Beszámoló. Kuncz Aladár franciaországi emlékezethelyei. Párizs Noirmoutier Ile d Yeu Párizs június augusztus 9

Beszámoló Kuncz Aladár franciaországi emlékezethelyei Párizs–Noirmoutier–Ile d’Yeu–Párizs 2013. június 10 – 2013. augusztus 9.

Jeney Éva tudományos főmunkatárs MTA BTK Irodalomtudományi Intézet

Klebelsberg Kunó-ösztöndíj

Kuncz Aladár Kuncz Aladár tulajdonképpen egykönyvű író, de figyelemre méltó szerkesztő, kritikus és műfordító is volt. Aradon született 1886. január 1-jén. 1907-ben az Eötvös Kollégium tagjaként a budapesti egyetemen bölcsészdoktori, 1908-ban pedig magyarlatin-görög szakos tanári oklevelet szerzett. Főgimnáziumi tanárként részt vett a tanárok közoktatás megreformálását célzó mozgalmában. A Nyugatnak indulásától kezdve munkatársa volt, irodalmi szerkesztője az Új Magyar Szemle és az Auróra című folyóiratoknak. Ady Endre, Bölöni György, Laczkó Géza, Kaffka Margit és Szabó Dezső köreihez tartozott, kapcsolatba került Jászi Oszkárral is. A háború kitörésétől 1919 tavaszáig Noirmoutier, majd Ile d’Yeu civil hadifoglyaként több honfitársával együtt (Németh Andor, Lakatos Imre, Soltész Gyula, Bárczi Géza stb.) rekedt Franciaországban. 1923-tól a romániaivá lett magyarság kulturális életének jelentős személyisége. Kolozsvárott az Ellenzéket, majd az Erdélyi Helikont szerkesztette. Fekete kolostor című regénye, melynek alcíme Feljegyzések a francia internáltságból „emlékirat” (Babits), „tényregény” (Grendel), „a fogság memoárja” (Pomogáts), mely szerzőjét a két világháború közti magyar irodalom fontos alakjává avatta. Kivívta Kosztolányi, Babits, Móricz, Áprily és általában a kortársak elismerését, de nemzetközi érdeklődést is keltett. Már 1934-ben lefordították angol,

1937-ben francia, 1949-ben olasz és török, a hetvenes években román, legutóbb, 2012-ben pedig spanyol nyelvre. Kuncz 1931-ben, nem sokkal a Fekete kolostor megjelenése után halt meg. Az első világháború kitörésekor tehát a Fekete kolostor szerzője immár sokadik franciaországi tartózkodásakor éppen egy Bretagne-i faluban mulatta idejét. Így vált több hasonló sorsú társával együtt (Németh Andor, Bárczi Géza, Lakatos Imre, Rab Gusztáv) az ellenséges hadviselő állampolgáraként nemkívánatos civil internálttá, hadifogollyá előbb Noirmoutier kastélyában (1914 októberétől 1916 júliusáig), majd Ile d'Yeu szigetén (1916 júliusától 1919 tavaszáig). „A világháború előtti évtizedben szenvedélyünkké vált valósággal, hogy a francia irodalom és egyáltalában Franciaország kultuszában mindig újabb és újabb területeket fedezzünk fel. Magyar íróknak és művészeknek e háború előtti franciaimádatára, annak okaira érdemes volna egyszer részletesebben kitérni” – írta Kuncz főművének első lapján. A kutatás célja Éppen a „részletesebb” kitérés okán, az első világháború kitörésének századik évfordulója közeledtével indultam el emlékezethelyeket fölkeresni, föltáratlan forrásokat föltérképezni, dokumentumokat gyűjteni a Klebelsberg Kunó Alapítvány ösztöndíjával. Az egyik cél tehát Noirmoutier és Ile d'Yeu szigetének mint emlékezethelynek a meglátogatása, az ott föllelhető tárgyi emlékek jelenlegi állapotának fényképezése volt. A másik cél az irodalomtörténészhez méginkább közel álló forráskutatás: mindenekelőtt a Kuncz Aladárra vonatkozó forrásanyag feltérképezése, számbavétele, összegyűjtése, lehetőség szerinti fénymásolása, illetve digitális rögzítése – előbb az összegyűjtött anyag tételes jegyzékének összeállítása, majd a dokumentumok jegyzetelése és értelmezése, valamint forráskiadás előkészítése céljából. Abból indultam ki, hogy dokumentumoknak szép számmal kell lenniük, és valószínűsíthetően váratnak még felfedezésükre a magyar-francia kapcsolattörténet fönt említett emlékezethelyein, s hogy a feltáratlan források Kuncz Aladáron kívül minden bizonnyal a magyar alkotó értelmiség más figuráira (Németh Andorra, Bárczi

2

Gézára, Lakatos Imrére, Rab Gusztávra) vonatkozó iratokat, adatokat is tartalmaznak. Ezt a kiindulópontot kétséget kizáróan alátámasztotta a jeles Kuncz-rajongó Lőrinczi László könyve, amely Utazás a fekete kolostorhoz. Irodalomtörténeti riport címmel jelent meg, és immár három kiadást is megért (1975, 2005, 2011). Lőrinczi az 1970-es évek elején látogatott először a Fekete kolostor színhelyeire, a regény történetét és utóéletét föltérképezendő. Legelső sorban a regényben szereplő figurák, egykori rabtársak sorsa, továbbá francia „feletteseik”, kapcsolataik iránt érdeklődött, az úgynevezett referenciális olvasat izgatta leginkább. Annak próbált utánajárni, mennyire dokumentum a regény, mennyire olvasható történelemnek. (Francia történészek ma is dokumentumként olvassák.) Ennek az érdeklődésnek volt tágabb kontextusa a noirmoutier-i lakosság dokumentumaiból (az internáltakkal kortárs helyiek följegyzéseiből, naplóibó, újságcikkekből és más írásokból) kibontakozó viszonyulás a szigeten „vendégeskedő” internáltakhoz, valamint a nagy háború helyi emlékeihez.

Végül

foglalkozott

Lőrinczi

a

regény

utóéletével

és

befogadástörténetével is: a francia, angol, olasz, román és török fordítások fogadtatásával. Első utazásakor még találkozhatott olyanokkal, akik személyesen emlékeztek a hadifoglyokra, például a civil foglalkozásként cipészmesterségből élő François Ganachaud autodidakta történésszel, az „élő noirmoutier-i lexikonnal”. De megismerkedett Henri Martin hivatásos, és kapcsolatban volt Ile d’Yeu szigetének hivatalos történészével is, Maurice Esseul-lel. 2001. október 6-án, a szigeten mindenekelőtt „indésirables”-ként (nemkívánatosok) és „boche”-okként emlegetett németek, osztrákok és magyarok érkezésének nyolcvanhetedik évfordulóján is ott volt, a magyar hivatalos küldöttség tagjaként, amikor Kő Pál Kuncz-emléktábláját avatták a várudvarban, a helytörténeti múzeum bejárata mellett. (Az emléktábla avatásának lebonyolítását a Párizsi Magyar Intézet akkori igazgató-helyettese, A. Szabó Magda vezényelte.) Lőrinczi László 2011-ben elhunyt, hagyatéka Szardínia szigetén élő lánya, Marinella Lőrinczi, az Universita di Cagliari oktatójának birtokában van. Ebből egyrészt az következik, hogy a Kuncz- vagy az első világháborús franciaországi hadifoglyok kutatójának forrásanyagként a Lőrinczi-hagyatékkal is számolnia kell (föl kell venni a kapcsolatot az örökössel például), hiszen a Fekete kolostor hatástörténetéhez

immár

elválaszthatatlanul

ez

is

hozzátartozik.

A

másik

következmény az, s ezt a munkát, úgy vélem, sikerült elvégeznem, hogy a Kunczkutatónak újra föl kell (kellett) lapozni és dokumentálni (fényképezni), filológiailag pontosítani, majd értelmezni mindazt, amit Lőrinczi László megtalált, és amire 3

fölhívta a figyelmet, továbbá el kell jutni azokhoz a forrásokhoz, amelyekhez ő már nem juthatott el. Levéltári kutatás Mindenekelőtt tehát még Budapestről igyekeztem fölvenni a kapcsolatot azokkal a levéltárakkal, amelyekben anyagot szerettem volna gyűjteni: a Vendée megyei levéltárral (Archives Départementales de la Vendée, La Roche-sur-Yon); az Association des Amis de l’Ile de Noirmoutier 1934 óta jegyzett, mintegy ezer tagot számláló társaságával, akiknek székhelye a noirmoutier-i vár Logis du Gouverneur nevű kis épülete, ahol az első világháború első éveiben a fogolytábor adminisztrációja zajlott, s ahol ma is őrzik és gyűjtik a dokumentumok jó részét; a Vincennes-i hadilevéltárral (Service Historique de la Défense); a külügyminisztérium levéltárával (Archives du Ministère des Affaires Etrangères); a francia országos levéltárral (Archives Nationales), valamint az Ile d'Yeu-i Polgármesteri Hivatallal. A válaszok skálája a teljes értékű semmibevevéstől (nem válaszolnak) a tárgyilagos és pontatlan tájékoztatáson át (mely szerint talán van náluk dokumentum) a lelkes és feltétlen támogatásig terjedt. Az első hét Párizsban a noirmoutier-i és Ile d’Yeu-i utazás megszervezésével telt. Fölvettem a kapcsolatot immár telefonon is az Association des Amis de l’Ile de Noirmoutier társasággal, amely Noirmoutier archív dokumentumait gondozza, ám azok elvileg hetente csak két alkalommal hozzáférhetőek. A társaság kedves és segítőkész alelnöke, a folyóiratukért (Lettre aux Amis) felelős MarieThérèse Reed segített szállást szereznem, és jó előre biztosított arról, hogy naponta bejárhatok a levéltárukba. (Mindkét segítségre szükségem volt. Noirmoutier Párizstól több, mint négyszáz kilométernyi távolságra van, s mivel jelentős turisztikai központ, a szállás itt igen sokba kerül. Naponta több autóbusz is jár a kontinens és a sziget között, de Nantes a közvetlenül elérhető úticél, Vendée megye központi levéltárába újabb csatlakozás szükséges.) Június 17 és július 4. közt tartózkodtam a szigeten. Naponta jártam a levéltárba, újraolvastam és fényképeztem mindazt, amire Lőrinczi László fölhívta a figyelmet, többek közt Louis Troussier „tehetős magánzó, bourgeois de Noirmoutier” naplóját is, aki „sok olyasmit írt le, ami kiegészíti, sőt helyesbíti is azt, amit Kuncz Aladár emlékezetből papírra vetett” (Lőrinczi László). Jómagam egy másik kéziratos naplóra, sőt más, apróbb írásokra is rábukkantam.

4

Noirmoutier levéltárában kutatott anyagok Átnéztem a teljes Fonds Troussier, Fonds Ganachaud, Fonds Henri Martin, Fonds Jacqueline Le Moing, Fonds Henri Gautier, Fonds Edouard Archambeaud, Fonds Gabriel Soulard, Fonds Monsieur et Madame Fauche, Fonds Photo dokumentumait; továbbá a Le Miroir hetilap, Courrier Vendéen 1914–1918 közti számait. Utóbbiak természetszerűen a francia hadsereg háborús tevékenységéről tudósítanak, internáltakról nem szólnak az újsághírek, csak amennyiben francia hadifoglyok siralmas sorsáról értesítenek. Egy fénymásolt fotó alapján, amelynek fénymásolatát A. Szabó Magdától kaptam, s amely a nemkívánatosok 1914. októberi szigetre érkezését örökíti meg, sikerült kinyomoznom, hogy vannak „társai”, melyek osztrák-magyar internáltakról készültek, s amelyeket nemrégiben tett korlátozott nyilvánosság számára hozzáférhetővé a francia kultuszminisztérium médiatára (Ministère de la Culture, Médiathèque de l’Architecture et du Patrimoine). Fölvettem tehát a kapcsolatot a fotóosztály vezetőjével, Evelyne Cohennel, aki publikálás esetére készséggel rendelkezésre bocsájtja a fényképeket. A hadifoglyok ottlétekor a Vöröskereszt több alkalommal is meglátogatta az internáló táborokat. Az Association des Amis de l’Ile de Noirmoutier tiszteletbeli elnöke, Claude Bouhier fölhívta a figyelmemet arra, hogy az ugyancsak noirmoutier-i születésű Aimée Gausson fotográfus készíthetett fotóriportot ilyen alkalommal. Megpróbáltam fölvenni a kapcsolatot a Gausson-hagyaték jelenlegi tulajdonosával, Yves Aubryval, aki a műfajilag elég nehezen besorolható Zoom folyóirat 100. 5

számában (1983) közölt egy képet, amely a képaláírás szerint utasokat ábrázol, akik a Fromentine-i kikötőbe érkeznek 1913 körül. A fotón azonban se nők, se gyerekek, sem pedig a korban szokványos utazókosarak vagy éppen állatok nincsenek. Vannak viszont katonák, akik igencsak hasonlítanak a másik, bizonyítottan hadifoglyokat ábrázoló fénykép (és fényképből készült képeslap) katonáihoz. Nem beszélve az érkezőkről, akiknek fejfedői, csomagjai, ruházata szintén azonos az említett képeslapéival. Sajnos, Monsieur Yves Aubry nem nyitott nekem kaput, hiába próbáltam fölkeresni őt személyesen. A telefont fölvette, türelmesen meg is hallgatott, de közölte, hogy az én nemkívánatosaimnak az ő birtokában leledző képekhez nincs köze.Végül mégis megadta a párizsi címét, és azt ígérte, még gondolkodik a dolgon. Noirmoutier várában fényképeket készítettem mindenekelőtt azokról a helyekről, amelyeket a Fekete kolostor első kiadásának illusztrációiból ismertem, és természetesen a Zádory Oszkár (Finta Gergely) készítette szoborról is, amely sajnos egyelőre a vár raktárhelyiségében található, letört fejjel.Vincent Christofoli, a vár kiváló ismerője mutatta meg azokat a „graffitiket”, amelyeket nagy valószínűséggel az internáltak véshettek a kőbe, valamint három-négy olyan tárgyat, amelyekről eddig nem olvastam tudósítást, és amelyeket ha nem is az internáltak készítettek, de minden bizonnyal használtak: egy asztalt, három széket. Ily módon négy tárgyi emléket fedeztem föl, amelyekről eddig nem szólt magyar nyelvű tudósítás. Noirmoutier

Polgármesteri

Hivatalának

van

egy

„leányhivatala”

a

közeli

Herbaudière-ben: ott őrzik a jegyzőkönyveket és a hivatal levelezésének hivatalos másolatait. Átnéztem az 1914–1919-es jegyzőkönyveket, és rögzítettem a viszonylag kisszámú, de internáltakra vonatkozó oldalakat.

La Roche-sur-Yon dokumentumai Vendée megye központi levéltárában, La Roche-sur-Yonban átnéztem minden közvetlenül Kuncz Aladárra vonatkozó dokumentumot: a 4 M 284-es jelzetű fond az Ile d’Yeu-i internáltak névsorát tartalmazza 1914–1917-ig, benne szerepel Kuncz Aladár, Németh Andor, Soltész Gyula neve is. (Németh Andor vasúti igazolványát is megtaláltam.)

6

A 4 M 307 jelzetű iratcsomó tartalmazza többek közt Kuncz édesapjának egyenesen a francia köztársasági elnöknek címzett panaszlevelét, mely szerint fiához nem jut el az otthonról küldött pénz; Kuncz kérelmeit, melyekben Svájcba való áthelyezéséért vagy legalább valamely táboron kívüli létformáért folyamodik; franciaországi összes tartózkodáasának időpontját és helyét; az Egyesült Államok Nagykövetségével folytatott

levelezését,

amelyben

kéziratainak

hazaszállításáért

száll

síkra

szabadulásakor. A 4 M 261–280 et 4 M 281–286 jelzetű iratcsomók általánosabban szólnak Noirmoutier és Ile-d’Yeu táborainak működéséről. Mindet átnéztem. Tudomásom volt néhány újságcikkről, melyeket azonban megrongálódott állapotuk miatt nem tekinthettem meg (1937-es Phare de Nantes). Nagy meglepetést és örömet okozott egy mesteri fokozatért készült dolgozat, amelyet Kuncz Aladár regényéről írt 2012-ben egy fiatal francia történész, Nicolas Gickel, az elismert francia történész, Anette Becker irányításával. A dolgozatot La Roche-surYonban átlapoztam, majd később sikerült kapcsolatot létesítenem mind Anette Becker-rel, mind Nicolas Gickel-lel, aki rendelkezésemre bocsájtott egy példányt a munkájából, és mindkettejükkel megállapodtam, hogy jövőre együttműködünk legalább egy konferencia erejéig – egyelőre. Munkámat nem csak a La Roche-sur-Yon-i levéltár munkatársai segítették, de figyelemmel, érdeklődéssel és szolgálatkészséggel kísérte a levéltár igazgatója, Thierry Heckmann is, aki próbálta utamat egyengetni a hadügyi levéltárba, és ő is együttműködéséről biztosított bármely jövőbeli rendezvényre nézve. Ile d’Yeu. Maurice Esseul Fölvettem a kapcsolatot a hivatalosan is l’historien de l’Ile-ként emlegetett Maurice Esseul-lel, aki többek közt Szakály Istvánnak is segítségére volt a Kuncz-film (Kard helyett bilincset kapott) készítésekor. Noirmoutier-ból utaztam át Ile d’Yeu szigetére. Maurice Esseul alaposan előkészített papírkupaccal várt, bibliográfiát írt össze, és saját dokumentumgyűjteményéből másolt számomra anyagot. Térképen megmutatta, hol van az erőd, hol a temető, elmagyarázta, hogyan jutok oda. A nap folyamán sikerült megtalálnom a citadellát is, a temetőt is. Fényképeztem a Von Bergennek 7

tulajdonított Krisztus-fejet is, amelyet feltehetőleg Kuncz Aladár vitt magával még Noirmoutier-ből mint szobrász fogolytársa domborművét, s fölajánlotta a német Taubel temetésekor síremléknek. A síremléket a város tartja rendben, Esseul a „mecénása”. Érdekessége ennek a temetőnek, hogy az idegeneket (például a német civil

internált borbélyt és Pétain marsallt) „fordítva” temették, azaz fejjel a

kontinesnek. Párizs Archives Nationales Pierrefitte-sur-Seine Július 5 és augusztus 8 közt Párizsban tartózkodtam. Az országos levéltárból előzetes megkeresésemre ugyan nem válaszoltak, de fölkerestem őket személyesen, és beiratkoztam. Az Archives Nationales Pierrefitte-sur-Seine-i székházában lapoztam, olvastam és lehetőség szerint fotóztam végig az: F/23 jelzetű iratcsomókat (Services extraordinaires des temps de guerre). Az 1914– 1918 közti dokumentumok egy csoportja a civil internáltakat tárgyaló dokumentum. (Részletesebben: F/23/1. Commission interministérielle constituée au Ministère de l'Intérieur pour étudier les questions relatives aux réfugiés, rapatriés, internés civils et autres objets connexes. 1916–1918. F/23/5. Prisonniers de guerre civils et militaires. Internés civils, français et étrangers. 1916–1918. Conférences de Berne. 1918.) Az F/1a jelzetű iratcsomók közt lelhető föl a civil internáltakkal foglalkozó belügyminisztériumi levelezés általában (F/1a/4614. Régime des internés civils : correspondance et circulaires. 1915–1918). A fölsorolt dokumentumok Kuncz Aladárra, Noirmoutier-ra és Ile d’Yeu-re vonatkozó anyagát rögzítettem.

Archives des Affaires Etrangères (La Courneuve) Az Archives des Affaires Etrangères (La Courneuve) sem tartozott azok közé a levéltárak közé, mely előzetes megkeresésemre válaszolt volna. Személyesen odalátogatva viszont minden további nélkül beiratkozhattam. Meglepett az anyag 8

bősége. Nem csupán az első világháborúval, de a civil internáltakkal foglalkozó dokumentum is oly sok, hogy az általánosságoknak nem jutottam a végére. Átnéztem a P 888, P 889, P 1001, P 17593, P 17594 jelzetű mikrofilmeket. Jegyzeteket készítettem. Tüzetesebben az Internés civils. Prisonniers de guerre et internés civils tartalmú fondot tanulmányoztam, amely 25,8 iratfolyóméter dokumentumot tartalmaz: civil internáltakró vonatkozó rendeleteket, intézkedéseket, körleveleket, szabályokat, a táborok fölosztását, osztályozását, ellenőrzéseit stb. Tulajdonképpen végigkísérhető a civil internálás története a háború kitörésétől az internáló táborok fölszámolásáig. Értelemszerűen általában a civil internálás történetének dokumentumai ezek, amelyeknek segítségével a Fekete kolostor is tágabb

történelmi-társadalmi

(ad

absurdum

koncentrációstábor-történeti)

összefüggésbe helyezhető.

Ami kimaradt Vincennes hadilevéltárába nem jutottam el, de nem jutottam el Caenba, sem Bordeaux-ba, ahol szintén föllelhető figyelemre méltó forrásanyag (például a 4M 495 jelzetű fond: Sûreté général. Police des étrangers Austro-hongrois et Allemands, dépôt d'internés de Libourne : correspondance ; instructions, circulaires, listes des Austro-Allemands

transférés

de

l'Ile

d'Yeu).

Ezeknek

a

levéltáraknak

a

meglátogatását egyrészt (Vincennes esetében) a fogadókészség tökéletes hiánya tette megvalósíthatatlanná, másrészt (Bordeaux és Caen esetében) az időhiány és anyagi forrásaim kiapadása is (Franciaországban az utazás és a szállásköltség egyként igen drága). Ami nem valósult meg maradéktalanul A dokumentumok feltárásán túl kínálkozott Franciaországban még feladat: a teljes Fekete kolostor francia nyelvre való újrafordításának előmozdítása és előkészítése. Az 1999-es újrakiadás ugyanis sajnos azonos a Le monastère noir Gara László és Marie Piermont-féle 1937-es hiányos fordításával, tehát a francia olvasó egyelőre csak csonkított változatát olvashatja a regénynek. A fordítás azonban több szempontból nyelvileg is elavult. Az újrafordító Gyárfás Ágnessel (Agnes Jarfas) fölvettem a kapcsolatot, de személyesen nem tudtam találkozni vele, sok problémája volt, végül 9

már a telefont sem vette föl. Összegzés. A gyűjtött anyag felhasználása Noirmoutier, Herbaudière, Ile d’Yeu és La Roche-sur-Yon levéltáraiban és emlékezethelyein a két hónapból tizennyolc napot töltöttem, Párizsban a többit. Ami adatgyűjtést vállaltam, azt hiszem, sikerült elvégeznem. Amit az adatgyűjtésen túl sikerült teljesítenem: az együttműködés az Association des Amis de l’Ile de Noirmoutier társasággal, akik egyelőre egy tanulmányt várnak tőlem, de akik teljes támogatásukról biztosítottak, amennyiben a világháború 2014-es évfordulójára Kuncz Aladár emlékkiállítást és ehhez kapcsolódva konferenciát szervezek. Hasonlóan támogatásáról biztosított Maurice Esseul, aztán La Roche-sur-Yon levéltárának igazgatója, Thierry Heckmann, valamint a történész Anette Becker és tanítványa, Nicolas Gickel, továbbá a francia kultuszminisztérium-médiatár fotó osztályának vezetője, Evelyne Cohen is. Az összegyűjtött anyagot hazaérkezésem óta rendszerezem és értelmezem. Beszámolóm véglegesítésekor (a napokban) adok le egy tanulmányt a Literatura folyóirat számára Magyar fogságirodalom a két világháború közt munkacímmel. A Lettre aux Amis folyóirat számára készítek francia nyelvű írást, melyben a Franciaországban föllelt dokumentumokat szintén földolgozom. Írok egy tanulmányt a franciaországi internáló táborok működéséről általában a Pro Minoritate című folyóirat 2014 tavaszi számába. A Fekete kolostor 2014-es újrakiadását (OSZK, Kriterion) jegyzetelem, és utószót írok hozzá. A regény csonkítatlan kiadását tervezzük végre. A „csonkítatlan” jelző nem pongyolaság, hanem pontosítás. Az újrakiadást ugyanis mindenekelőtt az indokolja, hogy a könyv első magyarországi megjelenését követően nem csupán az 1961–1989 közötti kiadásokból maradtak ki a hatalomváltás utáni társadalmi rendszerre vonatkozó leírások, „áthallások”, de még 1995-ös publikációból is. Legjellemzőbb ebből a szempontból a mű utolsó mondatának sorsa, amelyre többek közt Lőrinczi László nem egyszer felhívta a figyelmet: „Csak most éreztük, hogy a fogságból hazaérkeztünk”. Ezzel szemben az Erdélyi Szépmíves Céh és az Athenaeum nyolc kiadásában a mondat így folytatódik: „(...) egyik fájdalomból a másik, sokkal nagyobb fájdalomba”. Az Országos Széchényi Könyvtár és a Kriterion Könyvkiadó terve, a Kuncz Aladár-életmű több 10

kötetes kiadása komoly hátteret biztosít Franciaországban elvégzett munkám ilyen irányú felhasználásához, majd a PIM-ben őrzött kézirattal való összevetéshez és a sajtó alá rendezéshez. Fölvettem a kapcsolatot a Kuncz Alapítvánnyal. Többek közt az Alapítvány segítségével a 2014-es évben Kuncz Aladár-emlékkiállítást, és ehhez kapcsolódva egy, az

irodalom

és

a

történelem

sajátos

találkozásaira,

kereszteződéseire,

egymásrahatására összpontosító konferenciát tervezek rendezni, amely egyértelműen megmutathatja a Fekete kolostor egyedi szerepét és jelentőségét a magyar-francia kapcsolattörténetben. A két egyidejű rendezvény időszerűségét az első világháború évfordulója indokolja. Mindezt elsősorban Franciaországban azért is érdemes bemutatni, mert a Fekete kolostor és szerzőjének sorsa emblematikus: a nagy háború sokáig elhanyagolt, háttérbe szorult oldalára tereli a figyelmet, a civil hadifoglyok háborús tapasztalatára, az első világháborúnak arra a vonatkozására, amely – legalábbis az 1990-es évekig – kevés figyelemben részesült, és várhatóan a centenárium évében is ez lesz az általános. Kuncz Aladár könyve és figurája köré csoportosítva egy, a franciaországi internálás körülményeit is megmutató kiállítás eredeti színfolt és történelmet egymás felé megnyitó alkalom lehet az évfordulós megemlékezések sorában. A kiállítás forgatókönyvét most írom, a konferenciafelhívással elkészültem, a napokban készülök közzétenni. Nyilvánvaló, hogy a múltról szóló beszéd nem kizárólagosan a történettudomány kiváltsága, a múltnak a tudományos gyakorlatban sokféle emlékezete van, ezek egyidejűleg érvényesek, és mindegyikük betöltheti a közösségi emlékezet fontos funkcióját, a „közös tudásban és emlékekben való osztozáson” alapuló önazonosság fenntartását. Az összegyűjtött anyag értelmezésével, fölhasználásával egyrészt történészek, másrészt irodalmárok további kutatásait szeretném elősegíteni. Ezt a munkát teljesítheti ki távlatban reményeim szerint a kiemelkedő jelentőségű Kuncz-regény megérdemelt újrafordítása. Akik kutatásaimhoz segítséget nyújtottak Association des Amis de l’Ile de Noirmoutier 11

Chateau, 85330 Noirmoutier-en-l'Île, France

Maurice Esseul Maurice ESSEUL [email protected]

Nicolas Gickel nicolas gicquel [email protected]

Yves Aubry 48, Rue de Blomet 75015 Paris Filep Tamás Gusztáv Tamás Filep [email protected] Franciaországi útinaplóm megjelent részei a Jelenkor folyóirat honlapján olvashatók:

http://www.jelenkor.net/kulfold/58/utazas-a-fekete-kolostorhoz

http://www.jelenkor.net/kulfold/77/utazas-a-fekete-kolostorhoz-2

Végezetül szeretnék köszönetet mondani a Balassi Intézetnek, illetve a Párizsi Magyar Intézetnek a támogatásért.

Jeney Éva

Budapest, 2013. november 2.

12