BÉKESZERETŐ VILÁGPOLGÁRKÉNT SUN MYUNG MOON TISZTELETES

BÉKESZERETŐ VILÁGPOLGÁRKÉNT SUN MYUNG MOON TISZTELETES

····································

BÉKESZERETŐ VILÁGPOLGÁRKÉNT ···································· SUN MYUNG MOON TISZTELETES

All rights reserved. Except for use in reviews, no part of this book may be reproduced, translated into a foreign language, stored in a retrieval system, or transmitted in any form or by any means, electronic, mechanical or otherwise, without the prior written consent of the publisher. Original publication was in the Korean language by Gimm-Young Publishers, Inc. Seoul, Korea March 9, 2009 Thanks to Mission Foundation, Inc. of the Family Federation for World Peace and Unification, and Gimm-Young Publishers, Inc. for their permission and support of this English edition. Manufactured in the United States of America. The paper used in this publication meets the minimum requirements of American National Standard for Information Sciences – Permanence of Paper for Printed Library Materials, ANSIZ39.481984. Photographs courtesy of the HSA-UWC Photo Archives. Copyright © 2010 The Washington Times Foundation Produced in the United States of America April 2010 Edition

TARTALOM 9

Előszó

······································ ELSŐ FEJEZET 13

AZ ÉLELEM − SZERETET

14

Amit a békéről tanultam, amíg apám a hátán hordott Másoknak ételt adni öröm Mindenki barátja Életem iránytűje A makacs kölyök, aki nem adja fel Szeressük a természetet, hogy tanuljunk belőle Rovarokkal társalogva a világegyetemről Lelkes diák

20 24 28 35 41 49 52

······································ MÁSODIK FEJEZET 55

KÖNNYEKKEL TELI SZÍV

56 61 66 71 76 79 85 89 95 104 109 114

Félelem és lelkesedés között Minél jobban fáj, annál jobban kell szeretni A kés, amelyet nem éleznek, eltompul Kulcs egy nagy titok megfejtéséhez Forrón lángoló tűzgolyó Közös munka, közös szenvedés A szív nyugodt tengere „Kérlek, ne halj meg” A parancs, amelynek engedelmeskedni kellett Egy rizsszem, amely nagyobb, mint a Föld A Hungnami börtön a hóban Az ENSZ erők kinyitják a börtönkaput

119 120 125 129 134 138 142 145

HARMADIK FEJEZET BELSŐ GAZDAGSÁG KÜZDELEM ÉS SZENVEDÉS RÉVÉN „Te vagy a szellemi tanítóm” A jóképű őrült a forrásnál Felekezet nélküli egyház Két egyetem kicsapja a diákjait és a professzorait Új rügyek a megperzselt ágon A sérelmek erőssé tesznek Az őszinte szív a legfontosabb

······································ 153 154 157 160 163 167 189 195 200 204 210 213

NEGYEDIK FEJEZET A VILÁGSZINTŰ MISSZIÓNK KEZDETE Élete árán is az utat járva Tisztességgel megkeresett és imádsággal felhasznált pénz A tánc ereje megmozgatja a világot Az Angyalok utat nyitnak a sötét erdőben Világkörüli út Utolsó járat Amerikába Jövőnk kulcsa az óceán Moon tiszteletes, az új amerikai forradalom magja Feledhetetlen megvalósult álom: Washington-emlékmű gyűlés, 1976 Ne engem sirassatok, hanem a világot Miért kell apámnak börtönbe mennie?

217 218 223 229 234 237 240 244 248 252

ÖTÖDIK FEJEZET AZ IGAZ CSALÁDOK IGAZ EMBEREKET HOZNAK LÉTRE Feleségem, Han Hak-dzsa Egyedülálló belső szépség Ígéretek, amelyeket soha nem szabad megszegni Szeretni annyi, mint adni és elfelejteni A békés család a Menny építőköve Tíz év könnye megolvasztja egy após szívét A házasság valódi jelentése Az igaz szeretetet igaz családokban találjuk A szeretet örökségét hagyni magunk után

······································ 259 260 266 270 277 281 287 294

HATODIK FEJEZET A SZERETET HOZZA EL AZ EGYESÍTÉST A vallásnak jó embereket kell teremtenie A folyó nem utasítja el a beleömlő patakokat „Engedje meg a vallásszabadságot a Szovjetunióban” Korea egyesítése elhozza a világ egyesítését Találkozásom Kim Ir Szen elnökkel A földet meg lehet osztani, de a népet nem Puska és kard helyett igaz szeretet

299 300 306 310 315 321 324 329 334 339

HETEDIK FEJEZET KOREA JÖVŐJE, A VILÁG JÖVŐJE A világszintű harmónia a Koreai-félszigeten kezdődik Út a szenvedéstől és a könnyektől a békéhez és a szeretethez A huszonegyedik századi vallás végső célja A kulturális projektek Isten kreativitását fejezik ki A tengerek ura és a világ jövője Nagy lehetőség az óceáni korszakban Egyetlen pitypang értékesebb, mint az arany Megoldás a szegénységre és az éhezésre Nem csupán kenyeret adni − megtanítani a kenyér készítését

······································ 343

NYOLCADIK FEJEZET ÜZENET A FIATALOKNAK

344 348 353 357 360

Találd meg a célod, változtasd meg az életed Átölelem a világot Mindent a Mennytől vettünk kölcsön A boldogság: a másokért élt élet Álom egy békés világról

ELŐSZÓ

T

egnap egész éjjel csendes tavaszi eső esett, amely véget vetett a téli aszálynak. Olyan kellemes volt az eső után, hogy egész reggel a kertben sétáltam. A hosszú tél után először volt a talajnak kellemes, nedves föld illata, a szomorúfüzeken és a cseresznyefákon pedig megjelentek a tavaszi rügyek. Szinte hallottam, amint új élet hajt ki itt is, ott is a kertben. Egyszer csak arra eszméltem, hogy a feleségem, aki utánam jött a kertbe, fiatal feketeüröm hajtásokat szedeget, amelyeknek a száraz gyepen keresztül sikerült kidugni a fejüket. Az éjszakai eső az egész világot illatos tavaszi kertté varázsolta. Mindegy, mennyi zűrzavar van a világban − amikor a naptár márciusra fordul, a tavasz már úton van. Ahogy öregszem, egyre többet jelent számomra, hogy a természetben a telet a tavasz követi, és teljes pompában ragyogó virágokat hoz magával. Mi vagyok én, hogy Isten minden évszakban engedi nyílni a virágokat és hullani a havat, hogy megtudjam, micsoda öröm élni? Szeretet árad ki szívem legmélyéről, és teljesen elérzékenyülök. Könnyekig meghatódom annak gondolatára, hogy bőségesen megkaptam mindent, ami igazán értékes. Életemben többször körbeutaztam a földet azzal a céllal, hogy létrehozzam a béke világát, mégis, itt ebben a tavaszi kertben tudom megízlelni a valódi békét. A békét is Istentől kaptuk, de elvesztettük valahol, és most egész életünkben rossz helyen keresgéljük. Életem a legegyszerűbb és legfélreesőbb helyeken járva töltöttem, hogy a béke világát elhozzam. Találkoztam afrikai anyákkal,

9

akik tehetetlenül nézték, amint gyermekeik éhen halnak, és délamerikai apákkal, akik halban gazdag folyó mellett éltek, mégsem tudták a halászatból eltartani családjukat. Eleinte csak annyit tettem, hogy megosztottam velük az ételemet, de ők a szeretetüket adták nekem. Később, a szeretet erejétől megmámorosodva magokat vetettünk és erdőket ültettünk. Együtt fogtunk halat az éhes gyermekeknek, az erdő fáiból pedig iskolák épültek. Akkor is boldog voltam, amikor mindenhol szúnyogok csíptek, mialatt egész éjszaka horgásztam, és akkor is, amikor térdig a sárba süllyedtem; mert láttam, amint a kétségbeesés árnyéka eltűnik felebarátaim arcáról. A legrövidebb utat kerestem a világbékéhez; annak szenteltem magam, hogy ösztönözzem a politikai folyamatok változását és megváltoztassam az emberek gondolkodásmódját. Találkoztam a Szovjetunió akkori elnökével, Mihail Gorbacsovval, a kommunizmus és a demokrácia kibékítéséért tett erőfeszítésem részeként, és találkoztam Észak-Korea akkori elnökével, Kim Ir Szennel, akivel komoly beszélgetést folytattunk arról, hogyan hozzuk el a békét a Koreai-félszigetre. Az erkölcsileg hanyatló Amerikába mentem, ahol a hívásra siető tűzoltóként a puritán szellem újraélesztésén fáradoztam. Annak szenteltem magam, hogy a világ különféle konfliktusait megoldjam. A muzulmánok és a zsidók közti békén dolgozva nem rettentett el a vad terror sem. Fáradozásaim eredményeként ezrek sereglettek össze nagygyűlésekre és békefelvonulásokra; zsidók, muzulmánok és keresztények mind összefogtak. A viszály azonban sajnos folytatódik. Ennek ellenére látom a reményt, hogy egyszer felavatjuk a béke korszakát Koreában. A Koreai-félszigetet a vég nélküli szenvedés és a megosztottság tragédiája edzette, és testem minden sejtjé-

10

ben érzem, hogy kitörni kész, erőteljes energia raktározódott el itt, Koreában. Ahogy senki nem akadályozhatja meg az új tavasz eljövetelét, ugyanúgy semmilyen emberi erő nem állhat a menynyei szerencse útjába, hogy a Koreai-félszigetre jöjjön és az egész világra szétterjedjen. Az embereknek fel kell készülniük, hogy felemelkedhessenek a mennyei szerencsével, amikor az megérkezik. Sokat vitatott személyiség vagyok. Nevem puszta említése felbolygatja világot. Soha nem törekedtem hírnévre vagy vagyonra, inkább a békéről beszéltem egész életemben. A világ azonban sok kifejezést társított a nevemhez; elutasított, és köveket hajított rám. Sokakat nem érdekel, hogy megismerjék, mit mondok, vagy mit teszek, egyszerűen ellenem vannak. Életem során hat alkalommal börtönöztek be igazságtalanul − a császári Japánban, Kim Ir Szen idején Észak-Koreában, Dél-Koreában Li Szin Man kormányzása alatt, és még az Egyesült Államokban is − és volt alkalom, amikor olyan keményen megvertek, hogy a hús kiszakadt a testemből. Mára azonban a legkisebb tüske sem maradt a szívemben. A sérelmek könnyen eltűnnek az igaz szeretet jelenlétében. Még az ellenségek is nyom nélkül elolvadnak az igaz szeretet színe előtt. Az igaz szeretet olyan szív, amely ad, és ad, és továbbra is csak adni akar. Az igaz szeretet olyan szeretet, amely el is felejti, hogy szeretetet adott, és újra szeretetet ad. Egész életemet ilyen szeretet mámorában éltem. A szereteten kívül semmi mást nem akartam, és egész lényemet bevetettem, hogy megosszam a szeretetet elszegényedett embertársaimmal. A szeretet útja néha oly nehéz volt, hogy a térdem összecsuklott, de szívemben még akkor is boldog voltam, hiszen az emberiség szeretetéért éltem. Most is rengeteg szeretet van bennem, amit nem voltam képes átadni. Imával nyújtom át ezt a könyvet a világnak, hogy ebből a

11

szeretetből folyó legyen, amely átitatja az aszály sújtotta tájat és a föld minden szegletébe eljut. Az utóbbi időben egyre több ember akart jobban megismerni engem. Az ő érdekükben visszatekintettem az életemre, és ebben a könyvben feljegyeztem őszinte viszszaemlékezéseimet. Remélem, lehetőség nyílik majd megosztani azokat a történeteket is, amelyek kimaradtak ebből a kötetből. Végtelen szeretetet küldök mindazoknak, akik belém helyezték hitüket, mellettem maradtak, és velem élték életüket − különösen a feleségemnek, Han Hak-dzsának, akinek mélységesen hálás vagyok, amiért velem együtt küzdött le minden nehézséget. Végül szeretném kifejezni szívbéli hálámat Park Un Dzsunak, a Gimjoung kiadó elnökének, aki őszinte elkötelezettségével nagyban elősegítette könyvem kiadását, és mindenkinek a kiadónál, akik szavaim szerkesztésén dolgoztak annak érdekében, hogy a gyakran összetett tartalom az olvasók számára könnyen érthetővé váljon. Sun Myung Moon Csongpjong, Dél-Korea, 2009. március 1.

12

Első fejezet

AZ ÉLELEM − SZERETET

. B é k e s ze rető v i l ág p olg á rk ént .

Amit a békéről tanultam, amíg apám a hátán hordott

E

gyetlen gondolattal éltem az életemet. El akartam hozni a béke világát, egy olyan világot, ahol nincsenek háborúk, és az egész emberiség szeretetben él. Talán van, aki azt mondja: „Hogy lehet, hogy már gyerekként is a békéről gondolkodott?” Olyan meglepő, hogy egy gyermek békés világról álmodik? 1920-ban, amikor megszülettem, Korea Japán erőszakos megszállása alatt állt, a felszabadulást követően pedig jött a koreai háború, az ázsiai pénzügyi válság, és számos egyéb nehéz válság. A béke hosszú évekig távol maradt Koreától. Azonban a szenvedés és zűrzavar nem csupán Koreát érintette. A két világháború, a vietnámi háború és a közel-keleti háborúk mind azt mutatják, hogy az emberek szerte a világban ellenségként bánnak egymással, fegyvereket szegeznek egymásnak, és bombázzák egymást. Talán azok számára, akik megtapasztalták a véres testek és törött csontok szörnyűségét, a béke csak álomszerű, képzeletbeli dolog. A békét azonban nem olyan bonyolult megteremteni. Először is, békére lelhetünk a levegőben, amit lélegzünk, a természeti környezetben és a körülöttünk lévő emberekben. Gyermekként a rétekre otthonomként tekintettem. Amint befaltam reggelire a tál rizsemet, kifutottam a házból, és az egész napot a hegyekben és a folyóknál töltöttem. Képes voltam reggeltől estig barangolni az erdőben a különféle madarakkal, állatokkal; gyógynövényeket és erdei bogyókat ettem, és sohasem voltam

14

. A z é le l e m − s ze ret et .

éhes. Gyermekként is tudtam, hogy a testem és a lelkem mindig megkönnyebbül, amikor az erdőbe megyek. Gyakran elaludtam a hegyekben, miután ott játszottam. Apámnak utánam kellett jönnie, hogy megtaláljon. Amint hallottam apámat a távolból kiáltani: „Jong Mjong! Jong Mjong!”, akaratlanul elmosolyodtam, még álmomban is. Gyermekkoromban Jong Mjongnak hívtak. Apám hangja felébresztett, de úgy tettem, mintha még aludnék. Felhúzott a hátára, és hazacipelt. Tökéletes békével töltött el az érzés, amint vitt le a hegyről − teljes biztonságban éreztem magam, és a szívem megnyugodott. Így tanultam a szeretetről, amíg apám a hátán hordott engem. Azért is szerettem az erdőt, mert a világ összes békéje ott lakozik. Az erdő életformái nem harcolnak egymással. Természetesen megeszik egymást, de csak azért, mert éhesek, és életben kell tartaniuk magukat. Nem ellenségeskedés miatt harcolnak: a madarak nem gyűlölnek más madarakat, az állatok nem gyűlölik a többi állatot, a fák pedig nem utálják a többi fát. Csak akkor jöhet el a béke, ha nincs gyűlölet. Az emberek az egyetlenek, akik gyűlölik saját fajtájuk tagjait. Az emberek gyűlölködnek, mert más a hazájuk, más a vallásuk, vagy máshogy gondolkodnak. Közel kétszáz országban jártam már. Nem sok ország volt, ahol a repülőtéren földet érve azt gondoltam: „Ez valóban békés és elégedett hely”. Sok helyen a polgárháború miatt a katonák magasba tartották a fegyvereket, hogy védjék a repülőteret és eltorlaszolják az utcákat. Ágyútűz hangja hallatszott éjjel és nappal. Többször is kis híján elveszítettem az életemet olyan helyeken, ahová azért mentem, hogy a békéről beszéljek. A világban ma kisebb és nagyobb konfliktusok és összecsapások végtelen sora zajlik. Tízmilliók szenvednek az éhínségtől. Pusztán a fegyverekre és bombákra költött pénz elegendő lenne minden éhezés megszüntetésére.

15


Életemet annak szenteltem, hogy az ideológiák és vallások miatt ellenségeskedő országok között békehidakat építsek. Fórumokat hoztam létre, ahol muzulmánok, keresztények és zsidók találkozhattak. Dolgoztam azon, hogy összeegyeztessem az Egyesült Államok és a Szovjetunió nézőpontját, amikor Irak ügyében összekülönböztek. Segítettem az Észak- és Dél-Korea közötti kibékülés folyamatában. Ezeket a dolgokat nem pénzért vagy hírnévért tettem. Attól kezdve, hogy elég idős voltam, és tudtam, mi történik a világban, egyetlen célja volt csupán életemnek: a világ egyként békében élhessen. Soha nem akartam semmi mást. Nem könnyű éjjel-nappal a békéért élni, de ez a munka az, ami leginkább boldoggá tesz. A hidegháború alatt megtapasztaltuk az ideológiák miatt megosztott világunk fájdalmát. Akkoriban úgy tűnt, hogy ha a kommunizmus eltűnne, elérkezne a béke. Ennek ellenére most, hogy a hidegháború elmúlt, még több összetűzést tapasztalunk. Társadalmunkat most az etnikai hovatartozások és a vallások ellentétei osztják meg. Sok szomszédos ország tekint egymásra gyanakvással és bizalmatlansággal. Sőt, vannak olyan helyzetek országokon belül is, ahol az embereket az etnikai, vallási hovatartozás osztja meg, vagy az a régió, ahol születtek. Az ilyen választóvonalak mentén az emberek ellenségként gondolnak egymásra, és elutasítják a szívbéli közeledést egymás felé. Ha a történelemre tekintünk, azt látjuk, hogy a legdurvább és legkegyetlenebb háborúk nem nemzetek, hanem népcsoportok között dúltak. Ezek közül is a legrosszabbak azok voltak, ahol a vallást használták ürügyül. A boszniai polgárháborúban, amit a huszadik század legszörnyűbb etnikai összecsapásának mondanak, ezreket, köztük gyermekeket mészároltak le brutálisan. A 2001. szeptember 11-i terrortámadás során ártatlan életek ezrei

16


vesztek oda, amint a New York-i Világkereskedelmi Központ épületei teljesen megsemmisültek, miután két utasszállító repülőgép csapódott beléjük. Nemrégiben a Gázai övezetben is, csakúgy, mint Izraelben, százak vesztették életüket a heves viszályok miatt. Otthonokat romboltak le, és az emberek állandóan a halál árnyékában élnek. Mindez az etnikai csoportok, vallások közötti konfliktusok gyászos eredménye. Miért gyűlölik és ölik egymást az emberek? Természetesen sok oka van ennek, de a vallási különbségek szinte mindig ide kapcsolódnak. Igaz volt ez az Öböl-háborúra. Igaz az arab-izraeli konfliktusra is, Jeruzsálem ellenőrzése miatt. Amikor a fajgyűlölet a vallással takarózik, a probléma rendkívül bonyolulttá válik. Azt gondoltuk, hogy a vallási háborúk a középkorban véget értek, ám a háborúk gonosz szellemei tovább kísértenek a huszonegyedik században. Vallási háborúk továbbra is előfordulnak, mivel sok politikus a vallások közötti ellenségeskedést használja fel saját önző terveihez. Politikai erő hatására a vallások gyakran meginganak és útjukat vesztik. Szem elől tévesztik eredeti céljukat, azt, hogy a békéért léteznek. Minden vallásnak felelőssége a világbéke ügyének előmozdítása, azonban sajnos azt látjuk, hogy a vallások sokkal inkább konfliktusok okozóivá váltak. E gonosz mögött a politika hatalmának és pénzének fondorlatait találjuk. Egy vezető felelőssége mindenekfelett a béke fenntartása, mégis úgy tűnik, a vezetők gyakran ezzel ellentétesen cselekednek, és a világot viszályba és erőszakba vezetik. A vezetők a vallás és a nacionalizmus segítségével rejtik el valós ambícióikat. Ha szívük nem a helyes irányba mutat, az országok és a nemzetiségek zűrzavaros helyzetbe kerülnek. Sem a vallás, sem pedig a hazaszeretet alapvetően nem gonosz dolgok, sőt,

17


értékesek, amennyiben hozzájárulnak egy globális emberi közösség építéséhez. A vallás és a hazaszeretet értékét veszti, ha jogot formál egy adott vallás vagy etnikai csoport kizárólagos igazára, más vallásokat és etnikai csoportokat pedig lenéz és megtámad. Ha egy vallás odáig fajul, hogy másokon tapos és más vallásokat értéktelenként kezel, akkor többé nem testesíti meg a jóságot. Ugyanez a helyzet, ha a hazaszeretetet arra használják, hogy az illető saját országának igazát emelje más országoké fölé. Az univerzum igazsága az, hogy méltányolnunk és segítenünk kell egymást. Még a legkisebb állatok is tudják ezt. A macskák és a kutyák nem jönnek ki egymással, azonban ha ugyanabban a háztartásban neveljük őket, átölelik egymás kölykeit, és barátságosak egymáshoz. Ugyanezt látjuk a növényeknél. A kúszónövény, amelyik feltekeredik egy fára, a fa törzsétől függ, mert az tartja meg. A fa azonban nem mondja: „Hé, mégis mit képzelsz, hogy feltekeredsz a törzsemre?” Az univerzum alapelve mindenki számára az egymás érdekeit szolgáló együttélés. Aki ettől eltér, biztos pusztulással szembesül. Ha a vallások és nemzetek továbbra is rosszindulatúan támadják egymást, az emberiségnek nincs jövője. A rettegés és a háborúskodás végtelen korszaka következik, míg egy napon az emberiség kipusztul. De nem maradtunk remény nélkül. Határozottan van remény. Életem során soha nem engedtem el ezt a reményt, és mindig éltettem a béke álmát. Azt akarom, hogy teljesen döntsük le a falakat, amelyek a világot számtalan módon megosztják és hozzuk létre az egység világát. Határozott szándékom, hogy leromboljam a vallások, illetve az etnikumok közötti falakat, és áthidaljam a gazdagok és a szegények közötti szakadékot. Így újra létrehozhatjuk a béke világát, amelyet Isten a kezdetekben teremtett. Egy olyan világról beszélek, ahol senki sem éhezik és senki sem hullat könnyeket. Ahhoz, hogy meggyógyítsunk egy remény és szeretet 18


nélküli világot, vissza kell mennünk gyermekkorunk tiszta szívéhez. Ahhoz, hogy eldobjuk az egyre növekvő anyagi jólét iránti vágyunkat, és helyreállítsuk emberi lényünk gyönyörű lényegét, vissza kell térnünk a béke alapelveihez és a szeretet leheletéhez, amit akkor tanultunk meg, amikor apánk a hátán hordott minket.

19


Másoknak ételt adni öröm

N

agyon kicsi szemem van. Azt mesélték, hogy születésemkor édesanyám eltűnődött: „Vajon van a kisbabámnak szeme vagy nincs?”, és széthúzta a szemhéjamat az ujjával. Azután amikor pislantottam, örömmel mondta, „Ó Istenem, igen! Mégiscsak van szeme!”. A szemem olyan apró volt, hogy az emberek gyakran hívtak „Oszan Pici Szemének”, mivel édesanyám Oszan falujából származott. Nem emlékszem azonban, hogy bárki is azt mondta volna, hogy az apró szemeim miatt kevésbé vagyok vonzó. Igazából azok az emberek, akik értenek a fiziognómiához (az arcolvasás művészetéhez, amely segítségével egy ember arcvonásainak tanulmányozásával megismerik az illető jellemét és sorsát), azt mondják, az apró szemeim épp a megfelelő elrendezést adják ahhoz, hogy vallási vezető legyek. Úgy gondolom, ez hasonló ahhoz, ahogy a kamera is távolabbi dolgokra tud fókuszálni, ha csökkentjük a fényrekesz nyílását. Egy vallási vezetőnek messzebbre kell látnia a jövőbe, mint más embereknek, és talán az apró szemek ilyen képességet jeleznek. Az orrom is meglehetősen szokatlan. Egy pillantás alatt nyilvánvalóvá válik, hogy egy makacs és eltökélt ember orra. Lennie kell valami igazságnak a fiziognómiában, mert ha visszatekintek az életemre, úgy látszik, arcomnak ezek a jellegzetességei összhangban vannak azzal, ahogyan az életemet éltem. Szangsza Ri faluban, Dokun körzetben, Csongdzsu kerületben, Pjongan tartományban születtem, a Nam Pjong Mun1 klánból 1 A szerző nevének a nyugati kultúrában meghonosodott írásmódja Moon, ezért a könyvben (csak a szerző nevénél) eltérünk a hivatalos magyar átirattól (Mun).

20


származó Mun Kjung Ju és a Jon An Kim klánból származó Kim Kjung Gje második fiaként. 1920 első holdhónapjának hatodik napján születtem, az 1919-es függetlenségi mozgalom után. Úgy mesélték nekem, a családom a dédszüleim élete során telepedett le Szangsza Ri falujában. Atyai dédapám maga dolgozott a földeken, több ezer véka rizst termelt és saját keze munkájával kereste meg a család vagyonát. Soha nem dohányzott, soha nem ivott alkoholt, abból a pénzből inkább ételt vett a rászorulóknak. Amikor meghalt, utolsó szavai ezek voltak: „Ha táplálod az embereket Korea minden vidékéről, áldást fogsz kapni azokról a helyekről.” Így otthonunkban a vendégszoba mindig tele volt. Még más falvakban is tudták az emberek, hogy ha eljönnek hozzánk, mindig számíthatnak arra, hogy jó étellel kínáljuk őket. Édesanyám feladata volt ételt készíteni nekik, amit mindig panasz nélkül meg is tett. Dédapám nagyon tevékeny volt, sosem akart pihenni. Ha volt egy kis szabadideje, szalmából lábbeliket készített, amiket azután a piacon eladott. Amikor idős lett, az ő békés módján, sok kacsát vásárolt, szabadon engedte őket, és azért imádkozott, hogy a leszármazottaival minden rendben legyen2. Fogadott egy tanítót, aki ismerte a kínai kalligráfiát, otthonának a vendégszobájába ültette, és a falu fiataljai ingyen írni-olvasni tanulhattak. A falubeliek a Szan Ok megtisztelő nevet adták neki (a jóság ékköve) és otthonunkat úgy emlegették, mint „a ház, amely áldást fog kapni”. Mire megszülettem és felnőttem, a dédapám által összegyűjtött vagyon nagy része elfogyott, és családunknak épp csak annyi maradt, ami a megélhetéshez elegendő volt. Azonban a családi hagyomány, hogy másoknak enni adunk, még mindig élt, és akkor is adtunk, ha így nem maradt elegendő a saját családtagjaink részére. Miután megtanultam járni, a következő dolog az volt, 2 A kacsa a koreai hagyományban a béke, a gyermekáldás és az örök együttlét szimbóluma

21


hogyan kell másoknak ételt felszolgálni. A japán megszállás alatt sok koreaitól elkobozták a házát és a földjét. Új élet reményével Mandzsúriába menekültek, és közben elhaladtak a házunk mellett a Szon Csonba, észak-Pjongan tartományba vezető főúton. Anyám mindig készített ételt az arra haladóknak, akik Korea minden tájáról érkeztek. Ha koldus jött a házunkhoz ételt kérni, és édesanyám nem készült el elég gyorsan, nagyapám felkapta a saját ételét, és odavitte a koldusnak. Talán mert ilyen családba születtem, magam is életem jó részét azzal töltöttem, hogy másoknak enni adtam. Számomra másoknak élelmet adni a legértékesebb munka. Amikor eszem, és látom, hogy másvalakinek nincs meg a betevő falatja, fáj a szívem és nem tudok tovább enni. Elmesélek valamit, ami tizenegy éves korom körül történt. Az év utolsó napjaiban jártunk, és mindenki rizssüteményt készített az újévi ünnephez. Volt egy ismerős család, akik olyan szegények voltak, hogy semmi ennivalójuk nem volt. Folyamatosan ők jártak a fejemben, és ez olyan nyugtalanná tett, hogy a házban fel-alá járkálva azon tűnődtem, mit tegyek. Végül felkaptam egy nyolc kilós rizses zsákot, és kifutottam a házból. Annyira siettem, hogy be se kötöttem rendesen. Fellódítottam a zsákot a vállamra, és szorosan tartottam, amíg végigfutottam a meredek, emelkedő úton a mintegy nyolc kilométert az ismerősök házáig. Izgatott voltam, hogy milyen jó érzés lesz annyi ételt adni azoknak az embereknek, hogy ehessenek, amennyit csak akarnak. A falu malma a házunk mellett volt. A malomépület négy falát jól megépítették, hogy az őrölt rizs ne peregjen ki a repedéseken. Ez azt jelentette, hogy télen ez jó menedék volt a szél elől és a hideg elől. Ha valaki vett némi aprófát a tűzhelyünktől és egy kis tüzet gyújtott a malomban, melegebb lett, mint egy padlófűtéses

22


szoba. Az országban vándorló koldusok közül páran úgy döntöttek, hogy a malomházban töltik a telet. Lenyűgöztek a külvilágról mesélt történeteik; amikor csak tudtam, velük töltöttem az időt. Édesanyám kihozta a malomhoz az ételemet, és mindig hozott elegendőt, hogy koldus barátaimnak is jusson. Közös tálakból ettünk, éjjel megosztottuk a takarót. Így töltöttem a telet. Amikor eljött a tavasz, messzi, távoli tájakra mentek, és alig vártam, hogy ismét tél legyen, és visszatérjenek a házunkhoz. A testüket takaró szegényes öltözék még nem jelentette, hogy a szívük is durva lett volna. Megmutatkozott mély és meleg szeretetük. Én ételt adtam nekik, ők megosztották velem szeretetüket. Mai napig erőt merítek abból a mély barátságból és melegségből, amit akkor tőlük kaptam. Amikor a világot járom és éhező gyermekeket látok, mindig eszembe jut, hogy nagyapám soha nem mulasztotta el megosztani az ételét másokkal.

23


Mindenki barátja

H

a egyszer elszánom magam valamire, rögtön cselekednem kell, különben nem tudok aludni. Gyermekként néha éjszaka jött egy ötlet, de várnom kellett reggelig, hogy nekilássak. Ébren maradtam és a falat karcolgattam, hogy teljen az idő. Ez olyan gyakran megesett, hogy szinte lyukat vájtam a falba, és a faldarabok kupacokban álltak a földön. Akkor sem tudtam elaludni, ha napközben igazságtalanul bántak velem. Ilyenkor felkeltem az ágyból az éjszaka közepén, elmentem a bűnös házához, és kihívtam, hogy jöjjön és küzdjünk meg. Biztos vagyok benne, hogy nagyon nehéz lehetett a szüleimnek felnevelni engem. Nem nézhettem, ha valakivel igazságtalanul bántak. Ha a falubeli gyerekek verekedtek, én is mindig ott voltam; mintha én lennék felelős azért, hogy minden helyzetben igazságot szolgáltassanak. Eldöntöttem, melyik gyereknek nincs igaza a küzdelemben, és hangosan megfeddtem őt. Egyszer meglátogattam egy, a környéken zsarnokoskodó fiú nagyapját. Azt mondtam neki: „Az unokája ezt és ezt tette. Kérem, legyen gondja rá.” Meglehet, hogy tetteimben vad voltam, de gyermekként is nagy volt a szívem. Néha meglátogattam a már házas nővéremet a férje házában, és követeltem, hogy adjanak nekem rizssüteményt és csirkét. A felnőttek sosem haragudtak rám emiatt, mivel látták, hogy szívem tele van meleg szeretettel. Az állatokról különösen jól tudtam gondoskodni. Amikor a madarak a házunk előtt raktak fészket, kis tavacskát ástam nekik,

24


hogy ihassanak. Hántolt kölest is szórtam a magtárból a madaraknak. Először a madarak elrepültek, amikor valaki közeledett, hamar felismerték azonban, hogy az, aki eteti őket, olyasvalaki, aki szereti őket, és utána már nem repültek el a közeledtemre. Egyszer kigondoltam, hogy halakat fogok nevelni, így hát fogtam pár halat, és beletettem a tavacskába. Fogtam egy marék haleledelt is, és széthintettem a vízen. Amikor azonban másnap reggel felkeltem, láttam, hogy az összes hal elpusztult az éjjel. Annyira vártam pedig, hogy felneveljem azokat a halakat. Ott álltam, és csodálkozva néztem, ahogy a víz tetején lebegnek. Emlékszem, aznap egész nap sírtam. Apám több méhcsaládot is tartott. Fogott egy nagy kaptárt, és egyszerű alapot erősített az aljukra. A méhek az alapra rakták a méhviaszt, hogy a fészket megépítsék és a mézet tárolni tudják. Kíváncsi gyerek voltam, és látni akartam, hogyan építik fel a méhek a kaptárt. Bedugtam az arcom az egyik kaptár közepébe, mire a méhek keményen összecsíptek, és az egész arcom félelmetesen feldagadt. Egyszer kivettem az alapokat a kaptárokból, és apám nagyon megszidott érte. Mikor a méhek befejezték a kaptárépítést, apám kivette az alapot és az egyik oldalnak támasztotta. Ezeket az alapokat beborította a méhviasz, amit olaj helyett tüzelőanyagként lehetett használni a lámpában. Elvettem ezeket az értékes alapokat, összetörtem, és elvittem olyan családokhoz, akik nem engedhették meg maguknak, hogy lámpaolajat vegyenek. Ez kedves cselekedet volt, de apám engedélye nélkül tettem, így kemény dorgálást kaptam érte. Amikor tizenkét éves voltam, igen kevés játékunk volt. Az egyik, a jut no ri, olyasmi volt, mint a „Ki nevet a végén?”, ezen kívül volt egy sakkhoz hasonlatos játék és több kártyajáték is.

25


Mindig élveztem, mikor sok ember játszott együtt. Napközben jut no rit játszottam, vagy a sárkányomat röptettem, este a kártyajátékok sorát, amelyek számos helyen folytak a faluban. Ezek olyan játékok voltak, ahol a győztes 120 vont zsebelt be minden leosztás után, és általában három leosztásból egyszer nyertem. Szilveszterkor és az újév első holdtöltéjének napján ment leginkább a szerencsejáték. Azokon a napokon a rendőrség szemet hunyt a szerencsejáték felett, nem tartóztattak le senkit érte. Elmentem oda, ahol a felnőttek kártyáztak, éjszaka aludtam egyet, majd amikor már épp befejezték volna az éjszakai játékot, rávettem őket, hogy vegyenek be csak három leosztásra. Fogtam a pénzt, amit nyertem, keményítőszirupot vettem belőle, és körbevittem a barátaimnak, hogy mindegyikük megkóstolja. Nem magamra költöttem a pénzt, és nem is arra, hogy bármi rosszat tegyek vele. Amikor a nővérem férje meglátogatott minket, engedélyt kértem, hogy pénzt vegyek ki a tárcájából. Arra használtam a pénzt, hogy édességet vásároljak belőle a nélkülöző gyerekeknek. Keményítőszirupot is vettem nekik. Természetesen minden faluban vannak olyanok, akik jól élnek, és vannak, akik nem. Ha láttam olyan gyereket, aki főtt kölest hozott az iskolába ebédre, nem tudtam megenni a saját, rizsből készült jobb ételemet. Így elcseréltem a rizsemet az ő kölesére. Közelebb éreztem magam a szegény családok gyermekeihez, mint a gazdag családokból származókhoz, és nem akartam őket éhesnek látni. Ezt a játékot szerettem leginkább. Még csak gyerek voltam, de éreztem, hogy mindenki barátja szeretnék lenni. Valójában barátnál is több akartam lenni; olyan kapcsolatot akartam, amelyben megoszthatjuk egymással a szívünk legmélyét. Egyik nagybátyám mohó ember volt. A családjának dinnyeföldje volt majdnem a falu közepén, és minden nyáron, amikor a

26


dinnye megérett és édesen illatozott, a falubéli gyerekek kérlelték őt, hadd egyenek egy keveset. A nagybátyám azonban felhúzott egy sátrat a dinnyeföldre vezető út mellett, ott őrködött, és egyetlen dinnyét sem osztott meg senkivel. Egyik nap elmentem hozzá és megkérdeztem: „Nagybátyám, megengeded, hogy valamikor a dinnyeföldre menjek, és annyit egyek, amennyit csak akarok?” Nagybátyám szívélyesen válaszolt: „Persze, rendben van”. Így hát megüzentem a gyerekeknek, hogy mindenki, aki dinynyét akar enni, hozzon egy vászonzsákot, és gyülekezzen a házunknál éjfélkor. Éjfélkor elvezettem őket a nagybátyám dinynyeföldjére, és azt mondtam nekik: „Azt akarom, hogy mindenki szedjen egy sor dinnyét, és ne aggódjon semmiért”. A gyerekek örömmel felkiáltottak, és berohantak a földre. Csak néhány percig tartott, hogy jó pár sor dinnyét lepusztítsunk. Aznap éjjel a falu éhes gyerekei egy lóherével teli mezőn ülve annyi dinnyét ettek, hogy majd kipukkadt a hasuk. Másnap nagy felfordulás volt. Elmentem a nagybátyám házához, ahol pokoli zűrzavar fogadott, akár egy felbolygatott méhkasban. − Te csirkefogó! − kiabált velem. − Ez a te műved? Te voltál az, aki egész évi dinnyetermésem tönkretetted? Mindegy mit mondott, nem visszakoztam. − Nagybátyám – mondtam −, nem emlékszel? Azt mondtad, annyi dinnyét ehetek, amennyit csak akarok. A falu gyerekei dinynyét akartak enni, és az ő vágyuk az enyém is. Helyesen tettem hát, hogy mindegyiknek adtam egyet, vagy egyáltalán nem kellett volna adnom nekik? A nagybátyám erre azt felelte: − Rendben. Igazad van. − Elszállt a mérge.

27


Életem iránytűje

A

Mun klán Nampjungból származik, közel Nadzsuhoz, Csolla tartományban, Szöultól körülbelül háromszáz kilométerre délre, az ország délnyugati régiójában. Az ükapámnak, Mun Szang Haknak három fia volt. A legfiatalabb a dédapám, Mun Dzsung Hul, akinek szintén három fia volt: Csi Guk, Sin Guk, és Jun Guk. Nagyapám, Mun Csi Guk volt a legidősebb. Mun Csi Guk nagyapa nem tudott olvasni, nem járt sem modern általános iskolába, de még falusi iskolába sem. Annyira tudott viszont koncentrálni, hogy képes volt felmondani a Három Királyság Története koreai fordításának teljes szövegét, pusztán az alapján, hogy hallgatta, ahogy mások felolvasták neki. És nem csak a Három Királyság Történetét. Ha hallott valakitől egy érdekes történetet, meg tudta jegyezni, és szóról szóra vissza tudta mondani. Bármit meg tudott jegyezni első hallásra. Apám is hasonlított rá ebben, fejből énekelte a keresztény himnuszokat, amelyek több mint 400 oldalt tesznek ki. Nagyapám követte apjának utolsó szavait, hogy élje életét az adás lelkületével, de ő nem tudta megtartani a családi vagyont. Ez azért történt, mert öccse, az én dédnagybátyám Mun Jun Guk kölcsönt vett fel a családi vagyonra, és mind elvesztette. Ezt követően a családtagok nagyon nehéz időket éltek meg, de nagyapám és apám sohasem mondott rosszat Jun Guk nagybácsiról. Ez azért volt, mert tudták, hogy nem szerencsejátékon vesztette el, hanem a Koreai Köztársaság Sanghajban, Kínában lévő ideiglenes kor-

28


mányának küldte a pénzt. Abban az időben 27000 von nagy öszszeg volt, és a nagybátyám ennyit adományozott a függetlenségi mozgalomnak. Jun Guk nagybácsi, aki a Phenjan Szemináriumon végzett lelkészként, angolul folyékonyan beszélő, a kínai tanulmányokban jártas értelmiségi ember volt. Három egyházért felelős lelkészként szolgált, köztük a Dok Hung egyházért Dok Un Mjonban. Cso Nam Szannal közösen részt vett az 1919-es Függetlenségi Deklaráció megfogalmazásában. Amikor azonban kiderült, hogy az aláírók között szereplő tizenhat keresztény vezetőből három kapcsolódik a Dok Hung egyházhoz, nagybátyám kihúzatta a nevét. Li Hung, az egyik megmaradt aláíró, aki nagybátyámmal együtt dolgozott az oszani iskola létrehozásán, megkérte Jun Guk nagybácsit, hogy viselje gondját az ő ügyeinek, amennyiben a függetlenségi mozgalom elbukna, és a japán gyarmati hatóságok kioltanák az életét. A szülővárosunkba visszatérve Jun Guk nagybácsi nyomtatott tízezer koreai zászlót, és a koreai függetlenséget támogató kiáltásokkal az utcákra özönlő emberek kezébe adta. Március 8-án tartóztatták le, amint az Aipo Mjon közigazgatási hivatal mögötti dombon épp egy demonstrációt vezetett. A függetlenséget támogató demonstráción részt vett az Oszani Iskola igazgatója, tanári kara és mintegy kétezer diák, közel háromezer keresztény és vagy további négyezer helyi lakos. Kétévi börtönbüntetést kapott, az Uj-dzsu börtönbe zárták. A következő évben különleges kegyelem révén szabadon engedték. A kiengedését követően a japán rendőrség részéről tapasztalt kemény üldöztetés miatt továbbra sem maradhatott sokáig egy helyen, és mindig menekült. Jókora sebet viselt a testén ott, ahol a japán rendőrség egy bambusz lándzsával a húsából kitépett

29


egy darabot. A lábán döfték meg, és oldalt a bordáinál, de azt mondta, sosem adta meg magát. Amikor a japánok látták, hogy nem lehet megtörni, felajánlották neki a megyefőnöki pozíciót, ha megfogadja, hogy nem vesz többé részt a függetlenségi mozgalomban. Válaszul hangosan rendreutasította a japánokat: „Azt gondoljátok, hogy elfogadok egy pozíciót, és a ti tolvajaitoknak fogok dolgozni?!” Hét vagy nyolc éves lehettem, amikor Jun Guk nagybácsi rövid ideig a mi házunkban lakott, és a koreai függetlenségi hadsereg néhány tagja meglátogatta. Kevés pénzük volt, és gyalog utaztak, éjszaka, erős hóesésben, hogy elérjék a házunkat. Apám nekünk, gyerekeknek a fejére húzta a paplant, hogy ne ébredjünk fel. Én teljesen ébren voltam, tágra nyílt szemmel feküdtem a paplan alatt, és minden idegszálammal figyeltem a felnőttek beszédét. Noha késő volt, anyám levágott egy csirkét, és tésztát főzött, hogy feltálalhassa a függetlenségi harcosoknak. A mai napig nem felejtem el a szavakat, amiket Jun Guk nagybácsi mondott, míg lélegzetvisszafojtva, izgatottan feküdtem a paplan alatt. „Még ha meg is haltok − mondta −, ha az országért haltok meg, áldás száll rátok.” Így folyatta: „Most csak sötétséget látunk magunk előtt, de a ragyogó reggel biztosan eljön.” A kínzások miatt testét nem tudta teljes mértékben használni, de hangja erősen zengett. Emlékszem arra is, hogy azt gondoltam magamban: „Miért kellett egy ilyen nagyszerű embernek, mint Nagybácsi, börtönbe mennie? Bárcsak Japánnál erősebbek lennénk, akkor ez nem történt volna meg.” Jun Guk nagybácsi folytatta vándorlását az országban, hogy elkerülje a japán rendőrség üldöztetését, és csak 1966-ban kaptam ismét hírt felőle, amikor Szöulban voltam. Nagybácsi megjelent

30


az egyik unokatestvérem álmában, és azt mondta neki: „Dzsong Szonban vagyok eltemetve, Kan-Von tartományban.” Elmentünk a címre, amit az álomban megadott, és kiderült, hogy kilenc évvel azelőtt meghalt. Csak egy elgazosodott sírdombot találtunk. A maradványait újratemettettem Padzsu-ban, Kjoungi tartományban, Szöulhoz közel. A Japán uralom alól való 1945-ös felszabadulást követően a kommunista Észak-Korea válogatás nélkül egyaránt kivégezte a keresztény lelkészeket és a függetlenségi harcosokat. Jun Guk nagybácsi attól tartott, hogy miatta baja esik a családnak, ezért a 38. szélességi körtől délre menekült a kommunisták elől, és Dzsong Szonban telepedett le. A családunkból senki sem tudta ezt. Ebben a távoli faluban abból tartotta fenn magát, hogy kalligráfiához használatos ecseteket árult. Később azt mesélték nekünk, hogy hagyományos iskolát hozott létre, ahol kínai klaszszikusokat tanított. Korábbi tanítványai szerint gyakran élvezettel költött verseket kínai írásjelekkel. A tanítványai leírtak és megőriztek mintegy 130 ilyen verset, közülük ezt is:

Dél-Észak béke Tíz éve már, hogy otthonom elhagyva délre jöttem A múló idő gyorsan őszbe fordítja hajam Vissza északra, de mégis hogyan? A rövidnek szánt ittlét Oly hosszúra nyúlt. Koptatva a nyár vászon-hosszúujjasát Selyemlegyezővel legyezem magam s tűnődöm, hogy mit hoz majd az ősz.

31


A béke dél és észak közt közel van. Eresz alatt várakozó gyerekek Nem kell aggódnotok oly nagyon. Noha a családjától elszakadt és Dzsong Szonban élt, számára minden tekintetben ismeretlen földön, Jun Guk nagybácsi szíve tele volt aggódással az országáért. Jun Guk nagybácsi hagyta hátra ezt a verset is: „Amikor kezdetben a célt kitűzöd, magas mércéhez kötelezd el magad, ne engedj még a legeslegapróbb egyéni vágyadnak se. (…)” Nagybátyám hozzájárulását a függetlenségi mozgalomhoz posztumusz Elnöki Éremmel ismerte el a Koreai Köztársaság 1977-ben, valamint 1990-ben a Nemzeti Alap Érdemrenddel. Még most is néha az ő költői sorait szavalom. Szavait átitatja az országáért érzett rendületlen szeretet, még a szélsőséges hányattatások közepette is. Az utóbbi időben, ahogy idősödöm, egyre többet gondolok Jun Guk nagybácsira. Verseinek minden mondata, ahogy kifejezi aggódását az országáért, a szívembe hatol. Tagjainknak megtanítottam a „Dehan Dzsiri Ga”-t, a Koreai Földrajz Dalát, amelynek szövegét maga Jun Guk nagybácsi írta. Szeretem ezt a dalt énekelni a tagjainkkal, ilyenkor Bektu hegytől Halla hegyig, úgy érzem, megszabadulok a terheimtől.

A Koreai Földrajz Dala A koreai félsziget keleten Három ország közt terül el. Északon Mandzsúria tág síkságai Keleten a mély s kék Keleti-tenger

32


Délen megannyi sziget tengere Nyugaton a mélységes Sárga-tenger A tengerben élelem – három felől is Mindenfajta hal – s miénk ez a kincs.

A hatalmas Pektu hegy ott áll északon Amok s Tuman folyóját vízzel látva el Tengerig elnyúlva keleten s nyugaton Éles határt húzva a szovjetekkel Középen a Kumgang-hegy ragyog fényesen Világ védett földje, Korea büszkesége A kék déli tengerre magaslik Halla hegye Tengeri halászok iránytűje Dedong, Hangang, Gumgang és Dzsondzsu négy síksága népünket étellel és ruhával látja el Vunszan, Szonan, Gecson és Dzserjung négy bányája Nekünk a föld kincseit adja fel Kjangszang, Phenjan, Degu és Keszang négy városa Az ország felett ragyog Puszan, Vonszan, Hokpo és Incson négy kikötője Üdvözli a sok külföldi hajót Vasutak Kjangszangból terjedve szét Kjang-Ui és Kjang-Bu fő vonalát kötik össze Kjang-Von és Honam mellékvonalai északon s délen futva Behálózzák a félsziget egészét. S történelmünkről mesélő városaink: Phenjan, Dangun 2000 éves városa, Keszang, Korjo fővárosa Kjangszang, Csoszan fővárosa 500 éve már

33


Kjangdzsuban 2000 éve Silla kultúrája Ragjog, Pak Hjakoszai eredete, S Csangcsongban ott van Pujo, Pekcse történelmi fővárosa.

Korea fiai, a jövőnek törjetek utat Partjainkat a civilizáció hullámai mossák Gyertek le a hegyekből S meneteljetek tovább erővel A jövendő világa felé!

34


A makacs kölyök, aki nem adja fel

É

desapám nem volt jó az adósságok behajtásában, ha azonban kölcsönkért pénzt, betartotta az ígéretét, hogy visszaadja, akár úgy is, hogy eladta miatta a család tehenét, vagy kivett a házból egy oszlopot és eladta a piacon. Mindig azt mondta: „Az igazságot nem tudod csalással megváltoztatni. Bárminél, ami igaz, nem nyom többet egy kis csalás. Ami csalás eredménye, legfeljebb pár év alatt napvilágra kerül.” Apám nagytermetű ember volt. Olyan erős volt, hogy nem jelentett gondot neki rizses zsákkal a vállán felsétálni a lépcsőn. Az, hogy kilencven éves koromban képes vagyok körbeutazni a világot, és végezni a munkámat, az annak a fizikai erőnek az eredménye, amit édesapámtól örököltem. Édesanyám, akinek a kedvenc keresztény himnusza a „Magasabbra” volt, szintén meglehetősen erős asszony volt. Nem csak széles homlokát és kerek arcát örököltem, hanem egyenes és jókedvű személyiségét is. Van bennem némi makacsság is; nem kétséges, hogy anyám fia vagyok. Gyermekkoromban úgy csúfoltak, „napestig síró”. Azzal érdemeltem ki ezt a gúnynevet, hogy ha egyszer elkezdtem sírni, egész nap nem hagytam abba. Olyan hangosan sírtam, hogy az emberek azt gondolták, valami szörnyű dolog történt. Akik ágyban aludtak, kijöttek, hogy lássák, mi történik. Sírás közben nem csak egyhelyben ültem, hanem körbeugráltam a szobát, felfordulást csináltam, miközben gyakran megsebeztem magam, néha még véreztem is. Már fiatal koromban is ilyen heves természetem volt.

35


Ha egyszer elhatároztam magam, soha sem visszakoztam, még ha ez azt jelentette is, hogy csontomat töröm. Persze mindez azelőtt volt, hogy éretté váltam volna. Amikor anyám megszidott, mert valami rosszat tettem, visszabeszéltem neki, és azt mondtam: „Nem. Egyáltalán nem!”. Csak el kellett volna ismernem, hogy nincs igazam, de inkább meghaltam volna, minthogy ezek a szavak elhagyják a számat. Rám csapott, mondván: „Azt gondolod, megúszod, hogy nem válaszolsz a szülődnek?” Egyszer olyan keményen megütött, hogy felbuktam. Nem adtam meg magam azután sem, hogy felkeltem. Ott állt előttem, és hangosan sírt. Még akkor sem ismertem el, hogy nincs igazam. A versenyszellem épp oly erős volt bennem, mint a makacsságom. Nem állhattam, hogy veszítsek bármilyen helyzetben is. A faluban a felnőttek azt mondogatták: „Ha Oszan Pici Szeme eltökéli, hogy megtesz valamit, hát meg is teszi”. Nem emlékszem, milyen idős lehettem, amikor a következő történt: egy fiú úgy orrba vágott, hogy eleredt az orrom vére, aztán elfutott. Egy hónapon keresztül ezután minden nap elmentem a házához, és vártam, hogy kijöjjön. A faluban a felnőttek csodálkoztak, hogy nem tágítok, végül a fiú szülei bocsánatot kértek. Még egy doboz rizssüteményt is adtak. Ez nem azt jelenti, hogy mindig makacs kitartással próbáltam nyerni. Fizikailag sokkal nagyobb és erősebb voltam a korombelieknél. Birkózásban egy gyerek sem tudott legyőzni. Egyszer egy három évvel idősebb fiú legyőzött, és ez úgy feldühített, hogy nem tudtam egy helyben ülni. Elmentem a közeli hegyekbe, letéptem egy akácfa kérgét, és a következő hat hónapban ezen a fán edzettem minden este, hogy elég erős legyek, és legyőzzem a fiút. Hat hónap után kihívtam egy visszavágóra, és le tudtam győzni.

36


Családunkban minden generációban sok gyermek volt. Nekem egy bátyám, három nővérem, és három húgom volt. Valójában volt még négy fiatalabb testvérem is, akik Hjo Szon után születtek. Anyám tizenhárom gyermeknek adott életet, de közülük öten meghaltak. Anyám szívét ez bizonyára mélységesen meggyötörte. Sokat szenvedett, hogy ilyen sok gyermeket felneveljen olyan körülmények között, amelyek semmilyen szempontból nem voltak bőségesek. Ha a testvérek összejöttek az első és másod unokatestvérekkel, bármit megtehettünk. Sok idő eltelt azonban, és most úgy érzem, mintha csak magam maradtam volna a világban. Egyszer 1991-ben rövid időre ellátogattam Észak-Koreába. Negyvennyolc év után először elmentem a szülőfalumba, ahol megtudtam, hogy édesanyám és a legtöbb testvérem meghalt. Csak egy nővérem és egy húgom maradt életben. Nővérem, aki gyermekkoromban anyámként bánt velem, hetven évesnél idősebb nagymama lett. Húgom több mint hatvan éves volt, arca tele ráncokkal. Fiatal korunkban sokat bosszantottam a húgomat. Az kiáltottam neki: „Hé, Hjo Szon, egyszemű emberhez mész majd hozzá!”, mire ő odajött, és azt kérdezte: „Mit mondtál? Miért gondolod, hogy te tudod, bátyám?”, azután mögém futott, és kicsi öklével hátba vágott. Abban az évben, mikor tizennyolc éves lett, Hjo Szon találkozott egy férfival, akivel a nénénk próbálta összehozni a házasságot. Aznap reggel korán felkelt, gondosan megfésülte a haját, bepúderezte az arcát. Alaposan kitakarított bent és kint, és várta a vőlegényjelölt érkezését. „Hjo Szon − piszkáltam −, biztos nagyon meg akarsz házasodni”. Ettől elpirult, még mindig emlékszem, milyen gyönyörű volt, ahogy a pír kitűnt a fehér púder alól. Jóval több, mint tíz éve, hogy Észak-Koreában jártam. Nővérem, aki olyan szomorúan sírt, hogy láthat, azóta meghalt,

37


csak a húgom maradt. Nagy gyötrelemmel tölt ez el. Úgy érzem, mintha a szívem elolvadna. Ügyes kezem volt, annak idején szokásom volt ruhákat készíteni magamnak. Amikor hidegre fordult az idő, gyorsan kötöttem magamnak egy sapkát. Jobban kötöttem, mint a nők, kötési tanácsokat adtam a nővéreimnek. Egyszer kötöttem egy sálat Hjo Szonnak. A kezem nagy és vastag volt, mint egy medve mancsa, de élveztem a varrást, még a saját alsóneműmet is elkészítettem. Letekertem egy darab anyagot, félbehajtottam, kivágtam megfelelő méretre, beszegtem, összevarrtam és felvettem. Amikor egy pár hagyományos koreai harisnyát készítettem így anyámnak, így fejezte ki, mennyire tetszik neki: „Lám, lám, azt hittem, Második Fiú csak bolondozik, ám ezek tökéletesen illenek rám.” Abban az időben pamut ruhát kellett szőni a fiú vagy a lány házasságára való előkészület során. Anya fogta a gyapotot és egy forgó kerékre tette, hogy elkészítse a fonalat. A Pyong-an tartománybeli nyelvjárásban ezt togenginek hívták. A szövés szélességét húsz szálra állította, és csinált tizenkét ruhaanyagot, tizenhármat és így tovább. Minden alkalommal, amikor valamelyik gyermek megházasodott, anyám durva keze gyapjú anyagokat készített, amelyek finomak és gyönyörűek voltak, akár az atlaszselyem. Hihetetlenül gyors keze volt. Mások két vagy három togengi anyagot szőttek egy nap, de Anya akár tizenkettőt is megszőtt. Amikor sietett, hogy befejezze egyik nővérem házassági előkészületeit, egy egész tekercs anyagot megszőtt egyetlen nap alatt. Anya türelmetlen természetű volt. Ha eltökélte, hogy valamit megcsinál, gyorsan dolgozott, hogy befejezze. Magam is így vagyok ezzel. Gyermekkorom óta mindig is többféle és fajta ételt kedveltem. Gyermekként élvezettel ettem kukoricát, nyers uborkát, nyers krumplit és nyers babot. Egyik anyai ági rokonunknál való láto-

38


gatás során (úgy nyolc kilométerre lakhattak tőlünk), valami kerek dolgot vettem észre, amint nő a földben. Megkérdeztem, mi az, és azt mondták, dzsigva, a „föld gyümölcse”: azon a vidéken az édesburgonyát föld gyümölcsének hívták. Valaki kiásott egyet, megpárolták nekem, és megkóstoltam. Olyan élvezetes íze volt, hogy egész kosárra valót szedtem, és mind megettem. A következő évtől kezdve három napnál tovább nem tudtam távol tartani magam anyai rokonunk otthonától. Csak kiáltottam egyet: „Anya, elmegyek egy kicsit.”, végigfutottam az egész utat hozzájuk, és édesburgonyát ettem. Ahol éltünk, volt egy dolog, amit úgy hívtunk, hogy „krumpliszoros”. A telet krumplin éltük túl, amíg a tavasz eljött és az árpát le tudtuk aratni. A május kritikus hónap volt, mert ha a krumpli készletek kimerültek, mielőtt az árpát aratni lehetett volna, az emberek éhezni kezdtek. Azon időszak túlélése, amikor a krumpli már fogytán volt, de az árpát még nem aratták le, hasonló volt egy meredek hegyszoros megmászásához, ezért krumpli-szorosnak hívtuk. Az árpánk nem az az ízletes, finom őrlésű árpa volt, amit manapság láthatunk. Az árpaszemek kemények és inkább henger alakúak voltak, de nekünk megfelelt. Két napig vízben áztattuk, mielőtt megfőztük volna. Amikor leültünk enni, a kanállal összenyomtam az árpát, hogy összeragadjon. De hiába, mert amikor kilapátoltam a kanállal, szétszóródott, mint megannyi homokszem. Összekevertem kocsucsanggal, vörös paprika krémmel, és bevettem a számba egy falatot. Rágás közben az árpaszemek egyre kigurultak a fogam közt, így szorosan be kellett csukni a számat. Fogtunk és ettünk fákon lakó békákat is. Akkoriban vidéken a gyerekeket békával etették, amikor elkapták a kanyarót, és az arcuk vékony lett a súlyveszteségtől. Fogtunk három vagy négy

39


ilyen nagy békát, amelyeknek kövér lábán sok hús volt. Töklevélbe hajtva megsütöttük, nagyon puha és ízletes lett, épp, mintha rizsfőzőben pároltuk volna meg. Az ízletes dolgokról beszélve, nem hagyhatom ki a veréb- és fácánhúst sem. Megfőztük a hegyi madarak csinosan mintázott tojásait és a vízimadarakat, amelyek hangosan, nyeldeklő hangokat adva repültek el a mezők felett. Így tanultam meg, a hegyekben és a mezőkön barangolva, hogy rengeteg élelem van a természetben, amit Isten adott nekünk.

40


Szeressük a természetet, hogy tanuljunk belőle

S

zemélyiségem olyan, hogy amit csak látok, mindenről tudnom kell. Soha nem tudtam csak úgy felületesen átsiklani valamin. Mindig gondolkodni kezdek: „Kíváncsi vagyok, hogy hívják azt a hegyet. Kíváncsi vagyok, mi lehet ott fenn.” Mennem kell, hogy magam megnézzem. Még gyerekként felmásztam az összes hegy tetejére a házunk öt kilométeres körzetében. Mindenhová elmentem, még a hegyeken túl is. Így amikor láttam egy hegyet ragyogni a reggeli napsütésben, el tudtam képzelni, hogy mi van azon a hegyen, és nyugodtan tudtam hosszasan nézni. Még ránézni is utáltam olyan helyekre, amelyeket nem ismertem. Tudnom kellett mindenről, ismernem kellett mindent, amit csak láttam, és még azon túl is. Különben olyan nyugtalan volt a lelkem, hogy nem tudtam elviselni. Amikor a hegyekbe mentem, megérintettem az összes virágot és fát. Nem elégedtem meg azzal, hogy rápillantottam a dolgokra; meg kellett érintenem és szagolnom, sőt, a számba vettem és meg is rágtam azokat. Annyira élveztem az illatokat, a tapintást és az ízeket, hogy azt sem bántam volna, ha valaki azt mondja, dugjam be az orrom a csalitosba és tartsam ott egész nap. Anynyira szerettem a természetet, hogy bármikor kimentem, és az egész napot a hegyekben és a mezőkön barangolva töltöttem, és elfeledkeztem arról, hogy haza kellene mennem. Ha a nővéreim a hegyekbe mentek vad zöldségeket gyűjteni, én vezettem őket fel a hegyekbe, és én szedtem a növényeket. Ennek az élménynek

41


köszönhetően rengeteget tudok sok vadon élő növényről, amelyek jóízűek és magas a tápanyagtartalmuk. Különösen kedveltem egy vadvirágot, amelyet szumbakvinak hívnak. Össze lehet keverni a fűszeres babkrémmel, és rá lehet tenni a kocsucsang bibimbapra, ennek csodálatos az íze. Amikor a szumbakvit eszed, be kell tenned a szádba, és vissza kell tartani a lélegzetet pár másodpercre. Ennyi idő kell ahhoz, hogy a keserű íz elmúljon, és a másik, édes íz megjelenjen. A szumbakvi csodás ízének élvezetéhez fontos elkapni a megfelelő ritmust. Szerettem fára mászni is. Többnyire a kertünkben álló óriási, kétszáz éves gesztenyefára másztam fel-le. Szerettem a kilátást annak a fának a felső ágairól. Még a falu bejáratánál messzebbre is elláttam. Ha egyszer fenn voltam, nem akartam lejönni. Néha egész késő éjszakáig fenn voltam a fán, mire a legfiatalabb nővérem kijött a házból, és nagy hűhót csapott, hogy milyen veszélyes, és megpróbált leszedni. − Jong Mjong, kérlek, gyere le – mondta. − Késő van és be kell jönnöd lefeküdni! − Ha álmos leszek, itt is alhatok. Mindegy, mit mondott, meg sem moccantam a gesztenyefa ágán. Végül elvesztette a türelmét, és rám kiáltott: „Hé, majom! Gyere le azonnal!” Talán azért élveztem annyira fára mászni, mert a majom évében születtem. Amikor a gesztenye szúrós termései fürtökben lógtak az ágakon, fogtam egy törött ágat, és fel-le ugráltam, hogy leverjem őket. Emlékszem, milyen nagyszerű móka volt ez. Sajnálom azokat a gyerekeket, akik nem vidéken nőnek fel, és nem tapasztalják meg az efféle élvezeteket. Az égen szabadon repülő madarakra is kíváncsi voltam. Néha-néha egy különösen szép madár vetődött arra, és én mindent

42


megfigyeltem, amit csak tudtam: megjegyeztem, hogy néz ki a hím és hogy néz ki a nőstény. Akkoriban nem voltak könyvek a különféle fákról, cserjékről és madarakról, így mindent magamnak kellett megvizsgálnom. Gyakran kihagytam az étkezéseket is, mert a hegyekben kirándultam és kerestem a költöző madarak fészkét. Egyszer néhány napon át minden reggel és este felmásztam egy fára, hogy egy szarka fészkét figyeljem. Látni akartam, hogyan rak tojásokat. Végül sikerült megfigyelnem a szarkát, amint tojást rak, és össze is barátkoztam a madárral. Az első pár alkalommal a szarka hangosat rikoltott és nagy lármát csapott, amikor közeledni látott. Később azonban nyugton maradt, amikor odamerészkedtem hozzá. A terület rovarjai is a barátaim voltak. Minden évben nyár végén egy tiszta hangú kabóca ciripelt a szobám előtt álló datolyaszilvafa felső ágai közt. Minden nyáron hálás voltam, amikor más kabócafélék, amelyek egész nyáron zajongtak, hirtelen abbahagyták, és a tiszta hangú kabócák hangja váltotta fel őket. A dalukból megtudtam, hogy a nedves évszak nemsokára elmúlik, és közeleg a hideg ősz. A daluk valahogy így szólt: „Szulu Szulululululu...” Amikor csak meghallottam a tiszta hangú kabócák énekét, felnéztem a datolyafára, és azt gondoltam: „Hát persze! Ha énekel, jó magasról kell énekelnie, hogy a faluban mindenki hallja és örülhessen. Ki hallaná meg, ha egy gödörbe mászna, és ott énekelne?” Hamar rájöttem, hogy mind a nyári kabócák, mind a tiszta hangú kabócák a szeretetért dalolnak. Akár így énekeltek: „Mem-mem-mem”, akár így: „Szuluk szulu”, azért adtak ki hangokat, hogy a párjukat csalogassák. Amikor rájöttem erre, nem tudtam megállni nevetés nélkül, ha egy rovar elkezdett dalolni. 43


„Ó, szóval szeretetre vágysz? Rajta, csak dalolj, és találj magadnak egy jó párt!” Fokozatosan megtanultam, hogyan lehetek barátja a természetben mindennek, hogy megoszthassuk egymással a szívünket. A Sárga-tenger partja mindössze négy kilométerre volt a házunktól. Elég közel ahhoz, hogy könnyedén láthattam bármilyen magas helyről az otthonunk közelében. A tengerhez vezető út mentén vízmedencék sorakoztak, kis patak kötötte őket össze. Gyakran ástam a poshadt víz szagú medencék körül, hogy angolnát vagy édesvízi rákot fogjak. Mindenféle próbáltam a különféle vízi élőlényeket elkapni, így megtanultam, melyik hol lakik. Az angolnák a természetüknél fogva nem szeretnek mutatkozni, ezért hosszú testüket rákok odújába és más hasonló helyekre rejtik. Gyakran azonban nem fér be az egész testük a lyukba, így a farkuk vége kikandikál. Könnyedén elkaptam őket, egyszerűen csak megragadtam a farkukat, és kihúztam a lyukból az angolnákat. Ha társaság érkezett hozzánk, és párolt angolnát szerettek volna enni, semmiség volt oda-vissza hat kilométert futnom a medencékig, hogy hozzak úgy öt angolnát. Nyári szünidőben gyakran több mint negyven angolnát is fogtam egy nap alatt. Volt egy házimunka, amit nem szerettem: a tehén legeltetése. Amikor apám mondta, hogy legeltessem a tehenet, gyakran kivittem a szomszéd falu legelőjére, ahol kikötöttem, azután elfutottam. Kis idő elteltével azonban elkezdtem aggódni a tehén miatt. Amikor visszanéztem rá, még mindig ott volt, ahová kikötöttem. Ott maradt, csak úgy, fél napra vagy tovább is, bőgve és várva, hogy valaki legeltesse. A távolból hallva a tehenet, megsajnáltam és azt gondoltam: „Ez a tehén! Mihez kezdjek vele?” El lehet képzelni, hogy éreztem magam, amikor semmibe vettem a tehén bőgését. Mégis, amikor késő este visszamentem hozzá, nem volt

44


mérges, nem próbált felöklelni a szarvával, inkább örült nekem. Ebből felismertem, hogy az élet fontos céljainak eléréséhez az ember hozzáállásának hasonlónak kell lennie a tehénéhez. Várd ki az alkalmas pillanatot türelemmel, és valami jó fog történni. Volt a házunknál egy kutya, amelyet nagyon szerettem. Olyan okos volt, hogy mikor eljött az idő, hogy hazaérjek az iskolából, már akkor futott elém, amikor még messze voltam otthonról. Ha látott, boldognak tűnt. Mindig jobb kézzel simogattam. Így, még ha úgy is alakult, hogy a bal oldalamon volt, átment a jobb oldalamra, hozzám dörzsölte a fejét, és kérte, hogy simogassam. Akkor a jobb kezemmel megsimogattam a fejét és a hátát, különben a kutya nyüszített és körbe futkosott körülöttem, amint mentem lefelé az úton. − Te zsivány! − mondtam neki. − Tudsz valamit a szeretetről, igaz? Szereted a szeretetet? Az állatok ismerik a szeretetet. Láttatok már tyúkanyót, amint a tojásain ül és költ? A tyúk nyitva tartja a szemét, és topog a lábával a földön, hogy senki ne menjen a közelébe. Én ki-be járkáltam a tyúkólba, mert tudtam, hogy ez dühíti a tyúkot. Amikor bementem, a tyúk kinyújtotta a nyakát és megpróbált rám ijeszteni. Meghátrálás helyett én is fenyegetően viselkedtem. Miután néhányszor bementem a tyúkólba, a tyúk úgy tett, mintha nem látna, de továbbra is felborzolta magát, a karmai pedig hosszúak és élesek voltak. Úgy nézett ki, mintha rám akarna támadni, de a tojások miatt nem mozdulhatott. Így csak ült ott aggodalmában. Odamentem és megérintettem a tollait, de meg sem moccant. Úgy tűnt, eltökélte, hogy nem mozdul, amíg a tojásai ki nem keltek, még ha valaki ki is tépi az összes melltollát. Mivel a szeretet rendíthetetlenül a tojásaihoz köti, a tyúknak olyan hatalma van, hogy még a kakas sem csinálhatja azt, amit akar. A tyúk teljes

45


tekintéllyel rendelkezik az ég alatt, mintha azt mondaná: „Nem érdekel, ki vagy. Jobb, ha nem zavarod a tojásaimat.” A szeretet megnyilvánulása az is, amikor a koca világra hozza a malacokat. Mindenhová követtem egy kocát, így megfigyelhettem, amint életet ad az almának. A születés pillanatában a koca hangos röffenéssel nyom egyet, és a malac kicsúszik a földre. A koca még egyet röffen, és kijön a második malac. Hasonló a helyzet a macskákkal és a kutyákkal is. Nagyon boldog voltam, amint láttam világra jönni ezeket az újszülött kisállatokat, amelyek még ki sem nyitották a szemüket. Akaratlanul is örömmel felnevettem. Másfelől sok gyötrelmet okozott nekem, ha egy állatot elpusztulni láttam. A falutól egy kicsit távolabb volt egy mészárszék. Amikor a tehén bement a mészárszékbe, egy hentes bukkant elő a semmiből és akkora fémkalapáccsal ütötte le, mint egy ember alkarja. A tehén összeesett. A következő pillanatban lenyúzták a bőrét és levágták a lábait. Az élethez mindenki reménytelenül ragaszkodik, így a tehén megmaradt csonkjai még a láb levágása után is tovább remegtek. Ettől a látványtól könnyek szöktek a szemembe és hangosan sírtam. Gyermekkoromtól fogva van egy különleges adottságom. Tudok bizonyos dolgokról, amiről mások nem, mintha valamiféle természetes paranormális képességem lenne. Ha azt mondtam, esni fog, akkor esett is. Vagy például ha otthon ülve azt mondtam: „A szomszéd faluban ez-és-ez az öregember ma nem érzi jól magát.”, mindig igaznak bizonyult. Nyolcéves korom óta jól ismertek mint házasságszerzőt. A vőlegény és a menyasszony fényképe alapján mindent meg tudtam állapítani. Ha azt mondtam: „Ez a házasság rossz”, ők azonban mégis megházasodtak, elkerülhetetlenül elváltak később. Ezt még kilencvenévesem is folytatom, és most már sokat el tudok mondani egy személyről pusztán abból,

46


ahogyan ül vagy ahogyan nevet. Ha összpontosítottam a gondolataimat, meg tudtam mondani, mit csinálnak a nővéreim egy bizonyos időben. Így, noha a nővéreim szerettek engem, féltek is tőlem. Érezték, hogy tudom az összes titkukat. Úgy tűnhet, mintha valami hihetetlen paranormális erőm lenne, de valójában ezen nem kell csodálkozni. Még a hangyák is, amelyekre gyakran jelentéktelen teremtményekként gondolunk, képesek megmondani, mikor jön az esős évszak, és olyan helyre mennek, ahol szárazon maradhatnak. A természettel összhangban lévő embereknek meg kell tudniuk mondani, mi vár rájuk. Ez nem olyan bonyolult dolog. Ha valaki gondosan megvizsgálja a szarka fészkét, meg tudja jósolni, honnan fog fújni a szél. A szarka a fészek bejáratát azzal ellenkező oldalra teszi, ahonnan a szél fújni szokott. A csőrével ágacskákat visz, és bonyolult módon összeszövi azokat, azután sarat visz a csőrében és betapasztja a fészek tetejét és alját, hogy az eső ne essen bele. Úgy rendezi a gallyak végét, hogy azok mind egy irányba nézzenek. Mint tetőn az ereszcsatorna, ez egy helyre vezeti az esőt. Még a szarkáknak is ilyen bölcsességük van az életben maradáshoz, így nem természetes-e, hogy az ember is rendelkezik ezzel a képességgel? Ha marhavásáron voltunk apámmal, néha azt mondtam: „Apám, ne vedd meg ezt a tehenet. Egy jó tehénnek jól kell kinéznie a tarkójánál, és erős mellső patákkal kell rendelkeznie. Szilárd farának és hátának kell lennie. Ez a tehén nem ilyen.” És tényleg, az a tehén nem kelt el. Apám megkérdezte: „Honnan tudod mindezt?”, és azt válaszoltam: „Már anya méhében is tudtam ezeket.” Persze ezt nem komolyan mondtam. Ha valaki szereti a teheneket, sok mindent megmondhat róluk. A világon a leghatalmasabb erő a szeretet, és a legfélelmetesebb

47


dolog a lélek és a test egysége. Ha lecsendesítjük magunkat, és összpontosítjuk a lelkünk, van mélyen lent egy hely, ahol a lélek el tud nyugodni. Engednünk kell a lelkünknek, hogy elmenjen arra a helyre. Ha lefekvéskor elvisszük oda a lelkünk, akkor ébredéskor rendkívül érzékenyek leszünk. Ez az a pillanat, amikor el kell utasítani minden külső gondolatot és összpontosítani kell a tudatot, így képesek leszünk mindennel kommunikálni. Aki nem hiszi, próbálja ki most rögtön. A világon minden életforma hozzá kapcsolódni akar ahhoz, ami a legtöbb szeretetet adja számára. Így ha valamit nem igazán szeretünk, akkor birtoklásunk vagy uralmunk hamis, és kénytelenek leszünk feladni.

48


Rovarokkal társalogva a világegyetemről

H

a az erdőben időt töltünk, megtisztul az elménk. A levelek susogása a szélben, a szél hangja, amint keresztül fúj a nádason, a békák brekegése a tavacskában: minden, amit hallunk, a természet hangja, semmi külső gondolat nem lép az elménkbe. Ha kiürítjük az elménk, és egész lényünkbe befogadjuk a természetet, nem különülünk el a természettől. A természet belénk költözik, és teljesen eggyé válunk vele. Abban a pillanatban, amikor eltűnik a határ köztünk és a természet között, mélységes örömet érzünk. Így egyesülünk a természettel. Mindig kincsként őriztem életem ilyen élményeit. Még most is lehunyom a szemem, és olyan állapotba kerülök, amikor egy vagyok a természettel. Van, aki ezt anátmannak, önvaló-nélküliségnek hívja, de számomra ez több ennél, mert a természet belép, és elfoglalja a kiürített helyet. Amíg ebben az állapotban vagyok, hallgatom a természet – a fenyőfák vagy a bogarak − hangját − és barátok leszünk. Ha elmentem egy faluba, tudtam az ott élő emberek természetéről anélkül, hogy bárkivel találkoztam volna. Elmentem a falu legelőjére, ott töltöttem az éjszakát, és hallgattam, mit mesélnek a termények a mezőn. Láttam, hogy a növények szomorúak vagy vidámak, és ebből tudtam, milyen emberek élnek ott. Lehettem börtönben Dél-Koreában, Amerikában vagy akár Észak-Koreában; azért nem éreztem magam magányosnak és elszigeteltnek, mert még a börtönben is hallhattam a szél zúgását és beszélhettem a bogarakkal, akik ott voltak velem.

49


Azt kérdezhetik, „Miről tud beszélni egy bogárral?” Még a legkisebb homokszem is tartalmazza a világ alapelvét, és még egy kevés por a levegőben is magában hordozza az univerzum harmóniáját. Minden, ami körülöttünk van, számunkra elképzelhetetlenül összetett erők kombinációjából jött létre. Ezek az erők szoros összefüggésben állnak egymással. Az univerzumban semmi sem fogant Isten szívén kívül. Egyetlen levél mozgásában is az univerzum lélegzése pihen. Gyermekkorom óta együtt tudtam rezegni a természettel, miközben a hegyeken és a mezőkön barangoltam. A természet egyedülálló harmóniát hoz létre, ami fenséges és gyönyörű. Senki sem próbál hivalkodni, senkit sem mellőznek, egyszerűen csak páratlan harmónia áll fenn. Amikor nehézségem támadt, a természet vigasztalt meg, amikor kétségbeesésemben összeomlottam, újra felemelt. A gyermekek manapság városi környezetben nőnek fel, és nincs lehetőségük a természet megismerésére, azonban a természet iránti fogékonyságot kialakítani valójában sokkal fontosabb a tudás fejlesztésénél. Mi értelme egyetemi végzettséget nyújtani annak a gyereknek, aki nem képes keblében érezni a természetet, és tompa az érzékelése? A természettől elszakadt ember itt is, ott is össze tud szedni könyvbéli tudást, azután könnyen önző és anyagias lesz. Éreznünk kell a különbséget a lágy suttogásként hulló tavaszi eső és a kopogva, ropogva hulló őszi eső hangja között. Csak arról az emberről mondhatjuk, hogy igazi személyisége van, aki élvezi a természettel való együtt rezgést. Az útszélen nyíló egyetlen pitypang sokkal értékesebb, mint a világ összes aranya. Szívünknek tudnia kell, hogyan szeressük a természetet és hogyan szeressük az embereket. Bárki, aki nem tudja szeretni a természetet vagy az embereket, nem képest szeretni Istent. A természetben minden Istent testesíti meg a szimbólum szintjén; az emberek szubsztan50


ciális lények, akiket Isten a képmására teremtett. Csak az az ember tudja szeretni Istent, aki szereti a természetet. Nem az összes időmet töltöttem játékkal a hegyekben és a mezőkön barangolva. Keményen dolgoztam is, hogy a bátyámnak segítsek a gazdaság működtetésében. A gazdaságban sok feladat van, amit egy bizonyos időszakban kell végezni. A rizsföldeket és a mezőket be kell vetni. A rizs magoncokat át kell ültetni, a gazokat ki kell húzgálni. A legnehezebb egy tábla kölest kigazolni. A mag elvetése után a barázdákat legalább háromszor meg kell tisztítani a gaztól, és ez igencsak megterheli az ember hátát. Amikor befejeztük, egy darabig nem tudtunk felegyenesedni. Az édesburgonya nem túl jó ízű, ha agyagba ültetik. Egyharmad rész agyag, kétharmad rész homok keverékébe kell ültetni ahhoz, hogy a legjobb ízű édesburgonyát adja. A kukoricához az emberi ürülék volt a legjobb trágya, ezért fogtam, a kezemmel kis darabokra törtem a szilárd ürüléket. A farmon segítve megtanultam, mire van szükség, hogy a bab jól nőjön, milyen talaj a legjobb a szójababnak, és milyen talaj a legjobb a vörös babnak. A gazdák gazdája lettem. Pjong-an tartomány az első helyek között volt, amelyek elfogadták a kereszténységet. Ennek egyik megfigyelhető eredményeként a gazdaságokat már egyenes vonalakba rendezték a harmincas és a negyvenes években. A rizs magoncok átültetéséhez széltében lefektettük a rizsföldön egy póznát, amelynek tizenkét, egymástól egyenlő távolságra megrajzolt jelölése mutatta, hol mennek a sorok. Ezután két ember mozgott a pózna mentén, akik hat-hat sor magoncot ültettek. Később, amikor Korea déli részébe jöttem, láttam, hogy zsinórokat húznak ki, és tucatnyi ember pancsol ott. Sokkal kevésbé hatékony módszernek tűnt. Én két váll szélességű terpeszbe álltam, így gyorsabban tudtam ültetni a magoncokat. A rizs ültetési időszakban legalább a tandíjam fedezésére elegendő pénzt meg tudtam keresni. 51


Lelkes diák

A

mikor tízéves lettem, apám beíratott a falunk hagyományos iskolájába, ahol egy idős ember kínai klaszszikusokat tanított. Ebben az iskolában csak annyit kellett tennünk, hogy mindennap megtanultunk kívülről egy könyvecskét. Összpontosítottam, és fél óra alatt befejeztem a memorizálást. Ha az iskolamester előtt el tudtam mondani az aznapi leckét, akkor aznapra végeztem. Ha az iskolamester elszundikált kora délután, otthagytam az iskolát, és a hegyekbe és a mezőkre mentem. Minél több időt töltöttem a hegyekben, annál jobban tudtam, hol lehet ehető növényeket találni. Végül már eleget ettem ezekből a növényekből ahhoz, hogy ebéd nélkül is ellegyek, így nem kellett otthon ebédelnem. Az iskolában Konfuciusztól a Lunyut olvastuk, illetve Menciusz különböző műveit, valamint kínai karaktereket tanultunk. Írásból kiemelkedő voltam, és tizenkét éves koromra az iskolamester velem készíttette a minta karaktereket, amiből a többi diák tanult. Valójában én a hivatalos iskolába szerettem volna járni, nem a hagyományos falusi iskolába. Úgy éreztem, nem lehet, hogy csak Konfuciuszt és Menciuszt memorizálok, miközben mások repülőgépeket építenek. Április volt, és apám már egész évre kifizette a tandíjat. Noha tudtam ezt, eldöntöttem, hogy abbahagyom a falusi iskolát, és igyekeztem rávenni apámat, hogy küldjön egy hivatalos iskolába. Apám mellett a nagybátyámat is próbáltam meggyőzni. Ahhoz, hogy átkerüljek az általános iskolába, vizsgát kellett tennem. Ahhoz, hogy tanuljak a vizsgára,

52


előkészítő iskolába kellett járnom. Rábeszéltem az egyik fiatalabb unokatestvéremet, hogy jöjjön velem. Mindketten beiratkoztunk a Vonbong előkészítő iskolába, és elkezdtük tanulmányainkat az általános iskolába való átiratkozáshoz szükséges vizsgára. Következő évben, mikor tizennégy éves voltam, letettem a vizsgát és átmentem az Oszan iskola harmadik osztályába. Későn kezdtem, de keményen tanultam, így az ötödik osztályt ki tudtam hagyni. Az Oszan iskola nyolc kilométerre volt az otthonunktól, de soha egy napot sem mulasztottam, és nem is késtem el az iskolából. Mindig, amikor egy dombot megmásztam, egy csoport diák várt rám, én azonban olyan gyorsan lépkedtem, hogy nehezen tudtak lépést tartani velem. Így mentem azon a hegyi úton, ami olyan helyen volt, ahol a szóbeszéd szerint tigrisek is feltűntek időnként. Az Oszan iskola nacionalista iskola volt, amit Hun Ji Szang alapított, aki tevékeny volt a függetlenségi mozgalomban. Nemcsak a japán nyelvet nem oktatták, de a diákoknak egyenesen megtiltották, hogy japánul beszéljenek. Nekem erről más volt a véleményem. Úgy éreztem, ismernünk kell az ellenségünket, ha le akarjuk győzni. Még egy különbözeti vizsgát tettem, és bekerültem a Csongdzsu Állami Általános Iskolába. Az állami iskolákban minden tárgyat japán nyelven oktattak, így a katakanát és a hiriganát3 az első tanítási napom előtti éjszakán memorizáltam. Egyáltalán nem ismertem a japán nyelvet, így fogtam az összes tankönyvet elsőtől negyedikig, és két hét alatt mindet memorizáltam. Ez lehetővé tette, hogy elkezdjem megérteni a nyelvet. Mire a gimnáziumot elvégeztem, folyékonyan beszéltem japánul. Az érettségi napján jelentkeztem, hogy beszédet mondjak Csongdzsu összegyűlt fontos személyiségei előtt. Ilyen helyzetben 3 A katakana és a hirigana két eltérő írásmód, amelyeket Japánban használnak

53


általában a diáktól azt várják, hogy arról beszéljen, mennyire hálás a tanáraitól és az iskolától kapott támogatásért. Ehelyett minden egyes tanáromat nevén nevezve kritizáltam, és rámutattam az iskola működtetésének problémáira. Beszéltem erről a történelmi időszakról, és arról az elhatározásról, amit a felelős pozícióban lévő személyeknek meg kell hozniuk. Ezt a meglehetősen kritikus hangú beszédet végig japánul mondtam. „A japán embereknek össze kell csomagolniuk, és mielőbb vissza kell menniük Japánba – mondtam. − Ezt a földet őseink ránk hagyományozták, és népünk minden jövőbeli generációjának itt kell élnie.” A rendőrfőnök, a városvezető és a polgármester előtt mondtam mindezt. Követtem Mun Jun Guk nagybátyám szellemét, és olyan dolgokat mondtam, amiket senki más nem mert. A hallgatóság mélyen megdöbbent. Amikor elhagytam a pódiumot, láttam, hogy az emberek elsápadtak. Aznap semmi nem történt velem, de később akadtak problémák. Attól a naptól fogva a japán rendőrség megjelölt mint nyomon követendő személyt,figyelni kezdett, és ahol tudott, kellemtelenséget okozott. Később, mikor Japánba akartam menni, hogy folytassam tanulmányaimat, a rendőrfőnök nem volt hajlandó lepecsételni az egyik űrlapot, amire szükségem volt, és ez némi problémát okozott nekem. Veszélyes személynek tekintett, akit nem szabad Japánba engedni, és megtagadta, hogy rátegye a pecsétjét a nyomtatványra. Nagy vitám volt vele, mire végül meggyőztem, hogy pecsételje le. Csak ezt követően tudtam Japánba menni.

54

Második fejezet

KÖNNYEKKEL TELI SZÍV


Félelem és lelkesedés között

A

hogy idősebb és érettebb lettem, egyre jobban foglalkoztatott a kérdés: „Mi leszek, ha felnövök?”. Élveztem a természet megfigyelését és tanulmányozását, ezért azt fontolgattam, hogy tudós legyek. Később meggondoltam magam, amikor láttam a japán gyarmati hatóságok által kifosztott emberek tragédiáját. Annyira szenvedtek, még táplálni sem tudták magukat. Nem úgy tűnt, hogy tudósként, még ha Nobel díjat nyerek is, letörölhetem a szenvedők könnyeit. Olyan emberré akartam válni, aki képes eltüntetni mások patakzó könnyeit és a szívük fájdalmát. Amikor az erdőben feküdtem és a madarak dalát hallgattam, azt gondoltam: „A világot olyan melegséggel és gyengédséggel kell megtölteni, mint ez a dal. Olyasvalakivé kell válnom, aki az emberek életét olyan illatossá teszi, mint a virágok.” Nem tudtam, milyen pályára kell lépnem ahhoz, hogy ezt beteljesítsem, de meggyőződésemmé vált, hogy olyan embernek kell lennem, aki örömet tud adni az embereknek. Tíz éves koromban családunk áttért a kereszténységre, Mun Jun Guk nagybátyámnak köszönhetően, aki lelkész volt és buzgó hitéletet élt. Attól kezdve hűen jártam a templomba, egy hetet sem hagytam ki. Ha egy kicsit is elkéstem az Istentiszteletről, anynyira szégyelltem magam, hogy fel sem tudtam emelni a fejem. Nem tudom, mit érthettem meg olyan fiatalon, ami erre ösztönzött, de Isten már határtalanul jelen volt az életemben. Egyre több időt töltöttem olyan kérdésekkel birkózva, mint az élet és a halál, valamint az emberi létezés szenvedése és szomorúsága.

56

. kön n y e k k e l t e l i szív .

Tizenkét évesen tanúja voltam annak, amikor dédapám sírját áthelyezték. Általában csak a klán felnőtt tagjai vehetnek részt ilyen eseményeken, de mindenképpen látni akartam saját szememmel, hogy mi történik az emberrel, miután meghal. Végül is meggyőztem a szüleimet, engedjék meg, hogy velük menjek. Amikor a sírt kiásták, és láttam a maradványait, hatalmába kerített az ijedtség és a félelem. Mikor a felnőttek ünnepélyes szertartással kinyitották a sírt, csak egy vézna csontvázat láttam. Nyoma sem volt azoknak a vonásoknak, amikről apám és anyám mesélt nekem. Nem volt más, csak a fehér csontok visszataszító látványa. Eltartott egy darabig, amíg kihevertem dédapám csontjainak megdöbbentő látványát. Azt mondtam magamnak: „Dédapa biztos épp úgy nézett ki, mint mi. Ez azt jelenti, hogy a szüleim is egy kupac fehér csonttá válnak, miután meghalnak? Ez történik velem is, amikor meghalok? Mindenki meghal, de miután meghalunk, csak ott fekszünk, képtelenül arra, hogy bármit is gondoljunk?” Nem tudtam kiverni ezeket a kérdéseket a fejemből. Ez idő tájt számos különös dolog történt a házunkban. Egyikre rendkívül élénken emlékszem. Amikor családunk ruhát szőtt, a maradék fonalat mindig levettük a rokkáról, és eltettük egy cserépedénybe, amíg össze nem jött egy vég szövetre való. A szőttes, amit ezekből a darabokból készítettünk − jedzsongnak hívták −, különleges szőttes volt, amelyet ünnepi ruhák készítésére használtak, amikor a család egy gyermeke megházasodott. Egy éjszaka ezeket a maradék szálakat szétszórva találtuk meg egy szomszéd falubeli öreg gesztenyefa ágain. Úgy nézett ki tőle a fa, mintha fehérré vált volna. Nem értettük, ki vette ki a maradékokat az edényből, ki vitte el az otthonunktól meglehetősen messze álló gesztenyefáig, és ki szórta szét a fán. Nem olyasvalaminek nézett ki, amit emberi kéz meg tud tenni, és ez mindenkit megrémített a faluban. 57


Amikor tizenhat éves voltam, egyetlen év alatt átéltük öt fiatalabb testvérem halálának tragédiáját. Szavak le nem írhatják szüleim szívet tépő fájdalmát, amint tizenhárom gyermekükből ilyen rövid idő alatt ötöt elvesztettek. Úgy tűnt, a halál tovább terjed. A klán más tagjai állataikat vesztették el. Az egyik család tehene hirtelen elpusztult, noha tökéletesen egészséges volt. Egy másik háznál számos ló pusztult el, egyik a másik után. Egy harmadik háznál hét disznó múlt ki egyetlen éjszaka alatt. Egyetlen család szenvedése, úgy tűnt, kapcsolódik a nemzet és a világ szenvedéséhez. Egyre zaklatottabb voltam a koreai emberek nyomorult helyzete miatt, Japán egyre zsarnokibb uralma alatt. Az embereknek nem volt elég élelmük. Néha kénytelenek voltak összeszedni és megfőzni füvet, fakérget és bármit, amit találtak. Úgy tűnt, nem lesz vége a világ háborúinak. Azután egy nap olvastam egy újságcikket egy velem egykorú középiskolás öngyilkosságáról. „Miért halt meg? − kérdeztem magam. − Mi vesz rá egy ilyen fiatal embert arra, hogy megölje magát?” Teljesen összetört ez a hír, mintha valaki hozzám közelállóval történt volna. A cikknél kinyitott újság előtt zokogtam három napon és éjszakán keresztül. A könnyek csak jöttek, és nem tudtam megállítani őket. Nem tudtam felfogni a különös események sorát, vagy azt a tényt, hogy tragikus dolgok történnek jó emberekkel. Dédapám csontjainak látványa arra késztetett, hogy kérdéseket tegyek fel az életről és a halálról; a házunkban és a házunk körül történt szokatlan események miatt pedig a vallásba kapaszkodtam. Azonban Isten Szava, amit a templomban hallottam, magában nem volt elegendő ahhoz, hogy azt a világos választ adja, amit kerestem. Természetes volt, hogy elnehezült lelkemmel az imának szenteltem magam.

58


„Ki vagyok? Honnan jöttem? Mi az élet célja? Mi történik az emberrel, amikor meghal? Van egy világ az örök léleknek? Isten valóban létezik? Isten valóban mindenható? Ha igen, miért nézi tétlenül a világ szomorúságát? Ha Isten teremtette a világot, Ő teremtette a világ szenvedését is? Mi hozza el a Korea tragikus japán megszállás végét? Mi értelme van a koreaiak szenvedésének? Miért gyűlölik egymást az emberek, miért küzdenek és miért háborúskodnak?” Szívem telve volt ezekkel a komoly és alapvető kérdésekkel. Senki sem tudta egykönnyen megválaszolni őket, az egyetlen lehetőségem az imádkozás volt. Az ima segített megnyugvást találni. Minden alkalommal, mikor kiterítettem Isten elé szívem gyötrő problémáit, minden szenvedésem és bánatom elenyészett, és a szívem megkönnyebbült. Elkezdtem egyre több és több időt tölteni az imában, míg végül rendszeresen végigimádkoztam az éjszakát. Kivételes és értékes élményem volt ennek eredményeként az, amikor Isten megválaszolta imáimat. Az a nap életem mindig legnagyobb becsben tartott emléke marad − egy nap, amit soha nem felejtek el. Húsvét előtti éjszaka volt, abban az évben, amikor tizenhat éves lettem. A Mjodu hegyen voltam, egész éjjel imádkoztam, sírtam és válaszokért könyörögtem Istennek. Miért teremtett ilyen világot, amit ennyire eltölt a bánat és a kétségbeesés? Miért hagyta a mindenható, mindentudó Isten a világot ilyen fájdalomban? Mit kell tennem szomorú hazámért? Könnyeket hullattam, amint újra és újra feltettem ezeket a kérdéseket. Húsvétkor kora hajnalban, miután az egész éjszakát imával töltöttem, Jézus megjelent előttem. Egy pillanat alatt jelent meg, akár a szélroham, és azt mondta nekem, „Isten nagyon szomorú az emberiség fájdalma miatt. Különleges küldetést kell elvállalnod a földön, ami a Menny munkájával áll kapcsolatban.”

59


Aznap tisztán láttam Jézus szomorú, fájdalmas arcát. Tisztán hallottam a hangját. Az élménytől, hogy tanúja voltam Jézus megnyilatkozásának, testem hevesen remegni kezdett, ahogy a rezgő nyár levelei reszketnek az erős szélben. Egyszerre kerített hatalmába olyan erős félelem, hogy úgy éreztem, meghalok, és olyan mélységes hála, hogy úgy éreztem, felrobbanok. Jézus világosan beszélt arról a munkáról, amelyet el kell végeznem. Szavai rendkívüliek voltak: meg kell menteni az emberiséget a szenvedésből, és örömet kell szerezni Istennek. Kezdetben a válaszom ez volt: „Nem tudom megtenni. Hogyan is tudnám? Egyáltalán miért adnál ilyen döntő fontosságú küldetést nekem?” Igazán féltem. El akartam valahogy kerülni ezt a küldetést, belekapaszkodtam ruhája szegélyébe és vigasztalhatatlanul sírtam.

60


Minél jobban fáj, annál jobban kell szeretni

V

égletes zűrzavarba zuhantam: szívemet nem tudtam megnyitni szüleim felé, hogy megosszam velük hatalmas titkomat, de nem tarthattam meg magamnak sem. Nem tudtam, mit tegyek. Nyilvánvalóvá vált, hogy különleges küldetést kaptam a Mennytől. Ez mérhetetlen és félelmetes felelősség volt. Rettegéssel borzadtam el, amikor arra gondoltam, talán nem tudom egymagam véghezvinni. Minden eddiginél jobban belekapaszkodtam az imába, hogy lecsillapítsam összezavarodott szívemet, azonban ennek sem volt eredménye. Akármenynyire próbáltam, egyetlen pillanatra sem tudtam feledni Jézussal való találkozásom, ami teljesen megváltoztatta az életemet. Fájdalmas arckifejezése szívembe vésődött; mintha beleégették volna, és semmi másra nem tudtam gondolni. Attól a naptól kezdve teljesen belemerültem Isten szavába. Volt, amikor végtelen sötétség vett körül, és olyan fájdalommal töltött el, hogy nehéz volt lélegezni. Máskor szívem örömmel telt meg, mintha a reggeli napot látnám a horizont fölé emelkedni. Ilyen napok sorát éltem át, ami az ima egyre mélyebb és mélyebb világába vezetett el. Akkoriban a következő verset költöttem, hogy lecsendesítsem a szívemet és a könnyeimet:

A dicsőség koronája Fáj, ha az emberekben kétkedem. Elviselhetetlen, ha ítélkezem felettük. Nincs értéke létezésemnek, ha gyűlölök.

61


Mégis, ha bízom, csalatkozom. Ha szeretek, elárulnak. Szenvedek és búsulok éjjel, fejemet fogva: Talán tévedek? Igen, nincs igazam. Ha be is csapnak, mégis bízz. Noha elárulnak, mégis bocsáss meg. Szeress maradéktalanul, még azokat is, kik gyűlölnek. Töröld le könnyeid, és köszöntsd mosollyal Azokat, kik nem ismernek mást, mint a csalást, És kik megbánás nélkül árulnak el. Ó Mester, a szeretet fájdalma. Tekints kezemre. Helyezd a kezed keblemre. Szétszakad a szívem, mily gyötrődés. Azonban ha szerettem, kik ellenem tettek, Győzelmet hoztam. Ha te is megteszed ugyanezt, Neked adom a dicsőség koronáját. Átöleltem az igazság új szavait, amit közvetlenül Jézus adott nekem, és hagytam, hogy teljesen rabul ejtsen Isten. Merőben más életet kezdtem élni. Sok mindenről kellett gondolkodnom, és fokozatosan egyre szótlanabb fiúvá váltam. Aki Isten útját járja, annak egész szívvel és teljes odaadással kell követnie a célját. Ez a cél rendületlenséget követel meg.

62


Születésemtől fogva makacs vagyok, így mindig volt bennem jócskán állhatatosság. Arra használtam ezt az Isten adta kitartást, hogy legyőzzem a nehézségeket és kövessem a nekem szánt utat. Ha ingadozni kezdtem, azzal szilárdítottam meg magam, hogy visszaemlékeztem: „Közvetlenül Isten szavát kaptam meg.”. Nem volt könnyű ezt az utat választani, mert megkövetelte tőlem, hogy feláldozzam a fiatalságom hátralévő részét. Néha úgy éreztem, inkább elkerülném ezt az utat. A bölcs ember a jövőbe helyezi reményét, és tovább megy előre, legyen bármilyen nehéz. A bolond ember azonban eldobja a jövőjét az azonnali boldogság érdekében. Magam is időnként bolond gondolatokat ápoltam, amikor még nagyon fiatal voltam, végül azonban a bölcs ember útját választottam. Boldogan ajánlottam fel az életem, hogy kövessem az utat, amire Isten vágyott. Ha akartam volna, sem tudtam volna elfutni; ez volt az egyetlen út, amit választhattam. Miért engem hívott el Isten? Még most, kilencven évesen is, minden nap meglepődöm, hogy Isten miért engem hívott el. A világ összes embere közül miért pont engem választott? Nem azért, mert olyan különösen jó megjelenésű lettem volna, illetve kiemelkedő személyiségem vagy mély meggyőződésem lett volna. Jelentéktelen, makacs és bolondos fiatal fiú voltam csupán. Ha Isten látott bennem valamit, akkor biztosan az őszinte szívet, amely a szeretet könnyeivel keresi Őt. Bármikor és bárhol, a szeretet a legfontosabb. Isten olyan személyt keresett, aki a szeretet szívével él, és aki, ha szenvedéssel találkozik, szeretetével ki tudja metszeni annak következményeit. Falusi fiú voltam, aki semmit sem tudott felmutatni. Még most is megalkuvások nélkül kitartok amellett, hogy feláldozzam az életem, és egyedül Isten szeretetéért éljek.

63


Egymagam semmit sem tudtam tenni, így Isten elé vittem az összes kérdésemet. Megkérdeztem: „Isten, valóban létezel?”, és így tudtam meg, hogy Ő tényleg létezik. Megkérdeztem: „Isten, van bármilyen dédelgetett kívánságod?”, és így tudtam meg, hogy Ő is dédelget vágyakat. Megkérdeztem, „Istenem, szükséged van rám?”, és így fedeztem fel, hogy szüksége van rám. Azokon a napokon, amikor az imám és az odaadásom összekapcsolódott a Mennyel, Jézus kivétel nélkül megjelent nekem és különleges üzenetet adott át. Ha komoly volt a vágyam, hogy megtudjak valamit, Jézus megjelent, gyengéden rám nézett, és az igazság válaszát adta nekem. Szavai mindig találóak voltak, és éles nyílvesszőkként mélyen a szívembe fúródtak. Nem csupán szavak voltak, hanem kinyilatkoztatások a világegyetem teremtéséről, amelyek egy új világ ajtaját nyitották meg. Lágy szellőnek tűnt, ahogy Jézus beszélt, de a szavait a szívembe zártam, és olyan elszántan imádkoztam, hogy az imám egy fa gyökerét is ki tudta volna fordítani. Fokozatosan új felismerésre jutottam arról, mi volt Isten célja a világegyetem teremtésével kapcsolatban, és mik a teremtés elvei. Abban az évben nyáron zarándoklatra mentem, körbe az országban. Nem volt pénzem. Házakhoz mentem és élelmet kértem. Ha szerencsés voltam, egy teherautó elvitt egy darabon. Így látogattam el az ország minden szegletébe. Bármerre mentem, azt láttam, hogy hazám a könnyek olvasztótégelye. Vége-hossza nem volt az éhező emberek szenvedő sóhajainak. Könnyeik szinte hömpölygő folyóvá dagadtak. „Ennek a boldogtalan történelemnek véget kell érnie, amilyen hamar csak lehet − mondtam magamban. − Nem hagyhatjuk, hogy népünk szomorúságban és kétségbeesésben szenvedjen. Valahogyan meg kell találnom a módját, hogy Japánba és Ameriká-

64


ba menjek, hogy megismertessem a világgal a koreai nép nagyszerűségét.” A zarándoklatom után kétszer akkora elhatározással tekintettem jövőbeni munkámra. Ahogy ökölbe szorítottam a kezem, elmém teljesen összpontosult, és képes voltam tisztán látni az utat, amelyet életem során követnem kell: „Feltétlenül meg fogom menteni népünket és elhozom Isten békéjét a földre.”

65


A kés, amelyet nem éleznek, eltompul

A

gimnázium befejezése után Szöulba költöztem, és egyedül éltem a Hukszok Dong városrészben, miközben a Kjongszong Kereskedelmi és Műszaki Középiskolába jártam. A tél Szöulban rendkívül hideg volt. Megszokott volt, hogy a hőmérséklet mínusz húsz Celsius fok alá esett, és ilyenkor a Han folyó befagyott. A ház, amelyben laktam, egy hegygerincen állt, és nem volt csapvíz. Kútból húztuk fel a vizet, amely olyan mély volt, hogy több mint tíz karhossznyi kötél kellett, mire a vödör elérte a vizet. A kötél állandóan elszakadt, így készítettem egy láncot, és hozzáerősítettem a vödörhöz. Minden alkalommal, amikor vizet húztam, a kezem hozzáfagyott a lánchoz, és csak lehelgetve tudtam felmelegíteni. A kötőtudományomat használtam a hideg elleni harcban. Készítettem szvettert, vastag zoknikat, sapkát és kesztyűt. A sapka olyan elegáns volt, hogy amikor a városban viseltem, az emberek nőnek néztek. Sohasem fűtöttem a szobát, még a leghidegebb téli napokon sem, leginkább azért, mert nem volt rá pénzem. Így is úgy éreztem, hogy azzal, hogy tető van a fejem felett, mikor alszom, luxusban élek a hajléktalan emberekhez képest, akik kénytelenek kitalálni, hogy tudnak melegen maradni az utcán. Egy nap olyan hideg volt, hogy alváskor egy lámpaizzót tartottam a testemhez a paplan alatt, akár egy forróvizes palackot. Éjszaka megégettem magam a forró izzóval, még a bőröm is lejött itt-ott. Még most is, ha valaki Szöult említi, az első dolog, ami eszembe jut, az, hogy

66


milyen hideg volt akkor régen. Ételem egy tál rizs volt, legfeljebb egy körettel, holott az átlagos koreai ételekhez akár tizenkét köret is tartozik. Minden étkezéshez egy köret jutott, ami elegendő is volt. Ma is, a szokás miatt, amit az egyedül töltött idő alatt alakítottam ki, nincs szükségem sok köretre. Inkább legyen csak egy, ami jól van elkészítve. Ha olyan ételt látok, amihez sok köret van, az csak zavaró. Sosem ebédeltem, amíg iskolába jártam. Gyermekként a hegyekben barangolva megszoktam, hogy naponta csak kétszer eszem. Ezt az életstílust folytattam közel harminc éves koromig. A Szöulban töltött időm során jól megértettem, mennyi munkával jár a háztartásvezetés. A nyolcvanas években visszatértem Hukszok Dongba és meglepődve fedeztem fel, hogy még mindig áll a ház, ahol egykor éltem. Megvolt a szoba, ahol laktam, és az udvar is, ahol a ruhát teregettem. Szomorúan láttam azonban, hogy a kút, ahol a kezemet kellett lehelgetni, amint húztam fel a vedreket, már eltűnt. A Hukszok Dongban töltött időm során a következő mottót vettem fel: „Mielőtt az univerzumot uralni akarod, légy képes tökéletesen uralni önmagadat.” Ez azt jelentette, hogy ahhoz, hogy meglegyen az erőm a nemzet és a világ megmentéséhez, először a saját testemet kell edzenem. Imával és meditációval, sporttal és testgyakorlatokkal edzettem magam. Ennek eredményeképpen nem ingathatott meg az éhség, illetve semmilyen más érzelem vagy a fizikai test vágya. Még evés közben is azt mondtam: „Rizs, azt akarom, hogy trágya legyél ahhoz a munkához, amire felkészítem magam.” Bokszot, focit és önvédelmi technikákat tanultam. Emiatt, noha felszedtem némi súlyt fiatalkorom óta, még mindig olyan rugalmas vagyok, akár egy fiatalember. A Kjongszong Kereskedelmi és Műszaki Középiskolában

67


az volt a rendszabály, hogy a diákok felváltva takarították az osztálytermüket. Az osztályomban elhatároztam, hogy mindennap én fogom kitakarítani a termet egymagam. Nem egyfajta büntetésképpen csináltam ezt. Mélyről jövő vágyam kifejeződése volt, ami természetesen áradt ki belőlem, hogy jobban szeressem az iskolát, mint bárki más. Eleinte mások próbáltak segíteni, de láthatták, hogy nem értékelem, és inkább magam szerettem csinálni. Végül az osztálytársaim eldöntötték „Rajta, akkor csináld egyedül.” Így a takarítás az én munkám lett. Szokatlanul csendes diák voltam. Osztálytársaimtól eltérően nem vettem részt üres csevegésben, gyakran egy teljes nap eltelt anélkül, hogy egy szót szóltam volna. Ez lehetett az oka annak, hogy noha soha nem keveredtem fizikai erőszakba, osztálytársaim tisztelettel bántak velem, és odafigyeltek, hogyan viselkednek a jelenlétemben. Ha a mosdóba mentem, és a diákok sorban állva várakoztak, rögtön előre engedtek. Ha valakinek problémája volt, gyakran engem kerestek meg tanácsért. Az osztályban nagyon kitartóan tettem fel kérdéseket, és nem kevés tanárt zavarba hoztam a kérdéseimmel. Például, mikor matematikából vagy fizikából új képletet tanultunk, megkérdeztem: − Ki alkotta ezt a képletet? Kérem, magyarázza el nekünk lépésről lépésre, hogy pontosan megérthessem. − Nem voltam hajlandó visszakozni, amíg világos választ nem kaptam. Könyörtelen voltam a tanáraimmal, mind mélyebbre és mélyebbre ástam. Nem tudtam elfogadni a világ semmilyen alapelvét addig, amíg szét nem szedtem és magam ki nem találtam. Végül eljutottam oda, hogy azt kívántam, bárcsak én fedeztem volna fel ezt a gyönyörű formulát. A makacs személyiség, ami miatt kisgyermekként átsírtam az éjszakát, megjelent a tanulmányaim során is. Úgy, mint amikor imádkoztam, teljesen átadtam magam a tanulásnak is, tel-

68


jes őszinteséggel és odaadással. Bármilyen feladat, amit végzünk, őszinteséget és odaadást követel meg, és nem csupán egy vagy két napig. Összefüggő folyamatnak kell lennie. Az a kés, amit egyszer használnak, és sosem fennek meg, eltompul. Ugyanez igaz az őszinteségre és az odaadásra. Napi szinten folytatni kell erőfeszítéseinket, azzal a gondolattal, hogy naponta élezzük a pengénket. Bármi is a feladat, ha így folytatjuk az erőfeszítést, végül egy titokzatos állapotot érünk el. Ha felkapsz egy ecsetet, őszinteségedet és odaadásodat a kezedre összpontosítod, és azt mondod magadnak: „Jön egy nagyszerű művész, és segíteni fog nekem”, nagyszerű festményt tudsz alkotni, ami lelkesíteni fogja a világot. Annak szenteltem magam, hogy megtanuljak mindenki másnál gyorsabban és pontosabban beszélni. Behúzódtam egy kis szobába, ahol senki sem hallhatott, és hangosan nyelvtörőket gyakoroltam. Gyakoroltam, hogyan tudom nagyon gyorsan kiejteni, amit mondani akarok. Végül képes voltam tíz szót kimondani az idő alatt, amíg más csak egyet. Még most is, noha idős vagyok, nagyon gyorsan tudok beszélni. Egyesek azt mondják, olyan gyorsan beszélek, hogy nehezükre esik megérteni, de a szívem annyira siet, hogy nem tudom elviselni, ha lassan kell beszélnem. Az elmém tele van dolgokkal, amiket el akarok mondani. Hogyan lassíthatnék? Ilyen értelemben nagyon is hasonlítok a nagyapámra, aki szeretett beszélni az emberekkel. Nagyapám képes volt három vagy négy órán keresztül beszélni az emberekhez házunk vendégszobájában, elmagyarázva nekik véleményét a nap eseményeiről. Én is így vagyok ezzel. Ha másokkal vagyok, és megvan a jó szívbéli kommunikáció, teljesen elveszítem az időérzékemet, és nem tudom, vajon lemegy a nap vagy épp feljön.

69


A szavak megállíthatatlan folyamot alkotnak a szívemben. Amikor ilyen vagyok, eszembe sem jut, hogy egyek, csak beszélek. Nehéz azoknak az embereknek, akik hallgatnak és elkezd gyöngyözni a homlokuk. Az én arcomon is izzadság folyik, amint tovább beszélek, ők azonban nem merik kimenteni magukat és nem mernek elmenni. Gyakran végül mindannyian egész éjszaka fenn vagyunk.

70


Kulcs egy nagy titok megfejtéséhez

É

ppúgy, ahogyan minden hegyet megmásztam a szülőfalum környékén, Szöulnak is minden szegletét felfedeztem. Abban az időben villamos vonal futott a város egyik végétől a másikig. A jegy ára csak öt cson4 volt, de nem akartam elkölteni azt a pénzt, így gyalog mentem be a városközpontba. Meleg nyári napokon csöpögött rólam a víz az izzadságtól, amint sétáltam, fagyos téli napokon szinte szaladtam, mintha utat fúrnék magamnak a metsző északi szélbe. Olyan gyorsan jártam, hogy Hukszok Dongból a Han folyón keresztül a Dzsong Roban lévő Hva Sin áruházig eljutottam mindössze negyvenöt perc alatt. A legtöbb embernek ez másfél órába telne, így el lehet képzelni, milyen gyorsan mentem. A villamosjegy árát megspóroltam, a pénzt pedig olyan embereknek adtam, akiknek nálam nagyobb szükségük volt rá. Olyan kis összeg volt, hogy kínos volt odaadni, de olyan szívvel adtam, mintha az egész vagyonomat nyújtottam volna át. Azzal az imával adtam oda, hogy ez a pénz egy mag lehessen, amely sok áldást hoz az illetőnek. Minden áprilisban a családom pénzt küldött a tandíjamra. De nem nézhettem tétlenül, hogy körülöttem az emberek pénzügyi nehézségekkel küzdenek, így a pénz még májusig sem tartott ki. Egyszer iskolába menet találkoztam egy annyira beteg emberrel, hogy úgy tűnt, haldoklik. Annyira sajnáltam, hogy nem tudtam elmenni mellette. Elvittem a hátamon egy kórházba, amely mintegy két kilométerre volt. Nálam volt a pénz, amit a tandíjamra akartam felhasználni, így kifizettem a kórházi számlát. 4

a von váltópénze (fillér)

71


Ezek után azonban semmi sem maradt. Az elkövetkező napokban az iskola ismételten követelte, hogy fizessem be a tandíjat. A barátaim megsajnáltak, és gyűjtést szerveztek nekem. Soha nem felejtem el azokat a barátokat, akik megsegítettek abban a helyzetben. A segítség adása és elfogadása olyan kapcsolat, amelyet a menny hoz létre. Talán nem ismered fel abban a pillanatban, de később visszagondolva megérted: „Ó, tehát ezért küldött engem oda Isten akkor!” Így ha hirtelen egy segítségre szoruló személy jelenik meg előtted, fel kell ismerned, hogy a Menny küldött téged ahhoz az emberhez, hogy segíts neki, és aztán tedd meg, ami tőled telik. Ha a Menny azt akarja, hogy tízegységnyi segítséget nyújts neki, akkor nem elegendő, ha csak ötöt adsz. Ha a Menyny azt mondja, adj neki tízet, akkor adj neki százat. Ha segítesz valakinek, késznek kell lenned arra, hogy kiürítsd a tárcádat, ha szükséges. Szöulban találkoztam életemben először a baram dukkal, ami szó szerint ‚fuvallat-rizssütemény’. Színes rizssütemény, gyönyörű elrendezéssel. Lenyűgözött, amikor először láttam, milyen csodálatosan néz ki. Amikor azonban beleharaptam az egyikbe, azt tapasztaltam, hogy belül nincs más, csak levegő. Egyszerűen szétomlott a számban. Akkor rájöttem valamire Szöullal kapcsolatban. Szöul épp olyan, mint egy fuvallat-rizssütemény. Megértettem, Korea más részein miért gondolják fösvénynek a szöuliakat. A felszínen Szöul gazdag és fontos emberekkel teli világnak tűnt, valójában azonban tele volt szegény emberekkel. Sok koldus élt a Han folyó hídja alatt, csupán rongyokba öltözve. Elmentem hozzájuk, levágtam a hajukat, és megosztottam velük a szívemet. A szegények sok könnyet ontanak, és sok fájdalom gyülemlik fel a szívükben. Csak pár szót szóltam valakihez, és könnyekben tört ki. Néha egyikük

72


rizst adott nekem, amit koldulás közben kapott. Piszoktól kérges kézzel nyújtotta át. Soha nem utasítottam el az ételt. Örömteli szívvel fogadtam el. A szülőfalumban minden vasárnap templomba jártam, ezt a gyakorlatot Szöulban is folytattam. Többnyire a hukszok dongi Mjungszude Jézus Egyházba jártam, illetve a Szobingo Pünkösdi Egyházba, amely a Han folyó túlsó partján, a homokpadon tartotta az Istentiszteletet. Hideg téli napokon, amint sétáltam át a befagyott folyón Szobingo Dongba, a jég ropogott a lábam alatt. A templomban a Vasárnapi Iskola tanítójaként szolgáltam, ahol a gyerekek mindig élvezték az érdekes óráimat. Már nem nem tudok olyan jól vicceket mondani, mint fiatalkoromban, de akkoriban sok mókás történetet meséltem. Amikor sírtam, velem sírtak, amikor nevettem, velem nevettek. Annyira népszerű voltam köztük, hogy követtek, bármerre is mentem. A Mjungszude mögött áll a Sodal hegy, más néven Darma hegy. Gyakran felmásztam a Darma hegyen egy magas sziklára és az éjszakát ott töltöttem imádkozással. Akár meleg, akár hideg idő volt, imába merültem, nem mulasztva el egyetlen éjszakát sem. Ha egyszer belemerültem az imába, sírni kezdtem, és az orrom folyni kezdett. Órákig imádkoztam a szavak felett, amelyeket Istentől kaptam. Szavai kódolt üzenethez hasonlítottak, úgy éreztem, szükséges még mélyebben imába merülnöm. Így viszszagondolva ráébredek, hogy Isten már akkor a kezembe helyezte a titkokhoz vezető ajtó kulcsát. Azonban nem tudtam kinyitni az ajtót, mert imáim nem voltak elegendők. Annyira belefeledkeztem, hogy mikor az ételem ettem, nem tűnt úgy, mintha ennék. Lefekvéskor becsuktam a szemem, de nem tudtam elaludni. A házban lévő többi diák nem tudta, hogy a hegyre járok fel imádkozni. Biztosan érezték azonban, hogy valahogy

73


más vagyok, mert tisztelettel fordultak felém. Általában jól kijöttünk, megnevettettük egymást mókás történetekkel. Bárkivel jó kapcsolatot tudok teremteni. Ha egy idős hölgy jön hozzám, össze tudunk barátkozni. Ha gyerekek, tudok játszani velük. Szívbéli kommunikáció lehetséges bárkivel, ha szeretettel fordulunk hozzá. Li Gi Van asszony az után került közel hozzám, hogy lelkesítették a kora reggeli imáim a templomban. Fenntartottuk a kapcsolatot több mint ötven éven keresztül, amikor nyolcvanévesen itt hagyta ezt a világot. Húga, Li Gi Bong, mindig elfoglalt volt a vendégház teendőivel, de mindig melegséggel fordult hozzám. Azt mondta, nem igazán érzi magát jól, ha nem talál valamit, amit értem tehet. Próbált további köreteket adni az ételeimhez. Nem beszéltem sokat és nem voltam túl érdekes, így nem tudom, miért akart olyan jól bánni velem. Egy kis idő múlva, amikor a japán gyarmati rendőrség a Kjunggi Tartományi Rendőrségen tartott fogva, hozott nekem ruhát és ételt. Most is szívet melengető rá gondolnom. Ismertem egy bizonyos Szong asszonyt is, akinek kis boltja volt a vendégház közelében. Sokat segített nekem ebben az időben. Azt mondta, hogy az, aki távol lakik a szülővárosától, folyton éhes, és elhozta a boltjából azokat a dolgokat, amiket nem tudott eladni. Kicsi bolt volt, és épphogy elegendő pénzt keresett ahhoz, hogy magát fenntartsa, de mindig jó szívvel gondoskodott rólam. Egy nap a Han folyó melletti homokos sávon tartottuk az Istentiszteletet. Amikor eljött az ebéd ideje, mindenki keresett egy helyet, hogy leüljön és egyen. Szokásom szerint nem ebédeltem, és kényelmetlenül éreztem volna magam ott üldögélve, amíg a többiek esznek. Halkan elsétáltam a csoporttól, és találtam egy helyet, ahol leülhettem egy kőrakásra. Szong asszony meglátott,

74


és hozott két szelet kenyeret és egy kis ízesített jeget. Milyen hálás voltam! Pár fillér ára volt csupán, de nem tudom elfelejteni a hálát, amit abban a pillanatban éreztem. Soha nem felejtem el, ha valaki segít nekem, mindegy, milyen keveset. Még most, kilencven évesen is fejből fel tudom sorolni az összes olyan esetet, amikor az emberek segítettek, és azt is, hogy hogyan. Soha nem tudom elfelejteni azokat, akik habozás nélkül vállalták a nehézségeket, és nagylelkűen nekem adták az áldásukat. Ha szívességek kapok, fontos, hogy visszafizessem. Ha nem tudok találkozni azzal, aki tette, fontos, hogy emlékezzek rá a szívemben. Azzal a komoly gondolattal kell élnem, hogy valaki másnak segítve hálálom meg az ő segítségét.

75


Forrón lángoló tűzgolyó

M

iután 1942-ben végeztem a Kjongszong Intézményben, Japánba utaztam, hogy folytassam tanulmányaimat. Azért mentem, mert éreztem, pontos ismeretekre van szükségem Japánról. Miközben Puszanba mentem a vonaton, megállás nélkül folytak a könnyeim. Eltakartam magam a kabátommal, és hangosan zokogtam. A sírástól folyt az orrom és feldagadt az arcom. Bántott a gondolat, hogy hátrahagyom az országomat, miközben az a gyarmati uralom igájában szenved. Sírás közben kinéztem az ablakon, és láttam, hogy a hegyek és a folyók még szomorúbban sírnak. Saját szememmel láttam a könynyeket folyni a füvekből és a fákból. Erre a látomásra azt mondtam: „Ígérem hazám hegyeinek és folyóinak, hogy visszatérek, és magammal hozom hazám szabadulását. Hát ne sírjatok, hanem várjatok rám”. A Puszanból Simonoszekibe induló kompra április elsején hajnali két órakor szálltam fel. Erős szél volt aznap éjjel, de nem tudtam elhagyni a fedélzetet. Ott álltam és néztem, amint Puszan fényei egyre távolabb és távolabb kerülnek. Reggelig a fedélzeten maradtam. Tokióba érkezve beiratkoztam a Vaszeda Kutu Kugakko-ba, egy műszaki mérnöki iskolába, amely a Vaszeda Egyetemmel áll kapcsolatban. A villamosmérnöki tanszéken tanultam. A villamosmérnöki szakot azért választottam, mert úgy éreztem, nem tudok új vallási filozófiát megalapítani a modern mérnöki tudományok ismerete nélkül. A matematika láthatatlan világában van valami közös a vallással.

76


Ahhoz, hogy valami nagyot hozzunk létre, kitűnően kell érvelnünk. Talán a nagy fejem miatt, jó voltam matematikából, ami másoknak bonyolultnak tűnt, és élveztem tanulni. A fejem olyan nagy volt, hogy nehéz volt megfelelő kalapot találni. Kétszer is el kellett mennem a gyárba, hogy méret után készítsenek nekem egyet. A fejem mérete talán közrejátszott abban a képességemben is, hogy összpontosítani tudok és viszonylag gyorsan be tudom fejezni azt, ami másnak több évig tartana. Japánban a tanulmányaim során kérdésekkel bombáztam a tanáraimat, csakúgy, mint Koreában. Némely tanár úgy tett, mintha nem látna, és egyszerűen figyelmen kívül hagyta, amikor megkérdeztem: „Mit gondol erről?” Ha bármi kétségem volt valamiről, nem elégedtem meg, amíg az adott témát fel nem kutattam egész a gyökeréig. Nem akartam szántszándékkal zavarba hozni a tanáraimat, de úgy éreztem, ha valamit tanulok, teljesen meg kell tanulnom. A vendégházban az asztalomon mindig ki volt nyitva egymás mellett három Biblia, az egyik koreai, a másik japán, a harmadik angol. Újra és újra elolvastam ugyanazokat a fejezeteket három nyelven. Minden alkalommal, amikor egy fejezetet elolvastam, aláhúztam a sorokat, és jegyzeteket írtam a margóra, mígnem a Bibliáim lapjai foltosak lettek a fekete tintától és nehéz volt olvasni őket. Nem sokkal az iskola kezdetét követően részt vettem egy eseményen, amit a Koreai Diákok Szervezete tartott az országunkból ékező új diákok üdvözlésére. Nagy szenvedéllyel elénekeltem egy koreai dalt, , hogy mindenkinek megmutassam a hazám iránti szeretetemet. A japán rendőrség is jelen volt, és ez olyan időszakban történt, amikor a koreaiaktól azt várták el, hogy olvadjanak be a japán kultúrába. Ennek ellenére büszkén énekeltem a koreai dalt.

77


Om Dok Munt, aki abban az évben kezdett az építészmérnöki karon, mélyen megindította, amikor hallott engem énekelni, és örök barátokká váltunk. Ebben az időben a Tokió környéki különféle iskolák koreai diákjai földalatti függetlenségi mozgalmat hoztak létre. Ez természetes volt, mivel hazánk gyötrődve nyögött a japán gyarmati uralom alatt. A mozgalom arra adott válaszként növekedett, amit a japánok a „Nagy Kelet-Ázsiai Háborúnak” hívtak (1937-1945). A háború előrehaladtával Tokió elkezdte besorozni a koreai diákokat mint „diák-katonákat”, és kiküldte őket a frontra. A földalatti függetlenségi mozgalom munkáját az ilyen eljárások sarkallták. Kiterjedt vitáink voltak arról, mit kellene tenni Hirohitóval, a japán császárral. Fő pozíciót foglaltam el a mozgalomban. Ez magába foglalta a közeli együttműködést a Kim Gu vezette Koreai Köztársaság Ideiglenes Kormányával Sanghajban. A felelősségem ebben a pozícióban megkövetelhette volna, hogy életemet is feláldozzam. Nem haboztam azonban, mert éreztem, hogy ha meg is halok, az igaz ügyért lesz. A Vaszeda Egyetemen volt egy rendőrőrs. A japán rendőrség megneszelte a munkámat, és éles szemmel figyelt. A rendőrség mindig tudta, mikor indulok vissza Koreába iskolai szünetre, és a kikötőig követtek, hogy megbizonyosodjanak a távozásomról. Nem is emlékszem, hányszor tartóztattak le, vertek, kínoztak és zártak cellába. Azonban még a legrosszabb kínzások közepette is megtagadtam, hogy megadjam nekik az információt, amit kerestek. Minél többet vertek, annál bátrabb lettem. Egyszer a Jotszugava hídon küzdöttem az engem üldöző rendőrséggel. Kitéptem egy darabot a híd korlátjából, és fegyverként használtam a küzdelemben. Abban az időben valódi tűzgolyó voltam.

78


Közös munka, közös szenvedés

A

hogy Szöulban, úgy Tokióban is fontosnak tartottam, hogy mindenhová elmenjek. Amikor a barátaim olyan helyekre mentek, mint például Nikko, hogy gyönyörű tájakat lássanak, én inkább maradtam, és bejártam egész Tokiót. Rájöttem, hogy kívülről a város tetszetősen néz ki, valójában azonban rengeteg elszegényedett ember él itt. Az otthonról kapott pénzt itt is a szegényeknek adtam. Akkoriban Japánban is mindenki éhezett. Sok koreai diáknak voltak anyagi gondjai. Amikor megkaptam a havi étkezési jegyeket, odaadtam azoknak a diákoknak, akik nem engedhették meg maguknak, hogy egyenek, és azt mondtam nekik: „Egyetek. Egyetek, amit csak akartok”. Nem aggódtam a pénzkereset miatt. Bárhová elmehettem, hogy bérmunkásként dolgozzak és élelmet kapjak. Szívesen kerestem pénzt és segítettem olyan diákok tandíját kifizetni, akiknek nem volt pénzük. Mások segítése és táplálása energiát adott nekem. Miután minden pénzemet odaadtam, kézbesítőként dolgoztam, egy kerékpár húzta kocsival. Tokió minden körzetébe elmentem azzal a kerékpárral. Egyszer, a káprázatos fényű Ginzában, épp telefonpóznát vittem a kocsival, ami felborult egy kereszteződés közepén. Mindenki mentette az életét. Az ilyen események miatt még most is úgy ismerem Tokiót, mint a tenyeremet. Munkás voltam a munkások között, és a munkások barátja. Épp úgy, mint az izzadságszagú munkások, a munkaterületre mentem és addig dolgoztam, míg dőlt rólam az izzadság.

79


Testvéreim voltak és nem bántam borzasztó szagukat. Aludtam koszos takaróikban, amelyeken alakzatban masíroztak a tetvek. Habozás nélkül megszorítottam kosztól feketéllő kezüket. Mocsokkal keveredett izzadságuk tele volt a szív ellenállhatatlan melegével, és engem éppen a meleg szívük vonzott annyira. Elsősorban a Kawasaki acélműben és a hajógyárban dolgoztam. A hajógyárban szénszállító uszályok voltak; háromfős csoportokban dolgoztunk hajnali egy óráig, hogy megtöltsük 120 tonna szénnel az uszályt. Mi, koreaiak, egyetlen éjszaka alatt elvégeztük azt, amihez a japánoknak három nap kellett. Egyes munkahelyeken akadtak, akik kizsákmányolták a munkásokat, és a vérüket szívták. Gyakran a brigádvezetők voltak azok, akik közvetlenül irányították a munkásokat. Elvettek harminc százalékot a munkások által megkeresett pénzből, és maguknak tartották meg. A munkások tehetetlenek voltak. A brigádvezetők kihasználták a gyengéket, és jól bántak az erősekkel. Az egyik brigádvezetőre annyira mérges lettem, hogy két társammal odamentem hozzá és követeltem, hogy fizesse meg a munkások teljes bérét. − Ha dolgoztat valakit, fizessen pont annyit, amennyi jár neki − mondtam. Megtagadta, így másnap, sőt harmadnap is elmentünk hozzá. Eltökéltük, hogy nyomás alatt tartjuk, amíg nem enged. Végül megrúgtam, és a földre löktem. Általában csöndes és passzív ember vagyok, de ha feldühödöm, fiatalkorom makacs személyisége visszatér. A Kawasaki acélműben kénsavas tartályok voltak, amit a munkások úgy takarítottak, hogy belemásztak, és kiterelték a benne lévő nyersanyagot. A kénsav gőze különösen mérgező volt, az ember tizenöt percnél tovább nem tudott bennmaradni. A munkások ilyen szánalmas munkakörülmények között az éle80


tüket kockáztatták, hogy legyen mit enniük. Az étel ennyire értékes volt. Mindig éhes voltam, de vigyáztam, hogy soha ne egyek magam miatt. Úgy éreztem, kell, hogy legyen valamilyen külön oka annak, hogy egy bizonyos ételt megegyek. Így minden alkalommal, amikor leültem enni, megkérdeztem magamtól, miért vagyok éhes: „Valóban keményen dolgoztam? Magamért dolgoztam, vagy a köz javára?” Ültem a rizs előtt, és azt mondtam: „Megeszlek, hogy még nagyszerűbb dolgokat tudjak tenni, még inkább a köz javára, mint tegnap.” Ekkor a rizs, mintha jóváhagyta volna, viszszamosolygott rám. Azon alkalmak során az étkezéssel töltött idő misztikus és örömteli volt. Ha nem éreztem úgy, hogy jogosan ezt tudom mondani, kihagytam az étkezést, akármilyen éhes voltam. Ennek eredményeképp nemigen volt nap, amikor akár kétszer is ettem volna. Nem azért korlátoztam magam napi két étkezésre, mert kis étvágyam volt. Valójában, ha egyszer elkezdtem enni, határtalan mennyiséget el tudtam fogyasztani. Egyszer egy ültömben megettem tizenegy nagy tál udont5. Más alkalommal megettem hét tálnyi csirkehúst tojásos rizzsel. Ennek ellenére harminc éves koromon túl is megtartottam azon szokásomat, hogy kihagytam az ebédet, és naponta csak két alkalommal ettem. Az éhség érzete nosztalgiával tölt el. Nagyon jól ismertem az éhséget, de hittem, az a legkevesebb, amit megtehetek a világ érdekében, hogy feláldozom napi egy étkezésemet. Nem engedtem meg magamnak azt sem, hogy új ruhákat viseljek. Akármilyen hideg volt, nem fűtöttem a szobám. Ha különösen hideg volt, újságpapírral takaróztam; olyan melegnek tűnt, akár a selyempaplan. Nagyon jól ismerem egy újságlap értékét. 5

Az udon egy tésztaféle

81


Időnként egyszerűen elmentem Sinagava körzetébe, ahol a szegények éltek, hogy ott lakjak. Ott aludtam velük, rongyokkal takaróztam. Meleg, napsütéses napokon tetűt szedtem ki a fejükből, és rizst ettem velük. Sok prostituált volt Sinagava utcáin. Hallgattam őket, ahogy magukról mesélnek, a legjobb barátjuk lettem, de közben soha nem ittam egy csepp alkoholt sem. Van, aki azt mondja, le kell részegednie ahhoz, hogy nyíltan elmondja, ami a szívét nyomja, de ez csak kifogás. Amikor ezek a nők megértették, hogy együttérzésem feléjük őszinte, mindenféle alkohol elfogyasztása nélkül is kiöntötték szívüket, elmondták gondjaikat. Sokféle munkám volt, mialatt Japánban tanultam. Voltam gondnok irodaépületben. Írtam levelet írástudatlan embereknek. Dolgoztam munkásként, voltam csoportvezető. Voltam jövendőmondó. Ha gyorsan pénzre volt szükségem, kalligráfiával írtam és eladtam. Sosem maradtam azonban el a tanulmányaimmal. Hittem, hogy mindez része a képzési folyamatomnak. Mindenféle munkát elvégeztem és mindenféle emberrel találkoztam. Ezalatt rengeteget tanultam az emberekről. Ennek a tapasztalatnak köszönhetően elég egy pillantást vetnem egy emberre ahhoz, hogy nagyjából tudjam, mit dolgozik és jó ember-e. Nem kell különféle gondolatokat mérlegelnem a fejemben, mert a testem hamarabb elmondja. Továbbra is hiszem, hogy a jó jellem kialakításához az embernek sok nehézséget kell megtapasztalnia harminc éves kora előtt. Le kell merülnie az emberi létezés legaljára, a reménytelenség olvasztótégelyébe, megtapasztalni, milyen az. Új lehetőségeket kell felfedezni a poklok közepette. Csak akkor tudunk újjászületni olyan emberként, aki képes az új jövő felfedezésére, amikor kimászunk a kétségbeesés mélységéből és új elhatározást teszünk. Nem szabad csupán egy irányba tekintenünk. Azokat is

82


látnunk kell, akik magasabb pozícióban vannak, és azokat is, akik alacsonyabban. Tudnunk kell keletre, nyugatra, délre és északra tekinteni. Mennyire jól látunk a lelkünk szemével − ezen múlik, vajon sikeres életet élünk-e. Ahhoz, hogy lelkünkkel jól lássunk, sok különböző élményre van szükségünk és emlékeznünk kell ezekre. Még a legnehezebb helyzetben is őrizzük meg lelkünk nyugalmát, forduljunk melegséggel mások felé, legyünk önellátók és alkalmazkodjunk jól minden körülményhez. A jellemes embernek hozzá kell szoknia, hogy néha magasra emelkedik, majd hirtelen alacsony pozícióba zuhan. A legtöbb ember fél lezuhanni a magasból, ezért mindent megtesz, hogy ott maradjon. Azonban a víz, amely nem folyik, poshadt lesz. A magasra emelkedő embernek tudnia kell visszasüllyedni és várni, hogy ismét eljöjjön az idő. Amikor a lehetőség eljön, a korábbinál még magasabbra emelkedhet. Az ilyen személyiség az, aki naggyá tud válni, akit rengeteg ember csodál, és aki nagyszerű vezető. Ilyen élményekre van szüksége az embernek harminc éves kora előtt. Ma azt mondom a fiataloknak, tapasztaljanak meg mindent a világban, amit csak tudnak. Közvetlenül vagy közvetve, de mindent meg kell tapasztalniuk a világban, mintha felfalnának egy lexikont. Csak ezt követően tudják kialakítani a saját identitásukat. Egy személy identitása a körülményeket uralni tudó hibátlan természete. Amikor az ember magabiztosan mondhatja: „Bejárhatom az egész országot, és soha nem találkozom senkivel, aki le tudna győzni”, akkor készen áll arra, hogy bármilyen feladatot felvállaljon és sikerre vigyen. Ha az ember így él, sikeres lesz. A siker biztosított. Tokióban koldusként élve erre a következtetésre jutottam. Tokióban együtt ettem és aludtam a munkásokkal, együtt

83


éheztem a koldusokkal, tanultam a kemény életet és a szenvedés filozófiájából doktoráltam. Csak így érthettem meg Istennek az emberiség megváltásán munkálkodó akaratát. Fontos, hogy harminc éves kor előtt a szenvedés királyává váljunk. A Mennyei Királyság dicsőségének elnyeréséhez a szenvedés királyává kell válnunk és a szenvedés bölcseletéből kell doktorálnunk.

84


A szív nyugodt tengere

J

apán háborús helyzete egyre reménytelenebbé vált. A hadsereg fogyatkozó sorainak feltöltése érdekében elkezdték a diákokat korábban lediplomáztatni, és a frontra küldték őket. Emiatt én is hat hónappal korábban végeztem. Amikor a diplomaosztóm napját 1943. szeptember 30-ára tették, táviratot küldtem a családomnak: „A Konron Maruval megyek haza”. Elküldtem a hajó nevét, amivel elindultam volna Simonoszekiből Puszanba, de aznap, amikor el kellett volna indulnom Tokióból hazafelé, különös élményem volt: a lábam a földbe gyökerezett, mozdulni sem tudtam. Bármennyire próbáltam, nem tudtam felemelni a lábam a földről, hogy a tokiói vasútállomásra menjek. Azt gondoltam magamban: „A Menny bizonyára nem akarja, hogy arra a hajóra szálljak fel.”, ezért úgy döntöttem, hogy Japánban maradok még egy darabig, és elmentem a barátaimmal, hogy megmásszuk a Fudzsi hegyet. Mikor pár nappal később visszatértünk Tokióba, az ország hangos volt a Konron Maruval történtek miatt. A hajót, amelyen én is rajta lettem volna, elsüllyesztették a Puszanba vezető útján. Megtudtam, hogy több mint ötszáz embert, köztük sok egyetemistát öltek meg. A Konron Maru óriási hajójára Japán nagyon büszke volt; egy amerikai torpedó azonban elsüllyesztette. Amikor édesanyám megtudta a hírt, hogy a hajó, amelylyel a fia érkezett volna, elsüllyedt, azonnal kirohant a házból, arra sem gondolt, hogy cipőt vegyen fel. Nyolc kilométert rohant mezítláb a vasútállomásra, és egyenesen Puszanba ment.

85


Amikor Puszanban a kikötői rendőrségre ért, felfedezte, hogy a nevem nincs az utaslistán. A tokiói vendégszállótól azonban megtudta, hogy összecsomagoltam a táskáimat és elmentem. Ez teljesen összezavarta és fájdalommal töltötte el. Egyre csak a nevem kiáltozta, arra sem figyelt, hogy óriási szálkák fúródtak a csupasz lábába. Könnyen el tudom képzelni, milyen mélységes aggodalom töltötte el, hogy mi történhetett fiával. Meg tudom érteni anyám szívét, azonban attól a naptól kezdve, hogy Isten útját választottam, szörnyű gyermeke lettem. Nem engedhettem meg, hogy személyes érzelmek láncoljanak le. Ezért nem üzentem meg, hogy nem szálltam fel a később elsüllyesztett hajóra, noha tudtam, hogy mélységesen aggódik a biztonságom miatt. Amikor végül visszatértem Koreába, láttam, hogy semmi sem változott. Japán zsarnoki uralma napról napra rosszabb lett. Az egész ország vérben és könnyben ázott. Visszamentem Hukszok Dongba, Szöulba, és a Mjungszude Egyházba jártam. Részletes naplót vezettem minden új felismerésről, amelyek naponta érkeztek. Volt olyan nap, amikor annyi felismerést kaptam, hogy egy egész naplót megtöltöttem. Válaszokat kaptam sok olyan kérdésemre, amelyekkel évek óta küzdöttem. Úgy tűnt, hogy az imával és az igazság keresésével töltött éveim végre választ kaptak. Rövid idő alatt történt mindez, mintha egy tűzgolyó ment volna keresztül rajtam. Ez idő tájt világosodott meg számomra: Isten és az emberiség közötti kapcsolat az atya és gyermekei közötti kapcsolat, és Istent mélységesen elszomorítja a szenvedésük. Ebben a pillanatban az univerzum összes titka felnyílt a lelkemben. Úgy tűnt, mintha valaki hirtelen bekapcsolt volna egy vetítőgépet. Tisztán lejátszódott előttem minden, ami azóta történt,

86


hogy az emberiség megszete Isten parancsát. Folyamatosan forró könnyek ömlöttek szememből. Térdre ereszkedtem és fejem a földre hajtottam. Nagyon hosszú ideig nem tudtam felkelni. Ahogy édesapám gyermekként a hátán vitt haza, Isten ölébe fektettem testemet, és hagytam, hogy hulljanak könnyeim. Kilenc évvel a Jézussal való találkozásom után szemem végre felnyílt Isten igaz szeretetére. Isten megteremtette Ádámot és Évát, és elküldte ebbe a világba, hogy legyenek termékenyek, sokasodjanak, és hozzák létre a béke világát ott, ahol élnek, ők azonban nem tudták kivárni a megfelelő időt. Paráznaságot követtek el, és két fiuk született: Káin és Ábel. A bűnbeesésből született gyermekek nem bíztak egymásban, és végül egyikük megölte a másikat. A világ békéje összetört, bűn borította be a világot, és elkezdődött Isten szomorúsága. Azután az emberiség még egy szörnyű bűnt követett el, amikor megölte Jézust, a Messiást. Így a szenvedés, amit az emberiség ma tapasztal, a jóvátétel folyamata, amelyen keresztül kell mennie, míg Isten szomorúsága folytatódik. Jézus akkor jelent meg nekem, amikor tizenhat éves fiú voltam, mert azt akarta, ismerjem meg az eredendő bűnt, amelyet az emberiség elkövetett, és hozzam létre a béke világát, ahol bűn és bűnbeesés többé nem létezik. Elfogadtam Isten komoly szavát, hogy jóvátegyem az emberiség bűneit, és létrehozzam a béke világát, amelyet Isten eredetileg teremtett. A béke világa, amely Isten vágya, nem olyan hely, ahová halálunkat követően megyünk. Isten azt akarja, hogy ez a világ, ahol most élünk, a teljesen békés és boldog világ legyen, amelyet eredetileg teremtett. Isten biztosan nem azért küldte Ádámot és Évát a világba, hogy szenvedjenek. Tudatnom kellett a világgal ezt a hihetetlen igazságot. Amikor megfejtettem az univerzum teremtésének titkát,

87


úgy éreztem, szívem csendes óceánná válik. Betöltötte Isten szava. Úgy éreztem, mintha mindjárt felrobbanna, arcom pedig mindig örömtől ragyogott.

88


„Kérlek, ne halj meg”

T

ovábbra is az imának szenteltem magam, és ösztönösen megéreztem, hogy eljött az idő, hogy megházasodjam. Mivel eldöntöttem, hogy Isten útját követem, az életemben mindent Isten akaratával összhangban kellett tennem. Ha egyszer megtudtam valamit az imán keresztül, nem volt más választásom, mint követni azt. Így elmentem egyik nagynénémhez, akinek nagy tapasztalata volt házasságok szervezésében, és kértem, mutasson be egy alkalmas feleségnek. Így találkoztam Csoi Szon Gillal, a neves keresztény Dzsungdzsu klán lányával. Becsületes családból származó, helyesen nevelt nő volt. Csak általános iskolát végzett, de nagyszerű személyisége volt: senkinek sem akart egy csepp gondot sem okozni. Erős jelleme és mély keresztény hite miatt tizenhat évesen bebörtönözték, mivel nem volt hajlandó a japán gyarmati követelményeknek engedelmeskedni, miszerint minden koreainak sintó szentélyben kell imádkoznia. Azt mondták nekem, hogy a huszonnegyedik férfi vagyok, akit vőlegényjelöltként mutatnak be neki, tehát úgy tűnt, alaposan megválogatja, kihez megy hozzá. Azonban mikor visszatértem Szöulba, teljesen elfeledkeztem még arról is, hogy egyáltalán találkoztunk. Azt terveztem, hogy miután Japánban befejeztem a tanulmányaimat, a kínai-mongol-orosz határ közelében lévő Hailarba, Kínába utazom. Tokióban az iskolám elrendezett egy állást a Mandzsúriai Elektromos Műveknél, és azt terveztem, hogy három évig

89


Hailarban fogok dolgozni, miközben oroszul, kínaiul és mongolul tanulok. A korábbiakhoz hasonlóan most is olyan iskolát kerestem, ahol japánul tanulhatok, hogy megnyerhessem a japánokat. Ebbe a határ közeli városba akartam menni, hogy számos idegen nyelvet megtanuljak, és így felkészülhessek a jövőre. Azonban egyre világosabbá vált, hogy Japán a vereség felé tart a háborúban. Úgy döntöttem, jobb, ha nem megyek Mandzsúriába, így hát megálltam Andungban (mai nevén Dandong) a Mandzsúriai Elektromos Művek egyik fiókirodájánál, és benyújtottam a papírokat kinevezésem megszüntetéséhez. Hazaindultam. Amikor megérkeztem, nagynénémet, akitől a házasság megszervezését kértem, nagy kínban találtam. Úgy tűnt, a hölgy, akivel találkoztam, nem volt hajlandó rajtam kívül bárki mást fontolóra venni partnereként, és ezzel nagy gondot okozott a családjának. Nagynéném megragadta a karomat, és elvitt a Csoi család otthonába. Őszintén elmondtam Csoi Szon Gilnak, milyen életet szándékozom élni. − Még ha össze is házasodunk, fel kell készülnöd arra, hogy legalább hét évig nélkülem kell élned − mondtam neki. − Miért van erre szükség? − kérdezte. Azt feleltem: −Fontosabb feladatom van, mint a családi élet. Valójában a házasságomnak segítenie kell, hogy képes legyek Isten gondviselését véghezvinni. Házasságunknak a családon túlmutatóan is tovább kell fejlődnie, hogy a nemzetet és az egész emberiséget szeretni tudjuk. Most, hogy tisztában vagy a célommal, igazán hozzám akarsz jönni? − Ez nem számít – válaszolta határozottan. − Miután találkoztunk, virágmezőről álmodtam a holdfényben. Biztos vagyok abban, hogy a Menny küldött téged páromként. Bármilyen nehézséget elviselek. 90


Aggódtam, ezért még többször rákérdeztem. Minden alkalommal próbálta megnyugtatni lelkemet és azt mondta: − Hajlandó vagyok bármit megtenni, amennyiben hozzád mehetek. Ne aggódj semmi miatt. Jövendőbeli apósom az esküvő kitűzött napja előtti héten meghalt, így az esküvőnket elhalasztottuk. Végül 1944. május negyedikén tartottuk meg a szertartást. Általában a május a gyönyörű tavaszi napok ideje, de az esküvőnkön zuhogott az eső. A szertartást Li Ho Bin tiszteletes végezte, a Jézus Egyházból. Később, Korea felszabadulását követően Li tiszteletes Dél-Koreába ment, egy ökumenikus szemináriumot alapított, a Dzsung-ang szemináriumot. Feleségem és én Hukszong Dongban, a vendégszállón kezdtük el közös életünket. Igazán szerettem őt, és annyira gondoskodtam róla, hogy a vendégszálló háziasszonya azt mondogatta: „Ó, biztos nagyon szereti, mivel úgy bánik vele, mint a hímes tojással.” A Kasima-Gumi Építőipari Vállalat kjongszongi telepénél vállaltam munkát, Jongszanban, hogy fenntartsam családomat, miközben egyházi munkát is végeztem. Egy októberi napon azután a japán rendőrség hirtelen betört az otthonunkba. Azt akarták tudni, ismerek-e egy bizonyos személyt a Vaszeda Egyetemről. Mielőtt egyáltalán válaszolhattam volna, megfogtak és elvittek otthonról a Kjunggi Területi Rendőrállomásra. Azért vettek őrizetbe, mert egyik barátomat letartóztatták kommunista tevékenység miatt, és ő a kihallgatóknak megemlítette a nevemet. A rendőrségen rögtön kínozni kezdtek. „A Kommunista Párt tagja vagy, igaz? Igaz, hogy együtt dolgoztál azzal a gazemberrel, amikor Japánban tanultál? Ne is próbáld tagadni, elég felhívnunk a tokiói rendőrséget, és mindent elmondanak. Add meg a párttagok nevét, különben úgy halsz meg, mint egy kutya.” 91


Egy asztallal vertek; mind a négy lábát eltörték a testemen, de nem voltam hajlandó elárulni azokat, akikkel Japánban együtt dolgoztam. A japán rendőrség ekkor a lakásunkra ment, teljesen felforgattak mindent, és megtalálták a naplóimat. Elhozták a naplókat, lapról lapra végigmentek rajta, és követelték, hogy mondjak el mindent azokról, akiknek a nevét megtalálták bennük. Nem mondtam semmit, noha tudtam, hogy megölhetnek hallgatásom miatt. A rendőrök könyörtelenül rúgtak és megtapostak hegyes katonai csizmáikkal, míg a testem úgy elgyengült, mintha meghaltam volna. Akkor felkötöztek a mennyezethez, és előre-hátra lengettek. Mint egy darab húst a hentesnél, így lengtem, közben egy rúddal szurkáltak. A szám hamarosan vérrel telt meg, és a vér csöpögni kezdett az alattam lévő betonpadlóra. Minden alkalommal, amikor elveszítettem az eszméletemet, egy vödör vizet öntöttek rám. Amint föleszméltem, a kínzás folytatódott. Befogták az orrom, egy teáskannát szorítottak a számba, és arra kényszerítettek, hogy igyam a vizet. Amikor a hasam teljesen megtelt vízzel, háttal a földre fektettek, úgy néztem ki, mint egy béka, és a hasamra tapostak a katonai csizmákkal. A víz kipréselődött a nyelőcsövemen keresztül, és csak hánytam, amíg minden elsötétült. Az ilyen kínzást követő napokon a nyelőcsövem szinte lángolt. A fájdalom olyan erős volt, hogy egyetlen kanál levest sem tudtam lenyelni. Erőtlen voltam, és csak feküdtem arccal a földön, meg sem tudtam mozdulni. A háború a végéhez közeledett, és a japán rendőrök elkeseredettek voltak. El nem tudom mondani, milyen módokon kínoztak. Én azonban kitartottam és nem adtam meg egyetlen barátom nevét sem. Ügyeltem, hogy akkor sem mondjam el, amit hallani akarnak, amint épp elvesztettem az eszméletemet, vagy amikor

92


visszanyertem. Végül a kínzásba belefáradva a japán rendőrség anyámért küldött. Amikor megérkezett, a lábam úgy fel volt dagadva, hogy nem tudtam egyedül megállni. Két rendőr vállára vette a karomat, így vonszoltak be a látogatási helységbe. Anyámnak könnyben úszott a szeme, még mielőtt meglátott volna. „Tarts ki még egy darabig – mondta. – Anyád szerez valahogyan egy ügyvédet. Kérlek, tarts ki, ne halj meg!” Anyám látta vérrel borított arcomat, és kérlelt: „Mindegy, mennyi jót akarsz tenni − mondta. − Sokkal fontosabb, hogy életben maradj. Mindegy, mi történik, ne halj meg!” Sajnáltam anyámat. „Anyám!” − akartam kiáltani, és átöleltem volna, hogy vele együtt sírjak. Nem tehettem azonban, mert pontosan tudtam, hogy épp ezért hozta őt oda a rendőrség. Anyám tovább kérlelt, hogy ne haljak meg, de csak annyit tehettem, hogy pislantottam durván feldagadt és véres szememmel. Mialatt a Kjunggi Rendőrségen tartottak fogva, Li Gi Bong asszony, a vendégszálló háziasszonya látott el élelemmel és ruhával. Minden alkalommal sírt, amikor eljött. Azzal vigasztaltam: „Tartson még ki egy darabig. Ez a kor a végéhez közeledik. Japán el fog bukni. Ne sírjon.” Nem csupán üres szavak voltak ezek − Isten adta nekem ezt a meggyőződést. Mikor a rendőrség a következő év februárjában kiengedett, elvittem a vendégszállóban felhalmozott összes naplómat a Han folyó partjára, és elégettem, nehogy további problémákat okozzanak a barátaimnak. Ha nem tettem volna meg, tudom, hogy a rendőrség a naplókat felhasználta volna, hogy másoknak ártson. Testem nem könnyen épült fel a kínzásokból. Jó darabig véres volt a székletem. Li asszony, a vendégszálló háziasszonya és nővére őszintén és nagy odaadással segített meggyógyítani a testemet. Végül 1945. augusztus 15-én Korea felszabadult Japán uralma

93


alól. Minden koreai erre a napra várt. Óriási érzelmek napja volt. Az egész félszigetet betöltötték a Mansei kiáltások és a Tegukgikat, a koreai lobogókat lengető emberek. Én azonban nem tudtam csatlakozni az ünnepléshez. Szívem halálosan komoly volt, mert előre láttam a szörnyű csapást, amely a Koreai-félszigetre várt. Egy kis szobába mentem egyedül és imába merültem. Baljós érzésemnek megfelelően nem sokkal később a japán uralom alól felszabadult szülőföldünk a 38. szélességi fok mentén kettészakadt. Északon Isten létezését tagadó kommunista rezsim jött létre.

94


A parancs, amelynek engedelmeskedni kellett

K

özvetlenül a felszabadulást követően országunk hihetetlen zűrzavarban volt. A mindennapi szükségleti cikkeket nehéz volt beszerezni, még azoknak is, akiknek volt pénzük. Otthon kifogytunk a rizsből, így Pekcsonba indultam, Hvanghe tartományba, egy Szöultól északra fekvő, a 38. szélességi körhöz közel eső közösséghez, hogy elhozzam a korábban megvásárolt rizst. Utam közben kinyilatkoztatást kaptam: „Menj a 38. szélességi körön túlra! Keresd meg Isten embereit északon!” Azonnal a 38. szélességi körön túlra mentem, és Phenjanba indultam. Csak egy hónapja volt, hogy első gyermekünk megszületett. Aggódtam a feleségemért. Tudtam, hogy nyugtalanul fog várni engem, de nem volt mód rá, hogy hazatérjek, mielőtt északra indulok. Isten parancsai nagyon komolyak, követni kell tétovázás és fenntartás nélkül. Semmit nem vittem magammal, csak a Bibliát, amelyet már tucatszor olvastam, és amelyet mákszemnyi betűkkel telejegyzeteltem a sorok alatt. A menekültek már özönlöttek dél felé, hogy elkerüljék a kommunista rezsimet. A kommunista párt elutasította a vallást, így különösen a keresztények tartottak délre, vallási szabadságukat keresve. A kommunisták a vallást az emberek ópiumának bélyegezték, és ragaszkodtak hozzá, hogy senki ne legyen vallásos. Én a Menny hívásának engedelmeskedve éppen erre a helyre indultam. Egyetlen lelkész se menne ilyen helyre, én azonban önszántamból, a két lábamon mentem oda.

95


Amint a délre tartó menekültek száma nőtt, Észak elkezdte szigorítani a határvédelmet. Nem volt könnyű átjutnom a 38. szélességi körön. Amíg legyalogoltam az ötven kilométert a határig, és végül Phenjanba érkeztem, sose kérdeztem, miért kell ilyen nehéz utat járnom. Június hatodikán értem Phenjanba. A kereszténység olyan mély gyökeret vert a városban, hogy úgy emlegették, a Kelet Jeruzsáleme. A japánok a megszállás alatt sokféleképpen próbálták elnyomni a kereszténységet. A polgárokat arra kényszerítették, hogy a sintó szentélyekben imádkozzanak, sőt még arra is, hogy a tokiói uralkodói palota felé hajoljanak meg, ahol a császár élt. Phenjanba érve igehirdető munkám Rah Szob Csoi otthonában kezdtem, aki Phenjan nyugati kapujánál, a Kjongcsang Ri körzetben lakott. A környék gyermekeiről kezdtem gondoskodni. Gyermektörténeteket meséltem nekik, amelyek a Bibliai igéket szemléltették. Gyermekek voltak, de a nyelv azon udvarias formájában szóltam hozzájuk, amit általában a felnőtteknek tartanak fenn, és igyekeztem a legjobban gondoskodni róluk. Közben nem adtam fel a reményt, hogy valaki majd jön, hogy meghallgassa az új üzenetet, amit át kellett adnom. Volt, amikor egész álló nap a bejáratot figyeltem, azt remélve, hogy valaki jön. Nemsokára komoly hitű emberek kezdtek hozzám járni. Egész éjjel beszéltem nekik, tanítottam az új üzenetet. Mindegy volt, hogy ki jött el. Lehetett hároméves gyermek, vagy hajlott hátú, vak öregasszony. Szeretettel és tisztelettel fordultam feléjük. Meghajoltam előttük, és úgy szolgáltam őket, mintha a mennyből jöttek volna. Még ha idős emberek voltak is a vendégeim, késő éjszakáig beszélgettem velük. Sosem gondoltam, hogy, ó, utálom, mikor ilyen öreg emberek jönnek. Mindenki értékes. Mindegy,

96


hogy férfi vagy nő, fiatal vagy idős, mindenki ugyanolyan értékes. Az emberek hallgatták a huszonhat éves fiatalembert, ahogy beszélt a Rómaiakhoz írt levélről, vagy a Jelenések könyvéről. Amit hallottak, különbözött attól, amit bárhol másutt hallhattak, így lassan kezdtek összegyűlni az igazságra éhes emberek. Egy fiatalember minden nap eljött, de azután szó nélkül elment. Ő volt Kim Von Pil, aki a szellemi családom első tagja lett. A Phenjani Iskolában végzett és tanárként dolgozott. Felváltva készítettük a rizst az étkezésekhez, és így alakítottuk ki a mester és tanítványa közötti kapcsolatot. Ha egyszer elkezdtem tanítani a Bibliát, nem tudtam abbahagyni addig, míg végül a gyülekezet tagjai elnézést nem kértek, mondván, máshová kell menniük. Olyan szenvedéllyel tanítottam, hogy egész testem izzadt. Néha szünetet tartottam, és egy másik szobába mentem, ahol egyedül lehettem. Levettem az ingem és kicsavartam az izzadságot. Így volt ez nemcsak nyáron, de a téli hidegben is; ilyen sok energiát öntöttem a tanításba. Az Istentiszteletekhez mindenki tiszta fehér ruhát vett. Ugyanazokat a dalokat énekeltük, tucatnyi alkalommal is megismételtük; nagyon szenvedélyes Istentiszteleteket teremtettünk ezzel. A gyülekezet tagjait ez annyira megérintette és inspirálta, hogy mind sírni kezdtünk. Az emberek a „könnyek egyházának” hívtak minket. Amikor az Istentisztelet véget ért, a gyülekezet tagjai beszámoltak az Istentisztelet során kapott kegyelemről. Az ilyen tanúságtételek során éreztük a kegyelem mámorító közegét. Mintha a testünk felemelkedett volna a Mennyhez. Egyházunk sok tagja élt át szellemi élményeket. Volt, aki transzba esett, volt, aki prófétálni kezdett, volt, aki nyelveken beszélt és volt, aki fordította. Néha olyan ember is eljött, aki nem tartozott a közösségünkhöz. A gyülekezetünk egy tagja csukott

97


szemmel odament hozzá, és vállon veregette, mire az illető hirtelen könnyes bűnbánó imába kezdett. Ilyen alkalmakkor a Szentlélek forró tüze járt a közösségünkben. Amikor a Szentlélek dolgozott, krónikus betegségekből gyógyultak meg emberek, mintha a betegség nem is létezett volna. Elterjedt egy történet, hogy valaki evett a rizsből, amit hagytam, és meggyógyult a gyomorbetegségéből. Az emberek mondogatni kezdték, hogy az egyházban osztott ételnek gyógyító hatása van. Onnantól kezdve sokan várták, hogy befejezzem az étkezést, abban a reményben, hogy nekik is jut az általam meghagyott rizsből. Ahogy az ilyen szellemi jelenségek ismertté váltak, gyülekezetünk nőttön nőtt, míg végül olyan sokan voltunk, hogy nem tudtuk becsukni az ajtót. Dzsi Szung Do nagymama és Ok Sze Hjan nagymama úgy jöttek az egyházhoz, hogy álmukban üzenetet kaptak: „Egy fiatal szellemi tanító jött délről, és most itt van Manszudéval 6 szemközt, menj, találkozz vele”. Senki sem térítette őket. Egyszerűen csak eljöttek az álomban megadott helyre. Amikor megérkeztek, örömmel látták, hogy valóban ott vagyok, az az ember, akiről álmukban hallottak. Elég volt rápillantanom az arcukra, hogy megértsem, hogyan, miért jöttek. Amikor megválaszoltam a kérdéseiket, anélkül, hogy megkérdeztem volna, mit szeretnének tudni, az örömtől és a meglepetéstől magukon kívül voltak. Saját élményeimből fakadó történetekkel tanítottam Isten igéjét. Talán emiatt sok ember találta úgy, hogy világos választ kap olyan kérdésekre, amelyekre azelőtt soha nem kapott választ. A város más nagy egyházainak hívői közül átjöttek a gyülekezetünkbe, miután hallották a tanításomat. Egy alkalommal a phenjani igen prominens Dzsangszudzse Egyház tizenöt elkötelezett tagja egy csoportként átjött az egyházunkba, ami az ő egyházukban az 6

Phenjan főtere

98


idősek tanácsának erős tiltakozását váltotta ki. Kim In Dzsu asszony apósa jól ismert egyházi elöljáró volt Phenjanban. Családjuk otthona a templomukkal épp átellenben volt. Kim In Dzsu azonban titokban a mi egyházunkba járt. A ház hátuljába ment, felmászott az ott álló nagy cserépedények egyikére, majd át a kerítésen, csak hogy apósáék tudta nélkül tudjon távozni. Mindezt várandósan tette, úgy, hogy a kerítés kétszer vagy háromszor magasabb volt egy embernél. Bátornak kellett lennie, hogy ezt megtegye. Végül apósa részéről komoly üldöztetésben lett része. A kemény veréstől véres könnyeket ejtett. Később azonban azt mondta, a tudat, hogy a tagok ott állnak a kapun kívül és érte imádkoznak, eloszlatta minden fájdalmát. − Mester, honnan tudtad, hogy vernek engem? − kérdezte. − Amikor gyülekezetünk tagjai a kapunál vannak, minden fájdalmam elszáll, és apósomnak sokkal fárasztóbb engem vernie. Miért van ez így? Apósa és anyósa folyamatosan verte őt, még oda is kötözték egy oszlophoz, mégsem tudták megakadályozni, hogy a gyülekezetünkbe járjon. Végül családjának tagjai eljöttek a mi egyházunkhoz, és engem kezdtek verni. Megtépték a ruhámat, és az arcom feldagadt, de soha nem ütöttem vissza. Tudtam, ez csak nehezítené Kim asszony helyzetét. Amint a Phenjan környéki nagy egyházakból egyre több és több ember kezdett járni Istentiszteleteinkre, a meglévő egyházak lelkészei féltékenyek lettek, és panaszt tettek a rendőrségen. A kommunista hatóságok szemében tüske volt az egyházak léte, és csak az alkalmat keresték, hogy elnyomják, megszüntessék azokat. Kapva kaptak a lelkészek adta lehetőségen, és őrizetbe vettek. Azzal vádoltak meg, hogy kémkedés céljával jöttem délről. 1946. augusztus 11-én bebörtönöztek a Dedong Biztonsági Állomáson.

99


Hamisan megvádoltak azzal, hogy a dél-koreai elnök, Li Szin Man küldött északra azon terve részeként, hogy elfoglalja ÉszakKoreát. Még egy szovjet vizsgálóbiztost is hívtak, azonban nem tudták semmiképp megalapozni, hogy bármilyen bűnt elkövettem volna. Végül három hónappal később ártatlannak nyilvánítottak és szabadon engedtek, addigra azonban a testem szörnyű állapotban volt. A kínzások során annyi vért veszítettem, hogy életem egy hajszálon múlott. A gyülekezetem tagjai vettek gondozásukba, ők ápoltak. Az életüket kockáztatták, és nem vártak el semmit cserébe. Amikor felépültem, folytattam az evangélikus munkámat. Egy éven belül a gyülekezetünk meglehetősen nagy lett. A meglévő egyházak nem hagytak békén bennünket, mert a gyülekezeteik egyre több és több tagja látogatta Istentiszteleteinket. Végül vagy nyolcvan lelkész közösen levelet írt a rendőrségnek. 1948. február 22-én ismét őrizetbe vettek a kommunista hatóságok. A társadalmi rend megzavarásával vádoltak, valamint azzal, hogy Li Szin Man kémje vagyok. Megbilincselve vittek el. Három nappal később leborotválták a fejemet és börtöncellába zártak. Még mindig emlékszem, milyen érzés volt, amikor a hajam, amit az egyház vezetése alatt növesztettem, a földre hullt. Emlékszem a hajamat vágó ember, egy bizonyos Mr. Lee arcára is. A börtönben a hatóságok vég nélkül vertek, követelték, hogy valljam be bűneimet; én azonban kitartottam. Amikor vért hánytam, és úgy tűnt, a halál küszöbén állok, akkor sem nem hagytam, hogy elveszítsem az eszméletemet. Néha a fájdalom olyan erős volt, hogy összegörnyedtem kínomban. Gondolkodás nélkül imádkozni kezdtem: „Istenem, ments meg” − azután a következő pillanatban összeszedtem magam, és magabiztosan imádkoztam: „Istenem, ne aggódj miattam. Sun Myung Moon még nem

100

. kön n y e k k e l t e li szív .

halt meg. Nem engedem, hogy ilyen nyomorúságos körülmények között haljak meg.” Igazam volt. Nem jött el még az idő, hogy meghaljak. Hegyként tornyosultak előttem az elvégzendő feladatok. Küldetésem volt. Nem olyan gyenge valaki voltam, akiből ki lehetett verni a beismerést puszta kínzással. Minden alkalommal, amikor összerogytam a kínzásoktól, azzal a gondolattal viseltem ezt el, hogy a koreai nép érdekében szenvedek. „Népünk fájdalmát veszem vállamra, érte hullnak könnyeim.” Minden alkalommal, amikor a kínzás olyan erős volt, hogy az eszméletvesztés szélére sodort, hallottam Isten hangját. Azokban a pillanatokban, amikor úgy tűnt, életem véget ér, Isten megjelent. Testem még mindig hordozza az ott kapott hegeket. A testemből kitépett hús és az elvesztett vér helyére új került, de az élmény fájdalma ezekben a hegekben megőrződött és velem marad. Gyakran rápillantottam ezekre a hegekre, és azt gondoltam: „Ezek miatt a hegek miatt biztos, hogy győzni fogsz.” Április harmadikára, bebörtönzésem negyvenedik napjára tűzték ki a tárgyalásomat, de négy nappal elhalasztották, így április hetedikén tartották. Észak-Korea legismertebb lelkészei jöttek a bíróságra, és mindenféle bűnökkel vádoltak. A kommunista párt is gúnyt űzött belőlem, az emberiség ópiumának nevezve a vallást. Gyülekezetünk tagjai ott álltak az egyik oldalon és fájdalmasan sírtak. Úgy sírtak, mintha a gyermekük vagy a férjük halt volna meg. Én azonban nem sírtam. Az egyháztagok fádalomtól gyötrődve zokogtak miattam, nem éreztem hát egyedül magam a Menny útját járva. Nem szerencsétlenség várt rám, ezért úgy éreztem, hogy nem szabad sírnom. Az ítélethirdetést követően, amikor elhagytam a tárgyalótermet, felemeltem összebilincselt kezemet, és megráztam, jelként tagjaink számára. A lánc csengése harangra emlékeztetett. Aznap elvittek a Phenjan Börtönbe.

101


Nem féltem a börtönélettől. Nem először történt meg velem. Minden cellában volt egy kialakult hierarchia a rabok között, és könnyen össze tudtam barátkozni a rabok között a vezetővel, aki a hierarchia csúcsán állt. Elég volt pár szót beszélgetnünk, és a főnök gyorsan a barátom lett. Szerető szívünk bárki szívét képes megnyitni. Pár nap után, miközben a cella legfélreesőbb helyén ültem, a főnök magasabb pozícióba emelt. A mellékhelyiség melletti kis sarokban akartam ülni, de ragaszkodott hozzá, hogy a cellának egy jobb helyére menjek. Akármennyire tiltakoztam, kitartott mellette. Miután a főnökkel összebarátkoztam, mindenkit figyelmesen megnéztem a cellában. Az ember arca mindent elárul róla. „Az arcod alapján ilyen és ilyen lehetsz, ilyen és ilyen jellemvonásokkal.” A rabok meglepődtek, mennyi mindent el tudtam mondani róluk az arcuk jellegzetességei alapján. Lelkük mélyén nem tetszett nekik, hogy egy ember, aki most látja őket először, ennyi minden el tud mondani róluk, de el kellett ismerniük, hogy pontosan írtam le őket. Meg tudtam osztani a szívem, és beszélgetni tudtam bárkivel, így a börtönben is voltak barátaim. Többek között egy gyilkossal is baráti kapcsolatba kerültem. Bebörtönzésem igazságtalan volt, mindazonáltal fontos képzést nyújtott. A világon minden megpróbáltatásnak jelentősége van. A börtönben még a tetű is jó barát. Kegyetlenül hideg volt a börtönben. A tetvek sorban masíroztak a rabruha varrata mentén. Ha egymás mellé tettük a tetveket, kicsiny labdává kapaszkodtak össze, mi pedig görgettük ezeket a labdákat, ahogy a ganajtúró görgeti a trágyát, és a tetvek mindent megtettek, hogy együtt

102


maradjanak. A tetvek szeretik beásni magukat, így összedugták a fejüket, hogy csak a végük látszódott ki. Sokat mókáztunk a börtönben, miközben ezt néztük. Senki nem kedveli a tetveket vagy a bolhákat. A börtönben azonban a tetvek és a bolhák is fontos beszélgetőpartnerré válnak. Abban a pillanatban, hogy egy poloskára vagy bolhára irányítod a tekinteted, valamilyen felismerés villan át elméden, és fontos, hogy meg tudd ezt ragadni. Sosem tudjuk, Isten mikor, milyen módon szól hozzánk. Ezért figyelmesen vizsgáljuk még az olyan dolgokat is, mint a poloska vagy a bolha.

103


Egy rizsszem, amely nagyobb, mint a Föld

M

ájus huszadikán, három hónappal azután, hogy a phenjani börtönbe kerültem, a Hungnam börtönbe vittek. Felháborodást és szégyent éreztem a Menny előtt. Egy tolvajjal kötöztek össze, hogy ne menekülhessek el. Tizenhét órán keresztül utaztunk. Amint az ablakon kinéztem, hatalmas szomorúság tört fel bennem. Hihetetlennek tűnt, hogy ezt a folyók mellett, völgyeken át kanyargó utat fogolyként teszem meg. A Hungnam börtön koncentrációs tábor volt különleges elítéltek számára, akik a Hungnami Nitrogénműtrágya Gyárban dolgoztak. A következő két év és öt hónap folyamán kemény kényszermunkát végeztem. A kényszermunka gyakorlatát Észak-Korea a Szovjetuniótól tanulta. A szovjet kormány nem végezhette ki csak úgy a burzsoázia tagjait és a nem kommunista embereket, mivel a világ árgus szemmel figyelte, és tekintetbe kellett venniük a világ véleményét. Így kitalálták a kényszermunka büntetését. Az ilyen módon kihasznált embereket addig dolgoztatták, amíg végül belehaltak a kimerültségbe. Az észak-koreai kommunisták lemásolták a szovjet rendszert, és minden elítéltet három év kényszermunkára ítéltek. Valójában az elítéltek általában a büntetésük lejárta előtt belehaltak a munkába. Reggel fél ötkor kezdődött a napunk. Felsorakoztattak a mezőn, és megmotoztak bennünket, csempészárut keresve. Levettük az összes ruhánkat, és minden egyes ruhadarabot tüzetesen átvizsgáltak. A ruhákat olyan hosszasan ütötték, hogy egy porszem

104


se maradt bennük. Az egész folyamat több mint két óráig tartott. Hungnam a tengerparton van, télen a szél metsző fájdalommal hasított meztelen testünkbe. A motozást követően undorító ételt kaptunk. Ezt követően négy kilométert gyalogoltunk a műtrágya gyárig. Négyes oszlopban meneteltünk, meg kellett fognunk egymás kezét, a fejünket nem emelhettük fel. Pisztolyokkal és puskákkal felfegyverzett őrök vettek körül minket. Bárkit, aki a sorát hátráltatta, vagy elengedte a mellette állók kezét, keményen megverték, mondván, hogy szökni akart az illető. Télen a hó az embereknél is magasabb volt. A jeges téli reggeleken, az embermagasságú hóban menetelve forogni kezdett velem a világ. A fagyott út elképesztően csúszós volt, a hideg szél kegyetlenül fújt, hogy a hajunk égnek meredt tőle. Semmi erőnk nem volt, még a reggelit követően sem, térdünk összerogyott alattunk. Mégis el kellett jutnunk a munkaterületre, ezért végigvonszoltuk kimerült lábunkat az úton. Amint az eszméletvesztés határán haladtunk az úton, emlékeztettem magam, hogy a Mennyhez tartozom. A gyárban nagy hegyben állt az anyag, amit röviden csak ‘ammóniának’ hívtunk. Valójában valószínűleg ammónium-szulfát lehetett, egy gyakorta használt műtrágya. Futószalagon érkezett, és fehér vízesésként hullott alá a dombra. Meglehetősen forró volt, amikor a szalagról lejött, még a tél közepén is füstölt, azután gyorsan lehűlt és jeges keménységűre szilárdult. A munkánk az volt, hogy kilapátoljuk és szalmazsákokba töltsük a műtrágyát. Műtrágya hegynek hívtuk a majd húsz méter magas dombot. Nyolckilencszáz ember lapátolta el a műtrágyát egy nagyobb területen, olyan hatást keltve, mintha félbe akarnánk vágni a hegyet. Tízes csapatokba szerveztek minket, minden csoport minden nap 1300 zsák megtöltéséért és elszállításáért volt felelős.

105


Így minden emberre 130 zsák jutott. Ha egy csapat nem teljesítette a kvótát, az ételadagjukat megfelezték. Úgy dolgozott mindenki, hogy az élete múlt a kvóta teljesítésén. Hogy minél hatékonyabban tudjuk cipelni a műtrágyával teli zsákokat, acéldrótból tűt készítettünk, amellyel be tudtuk kötözni a megtöltött zsákokat. A drótot a gyárban végigfutó sínre tettük, és az anyagok szállítására használt kis kocsikkal kilapítottuk, ezután tudtuk tű gyanánt használni. Ahhoz, hogy lyukat vágjunk a zsákba, üvegszilánkokat használtunk, amit a gyár betört ablakaiból szereztünk. Az őrök bizonyára sajnálták a rabokat kíméletlen munkakörülményeik miatt, mert sosem akadályozták meg, hogy betörjük a gyár ablakait. Egyszer eltörtem az egyik fogamat, amint egy drótot próbáltam elvágni vele. Még most is látszik, hogy az egyik első fogam törött. Feledhetetlen emlékként velem maradt a Hungnami börtönből. A kemény munka alatt mindenki lesoványodott. Én voltam a kivétel. A többi elítélt irigyelt amiatt, hogy meg tudtam tartani hetvenkét kilós súlyomat. Mindig kitűntem a fizikai munkában. Egy alkalommal azonban súlyosan megbetegedtem, tüdőbajra emlékeztető tünetekkel. Közel egy hónapig voltam beteg. Mégsem hagytam ki egyetlen napot sem a gyárban. Tudtam, ha hiányoznék, a többi elítélt lenne felelős az én részemért is. A többiek az erőm miatt úgy hívtak: az ember, aki olyan, mint egy acélrúd. A legkeményebb munkát is elviseltem. A börtön és a kényszermunka nem volt olyan nagy gond számomra. Bármilyen ádáz verésben vagy szörnyű körülményekben van része az ember el tudja viselni, ha szívének határozott a célja. Az elítéltek ki voltak téve a kénsavnak is, amit az ammónium-szulfát készítéséhez használtak. Amikor Japánban a Kawasaki acélműben dolgoztam, többször tanúja voltam, amint a kénsav tárolására használt tartályokat tisztító emberek belehaltak

106


a savmérgezésbe. Hungnamban a helyzet sokkal rosszabb volt. A kénsav miatt kihullott a hajunk, és bőrünkön nedvedző sebek keletkeztek. A gyárban dolgozó emberek többsége hat hónap elteltével elkezdett vért hányni és meghalt. Az ujjunkon gumi védőfelszerelés volt, a sav azonban hamar átrágta magát rajta. A sav gőze átjárta és használhatatlanná tette a ruhánkat, a bőrünk pedig kirepedezett és vérezni kezdett. Néha még a csont is láthatóvá vált. Tovább kellett dolgozzunk, egyetlen nap pihenő nélkül, vérző és gennyes sebekkel. Az ételadagunk két kis tálkányi rizs volt. Nem volt hozzá semmi más, csak egy leves, ami retekhajtásból készült, sós vízzel. A leves annyira sós volt, hogy égette a torkunkat, a kemény rizst azonban nem tudtuk megenni anélkül, hogy a levessel leöblítettük volna. Senki sem hagyta meg a levest, egy cseppet sem. Amikor megkaptuk a tál rizst, az elítéltek egyszerre a szájukba tömték az egészet. Miután a saját rizsüket megették, körbenéztek, és a nyakukat nyújtogatva figyelték, a többiek hogyan esznek. Időnként valaki belekanalazott valaki más csészéjébe és összeverekedtek. Egy lelkész, aki együtt volt velem Hungnamban, egyszer azt mondta: „Hadd egyek csak egy szemet, és két tehenet adok neked, ha kikerültünk innen.” Az emberek annyira elkeseredettek voltak, hogy ha egy elítélt étkezés közben halt meg, a többiek még a szájából is kivették a rizst, hogy maguk megegyék. Az éhség fájdalmát csak az ismeri, aki maga megtapasztalta. Amikor valaki éhes, egyetlen szem rizs is nagyon értékessé válik. Még ma is feszült leszek, ha Hungnamra gondolok. Nehéz elhinni, hogy egyetlen szem rizs milyen ösztönző lehet a testnek, de amikor igazán éhes az ember, sírva fakad, annyira vágyódik az étel után. Ha a gyomrunk tele van, a világ nagynak tűnik, egy éhes embernek azonban egyetlen rizsszem nagyobb az egész világnál.

107


Számára egyetlen rizsszem is hatalmas értékkel bír. A börtönben az első naptól kezdve szokásommá tettem, hogy rizs adagom felét rabtársaimnak adom, és csak a másik felét tartom meg. Három hétig edzettem így magam, utána ettem csak meg az egész adagot. Emiatt úgy éreztem, két ember adagját eszem, így könnyebben elviseltem az éhséget. A börtönélet olyan nyomorúságos volt ott, hogy el sem tudja képzelni, aki maga nem tapasztalta meg. Az elítéltek fele egy éven belül meghalt, így naponta végig kellett néznünk, amint faládákban kicipelték a holttesteket. Annyira keményen dolgoztunk, és az egyetlen reményünk a távozásra ez volt, halott testként abban a fa koporsóban. Amit velünk tettek, az még egy könyörtelen és kegyetlen rezsim részéről is túlment az emberiesség minden határán. Mindazt a sok műtrágyás zsákot, amit az elítéltek fájdalommal és könnyek közt töltöttek meg, hajóra pakolták, és a Szovjetunióba szállították.

108


A Hungnami börtön a hóban

A

z étel után a börtönben a legértékesebb dolog a tű és a cérna volt. Ruhánk elhasználódott és elszakadt a kemény munka során, azonban nehéz volt tűt és cérnát szerezni, hogy megjavítsuk. Egy idő után a rabok rongyos koldusnak néztek ki. Nagyon fontos volt, hogy befoltozzuk a lyukakat, hogy kirekesszük a hideg téli szelet, ha csak egy kicsit is. A földön talált kis darab ruhaanyag rendkívül értékes volt. Még ha tehén trágya alatt volt is, az elítéltek összeverekedtek, hogy felvegyék. Egyszer, amint a zsákokat cipeltem, az egyik zsákba beleszúrva egy tűt találtam. Valószínűleg véletlenül benne felejtették, amikor a zsákot készítették. Attól kezdve én lettem a Hungnam börtön szabója. Annyira örültem, hogy azt a tűt megtaláltam. Minden nap a többi rab nadrágjait, térdnadrágjait javítottam. Még a tél közepén is izzadtunk a forróságtól a műtrágya gyárban, el lehet képzelni, milyen elviselhetetlen volt ez nyáron. Én azonban egyszer sem tekertem fel a nadrágom szárát, és nem mutattam meg a lábszáramat. Még a legnagyobb nyári forróságban is megkötöttem a nadrágom szárát a hagyományos koreai módon. Mások levették a nadrágot és alsónadrágban dolgoztak, én azonban mindig megfelelően öltözködtem. Amikor a munkát befejeztük, egész testünket izzadság és a műtrágya pora borította. A legtöbb elítélt levette a ruháit és megmosakodott a gyárból jövő mocskos vízben. Én azonban soha nem mosakodtam meg ott, ahol mások láthatták a testemet. Inkább félretettem a napi egy pohár vízadagom felét,

109


majd korán felkeltem, mikor a többiek még aludtak, hogy lemossam magam egy kis darab ruhaanyaggal, amelyet belemártogattam a fél pohár vízbe. Ezt az időt használtam arra is, hogy összpontosítsam a szellemem és imádkozzak. Testemet értékesnek tartottam, és nem akartam nemtörődöm módon másoknak mutogatni. A cellában harminchat ember volt, én a mellékhelyiség melletti kis sarkot választottam. Ezen a helyen senki se lépkedett át rajtam, de senki nem akarta ezt a helyet. Mellékhelyiségnek hívtuk, de valójában egy kis cserépedény volt, még teteje sem volt. A folyadék nyáron túlfolyt, kiömlött belőle, télen megfagyott benne. Leírhatatlanul orrfacsaró bűze volt. A raboknak gyakran volt hasmenése a sós leves és a kemény rizsgolyók miatt, amit mindennap ettünk. A mellékhelyiség mellett ültem, és hallottam, hogy valaki felnyög: „Ó, a hasam...”. Az illető gyors lépésekkel igyekezett a vécéhez. Amint letolta a nadrágját, a hasmenés kilövellt. Mivel a vécé mellett voltam, gyakran lefröcskölt. Még éjszaka is, amikor mindenki aludt, előfordult, hogy valakinek fájt a hasa. Amikor hallottam az emberek fájdalmas nyögéseit, amint rájuk lépett valaki, tudtam, hogy valaki a vécéhez igyekszik, felkeltem, és a sarokba húzódtam. Ha pedig aludtam, és nem hallottam közeledni, akkor viselhettem a következményeit. Hogy elviseljem ezt a lehetetlen helyzetet, megpróbáltam ezeket a képeket és hangokat egyfajta művészetnek tekinteni. Mindezek ellenére megtartottam a mellékhelyiség melletti helyet magamnak egész ottlétem alatt. − Miért azt a helyet választottad? − kérdezték más rabok. − Nekem ez a legkényelmesebb − válaszoltam. Nem csupán a levegőbe beszéltem. Valóban azon a helyen volt a legkönnyebb a szívem.

110


A rabszámom 596 volt. Az emberek „Öt-kilencven-hatosnak” hívtak. Éjszakákon át, mikor nem tudtam aludni, bámultam a mennyezetet, és ismételtem ezt a számot, újra és újra (5: oh, 9: guh, 6: ryuk). Ha gyorsan mondtam, úgy hangzott, o-gul, az a koreai szó, amellyel az igazságtalanság érzését írják le. Valóban igazságtalanul börtönöztek be. A Kommunista Párt közös összejöveteleket szervezett, amiknek a neve dokbohoi volt. Újságokat vagy más anyagokat olvastak fel hangosan, a kommunista propaganda tanítása céljából. Kim Ir Szennek címezve hálálkodó leveleket is kellett írnunk. A Biztonsági Különítmény árgus szemmel figyelte minden mozdulatunkat. Minden nap elrendelték, hogy írjunk köszönőlevelet, arról, hogy mit tanultunk, én azonban soha egyetlen lapot sem írtam. Ilyesmit kellett volna írnunk: „Atyánk, Kim Ir Szen, irántunk érzett szeretetéből, élelmet ad nekünk minden nap, húsos ételeket, és ilyen nagyszerű életet biztosít nekünk. Annyira hálás vagyok.” Nem tudtam semmi ilyesfélét leírni. Még ha a halállal néztem is szembe, nem tudtam az ateista Kommunista Pártnak ilyen levelet küldeni. Az írás helyett tízszer olyan keményen dolgoztam, hogy életben maradjak a börtönben. A levélírás kikerülésére az egyetlen mód az volt, ha a legjobb elítéltté válok. Ezen törekvésem révén a legjobb fogoly lettem, még kitüntetést is kaptam a Kommunista Párt egy tisztviselőjétől. Anyám sokszor meglátogatott a börtönben. Csongdzsuból Hungnamba nem volt közvetlen közlekedés. Szöulba kellett mennie vonattal, onnan átszállnia a Szöul-Vonszan vonalra. Az út több mint húsz fárasztó órájába került. Indulása előtt rengeteg munkával porított rizst, miszutkarut készített, hogy fiának, akit élete virágában bebörtönöztek, legyen mit ennie. Ahhoz, hogy ezt a port el tudja készíteni, rizst gyűjtött a rokonainktól, még a nővéreim

111


férjeinek távoli rokonaitól is. Amikor a beszélő helyiségbe érkezett, és meglátott az üveg túloldalán, azonnal könnyezni kezdett. Erős asszony volt, de fia szenvedésének látványa elgyöngítette. Anyám odaadta az esküvőmön viselt selyem nadrágomat. A börtönbeli egyenruha, amit hordtam, foszladozott, és a bőröm átlátszott az anyagon keresztül. Mégis, ahelyett, hogy magam viseltem volna, odaadtam a selyem nadrágot egy másik fogolynak. A miszutkarut, aminek az elkészítése miatt adósságba verte magát, azonnal szétosztottam, a szeme láttára. Anyám teljes szívvel és odaadással ruhát és ételt készített fiának, és összetört a szíve, amint látta, hogy szétosztom ezeket, anélkül, hogy magamnak bármit megtartanék. − Anyám − mondtam − én nem csupán egy Mun nevű ember fia vagyok. − Mielőtt a Mun klán tagja vagyok, a Koreai Köztársaság fia vagyok. És még azelőtt, a világ fia vagyok, a menny és a föld fia. Azt gondolom, hogy úgy helyénvaló, hogy előbb ezeket az embereket szeretem, és csak ezután követem a szavadat és szeretlek téged. Nem egy kicsinyes ember fia vagyok. Kérlek, viselkedjél a fiadhoz méltó módon. Szavaim jegesen hidegek voltak számára, és annyira fájt, hogy sírni látom, hogy úgy éreztem, megszakad a szívem. Annyira hiányzott, hogy néha az éjszaka közepén felébredtem, rá gondoltam, azonban ez még inkább okot adott arra, hogy ne roskadjak össze az érzelmeim alatt. Isten munkáját végző ember voltam. Sokkal fontosabb volt nekem, hogy akár egy embert is kicsit melegebben öltöztethessek és egy kicsivel több élelemmel töltsem meg a gyomrát, mintsem hogy az édesanyámmal való személyes kapcsolatommal törődjek. Még a börtönben is élvezettel beszélgettem az emberekkel,

112


amikor csak időt találtam rá. Mindig voltak körülöttem emberek, akik hallani akarták, amit mondtam. Még a börtön éhsége és hidege mellett is meleget hozott az emberekkel való beszélgetés, akikkel szívünkben rokonok voltunk. A Hungnamban tizenkét emberrel alakult ki olyan kapcsolatom, hogy nem csak honfitársaim, de szinte családtagjaim voltak, akikkel együtt töltöttem volna életem hátralevő részét. Volt közöttük egy híres lelkész, aki a Keresztény Egyházak Szövetségének elnöke volt Korea öt északi tartományában. Ők voltak azok, akikkel együtt erős érzelmeket éltünk meg olyan helyzetekben, amikor az életünk egy hajszálon múlott, emiatt közelebb éreztem magam hozzájuk, mint a saját húsomhoz és véremhez. Ottlétük értelmet adott börtönbeli élményemnek. Naponta háromszor imádkoztam azokért, akik engem segítettek, és a Phenjani gyülekezetem tagjaiért, mindegyiküket nevén nevezve. Amikor imádkoztam, mindig úgy éreztem, ezerszeresen vissza kell fizetnem az embereknek, akik odacsúsztattak nekem egy maréknyi miszutkarut, amit a ruhájukban rejtegettek.

113


Az ENSZ erők kinyitják a börtönkaput

A

míg Hungnamban voltam bebörtönözve, elkezdődött a koreai háború. Három nappal a kitörését követően a dél-koreai katonaság átadta Szöult, és messze délre visszavonult. Tizenhat nemzet az Egyesült Államok vezetésével létrehozta az ENSZ erőket és beavatkozott a koreai háborúba. Amerikai erők érkeztek Incsonba, és Vonszan felé nyomultak, ami Észak-Korea egyik fő iparvárosa volt. Természetesen a Hungnami börtön és a gyár az amerikai légibombázások egyik célpontja volt. Amikor a bombázás elkezdődött, a börtönőrök otthagyták a rabokat és az óvóhelyekre menekültek. Nem érdekelte őket, hogy élünk-e vagy meghalunk. Egy nap Jézus megjelent épp előttem, könnyes arccal. Erős rossz előérzetem lett, és azt kiáltottam, „Mindenki maradjon tizenkét méteren belül körülöttem!” Nem sokkal ezután egy óriási bomba robbant mindössze tizenkét méterre onnan, ahol álltam. A rabok, akik a közelemben maradtak, túlélték. Ahogy a bombázás egyre erősebb lett, az őrök elkezdték kivégezni a rabokat. Szám szerint kihívták a rabokat, és azt mondták nekik, háromnapi ételadaggal és ásóval menjenek. A rabok azt gondolták, egy másik börtönbe helyezik át őket, valójában a hegyekbe vezették őket, gödröt ásattak velük, és oda temették őket. A rabokat az ítéletük időtartama alapján hívták ki, a leghosszabb időre elítéltekkel kezdve. Rájöttem, hogy én másnap következem. A kivégzésem tervezett napja előtti éjszaka úgy hullottak a bombák, mint az eső a monszun évszakban. 1950. október 13-a volt.

114


Az amerikai erők, miután sikeresen megvetették a lábukat Incsonban, felfelé haladtak a félszigeten, hogy elfoglalják Phenjant, és Hungnamot ostromolták. Az amerikai katonaság teljes erővel támadta Hungnamot aznap éjszaka, B-29-es bombázók vezetésével. A bombázás olyan heves volt, hogy úgy tűnt, egész Hungnam tűztengerré változott. A börtön körüli magas falak elkezdtek leomlani, az őrök mentették az életüket. Végül a börtön kapuja, amely fogva tartott bennünket, kinyílt. Másnap hajnali két óra körül nyugodtan, méltósággal kisétáltam a Hungnami börtönből. Két év és nyolc hónapig voltam bebörtönözve, szörnyű látványt nyújtottam. Ruhám és alsóneműm cafatokban volt. Azokba a rongyokba öltözve ahelyett, hogy hazaindultam volna, Phenjanba tartottam egy csoport emberrel, akik a börtönben követtek engem. Volt, aki velem tartott, felesége és gyermekei keresése helyett. Világosan el tudtam képzelni, anyám mennyire sírhat jólétem miatt, azonban fontosabb volt megkeresnem gyülekezetem tagjait Phenjanban. Phenjan felé tartva világosan láttuk, hogyan készült fel ÉszakKorea erre a háborúra. A nagyvárosokat mind kétsávos utakkal kötötték össze, amelyeket vészhelyzetben katonai célokra használhattak. Sok hidat építettek olyan erősre, hogy elbírjon akár harminc tonnás tankokat is. A műtrágyát, amit a rabok életük kockáztatásával töltöttek a zsákokba, a Szovjetunióba szállították, elavult fegyverekért cserébe, amelyeket a 38. szélességi fok mentén telepítettek. Amint Phenjanba megérkeztem, elkezdtem keresni azokat a tagokat, akik bebörtönzésemet megelőzően velem voltak. Meg kellett tudnom, hol vannak, mi történt velük. A háború miatt szétszóródtak, de felelősséget éreztem, hogy megtaláljam őket és segítsek nekik kitalálni, hogyan folytassák életüket.

115


Nem tudtam, hol élhetnek, így az egyetlen lehetőségem az volt, hogy végig kutatom Phenjan városának minden szegletét. Egy hét keresés után mindössze három vagy négy embert találtam. Eltettem némi porított rizst, amit még a börtönben kaptam, összekevertem vízzel, és rizses süteményt készítettem, amit megoszthattam velük. Hungnamból az úton egy vagy két kővé fagyott krumplival űztem el az éhségemet, nem nyúltam a rizsporhoz. Jóllaktam pusztán a látványtól, ahogy mohón ették a rizses süteményt. Negyven napig maradtam Phenjanban, kerestem mindenkit, aki csak eszembe jutott, fiatalt és öreget egyaránt. Végül soha nem tudtam meg, mi történt legtöbbjükkel, szívemben azonban örökre megmaradtak. December másodikának éjszakáján gyalog délnek indultam. Kim Von Pil és jómagam követtük a menekültek hosszú, tizenkét kilométeres oszlopát. Magunkkal vittük egy embert, aki nem tudott rendesen járni. Azok között volt, akik a Hungnam börtönben csatlakoztak hozzám. Pak volt a családi neve. Még előttünk kiengedték a börtönből. Amikor megtaláltam otthonában, minden családtagja elindult már délnek. Egyedül volt a házban, törött lábbal. Kerékpárra ültettem, és magammal vittem. Az észak-koreai katonaság már visszafoglalta a műutakat katonai célokra, így fagyott rizsföldeken keresztül utaztunk délre, amilyen gyorsan csak tudtunk. A kínai hadsereg nem sokkal volt mögöttünk, azonban nehéz volt gyorsan haladni olyasvalakivel, aki nem tud járni. Az út olyan rossz volt, hogy az idő felében a hátamon vittem, míg valaki tolta az üres kerékpárt. Állandóan azt mondta, hogy nem akar nekem teher lenni, és többször megpróbált végezni magával. Meggyőztem, hogy folytassa, néha hangosan lehordva, és végig együtt maradtunk.

116


Menekültek voltunk, kénytelenek voltunk sietni, de ennünk is kellett valamit. Bementünk elhagyott házakba, ahonnan a lakók már előttünk délre menekültek, rizst kerestünk, vagy bármilyen ételt, amit csak hátrahagyhattak. Megfőztünk mindent, amit találtunk, rizst, árpát, krumplit. Így is épp hogy csak életben maradtunk. Nem volt tálunk, faágakat használtunk evőpálcika gyanánt, de az étel jóízű volt. A Biblia azt mondja, boldogok a szegények, nem igaz? Megettünk bármit, ami a gyomrunkat elégedett morgásra késztette. Még egy darabka szerény árpasütemény is olyan jóízű volt, hogy nem irigyeltük volna meg a király ételét sem. Akármilyen éhes voltam, mindig odafigyeltem, hogy a többiek előtt befejezzem az evést. Ily módon ők egy kicsivel többet tudtak enni. Miután már nagy távolságot megtettünk, az Imdzsin folyó északi partjához közeledtünk. Valahogy éreztem, hogy fontos gyorsan átkelnünk a folyón, és nem vesztegethetünk egy percet sem. Éreztem, hogy túl kell jutnunk ezen az akadályon, hogy életben maradjunk. Könyörtelenül hajtottam Kim Von Pilt. Kim fiatal volt, és elaludt gyaloglás közben, de kényszerítettem, hogy haladjunk tovább, és húztam a kerékpárt. Harminc kilométert tettünk meg azon az éjszakán, és elértük az Imdzsin folyó partját. Szerencsére a folyó befagyott. Másokat követtünk a folyón át, mögöttünk menekültek hosszú sora kígyózott. Amint átkeltünk a folyón, az ENSZ erők lezárták az átkelést, és többé nem engedték át az embereket. Ha csak pár perccel később érkezünk, nem tudtunk volna átkelni. Miután átkeltünk, Kim Von Pil visszanézett az útra, amin jöttünk, és megkérdezte: − Honnan tudtad, hogy le fogják zárni az átkelést? − Persze, hogy tudtam − válaszoltam − Ilyen dolgok gyakran

117


megtörténnek, ha valaki a Menny útját választja. Az emberek gyakran nem tudják, hogy a menekülés épp a következő akadály mögött van. Nem vesztegethettünk egy percet sem, és ha kellett volna, a nyakadnál fogva is átcibáltalak volna. Kim Von Pilt megindították szavaim, szívem azonban nehéz volt. Amikor elértünk a ponthoz, ahol a 38. szélességi fok kettéosztotta a félszigetet, egyik lábamat Dél-Koreába, másikat ÉszakKoreába helyezve imádkozni kezdtem. „Most ebben a helyzetben délre kellett jönnünk, de nemsokára vissza fogok térni Északra. Magam mögé gyűjtöm a szabad világ erőit, hogy felszabadítsam Észak-Koreát és egyesítsem Északot és Délt.” Így imádkoztam az egész úton, míg a menekültekkel gyalogoltunk.

118

Harmadik fejezet

BELSŐ GAZDAGSÁG KÜZDELEM ÉS SZENVEDÉS RÉVÉN


„Te vagy a szellemi tanítóm”

A

z Imdzsin folyón átkelve délnek haladtunk Szöulon, Vondzsu, Kjungdzsun keresztül Puszanba. 1951. január 27-én érkeztünk meg végül. Puszan tele volt északról jött menekültekkel. Mintha az egész ország ott gyűlt volna össze, az embernek olyan érzése volt. Minden szálláshely tele volt. A kis helyen, ahol voltunk, ülni is épp hogy csak lehetett. Az egyetlen lehetőségünk az volt, hogy éjszakára az erdőbe megyünk, megpróbálunk melegen maradni, amennyire tudunk, nappal pedig visszatérünk a városba, hogy élelmet keressünk. A hajam, ami a fogság alatt rövid volt, mostanra megnőtt. Nadrágom, amely belülről egy lepedő pamut anyagával volt megfoltozva, elnyűtt lett. Ruháimat annyira átitatta az olajos mocsok, hogy az esőcseppek az erős záporban sem szívódtak fel, hanem egyszerűen leperegtek róla. Cipőm talpából szinte semmi nem maradt, a felső rész azonban többnyire megvolt. Akár mezítláb is járhattam volna. A tény egyszerűen az volt, hogy a nyomorultak legnyomorúságosabbja voltam, koldus a koldusok között. Nem volt munka, nem volt pénz a zsebünkben. Az egyetlen mód, ahogy ételhez juthattunk, a koldulás volt. Azonban még koldulás közben is megőriztem a méltóságomat. Ha valaki visszautasította a segítséget, tiszta és magabiztos hangon ezt mondtam: „Figyeljen ide. Ha nem segíti az olyan embereket, mint mi, akik nélkülöznek, nagy bajban lesz, amikor azt reméli majd a jövőben, hogy áldásokat fog kapni.” Az emberek

120

. Belső gazdagság küzdelem és szenvedés révén .

segítettek, amikor ilyen gondolatokkal szembesültek. Az ily módon összegyűlt ételt elvittük egy nyílt területre, ahol együtt le tudtunk ülni. Hozzánk hasonló emberek tucatjai ettek ilyen helyeken. Semmink nem volt, még az ételt is koldulnunk kellett, de meleg barátság lakozott közöttünk. Egyszer egy ilyen nap derekán váratlanul kiáltást hallottam: − Odanézzenek! Milyen rég is volt már! Megfordultam, és Om Dok Munnal találtam magam szemben, egy barátommal, még a Japánban töltött időszakból. Om Dok Mun egy életre a barátom lett, annyira megindította egy dal, amit énekeltem. Ma ő Korea egyik legnevesebb építésze, ő tervezte a Szedzsong Kulturális Központot és a Lotte Hotelt is. − Gyerünk − mondta, amint átkarolt silány ruháimban. – Menjünk haza az otthonomba. Addigra Om Dok Mun már megházasodott. A családjával élt együtt, egy szobában. Hogy helyet csináljon számomra, felfüggesztett egy lepedőt a szoba közepén, és a helyiség két része közül az egyik az enyém lett. A másik oldalon aludt ő, a feleségével és két kisgyerekkel. − Na és most − kérte − meséld el, mi történt veled mostanában. Mindig tűnődtem, merre lehetsz, és mit csinálhatsz. Közeli jóbarátok voltunk − mondta −, de mindig több voltál nekem, mint barát. Tudod, hogy mindig nagy tiszteletben tartottalak? Mindezidáig nem osztottam meg nyíltan egy barátommal sem a szívemet. Japánban még azt is titokban tartottam, hogy gyakran olvasom a Bibliát. Ha valaki a szobámba jött, amikor olvastam, gyorsan eltettem a Bibliát. Om Dok Mun házában először mondtam el a történetemet. Egész éjszaka beszéltem. Elmondtam a találkozásomat Istennel, amikor északra mentem a 38. szélességi körön túlra,

121


az egyház alapítását és a túlélésemet a Hungnam Börtönben. Három teljes napig tartott a történetem. Amikor befejeztem, Om Dok Mun megállt, és meghajolt előttem, teljes ünnepélyes meghajlással. − Mit a csudát csinálsz? − kérdeztem döbbenten. Megragadtam a karját és meg akartam állítani, de hasztalan. Nem tudtam. − Ettől a perctől fogva − mondta Om Dok Mun − te az én nagy szellemi tanítóm vagy. Ezzel a meghajlással mint tanítómat köszöntelek, így kérlek, fogadd el. Azóta végig velem van, mint barátom és tanítványom. Nem sokkal ezután munkát kaptam a puszani kikötő négyes mólójánál. Csak éjszaka dolgoztam. A fizetésemből a Csorjang állomáson babkását vettem. A forró kását egy kendővel körültekert edényben árulták, hogy melegen tartsák. Az edényt mindig a testemhez szorítva tartottam több mint egy óráig, mielőtt a kását megettem. Ez segített felmelegíteni a hosszú, hideg éjszakai munka alatt átfagyott testemet. A Csorjang környéken egy munkásszálláson találtam lakást. A szobám olyan kicsi volt, hogy még átlósan sem tudtam úgy lefeküdni, hogy a lábam a falba ne ütközzön. Mégis, ez volt az a szoba, ahol ceruzát hegyeztem, és ünnepélyesen megírtam a Voli Vonbon, az Isteni Alapelv eredeti változatának első vázlatát. Szűkölködtem, de nem számított. Egy eltökélt lélek bármire képes, még ha egy szemétdombon is kell élnie. Csak akaratra van szükség. Kim Von Pil épp csak betöltötte a húsz évet. Mindenféle munkát elvállalt. Étteremben dolgozott és hazahozta az odaégett rizst, amit nem lehetett felszolgálni a vendégeknek. Együtt megettük. Mivel tehetségesen rajzolt, hamar munkát kapott az amerikai katonaságnál festőként.

122


Végül felmásztunk együtt a Bomnetgol hegyre Beomil Dongban, és építettünk egy házat. Mivel a hely közel volt a temetőhöz, semmi nem volt a közelben egy sziklás szakadékon kívül. Nem volt olyan terület, amelyet a magunkénak mondhattunk volna, így vízszintesre hoztuk a meredek leejtő egy részét, és oda építettünk otthont. Még ásónk sem volt! Kölcsönvettünk egy kis lapátot egy konyhából, majd visszavittük, mielőtt a tulajdonosnak feltűnt volna, hogy hiányzik. Kim Von Pil és én köveket törtünk, földet ástunk, sódert hordtunk fel. Sarat és szalmát kevertünk össze, hogy vályogtéglát készítsünk, ebből raktuk a falakat. Üres élelmiszeres kartondobozokat kaptunk egy amerikai támaszpontról, kilapítottuk és ezt tettük a házra tetőként. A padlóra egy lap fekete műanyagot terítettünk. Még az egyszerű viskókat is jobban építik meg, mint ezt. Házunkat egy sziklára építettük, így egy nagy darab kő állt ki a szoba közepén. Összesen egy kis asztalunk volt, amely a kő mögött állt, és Kim Von Pil festőállványa. Ha esett az eső, egy kis forrás bugyogott fel a szobánkban. Milyen romantikus, hallani a víz csobogását, amint elfolyik alattunk, ahol ülünk! Reggel meghűlve keltünk fel a fűtetlen szobában, beázó tetővel, alattunk még folyó patakkal. Még így is boldogok voltunk a kis helyünkkel, ahol le tudunk feküdni és lelkünk megnyugodhatott. A körülmények nyomorúságosak voltak, de tele voltunk reménnyel, mivel Isten akaratának útját jártuk. Minden reggel, amikor Kim Von Pil dolgozni indult az amerikai bázisra, elkísértem a domb aljáig. Amikor este hazajött, kimentem elé, hogy fogadjam és üdvözöljem. A fennmaradó időmet a Voli Vonbon írásával töltöttem. A szobánkban mindig volt számos kihegyezett ceruza. Még ha üres volt is a rizses korsó, ceruza akkor is volt.

123


Kim Von Pil sokféleképpen segített, anyagilag és szellemileg egyaránt. Ennek köszönhetően összpontosítani tudtam az írásra. Még az egész napi munkától fáradtan is mellettem volt, és kereste, hogyan segíthetne. Olyan keveset aludtam azokban a napokban, hogy bárhol el tudtam aludni. Néha még a mellékhelyiségben is elaludtam. Kim Von Pil utánam jött, hogy megnézze, jól vagyoke. De több is volt ennél: annyira hozzá akart járulni, még ha egy kevéssel is, a könyvhöz, amit írtam, hogy elkezdte amerikai katonák portréit rajzolni, hogy pénzt keressen, és ellásson ceruzákkal. Abban az időben az amerikai katonák között népszerű volt, hogy megrajzoltatják a feleségük vagy barátnőjük portréját, mielőtt hazatérnek Amerikába. Kim Von Pil fa keretekre selymet ragasztott, megfestette a portrét, és négy dollárért adta darabját. Hálás voltam az odaadásáért. Mellette ültem, amint festett, és segítettem, ahogy csak tudtam. Amíg az amerikai bázison dolgozott, bekentem a vásznat ragasztóval, levágtam a fát a kerethez és összeállítottam a keretet. Mire hazaért, kimostam az ecseteit és megvettem a szükséges festékeket. Amikor hazaért, fogott egy 4B-s ceruzát és megrajzolta a portrét. Először csak egyet vagy kettőt rajzolt, de hamar elterjedt a híre. Annyira ismertté vált a katonák között, hogy már húszat, harmincat rajzolt egyszerre. Végül az otthonunk képekkel volt tele, éjszakára alig találtunk helyet aludni. Ahogy a munka fokozódott, már nem csak az előkészítésben segítettem. Kim Von Pil megrajzolta az arcok körvonalait, én színeztem az ajkakat és a ruhát. A pénzből, amit közösen kerestünk, ceruzát és a rajzoláshoz anyagokat vásároltunk, a többit eltettük a tanúságtevésre. Fontos Isten szavát írásban rögzíteni, de még fontosabb, hogy elmondjuk az embereknek az Ő akaratát.

124


A jóképű őrült a forrásnál

A

mikor megépítettük a vályogházat és elkezdtük az egyházat Beom-net-gol-ban, mindössze három ember hallgatta az igehirdetésemet. Én azonban nem csupán három emberhez beszéltem. Azt gondoltam, „Noha nem lehet látni őket, ezrekhez és tízezrekhez beszélek”. Mialatt beszéltem, elképzeltem, hogy az egész emberiség a hallgatóságom. Ez a három ember ült előttem, ahogy hangosan, mennydörgő hangon átadtam az Alapelv szavait. A házunk előtt volt egy forrás. Gyorsan elterjedt egy pletyka a forráshoz vízért járó emberek között: őrült ember lakik a vályogfalú házban. Töltötték a vizet, közben bekukucskáltak a düledező sárkunyhóba, és egy rongyos ruhájú embert láttak, aki úgy kiabál, mintha az egész világnak osztaná a parancsait. Természetes, hogy az emberek elkezdtek suttogni. Azt hirdettem, hogy a menny és a föld fel fog fordulni és Korea egyesíteni fogja a világot. A pletykák hamar elterjedtek a kútra járókon kívül a hegy alján élőkhöz. Talán a pletykák miatt, kíváncsiságból jöttek az emberek, hogy lássák a forrás mellett élő őrült embert. Diákok is voltak a kíváncsiskodók között a közeli egyetemről, csakúgy, mint professzorok egy csoportja a tekintélyes Ewha Női Egyetemről. A pletykákat idővel kiszínezték, mondván, jó kiállású, jóképű férfi vagyok, így a középkorú nők jöttek és megmászták a hegyet, hogy lássanak, egyfajta időtöltésként. Aznap, amikor befejeztem a Voli Vonbon írását, letettem a ceruzát és imádkoztam: „Eljött számomra az evangelizálás ideje.

125


Kérlek, küldd hozzám a szenteket, akiknek tanúbizonyságot tehetek.” Ezután kimentem a forráshoz. Május 10-e volt, késő tavasz. Hagyományos, pamutbéléses koreai nadrágot viseltem, egy öreg kabáttal, és erősen izzadtam a melegben. Megpillantottam egy fiatal hölgyet, amint izzadságát törölte homlokáról, felfelé kaptatva a forráshoz. Megszólítottam: − Istentől óriási szeretetet kapott az elmúlt hét évben. Hátraugrott meglepetésében. Hét éve volt, hogy eldöntötte, Istennek szenteli az életét. − Kang Hjan Sil vagyok − mutatkozott be. − A Bom Cson Egyház evangélistája vagyok, amelyik a hegy lábánál, a közelben fekszik. Hallottam, hogy él itt egy őrült ember, eljöttem hát, hogy beszéljek neki Istenről. Így köszöntött. Behívtam a házba, körbepillantott a hitvány szobában, nyilvánvalóvá téve, mennyire furcsállja. Végül az asztalon akadt meg a tekintete, és megkérdezte, miért van ennyi ceruzám. − Ma reggelig egy könyvet írtam, amely feltárja az Univerzum alapelveit. Úgy gondolom, Isten azért küldött ide, hogy ezekről az alapelvekről tanulhass tőlem − válaszoltam. − Hogyan?! Azért vagyok itt, mert hallottam, hogy egy őrült él itt, akinek szüksége van rám, hogy bizonyságot tegyek neki − jelentette ki határozottan. Odanyújtottam neki egy párnát, hogy üljön le, és én magam is leültem. A forrásvíz csepegve folydogált alattunk. − A jövőben Korea lesz a világ csúcsa. Az emberek sajnálni fogják, hogy nem koreainak születtek − mondtam. Nyilván azt gondolta, képtelenségeket beszélek. − Ahogyan Illés Keresztelő János személyében jelent meg,

126


ugyanúgy Jézus is emberként fog eljönni, Koreában − folytattam. Ettől mérges lett. − Biztos vagyok benne, hogy Jézus jobb helyet is tud találni, mint ez a szerencsétlen Korea − vágott vissza. Azután azt mondta: − Olvasta a Jelenések Könyvét? Én... Félbeszakítottam: − Azt akarja mondani, hogy ön a Gorjo Teológiai Szemináriumon tanult? − Honnan tudja? – kérdezte meglepődve. − Gondolja, hogy úgy vártam önre, hogy még ezt sem tudom? Azt mondta, bizonyságot akar tenni nekem. Kérem, tanítson hát. Kang Hjun Sil nyilvánvalóan nagy teológiai tudással rendelkezett. Egyik bibliai szöveget a másik után idézte, hogy a nézeteimnek ellentmondjon. Folyamatosan harcolt velem, én pedig erős és tiszta hangon megválaszoltam minden kihívását. Vitánk oly sokáig elhúzódott, hogy elkezdett sötétedni, így felálltam, hogy vacsorát főzzek. A rizsen kívül csupán némi túlérett kimcsink7 volt. Mindazonáltal, ott ültünk, alattunk a csöpögő víz hangjával, és elfogyasztottuk ezt az ételt, mielőtt folytattuk volna a vitánkat. Végül úgy döntött, az általam tanított alapelvnek szenteli az életét. Később, abban az évben, egy szeles novemberi napon, a feleségem jelent meg a Bomnetgoli kunyhó ajtajában. Ott állt vele egy hét év körüli fiú - a fiam, aki abban az évben született, amikor elmentem otthonról. Azért indultam aznap, hogy egyszerűen csak felkapjak némi rizst, ehelyett azonban Phenjanba mentem. Teltek az évek, és most itt állt előttem egy fiatal fiú. Nem tudtam rávenni magam, hogy a szemébe nézzek, nem tudtam kinyúlni, hogy megsimogassam az arcát, és örömmel átöleljem. Csak álltam ott, mint egy kőszobor, jéggé dermedve, szótlanul. A feleségemnek egy szót sem kellett szólnia. Éreztem 7 étele.

A kimcsi erjesztett és fűszerezett savanyú káposzta, a koreaiak fő nemzeti

127


a fájdalmat és a szenvedést, amit ez a szegény anya és gyermeke átélt a háborúban. Látogatásuk előtt is tudtam, hogy hol és milyen körülmények között élnek, de nem tudtam volna a családomról gondoskodni. Ezzel tisztában voltam, és kértem őt többször is, még a házasságunk előtt is, „Kérlek, bízz bennem, és várj még egy keveset!”. Terveztem, hogy elhozom őket, amikor az idő megérett rá. Ebben a helyzetben azonban, ahogy az ajtóban álltak, a megfelelő idő még nem jött el. A kunyhó, az egyházunk, kicsi volt és szegényes. Jó pár egyháztag evett ott és élt ott velem, hogy tanulják Isten szavát. Nem vihettem oda a családomat. A feleségem körbepillantott a kunyhóban, rettenetesen kiábrándult és visszaindult. A fiammal együtt elindult a meredek leejtőn.

128


Felekezet nélküli egyház

V

an egy koreai mondás, miszerint az ember, akit mások sokat sértegetnek, sokáig él. Ha a kapott sértések számával arányban áll életem hossza, még száz évig élhetek. Ezenkívül, a gyomrom nem étellel, hanem gyalázkodásokkal telt meg, így mondhatjuk, hogy a gyomrom jobban tele van, mint bárki másé. A már létező egyházak tagjai, akik elleneztek és köveket dobáltak rám, amikor Phenjanban az egyházat elindítottam, újrakezdték az üldözést, ezúttal Puszanban. Még azelőtt, hogy megfelelően elindíthattuk volna az egyházat, nekiláttak gondot okozni nekünk. Az „eretnek” és „ál-”, olyan gyakran fordultak elő a nevem előtt, hogy úgy tűnt, már-már részévé válnak. Valóban, a Sun Myung Moon név az eretnekség és az ál-vallás szinonimájává vált. Nehéz egyáltalán ezek nélkül hallani a nevemet. 1953-ra az üldöztetés szélsőséges mértéket öltött. Bezártuk a puszani kunyhót, és előbb Deguba, majd Szöulba költöztünk. Következő év májusában béreltünk egy házat Szöulban a Bukhakdong környéken, a Dzsang-csung-dang park közelében, és kifüggesztettünk egy táblát, amelyen a következő állt: „Szentlélek Társaság a Világ Keresztényeinek Egyesítésére”. Azért választottuk ezt a nevet, hogy jelezzük, nem tartozunk felekezethez, és bizonyosan nem is tervezünk létrehozni egy újat. A „Világ Kereszténysége” az összes keresztényre utal világszerte, mind a múltban, mind a jelenben. Az „Egyesítés” mutatja célunkat, hogy mindent magába foglaló, mindenre kiterjedő módon haladjunk előre, és a „Szentlélek” fejezi ki a mélységes és gazdag

129


szeretetet, ami a harmóniát megtestesíti. A nevünk valójában azt jelenti: „A szellemi világ, Istennel a középpontban, velünk van.” Az egyesítés különösen kifejezi célomat, hogy elhozzuk Isten ideális világát. Az egyesítés nem szövetség. A szövetség az, amikor két dolog összejön, összekapcsolódik. Az egyesítés az, amikor két dolog eggyé válik. Egyesítő Egyház − ez lett a közismert nevünk később, de ezt mások adták. Kezdetben az egyetemi diákok Szöul Egyháznak hívtak minket. Nem szeretem a köznapi formáját a koreai kjo-hö szónak, ami egyházat jelent. Szeretem azonban az eredeti kínai karakter szerinti jelentését. Kjo annyit tesz, tanítani, a hö jelentése pedig öszszejövetel. A koreai szó jelentése így összejövetel a tanításért. A vallás szó, csong-kjo, két kínai karakterből áll, amelyek jelentése „központi” és „tanítás”. Ha az egyház szó olyan gyülekezést jelent, ahol szellemi alapokat tanítanak, akkor jó jelentéssel bír. De a koreai kjo-hö szó nem foglalja magában azt a jelentést, hogy az emberek valamit megosztanak egymással. Az emberek általában nem ebben a jelentésben használják a kjo-hö szót. Nem akartam egy külön kategóriába tartozni. Azt szeretném, hogy az egyház ne egy felekezet legyen. Az igaz vallás a nemzetet próbálja megmenteni, még ha saját vallási szervezetét fel is kell áldoznia; a világot próbálja megmenteni, akár a nemzet feláldozásának árán is; és az emberiséget próbálja menteni, akár a világ feláldozásával. Ezzel a megértéssel soha nem lehet olyan helyzet, amikor a felekezetnek van elsőbbsége. Ki kellett függeszteni egy egyház-táblát, de a szívemben kész voltam bármikor levenni. Amint az ember kifüggeszt egy táblát, amely azt mondja, „egyház”, különbséget tesz egyház és nem egyház között. Fogni valamit, ami egy, és kettéosztani nem helyes. Nem ez volt az álmom. Ez nem az az út, amit én utamul

130


választottam. Ha le kell vegyem a jelet, hogy megmentsem a nemzetet vagy a világot, bármikor kész vagyok rá. Jelünk az első bejárathoz közel függött. Jobban nézett volna ki, ha magasabbra függesztjük, de a ház eresze nagyon alacsonyan jött le, hogy nem maradt más hely. Végül körülbelül olyan magasra helyeztük, mint egy gyermek magassága. Aztán a környékbeli gyerekek levették a jelet, játszottak vele és kettétörték. Történelmi jelentősége miatt azonban nem dobhattuk ki. Összeillesztettük a két részt dróttal, és biztonságosabban kiszögeztük a ház elejére. Talán mert a jelünkkel ilyen tiszteletlenül bántak, egyházunk is leírhatatlan megaláztatásokon ment keresztül. Az eresz olyan alacsony volt, hogy az embernek le kellett hajtani a fejét, hogy a bejáraton túljusson. A szoba mintegy nyolc négyzetméteres lehetett, és olyan szűk, hogy amikor hatan imádkoztunk, a homlokunk összeütődött. A környékbeliek nevettek a jelünkön. Tréfát űztek belőlünk, és azt kérdezgették, miféle világegyesítésről álmodunk abban az apró házban, amibe szinte be kell mászni. Nem próbálták megérteni, miért választottunk ilyen nevet; egyszerűen csak őrültnek tekintettek. Minket azonban nem zavartak. Puszanban koldultunk, hogy fenntartsuk magunkat, most viszont volt egy szobánk, ahol Istentiszteletet tarthattunk. Nem volt mitől félnünk. Öltöny gyanánt egy amerikai terepruhát vettem, amit feketére festettem. Fekete gumicipőt hordtam hozzá. Még ha mások próbáltak is ócsárolni bennünket, szívünkben mindenkinél méltóságteljesebbek voltunk. Az emberek, akik jöttek, egymást sikkunak, családtagoknak hívták. A szeretet mámorában éltünk. Bárki, aki jött, láthatta, mit csinálok, hallhatta, amit mondok. A szeretet láthatatlan köteléke kapcsolt bennünket össze, aminek révén tudtunk Istennel beszélni.

131


Volt, hogy valaki, amint otthon készítette a rizst, egyszer csak elszaladt az egyházhoz. Másvalaki mesélte, hogy ruhát akart váltani, végül elfutott az egyházhoz a régi, lyukas ruhájában. Ha valamelyik nő apósa, anyósa leborotválta a haját, hogy visszatartsa az egyházunktól, akkor kopaszon jött. Ahogy a létszámunk növekedett, elkezdtünk egyetemeken evangelizálni. Az ötvenes években a koreai társadalomban az egyetemisták elsők voltak az értelmiségiek között. Az Ewha Női Egyetem és a Yonsei egyetem kapujának közelében kezdtünk dolgozni. Nemsokára meglehetősen sok diák töltött időt egyházunknál. Jang Jun Jong professzor, aki az Ewha Egyetemen zenét tanított, és Han Csung Hva professzor, aki a diákotthon vezetője volt, szintén eljöttek az egyházunkba. Sok diák is megjelent, és nem csak egyesével-kettesével. Tucatjával jöttek, számuk rohamosan nőtt. Ez meglepte a már létező egyházakat és minket is. Az egyetemen kezdett evangelizálásunkat követő két hónapon belül gyülekezetünk létszáma robbanásszerűen megnőtt, elsősorban a Ewha és Yonsei egyetemek diákjai miatt. A növekedés aránya hihetetlen volt. Olyan volt, mintha tavaszi szél fújt volna át és változtatta volna meg a diákok szívét egy pillanat alatt. Az Ewha diákjainak tucatjai pakolták össze a csomagjukat és költöztek ki a diákotthonból. Ez egyetlen nap történt. Ha valaki meg akarta volna állítani őket, azt mondták volna: − Miért? Miért akarsz megállítani? Ha meg akarsz állítani, meg kell ölnöd. Ölj meg! Kijöttek, és ha kellett, átmásztak az épületek körüli falakon is. Próbáltam megállítani őket, de hasztalan. Nem akartak a tiszta iskolájukban maradni, a mi kis büdös lábszagú egyházunkban akartak lenni. Senki sem tehetett semmit ellene. Végül a dékán, Kim Hval Ran (Helen Kim) elküldte Kim Jong

132


Un professzort a Vallási Társadalmi Jólét tanszékéről. Kim professzor Kanadában tanult teológiát, és olyan teológus volt, akivel kapcsolatban az Ewha nagy jövőbeni reményeket táplált. Kim dékán a teológiai tudása miatt választotta Kim professzort, és feltételezte, hogy ő majd határozott kritikát tud megfogalmazni a teológiánkról, és így megállíthatják a diákok kiáramlását. Azonban egy héttel találkozásunkat követően, ez a különleges küldött, Kim professzor, csatlakozott egyházunkhoz, és egyik leglelkesebb tagja lett. Így még hitelesebbé váltunk az Ewha más professzorai és diákjai szemében. Taglétszámunk lavinaszerűen növekedett. A helyzet olyannyira elfajult, hogy a már létező egyházak felújították vádjaikat, miszerint ellopjuk a tagjaikat. Ez tisztességtelen volt velem szemben: soha senkinek nem mondtam, hogy hallgassa a prédikációmat, vagy hogy jöjjön az egyházunkba. Ha kikergettem az embereket az első ajtón, visszajöttek a hátsón. Ha bezártam az ajtókat, bejöttek a kerítésen. Nem tudtam megállítani őket. A legjobban ez a Yonsei és Ewha egyetemek vezetését zavarta, akiket keresztény alapítványok támogattak. Nem állhattak és tűrhették, ahogy a diákjaik és a pedagógus gárda egy másik vallási csoporthoz pártolnak.

133


Két egyetem kicsapja a diákjait és a professzorait

A

Yonsei és Ewha egyetemek válságba sodródtak, és végül olyan intézkedéshez folyamodtak, amilyet sem előtte, sem pedig azóta nem alkalmaztak. Az Ewha elbocsátott öt professzort, köztük Kim Jong Unt és kicsapott tizennégy diákot. A kicsapott diákok közül öten végzősök voltak. A Yonsei szintén elbocsátott egy professzort és kicsapott két diákot. Az Ewha iskola káplánja azt javasolta a diákoknak: − Miután végeztetek, járhattok abba az egyházba. Ily módon nem sérül az iskola sem. − De hasztalan. Épp az ellenkező hatást érte el. A kicsapott diákok szenvedélyesen tiltakoztak: − Sok ateista jár az iskolánkba − mondták. − Még a hagyományos sámánok gyerekei közül is vannak az egyetemen. Hogyan indokolja az iskola, hogy kirúg minket, és képmutatóan kettős mércét állít fel? Az iskola azonban keményen tartotta magát. Egyszerűen csak megismételte álláspontját: − Magániskola vagyunk, és keresztény iskola. Jogunkban áll kicsapni bármely diákot. Amikor a média tudomást szerzett az ügyről, az egyik újság lehozott egy vezércikket, a következő címmel: „A kiutasítás helytelen egy olyan országban, ahol szabad vallásgyakorlat van”. A helyzet hamarosan az általános nyilvánosság által vitatott téma lett. Mivel az Ewha egyetemet egy kanadai keresztény alapítvány támogatta, az egyetem aggódott, hogy a támogatást megvonják, ha kiderül, hogy az iskolából sok diák követi az eretneknek nyilvánított egyházat. Abban az időben az Ewha egyetemen heti háromszor mise volt, jelenléti ívet vezettek és a látogatási nyilván134


tartást továbbították a missziós központba. Miután a diákokat kicsapták és a professzorokat elbocsátották, a közvélemény mellénk állt. Az Ewha, hogy ellensúlyozza ezt a tendenciát, olyan hamis híreszteléseket kezdett terjeszteni, amelyeket még elismételni is túl gonosz dolog. Sajnos, amint gyakran megesik, minél aljasabb a rémhír, annál több ember hiszi el és leli kedvét abban, hogy igazságként mondja tovább. Ezek a híresztelések önmagukat táplálták, és gyorsan önálló, független életet kezdtek élni. Az egyházunk több mint egy évig szenvedett emiatt. Nem akartam, hogy elfajuljon a helyzet. Nem akartam problémát okozni. Igyekeztem meggyőzni a diákokat és a tanárokat, hogy éljenek egyszerű, csendes hitéletet. Elmagyaráztam nekik, hogy nincs szükség arra, hogy elhagyják a diákotthont, és ennyi nyilvános problémát okozzanak. Ők azonban hajthatatlanok voltak: „Miért mondod nekünk, hogy ne jöjjünk ide? Mi is ugyanazt az áldást akarjuk megkapni, mint a többiek.” Végül el kellett hagyniuk az iskolát. Kellemetlenül éreztem magam emiatt. Miután kiutasították őket az iskolából, a diákok csoportosan egy imaházba mentek a Szamgak hegyre, Szöul külvárosában. Vigaszt kerestek megsebzett szívüknek. Kirúgták őket az iskolából, a családjuk dühös volt rájuk, a barátaik nem akartak velük többé találkozni. Nem volt hova menniük. Böjtöltek és egész nap olyan hevesen imádkoztak, hogy sírtak és folyt az orruk. Idővel néhányan nyelveken kezdtek beszélni. Isten tényleg megjelenik, amikor az elszántság és a kétségbeesés szélén járunk. A diákok, akiket kicsaptak az iskolájukból, kitaszítottak családjukból és a társadalomból, megtalálták Istent a Szamgak hegyi imaházban. Elmentem a Szamgak hegyre, ételt és vigaszt adtam a böjtöléstől lesoványodott diákoknak.

135


− Elég rossz az, hogy igazságtalanul kicsaptak benneteket – magyaráztam. − Kérlek, ne böjtöljetek. Ha a lelkiismeretetek tiszta afelől, amit tettetek, akkor a benneteket ért támadás nem gyalázatos dolog. Ne csüggedjetek, inkább várjátok ki az időtöket. A végzős diákok közül ötöt később átvettek a Szukmjang Női Egyetemre, de a történteket már nem lehetett semmissé tenni. Ez az incidens fordulópont volt és meghatározó szerepet játszott abban, hogy alapvetően negatív lett a megítélésem. Az újságok riportjaiban elkezdtek úgy írni rólunk, mintha mi tettük volna az összes, különféle vallásos csoportok által elkövetett gonosztettet. Azok, akik a híresztelésekre eleinte csak elgondolkodtak, vajon igazak-e, most egyre határozottabban úgy vélték, igazak. Fájt, hogy ilyen tisztességtelenül bántak velem. Dühös voltam, olyan kirívó volt az igazságtalanság. Kiáltani akartam, hogy megcáfoljam, de nem szólaltam meg, nem próbáltam harcolni. Túl sok minden mást kellett beteljesítenünk, és nem vesztegethettem az időmet harcra. Hittem, hogy ezek a félreértések és a gyűlölködés idővel eloszlik, és hogy nem szabad az energiánkat arra használni, hogy túlságosan sokat törődjünk vele. Úgy tettem, mintha nem hallottam volna, amint azt mondják: „Csapjon a villám Sun Myung Moonba”, vagy amint a keresztény lelkészek a halálomért imádkoznak. Azonban a híresztelések ahelyett, hogy elhaltak volna, minden egyes nappal még elképesztőbbek lettek. Úgy tűnt, mintha az egész világ egyesült volna, hogy ujjal mutogatva vádaskodjon. Még a Hungnam műtrágya gyár hőségében sem hagytam, hogy mások lássák a lábamat. A szóbeszéd pedig most már arról szólt, hogy meztelenül táncolok az egyházban. Nemsokára azok, akik először jöttek az egyházunkba, olyan szemmel néztek rám, mintha azt kérdeznék: „Te vagy az, aki leveszi a ruháit és táncol?”

136


Mindenkinél jobban tudtam, hogy időbe telik, amíg ezek a félreértések tisztázódnak, így soha nem vitatkoztam velük, nem próbáltam magyarázni, hogy nem ilyen vagyok. Senkit nem ismerhetünk anélkül, hogy találkoznánk, mégis oly sokan átkoztak engem anélkül, hogy akár egyszer is láttak volna. Tudtam, hogy hasztalan ilyen emberekkel csatázni, így hallgattam és tűrtem. A Yonsei-Ewha incidens a megsemmisülés szélére sodorta egyházunkat. Az „ál-vallás”, „szekta” képe elválaszthatatlanul öszszekapcsolódott nevemmel, és minden létező egyház összefogott, hogy feljelentést tegyenek ellenem. 1955. július negyedikén a rendőrség razziát tartott egyházunknál, letartóztattak engem és négy tagot: Kim Von Pilt, Eu Hjo Jongot, Eu Hjo Mint és Eu Hjo Vont. Az egyházak lelkészei és tisztségviselői a világi hatóságokkal karöltve leveleket írtak, követelve, hogy az egyházunkat zárják be. A négy egyháztagot, akik a kezdetektől velem voltak, velem együtt börtönben tartották. A dolog itt nem ért véget. A rendőrség nyomozást végzett a múltam felől, és azzal vádoltak meg, hogy kibújtam a katonai szolgálat kötelezettsége alól. Ez is teljesen alaptalan volt. Amikorra kijutottam az észak-koreai börtönből, hogy délre induljak, már túl voltam a katonaköteles koron, mégis a katonaság kikerülésével vádoltak.

137


Új rügyek a megperzselt ágon

A

z egyházunkban razziázó és engem letartóztató Közigazgatási Hivatal Különleges Hírszerzési Ügyosztálya a Csung Bu rendőrőrsre vitt. Felháborított, hogy a katonaság elkerülésével vádolnak, de nem szóltam semmit. Volt szám, hogy beszéljek, de sosem kaptam lehetőséget, hogy egy szót is szóljak. Néhányan látták, hogy nem állok ki magamért az igazságtalan bánásmóddal szemben, és azt mondták, gerinctelen vagyok. Némán eltűrtem ezt a fajta gúnyolódást is, hittem, hogy ez is része a nekem szánt útnak. Nem volt mit tennem, ha ez volt az út, amelyet követnem kellett a célom eléréséhez. Mivel ilyen világos utat követtem, nem lehetett legyőzni. Minél inkább támadtak, annál gondosabban figyeltem, hogy mindenki másnál tiszteletre méltóbban viselkedjek. Miután ezt a döntést meghoztam a szívemben, a rendőrségnek nem volt uralma felettem. Amikor a nyomozó a jelentést írta, segítettem, hogyan írja. − Miért nem veszi bele ezt a részt is − mondtam, − és itt, ezt így kellene írni. Úgy tette, ahogy mondtam. Minden egyes általam javasolt kifejezés megfelelő volt, de amikor a nyomozó összeállította az egészet, úgy találta, hogy épp az ellenkező következtetés jött ki belőle, mint amit ő akart. Mérgében összetépte a jelentést. 1955. július 13-án, hat nappal a Csung Bu rendőrállomáson történt elzárásomat követően ismét rács mögé kerültem, ezúttal a szöuli Szodemun börtönbe. Megbilincseltek, de nem szégyelltem,

138


nem voltam szomorú sem. A börtönélet nem volt akadály számomra. Indok lehet arra, hogy nagy haragra ösztönözze a szívet, de sosem volt akadály az utamban. Módot adott nekem arra, hogy további tőkét halmozzak fel későbbi tevékenységeimhez. Úgy éltem túl a börtönben, hogy azt mondtam magamnak: „Nem olyasvalaki vagyok, aki börtönben hal meg. Nem halhatok meg. Ez csak egy ugródeszka, hogy nagyot ugorhassak a világ felszabadítása felé.” A világ szabálya és a menny törvénye, hogy ami gonosz, az lehanyatlik, a jó pedig felemelkedik. Még ha trágyakupacba kell is belemásznom, nem bukom el, ha megtartom a tiszta szívemet. Amint megbilincselve elvezettek, néhány nő, aki mellett elmentünk, ferde szemmel nézett rám és rosszallóan csóválta a fejét. Azon érzésüket fejezték ki, hogy még rám nézni is groteszk, mert azt hitték, szexuális szekta vezetője vagyok − de én nem féltem, és nem szégyenkeztem. Az sem rázott meg, ha szennyes szavakkal illettek engem vagy az egyházunkat. Természetesen nekem is emberi érzéseim vannak. Külsőleg megtartottam a méltóságomat, de sokszor úgy éreztem, fuldoklom, és csontom velejéig szomorú voltam. Amikor a szívem elgyengült, úgy viseltem el, hogy azt mondtam magamban: „Nem olyasvalaki vagyok, aki börtönben hal meg. Megint talpra állok. Ebben biztos vagyok.” Megkettőztem az elszántságomat, és azt mondtam, „Magamba fogadom az összes fájdalmat. Cipelem egyházunk összes terhét.” Könnyen azt remélhették, hogy bebörtönzésem az egyház végét jelenti, azzal, hogy minden egyháztag szétszéled a saját útján járva. A tagok azonban minden nap meglátogattak. Bizonyos esetekben még össze is vitatkoztak, ki jöjjön először meglátogatni engem. A látogatás reggel nyolc órakor kezdődött,

139


de a tagok felsorakoztak és kora reggeltől vártak a börtönkapu előtt. Minél több ember átkozott, minél magányosabb lett a helyzetem, annál több ember gyűlt össze, hogy látogasson, bátorítson és könnyeket hullasson miattam. Nem köszöntöttem őket túláradó érzelmekkel. Valójában viszszautasítottam őket, és így szóltam hozzájuk: − Miért jöttök és csináltok ilyen felfordulást? − Mégis, könnyek között követtek. Így mutatták meg hitük és szeretetük. Nem azért kötődtek hozzám, mert tudtam, hogyan kell szépen és ékesszólóan beszélni. Azért szerettek, mert ismerték azt a szeretetet, ami a szívem mélyén rejtőzött. A tagjaink felismerték igaz szívemet. Még ha meghalok is, soha nem fogom elfelejteni azokat a tagokat, akik akkor is követtek, amikor bilincsben kellett a bíróság előtt állnom. Most is emlékszem az arckifejezésükre, ahogy zokogtak, amikor a vádlottak padján láttak. A börtönőrök csodálkoztak: − Hogyan képes ez a férfi így megőrjíteni ezeket az embereket? − Ezen tűnődtek, amint látták a tagokat összeseregleni a börtönnél. − Nem a férjük, és ők nem a feleségei. Nem is a fiuk. Hogy lehetnek ennyire elkötelezettek mellette? Volt legalább egy alkalom, amikor egy őr megjegyezte: − Hallottuk, hogy Moon egy diktátor és kihasználja az embereket, de teljesen világos, hogy ez nem igaz. − Ez az őr egyházunk tagja lett, hogy kövesse az utunkat. Végül három hónap fogság után a bíróság ártatlannak nyilvánított és szabadon engedtek. Kiengedésem napján a főfelügyelő és minden börtönfelügyelő formális búcsúztatót szervezett nekem. Három hónapon belül mind az Egyesítő családunk tagjai lettek. Az ok, ami miatt szívük felém fordult, egyszerű volt: miután közelről megfigyeltek, látták, hogy egyáltalán nem olyan ember

140


vagyok, amilyennek az általuk hallott szóbeszéd ábrázolt. Mint kiderült, a társadalomban keringő hamis pletyka segítségére volt evangélikus erőfeszítésünknek. Amikor a rendőrség elvezetett, a média és a társadalom óriási felhajtást csinált. De amikor ártatlannak ítéltek és kiengedtek, teljes némaságba burkolóztak. Az egyetlen jelentés, amely az ártatlanságomat hirdető ítéletről és kiengedésemről szólt, egy három soros beszámoló volt az újság egy alig észrevehető sarkában: „Moon tiszteletes ártatlan, kiengedték”. Az aljas híresztelések, amelyektől az egész ország lármás volt, mind valótlanok voltak, de ezt az információt teljesen eltemették. Tagjaink tiltakoztak, mondván, „Moon tiszteletes, ez igazságtalan. Annyira dühösek vagyunk, ezt nem hagyhatjuk!” Előttem zokogtak, én pedig csendben maradtam és nyugtattam őket. Sosem felejtem el a fájdalmat, amit átéltem, amikor zaklattak a sok hamis váddal. Kitartottam, még akkor is, amikor annyi ember volt ellenem, hogy úgy éreztem, egy centi sem maradt, ahol megállhatnék Koreában. A bánat, amit akkor éreztem, velem maradt, a szívem legmélyén. Lehetek olyan fa, amelyet a szél és az eső tépáz, vagy a tűz perzsel, de soha nem leszek olyan fa, amelyik elég és elpusztul. Még az az ág is, amelyik megégett, új rügyeket hajt, amikor itt a tavasz. Ha alázattal és erős meggyőződéssel folytatom utamat, biztosan eljön az a nap, amikor a világ megérti az értékét mindannak, amit teszek.

141


A sérelmek erőssé tesznek

A

z emberek elutasították az igazság újfajta kinyilvánítását; eretnekségnek tartották. Jézust, aki a zsidóság földjén született, hasonlóképpen eretnekséggel vádolták és keresztre feszítették. Összehasonlításképpen, az én üldöztetésem közel sem volt olyan fájdalmas vagy méltánytalan. Bármennyi fizikai fájdalmat el tudtam viselni, ami a testemet érte. Az eretnekség vádja egyházunkkal szemben azonban teljesen igazságtalan volt és sokkal nehezebbnek éreztem. Teológusok, akik egyházunkat a korai időszakban tanulmányozták, tanításunkat rendszerezettnek és eredetinek írták le. Közülük néhányan készek voltak elfogadni. Ez azt jelenti, hogy az egyházunkat övező, az eretnekségről szóló hatalmas vitának nem teológiai oka volt. Sokkal inkább a hatalomról szólt. Egyházunk tagjai közül a legtöbben korábban, csatlakozásukat megelőzően más egyházakat látogattak. Ez komoly oka volt annak, hogy egyházunkat a már létező egyházak ellenségként kezelték. Amikor Yoon Young Yang professzor, az Ewha tanárainak egyike csatlakozott egyházunkhoz, bevitték a rendőrségre, hogy kihallgassák. Ott fedezte fel, hogy mintegy nyolcvan keresztény lelkész írt levelet a hatóságoknak, kritizálva egyházunkat. Nyilvánvalóan nem az volt a helyzet, hogy mi tettünk valami rosszat. Sokkal inkább az, hogy úgy tekintettek ránk, mint akik veszélyt jelentenek bizonyos emberek és intézmények hatalmára. Félelmük homályos érzése és szélsőséges viszálykodásuk vezette őket egyházunk elnyomására irányuló törekvéseikben.

142


Sok különböző vallási csoportból vonzott embereket egyházunk és annak új tanítása. Azt mondtam a tagoknak: „Miért jöttök ide? Menjetek vissza az egyházatokhoz!”, és majdhogynem fenyegetőzve próbáltam elűzni őket, azonban nemsokára visszatértek. Az emberek, akik özönlöttek, hogy lássanak engem, nem hallgattak senkire. Nem hallgattak sem a tanáraikra, sem a szüleikre. Hallani akartak engem. Nem fizettem nekik, nem etettem őket, de hittek abban, amit mondtam, és egyre csak jöttek, mert megnyitottam számukra egy utat, hogy elkeseredésüket enyhítsék. Mielőtt az igazságot megtudtam, az én szívem is nehéz volt, amint feltekintettem a mennyre és amint a körülöttem lévő emberekre néztem. Ezért meg tudtam érteni az egyházunkba érkezők elkeseredését. Kérdéseik voltak az életről, és nem találták a válaszokat. Isten szava, amelyet közvetítettem számukra, tisztán megválaszolta a kérdéseiket. Fiatal emberek, akik megkerestek, választ kaptak szavaimból. Jönni akartak egyházunkba és csatlakozni akartak a szellemi utamhoz, bármilyen nehéz legyen is az. Az az ember vagyok, aki megtalálja és megnyitja az utat. Vezetem az embereket az úton, hogy meggyógyítsam a tönkrement családokat és újjáépítsem a társadalmat, a nemzetet és a világot, hogy végre visszatérhessünk Istenhez. Azok, akik hozzám jönnek, megértik ezt. Velem akarnak tartani Isten keresésében. Hogyan lehet ebben hibát találni? Minden, amit tettünk, Isten keresése volt, és ezért ki voltunk téve mindenféle üldöztetésnek és kritikának. Sajnos épp abban az időben, amikor egyházunk az eretnekség-botrányba keveredett, feleségem még jobban megnehezítette a dolgokat. Puszani találkozásunk után ő és családja követelni kezdték, hogy vagy azonnal lépjek ki az egyházból és kezdjek vele és fiunkkal együtt élni, vagy váljak el. Bebörtönzésem idején még

143


a Szodemun börtönbe is eljöttek, elém tették a válási papírokat, és követelték, hogy írjam alá. Tudom, a házasság mennyire fontos Isten békés világának megteremtésében, így csendben tűrtem követelésüket. Feleségem egyházunk tagjait is borzasztó gyalázkodásnak tette ki. Személyesen én elviseltem volna. Nem bántam sértéseit, nemtörődöm bánásmódját, de nehezemre esett állni és nézni goromba, támadó viselkedését egyházunk tagjaival szemben. A nap minden órájában beviharzott az egyházunkba, átkozta tagjainkat, összezúzta az egyházi tárgyakat és elvitt dolgokat, amik az egyházé voltak. Még emberi ürüléket tartalmazó vizet is zúdított a tagokra. Amikor jött, lehetetlen volt Istentiszteletet tartani. Végül, amikor kijöttem a Szodemun börtönből, beleegyeztem családja követelésébe, és aláírtam a válási dokumentumot. Válásra kényszerítettek, elveimmel ellentétben. Ma fáj a szívem, ha korábbi feleségemre gondolok. Erősen keresztény családja és a koreai egyházak vezetői nagyban befolyásolták a viselkedését. Olyan makulátlan és szilárd volt elkötelezettségében házasságunk előtt. Az, ahogyan megváltozott, tanulság arra, mennyire tartanunk kell a társadalmi előítéletek és a már kialakult koncepciók erejétől. Átéltem a válás csapását és a fájdalmat, hogy eretneknek bélyegeznek. De nem inogtam meg. Olyan események voltak ezek, amelyeket el kellett viselnem az eredendő bűn megváltásáért; dolgok, amiket ki kellett állnom, hogy Isten Királysága felé továbbhaladhassak az úton. Hajnal előtt van a legsötétebb. Istenbe kapaszkodva, Hozzá imádkozva úrrá lettem a sötétségen. Az alvással töltött pár múló pillanaton kívül minden rendelkezésre álló időmet imában töltöttem.

144


Az őszinte szív a legfontosabb

H

árom hónap múlva, miután ártatlannak találtak, ismét kiléptem a világba. Felismertem, jobban, mint valaha, hogy óriási tartozásom van Isten felé. Azért, hogy visszafizessem ezt az adósságot, helyet kerestem, ahol az egyházunk újrakezdheti, az elejétől. Nem így imádkoztam azonban: „Isten, építs nekünk egy egyházat.” Soha nem panaszkodtam vagy szégyenkeztem az apró és szerény egyházépület miatt, amit ezidáig használtunk. Hálás voltam, hogy van egy hely, ahol imádkozhatunk. Soha nem kívántam nagy vagy kényelmes helyet. Mindazonáltal szükségünk volt egy olyan helyre, ahol a tagok összegyűlhetnek és Istentiszteletet tarthatnak, így felvettünk kétmillió von hitelt, és vettünk egy rossz állapotban lévő házat a Csongpa Dong domboldalában. Egyike volt azoknak a házaknak, amelyek az „ellenség tulajdona” kategóriába tartoztak: üresen állt azóta, hogy a japánok elhagyták, amikor nemzetünk felszabadításakor elmentek Koreából. Kis ház volt csupán, hetven négyzetméteres, egy hosszú és keskeny sikátor végén. A házhoz közeledve olyan érzés volt az emberben, mintha hosszú, sötét alagúton menne keresztül. Az oszlopokat és a falakat piszok borította, nem tudtuk elképzelni, mi történhetett ott, mielőtt odaérkeztünk. Egyházunk fiataljaival közösen négy napig marónátronos vízzel sikáltuk, hogy az összes koszt leszedjük. A Csongpa Dong épületbe költözésünket követően alig tudtam aludni. A nagy hálószoba padlóján ültem, összekuporodva imádkoztam hajnali háromig-négyig. Ötig elszundítottam,

145


akkor felkeltem, hogy elkezdjem a nap tevékenységeit. Hét évig így éltem. Noha csak egy-két órát aludtam naponta, soha nem voltam álmos napközben. Szemem ragyogott, mint a hajnalcsillag. Soha nem voltam fáradt. Fejem annyira tele volt tennivalókkal, hogy az evésre sem akartam időt vesztegetni. Ahelyett, hogy megvártam volna, amíg megterítenek nekem az étkezéshez, a földön ettem, az étel mellé guggolva. „Öntsd ki teljes odaadásodat! Öntsd ki teljesen, még ha álmos is vagy! Öntsd ki, mígnem teljesen kimerülsz!”, mondogattam magamnak. A folyamatos ellenkezés és hamis vádaskodás közepette is imádkoztam, azzal a gondolattal, hogy magokat ültetek, amelyek egy nap bőséges termést hoznak. Ha a termést nem lehet Koreában learatni, biztos voltam benne, hogy aratás lesz a világ egy másik felében. Szabadon engedésem után egy évvel négyszáz egyháztagunk volt. Amikor imádkoztam, egyenként nevükön neveztem mindegyiküket. Arcuk megjelent előttem, még mielőtt a nevüket kimondtam volna. Volt, aki sírt, volt, aki nevetett. Imámban meg tudtam mondani mindenkiről, hogy milyen állapotban van, azt is, ha betegségben szenvedett. Néha, amint a neveket soroltam, sugalmazást kaptam, hogy egy bizonyos személy aznap el fog jönni az egyházhoz. Az illető személy okvetlenül el is jött. Ha odamentem valakihez, aki betegen jelent meg imámban, és megkérdeztem, hogy beteg-e, az illető megerősítette. A tagok ámultak, hogy tudok a betegségükről, holott nem is mondták. Minden alkalommal megkérdezték, honnan tudom, mire én válaszul egyszerűen elmosolyodtam. A következő dolog akkor történt, amikor a Szent Áldás Szertartásra készülődtünk. A szertartás előtt megkérdeztem minden menyasszonyt és vőlegényt, hogy megtartották-e a szüzességüket.

146


Amikor egy bizonyos vőlegényt kérdeztem, hangosan felelte, hogy ő tiszta maradt. Másodszor is megkérdeztem, és ismét biztosított, hogy így van. Harmadszor is megkérdeztem, és ismét ugyanazt a választ adta. Egyenesen a szemébe néztem, és ezt kérdeztem: − Hvacsonban, Kangvon tartományban szolgáltál katonaként, igaz? − Válaszának igenje ekkor félelemmel telt meg. − Kimenőt kaptál, és úton Szöul felé megálltál egy fogadóban, igaz? Aznap éjjel tiltott nemi kapcsolatod volt egy vörös szoknyás nővel. Pontosan tudom, mit tettél. Miért hazudsz? Dühös lettem rá és kikergettem az Áldás szertartás helyszínéről. Ha az ember nyitva tartja a szívét, meglátja az elrejtett dolgokat is. Némelyek inkább vonzódtak egyházunkhoz az ilyen paranormális jelenségek miatt, mintsem tanításaim miatt. Sokan azt gondolják, hogy a szellemi erők a legfontosabbak. Az ilyen jelenségek, amit gyakran csodának hívnak, hajlamosak nagyban öszszezavarni az embereket. Az a hit, amely megmagyarázatlan vagy csodás eseményeken alapszik, nem egészséges hit. Minden bűnt jóvátétellel kell helyreállítani. Nem lehet megtenni pusztán szellemi erőkre hagyatkozva. Amint egyházunk kezdett érni, nem beszéltem többé a tagoknak arról, amit szívemmel láttam. A tagság tovább növekedett. Ha egy tucat ember volt előttem vagy több száz, ugyanúgy viselkedtem, mintha csak egyvalaki lett volna ott. Meghallgattam, ha valaki el akarta mondani a személyes helyzetét. Lehetett idős hölgy vagy fiatal fiú, odaadással hallgattam, mintha ő volna az egyetlen, akivel foglalkoznom kell. Minden tag azt mondta: „Nincs senki Koreában, aki úgy odafigyelne arra, amit mondok, mint Moon tiszteletes.” Egy nagymama lehet, hogy azzal kezdte, hogyan házasodtak össze, míg végül eljutott oda, hogy férje betegségéről beszéljen.

147


Szívesen hallgattam, amint mások magukról beszélnek. Amikor az emberek megnyílnak és magukról mesélnek, nem is érzékelem az idő múlását. Tíz vagy húsz óráig is elhallgatom őket. Az embereknek sürgős, fontos valami, beszélni akarnak róla, hogy megoldást találjanak a problémáikra. Úgy érzem, teljes odafigyeléssel kell hallgatnom őket. Így tudom szeretni az életüket és visszafizetni az adósságot, amivel életemért tartozom. A legfontosabb, hogy az életet fontosnak gondoljuk. Ahogyan őszintén meghallgattam, amit mások mondani akartak, szenvedélyesen megosztottam velük azt, ami a szívemben volt, és könnyek közt imádkoztam értük. Hányszor imádkoztam át sírva az éjszakát! Vér és izzadság itatta át a padlódeszkákat, meg sem tudtak száradni. Később, mikor az Egyesült Államokban voltam, üzenetet kaptam, hogy az egyháztagok át akarják alakítani a Csongpa Dong egyház épületét. Sürgősséggel táviratoztam, hogy azonnal hagyják abba az egyházépület munkálatait. Igen, ez az épület személyes történetem egy vissza nem idézhető időszakát testesíti meg, de ami ennél is fontosabb, közvetlenül tanúsítja egyházunk történelmét. Bármilyen szépen van felújítva, mi jó származhat belőle, ha történelmünket lerombolja? Nem a szép külső számít, hanem a könnyekkel teli élet titka, amely abban az épületben lakozik. Lehet, hogy nem felel meg bizonyos normáknak, de hagyományt testesít meg, és ebben rejlik az értéke. Azok az emberek, akik nem tudják megbecsülni a saját hagyományukat, bukásra vannak ítélve. A Csongpa Dong épület oszlopaiba bele van vésve a történelem. Ha ránézek egy oszlopra, visszaemlékezem arra az időre, amikor belekapaszkodtam abba az oszlopba és egy bizonyos üggyel kapcsolatban sírva imádkoztam. Újra könnyezni kezdek,

148


látva az oszlopot, ahol sírtam. A kicsit hajlott ajtókeret látványa a múltra emlékeztet. Mostanra azonban a régi padlódeszkák eltűntek. A padlódeszkák, ahol imára hajoltam és oly sok könnyet hullattam, eltűntek, a könnyek nyomaival együtt. Amire szükségem van, az annak a fájdalomnak az emlékei. Nem számít, hogy a megjelenés a régi. Sok idő telt el, és most már sok egyházi épületünk van, amit jól építettek meg. Én azonban szívesebben megyek a Csongpa Dongi dombon álló kis házba imádkozni. Sokkal könnyebben érzem magam ott. Egész életemet imával és prédikálással töltöttem, de még most is remegek, ha egy csoport előtt állok. Ez azért van, mert ilyen helyzetben állni és a közügyekről beszélni jelentheti azt, hogy sok élet menekül meg, de azt is, hogy sok veszik el. Döntő fontosságú számomra, hogy az élet útjára tudjam vezetni az engem hallgató embereket. Ezek azok a pillanatok, amikor egyértelműen vonalat húzok élet és halál keresztútján. A mai napig nem szervezem meg előre a prédikációmat. Attól tartok, hogy így személyes céljaim kerülhetnének a tartalomba. Ilyen előkészülettel megmutathatnám, mennyi tudást tároltam a fejemben, de nem önthetném ki a szívem komolyan és szenvedéllyel. Nyilvános szereplés előtt mindig felajánlom odaadásomat azzal, hogy legalább tíz órát imádkozom. Ily módon mélyen leeresztem a gyökereimet. Az erős és hatalmas fa, még ha a bogarak a leveleit kicsit megrágták is, egészséges marad, ha a gyökerei mélyre nyúlnak. Szavaim talán ügyetlenek időnként, de minden rendben lesz, amíg az őszinte szív ott van mögöttük. Egyházunk korai időszakában egy régi amerikai katonai kabátot és feketére festett gyakorló nadrágot viseltem, és olyan szenvedéllyel beszéltem, hogy izzadság és könnyek borítottak.

149


Nem múlt el nap hangos zokogásom nélkül. Szívem megtelt érzelmekkel és a könnyeim az arcomat áztatták. Szellemem kis híján elhagyta testemet. Úgy éreztem, mintha a halál peremén állnék. Ruhám átázott az izzadságtól, fejemről kövér izzadságcseppek gurultak le. A Csongpa Dong egyház idejében mindenki nehéz időszakon ment át, de Eu Hjo Vonnak különösen nagy nehézségeket kellett kiállnia. Beteg volt a tüdeje, és noha nehéz volt, mégis tizenynyolc órán keresztül előadásokat tartott minden nap, három év és nyolc hónapon keresztül. Nem engedhettük meg magunknak, hogy megfelelően táplálkozzunk. Árpát ettünk rizs helyett, és napi két étkezéssel tartottuk fenn magunkat. Az egyetlen köret nyers kimcsi volt, ami csupán egy éjszakát erjedt. Eu Hjo Von szerette a kicsi, sózott garnélarákot. Egy edény ilyen kis garnélát a szoba sarkába helyezett, időnként arra járt egy pár evőpálcikával és megevett párat. Így tudta elviselni azokat a nehéz napokat. A szívem szakadt meg Eu Hjo Von látványától, amint kimerülten feküdt a földön, éhesen és fáradtan. Sózott kagylót akartam adni neki, de az túlságosan drága volt nekünk abban az időben. Most is fáj arra gondolnom, milyen keményen dolgozott, hogy rögzítse vízesésként folyó szavaimat, noha beteg volt. A tagok kemény munkája és áldozata révén az egyház egyenletesen növekedett. Megalakult a Szunghva Diákszervezet a felső tagozatos és középiskolás tanulók számára. Ők annyira lelkesek voltak, hogy az ebédet, amit édesanyjuk csomagolt, fogták és odaadták az úttörő misszionáriusainknak, hogy legyen mit enniük. Saját kezdeményezésükre beosztást készítettek, és felváltva gondoskodtak az ebédről. Az evangélisták, akik a diákok ebédjét ették, tudták, hogy az a diák aznap nem ebédel és éhes lesz, így az ételt könnyek között ették. A diákok szeretetének ez a formája

150


lenyűgözőbb volt, mint az étel maga, így megdupláztuk eltökéltségünket, hogy Isten akaratát beteljesítsük, akár életünk árán is. Noha nehéz idők jártak, az ország sok részébe küldtünk miszszionáriusokat. Noha a tagok szerényen vágytak volna rá, a gonosz híresztelések miatt nehéz volt nyíltan kimondaniuk, hogy az Egyesítő Egyház tagjai. Az utcákat takarították és segítettek házaknál, ahol szükség volt rá. Esténként a misszionáriusok írást és olvasást tanítottak, és Isten szaváról beszéltek az embereknek. Így szolgáltak hónapokig, és végül elnyerték az emberek bizalmát. Ennek eredményeképpen az egyház növekedett. Nem felejtettem el ezeket a tagokat, akik, noha nagyon szerettek volna továbbtanulni, mégis inkább azt választották, hogy velem maradnak és az egyház munkájának szentelik magukat.

151

Negyedik fejezet

A VILÁGSZINTŰ MISSZIÓNK KEZDETE


Élete árán is az utat járva

R

ögtön miután kiengedtek a Szodemun börtönből, a Gabsza buddhista templomba mentem a Gjerung hegyre, Csungcsong tartományba. Meg kellett gyógyítanom a Szodemun börtönbeli kínzások sebesüléseit. Szükségem volt egy erdőre is, ahol tudok imádkozni és gondolkodni egyházunk jövőjéről. Ez nem sokkal a koreai háborút követően történt, és gyakran a túléléshez elegendő élelmet találni is komoly feladat volt. Az ilyesfajta rövidtávú nehézségek ellenére azonban fontos volt, hogy hosszabb távra tervezzek. Még mindig nem volt elég nagy épületünk, hogy az Istentiszteleteken mindenki elférjen, fontos volt mégis valamennyi időt tölteni a távoli jövőbe tekintve. A japán gyarmati uralom összeomlását és Korea 1945-ös felszabadulását követően a két ország nem létesített még diplomáciai kapcsolatot. Japán nem ismerte el a Szöuli kormányt, Korea Japánt ellenséges országnak tekintette. Hittem abban, hogy a világ egészének szempontjából fontos, hogy a két ország folytassa a kapcsolatot. Több kísérletet tettünk, hogy misszionáriusokat küldjünk Japánba, sikertelenül. Végül Csoi Bong Csunnak sikerült ez a feladat. 1958-ban hívtam Csoi Bong Csunt, hogy találkozzunk a Gabsza templom mögötti hegyen. − Azonnal Japánba kell menned − mondtam. − Nem lesz lehetőséged visszajönni Koreába, amíg sikert nem érsz el. − Rendben! − válaszolta habozás nélkül. Közösen elénekeltük a keresztény himnuszt, amely így kezdődik: 154

. A vil ágszintű missziónk kezdet e .

Ha Isten hív, követjük hívását Uram, elmegyünk, bárhová is szólíts. Lelkesen, vidám hangulatban jöttünk le együtt a hegyről. Soha nem kérdezte, hogyan tudná fenntartani magát Japánban, vagy hogyan kezdje el a tevékenységét. Csoi Bong Csun ez a fajta vakmerő, elszánt ember volt. A legtöbb koreai nem utazhatott Japánba, ezért az egyetlen lehetősége az volt, hogy megpróbál vízum nélkül bejutni. Sok mindent el kellett viselnie. Csoi Bong Csun azt sem tudta, be tud-e jutni Japánba, de felkészült rá, hogy ha szükséges, az életét is odaadja. Amíg meg nem tudtam, hogy épségben átkelt a tengeren Japánba, minden más munkát félretettem, és leültem imádkozni egy kis szobába az egyházban. Nem ettem és nem aludtam. Másfél millió von kölcsönt is fel kellett vennünk, hogy elküldjük neki. Sok tagnak ennivalóra sem futotta,, de Japánban evangelizálni olyan fontos feladat volt, hogy minden egyebet félre kellett tenni. Sajnos Csoi Bong Csunt azonnal letartóztatták, mihelyst Japánba ért. Börtönbe csukták, először Hirosimába, később Jamagucsiba, amíg visszaszállíthatták Koreába. A börtönben elhatározta, inkább meghal, semhogy visszaküldjék, ezért böjtölni kezdett. A böjt alatt lázas lett, ezért a japán hatóságok úgy döntöttek, kórházba szállítják, és elhalasztják a visszaszállítását, amíg az egészsége helyreáll. A kórházban végül sikerült megszöknie az őrizetből. Csoi Bong Chun, miután másfél éven át az élete kockáztatásával dolgozott, 1959 októberében megalapította az egyházat. Korea és Japán még további hat évig nem hozott létre diplomáciai kapcsolatot. Valójában Korea, mivel a japán gyarmati uralom alatti szenvedés fájdalma még nagyon égető volt, visszautasított minden kezdeményezést a Japánnal való kapcsolatfelvételre.

155


Misszionáriusunkat Korea jövője érdekében vettem rá, hogy csempéssze be magát az ellenséges országba. Minden kapcsolat elutasítása helyett Koreának evangelizálnia kellett Japánt, hogy a kétoldalú kapcsolatban a szenior partner pozícióját tölthesse be. Korea anyagilag elszegényedett, ezért nyitni kellett a japán vezetés felé, Japánt saját oldalára kellett állítania, majd össze kellett kapcsolódnia az Egyesült Államokkal. Ez volt Korea túlélésének esélye. Miután Csoi Bong Csun áldozatának köszönhetően sikerült misszionáriust küldenünk Japánba, egy kivételes fiatal vezető, Kuboki Oszamu csatlakozott az egyházhoz, az őt követő fiatalok csoportjával együtt. Munkájuk eredményeképp a japán egyház biztonságosan megalakult. Amerikába a következő évben küldtünk misszionáriusokat. Ezúttal nem volt vízum probléma. Indulásuk előtt meg tudták szerezni az útlevelet és a vízumot. Az útlevelek biztosításában segítségünkre volt a liberális párt több minisztere, akik korábban szerepet játszottak a Szodemun börtönbeli fogságomban. Korábban elleneztek bennünket, most azonban segítettek. Amerika akkoriban nagyon távoli országnak tűnt. Bizonyos egyháztagok ellenezték, hogy misszionáriusokat küldjünk oda, mondván, hogy először fontosabb Koreában kiépíteni az alapunkat. Meggyőztem azonban őket ennek fontosságáról, mondván, hogy Amerika válságának megoldása nélkül Korea is összeomlik. 1959 januárjában elküldtük Kim Jong Unt, az Ewha Női Egyetemről elbocsátott professzorok egyikét. Ugyanezen év szeptemberében elküldtük Kim David S. C.-t is. A munka, amit Amerikában kezdtek, az egész világot célozta.

156


Tisztességgel megkeresett és imádsággal felhasznált pénz

A

z üzleti tevékenységgel gyűjtött pénzalap szent. Annak érdekében azonban, hogy az üzleti profit szent legyen, fontos, hogy nem szabad hazudni, vagy túlzott profitot szedni. Az üzlet vezetése során mindig őszintének kell lennünk, és soha nem szabad harminc százaléknál nagyobb profitot szednünk. Az így tisztességgel megkeresett pénzt természetesen imádságosan, világos céllal és szándékkal kell elkölteni. Ez az üzleti tevékenység alapja, amit egész életemben támogattam. Hiszem, hogy az üzlet célja nem pusztán a pénzkeresés, hanem a misszionárius munka támogatása, ami Isten munkája. Többek között azért teremtettem alapot a misszionáriusi munkához üzleti tevékenységeken keresztül, mert nem akartam erre a tagoktól pénzt kérni. Akármilyen magasztos is a cél, a tengerentúlra misszionáriusokat küldeni nem lehet pusztán azzal, hogy vágyunk rá. Pénzre van szükség, amelyet az egyház nevében kell megkeresni. A misszionárius munkához a pénzalapot tisztességgel kell előteremteni. Csak így lehetünk büszkék mindarra, amit tettünk. Amint a pénzkereset különféle lehetőségeit mérlegeltem, megakadt a szemem a postai bélyegeken. Akkoriban azt javasoltam a tagoknak, hogy írjanak egymásnak legalább havonta háromszor. Egy levél küldésének a díja 40 von. Azt javasoltam, ne egyszerűen csak egy 40 von értékű bélyeget ragasszanak rá, hanem használjanak negyven 1 von értékűt. A lebélyegzett bélyegeket levettük

157


a borítékról, eladtuk, és az első évben egymillió vont kerestünk. Látva, hogy a használt postai bélyegek − amelyek jelentéktelennek tűntek − nagy pénzt hozhatnak a bélyeggyűjtőktől, a tagok még hét évig folytatták ezt a munkát. Árultuk ezen kívül híres helyek és népszerű személyiségek fekete-fehér képeit is, amelyeket kézzel kifestettünk. Ez az üzlet is jelentősen hozzájárult az egyház üzleti tevékenységéhez. Ahogy az egyház növekedett, a postai bélyegek és képeslapok már nem voltak elegendőek a misszionárius munkához szükséges alapok előteremtésére. Az üzleti tevékenységünket magasabb szintre kellett emelni, ha világszerte mindenhová misszionáriusokat akartunk küldeni. 1962-ben, mielőtt a koreai kormány leértékelte a pénznemet, vásároltunk 720000 vonért egy, a japánok által használt, majd 1945-ben elhagyott esztergagépet. Az átértékelést követően ez 72000 vont ért. A koreai valuta a dollárhoz volt rögzítve, akkoriban 125 von volt egy dollár, így a befektetés értéke 576 dollár volt. Az esztergagépet az egyházépületnek használt „ellenséges birtok” ház szeneskamrájába helyeztük, és Tongil Műveknek neveztük. − Jelentéktelennek tűnhet számotokra ez az esztergagép − mondtam. − Talán tűnődtök, miféle üzleti vállalkozásba kezdünk egyetlen régi és használt gép üzembe állításával. Ez a gép azonban, amit itt láttok, rövid időn belül meg fog sokszorozódni, hogy 7000, sőt 70000 eszterga legyen, és a vállalat együtt fog fejlődni Korea védelmi és autóiparával. Ez a ma üzembe állított gép biztosan sarokkő lesz országunk autóiparának fejlődésében. Bízzatok. Legyen meg a meggyőződésetek, hogy ez biztosan megtörténik. Ezt mondtam a szeneskamra előtt összegyűlteknek. Szerény kezdet volt, célunk magasztos és magasra törő volt. Válaszoltak a hívásomra, és elkötelezetten dolgoztak, így 1963-ban

158


elindíthattunk egy másik üzletet, kicsit nagyobb léptékben, amely halászhajó építéssel foglalkozott. A hajót Incson Mansok Dong kikötőjének mólójánál bocsátottuk vízre, Cson Szung Ho névre lett keresztelve, ami annyit tesz, a Menny Győzelme. Közel kétszáz ember vett részt az ünnepségen, amikor a halászhajót tengere bocsátottuk. A víz az élet forrása. Mindannyian anyánk méhéből jöttünk a világra. A méhen belül víz van, így vízből születtünk. Azzal a meggyőződéssel bocsátottam útnak a hajót, hogy ahhoz hasonlóan, ahogy életet kapunk a vízből, ki kell mennünk az óceánra és túl kell jutnunk egy sor próbán ahhoz, hogy képesek legyünk túlélni a szárazföldön ránk váró megpróbáltatásokat. A Cson Szung Ho kivételes hajó volt. Bejárta a Sárga Tengert és rengeteg halat fogott. Sokan kijelentették, hogy van elég tennivaló a szárazföldön, nincs szükség arra, hogy kimenjünk az óceánra halat fogni, én azonban érzékeltem, hogy a világ nemsokára belép az óceán korába. A Cson Szung Ho elindítása kicsi, de értékes első lépés volt a kor megnyitásáért. Lelki szemeimmel már láttam a végtelen óceánt, a Cson Szung Honál sokkal nagyobb és gyorsabb hajókkal.

159


A tánc ereje megmozgatja a világot

N

em voltunk gazdag egyház. Szegény egyház voltunk, amelyet olyan emberek indítottak el, akik nem engedhették meg maguknak, hogy megfelelően táplálkozzanak. Nem voltak csillogó egyház épületeink, mint a többi egyháznak, de árpát ettünk, mikor mások rizst, és lassanként megtakarítottuk a pénzt. Azután megosztottuk a pénzünket azokkal, akik nálunk szegényebbek voltak. A misszionáriusaink fűtetlen szobákban aludtak, lepedőjüket a puszta cement padlóra terítve. Amikor eljött az étkezés ideje, gyakori volt, hogy egy-két főtt krumplival ütötték el az éhségüket. Minden esetben ügyeltünk rá, hogy ne magunkra költsük a pénzt. 1963-ban a félretett pénzünket arra használtuk, hogy kiválaszszunk tizenhét gyermeket, és létrehozzuk egy gyermek tánc társulatot, amelyet Little Angels-nek neveztünk. Koreának akkoriban nagyon kevés kulturális előadása volt. Semmink nem volt, amiben mi magunk örömünket lelhettük volna, még kevésbé tudtunk bármit is mutatni a más országokból jövő embereknek. Mindenki túlságosan el volt foglalva a túléléssel ahhoz, semhogy azzal foglalkozzon, , milyen is volt a koreai tánc, vagy hogy egyáltalán van egy ötezer évre visszanyúló kulturális örökségünk. Az volt a tervem, hogy megtanítjuk ezt a tizenhét gyermeket táncolni, és azután elküldjük őket a világba. Sokan csak úgy ismerték Koreát, mint egy szegény országot, amely szörnyű háborút vívott. Meg akartam mutatni nekik Korea gyönyörű táncait, hogy felismerjék, a koreai nép nagyszerű kultúrával rendelkezik. Hangoztathattuk volna, hogy rendkívüli az ötezer évre visszanyú160


ló kultúránk, mégsem hitte volna senki, ha nincs mit megmutatnunk. A táncaink gyönyörű, hosszú, lágyan forgó hanbok8 ruhákba öltözött táncosokkal csodálatos kulturális örökséget képeznek, amely képes újat nyújtani a nyugatiaknak, akik hozzászoktak a mezítláb ugráló táncosok látványához. Táncainkat áthatja a koreai nép szomorú történelme. A koreai tánc mozdulatait − a táncosok fejüket enyhén lehajtva tartják, mintha erővel tartaná ott valami, és körültekintően mozognak, hogy ne irányítsák magukra a figyelmet − a koreai nép hozta létre, az a nép, melynek ötezer éves történelme tele van bánattal. A táncos felemeli és előre nyújtja fehér boszonba9 burkolt lábát, finoman elfordítja a fejét és felemeli a kezét. Amint nézem, mozdulatainak lágy finomságától elszáll szívem minden aggodalma és csalódottsága. Nem próbál a hallgatóságra hangos szavakkal hatni, a kifinomult és gyöngédséggel előadott táncmozdulatok azonban megindítják a közönség szívét. Különösen a gyermekarcok ártatlan arckifejezése és ragyogó mosolya törli el a nemrég még háborúban álló országról alkotott sötét képet. Azért hoztam létre ezt a tánctársulatot, hogy bemutassam országunk ötezer éves történetéből fakadó táncokat az Egyesült Államoknak, amely a világ legfejlettebb országa volt akkoriban. A társadalom azonban rögtön elhalmozott minket kritikával. Mielőtt még látták volna a Little Angels-t táncolni, elkezdtek kritizálni. „Az Egyesítő Egyház asszonyai éjjel-nappal táncolnak, és most úgy tűnik, a gyerekek, akiknek életet adtak, szintén táncolnak” − szólt a gyalázatos kritika. Az ilyen szóbeszéd azonban nem tudja megingatni az elhatározásomat. Eltökéltem, hogy megmutatom 8 9

Korea gyönyörű hagyományos női öltözete. A hanbokhoz viselt hagyományos szőtt zokni

161


a világnak, milyen a koreai tánc. Azt akartam, hogy azok, akik azzal vádoltak minket, hogy meztelenül táncolunk, lássák a táncosok gyönyörű, finom mozdulatait, amint könnyedén lépkednek a boszon lábbelikben. Nem vad táncok voltak ezek, ritmus nélküli pörgés-forgással, hanem légies táncok, országunk hagyományos viseletébe öltözött táncosokkal.

162


Az Angyalok utat nyitnak a sötét erdőben

K

ét dolgot kell leszármazottainkra hagynunk, mikor meghalunk: az egyik a hagyomány, a másik az oktatás. A nép hagyomány nélkül elbukik. A hagyomány a lélek, amely lehetővé teszi, hogy a nép tovább éljen, lélek nélkül a nép nem maradhat életben. A második fontos dolog az oktatás. Az a nép is elbukik, amelyik nem oktatja leszármazottait. Az oktatás adja az erőt, hogy új tudással és célkitűzésekkel éljünk. Az oktatáson keresztül az emberek életbölcsességet szereznek. Aki nem tud olvasni, tudatlan lesz, de ha egyszer megtanították, tudni fogja, hogyan használja bölcsességét a világban, hogy az életét irányítsa. Az oktatás segít megérteni azokat az alapelveket, melyek szerint a világ működik. Ahhoz, hogy új jövőt nyissunk meg, egyfelől szükséges, hogy továbbadjuk leszármazottainknak a hagyományt, amelyet évezredek óta őseink adnak tovább, másfelől el kell látnunk őket az új dolgokkal kapcsolatos tudással. Amikor a hagyomány és az új tudás megfelelően integrálódik életünkben, eredeti kultúrát hoznak létre. A hagyomány és az oktatás egyaránt fontos, lehetetlen megmondani, melyik előbbre való a másiknál. A bölcsesség, hogy miként kapcsoljuk össze a kettőt, szintén az oktatással érkezik hozzánk. A tánctársulat létrehozásával egy időben megalapítottam a Little Angels Művészeti Iskolát (később Szanhva Művészeti Iskola lett a neve), amelynek célja az volt, hogy a művészeteken keresztül terjesszük az eszményünket. A kérdés, hogy vajon megvan-e a képességünk egy iskola vezetéséhez, másodlagos volt.

163


Először működésbe hoztam a tervem. Ha a cél tiszta és jó, gyorsan tetté kell formálni. Tanítani akartam a gyerekeket, hogy szeressék a mennyet, szeressék az országukat és szeressék az emberiséget. Kalligráfiával felírtam az iskola mottóját, ami kínai karakterekkel a következő volt: „Szeresd a mennyet, szeresd az emberiséget, szeresd az országot”. Valaki megkérdezte, miért tettem a végére a „szeresd az országodat” részt, ha az a célom, hogy az egyedi koreai kultúrát megmutassam a világnak. Azt válaszoltam, ha az ember szereti a mennyet és az emberiséget, akkor az országát is szereti. Az ország szeretetét már útközben megvalósította. Ha egy koreai eléri, hogy a világ tisztelje őt, akkor már elérte a célját, hogy a világ tudjon Koreáról. A Little Angels sok országba eljutott és bemutatta a koreai kultúra nagyszerűségét, de soha nem tettek nacionalista kijelentéseket a hazájukkal kapcsolatban. A nagyszerű kultúrával és hagyományokkal rendelkező Korea képe mélyen megmaradt az emberek lelkében, akik látták és megtapsolták előadásukat. Ilyen értelemben a Little Angels többet tett Korea népszerűsítéséért a világban és jobban szerette az országot, mint bárki más. Nagy elégedettséggel tölt el mindig, ha Cso Szu Mi és Sin Jung Ok előadását látom, akik a Szanhva Művészeti Iskolában végeztek, és később világszerte elismert énekesek lettek; valamint Julia Moon és Kang Szu Csin játékát, akik a világ legjobb balerinái közé tartoznak. 1965 óta, amikor az első tengerentúli fellépésük volt az Egyesült Államokban, a Little Angels folyamatosan ismerteti meg Korea gyönyörű hagyományát szerte a világban. Meghívást kaptak az angol királyi családtól, hogy II. Erzsébet királynő jelenlétében szerepeljenek. Meghívták őket az Egyesült Államok bicentenáriumi ünnepségére, amikor is a John F. Kennedy Művészeti

164


Központban léptek fel. Különleges előadással készültek Richard Nixonnak, és részt vettek a Szöuli Olimpiai Játékok részét képező kulturális és művészeti fesztiválon. A Little Angels-t szerte a világon kulturális béke-nagykövetként ismerik. 1990-ben, moszkvai látogatásom során, a következő történt. A Little Angels a Szovjetunióból való elutazásom előtti éjszaka lépett fel, miután találkoztam Mihail Gorbacsov elnökkel. Korea kislányai Moszkva közepén álltak, a kommunizmus szívében. Miután a hanbokokba öltözött Little Angels előadta a koreai táncokat, a kislányok orosz népdalokat énekeltek gyönyörű hangon. A közönség „Vissza, vissza!” kiáltásai miatt alig tudtak lejönni a színpadról, végül teljesen kimerítették a repertoárjukat. A first lady, Raisza Gorbacsova, szintén a közönség soraiban ült. DélKorea és a Szovjetunió ekkor még nem állt diplomáciai kapcsolatban, nagyon szokatlan volt a first ladytől egy ilyen kulturális eseményen való részvétel. Ennek ellenére Gorbacsov elnök felesége az első sorban ült és lelkesen végigtapsolta a programot. Az előadást követően a színfalak mögé jött és virágot adott át. A következő szavakkal dicsérte a koreai kultúra nagyszerűségét: „A Little Angels valóban a béke angyala. Nem tudtam, hogy DélKoreának ilyen gyönyörű hagyományos kultúrája van. Az egész előadás alatt olyan érzésem volt, mintha egy álmot látnék a saját gyermekkoromból.” Raisza Gorbacsova megölelte és megcsókolta a társulat minden tagját, miközben azt mondogatta: „Az én kis angyalkáim!” 1998-ban a Little Angels meglátogatta Phenjant, az első teljesen magán szervezésű, nem állami kulturális csereprogram részeként, három fellépéssel. Az aranyos „Vőlegénytánc” és a színes „Legyezőtánc” volt programon. Az előadás láttán az észak-koreai nézők szeme megtelt könnyel. Egy magánkívül zokogó asszony

165


képét megörökítette egy riportfotós. Kim Jong Szun, az északkoreai Ázsia-Óceánia Béke Bizottság elnöke, a fellépést követően magasztalta a Little Angels csoportot, hangsúlyozva, „A Little Angels megnyitott egy ösvényt a sötét erdőben”. Pontosan ezt tette a Little Angels. Elsőként mutatta meg, hogy koreaiak északról és délről, akik oly hosszú ideig hátat fordítottak egymásnak, képesek összegyűlni, és megnézni egymás előadását. Az emberek gyakran azt gondolják, a politika mozgatja a világot, ez azonban nem így van: a világot a kultúra és a művészet mozgatja. Az érzelem, nem az értelem az, ami szívünk legmélyét megérinti. Ha a szívek változnak, és képesek új dolgokat befogadni, az ideológiák és a társadalmi rendszerek is változnak. A Little Angels többet tett hagyományos kultúránk reklámozásánál: ösvényeket taposott, amelyek összekötik az egymástól teljesen eltérő világokat. Amikor csak találkozom a Little Angels tagjaival, azt mondom nekik: „Bizonyára gyönyörű a szívetek, ha ilyen szépen táncoltok. Bizonyára gyönyörű a szívetek, ha ilyen gyönyörű az arcotok.” Az igazi szépség belülről fakad. A Little Angels képes volt megindítani az emberek szívét szerte a világon, Korea hagyományának szépsége, valamint a táncukat átható szellemi kultúra szépsége révén. Ezért a Little Angelsnek szóló taps valójában Korea hagyományos kultúrájának dicsérete.

166


Világkörüli út

A

lelkem gyermekkorom óta mindig messzi, távoli helyekre vágyódott. A szülővárosomban, amikor felmásztam egy hegyre, a tenger után vágyakoztam. Amikor Szöulba értem, Japánba akartam menni. Mindig arról álmodtam, hogy olyan helyre menjek, ami nagyobb annál, ahol épp voltam. 1965-ben elindultam első világ körüli utamra. Bőröndöm tele volt koreai földdel és kövekkel. Azt terveztem, hogy mialatt körbejárom a világot, Korea földjét és köveit plántálom mindegyik ország földjébe, hogy kifejezzem Korea kapcsolatát a világgal. Tíz hónapig negyven országon keresztül utaztam, köztük Japánban, az Egyesült Államokban és különféle európai nemzetekben. Távozásom napján a több száz egyháztag, akik eljöttek elbúcsúzni, megtöltötte a Kimpo reptér indulási csarnokát. Azokban az időkben tengerentúlra utazni jelentős esemény volt. Azon a januári napon, amikor tagjaink odacsődültek a reptérre, hideg, erős északnyugati szél fújt. Senki se mondta, hogy jöjjenek; tették, amit a szívük diktált. Mélységes hálával fogadtam szeretetüket. Abban az időben tíz országban volt missziós tevékenységünk; tervem az volt, hogy két év alatt ezt negyvenre növeljük. Ezért határoztam el, hogy negyven országot látogatok meg utam során, hogy lefektessem az alapokat. Első állomásom Japán volt. Óriási üdvözlésben volt részem ott, ahol Csoi Bong Csun az életét kockáztatva kezdte missziónkat. Visszatekintve, csak hálásak lehetünk.

167


A következő kérdést szegeztem a japán tagoknak: − Japánok vagytok, vagy már túlhaladtatok csupán japán mivoltotokon? Így folytattam: − Isten nem akarja azt, ami csak japán. Nincs szüksége arra, ami csak japán. Olyan emberekre van szüksége, akik meghaladják Japánt: túl kell lépnetek Japán korlátain, hogy olyan japánokká válhassatok, akik az egész világot szeretik, ha olyan emberek akartok lenni, akiket Isten használni tud. Lehet, hogy nem volt kellemes ezt hallaniuk, de nagyon világosan fejeztem ki magam. Második állomásom az Egyesül Államok volt. San Francisco repterén léptem az országba, ahol találkoztam a misszionáriusainkkal, majd bejártuk az egész országot. Amerikában erősen éreztem: „Ez az ország irányítja az egész világot. A létrejövő új kultúrának amerikai alapon kell fölemelkednie.” Már akkor elterveztem, hogy vásárolunk egy épületet Amerikában, ahol ötszáz ember elfér. Ez természetesen nem csak koreaiakat szolgálna. Nemzetközi épület lenne, amely több mint száz országból fogad embereket. Szerencsére ez a remény hamar valóra vált. Sok ország küldött embereket az oktatóközpontba, ahol a világbékéről tanultak és tárgyaltak, hat hónapos turnusokban. Etnikai hovatartozás, nemzetiség vagy vallás nem számított. Hiszem, hogy a világ jobb társadalmakat hoz létre, ha azok, akik felülemelkednek etnikumon, nemzetiségen, valláson és a vélemények sokszínűségével bírnak, összegyűlnek és őszintén beszélnek a világbékéről. Egyesült államokbeli utazásom során Alaszka és Hawaii kivételével az összes államot meglátogattam. Béreltünk egy kombi autót és éjjel-nappal utaztunk. Néha a sofőr rettenetesen fáradt volt. − Figyelj jól; nem városnézésre jöttem – mondtam. − Azért

168


vagyok itt, hogy fontos dolgot végezzek. Óvatosan menjünk. Nem vesztegettük az időt arra, hogy megálljunk és leüljünk enni. Ha volt két szelet kenyér, egy kolbász meg kis uborka, az épp elég volt egy étkezésre. Így reggeliztünk, ebédeltünk és vacsoráztunk. Az autó volt a szállásunk, az ágyunk és az éttermünk. Abban a szűkös autóban ettünk, aludtunk és imádkoztunk. Mindenre képesek voltunk. Volt egy adott célom, amit el akartam érni, ezért könnyű volt elviselnem a fizikai test apró kényelmetlenségeit. Az Egyesült Államok és Kanada után Közép- és Dél-Amerikába mentem, onnan Európába. A szememben Európa a Vatikán kultúrköréhez tartozott. Úgy tűnt, nem tudunk Európában sikerre jutni anélkül, hogy a Vatikánt megértenénk. Még a nehezen megmászható Alpok is jelentéktelennek tűnt a Vatikánhoz képest. Elmentem a Vatikánba, és olyan szenvedéllyel imádkoztam, hogy izzadságcseppek csurogtak az arcomon. Imádkoztam, hogy a kereszténység, amely annyira szétszakadt a sok felekezet és csoport között, mihamarabb egyesülhessen. Isten egyetlen világot teremtett, az emberek azonban szétosztották úgy, ahogy nekik kényelmes volt. Minden addiginál mélyebben hittem, hogy ezeket a határokat el kell törölni, és a világnak egyesülnie kell. Európából Egyiptomba és a Közel-Keletre mentem, és tíz hónap után befejeztem az utazást. Amikor Szöulba visszatértem, a bőröndöm tele volt földdel és kövekkel, negyven ország százhúsz helyszínéről. Amikor elhelyeztem a Koreából vitt földet és köveket, minden helyről földet és köveket gyűjtöttem, és visszahoztam Koreába. Ily módon Koreát összekötöttem ezzel a negyven országgal, hogy előkészítsem azt a jövőbeni napot, amikor a világbéke Koreával a középpontban létrejöhet. Elkezdtem az előkészületeket, hogy misszionáriusokat küldjünk abba a negyven országba.

169

ÉLETEM KÉPEKBEN

Az észak-koreai szülőházam. Eredetileg mindkét végén volt még egy rövid szárnya, mostanra csak a főépület maradt meg.

1935. április 17-én, Húsvét vasárnap hajnalán Jézus megjelent imámban és rám ruházta mennyei küldetésemet. Tizenhat éves voltam (a koreai számítás szerint – a szerk.). Nagyra értékelem Sigejosi Vatanabe ezen 1982-es festményét, amely jól megragadja a pillanat szellemiségét.

Balra: Nagyapám, Mun Csi Guk, aki támogatta a falubeli fiatalok oktatását. Jobbra: Dédnagybátyám, Mun Jun Guk, a neves lelkész és koreai hazafi.

Rizsfőzés unokatestvéremmel, Mun Szung Ryonggal (balról a második) és barátaival, a harmincas évek végén; a képen jobb oldalt vagyok.

A szöuli Mjungszude Jézus Egyházban a negyvenes évek elején a vasárnapi iskolában tanítottam. A hátsó sorban állok (a nyíllal jelölve).

A harmadik, végzős évfolyam évnyitó ünnepsége a Kjongszong Kereskedelmi és Műszaki Középiskolában, 1941. március 8-án. A hátsó sorban, balról a negyedik vagyok.

Ez a hadihajó részt vett Hungnam bombázásában, ahol közel három évig raboskodtam. Az ENSZ erők, többek között a későbbi hadseregtábornok, Alexander Haig részvételével az 1950. október 14-i bombázásuk során kiszabadítottak a táborból.

Fent: A sárkunyhó, amelyet Kim Von Pil és én 1951-ben kartondobozokból építettünk, Puszan egyik temetőjének közelében egy hegytetőn állt. Jobbra: 1955. október 4-én egyházunk tagjai üdvözölnek, miután kiszabadultam a szöuli Szodemun börtönből.

Egyházunk tagjait tanítom Csongpa Dongban közvetlenül a Szodemun börtönből való szabadulásom után.

1958. november 1-én, az Ewha Női Egyetem diákjai és Csoi Von Bok profeszorasszony (jobbra) társaságában, akiket hitük miatt, igazságtalanul bocsátottak el.

Koratavasszal 1959-ben Jamokban, Kjonggi tartományban. A tagokkal elmentünk segíteni a rizsültetésben. A földműveseknek segítség volt, számunkra pedig jó gyakorlat.

Gyakran kimentünk Szöul környékére, ahol Isten gondviseléséről tanítottam a tagokat.

Balra: 1960. április 11-én megházasodtunk Han Hak-dzsával. Ő és édesanyja, egy korai tanítványom, Észak-Koreából menekültek délre a koreai háború során. Jobbra: Feleségemmel a Csong-pjong tónál.

Még ezen a 2009. január elsején készült családi képen sincs rajta minden családtag. Tizennégy gyermekünk van, akik a világ különböző országaiban élnek, valamint unokáink és dédunokáink, egyre növekvő számban.

1966. május elsején, az Egyesítő Egyház megalakulásának 12. évfordulóján dedikáltam a tanításomat összefoglaló Mennyei Alapelv második koreai nyelvű kiadásának példányait. Bal oldalt állok.

Második világkörüli utam, 1969-ben. A mozgalom Japánban robbanásszerűen növekedett, az összejöveteleinket ezért a szabadban kellett tartanunk, mint például ebben a parkban, Tokió külvárosában.

1974. február elseje, találkoztam Nixon elnökkel a Fehér Házban, a Watergate botrány idején. Az erős, egységes Amerika érdekében arra kértem az amerikaiakat és a médiát az újságokon keresztül, hogy „Bocsássatok meg, szeressetek és egyesüljetek!”

New York, Carnegie Hall, 1973. október elsején, a 21 amerikai várost érintő beszédkörút első állomása. A beszédkörút 1974. január 29-én ért véget.

Több mint 1,2 millió ember vett részt a Világ Szabadsága nagygyűlésen a Joido reptéren, Szöulban, 1975. június 7-én

Nagygyűlés a Washington-emlékműnél, 1976. szeptember 18-án. Az Egyesült Államok bicentenáriumi megemlékezésének részeként, mintegy 300 ezer ember előtt tartottam meg az „Isten reménye Amerika számára” című beszédet.

Dr. Morton Kaplan a konferencia elnökeként elismerését fejezi ki a Nemzetközi Konferencia a Tudományok Egységéért (ICUS) 12. eseményének lezárásakor, 1983. november 27-én. Öszszesen 21 évenkénti konferenciát szerveztem. Az ICUS a tudományok és az abszolút értékek kapcsolatát helyezte a középpontba.

1984. július 20-tól 1985. augusztus 20-ig a Danbury börtönben voltam. Azzal vádoltak, hogy nem fizettem be 7500 dollár kamatbevétel utáni adót, miközben dollármilliókat invesztáltam Amerika erkölcsi megújulásáért. A képen (jobbra) egyik tanítványommal, Takeru Kamijamával sétálok a börtön udvarán.

Feleségemmel vezettük a Szent Házassági Áldást 1982. október 14-én a szöuli Csamszil csarnokban. Munkánk központi eleme az Áldás és a világbéke elérése az eszményi családok által. 1960 és 2010 között világszerte több mint négymillió ember kapta meg az Áldást.

2003. december 22-én keresztények, mohamedánok, zsidók és más vallások vezetői gyűltek össze a jeruzsálemi Sziklamecset előtt a Közel-Keleti Béke Kezdeményezés eseményén. Vallási és társadalmi vezetők százai vettek részt a több mint 40 zarándoklaton, a béke előmozdításáért a Szentföldön.

1975-ben megvásároltam a korábbi Keresztény Testvérek Katolikus Szemináriumának ezt a Hudson folyó partján fekvő épületét. Itt alapítottam meg az Egyesítő Teológiai Szemináriumot (UTS), amely nyitva áll minden felekezet számára. A tanári karban az összes világvallás képviselteti magát.

Látogatásom a németországi gépgyárunkban, 1989-ben. Régóta támogatom, hogy a fejlett technológiákat meg kell osztani a nemzetek között, a szabadság és a jólét érdekében.

1998 augusztusában egyházunk vezetőivel királylazacot horgásztunk Kodiakon, Alaszkában. Balról a negyedik vagyok, feleségem mellett.

2002. június 4-én a világhírű labdarúgó, Pelé, ellátogatott hannam dongi otthonomba. A képen a feleségem a Futball Béke Kupáról mesél. Én elmondtam Pelének, hogy a futball támogatásával szeretném elősegíteni a nemzetek közötti békét.

1991. december 6-án Kim Ir Szen elnök meghívására a feleségemmel az észak-koreai Phenjanba utaztunk, és Hungnamban, a Majeon Elnöki Palotában találkoztunk vele.

1994. március 24-én Koreában, a Világbéke Csúcstalálkozón vendéglátóként fogadtam Mihail Gorbacsov elnököt és Raisza Gorbacsova asszonyt. A Csúcstalálkozót azzal a céllal hívtam életre, hogy a korábbi államfők a konfliktusok megfelelő megoldásairól értekezhessenek.

Leonyid Kravcsuk, ukrán elnök 2005. október 20-án, az Egyetemes Béke Szövetség megalapítása alkalmából tett, 120 nemzetet érintő beszédkörutam során fogad

2005. december 1-én a Fülöp-szigetek elnöke, Gloria Macapagal Arroyo köszönt engem és a feleségem Manilában, a Malacanang Elnöki Palotában. Az ENSZnél korábban több alkalommal hangsúlyoztam a vallások közötti együttműködés fontosságát, és örömmel láttam, hogy az Ő elnöksége alatt a Fülöp-szigetek kormánya több határozati javaslattal is élt. A képviselőház akkori elnöke, Jose De Venecia, szintén megerősítette, hogy van remény az ENSZ-en belül egy tanácskozó testület létrehozására.

2007. szeptember 23-án a New York-i Manhattan Centerben arra kértem 194 nemzet küldötteit, hogy tegyenek ünnepélyes ígéretet egy „Ábel”, vagy „Béke” ENSZ létrehozására, amely a másokért való életet hangsúlyozva igyekszik megvalósítani az ENSZ célkitűzéseit.


Utolsó járat Amerikába

1

971 vége felé ismét az Egyesült Államokba mentem. Voltak bizonyos feladataim, amelyeket feltétlenül ott kellett véghezvinni, ám nem volt könnyű odajutni. Nem az első alkalommal mentem az Egyesült Államokba, mégis szokatlanul sokáig kellett várnom, hogy megkapjam a vízumot. Néhány egyháztag azt javasolta, halasszam el az indulást, de nem tehettem. Nehéz volt elmagyaráznom a tagoknak, de fontosnak tartottam, hogy a kijelölt napon hagyjam el Koreát, ezért elhatároztam, hogy először Japánba megyek, és ott várom meg az amerikai vízumot. Mihamarabb szerettem volna elhagyni Koreát. Indulásom napján meglehetősen hideg volt, de olyan sokan jöttek elbúcsúztatni, hogy nem fért be mindenki a terminálra. Amikor eljött az idő, hogy átmenjek az útlevél ellenőrzésen, kiderült, hogy az útlevelemből hiányzik a külügyminisztériumi útlevélosztály osztályvezetőjének a bélyegzője. Ez a bélyegző igazolta volna, hogy az állam engedélyezi, hogy elhagyjam az országot. Emiatt lekéstem a gépet, amivel mentem volna. Az indulásomat előkészítő tagok sűrű bocsánatkérések közepette javasolták, hogy menjek haza, és várjam meg, míg megkeresik az osztályvezetőt és lebélyegeztetik vele az útlevelem. − Nem − mondtam. − Itt várok a reptéren. Menjetek és gyorsan szerezzétek meg a pecsétet. A szívemben éreztem, hogy sietnem kell. Épp vasárnap volt, ezért az osztályvezető nem volt az irodájában. Nem engedhettem, hogy ilyen dolgok akadályt jelentsenek, ezért végül az egyházunk

189


tagjai elmentek az osztályvezető otthonába, és lebélyegeztették vele az útlevelem. Így fel tudtam szállni az utolsó Koreából induló gépre. Aznap éjjel a kormány rendkívüli állapotot hirdetett, és súlyos korlátozásokat léptetett életbe a magánszemélyek külföldre utazásában. Az utolsó gépre szálltam fel, amivel Amerikába mehettem. Japánban amerikai vízumért folyamodtam, de ismét elutasították. Később kiderítettem, mi volt a probléma. A koreai állam még mindig nyilvántartotta a jegyzőkönyvet arról, amikor a japán gyarmati rendőrség még épp a felszabadulás előtt őrizetbe vett azzal a váddal, hogy kommunista vagyok. Az 1970-es évek elején vadul terjedt a kommunizmus. 1975-re már 127 országba küldtünk misszionáriusokat, de azokat akiket négy kommunista országba küldtünk, kiutasították. Kommunista országban evangelizálni abban a korszakban halállal járhatott. Sosem adtam fel azonban, és folytattam a misszionáriusok kiküldését a Szovjetunióba és más kommunista országokba. Csehszlovákiába az első misszionárius 1968-ban érkezett. 1980 körül a kelet-európai kommunista országokban végzett missziós munkát „Pillangó Küldetésnek” neveztük. A lárvának hosszú szenvedésen kell keresztülmennie, amíg szárnyakat növeszt és pillangó válik belőle, és úgy éreztük, ez hasonló a kommunista országokban tevékenykedő földalatti misszionáriusaink szenvedéséhez. Bonyolult folyamat a pillangónak kijutnia a bábból, de ha egyszer szárnya nő, a pillangó repülhet, amerre csak szeretne. Tudtuk, hogy amikor egy napon elérkezik a kommunizmus bukása, misszionáriusaink szárnyat növesztenek és repülni fognak. Misszionáriusunk, Kim Jong Un, aki 1959 elején ment ki az Egyesült Államokba, körbeutazta a fő egyetemeket Amerikában, hogy Isten szavát közvetítse. Ennek folyamán találkozott Peter

190


Koch-hal, egy német diákkal, aki a Kaliforniai Egyetemen tanult, Berkeley-ben. Ez a fiatalember eldöntötte, hogy felfüggeszti tanulmányait és hajóval Rotterdamba utazik, hogy missziós munkát kezdjen Németországban. Az ázsiai kommunista országokba Japánból küldtünk ki misszionáriusokat. Úgy kellett kiküldenünk őket életveszélyes helyekre, hogy még különleges Istentiszteletet sem tarthattunk távozásuk előtt. Annyira fájt ez nekem, mint mikor a Gabsza templom mögötti fenyvesben utolsó találkozásunkkor arra kellett kérnem Csoi Bong Csunt, hogy csempéssze be magát Japánba. A szülő, akinek végig kell néznie, ahogy gyermekét megbüntetik, inkább maga akarja átvállalni a büntetést. Inkább mentem volna magam misszionáriusként. Szívem könnyezett, amint kiküldtem a tagokat olyan helyekre, ahol megfigyelik, és ki is végezhetik őket vallásos tevékenységük miatt. Mikor a misszionáriusok elmentek, időm legnagyobb részét imában töltöttem. A komoly ima volt a legtöbb, amit tehettem, hogy megvédjem az életüket. A misszionárius küldtetés a kommunista országokban veszélyes tevékenység volt. Egy misszionárius sose tudhatta, mikor viteti el a Kommunista Párt. Azok, akik misszionáriusként mentek a kommunista országokba, még a szüleiknek sem mondhatták el, hová mennek. A szülők nagyon jól tudták, milyen veszélyesek ezek az országok, és sosem engedték volna el a gyermeküket. Gunther Werzert felfedezte a KGB és deportálták. Romániában, ahol Nicolae Ceauşescu hatalmának teljében volt, a titkos rendőrség folyamatosan követte és lehallgatta misszionáriusaink telefonhívásait. Olyan volt, mintha a misszionáriusok oroszlánbarlangba mentek volna, a kommunista országokba induló misszionáriusok száma mégis folyamatosan növekedett. 1973-ban azután szörnyű esemény történt: egyházunk

191


harminc tagját őrizetbe vették. Az egyik egyháztag, Marie Zivna, a börtönben életét vesztette, mindössze huszonnégy évesen. Ő volt az első mártír, aki missziós munka során meghalt egy kommunista országban. Következő évben még egy ember vesztette életét börtönben. Minden alkalommal, amikor hírt kaptam egy egyháztagunk haláláról, az egész testem lemerevedett. Nem tudtam megszólalni vagy enni. Imádkozni sem tudtam. Csak ültem mozdulatlanul, képtelen voltam bármit tenni. Mintha kővé dermedt volna a testem. Ha azok az emberek sose találkoznak velem, vagy sose hallják tanításomat, sohasem találták volna magukat egy hideg, magányos cellában, és nem haltak volna meg ilyen módon. Halálukkal helyettem szenvedtek. „Értékes ennyire az életem, hogy el lehessen cserélni az övékre?”, kérdeztem magamtól. „Hogyan vállaljak felelősséget a kommunista blokk evangelizálásáért, amit ők viseltek el helyettem?” Nem tudtam megszólalni. Mélységes bánat lett úrrá rajtam, ami végtelennek tűnt, mintha mély vízbe hajítottak volna. Láttam magam előtt Marie Zivnát, sárga pillangó formájában. A sárga pillangó, amely kimenekült Csehszlovákia börtönéből, meglebegtette a szárnyait, mintha csak azt mondaná, legyek erős és álljak talpra. Azzal, hogy élete kockáztatásával végezte missziós tevékenységét, Marie a lárvából valóban gyönyörű pillangóvá változott. Az ilyen szélsőséges körülmények közt dolgozó misszionáriusok gyakran kaptak kinyilatkoztatásokat álmokban, víziókban. Elszigeteltek voltak, nem tudtak egymással szabadon beszélni, ezért Isten kinyilatkoztatásokat adott nekik, hogy tudassa velük a követendő utat. Gyakran megtörtént, hogy egy misszionárius, aki lefeküdt, hogy egy kicsit aludjon, álmot látott, amiben azt mondták neki: „Kelj fel gyorsan és menj máshová!” Engedelmeskedett az álomnak, és csak később derült ki, hogy a titkosrendőrség

192


razziát tartott ott, ahol aludt. Más alkalommal egy egyháztag álmot látott, amiben egy ember, akit elmondása szerint azelőtt soha nem látott, eljött hozzá, és elmondta, hogyan haladjon a missziós munkájával. Később, amikor először találkozott velem, felkiáltott: − Téged láttalak az álmomban! Így kockáztattam életemet és tagjaink életét a kommunizmus megbuktatásáért és Isten Királyságának felépítéséért. Ennek ellenére az Egyesült Államoktól nem kaptam vízumot, mert kommunistának gyanítottak. Végül Kanadában bemutattam az antikommunista tevékenységemet alátámasztó dokumentumokat, és csak ezután kaptam meg az amerikai vízumot. Azért vállaltam fel mindezt a fáradságot, hogy kijussak Amerikába, és harcoljak azokkal a sötét erőkkel, amelyek Amerika morális romlását okozták. Azért hagytam el Koreát, hogy hadat viseljek a gonosz erőkkel szemben. Akkoriban a világ összes jelentős problémája − kommunizmus, drogok, morális hanyatlás és erkölcstelenség − mind összekeveredtek egy ördögi bográcsban. Kijelentettem: „Orvosként és tűzoltóként jöttem Amerikába. Ha ég a ház, a tűzoltónak kell jönnie, ha valaki beteg, azt orvos látogatja meg.” Tűzoltó voltam, aki Amerikába ment kioltani az erkölcstelenség lángjait; doktor voltam, aki ment meggyógyítani Amerikát a betegségből, ami miatt szem elől tévesztette Istent, és a hanyatlás szélére jutott. Amerika a hetvenes évek elején hadat viselt Vietnám ellen; az aktivisták tiltakoztak. Szélsőségesen megosztott ország volt. Az élet értelmét kereső fiatalok alkohollal, drogokkal és a szabad szerelemmel kísérleteztek, közben elhanyagolták az örök lelküket. A nagy világvallások, amelyeknek iránymutatást kellet volna nyújtaniuk az ilyen fiataloknak, nem töltötték be szerepüket. Nem tudták segíteni őket, hogy véget vessenek céltalan bolyongásuknak

193


és visszatérjenek a helyes élethez. A hedonista, elanyagiasodott civilizáció sok fiatalt a mélybe rántott; szívük nem talált nyugalmat. Rögtön Amerikába érkezésem után beszédkörutat tartottam, előadásaim címe „A kereszténység jövője” és „Isten reménye Amerika számára” volt. Nagy közönségek előtt világítottam rá Amerika gyengeségeire, oly módon, ahogy senki más. Beszéltem arról, hogyan jött létre Amerika a puritán szellemiség alapján, hogyan nőtt mindössze kétszáz év alatt a világ legerősebb országává azért, mert megkapta Isten végtelen szeretetét és áldását. Emlékeztettem a hallgatóságot arra, hogy Amerika szabadsága Istentől jön, de manapság Amerika félredobta Istent. − Amerika nagyszerű hagyománnyal rendelkezik − mondtam. − Csupán újra kell élesztenetek. Azért mentem, hogy felébresszem Amerika szellemét, hogy megmentsem Amerikát a pusztulástól, hogy bűnbánatra és Istenhez való visszatérésre ösztönözzem.

194


Jövőnk kulcsa az óceán

A

mint a világban utaztam, senki se tudta, hogy tervek készülnek a világszintű gazdasági alap létrehozására. Amint az egyház növekedett, és a missziók száma emelkedett, a tevékenységek támogatásához szükséges alapok drámaian megugrottak. Bevételre volt szükségünk. Amint Amerika negyvennyolc államán keresztülutaztam, sokat gondolkodtam, milyen üzleti tevékenységekkel tudnánk támogatni a tervezett tevékenységeket. Eszembe jutott, hogy az amerikaiak minden nap esznek húst. Megvizsgáltam a tehén árát. Láttam, hogy egy tehén, ami Texasban nagyon olcsó, New Yorkban néhány száz dollárba kerül. Amikor azonban megvizsgáltam a tonhal árát, felfedeztem, hogy egyetlen kékúszójú tonhal több mint négyezer dollárba kerül. A tonhal több mint másfél millió ikrát rak le egyetlen alkalommal, míg a tehénnek csak egy borja lehet egyszerre. Melyik a jobb üzleti vállalkozás, tonhalat fogni, vagy tehenet tenyészteni? Egyértelmű volt a válasz. Az egyetlen probléma az volt, hogy az amerikaiak nem nagyon ettek halat. A japánok azonban imádják a tonhalat. Akkor is sok japán élt Amerikában, a japánok által működtetett drága éttermek a nyers tonhalat magas áron adták. Fokozatosan az amerikaiak is kezdték megkedvelni a nyers halat, és a tonhalat is élvezettel fogyasztották. A Földet, amelyen élünk, több óceán borítja, mint szárazföld. Az Egyesült Államoknak két óceánja is van, ily módon bőséges

195


a halállománya. Továbbá, a kétszáz mérföldes határon túl egyetlen országnak sem lehet területi követelése az óceánon. Bárki kimehet halat fogni. Ahhoz, hogy egy gazdaságot elindítsunk, vagy állatot tenyésszünk, földet kellene vásárolnunk, az óceán esetében erre nincs szükség. Csak hajóra volt szükségünk, és olyan messze mehettünk, amilyenre csak szükséges volt ahhoz, hogy halat fogjunk. Az óceán tele van ehető dolgokkal. Az óceán felszínén pedig ott a pörgő hajózási ipar. A hajók a világ minden országában készített árukat szállítanak, hogy máshol eladják. Az óceán gazdátlan kincs, ami biztosítja az emberiség ragyogó jövőjét. Ezért tanítom, hogy akik törődnek az emberiség jövőjével, foglalkozniuk kell az óceánnal. Amikor szeretni tudjuk és birtokba tudjuk venni az óceánt, birtokba vehetjük a jövőnket. Számos hajót vásároltunk az Egyesült Államokban. Nem a színes brosúrákban látható nagy hajókat; ezek tíz-tizenkét méter hosszú hajók voltak. Kikapcsoltuk a motort, amikor tonhalat horgásztunk. Yacht méretű halászhajók voltak, amelyekkel már nem lehettek komoly balesetek. A hajókat Washingtonba, San Franciscóba, Tampába és Alaszkába vittük. Vásároltunk egy hajójavító műhelyt is. Sok saját kutatást végeztünk. Minden régióba helyeztünk egy hajót, és mértük a vízhőmérsékletet. Mindennap feljegyeztük, hány tonhalat fogtunk, az adatokat grafikonon ábrázoltuk. Nem csak a szakértők által korábban készített adatokat használtuk, tagjaink maguk is vízre szálltak, hogy adatot gyűjtsenek. A helyi egyetemeken dolgozó kutatók tanulmányainak eredményét használtuk referencia adatként. Ezen felül jómagam is elmentem oda, ott éltem és kipróbáltam a halászterületeket. Egyetlen adat sem volt pontosabb az általunk gyűjtötteknél. Elég sok gonddal járt a kutatás, de nem tartottuk meg

196


magunknak, hanem megosztottuk a halászati iparral. Új halászati területeket is fejlesztettünk. Ha túl sok halat fognak egy régióban, az kimeríti a halállományt. Fontos új területeket felfedezni. Rövid időn belül számottevő hatást gyakoroltunk az amerikai haliparra. Beléptünk a nyílttengeri halászat üzletébe. Az elképzelésünk az volt, hogy ha egy hajó kimegy a tengerre halászni, hat hónapig vissza se tér a kikötőbe. Ha a hajó már annyi halat fogott, amenynyit szállítani bír, szállító hajó ment ki hozzá, elhozta a halat, és ellátta étellel és üzemanyaggal. A hajón hűtőház működött, ahol hosszú ideig lehetett halat tárolni. A hajó neve New Hope (Új Remény) volt, híres arról, hogy rengeteg halat tudott fogni. Magam is kijártam a hajóval és fogtam tonhalat. Az emberek gyakran féltek a hajóktól. Amikor fiatal embereknek javasoltam, hogy szálljanak hajóra, első reakciójuk gyakran a félelem volt. − Tengeribeteg leszek − hallottam gyakran. − Csak fel kell szállnom a hajóra, máris szédülős leszek, úgy érzem, meghalok. Először tehát magam szálltam hajóra. Attól kezdve, jóformán minden nap kimentem a hajóval, hét éven keresztül. Még most is, pedig már kilencven éves vagyok, szeretek kimenni az óceánra, amikor csak időm van. Manapság egyre több és több fiatal van, akik ki akarnak menni a hajókkal. Több nő is mondja, hogy halászni szeretne. Bármilyen feladattal így van ez: ha a vezető először maga csinálja, az emberek követik. Ennek eredményeképpen jól ismert tonhal halász lettem. Kevés haszna lett volna azonban annak, ha csak kifogjuk a tonhalat. El is kellett tudnunk adni, megfelelő áron. Tonhal feldolgozó üzemet hoztunk létre, én mi magunk is értékesítettük a tonhalat. Hűtőkocsikba pakoltuk a tonhalat, azzal szállítottuk és árultuk. Ha nehéz volt értékesíteni, saját tengeri ételeket árusító éttermet hoztunk létre, és közvetlenül a vásárlóknak

197


értékesítettük a tonhalat. Miután saját éttermeink voltak, az emberek nem tudtak semmibe venni. Az Egyesült Államokban van a világ négy nagy halászati területe közül három. A világ halállományának kétharmada az Egyesült Államokhoz közel eső vizekben él. Mégis, Amerikában relatív kevés halászember él, halászata rendkívül elmaradott. A kormány sokféleképpen próbálta támogatni a halászatot, nem volt azonban jelentős hatása. A kormány nagy kedvezményeket ajánlott hajó vásárlásakor, amennyiben azt három évig halászatra használják, azonban kevés ember használta ki a lehetőséget. Mennyire elkeserítő. Amikor elkezdtünk pénzt pumpálni a halászatba, nagy izgalmat keltett, bármelyik kikötőbe mentünk is. Munkánk végső soron új világok felfedezése volt. Nem csupán halat fogtunk. Olyan utakon jártunk, amelyeken senki más. Mennyire lelkesítő új utakat felderíteni! Az óceán maga az állandó változás. Mint mondják, az emberek elméje reggelről estére változik, az óceán azonban pillanatról pillanatra. Az óceán ettől titokzatos és nagyszerű egyszerre. Az óceán a mennyben és a földön mindent átölel. Fölszáll egy helyen és felhőt alkot, vagy eső lesz belőle és visszahullik. Rajongok a természetért, mert soha nem csap be. Ha magas, le fog süllyedni, ha alacsony, emelkedni fog. Minden esetben arra törekszik, úgy igazítja a szintjét, hogy kiegyenlítődjön. Ha horgászbottal a kezemben ülök, olybá tűnik, mintha időm végtelen lenne. Mi lehetne az óceánon, ami utunkba állna? Ki lehetne ott, hogy siettessen? Az óceánon rengeteg időnk van magunkra. Csak figyelnünk kell az óceánt, és beszélgetni vele. Minél több időt tölt az ember az óceánon, életének szellemi oldala annál erősebbé válik. Az óceán az egyik pillanatban lehet nyugodt, a másik pillanatban azonban hirtelen arcot változtat és erős hullámokat küld. Több embernyi

198


magas hullámok magasodnak a hajó fölé, mintha fel akarnák falni. Félelmetes hanggal, erős szél tépi a vitorlát. Érdemes azonban belegondolni: noha a hullámok megnőttek és ijesztő szél fúj, a vízben a halak gond nélkül alszanak. Átadják magukat a hullámoknak és nem ellenkeznek. Ezt megtanultam a halaktól. Elhatároztam, nem ijedek meg, mindegy, milyen erős a hullámzás. Hagyom, hogy a hullámok hordozzanak. Eggyé váltam a hajóval, és a hullámokkal együtt emelkedtünk. Amikor elkezdtem így élni, szívem sohasem remegett, bármilyen hullámok jöttek is szembe. Az óceán olyan nagyszerű tanítóm volt életem során, hogy létrehoztam az Ocean Challenge programot, hogy a fiatalok megkaphassák azt a vezetőképző programot, amit az óceán nyújt.

199


Moon tiszteletes, az új amerikai forradalom magja

A

z amerikaiak kezdeti meleg fogadtatása lassan kihűlt, sőt ellenségessé vált. Cinikusan kérdezték, hogyan meri Amerikát bűnbánatra szólítani egy vallási vezető Koreából, egy jelentéktelen országból, amelyik épp csak túlélte a háborút és az éhezést. Nem csak az amerikaiak fordultak ellenem. A nemzetközi kommunistákkal szövetkezett japán Vörös Hadsereg reakciója különösen erős volt. Egy alkalommal az FBI fogta el tagjait, amint megpróbáltak besurranni a bostoni oktató központba, ahol én is gyakran tartózkodtam. Olyan sok alkalommal próbáltak ártani nekem, hogy a gyermekeim nem járhattak testőr nélkül iskolába. Mivel életem folyamatosan veszélyben volt, egy időben golyóálló üveg mögött tartottam beszédeket. Az ellenkezés dacára a kisszemű keleti ember előadássorozatai egyre több érdeklődőt vonzottak. Az emberek hallgatni kezdtek a tanításokra, amelyek teljesen eltértek mindattól, amit korábban hallottak. Az előadások az univerzum alapvető elveiről, az amerikai alapító szellemiség újraélesztésének kereséséről friss szellőként hatottak az erkölcstelenség és a lustaság poklába süllyedt amerikaiaknak. Az amerikaiak a lelkiismeret forradalmát élték meg az előadásokon. Fiatal emberek kezdtek követni, Atyának vagy Moon tiszteletesnek szólítottak, levágatták vállig érő hosszú hajukat és ápolatlan szakállukat. Amikor a megjelenés változik, a lélek is

200


változik. Isten elkezdte átjárni a fiatalok szívét, akik korábban az alkohol és a drog mámorába merültek. Az előadásokat felekezettől függetlenül sokféle fiatal hallgatta. Ha megszakítottam az előadást, hogy megkérdezzem: „Vannak itt presbiteriánusok?”, sok fiatal lengette meg a kezét. Ha megkérdeztem, „Vannak itt katolikusok?”, ismét kezek emelkedtek. Ha azt kérdeztem, „Mi a helyzet a déli baptistákkal?”, szintén sokan jelentkeztek. − Miért jöttök ide, hogy engem hallgassatok, ahelyett, hogy saját vallásotok Istentiszteletét hallgatnátok? − kérdeztem. − Menjetek haza, menjetek a saját egyházatokba Isten igéjét hallgatni. Amikor ezt mondtam, a hallgatóság azt válaszolta: − Moon tiszteletest akarjuk hallani! Egyre több ember kezdett összegyűlni, még baptista és presbiteriánus lelkészek is jöttek, egyházuk fiatal tagjaival együtt. Az idő múlásával Moon tiszteletes az amerikai társadalomban a lelkiismeret forradalmának példaképévé vált. Tanítottam az amerikai fiataloknak, hogyan viseljék el a nehézségeket. Részleteiben elmagyaráztam, hogy az embernek előbb magát kell tudnia irányítani, mielőtt az univerzumot irányíthatná. Tanításom új inspiráció volt a zűrzavar korában élő amerikai fiatalok számára. Buzgón helyeselték üzenetemet a nemi tisztaságról és az igaz családok értékeiről. A fogadtatás olyan lelkesítő volt, hogy izgalmamban teljesen kimelegedtem. − Akarjátok a kereszt fájdalmát viselni? − kérdeztem őket. − Senki sem akarja a kereszt útját járni. A szívetek talán arra akar menni, a testetek azonban tiltakozik. Csupán azért, mert valami kedves a szemnek, nem jelenti, hogy jó a szívnek. Sok nagyszerűen kinéző dolog van, ha azonban megvizsgáljuk a tartalmát, kiderül, milyen ártalmas. Ha azon kapjátok magatokat, hogy csupán

201


a szemnek kedves dolgokat keresitek, és azt az utat próbáljátok követni, azonnal meg kell állnotok és azt kell mondanotok: ‘Te csirkefogó!’ Ha csupán a szádnak kedves dolgok evésére érzel vágyat, meg kell szidnod a tested, mondván, ‘Te gazember!’ és vissza kell fognod magad. Fiatal emberek, vonzódtok az ellenkező nemhez, igaz? Ebben az esetben is erősen ellen kell állnotok az ilyen vágyaknak. Ha az ember nem tudja uralni magát, semmit sem tud megtenni ebben a világban. Gondolkodjatok úgy, hogy amennyiben te szétesel, az egész világegyetem szétesik. Megtanítottam nekik a mottót, amit fiatalemberként követtem: „Mielőtt az univerzumot uralni akarod, légy képes tökéletesen uralni önmagadat.” Amerika gazdag volt, és az anyagi javak megszállottja lett. A materiális kultúrának a középpontjában álltam és a szív és a lélek dolgairól beszéltem. A lelket nem láthatja a szem, és nem lehet kézben tartani. Mégis, egyértelműen a lelkünk irányít bennünket. A lelkünk nélkül semmik sem vagyunk. Beszéltem azután az igaz szeretetről, az Isten-központú szeretetről, amelynek a lelket vezetnie kell. Tanítottam, hogy az igazi szabadságot csak akkor élvezhetjük, ha tisztán megértjük, kik vagyunk, az igaz szereteten alapulva, és ha képesek vagyunk önkontrollt gyakorolni. Megtanítottam nekik a kemény munka értékét. A munka nem szenvedés, hanem teremtés. Az ember azért képes egész életében dolgozni és boldog lenni, mert a munka Isten világához kötődik. Az emberek által végzett munka nem más, mint fogni és különféleképpen átalakítani az Isten által teremtett dolgokat. Ha úgy gondolkozunk, hogy valami olyasmit készítünk, amit Istennek emlékül adhatunk, akkor a munkáról nem kell negatívan gondolkodni. Sok amerikai fiatal annyira elmerült a materialista civilizáció nyújtotta bőséges életben, hogy nem is ismerték a munka

202


örömét. Így tehát megtanítottam őket örömmel dolgozni. Felébresztettem bennük a természet szeretetét is. A fiatalokat magával ragadta a városok erkölcstelen kultúrája, amely önös életformákat kényszerített rájuk, így beszéltem nekik a természet értékéről. A természetet Isten adta nekünk. Isten beszél hozzánk a természeten keresztül. Bűn lerombolni a természetet egy pillanatnyi örömért vagy valójában jelentéktelen mennyiségű pénzért. A természet, amit lerombolunk, végül méreg formájában kerül vissza hozzánk, leszármazottaink életét nehezítve. Vissza kell mennünk a természetbe, figyelnünk kell, mit mond nekünk a természet. Elmondtam az amerikai fiataloknak, hogy ha megnyitjuk a szívünket és figyeljük, mit mond a természet, meghalljuk Isten szavát.

203


Feledhetetlen megvalósult álom: Washington-emlékmű gyűlés, 1976

1

975 szeptemberében megalapítottuk az Egyesítő Teológiai Szemináriumot Tarrytownban, New York Citytől északra. A tantestületet vallásközi alapokon vettük fel, voltak judaizmust, protestantizmust, katolicizmust, keleti ortodox kereszténységet és keleti filozófiát képviselő tanárok egyaránt. Amikor a saját vallásukat tanították, diákjaink nagyon nehéz kérdéseket tettek fel nekik. Az előadások mindig heves viták fórumává váltak. Amikor az összes vallást összejött és úgy folyt a vita, elkezdték lerombolni az egymásról alkotott helytelen koncepciókat, elkezdték jobban megérteni egymást. Tehetséges fiatalok, akik iskolánkban végezték el az egyetemi képzésüket, továbbmentek a Harvard, Yale és más vezető amerikai egyetemek doktori programjára. Mára olyan emberekké váltak, akik képesek a vallásos világot globális szinten vezetni. 1974-ben és 1975-ben meghívtak, hogy beszéljek az Egyesült Államok Kongresszusában. A Képviselőház tagjai előtt beszéltem, témám címe „Egy nemzet Isten előtt” volt. A kongresszusi képviselőkhöz ugyanúgy szóltam, mint az utca fiataljaihoz: „Amerika Isten áldásával jött létre. Ez az áldás azonban nem csak az amerikaiaké. Ez Isten áldása az egész világ számára, Amerikán keresztül. Amerikának meg kell értenie ennek az áldásnak az alapelvét, és fel kell áldoznia magát a világ megmentéséért. Ennek érdekében újra fel kell ébrednie, hogy Amerika visszatérhessen az alapító szellemiségéhez. A tucatnyi felekezetre

204


szétszakadt kereszténységnek egyesülnie kell, magába kell olvasztania minden vallást, és új utat kell nyitni a világ civilizációjának.” Én voltam az első külföldi vallási vezető, akit az amerikai Kongresszus tagjai hívtak meg, hogy mondjon beszédet. Második meghívásomat követően még sokkal többen kezdtek érdeklődni, hogy megismerjék ezt a koreai Moon tiszteletest. A következő évben, 1976. június elsején ünnepséget szerveztünk a Yankee stadionba, megemlékezve a nemzet függetlenségének kétszázadik évfordulójáról. Abban az időben Amerika nem tudta az évfordulót nyugodtan ünnepelni. Érezte a kommunizmus fenyegetését, fiataljaik Isten vágyától messze elrugaszkodott életeket éltek, droggal és szabad szerelemmel kötötték le magukat. Éreztem, hogy Amerika súlyosan beteg. Úgy éreztem magam az ünnepségre menet, mintha sebész lennék, aki felnyitja a betegen fekvő New York szívét. Az esemény napján szakadt az eső, erős szél fújta szét a dekorációt szerte a pályán, de senki sem akart elmenni. A zenekar elkezdte játszani a „Te vagy a napfényem” dalt, és a stadionban mindenki együtt énekelt. A napfényről énekelték a dalt, noha bőrig áztak az esőtől. Ajkuk a napfényről dalolt, szemük azonban könnyezett. Olyan pillanat volt ez, amikor az eső és a könnyek összevegyültek. Azután, hihetetlen módon, amint az emelvényre mentem, hogy beszéljek, áttört a napfény a felhőkön. Olyan volt, mintha Isten meghallotta volna a dalukat. Az iskolában bokszoltam egy keveset. Egy jó ökölvívónak sok ütést bevihetsz, és láthatod, hogy nincs rá hatással. Ha azonban egy határozott felütést tudsz elhelyezni az állán, még a legerősebb bokszoló is megrázkódik. Azt terveztem, hogy erős felütést viszek be Amerikának. Éreztem, hogy sokkal nagyszabásúbb összejövetelre van szükség annál, mint amit addig valaha is tartottak,

205


hogy a Sun Myung Moon név kitörölhetetlenül Amerika lelkébe vésődjön. A Washington-emlékmű az Egyesült Államok fővárosának kellős közepén áll. Az emlékmű egy hosszú, hegyes ceruzához hasonlító obeliszk. A Washington-emlékműtől nyúlik el a National Mall óriási füves területe, egészen a Lincoln-emlékműig. Elhatároztam, hogy óriási találkozót tartok ezen a helyen, Amerika szívében. A találkozó megszervezéséhez azonban szükség volt az amerikai kormány és az amerikai Nemzeti Park Felügyelet engedélyére. A legtöbb amerikai hivatalnok nem kedvelt engem túlságosan. Korábban hirdetéseket jelentettem meg újságokban, arra szólítottam fel az amerikaiakat, bocsássanak meg Richard Nixon elnöknek, akit a Watergate botrány válságba sodort. Ez az álláspont nagyon népszerűtlen volt. Így az amerikai kormány sorozatosan elutasított bennünket, és csak negyven nappal az esemény előtt kaphattuk meg végül az engedélyeket. Tagjaink is azt felvetették, hogy ez a terv túl ambiciózus, nem kellene folytatnunk. A Washington-emlékművet körülölelő National Mall nemzeti park egy nyílt park a város közepén. Nincs túl sok fa, csak nagy kiterjedésű füves területek. Ha a tömeg kicsi, az mindenki számára nyilvánvalóvá válik. Ahhoz, hogy egy ilyen óriási területet megtöltsünk, több százezer embernek kell ott lennie. Tagjaink tudni akarták, hogyan lehetséges ez. Ezt megelőzően csupán két ember tartott nagy léptékű eseményt a National Mall nemzeti parkban. Dr. Martin Luther King Jr. az emberi jogokért tartott gyűlést a Lincoln-emlékmű lépcsőin, valamint Billy Graham tiszteletes szervezett itt egy nagy öszszejövetelt. A hely tehát szimbolikus jelentőségű volt. Itt akartam eleget tenni egy hatalmas kihívásnak.

206


Szüntelenül imádkoztam ezért a gyűlésért. Négyszer megírtam a beszédet, amit el akartam mondani. Az esemény előtt egy héttel még mindig vegyes érzéseim voltak afelől, mit kellene mondanom a beszédben. Végül három nappal az esemény előtt fejeztem be a szöveget. Általában nem tartok beszédet előre megírt szöveggel, ez esetben azonban kivételt tettem, hogy az esemény sikeres legyen. Tudtam, hogy különösen fontos esemény lesz, noha nem tudtam, milyen módon. Soha nem felejtem el, ami aznap, 1976. szeptember 18-án történt. Az emberek kora reggeltől elkezdtek gyülekezni a Washington-emlékműnél. Úgy háromszázezer ember gyűlt össze. Lehetetlen volt megmondani, honnan jött mindez a sok ember. Hajuk és bőrük színe sokféleséget tükrözött. Minden etnikum képviselője összegyűlt ott aznap, amit csak Isten a földre küldött. Globális léptékű gyűlés volt, amelyet lehetetlen szavakkal leírni. A tömeg elé álltam és kinyilvánítottam: „Isten kétszáz évig készítette fel Amerikát. Eljött az ébredés ideje. Amerikának el kell fogadnia globális felelősségét. Az Istenizmussal felfegyverkezve fel kell szabadítania a kommunista világot, és végül fel kell építenie Isten Királyságát itt a földön.” A beszédet többször kiáltások és taps szakította meg. A Newsweek magazin 1976 eseményeinek év végi képes áttekintésében az én fényképemet hozta le, a hetvenes évek újjászületésének részeseként hivatkozva rám. Másfelől azonban egyre többen kezdtek aggódással és félelemmel tekinteni rám. Számukra nem voltam több, mint a távoli Kelet földjéről érkező különös mágus. Nem fehér ember voltam, akibe belehelyezhették volna hitüket, és követhették volna. A tény, hogy olyan dolgokat mondtam, amelyek némiképp különböztek attól, amit az egyházukban hallottak, nagyon bizonytalan érzést keltett bennük.

207


Különösen nem engedhették meg, hogy fiatal fehér emberek tiszteletet mutassanak és kövessenek egy ázsiait, akinek hal formájú vágott szeme van. Híreszteléseket kezdtek terjeszteni, hogy agymosásban részesítem az ártatlan fiatal fehér embereket. Ez az engem ellenző csoport a háttérben maradt, azok mögött, akik őket támogatva kiabáltak. Tudtam, hogy újabb válság fog elérni, de nem aggódtam, mivel csupán azt tettem, ami a helyes. Amerikát széles körben a szabadság és egyenlőség országaként ismerik, ahol minden fajta ember megvalósítja az amerikai álmot. Valójában azonban jókora adag küzdelem származik faji és vallási megkülönböztetésből. Ezek a krónikus betegségek mélyen beágyazódtak Amerika történelmébe, épp ezért sokkal nehezebb gyógyítani, mint azokat a társadalmi megbetegedéseket, mint az erkölcstelenség vagy a materializmus, amelyek a hetvenes évek bőségéből eredtek. Abban az időben gyakran látogattam afro-amerikai egyházakat, hogy az ökumenikus harmóniát elősegítsem. A fekete vezetők között volt néhány, aki Dr. Kinghez hasonlóan azon dolgozott, hogy felszámolják a faji megkülönböztetést és Isten békés világát teremtsék meg. A lelkészek között voltak, akik különböző képeket őriztek a rabszolgapiacokról, amelyek évszázadokig léteztek, mielőtt törvényen kívül helyezték volna ezeket. Az egyik ilyen képen egy fekete embert egy fáról lógatva élve elégettek. Egy másik képen egy fekete férfit és egy nőt, ruháiktól megfosztva a potenciális rabszolgatartók árucikk gyanánt nézegettek. Megint másikon egy fekete kisbaba sírt, amint édesanyjától elszakították. Alig hihető, hogy emberi lények képesek voltak a képeken oly egyértelműen ábrázolt barbár tettekre. − Csak várjatok, és meglátjátok − mondtam 1975. október

208


24-én egy chicagói gyűlésen. − Harminc éven belül Amerikának olyan elnöke lesz, aki vegyes családba születik, fekete és fehér szülőktől. A prófécia, amit aznap mondtam, most beteljesült Amerikában, Barack Obama elnök beiktatásával, aki felnőtt élete jelentős részét Chicagóban töltötte. Ez a prófécia nem magától teljesült be. Sok ember vérét és izzadságát hullatta az eltérő bőrszínű emberek közötti harcok megszüntetéséért; ezek az erőfeszítések végül gyümölcsöt hoztak. Meglepő módon, meglévő amerikai egyházak számos lelkésze jött és hozta gyülekezetét a Washington-emlékmű gyűlésre. Úgy döntöttek, hogy az üzenetem túlmutat a felekezeteken, és hogy ösztönzöm a fiatal embereket. Arra hívtam az embereket, hogy lépjenek túl a felekezetek és a vallások különbségein, és ezen a gyűlésen ez megvalósult. A Washington-emlékmű gyűlés egy csoda volt. Háromszázezer ember jött el; így az egyik legnagyobb gyűlés volt, amit a National Mall parkban valaha tartottak.

209


Ne engem sirassatok, hanem a világot

A

jót gyakran rossz követi. Némelyek bajuszt rajzoltak a képemre; Hitlerrel próbáltak társítani. Antiszemitának neveztek, azt állítva, hogy a zsidók ellen tanítok. A keresztényekkel is problémák voltak. Amint az engem követő emberek és az Alapelvre nyitott lelkészek száma nőtt, Amerika nagy egyházai is üldözni kezdtek. Végül az amerikai baloldal is reagált a pozíciómra; eszerint Amerika felelőssége, hogy megállítsa a kommunizmus terjedését a világban, nem az enyém. Ők is keresni kezdték, hogy állíthatnák meg a tevékenységeim. Amint a népszerűségünk nőtt, mindenféle aggodalmak és kétségek születtek velem kapcsolatban. Dolgok, amelyek előtte nem voltak jelentősek, most hirtelen rám nehezedtek. Ugyanakkor a konzervatívok túl liberálisnak mondtak, és azt állították, hogy tanításom lerombolja a hagyományos értékeket. Sok keresztény nem fogadta boldogan a kereszttel kapcsolatos új felfogást, amit tanítottam: Jézus a Messiásként jött el, és nem Isten eleve elrendelt akarata volt, hogy keresztre feszítsék. Jézus keresztre feszítésével Isten tervei a béke királyságáról kudarcba fulladtak. Ha Izrael Jézust a Messiásként fogadta volna, elhozhatta volna a béke világát, egyesítve a kelet és nyugat kultúráit és vallásait. Jézus azonban meghalt a kereszten, és Isten munkája a teljes megváltással a Második Eljövetelig késlekedett. A keresztnek ez a felfogása jókora ellenkezést váltott ki. A nagy egyházak és a zsidó közösség közösen ellenségének tekintett. Mindent megpróbáltak, hogy eltávolítsanak Amerikából, mindegyik saját eltérő céljaival.

210


Végül ismét bebörtönöztek. Vissza akartam állítani Amerika erkölcsét, és helyreállítani az országot, hogy összhangban legyen Isten akaratával, de azzal vádoltak, hogy nem fizetek adót. Ekkor már jócskán túl voltam a hatvanadik évemen. Amikor az első évben Amerikában voltam, a szerte a világból kapott adományokat New Yorkban az én nevemen egy bankszámlára helyezték az egyház részére, az én kezelésemben, amint az bevett gyakorlat bizonyos felekezeteknél. Az alapok, amelyek ezen a számlán voltak három évig, kamatoztak, és azzal vádoltak, hogy nem fizettem adót ez után a mintegy 7500 dollár után. Rendes esetben a büntetés egy bírság, engem azonban bebörtönöztek a Danbury büntetés-végrehajtási intézetben Connecticutban, 1984 július 20-án. A Danbury börtönbe vonulásom előtti napon találkoztam a tagokkal a Belvedere-i oktatóközpontban, Tarrytownban, New York államban. Több ezer tag töltötte meg Belvedere-t aznap; sírva imádkoztak értem. Felemeltem a hangom és arra kértem őket, ne csüggedjenek. − Ártatlan vagyok − jelentettem ki. − Semmi rosszat nem tettem. − Látom a remény ragyogó fényét felkelni Danburyn túl − mondtam nekik. − Ne értem sírjatok, sírjatok Amerikáért. Szeressétek Amerikát és imádkozzatok Amerikáért. Ott álltam az elkeseredett fiatalok előtt, és magasba emeltem öklöm a remény jeleként. A kijelentés, amelyet börtönbe vonulásom előtt tettem, nagy felbolydulást okozott a vallásos emberek körében. Kezdeményezték a „Közös Szenvedés Szövetségét”, imával támogattak. A Közös Szenvedés Szövetsége egy mozgalomszerű támogatás volt a különböző felekezetekből és vallásokból származó klérus részéről,

211


akiket aggasztott az amerikai vallásszabadságot ért támadás. Börtönbe vonulásom napján nem volt mitől félnem. Ismertem a börtönlétet. A körülöttem lévőkkel azonban nem ez volt a helyzet. Aggódtak, hogy az engem erősen ellenzők közül valaki el tudja érni, hogy véget vessen az életemnek. Magasra emelt fővel mentem a börtönbe.

212


Miért kell apámnak börtönbe mennie?

A

Danbury börtönben is követtem elvemet, a mások javát szolgáló életet. Korán reggel felkeltem és takarítottam a koszos helyeket. Az étkezőben mások az ételük felett elnyúlva szundikáltak vagy beszélgettek, én azonban egyenesen tartottam a hátam és méltósággal ültem. Amikor munkát kaptam, keményebben dolgoztam, mint a többiek, és rajta volt a szemen azon, hogy a többiek hogyan dolgoznak. Szabadidőmben a Bibliát olvastam. Az egyik elítélt, látva, hogy éjjel-nappal a Bibliát olvasom, megkérdezte: „Az a te Bibliád? Ez meg az enyém. Kukkants bele!” Odadobott egy újságot. Egy Hustler volt, egy pornográfújság. A börtönben úgy ismertek, mint aki szó nélkül dolgozik. Könyveket olvastam és meditáltam. Három hónap alatt összebarátkoztam a rabokkal és a börtönőrökkel. Jó kapcsolatba kerültem egy drogfüggő emberrel, és azzal az elítélttel, aki a pornográf újságot mondta Bibliájának. Egy vagy két hónap elteltével az elítéltek elkezdték megosztani velem a kintről kapott dolgaikat. Amikor végre meg tudtuk egymással osztani a szívünket, olyan volt, mintha a tavasz érkezett volna meg a börtönbe. Valójában az Egyesült Államok nem akart engem bebörtönözni. Úgy rendezték, hogy akkor ítéltek el, amikor épp Németországban jártam, és elégedettek lettek volna, ha úgy döntök, hogy nem térek vissza. Nem bebörtönözni akartak. El akartak távolítani az országból. Jól ismertté váltam Amerikában és egyre növekedett a követőim száma. Akadályt akartak hát állítani az utamba.

213


Csakúgy, mint Koreában, tüske voltam a nagy egyházak szemében. Mivel tudtam, hogy ez a céljuk, úgy döntöttem, visszatérek Amerikába, és börtönbe vonulok. Befejezetlen dolgaim voltak még Amerikában. Úgy gondolom, hogy börtönbe menni nem teljesen rossz dolog. Ha azt akarom, hogy azok az emberek bűnbánatot tartsanak, akik a könnyek völgyében vannak, akkor először nekem kell könnyeket hullatnom. Anélkül, hogy megtapasztalnám az ilyen nyomorult szívet, nem érhetem el, hogy mások Istennek engedelmeskedjenek. A Menny valóban titokzatos módon működik. Miután bebörtönöztek, hétezer lelkész és más vallási vezető vádolta az Egyesült Államok kormányát a vallásszabadság megsértésével, és megpróbáltak kiszabadítani. Köztük volt a konzervatív Jerry Falwell tiszteletes a Déli Baptista Gyülekezetből és a liberális Dr. Joseph E. Lowery, aki az áldóimát mondta Obama elnök beiktatásakor. Ők álltak az erőfeszítések élén, hogy megmentsenek engem. Velük menetelt lányom, In Jin is, egy húszéves fiatal lány. Hétezer lelkész előtt állva olvasta fel a levelét, amelyet könnyek közt írt nekem. „In Jin Moon vagyok, Sun Myung Moon tiszteletes második lánya. 1984 július 20-án úgy tűnt, a világ vége jött el családunkba. Ezen a napon lépett be apám a Danbury börtönbe. Álmomban sem gondoltam volna, hogy ez megtörténhet apámmal − különösen Amerikában, a szabadok országában, amit apám mérhetetlenül szeretett és szolgált. Apám keményen dolgozott, amióta Amerikába jött. Szinte soha nem láttam aludni. Korán reggel felkel imádkozni és dolgozni. Soha nem láttam senkit, aki nagyobb elkötelezettséggel dolgozott volna Amerika jövőjéért és Istenért. Mégis, Amerika apámat a Danbury börtönbe zárta. Miért kell Danburybe mennie? Ő nem törődik a saját szenvedésével.

214


Apám életét könny és szenvedés kíséri, miközben Isten akaratának beteljesítését keresi. Most hatvannégy éves. Egyetlen bűne az, hogy szereti Amerikát. Mégis, ebben a percben vagy edényeket mosogat a börtön konyháján, vagy a padlót mossa fel. Múlt héten meglátogattam apámat és életemben először a börtön egyenruhájában láttam − csak sírtam és sírtam. Apám azt mondta, ne érte sírjak, hanem imádkozzak Amerikáért. Azt kérte, haragomat és fájdalmamat alakítsam hatalmas erővé, amely ezt az országot valóban szabaddá teszi. Azt mondta, amikor börtönben volt, kibírt bármilyen nehézséget, elviselt bármilyen igazságtalanságot, és vitt bármilyen keresztet. A vallásszabadság minden szabadság alapja. Valóban hálás vagyok minden jelenlévőnek a vallásszabadság támogatásáért.” Büntetésemet hat hónappal lerövidítették jó magaviseletem miatt, és tizenhárom hónap letöltése után szabadon engedtek. A börtönből való távozásom napján bankettel ünnepelték kiszabadulásomat Washington D.C.-ben. Ezerhétszáz keresztény lelkész és zsidó rabbi gyűlt össze és várt rám. Az összegyűltekhez intézett beszédemben megismételtem álláspontomat, miszerint túl kell lépnünk a vallások és felekezetek korlátain. Hangosan, erővel beszéltem a világ előtt, nem éreztem, hogy aggódnom kellene azok reakciója miatt, akik elleneznek engem. − Isten nem kötődik felekezetekhez. Nem kötik őt a doktrínák feletti másodlagos viták. Isten nagyszerű szülői szívében nincs különbség nemzetiségek vagy etnikumok között. Ugyancsak nincsenek korlátok a nemzetek és kultúrák között sem. Isten ma is mindent megtesz, amit csak tud, hogy a világ összes népét gyermekeként ölelhesse át. Amerika ma szenved a fajgyűlölettől, az értékek zűrzavarának, az erkölcsi hanyatlásnak, a szellemi aszálynak a következményeitől, valamit a kereszténység hanyatlásától

215


és az ateista kommunizmustól. Ezek voltak azok okok, amiért Isten hívására ebbe az országba jöttem. A kereszténységnek most nagy ébredésre van szüksége, és egyesülnie kell. A papságnak szintén újra meg kell vizsgálnia a szerepet, amit mostanáig betöltött, és bűnbánatot kell tartania. A kétezer éve történtek, amikor Jézus eljött, és bűnbánatra szólította az embereket, ma megismétlődnek. Be kell teljesítenünk a fontos küldetést, amit Isten Amerikának szánt. A helyzet nem mehet így tovább. Új reformációra van szükség.” Miután kiengedtek a börtönből, semmi nem tarthatott vissza. Még hangosabban szólaltam fel, mint azelőtt, hogy figyelmeztető üzenetet adjak a bűnbeesett Amerikának. Ismételten erős szavakkal beszéltem arról, hogy Isten szeretetéhez és az erkölcsösséghez való visszatérés az egyetlen út Amerika újjáélesztéséhez. Bebörtönöztek anélkül, hogy bármi rosszat tettem volna, de Isten akarata ott is működött. Miután kiengedtek, a kiszabadításomért dolgozó emberek felváltva Koreába jöttek, hogy a munkámról többet megtudjanak. Eljöttek, hogy megtudják, mi volt az Moon tiszteletes szellemiségében, ami annyi fiatalt vonzott Amerikában. Az Egyesült Államokba visszatérve a lelkészek közül 120 megszervezte az Amerikai Klérus Vezetői Konferenciáját.

216

Ötödik fejezet

AZ IGAZ CSALÁDOK IGAZ EMBEREKET HOZNAK LÉTRE


Feleségem, Han Hak-dzsa

A

mikor először láttam a feleségemet, tizennégy éves kislány volt, épp csak befejezte az általános iskolát. Csendes lány volt, aki soha nem emelte fel a hangját, és soha nem hívta fel magára a figyelmet. Mindig ugyanazon az úton jött és ment az egyházba. Amikor először bemutatták nekem, megtudtam, hogy az egyik egyháztagunk, Hong Szun-e lánya. − Hogy hívnak? − kérdeztem. − A nevem Han Hak-dzsa. − felelte halkan. Abban a pillanatban, mielőtt tudtam volna, hogy mi történik, azt mondtam: − Han Hak-dzsa Koreában született! − Háromszor elismételtem ezt, majd így imádkoztam: − Istenem! Köszönöm, hogy ilyen csodálatos nőt küldtél Koreába, mint Han Hak-dzsa. Majd ránéztem, és ezt mondtam neki: − Han Hak-dzsa, attól tartok, sok áldozatot kell hoznod. Mindezek a szavak spontán törtek ki belőlem. Később Hong asszony elmondta, milyen különösnek találta, hogy háromszor ugyanazt mondtam, miután először találkoztam a lányával. Feleségem elmondta, ő is emlékszik az első, rövid találkozásunkra. Azt mondta, emlékszik mindenre, amit akkor mondtam − mintha csak számára tartottam volna a prédikációt, és szívébe zárta mindazt, amit hallott. Elmesélte, hogy úgy érezte, mintha fontos kinyilatkoztatást kapott volna a jövőjével kapcsolatban, amit soha nem felejtett el.

218

. Az igaz csal ád ok igaz embereket hoznak létre .

Édesanyja hithű presbiteriánus családból származott, így keresztény környezetben nőtt fel. Csongdzsu volt a szülővárosa, ami az én szülővárosom is, ő azonban Andzsuban élt addig, amíg a koreai háború alatt Dél-Koreába nem jöttek. Amikor Hong aszszony először az egyházunkba kezdett járni, komoly hívő életet élt Csuncsonban, és lányát szigorúan nevelte. Feleségem nővérnek tanult egy, a katolikus egyház által működtetett iskolában. Elmondták nekem, hogy az iskola szabályai olyan szigorúak voltak, mintha zárdában élt volna. Nemes jelleme volt, és amíg édesanyja nevelte, soha nem ment máshová, csak az iskolába és az egyházunkba. Negyven éves voltam akkor, és éreztem, eljött az idő, hogy megházasodjam. Ehhez azonban meg kellett várnom, amíg Isten azt mondja, „Eljött az idő, házasodj meg”. Csi Szung Do, egy idősebb asszony az egyházunkban, 1959 októberében erőfeszítéseket tett, hogy előkészítse az eljegyzésemet, noha nem volt még menyasszony-jelölt. Egy másik egyháztag, aki hét éve imádkozott feleségért számomra, egy nap azt mondta, álmot látott, amiben Han Hak-dzsa volt a feleségem. Csi asszony elmesélte egy különös álmát. − Miféle álom ez? − méltatlankodott. − Darvak százait láttam szállni. Próbáltam elhessegetni a karommal, de egyre csak jöttek, végül fehér tollaikkal teljesen beborítottak téged. Ez valamilyen ómen a jövőre nézve? − A Han Hak-dzsa névben a Hak kínai írásjele darut jelent. Azután Han Hak-dzsa álmot látott, amiben én jelentem meg, és azt mondtam: − Közel a nap, készülj fel. − Feleségem később elmondta, hogy álmában alázatos hangon azt felelte nekem, „Mindezidáig Isten akaratának megfelelően éltem. A jövőben szintén Isten akaratát követem szolgájaként, akármi is legyen az akarata. Pár nappal azután, hogy leendő menyasszonyom ezt az álmot

219


látta, megkértem Hong asszonyt, hogy hozza el a lányát. Ez volt az első találkozásunk azóta, hogy tizennégy éves korában hivatalosan bemutatták nekem. Megkértem, rajzoljon egy képet. Habozás nélkül felkapott egy ceruzát, és a rajz kezdett formát ölteni előttem. Meglehetősen jó gondolatot ragadott meg; megjelenése, szemérmes arckifejezésével valóban olyan gyönyörű volt, mint a szíve. Aznap rengeteg kérdést szegeztem feleségemnek. Minden alkalommal nagy lelki nyugalommal válaszolt. Néhány nappal később hívtam feleségemet, és azt mondtam neki, − Holnap reggel házassági szertartásunk lesz. − Egyszerűen ezt válaszolta, − Így van tehát? − és nem tett fel kérdéseket vagy próbált ellenkezni. Az emberek számára úgy tűnt, az, hogy ellenkezzen, ismeretlen számára. Ez a lágy és költőien gyengéd ember szilárdan eltökélte magát Isten mellett. 1960. március 27-én tartottuk az eljegyzésünket, és alig két héttel ezután, április 11-én volt a házassági szertartásunk. Szamokvandét viseltem, az udvari hivatalnokok formális viseletét, amit manapság általánosan használnak hagyományos esküvőkön; a menyasszony hagyományos koreai öltözetet viselt, aminek része a dzsok-dori menyasszonyi fejdísz. A huszonhárom évvel fiatalabb menyasszony szorosra zárt ajkával és bájos arcával nagyszerűen mutatott. A szertartás alatt elmondtam menyasszonyomnak, hogy nehéz út áll előtte. − Gondolom, már tudatában vagy annak, hogy összeházasodni velem nem olyan lesz, mint bármilyen más házasság. Azért leszünk férj és feleség, hogy beteljesítsük Isten adta küldetésünket, hogy Igaz Szülőkké váljunk, és nem azért, hogy a két egyén boldogságára törekedjünk, mint ahogy mások a világban teszik. Isten el akarja hozni a Mennyei Királyságot a földre egy Igaz Család által. Te és én nehéz úton fogunk haladni, hogy Igaz Szülőkké 220


váljunk és megnyissuk a Mennyei Királyságot mások számára. Ezen az úton még senki nem járt a történelem során, ezért én magam sem tudom, mi mindennel jár mindez. A következő hét év során sok olyan dolgot tapasztalsz majd, amit nehéz lesz elviselni. Ne feledd, egyetlen pillanatig sem, hogy az élet, amit élünk, különbözik mások életétől. Még a legapróbb dolgot se tedd meg anélkül, hogy előtte velem megbeszélnéd, és engedelmeskedj mindennek, amit neked mondok. − A szívem már eltökélt, ne nyugtalankodj. Láttam az arckifejezésén, hogy komoly elhatározásra jutott. Nehéz kihívásai már az esküvőt követő napon elkezdődtek. Az első nehézség, amivel szembesült, az volt, hogy nem láthatta édesanyját. Feleségem, édesanyja, és anyai nagyanyja mind egyetlen leánygyermekek voltak. Ennek eredményeképpen a kapcsolat anya és leánya között különösen erős volt. Azért, hogy a nyilvános küldetését teljes odaadással felvállalhassa, arra kértem őt, hogy aszkéta életnek megfelelő módon éljen három évig. Ez azt jelentette, hogy nem láthatta édesanyját vagy bármelyik rokonát három évig. Egy egyháztagtól bérelt szobában élt. Naponta legfeljebb egyszer jött az egyházba, általában este. Azért, hogy ne bontsa meg a rendet, a hátsó ajtón távozott. Gyakran Istentiszteleteket tartottam vagy imádkoztunk egész éjszaka és ritkán voltam otthon, de a szeparációnak nem gyakorlati okai voltak. A szeparáció által a küldetéséhez való feltétel nélküli elkötelezettség szellemi alapját fektette le. A velem kapcsolatos gyalázatos szóbeszédek tovább keringtek, a rokonaitól és tőlem való különélés pedig még nehezebbé tette fiatal feleségemnek ennek elviselését. Házasságkötésünk idején az Egyesítő Egyház már 120 közösségben működött szerte Koreában. Még az egyházunkban is voltak azonban, akik bírálták házasságunkat. Volt, aki irigyelte őt, volt, aki gyűlölte, és sok híresztelés kapott szárnyra. 221


Mintha ez még nem lett volna elég, ő másvalaki házában lakott. Az egyház idősebb nőtagjai mindenhová követtek engem. Végül, feleségemmel való látszólag hideg bánásmódom véget vetett minden kritikának és irigységnek. Az emberek elkezdtek együtt érezni vele. Például sok tag kritizált engem, amikor nem tudtam meglátogatni a feleségem akkor sem, amikor gyermekágyi láz gyötörte, és első lányunk születése után egy fűtetlen szobában didergett. Néhányan azt mondták, „Hogyan hívhatja magát a férjének?!” − Túl messzire ment, uram − mondták. − Ha elvette feleségül, vele kell élnie. Mit művel, még azt sem engedi neki, hogy találkozzanak? A feleségemet kritizáló emberek egytől egyig inkább az ő oldalára álltak. Fiatal kora ellenére elengedhetetlen volt, hogy kíméletlen kiképzésen menjen keresztül. Együttélésünk ideje alatt körülményei könyörtelenek voltak. Soha nem volt egyetlen pillanata sem saját magára. Folyamatosan a határait súrolta, mintha vékony jégen járt volna: „Ma vajon békés nap lesz? Holnap békés nap lesz?” Mivel el kellett érnie az anyai szeretetben Isten normáját, megdorgáltam őt akár egyetlen rossz szó miatt is. Néha még az irántam való vonzalmának is határt kellett szabnom, az ő örök küldetése érdekében. Ez mind szükségszerű volt, hogy Igaz Anyává válhasson, de biztos vagyok benne, hogy szívének sok fájdalmat okozott. Volt, hogy elmenőben mondtam egy szót, és nem gondoltam bele. Neki azonban minden szavammal azonosulnia kellett, így biztos vagyok benne, hogy nagyon szenvedett. Hét évig tartott, amíg összecsiszolódtunk. Azért mondom el mindezt, mert a házastársi kapcsolatban a legfontosabb dolog a bizalom. Ez teszi lehetővé, hogy két ember eggyé váljon.

222


Egyedülálló belső szépség

H

ázasságkötésünk után feleségemmel ígéretet tettünk egymásnak. Megegyeztünk, hogy akármilyen zaklatott vagy dühös is legyen egyikünk, nem engedjük, hogy bárki is azt gondolja: „Úgy tűnik, Moon tiszteletes és a felesége veszekedtek”. Megegyeztünk, hogy mindegy, mennyi gyermekünk is lesz, nem mutatjuk egyetlen jelét sem annak, hogy vitáztunk egymással. A gyermekek − Isten. A gyermekek maga Isten, nagyon kicsi szívvel. Ha tehát egy gyermek azt mondja „Anya!” és hív téged, mindig mosollyal kell válaszolnod: „Tessék?” Feleségem, miután túljutott ezen a hétéves kíméletlen folyamaton, csodálatos anyává vált. Eltűnt minden vele kapcsolatos pletyka, és békés boldogság jött el családunkba. Feleségem tizennégy gyermeknek adott életet, mindegyiket rengeteg szeretettel ölelve át. Amikor távol van otthonról, beszédkörútjai során vagy küldetése kapcsán, minden nap leveleket, képeslapokat küld gyermekeinknek. Noha nehéz volt felnevelnie tizennégy gyermeket a több mint negyven év alatt, soha nem panaszkodott. Többször kellett a tengerentúlon lennem, amikor a feleségem szülés előtt állt. Egyedül kellett elviselnie azokat az időket. Voltak napok, amikor semmit nem tudtam tenni érte. Egyszer egy egyháztag írt a feleségem nehéz anyagi körülményeiről. Aggódtak, hogy elegendő és megfelelő táplálékot kap-e. Feleségem még ekkor sem panaszkodott a nehézségei miatt. Mivel én csak napi két-három órát alszom, közös életünk során engedelmesen ő is ugyanígy tett. A mai napig gyötörnek ezek a dolgok. 223


Feleségemnek olyan szeretetteljes ember, aki még a saját jegygyűrűjét is odaadná a rászorulóknak. Ha fázó embereket látott, felruházta őket, ha éhezőkkel találkozott, ellátta őket étellel. Nálunk mindennapos dolog volt, hogy ha ajándékot kaptunk, ki sem bontotta, hanem továbbküldte másoknak. Egyszer amikor Hollandiában üzleti ügyben jártam, lehetőségem nyílt egy gyémántfeldolgozó gyárat meglátogatni. Ki akartam fejezni, mennyire sajnálom, hogy feleségemnek annyi áldozatot kellett hoznia, és vettem egy gyémántgyűrűt. Nem volt sok pénzem, így nem tudtam nagyot venni. Kiválasztottam egy kisebbet, amit szépnek tartottam. Később ezt a gyűrűt is továbbadta. Amikor láttam, hogy nincs a gyűrű a kezén, megkérdeztem: – Hová lett a gyűrű? – Azt válaszolta: – Hogy hová lett – elillant, másnak inkább szüksége volt rá. Egy másik alkalommal láttam, amint nagy kendőt húz elő, és csendben dolgozik azon, hogy ruhákat csomagoljon el. − Mihez kezdesz azokkal a ruhákkal? − kérdeztem. − Dolgom van velük − mondta. Megtöltött néhány csomagoláshoz használatos kendőt anélkül, hogy elmondta volna, mire készül velük. Amikor befejezte, elmondta, hogy elküldi a ruhákat a külföldön dolgozó misszionáriusainknak. − Ezt Mongóliába, ezt Afrikába, ezt pedig Paraguayba − mondta. Enyhén öntudatos mosolya oly kedvessé tette tekintetét, amint ezt mondta. A mai napig feladatának érzi a külföldi misszionáriusainkról való gondoskodást. Feleségem a patrónusa az 1979-ben létrehozott Nemzetközi Segély és Baráti Alapnak. (International Relief and Friendship Foundation, IRFF). A szervezet számos országban segélyprogra-

224


mokat dolgozott ki, Zairében, Szenegálban, Elefántcsontparton. Alapélelmet biztosít elszegényedett gyerekeknek, gyógyszert a betegeknek és ruhát a rászorulóknak. Koreában létrehozta az Aewon jótékonysági szervezetet 1994-ben. Tevékenységei közé tartozik ingyenkonyha üzemeltetése a szegények részére, az alacsony keresetűek, hátrányos helyzetűek, a családjukról szüleik helyett gondoskodó gyermekek és mások támogatása. Segítséget nyújt az észak-koreai embereknek is. A feleségem női szervezetekben is tevékeny. A Nők Világbéke Szövetsége (Women’s Federation for World Peace, WFWP), amelyet 1992-ben alapított, több mint nyolcvan országban van jelen, és nem-állami szervezetként általános tanácsadói státusza van az Egyesült Nemzetek Gazdasági és Társadalmi Tanácsában. A történelem során a nők folyamatosan üldöztetésnek voltak kitéve, azonban én előre jelzem, hogy ez változni fog. Az eljövendő világ a kiegyezés és megbékélés világa lesz, a nők anyai gondoskodásán, szeretetén és együttérzésén alapulva. Eljön az idő, amikor a nők ereje menti meg a világot. Sajnos ma sok női szervezet nyilvánvalóan úgy gondolja, hogy a férfiakkal szembehelyezkedve tudja demonstrálni a nők erejét. Az eredmény a vetélkedés és összetűzés. A feleségem által vezetett női szervezetek azonban a békét keresik, azon alapelvre támaszkodva, hogy a nőknek együtt kell működniük, kezdeményezővé kell válniuk és támogatniuk kell egymást az etnikai hovatartozás, kultúra és vallás hagyományos határain keresztül, hogy egészséges családokat hozzanak létre, a béke kultúrájának sarokköveként. A szervezetek, amelyekkel együttműködik, nem a nőknek a férfiaktól és a családoktól való felszabadítására szólítanak fel. Ehelyett az a céljuk, hogy a nők szeretettel teli családokat hozzanak létre és tartsanak fenn. Feleségem álma látni minden nőt igaz

225


leányként, a gyermeki hűség szívével felnőni, akik békét tudnak teremteni az otthonban, a közösségeinkben, nemzetünkben és a világban. A nők mozgalma, amelyet feleségem vezet, az igaz családok célját szolgálja, amely a béke gyökere az élet minden területén. Nyilvános munkám egyik legintenzívebb időszaka során gyermekeinknek közel fél évet szüleik nélkül kellett élniük. Egyházunk tagjai gondoskodtak róluk otthonunkban, amíg távol voltunk. Otthonunk mindig tele volt egyháztagokkal. Minden étkezésnél voltak vendégek az asztalnál; vendégek, akik mindig elsőbbséget élveztek a gyermekeinkkel szemben. Emiatt a közeg miatt gyermekeink a magányosság érzetével nőttek fel, amit gyerekek más családokban nem tapasztalnak meg. Még rosszabb volt az a szenvedés, amit apjuk miatt kellett elviselniük. Amerre mentek, ujjal mutogattak rájuk, mint a „szektavezető Sun Myung Moon” fiaira és lányaira. A szenvedés miatt a bolyongás és lázadás időszakán mentek át, de mindig hazatértek. Nem tudtuk őket szülőként megfelelő módon támogatni, öten azonban a Harvard Egyetemen végeztek. Nem is lehetnék hálásabb a hősies teljesítményükért. Most már elég idősek ahhoz, hogy segítsenek a munkámban, de mind a mai napig szigorú apjuk vagyok. Még mindig arra tanítom őket, hogy olyan emberekké váljanak, akik nálam többet tesznek a Menny szolgálatában, és arra, hogy az emberiségért éljenek. Feleségem hihetetlenül erős, azonban második fiunk, Heung Jin halála súlyos tehervolt számára. 1983 decemberében történt. Velem volt Kwangjuban, Koreában, részt vett a Kommunizmus feletti győzelem gyűlésen. Nemzetközi hívást kaptunk, hogy Heung Jinnek közlekedési balesete volt és kórházba szállították. Másnap repülőre szálltunk és egyenesen New Yorkba mentünk, Heung Jin azonban eszméletlenül feküdt a kórházi ágyon.

226


Egy kamion, amely a sebességhatárt túllépve egy dombon jött lefelé, fékezni próbált és átcsúszott a szemközti sávba, ahol Heung Jin vezetett. Két legjobb barátja vele együtt volt az autóban. Heung Jin jobbra kapta a kormányt, így a vezetői oldal fogta fel a kamion becsapódásának a nagy részét. Ily módon megmentette két barátja életét. Elmentem a baleset helyszínére, közel az otthonunkhoz, és a jobbra kiforduló fekete gumi nyomok még mindig látszottak. Heung Jin végül január másodikán, kora reggel ment a menynyei világba. Mindössze egy hónapja töltötte be a tizenhetet. Szavakkal nem írható le feleségem fájdalma, amint szeretettel felnevelt gyermekét maga előtt a mennyei világba kellett küldenie. Nem sírhatott azonban. Valójában nagyon fontos volt, hogy egyetlen könnyet se ejtsen. Olyan emberek vagyunk, akik ismerik az örök szellem világát. Az ember szelleme nem tűnik el, mint egy marék por, csak mert a fizikai élet elveszik. A szellem felemelkedik a szellem világába. Szülőként tudni, hogy ebben a világban soha nem láthatjuk vagy érinthetjük szeretett gyermekünket, ennek fájdalma majdhogynem elviselhetetlen volt. Feleségem nem sírhatott, csak szeretettel a koporsóra tette a kezét, amelyben Heung Jin feküdt. A baleset előtt nem sokkal volt Heung Jin eljegyzése Pak Hun Szukkal, aki balettozni tanult. Beszélnem kellett Hun Szukkal Heung Jin távozásáról és arról, hogy mit akar ezek után tenni. Elmondtam, hogy tudom, hogy nem lenne egyszerű vagy helyes a szüleivel szemben, ha azt választaná, hogy egyedül marad. Azt mondtam neki, legjobb lenne, ha elfelejtenénk, hogy az eljegyzés egyáltalán megtörtént. Hun Szuk azonban hajthatatlan volt. − Tudatában vagyok a szellemi világ létezésének − mondta. − Kérlek, engedd, hogy Heung Jinnel élhessem az életem.

227


Végül ötven nappal Heung Jin távozását követően Hun Szuk a menyünk lett. Feleségem és én sosem felejtjük el, amint ragyogóan mosolyogva tartotta Heung Jin portréját a szellemi házasságkötés szertartása alatt. Úgy tűnhet, mintha feleségem teljesen összetört volna minden alkalommal, amikor ilyen súlyos helyzettel szembesült, de ő minden alkalommal rendületlen maradt. Feleségemet még a legnehezebb és legelviselhetetlenebb körülmények között sem hagyta el derült mosolya. Még az élet legnehezebb akadályain is sikeresen jutott át. Amikor az egyháztagok a feleségemet kérdezik saját gyermekük nevelése kapcsán, a következő a tanácsa: „Legyetek türelmesek és várjatok. Az időszak, amikor a gyermek elkóborol, csak átmeneti. Mindegy, mit tesznek, öleljétek át, szeressétek őket, és várjatok rájuk. A gyermekek mindig visszatérnek szüleik szeretetéhez.” Soha nem emeltem fel a hangom a feleségemmel. Ez nem az én jellemem miatt van így, hanem mert a feleségem soha nem adott rá okot. Közös életünk során azon fáradozott, hogy teljes, szerető elkötelezettséggel gondoskodjon rólam. Ő gondozza a hajamat is. Így a világ ügyeinek nagyszerű szentje egyben a világ legjobb fodrásza is. Most, hogy idős vagyok, sok új kívánságom van felé, és mindig válaszol rá. Ha megkérem, hogy vágja le a lábamon a körmöt, derűsen megteszi. A lábkörmöm az enyém, de nem látom túl jól. Ő azonban remekül látja. Különös dolog ez. Minél idősebb vagyok, a feleségem annál becsesebb számomra.

228


Ígéretek, amelyeket soha nem szabad megszegni

A

párválasztás és a házassági szertartások során a menyasszonyokat és a vőlegényeket arra kérem, hogy olyan ígéreteket tegyenek egymásnak, melyeket soha nem szabad megszegni. Először is, a férjnek és a feleségnek örökké bíznia kell egymásban és szeretnie kell egymást. Másodszor, nem szabad partnerük szívének semmilyen fájdalmat okozniuk. Harmadszor, tanítaniuk kell gyermekeiket és unokáikat, hogy megtartsák nemi tisztaságukat. Negyedszer, családjuk minden tagjának segítenie és bátorítania kell egymást, hogy igaz, ideális családdá válhassanak. A házasság előtti tisztaság és a házasság során a hűség a lehető legfontosabb. Ezt tanítom, hogy az emberek a lehető legjobban kihasználják csodás lehetőségeiket, egészséges családokat hozva létre és tartva fenn. A házasság több férfi és nő egyszerű összetalálkozásánál. Fontos szertartás, amely során felvállaljuk Isten teremtő munkájának folytatását. A házasság útján a férfi és a nő eggyé válik, új életet hoz létre és felépíti az igaz szeretetet. A házassággal új jövőt teremtünk, társadalmak jönnek létre, nemzetek épülnek. Isten békéjének világa a házas családokkal a középpontban valósul meg. A családban jön létre Isten Mennyei Királysága. Így a férjnek és a feleségnek a béke középpontjainak kell lennie. Nem csupán férj és feleség között kell szeretetnek lakoznia, a párnak a kiterjesztett családjukban is harmóniát kell teremtenie. Nem elegendő, ha férj és feleség jól együtt él a szeretetben.

229


A rokonoknak szintén mind szeretniük kell egymást. A menyaszszonyoknak és vőlegényeknek azt mondom, legyen sok gyermekük. Sok gyermeket vállalni és felnevelni őket − ez Isten áldása. Elképzelhetetlen, hogy az emberi lények saját ítéletük mércéjét alkalmazzák és önhatalmúlag megszakítanak értékes életeket, amelyeket Isten nekik ad. Minden élet, ami ebbe a világba születik, Isten akaratát testesíti meg. Minden élet nemes és értékes, ezért gondozni és védelmezni kell. Természetes, hogy a férjnek és a feleségnek kölcsönösen bízniuk kell egymásban, és táplálniuk kell a szeretetüket. Az ígéret, amit leginkább hangsúlyozok a házasságra készülő embereknek: „tanítsátok meg gyermeketeknek a nemi tisztaság megtartását!” Ez nyilvánvaló ígéret, a mai társadalomban azonban nehézzé vált betartani. Minél rosszabbá válik azonban a világ, annál fontosabb szigorúan betartani a nemi tisztaságot. Az emberi lények tökéletessége és a világbéke a családokon keresztül valósulhat meg. A vallás célja minden ember számára az, hogy a jóság emberévé váljon, aki képes a béke ideális világát megteremteni. Mindegy, mennyit dugják össze a fejüket a politikusok, nem fogják elhozni a béke világát. Az ijesztő katonai erők nem hoznak békét. A béke megteremtésének kezdőpontja a család. Amikor 1971-ben először megérkeztem Amerikába, a szabad szerelem szele fújt szerte az országban és az egész társadalom teljes zűrzavarban volt. A csodás oktatásban részesült fiatalok élete sorra kisiklott. A nemi erkölcstelenség annyira elterjedt, hogy az vált normálissá. A nemi úton terjedő betegségek száma hihetetlen mértékben megnövekedett. A probléma komolyságát tovább súlyosbították a politikusok, akadémikusok és a klérus. Tudtak a problémáról, de legtöbbjük

230


figyelmen kívül hagyta. Megpróbáltak eltekinteni a csúnya valóságtól, mivel ők maguk sem tartották be a nemi tisztaságot. Az emberek, akik maguk nem tartják be a nemi tisztaságot, nem erőltethetik rá a gyermekeikre sem. A felnőttek nemi erkölcsének hanyatlása elpusztítja a családokat és a gyermekeket romlásba taszítja. A felnőttek személyes életére jellemző erkölcstelenség és a szabadosság végül tönkreteszi gyermekeik életét. Az ok, ami miatt a mai társadalom boldogsága nem éri el az anyagi bőség szintjét, a családok széthullása. Hogy megmentsük a családokat, a felnőtteknek kell először megfelelő életet élniük. Ezt követően lehetséges nemi tisztaságban nevelni gyermekeket. Az anya az erőd, aki védi a családot. Mindegy, hogyan változik a társadalom, a család csak akkor tud egészséges és békés családként megállni, ha az anyának áldozatos és szolgálatkész szíve van. Ilyen az a család, ahol gyönyörű gyermekek nőhetnek fel. A gyermekek nevelésében a legfontosabb az, amit a gyermekek a családban látnak és tanulnak. Az a rák, amelyik oldalra lépked, nem mondhatja ivadékainak, hogy menjenek egyenesen előre. A szülőknek jó példát kell mutatniuk. Az igaz gyerekek igaz családokból származnak. Az igazság mindig nagyon egyszerű. A családi élet legnehezebb aspektusa megfelelő módon nevelni a gyermekeket. Szeretetben adunk életet nekik és szeretetben neveljük őket, de nem feltétlenül szüleik vágyának megfelelő módon nőnek fel. Ami még rosszabb, a mai materialista civilizáció lerombolja a fiatalok ártatlan lelkét. Fiatal emberek, akiknek nagyszerű képességű felnőtté kellene válniuk, elvesznek a drogok miatt. A drogok által kiváltott állapot miatt az emberek elveszítik a kapcsolatot a szellemükkel. A szellemüket vesztett fiatalok végül csak bűnözésbe és nemi erkölcstelenségbe zuhanhatnak.

231


A kamaszok úgy gondolják, mindennek körülöttük kell forognia, ezért jó eséllyel válogatás nélkül megcáfolják, amit a szüleik mondanak. Ha a szülő nem érti meg jól a kifejezésmódját, könynyen rossz vágányra futhat. Másfelől egy kamaszt mélységesen megérinthet bármilyen apró dolog, amin keresztül szíve összekapcsolódik Istennel. Talán egy őszi napon a gyerek lát egy datolyát lehullani egy leveleit már elvesztett fáról. Nem tudja megmagyarázni, miért, de valahogy megérinti a szívét, elmosolyodik, és elönti a boldogság. Ez jele annak, hogy Isten eredeti jelleme a szívében lakozik. Azonban ha a gyermeket megcsapja a szerelem érzelme a kamaszkorban, világnézetüket elfelhőzi és ítéletük ereje lecsökken. Ha egy kamasz fiú és egy lány találkozik, és elkezd beszélni egymással, érezhetik, ahogy felhevülnek és megváltozik a szívverésük. Ha ebben a pillanatban lelkük nem találkozik Isten normájával, biztosan a gonosz szándék világa érinti meg. Elvesztik az eszközt, hogy irányítsák a testüket. Lelkünk vágya és testünk vágya egy irányba mozog. Ha megszerezzük a szeretet orrát, szeretni kezdjük a korábban gyűlölt illatokat. Ha szert teszünk a szeretet szájára, megszeretjük a korábban gyűlölt ízeket. Egész éjjel a szeretet történeteit akarjuk hallgatni. Folyton meg akarjuk érinteni azt az embert, akit szeretünk. A kamaszok elkezdik hinni, hogy boldogok lehetnek csupán azáltal, hogy belépnek egy szeretetkapcsolatba. A kamaszkor során sejtjeink mind a szellemi, mind a fizikai testben szélesre tárt ajtókkal üdvözlik a szeretetet. A szeretet ajtóit azonban Isten tervezte, és csak akkor nyílnak ki, amikor az idő megérett rá. A gyermekeknek meg kell érteniük, hogy meg kell várniuk a megfelelő időpontot. A szülőknek nagyon gondosan meg kell tanítaniuk ezeket a dolgokat a serdülő

232


gyermeküknek. A szeretet az a folyamat, amely során felnövünk ahhoz, hogy Istenre hasonlítsunk. Dacára annak, amit a világ mond nekünk erről, ez nem olyasvalami, amit bármikor élvezhetünk, amikor csak akarjuk. A serdülőkor során a gyermek gyakran igyekszik lemásolni egy izgalmas film eseményeit. Azt kérdezgetik, „Mi a rossz ebben?” Rossz, mert a felelőtlen tettek romboláshoz vezetnek. Amikor a gyermekek felnőnek és tudást, bölcsességet szereznek, irányítani tudják a társadalmi és környezeti tapasztalataikat, és igazán szabadok, hogy így tegyenek, de nem a serdülőkor alatt. Miért mondjuk, „Ne adj kést a gyereknek”? Mivel a gyerek hadonászna vele. A gyerek talán megérti, hogyan kell vágni a késsel, de irányítás nélkül vagdos. A gyerek összevághatja anyja ujját is. Mivel a gyerek nem érti meg a következményeket azok teljességében, ezért nem adunk neki kést. A két dolog kombinációja − az, hogy a szülők nem tanítják a tisztaság értékét a gyermekeiknek és hogy a gyerekek lázadnak a szüleik ellen − felbomlott családokhoz vezet. Emiatt a társadalmak is romokban hevernek, a nemzetek is tönkremennek, és az emberiség is tönkremegy.

233


Szeretni annyi, mint adni és elfelejteni

A

család az egyetlen Isten által létrehozott intézmény. A család a szeretet iskolája, ahol az emberek megtanulhatják, hogyan szeressék egymást és hogyan éljenek békében. Olyan oktató központ, ahol azt gyakoroljuk, hogyan építsük fel a béke palotáját a világban. Itt tanuljuk meg, hogyan váljunk olyan férjjé és feleséggé, aki a párjáért él, és hogyan váljunk olyan férjjé és feleséggé, akik a szeretet örök útját járják. A család az alaptábor a világbékéhez, és ennek olyannak kell lennie, hogy a gyerekek azt mondják: „Soha nem láttuk anyát és apát harcolni”. Az életben mindenféle dologgal találkozunk. Még a legszeretőbb pár életében is lehet időszak, amikor veszekednek egymással, dühösek lesznek vagy felemelik a hangjukat. Azonban amikor a gyerekek bejönnek a szobába, ezt azonnal abba kell hagyni. Bármilyen dühösek vagyunk a párunkra, tudnunk kell békésen viszonyulnia hozzá, amikor a gyerekek jelen vannak. A gyerekeknek úgy kell felnőniük, hogy úgy gondolják, a családjuk örömmel van teli és a szüleik mindig szeretik egymást. A szülők olyanok, mint a második Isten a gyermekeknek. Ha megkérdezed a kisgyermekedet, „Kit szeretsz jobban − Istent, vagy anyát és apát?”, és azt mondja, anyát és apát jobban szereti, az azt jelenti, hogy Istent is szereti. A legfontosabb oktatás a családban történik. Nem találsz máshol boldogságot és békét. A családnak hivatott arra, hogy a Mennyei Királyság legyen. Nem számít, hogy valaki elképesztő gazdagsággal vagy hírnévvel rendelkezik, vagy akár övé az egész világ, ha nincs rendben min234


den az illető családjával, nem lehet boldog. A Mennyei Királyság a családban kezdődik. Ha a férjet és a feleséget igaz szeretet köti össze, és ideális családot alkotnak, ez közvetlenül kapcsolatban áll az egész világgal. Érdekes dolgot láttam, amikor a Danbury börtönben voltam. Buldózerrel egyengettünk egy lejtőt, hogy teniszpályát készítsünk. Ha esett az eső, vártunk, amíg eláll, és újrakezdtük, amikor a nap kisütött. Ez az elkezdjük-megállunk folyamat folytatódott hónapokon keresztül. Egyszer hosszabb ideig esett az eső, és nem tudtunk dolgozni húsz napon keresztül. Amikor az eső elállt és kimentünk, hogy újrakezdjük a munkát, láttuk, hogy egy vízimadár fészket rakott ott, ahol mindenféle vízinövény nőtt. Ez a hely csak pár méterre volt onnan, ahol a rabok sétáltak. Először nem is vettük észre, hogy ott van a madár. Az álcája olyan tökéletes volt, hogy a tollait könnyen össze lehetett téveszteni a vízinövényekkel. Amikor azonban tojásokat rakott, már lehetett látni, hogy ott van a növények között. A madár ott költött a fekete kavicsnak tűnő tojásain. Amikor a kicsik kikeltek, az anya elment élelmet keresni, és visszahozta a fészekhez − de soha nem szállt egyenesen a fészekre. A fészektől kicsit távolabb szállt le, és az út végét sétálva tette meg. Minden alkalommal más irányból közelítette meg a fészket. Ez volt a madár bölcsessége, hogy mások ne találhassanak rá a kicsinyeit rejtő fészekre. A kicsik ették az anyjuk által hozott eleséget és növekedtek. Néha, ha egy rab a fészek közelébe ment, az anyamadár felrepült és elüldözte éles csőrével. Félt, hogy a rab bánthatja a kicsinyeit. A vízimadár megértette a szülők igaz szeretetét. Az igaz szeretet kész feladni a saját életét és nem számolgat. A madár szíve az igaz szeretet volt, ahogy kész volt feláldozni a saját életét, ha szükséges, az utódai védelmében. A szülők a szeretet útját járják, mindegy, milyen nehézzé válik is. A szülő kész eltemetni 235


az életét a szeretet érdekében, és ez az igaz szeretet. A szeretet lényege félretenni minden olyan gondolatot, hogy mások értem éljenek; a szeretet a másokért való élet, adás a nagyobb egységnek, az egésznek. A szeretet ad, de azután még azt is elfelejti, hogy adott, és szüntelenül folyton csak ad. Ez az a szeretet, amely örömmel ad. Ez az anyai szív, amikor karjába veszi újszülöttjét és melléből táplálja. A szülők hajlandóak szenvedni a gyermekükért, miközben úgy tűnik, a csontjuk is szétmállik, mégsem érzik soha, hogy ez a munka nehéz lenne; ennyire szeretik a gyermeküket. Az igaz szeretet Istennel kezdődik és Istentől érkezik hozzánk. Így amikor a szülők házas gyermeküknek azt mondják, „Azt, hogy jól kijöttök egymással, a szüleitek jótéteménye idézte elő”, a gyerekeknek képesnek kell lenniük azt válaszolni, „Ha nem találtatok volna ilyen párt nekem, gondban lettem volna”. A család a szeretet batyuja. Amikor a Mennyei Királyságba megyünk, és kibontjuk a batyut, csodálatos apa és anya fog kibújni belőle. Csodálatos gyerekek bújnak elő. Jóindulatú nagyapa és nagyanya bújnak ki. Ez a szeretet batyuja. A család az a hely, ahol Isten eszménye megvalósul; az a hely, ahol Isten munkájának beteljesülését láthatjuk. Isten akarata egy olyan világ létrehozása, ahol a szeretet valóssá válik, és a család az a hely, amely csordultig van Isten szeretetével. Család − elég ezt a szót hallanunk ahhoz, hogy elmosolyodjunk. Ez azért van, mert a család túlárad az igaz szeretettel, amely igazán minden családtag javáért létezik. Az igaz szeretet szeretetet ad, azután elfelejti még azt is, hogy adott, és újra csak ad. A szeretet, amely a szülőket arra készteti, hogy gyermekükért éljenek, a nagyszülőket pedig az unokáikért − ez az igaz szeretet. A szeretet, amely arra készteti az embert, hogy az országáért áldozza az életét − ez az igaz szeretet. 236


A békés család a Menny építőköve

S

ok nyugati ember valóban magányos életet él. Gyermekeik elhagyják az otthont, amikor tizennyolc évesek lesznek, és a szüleik csak hálaadáskor vagy karácsonykor látják őket. Sok gyerek sose látogatja meg szüleit csupán azért, hogy lássa, hogy vannak. Ha az ember egyszer megházasodik, a párjával él, függetlenül a családjától, amíg a szüleik olyan idősek nem lesznek, hogy többé nem tudják ellátni magukat. Ekkor elhelyezik őket egy idősek otthonában. Érthető tehát, hogy némely nyugati ember irigyli a keleti kultúrát. Sok idős ember a nyugati országokban azt gondolja, „Keleten a nagyszülők a család idősebb tagjaiként együtt élnek a családdal, és ez valóban csodálatos. A gyerekek tisztelik idős szüleiket. Ez az, ahogyan az embereknek élniük kellene. Mi jó van abban, hogy csak fekszem egy idősek otthonában, nem láthatom a gyerekeim, azt sem tudom, milyen nap van, éppen csak életben maradok?” Sajnos azonban fokozatosan a keleti családi struktúra is romlik. Mi is elhagyjuk a hagyományainkat, amit évezredek óta adtunk tovább nemzedékről nemzedékre. Eldobtuk hagyományos öltözködésünket, ételeinket, és a családi struktúrát. Növekszik az egyedül élő idős koreai emberek száma. Minden alkalommal elszomorít, amikor a hírekben egyedül élő idősekről hallok. A család az, ahol a generációk együtt élnek. Ha a családtagok szétszélednek, és a szülőket elhagyják, az többé már nem család. A kiterjesztett család rendszere gyönyörű koreai hagyomány. Azt javaslom, hogy három nemzedék éljen együtt egy családként. Nem csak azért teszem ezt, mert ily módon tarthatjuk fenn 237


országunk hagyományát. Amikor a férjnek és feleségnek gyermeke születik, mindent átadnak a gyereknek, amit csak tudnak. Van azonban egy korlátja annak, mennyi mindent tudnak a szülők átadni a gyermeküknek. A szülők képviselik a jelent, a gyermekek a jövőt. A nagyszülők képviselik a múltat. Ezért csak akkor örökölhetik a gyerekek a múlt és a jelen összes értékét, ha a nagyszülők, szülők és gyerekek együtt élnek. A nagyapát szeretni és tisztelni annyi, mint átörökölni a múlt történelmét és tanulni a múlt világából. A gyerekek értékes bölcsességet tanulnak szüleiktől arról, hogyan éljenek a jelenben, míg a szülők felkészülnek a jövőre azzal, hogy szeretik gyermekeiket. A nagyszülők pozíciójuknak köszönhetően Istent képviselik. Akármilyen intelligens egy fiatalember, nem ismerheti e nagyvilág összes titkát. A fiatalok nem tudhatják a világ összes olyan különböző titkát, amelyek akkor érkeznek hozzánk, amikor idősödünk. Ez az oka annak, hogy a nagyapa képviseli a család történelmét. A nagyapa értékes tanító, aki átadja az unokáknak mindazon bölcsességet, amit élményei révén szerzett, és egész élete során gyűjtött össze. A világ legidősebb nagyapja Isten. Így az élet, amely megkapja a nagyapa szeretetét; az élet, amely a nagyapa javát keresi, az olyan élet, amely megértheti Isten szeretetét, és amely Istenért létezik. Ápolnunk kell ezt a hagyományt, hogy felnyithassuk Isten Királyságának titkos tárházát, és megkaphassuk szeretetének kincseit. Bármely ország, amely figyelmen kívül hagyja az idős embereit, elhagyja nemzeti jellegét és semmibe veszi a gyökereit. Amikor eljön az ősz, a gesztenyefa fokozatosan elveszti nedvességét és hullani kezdenek a levelek. A gesztenye külső héja leesik, még a belső héj is összeszárad, ami a magot burkolja. Ez az élet körforgása. Az emberek ugyanilyenek. Újszülöttként

238


jövünk a világra, felnövekszünk szüleink szeretetén, találkozunk egy csodálatos társsal és összeházasodunk. Mindez az élet szeretetből felépült láncolatában történik. Végül olyanokká válunk, mint a gesztenye, amely ősszel kiszárad. Az idősek nem alkotják az emberek külön kategóriáját. Mind megöregszünk. Nem bánhatunk tiszteletlenül az idős emberekkel, bármilyen szenilissé váljanak is. Van egy mondás, „Mindent el lehet érni, ha az otthonban harmónia van”. Ha a családban béke van, minden jól megy. A békés család a Mennyei Királyság építőköve. A család a szeretet erejével működik. Ha úgy szeretjük az univerzumot, ahogy a családunkat, semmi sem állhatja utunkat. Isten a szeretet középpontjában létezik, az egész univerzum Szülőjeként. Ezért kell a család szeretetének közvetlenül kapcsolódnia Istenhez. Amikor a család beteljesedik a szeretetben, az univerzum teljes lesz.

239


Tíz év könnye megolvasztja egy após szívét

N

emrégiben a koreai média lehozta egy Miljangban, Koreában élő japán nő történetét, aki díjat kapott a családjában való hűséges gyermeki szolgálatáért. A cikk leírja, hogy a nő egy koreai férfi feleségeként jött Koreába, akivel egy bizonyos vallási csoporton keresztül találkozott. A férfi családja ellenezte a házasságot. A japán nő nagy odaadással gondozta koreai anyósát, aki nehezen tudott mozogni, és idős apósát. A cikk szerint a közösségében élő emberek javasolták őt hűséges gyermeki tevékenysége miatt az elismerésre. Az anyós deréktól lefelé megbénult, a koreai egészségügyi hatóságok a második legsúlyosabb fokú fizikai fogyatékosságot állapították meg nála. Menye a házassága első napjától kezdve a hátán cipelte anyósát különböző kórházakba kezelésekre. Mivel sok időt töltött férje szüleinek gondozásával, csak ritkán tudta meglátogatni családját Japánban. Amikor hallotta, hogy ki akarják tüntetni a tevékenységéért, tiltakozott, mondván, csak azt tette, ami a helyes. Ez a japán meny a hírekben Jasima Kazuko. Egyházunk nemzetközi és kultúraközi házasságai révén jött Koreába. Ezek olyan házasságok, amelyekben férfiak és nők vallási, nemzeti vagy etnikai különbségeken túllépve kapnak párt. Korea vidéki részein sok fiatalember nem talál párt magának. A menyasszonyok, akik ezekben a nemzetközi és kultúraközi házasságokban Koreába jönnek, feltétel nélkül teszik ezt. Gondoskodnak párjuk idős szüleiről, inspirálják férjüket, hogy legyen erejük és kitartásuk, gyermekeket szülnek és nevelnek.

240


Azokba a vidéki közösségekbe mennek élni, amelyeket a koreaiak elhagytak, mert olyan kemény az ottani élet. Milyen csodálatos és értékes dolgot tesznek! Ez a program már több mint harminc éve működik. Más országból származó nők ezrei telepedtek meg Koreában a nemzetközi és kultúraközi házasságok révén. A vidéki koreai közösségekben, ahonnan a fiatalok a városokba költöztek, és ahol hosszú ideje nem hallottak gyermeksírást, az idős embereket örömmel tölti el, hogy ezeknek a pároknak gyermekeik születnek, és úgy bánnak a gyerekekkel, mintha saját unokáik lennének. Egy általános iskolában Csung-csong tartományban, a nyolcvan diák több mint fele az egyházunk által szervezett nemzetközi és kultúraközi házasságok gyermeke. Az iskola igazgatója azt mondta, az iskolát be kell zárni, ha a diákok száma tovább csökken, így naponta imádkozik azért, hogy az egyháztagok ne költözzenek el a közösségből. Koreában ma országszerte a nemzetközi és kultúraközi házasságokból született mintegy húszezer gyermek tanul általános iskolában. Minden évben Korea Japántól való függetlenné válásának évfordulóján a televízió hírprogramja bemutat néhány nagyon különleges japán személyt, aki a kamera elé állva bocsánatot kér országának a koreai megszállás idején elkövetett tettei miatt. Nem ők maguk követték el ezeket a bűntetteket, de bocsánatot kérnek a felmenőik tetteiért. Közülük legtöbben az egyházunk tagjai, akik lerombolták a nemzetek közötti falakat a nemzetközi és kultúraközi házasságok révén. Cselekedetükkel fokozatosan leomlik a fal azon koreaiak szívében, akik a japánokat ellenségnek gondolják. 1988-ban egy fiatal és jól képzett ember, aki csatlakozott egyházunkhoz, jelentkezett, hogy szeretne házastársat. Egy japán nő lett a párja. A fiatalember apja nagyon negatívan reagált erre a hírre. 241


− A világ összes nője közül épp egy japánt kell elvenned? − kérdezte. A japán megszállás alatt az apa egyike volt azon koreaiaknak, akiket kényszermunkára soroztak be és elvittek Japán északnyugati részébe, Ivate prefektúrába egy szénbányába. Élete kockáztatásával megszökött, és több mint egy hónapon keresztül gyalogolt, amíg Simonoszekibe ért, ahol fel tudott szállni egy Koreába tartó hajóra. Szívében borzasztó gyűlöletet táplált Japánnal szemben. Amikor meghallotta, hogy fia párja egy japán nő, megfenyegette, hogy kitagadja. − Elárulod a családot − mondta. − Kitöröltetem a neved a családi jegyzékből. Egyetlen nő sem teheti be a lábát abból az ellenséges országból, fogd, és vidd máshová. Nem hozzád való, így nem érdekel, hogy merre mész, vagy ha meg is halsz. Az apa hajthatatlan volt. A fiatalember azonban ment, és tette, amit helyesnek látott. Elvette a japán nőt, és elvitte a szülővárosába, Naganba, Koreába. Az apa még az ajtót se nyitotta ki jöttükre. Kis idő elteltével kelletlenül, de elfogadta a házasságot, menye üldöztetése azonban folytatódott. Minden alkalommal, amikor úgy tűnt, menyének nehézsége támad, azt mondta, „Ez semmi ahhoz képest, amit a te néped tett velem. Számíthattál volna rá, amikor úgy döntöttél, a családunkba házasodsz.” Minden alkalommal, amikor a rokonok összegyűltek egy jelentősebb ünnepre, az após a maga közelébe ültette menyét és elmondta neki mindazt, amit az ivatei szénbányában vele tettek. A menye mindig így válaszolt, „Apám, Japán nevében bocsánatodat kérem. Sajnálom!”. Könnyek között kérte a bocsánatát. Amíg csak az apósa ki akarta tölteni a haragját rajta, ő újra és újra meghallgatta a történeteket, amíg apósa befejezte, és akkor újra bocsánatot kért.

242


Mintegy tíz évig ment ez így, azután befejeződött. A rokonoknak feltűnt, hogy menyével szembeni hideg magatartása megváltozott, sőt úgy tűnt, mintha kedvelné őt, ezért megkérdezték, − Miért viselkedsz ilyen kedvesen a menyeddel? Ő japán – hát nem gyűlölöd? − Nem gyűlölöm többé − felelte a férfi. − Mindaz a gyűlölet, ami a szívemben felgyűlt, már eloszlott. − Soha nem gyűlöltem − tette hozzá. − Csak rázúdítottam mindazt a gyűlöletet, ami bennem rekedt, amiért a bányabeli kényszermunkára besoroztak. Hála neki a gyűlöletem mind eltűnt. Mostantól kedves leszek vele, mivel ő a menyem. A menye megfizetett a japánok bűneiért. Példa ez a jóvátétel útjára, amely az emberiséget a béke világába vezeti.

243


A házasság valódi jelentése

A

nemzetközi és kultúraközi házasságok alkotják a legygyorsabb utat a béke ideális világának létrehozásához. Dolgok, amelyekért látszólag örökké küzdeni kell, csodálatos módon véghezvihetőek mindössze két-három nemzedék alatt. Az embereknek nemzeti és kulturális határokat ledöntve olyanokkal kell házasodniuk, akik ellenségnek tekintett országokból származnak, így a világbéke sokkal hamarabb eljöhet. Egy ember gyűlölhet valakit egy bizonyos országból, és gondolhatja, hogy soha még csak rá sem pillant. De ha valaki abból az országból a párja lesz, akkor az illető félig-meddig az új ország polgára lesz. Minden gyűlölet eloszlik. Ha ezt ismételjük két vagy három generáción keresztül, a gyűlölet gyökerei felszámolhatók. Fehér és fekete emberek fognak összeházasodni, japánok házasodnak koreaiakkal és afrikai emberekkel. Több millióan lépnek ilyen nemzetközi és kultúraközi házasságra. Ennek eredményeként teljesen új származás jön létre. Újfajta ember születik, amely túllép fehéren, feketén és sárgán. Nem csak nemzetek közötti házasságokról beszélek. Ugyanez igaz más vallásokból, felekezetekből származó emberek házasságára is. Valójában a különböző vallású emberek közötti házasság még nehezebb, mint a nemzetközi házasságok. Még ha két vallási csoport évszázadokon keresztül harcolt is egymással, harmóniát lehet teremteni közöttük, ha a követőik egymással házasodnak össze. Egy ilyen házasságban az egyik fél nem fog elzárkózni a másiktól csak azért, mert a párja más hagyományban nőtt fel.

244


A legfontosabb, hogy megtanítsuk a fiataloknak a házasság szentségét és értékét. Ma Koreáé az egyik legalacsonyabb népszaporulat. Gyermek nélkül veszélyes. Nincs jövője egy olyan országnak, amelynek nincsenek leszármazottai. Azt tanítom a fiatal embereknek, hogy fiatalságuk folyamán meg kell tartaniuk a nemi tisztaságukat, meg kell kapniuk a házassági Áldást, és utána legyen legalább három gyermekük. A gyermekek áldás, amit Isten ad nekünk. Amikor gyermekeket szülünk és nevelünk, a Mennyei Királyság polgárait neveljük. Ezért nagy bűn erkölcstelenül élni és az ilyen életstílusban fogant gyermekeket elvetetni. Nem magunk miatt házasodunk, hanem a partnerünk miatt. Párt keresve nem helyes csupán egy szép, vagy jómódban élő embert keresni. Az embereknek másokért kell létezniük. Ezt az alapelvet a házasságra is alkalmaznunk kell. Mindegy, milyen képzetlen vagy csúnyácska a leendő párod, azzal a szívvel kell összeházasodnod vele, hogy még sokkal jobban fogod szeretni, mint ha jól iskolázott és gyönyörű lenne. Isten szeretete a legértékesebb minden áldás közül. A házasságban a szeretetnek ezt az áldását kapjuk, és a saját életünk során gyakorlatban is megvalósítjuk. Meg kell értenünk a házasságnak ezt az értékes jelentését, a házasságunkat az igaz szeretet közegében kell élnünk, és igaz családokat kell létrehoznunk. A világbéke nem olyan nagy vállalkozás. Békés családokra van szükség ahhoz, hogy békés társadalmakat teremtsünk és felszámoljuk az országok közötti konfliktusokat. Mindez világbékéhez vezet. Ez mutatja az ép családok fontosságát és a végtelen felelősséget, amelyet az ilyen családoknak vállalniuk kell. Az a gondolkodás, miszerint „Elegendő, hogy én jól élek és a családom jól él”, teljesen idegen tőlem. A házasság nem csak a menyasszonyt és a vőlegényt érinti.

245


A házasság kapcsolatot teremt a két család között, megbékélést a törzsek és országok között. Mindkét fél elfogadja a másik eltérő kultúráját, és felülemelkedik a történelem során felhalmozódott neheztelésen és gyűlöleten. Egy koreai és egy japán házassága hozzájárul a két ország közötti megbékéléshez. Egy fehér és egy fekete ember házassága hozzájárul a két bőrszín közötti megbékéléshez. Az ilyen házasságból származó gyermekek a harmóniát képviselik, mivel mindkét nép származását megöröklik. Az emberiség új kezdetét képviselik, amely túllép az etnikai határokon. Ha ez folytatódik néhány nemzedéken keresztül, a nemzetek, népek, vallások közti megosztottság és ellenségeskedés eltűnik, és az emberiség a béke világában élő egyetlen családdá válik. Az utóbbi években egyre több koreai házasodik külföldi személlyel, és egyre több családot látunk különböző nemzetiségű vagy vallású párokkal. A koreaiaknak még külön kifejezésük is van erre, ami multikulturális családot jelent. Nem egyszerű a különböző kultúrákban nevelkedett férfinak és nőnek családot teremteni és szeretettel egymásért élni. Különösen Koreában, mivel Koreának hagyományosan homogén kultúrája volt, a partnereknek az ilyen házasságokban külön erőfeszítést kell tenniük, hogy megértsék egymást, és törődjenek egymással. A nemzetközi és kultúrák közötti házasságot felvállaló tagjaink azért sikeresek, mert Istennel a középpontban élnek együtt. Különböző koreai társadalmi jóléttel foglalkozó csoportok próbálják támogatni a multikulturális családok sikerét, olyan programokat ajánlva, amelyek a koreai nyelvet és kultúrát oktatják. Az ilyen erőfeszítések azonban haszontalanok anélkül, hogy a házasságról alkotott elképzelésünk változna. Bárki, aki azt gondolja, „Miért mentem hozzá ehhez az emberhez? Jobb életem lehetne, ha nem vele házasodom össze”, megadja az alaphangját

246


egy olyan házasságnak, ami maga a pokol. Sokkal fontosabb a koreai nyelv és kultúra tanulásánál az, hogy helyes megértésünk legyen a házasságról. A házasság nem egyszerűen két, megfelelő kort elért férfi és nő találkozása és életüknek összekapcsolása. A házasság olyasvalami, ami az önfeláldozás alapjára épül. A férfinak a nőért kell élnie és a nőnek a férfiért. Ha folyamatosan a párunkért élünk, önző énünk teljesen eltűnik. A szív, amely ily módon áldozatot akar hozni, a szeretet szíve. A szeretet nem az, hogy férfi és nő találkozik, és jól érzik magukat. A szeretet az életünk felajánlása. Ha megházasodunk, azzal az elhatározással kell tennünk, hogy életünk a párunkért van.

247


Az igaz szeretetet igaz családokban találjuk

M

indegy, hogy egy férfi és egy nő mennyire szereti egymást, egy teljes és boldog családban szükségesek szülők, akik védőpajzsként veszik körül az otthont, és szükséges legalább egy gyermek, akit a szülők szerethetnek. Ha a család védett, a boldogság fészke lesz. Még a nagy társadalmi sikert elért ember is boldogtalan lesz, ha ez a védelem összeomlik. A szeretet alapja a szív, amely mindent feláldoz a másikért. Azért lehet a szülői szeretet igaz szeretet, mert a szülők készek mindent odaadni a gyermekeiknek, és ha mindent odaadtak, még többet akarnak adni. Egyetlen szülő sem tartja nyilván az összes cipőt és ruhát, amit gyermekének vett, és nem mondja, „Ennyit költöttem rád”. Nem, a szülő mindent odaad, amije csak van, és azt mondja, „Bárcsak többet tehetnék érted annál, mint amit tettem, és sajnálom, hogy nem tudok többet tenni.” Gyermekként követtem apámat, amint gondozta a méh családokat, és láttam, hogyan viselkednek a méhek. Ha a virágos kert körül repülő méh megérezte egy virág illatát, stabilan megállt a virágon. Utána mélyen beledugta az orrát a virágba, a potroha így felfelé mutatott, amint szívta a nektárt. Ha megfogtuk a méhet a potrohánál, nem engedte el a virágot. Az élete árán is ragaszkodik a virághoz. A családot ápoló szülő szeretete olyan, mint a virághoz ragaszkodó méh. A szülő, még ha életét el is veszti, soha nem engedi el a gyermekéhez fűződő szeretet kötelékét. A szülők az életüket

248


is feladják a gyermekükért, és később elfelejtik, hogy így tettek. Ez a szülők igaz szeretete. Mindegy, milyen messzire vezet, vagy milyen veszélyes az út, a szülő örömmel járja. A szülői szeretet a legnagyobb szeretet a világon. Az ember élhet gyönyörű házban, és ehet a hegyekből vagy az óceánból származó egzotikus ételeket − ha nincsenek szülei, nagy üresség lesz a szívében. A szülői szeretet nélkül felnőtt ember magányt és ürességet érez a szívében, amit semmi sem tud betölteni. A család az a hely, ahol igaz szeretet kapunk és megtanulunk igaz módon szeretni. A gyerekek, akik nem kapnak igaz szeretetet fiatal korukban, egész életüket szeretetéhesen élik és érzelmi fájdalomtól szenvednek. Ezenkívül nincs lehetőségük megtanulni azt a nagyszerű erkölcsi kötelességet, amit a család és a társadalom felé be kell tölteniük. Az igaz szeretet olyan érték, amit sehol máshol nem lehet megtanulni, csak a családban. Az igaz család olyan hely, ahol a férj és a feleség szereti a másikat és a másikért él, mintha a párja a saját édesanyja, édesapja vagy testvére lenne. Olyan hely, ahol a férj úgy szereti a párját, ahogy Istent, és a feleség úgy tiszteli a férjét, ahogyan Istent tiszteli. Nem hagyhatjuk cserben a testvérünket, bármilyen nehézséggel szembesüljünk is. Anyánkat sem hagyhatjuk cserben. Így az a kifejezés, hogy válás, nem létezhet. A férj egyben felesége apja és bátyja szerepét is betölti. Ahogy a feleség nem hagyja cserben az apját vagy a bátyját, soha nem hagyhatja cserben a férjét sem. Ugyanígy a férj sem hagyhatja cserben soha a feleségét. Az igaz család olyan hely, ahol mindkét fél elismeri partnere abszolút értékét. Nem számít, hogy a férj és a feleség eltérő etnikai háttérből vagy kultúrából származik. Ha családot teremtettek, miután megkapták Isten szeretetét, nem lehet kultúrabeli konfliktus az ebbe a családba született gyermekek között. Ezek a gyerekek szeretik

249


és megbecsülik édesanyjuk és édesapjuk országának hagyományát, ugyanazzal a szeretettel, ahogyan a szüleiket is szeretik. A konfliktusok feloldása a multikulturális családokban nem azon múlik, hogy a gyerekeket különleges tudással látjuk el, hanem azon, hogy az ilyen családokban a szülők igaz szeretetben nevelik fel a gyermekeiket. A szülők szeretete beivódik a gyerekek húsába és csontjaiba, és olyan táptalajjá válik, amely lehetővé teszi, hogy a gyerekek anyjuk és apjuk országát egyként fogadják el, és a világ csodálatos polgáraivá váljanak. A család az iskola, ahol az emberiség iránti szeretetet tanítják és tanulják. Ha a szüleik meleg szeretetében felnőtt gyermekek kilépnek a nagyvilágba, gondoskodni fognak a nehéz helyzetben lévő emberekről úgy, ahogyan azt otthon tanulták. A testvéreik szerető kapcsolatában felnövő emberek a társadalomban szeretettel gondoskodnak felebarátaikról is. A szeretetben felnőtt emberek családtagjukként tekintenek mindenkire, akivel csak találkoznak a világban. Az igaz család kezdőpontja az a szerető szív, amely az idegeneket családként kezeli, és osztozik velük. Még egy ok, ami miatt a család fontos: a növekvő család válik a világgá. Az igaz család az alap az igaz társadalom, igaz nemzet és az igaz világ létrehozásához. Ez a kezdőpont a béke világához, amely Isten Királysága. A szülők addig dolgoznak a gyermekeikért, amíg a csontjuk szét nem mállik. Azonban nem csak azért dolgoznak, hogy saját gyermekeiket táplálják. Az, akinek a szíve csordultig tele van szeretettel, képes másokért és Istenért dolgozni. A család az, ahol olyan sok szeretetet kapunk, hogy túlcsordul a szívünk. A család ölelésében védelmezi tagjait, de nem az a feladata, hogy a családon belül tartsa a szeretetet. Ellenkezőleg, a család szeretetének ki kell áradnia a környező közösségbe. Bár-

250


mennyi szeretet árad szét, a család szeretete soha nem szárad ki. Ez azért van, mert a szeretetet Istentől kapjuk. Az Istentől kapott szeretet olyan, hogy áshatjuk folyamatosan, de soha nem érjük el az alját. Valójában minél tovább ásunk, annál több szeretet tör fel, mint tiszta forrásvíz. Aki ebben a szeretetben nőtt fel, képes igaz életet élni.

251


A szeretet örökségét hagyni magunk után

A

z igaz élet olyan élet, amely során feladjuk személyes vágyainkat és a közjóért élünk. Ez olyan igazság, amit minden jelentős vallási vezető így tanított a múltban és napjainkban, keleten és nyugaton, legyen az Jézus, Buddha vagy Mohamed próféta. Olyan széles körben ismert igazság ez, hogy szomorú bár, de úgy tűnik, leértékelődött a jelentősége. Az idő múlása vagy a világ változásai nem kisebbíthetik ennek az igazságnak az értékét. Ez azért van így, mert az emberi élet lényege soha nem változik, még a világ gyors változásai közepette sem. A tanító, akivel a legközelebbi kapcsolatban vagyunk, a szívünk. A szívünk fontosabb számunkra, mint a legközelebbi barátunk; még a szüleinknél is fontosabb. Így életünk során időnként meg kell kérdeznünk a szívünktől: „Jó életet élek most?” Mindenki képes meghallani, ahogy a szíve szól hozzá. Ha eljut a felismerésre, hogy a szíve a mestere, „kifényesíti” a szívét, és közeli kapcsolatot tart fenn a szívével egész életében. Ha valaki hallja a szíve könnyes zokogását, akármit is csinál éppen, azonnal abba kell hagynia. Bármi, ami a szívének szenvedést okoz, tönkre fogja tenni őt. Bármitől, ami a szívét elszomorítja, az illető végül mély bánatba fog zuhanni. Ahhoz, hogy valaki kristálytisztára fényesíthesse a szívét, feltétlen időt kell töltenie a szívével való közvetlen beszélgetéssel egy olyan környezetben, ahol távol van a világtól és egyedül van a szívével. Nehéz magányosság ideje lesz ez, azonban a pillanat, amikor a szívünkhöz közel kerülünk, az ima és a meditáció ideje.

252


Az a pillanat ez, amikor megszerezzük az uralmat szívünk felett. Amikor elválasztjuk magunkat a körülöttünk lévő zajtól, és le tudjuk csillapítani gondolatainkat, szívünk legmélyébe láthatunk. Sok időbe és erőfeszítésbe kerül, hogy lejussunk egészen oda, ahol a szívünk lakozik. Ez nem történik meg egyetlen nap alatt. Ahogyan a szeretet sem magunk miatt van, ugyanúgy a boldogság és a béke sem önmagunkért van. Ahogyan a szeretet nem létezhet partner nélkül, a boldogság és a béke sem létezhet partner nélkül. Mindezek csak egy partnerrel való kapcsolat viszonyában létezhetnek. Semmit sem tudunk elérni, ha csak egyedül szeretünk. Nem lehetünk egyedül boldogok és nem beszélhetünk magunkban a békéről. Mivel a partner miatt lehetünk boldogok és békések, a partner fontosabb, mint mi magunk. Gondoljunk arra az anyára, aki gyermekét a hátán viszi, és a metró bejáratánál az otthon általa készített falatkákat árulja az elhaladó embereknek. Ahhoz, hogy a reggeli csúcs idején ott lehessen, egész éjszaka készítenie kellett a harapnivalókat, majd a lármázó gyermekét a hátára vette, hogy az állomásra menjen. Az arra járó emberek talán azt mondják, „Ó, egész jól boldogulhatnál, ha nem lenne az a gyerek, akiről gondoskodnod kell” − de a gyermek az, akiért az anya él. A hátán lévő gyermek képviseli az anya életvonalát Manapság az emberek úgy nyolcvan évet élhetnek. Nyolcvanévnyi öröm, harag, bánat, boldogság, és a többi érzelem egyvelege hosszú időnek tűnhet. Azonban ha leszámítjuk a személyes időt, amit az emberek alvással, munkával és evéssel töltenek; az időt, amit beszélgetéssel, nevetéssel, a családtagokkal és barátokkal szórakozva töltünk, az esküvőket és a temetéseket, a betegen az ágyban töltött időt, csak mintegy hét év marad. Az ember élhet nyolcvan évet, de csak körülbelül hét évet tölt a közjó szolgálatában. 253


Az élet olyan, mint egy gumiszalag. Ugyanazt a hét évet két különböző ember eltöltheti úgy, mintha hét év lenne, vagy mintha hetven. Az idő magában üres. Nekünk kell megtölteni. Ugyanez igaz az ember életével kapcsolatban. Mindenki kényelmes helyen akar aludni és jó ételeket szeretne enni. Az evés és az alvás azonban csak üres időtöltés. Abban a pillanatban, amikor az ember leélte életét és testét nyugovóra helyezik a földben, minden gazdagság és dicsőség buborékká válik és egy pillanat alatt elillan. Csak az a hét év marad meg, amit a közjóért élt, és arra fog emlékezni az utókor. Mindössze hét év az, ami nyomot hagy a világban egy nyolcvanévnyi élet után. Nem önszántunkból jövünk erre a világra, és nem önszántunkból távozunk. Nem válogathatunk a sorsunkat illetően. Megszülettünk, noha nem mi választottuk, hogy megszülessünk. Élünk, noha nem a mi választásunk, hogy élünk. Meghalunk, és a halál sem a mi választásunk. Nincs hatalmunk életünknek e területei felett, hogyan kérkedhetünk hát, hogy jobbak vagyunk másoknál? Nem saját akaratunkból születünk, nem birtokolhatunk dolgokat, amik örökké a miénk, és nem kerülhetjük el a halált. Minden dicsekvésünk szánalmas lenne. Még ha magasabb pozícióba emelkedünk is, mint a többiek, a megtiszteltetés csak átmeneti. Ha több javat gyűjtünk össze, mint mások, a halál kapujánál mind hátra kell hagynunk. Pénz, megbecsülés és tudás mind elúszik tőlünk és a múló évekkel mind eltűnik. Bármilyen nemes vagy nagyszerű valaki, nem több egy szánalomra méltó életnél, amely véget ér abban a pillanatban, amint véget ér az életvonala. Az emberek örökké küzdöttek, hogy megértsék, kik is vagyunk és miért kell élnünk. Fel kell ismernünk, hogy amiképp nem önszántunkból születtünk, épp úgy nem arra szántak minket, hogy saját magunkért éljük az életünket. 254


Így a válasz a kérdésre, hogy hogyan kell élnünk az életünket, egyszerű. Szeretetből születtünk, tehát életünket a szeretet útján haladva kell élnünk. Életünk szüleink határtalan szeretetét befogadva jött létre, egész életünket úgy kell élnünk ezért, hogy ezt a szeretetet fizetjük vissza. Életünk útján ez az egyetlen érték, amit mi magunk választhatunk. Életünk sikere vagy kudarca azon múlik, mennyi szeretetet tudunk bepakolni abba a nyolcvan évbe, amit megkaptunk. Egyszer mindenki leveti fizikai testét, mint egy elöregedett ruhát, és meghal. A koreai nyelvben a „visszatérni” egy általános kifejezés a halálra. Visszatérni annyit tesz, mint visszamenni oda, ahonnan jöttünk, azaz, visszamenni az alapvető gyökereinkhez. Az univerzumban mindennek megvan a körforgása. A hegyekben összegyűlt fehér hó megolvad és lefolyik a leejtőkön, először patakokat, majd folyókat alkotva, végül az óceánba jut. A víz, ami az óceánba ömlik, felfogja a nap sugarainak hőjét, vízpárává válik, felemelkedik, vissza az égbe, és felkészül arra, hogy hópehellyé vagy esővé váljon. Halálnak tehát azt nevezzük, amikor visszatérünk az eredeti otthonunkba. Hová térünk hát vissza mi, emberi lények halálunkat követően? A test és a szív összetalálkozik, hogy létrehozza az emberi életet, a halál pedig a test levetése. Így arra a helyre térünk vissza, ahonnan a szív jött. Nem beszélhetünk úgy az életről, hogy a halálról ne beszélnénk. Pontosan meg kell értenünk, mi a halál, ha csak azért is, hogy megértsük az élet értelmét. Az igazán értékes életet csak az értheti meg, aki nehéz helyzetbe kerül, amikor a halál a küszöbön áll, és kétségbeesésében a Mennyhez kiált, hogy még egyetlen napot kaphasson az életből. Ha napjaink ilyen értékesek, hogyan éljük akkor napjainkat? Melyek azok a dolgok, amelyeket be kell teljesítenünk, mielőtt a halál határvonalán átlépünk?

255


A legfontosabb, hogy ne kövessünk el bűnt és olyan életet éljünk, ami árnyékok nélküli. Sok vallásos és filozófiai vita van arról, mit nevezünk bűnnek, de ami nyilvánvaló, hogy nem szabad olyan tettekbe belekezdenünk, amelyek a lelkiismeretünket habozásra késztetik. Amikor olyan dolgot teszünk, ami miatt rossz lelkiismeretünk lesz, az mindig árnyékot hagy a szívünkön. A következő fontos dolog annak elhatározása, hogy jelentősen többet dolgozunk, mint mások. Mindannyiunk élete véges, akár hatvan év, akár hetven év, vagy más időszak legyen is a korlát. Attól függően, hogyan használjuk ezt az időt, élhetünk olyan életet, ami kétszer, háromszor bőségesebb, mint másoké. Ha az idődet szeletekre vágod, és mindegyik szeletet értelmesen éled, az életed valóban értékes lesz. Éld az életed odaadással és szorgalommal, mondd magadnak például, hogy két vagy három fát fogsz ültetni az alatt, amíg mások egyet. Ne élj magadért! Nem magadért kell élned, hanem másokért; nem a családodért, hanem az ismerőseidért; nem az országodért, hanem a világért. A világon minden bűn akkor történik, amikor az egyén kerül előtérbe. Az egyéni vágyak és törekvések sértik az ember felebarátait, és tönkreteszik a társadalmat. A világon végül minden elmúlik. A szüleink, akiket szeretünk, a férj és feleség, akit szeretünk, és a gyermekek, akiket szeretünk − mind elmúlnak. Ami az élet végén velünk marad, az csupán a halál. Amikor valaki meghal, csak a hagyatéka marad. Gondoljunk bele egy pillanatra, mit az, amit tehetünk, hogy értékes életet tudjunk felmutatni. A vagyont vagy társadalmi pozíciót, amit életünk során gyűjtöttünk, mind elveszítjük. A halál folyóján átjutva az ilyen dolgoknak nem lesz jelentésük. Mivel szeretetben születtünk és szeretetben éltük az életünk, a szeretet éppígy az egyetlen dolog, ami a sírunknál is velünk marad. Életünk szeretetben

256


fogan, életünk szeretetet megosztva éljük és a szeretet közegébe térünk vissza. Fontos, hogy úgy éljük az életünk, hogy a szeretet örökségét hagyjuk hátra.

257

Hatodik fejezet

A SZERETET HOZZA EL AZ EGYESÍTÉST


A vallásnak jó embereket kell teremtenie

1

990. augusztus másodikán Szaddam Husszein iraki elnök fegyveres inváziót intézett Kuvait ellen, és így kirobbantotta a háború lehetőségét a világ puskaporos hordójának nevezett Perzsa-öbölben. Megragadtam a háború örvényébe lépő világot és találkozót kezdeményeztem, ‘Keresztény és muzulmán vezetők találkozója a küzdelem megszüntetéséért’ címmel, azonnal elkezdve a közös gondolkodást, összekapcsolva mindkét oldalt. Noha az eseményeknek semmi köze nem volt Korea földjéhez, minden erőmmel az ártatlan emberek életét követelő háború megakadályozásán dolgoztam. Amint az iraki invázió elkezdődött, egyházunk tagjait a Közel-Keletre küldtem, hogy kezdeményezzenek tárgyalásokat a különféle közel-keleti vezetőkkel. Jóllehet a Közel-Keleten nem sok kapcsolattal rendelkeztem, tovább haladtam és Közel-keleti Csúcstalálkozót javasoltam, mivel a vallásos emberek küldetése a világbéke ügyének szolgálata. A kereszténység és az iszlám küzdelme nem hasonlítható össze a kommunizmus és a demokrácia konfliktusával. Nincs ijesztőbb dolog a vallási háborúnál. Teljesen világosan megmondtam Bush elnöknek, soha ne folytasson háborút az arab világgal. Lehet, hogy Bush elnök azt gondolja, hogy Irakkal áll harcban, számukra azonban a vallás az ország felett áll. Ezért egy Irak elleni támadás esetén az arab világ egyesülni fog. Ily módon, az iraki invázió kezdetekor a rendkívüli ülést azzal a céllal tartottuk, hogy Szíria és Jemen küldöttei közösen mondjanak abszolút nemet a háborúra. Amerika győz, vagy

260

. A szeret et hozz a el az egyesítést .

Irak győz - mi haszna lehet, ha bombák záporoznak az otthonokra, hegyekre, és vérben, könnyek közt, összezúzva haldokolnak értékes életetek? Amikor a közel-keleti válság tünetei megjelennek, egyházunk tagjai a világ híres szervezeteivel együttműködve, életük kockáztatásával keresik fel Izraelt és Palesztinát. Mindig nehéz szívvel küldtem egyházunk tagjait olyan helyekre, ahol meghalhatnak. Brazíliában a forró napfényben vagy Afrikában egy menekülttábort látogatva szívem visszahúz a puskaporos közel-keleten élő tagokhoz és imádkozom azért, hogy amint lehet, érkezzen el a világbéke, amikor nem kell családunk tagjait a halál földjére küldeni. 2001. szeptember 11-én mélységesen megrendültünk, amikor terroristák rombolták le az ikertornyokat New Yorkban. Ami a világban a kereszténység és az iszlám között történik, erőltetett: nem a civilizációk közötti konfliktus. Az iszlám és a kereszténység nincs összetűzésben, nem egymással szembenálló vallások; ezek változatlanul a békét hangsúlyozó vallások. A gondolat, hogy az iszlám erők radikálisak, előítélet, csakúgy, mint az a gondolat, hogy a kereszténység és az iszlám mást akar. A vallások lényege ugyanaz. 1991-ben a világ negyven vallási tudósával közösen összeállítottuk a World Scripture-t. A World Scripture a nagy világvallások szent szövegeinek összehasonlító tanulmánya, beleértve a kereszténység, az iszlám és a buddhizmus szent írásait. A munka végén kiderült, hogy 73%-ban mindegyik vallás ugyanazokat a szavakat használja. A fennmaradó 27% az, ami minden egyes vallásnak egyedi jellegzetessége. Ez azt jelenti, hogy a fő világvallások tanításának a többsége alapjában véve megegyezik. A felszínen, némely hívők turbánt viselnek, mások ima láncokat hordanak

261


a nyakukban, mások keresztet hordoznak, de mind az univerzum alapvető igazságát keresik, és próbálják megérteni a Teremtő akaratát. Az emberek gyakran összebarátkoznak akkor is, ha csupán a hobbijuk a közös bennük. Ha két ember találkozik és felfedezik, hogy ugyanabból a városból származnak, azonnal beszédbe elegyednek, mintha évtizedek óta ismernék egymást. Így valóban szomorú, hogy a vallások, amelyek tanítása több mint 70 százalékban, még mindig nehezen értik meg egymást, és nem szívesen kommunikálnak. Beszélhetnének mindarról, ami közös bennük, és kézen foghatnák egymást, ehelyett az eltéréseket hangsúlyozzák és kritizálják egymást. A világon minden vallás a békéről és a szeretetről beszél. Azonban éppen ennek a békének és szeretetnek az értelmezésével a középpontban harcolnak és versengenek egymással a különböző felek. Izrael is miközben heves bombázásokat intéz palesztinok által lakott területek ellen, mindezt a békéért folytatott küzdelem nevében teszi. Palesztinia gyermekei pedig vérüket hullajtva a halálba vezető utat járják, de azt állítják, hogy ez a békéért folytatott szent háború. A judaizmus, Izrael vallása, a béke vallása, és ugyanez igaz az iszlámra. A World Scripture összeállításakor szerzett tapasztalatunk ahhoz a meggyőződéshez vezet, hogy valójában nem a világ vallásai rosszak, hanem a mód, ahogyan a hitet tanítjuk. A hit helytelen tanítása előítélethez vezet, az előítélet pedig konfliktushoz. A szeptember 11-i támadást követően a muzulmánokat terroristáknak bélyegezték, akik ugyanúgy békére vágynak, mint mi. A Palesztinát hosszú ideje vezető Arafat is békét akart. A Palesztin Felszabadítási szervezetet 1969-től vezető Arafat nyilvá-

262


nította ki a Gáza övezetet és Ciszjordániát független államként. 1996-ban választások útján Palesztina elnöke lett, aki erőfeszítést nem kímélve megállította a Hamasz és más katonai csoportok tevékenységét, hogy a Közel-Keleti békét megvédje. Bármikor, ha probléma jelentkezett a Közel-Keleti kérdésekben, közvetlen kapcsolat révén párbeszédbe léptem vele, mintegy 12 alkalommal. Az Arafat irodájába vezető út szó szerint nehéz volt. Bárki, aki az irodájába be akart jutni, útja állig felfegyverzett őrök között vezetett, amelynek során legalább háromszor megmotozták. Azonban mikor egyházunk tagjai megérkeztek, Arafat, fején a palesztin kendővel, nevetve üdvözölte őket: „Welcome!”. Az ilyen kapcsolatot nem lehet egy vagy két nap alatt felépíteni. Azoknak az éveknek az eredményeként jönnek létre, amikor őszinte odaadással álltunk ki a közel-keleti béke érdekében. Óriási erőfeszítésünk és az, hogy állandóan készek voltunk életünket kockáztatni egy terror-sújtotta konfliktuszónában: ez készítette elő az utat számunkra, hogy a világ ilyen szintű vallási és politikai vezetői szívesen fogadják a kapcsolatot velünk. Hatalmas mennyiségű erőforrásra volt szükség. Végül meg tudtuk nyerni mind arab, mind az izraeli felsővezetők bizalmát, ami lehetővé tette, hogy közvetítő szerepet töltsünk be a közel-keleti konfliktusok kitörésekor. 1965-ben léptem először Jeruzsálem földjére. Ez a hatnapos háború előtt volt, Jeruzsálem még mindig jordániai ellenőrzés alatt állt. Az Olajfák hegyére mentem, ahol Jézus véres könnyeket ejtett, nem sokkal azelőtt, hogy Poncius Pilátus udvarába vitték volna. Kezem egy kétezer éves olajfára tettem, amely tanúja lehetett Jézus imájának azon az éjjelen. Három szöget vertem bele abba a fába, egyet a judaizmusért, egyet a kereszténységért és egyet az iszlámért. Imádkoztam azért a napért, amikor a hit e három családja eggyé válhat. Csak akkor jöhet el a világbéke,

263


ha a judaizmus, a kereszténység és az iszlám egyesül. Az a három szög még mindig ott van. A mai világban a judaizmus, az iszlám és a kereszténység élesen elválnak egymástól, pedig közös a gyökerük. A probléma a Jézus személyét körülvevő magyarázatok és értelmezések különbözőségében rejlik. 2003. május 19-én leemeltük Jézust a keresztfáról. Ezt követően pedig eltemettük azt a keresztet, amelyre Jézust felfeszítették, abba a 30 ezüstért vásárolt vérmezei földbe, amit Jézus átadásáért kapott Iskarióti Júdás. Később, abban az évben, december 23-án minden vallásból, szerte a világból mintegy 3000 békenagykövet csatlakozott 17000 izraelihez és palesztinhoz Jeruzsálem Függetlenségi parkjában, hogy szimbolikusan levegyük Jézus fejéről a töviskoronát és a béke koronájára cseréljük. A húszezer ember ezt követően békemenetben vonult végig Jeruzsálem városában. A helyi hatóságok engedélyezték és védelmezték az erőfeszítésünket és a palesztin családok gyertyát gyújtottak otthonuk előtt, így támogatták békemenetünket. A békemenet révén, amelyet az egész világ számára élőben közvetítettek az interneten, kinyilvánítottam, hogy helyreállt Jézus hatalma, mint a Béke Királya. Évszázadok félreértése és megosztottsága után lehetőséget teremtettünk a kereszténység, a judaizmus és az iszlám számára, hogy kibéküljenek egymással. Jeruzsálemben van az al-Aksza mecset, az iszlám harmadik legszentebb mecsete a mekkai és a medinai mecset után. A hagyomány szerint Mohamed erről a helyről ment a mennybe. A miénk volt az egyetlen olyan több vallású csoport, amelyet ennek az imahelynek minden részében fogadtak. A mecset vezetői elvezették a békemenetben résztvevő keresztény és zsidó vezetőket a mecset szent részeibe. Kinyitottunk egy addig szigorúan bezárt ajtót, és előkészítettük az utat számos muzulmán vezető részére,

264


hogy keresztény és zsidó testvéreikkel egy új szinten tudjanak kommunikálni. Az emberek szeretik a békét, de élvezik a konfliktust is. Az emberek harcra hergelik a legszelídebb állatokat is. Ráveszik a kakasokat, hogy addig csipkedjék egymást éles csőrükkel, míg puha húsdarabkák kezdenek hullani. Azután az emberek megfordulnak, és azt mondják gyermeküknek: „Ne verekedj a barátaiddal. Játsszatok szépen.” A háborúk kialakulásának alapvető oka nem a vallás vagy az etnikai hovatartozás. Ahhoz kapcsolódik, ami mélyen az ember lényében nyugszik. Az emberek szeretik a fegyveres konfliktusok okait olyan dolgoknak tulajdonítani, mint a tudomány vagy a gazdaság, a valódi alapvető probléma azonban magukban az emberekben rejlik. A vallás célja az, hogy az embereket a jóság felé fordítsa és felszámolja gonosz természetüket, amely élvezi a harcot. Vizsgáljuk meg a világ fő vallásait. Mind a békés világot tartják eszményüknek. Mind a mennyei királyságot, az utópiát vagy a paradicsomot szeretnék látni. A vallások eltérően nevezik meg az eszményt, de mindegyik ilyen világot keres. Számos vallás van a világban és szinte mindegyik megosztott számtalan felekezet vagy csoport mentén. Az alapvető reményük azonban ugyanaz: a Mennyei Királyságot és a béke világát akarják. Az emberi szívet darabokra tépte lényünk mélyének erőszakossága és gyűlölködése – a szeretet királysága ezt meg fogja gyógyítani.

265


A folyó nem utasítja el a beleömlő patakokat

A

világban burjánzó önzés nem csak az egyént teszi tönkre, hanem más embereket és nemzeteket is gátol a fejlődésben. A világbékéhez vezető úton a legnagyobb akadály az emberi elmékben lévő kapzsiság lesz. A nyereség utáni mohó vágy, a telhetetlen kapzsiság elterjedt, és a mohóság bemocskolta az emberek elméjét, megosztottságot és konfliktust okozva nemzet és nemzet között. A történelem során számos ember vérzett és halt meg mohóság miatti konfliktusokban. Ahhoz, hogy ezeket a konfliktusokat megszüntessük, jelentős forradalomra van szükség, hogy megváltoztassuk hibás értékeinket és gondolkodásunkat, amely annyira elterjedt manapság. Társadalmunk jelenkori összetett problémáit gyorsan meg lehet oldani, ha az emberek gondolkodásában bekövetkezik egy forradalom. Ha minden egyén és nemzet elkezd másokra figyelni és együttműködni velük, a modern társadalom problémái megoldódnak. Életem során elköteleztem magam a béke ügye mellett. Bármikor szóba kerül a béke, elöntenek az érzések. Összeszorul a torkom, elcsuklik a hangom és könnyek szöknek a szemembe. Mélységesen megérint pusztán az, hogy elképzelem a napot, amikor a világ eggyé válik és elkezdi átélni, élvezni a békét. Ilyen a béke természete. Összekapcsolja a különféleképpen gondolkodó, különböző népből származó vagy más nyelvet beszélő embereket. Szívünk vágyik erre a világra, és táplálja a reményt, hogy ez megvalósul. A

266


béke konkrét tett, nem csupán homályos álom. Békemozgalmat felépíteni nem mindig volt könnyű. Sok nehézséggel járt, és rengeteg pénzbe került. Nem saját dicsőségemre tettem mindezt, és nem a meggazdagodás miatt. Egyszerűen minden erőfeszítésemet abba fektettem, hogy olyan világunk lehessen, ahol meggyökerezik az erős és valódi béke. Ezalatt a munka alatt soha nem voltam egyedül. Azért van ez így, mert végső soron a világon minden ember békére vágyik. Különös azonban, hogy noha mindenki a békét akarja, mégsem jött még el. Könnyű a békéről beszélni. A békét elhozni azonban nem könnyű. Azért van ez így, mert az emberek félretolják a legalapvetőbb igazságot, ami a béke világához szükséges. Úgy tesznek, mintha nem tudnák, hogy ez az igazság ott van. Mielőtt egyének vagy nemzetek közötti békéről beszélhetnénk, Isten és a köztünk lévő békéről kell beszélnünk. Mindegyik egyház magát gondolja ma a legmagasabb rendűnek, elutasítva és lenézve más vallásokat. Nem helyes kerítéseket húzni vallások és felekezetek közé. A vallás olyan, mint egy széles folyam, amely az ideális, békés világ felé folyik. A folyam hosszú ideig halad, mielőtt a béke széles kiterjedését elérné. Útja során sok patak, folyó ömlik bele. A patakok megszűnnek patakok lenni, amint a folyammal találkoznak. Attól kezdve azok is a folyam részévé válnak, és így egyesülnek. A folyam nem utasítja el a belé ömlő folyók egyikét sem. Befogadja azokat, átöleli az összes folyót, és egyetlen áramlást hoz létre, amint továbbhalad az óceán felé. Manapság az emberek nem értik meg ezt az egyszerű igazságot. A folyók, amelyek a folyamot keresik és belé ömlenek, a számos vallás és felekezet. Mindegyik folyó más forráshoz vezeti vissza eredetét, de mind egy irányba haladnak. Keresik a békés, ideális világot.

267


A béke soha nem jön el a földre, hacsak le nem romboljuk a vallások közötti falakat. Több ezer évig a vallások konkrét etnikai csoportokkal együtt nőttek, így magas kulturális falak övezik őket. A falakat lebontani különösen nehéz feladat. Évezredekig minden vallás magas falakkal vette körül magát, kitartva amellett, hogy az a vallás az egyetlen helyes út. Néha a vallás kiterjesztette a befolyását más vallásokra, összetűzésbe és harcokba keveredett. Isten szándéka nem járt együtt Isten nevével. Isten akarata a béke. A nemzetiség, etnikum és vallás által széttöredezett világ, ahol az emberek támadják egymást, küzdenek egymással és egymás vérét ontják − ez nem az, amit Isten akar. Amikor vért ontunk és küzdünk egymással Isten nevében, azzal csak fájdalmat okozunk Neki. Darabokra szaggatott világ jött létre az emberek vágya miatt, hogy saját vagyonukat és dicsőségüket építsék. Ez nem Isten akaratát képviseli. Isten világosan elmondta ezt nekem. Én csupán a küldönce vagyok, megkapom az Ő szavát, és véghezviszem a földön. Kimerítő volt az út a béke világához, ahol vallások és népek egyesülnek. Az emberek gyakran elutasítottak, vagy képességeim nem voltak elegendőek, de nem tudtam félretenni ezt a küldetést. Amikor az egyháztagok és munkatársak, akik velem együtt dolgoztak, a munka súlya alatt gyötrődve felkiáltottak, irigyeltem őket. − Ha úgy döntesz, hogy ez az út nem neked való, lehetőséged van megállni és visszafordulni − mondtam nekik. − Vagy, ha próbálod és próbálod, és mégsem tudod teljesíteni, lehetőséged van belehalni a próbálkozásba. − Engem azonban sajnálnod kellene − mondtam. − Én olyasvalaki vagyok, akinek nincs ilyen lehetősége.

268


Mintegy kétszáz ország van a világon. Mindezen országoknak feltétlenül szükségük van a vallás erejére ahhoz, hogy békét élvezhessenek. A vallás ereje a vallásból kiáradó szeretetben rejlik. Vallásos ember vagyok, akinek a szerepe a szeretet közvetítése, ezért természetes, hogy a világbékéért dolgozom. Nincs különbség az iszlám és a kereszténység között azon elkötelezettségükben, hogy elhozzák a béke világát. Amerikában békemozgalmat vezetek, amelyben egybehívok több ezer egyházi személyt, akik túllépnek felekezetük határain. A mozgalmon keresztül megvitatjuk, hogyan működhetnek együtt a különböző vallásokhoz – kereszténységhez, iszlámhoz, judaizmushoz, buddhizmushoz stb. − tartozó hívek. Minden erőnkkel azon vagyunk, hogy megváltoztassuk az emberek megkeményedett szívét. Ugyanaz a célom ma, mint ami tegnap volt. A cél egy olyan világ létrehozása, ahol Isten van a középpontban, olyan, egyetlen nemzetbe vont világé, ahol nincsenek határok. Az egész emberiség ezen világ polgára lesz, a szeretet közös kultúrájával. Egy ilyen világban nem lesz lehetőség megosztottságra vagy konfliktusra. Ez jelzi majd a valóban békés világ kezdetét.

269


„Engedje meg a vallásszabadságot a Szovjetunióban”

S

zámos, a materializmuson alapuló elmélet van, amelyek népszerűek, de nem igazoltak. Az egyik Charles Darwin evolúciós elmélete. Egy másik ilyen elmélet Karl Marx írásaiból származik. Az elképzelés, mely szerint a szellem az anyagból származik, gyökeresen rossz. Az emberi lényeket Isten teremtette, és minden lény egyesített test, akinek fizikai és szellemi aspektusa egyaránt van. Röviden, a kommunizmus alapvető elmélete és filozófiája rossz. Amikor Japánban tanultam, együttműködtem a kommunistákkal Korea felszabadításáért. Jó barátaim voltak, akik készek lettek volna feladni az életüket szülőföldünk felszabadításáért, ha szükséges; gondolkodásmódunk azonban alapvetően eltért. Így, amint a függetlenség létrejött, elváltak útjaink. Ellenzem a kommunizmus történelmi materializmusát. Szerte a világon mozgalmat hoztam létre a kommunizmus feletti győzelemért. Amerikai elnökök egész sorának javasoltam, hogy védjék meg a szabad világot és álljanak ellen a kommunista stratégiának, amely vörösre színezi a világot. A kommunista országok, amelyek rosszallták tevékenységemet, megpróbáltak erőszakkal eltávolítani, én azonban nem gyűlölöm őket. Nem gondolom őket ellenségeimnek sem. Ellenzem a kommunizmus filozófiáját és ideológiáját, de soha nem gyűlöltem a kommunista embereket. Isten mindenkit, a kommunistákat is szeretné az Ő egységébe fogadni. Ebben az értelemben 1990 áprilisában tett látogatásom

270


Moszkvában, hogy találkozzak Mihail Gorbacsovval, és a következő évben tett látogatásom Phenjanban, Kim Ir Szennel való találkozásom, nem volt egyszerű utazás, életem kockáztatásával tettem meg. Az volt a sorsom, hogy a Menny akaratát közvetítve elmenjek ezekre az utakra. Akkoriban csak félig viccesen mondtam, hogy Moszkva angol neve angolul kiejtve hasonlít arra, hogy ‘muszáj mennem’ (Moscow − must go), így el kellett mennem. Volt egy régóta fenntartott meggyőződésem a kommunizmussal kapcsolatban. Előre láttam, hogy a kommunizmus bukására utaló jelek a bolsevik forradalmat követő hatvanadik év körül elkezdenek megjelenni, és a szovjet építmény összedől 1987-ben, a forradalom hetvenedik évfordulóján. Ezért lelkes voltam, mikor 1984-ben hallottam, hogy dr. Morton Kaplan, a Chicagói Egyetem jeles politológusa egy nemzetközi konferencia megszervezését javasolta „A szovjet birodalom bukása”címmel. Megkértem, látogasson meg a Danbury börtönben, hogy megbeszélhessük a részleteket. Találkozásunkkor elsőként azt mondtam neki, hogy azt akarom, deklarálja a szovjet kommunizmus bukását augusztus 15-e előtt, még abban az évben. Dr. Kaplan azt felelte, „Jelentsem ki a szovjet kommunizmus végét? Hogy tehetnék ilyen kockázatos dolgot?”, és kifejezte, hogy nem hajlik rá. Azonban az utolsó láng ég a legfényesebben. 1985ben a Szovjetunió világszerte növelte a befolyását, és nem volt semmilyen külső jele a hanyatlásnak. Természetes volt hát, hogy Dr. Kaplan vonakodott. Ha egy ilyen meghatározó eseményt előrejelző kijelentést tesz, és az hamisnak bizonyul, tudósként a megítélése egy csapásra romba dől. − Moon tiszteletes − mondta. − Elhiszem, amikor azt mondja, hogy a szovjet kommunizmus összeomlik. Azonban nem gondolom, hogy erre hamarosan sor került.

271


Szóval, mi lenne, ha a ‘szovjet kommunizmus végének’ kinyilvánítása helyett a ‘szovjet kommunizmus hanyatlását’ jelentenénk ki? Azt is láttam, hogy azt javasolja, finomítsuk a program címét, és használjunk a „A szovjet birodalom bukása” helyett valami mást. Forrt bennem a harag. Nem fogadhattam el ezeket a kompromisszumokat. Határozottan éreztem, hogy ha valakinek van egy meggyőződése, bátornak kell lennie és minden energiáját bele kell adnia a harcba, még ha fél is. − Dr. Kaplan − fordultam hozzá −, hogy érti ezt? Okkal kérem öntől, hogy nyilvánítsa ki a kommunizmus végét. Azon a napon, amikor kijelenti a kommunizmus végét, energiát vesz el tőle és segíti annak békés összeomlását. Miért habozik hát? Végül Dr. Kaplan deklarálta a „szovjet kommunizmus végét” a Professzorok Világbéke Akadémiájának (Professor’s World Peace Academy, PWPA) Genfben megtartott konferenciáján, amelynek a címe a következő volt: „A szovjet birodalom bukása – a posztszovjet világba történő átmenet lehetőségei”. Olyasvalami volt ez, amit senki nem mert fontolóra venni. Svájc függetlensége miatt Genf a KGB fő felvonulási területe volt, sok KGB ügynök dolgozott onnan, hogy kémkedési és terrorista tevékenységeket hajtson végre szerte a világban. Az Intercontinental Hotel, ahol a PWPA konferenciáját tartották, átellenben volt a Szovjet Nagykövetséggel, így el tudom képzelni, mennyire aggódhatott Dr. Kaplan. Néhány évvel később azonban olyan tudósként vált jól ismertté, aki elsőként előre jelezte a szovjet kommunizmus végét. 1990 áprilisában összehívtam a Világ Média Konferenciáját, amit Moszkvában tartottunk. Váratlanul a szovjet kormány államfőknek kijáró protokollal fogadott, már a reptéren.

272


Rendőrség által kísért konvojban Moszkva belvárosába vittek minket. Az engem szállító autó az út sárga szekciójában haladt, amit csak az elnöknek és az állami vendégeknek volt fenntartva. Ez a Szovjetunió összeomlását megelőzően történt. A szovjet kormány ezt a kivételes bánásmódot nyújtotta nekem, egy antikommunistának. A konferencián beszédet mondtam, amelyben dicsértem a peresztrojka felé történő elmozdulást. Kijelentettem, hogy ennek a forradalomnak vér nélkül kell lezajlania, hogy a lélek és a szellem forradalmának kell lennie. Látogatásom célja a Világ Média Konferencián való részvétel volt, de lelkem a Gorbacsov elnökkel való találkozásra összpontosított. Abban az időben Gorbacsov népszerű volt a Szovjetunióban, a peresztrojka intézkedések sikerét követően. Az évek során számos amerikai elnökkel is találkoztam, Gorbacsovval találkozni azonban sokkal nehezebb volt. Aggódtam, hogy egyetlen találkozást is nehéz lesz elérni. Üzenetem volt számára, és fontos volt, hogy személyesen adjam át. Megreformálta a Szovjetuniót, kiengedte a szabadság szelét, az idő múlásával azonban a reform kardjai egyre inkább ellene irányultak. Ha a helyzet ellenőrizetlenül marad, nagy veszélybe kerülhetett volna. Elmagyaráztam: – Ha nem találkozik velem, nem tud megkapaszkodni a mennyei szerencse hullámában, és amennyiben nem tud, nem marad sokáig. Talán Gorbacsov elnök hallotta aggodalmam ezen kifejezését. Másnap meghívott a Kreml Palotába. A szovjet állam biztosította limuzinnal utaztam, mélyen a Kreml belsejébe hajtottunk. Az elnöki irodába belépve feleségem és én helyet foglaltunk, mellettünk a Népbiztosok Tanácsának miniszterei ültek. Gorbacsov elnök széles mosollyal, energetikusan kifejtette a peresztrojka

273


szabályozás sikereit. Azután átvezetett egy másik szobába, ahol négyszemközt beszéltünk. Ezt a lehetőséget kihasználtam arra, hogy a következő üzenetet adjam át neki: − Elnök úr, már óriási sikert ért el a peresztrojka révén, azonban ez magában nem elegendő a reformhoz. Azonnal engedélyeznie kell a Szovjetunióban a vallásszabadságot. Ha csak a materiális világot reformálja meg, Isten bevonása nélkül, a peresztrojka bukásra van ítélve. A kommunizmus a végét járja. Ennek a nemzetnek a megmentésére az egyetlen mód a vallásszabadság engedélyezése. Itt az idő a cselekvésre, azzal a bátorsággal, amelyet a Szovjetunió megreformálása során mutatott, és amelynek révén a világ egy olyan elnökévé vált, aki a világbéke megvalósításán dolgozik. Gorbacsov elnök arca megkeményedett a vallásszabadság említésére, mintha nem számított volna erre. Azonban, mint az várható egy olyan embertől, aki lehetővé tette Németország újraegyesítését, gyorsan ellazította az arckifejezését és józanul fogadta hozzá intézett szavaimat. Folytattam, mondván, „Dél-Koreának és a Szovjetuniónak meg kell nyitnia a diplomáciai kapcsolatokat. Ennek keretében, kérem, hívja meg a dél-koreai elnököt, Roh Tae Woo-t egy látogatásra.” Elmagyaráztam egy sor indokot, ami miatt kedvező lenne a két országnak felvenni a diplomáciai kapcsolatot. Miután befejeztem, amit el akartam mondani, Gorbacsov elnök olyan bizonyossággal a hangjában tett ígéretet nekem, amilyet azelőtt még nem nyilvánított ki. − Meg vagyok győződve − mondta −, hogy Dél-Korea és a Szovjetunió között a kapcsolat zökkenőmentesen fog fejlődni. Azt is hiszem, hogy a Koreai-félszigeten szükséges a politikai stabilitás és a feszültségek enyhítése. Dél-Koreával a diplomáciai kapcsolat felvétele csak idő kérdése, nincsenek akadályok. Amint

274


javasolta, találkozni fogok Roh Tae Woo-val. Aznap, amint távozóban voltam Gorbacsov irodájából, levettem a karórámat és az ő karjára tettem. Úgy tűnt, kicsit zavarba jött, hogy úgy bánok vele, ahogy régi baráttal bánnék. Határozottan azt mondtam hát neki: – Amikor a reformok során nehézségekkel szembesül, kérem, pillantson erre az órára, és emlékezzen, mit ígért nekem. Ha úgy tesz, a Menny biztosan utat nyit önnek. Amint megígérte, Gorbacsov elnök júniusban találkozott Roh elnökkel San Franciscóban egy kétoldalú tárgyaláson. Azt követően 1990. szeptember 30-án Dél-Korea és Szovjetunió történelmi megállapodást írt alá a diplomáciai kapcsolatok felvételéről − első alkalommal, hatvannyolc év után. Persze, a politika a politikusok dolga, a diplomácia pedig a diplomatáké. Ha azonban egy ajtó hosszú ideig zárva volt, sokszor az önös érdek nélküli vallásos ember teheti a legtöbbet. Négy évvel később Gorbacsov elnök és felesége Szöulba látogattak, feleségem és én vendégül láttuk őket a hannam dongi otthonunkban. Egy puccs során már eltávolították a hatalomból. A peresztrojkát ellenző reformellenes erők által végrehajtott pucscsot követően lemondott a Szovjet Kommunista Párt főtitkári posztjáról és feloszlatta a pártot. Kommunistaként megszüntette a kommunista pártot. A volt elnök és felesége evőpálcikákkal fogyasztotta az általunk gondosan elkészített hagyományos koreai ételeket. Amikor deszszertként a szadzsonggva10 különlegességet feltálaltuk, Gorbacsov úr többször elismételte, „Koreának kitűnőek a tradicionális ételei”. Ő és a first lady meglehetősen másnak tűntek, mint azokban a napokban, amikor még hivatalban volt. Gorbacsova asszony, aki korábban elkötelezett marxista-leninista előadó volt a Moszkvai 10

Édes, frissítő, hideg datolyaszilva kompót

275


Állami Egyetemen, keresztet viselt a nyakában. „Elnök úr, nagyszerű dolgot tett − mondtam neki. − Feladta a Szovjetunió Kommunista Pártjának főtitkári posztját, most azonban a béke elnöke lett. A bölcsessége és bátorsága révén lehetőségünk van elhozni a világbékét. A legfontosabb, örök és gyönyörű dolgot tett a világért. Ön a béke hőse, aki Isten munkáját végezte. A név, amelyre Oroszország történelmében örökre emlékezni fognak, nem Marx, Lenin, vagy Sztálin lesz, hanem egyedül Mihail Gorbacsov.” Különösen dicsértem Gorbacsov döntését, amellyel a Szovjetuniónak, a kommunizmus anya-államának vérontás nélküli felbomlását véghezvitte. Válaszul Gorbacsov úr azt mondta, „Moon tiszteletes, nagyon megvigasztalnak szavai. Energiát ad, ahogy hallgatom önt. Életem hátralévő részét olyan projekteknek szentelem, amelyek a világbéke ügyét szolgálják.” Ezzel erősen megragadta a kezem.

276


Korea egyesítése elhozza a világ egyesítését

G

orbacsovval való találkozásomat követően, amint a Kreml Palotából kijöttem, az engem kísérő Pak Bo Hihoz fordultam és különleges utasítást adtam neki. − Találkoznom kell Kim Ir Szen elnökkel 1991 vége előtt − mondtam. − Nincs idő. A Szovjetuniónak egy vagy két éven belül vége. A mi országunk a probléma. Valahogyan találkoznom kell Kim elnökkel és megelőzni a háborút a Koreai-félszigeten. Tudtam, hogy amikor a Szovjetunió összeomlik, a világ legtöbb kommunista rezsimje szintén elbukik. Észak-Korea sarokba szorított helyzetbe találja majd magát, és nem lehet megmondani, milyen provokációt követ el. Észak-Korea rögeszméje a nukleáris fegyverekkel kapcsolatban még aggasztóbbá tette a helyzetet. Azért, hogy megelőzzünk egy Észak-Koreával folytatott háborút, szükségünk volt egy csatornára, aki beszél Észak-Korea vezetőségével, azonban akkor nem volt ilyen csatornánk. Valahogyan találkoznom kellett Kim elnökkel, hogy megkapjam az ígéretét, miszerint nem kezdeményez támadást Dél-Koreával szemben. A Koreai-félsziget a világ kicsinyített változata – egy mikrokozmosz. Ha a Koreai-félszigeten vér folyik, a világban is vér fog folyni. Ha kiegyezés történik a félszigeten, kiegyezés lesz a világban. Ha a félsziget egyesül, ez magával hozza a világ egyesülését. A nyolcvanas évek végével kezdődően azonban Észak-Korea keményen dolgozott azon, hogy nukleáris fegyverekkel rendelkező hatalommá váljon. A nyugati országok kijelentették, készek az Észak-Korea elleni megelőző csapásra, amennyiben szükséges.

277


Ha a helyzet a végsőkig kiéleződik, nem lehet megmondani, milyen elkeseredett lépésre szánja el magát Észak-Korea. Tudtam, csatornát kell nyitnom Észak-Koreával a kommunikációra. Nem volt egyszerű feladat. Pak Bo Hi kommunikált az északkoreai elnökhelyettessel, Hjan Kim Dallal, Észak-Korea válasza azonban határozottan elutasító volt. − Észak-Korea népe Moon elnököt a kommunizmus elleni nemzetközi mozgalom vezéreként ismeri − mondta az elnökhelyettes. − Miért fogadnánk egy konzervatív, antikommunista csoport vezetőjét? Moon elnök észak-koreai látogatásának engedélyezése teljességgel lehetetlen. Pak Bo Hi nem adta fel. − Nixon amerikai elnök erősen antikommunista volt − emlékeztette az észak-koreai hivatalnokot. − Mégis meglátogatta Kínát, találkozott Mao Ce Tunggal, és diplomáciai kapcsolatot nyitott az Egyesült Államok és Kína között. Ez Kínának volt hasznos. Ezt megelőzően Kínára agresszor országként tekintettek, most azonban központi országként emelkedik a világ színpadára. Észak-Koreának a nemzetközi hitelességhez baráti kapcsolatot kell építenie egy olyan világszintű antikommunistával, mint Moon elnök. Végül Kim Ir Szen 1991. november 30-án meghívott engem és feleségemet. Hawaiin voltunk akkor, így gyorsan Pekingbe repültünk. A Pekingi Nemzetközi Reptér VIP várójában voltunk, amit a kínai kormány bocsátott rendelkezésünkre, amikor az észak-koreai kormány egy képviselője jött és kezünkbe adta a hivatalos meghívót. A phenjani kormány hivatalos pecsétje tisztán látható volt a dokumentumon. „A Koreai Népi Demokratikus Köztársaság meghívást nyújt Sun Myung Moon elnök részére az Egyesítő Egyházból, felesége valamint kísérete részére, hogy belépjenek a Köztársaságba.

278


Garantáljuk biztonságukat az Északon történő tartózkodásuk időtartamára.” Az aláíráson ez állt: „Hjan Kim Dal, elnökhelyettes, a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság Kormánya, 1991. november 30.” Csoportunk Kim elnök közbenjárására egy különgépet kapott, az Air Koryo 215-öt. Kim elnök soha nem bocsátott különgépet egyetlen külföldi államfő rendelkezésére sem, így ez nagyon kivételes és különleges bánásmódnak számított. A repülőgép a Sárga-Tenger felett repült el Szinidzsuig a szülővárosom, Csongdzsu felett és onnan Phenjanba. Elmondták, hogy a különleges utat azért tervezték így, hogy láthassam a szülővárosomat. Szívem hevesen dobogni kezdett, amint lepillantottam a szülővárosomra, amit vörösre festett a lenyugvó nap, és lényem mélyéig megdermedtem. „Valóban ez lehet a szülővárosom?” − csodálkoztam. Ki akartam ugrani azonnal, futni akartam körbe a hegyeken, völgyeken. Phenjan Szunan Nemzetközi repterén negyvennyolc éve nem látott családtagjaim vártak, hogy üdvözöljenek. Húgaim, akik hajdanán oly gyönyörűek voltak, akár a virágok, idős nagymamák lettek. Megragadták a kezemet, szemöldökük összeráncolódott és magukból kikelve zokogtak. Nővérem, aki már túl volt a hetvenen, vállon ragadott és sírt. Én azonban nem sírtam. − Kérlek − mondtam −, ne tegyétek ezt. Fontos, hogy találkozzam a családommal, azonban azért jöttem, hogy Isten munkáját végezzem. Kérlek, ne tegyétek ezt. Szedjétek össze magatokat. Szívem mélyén vízesésként ömlöttek a könnyeim. Először láttam testvéreimet több mint negyven év után, de nem ölelhettem át őket és nem sírhattam velük. Nem engedtem ellágyulni a szívemet, és elindultam a szálláshelyünkre. Következő reggel, amint az szokásom egész életem során,

279


kora reggel felkeltem és imádkozni kezdtem. Ha volt megfigyelő eszköz a vendégházban, akkor könnyes imámat a Koreai-félsziget egyesítéséért teljes hosszában felvették. Aznap Phenjant jártuk be. A várost jól körülbástyázták Kim Ir Szen dzsucse ideológiájának vörös jelmondataival. Látogatásunk harmadik napján repülőgépre szálltunk, hogy bejárjuk a Kumgang hegységet. Noha tél volt, a Karjong vízesés nem fagyott be, erősen dőlt belőle a víz árama. A Kumgang hegység különböző területeinek bejárása után a hatodik napon helikopterre szálltunk, hogy elvigyenek a szülővárosomba. Álmomban oly erősen vágyakoztam gyermekkori otthonom után, úgy éreztem, egyetlen nekiiramodással oda tudnék futni. És egyszerre ott volt, feltűnt előttem. Alig hittem a szememnek. Valóság ez, vagy csak álmodom? Végtelennek tűnő ideig csak álltam ott, szoborrá dermedve, a házunk előtt. Néhány perc múlva beléptem. Négyzet alakú volt régebben, a fő szárny, a vendégszárny, a raktár és a csűr fogta körbe a központi udvart. Mostanra csak a fő szárny maradt. Bementem a központi helységbe, ahol születtem, és keresztbe tett lábbal a földre ültem. Emlékek jöttek elő arról, hogyan is volt gyermekkoromban; oly tisztán, mintha csak előző nap lettek volna. Kinyitottam a központi helységből a konyhába nyíló kis ajtót, és kipillantottam az udvarra. A diófát, amire annak idején gyakran felmásztam, kivágták és eltűnt. Olyan volt mégis, mintha hallottam volna anyám kedves szólongatását: „Éhes az én kicsi-szeműm?” Átvillant előttem hagyományos pamut ruhája. Meglátogattam szüleim sírját, és vittem egy csokor virágot. Az utolsó alkalom, amikor anyámat láttam, az volt, amikor a hungnami börtönbe eljött meglátogatni és hangosan zokogott. Sírját az előző éjjel hullott vékony hótakaró borította. Lesöpörtem a kezemmel, és gyengéden cirógattam a sírján kinőtt fűt. A durva tapintású fű visszaemlékeztetett az érdes bőrre anyám kézfején. 280


Találkozásom Kim Ir Szen elnökkel

N

em azért mentem Észak-Koreába, mert a szülővárosomat akartam látni, vagy mert a Kumgang helységet akartam bejárni. Találkozni akartam Kim Ir Szennel és komoly beszélgetést akartam vele folytatni hazánk jövőjéről. Mégis, hat nap eltelt látogatásunkból és szó sem volt arról, hogy Kim elnökkel összejöhet-e a találkozó. Amikor azonban a helikopterrel visszaértünk szülővárosomból a Phenjan Szunan reptérre, kiderült, hogy Hjan Kim Dal elnökhelyettes váratlanul eljött, hogy találkozzon velem. − Kim Ir Szen, Nagy Vezetőnk holnap fogadja önt − mondta. − A találkozó a Madzson Elnöki Rezidenciában lesz, Hungnamban, ezért azonnal indulnia kell Hungnamba egy különleges járattal. Magamban azt gondoltam, „Azt mondják, rengeteg elnöki rezidencia van − miért pont Hungnamban, mind közül?” Utunk során észrevettem a Hungnami Nitrogén Műtrágya Gyár nagy tábláját, ahol kényszermunkásként dolgoztam. Viszszaemlékeztetett a börtönben töltött időszakra, és különös érzést keltett bennem. Az éjszakát egy vendégházban töltöttem, másnap mentem találkozni az elnökkel. Amint közeledtem a hivatali rezidenciához, ott találtam Kim elnököt a bejáratnál, várva, hogy üdvözölhessen. Egyszerre öleltük át egymást. Én antikommunista voltam, ő a kommunista párt vezetője, az ideológiák és filozófiák azonban találkozásunkkor nem voltak fontosak. Olyanok voltunk, mint a testvérek, akik hosszú elválás után először találkoznak. Ez volt az egy néphez tartozás, az egyazon vérhez tartozás ereje. 281


Elöljáróban rögtön azt mondtam neki: − Elnök úr, meleg előzékenysége miatt találkozhattam a családommal. Van azonban tízmillió koreai, akik észak és dél között kettészakadt családok tagjai és még azt sem tudhatják, rokonaik a túloldalon egyáltalán életben vannak-e. Szeretném megkérni önt, hogy biztosítson lehetőséget nekik a találkozásra. Még egy kis ideig a szülővárosomban tett látogatásomról meséltem, a koreai nép iránti szeretetére apelláltam. Ő és én ugyanazt a nyelvjárást beszéltük, így jól megértettük egymást. Kim elnök azt válaszolta: − Én is épp így érzek. Kezdjünk a következő évtől egy mozgalmat, amely lehetővé teszi Észak és Dél elszakadt honfitársainak a találkozását. Olyan természetesen fogadta el javaslatomat, ahogy a hó elolvad tavasszal. Miután beszéltem a csongdzsui látogatásomról, áttértem a nukleáris fegyverekkel kapcsolatos nézeteimre. Tiszteletteljesen javasoltam, hogy Észak-Korea értsen egyet a Koreai-félsziget nukleáris leszerelésének deklarálásával, és írjon alá korlátozási megállapodást a Nemzetközi Atomenergia Ügynökséggel. Kim elnök nyíltan válaszolt. − Moon elnök: gondolkozzon egy pillanatra. Kit fogok megölni azzal, hogy nukleáris fegyvereket gyártok? A saját népemet? Olyan embernek nézek ki? Egyetértek azzal, hogy a nukleáris energiát csak békés célokra kellene használni. Figyelmesen hallgattam mindazt, amit mondott, és remélem minden rendben lesz. Abban az időben az észak-déli kapcsolat kényes volt az északkoreai nukleáris ellenőrzések miatt, ezért némi vonakodással hoztam elő javaslatomat. Minden jelenlévő meglepődött azonban, hogy Kim elnök ilyen kellemes modorban válaszol. Ekkor egy étkező szobában folytattuk a találkozónkat, korai ebéddel.

282


− Moon elnök, ismeri ön a fagyasztott burgonyából készült metéltet11? Meglehetősen gyakran ettem ezt az ételt a Bekdu hegységben, aktív partizánként. Kóstolja meg kérem. − Nos, persze, hogy ismerem! − feleltem élvezettel. − A szülővárosomban mi is szerettük ezt az ételt. − Biztos vagyok benne, hogy szülővárosukban különlegesség gyanánt fogyasztották − folytatta. − Én a túlélésért ettem. A japán rendőrség nyomunkban volt egész a Bekdu hegy tetejéig. Nem tudtunk leülni egy rendes étel mellé. Mi egyebet lehet enni a krumplin kívül a Bekdu hegy tetején? − Elkezdtük főzni a krumplit, és ha a japán rendőrség utánunk jött, a földbe temettük a krumplit és elmenekültünk. Olyan hideg volt, hogy mire visszaértünk, a krumpli keményre fagyott a földben. Az egyetlen lehetőségünk az volt, hogy kiástuk a krumplikat, felolvasztottuk, és porrá törtük, hogy tésztát csináljunk belőle. − Elnök úr, ön a burgonya metélt szakértője − mondtam. − Ez így igaz. Jóízű, ha bablevesbe keverjük, és szezám levesben is remek az íze. Könnyű megemészteni ezt az ételt és mivel a krumpli összetapad, ezért nagyon laktató. − Továbbá, Moon elnök − folytatta −, igazán finom, ha szereti, ahogyan a Hamgjang tartományban csinálják, és vesz hozzá egy kis kimcsit, mint ez itt, és ráteszi a tésztára. Úgy tettem, ahogy javasolta, és a tésztát egy kis mustárleveles kimcsivel ettem. A tészta zamatos íze jól illett a fűszeres kimcsihez, nem feküdte meg a gyomromat. − Sok ínyencfalat van a világban − mondta Kim elnök. − Nem érdekel egyik sem. Nincs jobb a krumpli-süteménynél, a kukoricánál és az édesburgonyánál, amiket a szülővárosomban ettünk. − Önnek és nekem még az ételek terén hasonló az ízlésünk − jegyeztem meg. − Jó, hogy emberek, akiknek közös a szülőföldjük, 11

Édes cérnametélthez hasonlító tésztaféle

283


össze tudnak így találkozni. − Milyen volt visszamenni a szülővárosába? − kérdezte. − Tele voltam érzelmekkel − feleltem. − Még mindig ott áll az otthonunk, ahol éltem. Leültem a központi szobában, hogy a múltra visszagondoljak. Szinte hallottam néhai anyám hangját, amint engem hívogat, a szívem most is hevesen dobog. − Értem − mondta −, ez azt jelenti, hogy országunkat azonnal egyesíteni kell. Hallottam, fiatalkorában meglehetősen csintalan volt. Volt alkalma körbe futkosni, most, hogy ott volt? Az asztalnál mindenki nevetett az elnök megjegyzésén. − Fel akartam mászni egy fára, és horgászni akartam, de hallottam, hogy ön vár rám, így gyorsan idejöttem. Remélem, később ismét meghív majd. − Természetesen, persze, hogy meghívom. Moon elnök, szeret vadászni? Én nagyon szeretek. Úgy gondolom, nagyon élvezné, ha elmenne medvevadászatra a Bekdu hegységbe. A medvéknek nagy a testük, és úgy tűnhet, esetlen a mozgásuk, de valójában nagyon is ügyesek. − Egyszer szembetalálkoztam egy medvével − folytatta. − A medve rám bámult, egyetlen izmát se mozdította. Ha elkezdek futni, gondolom, tudja, mi történt volna. Szóval mit tegyek? Viszszabámultam rá, álltam csupán. Egy óra eltelt, aztán két óra, három óra. A medve azonban csak kitartóan nézett engem. Tudja, hogy a Bekdu hegység híres dermesztően hideg időjárásáról. Attól féltem, megfagyok, még mielőtt a medve megenne. − Mi történt azután? – kérdeztem. − Nos, Moon elnök, a medvét látja itt ülni vagy engem? Hangosan felnevettem, és Kim elnök rögtön egy javaslattal állt elő. − Moon elnök − mondta −, legközelebbi látogatásakor, menjünk együtt vadászni a Bekdu hegységbe. 284


Erre én is sietve meghívtam őt. − Elnök úr, szeret horgászni, igaz? Kodiak szigetén, Alaszkában akkora laposhalat lehet fogni, mint egy medve. Menjünk el valamikor horgászni. − Akkora laposhal, mint egy medve? Nos, mindenképp el kell mennem. Jól elbeszélgettünk közös hobbijainkról, a vadászatról és a horgászatról. Egyszer csak azt éreztük, hogy rengeteg mondanivalónk van a másiknak, és elkezdtünk úgy beszélgetni, mint régi barátok, akik hosszú távollét után végre találkoznak. Nevetésünktől visszhangzott az étkező. Beszéltem a Kumgang hegységről is. − Elmentem a Kumgang hegységbe, és valóban gyönyörű, varázslatos hely − meséltem. − Ki kellene alakítani turista célponttá a népünk számára. − A Kumgang hegység egyesített szülőföldünk közös kincse lesz − mondta Kim elnök. − Ezért biztosítottam, hogy csak bizonyos emberek nyúlhatnak hozzá. Ha nem jól fejlesztjük, tönkre lehet tenni. Önnek világlátott szeme van, meg tudnék bízni olyasvalakiben, mint ön, hogy átvegye és fejlessze nekünk. Kim elnök odáig ment, hogy megkért, fejlesszük együtt a Kumgang hegységet. − Elnök úr − mondtam −, Ön idősebb mint én, ezért olyan, mintha a bátyám lenne. Azt válaszolta, − Moon elnök, mostantól szólítsuk egymást bátyámnak és öcsémnek −, és erősen megragadta a kezem. Kim elnök és én kézenfogva sétáltunk végig az előcsarnokon, ahol közös emlékfotókat készítettek rólunk. Ezt követően távoztam a rezidenciából. Miután elmentem, később hallottam, hogy Kim elnök

285


azt mondta fiának, Kim Dzsongilnak, – Moon elnök nagyszerű ember. Sok emberrel találkoztam életemben, egyik sem olyan, mint ő. Nagy léptékben gondolkodik, és túláradó szíve van. Közel érzem magam hozzá. Jólesett vele lenni, és szívesen vettem volna, ha hosszú ideig marad. Szeretnék újra találkozni vele. Miután meghalok, ha bármi megbeszélés van Észak és Dél viszonyával kapcsolatban, mindig ki kell kérned Moon elnök tanácsát. Úgy tűnt hát, hogy nagyon jól megértettük egymást. Rögtön miután egyhetes tartózkodásom végeztével elhagytam Phenjant, Jon Hjang Muk miniszterelnök egy észak-koreai delegáció élén Szöulba érkezett. Jon miniszterelnök aláírt egy szerződést a Koreai-félsziget nukleáris leszereléséről. Következő év január 30-án Észak-Korea aláírt egy nukleáris korlátozási szerződést a Nemzetközi Atomenergia Ügynökséggel, így betartva Kim Ir Szen nekem tett ígéretét. Ezek voltak azok az eredmények, amelyeket Phenjanban az életem kockáztatásával értem el.

286


A földet meg lehet osztani, de a népet nem

A

Koreai-félsziget egyike az utolsóként megmaradt megosztott országoknak. A mi felelősségünk egyesíteni a félszigetet. Nem örökíthetünk kettéosztott szülőföldet leszármazottainkra. Megengedhetetlen, hogy egy egységes nép ketté legyen osztva, hogy békeszerető emberek ne láthassák a szüleiket, testvéreiket. A vonalat, amely Észak- és Dél-Koreát kettéválasztja, emberek húzták. A földet ketté lehet így osztani, de a népet nem. Az, hogy nem felejtjük el egymást, és mintegy hatvan év után is vágyódunk egymás után, azt mutatja, hogy egy nép vagyunk. A koreai népet hagyományosan úgy ismerik, mint a „fehérruhás népet”, hagyományos öltözékünk miatt. A fehér a béke színe. A mi népünk a béke népe. A japán megszállás ideje alatt Mandzsúriában és Szibériában koreaiak, kínaiak és japánok éltek, akik időnként segítették egymást, máskor pedig egymás életére törtek. Ez idő alatt a koreaiak soha nem hordtak kardot vagy kést, mint a kínaiak vagy a japánok. Helyette kovakövet hordtunk. A tűzgyújtás Mandzsúria és Szibéria fagyos földjén az élet megóvását szolgálta. Ilyenek vagyunk mi. Tiszteljük a Mennyet, fenntartjuk az erkölcsi elveket és szeretjük a békét. Népünk sok vért hullajtott a japán megszállás és a koreai háború ideje alatt. Ez azonban nem hozta el országunk egyesítését vagy a béke uralmának megalapítását. Országunk derékban kettétört, egyik fele a kommunizmus sötét világává vált. Szükségünk van az egyesítésre népünk szuverenitásának

287


helyreállításához. Véget kell vetnünk Észak és Dél megosztottságának, hogy béke lehessen. Csak akkor lehet a világban békét teremteni, ha először a békés egyesítést végrehajtottuk és helyreállítottuk szuverenitásunkat. A koreai nép arra lett teremtve, hogy békét hozzon a világnak. Mindennek van neve, és a neveknek jelentésük van. Népünk hagyományos fehér ruhája jól látható, nappal és éjjel egyaránt. A fehér feliratokat még éjjel is könnyű észrevenni. Ennek megfelelően a népünk rendeltetése az, hogy a béke üzenetét közvetítse szerte a világban, nappal és éjjel is. Észak- és Dél-Koreát a tűzszüneti megállapodás vonala választja el egymástól, de nem ez a probléma. Ha egyszer eltávolítjuk azt a vonalat, még nagyobb korlátot találunk mi magunk, valamint Oroszország és Kína között. Népünknek, hogy az valódi békét élvezhesse, le kell győznie azokat a tűzszüneti vonalakat is. Nehéz lesz, de nem lehetetlen. A legfontosabb a mi saját hozzáállásunk. Hiszem, hogy mikor az ember izzad, az utolsó cseppet is ki kell izzadnia, ami csak benne van. Még az utolsó apró cseppet is ki kell izzadnia, ami a szívében van. Így nem lesz benne megbánás, és minden a helyére kerül. Ugyanez igaz, amikor bármi nehéz dolgot próbálunk elérni. A nehézség csak akkor ér véget, ha minden szinten győzelmet arattunk, és minden letisztult. Bármi legyen a feladatunk, mindent alaposan el kell rendezni, és akkor gyümölcsöt hozhat. Nem állíthatjuk helyre népünk teljes szuverenitását anélkül, hogy ilyen könnyekkel teli nehézségeken mennénk keresztül. Ma sokan beszélnek békés egyesítésről. Én azonban már akkor ezt hangsúlyoztam, amikor mások nem merték használni a „békés egyesítés” kifejezést, mert attól tartottak, megsértik az

288


antikommunista törvényt vagy a nemzetbiztonsági törvényt. Ma, ha megkérdezik, mit kell tenni az egyesítés eléréséhez, ugyanazt mondom, amit mindig is mondtam erről a témáról: „Ha a délkoreaiak jobban szeretik Észak-Koreát, mint Dél-Koreát, és az észak-koreaiak jobban szeretik Dél-Koreát, mint Észak-Koreát, akkor még ma egyesíthetjük a félszigetet.” Azért tudtam akár az életem árán is Észak-Koreába menni 1991-ben, hogy találkozzam Kim elnökkel, mert az ilyen szeretet alapja megvolt bennem. Megállapodtam vele a szétszakadt családok egyesítéséről, Észak-Dél gazdasági együttműködéséről, a Kumgang hegység fejlesztéséről, a Koreai-félsziget nukleáris leszereléséről, és egy Észak-Dél csúcskonferencia előkészítéséről. Senki nem gondolta, hogy egy antikommunista elmegy egy kommunista országba és megnyitja az egyesítés kapuját, azonban én megleptem a világot. Kim elnökkel való találkozásomat megelőzően két órás beszédet tartottam a Manszude Gyűlésteremben, Észak-Korea törvényhozó testületének, a Legfelsőbb Népgyűlésnek az üléshelyén. Az előadás címe „A vér nem válik vízzé” volt. Aznap Észak-Korea vezetése előtt arról beszéltem, hogyan lehet a szeretet általegyesíteni Észak- és Dél-Koreát. Ott álltam az észak-koreai vezetőség előtt, akik fel voltak fegyverezve Kim Ir Szen filozófiájával, és elmondtam, miben hiszek. − Északnak és Délnek egyesülnie kell − jelentettem ki −, azonban puskák és kardok nem tesznek minket eggyé. Észak és Dél egyesülése nem katonai erővel fog megtörténni. Még a koreai háború is sikertelen volt e tekintetben, és bolondság bárkinek is azt gondolnia, hogy még egy kísérletet tehet fegyveres erővel. Az egyesítés nem is az önök által támogatott dzsucse ideológiával fog megtörténni. Mi hozza el az egyesítést? A világ nem csupán

289


az emberek erejétől működik. Mivel Isten létezik, semmit nem lehet pusztán emberi erőfeszítéssel elérni. Még olyan borzalmas helyzetben is, mint egy háború, Isten végrehajtja a gondviselését. Ezért nem egyesülhet Észak és Dél a dzsucse ideológiával, amelyik az embert teszi a középpontba. − Az egyesült szülőföldet csak Istenizmussal lehet megteremteni − folytattam. − Isten védelmez bennünket, és eljön az időnk az egyesítésre. Az egyesítés a rendeltetésünk, egy olyan feladat, amelyet a még a mi korunkban véghez kell vinni. Ha nem tudjuk beteljesíteni az egyesítés szent feladatát ebben a korban, az egész örökkévalóságon át képtelenek leszünk felemelni fejünket a felmenőink és leszármazottaink előtt. − Mi az Istenizmus? Isten tökéletes szeretetének alkalmazása. Se a jobboldal, se a baloldal nem tudja Koreát egyesíteni. Csak úgy lehetséges, ha van egy középső oldal, ami a másik kettő között összhangot hoz létre. − Hogy a szeretet útját járják, bocsánatot kell kérniük a világ előtt Dél inváziója miatt. Tudok róla, hogy Észak-Korea húszezer állandó kémet épített be Dél-Koreába. Küldjenek üzenetet azonnal mindegyiküknek, és utasítsák őket, hogy adják fel magukat a dél-koreai hatóságoknak. Ha megteszik, olyan oktatást kapnak tőlem, amely a helyes irányba igazítja az ideológiájukat, és hazafiakká teszi őket, akik hozzájárulnak Észak és Dél békés egyesítéséhez. Rácsaptam az előttem álló asztalra, miközben beszéltem. Bok Juk Ki Bok és Hjan Kim Dal elnökhelyettes arca megfeszült a félelemtől. Tudatában voltam, milyen veszélynek lehetek kitéve a kijelentéseim miatt, de el kellett mondanom, amiért jöttem. Nem egyszerűen sokkolni próbáltam a hallgatóságot. Tudtam, hogy azonnal jelentik a beszédemet, szóról szóra, Kim elnöknek

290


és fiának, Kim Dzsong-il alelnöknek. Ezért egyértelműen ki akartam fejezni célomat. Mire befejeztem, az észak-koreaiak közül néhányan tiltakoztak, tudni akarták, hogy merek így beszélni. A kíséretemre néztem és láttam, hogy holtsápadtak a félelemtől. Az egyháztagok, akik velem voltak, azt mondták: „A beszéd nagyon éles hangvételű volt, és a hallgatóság hangulata nem volt jó.” Én azonban hajthatatlan maradtam. − Miért jöttem ide? − kérdeztem tőlük. − Nem azért jöttem, hogy Észak-Korea tájait megnézzem. Ha úgy megyek el, hogy nem mondom el, amit el kell mondanom, a Menny megbüntet engem. Még ha a mai beszédemet kifogásként használják is, hogy megtagadják a Kim elnökkel való találkozásomat, és kidobnak az országból, akkor is el kellett mondanom azt, ami miatt idejöttem. 1994. július 8-án Kim elnök hirtelen meghalt. Halála akkor jött, amikor az Észak-Dél kapcsolatok minden idők legmélyebb pontján álltak. Dél-koreai földön Patriot rakétákat telepítettek, az amerikai háború-héják a jongbjoni nukleáris létesítmények elpusztítását támogatták. Úgy tűnt, a háború bármelyik pillanatban kitörhet. Észak-Korea bejelentette, hogy nem fogad külföldről gyászolókat, azonban fontosnak éreztem, hogy küldjünk valakit. Be akartam tartani ígéretemet, mivel korábban testvéri kapcsolatot fogadtunk Kim elnökkel. Hívtam Pak Bo Hit. − Menj azonnal Észak-Koreába képviseletemben, hogy meggyászoljuk Kim elnök halálát − mondtam. − Senki nem juthat be most Észak-Koreába − felelte. − Tudom, hogy nehéz, de valahogy meg kell tenned. Nem érdekel, ha át kell úsznod a Jalu folyót. Juss be, és add át részvétemet. Pak Bo Hi először Pekingbe ment, és életét kockáztatta, hogy beszéljen Észak-Koreával. Végül Kim Dzsong-il elnök utasítást

291


adott: – Kivételt teszünk egy gyászolóval, aki Moon elnököt képviseli. Kísérjék el Phenjanba. A részvétnyilvánítást követően Kim Dzsong-il elnök találkozott Pak Bo Hival, és udvariasan üdvözölte: „Apám mindig azt mondta, Moon elnök keményen dolgozik hazánk egyesítéséért. Örülök, hogy eljött.” 1994-ben a Koreai-félsziget olyan válságban volt, hogy bármikor felrobbanhatott volna. Abban a helyzetben a Kim Ir Szen elnökkel kialakított kapcsolat miatt tudtuk megoldani a nukleáris válságot a Koreai-félszigeten. Küldeni egy képviselőt, hogy kifejezze a részvétemet − ez nem csupán a gyászolásról szólt. Azért írtam le Kim elnökkel való találkozásomat meglehetősen részletesen, hogy bemutassam, mennyire fontos a két ember közötti hit és hűség. Szülőföldünk békés egyesítése érdekében találkoztam vele. Képes voltam hittel és hűséggel átadni aggodalmamat népünk sorsával kapcsolatban. Ennek eredményeképpen, halála után fia, Kim Dzsong-il elnök fogadta gyászoló képviselőnket. Nincs megmászhatatlan fal, nincs megvalósíthatatlan álom, ha őszinte szívvel megosztjuk szeretetünket. Amikor Észak-Koreába mentem, szülőföldemként, testvérem otthonaként gondoltam rá. Nem azért mentem, hogy szerezzek bármit is tőlük, hanem azért, hogy megosszam velük szeretettel teli szívemet. A szeretet ereje nem csak Kim Ir Szen elnököt érintette meg, de fiát, Kim Dzsong-il elnököt is. Azóta a mai napig különleges kapcsolatot tartunk fenn Észak-Koreával. Minden alkalommal, amikor az Észak-Dél kapcsolatban nehézség adódott, szerepet játszottunk a kapu kinyitásában. Ez mind azon a tényen alapszik, hogy találkoztam Kim Ir Szen elnökkel, kitártam előtte őszinte szívemet, és bizalmi kapcsolatot építettem vele. Ezért fontos a bizalom.

292


Kim elnökkel való találkozásom folytán most Észak-Koreában működtetjük a Pjonghva Motors autógyárat, a Potonggang Hotelt és a Világbéke Központot. Phenjan környékén nyolc hirdetőtáblája van a Pjonghva Motorsnak. Amikor a dél-koreai elnök meglátogatta Észak-Koreát, az észak-koreai hivatalnokok elvitték a Pjonghva Motors gyárába. Az elnököt elkísérő vezető üzletemberek a Potonggang Hotelben szálltak meg. Az Észak-Koreában dolgozó, nem észak-koreai egyháztagjaink minden vasárnap a Világbéke Központban gyűlnek össze Istentiszteletre. Mindezeknek a projekteknek a célja a békés kapcsolattartás, valamint Észak és Dél békés egyesítése, és nem a profitszerzés. Olyan erőfeszítések ezek, amelyek hozzájárulnak Észak és Dél egyesítéséhez, mivel a koreai nép iránti szeretetet fejezik ki.

293


Puska és kard helyett igaz szeretet

N

em csak tűzszüneti vonal osztja ketté népünket. A Jongnam és Honam régiókat is kettéválasztja egy láthatatlan vonal. A Japánban élő koreaiak is megosztottak két szervezet között: a Koreai Polgárok Szövetsége, vagy Mindan, amely Dél-Koreához kötődik, illetve a Koreai Polgárok Általános Társasága, vagy Csongrjon, amely Észak-Koreához kötődik. A Japánban működő két szervezet közti konfliktus alapja az egyes szervezetek tagjainak szülővárosa. Második és harmadik generációs koreai állampolgárok, akik soha nem voltak szüleik szülővárosában, továbbra is konfliktusban állnak egymással, amint a szüleik által meghúzott vonalak korlátain belül élnek. A két szervezet tagjai enyhén eltérő nyelvet használnak, gyermekeiket külön iskolákba küldik, és nem házasodnak egymás között. 2005-ben régóta dédelgetett tervemet hajtottam végre, hogy egységet teremtsek a Japánban élő koreaiak között, valamint a Jongnam és Honam régiók között. A Mindan ezer tagját, valamint a Csongrjon ezer tagját hívtam meg Szöulba, és testvéri kapcsolatokat hoztam létre a Jongnam régióból jövő ezer emberrel, valamint a Honam régióból jövő ezer emberrel. Japánban majdhogynem lehetetlen, hogy a Csongrjon és a Mindan együtt leüljön és Észak és Dél békés egyesítéséről beszéljen. Nehéz feladat volt összehívni ezeket az embereket, de mélyen megindító volt látni őket együtt ülni, egymást átölelni. Az egyik Csongrjon tisztviselő először járt Szöulban. Könnyek között mondta el, milyen mélyen bánja a sok évet, amit olyan háborúval töltött, ami nem az övé,

294


különösen, hogy még abban sem volt biztos, apja a félsziget mely részéről is származott. Elmondta, mérhetetlenül szégyelli magát, hogy életét a szívében meghúzott, értelmetlen határvonallal élte. Azért, hogy teljesen megértsük a Koreai-félsziget megosztottságát és a két oldal közötti konfliktust, képesnek kell lennünk átfogóan tekinteni a múltra, jelenre és jövőre. Semmi sem történik ok nélkül. A Koreai-félsziget megosztottságát a jó és a rossz közötti harc történelme teremtette. Amikor kitört a koreai háború, a Szovjetunió, Kína és más kommunista országok Észak-Korea segítségére siettek. Hasonlóképpen, az Egyesült Államok vezetésével tizenhat ország küldött fegyveres segítséget Dél-Koreának. További öt ország orvosi segítséget küldött, húsz ország háborús felszereléseket. Mely másik háborúban vett részt ilyen sok ország a küzdelemben? Azért vett részt az egész világ egy olyan kicsi országban folyó háborúban, mint Korea mert ez a háború helyettesítő háború volt a kommunizmus erői és a szabadság erői között. Azt lehet mondani, hogy Korea az egész világot képviselte, és a jó és a rossz őrjöngve harcolt a földjén. Alexander Haig, nyugalmazott tábornok és korábbi államtitkár, váratlan kijelentést tett a Washington Times tizedik évfordulóján elmondott köszöntő beszédében, 1992-ben. − A koreai háború veteránja vagyok − mondta. − Parancsnokként én voltam felelős a Hungnam elleni támadásért, amely a lehető legerősebb támadás volt. Megrendülve hallom, hogy Moon tiszteletest fogva tartották a kommunisták, és hogy az aznapi támadás szabadította ki. Úgy tűnik, engem azért küldtek oda, hogy kiszabadítsam Moon tiszteletest. Most Moon tiszteletes itt van, hogy megmentse Amerikát. A Washington Times az újság, amely megmenti az amerikai népet azzal, hogy a történelem kiegyensúlyozott nézőpontját képviseli, amelyik se nem jobboldali,

295


se nem baloldali; amelyik az előre vezető utat mutatja. Mint láthatjuk, nincs véletlen a történelemben. Pár éve Koreában voltak emberek, akik amellett érveltek, hogy Douglas MacArthur tábornok híres szobrát az Incseon parkból el kellene távolítani. Azt állították, hogy ha az Egyesült Nemzetek erői nem kapcsolódnak be a háborúba, az ország ma nem lenne megosztva Észak és Dél között. Mindez mélyen megdöbbentett, és határozottan szót emeltem ellene. Így érvelni csak a kommunista párt pozíciójából lehet. Globális szinten nagy áldozatokat hoztak, mégis, a félsziget megosztott maradt. Nem tudjuk az egyesítés eljövetelének pontos dátumát, de nyilvánvaló, hogy nagy lépéseket teszünk felé. Sok akadályt kell leküzdeni az egyesítéshez vezető úton. Az egyes akadályokkal szembetalálkozva azon kell dolgoznunk, hogy lebontsuk és továbbhaladjunk. Az egyesítés, noha hosszú ideig tarthat és nehéznek bizonyulhat, mindenképpen megvalósul, ha olyan elszántsággal dolgozunk, mintha a Jalu folyót úsznánk át. A Szovjetunió felbomlását követően Románia állt ellen legtovább a változásoknak a közép- és kelet-európai országok közül. Azután végül, 1989 végén Románia véres népfelkelést élt meg. Amint a rezsimet megdöntötték, Nicolae Ceauşescut, aki huszonnégy évig vezette az országot, feleségével együtt kivégezték. Brutális diktátor volt, aki könyörtelenül lemészárolta azokat, akik ellenezték politikáját. A diktátorok a világon mindenütt igyekeznek a lehető legszorosabban tartani a gyeplőt, mert félnek, hogy amennyiben elveszítik a hatalmat, az életük is veszélybe kerül. Úgy gondolom, ha egy diktátor biztos lehet afelől, hogy élete nem kerül veszélybe, akkor nem fog meggondolatlanul beszaladni egy zsákutcába úgy, ahogy Ceauşescu tette. Országunk is nemsokára egyesülni fog, így vagy úgy. Így

296


a politikusoknak és a közgazdászoknak meg kell tenniük a szükséges előkészületeket a saját szakterületükön. Vallásos emberként keményen dolgozni fogok, hogy előkészüljek az egyesült Korea üdvözlésére, ahol szeretettel átölelhetjük az észak-koreai embereket, és közös békében osztozhatunk. Sokáig tanulmányoztam Németország egyesítését. Meghallgattam a résztvevők tapasztalatait azzal kapcsolatban, hogyan történhetett, hogy egyetlen puskalövés vagy egyetlen csepp kiontott vér nélkül végbement az egyesítés. Azt reméltem, hogy így megtalálom a Koreának megfelelő utat. Rájöttem, hogy Németország elsősorban azért egyesülhetett békésen, mert a keletnémet vezetőkkel megérttették, nem lesz veszélyben az életük az egyesítést követően. Ha a keletnémet vezetők nem hitték volna, hogy ez így lesz, nem engedték volna, hogy olyan könnyen végbemenjen az egyesítés. Arra a meggyőződésre jutottam, hogy hasonló megértést kell biztosítanunk az észak-koreai vezetőknek. Japánban nemrég kiadtak egy Észak-Koreában játszódó novellát. Ebben a képzeletbeli történetben Észak-Korea vezetői újra és újra megnézik Ceauşescu kivégzésének videó felvételét, és felkiáltanak: „Ez fog velünk is történni, ha elvesztjük a hatalmat! Semmiképp nem engedhetjük ki a kezünkből a hatalmat!” Természetesen ez csak egy Japánban kiadott novella, de figyelmet kell szentelnünk ennek a valós problémának és megoldást kell találnunk az észak-koreai vezetők részére, hogy elhozhassuk Korea gyors egyesítését. A béke világát felépíteni a Koreai-félszigeten nem olyan nehéz, mint gondolnánk. Ha Dél-Korea teljes mértékben ÉszakKoreáért él, Észak-Korea nem akar majd harcolni Déllel, és a béke természetesen eljön a félszigetre. Az erő, amellyel hatni lehet egy ellenszegülő gyerekre, az nem az ököl vagy a nyers erő,

297


hanem a szeretet ereje, amely természetesen tör fel a szív mélyéről. A rizsnél és a műtrágyánál sokkal fontosabb, hogy szeretetet adjunk Észak-Koreának. Soha nem szabad elfelejtenünk, hogy csak akkor fogja Észak kinyitni a szívét felénk és a világ felé, ha figyelembe vesszük Észak-Korea helyzetét, illetve ha őszinte és szerető szívvel érte élünk,.

298

Hetedik fejezet

KOREA JÖVŐJE, A VILÁG JÖVŐJE


A világszintű harmónia a Koreai-félszigeten kezdődik

A

nnyira hiányzik a szülővárosom, hogy álmomban sokszor meglátogatom. Szülőföldem messze túl van Szöulon, Csongdzsu, Észak-Koreában. Olyan vidék, ahol vannak hegyek és tenger is. Akármerre járok, akármennyi is az idő, szívem mindig oda vágyakozik, ahol szeretet és élet van. Mindannyian szüleink vérvonalába születünk, és ahogy növekszünk, szüleink szeretete táplál minket. Nem feledhetjük szülőföldünket, mert az a hely az, amelyet átitat szüleink szeretete. Ez az oka annak, hogy minél idősebbek leszünk, annál jobban hiányzik a szülővárosunk. Ott vannak a gyökereink, oda kell visszatérnünk. Nehéz az embernek elszakítani magát dolgoktól, amelyek alapvetően fontosak számára. 2004-ben harmincnégy év után befejeztem a tevékenységemet az Egyesült Államokban és visszatértem a Koreai-félszigetre, ahol a mennyei szerencse lakozik. Nem ismerjük fel, pontosan melyik pillanatban lesz reggelből délelőtt, és azt sem ismerjük fel, pontosan melyik pillanatban megy át az este éjszakába. Ugyanígy, az ember azt a pillanatot sem veszi észre, amikor a Menny a munkáját végzi. Így van ez a mi életünkkel is. Sikereink és kudarcaink pillanatai mind anélkül mennek el mellettünk, hogy teljesen tudatában lennénk, mikor kezdtek kibontakozni. Ugyanez igaz a nemzetekre is. Nem tudhatjuk a pillanatot, amikor jó vagy rossz szerencse jön el a nemzetre. A menynyei szerencse olyan erő, amely a világot mozgatja; alapelv, amely az univerzumot körforgásban tartja. Noha talán nem tudjuk,

300

. Kore a j övőj e , a vi l ág jövője .

nyilvánvalóan van valami, amit mennyei szerencsének hívnak, amit az Egyetlen, aki ezt a világot teremtette, gondviselése irányításához használ. Az univerzum a saját rendjével tökéletes összhangban mozog. A világ összes lénye magában hordoz egy bizonyos alapelvet, ami már ott van, mielőtt még létrejönne. Amikor egy kisbaba megszületik, senkinek nem kell megtanítania, hogyan lélegezzen, hogyan nyissa ki a szemét. A baba mindenféle utasítás nélkül teszi ezt. A dolgok, amelyek maguktól megtörténnek, értékes kulcsokat hordoznak az univerzum titkaihoz. Sok jelenség látszólag csak úgy magától megtörténik. Valójában azonban nem így történnek. Az univerzum természeti jelenségeiben elrejtve egy irányított erő létezik, amiről nem tudunk és amit nem értünk. Ugyanez igaz az univerzumban a szerencse erőivel, vagyis a mennyei szerencsével kapcsolatban. Ahogy az univerzum fordul, biztosan lesz az erőteljes szerencsének egy időszaka. Ha megértjük az univerzum alapelvét, miszerint a telet követi a tavasz, majd a nyár, akkor előre láthatjuk Korea fényes jövőjét a balszerencse hosszú tele után. A bölcsek hozzáigazítják magukat az univerzum törvényeihez és ritmusához. Amikor Amerikában voltam, gyakran horgásztam a Hudson folyón, az otthonunkhoz közel. Nagyon ügyes halászember voltam fiatalkorom óta, de voltak napok a Hudson folyón, amikor nem fogtam egy apró pontyot sem, és csüggedten kellett hazatérnem. A halak bizonyos útvonalakon haladnak, és vannak időszakok, amikor elhaladnak ott. Ha nem tudjuk, merre vannak ezek az útvonalak, és mikor jelennek meg a halak, nem fogunk egyetlen halat sem. Csak azért, mert ott a víz, nem lesz mindig arra járó hal is. Aki nem érti ezt meg, egész nap és egész éjszaka a vízben tarthatja a damilját,

301


semmi haszna nem lesz belőle. Ugyanez igaz a mennyei szerencsére. Ha nincs szemünk meglátni a jövőt, nem látjuk a mennyei szerencsét, még akkor sem, ha az arcunkba bámul. Ezért fontos, hogy pontosan megértsük a mennyei szerencsét, és hogy képesek legyünk érzékelni annak mozgásait. A világ civilizációjának fejlődése a történelem során nyugati irányban haladt. Egyiptom kontinentális civilizációja adott életet Görögország és Róma félszigeten létrejött civilizációinak, majd Britannia szigeten lévő civilizációjává fejlődött, mielőtt továbbment volna egy másik kontinentális civilizációra, ezúttal Amerikába. A civilizáció tovább folytatta nyugatra tartó útját, a Csendes-óceánon át Japánba. Az emberi civilizáció mozgása nem állt meg itt. Az erő, amely Japánt ilyen nagyszerű pozícióba emelte, most továbbhalad a Koreai-félszigetre. Ahhoz, hogy Japán sziget-civilizációja kapcsolódhasson a kontinenshez, egy félszigeten kell keresztülmennie. Ázsiának persze vannak más félszigetei is, de csak Korea rendelkezik megfelelő alappal ahhoz, hogy megörökölje a jelenkori civilizációt. A Koreai-félsziget a legtökéletesebb geopolitikai pozícióban áll. Japánnal és a Csendes-óceán túlpartján lévő Amerikával szemben fekszik. Kapcsolódik Ázsia és Európa kontinenséhez is, és közös határa van Kínával és Oroszországgal. Ez az oka annak, hogy Korea a nagyhatalmak küzdelmeinek gyújtópontjában volt, és ezért sokat szenvedett. A hidegháború során puszta létezésünkért harcoltunk a kommunizmus elleni háborúban. A világ legerősebb hatalmainak figyelme továbbra is a Koreai-félszigetre irányul, így Korea megosztott ország maradt és képtelen arra, hogy teljes békét élvezzen. Eljött az idő, amikor Korea, ahol a nagyhatalmak érdekei ütköznek, fontos szerepet kap az ezen országok közötti háború

302


megelőzésében. Ennek eredményeként olyan pozícióba kerül, hogy a világ többi részét jólétbe és békébe fogja vezetni. A mennyei szerencse hatalmas felelősséggel jár. Most, hogy a Koreai-félsziget elérkezett a mennyei szerencséjéhez, golyóscsapágyhoz hasonló szerepet kell játszania, biztosítva, hogy ezek az országok ne ütközzenek össze, hanem képesek legyenek szorosan együttműködni a világ jóléte és békéje érdekében. A golyóscsapágy funkciója az, hogy helyén tartsa a berendezés tengelyét, miközben lehetővé teszi a tengely szabad forgását. Koreának gördülékeny kapcsolatokat kell ápolnia a nagyhatalmakkal, és golyóscsapágyként lehetővé kell tennie, hogy a béke szabadon forogjon körbe a világban. Hosszú ideje intenzív előkészületeket teszek arra, hogy Korea betölthesse ezt a szerepet. Támogattam Gorbacsov glasznoszty politikáját és előrevittem a Szovjetunióval való kapcsolat javítását. Támogattam Teng Hsziao Ping nyolcvanas évek végén kezdődő reformjait és nyitási politikáját Kínában. Kínában a tevékenységemet a Janbian Egyetem támogatásával kezdtem, hogy mérnöki kollégiumot hozzak létre. Még a Tienanmen téri történések után is, amikor a külföldi tőke elpártolt Kínától, mi Kínában maradtunk, és több százmillió dollárt fektettünk be Huizhuban, Kvangtung tartományban. Ezt nem csupán gazdasági okok miatt teszem. Vallásos ember vagyok, nem üzletember. A vallásos ember az, aki a jövőbe lát, és felkészül arra. Oroszország, Kínának, Japánnak és az Egyesült Államoknak meg kell tanulnia együttműködni egymással, miközben a Koreai-félsziget szellemi csapágyát használják. A Koreaifélsziget sorsa az, hogy a világbéke tengelyévé váljon. Amikor elkezdtem a Korea és Szovjetunió, valamint a Korea és Kína közötti kapcsolatok javításán dolgozni, láttam,

303


hogy Koreában nincs orosz vagy kínai szótár, amely alapvető szükséglet lett volna. Nagyon keveset lehet elérni, amíg meg sem értjük egymás nyelvét. Amikor hallottam, hogy akadémikusok egy csoportja előrelátóan elkezdett dolgozni a kínai-koreai és az orosz-koreai szótáron, támogattam ezt a két projektet. A KínaiKoreai Szótár Projektet Hong Il Szuk professzor vezette a Koreai Egyetem Koreai Kultúra Intézetéből, és az egyetem orosz tanulmányok tanszékének számos professzora állt az orosz-koreai szótár kiadásának erőfeszítése mögött. Ezek a szótárak döntő szerepet játszanak a két Korea, valamint Kína és Oroszország közötti kapcsolatokban. Amikor egy szikla, amely a legmagasabb hegy csúcsán áll, egyszer lezuhan, egészen a völgy legmélyéig jut. Ez szemlélteti a nyugati civilizáció változó szerencséjét. Közismert, hogy a nyugat elképesztő fejlődést ért el a tudomány felhasználásával, most azonban az erkölcsi hanyatlás a völgy mélyére küldi. A völgynek alja a kelet, amelyik szellemi kultúrát ápolt és fejlesztett több ezer éven keresztül. Különösen a Koreai-félsziget az a hely, ahol a keleti és a nyugati kultúrák találkoznak, ugyanígy itt találkozik a kontinentális és az óceáni civilizáció. Oswald Spengler történész és filozófus bemutatott egy ciklikus elméletet a civilizációk emelkedéséről és hanyatlásáról, amelyben komor képet mutat a demokráciáról, és olyan kormányzatként írja le, ami a nyugati civilizációt hanyatlásba viszi. Úgy érvelt, hogy a demokráciát a pénz vezérli, és a demokrácia korrumpáló ereje, illetve az erkölcsi hanyatlás jelei magukkal hozzák a materializmus térnyerését és a tudomány kultuszát. A mai nyugati kultúrát tekintve megmutatkozik, hogy némely gondolata látnoki volt. Az atlanti civilizáció, amely idáig virágzott, nyilvánvalóan új kor előtt áll, ami az egyre emelkedő csendes-

304


óceáni civilizáció kora. Ázsia, Koreával a központi szerepben, az új világtörténelem főszereplőjévé válik. A világ népességének kétharmada Ázsiában él. Az összes jelentős vallás Ázsiából indult, amely sokáig szolgáltatta az emberiség szellemi gyökereit. Elkerülhetetlen, hogy a nyugati és a keleti civilizációk harmóniába kerüljenek a Koreai-félszigeten. A világ gyorsan változik, és a mennyei szerencse Korea irányába halad, egyre növekvő tempóval. Azonban ha a Koreai-félsziget megfelelően be akarja tölteni fontos szerepét abban, hogy a világot a káosz korán keresztül harmóniába és békébe vezesse, akkor jól fel kell készülnie. Le kell számolnia az előítélettel és önzéssel fémjelzett múlttal, és tiszta szemmel, illetve új szívvel kell köszöntenie az új kort.

305


Út a szenvedéstől és a könnyektől a békéhez és a szeretethez

A

koreai nép ezidáig megtapasztalt tragikus történelmének mély jelentése van. Korea azért szenvedett sokat, mert ennek a szenvedésnek kell alappá válnia, amelyből a világbéke megszülethet. Mivel oly sokáig viselte a szenvedést és a nehézségeket, Korea most központi nemzetté válhat, amelyből Isten békét hoz a világnak. Noha a koreaiak számtalan megpróbáltatáson mentek keresztül, senkit nem tettünk az ellenségünkké, senkit nem gyűlöltünk. Néhány szomszédunk nehézségeket okozott nekünk, mi azonban sosem tettük őket kiengesztelhetetlen ellenségünkké. A koreai nép kialakította a szív kultúráját, amely képessé tesz minket arra, hogy megbocsássunk ellenségeinknek. Először magunkat kell uralni, hogy az ellenséget szeressük és elfogadjuk. Az egyén csak akkor lesz képes az ellenséget szeretni, ha már győzelmet aratott saját belső konfliktusai felett. Az üldöztetést szenvedő emberek vannak legközelebb Istenhez. Ahhoz, hogy valaki megértse Isten szívét, meg kell tapasztalnia az Ő könnyekkel teli szívét. Ha elveszíti a családját vagy az országát, még az is sírni fog, aki általában nem ejt könnyeket. Elkeseredetten és könnyek között fog perelni Istennel. A szenvedések közepette átélt nehézségektől zokogni fog szívünk, Isten áldását azonban az ilyen szív kapja meg. Isten a könnyektől átitatott szívhez jön el. Korea azért lett a mennyei szerencse földje, mert oly sok könny hullott a koreai nép szívében.

306


A koreaiak tisztelik az elődöket. Bármilyen éhesek legyünk is, soha nem adjuk el a földet, ahol őseink temetkeztek csak azért, hogy ételt vegyünk. Történelmünk során megőriztük azt a gondolkodást, amely tiszteli a Mennyet. Modern, civilizált nemzet vagyunk, amely továbbra is megbecsüli a szellem világát. Amikor elfogadtuk a buddhizmust és a konfucianizmust, gyönyörű vallásos kultúránk jött létre. Nem túl rég a kereszténység és az iszlám hagyománya is elkezdett növekedni itt. Mindezek a vallások konfliktus nélkül élnek együtt Koreában. Elvegyülnek és békében élnek együtt. Mi tett ilyen különleges néppé bennünket? A régi időktől kezdve mindig vallásosak voltunk, és szívünk mindig nyitott volt Isten szavának befogadására. A koreaiak emellett mindig nagy hangsúlyt fektettek az oktatásra és a kiválóságra. Ennek eredményeképpen a koreai nyelvre és a hangul ábécére Mennyből származó kincsként tekintenek. Nyelvünk gazdag melléknevekben és határozószavakban, amelyekkel jól ki lehet fejezni az emberi szívet. Szeretem az általunk használt hangul ábécét és az ábécé eredeti nevét: Hanmindzsongum. Azt jelenti, „megfelelő hangok az emberek tanításához.” Ez a hangul (a koreai írásmód) alapja. Csodálatos jelentéssel bír. A hangul kiválósága évszázadokat kiállt, és továbbra is hozzájárul szépségével az emberi kommunikációhoz, még ebben a digitális korban is. Számomra valóban lenyűgöző, hogy mássalhangzók és magánhangzók egyszerű kombinációjával az emberek kommunikálni tudnak és a teremtés összes hangját is utánozni tudják. Az elmúlt harminc év során sokszor mondtam egyházunk tagjainak más országokban, hogy készüljenek fel a jövőre azzal, hogy megtanulnak koreaiul. Nemrégiben kínai újságírók új kifejezést alkotottak: hallyu, vagyis koreai hullám,

307


amely a modern koreai kultúra gyors ázsiai terjedésére vonatkozik. A koreai popzene, tévédrámák és mozifilmek népszerűsége ugrásszerűen megnövelte a koreaiul tanuló emberek számát. Most már sokan beszélnek koreaiul Japánban, Mongóliában, Vietnámban, sőt még Afrikában is. Ez sohasem véletlen. A szellem a szóban lakozik. A japánok azért próbálták olyan keményen megszüntetni a koreai nyelv használatát az erőszakos megszállásuk során, hogy lerombolják a koreai nép szellemét. A tény, hogy világszerte sok ember beszél koreaiul, azt jelenti, hogy a koreai nép szíve és szelleme virágzik jelen világunkban. Korea kulturális befolyása a mennyei szerencsének köszönhetően növekszik tovább. A koreaiak soha nem akarnak mások terhére lenni. Amikor Amerikában voltam, láttam a koreai emberek makacs természetét. Az Egyesült Államok olyan ország, ahol sok különféle szociális biztonsági háló létezik, a koreaiak azonban szinte soha nem támaszkodnak ezekre. Ahelyett, hogy a kormány támogatásában bíznának, megtalálják a módját, hogy pénzt keressenek gyermekeik felnevelésére, valamint arra, hogy idős szüleikről gondoskodjanak. A koreaiak így mutatják meg önállóságukat. Ezt látom a misszionáriusoknál is, akiket kiküldtünk a világba. Nem félnek attól, hogy olyan országokban menjenek, amelyekről alig tudnak valamit. Ez nem csak a misszionáriusokra, de az üzletemberekre is igaz. Ha egyszer megvan a küldetésük, akárhová kell menniük a világban, mindent eldobnak és mennek. Nem haboznak vagy vonakodnak. A koreaiak olyan vállalkozó szelleműek, hogy a világban bárhová elmehetnek, mégis eredményes életet élnek. Szenvedéssel teli történelmünk megtanította, hogy nincs túl nagy akadály. Megtanultunk szembenézni a legrosszabb helyzetekkel és legyőzni azokat.

308


A helyi ünnepségek alkalmával az emberek versenyeznek, hogy a legjobb helyről nézzék az ünneplést. Ez nagyon ön-központú viselkedés. Az ember, aki csendben leül a legrosszabb helyre, az lesz az elkövetkező világ vezetője. Az eljövendő korban nehéz sors vár arra, aki az evésnél is csak magára gondol. Akkor is másokra kell gondolnunk, ha mindössze egyetlen falat ételünk van. Ha be akarjuk fogadni a Koreai-félszigetre érkező mennyei szerencsét, akkor szívünk legmélyén tudatában kell lennünk annak, hogy a „mások” fontosabbak, mint „önmagam”. A múltban mindent elvesztettünk, amit szerettünk. Japán erőszakos megszállása során elvették országunkat. Országunkat ketté osztották, és erővel elválasztottak szerető szüleinktől és testvéreinktől. Korea így a könnyek földjévé vált. Most azonban a világért kell sírnunk. Mostantól ahelyett, hogy magunkért ejtenénk könnyeket, sokkal őszintébben és sokkal elkeseredettebben kell könnyeket hullatnunk a világ érdekében. Ezt kell tennünk a Koreai-félszigeten, ha továbbra is részesülni szeretnénk a mennyei szerencsében. Ha így teszünk, a Koreai-félsziget mennyei szerencséje kiárad a világba. A koreaiak előtt nagyszerű lehetőség nyílt arra, hogy a világbéke korának középpontjában legyenek.

309


A huszonegyedik századi vallás végső célja

A

huszadik század félelmetes változások ideje volt. Több minden történt abban a száz évben, mint az elmúlt kétezer év során. A huszadik század a két világháború kor volt, valamint az az évszázad, amely során a kommunizmus nagy erőre kapott majd eltűnt. Ebben az évszázadban az emberiség hátat fordított Istennek és anyagi dolgokba temetkezett. Mi a helyzet akkor a huszonegyedik századdal? Van, aki azt mondja, a tudomány fejlődése bebizonyította, hogy sok vallásos hittétel csupán babona és lényegtelen a modern világban. Állítom azonban, hogy a vallás szerepe mindig is jelentős lesz mindaddig, amíg az emberek spirituális jellege valóság marad, és amíg a béke világa létre nem jön. Mi a vallás célja? Elhozni Isten ideális világát. A vallások azért evangelizálnak, mert növelni akarják az Isten uralma alatt élők számát. Ha mindenki Isten korlátlan uralma alatt élne, miénk lenne a béke világa, ahol nincs háború vagy megosztottság. A békének kell lennie a vallások által követendő végső célnak. Isten ezt a világot a szeretet és a béke utáni vágyból teremtette. Ha ragaszkodunk ahhoz, hogy kizárólag a mi vallásunk az egyetlen út az üdvözüléshez, és ezzel megosztottságot teremtünk, akkor szembemegyünk Isten akaratával. Isten azt akarja, hogy mindenki keményen dolgozzon a béke, a megbékélés és az együttélés ügyein. Ha az emberek szerint megosztja a családjukat az, hogy az egyházba járnak, azt tanácsolom, hogy elsősorban a családjukra legyenek tekintettel. A vallás csak eszköz, hogy elhozzuk Isten

310


tökéletes világát; magában nem a cél. Az emberiség sorsa, hogy összehozza mindazon nézőpontokat, amelyek egymással szemben állnak. A filozófiának, amely az emberiséget a jövőbe vezeti, képesnek kell lennie minden vallás és filozófia egyesítésére. Elmúltak azok az idők, amikor egyetlen ország az élre áll és vezeti az emberiséget. A nacionalizmus kora szintén véget ért. Ha nem vetünk véget annak a kornak, amelyben az embereket vallások és népek osztják meg, az emberiség nem kerülheti el a háború megismétlődését. A béke kora semmiképp nem jöhet el, ha nem lépünk túl bizonyos kulturális szokásokon és hagyományokon. Egyetlen olyan ideológia, filozófia vagy vallás, amely a múltban az emberiséget alakította, sem képes előidézni a jövőhöz szükséges békét és egyesülést. Új ideológiára és filozófiára van szükségünk, ami túllép a buddhizmuson, a kereszténységen és az iszlámon. Egész életemben oly sokszor kértem az embereket, hogy lépjenek túl vallási közösségeik, sőt vallásuk határain is, hogy szinte a hangom is elment. A világban kétszáznál is több ország van, mindegyik a maga nemzeti határaival. A határok elválasztják az egyik országot a másiktól, azonban a határok által elválasztott országok nem maradhatnak meg örökké. Csak a vallás képes túllépni a nemzeti határokon, de a vallások, amelyeknek össze kellene hozniuk az embereket, maguk is számos, egymással csatázó csoportra szakadtak. Önző gondolkodás lett rájuk jellemző, amely a saját vallásukat vagy felekezetüket helyezi előtérbe. Elhanyagolják a tényt, hogy a világ megváltozott, felvirradt az önzetlenség új kora. Nem lesz könnyű lerombolni a vallások falait, amelyek évezredek óta állnak, azonban ezeknek a falaknak le kell dőlniük, ha a béke világába akarunk lépni. A vallásoknak és felekezeteiknek

311


abba kell hagyniuk értelmetlen harcukat, meg kell találniuk a középutat eltérő véleményeik között, és ki kell fejleszteniük konkrét utakat, hogy előre jussunk a béke világába. Azért, hogy az emberiség boldog lehessen a jövőben, csupán az anyagi bőség nem lesz elegendő. Égetően sürgős, hogy a vallások közötti megegyezés és a szellemi harmónia révén véget vessünk a modern ideológiák, kultúrák és etnikumok közötti harcoknak. Egész életemben a következő felhívást intéztem a sok különféle vallásos emberhez, akikkel szerte a világban találkoztam: először is, tisztelnünk kell más vallások hagyományait, és minden tőlünk telhetőt meg kell tennünk a vallások közötti konfliktus és disszonancia megelőzéséért. Másodszor, minden vallási közösségnek együtt kell működnie a világ szolgálatában. Harmadszor, minden vallási vezetőnek együtt kell működnie, hogy olyan struktúrát alakítsanak ki, amely lehetővé teszi, hogy beteljesítsük közös küldetésünket, a világbéke megteremtését. A jobb szem a bal szemért létezik, a bal szem pedig a jobbért. A két szem együtt a test érdekét szolgálja. Ugyanezt lehet elmondani a test minden más tagjáról. Semmi sem létezik magáért. A vallás sem magáért létezik, hanem a szeretetért és a békéért. Ha egyszer a világbékét beteljesítettük, nem lesz szükség többé vallásra. A vallás végső célja elhozni a szeretetteljes és békés emberi közösség világát. Ez Isten akarata. Nem könnyű olyan környezetet létrehozni, ahol az emberek szíve a béke után sóvárog. A folyamatos oktatás az egyetlen megoldás. Ezért szentelem magam különböző projekteknek az oktatás területén. A Szanhva Művészeti Iskolát még azelőtt alapítottuk meg, hogy egyházunk elég erős lett volna, hogy a saját lábán megálljon. Az iskola az igazság oktatásának szent helye. Melyek azok a

312


legfontosabb igazságok, amiket meg kell tanítani az iskolában? Az első: megismerni Istent és felismerni létezését a körülöttünk lévő világban. A második: megismerni az emberek alapvető eredetét, felelősségünket, és azt, hogy miként tudunk eleget tenni felelősségünknek a világ érdekében. A harmadik: felismerni az emberek létezésének célját és ehhez megteremteni az ideális világot. Ezeket a dolgokat csak azután lehet megérteni, ha hosszú időn keresztül őszintén és odaadóan tanítjuk. Az oktatás ma arra összpontosít, hogy olyan társadalmat hozzon létre, ahol a nyertes mindent visz: az elsőként célba érők jutalma a boldogság monopóliuma. Ez nem megfelelő mód a gyermekek nevelésére. Az oktatásnak eszköznek kell lennie ahhoz, hogy olyan világot hozzunk létre, ahol az egész emberiség jól együtt tud élni. A mostanáig minket uraló oktatási filozófiákat és módszereket át kell alakítanunk olyanokká, amelyek lehetővé teszik, hogy az emberiség közös céljai felé haladjunk előre. Ha az Egyesült Államok csak az Egyesült Államok érdekében oktatna, Anglia pedig csak Angliáért, sötét lenne a jövőnk. Az oktatóknak nem szabad azt tanítaniuk, hogyan éljünk önzően, hanem helyette el kell mondaniuk azt a bölcsességet, ami szükséges a számtalan társadalmi probléma megoldásához, amelyekkel ma szembesülünk. A vallásos oktatók felelőssége még fontosabb. A vallásos oktatóknak nem kell bonyolult elméleteket, valamint vallásuk felsőbbrendűségét oktatniuk, sokkal inkább át kell adniuk diákjaiknak a bölcsességet, hogy szeressék az emberiséget és építsék fel a béke világát. Az önzetlenség alapelvét kell tanítaniuk. Nem várhatunk az emberiségnek boldog jövőt, ha oktatóink nem vállalnak vezető szerepet abban, hogy leszármazottainknak a béke alapelveit megtanítsák. Az emberiség számára szükséges legfontosabb bölcsesség

313


Isten szívének és ideáljának ismeretéből származik. Emiatt a vallás szerepe fontos marad, különösen a huszonegyedik században, amikor úgy tűnik, a tudomány és a technológia átveszi a vallás szerepét a világegyetem működésének megértésében. A világban minden vallásnak meg kell értenie az emberi élet célját, és azonnal be kell szüntetniük minden kisebb és nagyobb ellenségeskedést. Nem saját dicsőségük védelmében kellene harcolniuk. A vallásoknak közösen össze kell gyűjteniük bölcsességüket, egyesíteniük kell energiáikat és szorgalmasan kell dolgozniuk, hogy kiépítsék az ideális világot. El kell felejteniük a korábbi gyűlölködéseket és harcokat, és békés megoldásokat kell kidolgozniuk. Bármennyit is tettünk a világbékéért, mindig akad még tennivaló. A vallásos emberek, akiknek a küldetése az, hogy az emberiséget az eszményi világba vezessék, egy pillanatra sem szabad elfeledniük, hogy valójában egyetlen küldetésük az, hogy a béke apostolai legyenek.

314


A kulturális projektek Isten kreativitását fejezik ki

1

988-ban Szöul rendezte meg az olimpiai játékokat. Nagyszerű lehetőséget láttam ebben, hogy a saját portánkon békefesztivált tartsunk, ezért szerte a világból egyházunk sok tagját idehívtam Szöulba az eseményre. Tagjaink segítették a nemzetközi sportolókat és hivatalos személyeket, köszöntötték az atlétákat, ételeket szolgáltak fel nekik és koreai látogatásuk alkalmával emléktárgyakkal ajándékozták meg őket. Mivel Kína és a Szovjetunió is részt vettek a játékokon, olyan eseménynek láttam ezt, amely kritikus változást hozhat a hidegháború korában. Az, hogy az olimpiai játékokra békefesztiválként tekintettünk, lehetőséget adott arra, hogy harmóniát hozzunk létre a kommunista blokk és a szabad világ között. A megnyitó ünnepség napján nagy örömmel ültem a Csamszil Központi Stadion lelátóján. Az olimpiát követően a játékok energiáját továbbvittem azzal, hogy Koreában megalapítottam az Ilvha Csanma hivatásos futball csapatot. Az Ilvha csapat számos bajnokságot nyert és egy erős szurkolói bázist épített fel. Azóta megalapítottuk a Clube Atlético Sorocaba és a Centro Esportivo Nova Esperanza (CENE) futball csapatokat Brazíliában, a szamba futball hazájában, amelyeket mind a mai napig működtetünk. Azért döntöttem futball csapatok létrehozása mellett, mert szeretem a sportot. Fiatal korom óta élveztem a sportokat, egy ideig bokszoltam és hagyományos harcművészetet is űztem. A futball azonban az a sport, amelyet még idős koromban is élvezek. Diákkoromban szorgalmasan rúgtam a labdát

315


az iskolaudvaron, most pedig szeretem nézni. Amikor Szöulban tartották a világbajnokságot, három tévékészüléket állíttattam egymás mellé, hogy az összes játékot nézhessem. Nem hagytam ki egyetlen olyan meccset sem, amikor Korea játszott. A futball az élet mikrokozmosza. Akármilyen jól cselezek a pályán a labdával, ha az ellenfél csapatából valaki gyorsabb és ügyesebb, akkor jön és elveszi a labdát, és egy pillanat alatt minden, amit addig tettem, hiábavalóvá válik. Úgyszintén, még ha végig is cseleztem a pályát egész a kapuig és rárúgom a labdát, ha az a kapufélfát találja el és visszapattan, akkor vége. Rajtam múlik, hogyan vezetem a labdát, de több emberre van szükség ahhoz, hogy a labdát a hálóba juttassuk. Olyan csapattársra van szükségem, mint Ji Sung Park, aki mellettem van a kritikus pillanatban, vagy olyan valakire, mint Young Pyo Lee, aki ügyesen távol tartja tőlem a másik csapatot. A csapat legfontosabb embere az edző, aki a partvonalról felügyeli az egész csapatot. Az edző nem fut és nem lő gólt, hatalma azonban nagyobb, mint az összes játékosé együttvéve. Csakúgy, mint az edző, aki meglát olyan dolgokat is, amit a játékosok nem látnak, és jeleket ad nekik, Isten is lát olyan dolgokat, amit mi nem, és ő is jeleket ad nekünk. Ha a játékosok jól követik az edző útmutatásait, majdnem mindig győznek. Ha azonban az esztelen játékosok nem értik vagy figyelmen kívül hagyják a jelzéseket, és a saját fejük után mennek, a csapat csak veszíthet. A futballnak amellett, hogy olyan sport, ahol versenyeznek, ahol valaki nyer és valaki veszít, lehetősége van jelentősen befolyásolni az országokat és növelni együttműködésüket a béke érdekében. Azt hallottam, hogy kétszer annyian nézték a világbajnokságot, mint amennyien az Olimpiát. Ez jó képet ad arról, mennyien szeretik a futballt világszerte. Ezért, az Olimpiához hasonlóan

316


a futball is képes az országok, etnikumok, vallások és kultúrák közötti harmóniát elősegíteni. A futballt és az országok közötti békét potenciálisan erős partnereknek látom. Pelé, akit 1995-ben Brazília különleges sportminiszterévé neveztek ki, egyszer meglátogatta Koreát és elidőzött Szöul Hanam Dong negyedében. Az emberek a világ legnagyszerűbb focistájaként emlékeznek rá, az a Pelé azonban, akivel én találkoztam, a békeaktivista Pelé volt. A világbékét akarta elhozni a futballon keresztül. Amikor találkoztam vele, nevetve mesélte egyik afrikai mérkőzésének történetét: „Egyszer Gabonban játszottam, amikor az ország háborúban állt. Mit gondol, hogyan tudtunk játszani ott, ahol körbe bombák robbantak? Szerencsére a meccs idejére tűzszünetet tartottak. Ekkor ismertem fel, hogy a futball több egy puszta sportnál, amelyben rugdaljuk a labdát. A futball a világ minden embere által ismert eszköz a világbéke megteremtéséhez. Ezt követően elhatároztam, hogy mozgalmat kell indítanom a világbékéért, a futballon keresztül.” Pelé annyira lenyűgözött abban a pillanatban, hogy erősen megragadtam a kezét. Versengő társadalomban élünk, ahol jócskán van stressz. A stressz feszültséget okoz életünkben, és megfoszt lelkünk békéjétől. Amikor a stressz felgyűlik, az emberek ingerültté válhatnak, és van, hogy egymással harcolnak. A sport és a művészetek olyan dolgokra példák, amelyek segítenek csökkenteni stresszünk szintjét. Ezek a dolgok segítenek kiereszteni a felgyűlt indulatokat és összehozzák az emberiséget. A futballcsapatok, szimfonikus zenekarok és balett-társaságok iránti elkötelezettségemnek az oka az, hogy ezek a tevékenységek eszközök a világbéke létrehozásához. Pelé megérti az ilyen gondolkodást. Miután egyetértettünk ezekben a kérdésekben, Pelé és én

317


létrehoztunk egy új nemzetközi léptékű versenyt, a Béke Kupát, amely 2003 óta minden második évben versenysorozatokat tart. A világ minden tájáról híres csapatokat hoztunk Koreába. Emellett a páros években nők számára rendezzük meg a Béke Királynő Kupa versenysorozatot. 2009-ben rendeztük meg a férfiak első bajnokságát Koreán kívül. A 2009-es bajnokságot a spanyolországi Andalúziában rendeztük meg. A bajnokság összes nyereségét fejlődő országokban gyermek és ifjúsági futball események támogatására használjuk fel. Különösen jól használhatjuk a focit arra, hogy a fizikai fogyatékkal élő gyermekeknek ne kelljen feladniuk az álmaikat. Az Egyesült Nemzetek menekültszervezetével, az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságával együttműködve futball bajnokságot szerveztünk libériai fiatalok számára. Az ország népét kimerítette a tizenöt évig tartó törzsi háború. Különös figyelmet kap az ENSZtől, drasztikusan csökkenő népessége miatt. A háború tépázta ország gyermekei összegyűltek focizni és békedalokat énekelni. A labda kergetése során megtanulják a csapatmunka készségeit és a fair-play szabályait, amelyek szükségesek a törzsek közötti harmónia megteremtéséhez. A Béke Kupa szervezetnek célja egy béke stadion felépítése az izraeli-palesztin-jordániai régióban, minél közelebb az izraelipalesztin határhoz. A stadion szabadon mindenki rendelkezésére állna, békeépítő vállalkozásként. Híres edzőket akarunk hozni Európából, és futball akadémiát indítani a régió gyermekeinek. A felnőttek talán fegyvereket akarnak fogni egymásra, a gyermekek azonban a futball stadionba akarnak majd jönni, és labdát rúgni. Az emberek irreálisnak mondják, és a fejüket rázzák, de meg fogjuk tenni. Az izraeli kabinet egyik tagja már nyilatkozott, hogy izraeli területen kellene megépíteni a stadiont, a palesztin

318


kabinet egy tagja szerint palesztin területen. Eltökélt vagyok azonban, hogy úgy építsük fel, hogy összekösse a két oldalt. Nem olyan vagyok, akit rákényszeríthetnek, hogy feladja az álmait. Rendíthetetlen akaratommal olyan álmokat követek, amelyek a béke világához vezetnek. Balett akadémiánk létrehozása tökéletes példája ennek az akaratnak. Az emberek azt mondták, nem lehet megtenni. A Universal Ballet intézményt 1984-ben alapítottuk. Ma Koreában többen rajonganak a balettért, mint valaha. Amikor először létrehoztuk a balett társaságunkat, balett tekintetében Korea olyan volt, mint egy kietlen pusztaság. Koreának most már világhírű balerinái is vannak. Mindig, amikor balettet nézek, úgy érzem, biztos ilyen a művészet a Mennyei Királyságban. Amikor a balerina lábujjhegyre áll, fejét a menny felé tartva, belém hasít, hogy ez a tökéletes póz, ahogyan Istent kellene tisztelnünk. A heves vágy kifejezése van benne. A balett által az emberek Isten adta gyönyörű testüket arra használhatják, hogy Iránta érzett szeretetüket kifejezzék. Ez a művészet legmagasabb rendű formája. A Universal Ballet a Hattyúk tava és a Diótörő előadásaival kezdett. Később műsorára tűzte a Don Quijote-t, Gizelle-t és a saját eredeti darabjait, a Sim Csangot és Csanhjang szeretetét. Fejlődése során elérte az a pontot, hogy most már nemzetközileg is elismert. A Universal Ballet-t a világ leghíresebb helyszíneire hívják. Táncosait elismerik az egyedi koreai szépség miatt, amivel a nyugati balett energetikus mozgását gazdagítják. Dicsérik őket amiatt, ahogyan a keleti és nyugati stílust összhangba hozzák előadásukban. A Universal Ballet-nek van egy akadémiája Washington DC-ben. Létrehoztam továbbá a New York City Szimfonikus Zenekart és az Új Remény énekkart.

319


A művészetek lehetővé teszik, hogy az emberiség visszatükrözze Isten saját kreatív munkájában megmutatkozó magas eszményeit. Isten teljes szívét beleadta az emberekbe és a teremtett világba, éppen úgy, ahogy a művészek teljes lényüket a munkájukba fektetik. A Teremtés könyve alapján úgy tűnik, mintha a dolgok pusztán Isten kimondott szavára létrejöttek volna, azonban ez egyáltalán nem így történt. Isten minden energiáját felhasználta a vizek és a szárazföldek megteremtéséhez. Ugyanígy, a balerina mozdulatai a színpadon olyan kreatív folyamat gyümölcsei, amely teljes odaadást igényel. Ugyanezt lehet elmondani a futballról. A sikeres futball csapat minden energiáját beleadja a játék kilencven percébe. Támadáskor a játékos az utolsó csepp energiáját is beleadja a futásba, mintha az élete múlna rajta. Hasonló ez ahhoz, amin Isten ment keresztül a világ teremtésekor. Kiárasztani mindent, amink csak van, odaadni magunk teljesen az egyetlen pillanatnak − így érjük el a nagyszerűséget, így tud az emberiség Istenhez hasonlóvá válni.

320


A tengerek ura és a világ jövője

A

történelem megmutatta, hogy a tengereket uraló ország a világ vezetője lesz. Vegyük Nagy-Britanniát. Egyszer régen megtámadták Norvégia és Svédország felől a vikingek. Később, a tizenhatodik században, nyomban megkoronázását követően I. Erzsébet felismerte, ha Angliának nincs uralma a tenger felett, mindent elveszíthet. Megerősítette országának tengeri politikáját, és eltökélt erőfeszítései révén Anglia erős tengeri hatalommá vált. Tőkét és technológiát mozgósított, hogy erős hajókat építsenek, a hajókat bátor tengerészekkel látta el, és kiküldte őket a tengerre. Nem tudták, a tengeren túl mi vár rájuk, de életük kockáztatásával elindultak. Ennek eredményeként Anglia, egy kis szigetország az Atlanti óceánon, gyarmatokat gyűjtött minden kontinensen és óceánban, és jókora birodalmat épített ki. A nyugati civilizáció Angliával a középpontban hatalmas fejlődésen ment keresztül a tudomány és a technológia terén. Az iránytű segítségével az angol hajók a világ számos tájára elutaztak. Az ország magasan fejlett materiális tudása és technológiája olyan képességekkel ruházta fel, amellyel az egész világ meghódítására tört. Korea és a Kelet legnagyobb része más megközelítést választott. A keleti világ a materiális keresése közben nem dobja el a szellemet. Ha összeütközés van az anyagi és a szellemi között, a Kelet inkább az anyagiról mond le. Így általános viszonylatban Keleten az élet nehezebb, mint Nyugaton, mivel materiális

321


szempontból kevésbé fejlett. Nyugaton azonban a materiális nem lesz örökké túlsúlyban a szellemihez képest. Minthogy a teljesen materiális civilizáció hanyatlást hoz magával, lehetőség adódik, hogy tanuljon az inkább spirituálisan orientált Kelettől. A civilizáció Egyiptomból Görögország és Róma irányába fejlődött, majd Angliába és az Egyesült Államokba, most pedig a Koreai-félszigetet körülvevő csendes-óceáni régióban mozog. A csendes-óceáni kor most nyílik meg, összehozva a nyugati tudományt és a keleti szellemiséget. Az új korban a vezetők Korea és ázsiai szomszédjai lesznek. Nem puszta véletlen, hogy Korea és Japán képes volt a nemzetközi kiválóság szintjére emelkedni rövid idő alatt. Ez a fejlődés történelmi szükségszerűség volt, ami az ázsiai kort mutatja. Az Egyesült Államok és Oroszország azonban nem fogja tétlenül nézni, ahogy országunk a világban vezető szerepre emelkedik. Megvan a lehetősége egy jelentős összetűzésnek Korea környékén, amelyben az Egyesült Államok, Japán, Oroszország és Kína is részt vesz. Kétféleképpen kell felkészülnünk erre az eshetőségre. Először is, erős kapcsolatot kell kialakítanunk Japán és az Egyesült Államok között, és ezt kapcsolnunk kell Oroszországhoz és Kínához, hogy megvédjük Koreát. Hogyan tudjuk megtenni ezt? Olyan filozófiával és szívvel, amely egységet teremt. Az egyetlen filozófia, amely meg tudja előzni a vallások közötti háborút és utat nyit egy békés világhoz, az, amelyik kinyilvánítja, hogy az emberiség etnikumon, nemzetiségen és valláson túlmutatva egységes. Azért, hogy megóvja magát a háború veszélyeitől, Koreának el kell ültetnie az egységnek ezt a filozófiáját a világban. Másodszor, fel kell készülnünk az új óceáni korszakra. A csendes-óceáni korszak küszöbön áll. Aki nem képes uralni az óceánt, nem lehet vezető a csendes-óceáni korban. Ha a mennyei

322


szerencse eljön, és nem vagyunk felkészülve, nem tudjuk kihasználni a lehetőséget. Ha tudjuk, hogy az óceáni kor nemsokára elkezdődik, és Korea e kor vezetőjévé akar válni, akkor Koreának meg kell tennie a szükséges előkészületeket. Nem a halállomány az óceán egyetlen ajándéka. Még nagyobb kincs a képessége, hogy energiát tud biztosítani. Ahogy a kőolaj készletek csökkennek, az energiaforrások válságának érzete napról napra növekszik. Ha a világ kifogy az olajból, az emberiség egyszeriben sötétben találja magát. Vannak olyan erőfeszítések, amelyek alternatív energiát fejlesztenek kukoricából, de ez nem tűnik realisztikusnak, amikor jelenleg nincs elegendő táplálék a világ népességének ellátásához. A valódi alternatív energiaforrás az óceán. A tengerben lévő hidrogénből származó energia képviseli az emberiség jövőjét. A föld felületének kétharmadát víz borítja. Ez azt jelenti, hogy az emberiség számára a jövőben szükséges nyersanyagok kétharmada az óceánban van. Az emberiség új jövőjét nem lehet beteljesíteni az óceán erőforrásai nélkül. A fejlett országok már most kitermelik az óceán olaj és földgáz készleteit, és magas áron értékesítik. A világ csak most kezdte felfedezni az óceán erőforrásait. Közel a nap, amikor az emberiség észreveszi, hogy függ az óceántól. Az óceáni korszak nem jön el emberi erőfeszítés nélkül. Először ki kell mennünk az óceánra. Ki kell mennünk a hajókkal, és meg kell küzdenünk a hullámokkal. Ilyen eltökéltség nélkül nem tudjuk felkészíteni magunkat az óceáni korra. Az az ország, amelyik meghódítja az óceánt, domináns erővé válik a világban, és azt veszi észre, hogy a világ alig várja, hogy megismerje a kultúráját és a nyelvét. Koreának a Csendes-óceán legjelentősebb gondnokává kell válnia. Meg kell értenie a Teremtő akaratát, és jól kell kezelnie az Ő erőforrásait. 323


Nagy lehetőség az óceáni korszakban

A

z óceánok középponttá válhatnak a világ egyesítésében. Ahhoz, hogy birtokoljuk az óceánt, képeznünk kell magunk, hogy az óceánon ugyanolyan könnyen élhessünk, mint a szárazföldön. Amikor az embereket horgászni tanítom, tíz kis hajót küldök ki egy nagy hajóval. Amikor a hajók elhagyják a kikötőt, a nagy hajó vontatja a kis hajókat. Miután azonban kijutottak a nyílt tengerre, a kis hajók felelősek magukért. Tudniuk kell a szél irányát, azt, hogy mi van az óceán fenekén, és hogy milyen úton haladnak a halak. Mindezt maguknak kell megtanulniuk. Szívesen használom azt a kifejezést, hogy Alaszka-szellemiség. Ez arra az életmódra utal, amikor felkelünk reggel öt órakor, kimegyünk a tengerre, és nem is térünk vissza, csak jócskán éjfél után. Nyáron még ilyenkor is világos van. Az ember addig marad kinn az óceánon, amíg a napi kvótát ki nem fogta. Nem válhat valaki igazi halászemberré anélkül, hogy megtanulná ezt elviselni. Halat fogni nem sétahajókázás. Akármennyi hal van az óceánban, nem fognak csak úgy beugrani a hajóba. Különleges tudásra és sok tapasztalatra van szükség. Az embernek tudnia kell hálót javítani és a horgonykötelet megkötni. Ha valaki intenzív kiképzést kap ahhoz, hogy halászemberré váljon, a világon bárhová elmehet, és emberek vezetőjévé válhat. Halászembernek tanulni nagyszerű vezetőképzés. A tenger uralásához hajókra, tengeralattjárókra van szükség, amelyek a világon bárhová elmehetnek. Korea már most a világ

324


legnagyobb hajógyártó országa. Megvan a lehetősége arra, hogy nagy tengeri hatalommá váljon. Amire Koreának szüksége van, az még több ember, akik hajlandóak tengerre szállni. A koreaiak Go Csang Ba leszármazottai, aki a kilencedik században élő tehetős ember volt, nemzetközi tengeri kereskedelmi üzletet működtetett, és akit az Óceán Királyának hívtak. Hosszú időkre viszszanyúló hagyományunk a tengeri hajózás, a hullámokkal való küzdelem és a nyertes csaták. Az emberek félnek a hullámoktól. Amikor a hullámba belekap a szél, jókora, tarajos hullám lesz belőle. Ilyen hullámok kialakulása szükséges ahhoz, hogy az oxigén a tengerbe keveredjen. Ha az óceán hosszabb ideig nyugodt, szél vagy hullámok nélkül, elkezd haldokolni. Ha felismerjük a hullámok értékét, többé nem félelmetesek. Még ha erős szél fúj is, és a hullámok félelmetessé válnak, megértjük, hogy ezzel segíti a halak életét. Így a hullámok is az óceán pozitív jellegét erősítik. Harminc méterrel az óceán felszíne alatt nincsenek hullámok. Ha tengeralattjáróval lesüllyednénk az óceán fenekére, ott olyan hideg lenne, hogy nem lenne szükség légkondicionálásra. A halak azt a mélységet választják, ahol a hőmérséklet nekik megfelelő, és ott csodás táncokat járnak, amint csapatokban úsznak kedvenc vizükben. Hasonlóan a Little Angels legyezős tánccsoporthoz, a halaknak is színes külsejük van, és gyengéden legyeznek az uszonyaikkal. Gyönyörű és békés ez a környezetben élnek. A világ is ehhez hasonlóan békés lesz nemsokára. A tény, hogy az óceáni kor közeleg, azt jelenti, hogy Koreának nemsokára lehetősége lesz a világ megváltoztatására. A félszigeteken elhelyezkedő országokban élőknek a történelem során meg kellett birkózniuk a szárazföld felől és a tenger felől érkező támadásokkal egyaránt. Túlélésükhöz bátraknak kellett lenniük,

325


és ki kellett alakítaniuk egy markáns nemzeti jelleget. Nem véletlen, hogy a civilizációk olyan félszigetek országaiban fejlődtek ki, mint Görögország vagy Olaszország. Azért virágozhatott a civilizáció ezekben az országokban, mert megvolt a vállalkozó szellem, a kemény, kalandos szellemiség, ami szükséges ahhoz, hogy befolyásukat elterjessze a kontinensen és a tengeren egyaránt. Hallottak már a Fekete Áramlatról? Keleten Kurosio néven ismerik ezt a csendes-óceáni áramlatot, amely négyezer kilométert tesz meg évente, a Hold gravitációs mozgása révén. Ez az áramlat, amely körbe-körbe halad a Csendes-óceánban, több mint elképesztő. A világ összes óceánját ugyanaz az erő mozgatja, mint a Fekete Áramlatot. Ha ezek az áramlatok nem léteznének, az óceánok nem mozognának és meghalnának. Ahogyan még a legnagyobb és legerősebb folyóknak is végül a tengerbe kell folyniuk, ugyanígy még a legnagyobb óceánoknak is összhangban kell mozogniuk az olyan áramlatokkal, mint a Fekete Áramlat. A koreai embereknek olyanná kell válniuk, mint a Fekete Áramlat, és áramoltatniuk kell békeszerető kultúrájukat, hogy befolyásolják vele az egész világot. A világban az erő forrásává kell válnunk, azzá a hellyé, ahol minden életerő békés koncentrációban találkozik. Sokszor jártam Korea déli partjain, hogy megtaláljam azt a helyet, amelyik a csendes-óceáni civilizáció központja lehet, és úgy gondolom, Joszu és Szuncson alkalmasak erre a feladatra. Joszu partjánál a tenger nyugodt, tiszta, tükörsima. Sim Ji Szun tengernagy itt szenvedett súlyos vereséget a japánoktól az 1600-as évek végén, itt is halt meg csatában. Joszu történelmét tengeri csaták tarkítják; itt találkozik össze a Jongnam és a Honam régió. Pont a Dzsiri hegyet övező dombság lábánál fekszik, ahol a baloldaliak és a jobboldaliak a koreai háborút követően összecsaptak. Ilyen

326


értelemben ezt a földet átitatja népünk fájdalma. A Szuncson öbölnek, amelyik híres nádasairól, gyönyörű és világhírű tengerpartja van. Kinn a tengeren, a napfényben csillámló tiszta vízben sok különféle halat lehet fogni. Az öböl csendes vizében ehető kagylók és barnamoszat nő. Az apálykor visszahúzódó tenger nagy sík területei mindenféle kagylókkal és kis polipokkal vannak tele. Bejártam az ottani tengert és felmásztam a hegyekbe is, és nyilvánvaló, hogy olyan gyönyörű vidék ez, ahol minden megvan az eljövendő csendes-óceáni korszakhoz. Jelenlegi tevékenységeim Korea déli partvidékére, elsősorban Joszura összpontosulnak. Ennek előkészítéseként jó pár hónapig éltem a Gomun szigeten és a környék más szigetein. Az ott élő és évtizedek óta gazdálkodó, halászó embereket tanítóimnak tekintem. Egyszerű fogadókban étkeztem és szálltam meg, miközben mindent részletesen tanulmányoztam. Nem csupán könyvekből tanultam. Elmentem mindenhová, saját szememet és lábamat használtam, hogy mindent megvizsgáljak. Ennek eredményeként tudom, hogy hol milyen halat lehet fogni az óceánban, milyen fák nőnek a hegyekben, és ismerem a házat a szigeten, ahol az a szélütött öregember lakik magában. Aznap, amikor befejeztem a déli partnál tanulmányaimat, a falu polgármesterét magammal vittem repülővel Alaszkába. Mindent megtanított nekem, amit csak tudott, így viszonozni akartam szívességét úgy, hogy átadom neki mindazt, amit Alaszkáról tudok. Alaszkában horgászni mentünk, meséltem neki a különféle halakról, arról, hogy miként lehet kifogni őket. Ha keveset tudok is valamiről, kényelmetlenül érzem magam, ha nem osztom meg azt másokkal. Nem sokkal azt követően, hogy Joszut fejleszteni kezdtem, kiválasztották egy 2012-ben tartandó nemzetközi tengeri kiállítás

327


helyszínéül. Az olimpiai játékokkal és a futball világbajnoksággal együtt a nemzetközi kiállítások alkotják a három legnagyobb, globális léptékű fesztivált. A Joszu Expo 2012 hat hónapja alatt a Nemzetközi Kiállítási Iroda 154 országa különféle kiállításokat rendez. Ez a világ figyelmét Joszura összpontosítja, a fejlett országok technológiája és kultúrája Joszuba áramlik. Volt már úgy, hogy felpillantottak az égre, és látták, amint a felhők elképesztő sebességgel vonulnak? Ha a felhőket egyszer elkapja a szél, gyorsan mozognak hegyek és óceánok felett. Most nem a tétovázás ideje van. A felhőhöz hasonlóan a mennyei szerencse a világot Joszu és a Koreai-félsziget irányába fogja fújni. Azt tervezem, hogy a déli partvidék szigeteit hidakkal kötjük össze, és lakásokat építünk, ahová a hajózást kedvelő emberek szerte a világból eljöhetnek, és ott maradhatnak. Nem csak a szórakozást szolgálják majd ezek a lakások. Jönnek majd amerikaiak, németek, japánok, brazilok és afrikaiak. Lehet, hogy külön hajókon mennek ki horgászni, azonban azt akarom, hogy ugyanabban az épületben lakjanak, hogy megmutassák, az emberiség egyetlen család. Az óceáni kor a repülés és az űrutazás korszaka is lesz. Eljön az idő, amikor a repülési technológia feltétlenül szükségessé válik. Túl késő lesz Koreának akkor felkészítenie az űr iparát, ha most nem kezdi el. Gimpoban, Kjunggi tartományban légügyi ipari parkot készítek elő. A világhírű Sikorsky helikoptereket tervezem gyártani. Hamarosan eljön az idő, amikor Korea Taeguk12 jelét viselő helikopterek szállnak az égen és a tengerek felett, szerte a világban.

12

Korea zászlójának vörös és kék szimbóluma

328


Egyetlen pitypang értékesebb, mint az arany

A

modern társadalom három legnagyobb kihívása a környezetszennyezési problémák megoldása, a tudatosság megteremtése a környezet megóvására és az élelmiszertermelés növelése. Ha bármelyiket elhanyagoljuk, az emberiség ki fog halni. A föld már eddig is nagy károkat szenvedett. Az anyagi birtoklás iránti végtelen mohóság a levegő és a vizek komoly szennyezésével járt, ami lerombolja a természetet, beleértve a minket védő ózonréteget. Ha a jelenlegi trendek folytatódnak, az emberiség képtelen lesz elkerülni az anyagi javak mértéktelen hajszolásának következményeit és csapdáit. Az elmúlt húsz évben azon dolgoztam, hogy fenntartsuk és megóvjuk Brazília Pantanal régióját. A Pantanal, ami Brazília, Bolívia és Paraguay területén nyúlik el, a világ legnagyobb vizenyős területe. A UNESCO világörökségi helyszínként tartja nyilván. Globális környezetvédelmi mozgalmat vezetek a Pantanal élőlényeinek érintetlen, Isten által létrehozott állapotának megóvása érdekében. A Pantanal, ahol a tenger, a szárazföld, az állatok és a növények harmóniában élnek, igazán fenséges hely. Az olyan egyszerű szavak, mint gyönyörű vagy fantasztikus, korántsem fejezik ki az értékét. A területről készült légi fotók olyan gyönyörűek, hogy a belőlük készült gyűjtemény egyike a legnagyobb példányban eladott albumoknak. A Pantanal az emberiség kincses ládája, ahol olyan ritka fajok élnek, mint a fehérarcú kapucínus majom, a vörös bőgőmajom, a makaó, a jaguár, az anakonda, a strucchoz hasonló rea és a kajmán. 329


A Pantanal növény- és állatvilága és az Amazonas medence olyan állapotban léteznek, mint a teremtés idejében. A Pantanal – édeni. Az emberek rengeteg dolgot leromboltak Isten teremtéséből. Túl sok növény és állatfaj pusztult ki az ember mohósága miatt. A Pantanalban azonban megmaradtak az eredeti formák, amit Isten hozott létre. Dolgozom egy madárház és egy rovarház létrehozásán a Pantanalban, hogy megmentsük ezeket a különleges fajokat a kipusztulástól. Azon túl, hogy rengeteg növény és állat élőhelye, a Pantanal a föld fontos oxigénforrása, és egyben az üvegházgázok egyik legfőbb elnyelő helye. A „világ tüdeje” és „a természet szivacsa”, amely bármely más területnél több oxigént termel. Az ipari fejlődés miatt azonban a Pantanal gyorsan változik. Ha lerombolják az Amazonas régiót, amely a föld ilyen nagy mennyiségű oxigénjét biztosítja, az emberiség sötét jövő elé néz. A Pantanalban mintegy 3600 halfaj él. Az egyik aranyszínű hal a doradó, ami gyakran húsz kilósnál is nagyobbra megnő. Amikor egy doradó első alkalommal ráharapott a horgomra, úgy éreztem, mintha beszippantaná a testem a folyóba. Többször kiugrott a vízből, miközben teljes erőmből tekertem fel a zsineget. Jó pár ugrás után még mindig maradt bőven ereje küzdeni. Olyan erős volt, hogy inkább tűnt medvének vagy tigrisnek, mint halnak. A Pantanal tavai mindig tiszták. Bármi is kerül a vízbe, a víz nemsokára ismét tiszta lesz. A víz azért tisztul meg olyan gyorsan, mert nagyon sok különböző halfaj él együtt. Minden faj mással táplálkozik. Bonyolult rendszerben élnek együtt, és elnyelnek minden organikus szennyeződést, amely a vízbe kerül. Magával a táplálkozással tartják tisztán a vizet. A halak nagyon különböznek az emberi lényektől. A halak nem saját magukért élnek. Azért élnek, hogy megtisztítsák a környezetet és jobbá tegyék.

330


Egy vízijácint levelének fonákja a Pantanal őserdejében fekete a bogaraktól. Ha a bogarak ott maradnának, a jácint nem tudna életben maradni, van azonban egy olyan hal, amelyik megeszi a levelekről a bogarakat. Így a bogarak, a jácint és a hal is él. Ilyen a természet. Egyetlen teremtmény sem él magáért, hanem egymásért élnek. A természet megtanítja számunkra ezt az óriási leckét. Bármennyi hal van a Pantanalban, ha az embereknek megengedik, hogy ott halásszanak, a populáció szükségszerűen csökkenni fog. A halak megóvása érdekében halfarmokat kell kialakítanunk. Mivel a Pantanal halai oly értékesek, sok halfarmot kell létrehoznunk. Hasonló létesítmények szükségesek a rovarok, madarak és emlősök megóvásához. A rovarok tenyésztése segít növelni a madárpopulációt. A Pantanal tökéletes környezetet biztosít mindezen élőlények számára, és a populáció növelésére összpontosítva az emberiség további évszázadokig élvezheti őket. Nem csak a halállomány bőséges a Pantanalban. A folyópartokon ananász, banán, és mangó fák nőnek. A rizs olyan bőségesen terem, hogy egy évben háromszor is lehet aratni, még öntözés nélküli földeken is. Ilyen gazdag itt a termőföld. Az olyan növények, mint a bab vagy kukorica, pusztán a földön elhintve termeszthetők; nagyon kevés emberi munkára van szükség. Egy alkalommal, miközben a Paraguay folyón lefelé hajóztunk, megálltunk a parthoz közel eső háznál. Az ott élő gazda látta, hogy éhesek vagyunk, kiment a földre és kiásott egy édesburgonyát. Akkora volt, mint egy görögdinnye! Elmondta, hogy ha a gyökerét a földben hagyja, jó pár évig termeli a burgonyát. A gondolat, hogy évenkénti ültetés nélkül lehet burgonyát begyűjteni, erős vágyat keltett bennem, hogy elvigyem olyan országokba, ahol kevés az élelem. A vizenyős területek fejlesztését pártoló emberek az ilyen

331


fejlesztések gazdasági előnyeit emelik ki. A Pantanal azonban számos gazdasági előnnyel szolgál pusztán vizenyős területként is. A területen szűz ébenfa erdők vannak, a fa anyaga súlyos, nagy sűrűségű. Az ott élők szerint akár karót is szúrhatunk a fába, mégis száz évnél is tovább fog élni. A fákból ében készül, ami nem rothad el, és azt mondják, tovább tart, mint a vas. Olyan nagyok ezek a fák, hogy nem éri át őket az ember karja. Képzeljék, milyen az egész erdő, amely tele van ilyen értékes fákkal. A Pantanal négyszáz hektárnyi területét beültettük ébenfa magoncokkal. A fák, amiket egyházunk tagjai ültettek, még gyönyörűbbé tették a Pantanalt. Az emberi önzés teszi tönkre a természetet. A leggyorsabban elérhető gazdasági sikerért való emberi versengés okozza a föld környezetének károsítását. Nem engedhetjük, hogy tovább rongáljuk a földet. A vallásos embereknek a természetvédelem erőfeszítéseinek élére kell állni. A természet Isten teremtése és az Ő ajándéka az emberiségnek. Gyorsan kell dolgoznunk, hogy ráébresszük az embereket a természet értékére, és az égető szükségre, hogy helyreállítsuk abba a gazdag és szabad állapotba, amit a Teremtéskor élvezett. Mivel széles körben ismertté vált, hogy a Pantanal valóságos kincstár, harc kezdődött a jövőjéről. A hely, amelyet meg kell védenünk, mohó emberek csatamezőjévé válhat. Az elmúlt tíz évben a világ számos országából vezetőket vittem a Pantanalba, és szponzoráltam a régió védelme, valamint a világ más területein a környezet védelme érdekében folytatott tárgyalásokat. Dolgozom azon, hogy megállítsuk a Pantanal pusztítását, amit az emberek könyörtelen anyagi vágyai hajtanak. Amint a környezeti problémák egyre súlyosabbá válnak, sok környezetvédő csoport bukkan elő. A legjobb környezetvédelmi

332


mozgalom azonban az, amelyik a szeretetet terjeszti. Az emberek gondoskodnak azokról a dolgokról, amelyek a szeretteikhez tartoznak, de nem törődnek a természeti környezettel, amit Isten teremtett. Isten ezt a környezetet az emberiségnek adta. Az Ő akarata volt, hogy használjuk a környezetet élelemszerzésre, hogy bőségesen legyen élelmünk, és hogy átéljük a létezés örömét a természet szépségében. A természet nem olyasmi, amit egyszer használunk, majd kidobjuk. Ahogyan mi, úgy utódaink számos eljövendő nemzedéke is számít rá. A természet megóvásához a legrövidebb út az, ha a szívünkben szeretni tudjuk a természetet. Képesnek kell lennünk arra, hogy könnyet ejtsünk akár egyetlen fűszál látványától is, amit az úton sétálva pillantunk meg, vagy arra, hogy megöleljünk egy fát és zokogjunk. Meg kell értenünk, hogy Isten lehelete rejtőzik minden egyes sziklában, minden egyes szélrohamban. A természettel törődni, a természetet szeretni annyi, mint Istent szeretni. Tudnunk kell minden egyes Isten teremtette lényt szeretetünk tárgyaként látni. Kinyílt szellemi szemeinkkel láthatnánk, hogy egyetlen pitypang az út szélén értékesebb, mint a királyok aranykoronái.

333


Megoldás a szegénységre és az éhezésre

H

a valaki soha nem éhes, nem ismerheti Istent. Amikor éhesek vagyunk, lehetőség nyílik, hogy Istenhez a lehető legközelebb legyünk. Ha ilyenkor képesek vagyunk mindenkire alázatosan családtagként tekinteni, és kifejezni segítőkészségünket, valószínűbb, hogy élelemhez jutunk. Ilyen helyzetben fontos megőrizni a jóság együttérző szívét. Az éhezés nem csupán a világ kevésbé fejlett területeire jellemző téma. Vannak több millió alultáplált és éhes ember az Egyesült Államokban is, amely a világon az egyik legmagasabb életszínvonalat képviseli. Amikor az Egyesült Államokba mentem, első projektjeim között teherautókat vásároltam, hogy a szegények között élelmet osszunk szét. Az elszegényedett országokban a helyzet sokkal rosszabb. Ha a világ helyzetére tekintek, érzem, hogy elegendő élelmiszer ellátást biztosítani a legégetőbb probléma. Az élelmiszerválság megoldását nem lehet egyetlen pillanatra sem félretenni. Jelenleg is naponta mintegy húszezer ember hal meg világszerte az éhezés miatt. Nem lehetünk érzéketlenek csupán azért, mert mi és közvetlen családunk nem szembesül az éhezéssel. Az élelmiszerkészletek egyszerű szétosztása azonban önmagában nem oldja meg az éhínséget. A problémát sokkal alapvetőbb megközelítéssel kell kezelni. Két alapvető és konkrét módszeren gondolkodom. Az első az, hogy bőséges élelmiszerkészleteket hozunk létre olcsón, a második pedig olyan technológiák megosztása, amellyel az emberek maguk legyőzhetik az éhezést.

334


Az élelmiszer kérdése a jövőben nagyon súlyos válságot hoz majd az emberiségnek. Nem építhetjük fel a béke világát anélkül, hogy előtte megoldanánk az élelmiszer kérdését. Az egész emberiség számára elegendő élelmiszerkészlet nem termelhető meg a jelenleg elérhető korlátolt mennyiségű földterületen. Az óceánokra kell tekintenünk a megoldásért. Emiatt derítettem fel az óceánokat az elmúlt pár évtizedben. Alaszkában a negyven centinél kisebb tőkehalat trágyának használják fel. Nagyszerű étel lehetne, az emberek azonban nem tudják, hogyan kell elkészíteni, ezért csak trágyaként használják fel. Csupán húsz vagy harminc éve megkérhettük a nyugati népeket, hogy adják oda az ökör farkát és ingyen odaadták. A koreaiak nagyon szeretik a tehenek csontjából és belsőségeiből készült ételeket, a nyugatiak egy része azonban nem tudja, hogy ezek ehetőek. Ugyanez igaz a halakra is. Körülbelül a világ összes halfogásának 20 %-át kidobjuk. Amikor ezt látom, azokra az emberekre gondolok, akik éhen halnak, és ez fáj nekem. A hal sokkal megbízhatóbb fehérjeforrás, mint a marhahús. Milyen nagyszerű lenne, ha hal-sütiket készítenénk vagy halvirslit, és ezt adnánk az elszegényedett vidékek népeinek! Amikor ez a gondolat az eszembe ötlött, projektekbe kezdtem, hogy feldolgozzunk és tároljunk nagy mennyiségű halat. Semmi jó nincs abban, hogy nagy mennyiségű halat fogunk, ha a kifogás után nem tudjuk megfelelően kezelni. Még a legjobb halat sem lehet eltartani nyolc hónapnál tovább. Még lefagyasztva és a mélyhűtőbe téve is, a levegő bejut a jég repedésein keresztül és a víz elszökik. Önthetsz vizet a halra és újra fagyaszthatod ismét, addigra azonban a legjobb ízek már elvesztek, és a halat akár ki is lehet dobni.

335


Összegyűjtöttük a kidobott halakat, és kutattuk, miként lehet halport készíteni belőle. Olyasvalamit kutattunk, amit még az olyan fejlett országok, mint Németország vagy Franciaország sem tettek. A porrá alakított halat könnyen lehet szállítani és tárolni, még forró és párás klímájú helyeken is. A halpor 98% protein, minden élelmiszer között az egyik legmagasabb a fehérje tartalma. Emiatt lehet arra használni, hogy megmentsük az embereket az éhhaláltól. A halporból kenyeret is lehet készíteni. Továbbra is keressük a módját, hogyan tehetnénk széles körben elérhetővé a világ elszegényedett országai számára. Az óceán végtelen élelmiszertartalékokkal rendelkezik, de a legjobb megoldás az emberiség megmentésére az élelmiszer válságtól a halfarm. Előre látom, hogy lesznek a mai nagyvárosi felhőkarcolókhoz hasonló épületek, amelyekben halfarmok működnek majd. Vízvezeték rendszer segítségével tarthatunk halfarmokat magas épületekben, vagy akár hegytetőkön is. A halfarmokkal több mint elégséges élelmet állíthatunk elő az emberiség összes népének táplálásához. Az óceán áldás, amit Isten hagyományozott ránk. Ha kimegyek az óceánra, teljesen feloldódom a halászatban. Mindenféle halat fogtam, különböző országokban. Többek között azért halászom, hogy tanítsam azokat, akik nem tudnak halászni. Dél-Amerikában hónapokat töltöttem azzal, hogy megmutassam a helyieknek a módszereimet. Vittem magammal összegabalyodott halászhálót, és három vagy négy órát azzal töltöttem, hogy megmutassam nekik, hogyan kell kibogozni. Ahhoz, hogy megfelelő élelmiszerkészleteket biztosítsunk olcsón, az emberiségnek fejlesztenie kell az óceánt. Az óceán és a nagy füves területek, amelyek még a történelem előtti állapotban vannak − ezek vagyonunk végső tárházai. Ez a feladat azonban

336


nem lesz könnyű. Azt követeli meg, hogy olyan helyekre menjünk, amelyek olyan forrók és párásak, hogy még erős elkötelezettséggel is nehéz lesz mozogni és dolgozni. A trópusi régiók füves területeit nem fejleszthetjük az emberiség szenvedélyes és odaadó szeretete nélkül. A brazíliai Jardim épp ilyen hely. Meglehetősen nehéz ott az élet. Az éghajlat forró, a bogarak pedig, amelyeknek még nevük sincsen, folyamatosan csípnek. Ott éltem, és összebarátkoztam a hely különféle teremtményeivel. Mezítláb sétáltam, talpam alatt éreztem Jardim vörös földjét; épp úgy néztem ki, mint egy parasztgazda. Amikor a folyóhoz mentem halászni, úgy festettem, akár egy helyi halászember. Amikor a helyiek ránk néznek, és azt mondják, „Igazi földműves vagy” vagy pedig „Igazi halász vagy” − csak ekkor leszünk alkalmasak arra, hogy megkapjuk a tudásukat, valamint megosszuk velük a saját tudásunkat. Ezt nem teheti meg olyasvalaki, akinek nyolc óra alvásra van szüksége tiszta és kényelmes ágyban, három kiadós étkezést igényel minden nap és árnyékos fa alatt szunyókál délután. Amikor Paraguayban egy projekten dolgoztunk, tagjaink egy csoportja és jómagam egy kis kunyhóban éltünk, Olimpo-ban, közel a Paraguay folyóhoz. Csak egy vécé volt, minden reggel egymást váltva használtuk. Minden hajnalban három órakor keltem fel, tornáztam, majd horgászni mentem. Emiatt a velem együttlévő tagok nagyon nehéz időszakon mentek keresztül. Mindennapossá vált, hogy kora reggel csalit aprítanak, mielőtt még teljesen felébredtek volna. Amikor vízre szálltunk a hajóval, jó néhány más birtokon keresztül kellett mennünk a kikötőig. Nehéz volt a teljes sötétségben kinyitni a birtokok kapuit. Egyik reggel, amint a tagok az egyik lakattal ügyetlenkedtek és képtelenek voltak kinyitni,

337


rájuk rivalltam: „Mi a csudát csináltok?!” Olyan hangosan és vadul kiáltottam, hogy magam is meglepődtem, és ez bizonyára nehéz lehetett számukra. Azonban úgy érzem, egyetlen másodpercet sem vesztegethetünk. Nincs időm a tétlen álldogálásra. Tisztán látom mindazokat a feladatokat, amelyeket be kell teljesítenem, mielőtt a béke világa eljöhetne, így a szívem mindig siet. Amikor hajnal előtt ott a folyón horgásztam, a szúnyogok sötét felhőként rajzottak. Fullánkjuk olyan éles volt, hogy átdöfték a farmernadrágot is. A hajnalt megelőző sötétségben nem láttuk a horgászzsinegünkön az úszót, így fehér műanyag zacskókat kellett rákötöznünk. Annyira siettem, hogy még a napfelkeltét sem tudtam kivárni. Mind a mai napig hiányzik Jardim. Hiányzik minden, ami ott volt. Ha becsukom a szemem, még mindig érzem az arcomon Jardim melegét. Testem apró kényelmetlensége semmiség volt. A test szenvedése gyorsan elmúlik. Ami fontos, hogy egy nap ez a hely fontos szerepet tölt majd be a világ szolgálatában. Létem Jardimban szívemet nagy boldogsággal töltötte el.

338


Nem csupán kenyeret adni − megtanítani a kenyér készítését

A

z éhínség problémájának megoldásához a szívünkben türelmesnek kell lennünk, hogy tudjunk magokat ültetni. A magokat elvetik, majd láthatatlanul a föld alatt várakoznak, amíg ki tudnak csírázni és áttörik külső burkukat. Hasonlóképpen, jobb megtanítani egy embert arra, hogyan ültessen és arasson búzát, és utána hogyan készítsen kenyeret, mint egy darab kenyeret adni egy haldokló embernek. Az első út jóval nehezebb lehet, de ez az egyetlen mód ahhoz, hogy elérkezzünk a világ éhezésének alapvető és fenntartható megoldásához. El kell kezdenünk most tanulmányozni a klímát, a talajt és az emberek karakterét az éhezéstől szenvedő területeken. Afrikában van egy fafaj, amit moringának hívnak. A kongói emberek ennek a fának magas tápértékű leveleivel táplálják a marhákat, hogy felhízlalják őket, mielőtt a piacra viszik. A fa leveleit malomkövek közt összezúzzák, olajat adnak hozzá, és tésztában megsütik. Lehet, hogy jó ötlet moringa fa ültetvényeket létrehozni és port készíteni az egész fából, a mérgező gyökér eldobását követően. A porból kenyeret lehet készíteni. Az édesburgonyára hasonlító csicsóka is nagyon gyorsan nő az elvetést követően. Háromszor akkora termést lehet aratni belőle, mint más, az éhezők segélyezésére használt növényfajokból. A sok csicsóka termesztése egy másik lehetőség, amely hozzájárul az éhezés problémájának megoldásához. Jardimban a gazdálkodásban nagyméretű földigilisztát használnak, ami a földet teljesen termékennyé teszi. Ez a giliszta 339


csak Dél-Amerikában él, de talán tanulmányozatnánk az ökológiáját és más területeken is használhatnánk a mezőgazdaság segítésére. Mato Grosso-ban koreaiak tanulmányozzák a selyemhernyókat. Amennyiben a selyemhernyó tenyésztés sikeres lesz ott, olcsón lehet majd selymet előállítani és értékesíteni, hogy élelmiszert vásároljunk. Nincs könnyű megoldás a világ éhezésének problémájára. Az embereknek minden országban eltérő az ízlésük és különbözőek a szokásaik, mások a növények és az állatok. A fontos szempont az, hogy törődjünk embertársainkkal. Először ki olyan szívvel kell élnünk, hogy amikor mi magunk eleget eszünk, gondoljunk másokra is, akik éheznek, és azon gondolkodjunk, hogyan tudnánk segíteni nekik. A valódi béke nem jön el, amíg az emberiség nem oldja meg az éhezés problémáját. Ha a szomszédom az éhhalál szélén van, nem beszélhetünk békéről. Fontos megtanítanunk azokat a készségeket, amelyek szükségesek ahhoz, hogy önellátókká váljunk az élelmiszer előállításban, valamint hogy eljuttathassuk az élelmiszert közvetlenül a rászorulóknak. Ahhoz, hogy ilyen készségeket tanítsunk, iskolákat kell építenünk távoli területeken, hogy leküzdjük az írástudatlanságot. Műszaki iskolákat kell alapítani, hogy az embereknek átadjuk önmaguk fenntartásának képességét. A nyugatiak, akik Afrikát és Dél-Amerikát meghódították, nem adtak technológiát az ott élő embereknek. Pusztán munkásoknak használták őket, miközben arra törekedtek, hogy kiássák és elvigyék a földbe rejtett erőforrásokat. Nem tanították meg az embereknek, hogyan kell gazdálkodni, hogyan kell gyárat működtetni. Ez így nem volt helyes. Egyházunk, külföldi missziós munkák kezdetétől, iskolákat alapított az olyan helyeken, mint Zaire, Kongó, Guyana, Paraguay, Brazília, hogy mezőgazdasági és ipari technológiát tanítson. 340


Az éhezőket sújtó másik probléma az, hogy nem engedhetik meg maguknak a megfelelő orvosi ellátást, ha megbetegszenek. A világ másik felén a fejlett országokban a gyógyszerek túlzott mértékű használatát látjuk, az éhezők azonban gyakran meghalnak amiatt, hogy nem tudják megfizetni az olyan egyszerű gyógyszereket, amelyekkel a hasmenést vagy a megfázást kezelik. Kórházakat és rendelőket kell létesítenünk a krónikus betegségektől szenvedők ápolásáért. Brazíliában a Jardim régióban az Új Remény Farmokat modellként hoztam létre, hogy megmutassam, hogyan tud az emberiség együtt élni. Nagy kiterjedésű földet műveltünk meg, hogy gazdaságot hozzunk létre, a magasabb területen pedig szarvasmarha telep van. Noha az Új Remény Farmok Brazíliában vannak, nem csak a braziloké. Bárki, aki éhezik, elmehet az Új Remény Farmokra, dolgozhat és táplálkozhat. A világ minden tájáról és minden fajából mintegy kétezer ember ehet és alhat ott mindig. Iskolákat fogunk létrehozni az általános iskolától az egyetemig. Az embereket megtanítjuk, hogyan kell gazdálkodni és állatot tenyészteni. Megtanítjuk azt is, hogyan kell fákat telepíteni és nevelni, valamint halat fogni, feldolgozni és eladni. Nem csak egy gazdaságunk van; a folyó szomszédságában lévő számos tóban haltenyészeteket és horgász telepeket létesítünk. Paraguay Chaco régiója az ország 60 százalékát elfoglalja, mégis, ez elhanyagolt földterület volt. A Chaco régió akkor alakult ki, amikor a tenger szintje megemelkedett, és elöntötte a szárazföldet; még most is sós víz tör fel, amikor a földet ássák. A hetvenes éveimben jártam, amikor először Paraguayba mentem. Ezen a hosszú ideje elhanyagolt területen az emberek elmondhatatlanul elszegényedtek. Nagy szívfájdalmat okozott látnom őket. Őszintén segíteni akartam nekik, ők azonban nem voltak készek elfogadni engem, egy más nyelvet beszélő, 341


más bőrszínű embert. Én mégsem adtam fel. Három hónapig utaztam a Paraguay folyón, együtt aludtam és ettem az ott élő emberekkel. Több mint hetven évesen olyan feladatra vállalkoztam, amit mások lehetetlennek tartottak. Megtanítottam az embereknek, amit a halászatról tudtam, ők pedig megtanították a nyelvüket. Három hónapig együtt hajóztunk így, és barátok lettünk. Miután elkezdték megnyitni a szívüket, újra és újra beszéltem nekik arról, miért szükséges, hogy a világ eggyé váljon. Először közömbösek voltak, a Chaco emberei azonban évről évre elkezdtek változni. Tíz évvel később annyira megváltoztak, hogy nagy lelkesedéssel szerveztek globális békefesztivált. Az élelmiszer helyzet megoldása nem jelenti azt, hogy azonnal beköszönt a béke. Az éhezés ügyének megoldását követően fontos oktatási programokat szervezni a békéről és a szeretetről. Sok iskolát építettem olyan helyeken, mint Jardim és Chaco. Kezdetben az emberek nem küldték a gyerekeiket iskolába, hanem befogták őket, hogy segítsenek az állatok körül. Nagy erőfeszítések árán meggyőztük őket, hogy a gyerekeknek és a fiataloknak oktatásra van szükségük, így most már sok diákunk van. Építettünk egy könnyűipari gyárat, ahol egyszerű technológiával tudtak termelni, és a diákokat még inkább érdekelte az iskola, hogy dolgozhassanak később a gyárban. Mind felelősek vagyunk azokért, akik szerte a világban éhezés miatt halnak meg. Lépéseket kell tennünk, hogy segítsük őket. Tisztán éreznünk kell a felelősségünket, és meg kell találni a módját, hogy tápláljuk és megmentsük őket. A jó körülmények között élő embereknek némileg alacsonyabb pozícióba kell leereszkedniük, és fel kell emelniük azokat, akik szegénységben élnek, hogy olyan világot hozzunk létre, ahol minden ember jól él.

342

Nyolcadik fejezet

ÜZENET A FIATALOKNAK


Találd meg a célod, változtasd meg az életed

H

a ismeretlen emberrel találkozunk, mindig kíváncsiak vagyunk, ki is az illető. Isten hasonlóképpen kíváncsi minden emberre. Különösen kíváncsi a fiatalokra, és nagy örömet okoz Neki, ha közelről megismerheti őket. Miért van ez így? A fiatalság életünk legfontosabb és legszebb időszaka. A nyugalom időszakának kellene lennie, amikor az illető felkészül a jövőre. A felnőtté válás folyamata olyan építőelem, amely megnyitja az utat egy új korszakba. Nehéz olyan fiatalt találni manapság, aki szenvedélyesen készül az életre. Oly sok fiatalt találunk, aki életcél vagy irány nélkül bolyong. A történelem összes nagy vezetője határozott céltudattal rendelkezett az életében, már gyermekkorától kezdve. Gyermekkoruktól ápolták szívükben a célt és nagy energiát fektettek annak elérésébe. Akár aludtak, akár barátaikkal játszottak, ezeknek a nagy vezetőknek minden fiatalkori tette arra irányult, hogy előkészítsék a színpadot, amelyen majd a jövőben állni fognak. Te is így éled az életed? Mindannyiunkat nagyszerű férfinak és nőnek teremtettek. Isten nem küld minket e világba cél nélkül. Amikor Isten megteremtett, minden szeretetét beleadta minden egyes emberbe. Így hát mindannyiunk kiválóságra lett teremtve. Mivel Isten létezik, bármit meg tudunk valósítani. Teljesen más emberré váltam, amikor elkezdtem Istent szeretni. Az emberiséget magamnál jobban szerettem, és jobban aggódtam mások problémái miatt, mint a családom problémái miatt.

344

. Üzenet a fiatalokna k .

Szerettem mindent, amit Isten teremtett. Mélységesen szerettem a hegyek fáit és a vizek halait. Kifejlődtek a szellemi érzékszerveim, hogy felfedezhessem Isten keze munkáját minden teremtményben. Amint szívem változott, hogy idomuljon Isten szeretetéhez, testemet is erősítettem, hogy beteljesíthessem küldetésemet. Azt akartam, hogy kész legyek, bárhová is kell mennem, bármikor, amikor Isten hív. Fociztam és bokszoltam, hagyományos koreai harcművészetet űztem, valamint wonhwado-t, egy általam kifejlesztett harcművészetet gyakoroltam. A wonhwado-ban a sportoló sima körkörös mozgásokban mozgatja testét, majdnem mint egy táncban. Azon az alapelven nyugszik, hogy a körkörös mozgásból nagyobb erő származik, mint az egyenes vonalú mozgásból. Még most is, minden napot izmaimat és ízületeimet nyújtó gyakorlatokkal kezdem, valamint légzőgyakorlattal, amit én fejlesztettem ki. Néha, amikor beszédkörutak alkalmával utazom a világban, nem mindig van időm reggel ezekre a gyakorlatokra. Mégis napközben találok rá időt, néha a vécén ülve. Egyetlen nap sem hagyom el a gyakorlatokat. Fiatalkoromban napi harminc perc bőségesen elegendő volt, most, hogy idősebb vagyok, megnöveltem egy órára. 2008-ban helikopterbaleset részese voltam. A helikoptert hirtelen fekete viharfelhők vették körül, és egy pillanat alatt egy hegyoldalba csapódott. A helikopter felborult, és a biztonsági övben fejjel lefelé lógva maradtam. Ösztönösen megragadtam mindkét oldalt az ülés karfáját. Ha nem lettem volna olyan szorgalmas a gyakorlatokkal, úgy gondolom, abban a pillanatban, ahogy fejjel lefelé fennakadtam, eltört volna a csípőm. A test az egészséges lélek hordozója. Fontos, hogy szorgalmasan eddzük a testünk.

345


Kevés diák megy iskolába azért, mert szeret tanulni. Általában azért mennek, mert a szüleik azt mondják nekik, nem azért, mert alig várják, hogy tanulhassanak. Azonban ahogy a diákok kitartanak a tanulásban, fokozatosan megtanulják élvezni, és onnantól elkezdenek maguktól tanulni és megtalálják a saját útjukat. Ez az önállóan kialakított érdeklődés az érettség jele. A szülők nem várhatnak addig, amíg a gyerekek elég érettek lesznek ahhoz, hogy maguktól tanuljanak. Azt mondják nekik, „Tanulnod kell. Kérlek, láss neki tanulni!”, és erőltetik őket. A szülők azért teszik ezt, mert tudják, a gyerekeknek tanulniuk kell, hogy felkészüljenek a jövőre. Aggódnak, hogy ha a gyerekek nem tanulnak a megfelelő életkorban, nem készülnek fel megfelelően. Van azonban valami, ami a tanulásnál is fontosabb ahhoz, hogy felkészüljünk a jövőre. Mielőtt feltétel nélkül teljes mértékben a tanulásra összpontosítanának, a fiataloknak rá kell jönniük, mit akarnak tenni életük során. El kell határozniuk, hogy képességeiket a világ segítésére használják, nem csak a maguk érdekében. Sok fiatal manapság csak magáért tanul. Ha nincs célunk az életben, tanulmányainkból hiányozni fog a boldogsághoz szükséges szenvedély. Találkoztam egyszer egy koreai diákkal, aki keményen dolgozott az angol iskolai feladatán. Megkérdeztem, − Miért dolgozol ilyen keményen, hogy megtanulj angolul? − Azért, hogy bejussak az egyetemre − válaszolta. Mi lehetne ennél ostobább válasz? Bejutni az egyetemre nem igazi cél. Az egyetem olyan hely, ahová azért megyünk, hogy bizonyos tárgyakat tanuljunk egy magasabb cél felé haladó úton. Nem lehet maga a cél. Ne határozd meg az életcélodat az alapján sem, hogy menynyi pénzt akarsz keresni. Soha nem volt fizetésem, mégis volt mit

346


ennem, és életben maradtam. A pénz eszköz arra, hogy megtegyünk valamit, nem pedig cél. Mielőtt pénzt keresnél, legyen meg a terved, hogy mire költöd el. Az olyan pénz, amit anélkül keresünk, hogy előzetesen célunk lenne vele, gyorsan elvész. Foglalkozásodnak nem szabad pusztán a tehetségeden és az érdeklődéseden alapulnia. Rajtad áll, hogy tűzoltó, gazdálkodó vagy futballista leszel. Amire én hivatkozom, az túlmutat a foglalkozáson. Milyen életet fogsz élni futballistaként? Hogyan fogsz gazdálkodóként élni? Mi a célod az életben? Célokat kitűzni annyi, mint értelmet adni az életnek, amit élsz. Ha gazdálkodóvá válsz, akkor célul kell kitűznöd, hogy új mezőgazdasági eljárásokat próbálsz ki, jobb növényfajokat fejlesztesz ki és segítesz megszűntetni az éhezést a világban. Ha futballista leszel, akkor tűzz ki egy értelmes célt, például hogy magasabbra emeled az országod imázsát a világban, vagy hogy futballtáborokat hozol létre, amelyek ápolják a gazdaságilag elszegényedett gyermekek álmait. Világklasszis futballistává válni hihetetlen munka. Ha nincs határozott cél a szívedben, nem leszel képes elviselni az ahhoz szükséges kemény tréninget, hogy a csúcsra eljuss. Csak ha van célod, akkor lesz erőd, hogy utadon maradj, és olyan életet élj, amelyik a körülötted állóké fölé emelkedik.

347


Átölelem a világot

É

letcélt kitűzni hasonló egy fa ültetéséhez. Ha jojoba fát ültetsz a ház elé, otthonodban jojoba lesz. Ha almafákat ültetsz a házad mögötti dombra, azok almát fognak teremni. Gondold végig gondosan céljaid választását, valamint, hogy hová akarod elültetni azokat. Attól függően, hogy milyen célt választasz és hogy hová ülteted, lehet belőled jojoba fa Szöulban vagy almafa Afrikában vagy akár pálmafa a Csendes-óceán déli részén. A cél, amit elültetsz, gyümölcsöt hoz a jövőben. Gondold át körültekintően, hol van a legjobb hely célod elültetéséhez, hogy a legjobb gyümölcsöt hozhassa. Amikor kialakítod a célod, vedd figyelembe az egész világot. Gondolj Afrikára, amely tovább szenved a szegénységtől és a betegségektől. Gondolj Izraelre és Palesztinára, ahol az emberek továbbra is fegyvert fognak egymásra és a vallási kérdések miatt harcolnak. Gondolj Afganisztánra, ahol az emberek épphogy megélnek a máktermesztésből, amiből káros drogokat készítenek. Gondolj az Egyesült Államokra, amely szélsőséges mohóságával és önzésével megborította a világ gazdaságát. Gondolj Indonéziára, amely folyamatos földrengésektől és árhullámoktól szenved. Képzeld el magad ezen országok közegében, és gondold végig, melyik ország és melyik helyzet lenne a legmegfelelőbb számodra. Lehet, hogy legjobban Indiához illesz, ahol új vallásos konfliktusok jöhetnek létre. Vagy lehet Ruanda, amely szárazságban és éhezésben senyved. A cél kitűzésénél a diákok ne legyenek olyan ostobák, hogy

348


eldöntik, azért, mert egy ország kicsi, mint Korea, nem érdemes a céljaikra. Attól függően, hogy mivel foglalkozol, nincs határa annak, hogy egy kis ország milyen naggyá válhat. Nemzeti határai akár el is tűnhetnek. Akár Afrika nagy kontinensén, akár Korea kicsi országában végzed jó munkádat, a célodat nem határolhatja be a méret. A célodnak arról kell szólnia, hogy hol lehet a legnagyobb hatása a tehetségednek. Ezért gondolkodj úgy, hogy az egész világ a színpadod, amikor eldöntöd, mit akarsz tenni az életben. Ha így teszel, valószínűleg sokkal több teendőt találsz, mint amiről eredetileg álmodtál. Csak egy életet élhetsz, ezért használd olyanra, amire a világnak szüksége van. Kaland nélkül nem éred el a kincset, amit egy szigeten rejtettek el. Kérlek, gondolkozzatok az saját országotokon túl, és gondolkozzatok az egész világról, mint színpadotokról, amikor kitűzitek célotokat. Az 1980-as évek során sok koreai diákot küldtünk Japánba és az Egyesült Államokba. Azt akartam, hogy elhagyják Koreát, ahol szinte naponta robbantak a könnygáz bombák, és lássanak egy tágabb, változatosabb világot. A kút fenekén élő béka nem ismeri fel, hogy a kúton kívül van egy nagyobb világ. Globálisan gondolkoztam még mielőtt a szó a koreai nyelvben egyáltalán megjelent volna. Azért mentem Japánba tanulni, hogy tágabb világot lássak. Azért terveztem már Korea felszabadulása előtt is, hogy Hailarban, Kínában fogok dolgozni a Mandzsúriai Elektromos Műveknél, és megtanulom a kínai, orosz és mongol nyelveket, hogy világpolgárként élhessek. Még most is a világ sok helyére utazom repülővel. Ha mindennap meglátogatnék egy másik országot, több mint fél évig tartana mindegyikbe eljutni. Az emberek sok országban élnek és mind eltérő körülmények között. Vannak helyek, ahol nincs víz, hogy megfőzzék a rizst, míg más helyeken

349


túl sok víz van. Egyes helyeken nincs áram, míg más országok nem képesek felhasználni mindazt az áramot, amit termelnek. Sok példát lehet hozni arra, hogyan hiányzik valami az egyik helyen, amiből túl sok van a másikon. A probléma az, hogy nincs elegendő ember, aki az elosztás kiegyenlítésével foglalkozna. Ugyanez a helyzet a nyersanyagokkal. Bizonyos országokban bőségesen van szén és hegyekben áll a vasérc. Még csak le sem kell ásniuk a földbe. Csupán ki kell lapátolni a szenet és a vasércet a könnyen elérhető hegyekből. Koreában viszont rendkívül kevés szén és vasérc tartalék van. Életünket kell kockáztatnunk, hogy több száz méterre lemenve antracitot bányásszunk. Hasonló a helyzet a technológiával. Afrikában sok helyen bőségesen nő a banán, ami lehetővé tehetné, hogy ne éhezzenek az emberek. Azonban hiányzik a technológia, valamint hiányzik a termékeny földekhez való hozzáférés, így nem létesül elegendő banánültetvény. Korea klímája nem alkalmas a banántermesztéshez, mégis termesztünk banánt. Ez a Koreában alkalmazott technológia nagyon hasznos lehetne Afrikában, hogy megoldjuk az éhezés problémáját. Hasonló ez ahhoz, ahogyan a kukorica ültetés dél-koreai technológiája segített enyhíteni az észak-koreai éhezést. Manapság Koreában divatos kifejezés a globális vezető. Az emberek azt mondják, folyékonyan akarnak tudni angolul, és globális vezetőkké akarnak válni. A globális vezetővé válás azonban nem az illető angol nyelvű tárgyalóképességén múlik. Az angolul kommunikálás képessége csupán eszköz. Az igazi globális vezető olyasvalaki, aki szívében át tudja ölelni az egész világot. Olyan ember, akit nem érdekelnek a világ problémái, nem lehet globális vezető, bármilyen jól kommunikál angolul. Ahhoz, hogy valaki globális vezetővé váljon, az illetőnek

350


úgy kell gondolkodnia a világ problémáiról, mint a saját problémáiról, és meg kell lennie benne a nehéz megoldások megtalálásához szükséges úttörő szellemnek. Aki ragaszkodik a biztonságos, állandó fizetéshez, vagy aki nyugdíjjárulékról és kényelmes családi életről álmodik, nem lehet globális vezető. Ahhoz, hogy globális vezetővé váljon, az illetőnek úgy kell tekintenie az egész világra, mint a hazájára, az egész emberiségre, mint testvéreire, és nem szabad túlságosan aggódnia, hogy mit hoz neki a jövő. Kik a testvérek? Miért adott Isten testvéreket nekünk? A testvérek szimbolizálják az embereket szerte a világban. A tapasztalat, hogy szeretjük testvérünket a családban, megtanítja, hogyan szeressük saját honfitársainkat és hogyan szeressük az emberiséget. Saját testvéreink szeretete ilyen módon bővül ki. Az egymást szerető családtagokból álló család a harmóniában együtt élő emberiség modellje. A testvérek közti szeretet azt jelenti, hogy az egyik fél kész éhesen maradni, ha ez szükséges ahhoz, hogy testvére ehessen. A globális vezető olyasvalaki, aki az emberiséget saját családjaként szereti. Rég volt, mikor a globális falu kifejezést először hallottuk. A föld azonban mindig is egyetlen közösség volt. Ha valakinek az az életcélja, hogy az egyetemet elvégezve olyan vállalathoz kerüljön, amelyik magas fizetést ad neki − az illető egy éretlen kölyök sikerét mondhatja magáénak. Ha azonban életét menekültek segítésének szenteli Afrikában, az oroszlán sikere lesz az övé. A választott életút az egyén szívétől függ. Még kilencven évesen is utazom szerte a világban. Nem vagyok hajlandó pihenni a küldetésem során. A világ olyan, mint egy élő szervezet, amelyik mindig változik. Mindig új problémák jelentkeznek. A világ sötét sarkaiba megyek, ahol ezek a problémák fennállnak. Nem gyönyörű kilátással rendelkező, kényelmes

351


szálláshelyek ezek, én mégis boldog vagyok az ilyen sötét, nehéz és magányos helyeken, mert ott töltöm be a küldetésem, a célom. Azt remélem, hogy Korea globális vezetőket hoz létre, a szó valódi értelmében. Remélem, hogy több politikai vezetőt látok majd, akik vezetik az ENSZ-et, hogy betöltse a célját, és több olyan diplomatát, akik véget vetnek az ellenségeskedésnek a háború sújtotta területeken. Remélem, hogy látok olyasvalakit, mint Teréz anya, aki gondoskodik azokról, akik az utcán kóborolnak és az utcán halnak meg. Remélem, hogy látok béke-vezetőket, akik felvállalják küldetésemet, hogy új megoldásokat dolgozzanak ki a szárazföldön és a tengeren. A kezdőpont az, hogy legyen egy álom és egy cél. Kérlek, légy kalandos és úttörő szellemiségű. Álmodj olyan dolgokat, amiket mások nem mernek elképzelni. Állíts jelentőségteljes célokat magad elé, és válj globális vezetővé, aki javára van az emberiségnek.

352


Mindent a Mennytől vettünk kölcsön

A

z emberek azt mondják, a világ egyik leggazdagabb embere vagyok, de nem tudják, miről beszélnek. Egész életemben keményen dolgoztam, egyetlen ház sincs azonban a nevemen. Feleségem vagy gyermekeim nevére sem írattam ingatlanokat. Koreában minden felnőttnek van egy hivatalos bélyegzője, amelyet regisztrál a hatóságoknál, és hivatalos dokumentumok aláírásánál ezt használja. Nekem nincs ilyen bélyegzőm. Felmerülhet az emberben, mi hasznom van abból, hogy keményen dolgozom és nem alszom, nem eszem, míg mások esznek és alszanak. Nem a gazdagságért dolgoztam. A pénznek nincs jelentése számomra. Mindaz a pénz, amit nem az emberiség vagy szegénységben haldokló testvérünk érdekében használunk, nem több egy darab papírnál. A kemény munkával megszerzett pénzt mindig arra kell felhasználni, hogy szeressük a világot, és a világ javára váló projekteket vigyünk véghez belőle. Amikor külföldre küldöm a misszionáriusokat, nem adok sok pénzt nekik. Mégis megélnek, akármerre menjenek is. Nagyon kevés pénzből fenntarthatjuk magunkat. Ha van egy hálózsákunk, az elegendő, hogy bárhol aludjunk vele. Nem az a fontos, hogyan élünk, hanem hogy milyen életet élünk. Az anyagi bőség nem a boldogság feltétele. Szomorú számomra, hogy a „jól élni” kifejezést az anyagi bőséggel határozzák meg. Jól élni annyi, mint tartalmas életet élni. Nyakkendőt csak Istentiszteletekre vagy különleges

353


eseményekre veszek fel. Öltönyt sem túl gyakran viselek. Otthon többnyire pulóverben vagyok. Néha elképzelem, mennyi pénzt költenek a nyugati társadalmakban nyakkendőre. A nyakkendőtűk, frakk ingek, mandzsettagombok nagyon sokba kerülnek. Ha mindenki felhagyna a nyakkendővásárlással és a pénzt éhező embertársaink javára használná fel, a világ egy kicsit jobbá válna. Nem feltétlen a drága dolgok a legjobbak nekünk. Képzeld el, milyen lenne, ha az épület kigyulladna. Ki jutna ki előbb: én, a pulóveremben, vagy egy nyakkendős fickó? Én mindig készen állok arra, hogy kifussak. Talán van, aki azt gondolja, hogy szélsőségesen takarékoskodó vagyok. Nem támogatom, hogy mindennap fürödjünk; háromnaponta épp elegendő. A zoknimat sem mosom minden nap. Este leveszem a zoknit és a farzsebembe teszem, hogy másnap felvehessem. Ha szállodában vagyok, a fürdőszobában kitett törülközők közül csak a legkisebbet használom. A vécét csak három vizelés után öblítem le. Csak egyetlen csík vécépapírt használok, háromszor félbehajtva. Nem bánom, ha civilizálatlannak vagy barbárnak hívtok emiatt. A takarékosság a vágyam étkezéskor is. A körülményes ételek nem érdekelnek. Előttem lehet mindenféle egzotikus étel és különféle desszert, de nem érdekelnek. Nem töltöm meg teljesen a rizses csészémet. Elég, ha három-ötödéig van tele. A cipő, amit leginkább szeretek, 49000 vonba kerül Koreában (kb. 8000 Ft) a nagy akciós üzletekben. A nadrág, amit minden nap használok, jócskán túl van az ötödik évén. Amerikában leginkább a McDonald’s ételét élvezem. Van, aki a gyorsételt vacaknak mondja, és nem eszi meg, én azonban két ok miatt is szeretek a McDonald’s-nál enni. Olcsó, és időt takarít meg. Ha a gyerekekkel elmegyünk enni, gyakran megyünk a McDonald’s-ba.

354


Nem tudom, hogy derült ki, hogy gyakran járok ide, de a McDonald’s vállalat elnöke most már minden évben újévi üdvözlőlapot küld nekem. Minden évben azt az üzenetet adom át egyházunk tagjainak, „Gondosan használd a pénzt, és légy takarékos mindennel.” Megmondom nekik, hogy igyanak vizet, ahelyett, hogy jégkrémet vagy üdítőt vásárolnának. Nem azért mondom ezt, hogy pénzt takarítsanak meg és meggazdagodjanak. Azt akarom, hogy legyenek tudatosan takarékosak, hogy segítsék az országot és megmentsék az emberiséget. Semmit sem viszünk magunkkal, amikor elhagyjuk ezt a világot. Ezt mindenki tudja, mégis, valami miatt az emberek elszántan küzdenek, hogy minél több dologra rátegyék a kezüket. Azt tervezem, hogy mindent szétosztok, amit felépítettem, mielőtt eltávozom ebből a világból. A Mennyei Királyság bővelkedik kincsekben, nincs szükség arra, hogy bármit is odavigyünk ebből a világból. Ha megértjük, hogy az itteninél jobb helyre megyünk, nincs szükség ragaszkodni e világ dolgaihoz. Van egy dal, amit mindig szerettem énekelni. Ez egy régi népszerű dal, amit sok koreai ismer. Mindig, amikor ezt énekelem, megkönnyebbül a szívem és könnyek szöknek a szemembe. Kisfiú koromra emlékeztet, amikor gyakran feküdtem az otthonunkhoz közeli mezőkön. Azt ígéred, koronát adsz, platinával, ékszerekkel rakva De egy izzadt, koszos ing is többet ér Keblemben egy tiszta szív árad szét, Egy fűzfából is sípot faraghatok, s a verebek éneke kíséri dalom.

355


Azt ígéred, elég aranyat adsz, hogy megvásároljam a világot De egy árpaföldön ekét húzó ökör többet ér Keblemben a remény bimbói sarjadnak, A nyulakkal is beszélhetek szabadon, Így telnek a napok, míg éneklem dalom. A boldogság mindig vár ránk. Saját vágyaink állják útját boldogságunknak. Amíg szemünket vágyainkra függesztjük, nem látjuk az utat, amelyet követnünk kellene. Annyira elfoglal bennünket a szétszórt aranymorzsák felkapkodása, hogy észre sem vesszük a hatalmas kupac aranyat, amely kicsit feljebb van az úton. Annyira leköt minket, hogy zsebünkbe gyömöszöljünk mindent, hogy észre sem vesszük, hogy lyukas a zsebünk. Nem felejtettem el, milyen volt a Hungnam börtönben az élet. A világ legszörnyűbb helye is kényelmesebb és gazdagabb anyagi javakban, mint a Hungnam Bbörtön. Minden dolog a mennyhez tartozik, mi csak gondnokok vagyunk.

356


A boldogság: a másokért élt élet

A

gyermekek szüleik húsából és véréből születnek. Szülők nélkül nem lennének gyermekek. Az emberek mégis individualizmusért kiáltanak, mintha maguk jöttek volna a világba. Csak annak van joga individualizmusról beszélni, aki egyáltalán semmilyen segítséget nem kap senkitől. Nincs a világon semmi, ami pusztán saját létezéséért jönne létre. Minden teremtett dolog egymásért létezik. Én érted létezem és te értem létezel. Nincs balgább a csak saját magáért élő önző embernél. Úgy tűnhet, hogy az önző élet kedvez az egyénnek, végső soron azonban ez az önpusztítás útja. Az egyénnek a családért kell léteznie, a családnak a népért, a népnek a világért és a világnak Istenért. Mindegyik általam alapított iskolának három mottója van. Az első, „Élj olyan életet, amely nem vet árnyékot, mint amikor délben a napsütésben állsz.” Az árnyékok nélküli élet a tiszta lelkiismerettel élt élet. Amikor befejezzük evilági életünket és a szellemi világba megyünk, egész életünk feltárul előttünk, mintha egy videokazettáról játszanák vissza. Életünk módja határozza meg, hogy a mennybe vagy a pokolba megyünk. Ezért makulátlan, tiszta életet kell élnünk, a legkisebb árnyékot sem vetve. A második mottó, „Élj úgy, hogy izzadságot hullatsz a földért, könnyeket az emberiségéért és vért a mennyért”. Az emberek által hullajtott vérben, izzadságban és könnycseppekben nincs hazugság, csak igazság. Azonban nincs értelme azoknak a vér-, izzadság- és könnycseppeknek, amelyeket valaki saját magáért hullajt.

357


Ezt a nagyszerű befektetést másokért kell felajánlani. A végső mottó, „Egy család Isten színe előtt!”. Csak egyetlen Isten van, és minden ember testvér. A nyelv, nép és kultúra különbségei mindössze egy ezreléket tesznek ki. Emberi lényként több mint 99%-ban ugyanolyanok vagyunk. Tizennégy szigetállam van a dél-csendes-óceáni világban. Amikor a Marshall szigetekre látogattam, megkérdeztem az elnökét: „Gyönyörű ez az ország, mégis nehéz lehet ezt az országot vezetni, nem igaz?” Az elnök sóhajtott, majd válaszolt: „Népességünk mindössze hatvanezer, és az ország átlagosan csak mintegy két méterrel van a tenger szintje fölött. Így egy egyméteres hullám is elöntheti az ország jelentős részét. A legkomolyabb problémánk azonban az oktatás. A gazdag családok gyermekei Amerikába vagy Európába mennek tanulni, és nem jönnek vissza. A szegény családok gyermekei számára nincsenek iskolák, hogy jó minőségű oktatásban részesüljenek, így a legragyogóbb gyermek sem kaphat megfelelő vezetői képzést. A miénkhez hasonló szigetország aggodalma az, hogy képtelenek vagyunk felnevelni olyan vezetőket, akik a jövőnket irányítani fogják.” E panaszát meghallgatva hoztam létre a Csendes-óceáni Középiskolát, Hawaii szigetén, Konában, a szigetországok gyermekei számára. Az iskola középiskolai oktatást biztosít a csendesóceáni országok gyermekei számára, és segíti őket a főiskolai továbbtanulásban. Retúrjegyet Hawaiira, oktatást, étkezést, és még számítógépet is biztosítunk, hogy a lehető legjobb oktatást kaphassák. Csak egy feltételt támasztunk az oktatásért cserébe: amikor befejezték tanulmányaikat, vissza kell térniük országukba, és népük, nemzetük szolgálatában kell dolgozniuk. Másokért élni − ez időről időre áldozattal jár. Néhány éve egyházunk egy misszionáriusa Dél-Amerikában dolgozott, amikor a helyet,

358


ahová ellátogatott, komoly földrengés sújtotta. Felesége holtra vált arccal futott hozzám. − Mit tegyek? − kérdezte könnyek között. − Annyira aggódom, nem tudom, mit tegyek. Talán meglepődtök a válaszomon. Ahelyett, hogy vigasztalóan megveregettem volna a vállát, rákiabáltam: – A férjed miatt aggódsz, vagy amiatt, hogy hány életet tud megmenteni a katasztrófa helyszínén? Természetes volt, hogy aggódik a férje biztonsága miatt. Mivel azonban misszionárius felesége volt, magasabb szintű dolgok miatt kellett volna aggódnia. Férje biztonsága helyett azért kellett volna imádkoznia, hogy annyi életet meg tudjon menteni, amenynyit csak lehetséges. Semmi nem létezik önmagáért. Isten nem így teremtette a világot. A férfi a nőért létezik, a nő pedig a férfiért. A természet az emberiségért létezik, az ember pedig a természetért. A világban minden teremtett dolog a társáért létezik. A Menny alaptétele, hogy minden lény a partnere érdekében létezik. A boldogság csak egy partnerrel való kapcsolatban létezhet. Képzeljétek el, hogy valaki, aki énekesként élte az életét, egy lakatlan szigetre megy, és olyan hangosan énekel, ahogy csak tud. Ha nincs ott senki, aki hallja, nem lesz boldog. Másokért létezünk − ezt felismerni olyan nagyszerű teljesítmény, ami megváltoztatja az életünket. Amikor felismerjük, hogy életünk nem csak a miénk, hanem arra szánták, hogy másokért legyen, elkezdünk más utat követni, mint amin addig jártunk. Ahogyan a magunknak való éneklés nem tesz boldoggá, ugyanígy nincs öröm partner nélkül. Még a legkisebb, leghétköznapibb dolog is örömet okoz, ha egymásért tesszük.

359


Álom egy békés világról

É

veken keresztül dolgoztam egy olyan világért, ahol minden vallás együtt élhet, minden nép együtt élhet és az összes nemzet egy nemzetként létezik. Évezredeken keresztül a történelem egyre növekvő megosztottságnak volt a tanúja. Minden alkalommal, amikor az emberek új vallást tettek magukévá, vagy egy új rezsim erősödött meg, még több korlátot húztak meg, és háborúkat vívtak. Most azonban a globalizáció korában élünk. A jövő érdekében eggyé kell válnunk. Ezt többek között a hatalmas vállalkozásnak számító Nemzetközi Béke Autópályával javaslom elősegíteni. Ez az autópálya össze fogja kötni Koreát és Japánt egy tengeralatti csatornával, és hidat ver a Bering-szoros felett, amely Oroszországot és ÉszakAmerikát elválasztja. Ezek a nagyszerű kapcsolatok egyesíthetik a világot. Amikor az autópálya elkészül, lehetséges lesz autóval Afrikában a Jóreménység fokától Chilébe, Santiagóba utazni, vagy Londonból New Yorkba. Nem lesznek útakadályok, az egész világ össze fog kapcsolódni, mint ahogyan a testünk hajszálér rendszere. A világ egyetlen egységes közösséggé válik, és mindenki szabadon utazhat át a nemzeti határokon. Az olyan határoknak, amelyek bárkinek szabad átjárást biztosítanak, nem lesz többé jelentőségük. Ugyanez igaz a vallásra is. Amint a vallások közötti kapcsolatcsere növekszik, egyre nagyobb lesz a kölcsönös megértés, a konfliktusok eltűnnek és az elkülönülés falai szétporladnak. Amikor különféle emberek élnek együtt egyetlen globális

360


közösségben, a népek közötti határok le fognak omlani. Kapcsolatok jönnek létre a népek között, a megjelenésbeli és a nyelvi különbségek ellenére is. Ez a kulturális forradalom egyesíti a világot. A Selyemút nem csupán kereskedelmi útvonal volt, amit az emberek arra használtak, hogy selymet adjanak el és fűszereket vásároljanak. Eszköz volt arra, hogy a Kelet és Nyugat népei találkozzanak, valamint hogy a buddhizmus, az iszlám és a kereszténység találkozzon. Ezek a különböző kultúrák összekeveredtek és új kultúrának adtak életet. A Nemzetközi Béke Autópálya hasonló szerepet játszik majd a huszonegyedik században. Róma azért virágzott, mert minden út Rómába vezetett. Ez mutatja az utak fontosságát. Amikor egy út megépül, az emberek útra kelnek. Az utat arra használják, hogy a kultúrát és az ideológiát szállítsák. Ez az oka annak, hogy amikor egy út megépül, az megváltoztatja a történelem folyását. Amikor a Nemzetközi Béke Autópálya megépül, a világot fizikailag össze lehet kapcsolni. Az út lehetővé fogja tenni ezt. Nem tudom eléggé hangsúlyozni a világ egyesítésének fontosságát. Van, aki azt gondolja, ez korát megelőző ötlet. A vallásos emberek azonban előre látják a jövőt és felkészülnek rá. Így az csak természetes, hogy megelőzzük a korunkat. A világ talán nem ért meg minket, talán szenvedést okoz nekünk, a vallásos hívőknek azonban ki kell tartaniuk a jövőbe vezető út mellett. A Nemzetközi Béke Autópálya befejezéséhez sok nemzet együttműködésére lesz szükség. Kína, amely japán agresszió áldozata volt, talán nem látja szívesen az ötletet, hogy autópályával kapcsolódjon Japánhoz. Japán és Korea azonban nem kapcsolódhat a világ többi részéhez anélkül, hogy Kínán keresztül menne, így erőfeszítéseket kell tennünk arra, hogy elnyerjük Kína bizalmát. Ki fogja megtenni ezt? Közülünk azoknak kell

361


e törekvés vezetőjévé válniuk, akik szellemi tulajdonosai lesznek a Nemzetközi Béke Autópályának a huszonegyedik században. Mi a helyzet a Bering-szoros áthidalásával? Sokba fog kerülni, de nem szabad emiatt aggódni. Az a pénzmennyiség, amit az Egyesült Államok Irakban elköltött, több mint elegendő lenne egy ilyen híd megépítéséhez. Véget kell vetnünk a háborúknak és annak, hogy az embereknek szenvedést okozzunk. Természetellenes dolog háborút kezdeményezni és több százmilliárd dollárt elfecsérelni. Itt az ideje, hogy kardunkból ekevasat, dárdánkból metszőkéseket kovácsoljunk. A Nemzetközi Béke Autópálya projekt célja a világ egyesítése. Eggyé válni többet jelent annál, hogy egyszerűen összekötjük csatornákkal és hidakkal a kontinenseket. A világ életszínvonalának kiegyenlítését jelenti. Ha valaki monopolizálja a technológiát és magának tartja meg a profitot, a világ egyensúlya felborul. A Nemzetközi Béke Autópálya újrarendezi a jelenlegi egyenlőtlenséget azáltal, hogy hozzáférést biztosít a meglévő természeti és emberi erőforrásokhoz. Ez magával hozza a vagyon kiegyenlítődését. Kiegyenlíteni annyit tesz, hogy egy kicsit leveszünk azokról a helyekről, amelyek magasak, és alacsony helyekre tesszük. Ennek eredményeként a kettő ugyanolyan magas lesz. Ez áldozattal jár a nagyobb anyagi vagyonnal vagy tudással rendelkezők részéről. A béke világát nem építhetjük meg egyszeri jótékonykodással vagy adományokkal. Csak az őszinte szeretet és a folyamatos áldozatok képesek létrehozni a béke világát. Hajlandónak kell lennünk mindent felajánlani. A Nemzetközi Béke Autópálya nem csupán fizikai lehetőséget nyújt a kommunikáció számára. Az emberek arra teremtettek, hogy lelkük és testük eggyé váljon. Valami hasonló igaz a világra, amelyben élünk. A világ csak akkor egyesülhet teljes mértékben,

362


ha megvan a fizikai kommunikáció és a szív kommunikációja egyaránt. Az Egyesült Nemzetek Szervezete sokat tett a világbékéért. Több mint hatvan évvel alapítása után azonban kezdi szem elől téveszteni eredeti célját, és most olyan szervezet, amely pár erős ország érdekében működik. Az ENSZ-et a világban jelentkező konfliktusok megoldására hozták létre, ezért a világ érdekét kell előtérbe helyeznie egyik vagy másik fél érdekével szemben. Csak további konfliktushoz vezet, ha egy erős ország ragaszkodik a saját útjához és erőt használ ahhoz, hogy véghezvigye. Sajnos az ENSZ nem sokat tud kezdeni az ilyen helyzettel. Ennek fényében javasoltam az Egyesült Nemzetek Szervezetének újrastrukturálását egy kétkamarás intézménnyé. A Közgyűlés mellett lenne egy vallásos vagy kulturális gyűlés vagy tanács. A testület olyan területek megbecsült szellemi vezetőiből tevődne össze, mint a vallás, a kultúra és az oktatás. E vallásközi gyülekezet tagjainak meg kell mutatniuk azt, hogy túl tudnak lépni adott vallások és kultúrák korlátozott érdekein, és az egész emberiség szellemi és morális céljai érdekében kell szót emelniük. Fenntartom azt, hogy a két kamara egymással kölcsönös megbecsülésben és együttműködésben dolgozva képes nagy előrelépést tenni a világbéke gondozásában, előmozdításában. Talán akad, aki ellenzi ezt, és azt kérdi, „Miért kell vallásos embereknek világi ügyekben részt venniük?”. A válaszom az, hogy ebben a korban döntő a vallásos emberek részvétele. Szükség van azokra, akik mély öntudatosságot értek el a vallásos gyakorlatok révén, jobban, mint valaha. Csak a vallásos emberek azok, akik kiállnak a világ igazságtalansága és gonoszsága ellen, és az igaz szeretetet gyakorolják. A világ csak akkor fogja megtalálni a valódi békéhez vezető utat, amikor a politikai vezetők tudását

363


és tapasztalatát összekapcsoljuk a vallásközi vezetők bölcsességével. Ma megújult eltökéltséggel indulok útnak, és azért imádkozom, hogy a vallási, ideológiai és faji korlátokon túllépve minden ember újjászülethessen békeszerető világpolgárként.

364

BÉKESZERETŐ VILÁGPOLGÁRKÉNT SUN MYUNG MOON TISZTELETES

Recommend Documents