt úttól, a kopár, elhagyatott hegyvidéken keresztül 430
kell elérnünk Törökország ígéretföldjét. – Mahtabot inkább adja oda valakinek, jobban meglesz úgy a lovon – javasolta Mohszen. – Nem – jajdult fel Mahtab. – Nem, nem! – És sírva fakadt. Öt napja voltunk szökésben, végtelen órák teltek éhezéssel, rettegéssel, zűrzavarral, pánikkal, és épp most omlana össze? Az én bátor lányom? Folytak a könnyei, apró jégcsapokká fagytak a sálján. Azóta, hogy a nyusziját megsiratta, „akit” nem hozhat haza Amerikába, ez volt az első eset, hogy eltörött nála a mécses. Panasz nélkül kibírt mindent a kicsi Mahtab, de most, hogy akár csak így is el kellene válnia tőlem, vége volt a világnak. – Nálad akarok maradni, édes mamikám, csakis veled – hüppögte. – Pssz – mondtam neki. – Még nem tartunk ott. Most jön csak a határ. De már hamar. Egy picit még legyél türelemmel. Átjutunk, aztán irány Amerika. De ha nem sikerül, visszakerülünk a papához. Kérlek, próbáld az én kedvemért kibírni. – Csak én nem akarok egyedül ülni a lovon – zokogta most már megállíthatatlanul. – Lesz veled egy bácsi – nyugtattam. – Ne félj. – Én nem akarok nélküled lenni – folytatta konokul. – De ha muszáj! Ezek az emberek tudják, mit hogyan kell. Kérlek, bízzál bennük te is. Megígértette, és ismét erős lett. Letörölgette a könnyeit, összeszedte magát. Beleegyezett, hogy legyen, ahogy Mohszen akarja. Csak előbb valami kis dolgot el kell intéznie. – Nagyon kell – mondta. S ott, a hegyek közt, az éj sötétjén, négy vadidegen férfi társaságában, minden további nélkül elvégezte a kisdolgát. – Mahtab – mondtam, – Borzasztóan sajnálom az egészet. Én nem sejtettem, hogy ez ilyen nehéz lesz. Fogalmam sincs, hogyan bírod ki. Azt se tudom, én kibírom-e. Mégis, azt hiszem, muszáj. Az éhség, a hideg, a kimerültség ellenére Mahtab, most már láthattam, tényleg összeszedte magát. Szegény kicsi lány! – Meg tudom csinálni mondta – és lehelete szinte kézzel foghatóan lengett a jeges éji szélben –, bírni fogom, mami, ne félj. Amerikába akarok jutni. – S hozzátette: – Gyűlölöm a papát, azért, 431
mert ő kényszerített minket erre. Hagyta, hogy egy férfi az ölébe vegye; az idegen már fenn ült a lovon. Mohszen engem egy másik lóra segített fel, s a kantárt is újabb kísérő fogta eztán. A férfiak mind gyalog mentek, kivéve Mahtab lovasát; vezettek minket és a két tartalék lovat. Vonultunk. Odanéztem, hadd lássam, hogyan bírja a lányom. Hallottam ugyan a ló halk patadobaját, de látni semmit, senkit se láttam. Légy erős, gyerekem, biztattam Mahtabot, és időnként magamat is. Végtelennek tűnt ez az újabb borzasztó éj. A hegyek még meredekebbek voltak, mint az eddigiek; haladtunk: föl, le. Mikor érjük el végre a határt? Netán már odaát járunk? Jeleztem vezetőmnek, hogy mondanék valamit. Ezt kérdeztem lélegzetvisszafojtva, halkan: – Török? Török? – S a földre mutogattam. – Irán, Irán – suttogta vissza tagadólag. Elérkeztünk egy olyan emelkedőhöz, melyet a lovak már nem bírtak volna megterhelve. Mohszen utasított minket, szálljunk le, próbáljuk meg gyalog a következő szakaszt. Lábam túl nyenge volt, hogy megtartson. Beleakadtam saját hosszú szoknyámba, csizmám csúszkált a jégen. De mielőtt elvágódtam volna, az egyik férfi elkapott. Aztán támogatott tovább, a karomnál fogva; így botorkáltam fölfelé a meredeken. Mögöttem egy másik férfi egyszerűen a vállára kapta Mahtabot, vitte, „lovagoltatta”. Próbáltam nagyon összeszedni minden erőmet, de éreztem, én vagyok az ötödik kerék a társaságban, örökös elcsúszkálásaimmal jócskán lassítottam haladásunkat. Mit tehettem? A szoknyák, a gyengeségem, a jég… Végre fent voltunk a gerincen. Agyongyötört elmém valamiért úgy gondolta, ez a határ. Agyam már mintha tőlem függetlenül működött volna: kétségbeesetten, gépiesen. – Török? Török? – kérdeztem mutogatva, suttogva a férfitől, aki a karomat fogta. – Irán, Irán – felelte sajnálkozva. Lóra szállhattunk megint, s elindultunk völgynek le. Hamarosan megállni kényszerültünk azonban a rettentő hófúvásban. Lovam 432
mellső lábai becsuklottak, csizmám havat ért. A férfiak noszogatták, ráncigálták a derék állatot, s az csakhamar újra menetkészen állt. A hegy lábához közeledve, elértünk egy szakadékperemet, éktelen mély lyuk tátongott alant, mintha abba a síkba lett volna bevágva, mely ezt meg a szemközti hegyet elválasztotta egymástól. Vezetőm megfordult, aztán olyan közel hajolt, hogy arcvonásait is jól kivehettem. Ajkára tette ujját, így jelezte, hogy „psszt”. Lélegzetem is visszafojtottam. A férfiak hallgatagon álltak pár percig. A hegyek közt védve voltunk, aligha láthattak volna meg minket. Itt azonban a hófödte fennsíkon igen feltűnő célpontokká válhattunk volna. Az ég kísérteties, szürke fénnyel derengett. Árnyékunk messze vetülhet, nemkívánatos feltűnést kelthet. Vezetőm ismét csöndre intett. Végre az egyik férfi tett pár óvatos lépést előre. El is tűnt nyomban. Csak halványszürke körvonalait véltem látni még, ahogy a fennsíkra kilépett. Aztán ennyit se. Pár perc múlva ismét visszajött, és suttogott valamit Mohszennek. Ő megfordult, vezetőmnek odasúgott valamit. Aztán alig hallhatóan azt mondta nekem: – Egyenként kell átvinni magukat. – Perzsául beszélt. – Az út a szakadék mellett túl keskeny. Túl veszélyes. Előbb magát visszük, aztán a gyereket. Mohszen nem hagyta, hogy ellenkezzem. Azt mondjam esetleg, hogy: „A lányom nélkül nem!” Előrement. Vezetőm megragadta a lovam kantárját, sietve elindult ő is. Látszott rajta mindazonáltal, hogy nem izgul. Pontosan Mohszen nyomait követte. Mahtab már le is maradt mögöttünk. Kicsi lány! Fohászkodtam, hogy érjen át ő is szerencsésen. Persze, egyelőre még én sem értem át. Ne vegye észre, hogy nincs mellette a mami! A fennsíkon voltunk már, a nyílt terepen, s próbáltunk minél hamarább kikerülni a szakadék mellől. Volt egy keskeny ösvény, közvetlen a sziklafal mellett, egy ló számára épp elegendő. De csak annyi. Lefelé vezetett a mélybe. Ezen kellett mennünk, lent a szakadékban, ha nem akartunk a fennsíkon látszani. A jeges ösvény a 433
túlsó hegynél bukkant újra fel. Az emberek értették a dolgukat. Tíz perc múlva odaát voltunk. De hol? Vezetőm velem maradt, Mohszen pedig visszament Mahtabért. Némán ültem a lovon, reszkettem, szorongva vártam. Tekintetem hiába fúrta a sötétséget. Édes Istenem, kérlek, segíts minket. Add, hogy Mahtab is átérjen. Nehogy hisztériázzon. Szegény kicsikém! Aztán egyszerre ott volt, lovasának ölében. Bújt, bújt a férfihoz, védelmet keresve minden elől. De nem sírt, nem ájult el. Sőt, tulajdonképpen nyugodt maradt. Akkor vezetőm észrevette kérdő pillantásomat. A talajra mutatott. És azt mondta suttogva: – Török, török! – Álhámdolállah! – tört ki belőlem. Felsóhajtottam. – Istennek hála. Az elképesztő hideg ellenére boldog melegség járt át. Törökországban vagyunk! Elhagytuk Iránt! De hát azért még szabadok korántsem lettünk ezzel. Ha török határőrökbe botlunk, egész egyszerűen tüzet nyithatnak ránk, mint holmi iráni bandára. Ha ezt túlélnénk, akkor is elfognak, visznek, megvallatnak, kellemetlen kérdéseket tesznek fel. De mindegy! A túlélés volt a jelszó, mert azt már tudtam – és Amal szavában most is bíztam, most ne bíztam volna? –, hogy a törökök nem dobják vissza a menekülőket iráni földre. Végigszánkázott bennem egy jeges ijedelem is, most utólag. Hát én vagy húsz percen át voltam török földön, és Mahtab közben még Iránban, köztünk meg a szakadék. Megszegtem, akaratlanul azt a bizonyos fogadalmat. De most itt voltunk újra együtt. Még jó, hogy nem is tudtam erről. Most aztán még élesebbnek éreztem a szelet. A hegyek közt voltunk jeges vihar tombolt. A térképen húzódó képzeletbeli vonal ilyen szempontból mit sem jelent, mi is hozna változást? Meleg kéne most nekünk, bármilyen formában. Mikor lesz benne részünk? Vajon miféle árat fizetek a szabadulásunkért? Azt csaknem bizonyosra vettem, hogy néhány lábujjam nem lesz menthető. Reméltem csupán, hogy Mahtab nem áll ilyen cudarul ezzel. 434
Megint lovaglás következett. Föl egy hihetetlenül meredek hegy oldalán. Ezúttal lecsusszantam a lóról, ügyetlenül a hóba pottyantam, mielőtt vezetőm segíthetett volna. Mohszennel együtt állítottak talpra, támogattak. Meddig hat még az adrenalin? Nem kétséges, hamarosan összeomlok. Egy időre mintha váltógazdaságot élt volna testem-lelkem. Hol ez bizonyult erősebbnek, hol amaz, rendben semmiképp se voltak egymással. Az agyam mintegy kívülről nézte a szerencsétlen botladozót. A gyönge porhüvely meg gépiesen tette, amit tenni bírt. Értelmem tehetetlenül nézte azt is, hogy a test pihenni próbál a lefeleúton, megint lóháton. Aztán, most már nagyon, de nagyon tudathasadásosan, figyeltem magam, ahogy kapaszkodom fölfelé. – Még hány hegy van? – kérdeztem Mohszentől. – Názdik – felelte. Vagyis, hogy „közeledünk”. Próbáltam erőt meríteni e sovány válaszból. De hát se nyugalmat, se meleget nem adott ez az árva, jeges szó. Van még olyan hely a világon, ahol tisztességgel lepihenhetünk, ahol összeszedhetjük erőnket a továbbiakhoz? – Az ott előttünk az utolsó – suttogta Mohszen akkor. – Az a hegy. Ezúttal lábaim végképp cserbenhagytak. A lóról lecsúszva kétségbeesetten kezdtem botladozni a hóban, de még a két férfi segítségével se tudtam talpon maradni. Egyáltalán nem éreztem, hogy lábaim a testem szerves folytatásai lennének. A hihetetlen hideg ellenére mintha égtem volna, de lángokkal, lobogva. – Ta dáh dághighe – mondta biztatólag vezetőm. – Még tíz perc. – Kérem – esdekeltem –, hagyják, hogy egy kicsit összeszedjem magam. Vezetőm ezt nem hagyta. Felráncigált, aztán hogy félig-meddig talpon voltam, vonszolt tovább. Lábam ismét kicsúszott alólam a jégen, és annyira meginogtam, hogy vezetőm se bírt a karomnál fogva megtartani. Elbuktam, és jó három métert csúsztam a lejtőn, aztán megálltam, vagyis hevertem, mint tehetetlen rongycsomó. A vezető utánam sietett. – Nem megy tovább – nyögtem, A vezető segítségért kiáltott fojtott hangon. Mohszen jött oda. 435
– Mahtab – suttogtam oda neki. – Hol van ő? – Megvan, jól van. Viszik már fölfelé szépen. Mohszen és vezetőm fölemelt: a hónom alá nyúltak kétfelől, és egyszerűen elválasztottak a földtől. Vittek. Szótlanul haladtunk, néha leért a lábam is, olyankor vonszoltak. Fölfelé. Mintha egy bábut húzkodnának, olyan élettelenek voltak a lábaim. Vonalakat húzott girbegurbán a hóba. A férfiak terhük ellenére úgy haladtak, mintha csak sétálnának fel a hegyre, erőfeszítésnek nyomát sem éreztem rajtuk. Valahányszor azonban kísérletezni kezdtek, hogy hátha megállok a lábamon, összecsuklottam. Föl kellett újra emelniük, – Kérem – suttogtam esdve –, hagyják, hogy kipihenjem magam. Ez így nem megy. Mohszen kihallhatta már hangomból a kétségbeesést. Segített, hogy végigheverhessek a havon, aztán jéghideg kezét a homlokomra tette, megvizsgálta, nem forró-e. Az arca aggodalmat és részvétet fejezett ki. – Nem megy, kérem, nem megy – ziháltam. Én itt ma éjszaka még meghalok. Törökország, de hiába. Mindenesetre Mahtabot kijuttattam Iránból. Ő megmenekül. Élni fog. Ez nekem elég. – Hagyjanak itt – kértem Mohszent. – Menjenek tovább Mahtabbal, és vigyenek el majd holnap engem. – Nem! – csattant fel Mohszen. Hangjának élessége megszégyenítőbb volt, mint ha arcul ütött volna. Hogy is viselkedhetem így? Mit művelek én? Erre a napra várok, én nem is tudom, mióta. Tovább! Tovább kell mennem. – Rendben – suttogtam. De nem volt erőm. Nem bírtam megmoccanni se. A két férfi pótolta, ami belőlem hiányzott. Talpra rángattak, vonszoltak a hegynek föl. Olykor a hófúvás buckái térdüknél magasabbra nőttek. Bár ők maguk biztosan álltak a lábukon, én a tehetetlen teher, jócskán megkeserítettem az életüket. Párszor együtt zuhantunk el a hóban. De ők nem adták föl, nem engedtek. Valahányszor fölbuktunk, szó nélkül tápászkodtak föl, megragadták megint a karomat, cipeltek, húztak, nem hagytak. 436
Köröttem elsötétült a világ. Minden fakó lett, tompa, alaktalan. Örökkévalóságnak éreztem később ezt az időt, amikor már egyáltalán éreztem valamit. Lehet, hogy csak pár másodperc volt, de éveknek tűnt. Feleszmélve, mintha Mahtabot hallottam volna: – Mamika! – És ott volt mellettem, együtt álltunk a hegytetőn! – Ami hátra van, az már lovon is megy – közölte biztatólag Mohszen. Egyik kezét óvón a derekamra tette, a másikkal a lábamat fogta, ki ne szaladjon alólam. Társa másik felől ugyanígy tartott. Ketten emelték föl merev, összefagyott testemet a lóra. Indultunk lefelé. A lovon keservesen, de megtartottam magam. Még sötétség vett körül minket, de érezni lehetett, nemsokára megpitymallik. Mohszen arcát alig tudtam kivenni, de ott állt előttem és mutatta az irányt, ahol valami derengett. Fények! – Oda megyünk – mondta. Végre közeledtünk hát valami menedékhez. Keményen küzdöttem, egyszerűen csak azért, hogy a hihetetlen hosszú éjszaka végén le ne zuhanjak a nyeregből. Lovagoltunk még vagy tíz percet, mikor kutyaugatást hallottam. Valahol az érkezésünket jelezték a derék ebek. Megérkeztünk – mindegy, hova. Megérkeztünk! Férfiak tűntek elő, nyilván vártak már minket. Közelebb érve azt is láttam, hogy aligha ház ez, inkább nyomorúságos fészer, csempészek tanyája Törökország legkeletibb csücskében – de nekem az ígéret földjének palotája volt. A házbeliek lelkes mosollyal fogadták jöttünket. Azonnal élénk társalgás alakult ki. Cibálták, ölelgették Mohszent és társait, gratuláltak nekik. Sikerült az akció! A férfí, aki Mahtabot hozta eddig lován, most szép finoman lecsúsztatta lányomat a földre. Velem senki se törődött. Hát szép óvatosan elengedtem a ló sörényét, s mert a lábam lendíteni képtelen lettem volna, lecsúsztam, vagy inkább lezúdultam egy alacsony betonalkotmányra. Moccanni sem bírtam már. Mahtab rohant oda, hogy segítsen. Senki más. Mert a férfiak mintha teljesen megfeledkeztek volna rólunk. Mohszen is. Rossz néven se vehettem tőlük! Egyikük-másikuk a lovakat látta el, mások egyszerűen bementek a házba. Minden erőmre szükségem volt ahhoz is, hogy hason csúszva 437
előbbre jussak. Lábam használhatatlannak bizonyult. Mahtab próbált vonszolni. Könyökömet törte a kemény beton. Tekintetem mereven az ajtóra szegezödött. Valahogy elvergődtem a küszöbig. Csak ott figyelt föl Mohszen a nyöszörgésemre. Azonnal bevonszoltak a házba. Ahogy meggyötört lábamról Mohszen lehúzta a csizmát, fájdalmamban felüvöltöttem. A férfiak Mahtabbal egyetemben bevittek a szoba közepére, s ott egy izzó-forró fafűtéses kályha mellé raktak le minket. Talán negyedórába is beletelt, mire első izmom megmoccant. Csak hevertem némán, meredten, s – ha lehet ilyet! – azon voltam, hogy a tűz melege minél jobban átjárjon. A meleg volt a gyógyír, a pezsdítő elixír, mely visszahozott az életbe. Végre el tudtam vigyorodni. Persze, Mahtabnak szólt ez a kísértetmosoly. S annak, hogy végre itt vagyunk Törökországban! Végül képes voltam felülni is. Mozgatni próbáltam kezem-lábam ujjait, hogy visszatérjen beléjük a vérkeringés. Jutalmam egyelőre iszonyú, égető fájdalmak sora volt. Ahogy érzékelésem működésbe jött, éreztem a szagokat is, mondjuk így, a szoba bűzét. Megint halálra rémültem. Mert a helyiség férfiakkal volt tele. Csak férfiak voltak jelen kettőnkön kívül. Ez már török föld, de attól mi változott? Csempészek bandája vesz körül minket… talán egy csomó gátlástalan alak, eldurvult lélek. Ki vagyunk szolgáltatva nekik életre-halálra. De hát azért cipeltek volna minket idáig, hogy kifosszanak, bántalmazzanak, megöljenek? Mohszen személy szerint, képes volna ilyesmire? Talán sugárzott belőlem a rettegés, mert odajött akkor egy férfi, s mintegy megnyugtatásul, forró teát hozott, cukrot, Mahtabnak és nekem. Fogaim közé vettem a cukrot, azon át szürcsöltem a teát iráni módra. Otthon sose ittam édesen, hanem most, tudtam, minden energiára szükségünk lesz még. Biztattam Mahtabot is, cukrozza csak italát. Éreztem, nem árt meg, jól is esett. Talán egy óra telt el, és újra talpon voltam. Megint tudtam járni. Szánalmas botorkálás volt ez csak, de több a semminél. Mohszen ezt látva, intett nekünk, kövessük. Kivezetett minket megint az udvarra, a jeges alkonyaiban megkerültük a házat, s egy 438
hátsó udvarra jutottunk, ahol egy másik kunyhó állt. Beléptünk a nőkkel és gyerekekkel zsúfolt helyiségbe. Némelyek beszélgettek, mások csak ücsörögtek, hevertek a földön, pokrócokba bugyolálva. Jöttünkre egy kurd öltözetű nő felállt, elindult felénk. Mohszen bemutatta: – A nővérem. – Holnap magukért jövök ide, s elmegyünk Vanba – mondta nekem. Még fát rakott a tűzre, és visszatért a férfiak házába. Van volt az a város, ahová az embercsempészeknek el kellett juttatniuk minket. Onnan már saját magunkra leszünk utalva. Mohszen nővére dunyhákat adott nekünk, igazi tollas cihákat. Jó nehezek voltak és melegek. Helyet is talált számunkra, igaz, csak a falnál, a tűztól távol, de ez is jó volt. A falak hideget és nyirkot árasztottak. Mahtabbal jól összebújtunk takaróink alatt. – Törökországban vagyunk. Törökországban vagyunk. – Egyre ezt hajtogattam Mahtabnak, olyan voltam, mint valami imamalom. – Hiszed te ezt egyáltalán? Ő meg csak kapaszkodott belém, aztán éreztem, mély álomba merül. Csodálatos érzés volt, hogy a karomban tarthatom a lányomat, s próbáltam az ő nyugalmából legalább egy parányi vigaszt meríteni. Hiszen ő ennyire bízik – bennem. Miközben az én testem, minden porcikám sajog, ég. Ráadásul az éhség szinte elemészt. Pár óra nyugtalan álmot nekem is engedélyezett a végkimerültség. Ám az éj java részét virrasztással töltöttem, Istenhez fohászkodva. Hálát adtam Neki, hogy idáig eljuthattunk. S még egy kicsivel többet is kértem tőle. Istenem, édes Istenem, add már akkor, hogy utunk végét is szerencsésen elérjük, maradj velünk! Másképp nem megy. Szinte bódulatban voltam még, mikor Mohszen – nyolc óra tájt – felkeltett minket. Indulás! Ő maga a pár órányi alvás után is frissnek látszott. Mahtab lassan tért magához, de akkor nagyon megörvendett. Rádöbbent, hogy Törökországban vagyunk már. S nyomban talpra szökkent, tele volt izgalommal, csakhamar útra készen állt. Magam sem tagadhatom, pihentem azért valamicskét. De a pihenésnél is jobbat tett a tudat, hogy tényleg ott voltunk török 439
földön. Azért a testem, persze, olyan volt, mintha jól összeverték volna, örömmel tapasztaltam azonban, hogy kezem-lábam ujjai élnek. Odaálltam Mahtab mellé, felőlem is indulhattunk, akár nyomban. Mohszen kivezetett minket egy viszonylag új, hóláncokkal fölszerelt gépkocsihoz. Ahogy bemásztunk, láttam, a csempészek egyike már a volán mögött ül. Keskeny hegyi úton haladtunk, egymás után hagytuk el a szakadékokat. Korlát nem volt, bármikor lecsúszhattunk volna az irdatlan mélybe. De a csempész remek sofőr volt, és a láncok is rendesen tartották a kocsit, amikor csak kellett. Folytonosan lefelé haladtunk, egyre távolodva Irántól. Török földön! Pár perc múlva megálltunk egy parasztháznál. Bevezettek minket a meredek hegyoldalba épített kalyibába, s ott reggeli várt minket: tea, száraz kenyér, csípős-avas sajt megint. Hiába voltam farkaséhes, ebből a kosztból alig pár falat ment le csak a torkomon. De pár csésze teával öblítettem le a jószerivel semmit, s az ital határozottan üdvös hatást tett rám. Persze, rengeteg cukron szürcsöltem át. Egy nő is bejött, s meleg kecsketejjel kínálta Mahtabot. Ő belekóstolt, de kijelentette nyomban, hogy inkább kitart a tea mellett. Akkor megjelent egy rettentő kövér nő, fogatlan, csupa ránc. Ősz haja nem annyira magas életkorról árulkodott, mint a nehéz hegyi életkörülményekről. Hozott nekünk ruhákat, megszabadulhattunk a kurd népviselettől, jött a helybeli, a török változat. Egy darabig tétlenül ücsörögtünk, ettől nyugtalan lettem. Megkérdeztem valakit, mire várunk. Azt a választ kaptam, hogy Mohszen „bement a városba”, méghozzá autóért. Megtudtam továbbá, hogy a kövér, idős asszony, aki átöltöztetett minket, Mohszen anyja. A felesége is itt volt. Ez válasz volt néhány kérdésemre. Főleg az egyikre: hogy tudniillik Mohszen nem iráni, hanem török. Azaz hát egyik se. Mert kurd volt ő, és annak a határnak az érvényességét, melyén az éjszaka átkeltünk, nem ismerte el. Mohszen visszatért, hozott gépkocsit, s rögtön mozgalmasabb lett minden. Nekem odahajított egy apró, újságpapír-csomagolású pakkocskát, aztán a kocsihoz irányított minket. A kis csomagot gyorsan a táskámba gyűrtem, majd fordultam volna, hogy Mohszen 440
anyjának köszönetet mondja, ám – meglepetésemre – már kászálódott is be az idős asszony a hátsó ülésre, és a kocsiból integetett, hogy kövessük példáját. A csempészek egyike ült a volán mögé, egy kamasz-fiú telepedett be melléje. Vagyis jellegezetes török-kurd családnak látszottunk máris. Nekivágtunk. Száguldottunk a vad hegyi tájon át. Mohszen anyjának roppant terjedelme minket Mahtabbal szinte eltörpített. Talán épp ez volt a terv. A mama szemmel láthatóan élvezte a nyaktörő száguldást. Elégedetten pöfékelt, csípős füstöt fújt a török cigarettáiból. A hegy lábánál vezetőnk lassított. Őrbódé tűnt föl előttünk, ellenőrzőpont. Megdermedtem. Török katona pillantott be autónkba. Elfecserészett sofőrünkkel, ellenőrizte az iratait, de a mi papírjainkat nem kérte. Mohszen anyja cigarettafüstöt fújt a képébe. A katona intett, hogy mehetünk tovább. Kétsávos, flaszteros úton haladtunk egy fennsíkon át. Nagyjából húszpercenként kellett őrbódéknál megállnunk. Mindegyiknél úgy éreztem: most, most áll meg a szívem. De megúsztuk mindet, nehézségek nélkül. Mohszen mamája mesterien beöltöztetett minket, a jelek szerint. Sofőrünk egy alkalommal megállt az útpadkán. Egy falu volt a közelben, jól kijárt út végén alig pár kunyhó. A fiú kiugrott a kocsiból, elindult a falu felé. Mi meg autóztunk tovább Van irányába. Hirtelen rádöbbentem, hogy a parasztudvarban az indulás zűrzavarában el is felejtettem elköszönni Mohszentől, nem is mondtam köszönetet neki. Most bántott a lelkiismeret. Eszembe jutott a kis csomag, melyet Mohszen odahajított nekem. Egyelőre ott volt kibontatlanul a kézitáskámban. Most kíváncsian előkotortam, mit is találok majd az újságpapírrétegek alatt. Benne voltak az útleveleink, a pénzem is megvolt, mellette az ékszereim. Az amerikai dollárok hiánytalanul, az iráni riálokat meg nagy köteg török lírára váltotta át Mohszen. Az arany nyakláncom kivételével mindent visszakaptam. Furcsa záróakkordja ennek a furcsa kapcsolatnak. Életemet, Mahtab életét köszönhettem Mohszennek, bántam is én az értéktárgyakat. Ha ő úgy gondolta, hogy az arany nyakbavaló kijár neki, ennyit megérnek nekünk a szolgálatai. Jól 441
tette, bólintottam magamban. Aztán még egyszer megálltunk, megint valami koszvatag faluba vezető bekötőútnál. Mohszen anyja az épp tövig szívott cigaretta parazsán gyújtott egy újabbat, aztán bűzrudastul kikászálódott a kocsiból, és istenhozzád nélkül elimbolygott a falu felé. Most már csak kettőnkkel furikázott tovább sofőrünk, és nyilvánvaló volt, hogy rohamosan közeledünk Van városához. A pusztaságban a sofőrünk újra megállt az út szélén, s gesztusokkal értésünkre adta, vessük le a népviseletet, csak eredeti, európai ruházatunkat hagyjuk magunkon. Így is történt, átvedlettünk amerikai turistákká; igaz, az útlevelünkben nem volt megfelelő pecsét, mely ezt igazolhatta volna. Megint nekilódultunk, nagyobb falvak mellett száguldottunk el, és egyre több településen keresztül vezetett az út. Hamarosan Van elővárosában jártunk. –A repülőtérre – próbáltam volna magyarázni gépkocsivezetőnknek. Mahtab megtalálta a kellő perzsa szót, mire a sofőr arca felderült, mert végre valamit értett „belőlünk”. Megállt egy iroda előtt, melynek ablaka utazási plakátokkal volt ékes, jelezte nekünk, hogy csak maradjunk a kocsiban, majd ő intézkedik. Nemsokára visszatért, és közölte, hogy a legközelebbi gép két nap múlva megy Ankarába. Két nap az nekünk nagyon sok volt. Nekünk szélsebesen Ankarába kell jutnunk, mielőtt esetleg valaki faggatni kezdene minket itt. – Busz? – kérdeztem reménykedve. A sofőr szinte sértetten meredt rám, nem értett. – Autóbusz! – javítottam. Erre aztán megkönnyebbülten sóhajtott. Ahá! Jól beleadott mindent, száguldottunk Van utcáin, és elérkeztünk a buszállomáshoz. Megint a kocsiban kellett maradnunk. Ő meg bement a pályaudvarra, s néhány perc múlva vissza is tért. – Líra? – kérdezte. Előszedtem a török bankókötegemet, odanyújtottam neki. Húzott belőle, nem is sokat, aztán megint eltűnt, de ismét igen hamar visszatért, s nem eredmény nélkül: két jegyet lobogtatott, Ankarába 442
szólót. Perzsa nyelvtudását keményen összeszedte, s Mahtabbal tárgyalta meg a dolgot, – Azt mondja – tolmácsolt nekem Mahtab –, a busz négykor indul. És csak holnap déltájt érkezik Ankarába. Órámra néztem. Még csak egy múlt, s nem lett volna kedvem három óra hosszat őgyelegni. Mivel most már nagyon, de nagyon közel éreztem magam a szabadsághoz, kimondtam a bűvös szót, melyre tudtam, Mahtab is igencsak várt. – Gháza – mondtam. És kezem a számhoz emeltem. „Enni”. Mert mióta teheráni házunk „biztonságát” elhagytuk, a tea mellett jóformán csak kenyér és napraforgómag jutott szerencsétlen gyomrunkba. A gépkocsivezető körülnézett a környéken, aztán intett, kövessük. Egy étterembe vezetett minket. Mikor letelepedtünk, azt mondta: – Támam, támam. – Vagyis: „vége, kész”. És elégedetten dörzsölgette a kezét. Tőlünk telhető nyelvi kifejezőerővel mondtunk neki köszönetet segítségéért. Ő meg jóformán a könnyeivel küszködött, ahogy elbúcsúzott tőlünk. Mahtabbal nekiláttunk, hogy rendeljünk: idegen országban idegen étlapról idegen étkek közül. Sejtelmünk sem lehetett, mi kerül az asztalunkra. Hihetetlen meglepetés következett: ízletes sült csirke rizzsel. Mennyei, felséges, pazar. Hosszan elbíbelődtünk az evéssel, és persze, az utolsó morzsát, rizsszemet, húsfoszlányt is elpusztítottuk. Valamivel agyon kellett ütnünk az időt, hát Amerikáról beszélgettünk. Aggódtam apám miatt, ám ezt Mahtabnak nem mutattam. A gyomrom már rendben volt, de tele hassal is egyre az járt az eszemben, hogy a családdal mi lehet, semmi hírem róluk. Mahtab arca hirtelen felderült: – Ó! – kiáltotta. – Itt az az ember, aki idesegített minket. Felpillantottam; kit látok, sofőrünk jött az asztal felé, melynél ültünk. Lelkiismerete nem hagyhatta nyugodni, látni akarta, hogy épségben, biztonságban felkerülünk az ankarai buszra. Ismét hármasban léptünk ki az utcára, indultunk a buszpályaudvar felé. Keresett valami törököt a sofőrünk, talán az állomásfőnököt, s 443
beszélt neki rólunk. A török szívélyesen üdvözölt minket. Sofőrünk elismételte, hogy „Támam, támam”, és közben a szeme könnybe lábadt. De most már végképp magunkra hagyott bennünket. Fogott nekünk egy törököt, biztonságban voltunk. A török bevezetett minket a helyiségbe, ahol egy fapadra telepedtünk, a kályha közelébe. Egy kisfiú teát hozott nekünk. Aztán várakoztunk. Mikor az idő négyre járt, a török odajött hozzánk. – Útlevelek? – kérdezte. Szívem hevesen vert. Csak néztem a törökre üres tekintettel, mint aki nem érti a kérdést, – Útlevelek? – ismételte. Vonakodva nyitottam ki a táskám. Kotorászni kezdtem benne. Nem örültem, hogy ellenőrzi az iratainkat. De ő akkor gyorsan megrázta a fejét, két tenyerét felém emelte a magasba jelezvén, hogy köszöni, nem szükséges. Ment tovább, ellenőrizte – de tényleg – a többi utas papírjait, én meg eltűnődtem, mi volt ez a viselkedés. Nyilván ő a felelős azért, hogy minden utasnak rendben legyenek az iratai. Tudni akarta, van útlevelünk, egyébre nem volt szüksége. Ugyan mit mesélhetett neki a sofőr rólunk? Még mindig az intrikák világában tébláboltunk hát! Határok, papírok, mesék, rejtélyes magyarázatok, bólogatások és kérdezősködések közegében. Hivatalos hang közölt valamit. Azt az egy szót értettem, hogy „Ankara”. Feltápászkodtunk Mahtabbal, és követtük az előrenyomuló utasokat. Egy szupermodern távolsági buszhoz érkeztünk. Igazán amerikai is lehetett volna, a Greyhound egyikmásik vonalán. Leltünk két megfelelő helyet hátul, balra A buszban már ültek, s csakhamar a még üres helyeket is elfoglalták a beszállók. A motor már járt. Minden teli volt, forró, fülledt. Hát akkor még huszonnégy óra buszozás. Ennyit kell kibírnunk. Aztán jön a biztonság. Pár percen belül elhagytuk a várost, és kanyargós hegyi utakon haladtunk tovább. A sofőr párszor mintha csak nagy szerencsével 444
úszta volna meg a balesetet, túlságosan is nagy lendülettel véve egykét kanyart. Védőkorlátok, persze, sehol nem voltak. Atyaisten, gondoltam, ekkora utat tettünk meg, ilyen körülmények között, s valami ostoba szakadék mélyén végezzük majd?! Úrrá lett rajtam a kimerültség. Testem még remegett a határátkelés megpróbáltatásaitól, de a fájdalmak nem bizonyultak elegendőnek az álmosság roppant hatalmával szemben. Elbóbiskoltam, s még mindig éber maradtam tulajdonképpen, de már jöttek az álmok, a következő napok vágyképei. Hirtelen ébredtem föl. Egy nagy rándulással tértem meg a fekete éjszakába, amely körülvett. De csak annyi történt, hogy sofőrünk jól belelépett a fékbe, és a busz hajmeresztően csúszni kezdett, végül azért megállt. Odakint hóvihar tombolt. Más buszok is sorakoztak már előttünk. Láttam, hogy egy távoli kanyarban az utat hótorlasz zárja el. Egy-két busz már meg is akadt a halmokban, masszív útakadályként. A közelben volt valami épületféle. Szálloda? Étterem? Az utasok beletörődtek, hogy itt hosszabb kényszerpihenőre számíthatnak, elindultak hát szépen arrafelé. Már csaknem éjfél volt. Mahtab aludt mellettem, én néztem a kinti téli színjátékot. Valami bódult meghatottság vett rajtam erőt, aztán az álom. Elnyomott megint a buzgóság. Hébe-hóba magamhoz tértem, közben teltek az órák. Rázott a hideg, ám ezúttal a külvilági, a fokokkal mérhető. Persze, a buszt nem fűtötték már, de hát én túl fáradt voltam ahhoz, hogy moccanni bírjak. Megint elaludtam. Már-már virradt, mikor hóeke zajára ébredtem. Tisztogatták előttünk az utat. Mahtab ott reszketett mellettem, de még mindig aludt. Végre, hatórás kényszerveszteglés után, nekivághattunk megint a havas tájnak. Mahtab mocorogni kezdett, megdörzsölte a szemét, kicsit kótyagosan kibámult az ablakon. Csak ezután döbbent rá, hol is vagyunk. Utazó gyerekek szokásos kérdése hangzott el: – Mami, mikor érünk már oda? – Sokat késünk. – S elmeséltem neki a hosszú veszteglést. 445
A busz hosszú órákon át száguldott megint nyaktörő tempóban, köröttünk hófúvás. Fúrtuk a fehér förgetegeket. Félelmem nőttön nőtt, ahogy tapasztalnom kellett, hogy a sofőr megpróbálja behozni késésünket. Minden jeges kanyarban előre láttam a temetésünket. Képtelenségnek véltem, hogy ilyen iramban meg tudunk maradni az úton. Ostoba végzet, hajtogattam magamban, ha így halunk meg most, a játszma végén. Aztán, később, már jócskán estefelé, szemtől szembe kerültünk a halállal. Előttünk az úton nagy volt a nyüzsgés, s ahogy buszunk méterről méterre előrearaszolt, láthattuk, micsoda rettenetes szerencsétlenség történt itt. Legalább féltucat busz borult fel egy hajtűkanyarban. Sebesült, nyöszörgő utasok hevertek szanaszéjjel a hóban, az épen maradottak próbáltak segíteni rajtuk. Felfordult a gyomrom. Sofőrünk megvárta szépen, míg sorra kerülünk, s buszunkkal elmanőverezhetett a tragédiák e színtere mellett. Próbáltam nem odanézni, de hát az képtelenség volt. Hihetetlen, de ahogy a baleset színhelyét elhagytuk, a sofőr ismét beletaposott a gázba. Kérlek, édes Istenem, hadd érjünk el Ankarába, fohászkodtam. Leszállt megint a sötétség, eljött második buszos éjszakánk. Az eredetileg alig huszonnégy órás útból ez lett. Mahtab kérdései szüntelenül megújultak: „Mikor érünk oda, mami.,.? Mami-iii…!” Nyugtalan, zaklatott álom jött rám. Fájt minden tagom, minden mozdulatom. De hát békén ülni se bírtam. Mocorogtam, testem némán üvöltött. A türelmetlenségtől, a kényelmetlenségtől, a kimerültségtől. Éjfél után két óra volt, mikor végre befutottunk Ankarába, egészen pontosan egy igen modern buszpályaudvarra a város szívében. Harminckét gyötrelmes óra lett az eredeti huszonnégyből – de legalább túl voltunk rajta. Ég veled, török-iráni határvidék! Szerda volt, február ötödike, pontosan egy hét telt el hirtelen, váratlan, kétségbeesett menekülésünk kezdete óta. Most már nincs hatalma rajtunk Mudinak, már semmi baj nem érhet minket. Ahogy a buszból kikászálódtunk, elhangzott a nemzetközi bűvszó: „Taxi!” Rögtön megkerestem a rikoltozót, rakétasebességgel 446
engedtünk felhívásának. Csak el, el innen, mielőtt feltűnne egy rendőr! – Sheraton – mondtam. – Hotel Sheraton. – Fogalmam sem volt, létezik-e ilyen Ankarában. – Ná. – Hotel Hyatt. – Ná. – Khob hotel – mondtam erre. – Jó szálló. A jelek szerint értett a perzsa szóból, és máris száguldottunk a város üzleti negyedén át. Ahogy az utcák kissé sűrűsödtek, emberünk lassított, s nem is ok nélkül. Egy komoran derengő épületre mutatott, amely most persze zárva tartott. – Amrika – mondta. A követség! Az amerikai nagykövetség! Holnap ide kell majd eljönnünk. A sofőr egy utcával még tovább hajtott, aztán ráfordult egy körútra, s megállt kocsijával egy elegáns épület előtt, ahol angol nyelvű tábla hirdette, hogy ez a HOTEL ANKARA. Kézmozdulattal jelezte sofőrünk, hogy várjunk, majd ő bemegy. Beszélt is valakivel, mert nyomban visszatért, méghozzá a recepció angolul tudó főnökével. – Igen, van szabad szobánk ma éjszakára – közölte, de hozzátette még: – Útlevelük van? – Hogyne. – Jöjjenek csak, kerüljenek beljebb. Nagy borravalót adtam a taxisnak. Aztán követtük Mahtabbal a recepciófőnököt. Kényelmes hall várt minket. Kitöltöttem a bejelentőlapot, megadván szüleim bannisteri címét, Michigan. – Szabadna az útlevelüket? – kérte mindazonáltal a recepció főnöke. – Hogyne. – Öntudatosan jártam el. Amal trükkjeinek egyikét alkalmazom, gondoltam. Mert ahogy a recepciófőnöknek odanyújtottam az útleveleket, egyszersmind – nyilván hihetetlen – százötven dollárt is adtam neki rögtön. – Tessék, a szobáért – mondtam lezseren. A pénzzel törődött, nem az okmányokkal. Nagyot vigyorgott, és 447
már kísért is minket egy szállodainas segédletével abba a helyiségbe, mely a mi számunkra a világ legszebb hotelszobája volt most. Két puha ágy, egymás mellett, kényelmes fotelok, nagy, modern fürdőszoba, mellette öltözőhelyiség, tévé. Ahogy magunkra maradtunk, átöleltem Mahtabot, hadd osztozzunk egymás boldogságában. Volt miben. – Drágám, édesem, hát elhiszed ezt? – kérdeztem. – Fogat moshatunk, megfürödhetünk, és… alhatunk. Mahtab egyenest a fürdőszobába vette útját. Le akarta mosni magáról Iránt egyszer s mindenkorra. Hirtelen erőteljes kopogást hallottunk. Valaki az ajtót döngette. Sejtettem, miről van szó. Baj van az útleveleinkkel. – Ki az? – kérdeztem ártatlanul. – Recepció – hangzott fojtott hangon a válasz. – A főportás. Ajtót nyitottam. Ott állt, kezében az útleveleink. – Honnét vannak ezek az iratok? – kérdezte szigorúan. – Nem értem. Nincs bennük beutazási vízum, se pecsét, hogy átlépték volna bárhol is a határt. Hát bekövetkezett. – Ugyan, semmi gond – mondtam. – Van egy kis formai probléma, de ez holnap elrendeződik, mihelyt fölkereshetjük az amerikai követséget. – Nem. Itt így nem maradhatnak. Ezek az útlevelek nincsenek rendben. Hívnom kell a rendőrséget. Csak azt ne. Mindazok után, amin keresztülmentünk…! – Kérem – fogtam könyörgőre a dolgot –, a lányom fürdik már. Pokolian fáradtak vagyunk. Éhesek vagyunk és fázunk. Nagyon kérem, hagyjanak minket csak egyetlen éjszakára itt, és holnap első dolgom lesz, hogy fölkeressem a követséget. – Nem. Hívnom kell a rendőrséget – mondta makacsul. – A szobát azonnal el kell hagyniok. Udvarias volt, de hajthatatlan. Bármennyire sajnált is minket esetleg, az állásával játszott volna, ha nem így cselekszik. Várt, ezalatt én pár holminkat gyorsan a kézitáskámba gyömöszöltem. Lekísért minket az előcsarnokba. Hát két percig tartott a boldogságunk, a biztonság érzete, 448
gondoltam keserűen. Lefelé menet újra megpróbálkoztam. – Kérem, megfizetem az elnézését. Csak ezt az egy éjszakát engedélyezze nekünk. – Nem. Jelentenünk kell minden idegent a rendőrségnek. Aki egyetlen éjszakát tölt itt, azt is. Nem maradhatnak nálunk. – Nem lehetne legalább hajnalig az előcsarnokban meghúzni magunkat? Csöndben elücsörögnénk… Nem küldhet ki minket a hideg éjszakába. – Támadt egy ötletem. – Nem lehetne fölhívni a nagykövetséget? – kérdeztem. – Talán beszélhetnénk valakivel, és még ma éjszaka tisztázódna a dolog. Hajlandónak mutatkozott, hogy a számára lehetséges keretek között segítsen. Beszélt valakivel, egy pillanat volt az egész, majd át is adta nekem a kagylót. A túlvégen egy amerikai volt, az őrség tagja, tengerészgyalogos vagy micsoda. – Mi a helyzet, asszonyom? – kérdezte, és hangjából csak úgy sütött a gyanakvás. – Nem akarják hagyni, hogy itt éjszakázzunk, mert nincs pecsét az útlevelünkben. Aludnunk meg csak kell valahol. Nem lehetne a nagykövetségen? – Nem! – fortyant fel. – Ne is képzelje. Ide ugyan be nem jöhet most éjnek idején! – De hát akkor mi legyen, mit tegyünk? – kérdeztem kétségbeesetten. Katonás hangja most még jegesebbre vált. – Egyáltalán, hogyan jutottak Törökországba, ha az útlevelükbe nincs bepecsételve a határátlépés? – Ezt így telefonon nem akarom elmondani. Talán gondolkodjon el rajta. – Ne viccelődjék. Hogyan jutottak be Törökországba? – Lóháton. A tengerészkatona erre nagyot nevetett, és a hangjában gúny rezgett. – Hallja asszonyom, éjszaka három órakor ne játssza ezt velem – közölte aztán. – Nem érek rá, hogy magával ilyen kérdésekről társalogjak. Magának nem követségi problémája van, hanem 449
rendőrségi. Forduljon a helyi rendőrség szerveihez. – Ezt nem teheti velem – kiáltottam. – Egy hete kerülöm a rendőrséget, erre jön maga, és azt mondja, jelentkezzem ott önként. Mikor pedig magának kellene segítenie rajtam. – Én ugyan nem segíthetek. Nekünk egyáltalán nem kell segítenünk magán. Ez volt maga a csőd. Itt vagyok egy saroknyira a szabadságtól, és mégis egy egész bürokratikus világ választ el tőle! Leraktam a kagylót. Közöltem a főportással, hogy igazi követségi embert csak reggel kaphatok majd telefonvégre. Kértem még egyszer, hadd maradhassunk a szálloda előcsarnokában legalább. – Ilyesmit én önnek nem engedélyezhetek. – Hangja eltökélt volt, de már érzelmi felhangok is rezegtek benne. Talán neki is van kislánya. Reménykedni kezdtem. Hát újabb trükköt próbáltam bevetni. – Nem tudná elintézni, hogy beszéljek Amerikából valakivel? Távolsági R-beszélgetés… ha megoldható lenne. – Nem bánom. Elképzelhető. Míg vártunk, hogy létrejöjjön a kapcsolat a michigani Bannisterrel, a recepció főnöke ellentmondást nem tűrő főportási hangon utasításokat adott, és kaffantásaira meglódult a személyzet pár tagja. Forró teát hoztak nekünk, csészék is kerültek, s igazi damasztterítő. Lassan kortyolgattuk a mennyei nedűt, élveztük a pillanatot, és reménykedtünk, hogy a végén csak nem fognak kiszórni minket a hideg sötét éjszakába. Szerda volt, itt Ankarában, De még kedd volt Michiganben, amikor anyám hangját meghallottam a vonal másik végéről. – Mahtabbal itt vagyunk Törökországban! – kiáltottam. – Hála Istennek! – hangzott szinte sikoltva a válasz. Anya könnyekkel küszködve mesélte el, hogy nővérem, Carolyn épp tegnap este hívta Teheránt, ahol is Mudi nagyon dühösen közölte, hogy eltűntünk, fogalma sincs róla, hol vagyunk. És hogy rettentően aggódnak. Nekem egészen másféle aggodalmaim voltak. Rettegve tettem föl a kérdést: 450
– Apa hogy van? – Még bírja – mondta anyám. – A kórházból is elengedték, itthon van velünk. A telefont mindjárt oda is viszem az ágyához – folytatta szinte repesve. – Betty! – bömbölte a telefonba apám. – Annyira örülök! Hogy végre sikerült nektek! És most irány haza, amilyen gyorsan csak lehet. Én… bírni fogom, kibírom, míg haza nem értek – tette hozzá, és máris elgyengült a hangja. – Tudom, hogy kibírod, apa. Mégtovább is. Mindent lehet, csak akarni kell. Anyám vette vissza a kagylót. Kértem, vegye föl a kapcsolatot a külügyből azokkal, akikkel eddig is tartotta, és hogy ők most szóljanak át ide az ankarai követségnek, magyarázzák el, itt vagyok, és milyen helyzetbe kerültem. – Azonnal telefonálok megint, mihelyt a követségre bejutottam – ígértem. A telefon után megtörölgettem az arcom, sírtam már ugyanis, aztán teljes figyelmemet a pillanatnyi problémának szenteltem: – Na, akkor most mit tegyek? – kérdeztem köntörfalazás nélkül a főportást. – Ismétlem, a lányomat nem cipelhetem magammal Ankara éjszakai utcáin. – Hívjon taxit, aztán vágjon neki – mondta a főnök. – Egyik hoteltól a másikig. Valamelyik talán befogadja. Ha nem muszáj, ne mutogassa az útlevelét. – Visszaadta okmányainkat meg a százötven dollárt, és hívta nekünk máris, ő maga a taxit. Az már nyilvánvaló volt, hogy a rendőrséget nem értesíti. Ő maga sem akart problémákat saját magának. Ahogy a kocsi megérkezett, közölte a sofőrrel: – Hotel Dedeman. Ott a főportás engedékenyebb volt. Mikor közöltem vele, hogy az útlevélügyünket reggel rendezzük majd, azt kérdezte: – Valami zűrjük van a rendörséggel? – Á, dehogy – feleltem. – Akkor jó – mondta. Azért megkért, jelentkezzem be hamis néven. Aláírtam a lánykori nevem. Betty Lover. Aztán megint egy hotelszobában voltunk. Mahtab forró fürdőt 451
vett. Én is. Fogat mostunk. Mennyei gyönyörűségek. Aztán jöhetett az álom áldása. Reggel első dolgom volt Amalt hívni. – Bet-ty! – üvöltötte. Micsoda öröm volt a hangjában, – Hol vannak? – Iszfahánban – vágtam rá. Amal vijjogott a boldogságtól, hogy még a kódnevet se feledtem. Ankara, tudta ő jól. – És megvannak? Minden rendben? Simán mentek a dolgok? Jól bántak magukkal? – Persze – nyugtattam meg. – És köszönöm, köszönöm, köszönöm. Ó, Istenem! A világ minden köszönete és hálája! Mahtabbal hatalmasat reggeliztünk: tojást és sült krumplit, az egész ketchupben úszott, a fülünk kettéállt a végén. Ittuk, vedeltük a narancslevet. Amerikai kávét kaptunk! Egyre-másra döntöttem magamba a teli csészék fekete nedűjét. Kész csoda volt az egész. Aztán taxit rendeltünk, és irány az Amerikai Egyesült Államok nagykövetsége. Amikor fizettem, Mahtab visongva, ujjongva mondta, ruhám ujját rángatva: – Mami, mami nézd csak! S mutatta, ahogy ott lobog, szabadon a szélben, Amerika zászlaja. A mi Amerikánké! Bent egy recepciós hölgynek megmondtuk, kik vagyunk. Golyóbiztos üveg mögött ült a kalitkájában. Átadtuk útleveleinket. Pár perc múlva megjelent mögötte egy férfi, és bemutatkozott nekünk. Tom Murphy alkonzul. Már hallott felőlünk Washingtonból. – Rettentően sajnálom az éjszakai incidenst -mondta. – ígérhetem önöknek, hogy az az őr jövőre nem kap jutalmat. Nincs kedvük maradni még néhány napot? Megnézni egy kicsit Törökországot? – Nem! – kiáltottam. – Az első lehetséges géppel haza szeretnénk repülni. – Jól van – egyezett bele. – Rendbe tesszük az irataikat, és már ma délután a hazafelé tartó gép fedélzetén lesznek. Kérte, várjunk pár percet az előcsarnokban. Tekintetem újabb amerikai zászlóra tévedt, ezúttal az előcsarnokbélire, mely függőleges rúdon lógott. Éreztem, gombóc lesz a torkomban. – Hiszed te ezt egyáltalán, Mahtab? Tényleg hazajutunk végre? – 452
kérdeztem a lányomat. Imádkoztunk együtt; hálaadásunk igen egyszerű volt: – Köszönjük neked, édes Istenem! Míg várakoztunk, Mahtab kerített valahonnét – vagy kapott valakitől – zsírkrétát. Buzgón rajzolni-mázolni kezdett velük, a szállodabéli levélpapirosokra. Fejemben zsongtak mindenféle gondolatok, oda se figyeltem, mit művel, min dolgozik, míg a kész képet oda nem nyújtotta nekem. A lap tetején aranysárgán, sütött a nap. A háttérben barna hegyek sorakoztak sűrű sorokban. Elöl viszont vitorlás siklott, talán alpenai házunk emlékeképpen. A rajz egyik oldalán madár repült, vagy talán egy repülőgép? Feketével odabiggyesztve jellegzetes kurd házat láthattam – hát volt néhány „minta”, melyet utazásunk közben láthatott. A falakra belövések lyukait sikerítette oda a művésznő. Középen piros-fehér-kék zászló lobogott a szélben. Feketével egy szót festett rá Mahtab, ez a szó, a színe ellenére, csak úgy sugárzott a zászlóról. Bár szép nyomtatott nagybetűkkel készült a felirat, alig bírtam elolvasni, méghozzá azért, mert a szemem elhomályosult. Szabadon folytak lefelé a könnyeim. Mahtab jellegzetes gyermekírással ezt kanyarította oda: AMErIKA
453
Utóhang 1986. február 7-én érkeztünk vissza Michiganbe, és tapasztalnunk kellett, hogy a szabadság keserédes. Leírhatatlan volt az örömünk, hogy viszontláthatjuk Joe-t és Johnt, mamát és papát. Visszatérésünk segített apának, még egyszer összeszedte magát, és jó ideig derekasan küzdött a halálos kórral. De aztán augusztus 3-án, napra pontosan két évvel azután, hogy Teheránba érkeztünk, nem volt tovább: győzött a rák. Borzalmasan hiányzik ő azóta is mindannyiunknak. Mama próbál kialakítani valami életformát, amelyben apa nélkül is tud élni. Gyakran sírdogál, de azért hálás a sorsnak, hogy a lánya és a kisunokája kiszabadult abból a pokolból. A jövőtől ennek ellenére fél. Joe és John lelkesen segített nekünk életünk rendbehozatalában. Jó gyerekeim mindketten, nem is gyerekek, kész férfiak szegrőlvégről. Az ő fiatalos lendületük sok erőt ad nekem, jókedvük komoly támaszom. Barátnőimről – hadd soroljam fel a nevüket: Sámszi, Zári, Alice, Fereste – semmi hírem. Egyikük sem tudott szökésem tervéről, és nagyon remélem, nem támadt miattam semmi kellemetlenségük. Nem tehetem kockára a biztonságukat azzal, hogy elkezdek leveleket írogatni nekik. Helen Balassanian ma is a teheráni svájci követség amerikai érdekképviseletén dolgozik. Teszi, amit tehet, hogy másoknak, akik netán hozzám hasonló helyzetbejutnak, segítsen. Küldtem rövid üzenetet Hamidnak, a kis divatüzlet tulajdonosának, akinek a telefonjáról hívhattam Helent, Amalt meg másokat. Válaszul érkezett is, közvetítő révén egy levél. 1986. július 454
2-án ezt írta nekem Hamid: Kedves, bátor nővérem, Betty! Hogyan is érzékeltessem magával, mit éreztem, mikor megkaptam levelét? Csak ültem az íróasztalom mögött, aztán hosszú-hosszú dermedt némaság után szinte felujjongtam, olyan boldogság tört rám. Hívtam a feleségemet is, elmeséltem neki, miféle kutyaszorítóban élt itt maga. Hát képzelheti, ő is milyen boldog lett a hír hallatán. Csodálatos ezt hallanunk, igen, hogy végre otthon van, méghozzá épségben, egészségben, Mahtabbal együtt. Tudja, mennyire kedveltem magukat, a kicsi lányt is! Míg élek, el nem felejtem kettejüket, kedves Betty. Üzletemet kb. ötven napja bezárták, mert olyan trikókat árultam, amelyek angol betűkkel voltak jelölve. Nem dolgozhatunk most, ez a helyzet. Igen, a viszonyok napról napra rosszabbodnak. Azt hiszem, maga tényleg szerencsés ember. Kérem, mondja M-nek, hogy üdvözlöm, és a kedves szüleinek is szívből kívánok minden jót. Kérem az Istentől, áldja meg magát Hamid Akadt egy jószívű, együttérző bankember, aki segített kölcsönhöz jutnom. Kaptam annyit, hogy visszafizethettem tartozásomat Amalnak. 1986 végére Amal a saját számára is kidolgozott egy szökési tervet, de a dolog meghiúsult: az amerikai fegyverszállítások után kitört botrányok és összecsapások miatt az Iszlám Köztársaságban rendkívüli módon megszigorították a biztonsági intézkedéseket. Mikor ez a könyv megjelenik, szegény jótevőm valószínűleg még mindig csak tervezgeti a szökést. Az Egyesült Államok iráni fegyverszállítása miatti felháborodáson őszintén szólva elcsodálkoztam. Hiszen mindenki, aki csak Iránban élt az utóbbi időkben, tudta ezt: hazánk az egyik hadviselő félnek ugyanúgy szállít, mint a másiknak, Iránnak és Iraknak egyformán. Mahtab egy kicsit nehezen illeszkedett bele megint az amerikai életbe. Igaz, aztán gyermeki lendületével és az ifjúság rugalmasságával hamar túllendült a nehézségeken. Iskolába jár, 455
bizonyítványa színjeles, boldog amerikai lányka lett belőle megint. Olykor azért hiányzik neki a papa, persze nem az az őrült alak, akivéamivé Mudi ott Iránban fajzott, hanem a kedves, szerető apuka, akit Mahtab itt Amerikában ismerhetett meg. Aztán a Tapsi is kéne, a nyulam-bulam. Végigjártunk minden elképzelhető játékboltot, de a hű barátnak nem akadtunk hasonmására. Mikor Amerikába hazaérkeztünk, megismertem Teresa Hobgoodot, aki a Külügyminisztériumban dolgozik. A gyötrelmes tizennyolc hónap során ő volt az, aki családom mellett állt, közvetített, tette, amit lehetett. Egyetértett velem, hogy meg kell írni a históriámat, figyelmeztetőül másoknak is, akik az enyémhez hasonló útra lépnek. A Teresa által vezetett ügyosztály kíséri figyelemmel azoknak az amerikai nőknek és gyermekeknek a sorsát, akik akaratuk ellenére Iránban rekedtek, vagy éppenséggel más iszlám országok nem engedik haza őket. Van, hogy ezernél is több esettel kénytelenek foglalkozni egyidejűleg! Mahtab is, én is, mindketten kénytelenek vagyunk azzal a tudattal érni, hogy százszázalékos biztonságban soha nem élhetünk, Mudi árnyéka mindenhova elkísér minket. Úgy értem ezt, hogy ide félvilágnyi távolságra is elérhet a keze, ha nagyon akarja. Bosszúja lecsaphat ránk – van hozzá épp elég unokaöccse. Vagy akár ő maga. Pontosan tudja, hogy ha Mahtabot valami módon visszasikerítené Iránba, az ottani törvények maradéktalanul őt támogatnák, nekem nem lenne semmi keresnivalóm. De azt talán Mudi nem tudja, hogy az én bosszúm csöppet sem gyengébb érzület, mint az övé. És ezt igyekeztem gyakorlati dolgokkal is megtámogatni. Időközben befolyásos jó barátokra tettem szert itthon, magas állásokban is támogatnak és védenek. Sőt, Iránban is állnak mellettem jó emberek, nem hagynák, hogy Mudi ténylegesen bosszút álljon. Elővigyázatosságból azért vigyázok a részletekre. Álnéven élünk az Egyesült Államokban, s tartózkodási helyünk is, ahogy mondani szokás: „ismeretlen”. Valahol Amerikában, s így is van ez jól. Mudiról semmi hírem. Egyetlen említés történt róla, Ellen levelében, melyet 1986. július 14-én írt, s anyámnak címzett meg Ellen, hogy eljusson hozzám. 456
Kedves Betty! Tényleg nagyon remélem, hogy levelem jó egészségben talál, és hogy végre nyugodt és boldog vagy. Tulajdonképpen reméltem, hogy egyszer azért csak írsz majd, beszámolsz róla, mi történt. Azt gondolom, végső soron jó barátnők voltunk. Elutazásod után párszor fölkerestem a férjedet. Még segítettem is neki ide-oda telefonálgatni; én is borzasztóan aggódtam. Rémképeket láttam, a legrosszabbakat, képzelheted… De azért kíváncsi lennék, hogyan is ment az egész. Dr. Mahmudit az utóbbi hónapokban nem láttuk. Egyszer benéztünk volna hozzá, de nem volt otthon. A tél folyamán többször is megpróbáltuk fölvenni vele a kapcsolatot, nem sok sikerrel. A hóember, melyet Mahtabbal gyúrtál, egyre kisebb és kisebb lett, míg a végén csak az ibolyaszínű sál maradt a földön. A hóember egyszerűen köddé vált, ahogyan Te is…
457
