Bergoglio és Skorka geo-teo-lógiája

• Kamarás István OJD • BERGOGLIO ÉS SKORKA GEO-TEO-LÓGIÁJA

Kamarás István OJD

Bergoglio és Skorka geo-teo-lógiája

Abraham Skorka rabbi (a Buenos Aires-i LatinAmerikai Rabbiképzô Szeminárium vezetôje) és Jorge Mario Bergoglio jezsuita szerzetes (2011-ig az Argentin Püspöki Konferencia elnöke, több szentszéki kongregáció tagja, 2013. március 13. óta Ferenc pápa) között beszélgetéseik során testvéries barátság alakult ki, melyet Skorka rabbi így jellemez: „A Talmudban van egy olyan szöveg, amely szerint a barátság azt jelenti, hogy együtt eszünk, együtt vagyunk, a végén azonban azt mondjuk, hogy az igazi barátság abban rejlik, hogy fel tudjuk tárni a másiknak a szívünkben rejlô igazságot.” Ezekbôl a beszélgetésekbôl született Az égrôl és a földrôl címû könyv (Budapest, Holnap Kiadó, 2014. Fordító: Székács Vera). Az ismert viccben a „Mi a különbség a geológia és a teológia között?” kérdésre az a válasz, hogy „ég és föld”. Ebben a beszélgetôkönyvben – miként a talmudi gondolkodásban – ég és föld nem ellentétei egymásnak, hanem komplementer dimenziói annak az egésznek, melyrôl „Isten látta, hogy ez jó” (Gen 1, 13,19, 22, 25,31). Ennek a beszélgetésnek éppen az a jellegzetessége, hogy legalább annyira valóságközeli, mint amenynyire emelkedett. Társadalmi-politikai értelemben is a valóságban fogant, ugyanis éppen az argentin gazdasági válság következtében növekvô antiszemitizmusnak is szerepe lehetett a két nagy tudású, felelôsségteljes egyházi vezetô demonstratív találkozásainak, majd csendes beszélgetéseinek. Amellett, hogy végig megmaradtak az udvarias magázásnál („érsek úr”, „rabbi úr”), ez a diskurzus rendkívül bensôséges lett, intimkedés meg jópofáskodás nélkül is közvetlen, derûs légkörben zajlott, olyan fajta kommunikáció keretében, amelyben mindketten megmaradhattak saját habitusuk aurájában. Skorka rabbi habitusát jól jellemzik bevezetôjének azon mondatai, amikor a párbeszéd lényegét fogalmazza meg: „Az igazi párbeszéd azt kívánja meg, hogy próbáljuk megismerni és megérteni beszélgetôtársunkat”, „azt kívánja résztvevôitôl, hogy kölcsönösen felfedezzék egymást”, „legmélyebb értelmében azt jelenti, hogy lelkünket a másik fél lel-

kéhez visszük közel”. Jól érzékelteti az egymást átjáró égi és a földi dimenziókat, amikor Skorka rabbi beszélgetésük tárgyának az egyes emberek problémáit jelöli meg, ugyanakkor hozzáteszi, hogy „a mi párbeszédünket sokakkal való beszélgetéssé kellett alakítanunk, mélységesen meggyôzôdve arról, hogy az emberek megismerésének és az Istenhez való közelebb jutásnak is ez az egyetlen útja.” Bergoglio a találkozás kultúráját szorgalmazza elôszavában. A párbeszéd és a találkozás mint a nyolcadik szentség akkor már ismert toposz volt katolikus berkekben (a múlt század egyik legjelentôsebb teológusa, a vatikáni tanítóhivatallal sokszor vitában álló Schillebeeckx szerint az egyház a párbeszéd szentsége), ám Bergoglio ennek „földreszállott” változatát használja, amikor arról beszél, hogy „inkább a széthúzás és a történelem által teremtett szakadékok jellemeznek minket. Olykor inkább a városfalak építôvel, semmint a hidak építôivel azonosulunk.” És amikor felteszi a kérdést, hogy „Igaz volna, hogy mi, argentinok nem akarunk párbeszédet folytatni?”, mi, magyarok kénytelenek vagyunk kínosan otthon érezni magunkat ebben a diskurzusban. Amikor Bergoglio emelkedett, akkor is földközelben tartja egy effajta understatment-attitûd: „Skorka rabbival tudtunk beszélgetni, és ez jót tett nekünk.” Végül is, „noha a rabbik legtöbbször élôszóban fordulnak a hívekhez”, éppen Skorka rabbi javasolja a beszélgetôkönyv kiadását, azzal érvelve, hogy szavaikat írásban tisztíthatják meg oly módon, hogy a beszéd közvetlenségét az írott szöveg megszerkesztettsége elé helyezik. Az élôbeszéd-szerûség mellett másik sajátossága ennek a könyvnek talmudi szerkesztésmódja: a huszonkilenc téma olvasatai és az olvasatok olvasatai egymás mellé kerülnek, és a gyakori „pontosan így van”, „ez, amit mondott, zseniális”, „egyetértek”, „ez feltétlenül így van” ellenére markánsan különbözô habitusú megnyilatkozások sorolódnak egymás alá, az olvasóra bízva, hogy – amennyiben késztetése van erre – kiszámítsa ezek legnagyobb közös osztóját.

• 10 •


Az elsô téma Isten, akirôl – Skorka rabbi így emlékszik – diskurzusuk során kifejezetten sosem beszéltek, de mindig jelen volt. Bergoglio szerint – a geo-teo-lógiai gondolkodás jegyében – „Istennel útközben, járás közben találkozik az ember, miközben keresi ôt, és engedi, hogy Isten is keresse ôt.” Amikor az érsek szóba hozza a Bábel-szindrómát (miszerint az ember elfelejti, hogy ajándékot kapott, és konstruktivista etikát alkotva azt hiszi, min-

Abraham Skorka rabbi és Ferenc pápa

den az ô keze munkájának eredménye), Skorka rabbi talmudi szellemben mindjárt kétféle Bábelértelmezést is kínál: egyfelôl az égig érô szemtelenséget Istennel szemben, másfelôl (a földi nézet szerint) azt, hogy Istent azt bántotta, hogy az építôknek fontosabb volt, hogy egyetlen tégla se vesszen el, mint az, hogy egy ember leeshet-e onnan. Bergoglio a párbeszédet helyettesítô konstruktivizmust látja Bábelben, Skorka viszont Nimród diktatúrájának következményét. Az Ördögöt illetôen Bergoglio elôbb felmondja a leckét – az Isten ellen lázadó, a megosztó, a romboló, a kísértô, akinek az az eddigi csúcsteljesítménye, hogy a mai emberrel elhitette, hogy nincsen – aztán váratlan fordulattal kijelenti, hogy „egy dolog az Ördög, és más dolog az, hogy démonizáljuk a dolgokat vagy az embereket. Az embert kísértések érik, de azért nem kell démonizálni ôket.” Skorka tágabban értelmezi a gonoszt: az Ördög szerinte „a másik irány”, jelzés számunkra, hogy számolnunk kell gonosz erôkkel is. Majd következik a földreszálló folytatás: „A rossz nincs önmagában, hanem amikor a jót kivesszük a valóságból. Én nem any-

nyira egy angyalról, hanem inkább az ösztönrôl beszélek. Szerintem nem egy külsô elemrôl van szó, hanem az ember egyik belsô adottságáról, mely szembeszáll Istennel.” Amiben egyetértenek – és ezt Skorka rabbi így fogalmazza meg –, hogy „van valami, akár ösztön, akár az Ördög, amely úgy bukkan elô, mint egy kihívás, hogy gyôzzük le, hogy ûzzük el a rosszat. A rossz nem lehet úrrá rajtunk”, amire Bergoglio rámondja az áment. Amikor az ateisták kerülnek szóba, Bergoglio elmondja, hogy „amikor ateistákkal találkozom, emberi dolgokról beszélgetek velük. (…) Nem arra használom fel a kapcsolatot, hogy megtérítsem, tisztelem ôt, és megmutatom, hogy én milyen vagyok.” Skorka rabbi nem a sziklaszilárd istenhívôt állítja szembe az ateistával, mert szerinte „nem tekinthetjük kész ténynek Isten létezését. (…) Azt mondani, hogy van Isten, mintha ez is ugyanolyan bizonyosság lenne, mint annyi más, ugyancsak arrogancia.” Bergoglio ehhez azt teszi hozzá: „Meg tudjuk mondani, hogy mi nem, beszélhetünk tulajdonságairól, de nem tudjuk megmondani, hogy voltaképpen mi”, majd egy – Skorka rabbinak tetszô – paradoxonnal fejezi be istentani fejtegetését: „Azért keressük, hogy megtaláljuk, és mert megtaláljuk, tovább keressük.” A vallások különbözôségét a rabbi nem az emberek bábeli megzavarodottságával magyarázza, hanem azzal, hogy „az egyéni tapasztalatok is különböznek: Istennel való viszonyunk nagyon testre szabott.” Bergoglio szerint Isten tiszteletben tartja a népek kultúráját, így különbözô vallásaikat is. Egyetértenek abban is, hogy a templom csak része a vallási tevékenységnek, Skorka szerint a papnak vagy a rabbibnak sáros kell, hogy legyen a lába. Ami a vallási vezetôket illet, Skorka úgy véli, hogy „ha a vallási vezetô abszolút bizonyossággal beszél, korlátozza a hívô szabadságát, hatalmába próbálja keríteni”. „Az alázat a garanciája, hogy az Úr jelen van”, fûzi hozzá Bergoglio. A rabbi elmeséli, hogy a haszid hagyomány szerint a világot harminchat igaz ember jelenléte tartja meg, de mihelyt valamelyikük igaznak tartja magát, abban a pillanatban megszûnik igaz embernek lenni. Azt gondolja, hogy aki gyógyító képességét fitogtatja, nem igazi pap, és azt is, hogy a papnak sosem szabad az orvos helyére lépnie. Szerinte a vallási vezetô legnehezebb feladata: közbenjárni az embereknél a békéért. Úgy látja, hogy a 20. századi totalitárius mozgalmaknak voltak olyan jellemzôi (jelképrendszer és misztika), melyek éppen vallási struktúrákból származtak. Ami a papságra készülô tanítványokat illeti, Bergoglio jó dolognak tartja, hogy egyre több idôsebb fiatal lép be a szemináriumba, Skorka

• 11 •


pedig egyenesen azt tartja ideálisnak, ha a vallási szolgálatba lépô elôzôleg már valami humán szakon is diplomázott. Bergoglio szerint „az a legrosszabb, ami papi életünkben történhet velünk, ha világiasak vagyunk, amolyan light püspökök vagy papok.” Szemben a vallási gettójukba bezárkózó újmódi szélsôségesekkel Skorka rabbi magát konzervatívnak tartja, aki azt javasolja híveinek, hogy „egyik lábukkal a valóságban és annak problémáiban álljanak, a másikkal meg igyekezzenek szilárdan megmaradni annál az elvnél, hogy ne legyenek benne a világi ügyekben.” Mindketten elismerik, hogy a zsidóknak és katolikusoknak a közös gyökerû probléma megoldására eltérô válaszaik vannak. Például a cölibátust illetôen Bergoglio így vall: „Jelenleg híve vagyok, hogy maradjon a cölibátus, minden próval és kontrával együtt, mert tíz évszázad inkább jó, mint negatív tapasztalatai állnak mögötte. Ez fegyelem kérdése, nem a hité. Lehet változtatni rajta. (…) Az pedig, hogy a pedofilia a cölibátus következménye lenne, nem felel meg a valóságnak. A pedofil esetek több mint hetven százaléka családi körben vagy a rokonság, szomszédság körében történik meg.” Ehhez a rabbi hozzáfûzi még azt, hogy „minden hitközségnek ellenôriznie kell vallási vezetôit. A talmudi irodalomban van egy aforizma, amely így szól: „mindenkit tisztelj, és mindenkire gyanakodj!” Az imáról is a világban két lábon álló ember nézôpontjának megfelelôen esik szó. Skorka rabbi egyfelôl az ima közösségi identitást erôsítô szerepét hangsúlyozza, másfelôl pedig azt, hogy az ima – a szó egyik héber jelentésére hivatkozva – egyben az önbírálat gyakorlását is jelenti. Bergoglio szerint az „ima annyi, mint beszélni és hallgatni a másik felet.” Skorka hozzáfûzi, hogy „nem az a legroszszabb, ha vitatkozunk Istennel, hanem az, ha közömbösek vagyunk iránta.” Bergoglio szerint a közömbösség egyik megnyilvánulása, amikor a vallási szertartások világias, narcisztikus, fogyasztáscentrikus, hedonista eseményekké válnak. Skorka erre megjegyzi, hogy a zsidó vallásban szerencsére nem válik szét a tiszta lelkiség és a pusztán anyag szemlélet. Ami pedig a pénzt illeti, mindketten úgy látják, hogy abban önmagában semmi rossz sincsen, ugyanis attól függ, mit csinálunk vele. Bergoglio elviekben hasonlóságot lát a zsidó és a katolikus alamizsnálkodásban, de kifejezetten rosszul érzi magát, amikor náluk az egyházi szertartásoknak „árlistája” van. Ebben a beszélgetésben is felbukkan, amit késôbb Bergoglio immár Ferenc pápaként állandóan hangoztat, hogy ha alamizsnát adunk, nézzünk bele a rászoruló szemébe, és érintsük meg kezét.

A bûnrôl szóló diskurzusuk is mentes a kegyes vagy rigorózus moralizálástól. Például Bergoglio megkülönbözteti a bûnt mint pszichológiai (a „roszszat cselekedtem”-érzés) és erkölcsi (a törvényszegô) dimenzióját. Az elôbbirôl – nyilván sok morálteológust meglepve – azt mondja, hogy az, bizony, fel tudja váltani a vallásos érzést, továbbá a bûnök halmozását, a bûnben élést nem annyira Istenrôl elrugaszkodott, mint beteges pszichológiai állapotnak tekinti. Ugyanakkor éles szemmel látja, hogy „vannak, akik a bûnbánattal csak játszadoznak, és akkor abból, hogy találkoznak Isten irgalmával, olyasmi lesz, mintha tisztítóba mennének, hogy kiszedessenek egy foltot.” Skorka szerint még a törvénysértés sem a világ vége, mert mindenki tévedhet, de a tévedést jóvá kell tenni, ki kell javítani, és fôképpen nem szabad újra elkövetni. A szentágostoni „boldog bûn” gondolata egyetértésükre talál: „ha megszegtünk egy parancsolatot, attól talán alázatosabbá válhatunk az Úr elôtt” (Bergoglio), „a bûn elkövetése arra szolgált, hogy lássuk: nem vagyunk tökéletesek” (Skorka). A különbözô vallásokban egyre erôsödô fundamentalizmust is hasonlóképpen látják, de ezt is különbözô árnyalatokban. Bergoglio a restaurációra törekvô fundamentalista csoportokról szólván megemlíti, hogy „a vallásosságnak ez a merev formája olyan doktrínákkal álcázza magát, mellyel igazolni próbálják jogosságát, de valójában megfosztják az embereket szabadságuktól, és nem hagyják felnôni ôket.” Skorka szerint a fundamentalizmus olyan viselkedésforma, mely szerint nincs helye a vitának, márpedig senki se kényszerítheti rá az igazságot önkényesen egy másik emberre. Amikor Bergoglio nehezményezi, hogy egyesek csúszópénzzel próbálják megvesztegetni az egyházi intézmény embereit, Skorka megjegyzi, hogy „a csúszópénz olyan, mint a tangó, ketten táncolják.” A halálról szóló beszélgetés kétségkívül az átlagosnál valamivel emelkedettebbre sikeredett. Bergoglio szerint a halál az emberi szabadság következménye, bûneink miatt választottuk a halált. Skorka többféle zsidó magyarázatot kínál a halálra. Úgy gondolja, hogy a paradicsomi parancs megszegésének következtében valami kétségkívül elveszett, számára sem teljesen világos, hogy pontosan mi, de biztos, hogy valami lelki dolog. Mindazonáltal ô úgy véli, hogy a halál már teremtésekor bele volt építve az emberbe, és ezért lehet a halálban valami jó is, hiszen „a halál nem csupán az én felolvadása, hanem kihívás is, mely arra indít, hogy hagyjunk örökséget, méghozzá szellemi jellegût.” Bergoglio úgy látja, hogy a másvilági élet már a földi életben kezdôdik, méghozzá az Istennel való talál-

• 12 •


kozás élményében. „Borzasztó arra gondolni, hogy létezésünk a természet abszurd epizódja, (…) de úgy hisszük, hogy az Ô egyik szikrája bennünk van, és hogy a halál csak egy helyzetváltoztatás”, vélekedik Skorka, amit Bergoglio azzal egészít ki, hogy „az elsô keresztények a halál képét a remény képével egyesítették, de a remény erényét az ember nem tudja magától kivívni.” Egyetértenek abban, hogy a halállal kapcsolatos szorongás úgyszólván kiküszöbölhetetlen, de Bergoglio abban bízik, hogy Isten fogja az ember kezét, amikor ugrani készül”, Skorka pedig abban, hogy a halállal a történet nem ér véget, csak átadjuk magunkat Valakinek. Az eutanáziát illetôen egyetértenek abban, hogy nem szabad minden áron ráerôszakolni senkire sem a gyógyítást (Skorka), és hogy a lehetô legkevesebb szenvedéssel kell biztosítani az élet minôségét (Bergoglio). Az öngyilkost az érsek olyan embernek tekinti, aki nem tudott felülkerekedni az ellentmondásokon, és Isten irgalmára bízza ôt, a rabbi szerint úgy kell megítélni, mint aki akarata ellenére követ el egy tettet. Az öregekrôl beszélgetvén Skorka megállapítja, hogy „a mi kultúránkban selejtnek számítanak”, és ezt manapság gyakran hallhatjuk Ferenc pápa szájából. Egy másik ferencpápai gondolat is felbukkan már ebben a beszélgetésben, miszerint nem elegendô az elnyomott-elnyomó kategóriapár, szükség van mellé a bennlévô-kirekesztett párra is. Bergoglio a kirekesztettek közé sorolja az idôsotthonokban élôk jelentôs részét, és még azt is hozzáteszi, hogy az öregek rossz ellátása a kórházakban és a szociális otthonokban nem más, mint burkolt eutanázia. Hasonlít álláspontjuk az abortusz elitélésben, amennyiben nem tartják etikusnak nem hagyni továbbfejlôdni azt a lényt, melyben már benne van egy ember teljes genetikai kódja. Skorka rabbi szerint megengedhetô olyan kivételes helyzetekben, amikor az anya élete veszélyben van, és a zsidó morálteológusok között vita tárgya a nemi erôszak és az agyvelôhiányos embriók esete. A válást illetôen Bergoglio örvendetes változásnak tartja, hogy a katolikus tanítás arra emlékezeti az elvált és újraházasodott hívôket, hogy annak ellenére sincsenek kiközösítve, hogy átlépték a házasság felbonthatatlanságának és szentségének elvét, és az egyház kéri ôket, hogy vegyenek részt az egyházközség életében. Ezzel szemben – hasonlóképpen a protestáns és az ortodox keresztényekhez – Skorka rabbi azon az állásponton van, hogy a válás ugyan dráma, de ha a házastársak az összebékítésre tett sok kísérlet ellenére sem tudnak kijönni egymással, a hitközség segítséget nyújt abban, hogy hivatalosan elváljanak.

Az azonos nemûek házasságáról szólván Skorka szerint „hiányzik a kellôképpen mély analízis, amelyet ez a téma megérdemel.” Úgy véli, egy dolog tudomásul venni az azonos nemû párok létezését, de egy heteroszexuális párral azonos szinten kezelni ôket, ez szerinte nem valláserkölcsi kérdés, hanem „itt a kultúránk összetételének egyik legérzékenyebb elemét érintjük.” A rabbi szerint az embernek a teremtéstôl kezdve az a lényege, hogy a férfi egyesül a nôvel, ezért a zsidó törvény szerint a homoszexualitásnak nincs helye, és nemcsak vallási, hanem antropológiai szempontból sem helyeslendô a homoszexuálisok házassága. Akár Freudot, akár Lévi-Strausst olvassa, a rabbi aggódva gondol arra, hogy hová vezethetnek ezek a szexuáletikai változások. Bergoglio elôbb leszögezi, hogy az egyháznak nincs joga beleszólni az emberek személyes életébe, de joga van véleményt mondani, és ha valaki kéri, tanácsot adni. A rabbi által is aggályosnak megítélt homoszexuális párkapcsolat szerinte „értékvesztés és antropológiai hátramenet”, mert „meggyengítene egy ezeréves intézményt, mely a természettel és az antropológiával összhangba jött létre.” Szerinte az örökbefogadás is „hátramenet”, ugyanis ennek a gyerekek látnák a kárát. Skorka rabbi megerôsíti: „Egy homoszexuális ember ezt mondhatná, hogy Isten vagy a természet ilyennek teremtette, de ez nem az az állapot, mely a családok fejlôdését segíti, mert mindenki tudja, hogy milyen szerepet tölt be a gyerekek növekedésében az apafigura és az anyafigura.” Bergoglio még azt is vitatja, hogy jobb helye lehetne egy gyereknek egy azonos nemû párnál, mint egy rossz intézményben. Azzal érvel, hogy egyik helyzet sem jó, ezért az államnak a normális családokba való örökbefogadást kellene segíteni. A rabbi hozzáteszi, hogy egy gyerek örökbefogadása a Talmud szerint a legfontosabb kötelesség. Ami pedig a szerelmet illeti, a rabbi szerint a homoszexuális ember olyan embert szeret, akit ismer, hiszen a másik férfi vagy a másik nô olyan ember, mint ô. Úgy véli, hogy egy férfinak egy nôt megismerni sokkal nehezebb feladat, mert meg kell fejteni titkát, ugyanis más tudni, hogy mit érez a másik, mint felfedezni a másikat. A tudományról beszélgetve a rabbi arra hívja fel figyelmünket, hogy a Talmud tele van szociológiai, antropológiai, orvosi fogalmakkal, de ugyanekkora erôvel hangoztatja, hogy amikor a tudomány elérkezik a határaihoz, az ember az intuícióhoz és spiritualitáshoz folyamodhat. A vallást és tudományt összehasonlítva a jezsuita fôpap úgy látja, hogy a vallás igazsága ugyan nem változik, de – akár a tudomány – egyre fejlôdik, és egyre növekszik. Skorka szerint a vallás és tudomány egyáltalán nem veszik

• 13 •


el egymás helyét, ugyanis a tudomány nem a dolgok okát, hanem hogyanját keresi. Abban is egyetértenek, hogy nem szabad beavatkozni a tudósok autonómiájába, és abban is, hogy a tudomány a kulturálatlanságot kultúrává változtatja. Skorka szerint a kultúra három kérdésre keresi a választ: mi az ember, mi a természet, micsoda Isten, a vallás viszont a világ kozmovíziója, amit szerinte a nevelésnek kell közvetíteni. A vallást korlátozó argentínai diktatórikus politikai döntéseket elítélve mindketten úgy vélik, hogy a vallásnak jelen kell lennie az iskolai oktatásban a sokoldalú

Ferenc pápa és Abraham Skorka rabbi

ismeretanyag egyik elemként. Ez esetben a rabbi fogalmaz emelkedettebben: „Mert megerôsíti azt a tudatot, hogy az ember fenséges lény”, amit Bergoglio azzal told meg, hogy a hagyománytól megfosztott oktatásból ideológia lesz. A politikáról és a hatalomról beszélgetve egyáltalán nem kerülik a lényes témákat. Skorka rögtön azzal kezdi, hogy a felvilágosodás szembeállása a vallással szerinte pozitívnak bizonyult, mert mindkét féltôl azt követelte, hogy vizsgálja felül álláspontját. Úgy véli, hogy csak nagyon konkrét és jól megfogalmazott ügyekben szabad az egyháznak politizálni. Ezzel szemben Bergoglio azt az álláspontot képviseli, hogy leszögezi, hogy „mindnyájan politikai állatok vagyunk, hivatottak a konstruktív politikai cselekvésre, ha ez népünk érdekében történik. Az emberi és vallásos értékek prédikációjának politikai konnotációja is van, de nem szabad pártpolitikai apró-cseprô dolgokba keveredni. (…)

Az egyház védi az emberi kérdések autonómiáját, és tiszteletben tartja a különbözô szakértelmeket.” Skorka hitet tesz amellett, hogy a legjobb társadalmi rendszer a demokrácia, mert ebben a rendszerben van legnagyobb esély a szegénység felszámolására. Bergoglio még tovább megy: szerinte a politika nem más, mint a szociális gondoskodás egyik magasabb formája, és a társadalom iránti szeretet a közös jólétért folytatott politikai tevékenységben nyilvánul meg. Skorka az argentin társadalom legnagyobb betegségének a párbeszéd hiányát tartja, mert szerinte „a párbeszéddel saját igazságot kell teremteni, mely a múltba tud kapaszkodni gyökereivel.” Ami pedig az egyház és a politikai hatalom közötti párbeszédet illeti, Bergoglio álláspontja az, hogy ebben semmi rossz sincsen, csak akkor van baj, ha az egyház „összeszövetkezik vele, hogy suba alatt üzleteteket kössön.” Mintegy az Evangelii Gaudium apostoli buzdítás elôhangjaként Bergoglio azt fejtegeti, hogy a kommunizmus szerint a vallás bénítja az evilági tevékenységet, a kapitalizmus viszont meg akarja szelídíteni a vallást, annak világibbá tételével. Marxról is szó esik: Skorka rabbi egyfelôl megjegyzi, hogy „írásaiban nincsen semmiféle lelki transzcendencia”, másfelôl jogosnak tartja Marx részérôl „a kellô spiritualitással nem rendelkezô vallási intézmények kritikáját.” Bergoglio kétségkívül szigorúbban viseltetik a globalizációval szemben, amennyiben az mindent egyformává tesz. Számára a globalizáció nem más, mint imperializmus, mely eszközeiben liberális, de nem emberi. Skorka kétségkívül árnyaltabban látja a globalizációt: „Az például tetszik, hogy az ember elmehet bármely országba, és kiismerheti magát a repülôtereken. Ebben az értelemben remek dolog. Azt viszont nehezen tudom megérteni, hogy az egyesült államokbeli zenei együttesek egyszer csak Budapesten aratnak tomboló sikert. Ezekkel a jelenségekkel szemben olyan mozgalmak alakultak ki, amelyeknek az a céljuk, hogy mindenki a saját identitását hangsúlyozza, és ezek a judaizmusban, a kereszténységben és az iszlámban is megjelennek.” (…) A vállalatok és a népek közötti nemzetközi együttmûködés nem rossz dolog, de csak akkor, ha nem rekesztôdik ki a társadalom nagyobb része, ha minden fél megtarthatja a maga identitását. Végül kijelenti, hogy „ha valaki mélységesen hisz a maga dolgában, hasonlóan mélységes párbeszédbe tud elegyedni egy másik emberrel: a kulturális globalizáció nekem ezt jelenti.” Érdekes, hogy a rabbi ezt a kérdést inkább az égi, a jezsuita fôpap inkább földi dimenzióban kezeli. Bergoglio kétségkívül a felszabadítás teológiája irányzat balos kapitalizmus- és globalizáció-kritikájának (melynek

• 14 •


a jezsuiták között is akadnak meglehetôsen radikális hívei) szelídebb (határozott, de erôszakmentes) válfaját képviseli a konzervatív-liberális rabbival szemben. Mindketten abszolút mértékben elkötelezettek a szegények mellett. Skorka büszkén mondhatja, hogy minden olyan harcban, amit a szabadságért és az egyenlôségért folytattak nyugaton, mindig nagy volt a zsidó részvétel. Bergoglio – aki majd pápaként kimondja, hogy a katolikus egyháznak a szegények egyházának kell lennie – nagy veszélynek tartja, hogy a szegényekkel való törôdés közben az ember az atyáskodó pártfogó szerepét kezdi játszani, mely végül is nem hagyja felnôni ôket. Skorka rabbi egyszerûen igazságtalannak tart minden olyan társadalmat, ahol nincstelenek vannak, és a rászorulóknak adott segítség (a cedaka) szerinte egyben igazságtevés. Bergoglio szerint nem imádhatjuk Istent, ha lelkünk nem fogadja be a rászorultakat. Amikor Skorka rabbi megjegyzi, hogy ha egy rabbi elmegy egy szegénynegyedbe, nem csak a zsidók kedvéért megy oda, akkor Bergoglio bevallja, hogy szegénynegyedekben viszonylag nem is olyan régóta mûködnek papok Argentínában, de az ô tevékenységük komoly változást idézett elô az egyházi közösségek mentalitásában. A holokauszt volt igazából az egyetlen téma, amikor összevitatkoztak. Abban még egyetértettek, hogy a „Hol volt Isten a holokauszt alatt?” kérdést csak nagyon óvatosan szabad feltenni. Skorka szerint erre a kérdésre egyszerûen nincs válasz, és ezért a soát igazából nem lehet megérteni. Annyi azért világos számára, hogy „mielôtt Istent megkérdeznénk, hogy hol volt a soá alatt, azt kellene megkérdeznünk, hogy hol voltak az emberek, egyrészt, akik tevôlegesen végrehajtották, másrészt azok, akik irgalmatlanul és hitvány módon passzívan vettek részt benne, egy tökéletesen kieszelt tervben egy egész nép kiirtására, csak azért, mert az a nép zsidó.” Bergoglio ezzel teljesen egyetért: „Bizony, akkor az emberi szolidaritás teljes csôdöt mondott. (…) Minden zsidó, akit megöltek, az élô Isten arculcsapása volt. (…) Valami egészen démoni módon zajlott le az egész.” Skorka felemlíti, hogy keresztény körökben is elhangzik, hogy a zsidók kisajátítják a soát, alábecsülve azt a tényt, hogy más népek is sokat vesztettek. Csakhogy a hatmillió zsidó nem volt harcoló hadsereg tagja, figyelmeztet a rabbi, nem politikai okokból haltak meg, hanem csupán hitük, kultúrájuk, létük miatt, mert a nácik el akarták söpörni nemcsak a zsidóságot, hanem a zsidó-keresztény életfelfogást, és így „a haláltáborokban nem csupán hatmillió zsidót gyilkoltak meg, hanem Jézust is meggyilkolták hatmilliószor.”

És ekkor Skorka rabbi egyenesen nekiszegezi a kérdést Bergogliónak: „Érsek úr, mi a véleménye az egyháznak azokban az években tanúsított magatartásáról?” Bergoglio megemlíti a nácikkal szembeszálló, boldoggá avatott Clement August von Galen bíborost, XI. Piusz Égô aggodalommal kezdetû német nyelvû enciklikáját, a vatikáni zsidómentô akciókat, Golda Meir elismerô levelét XII. Piusz ilyenfajta tevékenységért, majd így folytatja: „De hallottam olyan kritikákról is, melyek szerint az Egyház nem mondta ki mindazt, amit ki kellett volna mondania. Egyesek úgy vélik, ha kimondta volna, arra a németek még rosszabbul reagáltak volna, és senkit sem tudtak volna megmenteni. (…) Ki tudja, tehettünk volna valamivel többet.” „Ez a kérdés, érsek úr: tudtak volna többet tenni?”, felel Skorka rabbi, majd határozottan kijelenti, hogy egyszerûen nem érti XII. Piusz boldoggá avatásának teológiai érveit. „Nem értem, hogy volt képes hallgatni akkor, amikor a soá kitudódott. (…) Miért nem kiáltotta szét haragját a szélrózsa minden irányába? Egy próféta a legkisebb dráma láttán üvölteni kezd. Mi történt volna, ha ô is üvölt?” Majd megjegyzi, hogy a Zsidó Világkongresszus kéri, hogy nyissák meg a vatikáni levéltárat. Bergoglio ezt helyesli: „Nyissák meg, és derüljön fény mindenre. Hogy lássuk, lehetett volna tenni valamit, meddig lehetett volna elmenni, és ha valamiben tévedtünk, akkor is ki kell majd mondanunk: ebben tévedtünk. Ettôl nem szabad félni.” (Azóta megnyitották.) Skorka szerint „XII. Piusz egy olyan struktúra része volt, mely azt hitte, hogy a diplomácia révén mindenhova el lehet jutni. Vele szemben XXIII. János nagyon egyszerû falusi családból származott, ahol mindenki megtanulta, hogy segíteni kell a többieken, méghozzá nyomban és hathatósan. Ez pedig a diplomácia teljes ellentéte.” Erre Bergoglio nem tud mást mondani, mint megismételni, hogy minden levéltári dokumentumot át kell vizsgálni, majd hozzáteszi, hogy „igaza van, XXIII János parasztember maradt a halála pillanatáig. A haldoklása közben a nôvére hideg ecetes vízzel borogatta a fejét, ahogyan faluhelyen szokták.” De Skorka rabbi energikusan visszatereli a szót XII. Piuszra, aki szerinte „nem volt nagy híve a zsidó-keresztény párbeszédnek. Inkább ellene volt, mint mellette. (…) A változás akkor kezdôdött, amikor XXIII. János pápa trónra lépett. Amikor a Zsidó Világkongresszus küldöttségét fogadta, kitárta karját, és azt mondta: Én vagyok József, a ti testvéretek.” Erre Bergoglio csupán csak azzal tud válaszolni, hogy „az Egyház hivatalosan elismeri, hogy továbbra is Izrael népe az ígéretek letéteményese.”

• 15 •


Az arab-izraeli konfliktusról Skorka rabbi ekképpen szólt: „Úgy gondolom, feltétlenül és azonnal meg kell állítani ezt az erôszakáradatot. (…) Volt idô, amikor egy nagy békemozgalom bontakozott ki Izraelben, a Salom Ahsav (Békét most). Sajnos a másik oldalon nem volt semmi hasonló. Soha nem láttam, hogy kétszázezer palesztin kiabálta volna: Kössünk békét. (…) A béke kedvéért Jeruzsálem egy része valamiféle palesztin állam irányítása alá került volna, ám Arafat újabb és újabb igényekkel állt elô, végül semmi sem lett az egészbôl. Barak visszatért Izraelbe, és le kellett mondania. Arafat is hazament, de ôt hôsként fogadták. Persze, hogy kell lennie egy palesztin államnak. (…) Ha létrejön majd, Izraelnek lesz egy valódi – és adja Isten, hogy demokratikus – vitapartnere. (…) Meg kell változtatni a vita nyelvét, és azt, amit én mocskos politikának hívnék, ki kell cserélni nagylelkûséggel. (…) Amikor Freudot olvasom, abból, amit mond, azt tetszik igazán, hogy az embernek konfliktusokat kell megoldania, és az, hogy milyen módon oldja meg ôket, meg fogja határozni késôbbi cselekedeteit.” Bergoglio szerint a konfliktus már a Biblia elsô oldalain is ott van, és a vallásos életbe is bele van kalkulálva. Úgy véli, sem a háború, sem a szintézis nem megfelelô megoldás, hanem „a feszültség két pólusát felsôbb szinten kell megoldani, a horizont felé nézve, egy új egységben, egy új pólusban, mely a két pólus értékeit megtartja, magába építi, és így halad elôre, ahogyan a lutheránus teológus, Oscar Cullmann megfogalmazza: Együtt menjünk elôre, összebékült különbözôségünkkel.” A vallások jövôjérôl beszélgetve Skorka azzal érvel a vallások fennmaradása mellett, hogy a vallásokban „az élet elmélyült keresése fejezôdik ki. Amíg a létezés rejtély marad, az embert keresi a vá-

laszt a Mi vagyok? kérdésre. Vallás lesz, de kérdés, létezni fognak-e az általunk ismert vallási intézmények, tovább fejlôdnek-e a hagyományos vallások.” Ugyanezt Bergoglio így fogalmazza meg: „Amíg az ágostoni nyugtalanság létezik, vallás is létezni fog.” Skorka rabbi ezután földközelbe tereli a beszélgetést: „Mihelyt bevisszük a vallást a hétköznapokba, különbözô érdekek jelennek meg. Vissza kell térni a gyülekezeti élet elsôdlegességéhez a piramisszerû megaintézmények helyett.” A dél-amerikai bázisközösségek világában otthonos Buenos Aires-i érsek természetesen kulcsfontosságúaknak tartja a kisközösségeket, és azzal érvel, hogy a vallási vezetés igazi hatalmát a szolgálat adja. Azzal érvel, hogy „a Teréz anyáéihoz hasonló tettek misztikát szülnek, és megújítják a vallásosságot.” Az új vallási jelenségek megítélését illetôen Skorka rabbi nagy óvatosságra int, mondván – a geo-teo-lógia jegyében – „az új spirituális üzenetet nagy tisztelettel kell fogadni, de ezek nem ejthetik foglyul az egyéneket valamilyen hálóval, mely aztán elválasztja ôket a társadalmi vagy érzelmi kapcsolataiktól.” A beszélgetôkönyvet afféle kegyességi szemüveggel olvasók hiányolták a szeretetrôl szóló fejezetet. Egyfelôl nagyon is sok szó esik errôl, de ebben a diskurzusban a szeretet elsôsorban mint párbeszéd, mint szolidaritás, mint adás és mint elfogadás jelenik meg leggyakrabban. Másfelôl ez a beszélgetés éppen egy szeretet-kapcsolat jegyében született, mely korántsem végeredménye, hanem csupán jelentôs epizódja egy barátság-történetnek. Tudjuk, hogy beiktatása óta Ferenc pápa többször is fogadta szerény római lakhelyén, a Szent Mária házban Skorka rabbit, aki szentföldi útjára is elkísérte pápa barátját.

• 16 •

Bergoglio és Skorka geo-teo-lógiája

Recommend Documents