Betegségügy, egészségügy vagy egész-ség-ügy a mindennapi orvosi gyakorlatban? human being, health, disease, whole -ness, precurabilitation

valyi_200x280 elfogadott.qxd 2015.12.08. 17:43 Page 537

LAM- T U D O M Á N Y | O RV O S L Á S

537

É S T Á R S A DA L O M

„ Betegségügy”, „ egészségügy” vagy „ egész-ség-ügy” a mindennapi orvosi gyakorlatban? VÁLYI Péter

„ DISEASE AFFAIR”, „ HEALTH AFFAIR” OR „ WHOLE-NESS AFFAIR” IN EVERYDAY MEDICAL PRACTICE? A mindennapi orvosi gyakorlatban a betegségek diagnosztizálására, kezelésére, a betegek rehabilitációjára összpontosítunk. Nem vesszük figyelembe részletesen az érintett személy szempontjait, azt, hogyan hat a betegség az emberi lét teljességére, milyen mértékben károsítja az egész szervezet anatómiai és funkcionális épségét, változtatja meg a képességeket, korlátozza a mindennapi feladatok ellátását, akadályozza a társadalmi szerep betöltését. Figyelmen kívül hagyjuk az ember személyes sajátosságait is, valamint, hogy folyamatos kölcsönhatásban van a környezetével, amely segítheti, de akadályozhatja is a mindennapi életében. A közlemény célja, hogy az ember, az egészség korszerû fogalmaira alapozva elôsegítse az ember teljességének, „ egész”-ségének a figyelembevételét a betegellátási folyamat minden szakaszában. Az ember egészségének a középpontba kerülése jelentôsen javíthatja az orvos-beteg kapcsolatot is. Az egészségközpontúságnak fontos feltétele a „ prekurabilitáció” szemlélete, ami a prevenció, a kuráció és rehabilitáció egységét és egyidejûségét jelenti. ember, egészség, betegség, „ egész”-ség, prekurabilitáció

In everyday medical practice the diagnostics and treatment of diseases, and the patient’s rehabilitation are in focus. There are not considered in details the personal elements, how disease affects the completeness of human life, in what extent impairs the whole-person anatomical and functional condition, alters abilities, limits activities of daily living, restricts filling the social role. Human personal characteristics are disregarded, environmental factors (that can support and restrict the everyday activities) are leaved out of consideration. Based on the contemporary ideas of human being and health, the aim of this article is facilitating the consideration of human completeness, “whole”-ness at all stages of patient care. Focusing on human wholeness can contribute to better physicianpatient interrelationship. An important condition for wholeness-centred approach is the “precurabilitation” view that means the unity and simultaneity of prevention, curing and rehabilitation.

human being, health, disease, “whole”-ness, precurabilitation

dr. VÁLYI Péter (levelezési cím/correspondence): VALYTERÁPIA Egészségügyi és Szolgáltató Bt./ VALYTERÁPIA Health and Service Deposit Company, H-9012 Gyôr, Forráskút u. 25. Pszichiátriai Betegek Otthona/Psychiatric Residential Home, Szentgotthárd; Érgondnok Szakrendelô/ „ Érgondnok” Outpatient Clinic, Sopron. E-mail: [email protected] Érkezett: 2015. október 28.

rendelésen a dohányzó, magas vérnyomásban, elhízásban, cukorbetegségben, zsíranyagcserezavarban szenvedô, szívinfarktuson már átesett, a cukorbetegség következményeként látásromlásra, neuropathiás fájdalomra panaszkodó beteggel beszélgetek. Elmagyarázom, milyen fontos lenne elhagynia a dohányzást, betartania a diétát, fogynia kellene, lehetôség szerint

A

Elfogadva: 2015. november 19.

jobb lenne, ha többet mozogna, a javasolt gyógyszereket is rendszeresen kell szedje, röviden elmondom, hogyan hatnak, milyen elônyös hatásuk van. Megértôen bólogat. Elkezdünk arról beszélgetni, mit szeret csinálni, hogyan képzeli el a jövôt, ha betartja a megbeszélteket, javul az egészségi állapota, egyre erôsebb lesz, újból dolgozhat a kertjében, meg tudja rendszeresen látogatni az unokáit, játLAM 2015;25(11–12):537–542.

Az alábbi dokumentumot magáncélra töltötték le az eLitMed.hu webportálról. A dokumentum felhasználása a szerzôi jog szabályozása alá esik.


538



szani tud velük, rendszeresen el tud járni a templomba, képes lesz újból részt venni az ultipartikon. Szeme csillogni kezd, mosolyog. – Érdekes, eddig minden orvos csak a betegségemrôl beszélt! Elôször érdekel valakit, hogyan élek, mit szeretnék csinálni. Most már értem, miért kell nekem is mindent megtennem! Megegyeztünk, doktor úr! – mondja.

Bevezetés A mindennapi orvosi gyakorlatban a betegségek diagnosztizálására, a korszerû kezelésre, a beteg rehabilitációjára összpontosítunk. A diagnosztikai kritériumok a populációs normához, a referenciaértékekhez viszonyított eltérések meghatározásán alapulnak, a gyógyításkor, a rehabilitációkor is a „referenciaértékek elérése” a cél. Az eltéréseknek a hangsúlyozása tulajdonképpen az egyén másságának, a kórosnak, a sérültségnek a kiemelését jelenti, ami sértheti az esélyegyenlôséghez való jogot. Fontos, hogy egy betegség fennállása esetén annak az egész emberi létre gyakorolt hatását is figyelembe vegyük. Számos alkalmassági (pályaalkalmassági, munkaalkalmassági, gépjármû-vezetôi alkalmassági stb.), az egészségi állapot változásával kapcsolatos jogosultsági (keresôképtelenség, rokkantsági ellátásra jogosultság, fogyatékossági támogatásra jogosultság, közlekedôképesség stb.) vizsgálat történik különbözô helyeken, hivatalokban, amelyek között, illetve az egészségügyi ellátás között a kapcsolat gyakran esetleges vagy felszínes. Az ember, az állapota, a teljessége elvész a nem rendszerszerû tevékenységek útvesztôiben. A mindennapi orvosi munkánk során nem, vagy csak ritkán vesszük figyelembe, hogy a betegséggel kapcsolatosan milyen átmeneti, tartós vagy végleges anatómiai és mûködésbeli eltérések alakulnak ki, milyen mértékben változnak meg az ember képességei a mindennapi feladatainak az ellátásában, az élethelyzetek kezelésében, a társadalmi feladatainak a teljesítésében, milyenek az ember személyes tulajdonságai, a megmaradt képességek fejleszthetôk-e, milyen mértékben állítható helyre az ember egészsége, a környezet támogató vagy akadályozó-e? A betegeket gyakran negatív üzenetekkel, „fenyegetéssel” (ha nem tartja be az utasításokat, szívinfarktust, agyvérzést kap, lebénul, levágják a lábát stb.) próbálják meg együttmûködésre rábírni, aki sorsszerûnek, elkerülhetetlennek gondolja a betegségeket és a következményeket. Sokkal könnyebben elérhetô az orvos-beteg együttmûködés, ha partneri viszony alakul ki, ha megismerjük az egész pácienst, azt, hogy menynyiben zavarják a betegség következményei,

azok milyen mértékben változtatják meg a megszokott életvitelét, a társadalmi szerepét, milyen a szûkebb és tágabb környezete, azok segítik vagy gátolják-e, szüksége van-e külsô támogatásra? Ezeket felmérve pozitív célokat tûzhetünk ki, az érintett ember sokkal jobban együttmûködik a céljainak az elérésében. Mindehhez alapvetôen meg kell változtatnunk a jelenlegi szemléletünket, a beteg helyett az embert, a betegség helyett az ember teljességét, „egész”-ségét kell a középpontba állítani. Az Egészségügyi Világszervezet már 2001-ben az egészséget és az egészségi állapot változásával kapcsolatos osztályozási rendszer alkalmazását javasolta, Magyarországon mégis annak csak a fogyatékosságot, ritkábban a funkcióképesség felmérését tárgyaló fejezetét alkalmazzák a mindennapi gyakorlatban, elsôsorban a rehabilitáció, a sérült emberekkel történô foglalkozás során (1–3). A klinikai tankönyvek általában nem foglalkoznak az egészségközpontú szemlélettel. 2004-ben egy átfogó kézikönyv jelent meg magyar nyelven, amit a támogatásra jogosultsági orvos szakértôi vizsgálatok során használtak (4). Fontos lett volna, hogy a könyvben lefektetett elvek a mindennapi orvosi szemlélet részévé váljanak. Ma a támogatásra jogosultsági orvos szakértôi véleményezések jogszabály alapján történnek, amely alapján meghatározható az egészségi állapot vagy az egészségkárosodás mértéke mint „mérôszám”, de a módszertan, az egészségkárosodásnak az emberi tevékenységre gyakorolt hatása hiányzik a miniszteri rendeletbôl (5). Csak néhány közlemény tárgyalja, hogy az embert, a tevékenységét, a környezetét egységben kellene kezelni a mindennapi orvosi gyakorlatban (6–8).

Fogalmak A mindennapi orvosi tevékenység során elfelejtjük, hogy az egészség szó teljességet, épséget, az összes emberi szempont figyelembevételét jelenti. Az egészségközpontú szemlélethez új vagy változó tartalmú fogalmak elfogadása szükséges.

Az ember mint az egészségközpontú ellátás tárgya Az ember speciális felépítésû és mûködésû (beleértve a lelki, mentális mûködést is) biológiai lény, aki meghatározott természetes és saját maga teremtette fizikai, valamint gazdasági, társadalmi körülmények között céltudatos értékte-

LAM 2015;25( 11–12) :537–542. Az alábbi dokumentumot magáncélra töltötték le az eLitMed.hu webportálról. A dokumentum felhasználása a szerzôi jog szabályozása alá esik.


VÁLYI: „B ETEGSÉGÜGY”, „EGÉSZSÉGÜGY”

VAGY

„EGÉSZ-SÉG -ÜGY ”

A MINDENNAPI ORVOSI GYAKORLATBAN ?

539

remtô tevékenységet folytat önmaga és a társadalom egészének a boldogulása érdekében. Következésképpen, az ember teljességét, valódi egészségét a biológiai sajátosságainak, speciális képességeinek, a környezethez való viszonyának az egysége, a folyamatos kölcsönhatás biztosítja (1. ábra).

Az egészség az egészségközpontú szemlélet központi eleme A WHO 1946-ban meghatározta az egészség fogalmát, amely szerint az egészség a teljes testi, lelki és szociális jóllét állapota, nemcsak a betegség és a fogyatékosság hiánya (9). Ezt a statikus egészségdefiníciót fokozatosan felváltotta az egészség dinamikus fogalma, amely szerint az egészség a mindennapi élettel járó teendôknek, a személyes értékek kiteljesedésének, a társadalmi és gazdasági értékek megteremtésének a forrása, és nem ezeknek a célja. Az egészség pozitív fogalom, amely a hangsúlyt az adott személy teljesítôképességének, a személyes tulajdonságainak, a fizikai, gazdasági és társadalmi környezetnek az egyensúlyára helyezi. Az Ottawai Nyilatkozat figyelembevételével az egészség olyan állapot, amelyre nemcsak az emberi szervezet anatómiai és funkcionális épsége, a betegségtôl és a korai halál kockázatától mentesség a jellemzô, hanem a családi, a munka- és a társadalmi feladatok ellátásának, a fizikai, a biológiai és a társadalmi hatásokkal megküzdésnek a képessége, a személyes értékek és a jóllét érzése is (10) (2. ábra). A korszerû egészségdefiníció alapján nyilvánvaló, hogy az egészségi állapotnak és változásának a megítélésekor nem elegendô az egyes szervek, szervrendszerek anatómiai és funkcionális állapotának a minôsítése, a betegség pontos diagnosztizálása, korszerû kezelése, de arra is figyelmet kell fordítani, hogy a betegség során és annak következményeként milyen mértékben és mennyire tartósan károsodik az emberi szervezet egésze, hogyan változnak meg az ember képességei a mindennapi és a rendkívüli feladatok ellátásában, az ember személyes tulajdonságai azokat hogyan befolyásolják, a szûkebb és a tágabb környezetnek milyen hatása van, az ember mennyire érzi teljes értékûnek magát. A „Betegségek nemzetközi osztályozása” (BNO) és „A funkcióképesség, a fogyatékosság és az egészség nemzetközi osztályozása” (FNO) együtt segíthetnek az összetett minôsítésben. Egyelôre a jelenlegi egészségügyi rendszer inkább „betegségügyi”, amelyben – különösképpen az aktív ellátás alatt – az ember teljességével, „egész”-ségével nem vagy alig foglalkoznak.

1. ábra. Az ember, az egészség-központúság tárgya

2. ábra. Az egészség korszerû fogalma

Az egészségi állapot változása és következményei Az egészségi állapot megváltozhat fiziológiás körülmények között átmenetileg, például várandósság idején, de tartósan, progresszív módon, az életkor elôrehaladásával. Az életkor hatását gyakran figyelmen kívül hagyják, márpedig az öregedéssel bekövetkezô anatómiai és mûködésbeli változások, az energiatermelés és -felhasználás, a szabályozás változásai, a neurodegeneratív eltérések önmagukban is, még betegség hiányában is, kihatnak az egészségi állapotra (11). Az egészségi állapotot károsíthatja betegség, LAM 2015;25(11–12):537–542.



540



3. ábra. Az egészségi állapot változása és következményei

sérülés, veleszületett rendellenesség, de befolyásolhatja orvosi kezelés, beavatkozás is. Az egészségkárosodás lehet átmeneti, tartós vagy végleges, enyhe, mérsékelt fokú, súlyos vagy igen súlyos. A testi és/vagy lelki (pszichés) károsodás a betegség, baleset, veleszületett rendellenesség okozta kedvezôtlen változás az emberi test anatómiai szerkezetében és/vagy mûködésében (például hiány, alaki eltérés, anomália, túltengés, kóros funkció stb), amit a nem és az életkor szerinti lakossági referenciaértékekhez viszonyítunk. A károsodások tulajdonképpen az embernek mint biológiai lénynek a kedvezôtlen változását tükrözik. Ahhoz, hogy az ember céltudatos tevékenységet folytasson, szükség van az öszszetett tudati mûködésre, a neurohormonális szabályozásra, az érzékszervek, a mozgásszervek, a keringési és légzési rendszer koordinálására. Nem elégséges az egyes szervek, szervrendszerek anatómiai és mûködésbeli károsodását meghatározni, hanem minôsíteni kell, hogy azok milyen mértékben járulnak hozzá az egész szervezet károsodásához, illetve azok kölcsönhatásaként definiálni kell az egész szervezet károsodását. Az egészségkárosodás mértékét a panaszok, a fizikális lelet, a laboratóriumi és a képalkotó vizsgálatok eredményei, a funkcionális anamnézis (például mozgásképesség vagy terjedelem változása) figyelembevételével határozzuk meg. Nagyon fontos, hogy megtanuljuk az anatómiai és funkcionális eltérések mértékét számszerûen kifejezni. Már az aktív betegellátás idôszakában is a panaszok súlyosságát, a diagnosztikai tevékenység során észlelt eltéréseket, a kezelés során

bekövetkezô változásokat kvantifikálni kell, hogy a késôbbi betegellátási tevékenységhez legyen összehasonlítási alap. Az ember céltudatos értékteremtô tevékenysége a mindennapi megszokott aktivitásban nyilvánul meg, amibe beletartozik a megélhetést biztosító jövedelemszerzô képesség, a munkavégzés is. Amennyiben az egészségkárosodás megfelelô súlyosságú, az korlátozza az embert a napi tevékenységében. Igen fontos, hogy az egészségkárosodás milyen mértékben befolyásolja a munkavégzô képességet, hiszen annak a korlátozottsága jelentôs mértékben befolyásolja az érintett személy és családjának a megélhetését. Az egészségkárosodás mértéke mellett pontosan tudnunk kell, hogy az adott munkatevékenység milyen részelemekbôl áll, az adott szakmai tevékenységnek milyen egészségi feltételei vannak. A Foglalkozások Egységes Osztályozási Rendszere (FEOR) pontosan meghatározza az egyes foglalkozásokat, feladatokat, munkaköröket (12). Ugyanakkor ma Magyarországon nincs olyan hatályos dokumentum, ami alapján a foglalkozások egészségi feltételeit meg lehetne határozni. Ez egyrészt jelentôsen korlátozza annak a megítélését, hogy a munkába állni szándékozó ember egészségi állapota mennyire felel meg a foglalkoztatási, munkaköri elvárásoknak, másrészt egészségkárosodás esetén a foglalkoztatási rehabilitációs célok, feladatok kijelölését, azok teljesülését, az adott ember funkcióképességéhez illesztését is megnehezíti. A mindennapi megszokott tevékenység korlátozottsága jelentôsen kihat az önkiszolgálási képességre (például tisztálkodás, ételkészítés és étkezés, helyváltoztatási képesség) és az önálló életvitelre (bevásárlás, közlekedési képesség stb.), ezért ezeket is figyelembe kell venni. Mind a megváltozott munkaképességû személy, mind a már nem keresôképes korú ember szempontjából fontos azoknak a képességeknek a meghatározása, amelyek nem károsodottak vagy akár fejleszthetôek, mert ez az alapja a foglalkoztatási és a társadalmi rehabilitációnak. A rendszeres tevékenység csökkentheti az alapjául szolgáló károsodás mértékét. Az egészségi állapot változása, a betegségekkel kapcsolatos károsodás, a súlyosságától függôen, befolyásolja az ember társadalmi szerepvállalását, azt, hogy mennyire képes a szûkebb (például család, hitélet, kulturális tevékenység) vagy a tágabb (politikai tevékenység) társadalmi csoport életében részt venni (3. ábra). Ezért nem csak a betegséget, a károsodást, hanem annak a társadalmi részvételt akadályozó hatását is minôsíteni kell, illetve figyelembe kell venni a rehabilitációs tevékenységkor. A rendszeres társadalmi tevékeny-



VÁLYI: „B ETEGSÉGÜGY”, „EGÉSZSÉGÜGY”

VAGY

„EGÉSZ-SÉG -ÜGY ”

ség csökkentheti a pszichés károsodást, annak a fizikai aktivitást befolyásoló hatását. Az ember céltudatos értékteremtô tevékenységét, társadalmi szerepvállalását befolyásolják a természetes és az ember teremtette fizikai környezet (például munkahely, munkába jutás), a társadalmi, a gazdasági, a szociális környezet. Egy ország gazdasági helyzete meghatározza, hogy milyen lehetôség van az egészségkárosodás okozta jövedelemkiesés kompenzálására, a gyógyszerek, a gyógyászati segédeszközök támogatására, a támogató szociális rendszerek mûködtetésére. A támogató környezet (például összetartó család, az otthon átalakítása, a munkakörnyezet átalakítása, a munkába jutás megkönynyítése, távmunka lehetôsége) jelentôsen mérsékelheti az egészségkárosodás, a tevékenység korlátozottságának a negatív hatásait. Fontosak az ember személyes tulajdonságai: életkor, nem, képzettség, az együttmûködési készség, a gyógyulni akarás, mert ezek is befolyásolják a károsodásnak a mindennapi tevékenységet, a társadalmi szerepvállalást befolyásoló hatását. Az egészség tartós fennállása, a betegségek, balesetek megelôzése, betegség, baleset, veleszületett rendellenesség esetén az egészségkárosodás és következményeinek a minimalizálása jelentôsen hozzájárulhatnak az ember jó közérzetének, jóllétének a fennmaradásához.

Az egészség-központúság megvalósulása a napi gyakorlatban A hagyományos orvosi szemlélet a megelôzést, a gyógyítást és a rehabilitációt egymástól elkülönülô tevékenységeknek tekinti. A megelôzésen belül is megkülönböztetnek elsôdleges (a kockázati tényezôk kialakulásának a prevenciója, megszüntetése), másodlagos (a betegség kialakulásának a megelôzése), harmadlagos (a betegség progressziójának és szövôdményeinek a prevenciója) megelôzést. Ez a szemlélet legfeljebb didaktikai szempontból tartható fenn. Az akut betegségek megfelelô kezelésre vagy önmaguktól meggyógyulnak. A legnagyobb társadalmi terhet a krónikus, nem fertôzô betegségek jelentik, mint például a cardiovascularis, a mozgásszervi, az onkológiai, a krónikus légzôszervi vagy anyagcsere- és táplálkozási betegségek. Ezeknek a betegségeknek a megelôzése, kezelése, a betegek rehabilitációja egymással szorosan összefüggésben kell, hogy történjen. Az ember teljességének, valódi egészségének a középpontba helyezése feltételezi, hogy a

A MINDENNAPI ORVOSI GYAKORLATBAN ?

541

mindennapi orvosi gyakorlatban nem különül el a megelôzés, a gyógyítás és a rehabilitáció, hanem a „prekurabilitáció” elve, a prevenció, a kuráció és a rehabilitáció egyidejûsége, egysége érvényesül. A szervezet bármilyen külsô vagy belsô kedvezôtlen tényezôre azonnal reagál, különbözô mechanizmusokkal megkísérli korlátozni a hatást, megelôzni a további progressziót, elindulnak a gyógyító és helyreállító folyamatok, azaz egyidejûleg zajlik az „önmegelôzés”, az „öngyógyulás”, az „önrehabilitáció”, mert a cél az integritás megôrzése, az egészségkárosodás minél kisebb mértékûre csökkentése. A kedvezôtlen tényezô(k) hatása elhúzódhat és/vagy olyan erôsségû lehet, amit, vagy aminek a következményeit a szervezet önmaga már nem tudja elhárítani, vagy az elhárító mechanizmusok válnak kóroki tényezôvé. Ekkor válik szükségessé a külsô beavatkozás, amely egyidejûleg jelenti – mintegy utánozva a természetet – a prevenciót, a gyógyítást és a rehabilitációt, az egészség helyreállítását. A korszerû diagnosztikai módszerek (például molekuláris szintû ábrázolás, pozitronemissziós tomográfia vagy mágneses rezonanciás vizsgálat) már nagyon korán elkülöníthetôvé teszik az ép és a kórossá váló anatómiaszerkezetet és mûködést, ami alapján ma már nehéz meghatározni, hogy mi számít pontosan megelôzésnek, gyógyításnak, rehabilitációnak. Mindezek alapján illuzórikus a primer, szekunder, tercier prevenciónak, a gyógyításnak és a rehabilitációnak az elkülönítése ugyanannak a személynek az ellátása folyamán. A prevenciót egy átfogó tevékenységnek kell tekinteni, amelynek a célja az egészség megôrzése, az egészségkárosodás és a vele kapcsolatos tevékenységi korlátozottság, a társadalmi részvételi akadályozottság csökkentése. A prevenciónak ezért a kóros folyamat kialakulásának a gátlásától a betegségek és társbetegségek okozta komplex szervelégtelenség megelôzéséig folyamatosan kell érvényesülnie. A korszerû kezelési módoktól elvárjuk, hogy ne csak a panaszokat és a tüneteket csökkentsék, de segítsék elô az egészség megôrzését, gátolják a betegség, az egészségkárosodás súlyosbodását, kedvezô esetben fordítsák vissza a kóros folyamatot, segítsék elô az egészség helyreállítását. A korszerû rehabilitációs módszereknek már kezdettôl erôsíteniük kell a szervezet egészségfenntartó, védekezô és elhárító tevékenységét, a kedvezô kompenzációs mechanizmusokat, a megmaradt és fejleszthetô funkciókat, elô kell segíteniük a megszokott tevékenységek, képességek visszanyerését, a társadalmi reintegrációt, az egészség helyreállítását. LAM 2015;25(11–12):537–542.



542



Az egészségközpontú szemléletet megvalósító rendszer Az egészségi állapottal, annak megváltozásával, a következményekkel, a befolyásoló tényezôkkel egy egységes rendszer keretei között kell foglalkozni. A gyógyító-megelôzô ellátás során a ma születô leletek általában a betegséget, a sérülést, annak lefolyását tükrözik. Az ember mindennapi tevékenységét meghatározó egészségi állapotnak, a károsodásának a minôsítése nem az addigi leleteknek, vizsgálati eredményeknek az összesítését, nem a betegségek, sérülések súlyosságának a meghatározását jelenti, hanem minôségében egy más orvosi tevékenységet. Meg kell határozni, hogy a betegségek, sérülések, az életkori hatások milyen fokú változást okoznak a szervezet egészének a felépítésében és mûködésében, ezek a változások hogyan befolyásolják az ember mindennapi megszokott tevékenységét, részvételét a társadalom életében, a megmaradt képességek fejleszthetôk-e, a képességfejlesztéssel és szükség esetén külsô segítséggel (személyes segítséggel, a környezet átalakításával, támogatási rendszerekkel) mennyire valószínû és milyen mértékû lesz, hogy az adott személy teljesen vagy részlegesen folytatni tudja a korábbi megszokott tevékenységét, megvalósítható-e a társadalmi reintegrációja. Ehhez a gyógyító-megelôzô ellátás során is olyan orvosi véleményeknek kell készülniük, amelyek pontosan – mennyiségileg és minôségileg is – tükrözik, hogyan változnak az egyén panaszai, az anatómiai és funkcionális

állapota, a gyógyító-rehabilitációs eljárások következtében milyen további javulás várható, kialakult állapotról van-e szó, optimális volt-e a diagnosztikai és gyógyító tevékenység, a rendszeres kezelés befolyásolja-e az ember mindennapi életét (étrend, rendszeres gyógyszerszedés, kúraszerû kezelések, dialízis stb.)? Az ember megszokott, rendszeres napi tevékenységének a megismerése, az egészségi állapot és a napi tevékenység összhangba hozása, az ehhez szükséges támogatás biztosítása az adott személy együttmûködési készségét is javítja, mert valóban úgy érzi, hogy az ellátása során minden szempontot figyelembe véve az ô „személyes egészségét” szeretnék biztosítani. Az ember teljességét, egészségét a középpontba helyezô szemlélet megvalósítása szükségessé teszi a gyógyító-megelôzô, a szociális, a foglalkoztatási, az oktatási rendszerek szoros együttmûködését, a gazdasági és a társadalmi feltételek biztosítását. Igen fontos az egyes szakemberek (háziorvos, kezelô és rehabilitációs szakorvosok, orvos szakértô, foglalkozás-egészségügyi szakorvos, foglalkoztatási és szociális szakértô, rehabilitációs mérnök, rehabilitációs gazdasági menedzserek stb.) együttmûködése, rendszeres tapasztalatcseréje. Az intézményrendszernek is fokozatosan meg kell változnia, a „kór”-házaknak fokozatosan „egészség”-házakká kell válniuk, amelyek nem „beteg”-utakat, hanem „egészség”-utakat szerveznek, kézben tartják, irányítják a hozzájuk tartozó emberek egészségét.

Irodalom 1. International classification of functioning, disability and health: ICF. World Health Organization, 2001. 2. How to use the ICF. A Practical Manual for using the International Classification of Functioning, Disability and Health (ICF). October 2013. Geneva: WHO. 3. A funkcióképesség, a fogyatékosság és az egészség nemzetközi osztályozása. Egészségügyi Világszervezet, 2004. 4. Juhász F (szerk.). Irányelvek a funkcióképesség, a fogyatékosság és a megváltozott munkaképesség véleményezéséhez. Egészségügyi, Szociális és Családügyi MinisztériumOrszágos Egészségbiztosítási Pénztár. Budapest, 2004. 5. 7/2012. (II. 14.) NEFMI rendelet a komplex minôsítésre vonatkozó részletes szabályokról. Hatályos 2015. 09. 28tól. www.njt.hu. 6. Vályi P. A prekurabilitáció (prevenció, kuráció, rehabilitáció), a megelôzés, a gyógyítás és a rehabilitáció egységének és egyidejûségének fontossága a magas vérnyomás-

7. 8. 9.

10. 11. 12.

ban szenvedô betegek ellátásában. Magyar Belorvosi Archivum 2012;65(2):82-7. Vályi P. Az egészségközpontú szemlélet fontossága a magas vérnyomásban szenvedô beteg ellátásában. Hypertonia és Nephrologia 2012;16(5):207-12. Vályi P. Az egészségközpontú szemlélet fontossága a mindennapi orvosi gyakorlatban. Orvostovábbképzô Szemle 2014;XXI(4):7-11. WHO Preamble to the Constitution of the World Health Organization as adopted by the International Health Conference. New York, 19-22 June 1946, and entered into force on 7 April 1948. Ottawa Declaration on Health Promotion. www.who.int. Ferruci L, Studenski S. Clinical problems of aging. In: Harrison’s Principles of internal medicine. 19. kiadás. McGraw-Hi1l Education; 2015. p. 70-85. www.ksh.hu/docs/szolgaltatasok/hun/feor08/feorlista.html


Betegségügy, egészségügy vagy egész-ség-ügy a mindennapi orvosi gyakorlatban? human being, health, disease, whole -ness, precurabilitation

Recommend Documents