Bem József. Józef Zachariasz Bem (Bem József, Bem apó)

Bem József Józef Zachariasz Bem (Bem József, Bem apó) (Tarnów (Galícia), 1794. március 14.-Aleppó (Szíria), 1850. december 10.) lengyel katonatiszt, az 1848-49-as magyar szabadságharc honvéd altábornagya.

Bem József portréja A magyar történelem nagy alakjai 8. rész. Összeállította: Dörnyei László-Kővágó Sarolta Reflektor Kiadó, Budapest, 1987, 19. oldal Hadtörténeti Múzeum, Budapest

A család sziléziai (cseh) eredetű volt. Az iparosok családjából származó apa, Andreas jogot végzett, s előbb a lwówi városi tanácsnál dolgozott, majd ügyvéd volt a tarnówi nemesi bíróságon. 1807-ben a krakkói középiskola tanulója volt, amikor jelentkezett a Napóleon oldalán harcoló lengyel seregbe. A lengyel hazafiak abban reménykedtek, hogy Napóleon segítségével helyreállíthatják az egységes Lengyelországot. Illúzióikat az is erősítette, hogy Napóleon 1807-ben létrehozta a Varsói Nagyhercegséget, s ennek területét 1809-ben újabbakkal növelte. A fiatal Bem egy tüzérüteghez került, s csakhamar kitűnt szorgalmával. Ennek köszönhetően 1809-ben áthelyezték a varsói tüzérhadapródkarhoz, majd felvették a varsói Tüzér és Műszaki Iskolába. Bem különösen a mennyiségtanban tűnt ki. 1810-ben már alhadnagyi rangban szolgált az újoncképző önkéntes iskola állományában, majd 1811-ig a tüzérségi felsőiskolán tanult. Ekkor április 1-jén főhadnaggyá nevezték ki egy Gdanskban állomásozó lovasüteghez. Bem a lengyel seregben a lovas tüzérségnél szolgált.

1812-ben eljött az első komoly próbatétel. Bem tüzérhadnagyként vett részt a napóleoni Grande Armée oroszországi hadjáratban, majd 1813-ban a visszavonulás során Danzig (Gdańsk) védői között szolgált. Hősies magatartásáért 1813. december 20-án megkapta a francia becsületrendet. A Becsületrend a legmagasabb francia kitüntetés, amelyet Napoleon alapított 1802-ben.

Nem sokkal ezután, 1814. január 2-án Gdansk kapitulált. A napóleoni háborúkkal véget ért a Lengyelország helyreállításáért folytatott küzdelem első szakasza is. Az ország nem tűnt el teljesen Európa térképéről. A bécsi kongresszus orosz főség alatt létrehozta a Lengyel Királyságot. Ez a Kongresszusi Királyságnak is nevezett államalakulat saját alkotmánnyal, törvényhozó testülettel és végrehajtó hatalommal, s ami lényegesebb, saját - noha orosz mintára szervezett - hadsereggel rendelkezett. Bem 1815-ben belépett az orosz fennhatóság alatt álló Lengyel Főkormányzóság hadseregébe. 1815-ös minősítésében "igen nagy tehetségű tisztként" jellemezték. Az orosz hatóságok nem tartották megbízhatónak, 1816-17-ben fegyelmi büntetéssel is sújtották. Tüzérszázadosként igyekezett elsajátítani kora műszaki ismereteit, 1819-ben a varsói tüzériskola tanára lett, s maga is kísérleteket folytatott egy új tüzéreszközzel, a Congréve-féle hadiröppentyűvel, a mai rakéta ősével. Egy ilyen kísérletben, 1819 áprilisában robbanás keletkezett a laboratóriumban, s Bem súlyosan megsérült. Amúgy sem szép arcát égési sebek csúfították el. Kísérleteit azonban nem hagyta abba, s 1820-ban német nyelvű kötetben hozta nyilvánosságra azok eredményeit. Bem több ízben erősen nyilatkozván az orosz befolyás ellen. 1822-ben belekeveredett a Lukasinski vezette függetlenségi összeesküvésbe, s bár bizonyítékot nem találtak ellene, a cári birodalomban "reformnak" nevezett megrendszabályozásra küldték. Egyévi börtönre, majd büntetőszolgálatra ítélték. A hatalommal támadt összeütközéseinek az lett a vége, hogy Sándor cár halála után, 1826 elején elbocsátották a hadseregből és Lembergben egészen a fizikai tudományok tanulmányának élt. Leginkább a gőzgép foglalkoztatta és éppen írni készült róla. A polgári életbe visszatérő Bem számára az újabb alkalom 1830 őszén jött el, amikor november 29-én kitört a varsói felkelés. A csakhamar országos méretűvé szélesedő fegyveres mozgalomnak óriási szerencséje volt, hiszen a kongresszusi Lengyelország viszonylag jelentős fegyveres erővel rendelkezett. E szerencsével azonban együtt járt egy nagy szerencsétlenség is: a hadseregnek mindvégig nem volt jó képességű hadvezére. Az 1831 januárjában kezdődő hadműveletekben a lengyel hadsereg sikerrel hárította el az oroszok támadásait. E harcokban Bem őrnagyi rangban ütegparancsnokként harcolt. A lengyel támadás azonban már jóval kevesebb eredménnyel járt. Bem már Iganienél kitüntette magát, de tüzéri tudása igazából Ostrołękánál mutatkozott meg. A bevezető, április 10-én vívott iganiei ütközet lengyel sikere után az orosz főerőkkel május 26-án Ostrołękánál vívott döntő csata a lengyel hadsereg katasztrofális vereségét hozta. A fővezér megfeledkezett Bem ütegéről, s az az összecsapás végső szakaszában egymaga fedezte a lengyel sereg roncsainak visszavonulását. Bem 10 lövegével állította meg az orosz gyalogság előnyomulását, s az orosz

fővezér által bevetett 62 löveg sem volt képes Bem ütegét visszaszorítani. A sikeres szereplés után Jan Skrzynecki tábornok még a csatatéren ezredessé léptette elő, s a Varsó elleni orosz támadás előtt dandártábornokká és a tüzérség főparancsnokává nevezték ki. A Varsó alatti harcokban azonban kétségtelen bátorsága ellenére is hibákat követett el. Midőn Paskievics Varsót ostromolta, 1831 szept. 6-7.-én Bem kétségbeesett erőfeszítéseket tett az ellenség feltartóztatására, de magára hagyatva, nem bírta megvédeni a fővárost. A főváros kiürítése után a porosz területre történő visszavonulás, lefegyverzés és emigráció következett. A lengyel szabadságharc bukása után Párizsba emigrált. Megírta visszaemlékezéseit A lengyelországi nemzeti felkelésről címmel. Az emigrációban Bem az Adam Czartoryski herceg vezette, úgynevezett arisztokrata irányzathoz csatlakozott; ahhoz az irányzathoz, amely az európai nagyhatalmak segítségével akarta kivívni a lengyel függetlenséget. Bem - a lengyel emigráció hagyományainak megfelelően - különböző európai konfliktusokban igyekezett kamatoztatni katonai képességeit. Midőn Portugáliában 1833. polgárháború ütött ki s szabadelvű dom Pedro és a reakcionárius dom Miguel közt, Bem az előbbinek felajánlotta szolgálatát. Lengyel emigránsokból légiót akart szervezni az alkotmányosságért küzdő Dom Pedro oldalán. Bem abból indult ki, hogy minden ilyen részvétel elősegítheti a lengyel ügy iránti érdeklődés fenntartását, s hogy ezáltal a lengyel emigránsok „edzésben maradhatnak”, tehát tovább csiszolhatják katonai képzettségüket. A légió szervezéséből azonban végül nem lett semmi. Részben azért, mert a lengyel emigránsok többsége idegenkedett minden ilyen szerepvállalástól; részben, mert a megszilárdult helyzetű portugál kormány is visszamondta az ajánlatot. Sőt, a toborzás közben egyik honfitársa merényletet követett el Bem ellen. A légiószervezés kudarca aztán évekre népszerűtlenné és gyanússá tette Bemet emigránstársai szemében. Az emigrációban távol tartotta magát a pártoskodástól, és honfitársainak nagy része őt éppen nem kedvelte. Nagyobb működési tért nyitottak előtte az 1848-ban Európa szerte kitört szabadságharcok. 1848 tavasza Londonban érte, s ezt követően Párizsba sietett. 1848 tavaszán bekapcsolódott a galíciai forradalmi mozgalomba, s francia fegyverszállítást ígért az orosz és osztrák megszállók ellen. E mozgalom nem tudott kibontakozni, így Bem Bécsbe ment Ezt követően Lwówba utazott, majd 1848 szeptemberében egy lengyel–horvát légió felállításának tervével Magyarországra akart utazni. Ekkor már hónapok óta folytak a harcok a Délvidéken a magyarok és a szerb felkelők között, s immár Jellacič horvát bán fegyveres intervenciója is bekövetkezett. Bem úgy vélte, csak a lengyelek képesek a magyarok ellen uszított szlávokat kibékíteni, s a közös ellenség, a Habsburg-hatalom elleni harcra bírni. Magyarországi utazása azonban némi haladékot szenvedett. Az 1848. október 6-i bécsi forradalom után Bécsbe utazott, s ott október 15-én Wenzel Massenhauser rábeszélésére vállalta a forradalom fegyveres erőinek főparancsnokságát. De a polgárság közömbössége és katonáinak gyakorlatlansága meghiusítottak minden eredményt. Mindent elkövetett, hogy a város tartsa magát, míg a magyarok föl nem mentik. Október második felében tehát ő intézte Bécs védelmét, s bár mindent megtett a magyar csapatokkal történő egyesülés érdekében, a cs. kir. fősereg túlereje ellen nem tudta megvédeni a várost. A vereséget követően elhagyta Bécset. A kapitulációkor sikerült kimenekülnie: az útlevelet Szontágh Pál szerezte neki. Pozsonyba jött. 1848. november 3-án reggel 4 órakor egy futár kopogtatott be Kossuth Lajosnak, az Országos Honvédelmi Bizottmány elnökének pozsonyi szállására. A futár egy rövid levelet nyújtott át az elnöknek. A levélben - amely valami irtózatos macskakaparással íródott - a következők állottak: „Bem tábornok Johann Schneider név alatt megérkezett. Megszállt a főőrtanyán, s várja az utasítást, hol és mikor láthatja őnagyméltóságát, Kossuth urat.”

Kossuth csakhamar Bemért üzent, s még aznap találkoztak is. „Bem generális itt van. Szolgálatát ajánlja. Elfogadom” - írta lakonikus rövidséggel az Országos Honvédelmi Bizottmány Pesten tartózkodó tagjainak. Majd beszámolt arról, hogy Bem szerint rövidesen várható a cs. kir. fősereg összpontosított támadása. A fent idézett, egyes szám harmadik személyben írott rövidke levéllel kezdődött meg annak a nagy magyar regényíró, Jókai Mór által „kis szürke embernek” nevezett - tábornoknak a magyarországi pályafutása, aki anyanyelvén kívül kitűnően tudott franciául és németül, de csaknem tízhónapos magyarországi tartózkodása alatt is csupán néhány szót tanult meg magyarul. S akit ennek ellenére olyannyira imádtak a katonái, hogy csak Bem apóként emlegették. Kossuth örömmel fogadta a nagyhírű tábornokot, de eleinte nem tudott mit kezdeni vele. Előbb katonai tanácsadóként a Nagyszombaton állomásozó Guyon Richárd ezredes dandára mellé rendelte tanácsadóként, majd Pestre küldte őt. Bem még Pozsonyban találkozott Görgeivel is. A találkozóról csupán Görgei emlékirata nyújt tájékoztatást, s e szerint az ifjú fővezér első benyomásai nem voltak jók. „Bem megjelenése kellemetlen volt számomra - írja. - Nem tudtam, honnan jön, és mi a célja. Megmagyarázhatatlan felbukkanása Bécsben, ottani, csak hírből ismert tevékenysége, és mostani, megmagyarázatlan odaadása, mellyel hazám megvédelmezése ügyének hódolt, önkéntelenül a divatos forradalmár-katona fajtából való kóbor lovagok egyikének jellemezte szememben. Hazám ügye pedig igazságosnak, szentnek tetszett nekem, és határozott ellenszenvet éreztem az ilyen elemek fegyverbarátsága ellen. Ráadásul Bem kedvező ítélete Guyonról, és kedvezőtlen ítélete rendes ezredbeli tisztjeink felől homlokegyenest ellenkezett tulajdon tapasztalataimmal, és nem sok okot találtam rá, hogy Bem hadi működésétől maradandó eredményeket reméljek hazám ügyének.” Meglehetősen kemény szavak, s a rokonszenvnek nyoma sincs bennük. Amikor Görgei e sorokat leírta, Bem már egy éve halott volt, s ezért a leírás minden kegyelet nélkülinek tűnik. Ugyanakkor nem tagadható, hogy Görgei alighanem pontosan írta le első benyomásait. A Pozsonyban, majd a Simunichot üldöző Guyon főhadiszállásán felbukkanó Bem ugyanis másokban sem keltett különösebb rokonszenvet. „...kicsi volt és zömök, egyik lábán bicegő, azon seb következtében, melyet csípőjén portugali szolgálatban kapott; ez, és gömbölyű arcának szabálytalan, csaknem lapos vonásai, sötét arcszíne s őszülő haja, kopott condottiérere emlékeztetett; nem mondhatom, hogy az első benyomás kedvező lett volna” - írja róla Pulszky Ferenc. Szintén Pulszky írja, hogy amikor Bem Pozsonyba érkezett, Csány László kormánybiztos „zsidónak tartotta a bicegő kis köpcös urat, s nem ismert rá a lengyel forradalom hősére”. Splény Béla, Guyon sógora Sárfőn látta a polgári öltözetű öregurat. „Ha én tudtam volna, mi lesz Bemből, jobban megnéztem volna őt” - írja róla. Rövidesen visszatért Pestre, ahol ekkor már Józef Wysoski irányítása alatt szervezés alatt állt a lengyel légió. Csak lengyeleket nem akart vezetni. Bem még a párizsi emigrációban ellenséges viszonyba került a Lengyel Demokrata Társaság tagjaival, ezért a lengyel légió tagjai is ellenségesen fogadták. Az ellentét odáig mélyült, hogy 1848. november 10-én a Budapesten tartózkodó lengyel emigránsok egyike merényletet követett el Bem ellen - s megsebesítette az arcán, mert Bem ellenezte az önálló magyarországi lengyel légió felállítását. Ksawery Kolodziejski, aki még nagykorú sem volt, fogta magát, elment a Nádor fogadóba – ami ott van a Magyar Tudományos Akadémia mellett – fölment az első emeletre, bekopogtatott, megkérdezte, hogy Bem tábornokhoz van-e szerencséje, mire az azt felelte, hogy igen. Kolodziejski elővett egy mordályt és közvetlen közelről Bem apó arcába lőtt. Bem apónak szerencsére erős volt az arccsontja, így a golyó elakadt benne. A fiatalembert elfogták, bíróság elé állították, és valóban annak rendje és módja szerint le is csukták. Egészen 1849

májusáig itt ült valamelyik pesti börtönben, amíg Buda ostromát föl nem használva női ruhában meg nem szökött. Országos körözést adtak ki ellene, utána végigharcolta a magyar szabadságharcot és valamikor 1849 szeptemberében, már a vidini emigrációban Bem apótól bocsánatot kért, mire Bem apó azt mondta, hogy jól van, nem történt semmi sem. Bem hosszú emlékiratban igazolta magát az árulás és az arisztokratikus politika vádjai ellen, melyekkel fanatikus honfitársai őt megbélyegezni akarták. Az indulatos vitákkal járó ellentétet Kossuth úgy próbálta megoldani, hogy a feleket elvezényelte a fővárosból. Wysocky légiója az aradi ostromsereghez került. 1848. november 22-én Kossuth értesítette Bemet, hogy az OHB elfogadta ajánlatát, s alkalmazni fogja a magyar hadseregben, egy hét múlva pedig megbízta őt a felső-erdélyi hadsereg vezetésével. Bem tábornokként és főparancsnokként tehát a súlyos helyzetben lévő Erdélyi magyar hadsereghez került

Az erdélyi hadjárat Bemnek nem volt könnyű dolga. Az 1848 októbere óta folyó erdélyi harcokban az ottani magyar csapatokat egyik vereség a másik után érte. Az észak-erdélyi magyar csapatok Csucsa környékére szorultak vissza; Háromszék kivételével egész Erdély a cs. kir. csapatok és a román fölkelők uralma alá került. Bem beköszöntője rövid volt és határozott: „Uraim, a kormány engem e hadsereg teljhatalmú főparancsnokává nevezett ki. Én önöktől feltétlen engedelmességet kérek; aki nem engedelmeskedik, azt agyon fogom lövetni. De fogok tudni jutalmazni is. A múltról nem beszélek. A parancsokat rögtön kiadom. Elmehetnek.” - mondta a szilágysomlyói főhadiszálláson található tiszteknek. Erdélybe indulása előtt Bem megígérte Kossuthnak, hogy a hadsereg a karácsonyt a november végén elveszett Kolozsvárott fogja tölteni. Így is történt. Ebben a válságos helyzetben érkezett 1848. december 5-én Váradra Bem József, akit a kormány küldött. Bem annak ellenére, hogy sietett tovább a frontra, a több intézkedés miatt a tervezettnél tovább maradt a városban, két kiáltványt készíttetett, amelynek egyike biztosítja mindenki számára a nemzeti és a vallási szabadságot s az egyenlőséget, a másik magyar és román nyelven készült és szabályozta a tábor ellátását. Az idős katona megjelenése reménykedéssel töltötte el az elkeseredett váradiakat. Másnap, december 6-án a váradi polgárok fáklyás zenével köszöntötték, ahol Mezey Mihály üdvözölte őt, mire Bem segédje által kijelentette: "hazánkért élni és halni kész." Bem december 7-én indult el Váradról a Csucsa melletti Feketetó környéki táborozó sereghez. Innen készítette elő azt a győzelmi sorozatot, amely által 1848 végén Várad megszabadult az invázió veszélyétől és a fokozott élelmezési gondoktól. Időközben 1848 december 19-én Kossuth Beöthy Ödönt teljhatalmú főkormánybiztosnak nevezte ki Erdélyre s az ezzel szomszédos megyékre. 1848 vége tehát Nagyvárad és Bihar megye számára kedvező fordulattal zárult, azonban országosan a helyzet drámaian alakult. A következő évben a harci események ugyan elkerülték a várost, mégis azt mondhatjuk, hogy Várad főszerepet kapott a forradalom és szabadságharc menetében. Bem határozott intézkedéseivel rövid idő alatt rendbe hozta az igen rossz állapotban lévő, Erdélyből szinte teljesen kiszorult – a csucsai szorosnál álló – erdélyi hadsereget (tavasztól VI. honvéd hadtest) –, december 19-én ő vezette a csucsai csatát, mellyel az ország kulcsát megőrizte. Ezt követően Puchner tábornok, erdélyi főhadparancsnok támadását visszaverve ellentámadásba ment át, és gyors hadmozdulatokkal karácsonykor elfoglalta Kolozsvárt (dec. 25.). December 27-én kiáltványban ígért bűnbocsánatot a fegyvert letevő erdélyi ellenforradalmi erőknek. December 28-án megalapította a Honvéd c. napilapot. Bem ezzel –

egyebek mellett – délről biztosította az Alföldet, és lehetővé tette hogy Windisch-Grätz támadása elől a kormány Pestről Debrecenbe menekülhessen. Januárban Karl Urban ezredes osztagát üldözve a borgói szoroson át betört Bukovinába, majd visszafordulva 1849 január 13-án Maros-Vásárhelyen terem, hogy a székelyek közt kiegészítse és újjászervezze hadát. A székelyek, kiket csak az imént győztek le a császáriak, eleinte nem nagyon buzgólkodtak mellette, de aztán éltek-haltak Bem apóért, kiben valahára méltó vezérökre találtak. Ezután délnek fordult, s összeköttetésbe lépett a magyar utánpótlás legfőbb bázisát jelentő Székelyfölddel, majd támadást indított Nagyszeben, az erdélyi cs. kir. főerők legfontosabb támaszpontja ellen. A szőkefalvi-gálfalvi győztes ütközettel induló támadás azonban január 21-én Nagyszebennél súlyos vereségbe torkollt. Bem az ezt követő visszavonulásban elveszítette serege és tüzérsége több mint felét. Miután Puchner kérésére a Havasalföldön állomásozó orosz csapatok Lüders vezetésévél – jóval Paszkievics hadműveleteinek megkezdése előtt – benyomultak Erdélybe. Bem egészen Déváig vonult vissza, itt azonban egy hadosztálynyi erősítést kapott Arad alól Damjanich János tábornoktól. A bekerítés fenyegette Bem a vizaknai és a dévai csatákban február 4. és 8. között áttörte a kialakuló gyűrűt. A piskii hídnál, ahol február 8.-án egész napon át végső elkeseredéssel vívtak, kicsikarta a győzelmet. Az erősítések birtokában február 9-én Piskinél fényes diadalt aratott Puchner Antal altábornagy főerői felett. A csatatérről ismét a székelyföldnek indul, s már február 9-én ismét támadásba ment át. Ezután ismét Észak-Erdélyben termett, ahol Urban betörése után Kolozsvárt fenyegették a cs. kir. csapatok. Bem azonban február 26-27-én Borgóprundnál ismét súlyos vereséget mért Urbanra, majd megint Nagyszeben ellen vonult. Immár nemcsak az osztrák, hanem a január végén Erdélybe bevonuló orosz erőkkel is szembe kellett szállnia. Március 2-3-án Medgyesnél Puchner vereséget mért Bem csapataira; Bem ezután Segesvárra vonult vissza. Puchner úgy érezte, Bem végre a kezében van. Nagyszabású bekerítő hadművelettel akarta megsemmisíteni Bem seregét. A lengyel tábornok azonban észrevette, hogy Puchner fedezetlenül hagyta a Segesvár-Nagyszeben közötti utat. Így aztán villámgyorsan Nagyszeben alá vonult, kiszorította a városból az orosz védőőrséget, majd az így hadműveleti bázisát veszített, s részekre tagolt osztrák és orosz erőket Erdély kiürítésére kényszerítette. Ezzel a magyar honvédsereg első nagyszabású támadó hadművelete ért sikerrel véget. 1849. március 21-én délután Debrecennek – 1849. január eleje óta a magyar kormányzat székhelyének – lakói nagy betűkkel nyomott, szembetűnő plakátokra figyeltek fel. A hirdetmények tudatták, hogy "Bem, a magyar hadsereg jeles tábornoka martius 15-én a népszabadság évnapját, a nemzethez méltó ünnepéllyel szentelte meg. Ez napon éjjeli 11 órakor kiveré a muszkákat a vöröstoronyi útszoroson át Oláhországba". A derék cívisek azt is megtudhatták, hogy a képviselőház aznapi ülésében "a derék tábornokot altábornaggyá kineveztetni s a magyar hadi rend nagy keresztével megtiszteltetni rendelé". Egész Erdélyben már csak Gyulafehérvárott és Déván volt császári őrség. A kivívott diadalokkal keltett bámulatot még növelte Bem emberséges magaviselete az elfoglalt szász városokban. A kormánytól nyert szigorú utasítása ellenére közbocsánatot hirdetett, útját állta a pusztításnak s megelégedett a sarccal. Sokat tett a magyar-román megbékélésért, az irreguláris csapatok kölcsönös bosszúhadjáratait azonban nem sikerült megfékeznie. 1849 tavaszán megállapodott az addig az osztrákokat támogató legjelentősebb román felkelővezérrel, Avram Iancuva, hogy a román felkelők nem harcolnak tovább a magyar honvédsereg ellen. A megállapodás Hatvany Lajos szabadcsapatának egy rosszul időzített bosszúhadjárata miatt végül meghiúsult. Vezérkari főnöke Czetz János tábornok, egyik segédtisztje őrnagyi rangban Petőfi volt.

Bem terve ezek után az volt, hogy a délvidéki magyar erők segítségére siet. Április közepén megjelent a Bánságban, a temesvári erődöt laza ostromzár alá vonta, s az itt állomásozó cs. kir. csapatokat Havasalföldre űzte. Bánsági hadjárata valóságos diadalmenet volt. Mint Bem levelezéséből kitűnik, Kossuthnak akkor az volt a terve, hogy Bem, miután Puchnert a Bánságból is kiverte, és az oláh és szerb felkelőket Perczellel együtt legyőzte, vonuljon a felső Duna felé, és vegye át ott a vezérséget. Így írta ezt elő a május 21-iki hadügyminiszteri terv is. E feladatnak azonban csak első része sikerült. Bem Puchnert legyőzte és május 16.-án Orsováig hatolt, de az orosz közbelépése csakhamar visszahívta Erdélybe. Bem júniusban a román felkelés fellángolása és az orosz intervencióról érkező hírek miatt azonban kénytelen volt visszatérni Erdélybe. Ott július 12.-től 22-ig folyton csatázott. A második orosz beavatkozást követően kezdetben sikerrel lassította Lüders és Grotenhjelm előrenyomulását, még Moldvába is betört, hogy ott felkelést robbantson ki, de az oroszok eközben benyomultak a vöröstoronyi szoroson és elfoglalták Szebent. Ekkor ugyanis már világos volt, hogy a cs. kir. csapatok segítségére jelentős orosz sereg vonul be Magyarországra. A nyári hadjáratban Bem kb. 45.000, fele részben nemzetőrökből, frissen kiállított honvédekből és szabadcsapatokból álló seregének kellett megvédenie a testvérhazát az orosz és osztrák hadsereg több mint 50 000 emberével szemben. Bem tudta, hogy nagy csatákban nem számíthat győzelemre. Ezért sehol sem vonta össze minden erejét, hanem hadosztályonként vetette harcba azt. Így ugyan egyik vereség a másik után érte, de két hónapon keresztül megakadályozta az oroszokat abban, hogy hadműveleti céljuknak megfelelően, az alföldi magyar erők hátába kerüljenek. Bem visszatérve, július 31-én azonban Segesvár közelében Fejéregyháznál vívott csatában vereséget szenvedett, seregének java elveszett, maga Bem is csak úgy menekült, hogy holtnak tetette magát. Ugyan vereséget szenvedett Lüders orosz főerőitől, de aztán azok háta mögött megismételve tavaszi haditettét - ismét elfoglalta Nagyszebent (aug. 5.), de az augusztus 6-i nagyszeben-nagycsűri döntő ütközetben súlyos vereség érte. Erdély elvesztése után Aradon találkozott Kossuthtal, aki – miután Görgeiben nem bízott, Dembinszky pedig ismételten bebizonyította alkalmatlanságát – a magyar csapatok főparancsnokává nevezte ki. Ezután a Bánságba sietett, s itt Temesvárnál átvette a magyar főerők parancsnokságát. Temesvárnál találta Dembinskinek bomlófélben levő hadait. Csatát vívott, hogy véget vessen a folytonos, csüggesztő hátrálásnak. Augusztus 9-én döntő csatába ereszkedett Haynau cs. kir. főseregével, de az ellenséges tüzérség fölénye, no meg a magyar lőszertartaléknak az ütközet előtt történt továbbküldése miatt itt is vereséget szenvedett. A csatában egy ágyúgolyótól megbokrosodott lova levetette a hátáról, s mindjárt az ütközet elején lebukott lováról és kezét annyira megsértette, hogy el kellett őt vinni a csatatérről. Bátorságát még ez sem törte meg, s mint augusztus 10-én Kossuthoz irt levele mutatja, kész volt még egyszer megvívni. De a temesvári vereség híre Aradon végkép elvett minden reményt. Bem Kossuth táborába menekült, de nem akarta újra kezébe venni a kormányt. Bem amikor látta a magyar csapatok teljes demoralizálódását, döntött az újabb emigráció mellett. Bem hada Dobránál letette a fegyvert, ő maga Törökországba ment át. Bem augusztus 23-án lépett török területre. Mivel úgy vélte, hogy Törökország és Oroszország nemsokára háborúba keveredik egymással, szeptember 17-én áttért mohamedán hitre, s belépett a török hadseregbe. A török hatóságok azonban - a nyugati nagyhatalmak tanácsára - igyekeztek elkerülni a konfliktust, s Bemet a szíriai Aleppóba vezényelték. Itt 1850 őszén még megakadályozta, hogy a környékbeli arab lakosság kifossza a várost, rövidesen azonban ágynak esett, és december 10-én meghalt. A székelyek Bem apója nem volt még hatvanéves.

Itt is hű maradt magához és hannibáli esküjéhez: mindenütt az oroszok ellen harcolni. Muzulmán hitre tért és egy ideig Konstantinápolyban az oszmán hadsereg modernizálását irányította. Később Murad (Murat, Amurat) pasa néven a mai Szíria területén fekvő megszállt Aleppó kormányzója, katonai helytartója lett. Itt nagy érdemeket szerzett egy borzasztó keresztényüldözés leverése által. 1850. december 10-én e mondattal lehelte ki a lelkét halálos ágyán: „Lengyelország, én már nem szabadítalak fel...” Temetésén nemcsak a magyar emigránsok, a török hatóságok képviselői voltak ott, hanem az angol és francia konzul is. Sírfelirata a következő volt: „A dicső Murat pasa, aki menedéket talált a török udvarnál, megtagadta előbbeni vallását és mohamedánná lett. Szerencsések az anyák, kik olyan gyermeket hordanak méhükben, mint ő volt. De, fájdalom, nagy a mi veszteségünk! A sors kíméletlen volt e nagy emberrel szemben. Ezen dicsőséges hős életének fonalát egy csapással elvágta a halál Aleppó városában”.

Újratemetés Bem földi maradványai hetvenkilenc éven át nyugodtak az aleppói sírban. Az első világháború után Magyarországon és Lengyelországban újult erővel támadt fel a Bem-kultusz. 1927-ben Tarnówban megalakult a Bem-bizottság, amely azt a célt tűzte ki, hogy Bem hamvait hazaszállíttassa. Ugyanakkor Magyarországon is megalakult a Magyar Országos Bem Bizottság, amely az ezzel kapcsolatos hazai ügyek intézését is magára vállalta. Némi huzavona után, 1929. június 20-án az akkor már Szíriához tartozó Aleppóban exhumálták Bem maradványait. Az exhumáláson jelen volt egy Ali Riza nevű idős török férfi, aki gyermekként még részt vett a temetésen is. A csontvázat teljes épségben találták, s a tábornok sebesülésének nyomai alapján minden kétséget kizáróan azonosították, majd egy díszes, a lengyel sassal díszített ezüstveretű koporsóba helyezték. A koporsót szállító vonat június 22én indult el az Isztambul-Szófia-Belgrád-útvonalon át Magyarország felé. Június 26-án Kelebiánál érkezett magyar területre, ahol ünnepélyesen fogadták. Innen Kiskunhalason és Soltvadkerten át érkezett Kiskőrösre, Petőfi szülővárosába. A vonat útja valóságos diadalmenet volt: minden településen küldöttségek, egyesületek, zászlóerdő és óriási tömeg fogadta. A szerelvény június 26-án délután 5 óra 40 perckor órakor érkezett a Keleti pályaudvarra. A koporsót ágyútalpon szállították a Nemzeti Múzeumba, ahol felravatalozták. Június 27-én a Nemzeti Múzeumnál óriási ünnepséget tartottak - a koszorúzók között ott voltak a Habsburg-család Magyarországon élő tagjai is. A június 28-i díszünnepségen megjelent Horthy Miklós kormányzó is. A koporsót ünnepélyes gyászmenetben ismét a Keleti pályaudvarra szállították, s a vonat délután fél kettő körül indult el kelet felé. A határig tartó út ismét diadalmenethez hasonlított. A szerelvény Somoskőújfalunál hagyta el Magyarországot. „Olyan benyomásokkal távozunk, mintha nem idegenből mennénk haza, hanem a testvéreinktől. Nem lehet ezt elfelejteni soha. Keresni kell a szavakat, de olyan pillanatok ezek, amelyekben az ember éppen a szavakat nem találja” - mondta a lengyel küldöttség vezetője, Przedzymirski ezredes a Pesti Hírlap riporterének. A lengyel tisztek magyarul köszöntek el: „Viszontlátásra”, mire az ünneplő tömegből valaki bekiáltotta: „Viszontlátásra a Kárpátokban”. A feszült magyar-csehszlovák viszony ellenére a csehszlovák hadsereg is díszőrséget rendelt ki a szerelvény mellé. A vonat Füleken, Losoncon, Garamberzencén, Ruttkán és Zsolnán át érkezett Oderbergbe, majd június 29-én reggel fél nyolckor Dziedzice állomásnál lépte át a lengyel határt. Innen Krakkóba érkezett, ahol újabb díszünnepség következett. A vonat június

30-án érkezett Tarnówba, ahol már készen állt egy mesterséges szigeten, a hat korinthoszi oszlopon álló díszes kőszarkofág. A sajátos megoldásra azért volt szükség, mert miután Bem az emigrációban áttért a mohamedán hitre - a lengyel püspöki kar állásfoglalása szerint hamvai nem nyugodhattak a megszentelt lengyel földben. A szarkofág felirata magyar, lengyel és török nyelven tájékoztat Bem életrajzi adatairól. Magyar felirata így hangzik: „BEM APÓ, a magyar szabadságharc legnagyobb hadvezére”. A tábornok igazi emlékműve azonban mégsem ez, s nem is a budapesti Bem-szobor. Hanem inkább az a néhány sor, amelyet a nagy magyar költő, Bem segédtisztje, Petőfi Sándor; az a kemény nyakú és derekú magyar költő, aki a szabadságharc majd minden útjába kerülő tábornokával összeveszett, írt róla: S ha volna ember, kit mint Istent imádanék, Meghajlanék előtted Térdem, meghajlanék. A kicsi termetű, vézna, beteges emberben egészen a lélek ereje uralkodott. A csata napján valódi hős volt, nagy kócsagos csákójával mindenütt elöljárt, és sok sebtől eltorzult arca belső tűztől égett. Példája, rettenthetetlensége lángra gyújtotta katonáit is. Különösen a székelyek ragaszkodtak hozzá egészen babonás tisztelettel. Mint hadvezér, különösen az ágyúk felhasználásának és a gyors meneteknek volt mestere. Ezért egyéniségének nagyon megfelelt a kis, hegyes-völgyes országban csekély számú sereggel való harcolás. A szabadságnak önzetlen, halálmegvető, tanult és ügyes katonája volt. Hatása visszhangzik Petőfi verseiben, ki lelke egész erejével csüngött rajta. Ugyanazon ok tartotta őt távol a magyar vezérek pártoskodásától és adja magyarázatát annak, hogy Kossuth Lajos iránta előszeretettel és bizalommal volt, bár a kormány parancsait nem sokba vette, és nem csak katonai, hanem polgári igazgatás dolgában is tőle függetlenül szeretett eljárni. Emlékirata a kormányhoz közölve, Kossuth Hírlapja 1848. nov. V. ö. Czetz, Memoiren über Bems Feldzug. Zur Geschichte des ungarischen Freiheitakampfes. 202-211. l. B. levelezése Kossuthtal kiadta Makray. Bauer őrnagy, Bem tábornok főhadsegédének hagyománya 1848-49-ből. (Pest 1871. Athenaeum). Bem diadalutja reggelén. Irta Várady Gábor (Bpest 1892. Az Ország-Világ 45 s következő számaiban).

Emlékezete •

• •

Hamvait 1929-ben hazaszállították Lengyelországba. Útja során Budapesten, a Nemzeti Múzeum előtt is felravatalozták a koporsóját. Mauzóleuma, hat oszlopon álló kő szarkofágja Tarnówban van. Budapest II. kerületében teret neveztek el róla, ahol szobra áll. Marosvásárhelyen 1880. október 17-én avatták fel szobrát, Huszár Adolf alkotását. A marosvásárhelyi Bem szobor Marosvásárhely 1848-as szellemű polgárai a XIX. század második felében a forradalom és szabadságharc emlékeit szobrokkal, emlékoszlopokkal örökítették meg. Közadakozásból országos, de főleg a vásárhelyiek pénzadományaiból emelték ezeket a maradandónak szánt emlékszobrokat. Szoborügyi bizottságokat alakítottak: Tagjaik fáradságot nem ismerve tevékenykedtek ezen történelmi emlékművek létrehozásáért. A marosvásárhelyi földművesek, kisiparosok, kereskedők adakoztak; az iparos egyletek, dalkarok, zene-egyletek, a színtársulat jótékony célú előadásokat, táncvigalmakat rendeztek és a jövedelmet befizették a szobor-bizottságok pénztárába. Így fejezték ki honfiúi és honleányi tiszteletüket, kegyeletüket a történelmi múlt emlékei, kiemelkedő történelmi személyiségeink iránt. Minden szobornak, emléktáblának, emlékoszlopnak megvan a maga szép története, amely elválaszthatatlan a marosvásárhelyi magyarság történelmi múltjától. 1875-ben a székely vértanúk jeltelen sírhantját emlékoszloppal jelölték meg, 1880-ban Bem József altábornagy, a székelység szeretett Bem apója szobrát, 1899-ben pedig Kossuth Lajos szobrát leplezték le az egykori Széchenyi téren. 1919. március 28-án szomorú reggelre virradt a város polgársága. A főtéren levő Bem-, Kossuth-szobrokat, a Petőfi- emlékoszlopot ledöntve találták, ismeretlen tettesek összetörték. Az alábbiakban Petőfi Sándor, a világszabadság halhatatlan költőjének marosvásárhelyi emlékeit idézem fel.

Bem szobor (Bp., II. ker. Bem József tér)

Istók János és Müller Tibor építész munkáját 1934-ben avatták fel. Bem apó bronzszobra bal kezével előremutat, jobb karja felkötve. Felirata szerint a magyarok felszabadulásának szimbólumául állították. A magas kőtalapzat domborműve a piskii csatát ábrázolja, és a hadvezér megformálása is erre utalhat a szöveg szerint: "A HIDAT VISSZAFOGLALOM VAGY ELESEM. ELŐRE MAGYAR! HA NINCS HÍD, NINCS HAZA." A talapzaton idézet olvasható Pető Bem apó című verséből, és felsorolják Bem József altábornagy jó néhány csatahelyét is: Alvincz, Medgyes, Jád, Vöröstorony, Brassó, Olaszfalu, Sepsiszentgyörgy, Segesvár, Hátszeg, Karánsebes, Lugos, Temesvár, Fehértemplom, Petrilova, Szaszka, Orsova. A magas kőtalapzat domborműve a piskii csatát ábrázolja, és a hadvezér megformálása is erre utalhat a szöveg szerint: "A hidat visszafoglalom vagy elesem. Előre magyar! Ha nincs híd, nincs haza." A talapzaton idézet olvasható Pető Bem apó című verséből, és felsorolják Bem József altábornagy jó néhány csatahelyét is: Alvincz, Medgyes, Jád, Vöröstorony, Brassó, Olaszfalu, Sepsiszentgyörgy, Segesvár, Hátszeg, Karánsebes, Lugos, Temesvár, Fehértemplom, Petrilova, Szaszka, Orsova.

ERDÉLYI PANORÁMA (Alicja Majcher-Węgrzynek)

A panoráma részleteinek kiállításával megpróbáljuk felidézni a ma már nem létező "Erdélyi Panoráma", "Bem Erdélyben", "Bem és Petőfi", ill."Nagyszebeni csata" címen ismert festészeti műremeket. A körkép a negyvennyolcas szabadságharc 50. évfordulója alkalmából, a magyar kormány megrendelésére készült. A feladatot Jan Styka festőművész vállalta fel magyar művészek közreműködésével, így részt vett a nagyszabású munkában Vágó Pál, a csatajelenetek kitűnő festője, Spányi Béla, a neves tájképfestő és Margitay Tihamér. A körkép társalkotói voltak Zygmunt Rozwadowski, Michał Wywiórski, Tadeusz Popiel lengyel művészek, valamint Leopold Schönchen német festő is. A festmény a lembergi (lvovi) rondellában öt hónap alatt készült el. A nagyközönség nap mint nap megtekinthette a kor legnagyobb körképét, amelynek magassága 15 m, kerülete pedig 120 m volt. A mű témája az 1849. március 11-én vívott emlékezetes nagyszebeni csata, ahol a magyar honvédsereg Bem József lengyel tábornok vezényletével, bravúros hadművelettel győzelmet aratott az egyesült osztrák és orosz haderő felett. A körkép a döntő pillanatot ábrázolja, amikor az öldöklő küzdelemben, az ellenséges túlerő ellenére, a csata fordulópontjához érkezett. A körkép egészéből négy részlet emelhető ki: Bem József és vezérkara, a hídért vívott harc, a honvédek rohama, s végül a közeledő magyar tartalék. A körkép első, legfontosabb részének fő alakja Bem József. A festményen lóháton látható, szerény honvédköpenyben, lovaglópálcával a kezében, a magyar vezérkar élén, amelyet honvédhuszár egység biztosít. A csoportnak külön hangsúlyt ad a Szűz Máriás magyar lobogó. A körkép második részlete a nagyszebeni hídon zajló, félelmetes látványt nyújtó véres küzdelem, ahol a kiegyenesített kaszával és fejszével felfegyverzett székelyek megtámadják a menekülő orosz gyalogságot. A harmadik részlet a honvédek rohamát és a csatatér jobb felén ellenálló orosz tüzérséget eleveníti meg. Különösen festői a negyedik részlet, a csatatérre érkező magyar erősítés – a színpompás huszáregységek és előttük a híres 11. veressipkás honvéd zászlóalj. E négy részletet a kor alapos ismeretéről tanúskodó, mesterien megfestett jelenetek ötvözik egységes egésszé. Ilyen festői elem Petőfi Sándor alakja, aki szürke hátaslovon köszönti a gróf Bethlen Gergely vezette erősítést. A csata napsütötte kora tavaszi napon, késő délután zajlik, a távoli síkságból Nagyszeben városa emelkedik ki, a háttérben pedig a Fogarasi havasok kontúrja látható, ahogy a hótól fehérlő csúcsok szikráznak a lemenő nap fényében. A körképet 1897 szeptemberében állították ki a lvovi nagyközönség számára, s az év végén Budapestre szállították, ahol a Népek Tavasza 50. évfordulójának alkalmából a márciusi ünnepségek fényét emelte. Ez alkalomból a körkép egészét bemutató katalógus jelent meg, amely ma lehetővé teszi a mű egyes fellelhető részleteinek azonosítását. A körkép - a budapesti hatalmas érdeklődés és elismerés ellenére - ismeretlen okból visszakerült Lengyelországba. 1907-ben Varsóban állították ki, ahol szintén óriási látogatottságnak örvendett. Az utolsó tudósítás a körképről 1908 februárjából származik, amikor is a "Scena i Sztuka" (Színpad és Művészet) című folyóirat hasábjain a mű művészeti értékeit méltató cikk jelent meg. Sajnos a körkép nem érte meg a mai időket. A kor hasonló méretű műveinek sorsára jutott: értékesítés céljából szétdarabolták - Jan Styka által saját kezűleg szignált - önálló motívumokon alapuló részletekre. Ezután a körkép feledésbe merült. A feldarabolt körkép kérdése 1928-ban került ismét szóba, amikor is Lengyelország és Magyarország közös, idegenben elhunyt nemzeti hősének hamvait ünnepélyes keretek között szülővárosába, Tarnówba szállították. Ez alkalomból a tarnówi elöljáróság több ajánlatot kapott a körkép egyes részleteinek megvásárlására. A város akkori vezetősége azonban közömbös maradt az ajánlatokkal szemben. A körkép ügye 1985-ben került ismét előtérbe, amikor Tarnówban Bem József tábornok szobrának leleplezése alkalmából a Tarnówi Múzeum alkalmi kiállítást rendezett, hogy megemlékezzen Jan Styka művéről. A körkép egészét bemutató fotogram, valamint 5 eredeti részlet komoly érdeklődésre

tett szert a publikum körében, és nagy visszhangra lelt a médiában. A tarnówi múzeum elhatározta, hogy felkutatja és a lehetőségekhez mérten minél nagyobb számban megszerzi a gyűjtemény számára a hatalmas festészeti műremek részleteit, melynek központi jelenetében az erdélyi sereg fővezére Bem József tábornok - szerepel. Bem Tarnówban született, ott van a mauzóleuma és a Tarnówi Múzeumban található a három nemzet - Lengyelország, Magyarország és Törökország - őse személyének szentelt részleg is. Széles körű kutatóakció kezdődött: sajtó-, rádió- és tv-kampány, valamint felvették a kapcsolatot a gyűjtőkkel is. Körleveleket küldtek a nagyobb lengyelországi és külföldi múzeumokhoz is. A sajtóban, rádió- és tv-műsorokban többször megismételt felhívások jelentős eredményeket hoztak. A tizenöt évig tartó kutatás során sikerült a festészeti műremek 24 részletének lelőhelyét megállapítani. Egy részük lengyel múzeumok gyűjteményeiben található, néhány részlet pedig magántulajdon. A Tarnówi Múzeum 10 képet gyűjtött össze. Minden valószínűség szerint léteznek még a híres műnek további részletei is, hiszen ez ideig a körkép alig egynegyedét sikerült fellelni. Tudjuk, hogy egyes részletek örökre elvesztek: egy kép a varsói felkelés során lett a lángok martaléka, egy másik töredék az Egyesült Államokba került. Nem sikerült a nyomára bukkanni a Bem Józsefet és kíséretét ábrázoló központi jelenetnek, amelyet évekkel ezelőtt ajánlottak megvételre a városnak. Sikertelen volt a Magyarországon folytatott kutatómunka is. Nem kizárt, hogy az "Erdélyi Panoráma" egyes részletei Lvovban lappanganak. Nemrégiben egy magángyűjtőnek Párizsban sikerült megvásárolni a körkép egyik részletét, amely visszakerült Lengyelországba. Múzeumunk jelzést kapott, hogy a mű egy másik darabja Frankfurtban található. A körkép folyamatosan fel-felbukkanó újabb és újabb részelemei azt bizonyítják, valóban van esély arra, hogy az eddig ismeretlen részletek feltűnjenek különböző magángyűjteményekben, intézményekben, sőt talán múzeumokban is. A mostani kiállításon 18 "Erdélyi Panoráma"-részletet mutatunk be. Tíz kép a Tarnówi Múzeum gyűjteményéből származik, ötöt varsói múzeumoktól kölcsönöztünk - a Nemzeti, a Függetlenségi, a Lengyel Hadtörténeti, valamint a Krosnói Múzeumtól - , három pedig magángyűjtőktől való. Két replika is található a kiállításon, melyeket az "Erdélyi Panoráma" 1898. évi budapesti kiállításán adtak ki. A festészeti műremek legérdekesebb jeleneteit mutatják be: az erdélyi sereg vezérét, Bem József tábornokot a magyar vezérkar élén, valamint a magyar erősítést lovon üdvözlő Petőfi Sándort. Ezeket a replikákat 1000 példányban adták ki, és Magyarországon terjesztették a körkép készítésének finanszírozására. Az 1898-ban, Budapesten kiadott alkalmi albumról készített reprodukció segítségével a kiállítás megismerteti a nagyközönséggel a körkép teljes egészét. Reméljük, hogy az "Erdélyi Panoráma" részleteinek az egyik társalkotó, Vágó Pál szülőföldjén való bemutatása hozzájárul ahhoz, hogy a hatalmas mű további, esetleg Magyarországon lévő részleteit is megtalálhassuk.

Lengyelek

az

1848-49-es

magyar

szabadságharcban

Magyarország szabadságküzdelmében több nép fiai is részt vettek, ám a külföldről érkezettek közül egyetlen nemzet sem adott annyi katonát, főtisztet, sőt tábornokot, mint a lengyel. (Nem csoda, hiszen mind az 183031-es felkelés, mind a sikertelen 1846. évi krakkói forradalom számos üldözöttje Magyarországon talált menedéket, ahol tüntető szimpátiával fogadták őket.) A tábornoki és törzstiszti kar 4,2 százalékát lengyelek alkották, nem is akármilyen beosztásokban: 1849. februárjában Henryk Dembiński altábornagy volt a magyar sereg fővezére, a lengyel légió Józef Wysocki, illetve Jerzy Bulharyn parancsnoksága alatt harcolt, az erdélyi hadsereg élén 1848 decembertől a lengyel történelem legendás alakja, Józef Bem, azaz Bem József - a magyaroknak a mai napig Bem apó - állt. A Magyar Tudományos Akadémia épülete mellett, az Akadémia utca 1. számot viselő, klasszicista stílusú palota, az egykori István Főherceg Szálló falán 1926-ban helyezték el Bem József (1794-1850) bronzból öntött domborművét, Farkas Zoltán munkáját. (Több más szervezet mellett 1996-tól ebben a házban működik a Fővárosi Lengyel Kisebbségi Önkormányzat.) A portré megformálásához a művész Bem segédtisztje, Petőfi Sándor 1849-ben készített, napjainkban az Országos Széchényi Könyvtárban őrzött híres grafikáját vette alapul. A vörösmárvány-keretbe foglalt, négyzet alakú reliefen a balra tekintő arckép alatt a Bem tábornok felirat olvasható. A dombormű fölötti fehérmárvány-táblára a következő szöveget vésték: E házban lakott 1848. nov. 9 - 27-ig / BEM JÓZSEF tábornok. / Lengyelország szülötte, / Magyarország hőse, / Törökország halottja. / Emlékének a Magyar-Lengyel Egyesület / 1926. A dombormű alatti, 2000-ben készült márványtáblán a magyar szöveg lengyel nyelvű fordítása olvasható. A Törökországban muzulmán hitre tért Bem - Murád pasa néven -Aleppo kormányzójaként halt meg 1850. december 10-én. Hamvait 1929-ben hazavitette a lengyel kormány. Az Aleppóból Tarnówba tartó vonat 1929. június 27-én megállt Budapesten, ahol a főváros lakossága a Magyar Nemzeti Múzeum előtt tiszteleghetett Bem apó koporsója előtt. Az esemény rádöbbentette a magyarokat, hogy a szabadságharc legendás tábornokának nincs köztéri szobra az országban. (Marosvásárhelyen 1880ban állították fel Huszár Adolf Bem-szobrát, amelyet azonban Erdély elcsatolása után ledöntöttek.) Az 1929-ben megalakult Magyar Nemzeti Bem Szoborbizottság báró Balás György elnöklete alatt gyűjtést indított a lengyel tábornok fővárosi szobrára. 1932-re jelentős összeg gyűlt össze, így a bizottság felkérhette Istók János szobrászművészt Bem apó emlékművének elkészítésére. A szobor helyéül a II. kerületi Pálffy teret jelölték ki. (A tér 1950 óta viseli Bem József nevét.) A mészkőből faragott méretű posztamensre a tábornok kétszeres életnagyságú, álló alakú bronzszobra került. Bem fején a Petőfi-rajzról már ismert Kossuth-kalap, egyszerű ruházata Bem puritán egyéniségét idézi. Lábán nagy csizma, egyenruhája fölött katonaköpeny, amelynek bal oldali álzsebén bukkan ki a derekára felkötött Kossuth-kard markolata. A tábornok jobb keze fel van kötve. (A szászvárosi csatában egy golyó szétzúzta középső ujját. A hagyomány szerint a lováról le sem szállva amputáltatta szétroncsolt testrészt.) A Müller Tibor tervezte talapzaton több felirat olvasható. A szobor alépítményének előlapján mindössze ennyi áll: BEM APÓ. Nem Józef Bem, vagy magyaros változata, Bem József. Bem apó - ahogy katonái emlegették szeretett parancsnokukat, s ahogy a magyar nép emlékezetében mindörökre megmaradt. A talapzat homlokzati oldalának szövege: PISKI / csata 1849 / A hidat visszafoglalom / vagy elesem. / Előre magyar! / Ha nincs híd nincs haza. A felirat az erdélyi Piski község mellett 1849. február 9-én lezajlott csatára utal. A magyar sereg több vesztes ütközet után érkezett Piskihez, ahol kiegészült az Aradról Damjanich által küldött segédcsapatokkal. A csatában a Sztrigy folyó fölötti híd birtoklásáért dúlt a legvéresebb ütközet. Bem határozottan kijelentette báró Kemény Farkas és Inczédy Sámuel zászlóaljparancsnokoknak: "Die Brücke verloren, Siebenbürgen verloren." (Ha a híd elveszett, Erdély is elveszett.) A csata váltakozó szerencsével folyt. Bár osztrákok kemény kézitusa árán átjutottak a hídon, a honvédeknek sikerült őket visszaszorítani. A császári csapatok újabb támadása viszont a magyarokat szorította a Sztrigy túlsó partjára. Amikor néhány főtiszt a híd végleges feladását javasolta, Bem dühösen kifakadt: "A híd

enyém marad, vagy meghalok!" Összpontosított tüzérségi tűzzel majd a 11. és a 24. zászlóalj szuronyrohamával eldőlt a csata sorsa. Bem döntő győzelmet aratott, és Piski neve bekerült a magyar hadtörténetbe. Az innen megindult támadó hadműveletek révén a honvéd csapatok 1849. március közepére Gyulafehérvár és az Érchegység kivételével felszabadították egész Erdélyt. A talapzat homlokzati részére felvésett szöveg tehát Bem tábornok két híressé vált mondásának összefűzött változata. A posztamens alsó részének előlapját rohamozó honvédeket ábrázoló dombormű díszíti, a talapzat homlokzati része előtt, mészkőből faragott keretbe egy téglát helyeztek Bem tarnówi szülőházából. A közelmúltban eltűnt ereklyét a lengyelek 1999 márciusában pótolták. Az alépítmény két oldalára Bem hadjáratainak állomásait vésték. A jobb oldalon Dés / Zsibó / Csucsa / Kolozsvár / Besztercze / Bethlen / Naszód / Tihucza / Marosvásárhely / Gálfalv /, Nagyszeben / Szelindek / Vízakna / Szászsebes / Szászváros / Piski, míg a túlsó oldalon - időrendben tovább haladva - Alvincz / Medgyes / Jád / Vöröstorony / Brassó / Olaszfalu / Sepsiszentgyörgy / Segesvár / Hátszeg / Karánsebes / Lugos / Temesvár / Fehértemplom / Petrilova / Szászka / Orsova. Az utolsó helységnév, Orsova a magyar határ volt, innen már a törökországi emigrációba vezetett a lengyel tábornok útja. Az emlékmű talapzatának hátoldalán három versszak olvasható Petőfi: Négy nap dörgött az ágyú... című költeményéből. A verset az 1849. február 4-én vereséggel végződött vízaknai csatát követő véres visszavonulás után írta az ekkor századosként Bem törzskarában szolgáló költő. Az idézet alatti három rövid sorban ez áll: Legyen ez a szobor a világ előtt / a magyarok felszabadításának / symboluma! (A harmincas években felvésett felirat jóslata 1956-ban beteljesedett: október 23-án az egyetemi ifjúság felvonulása élén magyar és lengyel zászlót lobogtatott a dunai szél. A filmhíradó megörökítette a szobor környékén lezajlott tömegtüntetést. Talán ezek voltak az utolsó pillanatok, amikor a kamera még békés és fegyvertelen embereket filmezett. Hamarosan eldördültek az első lövések a Magyar Rádió épülete előtt, s ezt követően már a fegyvereké volt a szó... A Bem-szobor később újra szimbólum lett mind a hatalom, mind az ellenzék szemében. Az 1980-as években több ízben volt itt március 15-i tüntetés.) Bármilyen remekül sikerült Istók János alkotása, a szobor hangulatát csak az érzi igazán, aki érti a talapzat feliratait. Ezért született az az elhatározás, hogy legalább a feliratok egy részét lefordítják lengyelre. 1989. március 22-én a lengyel nagykövet jelenlétében avatták fel a Bem-szobor közelében elhelyezett emlékkövet, amelyre a lengyel tábornok legfontosabb életrajzi adatait és a talapzat homlokzati részén olvasható idézet lengyel fordítását vésték.

Freidorf Freidorf = Szabadfalu [TIMIŞ - TEMES] Freidorf 1848/49-es magyar forradalom és szabadságharc egyik jelentős epizódja is e településhez kapcsolódik. A Temesvárt - amelynek katonai vezetősége hűségesen kitartott az osztrák császár mellett - sikertelenül ostromló magyar seregek itt, Freidorfon vertek tanyát. Vezetőjük, Bem József tábornok a paplakban rendezte be főhadiszállását, míg tisztjei, közöttük szárnysegédje, Petőfi Sándor a környező házakban laktak.

A mai freidorti parkban áll az az emlékmű, amely a 150 évvel ezelőtti pillanatot örökíti meg, amikor Bem József tábornok szárnysegédjét, a híres költőt, Petőfi Sándort őrnaggyá léptette elő. Az emlékműnél minden esztendőben március 15-én a kegyelet virágait, koszorúit helyezi el a hálás utókor, az itteni magyarság képviselője. A koszorúzási ünnepség után a megemlékezők felkeresik a freidorfi temetőben levő honvédsír-emlékművet is, nem feledkezve meg, hogy itt nyugszanak azok, akik az ostrom során életüket áldozták a szabadságért.

A szabadságharc

Az újonnan megszervezett honvédsereg pákozdi diadala után Jellasics kénytelen volt fegyverszünetet kérni. A bán azonban megszegte a megállapodást, és cserbenhagyva katonái egy részét, Ausztria felé indult. Hadait két magyar tábornok, Perczel Mór és Görgey Artúr szétverték. Miközben Jellasics Bécs felé menekült, a császári fővárosban ismét kitört a forradalom. Az udvar Olmützbe tette át székhelyét. Kossuth szerette volna a bécsi forradalmat megsegíteni. A magyar hadak ellen azonban már nemcsak a horvát katonák harcoltak. Az új császári főparancsnok, Windischgrätz herceg rendelkezésére gyakorlott és jól felszerelt katonák álltak. A magyar tisztek korábban a császári haderőben teljesítettek szolgálatot. Ők azt javasolták, hogy kerüljék el a csatát a herceg csapataival. Kossuth hajthatatlan volt. Az október 30-án, Schwechatnál lezajlott ütközet az osztrákok győzelmét hozta. Kossuth hiába próbálta megállítani a nemzetőröket, a magyar sereg szétfutott. A vereség miatt sokan Móga János főparancsnokot okolták. A betegeskedő tábornokot leváltották, és helyette Görgey Artúrt nevezték ki. Görgey legfontosabb feladatának az egységes és jól felszerelt honvédség megteremtését tartotta. A szabadságharc hírére egymás után szöktek haza a külföldön állomásozó magyar katonák és tisztek. A hadsereg újjászervezése sürgető volt, mert két irányból is támadás készült Magyarország ellen. Nyugatról Windischgrätz serege csak az alkalmat várta, hogy eltiporhassa a forradalmat. Erdélyben Puchner Antal császári tábornok tagadta meg az engedelmességet az Országos Honvédelmi Bizottmánynak. Puchner saját katonái mellett a szászokra és a románokra próbált támaszkodni. Ez utóbbiak századok óta sérelmezték, hogy nem kaptak helyet a három nemzet sorában. Fegyverrel törtek a magyar falvakra, kegyetlenül lemészárolva a kezük közé kerülő magyarokat és székelyeket. A pesti forradalom egyik legtehetségesebb vezére, az alig 21 éves Vasvári Pál is egy ilyen vérengzésnek esett áldozatul. December elején az Olmützben tartózkodó udvar döntő lépésre szánta el magát. A Habsburg-család és tanácsadói úgy látták, hogy V. Ferdinánd erélytelennek bizonyult. Az uralkodó szemére vetették, hogy kezdetben tárgyalt a magyarokkal, s nem verte le tűzzel-vassal a „rebelliót”. Ferdinándnak nem maradt más választása, le kellett mondania. Az új császár, Ferenc József 18 évesen lépett trónra. A magyar országgyűlés nem volt hajlandó elismerni uralmát.

1848. december közepén hatalmas osztrák sereg zúdult Magyarországra. Legfontosabb céljuk PestBuda elfoglalása volt. Görgey tudta, hogy ilyen ellenféllel nem veheti föl a harcot. A fővárost kiürítették. Az országgyűlés és a kormány Debrecenbe menekült. Windischgrätz Budára való bevonulása után azt hitte, hogy teljes győzelmet aratott. Megkezdte a bosszúállást. Batthyány Lajos

lemondott miniszterelnököt börtönbe vetette. Az országon már-már a csüggedés lett úrrá, ám Erdélyből jó hírek érkeztek. A lengyel szabadságharcok hőse, Bem József tábornok egymás után aratta ott a győzelmeket. Az alacsony, vézna tiszt minden alkalommal maga vezette rohamra seregét. Testét harci sebesülések nyomai borították. Bár magyarul nem tudott, és ezért németül vezényelt, katonái rajongva szerették, s Bem apónak nevezték el. Bem alig három hónap alatt elérte, hogy a császári sereg kiszorult Erdélyből. Közben a Budáról kivont honvédség a Felvidék felé tartott. Görgey elképzelése az volt, hogy a bányavárosokon keresztülhaladva keletre fordul, és leereszkedik a Tiszához, itt pedig egyesül majd a többi magyar sereggel. Terve azonban csaknem kudarcot szenvedett. Lőcse és Eperjes között ugyanis, a Branyiszkói-hágónál a császári csapatok útját állták. Az ellenség sorainak áttörése a behavazott és rendkívül meredek szorosban reménytelennek tűnt. Guyon Richárd vezetésével azonban a magyar katonák lezúdultak a hegyoldalon, és szinte elsöpörték az ellenséget. Guyon mellett, kezében kereszttel, Erdősi Imre piarista szerzetes vezényelte a rohamot. A Tisza és a Bodrog találkozásánál, Tokajnál egyesült magyar hadak márciusban indultak meg Magyarország nyugati részének felszabadítására. Április elején a Görgey fővezérsége alatt álló honvédsereg egymás után aratta győzelmeit. 2-án a hatvani, 4-én a tápióbicskei, 6-án az isaszegi, 10én a váci csaták voltak a diadalmas előrenyomulás állomásai. Április 26-án sikerült felmenteni Komáromot is. A komáromi erőd az akkori Európa egyik legjobban megerősített vára volt, amit a császári csapatok hónapok óta hiába próbáltak bevenni. Április utolsó napjairaNyugat-Magyarország; a Drávától délre fekvő vidék kivételével — visszakerült magyar kézbe. Erdélyt Bem csapatai szabadították fel. A délen fellázadt szerbeket Perczel Mór tábornok szorította ki az országból. Mindössze egyetlen erősség bevétele volt hátra. Az ország fővárosában, Budán ugyanis még a császári sereg volt az úr. A tavaszi hadjárat sikerei még tartottak, amikor Debrecenben összeült a magyar országgyűlés. Kossuth javaslatára a képviselők Magyarországot független államnak nyilvánították, s a Habsburgházat megfosztották a tróntól. A Függetlenségi Nyilatkozatnak nevezett okmány sok katonatisztben szült ellenérzéseket, hiszen ők korábban a császárra esküdtek fel. Komárom felszabadítása után a honvédsereg nem üldözte tovább az osztrákokat, hanem a főváros felszabadítására indult. A császári sereg parancsnoka, Hentzi tábornok tűz alá vetette Pestet. Megparancsolta a csaknem elkészült Lánchíd fölrobbantását is, ám ezzel kudarcot vallott. A honvédsereg végül május 21-én, súlyos harcok árán tudta elfoglalni a budai várat. (Pest lerombolását és Buda várának ostromát Jókai Mór A kőszívű ember fiai című regényében örökítette meg.) Buda visszafoglalásával a magyar szabadságharc csillaga fényesebben ragyogott, mint valaha. Ám Ferenc József nem nyugodott bele az ország elvesztésébe. Mivel saját seregét gyengének érezte, I. Miklós cártól kért segítséget. Az orosz uralkodó tartotta magát az 1815-ben kötött szövetséghez, és csapatait hamarosan megindította Magyarország felé. A 160 000 főből álló honvédseregnek 175 000 osztrák és 200 000 orosz katonával kellett megküzdenie. Az osztrák uralkodó főparancsnoknak a kegyetlenségéről hírhedt tábornokot, Haynaut tette meg. A magyar hadvezetés véleménye megoszlott abban a kérdésben, hogy a hatalmas túlerővel hol kell fölvenni a küzdelmet. A Szegedre menekült kormány és Kossuth a Tisza és a Maros találkozásánál szerette volna egyesíteni a seregeket. Görgey azonban úgy gondolta, szerencsésebb Komáromnál útját állni a nyugatról az országra törő Haynaunak. A július 2-án itt megvívott ütközet mindkét oldalon hatalmas veszteségekkel járt, maga Görgey is megsebesült. Végül a magyar had kénytelen volt elvonulni. Bem és honvédeinek hősiessége ellenére Erdélyből hamarosan szintén ki kellett vonni a magyar seregeket. Az egyik utolsó itt vívott csatában, július 31-én Segesvár mellett esett el Petőfi Sándor is. A magyar hadsereg délen állomásozó maradéka fegyverek és lőpor nélkül maradt. Mégis igyekeztek megállítani az ellenséget. Az utolsó remény is elveszett, amikor augusztus 9-én Bemet Temesvárnál legyőzte Haynau serege. Görgey számára egyetlen lehetőség maradt: a megadás. Erre augusztus 13án, Világoson került sor. A győztesek közül az oroszok talán hajlandók lettek volna megbocsátani ellenfeleiknek. Haynau hajthatatlan volt, és kegyetlen bosszúra szánta el magát. Csak a Komárom várában Klapka György tábornok parancsnoksága alatt álló katonák menekültek meg a büntetéstől. Ők október 2-áig még védték az erődöt, és csak büntetlenségük ellenében adták át azt a császáriaknak.

A Szabadságharc katonai eseményei A szabadságharc katonai eseményeinek kezdete a Batthány-kormányhoz kötődnek. Miután 1848. április 11-én szentesítik az úgynevezett "áprilisi törvényeket", a nemzetiségi területeken parasztmozgalmak indulnak meg, mert a jobbágyok 60%-a zsellér, akiknek nem juttatnak földet, ezért sok helyen földfoglaló mozgalmakra kerül sor, ezekkel is meg kell birkóznia a kormánynak. 1848 májusában fölállítják az első 10 honvédzászlóaljat, nemzetőrségnek álcázva. Júliusban az udvar kérést intéz a magyar országgyűléshez, melyben a magyarok hozzájárulásának mértéket akarja tisztázni az olasz forradalom leveréséhez. A pártok vitáját Kossuth július 11-i beszéde szakítja meg, amelyben 200000 újoncot és az ellátásukhoz szükséges 42 millió forintot kéri megszavazni. Ez meg is történik ("önök fölállottak; s én leborulok a nemzet nagysága előtt!"), nyáron pedig megkezdődik a szabadcsapatok toborzása mellett a Kossuth-bankó kibocsátása és az európai forradalmak leverése is. Ez utóbbi azt jelenti, hogy a Habsburgoknak lehetőségük nyílik a komolyabb beavatkozásra Magyarországon. (Windischgrätz és Radeczky felszámolják az olasz és a német mozgalmakat, Jellasics horvát felkelőihez pedig szerbek is kapcsolódnak.) Júliusban a kormány tárgyal Jellesiccsal, de neki nem elég a Batthány által felkínált autonómia, mert vissza kellene adniuk Fiúmét, és el kellene ismerni a magyar kormányt. Jellasics ezt elutasítja, ezért Batthány és Deák augusztusban Bécsbe mennek, hogy a Habsburgok fékezzék meg a horvátokat, de nem fogadják őket. Augusztus 31-én királyi leirat érkezik az országgyűléshez, amelyben közlik, hogy a hadügy és a pénzügy továbbra is a birodalom hatáskörébe tartozik, valamint, hogy a horvát kérdést Magyarországnak kell fegyveres erőszak nélkül megoldania. A leirat hatására Kossuth az országgyűlés 100 tagját küldi Bécsbe, hogy az uralkodó engedékenységéről meggyőződjenek, azonban szeptember 4-én - amikor a küldöttség elindul- az udvar ismét kinevezi Jellasicsot horvát bánná. Szeptember 9-én a küldöttség megérkezik Bécsbe, de sürgősen hazajönnek Deákkal és Batthányval egyetemben. Szeptember 10-én a kormány Szemere, Mészáros és Kossuth kivételével- lemond, mert tárgyalási politikája sikertelen, de szeptember 28-ig helyettes híján tovább intézi az ügyeket. Szeptember 11-én Jellasics Légrádnál átlépi a magyar határt, ezzel megkezdődik a szabadságharc. Szeptember 16-án megalakul az Országos Honvédelmi Bizottmány, melynek hattagú vezetősége beleértve Kossuthot is- teljhatalommal rendelkezik, de az irányítást csak október elején veszi át. Eközben Jellasics 35000 főnyi seregével szinte akadálytalanul halad a Dunántúlon Pest felé, az áruló ex-császári tisztek sorra visszavonulnak. Eszéktől követi őt a Roth és Philippovics által vezetett 810000 főnyi oldalvéd. Szeptember 28-án gróf Lamberg Ferencet a teljhatalmú katonai biztost Pesten a hajóhídon fölkoncolják. A magyar hadsereg új főparancsnoka, Móga János parancsot kap az országgyűlési képviselőktől, hogy Pákozd- Sukoró térségében támadja meg Jellasicsot. Ez szeptember 29-én következik be, ahol Móga kétszeres túlerőt győz le újoncaival. A vereség miatt Jellasics fegyverszünetet kér, amit arra használ ki, hogy lóhalálában elhagyja az országot, október 4-én pedig kinevezik Magyarország teljhatalmú biztosává (miután aznap V. Ferdinánd már föloszlatta az országgyűlést). Szeptember 30-án Görgei Artúr, a haditörvényszék elnöke kivégezteti gróf Zichy Ödönt hazaárulás vádjával, és ezen tettével nyeri meg Kossuth tetszését. Jellasics magára hagyta Rothot és Philippovicsot, akik oldalvédjének sorsa október 5-6-án teljesedik be; az ozorai csatában Görgeitől szenvednek vereséget, és kényszerülnek a fegyverletételre. A magyar győzelmek hírére Bécsben október 6-án újabb felkelés tör ki, Latourt, a hadügyminisztert -aki elrendelte Magyarországnak a 9 iránybóli egyszeri megtámadását- a nép felkoncolja. Az udvar Olmützbe menekül, hogy onnan számolják föl a magyar segítséget váró bécsi forradalmat. Móga azonban megáll a magyar- osztrák határon, mert az országgyűlésen is vita alakul ki arról, hogy az önvédelmi harc kereteibe belefér-e Bécs megsegítése. Végül is háromhetes késlekedés után Móga átlépi a határt, de ekkorra Radeczky és Windischgrätz már fölszámolták a bécsi forradalmat. Október 30-án Schwechatnál az osztrákok győznek, de még nem tudják a magyarokat követni. Novemberben fölénybe kerülnek a Schwarzenberg- pártiak a windischgrätziekkel szemben. Céljuk egy erősen centralizált összbirodalom létrehozása, ennek érdekében december 2-án lemondatják V. Ferdinándot a trónról, Ferenc Károlyt a trónigényéről, Zsófia pedig eléri, hogy Ferenc Józsefet koronázzák meg. Ferenc József nem szentesíti az alkotmányt, ezért a magyar liberális nemesség egy része nem ismeri el törvényes uralkodónak, ami csak az ellentéteket növeli. Az összbirodalmi centralizáció megvalósításához természetesen vissza kell terelni Magyarországot a "helyes mederbe",

ennek érdekében Magyarország ellen novemberben minden irányból támadás indul. A legnagyobb erőkkel Schlick Északkelet- Felvidéken, illetve Galíciában; Puchner Dél-Erdélyben; Urban ÉszakErdélyben és Bukovinában rendelkezik, az osztrák főerő (44000 fő) Windischgrätz vezetésével csak december közepén érkezik. Az OHB fokozatosan szembekerül a parasztokkal is, mert a radikálisabbak meg akarják szerezni a hazaárulók földjeit, de az OHB ragaszkodik azon kijelentéséhez, hogy földosztás csak a szabadságharc után lesz, valamint a nemzetiségi mozgalmak Béccsel szövetkeznek, mert ott nekik fűt-fát ígérnek. A schwechati csatavesztés után Kossuth Görgeit teszi meg főparancsnoknak, akinek a 20000 fős feldunai hadseregével kellene Windischgrätzet a Kisalföldön föltartóztatnia Buda védelmében. Görgei azonban ehhez alkalmatlannak ítéli seregét, és visszavonul téli pihenőre a bányavárosokhoz. Eközben Puchner Háromszék kivételével elfoglalja Erdélyt, Schlick pedig Kassát, és Miskolc felé tart. Percel Mór Mórnál csatát vállal Windischgrätz-cel, de a túlerő győz, nyitva áll előtte az út Budáig. Erre az országgyűlésen ismét vita alakul ki, hogy mi költözzön át Debrecenbe, és mi ne. Windischgrätz jelentős győzelme után már csak a feltétlen megadásról hajlandó tárgyalni, amit azonban még a "békülékenyek" sem akarnak, december 31-én megkezdődik az országgyűlés és a hivatalok átköltöztetése Debrecenbe, de itt marad egy küldöttség, amelynek Windischgrätz- cel kellene tárgyalnia. A költözés jelenti a belső egység bomlásának kezdetét, mert jó néhány képviselő csak késve érkezik Debrecenbe, vagy pedig egyáltalán nem utazik oda. A nemesség egy része pedig a püspöki karral egyetemben a Habsburg udvarral keres kapcsolatokat. December közepén megkezdődik Erdély fölszabadítása Bem József által, aki sikeres hadműveleteivel kiveri az ellenséget Észak-Erdélyből, december 25-én pedig Kolozsvárt menti föl. 1849. január 4-én Windischgrätz bevonul Pestre, Batthányt (a küldöttség vezetőjét) pedig lecsukatja. Január 5- én Görgei kiadja a váci nyilatkozatot, amelyben megtagadja Kossuth azon parancsát, hogy mentse föl Lipótvárat és Komáromot; és inkább a felvidéki bányavárosokba megy téli pihenőre, hogy hadseregét szervezhesse (de onnan kiszorul a hodrusbányai és a szélaknai vereségek miatt). Január 13án Bem bevonul Marosvásárhelyre, mire Székelyföldön egy népfölkelés bontakozik ki. Puchner január 17-én Gálfalvánál megtámadja Bemet, de vereséget szenved. Bem nem várja meg a népfölkelőket, hanem február 4-én Nagyszeben ellen vonul, de Puchner Piskiig szorítja vissza, ahol azonban február 9- én Bem kerekedik fölül. Ezután Medgyesre kell vonulnia, mert Urban ismét betört Erdélybe, Brassót pedig oroszok szállták meg. Bem kétfelé osztja seregét. Az egyik fele Urban ellen vonul, akit sikerül is kiszorítaniuk Bukovinába, az újra egyesült sereget azonban Puchner Medgyesnél megveri, akik ezért kénytelenek Segesvárra visszavonulni. Itt Puchner be akarja őket keríteni, de március 10-én Bem áttöri a gyűrűt, és erõltetett menetben március 11-re Nagyszeben alá érkezik. Az itt állomásozó orosz csapatok megsemmisülnek az ágyútűzben, és a várost is sikerül még aznap bevenni. Március 19én az ellenséges erők Feketehalomnál még egy csatát vállalnak, majd ennek elvesztése után Brassót harc nélkül föladják, és március 21-én kivonulnak Erdélyből, Erdély fölszabadul. Ez igen fontos tény, mert Nagyvárad a hadiipar egyik központja, valamint a Tiszántúlt nem lehet kétoldalról támadni. Évvel párhuzamosan, február 5-én Guyon Richárd áttöri a Branyiszkói- hágót védő osztrák vonalakat, így Görgei előtt szabaddá válik az út a Tisza felé, február közepére meg is érkezik a Felső-Tisza vidékére, a magyar hadműveleti bázis területére, Klapka pedig Tokajnál megállítja Schlicket. Az OHB parancsának értelmében Klapka haditervet dolgoz ki Windischgrätznek a Kápolna környékén történő bekerítésére, hogy ne tudjon Schlick-kel egyesülni, az elterelés érdekében pedig Perczelnek a Szolnoknál és a Kecskemétnél állomásozó csapatokkal meg kell támadnia Jellasicsot, és el kell hitetni az osztrákokkal, hogy ez a főerő. Perczel bár jól támad, az osztrákok mégis megtudják, hogy nem ő a főerő, ezért Windischgrätz és Schlick erõltetett menetben megindulnak egymás felé, hogy mihamarabb egyesülhessenek. A magyar haderők főparancsnoka, Dembinski Henrik (Görgeit a váci nyilatkozat miatt leváltották) február 26-27-én ellentámadást indít Kápolnánál, de a rossz manőverezések miatt nem sikerült a terv, Dembinski pedig -a magyar főtisztek tiltakozása ellenére- jobbnak látja Tiszafüredre visszavonulni. Görgei az elégedetlen tisztek élére áll, ezért Kossuth odautazik, hogy Görgeit most már haditörvényszék elé állítsa, de ott azt tapasztalja, hogy a többi tiszt is alkalmatlannak véli Dembinskit, így Kossuth Vetter Antalt teszi meg főparancsnokká, de néhány sikertelen csata után Vette március 28-án betegségére hivatkozva lemond, Kossuth pedig újra kinevezi Görgeit a hadsereg főparancsnokának.

A kápolnai csatát - bár nem volt győzelem az osztrákok számára, hiszen a magyarok visszavonultakWindischgrätz úgy jelenti az udvarnak, mintha fényes győzelmet aratott volna. Ezen fölbátorodva március 4- én Schwarzenberg feloszlatja a birodalmi parlamentet, és új alkotmányt hirdet ki a császári teljhatalomra hivatkozva, ez az olmützi alkotmány. Ebben fölfüggesztik Magyarország 1848-as alkotmányát, és kimondják, hogy hazánk koronatartományként kezelendő. Ez azonban nem hátráltatja a magyar hadvezéreket, hogy Klapkával elkészíttessék a tavaszi hadjárat haditervét, amelynek alapján március végétől megkezdődik Magyarország fölszabadítása. A tavaszi hadjárat megint Windischgrätz bekerítését és megsemmisítését tűzi ki célul. Ennek érdekében egy hadtest a pest- gyöngyösi úton kelti a főerők látszatát, amelyet megerősít az ezen hadtest által elért hatvani győzelem április 2-án. Aulich Lajos, Damjanich János és Klapka György dél felől akarják bekeríteni Windischgrätzet, ez azonban a tápióbicskei csatában április 4-én kiderül, és bár április 6-án Windischgrätz újabb vereséget szenved az isaszegi csatában, Gödöllőnél sikerül kibújnia a gyűrűből. Az isaszegi vereség miatt Windischgrätzet leváltják, posztját Welden foglalja el, de ő sem jár sikerrel. Aulich ugyanis elhiteti Weldennel, hogy megint a főerővel áll szemben, miközben az Vácon (április 10), Léván és Nagysallón (április 19) keresztül Komárom fölmentésére indulnak (április 26). Sajnos közben Welden is rájön, hogy mi a helyzet, és elrendeli Buda kiürítését, április 23án az első lovasjárőr belovagol Budára, a főváros azonban csak május 21-én szabadul föl. A győzelmek hatására az ország még föl nem szabadított területein népfölkelések bontakoznak ki, amelyek a hadsereggel egyetemben fölszabadítják az ország nagy részét. Április 14-én a debreceni nagytemplomban a katonai sikerekre alapozva felolvassák a Függetlenségi Nyilatkozatot, amely kinyilvánítja a Habsburg-ház trónfosztását és az elszakadást.

Debrecen: Aranybika Szálló 1848 forró márciusi napjaiban, amikor egy idõre úgy tűnt, a nádor a magyar szabadságtörekvések õszinte híve, István nádor fogadóra keresztelték át az épületet. 1849-ben itt éjszakáztak a harcterekrõl jövõ magasrangú tisztek, futárok. Bem is lakott itt egy ízben, s Petõfi elõtt gyakran emlegette a “Pika” vendéglõt. 1849.augusztus 2-án Nagy Sándor és vezérkara itt ebédelt, és a cári seregek közeledésére innen indult el a csatatérre.

Tarnów

Tarnówban lépten-nyomon találkozunk vele ma is s nemcsak a helytörténeti múzeum Bem osztályán, amely magában foglalja a helyi Magyarbarátok Társaságának történelmi ereklye-gyűjteményét. Mi a városi park kis mesterséges tavának szigetén emelt mauzóleumban róhatjuk le tiszteletünket Bem apó oszlopokon nyugvó szarkofágjánál. Ostrołeka hőséről írt versében Petőfi így vall a magyar-lengyel barátságról: "Két nemzet van egyesülve bennünk S mi két nemzet! a lengyel, s magyar! Van-e sors, amely hatalmasabb, mint E két nemzet, ha egy célt akar?" A lengyel katolikus püspöki kar azonban nem engedélyezte keresztény földbe való temetését, ezt igen leleményesen A. Szyszko Bohusz szobrász–építész úgy oldotta meg, hogy egy hat oszlopra helyezett, mesterséges tó közepén megépített szarkofágot tervezett végső nyughelyként a tábornoknak. Az égbe temették Bem József maradványait! Mikor hazafelé utaztak a hamvak Törökországból, egész Magyarországon díszőrség kísérte. Az akkori csehszlovák–magyar határt Füleknél lépte át a vonat, érdekes módon T. G. Masaryk, akkori csehszlovák elnök utasítására innen már a csehszlovák hadsereg díszőrsége kísérte egészen a lengyel határig. Aki Tarnówban jár és megteheti, menjen el a Lövész Parkba, zarándokoljon el Bem apó, az égbe temetett tábornok sírjához. A szó szoros értelmében felemelő érzés.

Andrássy Aladár, gróf, csíkszentkirályi és krasznahorkai (1827. febr. 17. Pest - 1903. ápr. 2. Budapest); nagybirtokos, honvéd őrnagy. Jogot végzett, tanult a bécsi hadmérnöki akadémián. Az 1848-as szabadságharcban hadnagy (1848. július), főhadnagy (október), százados (december), Bem József segédtisztje, majd törzstisztje. 1849-1865 között emigrációban élt. Hazatérése után Gömör megye főispánja, főrendházi tag.

BEM TÁBORNOK Nagy meglepetésünkre egyik nap Sumlára érkezett Bem József tábornok, aki fékezhetetlen energiájának és rengeteg fényes haditettének köszönhetően rendkívüli hírnévnek örvendett. Az persze nem állta meg a helyét, hogy ő lett volna Szűz Mária áldott fia, ahogy egyes katonák tartották, sőt még az sem, hogy ő lett volna maga az ördög, ahogy a gyakran tájékozatlan oroszok körében rebesgették. Nem állt hatalmában, hogy megállítsa a kilőtt lövedéket a csatamezőn, pedig egyes hadifoglyok azt állították, hogy látták, amint röptében elkapja a golyókat és visszahajítja az oroszokra; az mindenestre igaz volt, hogy neve hallatára csapatai ereje megkétszereződött. Egy ízben az történt, hogy a tábornok szinte teljesen egyedül kozák csapatok közé keveredett, és amikor bekerítették, hűvösen így kiáltott: "Volna bátorságotok, hogy kezet emeljetek Bemre?" és az oroszok fejvesztve menekültek. Ez a bátor partizán-vezér 1795-ben született Galíciában; családja eredetileg Csehországból származott, de már lassan háromszáz év óta a lengyel nemesség körében tartották számon őket. Tizenhét éves korában, amikor a katonai iskolából kikerült, első haditetteit a lovastüzérségnél tette meg Davout, később Macdonald parancsnoksága alatt az oroszországi hadjáraton. A rákövetkező évben Danzig védelménél kiérdemelte a becsületrendet. 1815-ben belépett a csekély létszámú lengyel hadseregbe és előadásokat tartott a tüzérségnek a varsói főiskolán, és közben könyveket publikált a gyújtószerkezetek és a gőzgépekről, tevékenysége az orosz hatóságok szemében mindvégig gyanús maradt és ezért többször is eltávolították tisztjéből. 1830-ban őrnagyi rangot kapott annak köszönhetően, hogy a tüzérséggel végrehajtott fényes tetteivel eldöntötte a csata sorsát Iganiénál; az ostrozkai győzelmet követően előbb ezredesnek, majd az egész tüzérség parancsnokának tették meg; Wola emlékezetes megvédéséből már dicsfénnyel övezve jött ki, pedig ugyanennél a Wolánál veszett oda egész seregével Wojakowski bácsikám, aki a napóleoni háborúk nagy veteránja volt1. A küzdelmek kilenc hónapig tartottak, melyek során számtalan győzelmet arattak az óriási orosz hadseregen, de a legvégén, amikor a második nap Varsó második bevételével ért véget2, Bem József Franciaországba menekült. Száműzetése éveit tudományos3 és katonai tanulmányokkal, festészettel, amiben tehetségesnek mutatkozott és Európán belüli utazásokkal töltötte. 1848-ban Leopolban, majd a bécsi felkelésben Bem, aki valójában egyik félhez sem tartozott, jó alkalmat látott arra, hogy az osztrák kormány, Galícia elnyomója ellen lépjen föl4. A magyarországi háború ennél nagyobb cselekvési lehetőséget nyújtott számára, így novemberben a lengyel tábornok a királyság kormányzójának, Kossuth Lajosnak ajánlotta fel a szolgálatait. Ez idő tájt Erdélyt 20000 osztrák katona, valamint lázadó oláh és szász bandák tartották megszállva. Bem vállalkozott a visszafoglalására. Mindössze 8000 ember élén indult a vállalkozásnak, mert, mint mondotta, az osztrákoknak van tüzérségük és így hamarosan nekik is lesz néhány ágyújuk. A tábornok bevonult a hegyekbe és bevette Kolozsvárt (Klausemburg), egybegyűjtötte a székelyeket és csapásokat mért az ellenség elszórt csapataira, sebesen róva a vidéket elérte, hogy mindenütt ott legyenek, majd egy helyre összpontosította hadait, hogy támadásba lendüljön át1. Január végén 6000 orosz katona lépte át a Kárpátok vonalát és elfoglalta Erdély déli részét; de Bem tábornok kiválóan megszervezte a székely erőket, ráadásul sok önkéntest is sikerült toboroznia az oláh és szász tartományokból is. Először az osztrákok ellen fordult, ügyes visszavonulással Puchner tábornok csapatait délre csalva győzelmet arat rajtuk a piski hídnál, majd Alvincznál, február 9 és 10-én. Ekkor északra vonul és csapást mér az osztrák Malachowski és Urban tábornokok hadaira, amelyeket a Kárpátokból egész Bukovináig szorít vissza. Bem egy előőrssel Galíciát is fenyegeti, de eközben csapatai már erőltetett menetben a déli területeket elfoglaló oroszok ellen indulnak; kikerüli Puchner osztrákjait, akiket Gyulafehérvárnál (Karlsburg) vontak össze és megtámadja az orosz Engelhardtot, óriási harcok árán megszerzi tőle Nagyszebent (Hermannstadt) és kiűzi őt a Kárpátokból. Pulchner már későn érkezik a segítségére; ő is egykettőre lendületes támadás közepén találja magát és egészen a Vörös Torony szurdokáig űzik, majd akárcsak az oroszokat, Oláhországba kergetik. Erdély felszabadult és jól szervezett seregeit hátrahagyva Bem március hónapban részt vesz Arad ostromában és a bánáti hadműveletekben. Nyáron visszaszólította a hír, hogy az osztrákok ismét támadásba lendültek és jelentős orosz hadtestek szállták meg Erdélyt, akiknek útját a németek és oláhok árulása nyitotta meg a Kárpátokba, Bemnek sikeres küzdelmek révén sikerült késleltetnie a két sereg egyesülését, de az erősítés nem érkezett meg; Segesvárnál (Schaessburg) július 23-án vereséget szenvedett, de ő elmenekült üldözői elől és rohammal bevette Hemannstadtot. Időközben a küzdelem Erdélyben és a magyar síkságon túlontúl egyenlőtlenné vált. Bemet Kossuth a Bánátba hivatta és főparancsnoknak nevezte ki. Legelőször a temesvári csata reggelén láttam őt; épp akkor ért Dembinski tábornokhoz és közölte vele, hogy átveszi tőle a hadsereg parancsnokságát. Élénk érdeklődéssel figyeltem ezt a legendás hőst, a partizánvezérek mintaképét, akinek neve roppant népszerűségnek örvendett mind seregünkben, mind egész Európában. Külseje jelentéktelen volt, vonásai semmitmondóak, mozdulatai ügyetlenek, járása bizonytalan: ilyen volt ez a csodálatraméltó tetteket végrehajtó férfi, ez a felülmúlhatatlanul vakmerő ember, akinek pusztán a hírnevétől megváltoztak a parancsnoksága alá

tartozó katonák; fekete attilát2 viselt, fején strucctollal ékesített puhakalapot; a félig szétroncsolt kezét selyemzsákban tartotta. Csak nyugodtjárású, kezes lovat tudott megülni, mivel testét elnyűtte a fáradtság és a betegség meggörnyesztette, csak üggyel-bajjal tudott nyeregben maradni; a sebesülések és roncsolások csaknem megbénították, hogy hátasán megüljön, sem kezét, sem lábát nem tudta használni; egy huszár lovagolt állandóan mellette, aki a tábornok intésére lovaglóostorával meg-megböködte a ló farát, hogy gyorsabb tempóra ösztökélje. Dembinski nem engedte neki, hogy az élvonalban menjen, az utóvédre akarta kárhoztatni. "Nem lehetünk mindig melletted!" -mondta mosolyogva. -"Erről inkább ne vitatkozzunk! Talán azt hiszed, hogy félek?" mondta Bem és máris elvágtatott egészen az osztrák lándzsások vonaláig, majd osztrákoktól űzve visszatért mellénk. "Adok neked egy jótanácsot." -mondta nekem Dembinski. -"Maradj mellette mindig". Bem tábornok egészen délután négyig győztes maradt. Azonban ahelyett, hogy kihasználta volna a sikert és folytatta volna a visszavonulást Erdély felé, ismét támadásba lendült és ezzel végleg eldöntötte serege sorsát, ami már eleve gyenge volt, de a támadásban teljesen felbomlott. Ez volt a vég, egyben a háború vége is. Azonban Bem nem keseredett el; olyan nem volt a vérében, hogy vesztesnek érezze magát. Az ő serege szétszóródott, Görgeyé az ellenség kezében, a tábornok a temesvári csatában eltörte bal kulcscsontját, de máris kocsin Lugos felé száguldott, egyesített néhány leszakadt egységet és megkísérelte újrakezdeni a harcot. Hamarosan oláh parasztok vették üldözőbe, és egyedül maradt Katonával, aki, tekintve, hogy Magyarország e részéről származott, a kis hegyi ösvényeken el tudta kalauzolni a dicsőséges szökevényt a török határig. Bem tábornok Sumlán került ismét a szemünk elé, népes vezérkar és kíséret körében. A szultán kapva kapott az alkalmon, hogy elfogadja egy ilyen ember szolgálatát; és mivelhogy Ausztria és Oroszország követelték a kiadását, lévén, hogy az osztrák fennhatóságú Lengyelországban született és az oroszok kormányozta Lengyelországban tábornokoskodott, Bem, aki a törökök soraiban látta utolsó lehetőségét, hogy megküzdjön nemzete elnyomóival, felvette az iszlám vallást és megkapta az Amürat-Pasa nevet. "Azt még megértem," mondta Zamoyski ezredes, - "hogy az ember a hazájáért minden áldozatot meghoz; na de feladni a vallását!" "Az én vallásom a hazám!"- felelte a tábornok. Konstantinápolyba ment és egy ideig az ottomán hadsereg újraszervezését irányította, majd Alepbe küldték; közismert tény a tábornok sikeres közbelépése 1850-ben, néhány héttel a halála előtt, amikor is a szíriai keresztények védelmében a drúz muzulmánok ellen vette fel a harcot.

IRODALOM Balás György: Bem apó. Bp., 1934. Bona Gábor szerk.: A szabadságharc katonai története. Írták: Bencze László, Bona Gábor, Csikány Tamás, Hermann Róbert és Kedves Gyula. Bp., 1998. Gyalókay Jenő: Az első orosz megszállás és Erdély felszabadítása (1849. januárius 31. - március 28.) Bp., 1931. Gyalókay Jenő: Az erdélyi hadjárat 1849 nyarán. Bp., é. n. Gyalókay Jenő: Bem. Magyar Katonai Közlöny, 1922. 485-517. o. Hermann Róbert: Bem és Görgei. Új Honvédségi Szemle, 2000/5. 103-116. o. Hermann Róbert: Bem József iratai. Europa Balcanica-Danubiana-Carpathica. 3. Annales. Cultura Historica - Philologica. Főszerk. Miskolczy Ambrus. ELTE Román Filológiai Tanszék évkönyve. Bp., 1998. 174-183. o. Kovács Endre: Bem a magyar szabadságharcban. Bp., 1979. Kovács Endre: Bem József. Bp., 1955. Kovács István: "...mindvégig veletek voltunk". Lengyelek a magyar szabadságharcban. Bp., 1998.