I. Bettina Gerold az elegánsan berendezett ebédlõ ablakánál állt. A csinos, negyvenes asszony a kert pázsitján túl magasodó gyárépületet figyelte, fivére, Fritz Herbig üzemét. Ebédidõ volt. A gyár kürtje néhány perce jelezte az ebédszünet kezdetét, s a széles kapun meglehetõsen nagy embertömeg áradt kifelé. A munkások a villa kerítése mellett igyekeztek hazafelé. A pompás kert közepén álló, elõkelõ villában a gyáros, Fritz Herbig élt özvegy nõvérével, Bettina Gerolddal és unokaöccsével, Bernharddal. Fritz Herbig agglegény volt, s a nõvére nyolc éve, amióta megözvegyült, vezette a háztartását. Fritz már elmúlt harmincnyolc éves, és mosolyogva mondogatta az ismerõseinek, hogy még nem ért rá párt keresni magának. Ez nagyjából megfelelt az igazságnak. Herbig tíz éve vette át apjától a gyárat, mely akkoriban egyetlen földszintes épületbõl állt, ahol néhány szövõszéken olcsó bútorszövetet állítottak elõ. Az újdonsült gyáros vállalkozó szellemû, fáradhatatlan munkabírású fiatal szakember volt, aki nyomban látta, mit kell tennie. Erõsebb kézzel tartotta a gyeplõt az üzemben, mint beteges, halk szavú édesapja, így munkáját hamarosan siker koronázta. Apja halála után öt évvel már felavatták az új, nagy gyárépületet, és a követke-
5
zõ esztendõben Herbig az ódon, düledezõ kis lakóház helyébe mutatós, elõkelõ villát építtetett. Négyszázan dolgoztak az óriási, levegõs üzemcsarnokokban, miközben a rajzteremben több mûvész munkálkodott az új minták tervezésén. A vállalkozás virágzott, és egykettõre az ország legjelentõsebb textilgyárai közé emelkedett. A fiatal fõnök újító kedve kiapadhatatlannak bizonyult, ízléses, modern mintákkal bõvítette a kínálatot, kiterjedt vevõköre pedig jól tudta, hogy a cég teljesítménye kiemelkedõ. Fritz Herbignek állandó elfoglaltságai mellett valóban nem maradt sok ideje a szebbik nem számára. Mivel nõvére mintaszerûen vezette a háztartást, nem érezte a gondoskodó asszonyi kéz hiányát otthonában. Bettina szüntelenül igyekezett öccse szemébõl kiolvasni a kívánságait, persze nem egészen önzetlenül. A megözvegyült asszony igencsak szegény volt. Amikor férjhez ment a szerény jövedelmû kistisztviselõhöz, megkapta apai jussát, amit férje korai haláláig fel is éltek. Nagy bajba került volna igencsak szerény özvegyi nyugdíjával, ha a fivére nem veszi magához. Gerold asszony idõközben megszokta a gondtalan életet, és igazán nem szerette volna, ha a fivére fiatal menyecskét hoz a házhoz. Volt azonban még egy nyomósabb oka is. Határtalan szeretettel csüggött egyetlen fián, hisz rövid, boldog házasságából csak gyermeke maradt meg neki. Bernhardnak akarta a nagybátyja örökségét biztosítani, és mindent megtett azért, hogy Fritz jól érezze magát agglegényként, és ne is gondoljon a házasságra. Mind ez idáig az öccse nem is adott okot aggodalomra. Ha néha meg is tetszett neki valamelyik ifjú hölgy, Bettina értette a módját, hogy addig ócsárolja, amíg az a férfi szemében minden vonzerejét elvesztette. Fritz titkon mosolygott nõvére mesterkedésein. Mivel
6
sohasem érdeklõdött komolyan egyik nõismerõse iránt sem, ráhagyta Bettinára, hogy õ gyõzte meg az érveivel. Néhány hónapja azonban felvettek egy tehetséges textiltervezõnõt, aki Bettinát nyugtalansággal töltötte el. Véleménye szerint a fivére túl sokat foglalkozott az ifjú hölggyel. Kezdetben ártatlannak indult a kapcsolatuk. Fritz nem tudott rajzolni, de általában nagyon érdekes ötletei szoktak lenni. Rajzolóinak gyakorlatlan vonásokkal papírra vetette az elképzeléseit, akik aztán kivitelezték azokat. Amióta az ifjú hölgyet, Maria Rottmann kisasszonyt alkalmazta a cég, a rajzteremben Fritz Herbig rendszerint õrá bízta legtöbb terve kivitelezését, mivel igencsak jó érzékkel valósította meg fõnöke elgondolásait. Herbig ennek nagyon örült, ráadásul könnyebbséget jelentett számára, hisz sok idõt nyert ily módon. Néha még vasárnap délelõtt is magához kérette a lányt. Ilyenkor Rottmann kisasszony éppen olyan pontosan jelent meg a villában, mint ahogyan a rajzteremben szokott. Meghallgatta fõnöke elképzelését, majd vázlatosan papírra vetette és megmutatta a rajzokat. Mindeközben azonban mindig csak textiltervekrõl vagy az üzemrõl beszélgettek. Amint Maria végzett a feladatával, nyugodtan és udvariasan elköszönt, és nyomban távozott. Nem alázatoskodott, hanem úgy viselkedett, mint aki önteltség nélkül tudatában van saját értékeinek. Herbig pedig ugyanúgy kezelte, ahogy a férfi alkalmazottait. Bettina asszony mégis nyugtalankodott, és nem nézte jó szemmel kettõjük gyakori együttlétét. Ezúttal is Maria Rottmannt leste. Amióta az ebédszünetet jelzõ kürtszó felhangzott, ott állt az ablaknál, és éles szemmel fürkészte a gyárkaput. Egyszer csak dühösen összeráncolta a homlokát. Az öccse abban a pillanatban lépett ki a gyárból a csinos leány
7
társaságában. Maria szürke lódenszoknyát viselt fehér ingblúzzal, melynek gallérját fekete szalagcsokor fogta össze. Kerek kis szalmakalapján is fekete szalag futott körbe. Bettina le nem vette a szemét róla. Milyen magabiztosan lépdel a munkaadója mellett, mintha csak egyenrangúak lennének! Felnéz a fõnökére, és figyelmesen hallgatja, amint az valamit nagy hévvel magyaráz neki. Az asszony idegesen dobolt ujjaival az ablakpárkányon. Lám-lám, Fritz elhaladt a kertkapu mellett, és az utca sarkáig kísérte a lányt. Ott megállt, elköszönt, majd lassan visszafelé indult. Bettina dühösen fordult el az ablaktól, és a terített asztalhoz lépett. Még egyszer ellenõrizte a három terítéket. Gondolataiba merülve igazított a szépen csiszolt kristálykelyheken, végigsimította a patyolatfehér damasztabroszt, végül mélyet sóhajtva kiment az elõcsarnokba, fivére üdvözlésére. Derûs arcot öltött, és megjátszott örömmel fogadta a belépõ fiatalembert. – Adj’ isten, Bettina! Elkéstem? Vagy Bernhard sincs még itthon? – Még õ sincs, Fritz. – Akkor jó, ez esetben én sem kapok ki a késésért – felelte Herbig nevetve, kedvesen átölelte nõvérét, majd belépett az ebédlõbe. Bettina is mosolygott. – Ugyan már, tudod, hogy sohasem kapsz ki. Ez az agglegények elõjoga, akkor jöhetnek, mehetnek, amikor kedvük tartja. Ha házasember volnál, bizony sok minden másként lenne. Fritz nagyon is jól tudta, miért dicsérgeti nõvére minden alkalommal a legényéletet, ennek ellenére õszintén szerette a testvérét. Nála jobban csak az unokaöccsét, az érett-
8
ségi elõtt álló, talpraesett, remek kamaszt kedvelte, akit saját fiaként nevelt. Herbigben erõs volt a családi érzés, ám az meg sem fordult a fejében, hogy emiatt lemondjon a nõsülésrõl. Csak eddig még nem találta meg az igazit, azt a nõt, aki mindenben társa lehetne. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy az évek múlásával egyre válogatósabb lett. Nõvére gondoskodása pedig természetesen igencsak elkényeztette. Bettina valóban mindent el is követett, hogy Fritz házát otthonossá tegye. Remekül vezette a konyhát, és gondoskodott róla, hogy az ételek mindenben öccse gusztusa szerint készüljenek. Fritz ruháit és fehérnemûjét példás rendben tartotta. Ha fivére beszélgetni akart, az asszony értette a módját, hogy bármilyen kérdéshez élénken, szellemesen szóljon hozzá. Ha Fritz zenére vágyott, õ máris a zongorához ült. Igen jól zongorázott, és lágy alt hangján egyszerû dalocskákat énekelt, amelyeket Herbig szívesen hallgatott. Ha a ház ura nyugalomra vágyott, testvére tapintatosan visszavonult. Cikkeket keresett ki számára a lapokból, amelyekrõl tudta, hogy különösen érdeklik. Megértõen alkalmazkodott fivére hangulataihoz. Mivel Fritz kedvelte a kellemes, fesztelen társasági életet, nõvére gyakran hívta meg a barátait, és remek háziasszonyként gondoskodott a hangulatos vendéglátásról. Röviden szólva, Bettina irigylésre méltó otthont teremtett az öccsének. Okosan befolyásolta Fritz kapcsolatát a fiával is. Igaz, ebben nem is kellett volna mesterkednie. A nagybácsi és unokaöccse enélkül is õszintén szerette egymást. Bernhard ifjonti lelkesedéssel rajongott Fritz bácsiért. Õ volt a példaképe, s maga is szeretett volna ilyen jó, okos, tetterõs és céltudatos férfivá válni. Fritz Herbig igazi apai szeretettel viseltetett az energikus, nyílt kamasz iránt. Bernhard kedves, õszinte természete
9
örömmel töltötte el. Fejlõdését szeretõ megértéssel irányította, nem húzta túl szorosra a gyeplõt, s a fiatalember személyisége szabadon kibontakozhatott. Idejekorán kialakította benne a felelõsségtudatot, és edzette akaraterejét. Korkülönbségük ellenére barátjaként kezelte, miközben finom tapintattal, észrevétlenül úgy irányítgatta, hogy a fiú maga találjon rá a helyes útra. Bettina asszony leghõbb vágya volt, hogy a fia belépjen nagybátyja gyárába. Fritz bácsi ezt magától értetõdõnek tartja, mondogatta gyakran gyermekének. Azt persze bölcsen elhallgatta elõle, hogy titkon már a Herbig cég leendõ fõnökét látja benne, Bernhard ugyanis nem értette volna meg anyja vágyait és reményeit. Mivel nem volt kedve a kereskedõi pályához, ám annál jobban érdekelte a technika, egy szép napon bekopogtatott a nagybátyjához. Fritz Herbig ebéd után mindig ledõlt egy félórára szobájában olvasni. Bernhard kisebb-nagyobb kéréseivel ilyenkor kereste fel. Odaült mellé, és addig hintázott a székén, amíg Fritz bácsi nevetve félre nem tette az újságot. Így történt aznap is. A férfi kutató pillantást vetett unokaöccsére, majd mosolyogva biztatta. – Na, öcskös, halljam! Mi nyomja a lelkedet? Bernhard azonnal abbahagyta a himbálódzást, és nyílt, tiszta tekintetét nagybátyjára szegezte. – Bácsi, igaz, hogy mindenáron kereskedõt akarsz faragni belõlem? – Ki mondta ezt neked? – Természetesen a mama. Azt akarja, hogy belépjek a gyáradba. Tényleg olyan fontos ez neked? Herbig elmosolyodott. – Az az érzésem, hogy neked ez az elképzelés nem igazán tetszik. Jól látom?
10
Bernhard újra hintázni kezdett a széken. – Elõbb felelj a kérdésemre, én kérdeztem elõször. Herbig hangosan felnevetett. – Hallod-e, elõször is ülj nyugodtan! Ha továbbra is így tornázol, még tengeribeteg leszek. Így ni! A válaszom pedig a következõ: felõlem lehetsz cipész, szabó, akár kesztyûkészítõ is! Légy, ami akarsz, de aztán igazán légy az! Úgy válassz hivatást, hogy azt testestül-lelkestül mûveld és szeresd mindenekfelett! Akkor helyesen választottál, és teljesül a kívánságom. Bernhard erre felugrott, és komoly képpel odaállt a nagybátyja elé. – Gépészmérnök akarok lenni, gépeket szeretnék szerkeszteni. Nemrég láttam a pályaudvaron egy mozdonyt. Jaj, Fritz bácsi, el sem tudod képzelni, hogy az milyen gyönyörû volt! Minden része olyan könnyedén és gyorsan mozgott, és pontosan illeszkedett egymásba. Annyira lenyûgözött, hogy képtelen voltam a szemem levenni róla. Látod, ilyesmiket szeretnék tervezni, csak még szebbet és még jobbat. Érted, amit mondok? Herbig elégedetten mérte végig a nyúlánk kamaszt. Örült unokaöccse lelkesedésének. – Elõször fordulna elõ, hogy ne értenénk meg egymást, öcskös. – És nincs ellene kifogásod? – Nincs, sõt helyeslem a választásod. Bernhard fellélegzett. – Hála Istennek! – De aztán mindjárt elkámpicsorodott a képe. – Mit szól majd a mama hozzá? Meglátod, sírni fog, és azt hiszi, hogy megbántottalak. Herbig megszorította a fiú karját. – Ne izgulj, öcskös! Anyáddal majd én elrendezem a dolgot, ha itt lesz az ideje. Elõbb érettségizz le szépen! Ad-
11
dig nem is kell szóba hoznunk. Az a fõ, hogy mi, férfiak megegyeztünk! Ettõl kezdve a nagybácsi és unokaöccse között még teljesebb volt az egyetértés. Bettina ennek természetesen szívbõl örült, és nem is sejtette, hogy a két „férfi” összeesküdött a háta mögött, hogy keresztülhúzza a számítását. Röviddel azután, hogy a testvérpár belépett a nappaliba, Bernhard is hazaért. Frissen, fiatalos lendülettel szaladt fel a széles kõlépcsõn. Értelmet sugárzó, csinos, napbarnított arca csak úgy ragyogott az örömtõl, amikor a szívének legkedvesebb két embert megpillantotta. Hamarosan mindhárman ott ültek a szépen megterített ebédlõasztalnál. – Nagy újságom van számotokra – szólalt meg a ház ura. – Holnaphoz két hétre lesz tíz éve, hogy átvettem az üzemet. Úgy gondoltam, ünnepséget rendezek az évforduló tiszteletére az alkalmazottaknak, és ebben nagyon számítok a segítségedre, Bettina. Te igazán értesz az ilyen ünnepélyek rendezéséhez. – Számíthatsz rám, Fritz – felelte nyomban a nõvére. – Csak mondd meg, mi az elképzelésed! Minden egyébrõl gondoskodom. – Nagyszerû asszony vagy, Bettina, valódi kincs. Nos, azt gondoltam, hogy a városon kívül, egy nagy kertes vendéglõben délután népünnepélyt tartunk céllövöldével, körhintával és tombolával. Nagy asztaloknál tálaljanak fel kávét és kalácsot. Este ünnepi vacsorát adok, utána táncmulatsággal zárjuk az ünnepséget. Nem kell takarékoskodnod, Bettina. Ezt az évet ragyogó nyereséggel zártam, és megengedhetek magamnak némi költekezést. Úgy rendezd, kérlek, a tombolát, hogy mindenkinek jusson valami szép kis ajándék, a nap emlékére. Ebben Bernhard is a segítségedre lehet.
12
És a hölgyek a rajzterembõl vállalták, hogy felügyelnek majd a gyerekek játékára. Már beszéltem róla Rottmann kisasszonnyal, hiszen kétségtelenül õ a legokosabb közöttük. Bettinát igencsak dühítette, hogy fivére elõbb beszélte meg Maria Rottmann-nal az ünnepség tervét, mint vele. A fia viszont annál inkább fellelkesedett a nagybácsi ötletétõl. – Te, mama, szívesen tenném magam hasznossá Rottmann kisasszony oldalán. Az ám a remek lány! És milyen csodaszép! – Öcskös, csak nem lesz belõled nõcsábász? – ingatta a fejét Herbig mosolyogva, Bettinát azonban elöntötte a méreg. – Bernhard, hagyd az ilyen buta vicceket! Rottmann kisasszony egyébként nem is szép! – De mama, ebben határozottan ellent kell mondanom. Erõsíts meg te is, Fritz bácsi, hát nem csodaszép a nagy, okos szemével és azzal a pompás hajkoronával? – Hallgass, Bernhard! – kiáltotta Bettina haragosan, elvesztve önuralmát. Herbig mosolyogva nézett testvére felhevült arcába. – Nekünk, férfiaknak megvan a saját elképzelésünk a nõi szépségrõl. Bár be kell vallanom, hogy még nem néztem meg ilyen szemmel Rottmann kisasszonyt, de ami késik, nem múlik. Bettinának a legkevésbé sem volt ínyére, amit hallott. – Az ilyen lányokkal szemben legjobb a három lépés távolságot megtartani – mondta –, különben elbízzák magukat, és tolakodóak lesznek. – Ettõl Rottmann kisasszony esetében igazán nem kell tartanunk. Nagyon tapintatos, és jó családból származik. Az édesanyja is csendes, finom úriasszony. – Te ismered az anyját? – Hogyne, elkísérte a lányát, amikor felvettem.
13
Bettina szemhéja idegesen megrebbent. – Ez egyáltalán nem szokás. – Általában nem. De a hölgyek nem a városban laktak, és Rottmann-né azért kísérte be a lányát, hogy egyúttal lakást keressen. Azóta itt bérelnek egy kis lakást együtt, és úgy tudom, nagyrészt a kisasszony fizetésébõl élnek, mert az édesanyjának csak csekély özvegyi nyugdíja van. Ez minden egyébként, amit a hivatalos ügyeken kívül tudok a fiatal hölgyrõl. Ha egyébre is kíváncsi vagy, megérdeklõdhetem. Bettina élénken tiltakozott. – Köszönöm, ne fáradj! Hagyjuk a témát! Inkább mondd meg, mikorra tervezed az ünnepélyt, és melyik kertvendéglõre gondoltál. Ezzel a beszélgetés visszatért az eredeti mederbe. Amikor viszont Fritz Herbig aznap délután ott állt a rajzteremben, Rottmann kisasszony mellett, eszébe jutott a déli beszélgetés. Elõször nézte meg Maria Rottmannt alaposan, férfiszemmel. El kellett ismernie, hogy unokaöccse nem túlzott, amikor „csodaszépnek” titulálta. Ez a lány sokkal figyelemreméltóbb, mint a társaságbeli ifjú hölgyek: a mosolya elbûvölõ, alakja karcsú, kecses, és természetes báj sugárzik egész lényébõl. Tényleg szép a szeme, és pompás a haja, ahogy Bernhard mondta. Herbig néhány nap múlva ismét a heverõn feküdt újságjába merülve, amikor Bernhard belépett a szobájába, és szokása szerint letelepedett mellé. A férfi félretette a lapot, és várakozóan nézett rá. – Nos, öcskös, látom az orrodon, hogy valami nagyon fontos közlendõd van. Ki vele! Bernhard határozottan rábólintott. – Így igaz, bácsikám, valami nagyon fontosat akarok mondani. Legalábbis nekem fontos.
14
