Benjamin Mee: Az igazi kaland (részlet) Harmadik fejezet | Az első napok Kezdettől fogva nem voltak kételyeink afelől, hogy nagy fába vágtuk a fejszénket. Húszfős személyzetet irányítani, holott még soha életünkben nem alkalmaztunk személyzetet? Gondját viselni kétszáz egzotikus vadállatnak? Nem volt kevésbé leharcolt a ház sem, amelybe beköltöztünk, mint az állatkert, amelyre nézett. A valaha nagystílű, tizenkét hálószobás udvarházban nyögdécselt, hörgött a vízvezeték-hálózat, hámlott a vakolat, nyikorgott a padló – de az otthonunk volt. Legtöbben, kivált anya kortársai, szűkebbre akarják fogni az életüket, mi meg jelentősen terjeszkedtünk, méghozzá a munkának merőben ismeretlen tájaira, és igencsak nagy volt a tét. Mi tagadás, kockára tettük mindazt, amiért anyám-apám több mint ötven évig gürcölt. És még ennél is többre – félmillióval többre – volt szükségünk, csak hogy vállalhassuk a kockázatot, hogy az állatkert kinyithasson, és ha történetesen kinyit, működjön is. Normális körülmények között képtelenül őrültnek látszana a bizonytalanságnak ez a szintje olyasmiben, ami ennyire fontos, ám a nemrégiben a tulajdon oldalunkról érkezett jogi kihívás nem engedett választást: bizonytalanságban hagyott minket, üres zsebbel, és vadul igyekeztünk, hogy valahonnan pénzt szerezzünk. Ám az utóbbi hat hónap tárgyalásainak fényében ez is csak cudar, de valószínűleg leküzdhető fejleménynek látszott. Vigasztalásunkra szolgált az is, hogy ugyan soha még csak ehhez hasonlót sem műveltünk, nem volt szakmai képesítésünk, és még azt sem tudtuk, ki lehetne a kurátor (Suzynak Ausztráliában egészségi problémái támadtak, és emiatt kikerült a képből), de legalább miénk lett a park. Ettől mindjárt más fényben láthattak bennünket a hitelezőink. Ráadásul maradt is még kerek négyezer fontunk. A Jimmel kettesben kifejlesztett, gondos kutatáson alapuló üzleti tervünk – pontosabban amit Jim az üzleti ismeretei és az általam Devonshire mintegy húsz vezető látványossága körül felszedett értesülések alapján szórólapokba foglalt – jelenleg igencsak feltételes volt. A közvetlenül érkezésünket követendő sürgős költekezés halasztást szenvedett, miközben új hitelezők után kutattunk, akik újult érdeklődéssel szimatoltak körülöttünk mint tényleges tőkések körül, mihelyt új helyet nyertünk titkos kutatást végző embereik szemében. Mint kiderült, titkos kutatást végző embereikre nem gyakoroltunk frenetikus hatást. Lelki szemeinkkel láttuk, amint kollektíven megemelintik szemöldöküket, homlokukról aprócska porfelhő kel szárnyra, de aztán sürgősen munkába álltak a zsebszámológépek, és noha tettek néhány tétova ajánlatot, utóbb ezeket is hamar visszavonták. Ez a probléma sebesen utolért bennünket, így aztán fülünkre tapadt telefonnal nekiláttunk megoldani sürgető problémáinkat, anélkül hogy pénzt adnánk ki a kezünkből. Az első néhány napon ámulva járkáltunk a parkban, szembesültünk az állatokkal, információt gyűjtöttünk, bámultuk a medvéket, farkasokat, oroszlánokat, tigriseket, ismerkedtünk a gondozókkal, és báván vigyorogtunk: ez a mi új életünk! Meglepetés ért, amikor megismerkedtem Kellyvel. Hannah és ő volt a két elkötelezett nagymacska-gondozónk, akik ott maradtak, annak ellenére, hogy néha fizetség nélkül kellett az állatok gondját viselniük, sőt a maguk zsebéből fizették az állatok vitaminellátását (és olyan alapvető dolgokat, mint lámpaelemek, meg a maguk használatára szánt toalettpapír). – Maga az új tulaj? – meresztette rám nagy szemének átható pillantását, mire én igenlőleg válaszoltam, mármint hogy én vagyok az egyik. – Volna valami megoldása erre a helyzetre,
mármint a tigrisekére? – Halvány fogalmam sem volt, miféle helyzetről van szó, de Kelly hamarosan felvilágosított. A tigrisek vizesárokkal körülvett, 2100 négyzetméteres felső területe a Tigris-szikla nevet viseli, a közepén elhelyezkedő, Stonehenge-hez hasonlatos irdatlan sziklaalkotmány után. Három tigris a lakója: Spar, a park 19 esztendős pátriárkája, és két nővér, Tammy és Tasmin, akik tíz, illetve tizenegy évesek. Ám egyszerre csak két tigris lehet kint a terepen. Spar ugyanis, akármilyen vén, még most is forróvérű hím, és időnként párosodni próbál a két lánynyal, noha a hátsó lába reumás és ingatag, a nőstények pedig ráadásul az unokái. Tammy és Tasmin öt esztendeje fogamzásgátló injekciót kapott, megakadályozandó a beltenyészetet (továbbá azért, mert Ellisnek már nem engedélyezték tigrisek tenyésztését, nem sokkal azelőtt ugyanis 32 pontban vádat emeltek ellene illegális tigristenyésztés miatt). A két nővér a hormonális változás szerencsétlen eredményeként hirtelen megutálta egymást, és verekedni kezdtek, márpedig verekedő tigriseket szétválasztani nem gyerekjáték. Az összecsapás rendszerint halállal végződik, így aztán az egyik nővért 24 órára bezárták a tigrisházba, míg a másik bájosan eljátszadozott nagyapussal. Aztán a másik került 24 órára zár alá, és a nővére élvezhette az egész napos szabadságot. Miközben Kelly mindezt elmagyarázta nekem, ütemes duhogás hallatszott a tigrisházból – feltételeztem, hogy valamiféle karbantartó munka folyik. Valójában Tammy volt az – megelégelte a raboskodást a kétszer négy méteres cellában, és a fémajtón dörömbölve követelte, hogy eresszék ki. Kelly könnyekkel küszködve mesélte, hogy ez így megy már öt éve, a helyzet szörnyű szenvedést okoz a tigriseknek (meg a gondozóknak), és emiatt sokkal nehezebb kezelni őket. – Ez elfogadhatatlan egy modern állatkertben – tette hozzá lezárásképpen némileg szükségtelenül, hiszen ez még a magamfajta műkedvelőnek sem haladja meg a felfogását. Azonnal megígértem, hogy minden szükségeset elkövetünk a baj orvoslására, habár, mint kiderült, ez csak úgy lehetséges, ha új otthont találunk az amazonoknak. Egy új tigristerület kialakítása igen költséges lenne, ráadásul megvalósíthatatlan (máris volt belőle kettő), és az egyik nőstény állandó elszigeteltségével járna. Megkértem Kellyt, kutasson fel valahol új otthont valamelyik tigrisnek, amelyik a legalkalmasabb a továbbításra, és távoztomban azon tűnődtem, ugyan miért is nem merült fel ez az állandó rendszerprobléma az állatkert megvásárlásáról folytatott tárgyalások során. A dolog jó oldalát nézve, az eredmény lényeges javulás lesz, ami szinte semmibe sem kerül, csakhogy nem számítottunk rá, és aggasztó, hogy nem tudtunk róla, mielőtt megvásároltuk az állatkertet. Miért nem szólt nekem erről Peter Wearden vagy Mike Thomas? Mi jöhet még ezek után? A dolog annál is meglepőbb volt, hiszen sem Peter, sem Mike nem restellt bedobni engem a mély vízbe, már ami az állatokkal kapcsolatos súlyos döntéseket illeti. Úgy három hónappal azelőtt, hogy megvásároltuk volna a parkot, Peter felhívott Franciaországban, és meglepő kérdést tett fel mint az utolsó ajánlattevőnek, aki a parkot állatkertként óhajtja üzemeltetni: – Mi a véleménye a két nőstény jaguárról? – kérdezte. – Khm… igazán szépek. Mi a gond velük? – A jaguárház nem tesz eleget a szakmai követelményeknek, és komoly aggály merül fel, hogy az állatok netán kiszökhetnek. – Nem lehet átépíteni vagy átrendezni a házat? – Máris rengeteget toldozták-foldozták, és az átépítés az állatok jelenlétében megoldhatatlan. El kell őket költöztetni. Ha maga lesz az új tulaj, most kell eldöntenie, mit csináljon. Ott álltam mezítláb a forró, poros francia pajta-irodámban, és néztem a kabócacirregéstől
hangos, napfényben fürdő szőlőt, hétszáz mérföldnyire ettől a szokatlan problémától. Megdöbbentem; mocorogtam egy kicsit, majd felvetettem, hogy költöztessék a jaguárokat a pumák területére, és a kevésbé veszélyes pumákat helyezzék el másutt. Elszántan kerestem valamilyen lehetőséget arra, hogy ezeket a pompás nagymacskákat ott tarthassák. Kölyökkoruk óta kézből etették őket, pompásan reagáltak az emberekre, hallgattak a nevükre, és úgy dörgölőztek a rácshoz, mint házi kiskedvenceink megannyi nagyobb kiadása. Király, a külön házban lakó hím jaguár csak az egyik nősténnyel jött ki, meg lehetne próbálni az összeköltöztetésüket, gondoltam – csakhogy a két nőstény születése óta elválaszthatatlan volt, és sóvárogtak volna egymás után. Gyermekkoromtól fogva macskatulajdonos lévén (ha csak házi macskáké is), tudtam, miféle szenvedést okozna ez, és ösztönszerűen irtóztam ettől a megoldástól. Végül rájöttem, hogy ez valójában afféle teszt, és az a helyes válasz, ha tudomásul veszem az elkerülhetetlent, ha mégannyira kényelmetlen is. Az állatok érdekében, nemkülönben azt tanúsítandó, hogy szakítok a múlttal és csatlakozom a tanácshoz, megkérdeztem Petert, mit ajánl. – Amint átveszik az állatkertet, azonnal helyezzék el a jaguárokat egy másikban – felelte. – Mike Thomas megszervezi. – Tüzetesen kikérdeztem Mike-ot, valamint Robot, a veszedelmes vadállatokkal kapcsolatos törvény értelmében jelenleg a jaguárokért felelős főgondozót, és egyöntetű választ kaptam mindkettejüktől. Megelőzendő a szökés nagyon is valós kockázatát, amint lehetséges, költöztessük a jaguárokat más állatkertbe. Nagyot sóhajtottam, de végül beleegyeztem. – Ez a helyes válasz – mondta Mike. – Ennek ellenében, majd idővel, amikor már be tudja őket fogadni, valószínűleg kaphat két zebrát, amikért úgy odavan. Később pedig valószínűleg egy fogamzásképes nőstényt Király mellé. – Ez tetszett: foltokért csíkokat. Kissé máris közelebb éreztem magam az állatkert világához, tudva, hogy merész döntést hoztam, amit mindenki helyesel, és megalapoztam vele a hitelességemet. Két nagymacska ugyan távozott, de Tammy és Tasmin kérdése ott komorlott a látóhatáron. Sőt, az első néhány nap során az is kiderült, hogy egy farkast, valamint hármat a hét cerkófmajom közül kiközösített a csoportjuk, és nekik is új otthont kell keresni. Marad egyáltalán még állat, mire kinyitunk? Egy jóindulatú unokanővérem felhívott, és barátilag tudatta, hogy elemi baklövést követtem el a jaguárok ügyében. – Ha állatkertet akarsz igazgatni, oda állatok is kellenek – magyarázta. Szorult körülöttem az ostromgyűrű, de nem rendültem meg: a rendelkezésemre álló információk alapján helyesen határoztam, és ez csak megerősített eltökéltségemben. Az első napokban rengeteget időztünk a ház kitakarításával, a terület megtisztításával. A rengeteg hulladékot óriási máglyán égettük el az udvaron. Ez katarzis volt a magunk és a park számára, de nyomaszthatta Ellis rokonait, például Robot, az unokáját, hiszen segítenie kellett máglyára hordani az ósdi bútorokat, amik között felnőtt. Már a kezdet kezdetén beleegyeztem, hogy Rob továbbra is ott maradjon a rozoga házikóban, és felajánlottam, hogy amit csak akar, tartson meg, de általában mintha inkább megkönnyebbült volna a lomtalanítástól, rendkívül pozitívan viszonyult hozzánk, és igen segítőkésznek bizonyult. Hanem aztán, alig négy napra rá, hogy átvettük a Dartmoor Vadasparkot, és épp Robbal csevegtünk arról, hogy mihez kezdjünk a fölös berendezéssel, olyasmi történt, amire rémálmainkban sem gondoltunk. A park egyik legveszedelmesebb vadállata, Király, egy
gyakorlatlan állatgondozó katasztrofális ballépése folytán kiszabadult zárt területéről. Délután fél hat tájban Robbal üldögéltünk a konyhában, amikor berontott Duncan. – Egy nagymacska kiszabadult! Ez nem próbariadó! – kiáltotta, és már ott se volt. Duncan általában nem ordít, nem izgatja fel magát, de most láthatólag mindkét eset fennforgott. Rob elillant, akár egy füstgomoly – tudtam, hogy puskáért szalad, és megszervezi a személyzet teendőit. Én ülve maradtam egy szürreális pillanatig, aztán úgy döntöttem, hogy mint az állatkert igazgatójának, valószínűleg kötelességem kimenni, és megállapítani, mi is történt. Elindultam arrafelé, ahol a nagymacskákat tartottuk. Életem egyik legkülönösebb pillanatát éltem át. Annyit tudtam csak, hogy egy nagymacska – oroszlán? tigris? – valahol kiszabadult, és a következő pillanatban akár fel is bukkanhat a sarkon, mint Micimackó Tigrise, csak nem olyan mulatságosan. Megláttam és felragadtam egy ásót, de inkább üllőnek éreztem. „Semmi haszna” – gondoltam, és mindjárt le is dobtam, majd elindultam a sikoltozás irányába. Vajon épp élve felfal valakit az állat? Lelki szemeim előtt felrémlett egy élőlény, szétmarcangolva, a bordái szabadon, amint éppen fogyasztják, a döbbent nézők szeme láttára. Ekkor odahúzott egy autó, benne Duncan és Robert. – Szállj be! – ordították, és én készséggel engedelmeskedtem. A tigrisek felső területéhez érve megláttuk, hogy Király, a jaguár odabent van az egyik tigrissel, Tammyvel. Mindkét állat izgatott volt, és a gondozók ordibáltak rájuk, hogy elvegyék a kedvüket a verekedéstől. Elöntött a megkönnyebbülés: az állatok rács mögött vannak, és senki sem sebesült meg. Értekeztem Roberttel, akit már John bátyja is támogatott, nagy erősségű karabéllyal felfegyverkezve, és megpróbáltuk összerakni a képet, hogy mi is történhetett. Ha az állatok összeverekszenek, Rob kénytelen lesz egyiküket lelőni. Úgy döntöttünk, a tigris legyen az, mert kettejük közül ő a veszedelmesebb, továbbá a kevésbé veszélyeztetett állat, de John előbb figyelmeztető lövést ad le, hogy megpróbálja szétválasztani őket. Kértem, hogy mindehhez csak a legvégső esetben folyamodjon, hiszen a puskalövés hallatára a jelenleg ugyan feszült, de egyelőre nyugodt személyzet körében kitörne a pánik. A jaguár hirtelen nekiugrott a tigris hátuljának, mire a tigris megfordult, és pofon legyintette támadóját, aki ettől megperdült, akár egy játékbaba. Feleolyan súlyú lévén, mint ellenfele, Király azonnal elbátortalanodott. Ettől kezdve a két állat nem közeledett egymáshoz, hála a gondozók erőfeszítéseinek. De a tigris vonakodott átengedni a területét. Király eltökélten lépkedett a terület jobb széle mentén, nyomon követve a fel-alá ugráló gondozót, aki mindenáron le akarta kötni a figyelmét. Tammy, a tigris, egy szikla tetején foglalt el stratégiai állást, és onnan morgott-ugatott Királyra. Húsz perce még békésen teáztam, de ez most Helyzet volt. Méghozzá patthelyzet, aminek csak kábító lövedék vethet véget. A fegyverszobánkban található kábító puska sajnos nem működött – nem csak most: soha. Holott a leltár működő eszközként tüntette fel. Csak élessel lőhettünk. Kelly, a nagymacskák gondozója ekkor elrendelte, hogy minden nélkülözhető férfi sorakozzon fel a terület alsó része mentén, ahonnan vezényszóra torkunk szakadtából ordibáltunk Tammyre (aki sem az embereket, sem az ordítozást nem állhatja), míg Kelly és Hannah, a két nagymacska-gondozó a házába hívogatta. Valamennyi gondozót, karbantartót és terepmunkást befogtuk a menekítésbe, még Tomot, a kameramant is, aki azért jött, hogy próbafelvételt készítsen, és Duncannel tartózkodott az oroszlánházban. Ahogy már a kezdeti időben felvett tévésorozatban hallható, Tom remekül ugat. Az ember minden mozdulatát nyomon követő forgatócsoport idegesítő lehet, de úgy éreztük, nincs rejtegetnivalónk, és csak hogy még érdekesebbé tegyem a dolgot, megegyeztem Robbal, hogy a stáb otthagyhatja
biztonságos autóját, és csatlakozhat hozzánk a falnál. Tom rákezdte az ugatást, ami azonnali hatással járt, mintha csak hideg vízzel öntötték volna nyakon Tammyt. A farka megrándult, a füle lelapult, és a tigris két perc múlva megtört: leszökkent a szikláról, és a házába iszkolt. Kimondhatatlanul megkönnyebbültünk ugyan, de azért felhívtam Mike Thomast, és tudattam aggályomról: Király ugyan rács mögött van, de a helyzet nem száz százalékig biztonságos, mert az idegen terepen izgatottságában könnyen valamiféle kétségbeesett lépésre szánhatja magát. Mike egyetértett. – Láttam, amint egy majom stresszes állapotban tízméternyit ugrott – mesélte. – Amire állítólag nem is képes. Szerencsére elcsíptük a női vécében. – Ha Király megint kiszabadul, nem valószínű, hogy mi is ilyen szerencsével járunk. Miután mind a három tigris a helyére került, úgy döntöttünk, a nyilvánvaló következő teendő az, hogy becsalogassuk Királyt a tigrisház negyedik zárkájába, ahol végre valóban zár alá kerülne. Sajnos azonban ez a rozoga tartalékzárka nem volt biztonságos. Acéllemezzel kellett volna kibélelni, és a padló lécei is javításra szorultak. Mindkét műveletet házilag meg lehet oldani néhány óra alatt, ha az anyag is, a személyzet is rendelkezésre áll, csakhogy gyorsan sötétedett. És a tigrisháznak nem volt világítása. Duncan ott maradt, hogy felügyelje a nagymacskák házának rendbehozatalát, én meg elindultam, hogy valahol szükségvilágítást szerezzek be. A gondozók elmondták, hogy a legközelebbi elektromos áruház a közeli Plymptonban van. Ahogy elhajtottam a sötétedésben, néhány munkást vettem észre a főbejárathoz vezető úton, amint szerszámokat pakoltak le a Transitjukról. Intettek, hogy mehetek, én meg nem sokat törődtem velük, csak tovaszáguldottam világításkeresőben, hogy minél előbb folytatódhasson a javítás. Néhány kényszerű visszafordulás után rátaláltam egy kertészeti centrummal kombinált vegyes áruházra, ahol minden kapható volt, ami felesleges, de végül találtam egy barkács részleget, sőt világítási cikkeket is. Felrohantam a lépcsőn, és elkaptam egy eladónőt. – Hol találok halogénlámpát? – Hosszú csönd támadt. Majd, mintegy lassított felvételben: – Nos… azt hiszem… van… néhány… lampionunk… – Nem, nem, nem: egészen mást keresek. Fényszórót. Halogén fényszórót. Ötszáz wattosat. Hol találok ilyet? – A hölgy ellebegett, hogy megkérdezzen valakit, én pedig ezalatt vészsebességre kapcsolva újra végigpásztáztam az elektromos részleget, a fodros éjjeliszekrény-lámpák sorait, az egyetlen árva égőt tartó üvegdámákat, és persze a lampionokat. Megpróbáltam módosítani a keresés feltételein: vajon ez az elektromos limlom beválik kompromisszumként? Elképzeltem, amint őszbevegyült brigádunk egy nyirkos folyosón dolgozik csiszológépekkel, tigrisek szomszédságában, és szinte láttam az arckifejezésüket, amikor beállítok egy Disney-figurát ábrázoló lámpával. Nem. És ekkor megtaláltam. Egy jelöletlen skatulyában, a legalsó polcon bújt meg az egyetlen, falra szerelhető halogénlámpa – de se csatlakozó nem volt hozzá, se kábel. Két kézzel ragadtam meg, és száguldottam a barkács részlegre, el az eladónő mellett, aki épp azt mekegte: – Sajnálom, de… pillanatnyilag… nincsen… – Oké. Megtaláltam. Köszönöm. A néptelen barkács részlegen magam kerestem csatlakozót és kábelt, és végre sikerült mozgósítanom egy eladót, hogy mérje le a szükséges adagot. De olyan sokáig bíbelődött, hogy elhatároztam: inkább viszem az egész tekercset.
– Muszáj lesz… megkérdeznem… az árát… és Reg… éppen …szabadnapos. – Oké, mérje le és tekerje fel, de kérem, gyorsan, mert meglehetősen sietek. – Végre sikerült megértetnem magam, és hamarosan már a kasszánál álltam egyik lábamról a másikra, és nyakamat nyújtogatva néztem az előttem toporgó három vevőt, hogy vajon meddig totojáznak a fizetéssel. A kasszánál sorban állással töltött holtidő mindig meghaladja a tűréshatáromat, még ha történetesen nem sietek is. Az évek során Zazen légzéstechnikát fejlesztettem ki, és rászoktattam magam, hogy ne fókuszáljak a sort lassító, elkerülhető kisebb alkalmatlanságok óhatatlan sorozatára. Ez azonban a jelen helyzetben nem működött. Teljes vészüzemmódban voltam – alig néhány órája élet-halál döntéseket hoztam életemben először, még mindig egy kiszámíthatatlan nagymacska ólálkodik a parkban, a legkevésbé sem megfelelő helyen, ráadásul sötétedik, és sürgősen le kell bonyolítanom ezt a vásárlást, hogy folytatódhasson a munka, amivel a vadállatot végül el lehet rekkenteni. És a pénztár nem volt éppen a villámgyors működés modellje. A pénztárosnőt valósággal elkábította a kassza, a sorban állók mintha iszapban mozogtak volna. Amikor végre-valahára – lassított felvételben – lebonyolódott az első tranzakció, a távozó vevő visszalebbent a sorba, és felragadott egy doboz mentolos cukrot. – Bocs, ezt elfelejtettem! – Hogy ekkor ki nem törtem, az a világ nyolcadik csodája. A kezem reszketve tapogatózott a rózsaszín-fehér cukorkák zacskója felé, hogy elragadjam, és miszlikbe tiporjam, aztán én törjek a sor élére. Nem tettem. Mélyeket lélegeztem. És végre, végre elszabadulhattam. Száguldottam vissza, az éji homályban, a szükséghelyzet felé. A célegyenesben egy akadályt pillantottam meg a reflektorfényben. Nem akartam hinni a szememnek – a korábban kikerült munkások távozásom és visszaérkezésem között lezárták az utat! Betonakadályok emelkedtek előttem, és egy tábla közölte, hogy az elkövetkező négy hónap során az út egy kapcsolóház építése miatt zárva is marad. A kerülő utat egyelőre nem jelezték, és a területről alkotott képzeletbeli térképem, hogy finoman fogalmazzak, igen hiányos volt. További fél órámba került, mire a tökéletesen egyforma mellékutak valamelyikéről végre rátérhettem a bevezető útra. A parkban rohamléptekkel száguldottam a tigrisek felső területe felé. A tigrisházban egyetlen hatvanwattos égő világított, én pedig azonnal nekiláttam, hogy állandóan magamnál hordott kéziszerszámaimmal felszereljem a lámpát. Több tucatnyi, de az sem lehetetlen, hogy száz hasonló lámpát szereltem már életemben, ám ez alkalommal azt kellett észlelnem, hogy a kezem remeg, és bizony nem büszkélkedhettem a végeredménnyel. Nem volt különösen serkentő hatással rám, hogy a műveletet körülbelül fél méterre Spartól, az idős korára is erőteljes és fenyegető szibériai tigristől végzem. A Királlyal történt korábbi randevúja óta a fülén véres sebet hordozó Spart természetesen kísértették a délutáni események, és nem szolgált tetszésére, hogy ismeretlenek kopácsolnak a házában ilyen szokatlan időben. Épp annyira felzaklatta a jelenlétem, mint engem az övé; folyamatosan hallatott halk, de nem kevésbé fenyegető morgása időnként ordító crescendóvá fokozódott. Ilyenkor rávetette magát a kettőnket elválasztó drótkerítésre, és le nem vette rólam vészesen kitágult, hatalmas, narancsszínű szemének pillantását. Az efféle zajos epizódok élénk visszhangot keltenek az ember kebelében, és vészjeleket továbbítanak az agyába, mely már úgyis tele van aggodalommal, miközben megkísérli elnyomni a nagytestű ragadozó közelségéről és a fenyegető kínhalálról a szem által közvetített elkeserítő híreket. Talán érthető, hogy a kábel lecsupaszítása közben túl mélyen vágtam a huzalba, és a bekötések csúnyára sikerültek. De ilyesmivel most nem törődhettem. Amikor végre fényárban úszott a zárka, megvallottam Robnak, aki pillanatnyilag az
egészségügyi és biztonsági tiszt feladatát látta el, hogy ezt a huzalozást később, alkalmasabb körülmények között, újra el kell majd végezni. Elnyűtt képén részvétteljes mosoly tűnt fel. – Egyelőre jó lesz – hangzott megértő válasza. John, Paul és Rob gyorsan elvégezte a negyedik zárka belsejének javítását, az olyan emberek szótlan hatékonyságával, akik tudják, mit művelnek, és már régóta dolgoznak egymás keze alá. Duncan átgondolta a kábító fegyver ügyét. A legközelebbi állatkert, Paignton, nem adhatja kölcsön az övékét, mert az engedélyük nem szól területen kívüli használatra. Parkunknak az utóbbi években szerzett hírneve, valamint a mi széltében hirdetett tapasztalatlanságunk aligha kelthetett bennük kedvező benyomást, és jócskán tudatosodott bennünk, hogy ez a kudarcérzés, valamint nyilvános fogadtatása mit jelenthet a kilátásainkra nézve. Rob végül szerzett egy kábító puskát és engedéllyel rendelkező kezelőt, méghozzá Bob Lawrence-nek, a Midlands Szafaripark főerdészének személyében, aki hajlandó volt leruccanni hozzánk, de úgy döntöttünk, hogy mivel Király biztonságosan el van zárva, elég, ha Bob csak másnap reggel érkezik. Ésszerű módon egyetértettünk abban, hogy mivel a jaguárt a nagymacskák elrekesztésére szolgáló zárkába zártuk, minimális a kockázat. Megpróbáltuk átcsalogatni Királyt a kijavított negyedik nagymacskazárkába: húst tettünk közvetlenül az ajtó mögé, és bár a hús jelenléte szinte kémiai hatással járt az izmos vadállatra, és többször is a küszöbre csalogatta, az önfenntartás ösztöne mindig megfékezte. Túlságosan ravasz volt, vagy túlságosan rettegett, hogysem új területét feladva az ingyenkoszt kedvéért beugorjon egy ólba. Mike azt tanácsolta, hogy őrködjünk autóból a zárka közelében, és az első fenyegető jelre, mondjuk ha Király megpróbál átmászni a drótkerítésen, hozassunk puskát. Rob a gondozó bódéjában heveredett le, keze ügyében a puskával, én pedig anya kocsijával a lehető legközelebb hajtottam, és letelepedtem egy kulacs kávé meg egy zseblámpa társaságában. Mike utasított: félóránként villantsam fel a zseblámpát, és győződjem meg róla, hogy Király nyugton van – és ami még fontosabb: még mindig ugyanott. – Ne szállj ki a kocsiból! – figyelmeztetett. – Ha kiszabadult, nem hallod meg, ő pedig az ajtónál fog lapulni. – Az éj előre haladtával a józan eszű Király úgy döntött, biztonságos az üres zárkában ülni, bár vigyázó szemmel figyelte, közeledik-e valaki a házhoz. Ez azt jelentette, hogy az autóból nem volt látható, így aztán félóránként kinyitottam a kocsiajtót, félig-meddig arra számítva, hogy azon nyomban rám ront százkilónyi izom, fog és karom, majd amikor ez elmaradt, néhány lépésnyire beóvakodtam a sötétségbe, ahol vagy lapult, vagy nem egy dühös jaguár, és felvillantottam a zseblámpát. Magabiztosságom egyre fokozódott, ahányszor egy szempár visszfénye villant rám a házból. Király nyugton maradt, és hajnali öt órakor Duncan felváltott az autóban. Bob Lawrence fél nyolckor érkezett a kábító puskával. Az övébe tűzött fegyverekkel és Indiana Jones-féle kalapjával igen megnyugtatott a jelenléte. Az ember úgy érezte, ha elszabadul egy orrszarvú (nem mintha rendelkeztünk volna akár csak eggyel is), Bob azzal is elbánna. Megjött az állatorvos, hozta a szükséges nyugtatókat, és harmadik próbálkozásra Királyt eltalálta a kábító lövedék, ámbár, mint kiderült, sajnálatos módon éppen az ágyékán. Dühödten ugrándozott, majd fokozatosan lassult, morogva-hörögve, és ádázul méregetett bennünket a kerítés túloldaláról. Úgy éreztem, igyekszik megjegyezni az arcunkat, hogy amikor kiszabadul, tudja, kinek jár megtorlás az őt ért méltánytalanságért. Annak is megvolt a veszélye, hogy az elkábított Király beleesik a vizesárokba és megfullad,
ezért létrát hozattam, amivel szükség esetén kitaszigálhatjuk, de titkon elhatároztam, hogy ha egyáltalán felmerül a lehetőség, hajlandó vagyok lemászni a létrán és kirángatni a vízből. Ám erre szerencsére nem volt szükség. Király bárányszelíden összecsuklott, mi pedig rohantunk a zárkába, hogy hordágyon kihozzuk. Immár újra biztonságban a saját házában – amit aprólékosan átvizsgáltunk, hátha akad valami hiba, ami hozzájárulhatott az incidenshez –, Királyt gyors fogászati és általános egészségügyi vizsgálatnak vetettük alá. Ritkán kap az ember lehetőséget, hogy végzetes következmények nélkül pillantson be egy ilyen állat szájába, tehát buzgón éltünk az alkalommal. Ahogy hozzáértem Királyhoz, miközben a hordágyon cipeltük, első ízben kerültem közvetlen kapcsolatba a gondjainkra bízott állatok egyikével, és szinte hihetetlen volt ez a beavatás. Négy férfi együttes ereje kellett a park egyik legszebb és legveszedelmesebb állatának felemeléséhez. Mintha álmában is szemmel tartott volna bennünket egzotikus rózsafoltjaival; irdatlan ereje csalóka szépségébe zárva szunnyadt. Ahogy Bob Lawrence és az állatorvos a nyakánál fogva beemelte a rácskerítésen, mintha csak egy zsák krumpli volna, majd kiléptek, és bezárták maguk mögött az ajtót, szinte eufóriásan szakadt ki belőlünk a közös sóhaj. – Vörös riasztás lefújva – adott hangot kollektív megkönnyebbülésünknek Rob. Persze jelentést kellett írnunk, amiben döntően fontos lesz az esemény pontos időrendje, és amit a szakértők majd átfésülnek, mielőtt nyilvánosságra hozhatnánk. Rob és Duncan többszörösen kérdőre vonta Richardot, a gondozót, akinek a lelkén száradt a dolog, és a közléseinket meg a jelentést végre-valahára jóváhagyta a tanács, mivel, úgymond, bebizonyosodott, hogy felelősen és szakszerűen jártunk el. Egyfajta jóváhagyást Tomtól is kaptunk, a nagyhangú számítógépes szakértőtől, aki másnap, távozáskor kijelentette: – Vitathatatlanul ez volt a legizgalmasabb helyszíni munka, amit valaha is végeztem. Csakhogy bennem gyökeret vert a rettegés: milyen is, amikor Király kiszabadul, ha akár csak egy pillanatra is, mindenre képesen. Amikor megvásároltam az állatkertet, azt gondoltam, hogy az állatok elzártsága adott tény, minden biztonságos, hibátlan rendszereket működtető szakemberek avatott kezében van. A gondolat, hogy ezeknek az állatoknak egyike, ha kiszabadul, megrohanja a piknikterületet, vagy betéved a faluba, az adrenalinnak új, maradandó szintjét képezte a mellkasomban, és a mai napig sem hagyott el. A vörös riasztás kilátása – az, hogy milyen érzés a vészhelyzet közepében lenni, vállalni a lehetséges következményeket, ha valami rosszul sül el – velem van, amikor felébredek, amikor lefekszem, vagy amikor a parkot járva elcsevegek a látogatókkal. A felelősségnek ezt a szintjét komolyan kell venni. Mintha akarattal rendelkező puskákat vigyáznánk, támadófegyverek biztonságos tárházát, amelyeknek azonban mindegyike rendelkezik határozathozó agykéreggel és menekülési útvonaltervek egész sorával. Király sikeresen belénk plántálta a magáét. Fordította: Borbás Mária
