Becsület és kötelesség 1

Gróf Edelsheim Gyulai Ilona HORTHY ISTVÁN KORMÁNYZÓHELYETTES ÖZVEGYE

Becsület és kötelesség 1 1918-1944

EURÓPA

54795 Gróf Edelsheim Gyulai Ilona 1918. január 14-én született Budapesten, gyermekkorát és fiatal kora javarészét azonban Szlovákiában töltötte, hiszen Trianon a felvidéki családi birtokot is elszakította az anyaországtól. Eletének döntő fordulata 1940 áprilisában következett be, amikor férjhez ment Horthy Miklós kormányzó fiához, Istvánhoz, akkor a MÁVAG vezérigazgatójához. Ezzel a „vidéki grófkisasszony" — valóságosan és jelképesen is — áttette székhelyét a budai várba, és akarva-akaratlan történelmi szereplővé — személyiséggé, cselekvő tanúvá lépett elő. 1942 augusztusában Horthy István kormányzóhelyettes tragikus repülőszerencsétlenség áldozata lett, s ettől fogva a fiatal özvegy a kormányzó bizalmasaként, szerényen a háttérben maradva egyre fontosabb szerepet játszott: józansága, példás lelki ereje és kivételes érzékenysége nagy hatással volt mindenkire, akivel kapcsolatba került. A háborúba sodródott Magyarország egyre riasztóbb és szinte reménytelennek tetsző helyzetében világos fővel és kitartással mindent megtett a nagyobb tragédia elkerülésének érdekében. A sikertelen 1944. októberi kiugrási kísérlet után azonban az ország és a Horthy család sorsa is megpecsételődött. E könyv utolsó lapjain az ausztriai Weilheim mellett, Waldbichlben búcsúzunk Horthy Istvánnétól, a kormányzóval és feleségével együtt, miután Magyarországról védőőrizetnek álcázott akció keretében a németek elhurcolták őket. Az emlékezések első kötetében talán az egyik leghitelesebb tanú szólal meg a XX. századi magyar történelem egyik döntő szakaszának eseményeiről. Horthy István kormányzóhelyettes özvegye sok döntő momentum és helyzet szemlélője és aktív szereplője volt. Mindaz, amiről most beszél, egy őszinte, tiszteletre méltó személyiség vallomása, s egyben rendkívül fontos adalék bizonyos történelmi események tisztázásához, hamis legendák eloszlatásához. Az emlékezések második kötete 2001 áprilisában, a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválra jelenik meg, amelyben a Gestapo-fogságról, a nürnbergi tárgyalásról, a portugáliai emigrációról és a szerző, valamint családja további életéről esik szó.

GRÓF EDELSHEIM GYULAI ILONA Horthy István kormányzóhelyettes özvegye

Becsület és kötelesség 1 1918-1944

1111 1111 1 1 1 1 1 11

Szerkesztette OCSOVAI GÁBOR A képeket válogatta STEMLERNÉ BALOG ILONA

GRÓF EDELSHEIM GYULAI ILONA Horthy István kormányzóhelyettes özvegye

Becsület és kötelesség 1 1918-1944

EURÓPA KÖNYVKIADÓ BUDAPEST, 2000

COPYRIGHT © ILONA BOWDEN AND SHARIF HORTHY, 2000 A KÖNYV A MAGYAR MILLENNIUM KORMÁNYBIZTOS HIVATALA TÁMOGATÁSÁVAL KÉSZÜLT

Ajánlás és köszönet

FÖl:LN'yVT ÁR 20 4

" •

Emlékirataimat elsősorban megemlékezésül ajánlom múlhatatlan szeretettel és hálával férjemnek, Horthy Istvánnak, és szüleinek, „Miklóspapának" és „Magdamamának", akik világító példát mutattak számomra — többek között — kötelességtudásban, munka- és igazságszeretetben. Eredetileg utódaim számára írtam ezt a könyvet — az általam átélt nyolcvan év történetét —, azzal a céllal, hogy megtudják az igazságot, és ne kelljen azon tűnődniük, hogy mi igaz a náci és kommunista rágalmak papírra vetett garmadájából. Szól tehát e könyv öt szeretett unokámnak — Leonard-Istvánnak, Helena-Lindának, Henrynek, Manuelának és Stewartnak — és kilenc dédunokámnak — Lorennek, Garrettnek, Dexternek, Mattea-nak, Rosabelnek, Lailaninak, Rhylandnek, I Iarleynek és Berenice-nek. Köszönettel emlékezem Antal Lászlóra, az Európa Könyvkiadó szerkesztőjére, aki átfogó tudásával, nagy megértéssel követte történetemet. Pótolhatatlan segítsége, végtelen sajnálatomra, rövid két év után, váratlan elhunytával ért véget. Köszönöm Stemler Gyuláné Balog Ilonának a fényképekkel kapcsolatos megbízható és nagyszerű segítségét. A szerző

ELŐSZÓ

Húsvétvasárnap, 1994. Eljött az a nap — sosem gondoltam, hogy el fog jönni —, amikor elkezdtem írni életem történetét. A férjem, a fiam, a barátok és mások bizony sokáig próbáltak rábeszélni, de én mindig azt feleltem: „Annyi könyvet írtak már a második világháború ezen időszakáról, minek még egy? És ne feledjétek, nem vagyok író." Am mindinkább megerősödött bennem ez ügyben is a felelősségérzet, elsősorban a családom, legkivált pedig öt unokám és egyre szaporodó dédunokáim iránt. Amikor felébred majd az érdeklődésük, ki mondhatja el nekik az igazságot, és hogyan tudnak majd különbséget tenni igazság és hazugság között? Annyi politikai irányzat és gyűlölet ihlette valótlanságot vetettek már papírra hazámról és különösen a Horthy család tagjairól. Ma már én vagyok az egyetlen élő tanúja azoknak az utolsó esztendőknek, kivált pedig a végső, drámai napoknak a budapesti királyi palotában. Még az a kevés is, amit elmondhatok, némi értéket képviselhet az igazságot kereső történészek számára. Világéletemben szerettem az igazságot, akkor is, ha néha fájdalmas volt. A tények ismeretében meg tudok birkózni a gondokkal és a tragédiákkal, de ha úgy érzem, félrevezettek, az felháborít. Volt idő, mikor három hétig rákgyanús voltam, s akkor gondosan mérlegeltem, miféle lehetőségeim lennének, ha csupán néhány hónapom volna hátra. Emlékszem, milyen fontosnak éreztem, hogy megtudjam az igazságot, és ezt az időszakot nagy becsben tartottam. Bizonyos vagyok benne, hogy sok embernek van ilyen élménye. Ösztönösen — és tapasztalataim alapján — tudom: nincsenek véletlenek, éppen ezért elfogadom, hogy amin át kell esnünk, az valamiképpen szükséges számunkra. Most úgy érzem, az írás során talán többet tudhatok meg magamról is. Amikor a múltról gondolkodom, máris ráeszmélek, milyen vilá7

gosan emlékszem a gyerekkoromra, ám a felettébb viharos 1940-es években oly sok minden történt, hogy egyes részletek kiesnek. Észrevettem dolgokat, de nem minden rögződött bennem, és akkoriban nem tartottam volna helyesnek leírni, az idő hiánya miatt, de főként azért, mert úgy véltem, kompromittálnának egyeseket. Most, idős koromban, képes vagyok felidézni és észrevenni olyan apróságokat, amelyek elbűvölnek, mint például a pálmafák levelei között átszűrődő aranyló, halvány-sötétzöld árnyalatú, színjátszó napfényt. Örömömet lelem a fákban, a virágokban, a madarakban. Úgy vélem, az az idős kor előnye, hogy az ember jobban odafigyel a részletekre, képes megállni és valóban élvezni őket, s ezt nem érzi időpocsékolásnak. Talán nem érdektelen tudniuk, hol vagyok én most, hetvenhat évesen, milyenek a körülményeim, hol próbálom papírra vetni „az én történetemet". Mindazok után, amit átéltem, rendkívül szerencsésnek tartom magam jelenlegi helyzetemben. Saját írószobám van, ha úgy tetszik, dolgozószobám vagy szobám, a lelki elmélyedéshez — bárhogyan nevezzük is, számomra ez igen békés és nyugalmas hely, ahonnan gyönyörű, háromteraszos kertre nézek, amely tele van virágzó bougainvillea-, hibiszkusz-, leander- és lantanacserjékkel. Az év első hónapjaiban a virágzó mimózafák ragyogó aranyba borítják a kertet. Szüntelen madárdalt hallok, amely elbűvöl, ezért madárfürdőket és -etetőket tettem ki, és innen, ahol írok, a lélegzetelállító Atlanti-óceánt látom. Valójában túlságosan is szép ez a hely ebben az erőszaktól szenvedő világban. Miért kaptam mindezt, és milyen célt szolgál? Olvasóimra bízom a döntést, ha már végigolvasták, hogyan jött létre mindez. És ha még itt leszek, szeretném megismerni az ítéletüket. Ahhoz, hogy képes legyek írni, úgy érzem, először is arra kell törekednem, hogy megértsem magam, ami egyáltalán nem könnyű. Ahogyan ma, idős koromban látom önmagam, úgy vélem, születésemkor két igen értékes dolgot és két szerencsétlen tulajdonságot kaptam. Az első kettő: 1) hogy nem félek, van bennem valami belső biztonság. Ez azonban nem érdem, ez nem bátorság. Az én értelmezésem szerint a bátorság a félelem leküzdése. Ha nincs félelem, nincs szükség bátorságra; 2) képes vagyok a dolgok jó oldalát látni, könnyen elfelejtem a kellemetlen és rossz dolgokat, sérelmeket stb., és arra emlékszem, ami jó és kellemes. Ezt igen hasznosnak és kifizetődőnek találtam.

A két negatívum — ha jól értékelem a dolgokat: 1) fantáziátlan vagyok, nem törekszem szélesebb körű tudásra, abban a meggyőződésben, hogy nincs tehetségem semmihez; 2) túlságosan könnyen alkalmazkodom, akár azt is kockáztatva, hogy elnyomjanak — ezt mindkét szülőmtől örököltem. Csupán Isten segítségének és megvilágosító erejének köszönhetem, hogy kimenthettem magam ebből a veszélyes mélységből. Ígérem, hogy őszinte leszek, és azt írom, amire tisztán emlékezem. Naplóim segítenek majd követni az események menetét. 1942-től kezdve a naplók mindegyike öt év eseményeit rögzíti rövid, napi feljegyzésekben. A korábbiak odavesztek, ugyanis hátrahagytam őket, amikor a Gestapo elvitt bennünket Magyarországról. Rendkívül szerencsésnek tartom magam, hogy megadatott nekem az a képesség, amelynek kezdetei kora ifjúságomig nyúlnak vissza, amikor rájöttem, hogy az olyanok társaságát kell keresnem, akik ugyanazt kedvelik, amit én: a lovaglást, a zeneszerzést zongora mellett, a sízést havon és vízen stb. Föltettem magamnak a kérdést: Mi a legfontosabb az életben? Számomra az látszott legfontosabbnak, hogy megértsem, miért vagyunk ezen a világon, és mi történik, amikor azt elhagyjuk. Éppen ezért úgy gondoltam, olyanok társaságát kell keresnem, akik többet tudnak erről, mint én. De hogyan találjak rájuk? Ennyiben hagytam a dolgot, amíg aztán egy napon — jóval később —, 1958-ban fiam segítségével kapcsolatot teremthettem olyan emberekkel, akik megadták a választ erre az alapvető kérdésre. De kezdjük az elején.

ELSŐ RÉSZ

1. fejezet

A KEZDET

Budapesten születtem, apám házában, a Dísz tér 12.-ben, a hangulatos óvárosban, a budai dombon. 1918. január 14-e volt, kritikus időszak egész Európa számára. Az első világháború a végéhez közeledett, az Osztrák—Magyar Monarchia szétesőben volt. Szüleim harmadik leánygyermekeként láttam meg a napvilágot, apám legnagyobb csalódására, mert fiút szeretett volna. Minden bizonynyal szép kisded voltam, mert apám — miután végre hajlandó volt megnézni — kijelentette, hogy legalább szép lánya van. A két nővérem állítólag csúf újszülött volt, és később nagyon szépek lettek, ezért mindig ugrattak, hogy köztudomású: ha az újszülött csúnya, szép felnőtt lesz, de ha a csecsemő szép, később megcsúnyul. A város lakói nehéz időket éltek, alig lehetett élelmiszerhez jutni. Anyámnak nem volt teje, tejet szerezni pedig lehetetlen volt. Tudomásom szerint az első szilárd étel, amelyet kaptam, mákos nudli volt. Talán ennek köszönhető, hogy később is a mákkal készült ételek maradtak a kedvenceim. Az országban a helyzet rohamosan romlott. 1919-ben Magyarországon kikiáltották a Tanácsköztársaságot, és létrehozták a proletárdiktatúrát. A családi hagyomány szerint az első szó, amelyet tisztán kiejtettem — szüleim legnagyobb megrökönyödésére — az „elvtárs" volt. Nem bánom, hogy ez volt az első szavam, ha nem ez lesz az utolsó! Hazám, Magyarország nem kívánt belépni az első világháborúba. Amikor az osztrák—magyar parlament döntést hozott a hadüzenetről, az egyetlen, aki a háború ellen foglalt állást, a magyar miniszterelnök, Tisza István gróf volt. Az Osztrák-Magyar Monarchia részeként azonban nem volt választásunk. A háború után az erőszakkal kicsikart trianoni békediktátum megfosztotta Magyarországot korábbi területeinek több mint kétharmadától!

13

Az első világháború előtt Magyarország népessége (Horvátország nélkül) 18 millió fölött volt, ebből a trianoni egyezmény hét és fél milliót hagyott meg nekünk — az ország területe 283 ezer négyzetkilométer volt, amelyből 92 ezer maradt. Magyarország elveszítette eredeti területének 71%-át, ugyanakkor Németország területének csak 10%-át vették el! A magyar közigazgatás alatt maradt terület 10 ezer négyzetkilométerrel kisebb volt, mint az országnak az a része (Erdély), amelyet Romániához csatoltak! Elvették erdőinket, szenünket, sónkat és más ásványkincseinket, folyóink forrásait, amelyek attól kezdve ellenséges területről léptek be hazánkba. Magyarországon nem engedélyezték a kötelező katonai szolgálatot, csupán 35 000 főnyi hadseregünk maradt modern fegyverzetek, azaz tankok és repülőgépek nélkül. Ezt szigorúan ellenőrizte a Budapesten székelő nemzetközi ellenőrző bizottság. Az olaszok kisajátították Fiumét, egyetlen tengeri kikötőnket az Adrián. Még Ausztria is kapott egy darabka magyar földet! És sorolhatnám. Igy hálálta meg Európa a magyarságnak, hogy hatalmas áldozatok árán védte meg a törökök és a tatárok ellen. E földrajzi és etnikai egység szétdarabolása kétségtelenül veszélyt jelentett Európa számára, ám a rövidlátó és önző politikusok erről nem vettek tudomást, még akkor sem, amikor Briand, a francia külügyminiszter kijelentette, hogy „a határokat bizonyos mértékig önkényesen jelölték ki, de nem szükségszerűen véglegesek". Az országban persze senki sem tekintette őket véglegesnek. A magyar lobogó attól kezdve félárbocon lengett. Ez a megalázott, feldarabolt Magyarország Trianon után csodával határos módon felépült. Hatalmas munkát kellett elvégezni Horthy Miklós altengernagy vezetésével és az általa kinevezett kormányok irányításával, hogy az országban béke és rend uralkodjék. Milyen volt ez a rend és béke? Az ellenségekkel körülvett Magyarországon akkoriban többpártrendszer jött létre. A szociáldemokrata párt — ugyan bizonyos korlátok között — működhetett, de a kommunista pártot betiltották, hiszen célja a létező társadalmi rend megdöntése volt. Működött a felsőház és az alsóház, érvényesült a sajtószabadság. Trianon súlyosan érintette családunkat is, minthogy apám, Edelsheim Gyulai Lipót gróf birtokait Csehszlovákiához csatolták. Születésem után szüleim úgy döntöttek, hogy elhagyják Budapestet, és észak-magyarországi birtokukra, a Nyitra körzetében lévő Felső Elefántra utaznak három lányukkal, mert ott nagyobb biztonságban érezték magukat. Az Elefánt név eredetéről két történet járta:

1) a törökök elleni csatában valaki elfogott egy elefántot, melyet Zsigmond királynak ajándékozott, aki aztán jutalmul engedélyezte, hogy az illető attól kezdve az „elefánti" nemesi előnevet viselje; 2) az illető kitüntette magát a csatában, kapott egy élő elefántot, és felvette a nevet. Ezen az észak-magyarországi nagybirtokon volt egy Szent János nevét viselő nagy vidéki kastély, amely 1369-től 1786-ig a pálos szerzetesrend legnagyobb kolostoraként működött. A pálos rend az első világháború után, Horthy Miklós kormányzósága idején ismét megalakult. Az említett kolostorban élt a híres szerzetes-költő, Ányos Pál, és II. Rákóczi Ferenc ott tartott tárgyalásokat a szabadságharc idején. Miután a pálosokat a XVIII. század végén feloszlatták, a kolostor pusztulásnak indult. Baglyok és denevérek fészkeltek a templomban, az eső és a szél behatolt a törött ablakokon, amíg aztán egy szép napon „a nemes és hozzáértő Edelsheim Gyulai Lipót báró, akinek a lelkét megejtette a viharvert kolostorrom, véget vetett a megszentségtelenítésnek, és földi paradicsomot teremtett ott a családjának".* 1894-ben nagyapám úgy döntött, hogy eladja a brezovicai Gyulai-birtokot Magyarország déli részén (ma Horvátország), és a Szent Jánoskolostorba költözik. Azért határozott így, mert a brezovicai birtok egy része mocsaras volt, és nagyanyám maláriában szenvedett. Nagyapa beleszeretett a kolostorba és környezetébe, és egy a közeli Nyitrán élő ügyvédtől megvette a birtokot. Kétségbeejtő látvány fogadta. Az öreg templomból istállót csináltak, a kriptát feltörték és kirabolták. A nyitott sírok mellett koponyák és csontok hevertek. Nagyapám új koporsókba rakatta az emberi maradványokat, és sírhelyet talált számukra a legközelebbi temetőben. Felnyittatott két, még érintetlen sírt, és az ott talált ékszereket és ruhadarabokat átadta a budapesti Nemzeti Múzeumnak. A kolostor mellett kis település volt, az ottaniak számára nagyapám új házakat építtetett a két kilométernyire fekvő faluban. A falu kis nemesi kúriája szintén a birtokhoz tartozott. Mi először ott laktunk, nagyszüleim pedig a „nagy házban". A két házat kis és nagy kastélynak nevezték. Nem sokkal nagyanyám 1924-ben bekövetkezett halála után nagyapám Budapestre költözött, mi pedig beköltöztünk a mesés „nagy kastélyba". Apám otthona Trianon után immár nem Magyarországon volt, hanem Csehszlovákiában. Alkalmazkodnia kellett az új helyzethez.

14

15

Mittuch József: „Adatok Elefánth történetéhez", Nyitra, 1904.

Senkinek nem kellett kérvényeznie a csehszlovák állampolgárságot: aki szlovák területen élt, és ottani lakos volt, automatikusan csehszlovák állampolgár lett, ha nem ragaszkodott magyar állampolgárságához. Sok magyar földbirtokos kijelentette, hogy nem kíván a Csehszlovák Köztársaság állampolgára lenni. Apám nem értett velük egyet, és minthogy barátságban volt az akkori magyar miniszterelnökkel, Bethlen István gróffal, kikérte az ő véleményét a dologról. Bethlen azt felelte: szerinte minden szlovák területen élő magyarnak kötelessége ott maradni, kitartani, várni az esetleges jobb időkre. Hozzátette, hogy ha apámat üldöztetés érné, és átjönne Magyarországra, magyarnak tekintené. Attól kezdve magyar nemzetiségű csehszlovák állampolgárok voltunk. Az első világháború előtt a Felső Elefánt-i birtok 1000 hektár szántóföldből és legelőből, valamint 1500 hektár erdőből állt. A cseh kormány földreformjának értelmében maximálisan 250 hektárnyi szántót lehetett megtartani. Az erdőre nem vonatkozott a korlátozás. A földreformot következetesen végrehajtották, és csupán ügyesség és szerencse kérdése volt, hogy kinek maradt meg a minimális 150 hektár (300 magyar hold), kinek a maximális 250 hektár (500 magyar hold). Mi szerencsések voltunk, mert tekintettel arra, hogy a kolostor műemléknek számított, apámnak sikerült megtartania a maximumot és még 100 hektárt a ház fenntartására. Sikerült megőriznie azokat a szántóföldparcellákat is, amelyek a bekerített erdőterületeken belül helyezkedtek el. Ezt úgy érte el, hogy ígéretet tett: amikor igény van rá, a nagyközönség előtt megnyitjuk a ház történelmi részeit. Havonta egyszer iskolák keresték fel a kolostort, egyébként nem háborgattak minket. Számvetésünk így alakult:

A második világháború után a kommunista kormányok minden csehszlovákiai és magyarországi tulajdonunkat elkobozták. De az akkor még messze volt... Az olvasó nyilván megbocsátja, részletesen leírom a kolostort. Maga az épület egyszerűen lenyűgöző. Hegyek karéjában helyezkedik el — a Kárpátok előhegységeiben, fenyő- és bükkfaerdők között, és nyílt, füves mezőségre néz. Gyerekkoromban szarvasok legelésztek a ház

előtt, a hatalmas, ápolt pázsitnak tetsző réten. Telente a vadakat répával és szénával etettük, így éppen csak hogy kissé odébb szaladtak, ha kocsi hajtott fel az úton. Aztán lassan az autókat is megszokták. A fordított T alakú ház közepén a templom állt, amelyet gyönyörűen berendezett, tágas csarnokká alakítottak át. Amikor a templom menynyezetét megtisztították, öt gyönyörű freskó került elő tökéletes állapotban. A freskókat az ismert és kiváló templomi festő, Bergl készítette a XVIII. század második felében. Keresztelő Szent János életének öt epizódját örökítették meg: Az elsőn Szent János apja, Zakariás látható a jeruzsálemi templomban, amikor az angyal hírül adja neki, hogy fia fog születni. A másodikon Szűz Mária látogatást tesz a viselős Erzsébetnél, Szent János anyjánál. A harmadik János születését és névadását örökíti meg: ,joannes est nomen eius." A negyediken Szent János a pusztában prédikálva hirdeti Isten fiának eljövetelét. Az ötödik a szent mártírhalálának állít emléket. Salome ezüsttálcán mutatja be Szent János fejét. Az első két freskó a halvány krémszínű nagy ebédlő mennyezetét díszítette (a házban semmi sem volt sötét), és a fal mentén álló pohárszékekre került a legszebb családi ezüstnemű. Az épületnek ez a része vízszintesen is két részre oszlott: az ebédlő volt fent, lent pedig az előcsarnok. A többi freskó a nagy terem mennyezetét ékesítette, ahol hatalmas falépcső és galéria volt. A kolostor homlokzata mentén helyezkedtek el a szerzetesek cellái, ezekből alakítottak ki szobákat úgy, hogy kéthárom cellát egybenyitottak. A boltíves cellákból nagyon szép szobák lettek: erdős tájra néztek, ahol egész nap kóborló, legelésző szarvasokat láthattunk, s a legelés neszeit gyakran még éjszaka is hallottuk. A ház körül minden virágágyat be kellett keríteni, nehogy a szarvasok lelegeljék vagy letapossák. Az összes szoba egyetlen, több mint száz méter hosszú folyosóra nyílt, amely végigfutott az egész házon. A folyosót agancsok, jegesmedvefejek és -bőrök, muflonok és egyéb trófeák díszítették nagyapám és apám zsákmányaiból, akik számos expedíción vettek részt az Északi-Jeges-tengeren, a Spitzbergák közelében. Az egyik földszinti bejáratnál két összeakasztott rénszarvasagancs volt látható: a rénszarvasok azért pusztultak el, mert az egymás elleni küzdelemben összeakadt az agancsuk, és többé nem lehetett szétválasztani őket. Az a hír járta, hogy a kolostort kísértetek látogatják. A két bent lakó cselédlány éjszaka sosem merte elhagyni szobáját. Tudomásunk szerint e rémhír a következő esemény után terjedt el: Felső Elefánt papja,

16

17

a földreform előtt: 2000 hold szántó és legelő (1140 hektár) 3000 magyar hold erdő (1710 hektár)

a földreform után: 900 hold szántóföld (513 hektár) 3000 hold erdő

családunk jó barátja, Joseph Mittuch megkérte apámat, hogy távollétünkben hadd mutassa meg a templom freskóit néhány vendégségben lévő papnak. Megkapta a kulcsot, majd barátaival a nagy terembe érve kitárta az egyik ablakot, és éppen néhány könyvet mutatott a vendégeknek, amikor három falubeli megpróbált behatolni a házba, tudván, hogy nem vagyunk otthon. Benéztek az ablakon, és rémülten híresztelték, hogy fejetlen papokat láttak misézni. Attól kezdve hívatlanul senki nem próbált bejutni a házba. Dédapámtól örököltem félelmet nem ismerő természetemet, ő sem félt sem szellemtől, sem magasságtól, sem más egyébtől. Sya nővérem például könnyen megijedt, ezért sajnáltam és mindig bátorítottam. Egy éjjel egész testében reszketve rohant be a szobánkba azzal, hogy rémületes arc meredt rá a folyosó végéről. Rögtön elindultam, hogy megnézzem, mi lehet az. Sya könyörgött, hogy ne menjek — mindhiába. Az ablakokon át besütő telihold fényében lassan, óvatosan haladtam, s már majdnem a folyosó végén jártam, amikor eltorzult arcot pillantottam meg. Mikor alaposabban szemügyre vettem, kiderült, vaddisznófejet világított meg olyan furán a hold, hogy az torz emberi arcnak látszott. Visszafutottam a szobánkba, és tiltakozó nővéremmel mentem a folyosón, mondván, ha most nem nézi meg, egész életében szentül hiszi majd, hogy rémisztő kísértetet látott. Dédapámról érdemes néhány szót ejtenem. Amióta elhatároztam, hogy írásomban megemlítem, szüntelenül érkeznek őt említő újságcikkek, régi levelek és fényképek számomra teljesen ismeretlen emberektől. Egy fiatalember például egy szlovákiai erdőben rábukkant szétrombolt családi kriptánkra, s látta dédapám nevét és a márványreliefet a sírja mögött, amelyen dédapám kivont karddal lovagol a csatába. Ennek a kedves fiatalembernek szenvedélyévé vált, hogy mindent megtudjon ősömről: könyvtárakat látogatott, rengeteg dokumentumot kutatott fel, és amikor megtudta a címemet, az összegyűjtött anyagot elküldte nekem. Aztán egy gyűjtő felkereste a Magyar Nemzeti Múzeumot, és régi leveleket és iratokat próbált eladni az 1630 és az első világháború közötti időszakból, amelyek valamilyen budapesti pincéből kerültek hozzá. A múzeumi osztályvezetőnő ismert engem, s amikor látta, hogy a dokumentumok az én családomról szólnak, valamennyit megvásárolta. Véletlenül egy héttel később felkerestem, és ott találtam mindezeket az újságcikkeket, fényképeket és leveleket a dédapámról, gyönyörű feleségéről, Friderikáról stb. Hogyan élték túl ezek a dokumentumok a két világháborút és a kommunizmus negyven évét...? 18

Íme röviden, amit megtudtam dédapámról, az 1826-ban a németországi Karlsruhéban született Edelsheim Lipót báróról, a szuperlatívuszokkal teli újságcikkekből és levelekből, valamint apámtól: A hadsereg dicsőségének oszlopa volt" — így emlékezett meg róla halálakor egy budapesti, német nyelvű lap. (Neues Politisches Volksblatt, Budapest, 1893. március 27.) „Az 1826-ban született fiatalember olyan volt, mint az ifjú Adonisz, magas, karcsú és erős, az orra finoman metszett, a szája kicsi, amikor mosolygott, kivillantak egyenletes gyöngyfogai, a szeme mindig nevetett, ugyanakkor féktelen bátorság sugárzott belőle" — olvasható egy másik cikkben. Lovaglásban és vívásban kiváló volt. Öt év alatt lett kadétból első osztályú lovaskapitány, ami meglehetősen szokatlan békeidőben. A lovasságnak később már altábornagya volt, valamint titkos tanácsos, és kitüntette magát az 1859-es és 1866-os hadjáratokban. A magentai csatában, a franciák ellen, a harminchárom éves Lipót kivont karddal vezette rohamra magyar huszárjait, hogy a szorongatott gyalogosszázadot ezzel a váratlan akcióval kimenekítse az ellenség gyűrűjéből. Fél órán belül az egész francia hadosztály futásnak eredt. Lipót megkapta a Mária Terézia Rend keresztjét. Huszáraival hasonló támadásokat hajtott végre Solferinónál és Königgráetznél, és számos magyar kitüntetést kapott még. Közismert volt gyors ítélőképességéről és nagy bátorságáról. A solferinói csata után a 4. huszárezred tulajdonosa lett. Nem sokkal később tábornaggyá léptették elő, 1869-ben pedig a lovasság főfelügyelője lett. Ebben a szerepében kimagasló érdemeket szerzett az osztrák—magyar lovasság legénységének és lovainak kiképzésében. Reformálta a nyergelést, a kantározást, modernizálta a lovak idomítását és a lovaglást. O honosította meg a hadsereg lovasezredeinél az angol ügetést, amely jelentősen kíméli a lovat és lovasát egyaránt. Mindenütt váratlanul bukkant fel, hogy szükség esetén átvegye az irányítást. Percek alatt megszelídített makacs, nehéz természetű lovakat, ő tette világszerte versenyképessé az osztrák—magyar lovas iskolát. Szaktudását elismerték, a lovasság általa kidolgozott szabályzata a gyakorlatban olyannyira sikeresnek bizonyult, hogy Európa legjobb hadseregei is átvették. 1874-ben Magyarország vezénylő tábornoka és Budapest főparancsnoka lett. Híres volt humanitárius segélykampányairól és segítőkészségéről katasztrófák idején. Az örökbefogadás és a nagy Gyulai-birtokok öröklése révén — de még inkább a magyar nemzet iránti rokonszenvének köszönhetően, hiszen huszáraink élén aratta győzelmeit Lipót teljesen magyarnak érezte magát, és ezt sokszor látványosan 19

bizonyította is. Az úgynevezett Janszky-ügyben" kifejtette ama véleményét, hogy a Hentzi sírjánál tartott ünneplés tapintatlanság volt az akkori magyarországi helyzetben. Ezzel kivívta a magyar közvélemény á szeretetét. Am a felső katonai köröknek más volt a véleményük — úgy látták, Edelsheim Gyulai túlságosan is jó magyar lett ahhoz, hogy pártatlan parancsnok legyen. „Felső" sugallatra a nyugdíjazását kérte, kérelmét nyomban elfogadták, ám megadták neki a tisztességet, amikor kitüntették a Lipót-rend nagykeresztjével. A budapesti társaság népszerű alakja lett, mindenki szerette. Kaptam egy újságcikket 1888-ból is (Budapesti Újság, november 21.), itt dédapám a címlapon látható (cilinderben), amint két ágaskodó lótól vont hintó elé veti magát, és a kép alatt ez olvasható: „Edelsheim Gyulai báró, az életmentő". A cikkben leírják, hogyan „tett tanúbizonyságot hősiességéről. Hála lélekjelenlétének, tegnap délután három órakor, egy teljesen irányíthatatlanná vált magánhintó nem gázolt el egy fiatalembert. A kocsis belegabalyodott valami rongyba, és kiesett kezéből a gyeplő. Éppen ekkor szaladt át az úttesten egy taligát húzó fiatalember, de amikor meglátta a veszettül vágtató lovakat, már késő volt, ledöntötték a lábáról. Edelsheim Gyulai báró ebben a pillanatban a lovak elé ugrott, és iszonytató erővel megragadta az egyik zabláját. A lovak hátrahőköltek, és a hintó megállt, mielőtt kerekei agyonnyomták volna a fiatalembert. Pillanatok alatt hatalmas tömeg gyűlt össze, és a bárót megéljenezték." Katonai hivatásán kívül — ennek szentelte minden energiáját — dédapámnak még egy szenvedélye volt: a színház. Színdarabokról írott kritikái és recenziói mindig közkedveltek voltak — nem csoda, ha nagy tapasztalatra tett szert, hiszen már ezredesként is szenvedélyes színházrajongó volt. A bécsi Carl-Theaterben bármikor megmutatják azt a zsöllyét, ahol minden este helyet foglalt, hogy megcsodálja menyasszonyát, a híres és gyönyörű színésznőt, Friderika Kronau kisasszonyt. Egyedül neki volt szabad a színésznőt felvonásközökben öltözőjében felkeresni. Apám mesélte, hogy amikor nagyapja feleségül vette Friderikát, az volt az általános vélemény, hogy színésznő feleségével sosem fogadják majd az udvarnál. Csakhogy a császár ismerte Friderika Kronaut, látta több színházi produkcióban. Amikor dédapám először vitte el a feleségét egy udvari fogadásra, az emberek nagy kört alkotva várták, hogy Ferenc József császár megjelenjen. Az uralkodó megérkezett, s mielőtt bárki mást üdvözölt volna, egyenesen dédapámhoz ment, és kezet nyújtott Friderikának. Ettől kezdve az udvar elfogadta a színésznőt.

Apám sokat mesélt nekünk dédapám legendás rettenthetetlenségéről. a például kísértet járta házakról hallott, feltétlenül odament, hogy magyarázatot találjon, és minden egyes alkalommal meg is lelte a természetes megoldást. Az egyik ilyen história egy régi házról szólt, amelynek lakói arra panaszkodtak, hogy éjféltájban mindig hallanak valakit lejönni a lépcsőn, de sosem látták az illetőt. Dédapám odament az egyik barátjával, megálltak a nagy falépcső alján, és türelmesen várakoztak, amíg csak meg nem hallották a lefelé jövő lépteket. Gyertyát gyújtottak, csend lett, de nem láttak semmit. Eloltották a gyertyát, vártak. Egy idő múlva a lépések ismét közeledtek. Újra gyertyát gyújtottak, megint nem láttak semmit. Ekkor helyet foglaltak a lépcső két oldalán, kezet fogtak, és vártak. A léptek közeledtek, egyre közeledtek, majd elhaladtak a két egymást fogó kéz alatt. Gyorsan gyertyát gyújtottak, átkutatták a lépcsőt, és rábukkantak egy jókora varangyos békára, amely valahol odafenn élhetett, és amikor a ház elcsendesedett, lejött némi élelmet keresni. Ahányszor fényt gyújtottak, behúzódott a lépcsőfokok kiálló pereme alá, és megvárta, amíg újra sötétség és nyugalom lesz, s csak akkor folytatta az útját lefelé. Egy napon dédapám arra ébredt, hogy egy ember áll az ágya mellett, kezében késsel, és meg akarja ölni. Szerencsére a fickó úgy megijedt, amikor dédapámat felébredni látta, hogy elmenekült. Dédapám ebből azt a tanulságot vonta le, hogy az ember álmában védtelen és kiszolgáltatott bármely merénylőnek, ezért megígértette a fiával: sosem tér nyugovóra anélkül, hogy bezárná az ajtaját. Azt is megfogadtatta vele, hogy ezt a fogadalmat továbbadja valamennyi utódjának. Apám ezt nagyon komolyan, vette, és megígértette velünk is; így aztán még otthon is mindig zárt ajtó mögött kellett aludnunk. Ez későbbi életem során is hasznomra vált, amikor szállodákban laktam szerte a világon — nemegyszer próbáltak behatolni a szobámba, ám az ajtóm mindig biztonságosan zárva volt. Az az igazság, hogy nemigen érdekeltek az őseim, ám később a fiam és egyes barátaim érdeklődtek felőlük, így magam is egyre kíváncsibb lettem. Elmondom tehát azt a keveset, amit apámtól tudok. Budapesti házunkban volt egy portré Gyulai Ignácról, ezzel a német felirattal: „Ignátz Graf Gyulai, Ban von Croatien, General Feldzugmeister, Kommandierender General Ober und Nieder Oesterreich". (Gyulai Ignác gróf, Horvátország bánja, vezérlő tábornagy, Felső- és AlsóAusztria főparancsnoka.) 1848-ban Trieszt (ma Olaszországhoz, de akkor az Osztrák—Magyar Monarchiához tartozott) kormányzója volt. Ebből az időből számos „emléktárgyunk" maradt: falikárpitok, fest-

20

21

mények és egyebek, amelyeket Ignác kormányzó a város hálás lakosaitól kapott, amiért elejét vette mindennemű zavargásnak az 1848-as felkelés idején. Világosan emlékszem a szép, hatalmas faliszőnyegre, amely egy nagy szoba falát borította, és több négyzetméteres darabokból állt, melyet trieszti asszonyok készítettek. A fia, marosnémeti és nádaskai Gyulai Ferenc gróf, aki 1798-ban született, és nagy érdemeket szerzett az 1848-as olaszországi felkelés leverésében, egy Edelsheim bárónőt vett feleségül. Született egy fiuk — a nagyapja után Ignácnak nevezték —, aki gyerekkorában meghalt, és Ferenc ekkor fogadta örökbe unokaöccsét, dédapámat, aki így Edelsheim Gyulai Lipót báró lett. Később a császártól a grófi rangot is megkapta. Nagy hadvezér lett, ő az, akiről az előbbi történetet meséltem. Így alakult ki kettős nevünk, az Edelsheim Gyulai. Ma is birtokunkban van két szép ládika jókora pecséttel, melyekben őrizzük az aranynyal finoman kiállított, Ferenc József császár kézjegyével ellátott iratokat a név- és címváltozásról. Ezeket a dokumentumokat a második világháború és mintegy negyvenévnyi kommunista uralom után találtuk meg tökéletes állapotban budapesti házunk pincéjében a törmelékek között. A kommunista rezsim idején a házat államosították. Nagyapám — a tábornok fia — szintén a Lipót nevet viselte, Salzburgban született 1863-ban. Életének középpontjában a jótékonykodás állt. Megalapította a Nemzeti Gyermekvédő Ligát, amely a többi között nevelőszülőket talált József Attilának, a híres magyar költőnek. Egy darabig elnöke volt a Gyermekvédő Szövetségnek, alelnöke a Fehér Kereszt Nemzeti Lelenc Szövetségének és társelnöke a Rokkant Gyermekek Nemzeti Otthonának. Találtam egy újságcikket (a lap neve és dátuma hiányzik), amely nagyapám egyik írását dicséri: „Ez a prominens nemesember, Edelsheim Gyulai Lipót báró, az elhunyt hadtestparancsnok fia, aki minden szempontból örökölte édesapja kiváló tulajdonságait, nem sokkal ezelőtt cikket írt az egyik vezető napilapban, amelyben érzéssel szól a szegények érdekeiről. Kijelenti, hogy jövedelme szerint mindenkinek adnia kellene a szegényeknek. Bárcsak e nemes gondolat aratása oly bőséges lenne, amilyen a cikkíró szívből jövő szándéka, és megmutatná a szűk látókörűeknek a boldogsághoz vezető utat, mert semmi nem nyújt akkora boldogságot, mint jót tenni." Nagyapám egyik kedvtelése házak újjáépítése és berendezése volt. Egymás után három kisebb palotát vett a Várhegyen, az Úri utcában és a Tárnok utcában, gyönyörűen berendezte, majd eladta őket. 22

Na gyanyám, Odescalchi Irma hercegnő, palotahölgy az olasz Odescalchi család magyarországi ágából származott. Egyik őse, az üknagybátyja XI. Ince pápa volt. Örülök, hogy a jó pápák közé tartozott! Nagyanyámra mindenki úgy emlékezett, mint szent életű asszonyra. Szívbeteg volt, emlékeim szerint tolókocsiban ült, nagyon soványan, mert alig evett. Csupa gyöngédség volt, sosem panaszkodott. Amikor meghalt, nagyapám Budapestre, a Dísz tér 12.-be költözött, abba a házba, ahol születtem, mi pedig Szlovákiában, az Elefánt faluban lévő, úgynevezett „kis kastélyból" beköltöztünk a mindössze két kilométerrel odébb, az erdő közepén lévő Szent János „nagy kastélyba". Az első világháború után persze lehetetlen volt egy ekkora házat egész évben fenntartani. A jobb szárnyát használtuk egész évben, a nyári hónapok kivételével, amikor barátok vendégeskedtek nálunk. Nálam jobban senki nem élvezhette, hogy ilyen mesés helyen élhet, közel a természethez és az állatokhoz. Sok időt töltöttem állatok szelídítésével és gondozásával. Nővéreim nem rajongtak a lovaglásért, én azonban megültem minden lovat. Egyszer megpróbáltam átugratni egy jókora árkot, és közben kicsúszott a lábam a kengyelvasból. Ijesztő pillanat volt, azt hittem, a vég, de meglepő módon nem estem le, és meglehetősen hosszú távot tettem meg kengyel nélkül. Szenvedélyem volt vadat fényképezni az erdőben; egyszer az egyik képemmel még díjat is nyertem. Az állatot jóval könnyebb lelőni, mint lefényképezni; nemcsak megfelelő széljárás, de jó fény is kell hozzá. Sokszor hason kúsztam a bozótban, hogy megpillantsam a hatalmas, bőgő szarvasbikát. A magukra maradt és sebesült állatokat többnyire hozzám hozták, én pedig cuclisüvegből tápláltam a kis őzeket, vagy addig ápoltam őket, amíg felépültek, aztán visszaengedtem őket az erdőbe. Az első ilyen élményem egy kicsike őzhöz fűződik, amelyet megpróbáltam üvegből etetni. Hígítatlan tehéntejet adtam neki, ami nyilvánvalóan helytelen volt, mert elpusztult. Kétségbe voltam esve, és a kis állatot sírva temettem el. Nővéreim ezt fölöttébb mulatságosnak találták, és kinevettek. Ezt sosem bocsátottam meg nekik. A későbbieknek már hígított tejet adtam. Két őzikét a Walt Disneyfilm hatására Bambinak és Faline-nak neveztem el. Bambi árván került hozzám, Faline-t pedig a búza aratásakor érte súlyos kaszavágás, még az egyik szemét is elvesztette. Elválaszthatatlanok lettek. A különféle vadak más és más módon szólítják egymást. Mindaddig hiába próbáltam felkelteni Bambi és Faline figyelmét, amíg nem utánoztam a suta hangját, amelyet korábban sokszor hallottam már. Ezt 23

az áthatóan éles hangot a torok mélyéről kell hallatni. Amikor először próbálkoztam, a kis őzek futva jöttek hozzám. A gondozásomba vett állatokat később visszaengedtem az erdőbe, ám Bambit elkerítve kellett tartanom, mert túlságosan is szelíd lett, nem félt az emberektől, sőt néha hátulról játékosan támadott, ami komoly veszélyt jelentett hegyes agancsai miatt. Ezért évente egyszer, amikor az agancsa már teljesen kinőtt és megkeményedett, megfogtam, és tőből lefűrészeltem a két agancsát. A bonyolult művelet során jól kitömött zsákokkal beborítottam magam, aztán megvártam, amíg Bambi rám ugrik, ekkor megragadtam a két agancsot és lefűrészeltem. Így nem okozhatott súlyosabb sérülést, bár hátulról jövő támadásaival bármikor ledönthette a lábáról az embert. Faline-t később elvittem jó messzire az erdőbe, ott hagytam legelni, és elrejtőztem — szomorúan néztem utána, amikor eltűnt a bozótban. Amikor két évvel később ismét találkoztunk, messze a háztól, a sűrűben, először azt hallottam, hogy hív engem. Válaszoltam neki, mire előjött a bozótból. Nem téveszthettem össze másik őzzel, hiszen félszemű volt. Hagyta, hogy megsimogassam, aztán eltűnt, ezúttal örökre. Ám a kedvencem Fiona volt, akit falubeli gyerekek találtak közvetlenül a születése után. Még nyirkos és nyálkás volt, amikor elvettem a gyerekektől. Saját testemmel melengettem, így amikor magához tért, csak engem érzett, engem ismert. Szarvasborjú volt, és attól a pillanattól kezdve, hogy járni tudott, árnyékként követett. Számára valóban az anyja voltam, mindenben utánzott. Ha letéptem egy levelet, odament a következő bokorhoz, és ő is letépett egy levelet. Ha úszni mentem a medencébe, vakon követett a mély vízbe — s az első alkalommal majdnem megfulladt! Persze voltak vele egyéb gondok is. Nem cuclizhatott időtlen időkig, én pedig nem tudtam, hogyan taníthatnám meg legelni — nem mutatott semmiféle érdeklődést a legelés iránt. Végül négykézlábra ereszkedtem, és kezemmel téptem a füvet. A siker teljes volt. Többször láttam azt is, amint a szarvasok vizet fröcskölnek magukra mellső lábukkal, így elmentem Fionával egy erdei pocsolyához, és a két kezemmel fröcskölni kezdtem magam. Fiona rögtön utánzott. Nagyon édes jószág volt, orrával kinyitotta az ajtót, amikor keresett a házban, és sokszor csúszkált a parkettán, amikor követni próbált. A szobámban aludt, amelyen Sya nővéremmel osztoztam, aki csöppet sem örült, amikor Fiona hajnali négykor a cuclisüvegét követelte. Ilyenkor kimentem vele az erdőbe, lefeküdtünk egy nagy sziklára, és egymáshoz bújva aludtunk tovább. 24

Ez volt az én saját, titkos, kedvenc helyem, fent a magas sziklán. Kis kövekkel, zöld mohába odaírtam a szót: „FIDES". Tetszett nekem ez a szó, bár nem tudtam, mit jelent, amíg egy napon három nővéremmel és a tanárnőnkkel kirándulni nem mentünk. Rémületemre az én sziklámhoz mentek és megtalálták a kis köveket. Kérdezték egymástól, ki írhatta oda, hogy FIDES. A tanítónő megmagyarázta, a szó azt jelenti, hogy „hűséges, őszinte és igaz". Nem szóltam semmit, de boldog voltam, hiszen az „én szavam" értelmét tudtam meg. Szerettem volna, ha Fiona elmegy a többi szarvassal, ezért szándékosan olyan helyekre vittem, ahol láthatja őket. Egy napon egy fatörzsön ülve olvastam, és a szemem sarkából figyeltem, ahogy Fiona a legelésző szarvasok felé baktat. Elszorult a szívem: most itt fog hagyni? Eltűnt a szemem elől, s eltelt jó tíz perc, amikor egyszerre csak száguldva jött felém, megtorpant előttem, fejét a vállamba fúrta. Amikor eljött a párzás ideje, elvonult magában az erdőbe, de mindig visszatért. Egy napon újszülött borjával jelent meg, de különös módon nem engedte a közelembe. Orrával többször is lökött a borjún, és amikor az eltűnt, odajött hozzám. Fiona igen szomorú véget ért; a házunk közelében, közvetlen közelről lőtte le egy vadőr, akit édesapám elbocsátott orvvadászat miatt. Még egy történetet szeretnék elmondani azoknak, akiket érdekelnek az állatok és viselkedésük. Hosszú, havas telünk volt, s elhatároztam, hogy megszelídítek egy fiatal szarvasbikát, ezért élelmet vittem mindennap ugyanarra a helyre. Azért tetszett a kis bika, mert első agancsának máris tíz ága volt, ami ritkaság. Eleinte kitettem a takarmányt, és elrejtőztem, de fokozatosan mutatni kezdtem magam. Így barátkoztunk lépésről lépésre, türelemmel, amíg annyira hozzám szokott, hogy a nyakát átkarolva sétálgattam vele, még akkor is, amikor már hatalmas, huszonkét ágú agancsa volt. Számomra ez élő bizonyítéka annak, hogy nem minden szarvasbika válik veszélyessé, ha már nem fél az embertől. Az én bikám például arra is ügyelt, hogy ne érjen hozzám az agancsával: amikor közeledett hozzám, félrehajtotta a fejét. Mindvégig szabadon élt az erdőben, oda jártam ki hozzá, és hívtam magamhoz. Egy napon döbbenetes dolog történt. Ősz volt, a párzás, „bőgés" ideje, és minthogy az én bikám nagy volt, már egy nagy csoport szarvastehénnel rendelkezett. Bárcsak le tudnám írni a tájat, az erdő színeit, az előttem feltáruló mezőséget! Amikor kiértem a tisztásra, a közepén döglött szarvasbikát láttam, amelyet nyilvánvalóan egy nagyobb és erősebb bika pusztított el. Nyolc jókora lyuk tátongott a testén. Amint éppen vizsgálgattam, az én bikám lépett elő a fák közül 25

véres aganccsal. Megpillantott, vágtában közeledett felém, én meg ösztönösen valamiféle fát kerestem, hogy mögé bújjak, vagy botot, hogy védekezzem, de nem találtam semmit. A legnagyobb meglepetésemre azonban, amikor közelebb ért hozzám, lassított, félrehajtotta a fejét, hogy ne érjen hozzám az agancsa, és áldozatáról teljesen megfeledkezve, vállamra tette az orrát. Csodálatos időszak volt! Lovagoltunk, kocsival száguldottunk az erdőn. Mindenfelé zamatos szamóca termett, az erdő egyik része pedig gyöngyvirágtól — kedvenc virágomtól — illatozott. Sya nővéremmel virágot szedtünk az erdőn, a ház környékén mindig akadt ciklámen és fehér ibolya. Egyszer valami porózus kőre bukkantunk, amelyet összezúztunk, majd mosogatásra használtunk, mint a vim-et. Nagyon büszkék voltunk a „kőbányánkra". Az egyik kedvenc helyünk egy elhagyott zsidó temető volt az erdőben, nem messze a családi kriptától. A Felső Elefánt-i zsidóság régi temetője mindössze egy kis ravatalozó romjaiból és néhány egyszerű sírkőből állt, minthogy Felső Elefánton nem éltek gazdag zsidók. Romantikus, megejtő hangulata volt, és mi szívesen üldögéltünk, pihentünk a sírkövek között. Apám igyekezett gyarapítani a szarvas- és a muflonállományt, mert az első világháború alatt válogatás nélkül pusztították a vadat. O maga csak akkor lőtt vadat, amikor a selejtezendő példányokat kellett elpusztítani, vagy a konyhára hús kellett, és néhány év alatt csodálatos szarvas-, dámvad-, őz-, muflon- és vaddisznóállománnyal büszkélkedhetett. Ekkor apám elkezdett élő vadat eladni más birtokoknak tenyésztésre, vagy a híres német Hagenbeck Állatkertnek, ahol jól bántak az állatokkal, és szép árat fizettek értük. Apám ügyes rendszert dolgozott ki a szarvasok befogására, amiben mindig segítettem neki, bár egyikünk sem szívesen csinálta. A szarvasokat azokon az elkerített területeken fogtuk be, ahol télen módszeresen etettük őket. Rejtekhelyről figyeltük a vadat, és amikor kellő számú bika és tehén gyűlt össze, rájuk zártuk a tolóajtót. A legokosabb állat a muflon, a vadbirka volt. A muflonokat hálóval fogtuk be, de minden alkalommal újabb és újabb módszert kellett kiötölnünk, mert azok az öregebb juhok, amelyek kimenekültek a hálóból, emlékeztek. Úgy dolgoztunk, ahogyan a hajtók szoktak (menet közben zajt csaptunk), az állatokat előbb a hálók felé tereltük, aztán visszafelé és így tovább. Minthogy apámnak nem volt fia, én lettem valamennyire a fiú ebben a lányos családban. 26

2. fejezet

GYERMEKKOROM - CSALÁDOMMAL

A legjobban szüleim válása határozta meg életünket. Természetesen itt csak saját érzéseimről beszélhetek; remélem, ez megvilágítja a körülményeket. Én voltam a legfiatalabb gyermek, és amikor anyám elhagyott minket, még csak egyéves voltam. Élete szerelmével találkozott, és vele maradt haláláig. Kochanovszky József — aki ilyen domináló hatással volt rá, és akit ennyire szeretett — feltűnően impozáns megjelenésű férfi volt: magas, sötét hajú, és vak szemét fekete kötés takarta. Ateista volt, és anyám, aki mindenben követte őt, szintén az lett. Ez minden korábbi meggyőződése ellen volt, és bizonyítékul szolgált arra, menynyire alávetette magát az ő akaratának. Ketten együtt tényleg boldogok voltak, ezért nem tudom anyámat okolni azért, amit tett. (..Igy látszik, megtalálta igazi élettársát. Mi, a három lány, édesapánkkal, „Papival" maradtunk, aki nemsokára újra nősült, elvette Rothkugel Rollershausen Ellát, akit korábbi férje, Rudnay Egyed elhagyott. Egy lánya volt, Sya. Így lettünk négyen testvérek, Éva, Maritta (akit általában Myrónak szólítottunk), Alexia (akit Syára rövidítettünk), és én, Ilona, (akit Ilynek szólítottak). Együtt Emsi-nek hívtak minket. Korban Sya állt hozzám a legközelebb, csak tíz hónap választott el bennünket. Vele nőttem fel, vele osztottam meg szobámat, vele tanultam együtt. Jól kijöttünk egymással, soha nem veszekedtünk. Mind a négyünknek szép gyerekkorunk volt, melyet csak az zavart meg, amikor édesanyám néhány év múlva hirtelen látni akarta elhagyott három leányát. Jószívű édesapám beleegyezett, hogy minden évben hat hétre anyánkkal legyünk, tizenhat éves korunkig, amikor erről majd már magunk határozhatunk. Ez azt jelentette, hogy családunkban törés állt be, amikor minden évben mi hárman anyánkat mentünk látogatni, míg Sya otthon maradt. Lélektanilag nagyon zavarónak találtam ezt. A felnőttek gyakran nem ismerik fel a gyerekek 27

11' közötti kapcsolat erejét, és hogy milyen sebet okoz, ha látszólag hosszú időre el kell válniuk egymástól. Mindnyájan szerettük nevelőanyánkat, habár nagyon szigorú volt. Az igazság, azt hiszem az, hogy nem mertük volna nem szeretni. Maminak hívtuk. Amikor eljött az ideje, hogy édesanyánkhoz utazzunk, sírtunk és nem akartunk elindulni. Később két idősebb testvérem komolyan megharagudott édesanyánkra, mert valami olyat mondott Papiról, amit nővéreim nem helyeseltek. Nem voltam jelen akkor, és habár nővéreim nem voltak hajlandók ezek után elmenni hozzá, én valahogy nem akartam megbántani. Mindnyájan úgy éreztük, legalább egyikünknek meg kellene látogatnia őt, így vonakodva ugyan, de továbbra is elmentem, és szívem majd' megszakadt minden alkalommal. Anyám többször említette a válást, de én szerencsére nem voltam pletykáló természetű vagy kíváncsi gyerek, így soha nem figyeltem nagyon oda. Valószínűleg tudat alatt bűnösnek érezte magát, és szüksége volt önigazolásra. Egy napon — talán tízéves lehettem — elhatároztam, megkérdezem Papit, egyszer s mindenkorra mondja el, mi történt, hogy ismerjem a tényeket, és soha ne kelljen többé számomra kétséges történeteket meghallgatni. Papi elmondta, mi történt, és ettől a naptól kezdve nem figyeltem oda, amikor erről beszéltek. Papihoz egész életemben nagyon közel éreztem magam, és mindig tudtam, csak az igazat mondja. Apám rendkívüli egyéniség volt. Olyannak láttam, mint aki teljesen megbízható, jó, igaz és hűséges. Soha nem tolta magát előtérbe, sosem próbálta magát észrevétetni, habár igazi tehetsége volt ahhoz, hogy vicceket és történeteket meséljen. Feddhetetlen jellemét és becsületét a körülötte lévők mind ismerték, és sokszor kérték fel nehéz családi kérdésekben a döntőbírói szerepre. Ahogyan én emlékszem, ezeket a határozatokat soha senki nem kérdőjelezte meg. Ritkán dorgált meg bennünket, de nem mertünk ellene szegülni. Soha nem ütött meg minket, mert egy-egy szeretettel kimondott kemény szó elégségesnek bizonyult. Csak amikor már felnőtt lettem, tudatosult bennem, milyen nagy csapás lehetett számára az, amikor megtudta, hogy anyám rendszeresen találkozott a férfival, akit szeretett, és aki a szomszéd faluban lakott, ahol már mindenki tudott az esetről. Édesanyám három kislányt hagyott apámnál: én egyéves voltam ekkor, Myro négy-, Éva hatéves: Úgy éreztem, apám szíve mélyén soha nem bocsátott meg neki. Mostohaanyám, Ellamami, aranyszőke, dús hajával, nagyon szép volt, élénk, erélyes, nagyon gyakorlatias. Pompásan oldotta meg a ház-

tást, és szépítette otthonunkat. Apám majdnem minden döntést rá tar gyott - talán túlságosan is ráhagyott mindent —, csak amikor valóban ha fontos dologról volt szó, akkor lépett néha fel erélyesen. Gondolom, ez az első házassága csődjéből eredt. Elzárkózott, és a mindennapi dolgokat Ellamamira hagyta. ő viszont alaposan megszervezett minket! Mindig egyformán kellett öltözködnünk, és kis keresztek voltak ruháinkra varrva. Én voltam a négyes számú, négy keresztem volt. Azt mondta, csak akkor vesznek bennünket észre, ha egyformán öltözünk. Az étkezések közben nem beszélhettünk, csak ha kérdeztek; meg kellett enni mindent a tányérunkról, és nem nézhettük meg előzőleg a komornyik által behozott tálakat. Ellamamival nem lehetett vitatkozni, mindig neki volt igaza! Tudom, a maga módján szeretett bennünket és biztos volt abban, hogy értünk a legjobbat teszi. Nem volt elnézőbb Syával, saját leányával szemben sem, velünk egyformán kezelte őt. Az évek során, amikor egyedül mentem látogatni édesanyámat és férjét, kétszer is elvittek Olaszországba. Soha nem fogom elfelejteni azt a néhány különleges pillanatot, amit akkor éltem át, amikor a Vezúvhoz látogattunk el. A tűzhányó rendszeres időközökben tört ki, így le lehetett menni a kráterbe, melynek közepén mély lyuk volt. A legszélére léptünk, alattunk a forró láva olyan volt, mint maga a pokol. Négy percig maradhattunk ott, majd visszafutottunk a kráter szélére, mert a kitörés ötpercenként pontosan bekövetkezett. Előzőleg mély dübörgést hallottunk a hegy gyomrából, ami figyelmeztetés volt a futás megkezdésére. Hirtelen tüzes kőtömeg és tűzfáklya lövellt az égre, majd százméteres körzetben zuhant vissza a földre. Aztán megint viszsza tudtunk menni a lyuk szélére, vigyázva, hogy ne lépjünk a forró kövekre. Az a föld gyomrából jövő mély morgás nagyon a hatalmába kerített. Jól emlékszem, porszemnek éreztem magam a természet erejével szemben, semmi kis lénynek, aki bármikor eltűnhet minden nyom nélkül. Későbbi életem során is átéltem ezt az érzést nagy tömegek között, vagy amikor a bérházak ablakait néztem, melyek mögött feltehetően olyan emberek élnek, akik boldogok, szomorúak, szeretnek vagy gyűlölnek — és akkor megkérdeztem magamtól, mi értelme van az egésznek? Megtudom-e valaha is, miért kell ennek így lennie? Nélkülözhetők vagyunk-e? A rá következő évben újra vonattal mentünk Olaszországba; ez alkalommal aa Adriai-tenger partján, Riccione üdülőhelyen laktunk. Egy gyönyörű, holdfényes nyári estén a halászok kivittek bennünket kis csónakjaikban szardíniát fogni. A látvány kicsit felzaklatott, de

28

29

csodálatos volt, amikor a holdsugárban csillogó hálót behúzták. Miután visszatértünk a partra, a halászok kicsontozták a friss szardíniákat, és prézliben kisütötték őket — felséges étel volt! Soha nem felejtettem el ezt, és huszonkét évvel később, amikor Portugáliába jöttünk, ahol a szardíniák nagyok és bőven találhatók, megpróbáltam úgy elkészíteni őket, ahogyan azt az olasz halászok csinálták. Mindenkinek nagyon ízlett! Az utazás során megbetegedtem. Nem lehetett valami nagyon súlyos betegség, de anyám elvitt egy öreg olasz orvoshoz. Kedves ember volt, valami orvosságot adott. Mielőtt távoztunk, komolyan rám nézett, és anyámnak azt mondta: „Leánya legalább kilencven évet fog megérni!" Akkor kilencéves voltam, és azon tűnődtem, vajon hogyan érezném magam kilencvenévesen. Nem nagyon tetszett a gondolat, mert úgy hittem, az ilyen öreg emberek már tehetetlenek. Most, hogy már közeledem a nyolcvanhoz, ez a jövendölés már nem tűnik oly rossznak, ameddig nem szorulok rá mások segítségére, és a Mindenható további egészséget ad nekem. Csak most ismerkedtem meg a számítógépem működésével és tanultam meg az interneten levelezni — nem tagadom, nem volt könnyű! De szép volna, ha látnám még felnőni dédunokáimat is! Azt hiszem, őszintén mondhatom, nem félek a haláltól (gondolom, a túlvilági élet test nélkül sokkal szebb lehet, mint e földi élet), és ezt már gyerekkoromban is így éreztem. Sya nővéremmel szoktunk erről beszélgetni, aki nagyon félt a haláltól. Arról próbáltam őt meggyőzni, hogy nagyon szép lehet test nélkül élni, nem érezni fájdalmat, éhséget vagy hideget. Most úgy hiszem, ha valaki teljesen és békésen el tudja fogadni sorsát, annak a halál újjászületés lesz. Remélem, akkor mehetek el, amikor készen vagyok rá — bármit jelentsen is ez. Eljött az ideje, hogy én is otthagyjam anyámat. Körülbelül tizenhat éves lehettem. Egy este, amikor éppen újra meglátogattam őt Budapesten, anyám, férje és én egy opera-előadás után későn vacsoráztunk. Apámról kezdtek beszélgetni, durván és bántóan. Felkeltem az asztaltól, felkaptam a kabátomat, és bár édesanyám meg akart állítani, elhagytam a lakásukat. Késő éjjel volt, és noha apám háza nem esett messze, estélyi ruhámban mentem két utcán át, két kocsma előtt is elhaladva. Néhány részeg férfi lézengett a közelben; boldogtalannak és elveszettnek éreztem magam. Hirtelen arra gondoltam, hogy ha most valami történne velem, napokig senki sem keresne, mert anyám azt hinné, Papinál vagyok, Papi pedig természetesen azt, hogy még mindig anyámnál vagyok. Megpróbáltam ezt a gondolatot elhessegetni, előrenéztem, és oly gyorsan lépkedtem, ahogy csak tudtam. Szerencsésen hazaértem! 30

Ezután már nem láttuk anyánkat, ameddig fel nem nőttünk és férjhez m mentünk. Meghívtuk őt magunkhoz, de nem mentünk el a férje házába. Szerencsénkre ezek a visszásságok megszűntek a második ne világháború után, amikor férje megöregedett, és majdnem teljesen megvakult. Elhagyták Magyarországot, s leányukhoz, Harryhez közel költöztek, Svájcba. Szerencsére, öregségükre és betegségükre hivatkozva kiutazási engedélyt kaptak Magyarországról. Miután férje meghalt Lausanne-bam, 1961 júliusában, anyám körbelátogatta leányait, de egyébként legtöbbször egyedül élt Dél-Svájcban. Nyelveket tanított, cikkeket írt, betegeket gondozott, hippiket látogatott meg, akiknek istenről mesélt. Férje halála után vallásos érzései felújultak, erősebben, mint valaha. Tény, hogy a hit és az ima vezérelte további életében. Ma eléggé furcsa érzés arra gondolnom, hogyan neveltek bennünket. Soha nem mentünk iskolába, főleg, mert Csehszlovákiában éltünk, és apám nem akart minket cseh iskolába járatni, ahol nem tanulnánk magyarul. Magyarok lévén, szüleim anyanyelvükön kívántak taníttatni; két nővérem a tantárgyakat ezen a nyelven tanulta egy magyar házitanítótól, és a vizsgákra Budapestre utaztak. Magyarország fővárosa 160 kilométerre volt otthonunktól. Évente többször is meglátogattuk, átlépve a csehszlovák—magyar határt. Sya és én, a két fiatalabb, nem mentünk vizsgára. Mindig négy nevelőnő volt a házban — magyar, angol, francia és német —, sokat áldozhattak szüleink a taníttatásunkra. A magyar tanárnő a rendes iskolai tantárgyakat tanította, míg a többiek nyelvekre, történelemre és művészetekre oktattak bennünket. Papi tanított minket földrajzra, és azokat az órákat nagyon szerettem, mert játékosan tanított. Egy könyvből találomra betűt választottunk, és öt percet adott arra, hogy e kezdőbetűvel leírjuk az összes országot, várost, folyót vagy hegyet, mely eszünkbe jut. Köszönettel tartozom apámnak, mert felkeltette érdeklődésemet az egész világ iránt. Akkor még nem sejtettem, hogy egyszer majd beutazom mind az öt földrészt. Apámra gondoltam azokon a helyeken, melyekről ő beszélt nekünk annak idején. Amikor először láttam egy repülőgép ablakából a dél-amerikai Chimborazo hósüveggel takart csúcsát, olyan erővel törtek fel bennem az apámhoz fűződő emlékek, hogy könnybe lábadt a szemem. Angol nevelőnőnk a haláláig velünk maradt. Kate Mastersonnak hívták, mi „Missy"-nek szólítottuk. Alacsony, vékony és nagyon ráncos volt, haját kontyba tűzve viselte a feje búbján. Szerencsénkre az angolon kívül egy szót sem tudott más nyelven. Már akkor velünk volt, 31

amikor törvényt hoztak arra, hogy mindenkinek útlevele vagy igazolványa kell hogy legyen. Miután senki sem mondta még ezt neki korábban, nagyon megharagudott, és kijelentette, mi magyarok a leglehetetlenebb nép vagyunk, mellyel valaha is találkozott. Nem emlékezett születésének évére, mi segítettünk neki rekonstruálni életét. Egy teherhajón született, melynek apja volt a kapitánya, és arra még emlékezett, hogy tizenhat éves korában dajkaként ment Kínába. Ezután azt próbáltuk kitalálni, mennyi időt töltött el a különböző családoknál, A végkövetkeztetés szerint valószínűleg 1876-ban született. Írtunk Angliába, hogy megszerezzük papírjait. Amikor a válasz megérkezett, nem mertük neki megmondani, mit írtak az angol hatóságok. Ott az anyakönyvvezetés 1870-ben kezdődött, és miután nem találták meg a nevét, azt gondolták, lehetséges, hogy nem 1876-ban, hanem 1867ben született. Természetesen Missy nagyon megsértődött, hogy egyik napról a másikra kilenc évet öregedett! Nagyon szerettük őt, mert kedves teremtés volt. Gyermekdalokat énekelt nekünk és felolvasott, amikor varrtunk vagy játszottunk. Szerettem az Ilona nevet, amire kereszteltek, de családom Ilynek hívott, amit soha nem szerettem. Missy segített e nevet elfogadtatni velem. Azt mondta: „Ily Bily cockatily, mama says you are a lily." Ami hevenyészett fordításban talán így szól: „Iliom, biliom, mama mondja, te vagy egy liliom." Missynek megrögzött szokásai voltak; szerinte mindenben csak az angol módszer a legjobb. A reggeli volt a főétele, olyankor kiment a konyhába elkészíteni a teáját és pirítósát. Hatalmas pirítóshegyet kent meg vajjal, dzsemmel, és citromot facsart a teájába, majd az egészet felvitte egy tálcán a szobájába, a második emeletre. Ajtaját ezután bezárta, hogy reggelizés közben ne zavarják meg semmivel. Voltak érdekes hiedelmei is. Nem engedte, hogy az étkezéskor hideg vizet igyunk, mondván, az olyan, mint amikor zsíros edényeket akarnak elmosni hideg vízzel. Utóbb megmondtuk ezt szüleinknek, akik ennek véget vetettek. A húszas években a szoknyák egyre rövidebbek lettek. Missy ezt perverz magyar divatnak tulajdonította. Állandóan vitatkozott velünk; azt hajtogatta, hogy Angliában senki sem viselne ilyen ruhákat. Egy nap talált is egy fényképet egy magazinban Mary királynőről, aki mindig jellegzetes XIX. századbeli ruhákat viselt, földig érő szoknyával. Diadalmasan kiáltotta: „Látjátok! Angliában mindenki hosszú ruhát visel. Bizonyíték rá Mary királynő!" Úgy tanultunk angolul Missytől, hogy észre sem vettük. De e korai években anyanyelvünk mellé - minden nehézség nélkül - a németet 32

és a franciát is felvettük. Azt hiszem, a nyelvek tanulására legjobb a nyolc-tizennégy éves életkor, hiszen olyankor szinte öntudatlanul tanulunk, a nyolcéves korunk előtt tanultakat viszont könnyen elfelejtjük. A tizennegyedik év után minden tudatosabbá válik. Ezt észleltem például, amikor tizenöt éves korunk után olaszul kezdtünk tanulni. Habár az olasz talán a legkönnyebb nyelv a világon, emlékszem, menynyit küszködtünk a nyelvtanával. A francia grammatika természetesen sokkal nehezebb, mint az olasz, de a korai években ezt könnyedén megtanultuk. Ugyanez áll a németre is. Ha nem eléggé korán sajátítjuk el később nehezebb megtanulni, hogy az ajtó például nőnemű, az asztal' hímnemű és az ablak pedig semleges nemű. Szüleink úgy gondolták, nem kell mást tanulnunk, csupán azt, amire szükségünk van ahhoz, hogy férjhez menjünk, és olyan életet éljünk, amilyent ők élnek. Akkor azonban természetesnek vettük ezt. Tanultunk történelmet, irodalmat, művészetet, földrajzot és nyelveket, nagyon kevés matematikával és kémiával társítva. Minden, amit elsajátítottunk, valamiképpen igen hasznos volt későbbi életünkben. Visszatekintve a múltra - és megadva a tiszteletet szüleinknek - mégis úgy érzem, nagy hibát követtek el: soha nem tanítottak meg bennünket főzni. Még a konyhába sem engedtek be bennünket! Gondolom, lehetetlennek vélték, hogy valaha is főznünk kell a magunk részére, hiszen mindig akad majd valaki, aki főz ránk. Ezért később többé-kevésbé csak azt tudtuk, mit mondjunk a szakácsnak, a konyhában semmi egyébhez nem értettünk. Az élet nehéz iskolája tanított meg minket a tennivalókra. Manapság nagyon szeretek főzni, és most már tudom, milyen hasznos lett volna korábban elsajátítani a főzés tudományát. Számos állandóan alkalmazott cselédünk volt, beleértve a két komornyikot, egy szakácsot, két szobalányt és egy kocsist. A főkomornyikot Fritzko bácsinak hívtuk, a szakácsné Balika néni, a kocsis Jóska bácsi volt. Családunkhoz tartozóknak éreztük őket. Jó kapcsolatban álltunk apám alkalmazottaival, és amikor valaki bajba került, segíteni próbáltunk rajta. Amikor kocsisunk feleségének megszületett az első gyermeke, oly gyorsan történt az egész, hogy nem tudtunk segítségért menni. Én még nagyon fiatal voltam, de rám bízták, hogy tartsam a lámpát, mialatt Mami segített a szülésnél. Emlékszem, menynyire fájt a karom és mennyire igyekeztem, hogy el ne ejtsem a lámpát, de nagyon büszke voltam arra, hogy ilyen fontos feladattal bíztak meg.. 33

Gimesnek és Apponynak hívták a környező birtokokat. Gimes gróf Forgácsé volt, Appony pedig Apponyi grófé. Sokszor összejöttünk szomszédainkkal, de legjobban Apponyt szerettük meglátogatni. Apponyi Magi gróf szenvedélyes vadász volt, és sokat utazott, főleg Indiában — kirándulásokat is szervezett a Himalájához. Adél nevű húgával élt; később két unokahúga is odaköltözött, akik velünk egyidősek voltak. Geraldine-nak (ő később Albánia királynéja lett) és Apponyi Virginiának tragikusan alakult a gyermekkora. Apjuk, Apponyi Gyula gróf 1924-ben halt meg, amikor ők még gyermekek voltak. Anyjuk, a közismert amerikai Vanderbilt családból, Franciaországba vitte őket, ahol férjhez ment egy francia alezredeshez, Gontan Giraulthoz, s tőle több gyermeke született. Apponyi Virginiának volt annyi mersze, hogy egy napon megszökött, és nagyanyjához jött el Apponyba. Nemsokára Geraldine is követte. Szüleim felajánlották, iskoláztatják őket, és meghívták a lányokat Elefántra, hogy velünk együtt tanulhassanak. Ez azonban nem volt mindig könnyű, mert sok pótolnivalójuk akadt. Nagyon megszerettük őket, és egy életre szóló barátságot kötöttünk velük. Nem sok időt töltöttek nálunk, mert állandóan magyarországi rokonaikat látogatták, akik között akadt gazdag, de szegény is. Végül a Bécshez közel lévő Sacré Coeur zárdába mentek tanulni. Egyik legérdekesebb emlékem a pathialai maharadzsa látogatásához fűződik; őt „Magi bácsi" látta vendégül. Legújabb, szép, huszonegy éves indiai feleségével jött el, és legidősebb, tizenkilenc éves fiával. A maharáni és nevelt fia nem szólhatott egymáshoz, ami szerintem a maharadzsa bölcsességét tükrözte. Geraldine-t és Virginiát gyönyörű szárikba öltöztették — elbűvölőek voltak! A nagy ebéd után mi hatan, lányok, körülültük a rendkívül jóképű, fiatal szikh turbános herceget, és mivel barátságosnak látszott, elárasztottuk az indiai életről érdeklődő kérdésekkel. Elmondta nekünk, hogy a házasúlandók egybekelésükig még csak rá sem nézhetnek egymásra! Mesélt a szikh vallásról és arról, hogy náluk a férfiak soha nem vághatják le a hajukat. Észrevette kételkedő pillantásunkat, mire lecsavarta turbánját, és megmutatta alatta a kis kalapot, mely a haját tartotta össze. Geraldine végül is elhelyezkedett a budapesti Szépművészeti Múzeumban, ahol katalógusokat és kártyákat áruk. Ez abban az időben történt, amikor Zog albán király húgai Budapestre jöttek megfelelő menyasszonyt keresni az uralkodónak. Zog dinasztiát akart alapítani az akkor még csupán néhány éves királysága részére, és vonzódott az Osztrák—Magyar Monarchiához, melynek hadseregében ő is szolgált.

Magyar vagy osztrák arisztokrata hölgyet kívánt feleségül venni. Geraldine fényképei nagyon tetszettek neki. Üzent a hölgy unokatestvérével, Teleki Kati grófnővel, hogy saját költségére szívesen vendégül látná őket Albániában, minden kötelezettség nélkül. Ott Geraldine majd eldöntheti, férjhez megy-e hozzá, vagy sem. Garantálta, hogy nemleges válasz esetén a hölgy szabadon hazamehet. Kati szerint a király nagyon kedves ember volt. Geraldine tőlünk kérdezte meg, mit gondolunk az ajánlatról. Mindnyájan egyetértettünk abban, hogy csak menjen el és élvezze az albániai utazást unokatestvérével együtt, aztán majd térjenek haza — soha nem gondoltunk volna arra, hogy ő ott marad! De amikor találkozott Zog királlyal, első látásra egymásba szerettek, és Geraldine sohasem jött vissza. A budapesti Duna-partról és a Szépművészeti Múzeum előcsarnokából az albán trónig ívelő útja világhírűvé tette. A férjénél húsz évvel fiatalabb Geraldine nagyon szép volt, a király nem is dönthetett volna jobban — tökéletes királynét választott országának. Geraldine gyorsan feltalálta magát e szerepében, aki találkozott vele, azonnal a szívébe zárta. Magyarországon szenzációszámba ment, amikor 1938 áprilisában, Tiranában Ahmed Zog király feleségül vette Apponyi Geraldine grófnőt. Galeazzo Ciano, Mussolini veje volt a tanújuk. Myro nővéremet kérték fel az egyik koszorúslánynak. Mindnyájan kaptak egy ruhát a párizsi Chanel szalonból, és egy karkötőt vagy karórát Cartier-től. Az udvari bál magyar csárdással, gyönyörű világítással és tűzijátékkal kezdődött. Az esküvői szertartás meglepően rövid volt, a király és a királyné beírta nevét a könyvbe, a tanúk, Ciano gróf és Achmed Abid nevével együtt. A hatalmas, díszes könyv ott maradt kinyitva, bárki beletekinthetett. A koszorúslányok a királyi párral maradtak, csak ők utaztak velük Durazzóba, negyven kilométerre Tiranától, ahol a királynak nagy villája volt egy szikla ormán. Csak a király családját és a koszorúslányokat hívták meg az ebédre, mely után mindnyájan visszatértek Tiranába a díszvacsorára. A királyon kitüntetésekkel díszített egyenruha feszült. Mindenkit egyenként bemutattak neki. Üdvözölte a vendégeket, szavait az albán külügyminiszter fordította le franciára. Beszéde főleg a magyaroknak szólt; említette a két sokat szenvedett országot összefűző történelmi kapcsolatokat, és reményét fejezte ki, hogy az együttérzés még jobban elmélyül házassága által. Uralkodásuk nem tartott sokáig. 1939-ben, egy évvel a királyi házasságkötés után, és egy nappal Geraldine fiának, Lékának (a trónörökösnek) a születése után, Mussolini csapatai megszállták Albániát. A kirá-

34

35

lyi családnak menekülnie kellett. Geraldine visszautasította az amerikai követség védelmét, de nagy bátorsággal elfogadta és követte férje utasítását. Autóval kelt át az albán hegyeken, úttalan utakon lázasan fekve egy matracon, miközben Léka az albán dajka karjaiban pihent. Így jutottak el Görögországba. Férje nemsokára követte Geraldine-t. Faruk király és Faridah királyné meghívta őket Egyiptomba, ahol több évig éltek. Giovanna bolgár királyné is ott élt számkivetésben, vele nagyon jó barátságot kötöttek. Később több európai országot bejártak. Nővéreim és én kapcsolatban maradtunk Geraldine-nal, akitől sok levelem maradt; ezeket Alexandriából, Párizsból, Cannes-ból stb. írta nekem. Amikor a király megbetegedett, hű odaadással ápolta őt, és férje 1961-ben, Franciaországban bekövetkezett halála után sokáig élt Spanyolországban. Házat bérelt Madridban, ahol meglátogattam. Néha eljött Portugáliába Giovanna királynéhoz; olyankor találkoztunk, gyerekkori emlékekről beszélgettünk. Amikor ezeket a sorokat írom, ő Dél-Afrikában él, ahol fia, Léka néhány évvel ezelőtt farmot vett. Gyakran eljártunk annak idején távolabbi szomszédokhoz is, köztük Esterházy Jánosékhoz, Nemesékhez, valamint Siebertsékhez és Haupt Stümmersékhez is. Esterházy János gróf, a szlovákiai magyar kisebbség vezetője, igaz barátunk volt. Ó és húga is, Esterházy Lulu, a magyar érdek szolgálatának és a szlovák—magyar kiengesztelődésnek szentelte életét. A gróf, akit Bibinek hívtunk, bátor kiállásáért 1957-ben vértanúhalált szenvedett. A Nemes család felett Mausi Mama (született Csáky Natália grófnő) uralkodott. Nagyon kövér volt és nehezen mozgott. Emlékeimben úgy jelenik meg, hogy nagy karosszékben ül, két dakszlival az ölében. Nem mertünk bemenni hozzá kezet csókolni, mert a kutyái ugattak, és meg akartak harapni bennünket, de azért sem, mert kövér keze mindig piszkos volt. Férje, Nemes János gróf korán halt meg, 1928-ban; három fia maradt és két lánya. Szerintem a legidősebb fiú, László egy kicsit Richard Tauberre emlékeztetett, a híres operaénekesre. Zsebében mindig fokhagyma volt, melyet egész nap rágcsált; messzi ívben elkerültük, amikor megláttuk. A két másik fiú, János és Vince, de leginkább a legfiatalabb leány, Annuci jó barátaink voltak. A Nemes családhoz tartozott két öreg hölgy is, anya és lánya. Az anya több mint kilencven, a lánya körülbelül hetvenöt éves volt. Időnként a mama odaszólt lányának: „Fuss, Melanie, hozd ide nekem a... horgolásomat." Melanie nagy nehezen feltápászkodott, és eltotyogott. Ezen mindig jót mulattunk. 36

Szüleink külföldre is elvittek minket. Fiatalabb korunkban mind a !legyen utazhattunk, később csak párosával. Megválaszthattuk, hogy télen vagy nyáron akarunk-e menni. Én legtöbbször a telet választottam, mert nagyon szerettem a havat. jól emlékszem az első nyári utazásra. Négyen ültünk nagy, drapp szín ű, nyitott Steyr autónkban. Apám vezetett, Mami mellette ült elöl, mi négyen egy sorban a hátsó ülésen és sofőrünk, Tánci a lehajtható széken előttünk. Mindnyájan, beleértve Táncit is, ugyanolyan drapp felöltőben uta ztunk. Feltűnőek lehettünk, mert szenzációt keltettünk a városokban és falvakban, melyeken keresztülhajtottunk. Ausztrián át Olaszországba autóztunk, hogy két hetet töltsünk a Lídón, a híres velencei fürdőhelyen. A nagy és szép Hotel de Bainsben laktunk; csodálatos vakációnk volt. Mi négyen, testvérek, piros fürdőruhát viseltünk, és a strandon „négy vörös ördögnek" hívtak minket. Esténként, amikor aludnunk kellett volna már, kirúgtunk a hámból" — lábujjhegyen kiszöktünk a balkonra, melyre a 'hotelszobák nyíltak. A vendégszobákban lévő öltözőasztalok vonzottak bennünket: megvizsgáltuk a vendégek szájrúzsait és arckrémeit. Soha nem vittünk el semmit, de nagyon élveztük a dolgot. Meglepő, hogy senki sem látott meg bennünket, így minden alkalommal megúsztuk. Nagyon fiatalok voltunk még, amikor szüleink zongorázni akartak taníttatni bennünket. Egy apró termetű öreg hölgy járt hozzánk, és igen hamar elvette kedvünket a zongorázástól. Számozott papírokat ragasztott a billentyűkre, s a megfelelő számra kellett tennünk a megfelelő ujjunkat. Kisvártatva mind a négyen odaálltunk szüleink elé, mondván, hogy van gramofonunk, rádiónk, és nem akarunk zongorázni. Szüleink ezt tudomásul vették. Évekkel később már nagyon szerettem volna zongorázni, de nem mertem megmondani. Az egyik nagy szobában koncertzongora állt, s amikor a család nem volt otthon, bementem oda játszani. Félénkségem és zárkózottságom azzal magyarázható, hogy tudtam, édesanyám nagyon jól zongorázik, és attól féltem, az emberek összehasonlítanak bennünket; nem akartam tehát, hogy bárki tudja, én is zongorázom. Hallás után játszottam, és szerettem dalokat rögtönözni. Természetesen testvéreim rájöttek a dologra, s titokban beosontak hallgatózni. Foxtrottot és angolkeringőt komponáltam. Nővéreim felkérték egyik unokatestvéremet, írja le a dalokat, ezeket aztán átadták egy dzsesszzenekarnak, amelyet legidősebb nővérem első báljára szerződtettek apám házába, Budapesten. Mi hárman, a fiatalabbak nem vehettünk részt a bálon, csak a felső emeletről szemlélhettük a vendégeket csodálatos estélyi ruháikban. 37

Egyszer csak kürtszó harsant, valaki hangszórón bemondta: „Most a család legfiatalabb leányától hallunk egy kompozíciót!" Kábultan hallgattam saját dalomat a zenekar előadásában — tizenkét éves voltam ekkor —, s amikor a vendégek nevemet kiáltva szaladtak fel a lépcsőn, berohantam a szobámba, és magamra zártam az ajtót. Dajkámnak azonban volt másik kulcsa. Felkaptak, körbevittek a bálteremben; mindenki tapsolt. Később mesélték, hogy nagyon sápadt és ijedt voltam. Furcsa és sajnálatos is: ezek után soha nem komponáltam többé. Egyik unokatestvéremet Keglevich Dodinak hívták. Szüleinek a harmadik fia volt, és mivel én is apám harmadik leánya voltam, ki akartak cserélni bennünket születésünk után. Valamilyen okból ez mégsem történt meg. Dodi gyönyörűen zongorázott, és az Akadémiára járt zenét tanulni. Amikor játszott, mindig úgy éreztem, nekem is így kellene zongoráznom. Télen szüleim Syát és engem elvittek Svájcba, St. Moritzba. Fritz von Opel házában laktunk, aki szüleim barátjának, az Opel autógyár tulajdonosának, Wilhelm von Opelnek a fia volt. A fiatal Opelék kitűnő síelők voltak, érkezésünk utáni napon kettőnket már ki is vittek a havas lejtőkre. Sítalpakat szereltek lábunkra, és elindítottak egy kis lejtőn. Én gondolkodás nélkül lesiklottam, de Sya nagyon megrémült, leült a sítalpakra, úgy csúszott le. Azt mondták, jó síelő leszek, de Sya nem lesz az. Ettől kezdve mindennap kimentem velük a meredek lejtőkre. Biztattak, kövessem őket. Elestem — néha fejjel előre —, de élveztem, hogy többé-kevésbé tartani tudom a tempót. Ellamami egyszer meglátott engem a fürdőszobában, és azonnal orvost hívott, mert egész testem csupa kék és vörös folt volt. Azt hitte, valami különös ragályos betegségben szenvedek. Az orvos eljött, és jóízűt nevetett, mert rögtön látta: csak zúzódásaim vannak. Kemény módszerrel tanultam tehát síelni. Tíznapos ott-tartózkodásunk után Fritz és Margot von Opel már benevezett engem egy versenyre. Azt mondták, hogy lassan csússzak le, és csak arra ügyeljek, el ne essem. Így tettem, és megnyertem a versenyt! Nagyon büszke voltam, amikor átvettem a díjat. 1937 májusában az olasz király, III. Viktor Emánuel feleségével. Elena királynéval és legfiatalabb lányával, Mária hercegnővel viszonozta Horthy Miklós előző évi itáliai látogatását. Ez alkalomból felmentünk Budapestre. A kormányzó kíséretében a király az állomásról ötfogatos hintóban hajtott végig a városon. Ezt nagy bankett és bál követte a királyi várban, ahová szüleink bennünket is elvittek. Elbűvölt

a bálterem szépsége. Az egyik balkonon a dzsesszzenekar modern számokat játszott, míg a másikon cigányzenekar húzta a csárdást és a bécsi keringőt. Kitűnő táncpartnerem akadt Széchenyi Gábor személyében, és nagyon élveztem az estét. Sejtelmem sem volt, hogy hamarosan magam is ebben a palotában fogok élni! Földközi-tengeri utazásunk során megismerkedtünk egy kedves angol lánnyal, Seilagh Potterrel. Meghívtuk Magyarországra. Eljött hozzánk, és viszonzásul engem és nővéremet, Myrót Angliába invitált VI. György király koronázására. A Pall Malira nyíló balkonról néztük a koronázási hintókat, majd bementünk, és életemben először televízión láthattam, ahogyan az ünnepi menet megérkezik a Buckingham-palotába. Később a palota elé mentünk, hogy lássuk a királyi párt az erkélyen. London örömmámorban úszott, a sok embertől azonban alig láttunk valamit. Nővérem rémületére felmásztam a nagy vaskapu rácsára, és onnan kitűnően láttam mindent. Sokadmagunkkal addig kiáltoztunk, hogy „we want the king!" (a királyt akarjuk), amíg az egész királyi család ki nem jött az erkélyre. Seilagh elvitt bennünket a newmarketi lóversenyekre. Nővérem arra ösztökélt, fogadjak én is. Fogalmunk sem volt az esélyekről, így javasoltam Myrónak, fogadjunk a kék sapkás zsokéra. Ő butaságnak tartotta ezt, és nem engedett fogadni. De a kék sapkás zsoké ért be a célba elsőnek! Myro elképedt, és most már elfogadta tanácsaimat. A programon szereplő egyik lovat Tipsy Puddingnak (Pityókás Pudingnak) hívták. Elhatároztam, hogy összes pénzemet (nem volt valami sok) ráteszem. Hihetetlen, de Tipsy Pudding lett az első. Sajnos nem sokat nyertünk rajta, mert kiderült, hogy favorit volt. Ennek a folytatása is érdekes. Sok évvel később, házasságom után férjem nagybátyja, Horthy Jenő istállóit látogattuk meg, és szemem megakadt egy kanca nevén: „Tipsy Pudding". Odafutottam a nagybácsihoz, és megkérdeztem, honnan ez a név. Azt felelte: a kancát Newmarketben vette! Ez valóban Tipsy Pudding volt — a ló, amelyik nekem nyert. Magyarországhoz a felvidéki területeket visszacsatoló 1938-as első bécsi döntés nyomán nagy csalódást okozott nekünk, hogy Nyitra vármegye nagy része visszakerült ugyan, de székhelye — és vele együtt Elefánt — Szlovákiában maradt! A visszacsatolt területeken főleg magyarok laktak, míg a mi vidékünkön a szlovákok voltak többségben, akik gyakran emlegették, hogy nem tetszett nekik a cseh uralom.

38

39

Tudtam a rémhírekről, melyeket a rosszindulatú propaganda terjesztett az „elviselhetetlen feudális Magyarországról". Általában — és a mi esetünkben feltétlenül — igazságtalan híresztelés volt ez. A birtokokon dolgozók élete nem volt rossz azokban az időkben, mert a béresekre ügyelt a földbirtokos, sőt segítette is őket, amikor arra rászorultak. Biztos, hogy akadtak kivételek, de azokon a földbirtokokon, amelyeket ismertem, mosolygós, boldog emberekkel találkoztam. Az 1920-as években a környező államokban létező társadalmi igazságtalanságokról Magyarország kritizálásával próbálták elterelni a figyelmet, mélyen hallgatva a saját határaikon belüli problémákról. De térjünk vissza a mi életünkre. Akiket szüleim alkalmaztak, azokat valóban családtagnak tekintettük. A komornyik szinte saját gyermekeiként foglalkozott velünk. Családomban Ilynek szólítottak, de komornyikunk külön becenevet talált ki nekem, mindig Ilunkónak nevezett. Sokszor rám szólt, hogy ne tegyem ezt vagy azt, amikor helytelenül cselekedtem. Sofőrünk, Táncos Béla, akit Táncinak hívtunk, megtanított bennünket autót vezetni; őt is nagyon szerettük. Hihetetlenül hűséges volt hozzánk. A második világháború után, amikor a kommunista rendszer a birtokunkat elvette, Tánci összeszedte ezüstjeinket a házból, és elásta. Családjával együtt évekig nagy szegénységben élt, de eszébe sem jutott, hogy értékeinket eladja. Amikor alkalom adódott, ezüst evőeszközeinket apránként küldte el nekünk külföldre. Nagyon szerettem volna még találkozni vele halála előtt, hogy személyesen megköszönjem neki, amit értünk tett. Viselkedése egyúttal annak bizonyítéka is, hogy családom jól bánt alkalmazottaival. A második világháború után szüleim elmenekültek a kommunista Magyarországról, hogy oltalmat találjanak Szlovákiában, ahol aztán három évig éltek a faluban lévő teljesen üres kis kastélyban, két kilométerre korábbi, Szent János-i házunktól. Apámtól mindent elvettek, és a földet felosztották a falusiak között. Legtöbbjük eljött Papihoz, hogy elmondja: a földosztás törvénytelen volt. Úgy érezték, a birtok továbbra is apámat illeti meg. Reggel, amikor szüleim felébredtek, az ablakpárkányon csirkét, cukrot vagy lisztet találtak, amit a falusiak hagytak ott nekik. Végül el kellett költözniük, mert attól féltek, hogy az embereknek bajuk lesz emiatt. Magyarországon a földbirtokosoknak el kellett hagyniuk korábbi házukat és ötven kilométeren belül nem telepedhettek le újra. Amikor szüleim Franciaországba költöztek, még mindig segíteni próbáltak korábbi birtokunk munkáscsaládjain. Leveleztek velük, és támogatták őket, ahogy csak tudták, annak ellenére, hogy a vasfüggöny akkorra már leereszkedett.

Ám hadd térjek vissza a háború előtti évekhez. Budapest volt az a város, ahol a tizennyolc évesek „debütáltak" vagy „be lettek mutatva", ahogy akkoriban mondták. Ez azt jelentette, hogy a téli szezont, a farsa ng időszakát tizennyolcadik születésnapunk után a fővárosban töltöttük. Amikor ezt az életkort elértük, apánk a kedvünkért nagy bált rendezett budapesti házában. Azt mondták, legidősebb nővérem volt a legszebb „debütáns", de nővéreimet is a szezon legszebbjeiként emlegették. Rólam senki sem beszélt, amíg férjhez nem mentem a kormányzó fiához. Akkor mind felfedezték, milyen szép voltam! Ez nekem jó volt, mert tudtam, hol állok, és nem váltam önteltté. Amint már említettem, mi ez időben Csehszlovákia területén éltünk. Nagyapám viszont saját házában élt Budapesten, ahol én születtem, és ahová minden évben többször elutaztunk. A ház egy részét magának tartotta fenn, és miénk volt a ház többi része. 1928-ban halt meg, amikor én tízéves voltam. Háza Budán, a Várban volt, a koronázótemplom és a királyi palota között. Gyönyörű, tágas, kétemeletes családi ház, szép belső udvarral. Legszebb része a kőből épített tágas csigalépcső. Az épület előtt, a téren a magyar honvédemlékmű áll, szemben velünk pedig a nunciatúra, a pápa apostoli követének rezidenciája. Ide menekültünk 1944ben, amikor a németek támadását vártuk a királyi palota ellen. Soha nem gondoltam, hogy a nunciatúrát belülről is megismerem majd, ráadásul ilyen körülmények között. Apámnak a tokaji hegyvidéken, Sajóvámoson szőlője volt. Ez a birtok dédanyám hagyatéka, a szép Frederikáé, aki dédapám halála után férjhez ment Lobkovitz herceghez. Papira hagyta a birtokot, és mi minden augusztusban elmentünk oda szüretelni. Apámnak kitűnő tokaji borai voltak, de ő maga soha nem ivott, csak vendégeit kínálta. Sajóvámosi pincéjében tartotta a legfinomabb tokaji óborokat. Sokkal később, a háború után, többször is Dél-Afrikába utaztam, és amikor Fokváros környékét látogattam, meglepődve fedeztem fel egy Tokay nevű települést. Az eredete felől érdeklődtem, és megtudtam, hogy egy hazánkfia tokaji szőlőt honosított meg ott nagy sikerrel; ez a meglepő helységnév magyarázata. A téli szezont általában Budapesten töltöttük a farsang idején. Síelni mentünk a budai hegyekbe, korcsolyázni jártunk és bálokon vettünk részt. Kísérő nélkül soha nem mehettünk ki este, különösen éjszakai klubokba nem. Az emberek többnyire saját házukban rendeztek bálokat, vagy ha ez valami oknál fogva nem volt lehetséges, akkor a Park Klubot választották, amely a társadalmi élet középpontja volt.

40

41

Alapjában véve nem szerettem bálokra járni. Csak akkor élveztem őket, amikor bécsikeringő-versenyek voltak. Keringőpartnerem Satzger László volt, akivel két versenyt is nyertünk. A szezon utolsó bálját mindig a Park Klubban tartották húshagyókedden, aztán megkezdő. dött a böjt, és vége szakadt a táncolásnak. Szerettem a szezon végi bált. Amikor közeledett, az éjfél búcsút mondtunk minden táncnak. A dzsesszzenekar tangót, foxtrottot játszott, vagy valami mást, ami akkor éppen divatban volt. Ezután a cigányzenekar búcsúcsárdást húzott, majd legvégül a bécsi keringő következett, melyre mindenki a legjobb táncpartnerét tartogatta. Pontosan éjfélkor a cigánybanda egyre halkabban muzsikált, s a lassan halkuló zenére szinte csak lebegtünk a táncparkett felett. Ez fiatalságom egyik legszebb emléke. 1938 telén szüleim hajóútra mentek Dél-Amerikába, és engem két hétre elengedtek síelni a Fekete-erdőbe, ahol egy német házaspár vigyázott rám. Sítudásom tökéletesítésére ez pompás hely volt, mert ott a hó puha és mély. Sífelvonó nem működött, ezért fel kellett másznunk a hegy tetejére, ami nagyon megedzett bennünket. A német házaspár sítanárt vett fel mellém, aki a nehezebb pályákra vitt, és én követtem őt a mély hóban. Amíg ott tartózkodtam, szüleim egyik barátjának unokaöccse látogatott meg. Nevezzük őt Robnak. Alig ismertem, és csodálkoztam, amikor megajándékozott egy hordozható táskarádióval. Ez akkor még nagy újdonságnak számított, és nekem nagyon tetszett. Rob nem maradt sokáig. Nem beszélt sokat, de megértettem abból is, hogy komolyan érdeklődik irántam. Megígérte, nemsokára Magyarországra jön. Elutazása után megérkezett hazánkból jó barátom és „táncpartnerem", aki hasonló érzéseinek adta jelét. Nem volt köztünk semmi, s habár kedveltem őt, és szép keringőző emlékeim fűződtek hozzá, nem szerettem bele. Nagyon hálásan nyugtáztam, hogy ő ezt tiszteletben tartotta. Egy nap egyedül mentem ki sétálni a hóba, és megláttam egy szép templomot. Bementem. Eszembe jutott, hogy azt mondják, amikor az első alkalommal lép be valaki egy templomba, imába foglalt kívánsága teljesülni fog. Letérdeltem, és teljes szívemből imádkoztam Istenhez, vezessen el az igazi, megfelelő férfihoz, és ne engedje elkövetnem azt a hibát, hogy nem hozzám valót választok. Különösen érdekelt, vajon Rob lesz-e a házastársam. Amikor Magyarországra visszaérkeztem, szép levél várt rám Robtól, aki közölte, hogy nemsokára meglátogat. Nagyon megörültem ennek, és vártam a látogatását. Nemsokára vastag boríték érkezett nevemre.

Rob újabb levele nagyon hosszú volt. Megírta benne, hogy feleségül kar venni, elmesélte élettörténetét, és azt is, hogy évek óta egy közeli rokonával él, akinek elmondta: velem kíván házasságot kötni. Az illető a nagyon izgatott lett, és kijelentette, hogy ha Rob elhagyja, öngyilkos lesz. Rob ezt az erkölcsi terhet nem vállalhatta. Eldöntötte, addigi élettársát veszi feleségül, őt igyekszik boldoggá tenni. Reményét fejezte ki, hogy nekem több szerencsém lesz az életben, és megtalálom az igazi boldogságot. Ez a hír mélyen lesújtott. Nagy tragédiának véltem, de akkor eszembe jutott imám abban a fekete-erdei templomban, és úgy éreztem, Isten valamilyen okból megakadályozta, hogy életem így alakuljon. Nem sejtettem, hogy egy évvel később majd azzal a férfival találkozom, aki valódi társa lesz életemnek. Nagy az Isten!

42

43

3. fejezet

TALÁLKOZÁS PISTÁVAL

Az 1939-1940-es tél életem legizgalmasabb tele volt. Nagyon hidegre fordult az idő, a hőmérő néha mínusz 36 fokot mutatott, és hóviharok is tomboltak Magyarországon. Sya nővérem férjhez ment Tisza Kálmánhoz, Tisza István gróf unokájához. Házasságuk, sajnos, nem volt boldog. Gyakran meglátogattam testvéremet, és ezen a télen, amikor kapcsolatuk már felbomlott, elhatároztuk, hogy elhagyjuk Budapestet, nem maradunk ott a farsangi szezonra, inkább az ország északi csücskébe utazunk síelni. Uzsokra mentünk, a Kárpátok legészakibb településére, amely az újonnan meghúzott orosz—magyar határon volt. Egyvágányú hegyi vonaton utaztunk, és már besötétedett, amikor megérkeztünk a végállomásra. Azonnal beláttuk, hogy itt, jóformán a világ végén, nem maradhatunk tovább. De alighogy leszálltunk, a vonat elindult, és eltűnt a sötétben. Felkapaszkodtunk a mély hóban egy elhagyatottnak tűnő faház irányába, melyre „Hotel" volt kiírva. Bent három férfi ült egy petróleumlámpa körül, és keményen ivott. Kérték, írjuk be nevünket a szállodakönyvbe. Akkor vettük észre egy másik pár aláírását; ők +k ugyancsak aznap érkeztek. Megkérdeztük, hová mentek. A válasz szerint néhány órája már, hogy sétálni indultak, de még nem jöttek vissza. —Keresték már őket? — kérdeztük. —Nincs értelme keresni őket ebben az időben — hangzott az ijesztő válasz. Megmutatták szobánkat az első emeleten — ajtajához nem volt kulcs —, és adtak egy gyertyát. Mi mást tehettünk volna, az összes mozgatható bútort az ajtó elé toltuk, és felöltözve lefeküdtünk az ágyakra. Mire reggel felébredtünk, a mosdó melletti kancsóban jéggé fagyott a víz. Nemsokára megtudtuk, hogy az egyetlen aznapra várt vonat csak nyitott vagonokból áll, de akkorra már annyira kétségbe voltunk esve, hogy amikor megérkezett, felkapaszkodtunk rá. Betakaróztunk, ameny44

nyire csak lehetett, és a vonat elindult Munkács felé. Az út végtelennek tűnt, és már-már azt hittem, mire megérkezünk, mi is jéggé fagyunk. Legnagyobb meglepetésemre Sya egy konyakosflaskát húzott elő, melyet a hideg elleni védekezésre hozott magával. Nem szerettem az alkoholt, de ez alkalommal Sya és én felváltva nyeltük a rettenetes „tüzes vizet", amely alighanem a fagyhaláltól mentett meg bennünket. Munkácson tudtuk meg: olyan nagy a havazás, hogy a vonatok sem járnak már. Az éjszakát a szálloda fűtött báltermében töltöttük, ahová két ágyat állítottak be részünkre, mivel minden szoba foglalt volt. Másnap nagy nehezen visszatértünk Budapestre. Néhány nappal a jótékony célú operabál előtt érkeztünk haza, mely agy társadalmi eseménynek számított. n Képes Vasárnap című lap szerint: „Az utóbbi évek kétségtelenül A legfényesebb és legnagyobb szabású társadalmi és egyben művészi eseménye volt az Élő Tárlat, amely csütörtökön játszódott le az Operaházban. Az estély célja az volt, hogy a Legelső Magyar Asszony, vitéz nagybányai Horthy Miklósné által a művésznyomor enyhítésére megindult társadalmi mozgalom nagy összeggel gyarapodjék. Ezt a célt a művészethez méltóbban alig lehetett volna jobban szolgálni, mint ezzel az Élő Tárlattal, amely a legszebb pesti asszonyok és lányok megszemélyesítésében, a művészettörténet félszáz halhatatlan alkotását mutatva be, mintegy magát a művészettörténet halhatatlanjait hívta a mai magyar művészek segítségére." A kormányzóné személyes irányításával a művészeti tanács egy hónappal előre elkészítette a terveket. Eldöntötték, hogy milyen jelentős műalkotásokat vigyenek színpadra élőkép formájában, milyen sorrendben, és kik lehetnek azok, akiket a dolog érdekel, és akik segíthetnek. Az Operaház főrendezője, Oláh Gusztáv közvetlenül utasította a díszlettervezőt és a jelmeztervezőt. Ugyancsak a Képes Vasárnap-ból tudtam meg, hogy az utolsó jelmezes főpróbán senki sem volt jelen, Horthy Miklósnén kívül. Ilyesmi még sosem fordult elő az Operaházban. Idézem a lapot: „A főméltóságú aszszony nem a nézőtéren ülte végig az egész főpróbát — délután háromtól éjfélig —, hanem aktívan részt vett benne. Figyelme mindenre kiterjedt. A nézőteret a színpaddal összekötő hídon minduntalan felment a színpadra, és kitűnő érzékkel, hozzáértésre mutató megjegyzéseivel, utasításaival csiszolta tökéletesre a nagyszabású művészi munkát." Amikor később jobban megismertem, megtudtam, hogy már gyerekkorában nagyon tehetségesnek bizonyult a színjátszásban és a parodizálásban. Szórakoztatóan mutatta be nekünk néha, hogyan visel45

kednek egyes asszonyok társadalmi összejöveteleken vagy teadélutánokon. A közönség két estén át gyönyörködhetett az Élő Tárlatban. Az Operaház fényárban úszott. Aznap este tartották a régen várt operabált is. A hölgyek igazi divatkölteményekben pompáztak. Valóban jó ötlet híres festményeket színpadra vinni élőképek formájában. Bajor Gizi és Uray Tivadar úgy konferálta be a festményeket, mintha azok múzeumban volnának. Az egész bemutatót kitűnően rendezték meg, minden hihetetlenül szép volt. A képeken szereplő alakok megszemélyesítőit hasonlóság alapján választották ki. A budapesti társaság vezető személyiségei, a diplomáciai testület tagjai és mások vettek részt az előadáson. Miután nővéremmel lekéstük az élőképek beállítását, ezért felkértek, hogy legyek annak a tizenhat lánynak egyike, aki hosszú fehér estélyi ruhában fogadja majd a kormányzót és feleségét. Az Operaház tizenhat lépcsőjén felfelé haladva egy-egy rózsát kellett átadnunk a kormányzó hitvesének, majd felkísérni családjukat a díszpáholyig. Bennünket azért választottak ki, hogy az előadás után mi nyissuk meg a színpadon a bált bécsi keringővel, méghozzá kedvencem, a „Mesék a bécsi erdőről" zenéjére. Erre én boldogan vállalkoztam; kitűnő táncos, Széchenyi Gábor gróf volt a partnerem. Úgy adódott, hogy az utolsó előtti lépcsőfokra kerültem, ezért a díszpáholy felé a kormányzó két fia mellett mentem, akik szüleiket követték a lépcsőkön. Nem sejtettem, hogy ez egész további életemet meghatározza. Nickyt, a fiatalabbik Horthy fiút mindnyájan jól ismertük, de sohasem beszéltem még Istvánnal, akit mindenki Pistának szólított. Ő szemlátomást tudta, ki vagyok — biztosan Nicky mondta meg neki —, és megkérdezte, nővéreim közül én vagyok-e a jó síelő. Miután igennel válaszoltam, megkérdezte, hogyan találkozhatna velem. Annyira elcsodálkoztam, hogy nem is emlékszem, mit válaszoltam. Öccsével ellentétben, Pistát ritkán lehetett korombeli lányok társaságában látni. Harminchat éves volt, nőtlen, és sokat utazott külföldre. Ismét a Képes Vasárnap-ot idézem: „A kormányzói páholyban a Főméltóságú Ur oldalán ott ült hitvese, akinek ez az egész ragyogó est voltaképpen köszönhető volt. A kormányzói pár mögött Horthy István és ifj. Horthy Miklós helyezkedtek el. József királyi herceg páholyában Auguszta királyi hercegnővel, dr. József Ferenc királyi herceggel, továbbá Anna és Magdolna királyi hercegnőkkel foglalt helyet. A páholysorokban és a földszinten ott volt úgyszólván az egész magyar tár46

s.adalom elitje, élén gróf Teleki Pál miniszterelnökkel és családjával, az arisztokrácia és a budapesti diplomáciai testület tagjai és az előkelő társaság frakkos urai, estélyi ruhás hölgyei és lányai." Az ötven élőkép szereplői hármasával jöttek fel a színpadra, megelevenítve a művészettörténetet az egyiptomiaktól az impresszionistákig kig, Zenekar kísérte a játékot, mindig a témához illő muzsikával. Láttuk királynőt, Pallasz Athéné szobrát, a pompeji falfestményeket, a flamand és németalföldi reneszánsz remekeit, Giottót, Botticellit, Leonardo da Vincit, Raffaellót, Memlinget és Lucas Cranachot. Tiziano Laviniáját döbbenetes hasonlatossággal Andrássy Ilona barátnőm személyesítette meg. Ezt követte Van Dyck és Rubens, Velázquez, Rembrandt, Watteau, Goya, Gainsborough, David és még sok más mester műve. Ezután következtek a magyar festők: Székely, Borsos, Lotz, Munkácsy, Benczúr, Szinyei Merse és mások. Nagy-nagy dicséretet érdemelt mindezért Oláh Gusztáv főrendező. Örültem, hogy elkéstem, és ezért nem szerepeltem a színpadon, hanem a nézőtérről élvezhettem az előadást. Amikor a program véget ért, mi, a tizenhat lány, talpig fehérben nyitottuk meg partnereinkkel az operabált. Ezután mindenki lejött a páholyokból, s a hölgyek, akik élőképekben szerepeltek, átöltöztek estélyi ruhába. A gazdag büfé költségeit a budapesti társaság hölgyei fedezték, hogy az est teljes bevétele megmaradjon jótékonysági célokra. Amíg a vendégek vacsoráztak, a földszint átalakult csillogó bálteremmé. A bál kezdetén láttam, hogy Pista körüljárja a báltermet, valakit keres. Legnagyobb meglepetésemre engem keresett! Így az est hátralevő részét együtt töltöttük. Néhány nappal később Pista eljött Nagykovácsiba, nővérem házába, és elvitt síelni a budai hegyekbe. Megemlítettem nővéremnek: nem hinném, hogy ez a meghívás sokat jelentene, mert úgy hallottam, van egy hölgy Franciaországban, akit szeret, ezért nem érdeklik a magyar lányok. Elhatároztam, nagyon vigyázok majd, és semmilyen körülmények között nem fogok beleszeretni! Többször elmentünk együtt síelni, és gyakran telefonon is felhívott. Jól éreztük magunkat egymás társaságában, ennyi volt az egész. Egy napon Pista azt mondta, elvisz a sípályára, de nem tud velem maradni, mert fontos megbeszélése van. Amikor kiszálltam a kocsijából, megkérdezte: „Feleségül jönne hozzám? Most ne mondjon semmit, kérem, gondolkozzék rajta." Nagyon-nagyon meglepődtem; nem tudtam, mit tegyek. Aznap este találkoztunk egy összejövetelen, Cziráky grófnő házában, akinek két szép lánya volt. Pista késett, majd egyenesen abba a szobá47

ba ment, ahol a csinos Cziráky lány lemezeket tett fel — és aztán nem jött ki onnan. Én éppen a lány öccse mellett ültem, aki megemlítette, hogy húga és Pista jól összeillenek, s már régen vártak az alkalomra, amikor együtt lehetnek. Az est folyamán egyre dühösebb lettem. Amikor az összejövetel feloszlani látszott, Pista megjelent, és felajánlotta, hogy hazavisz. Magamban azt gondoltam, ez lesz az utolsó találkozásunk, de elmegyek vele csak azért, hogy jól megmondjam a magamét. Útközben alaposan kiöntöttem a mérgemet: mindig is tudtam, milyen fajta ember ő, aki házasságot ajánl fel nekem reggel, majd az estét egy másik lány társaságában tölti. Amikor megérkeztünk, megszólalt: „Hála istennek! Pont ezt akartam hallani. Nem voltam biztos benne, hogy szeret engem, mert az elmúlt két hétben semmi jelét nem mutatta a szeretetnek. Amit ma este tettem, megfontoltam. Ha nem reagál, akkor az bizonyíték lett volna arra, hogy irántam semmit sem érez." Szokatlan módszer — de bevált! Érzéseimet kierőszakolta belőlem, pontosan úgy, ahogyan tervezte. Először csókoltuk meg egymást. Másnap, február 28-án, családjainknak bejelentettük az eljegyzést. Először apám házát hívtam telefonon, Ellamami jelentkezett. Kértem, hívja oda Papit a másik készülékhez, hogy mindketten hallják mondanivalómat. Amikor elmondtam, hogy Horthy Pista menyasszonya lettem, aki személyesen szeretne eljönni megkérni a kezemet, Mami örömmámorban kérdezte: „Ily, ezt hogy csinálta?" Feleletképpen megkérdeztem: „Papi mit szól hozzá?" Apám nagyon csendesen csak azt felelte: „Öt év múlva majd megmondom, örülök-e vagy sem." Válasza mélyen meghatott. Azt jelentette, hogy számára az én boldogságom volt a legfontosabb, és nem ismerte Pistát annyira, hogy megítélhesse, boldoggá tud-e engem tenni. Ez az eljegyzés mindenkit meglepett, mert Sya nővéremen kívül senki sem tudta, hogy együtt járunk. Es természetesen nagy feltűnést keltett, hogy a kormányzó fia nősülni készül. Egyesek később azt mondták, ezt a házasságot Ellamami előre megtervezte, de ebből semmi sem volt igaz. Az események most már gyorsan követték egymást. Ellamamit felhasználva akartak a fényképészek eljegyzési képeket csinálni Pistáról és rólam. Pista ellenezte ezt, mert mint mondta, pilótahagyományok szerint „nem fényképezünk a start előtt". Meggyőző okokat kellett keresni, de Ellamami ura maradt a helyzetnek. Kijelentette Pistának, hogy ezt a nagy eseményt méltóképpen meg kell örökíteni, és ennek semmi 48

köze sincs a repüléshez! Pista vonakodva bár, de beleegyezett. Az én helyzetem sem volt könnyű, mert egyiküket sem akartam megbántani. Elsimítottam a dolgokat, de amint az eljegyzési fényképen látható, bizony egyikünk se mosolyog! Szerencsére nem volt véleménykülönbség kettőnk között, és Pista tudta, hogy Ellamamival való kapcsolatom nem mindig könnyű. Pista a legjobb ékszerésztől hozott gyűrűket, hogy azokból válasszak gyet az eljegyzésre. Azonnal láttam, melyiket akarom, de nem akare tam elárulni, mert abban a gyűrűben voltak a legnagyobb kövek. Hagyományos jegygyűrű volt egy smaragddal két gyémánt között, ám különösen szép ötvözetben. Pista biztatott, hogy ne legyek félénk, válasszam azt, amelyik a legjobban tetszik, hiszen egy életen át fogom viseln i, Végül is bevallottam neki, melyik vonz a legjobban — és hatvan évvel később még most is ez van az ujjamon. A Képes Vasárnap március 10-i száma tele volt a rólunk, főleg rólam készített fényképekkel, egy hosszú beszámolóval az eljegyzésünkről, Dísz téri házunkról, a királyi várról, „Edelsheim Gyulai Ily grófnő, az ország legboldogabb menyasszonya" címmel. Más újságok is erről írtak, képünk sok üzlet kirakatában is megjelent. Ez azt jelentette, hogy most már bárhová mentem, felismertek. Kényelmetlenül éreztem magam — nem tudtam, mit várnak el tőlem. Az egyik reggel Sya nővéremmel áruházba mentünk. Mire a mozgólépcsőn felértünk az emeletre, az igazgató, a helyettese és többen mások már ott vártak ránk, és az igazgató felajánlotta, hogy bármiben segítségünkre lesz. Odasúgtam nővéremnek: „Már elfelejtettem, mit is akartam vásárolni, menjünk innen gyorsan", az igazgatót pedig megnyugtattam: „Kedves magától mindez, de csak nézelődni jöttünk be." Gyorsan kimentünk, és kijelentettem Syának, hogy soha többé nem megyek így vásárolni. Éppen kézhez kaptam autóvezetési jogosítványomat, s nagyon vigyáztam, hogy ne kövessek el semmilyen hibát. A mi kedves sofőrünk, Tánci már megtanított bennünket vezetni Elefánton, ami sokat segített. Egy elintézendő ügy miatt a Margitszigetre hajtottam, kocsimat az új parkolóban hagytam, amely körül nemrég sok facsemetét ültettek. Alig volt levél a hosszú, vékony ágakon. Később, amikor kifelé tolattam, nem vettem észre a mögöttem lévő zsenge fát, az pedig elhajlott az autó súlya alatt, de nem törött el. Fennakadtam a fán, nem tudtam sem előre, sem hátra menni. Ki akartam szabadulni, amilyen gyorsan csak lehetett; reméltem, nem vesz észre senki. Kis zajt is keltettem azzal, hogy sebességet váltottam előre és hátra. Sajnos a közelben volt egy 49

parkőr, aki meghallotta ezt, odafutott, és azt kiabálta, hogy ki akarom irtani az újonnan ültetett fáját! Megkértem, tolja meg kocsimat, de mintha nem hallotta volna, tovább szaladgált fel s alá a jogosítványomat követelve. Habozva bár, de megmondtam nevemet, és hogy hajlandó vagyok a fa értékét kifizetni, csak tolja már meg a kocsimat! Az arca azonnal széles mosolyra derült: „Ó, dehogy, nem kell fizetni, azonnal letolom a kocsit a fáról." Miután a kis fa szépen kiegyenesedett, hálásan elmenekültem, amilyen gyorsan csak lehetett. Rövid, két hónapos eljegyzésünk után esküvőnk április 27-ére volt kitűzve. Rengeteg tennivalónk akadt, és nagyon rövid idő állt rendelkezésünkre. Nagyon fontos dolgot kellett eldönteni: az esküvő katolikus lesz-e vagy sem. Akkoriban ez nagy problémát jelentett Magyarországon, mert 1921-ben, a római katolikus egyház által kiadott új határozat szerint, ha a házasság „vegyes", az abból származó összes születendő gyermeknek katolikusnak kell lennie ahhoz, hogy az egyház elismerje a házasságot. Előzetes megállapodást, reverzálist kellett kötni, a protestáns házastársnak alá kellett írnia: megígéri, hogy a gyermekeket katolikus hitben fogja felnevelni. A húszas években kiadott vatikáni rendelkezés előtt ez a kérdés Magyarországon egyszerű volt; a fiúk az apa, a lányok az anya vallását követték. Ebből soha nem adódott probléma. Különös, hogy a legtöbb általam ismert fiatalember protestáns, míg barátnőim legtöbbje katolikus volt. Az említett rendelkezés nagyon megnehezítette a fiatalok életét. Pista és én ezt a gondot nem láttuk előre. Mindkettőnk családjában — a Horthy és az Edelsheim Gyulai családban egyaránt — az asszonyok katolikusok voltak. Papi luteránus, protestáns volt, de otthonunkban a vallás sohasem szított vitát. Mi, lányok, Mamival mentünk templomba, míg Papi a saját templomába ment imádkozni; ebben mindenki természetesen egyetértett. Még az is megesett, hogy egy életen át tartó barátság után csupán a temetésen derült ki: a halott barátjának más a vallása! Tudom, ez sok országban nehezen képzelhető el. Életem egyik nagy megrázkódtatása volt, amikor Írországba mentem, és ott is találkoztam ezzel a problémával. Azelőtt soha nem hallottam katolikus és protestáns futballcsapatokról... Magyarországon a protestantizmus az osztrák, katolikus Habsburgok elleni tiltakozásként terjedt, ezért sok magyar család lett kálvinista a XVIII. század folyamán. Azóta, ha egy fiatal pár összeházasodott, esküvőjüket bármelyik templomban megtarthatták, vagy éppen mind a kettőben, vagy házasságot köthettek az egyikben, és áldást kaphat50

tak a másikban. A Habsburg-dinasztia elleni ellenállás azonban foko-

gyengült, mivel Magyarország 1867-ben bizonyos fokú önrencjaerkseaznési jogot kapott. A Horthy család az én családomhoz hasonlított. A kormányzó és fiai kálvinisták, édesanyja, felesége és két lánya katolikusok voltak. Amikor Pista bejelentette apjának házassági szándékát, a kormányzó megjegyezte, bárki legyen is az, reméli, hogy katolikus! Mert családjában a nők mind katolikusok voltak. Amikor a kálvinista püspök, Ravasz László erről tudomást szerzett, fel volt háborodva. gy a katolikus egyház új döntése komoly gondokat okozott. apák nem akarták, hogy fiaik katolikusok le:oaprotestáns h ő t k a É rtchse gyenek, de ha nem vetik alá magukat a rendeletnek, feleségüket kitagadhatja az egyház, ami azt jelenti, hogy nem járulhatnak a szentségekhez, nem áldozhatnak. A katolikus templomban való áldozást felemelő aktusnak találtam — előzőleg be kellett vallani bűneinket, belülről megtisztulni, és fogadalattelengni, hogy többé nem követünk el bűnt. Határozottan szerettem niő vallásomat, és az volt az érzésem, ha teljesen magamra hagynának, mint a református egyházban, nagyon erősnek kellene lennem, hogy önmagamtól rendszeresen megvalljam bűneimet és vezekeljek. A gyakori gyónást üdvösnek tartottam. Ez legalább egyszer egy évben kötelező volt. A jó pappal való kapcsolat belső biztonságot adott nekem, mert tanácsot kaphattam a helyes út követéséhez. Ezért fontos volt megfelelő, jó papot találni. Eljegyzésemkor két nővérem már férjnél volt — mindkettejük házastársa protestáns. Régi nemesi családok fiaihoz mentek férjhez, ahol a vallás családi hagyomány volt. A nehéz problémára ők jó megoldást találtak. Ha a mi csehszlovákiai falunkban ment valaki férjhez, nem kívántak írott nyilatkozatot a születendő gyermekek vallásáról. Magyarországra visszatérve, a gyerekeket akár az apjuk, akár az anyjuk vallására lehetett keresztelni. Igy fiaikat a családok protestáns templomban, lányaikat pedig katolikusban kereszteltették. Ezek után a katolikus anya ezt meggyónhatta, vagy azt tehette, amit lelkiismerete diktált. Szerintem senkit sem lehet okolni azért, ha azt teszi, amit szülei és nagyszülei a törvényen belül, de ezt most az egyház bűnnek nyilvánította. Jó megoldásnak látszott Szlovákiába menni a templomi esküvőre de én egy pillanatig sem gondolhattam erre. Tudtam, jövendő férjem nem akarna és nem is tudna beleegyezni abba, hogy fia katolikus legyen. A kálvinista egyház aktív tagja volt, és az az út, melyet nővéreim követtek, elképzelhetetlen lett volna egy közismert személy szá51

mára. Úgy éreztem, nem is tudnék bizonytalanságban élni: áldozhatok-e vagy sem. Az egyik pap talán hajlandó lesz megáldoztatni, míg egy másik ezt megtagadhatja. Egyedül kellett eldöntenem, hogy mit tegyek, és ez komoly gondot jelentett. Több paptól kértem tanácsot, még a kálvinista püspöktől is, aki - legnagyobb csodálkozásomra - nagyon hidegen és tartózkodóan viselkedett velem. Próbáltam meggyőzni magam, hogy ilyenek a kálvinista papok, de ez sem segített. Ilyen probléma megoldásában nem volt gyakorlatom, teljesen magamra maradtam; tanácsért, segítségért fordultam a püspökhöz, és viselkedése nagyon bántott. Miután eljöttem tőle, keservesen zokogni kezdtem. Ennek ellenére elhatároztam, hogy nekem kell engednem - és csodálkozva tapasztaltam, milyen nehéz lépés ez számomra, mert a vallásom sokat jelentett nekem. Pistával nem beszélhettem erről, mert nem akartam, hogy tudja, milyen gond ez számomra, így titokban töprengtem és latolgattam érzéseimet. Azelőtt soha nem sírtam, még legkedvesebb családtagjaim temetésén sem. Nem tudtam könnyet ejteni keresztanyámért, nagyanyámért, pedig mindkettőjüket mélyen gyászoltam. Az új probléma értelmetlennek, ostobának és feleslegesnek látszott, ezért volt nehéz rá megoldást találni, így leginkább tehetetlen felháborodást éreztem - érzéseimet azonban megtartottam magamnak. Ebben az időben tanultam meg repülni. Micsoda élvezetes kikapcsolódás! Leendő férjem jó pilóta volt, és boldog tulajdonosa egy egymotoros Arado repülőgépnek. A magyar légierők évente rendezett repülőnapjain bemutató akrobatikus repülést végzett, és nemrég kis gépével tett meg látványos utat Budapestről az indiai Bombaybe, rádió és vakrepülést segítő műszerek nélkül. De hadd meséljek részletesebben erről a bámulatos fiatalemberről annak ellenére, hogy aki nem ismerte személyesen, elfogultsággal vádolhat. Sokáig nem is tudtam róla beszélni, mert úgy éreztem, hogy amit mondok, csupán egy rajongó hitves véleményének tekinthető. Magatartásom csak halála után változott meg, amikor ötven kimagasló és nagyon hozzáértő ember - aki férjem működési területét kiválóan ismerte - írt róla egy-egy fejezetet egy könyvben.

* „Vitéz nagybányai Horthy István élete és a magyar közlekedés", Magyar Közlekedéstudományi Társaság, Budapest, 1943. (Új kiadás 1976-ban, Vörösváry Publishing Co. Ltd., Kanada.) 52

Kánay Miklós miniszterelnökkel kezdve, több miniszter, valamint közlekedésügyi, mérnöki, repülésügyi és más területek szakértői írtak arról a Pistáról, akit ők ismertek, és soraik nyomán a valódi személyisége bontakozott ki. A könyvet el kell olvasni, mert néhány szóval nem lehet ismertetni. Ezekből az írásokból kitűnik, milyen kivételesen szorgalmas, művelt, becsületes, ritka keményen dolgozó, felkészült, egyenes és rendkívüli ember volt, aki szinte aggályosan szerette az igazságot és a munkát, de szeretett szórakozni is. Ehhez járult ritka jó megjelenése, amiről mintha nem lett volna tudomása. Gyakran elcsodálkoztam ezeken a tulajdonságain, és azon, hogy mindez egy emberben összpontosult. A könyv szerzői sokkal többet mondtak róla, mint amit én tudtam volna elbeszélni. Rendkívüli egyéniségének ez a megcáfolhatatlan bizonyítéka - és hogy ilyen sokan dicsérték - segített nekem abban, hogy ne legyek gátlásos, amikor róla beszélek.IYe talán kezdjük az elején: HORTHY ISTVÁNRÓL Pista 1904. december 9-én született. Már fiatalon apja nyomdokain haladva az osztrák-magyar tengerészetnél akart karriert csinálni, de az első világháború után a Monarchia szétesése ezt lehetetlenné tette számára. Ez komoly csalódás volt a tizennégy éves fiú életében. Édesanyja mesélte nekem, hogy fia sokszor egy sarokban csendesen a tengerészetről olvasgatott, és néha kövér könnycsepp gördült le arcán. Az iskolában mindig első volt a matematikában és a geometriában. Tudta, mit akar, és szenvedélyesen érdekelték a gépek. A műegyetemen gépészmérnöknek készült, és katonai kiképzését követően 1929ben a légierő tartalékos főhadnagya lett. Amikor mérnöki diplomáját megkapta, dolgozni kezdett a Csepel Motorgyárban, mert ez volt az egyedüli hely Magyarországon, ahol repülőmotorokat gyártottak. Együtt szerelt a munkásokkal - nem fogadott el semmilyen kivételezést. (Nagyon megilletődtem, amikor 1988. május 1-jén Pl, negyvenhárom évi kommunista uralom után, egy rádióprogramban korábbi csepeli munkások emlékeztek Pistára, mint fiatal mérnökre, s a legnagyobb tisztelettel beszéltek róla.) Miután gyakorlatot szerzett Csepelen, huszonöt éves korában úgy érezte, még sokat kell tanulnia. Az ő ötlete volt, hogy az Egyesült Államokban, a detroiti Ford-gyárban gyűjtsön további tapasztalatokat. Munkásként kezdett dolgozni a Fordék dearborni üzemében. Végigjárt 53

minden lépcsőfokot, eljutott a mérnöki beosztásig, és megismerte hogyan működik a világ egyik legtermelékenyebb gyára. Minden' előnyt, amiben mint a magyar államfő fia részesülhetett volna, visszautasított. Végül is a kísérleti tervező osztályon kapott helyet, ami megfelelt végzettségének és tehetségének. A híres Henry Ford természetesen figyelte a kísérleti mérnökök munkáját, és nemsokára feltűnt neki a jó képességű és szorgalmas Horthy István. Többször meghívta otthonába, ahol hosszasan elbeszélgettek. Felhasználta Ist.. ván autókarosszéria felfüggesztésére szabadalmazott találmányát; tudomásom szerint ezt még ma is használják. A Fordnál töltött tizennyolc hónap jelentősen befolyásolta gondolkodásmódját, munkáját és későbbi életét. Amikor elhagyta Detroitot, vett egy kis Ford kocsit, ezzel majdnem az egész Egyesült Államokat bejárta. Az utat lenyűgözőnek találta. Visszatért Amerikából mint képzett kísérleti szakmérnök, és a MÁVAG-hoz (Magyar Állami Vas-, Acél- és Gépgyár) ment dolgozni. A MÁVAG vezérigazgatója, Markotay-Welsz Jenő nemsokára felfigyelt tehetségére, és kinevezte helyettesének. Pista úgy folytatta a munkát, mint ahogyan azt az Egyesült Államokban tette, és sok ottani újdonságot vezetett be a MÁVAG-nál. Megtanulta, hogy az ember képes keményen dolgozni, és egyszersmind szórakozni is. Akkoriban ezt igen kevesen értették Magyarországon. Az ő társadalmi köreiben kétféle embertípus volt: azok, akik csak dolgoztak, és sosem szórakoztak, és azok, akik többnyire csak szórakoztak és költötték a pénzt, amiért nem ők dolgoztak meg. Pista rendszerint elsőként érkezett a gyárba, és utolsóként távozott. Néha érte mentem, és amikor a többiek már hazatértek, ő még mindig az íróasztalánál ült. Kevesen ismerték erről az oldaláról, mert olyan ember volt, aki mindent megfigyel, de nagyon keveset beszél. Esténként vacsorákra volt hivatalos, vagy táncolni ment valamelyik mulatóba. Akik ott látták, azt hitték, Pista sosem dolgozik, akik viszont a munkahelyéről ismerték, úgy vélekedtek, igen komoly ember, aki szüntelenül dolgozik. A hét végén nem volt szokás pihenőt tartani, úgy, mint manapság, Pista mégis azt tette. Azt hiszem, ezt is Amerikában tanulta, és követte Magyarországra való visszatérése után is, ahogyan továbbra is Chesterfield cigarettát szívott, és az Esquire magazint olvasta. Hazánkban gyakran elhangzott, hogy Pista a modern mérnök megtestesítője. Exportfeladatokra összpontosított; sok országban járt, ahol felhasználta nyelvtudását. Köztudomású volt: főként az ő erőfeszítéseinek 54

köszönhető, hogy a gyár alkalmazottainak száma 5000 főről 22 000-re növekedett, és a termelés jó profitot hozott. Ő lendítette fel a gépkocsi-, mozdony- és repülőgépgyártást. Mintegy 4000 kilométert utazott azért, hogy mozdonyokat adjon el az indiai kormánynak. Megtudta: egy másik gyár nagyon kecsegtető ajánla tot tett, és amikor oda akart utazni versenyajánlatával, kiderült, hogy a re pülőtársaságok Indiába induló valamennyi gépére már elfogyott a jegy. Habozás nélkül beült saját kis Arado gépébe, így repült el Bombaybe. Két évig és négy hónapig voltam Pista felesége, de soha nem hallottam tőle öndicséretet. Kiváló munkájáról, amit korábban végzett, másoktól, vagy éppen véletlenül értesültem. Ha senki sem kérte ki véleményét, képes volt hallgatni olyan téma megbeszélésekor is, amelyhez igen jól értett. Nem szólt közbe, nem éreztette, hogy ő ahhoz jobban ért. Csak akkor szólalt meg, amikor az fontos és szükséges volt, de akkor a lényegre tapintott, és így véleményét mindenki azonnal elfogadta. Tőle kapott első karácsonyi ajándékom két hatalmas Larousse Universelle-kötet volt, mert ő mindig mindennek utánanézett lexikonokban és könyveiben. Ezután szinte naponta a Larousse-t vette kézbe - megmosolyogtam, amikor még a fürdőszobába is bevitte magával. Mindenről informálódott, de tudását sohasem fitogtatta. Pista tíz évig dolgozott a MÁVAG-ban, 1930-tól 1940-ig. Ebből hét évig vezérigazgató-helyettes volt, és három évig vezérigazgató. Házasságunk után nemsokára kinevezték a mikv igazgatójának. Két évvel később az országgyűlés Magyarország kormányzóhelyettesévé választotta. Itt azonban tisztáznom kell valamit. Mindenki, aki Pistát ismerte, tudta, hogy kormányzóhelyettessé választása nem dinasztiaalapítás volt. Ez elsősorban személyiségének és tudásának, bizalmat keltő, becsületes erőfeszítéseinek, és végül, de nem utolsósorban nyíltan náciellenes érzelmeinek volt köszönhető. Az, hogy a kormányzó fia volt, természetesen előnynek számított - a helyettes csak akkor tud a kormányzó segítségére lenni, ha az teljesen megbízik benne. E nehéz időkben sokat jelentett, hogy apja megbízott benne, és számíthatott a fiára. Megértem, ha mindez nehezen hihető azok számára, akik nem ismerték Pistát. Könnyen azt gondolhatnánk, azért lett kormányzóhelyettes, mert a kormányzó fia volt. De ha a kormányzó valóban azt tervezi, hogy dinasztiát alapít, erre sok más alkalmat talált volna. Ellenkezőleg: egyértelműen elutasította, hogy a koronát megszerezze saját maga vagy családja bármelyik tagja részére. 55

Minthogy közvetlen tanúja voltam az eseményeknek, úgy érzem, kötelességem ezt hitelesen kijelenteni. Ismerem az ellenvéleményeket is, olyanokét, akik nem tudták az igazságot, nem ismerték a kormányzót és a fiát, akiket politikai nézeteik a Horthy-ellenes oldalra sodortak. Milyen gyakran olvastam vagy hallottam: „A kormányzó úgy érezte", „a kormányzó úgy gondolta", „a kormányzó úgy tudta". En nem tudom, a kormányzó mit érzett, gondolt vagy tudott, csak azt tudom, amit láttam, és amit ő mondott nekem. Hadd folytassam most már saját történetemet. Pista kis gépével gyakran tettünk meg rövidebb repülőutakat az országon belül. Néha műrepülést is csinált velem Pista, amit nagyon élveztem, csak a háton repülést nem szerettem, mert a gép aljáról a piszok az arcomba hullott. Ez határozottan az élet szebbik oldala volt, és jobban is szórakoztatott, mint a társadalmi és hivatalos elfoglaltság. Mondhatom, nem volt könnyű sorsom, amikor hirtelen közismert lettem. Repülni tanulni sokkal könnyebb volt. Pista tanácsára először a vitorlázórepülést tanultam meg. Azt mondta, majd ő megtanít motoros géppel repülni. A Hármashatár-hegyre mentem kiképzésre. A leckéket könnyűnek találtam, minden percet élveztem. Azért volt mindez könynyű, mert fokozatosan oktattak bennünket. Először egy Tücsök nevű nyitott ülésű vitorlázón tanultunk, amelyet a földön vontattak. Amikor egyensúlyba tudtuk hozni, egy rövid „ugrással" felemelkedhettünk. Ezek után domboldalon „siklottunk" le, és csak ezután tanultunk fordulókat csinálni, és vitorlázni a Cimbora nevű vitorlással. Nem volt időm gyakran kijárni oktatásra, de idővel letettem az A, B és végül a C vizsgát. Az utóbbin, 1942 júniusában jutottam túl. Ez idő alatt Pista leckéket adott nekem saját motoros gépén, amikor csak időt találtunk rá. Nem tudta, milyenek a motoros oktatók, és mivel ez veszélyes sport, biztos akart lenni abban, hogy alapos kiképzést kapok. De nagyon elfoglalt ember volt, így aztán nem ért rá gyakran tanítani. Március végén húsvéti kirándulásra mentünk Olaszországba Sya nővéremmel, aki „gardedám"-ként kísért el bennünket. Síeltünk, és megmásztuk a 4000 méter magas Breithorn-csúcsot. Mindig jól éreztem magam nagy magasságokban, és habár többször meg kellett állnunk rövid pihenőre, a síelés nagyon élvezetes volt. Syát nagyon sajnáltam, mert nem élvezte a repülést, sem a síelést, sem a hegymászást; és hogy csalódása teljes legyen, a repülőn elvesztették bőröndjét! Én adtam

neki kölcsön a ruháimat. Visszatértünkkor komoly viharba kerültünk, a repülőgép egyik motorja leállt, amikor villám csapott bele. Ez sokkal ijesztőbben hangzik, mint amilyen a valóságban volt, de szegény Sya halálra rémült. Csak az enyhített rémületén, hogy látta, amint Pista akiről tudta, hogy jó pilóta — mindennek ellenére békésen aludt. Első közszereplésem az árvízkárosultak megsegítésére adott jótékony célú előadáson volt az Operaházban. Pista és én a kormányzói párt kísértük. Oly tisztán emlékszem erre, mintha ma történt volna. Amikor a kormányzó és felesége között haladva beléptünk a díszpáholyba, a zenekar a Himnuszt kezdte játszani. Mindenki felállt, és a díszpáholy felé fordult — s természetesen mindenki az új családtagot szemlélte: engem! Mi, akik a Magyarországtól elcsatolt területeken laktunk, sokkal jobban elérzékenyültünk a Himnusz hallatán, mint azok, akik az anyaországban éltek. Abban a pillanatban — a kormányzó és családja mellett állva, a Himnuszt hallgatva, szemben az Operaház közönségével kis híján elsírtam magam. De úgy gondoltam, nem szabad kimutatnom érzéseimet; körmömet belevájtam tenyerembe — azt hittem, a Himnusznak soha nem lesz vége. Eljegyzésünk után egy este, a vacsorát követően az egész társaság az Arizona mulatóba ment. Nekem ez újdonság volt, mert apám nem engedett bennünket, lányokat ilyen szórakozóhelyre járni. Sok barátnőnk azonban eljárt éjjel táncolni, és így kényelmetlen helyzetbe kerültünk, mert vagy velünk kellett maradniok, vagy haza kellett vinni bennünket, mielőtt ők táncolni mentek volna. Ez alkalommal, amikor engem vőlegényem kísért, mindenki együtt indult. Jobbnak találtam, ha én is velük megyek. Remekül éreztük magunkat. A forgó parketten táncoltunk, és színházszerű páholyokban ültünk, melyeket telefon kötött össze. Az előadás fénypontja Miss Arizona és együttese volt; a közreműködők között néha még elefántok és más cirkuszi szereplők is voltak. Miss Arizona nem volt szép, de megjelenése impozáns volt. Másnap reggel, amikor elmeséltem Papinak, hogy az Arizonában jártunk, nagyon megharagudott. Azt mondta, amíg férjhez nem megyek, engedelmeskednem kell neki — az eljegyzéseket fel is lehet bontani! Házasságkötésem után majd mindent megtehetek, amihez férjem hozzájárul. Csodálkoztam Papi kitörésén, de tudtam, csak a jó szándék vezeti. Nem kellett sokáig várnom, az esküvő napja gyorsan közeledett. Naponta érkeztek ajándékok, tárolásukra egy egész szobát kellett kiürítenünk. A polgári esküvőre gyönyörű, erre a célra varratott fehér

56

57

kosztümöm volt; egy álomszerű estélyi ruhám az esküvő előtti esti fogadásra készült; és természetesen még annál is szebb volt az esküvői ruhám. Mindegyiket fel kellett vennem, hogy Mami és nővéreire véleményt mondjanak rólam. Egyébként úgy éreztem, mindezt csak álmodom, és egyszerre csak felébredek! Ha visszagondolok Pistával történt, szinte „irányított véletlen" találkozásunkra, most minden eddiginél inkább meg vagyok győződve arról, hogy az egymásra találás elkerülhetetlen volt.

58

4. fejezet

ESKÜVŐNK

Mielőtt folytatnám a történetet, szeretném figyelmeztetni olvasóimat: életem következő szakasza talán túl szépnek látszik ahhoz, hogy igaz legyen. Talán úgy tűnik, mintha utólag megszépítettem volna, pedig az a valóság, ahogyan én átéltem minden szépítés nélkül az eseményeket, habár akkor is — és még most is — az egész már-már tündérmese. Talán azt gondolják, a való élet nem ilyen, de tény, hogy olyan becsületes, igazságtisztelő és szeretetet sugárzó családba kerültem, amely nem ismert túlzást és kicsinyeskedést. Talán azért szerettek engem, mert én is szerettem őket. Akárhogy is, ez a történet igaz. Miközben csakugyan úgy hat, mint egy szép álom! Polgári házasságunkat 1940. április 26-án kötöttük. Az eseményt nagy fogadás követte aznap este, apám házában. Szüleim felkérték a legismertebb cigányzenekart, de annak prímása, Pertis Jenő igen nagy honoráriumot követelt, megtoldva azzal, hogy csak este 9-től 10-ig jöhet. Ekkor rávettem szüleimet, kérjék fel Berkes bandáját, amelyet a legjobban ismertem és kedveltem. Amikor felhívták Berkes Bélát, a cigányprímás azt felelte, egész éjjel játszanak majd, és a meghívást olyan nagy megtiszteltetésnek tekinti, hogy nem fogad el semmit! Ez számomra igen jó hír volt. Természetesen szüleim fizettek az estéért, és emellett jó reklám lehetett Berkesnek, hogy azon az estén a kormányzónak és családjának, valamint számos prominens személyiségnek muzsikált. Berkes megtudta, melyek a kedvenc nótáim, és ezek után ahányszor megkerestük zenekarát, rögtön az én nótáimat kezdték húzni. Az egyházi esküvő másnap, április 27-én volt a Duna-parti Szilágyi Dezső téri kálvinista templomban. Budapest egyik legismertebb divattervezője, Rotschild Klára, lemásolta nagyanyám hagyományos díszmagyarját, fehérben. Kézzel felvarrott gyöngyök díszítették — természetesen nem igazgyöngyök. Az amerikai nagykövet felesége, Mrs. Olive Pell festőművész volt; lefestett minket esküvői öltözetünkben, és a képnek a „Hamupipőke és a Herceg" címet adta. 59

Mielőtt a templomba mentünk volna, meglátogattuk Pista húgát, Paulette-et, aki súlyos beteg volt. Évek óta tuberkulózisban szenvedett, és betegségét nem tudták gyógyítani. Már képtelen volt felkelni, és akkor először láttam oxigénpalackot az ágya mellett. Ez az egyetlen sötét felhő ezen a gyönyörű napon. Annyi csodálatosan szép dolog történt velem akkoriban, hogy talán nem is tudtam teljesen felfogni, de a betegágy mellett állva, esküvői ruhámban, arra gondoltam, még boldogságunk tetőpontján is emlékeznünk kell a szenvedésre és a halálra, hogy megtaláljuk az egyensúlyt. Kínzott a gondolat, hogy mit érezhet Paulette, látva engem gyönyörű menyasszonyi ruhámban, úton az esküvőre, amikor ő ennyire közel van már a halálhoz. De legalább vele volt szerető férje, Gyula, aki életét szentelte annak, hogy feleségének szenvedését enyhítse. Az esküvői szertartásból semmire sem emlékszem, csak arra, hogy körben álltunk az oltár körül, ami nekem szokatlan volt. A kálvinista püspök, Ravasz László esketett. Amikor kiléptünk a templomból, a lépcső két oldalán fiatal pilóták álltak sorfalat, propellerekből formált ívet tartva fölénk. Gyönyörű, napsugaras idő volt, a hosszú kocsisor végighajtott a Duna-parton, föl a királyi várba. Még mindig előttem van az a felejthetetlen, csodálatos látvány: a Duna, szépséges hídjaival, a világ legszebb parlamentjének épülete a túlsó parton, s a Duna fölött legalább száz fehér galamb röpdösött. Később megtudtuk, hogy a galambok röptetése a mulató tulajdonosának, Miss Arizonának az ihletett ötlete volt. Akkor engedték szabadon a galambokat, amikor kiléptünk a templomból; szerettem volna tudni, békét hoznak-e nekünk. Az esküvői díszebéd következett a Várban a két család részvételével. A hatalmas, gyönyörű ebédlő csodálatos látvány volt a mesés virágdíszekkel. Szerető család vett minket körül hagyományosan sokszínű díszmagyarban. A hölgyek valódi csipkekötényeket és puffos ujjat viseltek (ha már férjnél voltak, főkötővel), míg a férfiak szűk nadrágban és csizmában jelentek meg. A férfiak és az asszonyok panyókára vetve viselték a prémes mentét. Felejthetetlen szép látvány volt — szerencsémre erről sok fénykép maradt, melyek a hatást érzékeltetik, annak ellenére, hogy nem színesek a képek. A fogadás után átöltöztünk utazóruháinkba, és a vendégek, néhányan még mindig díszmagyarban, elkísértek a repülőtérre. Kis Arado gépünk már indulásra készen várt bennünket, hogy elvigyen 8000 kilométeres nászutunkra! Elköszöntünk mindenkitől, majd beszálltunk a gépbe. 60

r"-

Egymás mellett ültünk, s mindenki felé integetve felszálltunk. Megható kép volt a sok búcsút intő családtag. A kis piros Arado 79-es típusú sportrepülőgépnek egy motorja volt, rádió és vakrepülőműszerek nem voltak benne. Zárt vezetőfülkéjéből jó kilátás nyílt. Mindkét egymás mellett levő ülésből lehetett vezetni a gépet, és ezzel újra elkezdődött pilótakiképzésem, miközben Velencébe, Nápolyba, Cataniába, Tuniszba, Tripoliba, Bengáziba, Kairóba, Tel-Avivba, Damaszkuszba, Adanába, Ankarába, Isztambulba, Szófiába és vissza Budapestre vitt az utunk. Minderről az újságok is beszámoltak. Álmodni sem lehetne szebb búcsúztató útravalót: két vadászrepülőgép kísért bennünket. Persze sokkal gyorsabbak voltak nálunk, így a pilóták elrepültek mellettünk, majd nagy ívben visszafordultak, és köröket írtak le körülöttünk. Mindez érzékeltette sebességünket, és a csodálatos bajtársiasság érzését keltette bennünk. Ahogy elrepültünk a messzeségbe, előttünk állt a jövő. Miénk volt a világ, a modern világ. Csak 1940-et írtunk, és az aggasztó jelek ellenére még bízhattunk abban, hogy a dolgok elrendeződnek. Az előző év februárjában ugyan megszakadtak a diplomáciai kapcsolatok a Szovjetunióval, de szeptemberben újra helyreálltak, és még volt valamiféle kis remény arra, hogy a német terjeszkedés nem folytatódik tovább. A vadászgépek búcsút jeleztek, és elhagytak bennünket a magyar határnál, mi pedig továbbrepültünk Velencébe. Ez a költőien szép olasz város volt utunk első állomása. Visszaemlékeztem korábbi, gyermekkoromban szüleimmel együtt megtett velencei utunkra. Hogyan is sejthettem volna, hogy egyszer majd férjemmel, saját repülőgépünkkel fogok ide visszatérni, és házasságunk első napját a Hotel Danieliben töltjük. Úgy vélem, senki sem tudja elképzelni, milyen boldog voltam. Velencéből Nápolyba repültünk, onnan hajóval átmentünk Capri szigetére, ahol nem üdvözöltek hivatalos személyek, és itt töltöttük talán a legboldogabb két napot. Ellátogattunk a kék barlangba, és megnéztük az egész szigetet. Ezután Tripoliba akartunk repülni, de hatalmas vihar kerekedett, és kis gépünket nagyon dobálta a szél. A gép annyira hánykolódott, hogy bevertük a fejünket. Pista megszakította a repülést, és a szicíliai Cataniában leszálltunk. Meglepett, hogy sem rosszullétet, sem félelmet nem éreztem. Olyan biztonságban tudtam magam Pista mellett, hogy veszélyre nem is gondoltam. ösztönösen éreztem: Pistával mindig biztonságban vagyok, és boldog voltam, hogy az ő kezébe tettem életemet. Később hallottam, hogy mások ugyanezt érezték vele kapcsolatban, bíztak benne, hitték, hogy ő mindig megtalálja a kivezető utat. 61

királyi família már régen jó barátságban volt. A királyné édesanyja, Nazli hosszú időt töltött Magyarországon, és nagyon szerette Budapestet. Két nappal később meglátogattuk őt. Az első este hivatalos fogadásra mentünk, melyet a miniszterelnök adott. Semsey Andor és felesége vitt oda bennünket, de nem maradnunk sokáig. Már másnap látogatásra voltunk hivatalosak az Abdin kastélyba, ahol Faruk királlyal és a szépséges Farida királynéval találkoztunk. Ez a látogatás némi gondot okozott nekem — nappali, vagy estélyi ruhát vegyek-e fel —, végül is egy szép fehér selyemruha mellett döntöttem. Megérkezésünkkor felettébb csodálkoztam azon, hogy engem az egyik, Pistát a másik irányba vezetik. Rájöttem: még ebben a modern világban is megkövetelte a muzulmán etikett, hogy a férfi és a nő látogatása elkülönüljön, bizonyos fokig a háremszokások is még mindig érvényben voltak. Észrevettem, hogy az udvarhölgyek, akik engem kísértek, mind hosszú ruhában voltak. Hosszú fogadószobába vezettek, ahol Farida királyné ült a terem túlsó végén, és már várt rám. Kioktattak, háromszor kell térdet hajtani: amikor belépek, a terem közepén, és amikor Farida elé érek. Szerencsésen túlestem ezen, és kellemesen elbeszélgettünk a királynéval, aki kedves és elragadó volt. Aztán az ajtó minden ceremónia nélkül kinyílt, és Faruk király lépett be rajta. Odajött hozzánk, ledobta magát a díványra, és arcátlanul végigmért. Kényelmetlenül éreztem magam. Később hallottam, hogy rossz híre van, de ezt akkor még nem tudtam. Mondta, látott engem az előző napi esti fogadáson. Örültem, hogy már elmondtam kétségeimet a hosszú vagy rövid ruha viselését illetően a királynénak, és nem magyarázkodtam, hogy nincs hosszú ruhám, hiszen azt viseltem a fogadáson. A király megkérdezte, a repülőgépen az ülések egymás mellett vannak-e, és gúnyos mosollyal érdeklődött, biztonságos-e nászútra menni ilyen kis repülőgéppel. Csodálkoztam Faruk király viselkedésén. Örültem, amikor felállt, és visszament, hogy férjemmel beszélgessen. Amikor egyedül maradtunk, Farida királyné megjegyezte, reméli, nemsokára gyermekünk lesz, és ugye fiút szeretnék. Szomorúnak tűnt, majd megmagyarázta, hogy neki csak lányai születtek. Mivel még csak pár napja voltam házas, a dolog mulattatott; mondtam neki, hogy részletekre még nem gondoltam. Másnap eszembe jutott ez a beszélgetés, amikor az ipari kiállítást látogattuk meg. Ez volt az első kiállítás, amelyen kizárólag Egyiptomban gyártott cikkeket mutattak be. Mérnök férjemet nagyon érdekelte. Én

Amikor Cataniában kiszálltunk a gépből, mondták, hogy a szélsebesség elérte a 120 csomót. Egy repülőtéri hivatalnok megjegyezte: ha ezen az úton nem voltam tengeribeteg, soha nem is leszek a jövőben sem! Egy ottani szállodában töltöttük az éjjelt, és másnap megérkeztünk Tripoliba. Líbia olasz kormányzója, Italo Balbo vendégei voltunk aznap este. Az ő fehér háza csodálatosnak tűnt a pálmafákkal és az arab szolgákkal, olyan volt, mint egy álomoázis. Vendéglátónk tábornoki rangban szolgált a fasiszta hadseregben; kitüntetett pilóta, jó modorú ember volt, nagyon kedvesen fogadott bennünket. A vacsora közben elbeszélgettünk vele. Úgy látszott, csodákat művelt Líbiában, bizonyítani kívánta az olaszok gyarmatosítói rátermettségét. Az arabok szerethették Balbót, aki utakat, iskolákat, házakat és ültetvényeket létesített, és ivóvízről is gondoskodott. De mi mindketten úgy éreztük, hogy nem volt elégedett azzal, ami az országban körülötte történik. Személy szerint jó benyomást tett ránk. Kialudtuk magunkat, és reggel a repülőtérre mentünk. A hatóságok csak arra kértek bennünket, ne fényképezzünk a Kairó felé vezető repülőúton, mert Afrika partját katonai zónának minősítették. Beleegyeztünk, mire fényképezőgépeinket bizalommal visszaadták, még le sem pecsételték őket! Továbbrepültünk a külön erre az útra készített térképsávok segítségével. Nem repültünk nagyon 'magasan, és én könnyűnek találtam a tájékozódást, mindenféle navigációs műszerek nélkül is tudtam utunkat követni a térképen. Nagy kísértést éreztem, hogy megszegjem ígéretünket, és fényképezzek. A sárga homok, a mélykék tenger, a vakító fehér felhők és az égbolton egyedül repülő kis, piros gépünk látványa megkapott. Ez nem okozhatott katonai problémát! Mivel fényképezőgépeinket használható állapotban hagyták, könyörögtem Pistának, hogy néhány képet hadd csináljak a homokról, a tengerről, az égről és a piros szárnyakról, de ő emlékeztetett ígéretünkre —, és természetesen igaza volt. Erre a repülőútra úgy emlékszem, mintha csak tegnap történt volna. 1940. május 6-án leszálltunk Alexandriában, egy órát töltöttünk a különböző kérdőívek kitöltésével, majd folytattuk repülésünket a kairói Almazan repülőtérre. Ott a magyar ügyvivővel, Semsey Andor gróffal találkoztunk, aki aztán a Continental Sávoy Hotelbe vitt bennünket. Kairó városa nagyon érdekesnek látszott, szerettem volna tovább is ott maradni. Először az Abdin királyi kastélyba mentünk, ahol beírtuk nevünket a vendégkönyvbe, mert a Horthy család és az egyiptomi 62

63

L

azonban másvalamire emlékszem leginkább: amikor beléptünk a kiállításra, egy férfi, aki mindenfélét árult, magához hívott — láthatta rajtunk, hogy nászutasok vagyunk —, s olyan cukorkával kínált bennünket, amely szerinte biztosítékot nyújt arra, hogy fiúgyermekem születik. Mindketten nevettünk ezen, de én azért elszopogattam egyet. Amikor kilenc hónappal később megszületett a fiam, emlékeztettem Pistát a cukorkára, és arra, milyen szomorú az, hogy Farida királyné annyira szeretne fiúgyermeket, s a megoldás ott van a keze ügyében, csak nem tud róla. Faruk király külön is Pista figyelmébe ajánlotta a kiállítást, és a kereskedelmi miniszter, Saba Habacsi bej személyesen kalauzolt bennünket. Mindenki büszke volt arra, hogy ez az első olyan egyiptomi ipari kiállítás, amelyet nem az angolok rendeztek! Természetesen meglátogattuk a piramisokat, a híres Egyiptomi Múzeumot, megpróbáltunk teveháton ülni — úgymond tevegelni —, és élveztük az utcák és piacok színes forgatagát. Leautóztunk a Szuezicsatornához, és megfürödtünk a Vörös-tengerben. Kairói tartózkodásunk alatt teljes erővel fellángolt Európában a háború. Eredetileg úgy terveztük, lerepülünk délre, Luxorba, de csalódtunk, egyiptomi tartózkodásunk hirtelen véget ért. Táviratot kaptunk Budapestről, hogy azonnal térjünk vissza, mert a német csapatok lerohanták Belgiumot és Hollandiát, a háború immár feltartóztathatatlan. Lesújtó hír volt ez, számunkra is szomorú, mert nagyon örültünk a luxori kirándulásnak, melyet utunk fénypontjának tekintettünk. Találgattuk, mi lesz mindennek a következménye. Elővettük a térképeket, megterveztük utunkat visszafelé, és tudattuk apósommal, hogy három nap múlva, este fél nyolckor Budapesten leszünk. Másnap még egyszer beszálltunk kis gépünkbe, és elrepültünk Palesztina felé. Leszálltunk Tel-Avivban, feltöltöttük benzintankjainkat, és megebédeltünk. Kiválasztott éttermünk pincérei mind magyarok voltak. Lelkesen fogadtak, felejthetetlen meglepetés volt ez számunkra! Továbbrepültünk Damaszkusz felé — Pista megígérte, hogy nem szól közbe —, és én navigáltam az egész úton, amire nagyon büszke voltam. Amikor berepültünk a szíriai légtérbe, és a Földközi-tenger felől a damaszkuszi irányra tértünk, hirtelen zavarba jöttem. Eddig a térképek jó szolgálatot tettek, titokban büszke is voltam arra, hogy jól szabtam meg az útirányokat, de most bajba kerültem. Előttünk egy hatalmas kék tó volt, melyet nem találtam a térképen! Gondoltam, eltévesztet64

ternaz útirányt, és Pistához fordultam zavaromban. Be kellett vallanom tan ácstalanságomat. Pista nyilván számított már erre, és nevetve magya rázta, hogy Damaszkusz körül gazdagon termő földek vannak, és az állandó öntözés adja a kékeszöld színárnyalatot. A sivatag sárga homokjával körülvéve, mindez távolról csakugyan egy tó hatását keltette. Damaszkuszban éjszakáztunk, majd reggel feltöltöttük az üzemanyagtartályokat, és továbbrepültünk, hogy estére Isztambulba érkezzünk. Újra kellett tankolnunk a dél-törökországi Adanában. Itt találkoztunk az első akadállyal. Mivel nem tudtuk előre jelezni érkezésünket, nem volt üzemanyag a repülőtéren. A török hatóságok sűrű bocsánatkérés közepette kijelentették, hogy aznap kifogytak a benzinből. Várnunk kell — talán három órát vagy többet is. Üldögéltünk a repülőtéren, és gondolatainkba merültünk. Három óra hosszat nem tudtunk várni, mert akkor már sötétedés után érkeztünk volna Isztambulba, és gépünk nem volt ellátva éjszakai repülést segítő műszerekkel. Ha még egy napot maradunk, és nem tudnánk értesíteni családjainkat, odahaza nagyon aggódnának értünk. Pista gyorsan számolt, és azt mondta, hogy a gépben maradt üzemanyaggal még éppen elérnénk Ankarát. Ez ugyan kitérő, mégis jobb, ha az éjjelt ott töltjük, és benzint is kapunk. Bízott abban, hogy Ankarából egy nap alatt Budapestre repülhetünk. A hatósági emberek elcsodálkoztak, amikor beugrottunk kis gépünkbe, és habozás nélkül felszálltunk. Minthogy terveinkben nem szerepelt az ankarai látogatás, részletes térképsávunkon nem volt rajta ez a város, ezért egy másik, kis térkép szerint repültünk. A térkép használhatatlannak bizonyult, és eltévedtünk. A török hegyek felett voltak első aggasztó perceink. Amerre néztünk, csak kopár sziklákat láttunk, egyik olyan volt, mint a másik egyformán csupasz kőhalmazok. Ha elfogy az üzemanyagunk, nem lesz hová leszállni. Repültünk tovább, támpontokat kerestünk. Hirtelen észrevettünk egy vasútvonalat. „Hála istennek — mondta Pista —, a kérdés most már csak az, melyik irányt kövessük." Ekkorra már fogalmunk sem volt, hol vagyunk. Pista ösztönére hallgatva bedöntötte a gépet, fordultunk, és követtük a vasútvonalat. Az üzemanyag-probléma azonban válságossá vált. Találtunk egy repülőteret, és már leszállni készültünk, amikor a földről lámpákkal jelezték részünkre a leszállási tilalmat. Nyilvánvalóan katonai repülőtér fölé érkeztünk. Mivel nem volt rádiónk a fedélzeten, nem tehettünk mást, átrepültünk Ankara felett, még lélegzetünket is visszatartottuk. Egyre sötétebb lett, Pista arca nagyon komoly volt, de repültünk tovább, amíg észre nem 65

vettük a nemzetközi repülőteret. Tartályainkban néhány csepp üzem_ anyaggal biztonságosan leszálltunk Ankarában, és megkönnyebbülten sóhajtottunk fel. Elcsodálkoztam azon, hogy nem ijedtem meg, mindvégig nyugodt maradtam. Az úton lefoglalt a figyelés, támpontokat és repülőteret kerestem. Most megint olyan érzésem támadt, hogy semmi rossz nem érhet, amikor Pistával vagyok együtt. Biztonságban éreztem magam, elhatározásaiban teljesen megbíztam. Gondoltam, amíg fiatalok vagyunk, gyermekekre sincs gond — együtt élünk és együtt halunk. Ankarából semmit sem láttunk, de éjszaka jól aludtunk. Reggel korán indultunk, teljesen feltöltve üzemanyaggal, és Isztambul felé vettük utunkat. A felhők mélyen leereszkedtek a hegyek fölé, és egyre magasabbra emelkedtünk, a felhőket megkerülve, hogy föléjük kerüljünk. A gép hirtelen megrázkódott — jegesedtünk —, lejjebb kellett ereszkednünk, és ismét bujkáltunk a felhők között, hogy kitaláljunk. Végre kiértünk, és sűrű, töretlen felhőszőnyeg fölött találtuk magunkat, amely mindent eltakart, miközben dél felől erős keresztszél fújt. Nem lehetett kiszámítani, hogy a szél mennyire sodort el útirányunktól. Pista azt mondta, keressek lyukat a felhőrétegben, és azonnal szóljak, ha vizet látok alattunk. Ő az egyik oldalon figyelt, én a másikon. Egyszerre csak megláttam egy nyílást, és odalenn víz volt! Azonnal jeleztem ezt Pistának, aki a gépet nyomban orral lefelé, „vadászfordulóval" a felhőnyílásba irányította. Ez teljesen váratlanul ért engem, és egész utazásunk alatt először éreztem, hogy talán itt a vég. De Pista ügyesen felhúzta a gép orrát, és immár a felhők és a tenger között repültünk tovább. Meg is mondtam Pistának, hogy azt hittem, lezuhanunk, de ő csak nevetett, és bocsánatot kért. Elmagyarázta: a tenger és a felhők között mindig van annyi hely, hogy kivegyük a gépet a zuhanásból — hacsak nincs ott talaj menti köd —, de nem volt arra ideje, hogy mindezt részletezze is, hiszen gyorsan ki kellett használni a felhőhasadék adta alkalmat. Sajnálta, hogy megijedtem — én pedig sajnáltam, hogy nem tudtam mindezt előre. A szerencse velünk maradt! Az oldalszél a Fekete-tenger felé sodort bennünket, és a Boszporusz bejáratánál találtuk magunkat. Nemsokára felbukkant Isztambul a messzeségben — gyönyörű látvány volt. Leszálltunk, feltöltöttük a gépet üzemanyaggal, és továbbrepültünk Bulgária fővárosába, Szófiába, ahol megebédeltünk. Újra tankoltunk, és továbbrepültünk. Ahogy az est közeledett, tele várakozással, végre megpillantottuk a budaörsi repülőteret a távolban. Táviratot küldtünk Egyiptomból, hogy május 10-én este 7.30-kor érkezünk — és valóban, pontosan 7.30-kor megláttuk Budaörsöt, ahol 66

már várt bennünket a kormányzó, sokadmagával. Ahogy a Kairóból izett időpont közeledett, apósom kiment az épületből, ránézett az órájára, és azt mondta: „Most kellene érkezniük." Ebben a pillanatban ' kis piros pont jelent meg a látóhatáron. A pont, feléjük haladva, egyre nőtt, és kiderült, hogy a kis piros Arado, mellyel fia és menye tökéletes leszállást hajtott végre, pontos időben érkezett meg. Nem tudhatták, miféle nehézségekkel kellett megküzdenünk. Jómagam alig hittem el, hogy pontosan érkeztünk, de Pista ezt teljesen természetesnek találta.

67

5. fejezet

ÚJ CSALÁDOM ÉLETEM A VÁRPALOTÁBAN

1940. május. Amikor nászutunkról megjöttünk, számomra teljesen új élet kezdődött, amelyben nemcsak szokatlan, de meglepő is volt minden. Eddig falun éltem, jobban mondva egy erdő közepén, és szerettem azt az életet. Most nemcsak hogy végképp belecsöppentem a városi életbe, de természetesen részt kellett vennem hivatalos vacsorákon, villásreggeliken is, ahol miniszterek, diplomaták és más fontos emberek mellett ülve, okosan kellett beszélnem és viselkednem. Egy számomra ismeretlen, új családban kezdődött az életem, méghozzá a királyi várban. Remélem, a következő évek történetét leírva sikerül jól jellemeznem a különböző szereplők egyéniségét — de ennek a négy és fél évnek az elbeszélése nem lesz könnyű feladat. Mivel tapasztalatlan voltam, rengeteg új benyomás ért, és olyan sok minden zsúfolódott bele ebbe a néhány évbe, hogy nem is tudtam mindent f,eldolgozni. Az eseményekre világosan emlékszem, de sok érdekes és talán fontos személyes tapasztalat valahogy elveszett. Csak azt írom le, amit pontosan fel tudok idézni, és amit naplómban feljegyeztem. Milyennek tűnt nekem tehát az új családom? Az első perctől kezdve nem színlelt, hanem őszinte szeretettel fogadtak be. Minden olyan egyszerűen történt, senki sem próbálta magát előtérbe helyezni. Pontosság és kötelességteljesítés volt az alapja mindennek, és természetesen jött, nem erőltetetten. Hadd mondjak el valamit erről az új családomról. Horthy Miklós és felesége — apósom és anyósom — kiváló szülők voltak. Négy gyermekük volt, két fiú és két leány: Magda, Paulette, István és Miklós. Amikor apósom Polában szolgált az osztrák—magyar tengerészetnél, mind a négy gyermeke ott született, és sohasem akart távol lenni tőlük. Ezért magával vitte a családot szolgálati helyeire. Amikor a Taurus hajó parancsnokává nevezték ki Konstantinápolyba, vagy Bécsben szolgált mint Ferenc József császár szárnysegédje, vagy amikor Ischlben tartózkodott a császár mellett, akkor is vele ment a 68

család. Négy gyermekük közül először Magdát veszítették el, aki tizenhat éves korában vörheny áldozata lett. Rettenetes csapás volt ez az egész család számára. Második leányuk, Paulette, már súlyos tüdőbeteg volt, amikor én a családba kerültem. Éveken át tartó keserves megpróbáltatást jelentett Paulette betegsége, és akkor már feltartóztathatatlanul közeledett a vég• Az én Pistám volt az egyetlen gyermekük, akiért addig nem kellett aggódniuk. Nickynek, a legfiatalabbnak, két súlyos balesete volt. Először egy motorkerékpár-versenyen átment a pályán egy süket férfi, és Nicky megpróbálta elkerülni, de felbukott. A második baleset szintén sportesemény alkalmával történt, amikor egy pólómérkőzésen lovával együtt bukott, és a ló, amikor felállt, Nicky fejére lépett. Koponyasérüléssel napokig eszméletlen volt, és egész életére visszamaradt kettős látása, ami sokszor émelygést és rosszullétet okozott. A szülők és két fiuk közötti viszony engem mindig meghatott. Anyjuk iránt szavakban nehezen kifejezhető, odaadó ragaszkodást éreztek, ami látszott is, ahogyan az anyjukra néztek, s vele beszéltek. Apjuk iránti érzésüket talán legjobban a fiúk köszöntése fejezi ki: „Kezét csókolom, papa". Ez a mindent átható tiszteletteljes szeretet jele volt, ami még akkor is fennállt, ha néha nem értettek valamiben egyet. Apósom melegszívű, mindig előzékeny volt, anyósom pedig, aki fiatalon őszült, gyönyörű fehér hajával, nagy sötét szemével, külső és belső szépségével egyaránt mindenkit elragadott. Mély, meggyőződéses hitét magas pozíciója egyáltalán nem befolyásolta. Családjának és kötelességeinek élt. Vele kapcsolatban először éreztem életemben, hogy mit jelent a szó: „anya". Ezek voltak első benyomásaim; később a majdnem húszéves együttlét alatt — jobban és alaposabban megismertem mindkettőjüket. Apósom és anyósom sok eseményre magával vitt, például a „Király Díj" lóversenyre, Szolnokra szoborleleplezésre stb. Ez természetesen mind hozzátartozott új életemhez. Pistáért mindent megtettem volna, de minden boldogságom ellenére nekem mint falusi kislánynak, főleg eleinte, ez az új élet nem volt könnyű. Nászutunkról visszatérve megdöbbenve és elképedve hallottuk a részleteket Belgium és Hollandia német megszállásáról. Hollandiát váratlanul érte a német támadás. Négynapi ellenállás után, Rotterdam eleste és Hága küszöbönálló elfoglalása után nem volt remény további ellenállásra. A királyi család mindkét országból Londonba menekült. Nem sokáig váratott magára Norvégia és Franciaország megszállása sem, Pistát mindez nagyon foglalkoztatta, és meggyőződéssel állította, 69

hogy Németország nem nyerhet meg egy ilyen háborút! (Még ha a Szo jettel le is paktál.) Jól ismerte Angliát és az Egyesült Államokat, és már kor azt hitte, hogy Anglia nem adja fel a harcot, s előbb-utóbb az amerika iak is aktívan melléjük állnak. Megérzései idővel bebizonyosodtak. Ennek ellenére nem ambicionálta a politikai szerepvállalást. Szívvel., lélekkel gépészmérnök volt. Amikor Pista jó barátja, Markotay-Velsz Jenő, a MÁVAG vezérigazgatója távozott, Pista lett a gyár vezérigazgatója. Egy ideig rászakadt a vállalat minden gondja. 1940 június elsején kinevezték a Magyar Államvasutak elnökévé, Ezzel megszűnt MÁVAG vezérigazgatói állása. Amilyen odaadással és lelkesedéssel vezette a gyárat, úgy vetette most bele magát a mAN,,i vezetésébe. Alaposan tanulmányozta annak minden ágazatát, és gyors megfigyelőképességével hamarosan tudta, kikre számíthat, és kik a megbízható munkatársak, róluk aztán sosem feledkezett meg. Házasságunk előtt Pista a várpalotában egyszobás lakásban lakott szülei lakosztálya felett, amely a Vár Tabánra néző, hátsó oldalán volt. A Horthy család nem „vágott fel" soha. A palota nyolcszáztizennégy szobájából a kormányzó mindössze kilencet foglalt el. Barcza György (az egykori londoni nagykövet) — aki később félreértések és téves információ következtében elfogultan bírálta Horthy Miklóst — így emlékezett meg erről: „Amidőn kormányzóvá megválasztották, egy megfelelő házat vagy palotát kerestek számára, de azután biztonsági és elhelyezkedési okokból is az óriási és lakatlan királyi Vár mellett döntöttek. A Vár Krisztinavárosra néző oldalának első emeletét rendezték be számára. Itt voltak fogadó- és lakószobái, míg alatta a kormányzói kabinetiroda nyert elhelyezést. Kormányzói tiszteletdíjként havi tízezer pengő lett előirányozva. Háztartása állásához méltó, de minden felesleges fényűzéstől mentes, a lehető legegyszerűbb volt, körülbelül olyan, mint egy nagyköveté. Kitűnő szakácsa, Marek, komornyikja, Szauter úr, néhány lakáj, gépkocsivezető, megfelelő belső személyzet és az ajtók előtt két testőr, ez volt az egész. Sokan kritizálták akkor Horthyt, hogy a királyi Várba ment lakni, de az adott helyzetben mégis ez volt a legmegfelelőbb megoldás, és az a tény, hogy a kormányzó a maga és családja, valamint irodái számára a Várnak csakis az úgynevezett vendéglakosztályát vette igénybe, és minden Dunára néző királyi lakosztály üresen maradt, mutatja, hogy Horthy nem mint a királyi méltóság bitorlója, hanem csak mint az ország legelső méltósága foglalt el ott egy lakosztályt." * Barcza György: Diplomataemlékeim 1911-1945,1-11. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1994. I. kötet, 208. o. 70

A Vár Dunára néző oldalán volt a gyönyörű, nagy „márványterem", amelyet csak államfők fogadásakor használtak, mint például 1937-ben z olasz király hivatalos látogatásakor. 3 pista egyszobás agglegénylakásához most hozzáadtak három szobát, egy hálószobát, ebédlőt és egy nappali vagy fogadószobát. A naplink a Vár sarkán helyezkedett el, két ablaka a Gellérthegyre, és Partő a Tabánra nézett. Közvetlenül a lakásunk mellett volt saját konye hánk. Ez volt a lakosztályunk, amit saját bútorainkkal rendeztünk be; csak a függönyöket és a nagy csillárokat nem lehetett kicserélni, ezek a palota tartozékai voltak. Nagyon szépek voltak a kívülről fűthető nagy cserépkályhák, amelyek gyermekkoromra, az elefánti kályhákra emlékeztettek. pislának volt személyes inasa és nekem szobalányom, ezenkívül egy szakácsnőrn, és sok segítséget kaptam anyósom konyhájából, a kormányzói háztartásból, ahol a kiváló Marek szakács tevékenykedett. Anyósom sosem feledkezett meg rólam; ha nagyobb ebédet vagy vacsorát adtak, mindig felküldött nekünk valamit. Itt kezdtük tehát házaséletünket, azzal a szándékkal, hogy mielőbb keresünk magunknak egy házat valahol Budapest környékén, s így legyen saját otthonunk. Egyrészt gyönyörű volt a Várban lakni, de az egyetlen hely, ahol zavartalanul lehettünk, a lakásunk volt. A folyosókon mindenütt alabárdos testőrök álltak, mozdulatlanul, díszes egyenruhájukban. Mindez irreális volt, mintha nem lenne valóSág. Nehezen is szoktam meg azt, hogy vigyázni kell, mert figyelnek, és eleinte mindig megkönnyebbültem, amikor megérkeztem lakásunkba. De ez nem tartott sokáig. Hamar beleszoktam a környezetbe, amikor már jobban kiismertem magam, és észrevettem, hogy nem „figyelnek", csak néznek. Az „otthonkereséssel" azonban várni kellett, mert nem lett volna helyes elköltözni, amikor apósomék egyetlen megmaradt leánya, Paulette, a halálán volt. A szülők és gyermekeik mélységes szeretetet és megbecsülést éreztek egymás iránt, és ennek a harmonikus viszonynak központja, éltetője anyósom volt. Az ő határtalan hitvesi és anyai szeretetével vett minket körül — és most már valóban azt mondom, hogy „minket", mert máris a családhoz tartozónak éreztem magam. Minthogy csak egy csigalépcső választotta el lakosztályainkat, majdnem minden este lementünk apósomékhoz bridzselni és elbeszélgetni. Ilyenkor sok érdekeset meséltek. Sosem hittem volna, hogy tőlük személyesen fogom hallani Hitlerrel való találkozásuk részleteit. 71

Apósom elmondta, hogy amikor 1936-ban először látta Hitlert, a kancellár aránylag jó benyomást tett rá. Hitler akkor még kérdezett véleményt kért, és volt értelme annak, amit mondott. A második találkozás két évvel később jött létre, amikor szerinte Hitler már natalálkozás gyon megváltozott, elért sikerei nyomán már Európa urának tartotta magát. Ez volt a kormányzói pár első hivatalos németországi látogatása. 1938 nyarán, a Prinz Eugen nevű német nehézcirkáló vízre bocsátására hívták meg őket Kielbe, és anyósomat kérték fel a keresztanya szerepére. Apósomat előzetesen megkérdezték, hogy az opera díszelőadásán melyik Wagner-operát szeretné hallani. O a Lohengrin-t választotta. A németek azonban aggodalmuknak adtak kifejezést, hogy nem érinti-e majd kellemetlenül a kormányzót, amikor a basszista azt énekli, „Uram Isten, oltalmazz meg minket a magyarok haragjától", Apósom erre megnyugtatta a protokollfőnököt, Dörnberg bárót, hogy őt nem zavarja, sőt nem bánná, ha az erőviszonyok olyanok lennének ma, mint azokban a régi-régi időkben voltak! Különvonattal utaztak Észak-Németországba, Kielbe, népes német kísérettel, és anyósomat a vezető német személyiségek feleségei vették körül. Anyósom megnevettetett minket, amikor kitűnően adta elő és jellemezte a mellé beosztott hölgyek viselkedését, akik elragadtatással meséltek neki a „Führer"-ről, mondván, hogy majd ha először néz a vezér szemébe, akkor fogja megérteni, kicsoda is igazán Hitler! Kíváncsian nézett tehát a találkozó elébe, és amikor Kielben végre beletekintett Hitler szemébe, nem értette, miről beszélnek ezek a hölgyek. Meglepetéssel vette tudomásul, hogy Hitlernek kifejezéstelen, dülledt szeme van! Holott, mondta, amikor Mussolinival találkozott, az ő szemében fellelhető volt intelligencia és még jóindulat is. Ezt a látogatást nagy körültekintéssel, ízléssel és figyelmességgel készítették elő a németek. Anyósom berlini szobájában még feszület és imazsámoly is volt — nem a „Mein Kampf"-kötet. Apósomék nem tudták előre, mi lesz ennek a meghívásnak a célja. De ez hamarosan kiderült, amikor Hitler egy négyszemközti beszélgetés során részletesen előadta apósomnak terveit: a cseheket eltapossa, és Prágát, ha kell, elpusztítja. Apósomtól várta a beleegyezést, hogy ezzel az ő akciójukkal egy időben Magyarország dél felől megtámadja Szlovákiát. Miután apósom határozottan kijelentette, hogy Magyarország részvételéről nem lehet szó, mert ha vannak is Szlovákiával szemben revíziós igényeink, ezeket békés eszközökkel akarjuk megvalósítani — eltűnt a barátságos hangulat. Különösen az adott okot aggo-

dalomra, hogy miután apósom később megemlítette Brauchitsch vezértábornagynak a fenti beszélgetést, Hitler szemrehányást tett neki, hogy ő Brauchitschnak szóba hozta a Csehszlovákia ellen tervezett lépést. Apósom erre azt felelte: ő maga választja meg, kivel és miről beszél, és feltételezi, hogy Hitler tábornokai tudnak terveiről. Hitler erre azt válaszolta, hogy kizárólag ő határoz, és a tábornokoknak nincs ebbe beleszólásuk. Egész ott-tartózkodásuk alatt a kormányzó és a vele lévő Imrédy m iniszterelnök, valamint Kánya külügyminiszter nem vállalt sem politikai, sem katonai kötelezettségeket. Apósom minderről részletes leírást ad a háború után közzétett emlékirataiban. A többi között a Göring birodalmi marsallnál, Karinhallban tett látogatásukkal szórakoztatott bennünket. Mesélte, hogy amikor megérkeztek, Göring a bejárat előtt állva fogadta őket, mondván: hangsúlyozni szeretné, miszerint minden, amit itt látnak, az ő tulajdona! Felettébb érdekes kijelentés volt ez, mert hihetetlen luxussal berendezett, óriási otthonához köztudomásúan múzeumokból szedte össze a nagy értékű festményeket és egyéb kincseket. Ez a nagydarab, kövér ember azon az egyetlen napon, amikor apósomék ott voltak, kétszer-háromszor is átöltözött, gyűrűit és ékszereit is váltogatta. Anyósom pompás humorral szemléltette, hogyan viselte Göring puffos ujjú, felújított ősgermán vadászöltönyét. Nürnbergben megmutatták nekik az óriási „Parteitag" épületet, amely akkor volt épülőben. Himmler birodalmi belügyminiszter, aki vezette őket, büszkén mondta, hogy ez az óriási építmény több kőből épült, mint a piramisok! Anyósom, aki mindennek szeretett utánajárni, nem hagyta ennyiben, és megkérdezte, mi lesz a rendeltetése ennek az épületnek, mi történik majd itt. Himmler azt válaszolta, hogy ez lesz a hely, ahol egyszer egy évben a párttagok, a gauleiterek stb. összejönnek. Anyósom kérdésére, hogy akkor majd jelentések és beszámolók hangzanak-e el, mint egy parlamentben, Himmler úgy nézett rá, mintha reménytelenül ostoba lenne, és azt mondta: „Nem, itt csak egy felszólaló lesz, a Führer, más itt nem történik!" „Nem túlzott tékozlás ez?" kérdezte anyósom. De erre már csak egy megvető pillantás volt a válasz. Ilyen tapasztalatok után aggodalommal tele jöttek vissza. Nyugtalanította őket, hová fog mindez vezetni, mert az volt az érzésük, hogy sem Hitler, sem a környezetéhez tartozók nem józan, normális emberek. Lengyelországban tett látogatásáról is mesélt Miklóspapa. Az ottani vezetőket — Pilsudski marsallal az élen — figyelmeztette a német ve-

72

73

szélyre. A vezető politikusok azonban elvesztették ítélőképességüket és azt hitték, hogy egy Németországgal vívott háború esetén győzhetnének. Pedig tudhatták volna, hogy ez nem lehetséges, mivel a gyengén felfegyverzett Lengyelországgal szemben Németország katonai fölényben volt. Mint minden évben, június 18-án az országban lelkesedéssel ünnepelték meg a kormányzó születésnapját. Én először vettem részt ezen a családi ünnepen. Nem csoda, hogy Paulette állapota miatt kissé nye_ mott hangulatban telt el a nap. A budapesti ünneplésen apósom nem is volt jelen, elmentünk Kenderesre csendesen ünnepelni. Apósom öccse, Horthy Jenő bácsi is velünk jött; ő szellemes bemondásaival és nyugodt humorával mindig vidámságot tudott teremteni. Napközben tisztelgő repülőrajok vonultak el a kúria felett; ezt a teraszról néztük végig, és az eseményt fényképen is megörökítették. Nyolc nappal apósom születésnapja után, június 26-án Paulette örökre lehunyta gyönyörű szemét. A kenderesi családi kriptába temettük. Paulette első házassága Fáy Lászlóval nagyon boldogtalan volt. Elváltak, és Paulette megbetegedett: súlyos tüdőbajt kapott, amire a családban nem volt precedens. Mindent elkövettek gyógyítására. Bécs mellett, a Semmeringen volt sokáig egy tüdőszanatóriumban, később Egyiptomban, de semmi sem használt. Már betegen, 1930-ban találta meg boldogságát Károlyi Gyula gróffal, aki Paulette öccsének, Horthy Nickynek volt a sógora. Gyula gyöngéd szeretettel vette körül Paulette-et: vett neki egy szép kertes villát Budapesten, ahol az erkélyről gyönyörködhetett a szebbnél szebb bokrokban és virágokban. Gyula nem értett a növényekhez, nem tudta a virágok, fák nevét, de még a latin neveket is megtanulta, és szakértelemmel tervezte a kertet, hogy örömöt szerezzen Paulette-nek. Paulette halála után édesanyja vigasztalhatatlan, mély fájdalmát sokszor tapasztaltam — például egyszer egy díszelőadásra az Operába voltunk hivatalosak, de ő otthon maradt. Puccini operáját, a Bohéméletet adták, amelyben Mimi tüdőbajban hal meg — ezt nem tudta volna végignézni. Paulette elárvult férje, Gyula, ezután leggyakoribb vendégünk lett, mert Pistával jól megértették egymást. Gyula elidegenedett saját családjától, mert fivéreivel nem értett egyet. A Károlyi családban szélsőséges szempontok érvényesültek, és ennek folytán Gyula teljesen beleolvadt a Horthy családba. E tragikus esemény után nagyon örömteljes, boldog esemény következett: Myro nővérem esküvője Darányi Györggyel. őket is, mint min-

ket Pistával, Ravasz püspök adta össze a Szilágyi Dezső téri templomba n. Én az esküvői ruhámat viseltem mint „díszmagyart", de persze most már mint asszony, fátyol helyett fejkötővel. Már Myro esküvője előtt bebizonyosodott, hogy várandós vagyok. Ez a tudat boldogsággal töltött el, hihetetlen áldásnak éreztem, ugyanakkor kissé megijesztett. Attól féltem, hogy nem tudok majd mindent megosztani Pistával úgy, ahogy szerettem volna. Mi lesz a lovaglással, a repüléssel, hiszen még csak most kezdtük el együtt az életet. Ez az érzés nagyon hamar elmúlt, mert alaptalannak bizonyult. A nyár folyamán, amikor alkalom adódott, együtt lovagoltunk és repültünk. Az orvos is azt ajánlotta, ne állítsak le mindent, ha jól érzem magam. Szerencsére nem tartott sokáig az émelygési periódus, és nagy élvezettel figyeltük a kis jövevény mozgását, ami ezután következett. Bizony nagyon aktív volt — egy alkalommal, egy esti meghívásra menye, jót nevettünk, amikor a felvonóból kiszálltunk, mert olyan nagy púp keletkezett az oldalamon, hogy nem akartam így bemenni a lakásba. Ezért meg kellett várnunk, amíg a „kis életem" visszavonul, mielőtt becsengetünk. A nyári hónapokban, annak ellenére, hogy Pistának rengeteg fontos dolga volt, amikor ideje engedte, tovább folytatta repülős oktatásomat, és több rövid repülőkirándulásra is vállalkoztunk. Egyszer elrepültünk Olaszországba, Brioniba, ahol Pista részt vett az olasz—magyar pólómérkőzéseken. Elsőrangú lovaspóló-játékos volt, és tagja a magyar válogatott csapatnak. Brioni gyönyörű sziget, melynek fő attrakciója a halászat és a fürdés. Sziklákról lehet bemenni az átlátszó, tündöklő tengerbe. Az olasz király unokaöccsének, a spoletói hercegnek gyönyörű villájába is meghívtak bennünket. A spoletói herceg fiatalabb éveiben maga is szenvedélyes pólójátékos volt, most pedig a mérkőzéseken a bíró szerepét töltötte be. A mérkőzések szünetében megkérték a hölgyeket, hogy aki lovagolni tud, vegyen részt egy női pólómérkőzésen. A vállalkozó hölgyek közül még egyikük sem próbált soha pólózni. Így történt, hogy én is kénytelen voltam részt venni ezen az úgynevezett mérkőzésen, ami azonban főként a minket néző férfiaknak volt mulatság. A labdát csak ritkán tudtuk megütni; férjem pólólova, amely az ő súlyához és erejéhez volt szokva, nekem sosem akart engedelmeskedni, de ha egyszer elindult, nem voltam képes megállítani. Jót mulattak a férfiak! Gyönyörű emlékem maradt ez a kellemes három nap. Pista saját kis Arado repülőgépén tanított leszállni, noha erre tulajdonképpen megfelelőbb lett volna egy olyan gép, amelynek nincs

74

75

behúzható futószerkezete. Többször gyakoroltuk a fel- és leszállást, es Pista kijelentette: eljött az ideje, hogy csináljak egy teljesen önálló leszállást. O kikapcsolódik, mintha ott sem lenne, nem is fog odanézni, és én egyedül szálljak le. Minden jól is ment, amíg csak nem közeledtünk a földhöz. Akkor észrevettem, hogy a repülőtéren többen integetnek, gondoltam, azért, mert olyan szépen közeledem. Ám mint utólag kiderült, figyelmeztetni akartak arra, hogy eresszem ki a futóművet. Én viszont úgy „landoltain", mint egy vitorlázórepülő, hiszen az utóbbi időben úgy repültem. Szerencsére sima leszállás volt, és így csak a légcsavar törött el, amikor földet értem. A gépet mindjárt felemelték, és sikeresen kieresztették a futóművét. Egy alkalommal elrepültünk Borsod megyébe, Sajóvámosra, Éva nővérem háza fölé. Leveleket vittem neki, s a küldeményt ledobtuk a kertjébe. Addig keringtünk a ház felett, míg meg nem láttuk őket az ablakban integetve. Ekkor Pista nekirepült az ablaknak, és az utolsó percben felrántotta a gépet. Mesélték utólag: úgy megijedtek, hogy hanyatt estek a szobában. Ilyenkor azt mondták a nővéreim, „szerencse, hogy magát választotta Pista, és nem egyiket közülünk, mert mi meghaltunk volna a félelemtől"! Én viszont élveztem Pista repülőmutatványait. A nővéreimtől idézett mondatból kitűnik, hogy az „én időmben", a mi társadalmi köreinkben, a családban egymás között nem volt szokás tegeződni. A szülők és testvérek mindig magázták egymást, csak a rokonokkal és barátnőkkel voltunk pertuban. Az európai háborús események természetesen mindenkit nagyon foglalkoztattak, de minket most leginkább az erdélyi magyar követelések és az ezekkel kapcsolatos tárgyalások érdekeltek. 1940 augusztusában jött létre a második bécsi döntés, amelynek révén Erdély egy részét visszacsatolták az anyaországhoz. A döntést nem mi kértük, hanem Románia. Eredetileg Teleki Pál miniszterelnök nem is akart elmenni Bécsbe. A németek és az olaszok voltak a döntőbírók. Az olaszok próbáltak nekünk segíteni, de a német fél csakis a saját érdekeit érvényesítette, vagyis hogy egyik érdekelt se legyen megelégedve. Teleki Pál miniszterelnök felhívta figyelmünket arra, hogy az új határokkal senki sem lehet igazán elégedett, mert ezek feszültséget és viszályt fognak szítani Magyarország és Románia között. Apósom sem találta kielégítőnek a tárgyalások eredményét. Érezhető volt: Hitler azt akarta, hogy egyik ország se érezze magát függetlennek. Az ország közvéleménye mindezt nem érzékelte: az egész ország érthetően örömmámorban úszott, mert úgy gondolták az emberek, hogy némileg

korrigálódott Trianon, a legigazságtalanabb békeszerződés, amely elrabolta tőlünk azt, ami ezer éve hozzánk tartozott. miklóspapa mindig arra törekedett, és ezt jelenlétemben sokszor elmondta, hogy a trianoni szerződés által elvesztett, magyarlakta területek ne fegyverrel, hanem békés úton kerüljenek vissza az anyaországhoz. Erdély egy részének visszacsatolása Pistának, mint a Magyar Államvasutak elnökének, rengeteg munkát jelentett. A visszatért területekkel csaknem 2300 km-rel növekedett a MÁV vonalhálózata. Teljesen új vasútvonalakat kellett építeni, különösen a Székelyföldre, amely olyan helyzetben került vissza, hogy nem volt sem út-, sem vasúthálózata, méghozzá nagyon nehéz hegyvidéki területeken. Szerencsére a miniszterelnök teljes támogatást adott Pista terveihez, és a székelyföldi vasútvonal rekordidőben készült el. Ez azonban gigászi munkát jelentett, mert Pista figyelme mindenre kiterjedt; arra is különösen ügyelt, hogy a munkások a lehető legjobb elszállásolást és ellátást kapják. Erről velem csak azért beszélt, mert mint a MÁV asszonyszervezet elnöknőjének tudnom kellett a családok helyzetéről. Különben én csak a környezetétől és a többi MÁV-asszonytól értesültem óriási teljesítményeiről, mert rajta semmit sem lehetett észrevenni, mintha nem is lett volna tudatában annak, mit végzett. Teljes egészében csak utólag tudtam felfogni, mennyit dolgozott, és mit sikerült elérnie. Akaratlanul is felmerül a kérdés, hogyan tudott egy ember ennyi mindent elvégezni ilyen rövid idő alatt. Mintha sejtette volna, hogy nincs sok ideje. A fáradhatatlan aktivitás egyik titka az volt — amit esküvőnk után meglepetéssel fedeztem fel —, hogy mindennap, ebéd után, ha csak húsz percre is, lepihent. Lefeküdt, és mélyen aludt. Ez a kormányzónak is szokása volt; mesélte, hogy a tengerészetnél még állva is tudtak aludni! Az ebéd utáni pihenést én is elsajátítottam, és rájöttem, hogy ilyen módon mennyivel több energiája van az embernek délután és este. Az erdélyi bevonulásról sokan írtak, de aki nem tapasztalta az ottani magyarság örömének megnyilvánulását, nehezen tudja azt igazán átérezni. Egész gyerekkoromban „megszállt" területen éltem; a visszacsatolás talán ezért érintett annyira, és tett rám olyan felejthetetlenül mély benyomást. De Európa jövője tele volt bizonytalansággal, és ezért az öröm nem volt felhőtlen. Váratlanul egészen új feladatot kellett teljesítenem. Felkértek, hogy vállaljam az Első Páncélos Hadosztály zászlóanyaságát. Úgy éreztem, ez nagy megtiszteltetés, de tudtam azt is, hogy nem nekem szól, hanem annak, hogy Horthy István felesége vagyok.

76

77

Azt mondták, a zászló átadásakor csak két rövid mondatot kell elmondani, de lehetőleg nem olvasni. Nem tudom, összefüggött-e előrehaladott terhességemmel, de ez az első nyilvános szereplés annyira nyugtalanított, hogy előző este nem tudtam aludni, folyton ismételgettem a két mondatot. A félelmemnek alapjában az volt az oka, és azért voltam félénkebb az átlagnál, mert gyerekkoromban erősen dadogtam. Hosszú ideig lélegzési gyakorlatokat csináltattak velem, ami olyan sikeres volt, hogy idővel ez a beszédhiba már nagyon ritkán, csak ha valami izgatott vagy zavart, akkor jelentkezett. Természetesen megmaradt bennem a félelem, hogy esetleg nem leszek képes valamit tisztán elmondani. Azt persze sosem gondoltam, hogy rádióban vagy mikrofonnal kell majd valamikor hivatalosan szerepelnem! Szerencsém volt, mert ilyen alkalmakkor, kivétel nélkül, mindig minden simán ment. Mintha egy őrangyalom lett volna, aki ilyenkor csendben mellettem állt. Ez volt az első nyilvános szereplésem. Amikor Pista értem jött, hogy elvigyen az Országház melletti nagy térre — ahol az ünnepség volt, és ahol nekem egy emelvényre kellett felmennem —, én már teljesen készen, felöltözve feküdtem az ágyamon, de határozottan kijelentettem: „Nem megyek! Sajnálom, de én ezt nem tudom végigcsinálni!" Pista már előre tudta, hogy engem izgat a dolog, és hozott magával két „stimuláns" Optalidon pirulát, mondván, hogy ha beveszem, elmúlik a lámpalázam. Ez elég erős adag volt, főként azért, mert sosem vettem be semmiféle orvosságot. Amikor odaértünk az Országházhoz, olyan jól éreztem magam, hogy legszívesebben énekeltem volna! Felmentem tehát vidáman az emelvényre, ahol meg kellett fogni a zászlót, és elmondani a két mondatot. Eddig jól is ment minden, de amint belekezdtem az első mondatba, a nagy tér minden oldaláról hangszórók bömbölték vissza saját hangomat. Ez annyira meglepett, hogy elfelejtettem, amit mondani kellett. Szerencsére pár másodperc után magamhoz tértem, és hibátlanul elmondtam a két mondatot. Azt gondoltam, hogy ezentúl Optalidont kell majd bevennem minden hivatalos szereplés előtt, de a következő alkalommal nem volt semmi hatása, ezért azután többé nem vettem be semmit. 1940. október 13-án kedves kis Arado gépünkkel lerepültünk délre, Nasicéra, Horvátországba, Pejacsevich Lilla nagymamánk 80. születésnapjára. Így Pista nem veszített sok időt, és nagymama megismerkedett férjemmel. Myro nővérem is elvitte férjét, Gyurit bemutatni.

Hadd mondjak el néhány részletet anyai nagyszüleimről. Pejacsevich Tódor gróf — aki 1928-ban halt meg — és felesége, született báró Vay Lilla, voltak anyám szülei. Tódor nagypapa unionista horvát politikusként tizennyolc évig volt főispán Eszéken, azonkívül a r sze b_horvát koalíció elnöke, horvát—szlavón—dalmáciai bán, horvátszlavón—dalmáciai tárca nélküli miniszter. Azt tudom a családtól, hogy 1914 nyarán, Tódor nagypapa elment kúrára Franciaországba, Vichybe, és ott érte az első világháború kitörése. A franciák azonnal internálták. Eleinte nem bántották, de amikor sorra vesztették a csatákat, és a németek közeledtek Párizshoz, fogságban volt és éhezett. A család aggódott, hogy megölik, de valahogy sikerült pénzt küldeni, és 1916-ban, néhány szerb generális szabadon bocsátása ellenében hazaengedték. Az volt a híre, hogy kitűnő adminisztrátor, mindenkivel barátságos, horvátbarát, és jó a humora. Reá sokkal kevésbé emlékszem, mint a nagymamára, mert amikor nagypapa már nem élt, Myro nővérem és én több alkalommal elmentünk Nasicéra Lilla nagymamához, és nagyszerűen éreztük magunkat vele. Lilla nagymama figyelemre méltó egyéniség. Énekelt, zongorázott és színészi tehetsége is volt. Fiatal korában fellépett jótékonysági előadásokon, és egy ilyen alkalommal egy híres francia színházi rendező meglátta őt. Azonnal nagy fizetéssel járó színházi szerepet ajánlott fel neki Párizsban, ami persze szóba sem jöhetett akkoriban, a nagymama társadalmi pozíciójában. Amikor én megismertem, szép, dús, hófehér, ősz haja volt, s nagy laza kontyban viselte a feje tetején összefogva. Három kis hófehér máltai pincsikutyája közül kettőt betanított különböző szerepekre. Az egyik csendesen „énekelt", amikor ő „pianissimo" zongorázott, és hangosan sikoltozott, amikor „fortissimó"-ra tért át. A másiknak valcert játszott, és ha azt mondta neki, „valcer, valcer", a pici kutya felállt a két hátsó lábára, és forogni kezdett. A harmadik reménytelenül tehetségtelen volt. Nagymama humorával, őszinteségével, sok mesével szórakoztatott bennünket. Elmondta például, mi történt, amikor nagypapámmal vonaton utazott egy hivatalos eseményre. Férje kiment a toilette-re, és belenézett, hogy tiszta-e minden, mire hamis fogsora beleesett a kagylóba, és eltűnt a sínek között. Amikor bejött hozzá ezt sietve közölni, nagymama azonnal meghúzta a vészféket. A vonat nagy csikorgással Bötönyi József: Magyarország kormányai 1948-1975. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1978.

78

79

L

megállt, a nagymama leugrott a vonatról, és a sínek között megtalálta az elveszített fogsort! A legérdekesebb történet azonban az ő nagy tragédiája volt. Nagy méh- és petefészek-műtéten esett át; akkoriban az orvosok méhet, petefészket, mindent egyszerre eltávolítottak. Ennek az lett a következménye, hogy elméje megzavarodott, és elmegyógyintézetbe zárták. Egy barátnéja nem akarta elhinni, hogy Lilla megbolondult - azt hitte a család valamely oknál fogva így akar tőle megszabadulni. Megadták neki tehát az intézet címét, hogy ő maga győződjön meg az igazságról. Nagymama mesélte: rossz állapota ellenére világosan emlékszik arra, hogy be volt zárva egy bútorozatlan, párnázott szobába, és sokáig ült ennek a szobának a sarkában, órákon át a kezét tördelve. Egész életében iszonyodott a csúnya orroktól, márpedig ennek a barátnőjének csúnya, nagy orra volt. Amikor kinyílt az ajtó, és barátnője berohant, mondván: „Édes Lillám, mit tettek veled!", majd mind közelebb és közelebb jött, ő nem látott mást, mint az orrát, és amikor az elég közel volt, megragadta és megcsavarta. A barátnő egyet sikoltva kiszaladt nem gyanúsította többé a családot. Állapota lassan, de biztosan javult, mire áthelyezték egy falusi otthonba, ahol rendes szobája volt, de állandó felügyelet alatt állt, mert még kissé zavarodottnak találták. Ahhoz már eléggé jól érezte magát, hogy tudta, be van zárva, és azt hitte, soha többé nem engedik vissza otthonába. Ezért hát elhatározta: öngyilkos lesz. A háztól nem messze volt egy vasútvonal, onnan hallotta mindig a közeledő vonatokat. Megjegyezte magának pontosan az éjjeli vonat időpontját, és amikor már mindenki aludt, hálóingére felvette kabátját, megkereste az utcára nyíló ajtó kulcsát, és nagy csendben kiosont. Megtalálta a vágányt, hasra feküdt a sínek között (nem keresztbe), és türelmesen várta a vonat érkezését. Már pirkadni kezdett, amikor egyszerre csak meghallotta a vonatot. Megdermedt a félelemtől, és mozdulni sem tudott. A vasúti kocsik abban az időben nagy kerekeikkel magasan voltak a sínek felett, így átmentek felette, és csak az történt, hogy a tizenkét kocsit összekötő láncok nagyot ütöttek a hátsó részére, bumm... bumm... tizenkétszer. Nagyon fájdalmas volt ez, nagymama vérzett... ám a vonat egyszerre csak nagy zajjal megállt. A mozdonyvezető látott valamit a síneken feküdni, és megállította a szerelvényt. Nagymama ijedtében legurult a töltésről, és elrejtőzött a búzaföldön. Emberi lépéseket hallott a sínek között, de minthogy senki sem talált semmit, a vonat továbbhaladt. Bebizonyosodott, hogy igaz a történet, mert a mozdonyvezető jelentette az esetet a következő állomáson, és a véres hálóinget is megtalálták a házban, miután nagyma-

ma észrevétlenül visszaosont, és eldugta a hálóingét. Olyan volt ez számára, mint egy sokk-kezelés, és ezután teljesen meggyógyult! Amikor nagyanyánk ezt mesélte, behívta Marianne-t, az ápolónőt, aki megosztotta vele a „falusi otthont", és akit annyira megszeretett, hogy amikor hazajött, magával hozta Nasicéra. Együtt idézték fel a történetet, nagyokat nevetve az egyes közösen átélt részleteken. Marian ne nagymama haláláig vele maradt, és mi még azután is leveleztünk vele. Családunkban nagymama volt az egyetlen református nő. Kálvinista férjeink meg is említették, hogy ha ő nem engedett volna, és lányait a református vallásban nevelte volna, mi sem lettünk volna katolikusok, és minden probléma nélkül házasodhattunk volna össze. Tudom, Lilla nagymamát izgatta, hogy a teljes katolikus lakosságú Nasicén vajon fog-e a katolikus pap harangozni, ha ő meghal! Erről még az életében meg akart győződni, és azt mondta a szobalányának, menjen el a paphoz, és mondja azt, hogy „a kegyelmes asszony meghalt". A szobalány tiltakozott, nem akart a papnak hazudni, de nagymama meggyőzte, hogy ez csak kísérlet, tudni szeretné, mire számíthat. A szobalány tehát elment a plébánoshoz, és nagy zavarában azt mondta: „A kegyelmes asszony üzeni, hogy meghalt." Nagymama persze hiába várt, nem szólalt meg a harang! Nem tudom, hozzájárult-e ez ahhoz, hogy halála előtt áttért a katolikus vallásra, de az ott lévő családtagok szerint az indokolta elhatározását, ami sokkal valószínűbb, hogy a túlvilágon együtt szeretett volna lenni családjának tagjaival, akik mind katolikusok voltak. Nagymama nagyon szép volt 80. születésnapján, ezen a megható ünnepségen, unokáitól körülvéve. Még bécsi keringőt is táncolt, és zongorázott nekünk. Ekkor láttam utoljára, mert három hónap múlva, 1941. január 14-én, az én születésnapomon és három nappal a fiam születése előtt halt meg. Lilla nagymama ránk hagyott egy verset:

80

81

ÖREGSÉGBEN UNOKÁIMHOZ

Ne gondoljátok, ti, fiatalok, Hogy öregségben minden csak volt! Eltemetve minden mi szép Reménytelen szürke minden kép! Tagadom! Görnyedt test, ráncok alatt

Doboghat melegen a szív, Ragyoghat a nap; Visszhangra talál a Ti kacajotok, Ragyogó arcotokra boldogan tekintek, Virágos réteken én is elmerengek. A halált nem képzelem csontváznak, Hisz lelkünk tova repül, Isten kegyelméből megdicsőül, És ha az Égben testet ölt Nem lesz az vén... Fiatal, ragyogó, körülötte fény. Ezért Ti se csüggedjetek Öregségre bátran menjetek! Mondom nektek, nem oly rémes, Ha nem is oly káprázatosan fényes. Már szunyókálok s várom Mikor jön testemre az örök álom! Nagyon meg ne sirassatok, De síromra sok virágot szórjatok! Áldani foglak Benneteket, Kik bearanyoztátok végső életemet!

Ir

Tetszett nekem, hogy nem használta fel az alkalmat, nem mondott illi"— buzdító hazafias szólamokat, mint ahogyan legtöbben tették volna, és az a pár egyszerű szó, amit mondott, őszintén és szépen hangzott. Nem volt politikus, nem is próbált annak látszani. Ugyanakkor a miniszterelnökség előtt is voltak felvonulók, ott az épület erkélyéről Teleki Pál m iniszterelnök mondott beszédet. Karácsonykor Magdamama nagyon tevékeny nyomorenyhítő akciói,' keretében rádiószózattal fordult a társadalomhoz, és a hatás nem ;Tiaradt el. Közvetlen, kedves szavai megragadták a hallgatókat. A szegény művészekért indított akciója is nagy sikerrel járt. A Gyermekvédő Liga karácsonyán, a testőrkarácsonyon mindenütt személyesen vett részt, és bámultam, mennyire nem pazarolt sem időt, sem szavakat. Én próbáltam tanulni, segíteni, ahol csak lehetett, és szerencsére – terhesen is – jól bírtam a rám váró feladatokat.

Szomorú, hogy nem tehettük meg, amit kért, nem vihettünk sírjára virágot, csak egyetlenegyszer, sok-sok évvel később... 1940 novemberében Magyarország csatlakozott a hároMhatalmi egyezményhez, és decemberben Belgrádban magyar–jugosláv örök barátsági szerződést írt alá. Ha Németország nem avatkozott volna be, és ezen az úton haladhattunk volna tovább, milyen másképpen alakult volna hazánk sorsa! Ugyancsak ez évben nagy hatást tett rám, ahogyan november 2-án, a győztes ellenforradalom 20. évfordulóján óriási tömeg özönlött fel a Várba, hogy kimutassa a háláját a kormányzónak. Apósommal együtt anyósom, Pista és én a bejárat feletti erkélyről fogadtuk a felvonulást. Már este volt, a várudvart megtöltötték az emberek, akik elénekelték a Himnuszt. A kormányzót a tömeg hosszasan éljenezte. Ekkor Miklóspapa mondott néhány rövid köszönő szót. Szavaira már pontosan nem emlékszem, de nekem tetszett rövid, egyszerű válasza, amelyet azzal fejezett be, hogy most pedig menjen mindenki haza aludni. Azonnal csend lett, és mindenki eltávozott. 82

83

MÁSODIK RÉSZ

6. fejezet

ISTVÁN FIAM SZÜLETÉSE

1941. január. Közeledett életem legnagyobb áldása, a Mindenható adománya, fiam születése. Nőgyógyász orvosom Schilling Béla professzor volt, aki akkor nem tartozott az ismert orvosok közé, de Sya nővéremnél jól látta el feladatát. Schilling szerint január 7-ére lehetett várni a szülést. Mondtam neki, hogy ez lehetetlen, mert április 27-én volt az esküvőm, és így csak január 27-én telik le a kilenc hónap. De Schilling megmagyarázta, hogy orvosi alapon tíz napot mindig leszámítanak. Megjegyeztem, hogy ezt csak az orvosok tudják, és minthogy az esküvőnek olyan nagy nyilvánossága volt, ha a gyerekem tíz nappal a kilenc hónap előtt születik, még azt fogják gondolni, hogy férjemmel már együtt éltünk az esküvőnk előtt — ami pedig nem igaz. Dajkát is kellett keresni. Ellamama ajánlatára megpróbáltuk Sajni Ilona nővért felkérni. Ilus nővér hosszú évekig volt Esterházy János gróféknál, akik a Felvidéken, Újlakon, Elefánt közelében laktak. Amikor a két Esterházy gyerek, János és Alice felnőtt, Ilus nővér visszament a Heim-klinikára, ahol eredetileg a kiképzését kapta. Nem akart többé magánalkalmazásba menni, a klinikán akart dolgozni. Köztudomásúan a legjobb dajkák és csecsemő-gondozónők a Heim-iskolából kerültek ki. Amikor Ilus nővér meghallotta, hogy én szeretném őt alkalmazni, azonnal kijelentette, ez esetben megváltoztatja elhatározását, és elfogadja az ajánlatot. Ennél jobb választásunk nem lehetett volna. Ilus nővér olyan tökéletes gyerekgondozónak bizonyult, hogy jóformán sosem kellett orvost hívni a fiamhoz. Magas, egyenes tartású, vidám természetű volt a „mi Ilánk", és sohasem ment el sehová. Próbáltam néha rábeszélni, menjen színházba vagy szabadságra, de erre nem lehetett rávenni. A Vár tele volt jóképű testőrökkel, ő azonban sohasem barátkozott senkivel. Mindannyian megszerettük, teljes bizalmunkat élvezte, és családunk tagjává vált. Később velünk jött a fogságba és az emigrációba is. 87

Január 16-án átmentem kis autómmal Pestre fodrászhoz, és mialatt ott voltam, bejött Ellamama, és összeszidott, hogy miért vezetek autót azon a napon, amikor a gyerekem megszületik. Jót nevettem, és mond_ tam, hogy legalább szép lesz a hajam. Aznap este a Kossuth Lajos utcai Fórum moziban volt a Dankó Pista című kétszázadik magyar hangosfilm bemutatója. Miklóspapa és Pista elment megnézni, de mi Magdamamával otthon maradtunk. Az utóbbi napokban már nem jártunk este sehová. Nyolc óra után lehetett, hogy elment a magzatvíz. Gyuri inast hívtuk, és kértük, rendelje meg anyó.. som kocsiját, hogy azonnal bemenjünk a Siesta Szanatóriumba. Szerencsére Csaba Béla sofőr otthon volt, és azonnal előállt. Magdamamával ketten mentünk be a Kékgolyó utcában lévő Siesta Szanatóriumba (most Onkológiai Intézet). Gyuri inast bíztuk meg azzal, hogy az előre összekészített gyerekholmit hozza el a szanatóriumba, utána menjen a Fórum moziba, és szóljon Pistának: megindult a szülés. A szanatórium magasföldszintjén volt egy szép sarokszoba, ott rendezkedtünk be. Magdamamát rábeszéltem, menjen haza, mert ez még biztosan sokáig fog tartani. Pista azonnal bejött Gyurival a szanatóriumba. Ez már éjféltájt lehetett, de nekik még sokáig kellett várniuk. Mindenki eléggé nagy izgalomban volt, mert a Horthy családban a hét fiútestvér közül csak Miklóspapának volt két fia, Pista és Nicky, Viszont Nickynek csak két lánya volt — más fiú tehát nem is akadt a családban. Persze váltig mondták, hogy nem baj, akár fiú, akár lány; lehet még több is! Ám természetesen titokban mindenki reménykedett... Nekem egyébként mindegy volt — szerettem volna több gyereket, legalább hármat —, de a család miatt persze én is fiút reméltem. Megindultak végre a tolófájások, és bevittek a szülőszobába. Nekem végtelennek tűnt az idő, amíg ez tartott — biztattak, és én mindent megtettem, amit mondtak, de órákig sehogy sem haladt előre a szülés. Azt mondta Schilling, nagyon nagy a feje a gyereknek, és annyira féltette, hogy a végén fogóval hozta a világra, amit én megszenvedtem. Csak az anyák ismerhetik azt az áldott, boldog érzést, ami a szülés pillanata után elárasztja az embert. A Teremtőnek ez nagy adománya. Ebből látszik világosan, hogy minden jóért, áldásért, felemelkedésért meg kell szenvedni, azaz szenvedés nélkül nem érhetünk el semmi maradandót. Az volt az érzésem, hogy a fiamért alaposan megszenvedtem, de feltétlenül megérte — hiszen 1941. január 17-én reggel 7 órakor 52 cm hosszú, 3 kiló 600 grammos, egészséges gyermekem született! Vele felmérhetetlen öröm jött az életembe. Most — több mint ötven év után — elmondhatom, hogy fiammal egész életemben mindig

megértettük egymást, és nekem nemcsak társam lett, akivel mindent meg lehetett beszélni, hanem az ő kutatásai nyomán kerültem 1958ban kapcsolatba egy „felsAbb élettel", amely mindennek értelmet ad és mind mélyebben hat lérfyünkre. Már a szanatóriumban rengeteg virágot kaptam; sokat szétosztottam a szanatórium betegei között. Ujságírók és riporterek lepték el az épületet, mindannyian fényképezni akartak. Csodálkozva tudtam meg később, hogy Pista, aki egyáltalán nem szerette, ha fényképezik, és mindig kerülte a fotósokat, a pár órás Istvánt kiemelte bölcsőjéből, és kiállt a folyosóra a fotósok elé. Nagyon legyengültem a szülés után. Nem voltam hajlandó lábra állni, minden ok nélkül elsírtam magam — hiába meséltek nekem történeteket, hogy valaki a kilencedik napon már táncolt... — egyszerűen tíz napig fekve maradtam. Azután is még hosszú ideig nem voltam hajlandó sokat mozogni. Rábeszélésre elmentem Lilla nagymamám Budapesten tartott rekviemjére, és utána ismét ágynak dőltem. Szerencsére nem erőltettek. Az viszont nagyon boldoggá tett, hogy három és fél hónapig tudtam táplálni a fiamat, ami szintén egyike az áldásos anyai örömöknek. Minthogy szülész orvosomat Schillingnek hívták, István születése nyomán az a vicc járta, hogy „a Schillingből márka lett", ami a nem sokkal azelőtt bekövetkezett „Anschluss" miatt aktuálissá vált, mert miután a németek elfoglalták Ausztriát, az osztrák schilling helyett a német márka volt ott is használatban. A fiam nevén nem kellett gondolkodni, ez a kérdés fel sem merült. Tradícióvá vált a Horthy családban, hogy minden elsőszülött fiú az István nevet viseli, Magyarország első apostoli királya iránti tisztelet jeléül. Immár kilenc nemzedék ragaszkodott e hagyományhoz. Így tehát fiamat István, Miklós, Lipót, Gyulának keresztelték — a tradicionális István név után a két nagyapa és keresztapja nevével. Károlyi Gyula sógorom volt a keresztapa, és Sya nővérem a keresztanya. Elhatároztam, hogy majd Istvánnak kell hívnunk, és nem adunk neki semmilyen becenevet. Apósom legidősebb fivére volt István, ezért lett az én férjem Pista. Nem akartam, hogy Pistike vagy Pityu legyen belőle az én Ily becenevemet sem szerettem soha —, és azt is világossá akartam tenni, hogy kiről beszélünk, apjáról vagy fiáról. A mi lakásunkon, a várpalotában, férjem vallása szerint kálvinistaként keresztelték meg Istvánt. A családban sosem adódott semmilyen vita vagy nézeteltérés ezzel kapcsolatban. A férfiak mind reformátusok voltak, a nők viszont katolikusok. Anyósom mindig a pártomat fogta

88

89

ebben, még ha tréfából fel is merült valami kérdés. Például a gyerek_ szobában felakasztottam Szűz Mária kis képét, és amikor Pista bejött és meglátta, félig viccelődve, bosszúságot színlelve mondta, miért van' Madonna az ő kálvinista fiának a szobájában. Véletlenül anyósom éppen ott volt, és azt mondta, „nem akarok semmilyen megjegyzést hallani erről, mert amikor te kis gyerek voltál, velem imádkoztad az Üdvözlégy Máriát, és ettől nem lett semmi bajod". Pista ezen nagyot nevetett, és többé nem törődött a dologgal. Apósom határozottan szerette a katolikus vallást; többször hallottam tőle olyanfajta megjegyzést, hogy egy csendes mise a katolikus ternp_ lomban nagyon szép élmény, amikor halk zene mellett hagyják, hogy az emberek úgy imádkozzanak, ahogyan nekik tetszik - a kálvinista templomban viszont egész idő alatt felolvasások és szentbeszédek vannak, és csak kevés pap tudja az ő figyelmét lekötni vagy gondolkodásra ösztönözni - kivéve Ravasz László püspököt. Miklóspapa nagyon liberális kálvinista volt, és jó viszony fűzte a katolikus papokhoz, a püspökökhöz és a hercegprímáshoz. Az embereknek élénk a fantáziája, és az évek folyamán nekem ilyen kérdéseket tettek fel: Igaz-e, hogy a kormányzó áttért a katolikus vallásra? Ugye a kormányzó felesége megígérte a püspöknek, hogy az unokáját majd áttéríti a katolikus vallásra? Aki ilyesmit kérdez, az természetesen nem ismerte apósomat és anyósomat. Soha nem került szóba apósom áttérése - ezzel kapcsolatban nagyon szilárd volt a meggyőződése. Szinte elképzelhetetlennek tartotta, hogy valaki áttér más hitre, mint amiben megkeresztelkedett és nevelkedett. Az sem igaz, hogy anyósom bármilyen ígéretet tett volna István nevelésével kapcsolatban. Az én vallási problémámba ők soha nem szóltak bele. Ha valaki valamit ígérhetett, az csakis én lettem volna, mert én voltam az egyetlen, aki ez ügyben a papokkal tárgyalt, amikor a kálvinista esküvő és később kálvinista fiam miatt nem gyakorolhattam vallásomat. A papok közül, akikkel tárgyaltam, soha senki sem beszélt István jövőjéről, és nem hozták szóba, hogy Istvánt áttérítsem vagy bármilyen módon befolyásoljam. Az egyetlen kérés vagy tanács amit nem lehet kikötésnek nevezni - az volt, hogy tiszta élettel mutassak jó példát a fiamnak. Ez akkor történt, amikor férjem halála után ismét engedélyezték vallásom gyakorlását. Megint zászlóanyaságot kellett vállalnom, amikor a MÁv tiszti tanfolyam hallgatói felavatták a román megszállás alatt Abrudbányán rejtegetett magyar zászlót. Március 15-én pedig a Cserkészszövetség díszelőadásán kettesben voltunk apósommal, mert a többi családtag el volt foglalva. 90

Ebben az időben csak távolról követtem a politikai világeseményeket, mert sok volt számomra a teljesen új elfoglaltság, és igyekeztem l°1 csinálni, amit rám bíztak. Mint a Magyar Államvasutak elnökének felesége részt vettem szociális munkákban. A Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége keretében több szakosztály működött, és férjem állása révén a vasutas szakosztály elnöknője lettem. A szakosztálynak elsősorban a vasutascsaládok jólétéről kellett gondoskodnia. Részt kellett vennem összejöveteleken, ahol a többi szakosztály vezető nőtagjai sokkal idősebbek voltak nálam. Nagyon sok volt a beszéd ezeken az összejöveteleken, amivel én nem tudtam megbarátkozni. Ilyenkor anyósomhoz mentem tanácsért, mit is csináljak, mert én nem tudok ilyen beszédeket mondani, és legtöbbször nem is értem, hogy ezek a hölgyek hová akarnak kilyukadni. Anyósom megnyugtatott; azt mondta, ne aggódjak, csak azt mondjam, amit én igazán tudok, és amit el akarok érni - azt is a legrövidebben. Ez nagyon megkönnyítette munkámat, mert egyszerűbb volt eldönteni, hogy mit mondjak, ahelyett, hogy miképpen mondjam. Eleinte csodálkoztak rövid felszólalásaimon, de észrevettem, hogy néhányan követték a példámat. Imrédy Kálmánné volt a MÁV-elnökhelyettes felesége - nagyon jól tudtam vele dolgozni. Egész életen át tartó barátság is lett ebből; még az emigrációban, Portugáliában is sokszor összejöttünk. Imrédy Kálmánék lánya és veje ott élt, ezért telepedtek le ott. A MÁV-hoz sok kedves emlék fűz. Pista még a mozdonyok számát is megtanította nekem, és ha láttunk egy mozdonyt, mindjárt kérdezte a számát. Némelyiket felismertem, de persze nem mindegyiket. A MÁVval kapcsolatos dolgok közül minden egy kicsit hozzám is tartozott, és ezt még ennyi év után is így érzem. A pici Istvánommal való lekötöttségem ellenére hamarosan a politikai események is behatoltak az életembe, ami nem csoda, mert az országunkat érintő fontos döntések csak egy emelettel lakásunk alatt születtek, apósom irodájában, fogadószobájában. Ritka volt az olyan nap, amikor a család nem jött össze. A találkozás során a családtagok természetesen sok mindent megtárgyaltak. Március végén katonai puccs robbant ki Jugoszláviában! Mint már említettem, az előző év decemberében magyar-jugoszláv örök barátsági szerződést kötöttek. A Teleki Pál miniszterelnök által irányított kormány arra törekedett, hogy Magyarország távol maradjon minden háborús konfliktusban való részvételtől. Apósom elgondolása is az volt, hogy Magyarországnak minden erejét meg kell őriznie a háború 91

végéig, és csakis békés úton szorgalmazza hazánk revíziós követeié. seft. Dálnoki Veress Lajos vezérezredes és Gosztonyi Péter történész írta le az eseményeket úgy, ahogyan én akkor értesültem róluk. Veress Lajos: „A német tervek közlése nem sokat váratott magára mert Hitler az államcsínyt követő napon bizalmas üzenettel tájékoztatta Magyarország Kormányzóját, hogy Jugoszláviát a legrövidebb időn belül megtámadja. Kijelentette, hogy teljes mértékben elismeri Magyarország revíziós igényeit addig a határig, amelyet a Kormányzó megszab, név szerint megemlítve Bácskát és Bánátot, megcsillogtatva egy magyar tengeri kikötő létesítését az Adrián. Kérte Magyarország Kor.. mányzójának a hozzájárulását a német erőknek magyar területen való felvonulásához. Végül pedig, félre nem érthető módon, célzást tett Magyarország közreműködésére." „Werth Henrik vezérezredes a Honvéd Vezérkar Főnöke állandóan sürgette egyes seregtestek és alakulatok mozgósításának elrendelését. Ezen túlmenőleg a német katonai vezetés Budapestre irányított közegeivel saját hatáskörben megbeszéléseket folytatott, és ezekről a kormányt csak utólag tájékoztatta. Emiatt feszült helyzet állott be Teleki miniszterelnök és a legfelső katonai vezetés között. A kormány a 2. hadtestnek április 1-jével való mozgósítását nem engedélyezte." Gosztonyi Péter történész A magyar honvédség a második világháborúban című munkájában egy akkori fontos meggondolásra mutat rá: „A németeknek, ha nem is a honvédségre, de magára Magyarországra, a Wehrmacht felvonulási területeként, elengedhetetlenül szükségük volt. Ha az átvonulási engedélyt nem kapják meg, Hitler kierőszakolhatja az előrenyomulást Jugoszlávia északi határához! Fejtsen ki ez ellen ellenállást a honvédség? Áldozza fel magát Magyarország Belgrádért? Arról nem is beszélve, hogy egy 1941-es magyar—német háború kezdettől fogva elveszett ügy lett volna! A Magyar Királyi Honvédség sem lelkileg, sem felszerelés dolgában nem volt egy németellenes háborúra felkészülve." Ez a helyzet és Hitler ajánlata súlyos döntés elé állította a magyar kormányt, mert itt nemcsak arról volt szó, hogy átengedjük a német csapatokat, de hogy mi is részt vegyünk katonai erővel az akcióban. Nálunk a Várban feszült volt a hangulat, a kormányzót erősen próbálták befolyásolni a német származású, németbarát tábornokok, és * Veress Lajos: Magyarország honvédelme a II. világháború előtt és alatt (I. kötet, 113., 115. o.) 92

megkísérelték félrevezetni. Egyik érvük úgy szólt, hogy nem ezzel az ormánnyal kötöttük meg az örök barátsági és megnemtámadási szerződést, tehát minket az már nem kötelez — és még sok egyéb .k indoklással is megtoldották azt. Nehéz most utólag eldönteni, milyen hírek és szempontok játszottak itt közre — például az a hír, hogy a németek egy Prinz Eugen Gaut terveznek, amely sok magyarlakta területet foglalna magába. Pista próbálta apját egyes dolgokra és bizonyos egyének nézeteire figyelmeztetni; ő nem tudott egyoldalúan csak szépet és jót mondani, szerinte a hibák kimutatása fontos volt, s azokat korrigálni kellett. Aggasztotta a náci befolyás erősödése. Szerinte azonnal le kellett volna váltani Werth Henriket és a hozzá hasonló németbarát katonákat. Kétségbeesve panaszolta nekem, hogy apja nem hisz neki, mert azt gondolja, nem ért hozzá, s így nem lehet beleszólása a hadsereg dolgaiba. Pista szerint egyes tábornokok Hitler zsebében voltak. Átéreztem nehéz helyzetét, mert hivatalosan nem lehetett a döntésekbe beleszólása, ám véleménye eltért azokétól, akiknek hivatalból volt a feladatuk, hogy a kormányzót informálják. Már máskor is előfordult, hogy engem kért meg, helyette mondjak el valamit az apjának, mert ha én mondom, az másképpen hat, velem nyugodtan elbeszélgethet róla. Pistától, a fiától, talán úgy hatott ez, mintha kritika lenne. Hiszen nagy fontosságú döntésekről volt itt szó! Miklóspapával a Jugoszláviával kapcsolatos helyzetről beszélgetve láttam, az volt a meggyőződése, hogy ha Hitlernek elutasító választ ad, azt Magyarország megszállása követné. Ezt Teleki miniszterelnök is tudta. Volt-e ebből kiút? Pista szerint ezt a helyzetet a németbarát tábornokok tevékenysége idézte elő, ők jelentettek Hitlernek saját elgondolásuk szerint, és ott másképpen beszéltek, mint nekünk itt... Ki tudná utólag megmondani, mi lett volna, ha ennek az ultimátumnak ellenállunk? Mint történelmünk folyamán olyan sokszor, most is világos volt, hogy a magyarság földrajzi helyzete igen kényes Európában — életben maradhat-e Magyarország a kommunizmus és a nácizmus között valahogyan, maradéktalan tisztességgel? Másnap válasz ment Hitlernek, engedélyezve a német átvonulást, és az meg is indult már április 4-én, még mielőtt a kormányzó válasza a Führerhez jutott volna! A londoni magyar követ, Barcza György jelentette, hogy a brit diplomáciai kapcsolatok megszakításával számolhatunk. Pista nagyon lehangolt volt. Tudtam, mit jelenthet ez számára, akit Angliához szoros 93

kapcsolatok fűztek, hiszen ott sok barátja is volt. Legjobb barátainak egyike a királyné nagybátyja, Lord Mountbatten of Burma és felesége Edwina volt, a fényképük „Dickie and Edwina" aláírással ott függött szobájában. A német átvonulással összeomlott minden, amiért Teleki Pál dolgi. zott — ugyanakkor nagyon súlyossá vált szeretett feleségének egészségi állapota, akit a miniszterelnök az öngyilkossága előtti napon látogatott meg a kórházban. Tudomására jutott, hogy a vezérkar főnöke a kormány háta mögött már megegyezett a német vezérkarral az átvonulás technikai részleteiről, és ehhez még az is hozzáadódott, hogy aznap este értesült London állásfoglalásáról. Barcza György londoni magyar követ emlékirataiban ezt írja. „Ez alkalommal ismét hosszabb beszélgetés fejlődött ki Eden és közöttem. A miniszter most is kijelentette, hogy az angol kormány tisztában van Magyarország különlegesen nehéz helyzetével. Újból figyelmeztet azonban arra, hogy ha a magyar kormány az országon német csapatokat engedne át a célból, hogy azok Anglia egyik szövetségesét, Jugoszláviát (mert hiszen csakis erről lehetett szó) megtámadják, de még inkább, ha Magyarország a németekkel együtt támadná meg, ennek igen komoly következményei lehetnének. Anglia eddig megértést és türelmet tanúsított Magyarországgal szemben, de ha megtámadnánk Jugoszláviát, mellyel csak nemrégen kötöttünk barátsági szerződést, ez örökös szégyenünk volna az egész művelt világ előtt. Ezt a beszélgetésemet is, mint minden hivatalos közlést, természetesen leplezetlen őszinteséggel, szó szerint megtáviratoztam Budapestre Bárdossynak. A magam részéről hozzátettem azt is, hogy amennyiben Anglia megszakítaná velünk való kapcsolatait vagy hadat üzenne, feltehető, hogy az előbb-utóbb Németországgal és szövetségeseivel szintén hadba lépő Észak-amerikai Egyesült Allamok részéről is hasonló magatartással kell számolnunk. Azt is megjegyeztem még, hogy ha Jugoszláviát megtámadnánk, úgy az egész világ előtt mint szószegők szerepelnénk, akik a barátjukat hátba támadják." Másnap, 1941. április 3-án, a kora reggeli órákban Teleki Pál öngyilkos lett. Átérezve az események súlyos következményeit, cselekedetével mindenkit figyelmeztetni akart — a Nyugatot arra, hogy kényszerhelyzetben vagyunk, és az országot, hogy nincs többé békepolitika, * Barcza György: Diplomataemlékeim 1911-1945, I—II. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1994. I. kötet, 485-486. o. 94

ellenére belesodródtunk a háborúba, ahogyan ő mondta: „a gazemberek oldalán"! Apósomat és anyósomat régi, mély barátság fűzte Teleki Pálhoz, góli"-hoz, ahogy nevezték. El lehet képzelni, mennyire hatott rájuk ennek a barátnak, munkatársnak tragikus elvesztése. Mindannyian m élyen meg voltunk rendülve. Pár nap múlva Churchill egy rádióbeszédben úgy emlékezett meg Telekiről, hogy róla nem szabad megfeledkezni a majdani béketárgya lásokon, Teleki Pál gróf számára a tárgyalóasztalnál szabadon kell hagyni egy széket. Az igyekezet tehát megvolt, de a béketárgyalások nem hagytak széket szabadon, és Magyarország kényszerhelyzetét, Teleki önfeláldozását senki sem vette már tudomásul. Pedig a miniszterelnök halála után az angol sajtó is nagyon szépen emlékezett meg róla, mint nagy hazafiról — Magyarország első gentlemanjéről aki ilyen módon tiltakozott a német erőszak ellen. Később mindenféle hír kapott lábra, például hogy Teleki Pál miniszterelnököt meggyilkolták, de ez minden alapot nélkülözött, és ezt a közvetlenül öngyilkossága előtt a kormányzóhoz intézett búcsúlevele is bizonyítja. Apósom felháborodva mesélte nekünk, hogy Teleki fia eljött hozzá, és kellemetlen hangon, „pimaszul", követelte apja búcsúlevelét. Apósom szívesen megmutatta volna azt neki, de nem tudta megérteni ellenséges viselkedését, és ezért megtagadta a kérés teljesítését. Ez sajnálatos dolog volt, mert úgy látszik, Teleki Géza azt hitte, Miklóspapa a búcsúlevél tartalmát el akarja titkolni. Csak két esetre emlékszem, amikor apósom ilyen felháborodottan jött át hozzánk dolgozószobájából. Az egyik a fent említett eset Teleki Gézával, a másik majd egy hónappal későbbi, amikor Barcza György londoni követünk volt nála kihallgatáson. Ebben a súlyos helyzetben nem maradhatott az ország miniszterelnök nélkül, ezért apósom már április 4-én betöltötte a miniszterelnöki állást. E posztra Bárdossy László külügyminisztert nevezte ki, aki általános rokonszenvnek örvendett, és akiről azt mondták, minden irányban független. Miután a német csapatok bevonultak Zágrábba — ahol a lakosság lelkesen fogadta őket —, április 10-én Horvátország kikiáltotta önállóságát, azaz elszakadását az őket elnyomó szerbektől. Másnap, 11-én, tehát 7 nappal a németek akciója után, a magyar csapatok átlépték a jugoszláv határt, hogy hazánk Trianon előtti határáig nyomuljanak előre, „az ottani magyar lakosság védelmére". q

95

Itthon folyt tovább az élet. Engem megint felkértek egy zászlóavatas ra, ezúttal az 5. gépkocsizó zászlóalj részéről, és e célból elmentemUngvárra. Április 24-én apósom egynapos látogatást tett Hitlernél, és utána mesélte, hogy amikor a feszült német—szovjet viszonyról kérdezte Hitlert az megnyugtatta: Németország semmiképp sem szándékozik a Szov: jetunió ellen fordulni! (A „Barbarossa-terv" a Szovjetunió megtámadására már 1940 decemberében — tehát négy hónappal előbb — alá volt írva.) Májusban megnyílt a Nemzetközi Vásár, ahová apósommal mentem el, ott engem Bárdossy miniszterelnök kísért. Ezen a vásáron a Szovjet is képviseltette magát — és pavilonja előtt óriási volt a tömeg. Ekkor jött vissza Londonból Barcza György ottani követünk. Barcza Gyuszi bácsi — akinek bátyja, Barcza Károly, édesapám testvérének, Edelsheim Gyulai Lilynek, az én keresztanyámnak volt a férje — ezáltal a családhoz tartozott. Természetesen kihallgatásra jelentkezett a kormányzónál, és ez volt a fent említett második eset, amikor Miklóspapa felháborodottan jött ki dolgozószobájából. Akkor nem egészen értettem felháborodását, igaz, nem is indokolta meg. Csak amióta Barcza Gyuszi bácsi erős félremagyarázásokkal és szélsőséges ítéletekkel teli emlékiratait, a Diplomataemlékeim-et olvastam, értettem meg igazán, mi történhetett. Csak egy-két példát idézek emlékirataiból, hogy ezt alátámasszam: „ ...valóban nem lehetett előre látni, hogy Horthy majd 1944 márciusában beleegyezik abba, hogy a németek az országot megszállják, hogy politikai tanácsadóit letartóztassák, hogy az üldözött zsidók és más magyarok százezreit elhurcolják, és azt sem, hogy 1944 októberében azon német fenyegetésre, hogy családját kiirtják, annyira megijed, hogy kinevezi Szálasit, és lemondva, átadja neki az államfői hatalmat." * Csak három pontot húztam alá, ami teljes ellentétben van a valósággal. Aki elolvasta a klessheimi események leírásait, világosan láthatja, hogy „beleegyezésről" szó sem volt. A német megszállás rajtaütésszerűen már folyamatban volt, amikor az erről tájékozatlan kormányzó és kísérete megérkezett Klessheimbe. A jól informált diplomatának azt is tudnia kellene: a németek sosem fenyegették a kormányzót azzal, hogy családját kiirtják! (A kormányzó lemondásával kapcsolatban lásd * Barcza György: Diplomataemlékeim 1911-1945, I—II. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1994. II. kötet, 104. o.

96

Kúria elnökének, dr. Töreky Gézának a véleményét a függelékben, :s a 14. fejezetben.) .KállaYnak le kellett volna vonnia egy önérzetes kormányelnökre e egyedül lehetséges következményt, és le kellett volna monda-t: ja. Ehhez azonban nem volt sem bátorsága, sem kedve." Ha Kállay és Horthy követte volna, amit Barcza ajánlott — már 1941en lemondanak, és elhagyják az országot —, akkor már 1941-ben teljesen átadták volna a hatalmat, a nácik már akkor az összes zsidót kiirtották volna, és minden gyár száz százalékig kiszolgálta volna a német haderőt. Az I. kötet hátlapjáról idézem: „A diplomata legelső kötelessége az igazságot jelenteni még akkor is, sőt főleg akkor, ha az nem kellemes." Bizony az igazságot, de nem mendemondát és ellenőrizetlen, elfogult vélemény-t! Ő azt mondaná, hogy az enyém az elfogult vélemény — ami egyrészt igaz, az én véleményem lehet elfogult, de nem valótlan. Azt meg kell állapítani, hogy Gyuszi bácsi nem volt diplomatikus diplomata. Saját leírása szerint már az audiencia előtt is ingerült és erőszakos volt, mert úgy látszik, várnia kellett a kihallgatásra, és mielőtt megtudakolta volna, mi okozta a késést: „...megmondtam Uraynak, hogy amennyiben a legrövidebb időn belül nem fogad a kormányzó, úgy le fogom vonni a következtetést. El voltam szánva arra, hogy még egy hétig várok, de ha addig nem fogad, lemondok a titkos tanácsos.ig címről, és ezt kellő indokolással mindenkivel közölni is fogom." Vajon kinek hitte magát? Az audiencia már feszült hangulatban kezdődött. Őszintén szólva nem szeretem az ilyen beszélgetések utólagos „szó szerinti" leírását, ha azok nincsenek hangszalagra felvéve, nincsenek róluk jegyzetek, csak emlékezetből idézik őket. Gyuszi bácsi szerint minden, amit ő mond, okos és higgadt, és minden, amit a kormányzó mond, „ naivitás", „vak korlátoltság és önteltség"... Nem védeni akarom apósom idézett kijelentéseit — ha tényleg így mondta, amit kétlek —, de el tudom képzelni, hogy Gyuszi bácsi fölényes viselkedése felizgatta és ellentmondásra ingerelhette. Akkoriban Pistával és apósomékkal sokszor beszéltünk arról, hogy a németek nem nyerhetik meg a háborút, és ilyen kijelentéseket, amilyeneket Gyuszi bácsi idéz, Miklóspapa előttem sosem tett: „ ...a mi Uo. 119. o. Uo. 12. o. 97

helyünk az erősek, a győzők mellett van, azok mellett, akik Európába uralkodni fognak" stb. Ezt vagy ehhez hasonlót tőle sosem hallotta Az persze kár, hogy Miklóspapa elvesztette a türelmét. Hozzászokott hogy mindenki udvarias - sőt néha túlzottan udvarias - vele szemben, és az ilyen tiszteletlen hangnem, amellett, hogy helytelen, meg is lepte. Június 22-én Németország hadüzenet nélkül megtámadta a Szovjet., uniót! Csapatai gyorsan, győzedelmesen nyomultak előre. Apósom kétségtelenül a háborúba való belépés ellen volt, de azt re., mélte, hogy a német akció talán segíti a bolsevizmustól való megsza_ badulást. Pedig szerintem - és persze Pista szerint is - nem volt kétséges hogy a nácizmus győzelme nem lett volna jobb a kommunizmusénál! Emlékirataiban apósom erről a következőket írta: „Az első minisztertanácson, mely erről tárgyalt, Bárdossy miniszterelnök még a diplomá. ciai összeköttetés megszakítására sem volt hajlandó, és úgy gondolta hogy magatartásunkhoz moszkvai követségünk tájékoztató szolgálata. nak hasznosságára való hivatkozással a németek belenyugvását is elérheti. Amikor Jagow német követ a külügyminiszteri sajtóiroda közleményéből értesült erről, azonnal felkereste Bárdossyt, és kijelentette, hogy a diplomáciai kapcsolat megszakítása a legkevesebb, amit Berlin a magyar kormánytól vár. Június 23-án ismét összeült a minisztertanács, és megtárgyalta Werth vezérkari főnök előterjesztését, mely haladéktalan hadüzenet érdekében foglalt állást. Hivatkozott arra, hogy Románia máris belépett a háborúba, úgyhogy Magyarország ahelyett, hogy egész Erdély megszerzésére nyílnék kilátása, vonakodásában a bécsi döntésben visszakapott részét is kockára teszi. Bárdossy álláspontját ez az érv sem ingatta meg, és ehhez a kormány tagjai is csatlakoztak... A határozat az volt, hogy a diplomáciai kapcsa latot megszakítjuk, de tovább nem megyünk."** Dálnoki Veress Lajos vezérezredes írja: Június 26-án déli 12 órakor, a csúcsforgalom idején 4 db. ismeretlen típusú »két szárnyú, feltehetően orosz bombázógép támadást intézett Kassa város központja és főpostája ellen, melyeknek 30 halottja s kb. félezer sebesültje volt. A bombarepesz-darabokon és az egyik befulladt, fel nem robbant, épen kiásott bomba »cirill betűs« felirata szerint, az a Dnyeper folyó melletti Krivoj Rog városában, a Putyilov Művekben készült, és a legújabb típusú orosz bomba volt." ** Uo. 14. o. Horthy Miklós: Emlékirataim, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1990. 250. o. 98

A kormányzó és Bárdossy olyan értesítést kapott, hogy a bom2épek kétségen kívül szovjet eredetűek voltak. Az azonnal egybeminisztertanács határozata alapján Bárdossy László miniszterelnök 1i-s-nap, 1941. június 28-án, bejelentette, hogy Magyarország hadiállapot; ha lép a Szovjetunióval. Csak három évvel később tudta meg apósom, igy Bárdossy eltitkolta előtte Kristóffy moszkvai követünk táviratát. Kristóffy-számjeltávirat szövege, amely 1941. június 24-én érkezett arán keresztül Budapestre, így szólt: „Molotov ma délután kéretett, kérdést intézett Magyarország állásfoglalásával kapcsolatban a német-orosz konfliktust illetően. Közölte velem, hogy a szovjet kormánynak, mint azt már több ízben kijelentette, nincs követelése vagy támadó szándéka Magyarországgal szemben, nem volt észrevétele, hogy magyar követelések Románia kárára megvalósuljanak. E tekintetben a jövőben sem lesz észrevétele. Az események gyors menete folytán azonban a szovjet kormánynak mielőbb tudnia kellene, hogy magyarország szándékozik-e részt venni a háborúban, vagy semleges magatartást kíván-e tanúsítani. Közöltem, hogy a kormány álláspontja tekintetében nincsenek utasításaim, így a kérdés tisztázása tekintetében nem válaszolhatok. [...1 Miután Molotov mielőbbi választ kért, sürgős utasítást kérek." Ezenkívül Moszkva cáfolta, hogy a magyar városok ellen intézett bombatámadásokat szovjet repülőgépek hajtották végre. Szerintem ez még nem bizonyít semmit... és mindegyik jelentés lehet félrevezető taktika is. De egy biztos: a Szovjetuniónak nem lehetett érdeke provokálni bennünket. Bárdossy a fenti Kristóffy-táviratot megkapta, azonban sem a kormányzónak, sem minisztertársainak nem mutatta be. Amikor 1944-ben ez a kormányzó tudomására jutott, hívatta és megkérdezte Bárdossyt, aki ezt beismerte. Emlékszem erre a napra, apósom felháborodására! Milyen könnyen térnek le az emberek az egyenes, helyes útról, milyen könnyen választják - szerintük talán a legjobb akarattal - a ravasz mesterkedést, az őszinteség helyett. Borzalmasak az ilyen lépések, mert olyan sok emberélet függhet tőlük. Szegény Bárdossy alaposan megfizetett hibáiért. Nagyon bátran viselkedett, amikor 1945 novemberében a kommunista „népbíróság" halálra ítélte, és kivégezték. Arra határozottan emlékszem, hogy amikor 1941. március 20-án a Szovjetunió ötvenhat 1848-as zászlót ünnepélyes külsőségek között visszaadott Magyarországnak, Miklóspapa ezt jó jelnek vette, és megjegyezte: „mi nem akarunk háborúba keveredni a Szovjettel, ez nekünk nem érdekünk". Ezt különben nem csak egyszer hallottam tőle. 99

1941 júliusában Pista államtitkári címet kapott. Hamarosan először mentünk Kenderesre, a kis Istvánnal együtt. Ott erre az alkalomra Miklóspapa felhúzatta a hadiflotta zászlaját, amely olyan nagy volt, hogy majdnem lesodorta a kúria háztetejét. Kenderesen hősi emlékművet avattunk, és Miklóspapa beszéd mondott. Sok vendég volt, utána villásreggeli; mindenki megcsodálta Istvánt, aki bámulatosan jól viselkedett hat hónapos korára, nem sin, és jobban eltűrte, mint én, hogy többen megsimogatták. Kenderest — a kúriát — igazi otthonnak éreztem. Az egész család nagyon élvezte az ott-tartózkodást. Miklóspapával és Pistával kilova, goltam a gazdaságba. Miklóspapa itt más ember volt, látszott, hogy élvezte az otthonát, szóba állt mindenkivel, és bámultam, hogy menynyire értett a gazdasághoz. A kertben volt egy kellemes úszómedence, és távolabb egy hely, ahol még agyaggalambra is lehetett lőni. Tost Gyuszi szárnysegéd látta el a szolgálatot, és ő is agyaggalambra lőtt Pistával. Én voltam a lelkes publikum. Itt távolinak tűnt a háború. Nem is lehetett elképzelni, hogy mialatt mi ezt a gyönyörű otthont élvezzük, valahol szenvednek, harcolnak és meghalnak a katonák. Többször ellátogattunk Paulette sírjához, a családi kriptához. Július 22-én Miklóspapa és Magdamama 40. házassági évfordulóját ünnepeltük, amely anyósom neve napjára, Magdolna-napra esett. Hamarosan ezután ők ketten lementek a „visszatért" Bácska székhelyére, Szabadkára, egy gyönyörű ünnepre, amelyen az aratás első kenyerét a kormányzónak adták át. Anyósom jó megfigyelő volt, és remekül mesélt. Óriási lelkesedéssel fogadták őket, diadalkapukkal, az utcák rózsákkal teleszórva, a házak mind piros-fehér-zöld díszben, az ablakok, erkélyek tele emberekkel; hozták az aratókoszorút, amelyet anyósom lábához tettek, gyönyörű népviseletben vonultak fel a leanyok és a legények, beláthatatlan sorokban jöttek búzakoszorúkkal; az új termés lisztes zsákokban érkezett, jöttek a pékek, hozták a kenyeret. Minden nemzetiség képviselve volt, úgyszintén a Felvidék és Erdély küldöttségei, szlovákok, csángók, bunyevácok — és láthattunk sok olyan zászlót, amelyet a megszállás huszonkét éve alatt rejtegettek a megszállók elől. Voltak bemutatók, bokrétatáncok, játékok. Egyszóval lelkesedés, öröm... Miklóspapa nagyon sokszor beszélt nekünk öntözési terveiről. Azt lehetne mondani, hogy ez volt az ő hobbija. Kezdettől fogva figyelte és támogatta a munkálatokat, és lelkesedéssel beszélt róluk. Augusztus végén mentek Magdamamával együtt — Bárdossy miniszterelnök 100

Rartha Károly honvédelmi miniszter, báró Bánffy Dániel földmű-Iésügyi miniszter, Varga József iparügyi miniszter és Reményivet].neller pénzügyminiszter társaságában — a munkálatokat megtekinteni. Kállay Miklós is ott volt, az Öntözésügyi Hivatal elnökeként. Alc 'e kor is, mint mindig, nagy érdeklődéssel hallgattam az ezzel kapcsolatos újdonságokat. Mindennek az volt a célja, hogy a Duna és Tisza közötti terméketlen, szikes területeken új öntözőrendszerrel — a Tisza — csatornákat és eddig nálunk nem létező rizsföldeket teremtvizévelMegindult tehát a küzdelem a szikes föld és aszály ellen, hogy : Kánaán" legyen az eddig terméketlen Hortobágyból. Négy évvel azelőtt kezdődtek a nagyszabású munkálatok a Tisza bal parti részén, 3 Bodrog torkolatától egészen Csongrádig. A cél az volt, hogy hajózha tóvá tegyék a Köröst, és kiépítsék a hatalmas öntözőrendszert. Kenderesen, a saját földjén végezte Miklóspapa az első rizstermelési kísérleteket, ahol a birtok egy része szikes talajú, és így kevéssé alkalmas a termelésre. Az ő kezdeményezésére kapcsolták be Kenderest a tiszai öntözőrendszerbe. Egy évvel azelőtt indult meg a rizstermelés a kenderesi birtokon, meglepő eredménnyel, mert ott, ahol ezelőtt semmi sem termett, az első évben holdanként 18 métermázsa rizst adott a föld! A vendégek az öntöző főcsatornát is megtekintették, amely a Bodrog és a Tisza egybefolyásánál kezdődött, és Büdszentmihály, Hajdúnánás, Hajdúszoboszló mellett délen csatlakozott a Berettyó folyóhoz. Ez az Alföld vízben legszegényebb és legterméketlenebb vidéke, ahol a csatorna majd lehetővé teszi a termés olcsó szállítását, és 200 ezer katasztrális hold öntözését szolgálja. A tervezett duzzasztómű Európában nagyság szerint a második helyre került volna. Szeptember elején Miklóspapa a miniszterelnökkel és a honvéd vezérkar főnökével Hitlerhez utazott három napra, hogy a fronton lévő magyar csapatok sorsáról tárgyaljon. Ennek eredményeként a csapatok egy része a következő hónapokban visszatér! Es a legjobb hír, hogy ezentúl a mi csapataink csak megszállóként szolgálnak! — de ez is megint hazugságnak bizonyult, a valóság sajnos másképpen alakult. Pistával nekünk nagyon sok elfoglaltságunk akadt — micsoda nagy áldás, hogy volt egy Ilánk, akire nyugodtan rá tudtam bízni Istvánt! Például Szatmárnémetibe utaztunk az ottani MÁV-nevelőintézet újraindítására. Nekem kellett zászlójukat szalaggal díszíteni. Szép kirándulás volt, bárcsak mindenhová együtt mehettünk volna Pistával! A vöröskeresztes gyűjtőnapon is részt vettem, és elég sok adományt sikerült gyűjtenem. 101

Budaörsön vizsgáztak a Horthy Miklós Nemzeti Repülő Alap pilótanövendékei. Pista, mint az Alap elnöke, beszédet mondott az Alap munkájáról. Ugyanakkor a Magyar Szárnyak című repülésügyi folyó_ iratban szózatot intézett a magyar ifjúsághoz: „Hívom a magyar ifjúságot a magyar levegőtenger meghódítására, hívom a szent magyar haza határainak védelmére, hívom repülőink dicsőség övezte zászlai alá. Bizalommal és hittel hívom az apákat, anyákat, fiatalokat és öregeket, hívom a magyar társadalom minden tagját, de elsősorban a repülni vágyó magyar ifjúságot nemzeti repülésügyünk szolgálatára. A magyar jövő egyik legfontosabb záloga az erős magyar repülés, s a magyar repülők száma és kiválósága határozza meg a jövőben Európában, mint egyik legfontosabb tényező, helyzetünket, biztonságunkat és szavunk súlyát. Mindenkinek, aki jó magyar és a magyarság jövőjét a szívén viseli, törődnie kell a magyar repülés fejlesztésével s az ifjúság tervszerű előképzésével. Ha az ifjúságé a jövő, és erre akarjuk a magyar haza jövőjét építeni, izmossá, acélossá kell ezt az ifjúságot nevelnünk, hogy minden akadályon keresztültörve, minden nehézséggel megbirkózva szolgálhassa és munkálhassa a magyar jövőt. Ezért hívom a magyar ifjúságot nagy és szent feladatok teljesítésére s a magyar repülés felemelő szolgálatára, abban a reményben, hogy amilyen jó harcosok és lovas vitézek voltak őseink, olyan repülők lesznek ők is." November 14-én a hegyidandár hazatérése alkalmával ünnepélyes fogadtatás volt. Bárcsak már mindenki hazatérne! — gondoltam. Magdamamával szeretetcsomagokat készítettünk a keleti harctéren küzdő honvédeknek. Sok kedves hölgy segített. Az ilyen akciók lebonyolítására a várpalotában két nagy helyiség állt rendelkezésre. Ezekben hosszú asztaloknál ülve vagy állva dolgoztunk. Magdamama nagyszerűen, szinte észrevétlenül végezte a szervezőmunkát. A Gamma gyár kulturális estélyén, mint a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetségének társelnöke, nekem kellett a megnyitóbeszédet mondanom. Az az érzésem, hogy jól sikerült, mert rövid volt, és nem sültem bele. Noha a diplomáciai kapcsolatok megszakadtak Angliával, Pista és én fenntartottunk baráti kapcsolatokat egyes angol diplomatákkal, főleg O'Malley követtel és feleségével, amíg ők még az országban tartózkodtak. Sajnos, O'Malley és a követség egyes alkalmazottai az utóbbi 102

időben sokat jártak Romániába, és inkább ellenséges magatartást tanúsítottak országunkkal szemben, mintha a románok kényszerhelyzetét jobban méltányolták volna, mint a miénket. Tudom, hogy ez politika, de engem elszomorított. Az Egyesült Államok budapesti követe vette át a brit érdekek képviseletét, amióta Angliával megszakadtak a diplomáciai kapcsolatok. Herbert Pell amerikai követtel és feleségével is baráti kapcsolataink voltak. Amint már említettem, a követ felesége, Olive, lefestett minket Pistával az esküvőnk után, teljes esküvői díszben, kéz a kézben. A kormányzói párról is festett egy portrét. Az amerikai diplomaták között akadtak más barátaink is, különösen Bill és Janet Schott, akikkel sokszor találkoztunk. Ezért különösen kínos volt, amikor az angol kormány november végén ultimátumot küldött Magyarországnak, ami úgy szólt, hogy ha december 5-ig nem vonjuk ki csapatainkat a Szovjetunióból, angol hadüzenettel számolhatunk. Annak ellenére, hogy egyes csapatok visszatértek, az adott körülmények között a teljes kivonás nem lett volna lehetséges. December 5-én, a kormányzó neve napjának előestéjén díszelőadást rendeztek az Operában. Nyomott hangulatban voltunk — már nem is emlékszem, mit adtak elő. 1941. december 7-én Nagy-Britannia hadat üzent Magyarországnak! Ez azt jelentette, hogy az angol követség elhagyja az országot. Pista úgy is, mint MÁV-elnök — intézett mindent, hogy elutazásuk simán menjen, kikísérte a követéket a pályaudvarra. Ugyanazon a napon a japánok megsemmisítő támadást intéztek Pearl Harborban az amerikai flotta ellen. Az amerikai hadüzenetről Miklóspapa így emlékezik meg: „Bárdossy úgy vélte, hogy a várható német követelést meg kell előznie. Ezért anélkül, hogy a dolgot velem, aki éppen akkor gyomormérgezéssel gyógyintézetben feküdtem, megbeszélte és az országgyűlés hozzájárulását kikérte volna — az Egyesült Államokkal megszakította a diplomáciai összeköttetést. Ez nem elégítette ki Berlint, de Rómát sem; erre aztán Bárdossy megtette, amit követeltek tőle. Magához kérette Mr. Pell amerikai követet, és december 12-én közölte vele, hogy Magyarország az Egyesült Államokkal hadiállapotban lévőnek tekinti magát." Azt is mondta Mr. Pellnek — aki pedig beszélgetésük során ebben a vonatkozásban aranyhidat épített számára —, hogy a magyar kormány szabad elhatározásából cselekedett; ez ügyetlenség volt. Ha s

Horthy Miklós: Emlékirataim, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1990. 255. o. 103

7. fejezet

Magyarország kényszerhelyzetben volt, okosabb lett volna, ha ezt nyíltan megmondja. Kimondott tüntetést rendeztünk Herbert és Olive Pell elutazása alkalmából. Nemcsak barátokat búcsúztattunk, de kimutattuk, micsoda őrültség az Egyesült Államokkal hadba lépnünk. Rengetegen vonultunk ki a pályaudvarra. Virágokkal, ajándékokkal búcsúztattuk az amerikai követet és feleségét. Ebből mindenki megtudhatta a vezető magyar körök igazi hangulatát — és ez természetesen Németország figyelmét sem kerülhette el. Pell követékkel a háború után — miután hosszú keresés után felderítették tartózkodási helyünket — egészen halálukig leveleztem. Olive Pell unokáimnak adományozta az apósomékról és rólunk készült két festményét. A hátralévő ügyek intézésére a követségi tanácsos Bill Schott és felesége, Janet, még egy darabig Budapesten maradt, és a mi Dísz téri házunkban lakott. Kérésükre titokban, de változatlanul továbbra is sokszor összejöttünk. Jó barátok voltunk, és azok is maradtunk a háború után. December 19-én megható fogadás volt a Hősök terén a budapesti gyorshadtest hazatérése alkalmából. A vöröskeresztes hölgyekkel cigarettát osztottunk ki a folyamőrök között. Közeledett 1941 karácsonya, és ez sok tennivalót adott. A MANSZ karácsonyi vásárt rendezett, és én a büfében segítettem, ahol sok volt a munka. A Vigadóban Magdamama segélyakció keretében rendezett karácsonyi ajándékosztást, amiben természetesen én is részt vettem. Az volt az érzésem, kevesen tudják, Magdamama mennyit dolgozott e téren. A vasutasok gyermekfelruházási akciója keretében én osztottam ki a karácsonyi ajándékokat. A sok gond, a háború ellenére gyönyörű volt ez a karácsony, a kicsi fiammal, akinek ottléte nagyszüleinek felbecsülhetetlenül sokat jelentett és aki mindannyiunk ünnepét bearanyozta.

KORMÁNYZÓHELYETTES-VÁLASZTÁS

1942. Ez évtől kezdve naplóm alapján írhatom visszaemlékezéseimet. Ez az „5 éves napló" — 1942-től 1946-ig — a kézitáskámban kísért el. Enélkül nem lett volna könnyű a következő évekről beszámolnom. Újév napján Magdamamával szentmisén vettünk részt a Várkápolnában. Utána Pistával megengedtük magunknak azt az élvezetet, amit nem lehetett sokszor megtenni, hogy felmentünk kettesben a Svábhegyre síelni. Ez felidézte két évvel ezelőtti ismerkedésünk idejét. Délután Pista dolgozni ment, és én Istvánnal voltam. Este vacsorát adtunk, erre terítettem és díszítettem az asztalt. A vendégek: Bethlen Pista — aki elhozta menyasszonyát, Pallavicini Marisát Tost Gyula (Miklóspapa szárnysegéde), valamint diplomaták és mások — összesen tízen. Így telt el kellemesen az év első napja. A Délvidékről szörnyű razziáról jöttek hírek, ezek azonban nagyon elkésve jutottak el a kormányzóhoz — nem volt még biztos, hogy minden igaz, de azt mondták, Újvidéken rengeteg a halott. Érthetetlen volt ez, és további híreket vártunk. Miklóspapa újra levelet kapott Hitlertől, amelyben a Führer sürgette Magyarország erőteljesebb részvételét a háborúban. Öt nappal később, január 6-án, hivatalos látogatásra jött Magyarországra Ribbentrop német külügyminiszter. Pistával elmentünk a mérnökbálra, ahol harsonaszóval legelöl vonultunk be. Tánc is volt, de nem maradhattunk sokáig — még aznap este kikísértem Pistát az állomásra, mert elment a Ribbentrop külügyminiszter tiszteletére rendezendő vadászatra, Mezőhegyesre. Felszálltam vele pár percre a vonatra, de olyan érdekesen beszélt, hogy majdnem én is elutaztam. Egyedül mentem vissza a Várba. Ribbentrop tiszteletére ünnepélyes fogadást tartottak a Parlamentben. A Várban hivatalos villásreggelin vettem részt, Bárdossyékkal, Sztójay Döme berlini követtel, Jagow budapesti német követtel és feleségével. A családból Gyula sógor, Pista és én voltunk jelen. Este 105

104

L

nagy vacsorát rendeztek a miniszterelnökségen, százhetven meghívottal. Hogy kikapcsolódjunk, Pistával még elmentünk Berkeshez cigányzenét hallgatni. Nagyon álmosan reggel ötkor kerültünk ágyba. Néha felhoztak filmeket a Várba, ahol volt egy moziszoba is. Háromkirályok ünnepén, a gyerekeknek való Pinocchio-t vetítették István részére, erre több családtag is eljött. Bevittük tehát Istvánt, aki még csak tíz nap múlva lett volna egyéves — meglátta Pinocchiót, és keservesen sírni kezdett. Sajnáltam, hogy ilyen korán vittem a neki még érthetetlen, furcsa torz alakokat bemutató moziba. Visszamentünk a szobájába, ahol mindjárt megbékélve, aranyosan játszott velem. Ha este nem volt programunk, apósomékkal bridzseztünk az ő kis szalonjukban. Ezen az estén szüleim is részt vettek a bridzsezésben, és az ilyenkor megszokott, érdekes, mindenre kiterjedő beszélgetésben. Miklóspapa válaszolt Hitlernek a fent említett levélre. Felsorolta, hogy mi korlátozza a magyar hadsereg nagyobb arányú részvételét a háborúban, és — hogy ne legyen olyan keserű a pirula — együttműködési készségét hangsúlyozta. Miután Magdamamával mindent megbeszéltem, a segélyakciók ügyében sok kéréssel fordultam Győrffy-Bengyel közellátásügyi miniszterhez. A miniszter nagyon kedvesen mindent hajlandó volt adni. Január 15-én nagy villásreggeli volt a Várban Galeazzo Ciano olasz külügyminiszter tiszteletére. Aznap este a miniszterelnökségen ugyancsak Ciano tiszteletére adtak vacsorát, és utána az olasz követségen nagy cigányzenés estélyt. Január 17-én volt István első születésnapja. Nagy mackót, hintalovat kapott, és annyi ajándék érkezett, hogy mi nem is tettünk hozzájuk semmit. Gyertyás torta is készült, és mindannyian fényképeztünk, főleg Ellamama, akinek képei közül sok megjelent az újságokban. A következő napon még folytatódtak a „Ciano-mulatságok". Először ő adott a „Kis Royal"-ban villásreggelit, ami nagyon sokáig elhúzódott. Este a Ritz Hotelben volt nagy vacsora — én az új követ, Filippo Anfuso mellett ültem, aki Mussolininek nagy híve volt, és különösen jól tudott hölgyekkel társalogni. Cianóék 1/2 11-kor utaztak vissza Olaszországba, így szerencsére eléggé hamar jutottunk haza. Pistával — és Gyuri inassal — új Tátra autónkon hétvégére elmentünk (5-Tátrafüredre síelni! Milyen áldás, hogy Istvánt nyugodtan hagyhattam otthon Ilus nővérrel! Helyesen vagy nem, de valahogy az volt az érzésünk: megérdemeltük ezt a kirándulást. Útközben azonban nem volt szerencsénk, mert már sötétben, egy elhagyatott erdős úton elütöttünk egy nagyon öreg, gyenge cigányt, 106

a ki váratlanul elénk lépett az úton. Vigyázva betettük az autóba, és elvittük a losonci kórházba, ahol megröntgenezték, és az orvos megállapította, hogy combtörése van, de olyan öreg és gyenge, hogy már nem élhet sokáig. Meg fogják tudakolni, mondták, van-e hozzátartozója. Rozsnyón megálltunk vacsorázni hárman Gyuri inassal, cigányzene is volt — aminek most nem örültünk, mert nekünk persze csak az öreg cigány járt az eszünkben. Gyönyörű havas hegyeken át jutottunk el éjfélkor Tátrafüredre, a Grand Hotelbe, ahol máris ismerősökre bukkantunk. Andrássy Géza és Wenckheim Maritta ült a bárban. Másnap reggel autón átmentünk Tátra-Lomnicra, ahol gyönyörű időben, sok ismerőssel, egész nap síeltünk. Kötélpályán mentünk fel a Kőpataki-tóhoz, onnan nagyszerű a terep. Autón tértünk vissza Tátrafüredre, és jót pihentünk. Este átjöttek mind a lomnici ismerősök, és táncoltunk a hotelben. Másnap, vasárnap elmentem misére, s utána Pistával és Gézával nagy havazásban és szélben megint Lomnicra mentünk síelni. Pista és én ötször siklottunk le a nagy lejtőn, a többiek már előbb elmentek. Az autónk azonban nem jött, mert elakadt a hóban, így villamoson kerültünk vissza Tátrafüredre, ahonnét Pistának aznap este kellett volna visszamennie Budapestre, de ez lehetetlennek bizonyult. Az volt a terv, hogy Pista visszamegy dolgozni, és a következő hétvégére megint eljön — azt szerette volna, hogy én addig itt maradjak, mert tudta, menynyire élvezem a síelést. Nehéz volt ezt az ajánlatot nem elfogadni. Másnap, hétfőn reggel még eljött velem Lomnicra, ahol megint gyönyörű időben, remek hóban — új lécekkel — nagy élvezet volt a síelés. Pistának délben egy órakor sikerült elmennie. Én Ratibor Ferivel síeltem tovább, és Bruck szlovák bajnokkal szlalomoztunk. A következő négy nap nagy síelőteljesítményekkel telt el; most már stopperórával mérték az időmet. Közben nagyon kellemesen napoztunk, és még zongoráztunk is a Kőpataki-hotelben. Szombaton Pista érkezése helyett sürgönyt kaptam tőle, hogy influenza miatt nem tud utazni — ez bizony nagy csalódás volt! Ezek szerint hétfőn vonattal mehetek majd haza. De az események másként alakultak. Átmentem Lomnicra, ahol több ismerőssel síeltünk. A negyedik lesiklásnál, a nagy „Schuss" felső részén csúnyán buktam. Szánon vittek le a lejtőn, ami bizony nagyon fájt. A röntgenfelvétel kimutatta a törést, mire rögtön gipszbe tettek. Aznap éjjel csak altatóval tudtam valamit aludni. Olyan élvezetes volt a síelés, azzal vigasztaltam magam, mégis megérte! Másnap, vasárnap reggel, örömömre megjött jó barátunk, Esterházy János — akit mi Bibinek hívtunk —, és ő, mint a szlovákiai magyarság 107

képviselője, szerzett engedélyt, hogy lehessen Budapestre telefonálni. Így kaphattam Istvánról is friss híreket, és megbeszélhettem Pistával, hogy most mit tegyek. Azt ajánlotta, maradjak nyugton a törött lábam.. mal, a jövő hét végén autóval eljön értem. Egyelőre még eléggé fájt a lábam, de mindenki nagyon kedves volt a hotelben. Áttelepítettek egy földszinti szobába, rádiót tettek be, és sokan látogattak. Hétfőn megint eljött Esterházy Bibi, aki érdekesen mesélt a szlovákiai helyzetről. Bár az előző évben Szlovákiában már megszavaztak egy törvényt a zsidók deportálásáról, addig még nem hajtották végre. A helyzet azonban nagyon feszült volt. Bibi elmondta: mindent elkövet, hogy a zsidók Magyarországra menekülhessenek. Kérte, adjam át köszönetét Pistának, a belügyminiszternek és a kormányzónak az ez ügyben nyújtott eddigi segítségünkért. Bibi nagyszerű, bátor kiállása dicséretre méltó! Sajnos talán egyedülálló! Testvére, Esterházy Lujza, erről a háború után így ír: „1941 májusban Hitler felszólította Tiso elnököt, hogy Szlovákiából deportáltassa az összes zsidót német koncentrációs táborokba. »Szlovákiát teljesen zsidótlanítani kell« - jelentette ki Hitler, s hozzáfűzte -, »ha Szlovákia ezt visszautasítja, a legrosszabbra számíthat részemről.« A megfélemlített szlovák kormány azonnal kidolgozott egy törvénytervezetet, amely elrendeli a zsidók deportálását a Reich munkatáboraiba. Ezt a tervezetet másnap szavazásra terjesztették elő a szlovák nemzetgyűlésen. János, mint a Magyar Párt egyetlen képviselője, jelen volt a tervezet felolvasásánál. A szavazást követő napon Sumbal professzor és első asszisztense újságot lobogtatva jöttek hozzám és gratuláltak János bátorságához. Mert az újságban ez állt: A szlovák nemzetgyűlés összes képviselője megszavazta a zsidók deportálásáról szóló törvényt, egyedül a Magyar Párt képviselője, Esterházy János nem szavazta meg. A náci sajtó tüzet okádott ellene. A Völkischer Beobachter óriási betűkkel hozta a hírt: Csak a gróf úr nem szavazta meg. A nap folyamán aztán megtudtam, hogy János, miután kijelentette, hogy keresztény és demokrata lelkiismerete kategorikusan ellenzi a zsidók deportálását, tüntetően elhagyta az országgyűlési termet. A város magyar lakossága büszke volt vezetőjére. Egyikük elmondta nekem, hogy a Wehrmacht tisztjei, akiket visszataszítottak a nácik embertelen intézkedései, mély csodálatukat fejezték ki, mondván: 108

Esterházy János a legbátrabb ember Közép-Európában!« János másnap Újlakon beszámolt édesanyjának és nekem a történtekről. Undorító volt! - mondta. - A nemzetgyűlés az itt élő zsidókat deportálásra ítélte, és a szörnyűség teteje az volt, hogy csupa fekete csuhás ült ott, a Szlovák Néppárt képviselői többsége ugyanis pap. Ők is Hitler bosszújától félve, mind megszavazták ezt a szörnyű törvényt. Ilyen mélyre tudta süllyeszteni Hitler rémuralma a kis népek felelőseit - még a papokat is -, s mindezt félelemből, nehogy Szlovákia is Lengyelország sorsára jusson. „Nem lehet semmit sem tenni, hogy a zsidókat megmentsük a deportálástól?« - kérdezte édesanyám. »Dehogynem - mondta János -, segíteni akarom őket, hogy Magyarországra meneküljenek.« »De hogyan képzeled ezt? - kérdeztem -, azóta, hogy a német hadsereg átvonult Magyarország területén, hogy megtámadja Jugoszláviát, a zsidók nem fognak ott menedéket találni a deportálás elől!» »De mégis - felelte -, annak ellenére, hogy a németek átvonultak Magyarországon, a kormányzó és a magyar kormány védelmezi a zsidókat, ugyanúgy, mint a lengyel menekülteket. Hitler dühe ellenére a lengyel menekültek és a magyarországi zsidók szabadon élnek az országban.«" * Nagy örömömre Cziráky Alice megjött Budapestről, és leveleket hozott Pistától és Magdamamától. A tátralomnici ismerősök, amikor átjöttek, nálam öltözködtek, fürödtek. Voltak már más balesetek is, először Wenckheim Maritta, majd utána Széchényi Feri is kificamította a lábát... - most már csak azért drukkoltam, hogy több baj ne érjen minket. Este Papi megjött Elefántról, ez nagy boldogság volt! Végtelenül kedves, és én nagyon szeretem. A következő napok jobban teltek, mert már alig fájt a lábam. Élveztem Papi társaságát, rádióztunk, olvastunk. Sok ismerős jött látogatóba, diplomaták Budapestről, orvosok. Furcsa a rossz hírektől ennyire távol lenni, mintha itt fent a Tátrában más világban élnénk. A negyedik napon már kaptam járógipszet, és mankóval, pongyolában ki tudtam menni a hallba. Számoltam a napokat, mikor jön Pista. Most már túl hosszúra nyúlt nekem az otthontól való távollét. Pénteken átvittek taxin Lomnicra, fel a Kőpataki-tóhoz, .és mankóval már jól tudtam járni, néztem a síelőket. Mire visszaértem a hotelbe, Pista megérkezett Pestről, és én már szépen felöltözve, de még mankó* Esterházy Lujza: Szívek az ár ellen. Püski, Budapest, 1991. 109

val mentem vele vacsorázni. Szombaton és vasárnap átmentünk férjemmel Lomnicra, ahol az ő síelésük után a kandallónál teáztunk, ami nagyon hangulatos volt. Élveztük az utolsó finom ebédet a Kőpatakihotelben, és vasárnap délután indultunk autón vissza Budapestre. Pista vezetett, és én ültem hátul, felpárnázott lábbal. Gyönyörű havas utakon éjjel tizenkettőre értünk haza. Már féltem, hogy István nem fog megismerni — de másnap reggel kitörő örömmel fogadott. Itt is nagyon sokan jöttek látogatóba, minthogy hallották, hogy eltörtem a lábamat — de ez most fárasztó volt. A naplómban fel vannak sorolva a nevek, és szinte szédülök, ha most ezt olvasom. Hálás voltam a látogatóknak, szerettem őket, de néha azon tűnődtem, hányan jönnének, ha nem Horthyné volnék a Várban. Nekem fontos volt, hogy minden szabad percemet Istvánnal tölthessem. Nagyon aggasztó és felháborító hírek jöttek az újvidéki eseményekről. Úgy látszott, az érintettek mindent igyekeznek eltussolni, teljesen félrevezetve a miniszterelnököt és a kormányzót. Ez olyan iszonyatos és szégyenletes, hogy nem lehet róla hallgatni. Borzalmas rémtetteket követtek el a hadsereg és a csendőrség tagjai — eredetileg partizánok ellen, de később öldöklés lett belőle! A vezető tisztek mind náci beállítottságúak voltak. Nagyon bonyolult a kivizsgálás története, és nem szeretnék erre részletesen kitérni. Amikor végre tájékoztatták a kormányzót, elrendelte az azonnali hadbírósági eljárást, és később, már a Kállay-kormány alatt, mindent nyilvánosságra hoztak, a büntetőeljárást lefolytatták. Az ítéleteket 1943-ban, kihirdetésük előtt a kormányzónak, mint legfelsőbb hadúrnak, bemutatták. Négy halálos ítéletet hoztak, és talán húsz vádlottat többévi börtönre ítéltek. És akkor jött a disznóság — a németek megszöktették a halálra ítélt vádlottakat, tudniillik a főbűnösök német származású tisztek voltak. Ők előre megfontolt terv szerint hajtották végre az öldöklést. Német katonai autókon menekültek, és a határon a német hatóságok már várták őket. 1944-ben, a nyilaskeresztes-uralom idején, ezek a gyilkosok magas állásokba kerültek. Valószínű, hogy újvidéki bűntettükkel a németellenes hangulatot szerb—magyar-ellenes hangulatra akarták áthangolni.

110

KORMÁNYZÓHELYEllES-VÁLASZTÁS Sokszor olvastam újságokban és könyvekben, hogy a kormányzó betegeskedett" vagy „súlyosan megbetegedett", és ezért kellett helyettest választani. Ez mind fantáziálás. A kormányzó ereje teljében volt, és amikor ez ügyben elhatározásra jutott, nem az egészsége miatt volt szüksége helyettesre. De mindinkább kezdte érezni a gondterhes idők növekvő súlyát, és aggódott, hogy mi lesz, ha megbetegszik, vagy bármely más oknál fogva nem tudja munkáját folytatni. Minthogy ilyen esetre nem volt semmilyen rendelkezés, azt kérte, hozzanak egy új törvényt, amelynek alapján kormányzóhelyettest választanak. Fontos itt megjegyezni, hogy ő maga nem élt a jelölés jogával. A törvényjavaslatot a kormány február elején nyújtotta be az országgyűlésnek, és a képviselőház február 10-én, a felsőház 14-én fogadta el nagy többséggel. A törvény lehetővé tette, hogy a kormányzó három személyt jelölhessen, de — amint említettem — ő ezzel nem élt. A 11. paragrafus kifejezetten megállapította, hogy a kormányzó utódjának megválasztására hozott rendelkezések változatlanul hatályban maradnak, úgyhogy a helyettes tisztsége megszűnik, amint az új kormányzó letette az esküt. Három személy került szóba, de ketten ezek közül — Bethlen István gróf és Károlyi Gyula gróf — egyidősek voltak a kormányzóval. Ahhoz nem fért kétség, hogy a harmadik, a kormányzó fia — Pista — erre a legalkalmasabb személy volt. Elsősorban koránál, de jelleménél, józan politikai beállítottságánál, képzettségénél fogva is, valamint azáltal, hogy a kormányzó teljes bizalmát bírta. De minthogy a kormányzó fiáról volt szó, fontosnak tartom itt hozzáfűzni, hogy az új törvény szerint a kormányzóhelyettesnek nem volt utódlási joga. Akik ezt nem tudják, természetesen úgy vélhetik: annak ellenére, hogy nem élt jelölési jogával, a kormányzó mintha a fiát akarta volna utódjának jelölni. Kállay Miklós később ezt írta nekem: „Kormányzóhelyettesnek jönni kellett, és Horthy Istvánnak kellett jönnie, mert egyedül Obenne lehetett megbízni, és ezért állt az ország is mellé, hogy közismert németellenességénél fogva a magyar kül- és belpolitikában helytálljon! Azért is kellett Ót választani, mert nem volt angazsálva semmi irányban, míg a Kormányzó urat kötötték, ha kényszerítő körülmények folytán is, de mégis megtörtént események, egyénileg a kormányzóhelyettes bármikor túltehette magát. Ezt mutatja az, hogy egyedül Imrédy és a nyilasok nem vettek részt az Ot megválasztó országgyűlésen, s a németek tiltakozása személye ellen az általuk pénzelt magyar nyilas sajtón keresztül mutatkozott meg." 111

Február 19-én tartották a parlamentben az országgyűlés együttes ülését, amelyen a felsőház 203 és a képviselőház 280 tagja vett részt messze meghaladva a határozatképességhez szükséges létszámot. Magdamamával 1/2 11-kor mentünk le a Parlamentbe — lábtörésern következtében én még két bottal. A kupolacsarnok tömve volt, amikor megérkeztünk; miniszterek és diplomaták, feleségeikkel, az ország nagyjai, főpapok, zászlósurak, képviselők... Az ülést tizenegy órakor Széchenyi Bertalan gróf, a felsőház elnöke nyitotta meg, és bejelentette, hogy az ülés egyetlen tárgya a kor.. mányzóhelyettes megválasztása az 1941. II. tc. értelmében. Mivel a kormányzó ajánlási jogával élni nem kívánt, jelölésnek van helye. Felszólította az országgyűlést a jelölésre. Ekkor valaki elkiáltotta magát: „Éljen Horthy István!" Erre hatalmas tapsorkán és éljenzés tört ki, amit valaki így írt le: „Olyan dörgő taps és éljenzés következett, aminőt életemben még nem is hallottam. Ebből a tapsból és éljenzésből, a taps intenzivitásából és a hangok máglyaként feltörő lángolásából azt éreztem, hogy itt valósággal lélekrobbanás történhetett!" Tehát Pistát közfelkiáltással választották meg kormányzóhelyettesnek. Mi történt az „ellenzékkel"? Akik tüntetőleg nem jelentek meg: a főhercegek, Imrédy és pártja és a nyilasok voltak. Küldöttség ment ekkor a kormányzóért és Horthy Istvánért, aki repülőtiszti egyenruhában jelent meg, és tette le az esküt. Nagyon megható, felejthetetlen képként maradt bennem ez a jelenet, amely a világ talán leggyönyörűbb parlamentjének kupolacsarnokában zajlott. És szabadjon hozzátennem, hogy az én megítélésem szerint a világ talán legjobb megjelenésű, legkiválóbb férfija volt ennek a jelenetnek középpontjában. Nemcsak én — a feltehetően elfogult feleség —, de sokan mások is ezt állapították meg. Éppen ezért szeretném kiegészítésül két ismert egyéniség leírását ide csatolni. Először Márai Sándornak a Képes Vasárnap-ban közölt cikkéből idézek: „A négytagú küldöttség, mely az országgyűlés színe elé hívja Magyarország megválasztott kormányzóhelyettesét, kivált a képviselők és felsőházi tagok csoportjából, s elindult a Parlament folyosóin hivatalos útjára. A közjogi aktusban néhány perces szünet következik. Az országgyűlés tagjai a kupolacsarnokban maradnak, a páholyok közönségének egy része sétálni kezd a nagy lépcsőház felső térfokán. A villany szikrázik a vörös bársonnyal borított lépcsőház márványfalain, minden tizedik lépcsőfokon egy díszruhás, alabárdos testőr áll, a vára-

kozás általános. Kimegyek az újságírók páholyából, megállok a legfelső lépcső egyik márványoszlopa mellett, s egyszerre megpillantom a négy sötétruhás úr között Horthy Istvánt, aki most érkezett a felsőház egyik terméből a küldöttséggel, s itt a lépcsőházban várja, hogy a közjogi szertartás esedékes pillanatában az országgyűlés elé lépjen, s letegye esküjét. Néhány perc választja el e pillanattól. A miniszterelnök eltávozott a Parlamentből, hogy a kormányzóval térjen vissza, aki eskütétel után aláírásával látja el a kormányzóhelyettes megválasztásáról hozott törvényt. Ez a néhány perc, amíg Horthy István a négytagú küldöttséggel a kupolacsarnok bejáratában várakozik, alkalmas arra, hogy a fényképészek és a rajzolók gyors vázlatot készítsenek róla. E néhány sor, melynek tartalmát e percekben rögzíti az újságíró, nem akar más lenni, mint ceruzavázlat egy emberről, aki élete egyik legfontosabb pillanatában megjelenik a nemzet nyilvánossága előtt, hogy elvállaljon egy szerepet, mellyel a nemzeti közösség megbízta. A harmincnyolc éves ember e percekben, mielőtt a kupolacsarnokba lép, hogy a Kormányzó és az országgyűlés színe előtt letegye az esküt, sápadt. Ez a sápadtság végtelenül rokonszenves. Udvariassága, mely legendás, e pillanatban is arra készteti, hogy készségesen társalogjon kísérőivel, feleljen kérdéseikre — de pillantása mindegyre a lépcsőházat kutatja, ahol az alabárdosok sorfala között nemsokára érkeznie kell a Kormányzónak és a miniszterelnöknek, s a kupolacsarnok felé figyel, ahol a várakozók halk zsongással, a nagy teremben összegyűlt sok száz ember csendes beszélgetésével adnak hírt, hogy várnak és figyelnek. Életének legnagyobb pillanata ez. Kísérői, az egyetlen Csizmadia András kivételével, alacsonyabbak mint a nyúlánk alak, akit kísérnek. Horthy István minduntalan lehajol feléjük, s így felel, halkan kérdéseikre, miközben fehér kesztyűjét húzogatja. Arcán a felvillanó és gyorsan eltűnő mosoly ismerős mindenkinek az országban: édesanyja mosolya ez. Fekete repülőtiszti egyenruhát visel, kevés érdemrendet. Olyan, mint egy fiatal tiszt, aki szívdobogva várja, hogy eskütételre szólítsák a Ludovika udvarán. Minden mozdulata úrias és szerény. Arca sápadtságán, szeme ideges villanásán látszik, hogy egész lényével átérzi e percek komoly feszültségét. Mert ez a fiatal férfi e percekben elbúcsúzik egy életformától, melyben volt sok munka, készülődés, tapasztalás, de volt benne sok színes szabadság is. Vadidegen emberek, akik soha nem látták, soha nem beszéltek vele, társalgás közben természetes barátsággal így emlegették: »Horthy Pista«. Ebben a bizalmasságban nem volt semmi tiszteletlenség: a Kormányzó — elsőszülött fiát egy társadalom személyes

112

113

barátjának érezte. Sokszor hallottam fiatal repülőktől, beszélgetés közben: »Horthy Pistának ezt mondtam...« — azzal a bajtársiassággal és közvetlenséggel, ahogyan a szakember beszél egy másik szakemberről, kinek társadalmi helyzete lehet megkülönböztetett a világban, de a műhelyben vagy a hivatalban csak a szakmai és bajtársi kapcsolat ad rangot és címet még annak is, aki a Kormányzó fiának született. ...Mit tud róla a nemzet, iparkodom e pillanatokban felsorolni mindazt, ami egy fiatal férfiélet munkásságából és vállalkozásaiból ismertté vált és átment a köztudatba. Mindenekelőtt tudják, hogy csaknem a pedánsságig szorgalmas és kötelességtudó. Ez a tulajdonsága közismert. Tudják róla, hogy első a hivatalban, amit elvállalt, azt kemény rendtartással végzi, ilyenkor nem ismer barátot, összeköttetést, a hivatal és hivatás dolgaiban kérlelhetetlenül pontos, pedáns és lelkiismeretes. Minden vezetés legfőbb követelménye ez, mindegy, műhelyt, vagy országot vezet-e valaki, első kötelessége, hogy rendtartóbb, jelenlevőbb legyen, mint akármelyik munkatársa. A vezetés nemcsak nagy pillanatok szárnyalása, hanem órarend is, szigorú munkarend. Tudják róla, hogy ennek az önként vállalt órarendnek fanatikusa munkájában. Udvariasságáról nem érdemes beszélni: olyan házból származik, olyan példákat látott gyermekkorában, melyek nevelő hatása a természetes nagyúri szerénység képességeit fejlesztik ki az ilyen erények iránt kevésbé fogékony lelkekben is. A magyar úri házak udvariasságának, szerénységének és nyugodt önbizalmának légköre árad személyéből. De szemének villanásában van más is, mint szerénység: a személyes bátorság a cselekvőképes öntudatosság pillantása ez. Tudják róla, hogy bátor. Az új nemzedékhez tartozik, mérnök, szakember, repülő, éveken át dolgozott hazai és tengerentúli gyárakban, mint egyszerű munkás, mint mérnök ismeri a munkásosztály életét, gondjait, kívánságait, mint kevesen osztályából. ...Egy közösséget vezetni mindig annyi is, mint magányosnak lenni. Mindaz és mindazok, ami és aki ma még elsőrendűen fontosak életében, néhány perc multán, ha letette az esküt, egy árnyalattal hátralépnek, elhalványodnak számára. Vezető történelmi egyéniséget magányra nevel a szerep: mindenkiben, aki színe elé lép, addig bízhat csak, amíg a nemzet érdekei szerint szól és cselekszik. Egy meghitt emberi és baráti bizalmasságból át kell most lépnie a szerep különös magányába, melyet elviselni a legnagyobbak is nagy lelkierővel tudnak csak. Magatartásán érzik, hogy tudja ezt. Ezek a pillanatok, mikor egy ember sorsa eldől, életformája megváltozik, mikor a hatalmasok is egyedül maradnak szerepükkel és lelkiismeretükkel. Körülnéz, a sok 114

félig ismerős között egy egészen ismerős arcot keres. Félig összehúzott szempillák alól vizsgálja a száz és száz arcot, s mikor megpillantja a szemközti páholyban édesanyját, a fiatal férfiarc komoly feszültsége egy pillanatra felenged, az arc lágyabb lesz, fiúsabb. Most egy zsakettes kormányzósági tisztviselő hozzálép és mély meghajlással jelent valamit. Horthy Pista kesztyűs kezével végigsimítja homlokát, kihúzza magát, s a következő pillanatban vitéz Horthy István, Magyarország Főméltóságú Kormányzóhelyettese belép a terembe, ahol a nemzet üdvözlése fogadja. Egy boldog, színes, dolgos, érdekes és változatos ifjúkor ért véget e pillanatban; csak a munka árnyéka megy utána a fényes terembe, ahol esküt tesz arra, hogy átadja életét és minden képességét hazája szolgálatának." Herczeg Ferencnek is megjelent egy cikke február 27-én, a Képes Vasárnap 9. számában, „Milyen ember?" címmel. „Milyen ember a Kormányzóhelyettes? Ami külső megjelenését illeti: irigyei is — ha ugyan vannak ilyenek —, kénytelenek elismerni, hogy a legjobb és legszerencsésebb külsejű emberek egyike. Férfiasan szép magyar fej uralkodik magasra nőtt, karcsúvá és acélossá sportolt vállas termetén. Könnyen és határozottan mozog, arcán az értelem és fegyelmezettség kifejezése ül, modora inkább tartózkodó, szívesen figyel, nem sokat beszél. Egykori tanárai visszaemlékeznek, hogy kisdiák korában gyors felfogású, szorgalmas és kötelességtudó volt. A legjobb tanulók egyike. úgy látszik, hogy Horthyék otthonában feltétlenül uralkodott az apai tekintély, mert az érettségi előtt a maturandus bevallotta igazgatójának, hogy a vizsgától nem fél, csak édesapjától, aki jelen lesz a vizsgán. Gimnazista korában legkedvesebbik tantárgya a mértan volt. A mértannál kezdődik az árok, mely a mai nemzedéket elválasztja a tegnapitól! [. ..] A változás oly mélyreható és általános, hogy ma már a magyar lélek kezdődő mechanizálásáról lehetne beszélni. Szívesen köszöntjük a technikus-magyart, ha majd végleg a politikus magyar fölé kerekedik, föltéve, hogy ugyanakkor a szónoklat hőskorát fölváltja a cselekvés hőskora. Horthy István ennek a legmodernebb embertípusnak képviselője. Mérnök oklevelet szerzett, és évekig keményen megdolgozott az amerikai Ford-műveknél, majd a Mávag-nál, mielőtt a MÁV élére került volna. A modern ember benyomását elmélyíti sportszeretete, mely leginkább a legifjabb és talán legférfiasabb sport, a repülés felé vonzza. Ebben a sportágban kiváló teljesítményei vannak. Mindenesetre 115

acélidegzetű, édesapjához méltóan bátor férfi. Az eskütételnél repülőtiszti egyenruhában jelent meg, ebből arra következtethetnénk , hogy különös gondozásba szándékozik venni a magyar repülés ügyét, A Kormányzóhelyettes olyan férfi, akit az anyatermészet gazdag ajándékokkal bocsájtott földi útjára és akit környezete és nevelői nagy és szép életre készítettek elő. Elérte a legnagyobbat, amit magyar ember ma elérhet. A nemzet géniusza a halhatatlanság küszöbéhez vezette." A parlamenti választás után apósoméknál ebédeltünk, és megtárgyaltuk az eseményt. Estére meghívtak bennünket hozzájuk vacsorára, és utána bridzsre; sok megbeszélni való téma volt. Amikor visszatértünk lakosztályunkba, Pista olyan végtelenül szomorú kifejezéssel állt a szoba közepén maga elé nézve, hogy elszorult a szívem. Micsoda felelősség és milyen sötétnek tűnő jövő! Tudtam, mit jelentett számára az, hogy hivatását, a mérnöki munkát nem folytathatja. Mit is tehetnék megnyugtatására, felvidítására? Hamarjában én, aki sohasem iszom alkoholt - két kis pohárba valamilyen italt töltöttem, és azt mondtam Pistának, hogy - amit ő mindig szeretett volna mostantól kezdve tegezni fogom (tudniillik ő engem mindig tegezett, de nekem ez szokatlan volt, és továbbra is magáztam). Ezzel kezébe adtam a poharat, és azt mondtam, most „Bruder"-t iszunk. Elmosolyodott! Láttam, jólesett neki, hogy együtt éreztem vele, és tudhatta, mellette vagyok, bármi történjen. De azt is tudtam, hogy nagy a felelősség rajta, ebben teljesen egyedül van, és az én szerepem nagyon elenyésző. Azzal segíthetek csak, ha sosem fékezem vagy hátráltatom, hanem segítőkészen állok mellette. Miklóspapa ezt írta emlékirataiban. „Számos üdvözlő köszöntés érkezett az országból és a baráti államokból, mindenekelőtt Olaszországból. Csak a hivatalos Németország hallgatott. Goebbels már február 4-én azt jegyezte fel naplójába, hogy fiam kormányzóhelyettessége »nagy szerencsétlenség«, mert ez a fiú ,,még inkább zsidóbarát, mint apja«. Ehhez hasonló, de ennél is rosszabb indulatú a február 20-i feljegyzése, amelyhez még hozzáfűzi: »Azonban tartózkodunk minden állásfoglalástól. Most nincs itt az ideje, hogy ilyen ,delikát' kérdéssel foglalkozzunk. A háború utánra is hagynunk kell még valami tennivalót...« Ez a megjegyzése éppen eléggé érthető. Fiam valóban a háború kezdetétől fogva olyan nagyra értékelte a szövetségesek emberben és anyagban fennálló fölényét, hogy Németország győzelmi esélyét kilátástalannak tartotta, s ezt a nézetét nagyon jól ismerték azok, akik megválasztották. 116

Egyik barátunk véletlenül bepillantást nyert a birodalmi biztonsági főhivatal (Reichssicherheitshauptamt) titkos irataiba, s közölte, hogy ott fiamról igen terjedelmes feljegyzések gyűltek össze." A külföldi lapok is megemlítették a választást. A svájci Basler Nachrichten rámutatott: „Tekintettel arra, hogy a kormányzó hosszú ideje tölti be fárasztó tisztét, és ez idő alatt alig engedett magának pihenőt, továbbá a mostani idők különös követelményeire, szükségesnek mutatkozott, hogy a kormányzót legalább részben mentesítsék a méltóságával járó terhektől." A Neue Zürcher Zeitung kiemelte, hogy tiszteletben tartották a hagyományokat és a meglevő törvényeket, ami teljesen megfelel a magyar jogérzéknek és a nemzeti történelmi hagyományok iránti érzékének. Az angol újságok is megemlékeztek a választásról. A Times a kormányzóhelyettesi eskü szövegét is közölte. A pozsonyi lapok részletesen tudósítottak a választásról. Közölték Horthy István fényképét és életrajzi adatait is. Másnap felhozták a Várba a filmet a választásról, s ezt valamennyien megnéztük. Bárdossy miniszterelnök is eljött. Minthogy a film rövid volt, bemutattak utána egy másikat is, a Waterloo Bridge-et, ami jó történet, csak nagyon szomorú. A következő napon mindannyian elmentünk megnézni az első magyar színesfilm-bemutatót: A beszélő köntös-t Jávor Pállal és TasnádyFekete Máriával. Nagy szeretettel búcsúztatták Pistát a MÁV-nál, amikor elhagyta ottani hivatalát, és átköltözött kormányzóhelyettesi hivatalába a Várba. Mindenkit meglepett, hogy Pista Imrédy Kálmánt ajánlotta utódjául a MÁV-nál. Azért csodálkoztak, mert öccse, Imrédy Béla - aki miniszterelnöksége után létrehozta a szélsőjobboldali, ellenzéki Magyar Megújulás Pártját - Pistának nagy ellensége volt, és kormányzóhelyettesi megválasztását is nyíltan ellenezte. Mondhatom, hogy engem is nagyon meghatóan búcsúztattak a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetségében, és nemcsak a vasutasszakosztály hölgyei, hanem sokan mások is eljöttek. Végre lekerült lábamról a gipszkötés. Még egy hétig cinkenyvkötést tett rám Horváth Dezső professzor - továbbra is fájt a lábam, de ez már nagy megkönnyebbülést jelentett. Fontos volt, hogy rendbe jöjjek, mert pár nap múlva kezdődött az ápolónői tanfolyam, amire beiratkoztam. Apor Gizi néni jött hozzám, hogy megbeszéljük a részleteket. *

Horthy Miklós: Emlékirataim, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1990. 261-262. o. 117

Közben Boldizsár Istvánnak ültem modellt, aki Gyula sógoromnak barátja és nagyon jó festő volt. A család kérésére tettem ezt; talán vala.. ki majd fogja értékelni, de én akkor igen terhesnek találtam. (Később mesélték, hogy ez az életnagyságú portré az orosz csapatok bevonulásakor, 1945-ben, a Várpalota alagsorában sok értékes festménnyel együtt elégett. Tudniillik ott, az alagsorban német sebesültek feküdtek szalmán, és a szovjet katonák meggyújtották a szalmát - a szerencsétlen sebesültek ott égtek.) Pista március 3-án foglalta el új hivatalát. Most már egészen más beosztásban. A következő hetekben több alkalommal helyettesítette a kormányzót. Tisztelgő látogatást tett a miniszterelnöknél és a hercegprímásnál Esztergomban, s a Mátyás-templomban a pápai koronázási misén ő vett részt Miklóspapa helyett. A mise után mindannyian a Várban ebédeltünk Serédi hercegprímásnál. Új hivatala a várpalotában volt, és a kormányzóhelyettesi hivatal tagjait a MÁV elnöki hivatalából hozta magával, megbecsülve hűséges, értékes munkájukat. Valamennyiükhöz - az igazgatóktól az altisztekig őszinte baráti viszony fűzte. Ott voltam vele, amikor a március 15-i ünnepségen, a millenniumi emlékmű előtt átadta az általa adományozott zászlót a magyar ifjúságot képviselő levente-küldöttségnek. Hadseregszemléken vett részt, sorra látogatta a honvédség alakulatait. A Kassán állomásozó honvédcsapatoknak adományozott zászló felavatására a kormányzó képviseletében elrepült Kassára, ahol a város lakossága nagy lelkesedéssel fogadta. Jelentéseket hallgatott meg, ellépett a díszszázad előtt, és a dómban megkoszorúzta II. Rákóczi Ferenc fejedelem sírját. Rádiószózatot intézett a pályaválasztás előtt álló fiatalokhoz, hangsúlyozva a repülők hivatásának fontosságát, ezzel a jelszóval: „Lovas nép voltunk, repülőnemzet leszünk. Kállay miniszterelnök erről az időszakról - egy 1947-ben írott levelében - így nyilatkozott: „Megválasztása után, egészen a harctérre való kivonulásáig, mint államfőhelyettes, István olyan szerepet töltött be, amelyben megmutatta rátermettségét, és igazolta a nemzet bizalmát." Ami a legfontosabb: ettől kezdve Pista jelentéseit vette leginkább figyelembe a kormányzó. Hivatalból most ez volt a férjem feladata. Jó, hogy az én diplomáciámra ezentúl már nem volt szükség. Reméltem: sikerül majd Pistának apját meggyőznie a tényekről, amikor mérsékel-

ni kell a káros befolyások hatásait, amelyek abból adódtak, hogy apja nem volt képes bizonyos távlatból úgy áttekinteni a helyzetet, ahogyan Pista tehette - néha befolyásolták egyes magas rangú tisztek jelentései vagy véleménynyilvánításai, mert feltételezte róluk, hogy megbízhatók. Március 7-én a kormányzó Bárdossy miniszterelnöknek lemondást ajánlott, mert nagyot csalódott tevékenységében. Mint angolbarát vette át hivatalát, mint antináci indult, de pozíciója, úgy látszik, fejébe szállt, mert idővel mindinkább a német irányzat felé vezette politikai becsvágya. Szerintem legnagyobb hibáját az Oroszországnak küldött hadüzenettel követte el, valamint azzal, hogy hagyta magát befolyásolni a vezérkar főnökétől és a tisztikar tagjaitól, akik mindenáron azt akarták, hogy a németek oldalán vegyünk részt a háborúban. Amint már említettem, apósomat felháborította, ahogy Bárdossy az amerikai követtel szemben a hadüzenet alkalmával viselkedett, és fait accompli elé állította az országgyűlést és a kormányzót. Tudom, Bárdossy távozását utólag sokan úgy tüntetik fel, hogy apósomnak nem tetszett a kormányzóhelyettes-választással kapcsolatos viselkedése. Ez nem helytálló: a családi beszélgetések alkalmával Bárdossyval szemben nem hangzott el semmilyen kifogás. Kállay Miklós emlékirataiban sincs erről említés, pedig ő nagyon részletesen és pontosan írja le Bárdossy menesztésének okait. Világos volt, hogy a Bárdossy-kormány alatt sodródtunk bele a háborúba; az orosz hadüzenet, csapatok küldése az orosz frontra, az antikomintern paktumhoz való csatlakozásunk mind Bárdossy hibás politikájának következménye. Méghozzá a kormányzót és az országgyűlést kész helyzetek elé állította. Bárdossy elbocsátásával a kormányzó megállította a veszélyes irányba haladást; ez szerinte azért is sürgős volt, mert Bárdossy az addiginál is tovább akart menni a zsidókérdésben. Március 9-én bízta meg a kormányzó Kállay Miklóst a kormányalakítással. Ő ezt eleinte nem akarta elfogadni, de Miklóspapa örömére végül mégis elvállalta. Neki is, mint Pistának, az volt a véleménye, hogy Kállay nemcsak a legmegfelelőbb személy erre az állásra, hanem nincs más személy, akiben jobban megbíznának. Mindketten nagyon örültek, hogy vállalta a miniszterelnökséget. Emlékirataiban Kállay részletesen leírja Miklóspapával folytatott beszélgetését. A helyzet megvilágítására ebből idézek részleteket: „E találkozásunk után a kormányzó szinte mindennap hívatott, és igyekezett meggyőzni, hogy kötelességem vállalni a feladatot. [...] ...s

118

119

végül beadtam a derekam. Amikor megmondtam neki, hogy mit határoztam, megindultan átölelt — majdnem könnyezett —; ebből is látszott, hogy mennyire aggasztja a helyzetünk. Ezután kidolgoztam a programomat. Ennek lényege tömören összefoglalva az volt, hogy meg kell védeni, meg kell tartani, s ahol már elveszett, vissza kell szerezni az ország belső és külső függetlenségét és önállóságát. [...1 A kormányzónak így vázoltam föl tervemet: A németekkel szemben óvatos, de következetesen magyar politikát fogunk folytatni, a lehető legerősebb szellemi és erkölcsi ellenállást fejtve ki; gazdaságilag is csak annyi engedményt teszünk, amennyi elkerülhetetlenül szükséges. Mindamellett vigyázni fogunk, nehogy kiprovokáljuk Magyarország német megszállását, mert az — ha ellenállunk, ha nem — a végünket jelentené... Ha ellenben a szövetségesek győznek, ami bizonyosra vehető, akkor az az ország és kormány, amelyik igyekezett viszonylag független külpolitikát folytatni legalább a semleges országokkal szemben, és nem követett el az erkölcsi világrend és az emberiség ellen olyan bűntetteket, mint (köztudottan német nyomásra) minden keleteurópai ország, kivéve Finnországot, nos, az ilyen ország és kormány, illetőleg az ilyen nemzet bizonyosan úgy fog kikerülni a háborúból, hogy megnyeri a világ népeinek rokonszenvét, tiszteletét, talán még háláját is... Nekünk a háború után, Lengyelországgal, Finnországgal és Szerbiával együtt azokhoz az országokhoz kell tartoznunk, amelyek szembeszállva az erőszakos hódítóval, küzdöttek függetlenségükért és önállóságukért. Ennek az útja azonban, mint a lengyel és a szerb példa mutatja, nem a fegyveres ellenállás, amelyet gyors vereség és teljes leigázás követ, hanem sokkal inkább a kemény, szívós és következetes ellenszegülés az élet minden területén. E passzív, de makacs ellenállás helyességét az fogja majd igazolni — úgy reméltem —, hogy KözépEurópában és a Balkánon mi leszünk az egyetlen ország, amely a háborúban is képes volt megőrizni európai kultúrájának, civilizációjának és emberségének értékeit. Egyik legfontosabb nemzeti célunk, hogy amint lehetséges, kilépjünk a háborúból. Sajnos, a németeknek már korábban megígértük, hogy hadsereget küldünk az orosz frontra, ezt visszavonni már nincs módunk, de el vagyok szánva, hogy ezen felül egyetlen katonát sem adunk. Új hadsereget akarok felszerelni idehaza, hogy amikor szükség lesz rá, a rendelkezésünkre álljon. 120

A nemzet becsületét és emberségről vallott hagyományos eszményeit csak úgy őrizhetjük meg, hogy visszavonjuk a zsidók ellen hozott rendelkezéseket., és egészen új politikát folytatunk a nemzetiségekkel szemben is." Néhány héttel azután, hogy Pista átvette hivatalát — és azóta diplomaták, politikusok fogadásával, szemlék és egyéb reprezentatív kötelességek teljesítésével, nagyon sok tehertől mentesítette az apját —, újabb fordulatot hozott elhatározása, hogy vadászrepülőnek jelentkezik az arcvonalra. Személyesen akart az ottani helyzetről meggyőződni. Ez gyökeres változással járt életünkben, amely így egészen más irányba terelődött. Pista nagyon komolyan vette kormányzóhelyettesi hivatását, és már februárban eldöntötte, hogy kimegy a frontra. Személyes tapasztalatok alapján akart képet alkotni az oroszországi harcokról, a honvédség helyzetéről, a náci befolyásról. Ezáltal szerette volna azt is elérni, hogy hatásosabban tudjon fellépni a németek befolyása alatt álló tábornokokkal szemben, hiszen addig nem volt háborús katonai tapasztalata. „Hogy munkámat jól végezzem, ki kell mennem a frontra, és meg kell ismernem a hadsereget. Két hónap szolgálat után aztán mehetek szemlét tartani." Ez volt elhatározásának lényege, és nem az — mint ahogy némelyek mondták —, hogy nem tudta magát túltenni a nyilasok gyalázkodó propagandáján, akik röpcédulákon terjesztették, hogy gyávaságból nem vett részt a háborúban. Ez is talán „olaj volt a tűzre", mert természetesen fel volt háborodva a nyilas piszkolódásokon — de nem ezért döntött így. Eddig, mint MÁV-elnök, nem vonulhatott be, hiszen háborúban a vasútnak nagyon fontos szerepe van, és az elnök nem hagyhatja el nélkülözhetetlen, fontos beosztását. Ez neki akkor megfelelt, mert ennek a háborúnak sohasem volt híve. Elejétől kezdve meg volt arról győződve, hogy a németek nem nyerhetik meg a háborút. De nem akarta, hogy azzal vádolhassák, kormányzóhelyettesi tisztét a katonai szolgálat alóli mentesítésre használja fel. A kormány nem helyeselte ezt az elhatározást, de nem tehetett semmit, mert a kormányzó a döntést nem ellenezte. (Erre majd a 9. fejezetben bővebben is kitérek.) Kállay Miklós: Magyarország miniszterelnöke voltam 1942-1944, I—II., Európa Könyvkiadó, Budapest, 1991. I. kötet, 44., 45., 46., 47. o. 121

Továbbra is hetente jártam be a MANSZ vasutas szakosztályába dolgozni, varrni — ahol most Imrédy Margit volt az elnöknő. Jól megértettük egymást; örültem, ha segíthettem neki. Amikor lehetett, esténként Pistával és Gyulával koncertre mentünk. Sokféle estélyt rendeztek, például Lichtenstein Marica hercegné „katonaing-estét" szervezett, ahová mindenkinek egy katonának szánt inget kellett magával vinnie. Mi nem mentünk el, de inget küldtünk. Március 24-én termeskocsival indultunk Kolozsvárra, a kolozsvári nőszövetségek és az ottani MANSZ vasutas szakosztályának gyűléseire. Bánffyhunyadnál nagy ünneplésben részesültünk. Délután érkeztünk meg Kolozsvárra, ahol a főispán, az alispán, a polgármester, MÁVelőkelőségek, a katolikus, református, evangélikus és unitárius nőegyletek képviselői és a kolozsvári vasutas MANSZ képviseletében Bethlen Lászlóné grófné fogadtak. Másnap, vasárnap a Marianumban szentmise és utána a MANSZ és nőszövetségek díszgyűlése a Mátyás király Diákházban. Gyönyörű időben mentünk templomokat és a várost nézni. Délután háromkor indultunk el nagy búcsúztatással. Este tizenegy után érkeztünk meg a Keleti pályaudvarra. Pista otthon várt. Egy fárasztó nap után — amelyen reggel tíztől egy óráig a Tenyészállatvásárt látogattuk, délután betegápolási tanfolyamon vizsgáztam, és egy közgyűlésen vettem részt, vacsora után pedig még lementem Miklóspapáékhoz. Olyan angyalian kedvesek voltak hozzám, hogy minden fáradtságom elillant.

122

8. fejezet

KÉT ÉS FÉL ÉV ÁPOLÁS

1942. március 4-én mentem be először a Vöröskeresztbe Andrássy Ilonával, megkezdve a házi betegápolási tanfolyamot. Később még többen csatlakoztak hozzánk, de mi négyen, Cziráky Alice, Waldbott Mady, Andrássy Ilona és én, majdnem mindig együtt voltunk. Ezen az első ülésen sokan vettek részt. Apor Gizella bárónő, hivatásos főápolónő, nagyon szigorúan bánt velünk. Erre biztosan szükség is volt, mert némelyek talán azt hitték, hogy munkánk szórakozás lesz. Gizi néni (koránál fogva így szólítottam a főápolónőt) szerint, akiknek a feladat nem tetszik, azok jobb, ha már most abbahagyják, hiszen az ápolásnál elsőrendű fontosságú a fegyelem. Ezen az első órán Gizi néni úgy oktatott miro(et, hogy egyeseket maga elé szólított, és kérte, vegyék elő zsebkencipjüket, töröljék le a szájrúzst, mert az ápolónőnek nem szabad arcfest&et vagy kölnit használnia. Volt, aki szó nélkül letörölte a rúzst, és visszaült a padba, de akadt olyan is, aki ellenkezett, és felháborodva távozott. Jobb volt így! Nagyon nehéz helyzetbe kerültem, minthogy sosem jártam iskolába, és nem ültem padban, ahol ha kérdeznek, állva kell felelni. Eleinte pánik fogott el, amit nem könnyen küzdöttem le, de szerencsére hamarosan belejöttem. Voltak elméleti és gyakorlati órák. Az első vizsgán jól megfeleltem, és megkezdtük a komolyabb tanfolyamot a Jurányi utcai katonai kórházban. Annak örültem, hogy nem különböztettek meg bennünket (a négy grófkisasszonyt, akik közül az egyiknek — mint a kormányzóhelyettes feleségének — most már a főméltóságú rang adatott!). Szerencsére az első naptól kezdve én mindenkinek csak „Ily testvér" voltam. Mint minden tanuló, mi is azzal kezdtük, hogy fel kellett mosni a kórtermeket és a folyosót. Nem volt nehéz. Azt hiszem, hamarabb léptettek elő, mint szokásos, de merem remélni, ezt munkámmal ki is érdemeltem.

123

Az első műtétet tétlenül, állva kellett végignéznünk, és figyelmeztettek, ha rosszullétet éreznénk, menjünk ki a folyosóra. Egy idő múlva kezdtem magam rosszul érezni, és gyorsan kimentem; ott már Andrássy Ilona is nagyokat lélegzett! Jót nevettünk. Érdekes, soha többé nem lettem rosszul; munka közben ez nem fordult elő, annyira lekötött minket a sok tennivaló, hogy nem tudtunk másra figyelni. A sebészet volt határozottan az, ami legjobban érdekelt — a belgyógyászat nem vonzott, úgy éreztem, ahhoz nincs tehetségem. Reggel 6.45-kor kezdtük a munkát, és a délután szabad maradt — így sok mindent lehetett még elintézni. Néha vitorlázórepülésre is jutott idő. Az Istvánnal együtt töltött idő — sosem volt elég — és az esti családi együttlét órái voltak számomra a legszebbek. Mindjobban be lettünk fogva, bár akadtak könnyebb és nehezebb napok. Hétköznapokon 3/4 7-től délután 2-ig dolgoztam a Jurányi utcai katonai kórházban, de más napokon például reggel 9-től 1-ig elmélet volt műsoron, ebéd után otthon pihenés, azután 4-től 6-ig megint elmélet, majd este 8-tól 9-ig a Baross utcában előadást hallgattunk véradásról stb., és onnét egyenesen mentünk vissza a kórházba éjjeli szolgálatra, ahol rendszerint hárman voltunk ügyeletben. Az éjjel folyamán kétszer, 10-kor és éjjel 1-kor jöttünk össze valami frissítőt magunkhoz venni. Jól bírtam az éjjeli szolgálatot, de reggel 4 óra felé a munka mindig nehézzé vált: akkor egyszerre nagyon lassan telt az idő 7-ig, amikor leváltottak. Egyszer egy ilyen éjszakai szolgálat után délután kettőig aludtam, amikor Pista azzal ébresztett, hogy szüleivel együtt este az Operába megyünk. Gyorsan elszaladtam a fodrászhoz, és még volt időm Istvánnal két órát játszani, aztán este Pistával, apósomékkal és Gyula sógorral élveztük a Bűvös szekrény és Liszt Szerelmi álmok előadását. Miklóspapa és Pista előadás közben elment egy Tisza István-emlékvacsorára, mi pedig ott az Operában vacsoráztunk. Örömömre férjem mindjárt visszajött, mert egy terítékkel kevesebb volt a vacsorán, és ezt ő kihasználta arra, hogy lelépjen! Egy napon Andrássy Ilona eljött hozzám a tanfolyam szerinti ágyazást gyakorolni. Ez jó mulatság volt, sokat nevettünk. A tanfolyam három hónapig tartott. Májusban már a Jurányi utcai kórházban, a sebészeten dolgoztam, amit örömmel csináltam — de belgyógyászati és laboratóriumi munkában is részt vettem. Még véradásra is mentünk Ilonával, csak azt nem sejtettük, hogy ott filmezni fognak. Május 20-án volt egy érdekes délutánunk. Dr. Lagmar sok önkéntes ápolónőt elvitt a Lipótmezőre, ahol a főorvos körülvezetett minket az

elmebeteg-osztályokon. Rögeszmésekkel is beszélhettünk. Szomorú, de érdekes és tanulságos volt. Amikor a könnyebb esetek kórtermén mentünk végig, és én az önkéntesek között egészen hátramaradtam, az egyik beteg egyenest hozzám jött, s mutatóujjával megcélozva azt kiáltotta: „Én tudom, hogy ő kicsoda!" Mindenki meghatva bólogatott, mert azt gondolták, fényképekről megismert, de kérdésemre, hogy kire gondol, azt felelte: „Hát a Karády Katalin!" Nagyon jót mulattunk ezen. Május 28-án vizsgáztattak a Jurányi utcai 205-ös hadikórházban. A vizsgáztatók orvosok voltak, Zahumenszky, Emst és Orovecz, de Frank tábornok és Simon Elemér, a Vöröskereszt elnöke, és természetesen Apor Gizi főápolónő is részt vett tudásunk számonkérésében. Megkönnyebbültem, mert nagyon jól ment a vizsga! Magdamama eljött a felesketésre, és feltűzte az érmeket. Este 8-kor a Gellért Szállóban vacsorát rendeztek a tanfolyam tagjai és a vizsgáztatók tiszteletére. Hétköznapokon rendszeresen folytattam az ápolónői szolgálatot a Jurányi utcai hadikórházban. A kötözőben sok dolgunk volt, de most már mindig gyakrabban segédkeztem a műtőben mint instrumentáló, altató, vagy asszisztáltam a sebésznek. Már járógipszet is tudtam csinálni! Remélem, a családtagoknak sosem lesz erre szükségük! — gondoltam. Egyik nap, bemosakodva, hét műtétnél segédkeztem mint asszisztens, reggel 9-től délután 3-ig. Mindez nagyon érdekes, sőt lelkesítő szép munka volt. De aznap délután olyan izomlázam támadt, hogy le kellett mondanom a vitorlázórepülést. Ilyenkor jólesett otthon pihenni, de azt az időt is Istvánnal töltöttem, mert különben nem láttam eleget. Júniusban a reggeli kórházi munka után, először öltöztem ápolónői egyenruhába, és Apor Gizi néninél ebédeltem, akivel Szalkszentmártonba mentem önkéntes ápolónőket vizsgáztatni. Sajnos Endre László alispán ült mellettem — ami nem volt kimondottan nagy öröm, mert nem találtam rokonszenvesnek —, és utána ő vitt el minket egy sokgyermekes családok lakta települést megnézni. A kórházi ápolás nagyon változatos volt. Most már nagy műtéteknél, gyomorrezekcióknál is asszisztáltam, ami három óra hosszat tartott. A kórházban rendszerint két emeletet kellett végiginjekcióznom, és már én altattam a műtőben, néha ötször egymás után, pedig ezt igazán nem szerettem csinálni. Ahányszor csak engem altattak a múltban, mindig az volt az érzésem, hogy nem térek vissza. Így, ha én altatok, van egy bizonytalan érzésem, hogy esetleg a páciens meghal a kezem alatt. Ezért nekem tulajdonképpen nem kellene altatnom — gondoltam —, de persze nem válogathatunk, és nem is beszélhettem erről; meg kell

124

125

próbálnom ilyenkor nem gondolkozni. Ebben az segít legjobban, ha magamban imádkozom. Fényképeket készítettek rólam ápolónői egyenruhában, hogy ezeket bélyegre is tegyék — hát ezt sem hittem volna! Vajon mit fognak még kitalálni? A többi ápolónő képe nem kerül bélyegre, pedig a kórházban nagyrészt többet dolgoznak, mint én. Budapesti ápolónői munkám abbamaradt, amikor Gizi nénivel, hivatásos ápolónői egyenruhában kórházvonattal a frontra mentem. Erről részletesen írok a következő fejezetekben. Ott a fronton is volt műtős munkám, ami Pista tragikus halálával véget ért. Aztán megbetegedtem, és vörhennyel hat hétig elkülönítve voltam. Gyógyulásom után, nagy sajnálatomra, hosszabb ideig nem engedték meg a kórházi ápolást. Csaknem egy évig nem dolgoztam kórházban, és nem vizsgáztattam. Csupán 1943 májusában kezdtem megint házi betegápoló növendékeket és nagy számú önkéntes ápolónőt vizsgáztatni, amibe nagyon hamar megint beleszoktam, és eléggé könnyen ment. A 201-es hadikórházban a vizsgázók kitűnően feleltek, ezt másnap közvetítették a rádióban, a beszédemmel együtt. Nekem ez örömet szerzett, és reméltem, hogy nemcsak én, de mások is szívesen hallgatták. 1944. február elsején a 205-ös Jurányi utcai hadikórházban — ahol 1942-ben végeztem az ápolónői tanfolyamot — Erdődy Ilyvel együtt megkezdtem a műtős tanfolyamot. Ez mindig délelőtt volt, reggel 8 órától 1/2 2-ig, kb. kétnaponként. Minthogy nekem a műtős szolgálat felelt meg legjobban, amikor az önkéntes ápolónői tanfolyamot végeztem, ezt akartam most megtanulni. Az első napon Iványi századost operálták, akinek az első lábműtétjénél jelen voltam egy évvel azelőtt. Örömmel üdvözöltük egymást — és nem sejtettük, hogy másfél év múlva emigrációban, Bajorországban hosszasan leszünk majd együtt. Már a műtős tanfolyam első hetének végén, egy délelőtt folyamán, három műtétnél, először mint második instrumentáló, azután mint első instrumentáló működtem, és életemben először voltam a harmadiknál asszisztens. Meghatott az orvosok bizalma, mert sok mindent rám bíztak már. A 205-ös hadikórházban, ahol én voltam beosztva a műtőbe, Papp Kökényesdy testőr alezredest operálta Ertl professzor, s engem jelöltek ki mint második asszisztenst. Hosszú, bonyolult, de sikeres operáció volt. Itt a hadikórházban instrumentálás és asszisztenskedés után teljesen rám bízták egy gránátszilánk kioperálását. Dr. Somogyi sebész százados asszisztált nekem! Két évvel azelőtt Kijevben már csináltam

asszisztens nélkül egy ilyen operációt, így szerencsére nekem ez nem volt újdonság, nem okozott nehézséget. A kedves Kókas Eszter, országos leventelány-vezető, kísért el két vizsgáztatásra, Nagykátára és Tápiógyörgyére. Meghatóan igyekvő tanulók voltak, de azért próbáltam szigorú lenni, mert szükség volt rá ám nem tudtam annyit megkövetelni, mint Apor Gizi néni. A hadikórházban nagyon érdekes műtétek voltak. Somogyi sebész századosnak asszisztáltam reamputálásoknál, Ertl professzornak pedig több agyműtétnél egyedül instrumentáltam. Új módszerekkel reamputáltak, és úgy látszik, nagy sikerrel. Milyen fontos egy embernek, hogy a műlábát fájdalommentesen tudja használni! Csontot, csonthártyával, a másik lábról ültettek át az amputált csonkra. A varrást és varratkiszedést rám bízták. Koós Miklós kezéből én operáltam ki egy szilánkot. 1944 elején Andrássy Ilonával és Erdődy Ilivel készültünk a műtős vizsgára. Eljöttek hozzám, és kikérdeztük egymást, mi, a három Ilona. Utolsó műtős szolgálatomban a vizsga előtt koponya-transzplantációs műtét zajlott le — Somogyi sebész operált, és én egyedül instrumentáltam. Három óra hosszat tartott az operáció. Utána kezdődött még egy elméleti óra! Másnap szabadnapunk volt, és az Ilonák megint összejöttek gyakorolni. Az én műtős vizsgám, Erdődy Ilikével együtt, március 30-án zajlott le — amit az igazoló könyvembe úgy írtak be, hogy „kiváló" eredménnyel végeztem. Bolza Ilona és Andrássy Ilona jött gratulálni. Aprilis elsején reggel hét órakor megkezdtem a rendszeres műtős szolgálatot a Jurányi utcai hadikórházban, méghozzá egy igen súlyos koponyaműtéttel. En asszisztáltam Somogyinak, és a szilánkot én láttam meg az agyban. Ilyenkor agyműtétnél közel van az arcunk az altató éterhez, ettől alaposan meghűltem, de ehhez már hozzá voltam szokva. Ezt követték a legkülönbözőbb hurkaáttételes plasztika- és hegplasztikaműtétek. Hurkaáttételnek hívják a bőrátültetést, amikor például arcplasztikánál a lábszárbőrt hurkaformában a karral kötöttük össze, és amikor abban már megindult a vérkeringés, akkor került át a bőr a páciens karjáról az arcára. A szerencsétlen betegnek addig kellett felkötött karral maradnia, amíg ott is meg nem indult a vérkeringés. A reamputálást most már új módszerrel csinálták, szintén csontátültetéssel, ami sikeresnek bizonyult. Sajnos sok volt az amputált háborús sebesült, akiket a fronton gyorsan elláttak, és azután itt, a hátországban kellett őket rendbe hozni. Sok az áll-, száj-, szem- és orrplasztika-operáció is a harctéri sebesültek között.

126

127

Horváth Boldizsár sebésznek asszisztáltam csontszegeléseknél. Új állkapcsot alakítottunk ki egy katonának, saját lábszárcsontjából. Ebben az időben volt egy kis betegünk a Sziklakórházban, akit sosem fogok elfelejteni. Egy hat év körüli kis cigánylányt súlyos lábsérülésekkel hoztak be hozzánk. A kötözések nagyon fájdalmasak voltak, de ő bámulatos hősiességgel viselte. A figyelmét elterelendő, azt ajánlottuk neki, hogy kötözés alatt énekelje el nekünk a cigánydalt, amit a kórteremben már hallottunk tőle. Ezek után minden egyes kötözéskor lelkiismeretesen elkezdett énekelni. Kicsi szája legörbült a fájdalomtól, a sírhatnéktól, de csak énekelt tovább cigány nyelven: „Iszte csále, iszte csále..." Mi is vele énekeltünk, Andrássy Ilonával, Cziráky Alice-szal, Waldbott Madyvel — akikkel éppen szolgálatban voltunk. Ez a kis cigánydal — amelynek persze egy szavát sem értettük lett a mi kórházi dalunk. Ha valamelyikünk bajba került vagy elszomorodott, mindjárt elkezdtük énekelni. A dallamot sosem fogom elfelejteni, még ma, több mint ötven év után is el tudom énekelni. Nagyon izgalmas amputálás volt a Jurányi utcai kórházban. Somogyi sebész operált, én asszisztáltam, és Csáky Bora altatott. Légzőközpontbénulás állt be, ami két és fél óra mesterséges lélegeztetés után jött csak szerencsésen helyre! Egy súlyos bombatámadás során a Jurányi utcai kórházban több műtétnél és reamputálásnál asszisztáltam. Onnét mindjárt a Sziklakórházba mentem, ahová sok bombasérültet hoztak. Kötözések, transzfúziók... Ebédre rövid időre hazamentem, mert azután Gammas argentin főkonzul felesége és lánya jött elbúcsúzni. Miután elmentek, siettem vissza a Sziklakórházba, ahol súlyosan sérülteket kellett ellátni. Nagyon szomorú esetek voltak, este 3/4 9-ig voltam ott. Másnap Rákospalotán zajlott le egy negyvennégy személyes vizsga, oda Bolza Ilona kísért el. Siettem vissza a Sziklakórházba, hogy még segíthessek este kilenc óráig. Sokszor elbeszélgettem a sebesültekkel, mert úgy láttam, ez jólesik nekik. Riadó és bombázás volt, amerikai gépek Pestet bombázták. Fél kettőig voltunk az óvóhelyen, és onnan azonnal siettem a Sziklakórházban, ahol be is kellett mosakodnom műtétre. 1944 októberéig még mindennap bejártam a Jurányi utcába műtétekre, és a Sziklakórházba kötözni, de október 10-étől kezdve Miklóspapa nem engedte, hogy Nicky és én kimenjünk a várpalotából, nehogy a németek elfogjanak. Azontúl tehát nem mehettem kórházi munkára, és ezzel befejeződött az otthoni ápoló tevékenységem. 128

9. fejezet

PISTA BEVONUL REPÜLŐSZOLGÁLATRA

1942. április 3-án Pista rádiószózatot intézett a magyar ifjúsághoz. „Ennek a felhívásnak óriási visszhangja támadt. A fiatalság megrohanta a repülőhatóságokat, a kormányzóhelyettesi titkári hivatal előtt pedig valósággal sorban álltak a fiatalok, valamennyien beszélni akartak vele." Április 27-én, esküvőnk második évfordulóján, a karkötőmre kaptam Pistától egy kis gyémántszívet, benne István képével, amit sikerült megőriznem, és még most is, több mint ötven év múltán is nálam van. Ezen a napon Kállay Miklós miniszterelnök és felesége, Helen eljött bemutatni Kristóf fiuk menyasszonyát, Vásárhelyi Verát, akit mindjárt szívembe zártam, nemhiába volt Magdamama közeli rokona. A hivatalos eljegyzést — vacsorával egybekötve — 30-án tartották meg a miniszterelnökségen. Nagyon szép estély volt, amilyen nekem már ezután több nem adatott, mert másnap reggel, május 1-jén, Pista állandó szolgálatra bevonult a szolnoki repülőkhöz, mint tartalékos főhadnagy, és onnét készült kimenni az orosz frontra. Természetesen sokan ellenezték ezt az elhatározást, mondván, azért választottak kormányzóhelyettest, hogy a kormányzónak legyen segítségére, és ne a fronton kockáztassa az életét. Erre az volt Pista válasza, hogy eddig sem volt kormányzóhelyettes, és így még két hónapig nem lesz, amíg ő tapasztalatokat szerez a hadszíntéren. Miklóspapa nekem azt mondta, hogy Pista helyében ő maga is ugyanezt tenné, és ezért nem tudja őt lebeszélni. Amint már említettem, Pista nem tudta elviselni, hogy bárki azt feltételezze, hogy megválasztása csupán ürügy a hadi szolgálat alól való felmentésre. Nem tudom, kinek a javaslata volt, hogy mint tábornok menjen a frontra, és úgy látogassa végig az alakulatokat, de erre természetesen Jánosy István: Vitéz Horthy István, a repülő. A Magyar Repülő Sajtóvállalat és Stádium Sajtóvállalat Rt. kiadása. 129

Pista nem volt hajlandó, mert hogy állna ő, mint főhadnagyból lett tábornok, egy olyan generális előtt, aki lépésről lépésre érdemelte ki a rangját. Így tehát főhadnagyi rangjának megfelelő beosztásban szándékozott kimenni, ami megfelelt az ő szerény, kivételezést nem tűrő lényének. Mint ahogy a Ford-gyárban egyszerű munkásként kezdte, és így haladt előre a mérnökségig, azt hiszem, most is az egyszerű katonai szolgálattal akarta kezdeni tapasztalatszerzését. Valakit azonban meg kellett volna bízni, hogy ügyeljen a kor.. mányzóhelyettes biztonságára. Kinek lett volna ez a felelőssége? A kormánynak vagy a hadseregnek? Vagy mindkettőnek? Azt hittem, a kormányzóhelyettes „katonai és politikai tanácsadója", a szolgálatára kijelölt Szabó László vezérőrnagy tölti be ezt a szerepet. Amikor Pista erről a kinevezésről értesült, lakásunkban, a Várban, kifejtette nekem, hogy egyáltalán nem örül ennek a választásnak, mert neki nem rokonszenves ez a Mussolinit bámuló tiszt. Mondtam, közölje ezt apjával, és kérje, hogy mást válasszanak. Pista erre nem volt hajlandó, mert Szabó László már ki volt jelölve. Tudtommal nem mutatta ki és soha senki másnak nem említette ellenszenvét. Most már tudjuk, hogy Szabó László nem volt alkalmas erre a beosztásra. Igen keveset törődött Pista biztonságával, és augusztus gén el is hagyta kijelölt helyét — a kormányzóhelyettes sátránál sokkal kényelmesebb faházát —, hogy átvegye a 7. könnyű hadosztály parancsnokságát, ami katonai karrierjének kedvezett. Helyébe senkit sem jelöltek ki. Nemrég olvastam a Keresztény Élet című hetilapban egy cikket: „Hogyan zuhant le Horthy István" címmel, Simon Gy. F. aláírással. A jól informált cikkíró elmondja, hogy szemtanúkkal beszélt, akik leírták mondanivalójukat, és aláírásukkal hitelesítették. A cikk számomra nem tartalmazott újdonságot, de meglepődve olvastam el többször is a két utolsó bekezdést: „A Képes Vasárnap német megszállás idejebeli, 1944. július 11-i számában akadtam erre a hírre: »Vitéz Szabó László szolgálaton kívüli altábornagyot a Kormányzó Úr az Olasz Szociális Köztársaságban működő magyar követség vezetésével bízta meg.» ...Eltelt két hét, és Szálasi Ferenc 1944. július 25-én már ezt írta a naplójába: Edmund Veesenmayer budapesti német követnél járt, kormányra nézve tett neki javaslatot. »Külügyminiszter: Szabó László, a jelenlegi itáliai követünk.»" Mennyire indokolt volt Pista előérzete... 130

Az én sejtéseim eleinte összezavarodtak, és csak Pista addigi, kockázatos életében tapasztalt szerencséjében bíztam. Csak amikor már maga m is úton voltam Oroszország felé, múlt el teljesen ez a zavarodottság. Akkor elképzelhetetlennek tartottam, hogy Pistának baja történjen. Az a biztonság, amit mellette mindig éreztem, eredményezte, hogy erre az eshetőségre akkor komolyan nem is gondoltam. Szép kirándulásra mentem vonattal Nagyváradra, ahol Pistával együtt először megtekintettük a tűzérhadapród-iskolát. Ünnepség, zászlószentelés, díszebéd következett. Miközben Pista szemlét tartott, megnéztem a várost, majd Hlatky főispánnál teáztunk, és a díszközgyűlés után ismét vonatra szálltunk. Pista kiszállt Szolnokon, ahol Gyuri inassal — aki mint tisztiszolgája kísérte — a repülőknél időztek, mielőtt frontszolgálatra mentek. Május 9-én volt a Gyermekvédő Liga által rendezett szokásos gyermeknapi gyűjtés. Délelőtt Magdamamával együtt a Vörösmarty téren, a Vöröskereszt urnájánál gyűjtöttünk, majd a MÁV-urnához is elmentem. Utána még sikerült felmenni a Hármashatár-hegyre, ahol Király főhadnagy adott vitorlázórepülő-oktatást. Az otrantói ütközet 25. évfordulója május 15-én volt; apósomékkal a Zsófia hajóról néztük meg a parádét, az őrnaszádot stb. Utána nagy villásreggeli volt a várpalotában. Úgy vélem, egy kitérő erejéig felvilágosítással tartozom azoknak, akik nem tudják, mit is ünnepeltünk ezen az évfordulón. Az otthon és a nagyvilágban élő magyar fiatalok alig ismerik Horthy Miklós élettörténetét, és ráadásul a hazai fiatalság az elmúlt negyen évben csak elmarasztaló hangnemben hallott vagy olvasott róla. Otrantóról bizonyára nem is hallottak. Az első világháború idején, az Osztrák—Magyar Monarchiában amelynek kikötői voltak az Adrián — 1914-ben az „S.M.S. Novarra" páncélos cirkáló parancsnoka nagybányai Horthy Miklós császári és királyi kamarás, sorhajókapitány volt. Ezzel a hajóval vívta meg győztes küzdelmeit az egyesült angol—francia—olasz hajóhad ellen. Ezek az ütközetek mint háborús hőstettek emelték őt a történelem világszerte ismert hősei közé. Horthy Miklós ezért megkapta a Monarchia legmagasabb katonai érdemrendjét, a Mária Terézia Rend lovagkeresztjét, és a háború végén az osztrák—magyar flotta parancsnokává nevezték ki.

131

Itt szeretném megemlíteni, hogy több helyen olvastam azt a téves állítást — vagy szándékosan terjesztett hazugságot —, hogy Horthy Miklós volt felelős a cattarói lázadás leveréséért. Ennek a lázadásnak a hiteles története a következő: 1918. február 1-jén a Cattaróban állomásozó Sankt Georg cirkálón lázadás tört ki. Az árbocra vörös lobogót vontak fel, és az ismert bolsevista program megvalósítását követelték. Amikor a lázadásról a polai flottaadmirális értesült, a zendülők leverésére a III. csatahajóosztályt (3 csatahajó, 4 romboló és 8 torpedónaszád kíséretében) február 2-án Karl. Seidensacher ellentengernagy parancsnoksága alatt útnak indította Cattaróba. Az egységek útközben, február 3-án délben vették a hírt, hogy a lázadást leverték, így a hajók a Topla-öbölben lehorgonyoztak, és azután visszatértek Polába. A lázadás négy vezetőjét a haditörvényszék február 11-i ítélete alapján február 13-án kivégezték. A lázadás többi résztvevőjét börtönbüntetéssel sújtották. Tehát nem volt igaz, hogy megtizedelték a felkelőket. Az ítéletet Franz von Keil tengernagy és Fiedler Pál kikötőtengernagy írta alá, s Károly István herceg, tengernagy hagyta jóvá. Horthy Miklós sorhajókapitányt 1918. február 1-jén nevezték ki az I. csatahajó-hadosztályhoz tartozó „Prinz Eugen" csatahajó parancsnokává Polában. Ezen a hajón is erős fegyelmezetlenség volt észlelhető. Horthy parancsnok még aznap délután egy renitenskedő matrózt saját kezűleg penderített le a hídról. Másnap, február 2-án a nemzetiségek szerint sorakoztatott kb. ezerfőnyi legénységből háromszáz magyart számolt le. „Ekkor megnyugodtam, mert.tudtam, hogy uralni fogom a helyzetet" — jegyezte meg Emlékiratában. A hajón helyreállt a rend, és Horthy sorhajókapitányt, a Prinz Eugen parancsnokát, február 27-én Polában ellentengernaggyá léptették elő. Igy tehát hajóját február 1-je és 27-e között nem hagyhatta el, és a cattarói lázadáshoz az égvilágon semmi köze nem volt. A fentebb említett hétvégén Pista megjött Szolnokról, és pólóközgyűlésre mentünk a Margitszigetre, este pedig pólóvacsorára a Ritz Hotelbe. Másnap, vasárnap, a mise után gyönyörű időben Pistával Rákosra mentünk, ahol ő pólómérkőzésen vett részt. Utána apósoméknál ebédeltünk, és velük együtt mentünk délután lóversenyre, az évi Király-díjra.

* Horthy Miklós: Emlékirataim, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1990. 106. o. 132

Jól haladtam a vitorlázórepüléssel; a „Cimborán" Szilas Tibor volt az oktatóm. Nagyon élvezetesnek találtam a vitorlázást. Csináltam egy dugóhúzót! Ez igazán könnyű volt, mert az ember bedöntés után csak kiegyenesíti a kéz- és lábkormányokat, és felhúzza megint egyenesbe a gépet. A következő hét végén én mentem Szolnokra Pistához, aki vasárnap eljött repülőn Budapestre. Teniszmérkőzést láttunk: Magyarország— Németország 3:3. Nagyon izgalmas volt, lelkesen drukkoltunk Asbóthnak, a kiváló magyar játékosnak. Meg kell hagyni, mindkét félnek köszönhetően nagyszerű mérkőzés volt. 30-án 6 óra előtt keltem fel, mert felvettem még három beteget, és autón mentünk Máriaremetére, a búcsújáróhelyre. Magdamama is eljött. Szép tábori mise volt. Nagyon megható és szomorú a sok beteget látni. Megrázó élményként tartom számon, hogy egy hordágyon fekvő, gyermekbénulástól teljesen mozdulatlan tizennyolc éves fiatalemberrel is beszéltem. Életerős sportoló volt betegsége előtt, de most csak a fejét tudta mozgatni. Ennek ellenére boldogságtól sugárzó arccal mondta nekem, kitüntetésnek érzi, hogy a sors választottjaként másokért szenved. Minden szenvedését felajánlja Szűz Máriának, azokért, akik még többet szenvednek, mint ő. Micsoda lelkierő sugárzott belőle! Azt hiszem, ilyen fokú elfogadása a Mindenható akaratának csak olyannak adatik, aki tudja, mi a szenvedés. Ilus nővér elment egy napra a családjához, Kanizsára. Én főztem tehát Istvánnak, és az egész napot vele töltöttem, az ő szobájában is aludtam. Szívesen tenném ezt többször is! Másnap délben megjött Ilus nővér, így el tudtam menni a könyvnapra a szlovákiai magyarok sátrához. Még aznap, június elsején, apósomékkal együtt mindannyian leutaztunk vonattal Kenderesre, kb. három hétre. Istvánnal mindjárt sétáltunk egyet a kertben; Pista is megjött Szolnokról, de még aznap este visszament. István határozottan szereti az új környezetet, talán érezte rajtunk, hogy mindannyian otthon érezzük magunkat. Kenderesen egészen másfajta életet élünk, teniszezünk, lovagolunk, Magdamamával kézimunkázunk. Pistát sokkal többet láttuk, mert Szolnok nem egészen 40 km-re van Kenderestől, így minden szabadidejét itt tölthette. Leginkább Miklóspapával és az itt szolgálatban lévő Gerlóczy szárnysegéddel teniszeztünk — amit Magdamama és István élvezettel nézett. Sajnos nagyon közepes játékos vagyok, a labdajátékokhoz nincs tehetségem. 133

Pista parancsnoka a repülőknél Csukás Kálmán őrnagy; nagyon kedves, rokonszenves ember. Férjem néha őt is elhozta Kenderesre. Közben persze többször fel kellett mennünk Budapestre, ilyenkor autón utaztunk Miklóspapáékkal; István Ilus nővérrel lent maradt Kenderesen. Sya nővérem az előző évben kötött házasságot Józsival (Esterházy József gróffal), akit mindannyian nagyon szerettünk. Nekem nagy öröm volt, hogy szerencsétlen első házassága és válása után Sya talált egy kiváló házastársat. Ebből a házasságból június 7-én született az én keresztfiam, Pál. Syának ez a harmadik szülése olyan gyorsan ment, hogy bár azonnal telefonáltak nekem, és nagyon siettem, már a szülőszobában találtam. Csak Józsi és én voltunk vele, és ilyen gyönyörű szülést sem azelőtt, sem azután nem láttam. Syának alig voltak fájásai, és máris megszületett a 3,75 kg-os szőke, édes kisfia. Mindennap bementem a szanatóriumba megcsodálni a kis Pált, és hosszan elbeszélgetni Syával. Pista is megjött egy nap Szolnokról, egyenesen a Siestába, ahol Syával, Józsival négyesben kedélyesen vacsoráztunk. Másnap Pistának sok dolga akadt Budapesten. Én vitorlázórepülésből B vizsgára mentem. Ezt nem említettem Pistának, mert meg akartam lepni. A Hármashatár-hegyen, a csúcsról lerepülve letettem a Bvizsgát, és Szilas Tibor oktató megengedte, hogy mindjárt utána letegyem a tizenöt perces vitorlázást igénylőt C-vizsgát is. Hihetetlen élvezet volt először nyolcasokat leírva, egyedül vitorlázni. Közben Pista valamilyen filmezés céljából a hegy alján tartózkodott, és felfigyelt a felette vitorlázóra. Kérdésére, ki az, aki ott fent olyan szépen vitorlázik, megtudakolták — és kiderült, hogy nem más, mint a felesége! Mire leszálltam, ott várt, megölelt, gratulált. Ez felejthetetlen, boldog pillanat volt. A következő napon reggel nyolc órakor Pistával együtt Szolnokra indultunk, ahol díszmagyarban vettünk részt az utászok zászlószentelésén, majd a városházán Miklóspapa képének leleplezésén. Rokonainknál, Urbán Gazsiéknál ebédeltünk Kengyelen, és kicsit pihenhettünk is. Onnét autón tértünk vissza Pestre, ahol egy nagy kertibüfé-meghívásunk volt az olasz követségre. Meglepetésemre és örömömre Berkes cigánybandája muzsikált. Másnap reggel Pista visszavitt Szolnokra, onnét csendőrautón mentem át öt napra Kenderesre; végre megint Istvánnal együtt lehettem. Sokat játszottunk, homokoztunk, fürödtünk az úszómedencében. „A kicsi szereti a vizet" — ez volt nagyapja megjegyzése. 134

Az afrikai harcokról, a németek hadi sikereiről jött hír, de az ember nem tudhatta, mit hihet el, mert mindig csak dicsőséges előrenyomulásról szóltak a jelentések... Megint eltelt egy év, és elérkezett június 18-a, Miklóspapa 61. zületésnapja. Az ünnepelt kívánsága szerint ismét Kenderesen töltöts tük ezt a napot. Kilenckor mentünk szentmisére, Pista is megjött. A kenderesiek felvonultak földesurukat üdvözölni. Pistával a kertben agyaggalambot lőttünk. Gyula sógor is megérkezett. Délután nagy teniszmérkőzés volt: Gyula nagyszerűen játszott, és kivételesen nekem is jól ment, öt szettet játszottunk. Másnap a kenderesi katolikus templomban Hellenbach Dénes orgonált nekünk, aztán a kerti medencében fürödtünk, ami nagyon jólesett. Délután Jagow német követ és neje jött látogatóba. Elképesztő kijelentést tett az asszony: legalább hat gyereket szeretne, „mert a Führer így akarja"! Hát ez is lehet ok a szülésre? Viszont, ha a német asszonyok így gondolkodnak, jól el fognak szaporodni a németek, köztük a nácik... Teniszeztünk Jagowékkal. Vacsorára Pista is átjött Szolnokról, és Jagowék csak vacsora után mentek el. Nekünk már elegünk volt belőlük, de úgy látszik, Hitlernek sok Jagow kell... Syát meglátogattam a Siesta Szanatóriumban, s láthattam: a kis Pál jól fejlődik. Bárcsak nekem is lenne megint egy kisbabám! Szerettem volna egy lányt, aki Magdarnamára hasonlít. Ebéd után különvonaton indultunk Szabadkára, az ottani vasutasünnepélyre. Velem jött Ráday Alice néni, Imrédy Margit, Stolpáné, Szinténé, Dessewffyné. Szabadkán megható fogadtatásban részesültünk; ötös fogat, virágtömeg! Másnap reggel persze megint elkezdtem a kórházi munkát. Paulette halálának évfordulójára lerepültünk Gyulával Kenderesre, de két külön gépen. Én Kőszegi oktatóval Klemm 25-ösön, Gyula Bükkeren. Amikor leszálltunk Kenderesen a kis repülőtéren, nagy örömömre ott vártak apósomék és István. Pista is megjött Szolnokról, így még galamblövészet is volt az emlékmise után. Pista egész nap velünk maradt; mivel ez péntek volt, másnap megint átjött, és a hétvégét velünk töltötte. Két pontyot fedeztünk fel az úszómedencében, és az olaszországi utunk során vásárolt könnyűbúvár-felszereléssel nagy vadászatot rendeztünk a pontyokra! Utána páros teniszverseny következett. Pistával együtt indultunk — és nyertünk! Este — gyönyörű holdfényben — Pistával sokáig beszélgettünk. Csak most tudom igazán értékelni ezt a hétvégi kenderesi együttlétet, mert hétfőn már búcsúzni kellett. Reggel nyolckor még teniszverseny 135

volt: Pista, Gyula és Tost Gyuszi mérkőzött. Gyula lett a győztes. Tíz órakor Magdamamával szentmisén vettünk részt, és Pistának segítettem becsomagolni. Elbúcsúztunk tőle, majd még ebéd előtt elment Szolnokra. Onnan kellett elindulnia az orosz frontra. Még aznap visszarepültem Budapestre, mert másnap reggel nyolckor utaztam különvonattal Keszthelyre, megint a vasutas hölgyekkel, de ezúttal férjeik is velünk jöttek. Felavattunk egy internátust a vasutasok részére, és csárdában ebédeltünk. Én Keszthelyen maradtam egy napra a gyönyörű kastélyban, Festetics Miánál, akinek a kisfia, György, egy.. szerre született a Siesta Szanatóriumban az én Istvánommal. A különbség az, hogy Mia már negyvenkét éves volt, amikor ezt az első gyermekét szülte. A kis György aranyos gyerek, és nagyszerűen fejlődött. Másnap ő is velünk jött, amikor Mia kivitt a fenéki ménesbe egy vadászkutya-farmot megnézni. Szép idő volt, fürödtünk a Balatonban. De nem azért maradt nekem különösen emlékezetes ez a július elseje, hanem mert aznap indult el Pista Oroszországba. Gondolatban kísértem, vajon milyen tájak felett repülhetett, és mi vár rá kint a fronton? • A hétvégén lementem Kenderesre, mert István fiam még mindig ott volt. Fürödtünk, játszottunk; vacsora után autón elvittek Szolnokra, ahol vonatra szálltam, és éjfélkor érkeztem meg Budapestre. Nagyon elhagyatott volt a lakás, ilyen egyedül ritkán éreztem magam a várpalota közepén. Sebesülteket hozó vonathoz mentem ki vöröskeresztes egyenruhában. Mélyen megrendített a látvány, pedig ezek a katonák boldogok voltak, mert ha sebesülten is, de hazakerültek. Életük továbbfolytatására sok segítségre lesz szükségük. Az önkéntes ápolónői vizsgák is folytatódtak Pest vármegyében, aminek csak egy kellemetlen oldala volt: az alispán, Endre László minden alkalommal elkísért. Ellenszenvet éreztem iránta, és megtudtam róla, hogy zsidógyűlölő. Mint alispán természetesen a vármegyében hivatalból kísérhetett engem, ezért nem tudtam, hogyan lehetne eltanácsolni. Beszédet is mondott minden alkalommal, és bár röviden szólt, és nem mondott semmi kifogásolhatót, arra gondoltam, mi köze van ennek az ápolónői vizsgákhoz? Ha egyszer valami olyat mond, amit kifogásolhatnék, akkor talán lett volna okom kérni, hogy a vizsgákon csak a Vöröskereszt tagjai vegyenek részt. Jelenléte számomra mindenesetre nem volt kellemes. Rendszeresen jártam elméleti vitorlázórepülő-órákra Tardos Bélához, amit élveztem.

Sya megkért, legyek a fiának, a kis Esterházy Pálnak a keresztanyja. Ez alkalommal összegyűlt a család Lovászpatonán, Sya férjének, Esterházy Józsinak Győr melletti birtokán. Az előcsarnokban volt a szentmise, a falubeliek is mind eljöttek a keresztelőre, és én tartottam keresztvíz alá a kis Pált, akit „csak" Pál, József, András, Egyed, Róbert, Hubertusz, Máriának kereszteltek... Pistától jött egy kedves levél Oroszországból. Végre megírta, mire lenne ott szüksége. Tost szárnysegéd hamarosan kimegy hozzá a frontra, sikerült mindent idejében beszereznem, levelet is írtam. Négy napot töltöttem Kenderesen, beleértve Magdamama nevenapját is, ami nagyon jó hangulatú volt. Nincs nagyobb élvezet, mint a sok fővárosi tennivaló után Istvánnal lenni, Miklóspapával mindennap kilovagolni a gazdaságba, megnézni a cséplést, a ménest. Ezek a lovaglások nagyon szép emlékek; nemhiába falun nőttem fel, otthon éreztem magam lóháton bejárva a gazdaságot, nézve a vetéseket, beszélgetve az emberekkel. A termőföldből jön az élet ereje, és micsoda jó földek ezek! Gyula sógor most tanul repülni, és megjött repülőn Kenderesre Kőszegi oktatóval, akivel én is felszálltam, három kört tettem, s utána sikeresen leszálltam. Miért szeretek vajon ennyire repülni? Biztosan hozzájárul az a sok szép élmény, ami a repüléshez kapcsolódva Pistával összeköt. Magdolna-napon volt apósomék esküvője, ez egyszersmind 41. házassági évfordulójuk. A kenderesi katolikus templomban a Magdolnaoltárnál tartották a szentmisét. Később agyaggalamb-lövészet volt a parkban; rábeszéltek, hogy én is próbáljam meg, de ebben reménytelenül ügyetlen vagyok, úgyhogy nem is fogok többé kísérletezni. Teniszeztünk is, ami most jobban megy nekem, de ehhez nincs különösebb tehetségem. Még aznap este visszautaztam Budapestre, mert másnap reggel korán a kórházban kellett lennem. Tost szárnysegéd megjött az orosz frontról, levelet hozott, és részletesen mesélt Pistáról, aki általában élvezi a repülést, de a helyzetet nagyon sötétnek látja. Már több bevetésen vett részt, és Tost szerint nem kellene neki tovább ott maradnia, mert túl sok veszély fenyegeti. Jó volt részletesen hallani, hol lakik, és hogyan élnek ott Gyuri inassal. Két úr keresett fel a szentendrei ezredtől, zászlóanyaságra kértek fel. Különösnek találtuk: nincs elég hivatásos ápolónő kint a fronton, de önkéntes ápolónőket nem engednek kimenni. Apor Gizi néni szerint ezen úgy lehetne segíteni, hogy én mint önkéntes ápolónő engedélyt kérnék kimenni a frontra. Ezt nem tagadhatják meg, és így a többi

136

137

önkéntes ápolónőnek is engedélyeznék a frontszolgálatot. Megkíséreltük a dolgot, és akadálytalanul megkaptam az engedélyt arra, hogy egy sebesültszállító vonattal kimenjek a frontra, de azzal a feltétellel, hogy csak a hivatásosak kék egyenruháját viselhetem, nehogy feltűnést keltsen a többiekétől eltérő egyenruha. Apor Gizi nénivel mentem egyenruhapróbára. Beoltottak kiütéses tífusz ellen, és azt mondták, talán öt nap múlva indulunk Apor Gizi nénivel együtt. Vitorlázórepülővel egyedül több mint egy órát töltöttem a levegőben, nagyon élvezetes volt. Ezt a repülést szeretem legjobban, mert csendes. Mindennap nagyon sok a munka a kórházban; amint hazaérek, pihennem kell, de ez nem mindig sikerül. Például július 31-én délután hat órára kint kell lennem az állomáson, mert kétszázharminc sebesült érkezik a frontról. Mindennap van valami délutáni elfoglaltság, és nem érek rá pihenni. Augusztus elsején Magdamamáék Istvánnal együtt vonattal mentek Kenderesről Gödöllőre. Kőbányán beszálltam hozzájuk a vonatba. István angyali volt, nagyon örült nekem, de én még annál is jobban örültem neki. Este Gödöllőn hosszan elbeszélgettünk Miklóspapával és Magdamamával, akik végtelenül kedvesek hozzám. Másnap, vasárnap lévén, Magdamamával misére mentünk, utána kimentem a gödöllői repülőtérre, ahol Szilas oktató már várt rám. Öt felszállást csináltam egyedül, csörléssel és vontatással, ami élvezetes volt, de a repülővel való vontatás nem kellemes, mert nagyon rángat. Annál szebb az a pillanat, amikor eloldja magát az ember, és simán, hangtalanul siklik tovább... Egész délután Istvánnal és Magdamamával sétáltunk a szép gödöllői parkban. Minden percért kár, amit nem tudok Istvánnal tölteni; aranyos korban van, és nagyon értelmes. Hétfőn reggel Apor Gizi néni jött ki Gödöllőre. Vele együtt mentem Pestre, ahol bevásároltunk, és délután ötkor a Nyugati pályaudvaron megnéztem a kórházvonatot, amelyikkel Oroszországba megyünk. Meglátogattam Szombathelyi Ferenc vezérkari főnök feleségét, akivel hosszan beszélgettünk. Gyula sógor vitt ki autón Gödöllőre, ahol nagyon nyomott volt a hangulat. Miklóspapáékkal vacsora és hosszan tartó beszélgetés; nagyon aggasztóak a hírek mindenfelől. Másnap a délelőttöt Istvánnal töltöttem, majd délután ő nézte Magdamamával és Ilus nővérrel együtt, mi hogyan teniszezünk. Nagy meccs volt Lázár Kariékkal (aki a testőrség parancsnoka), Keresztes Fischer Lajosékkal (aki a kormányzó 138

katonai irodájának a főnöke) és Gerlóczy Gáborékkal (ő a szolgálattevő szárnysegéd). Miklóspapa és én játszottunk velük. Aztán mindannyian együtt hallgattuk Pistát, aki a frontról beszélt a rádióban. Nem túl jól sikerült interjú volt. Hirtelen valahogy felfoghatatlannak tűnt, mi is történik velünk; a sors összehozott minket, és mégsem tudunk rendesen, normálisan együtt élni. Tudom, a családban mindenki legjobb belátása szerint azt teszi, amit elvárhatnak tőlük, tudom, hogy ez a feladatunk, de olyan sok minden történik velem, hogy nehéz mindennek az okát megérteni. Itt vagyunk például ezen a csodálatosan szép Gödöllőn, ahová a kormányzó azért jött ki egy hónapra minden évben, hogy fenntartsa, hogy ne menjen tönkre. Itt szeretett Erzsébet királyné tartózkodni. Vajon akkor milyen volt a kastély, és milyen volt az ő lelkülete, lelkiállapota, talán itt boldogabbnak érezte magát? Ettől a sok szépségtől körülvéve nehezen tudom felfogni, hogy minket belekényszerítettek egy borzalmas háborúba. Pista a frontról beszélt, és hamarosan én is ott leszek. Fel fogunk ébredni mindebből egy nap, és úgy fogunk majd élni, mint „normális" emberek? Mindez arra ösztönöz, hogy mélyen magamba nézzek. Mindenre fel kell készülni, nehogy meglepetés érjen. Ezekben a napokban Miklóspapáék olyan kedvesek hozzám, nem is tudom, hogy érdemlek meg ennyi kedvességet és szeretetet, és meg tudom-e valaha is hálálni. Viszont ők azt mondják, hogy nekem hálásak... Visszamentem Budapestre, ahol több műtétnél asszisztáltam. Este kollégáim, Andrássy Ilona és Inkey Thecla vacsoráztak nálam, ami nagyon hangulatos volt. Másnap a kórházi kötözés után rögtön kimentem Gödöllőre. Istvánnal játszottunk, és beszélgettünk a szülőkkel, vacsora után pedig visszamentem Budapestre, mert másnap, szombaton reggel Filippo Anfuso olasz követ vitt el autón Elefántra, Szlovákiába a szüleimhez. Ellamamának születésnapja volt, és Papi szeretett volna látni, mielőtt kimegyek a frontra. Ők kérték meg Anfusót, vigyen el autón, s ő ezt nagyon kedvesen meg is tette. Remélem, nem hiszi mindenki, hogy talán utoljára lát, mert hiszen én ott kint a fronton kórházban fogok dolgozni, és tudtommal semmilyen veszély nem fenyeget. Milyen öröm megint Elefánton lenni! Nagy boldogság Frickó bácsit, öreg inasunkat és Jóska bácsit, a kocsist látni! Mindenkivel összeölelkeztünk. Éva nővérem és gyerekei, Mária és Péter is ott voltak. A „hosszú kocsival", amelyiken úgy ül az ember, mint a nyeregben, kimentünk az erdőbe; én hajtottam a lovakat, mint régen — repültünk, akár a szélvész, néha úttalan utakon. Újra gyerekeknek éreztük 139

magunkat. Este pókereztünk, és mulattunk Anfusón, akiről nem is tudtam, hogy ilyen mulatságos, kellemes, tipikus olasz! Sokat nevettünk. Papval szórakoztam legjobban, mert nagyszerűen tudott vicceket mesélni. Amikor végre lepihentünk, eltűnődtem, mi az értelme mindennek — ez megint egy más világ... Másnap, vasárnap szentmisére mentünk. Ellamamit megünnepeltük, és a kis úszómedencébe n fürödtünk. Ott persze eszembe jutott Fiona, a kis szarvasborjúm, „aki" annak idején egyenesen bejött utánam az úszómedencébe, és meg kellett mentenem, hogy meg ne fulladjon. Emlékek, kedves, gyönyörű, megható emlékek. Már ebéd után Anfusóval visszaautóztunk Budapestre, ahol Gyula sógor kivitt autón Gödöllőre. Ott bemutattak egy kitűnő filmet Kenderesről, Istvánról. Vacsora után beszélgettünk. Hétfőn egész délelőtt Istvánnal voltam, utoljára elutazásom előtt, és délután Magdamamával felmentünk Budapestre, ahol ő a rádióban kitűnő beszédet mondott. Nekiláttam a csomagolásnak, mert másnap indulnunk kellett. Sok elintéznivaló volt egy ilyen nagy utazás előtt, hiszen azt sem tudtam, mennyi ideig leszek távol — és vajon tényleg holnap indulunk?

140

10. fejezet

KÓRHÁZVONATTAL OROSZORSZÁGBA PISTA TRAGIKUS HALÁLA

1942. augusztus 11-én reggel kimentünk Magdamamával a Nyugati pályaudvarra, hogy megnézzük a kórházvonatot, amelyikkel Oroszországba utazom. Miklóspapa és Magdamama nálam ebédelt, és azután ment egy dunántúli körútra. Többen is jöttek nagyon kedvesen elbúcsúzni. 3/4 6-kor indultunk el a Nyugati pályaudvarról Apor Gizi nénivel — aki a Vöröskereszt hivatásos főápolónője — és több, ugyancsak hivatásos ápolónővel. Sokan kijöttek a pályaudvarra, hogy elköszönjenek tőlünk. Galántán kaptam még egy búcsúsürgönyt. A szlovák—lengyel határon ébredtünk. Fényképezés. Egész délelőtt kötszereket csináltunk a vonaton, miközben áthaladtunk Oderbergen, Auschwitzon is... Fogalmunk sem volt, hogy ott vagyunk, ahol a világtörténelem legégbekiáltóbb — emberi ész által kiagyalt, megszervezett emberirtása megy végbe. A harmadik napon 1/2 7-kor ébresztettek Lembergben. Autókon mindannyian bementünk a városba. Szörnyű hatással volt rám, amit ott láttam. Német katonák csoportokban vitték ki a zsidókat a városból, mindegyik csoportot egy sárga csillagos zsidó vezette. Érdeklődésemre azt mondták, ezeket nem deportálják, annak jutalmaként, hogy megmutatják, hol laknak, vagy hol vannak elrejtve zsidók! Nehéz volt elhinni. Amit láttam, valóban a saját szememmel láttam. Kunder képviselő és még két másik úr utazott velünk a vonaton, Erős és Pászthói. Mindhárman, úgy látszik, jobboldali beállítottságúak. Nagyon leverten tértek vissza a vonatra: azt hiszem, ezeknek az uraknak is kinyílt a szemük. Tettek is egy megjegyzést, nem tudták eddig, hogy ez így megy... Sok szép kis palota volt Lembergben, ahol biztosan jómódú családok laktak azelőtt, de most elhagyatva, lakatlanul álltak. Egy órakor indultunk tovább, olvastam, majd később egy olasz sebesülteket szállító vonat állt meg mellettünk, amit megnéztünk. Nagyon rossz lett a hangulat, nem is kérdezte senki, akarunk-e bridzsezni, mindenki hamar lefeküdt. A negyedik napon ukrán fogolyvonat állt 141

mellettünk, ezt mindenki fényképezte. Kötszercsinálás. Vacsora után rövid ideig bridzseztünk. Augusztus 15-én este tíz órakor megérkeztünk Kijevbe. Amikor leszálltam a vonatról az elsötétítés miatt kivilágítatlan állomáson, egy._ szerre csak Pista állt előttem. Virágcsokorral fogadtak. Nagy öröm volt a viszontlátás, de a haditudósítók filmeztek, fényképeztek, és a sötétben folyton felvillant a magnéziumfény, ami kicsit zavart. Viszont ennek köszönhetem, hogy van erről a találkozóról fénykép. Pista három.. napos szabadságot kapott, és meglepetésünkre az akkor éppen távol levő Kitzingernek, Ukrajna német katonai főparancsnokának elegáns kijevi villájában szállásoltak el bennünket. A személyzeten kívül csak mi laktunk ott Gyuri inassal, aki odakint Pista tisztiszolgája. Ők tegnap este repültek ide a frontról; Pistának egy Storch repülőgépet bocsátottak rendelkezésére. Ő volt a pilóta, és Gyuri kísérte. Lakásunk nagyon szépen berendezett villa volt. A kényelmes szalonban Pistával háromnapos együttlétünk alatt sokat beszélgettünk. A hosszú távollét után érthető módon rengeteg megtárgyalnivalónk akadt. A viszontlátás öröme ellenére Pista hangulata nagyon borús, szinte kétségbeesett volt. Azt a meggyőződését, hogy ez vesztes háború, itteni élményei csak még inkább megerősítették. Sokat tépelődött azon, miként lehetne Magyarországot megmenteni, ahogy mondta, „a két ellenség közötti helyzetéből". Elhatározta: hazatérése után erről behatóan tanácskozik majd apjával. Átadtam neki édesapja üzenetét, többek között azt, hogy a legrövidebb időn belül térjen vissza Magyarországra. A kormány is kéri, ne maradjon tovább a fronton. Előbb, mint kormányzóhelyettes, látogasson meg egy-két csapattestet az orosz fronton, de ezt is csak röviden. Pista ezt elfogadta, és kérte, ha én leszek előbb otthon, mondjam meg apjának, hogy a németek most már menthetetlenül elvesztették a háborút, tűrhetetlen, ha katonáinkat beleegyezésük nélkül viszik oda, ahová ők akarják. Ő maga sem itt a harctéren, sem otthon nem tud már segíteni. Azt, hogy milyen kétségbeejtő volt a katonák felszerelése és kiképzettsége a fronton, részletesen csak évekkel a háború után olvastam, de azt tudtam, hogy folyton mentek a kérések a németekhez, megfelelő felszerelést sürgetve. A német vezetőség ígért és ígért - de a fegyverszállítási ígéretek csak ígéretek maradtak. Pista persze tudta ezt, és érezni lehetett lehangoltságát, reménytelenségét, amikor megjegyezte, hogy itthon már semmit sem lehet tenni. E három nap alatt elmondott nekem mindent, amit apjával tudatni akart, és amellett beavatott titkos tervébe. Világosan látta, nem tud már 142

itthon az ország helyzetén változtatni. Ezért úgy döntött, hogy hazatérte után a legrövidebb időn belül kirepül Angliába vagy az Egyesült Államokba - ahol szükség volna valakire, aki a tényekről hatásosan tudná tájékoztatni a szövetségeseket -, és megpróbálna ott valamit ten ni hazája érdekében. Nekünk azonban, a családnak - mint mondta - nem szabad tudnunk erről. Már kitervelte az egészet, ám nem fog bennünket a részletekbe beavatni, nehogy még jobban nehezítse apja helyzetét. Ha szükség van rá, el is ítélhetjük hivatalosan mint árulót. Nagyon határozottan leszögezte: otthonról már nem lehet Magyarországon segíteni. Annál is kevésbé, mert nagyon sokan vannak még, kivált a katonai vezetők között, akik hisznek a német győzelemben. Sok egyéb fontos mondanivalónk volt, és annyira örültünk a viszontlátásnak, hogy bár óvatosságból nem beszéltünk hangosan, még ma sem tudom megérteni, hogyan lehettünk olyan könnyelműek, vagy talán inkább feledékenyek, hogy nem számoltunk „idegen fülek" jelenlétének lehetőségével. Még Budapesten, a várpalotában is figyeltünk erre, és megvizsgáltattuk a telefonokat stb. Utólag tudtam meg egy német tiszttől, hogy a kijevi lakás rejtett mikrofonokkal volt felszerelve! Hogy is nem jutott eszünkbe - a kiváló mérnöknek és az elővigyázatos ápolónőnek -, hogy lehallgathatnak! Ez most úgy tűnik fel nekem, mint valami fatális, elkerülhetetlen dolog, mint „a sors keze". Néha úgy érzem, mintha tőlünk függne, hogy mit választunk, mit cselekszünk, hogy van szabad akaratunk. De aztán olyan események történnek, amelyek nyomán úgy látszik, mintha irányítanának bennünket. Ez a háromnapos kijevi találkozás nagyon boldog epizód volt, annak ellenére, hogy a jövő félelmetesnek, sőt ijesztőnek tűnt. Próbáltam átgondolni a holnapot: ha Pista kimegy Angliába vagy Amerikába, mi lesz majd velem és Istvánnal? Előbb-utóbb a németek elveszítik a háborút, ami otthon nagy megrázkódtatásokkal jár, minket talán elhurcolnak - de erre nem is kell most gondolni, valahogy csak megmenekülünk, és az ország biztonsága megmarad... Partra szállnak az angolok Dalmáciában, és Pista velük jön majd vissza minket megmenteni... Az első nap vasárnap volt, így nem keltünk korán. Élveztük az együttlétet - Gyuri hozta a bőséges reggelit. Tizenegykor autóval mentünk várost nézni, templomokat, gyönyörű kolostort, ahol egy idős, kopott ruhás asszony vezetett minket, és tökéletes angolsággal magyarázta a freskók és ikonok történetét. Látszott, hogy jobb időket látott ez a 143

19 P

szegény hölgy, szép is lehetett valamikor, talán valamelyik ismert arisz_ tokrata családból származott. Kérdeztük, hogy hívják, de nem volt haj_ landó beszélgetésbe bocsátkozni. Mondtam Pistának, ha minket is elsöpör a kommunizmus, talán egyszer majd én fogom a királyi várba n vezetni a turistákat. Mindenre fel kell készülni, nehogy váratlan meglepetés érjen! Később Gizi néni is csatlakozott hozzánk. Délután kettesben mentünk sétálni a Dnyeper folyó partján — tudom, hogy Gyuri tisztes távolból, diszkréten kísért minket. Sokat fényképeztem, de ezek a felvételek mind elvesztek, csak a Távirati Iroda néhány felvétele maradt meg. Bementünk egy üzletbe, és csodálkoztunk, hogy üres volt, nem láttunk árut, de kérdésünkre sok minden került elő a pult alól. Azt mondta a tulajdonos vagy kiszolgáló, hogy eldugnak mindent, mert félnek, hogy németek jönnek az üzletbe, akik elviszik az árut, és nem fizetnek. Örömmel hallottuk: a magyaroktól nem félnek. Vacsora után megint hosszasan elbeszélgettünk. Gyönyörű, napsütéses nap volt. Másnap tizenegy órára bementünk a V/2. magyar kórházba, ahová mostantól beosztottak. Ezen az első délelőttön vérátömlesztésnél és vakbélműtétnél asszisztáltam. Utána cigarettát osztottam a sebesültek között, és beszélgettem velük. Pistával ebédeltünk, és utána pihentünk. Öt órára bementünk a kórházba, ahol előadást rendeztek a másnapi Ilona-nap, névnapom alkalmából, és ünnepeltek. Pista felszólalt; megköszönte a jókívánságokat, mondván, hogy „elkényeztetitek a feleségemet". Autóval körülnéztünk a városban, és megittunk egy pohár sört a Dnyeper folyó partján. Nem szeretem az alkoholt, de ez alkalommal én is ittam Pistával egy kis pohárral. Vacsora után a villában újságokat olvastunk. Kedden, az utolsó napon, egyedül mentem be a kórházba szolgálatra. Egyedül operáltam ki egy lövegszilánkot, amikor egyszerre észrevettem, hogy fényképeznek. Szerencsére engem ez nem nagyon zavart, mert túlságosan lekötött a munkám. Gizi nénivel kimentünk az állomásra egy sebesülteket hozó vonat elé, de a vonat nem érkezett meg. Visszasiettem Pistához a villába, aki leveleket írt. Pista és Gyuri aznap repült vissza a frontra Nyikolajevkába. Ilyen zavartalanul és ilyen közel talán sosem voltunk egymáshoz, mint itt, Kijevben. Együtt ebédeltünk; világosan emlékszem, Pista megemlítette azt is, hogy mindeddig — szerencsére — semmiféle kitün* Függelékben: Horthy István két levele édesapjához a frontról. 144

tetést nem kapott a németektől, de élete legrosszabb napja lenne, ha kitüntetést kapna tőlük. „De ne félj, úgysem adnak!" — tette hozzá. engem mindig érdekelt a repülés — Pista tanított meg repülni, ő volt az oktatóm odahaza is, és viszontagságos nászutunk során is, amikor Olaszországon, Észak-Afrikán, Palesztinán, Szírián, Törökországon és Bulgárián át repültünk a kis Arado sportgéppel, rádió és vakrepülőműszerek nélkül. Mesélt is nekem mindig a repüléseiről. Ekkor már túl lső lé győzelmén, de kérdésemre erről — szokásos szerényvoltévelső — csgaik nagyon szűkszavúan mesélt, és mindjárt másra terelte a szót. Pedig engem a részletek nagyon érdekeltek volna, és gondoltam, hogy lesz majd ezek megbeszélésére más alkalom. A többi között leírta az általa repült Héja gépnek azt a kellemetlen tulajdonságát, hogy szűk kanyarban könnyen megcsúszik. Elmondta, ez vele 4000 méter magasságban fordult elő. Mesélte, hogy szűk kanyart vett, a gép megcsúszott, dugóhúzóba került, és milyen szerencséje volt, hogy ez abban a magasságban történt, mert ki tudta emelni a gépet a csúszásbál. Azt mondta, ez azért is szerencsés volt, mert most már tudja, hogy erre különösen ügyelni kell. (A két nappal ezután bekövetkezett baleset hivatalos megokolása az volt, hogy a zuhanás a pilóta hibájából történt, aki 300 méter magasságban szűk fordulót vett, mire a gép dugóhúzóba került. Amilyen elővigyázatos, jó pilóta volt Pista — és a két nappal azelőtt elmondottakra való tekintettel —, nekem ez a megokolás elfogadhatatlan marad. Érdekes utólag megállapítani, hogy Pista a fentieket milyen részletesen mesélte el nekem. A 4000 méteren történt esemény egyébként még otthon, Szolnokon történt. [Ezt Pirithy Mátyás pilóta visszaemlékezéseiben fedeztem fel.] Ezért nem tudok megszabadulni az érzéstől: mintha valami tudat alatt ösztönözte volna, hogy az esetet nekem alaposan megmagyarázza, hogy ezzel majd tanúskodhassak.) Csomagoltunk, és nagy, kényelmes autóval vittek ki a repülőtérre, ahol Pistával elbúcsúztunk egymástól. Nem utólagos képzelődés, de a búcsúzás pillanatában olyan kedvesen és szeretettel nézett rám, mint talán még soha. Két kezével megfogta a két karomat, megszorította, mélyen a szemembe nézett biztató, erőt adó tekintettel, és utána olyan búcsúcsókot adott, amilyent azelőtt mások jelenlétében sosem kaptam tőle. Lefényképezték ezt a pillanatot, de hangulatát, sajnos, csak az én arckifejezésem tükrözte vissza, mert Pista háttal van a képen. Ám így is jól örökítették meg ezt a jelenetet... Emléke három utolsó, nagyon boldog napomnak. Fogalmam sem volt, hogy utoljára nézek Pista 145

szemébe, de valahogy ez a pillanat úgy megmaradt bennem, mintha csak tegnap lett volna. Apor Gizi néni is velünk volt. Pista beült a pilótaülésbe, Gyuri a mögötte lévő ülésbe, és elindult a gép. Néztem utána, nem vettem le a szememet róla, mikor az égen már csak egy kis pont látszott, akkor is néztem, pedig nem látszott semmi. Valami különös, leírhatatlan érzés volt a szívemben. Ezt a pillanatot nem lehet elfelejteni. Életemben soha többé nem tudtam eltávozó repülőgép után nézni, annyira fájó maradt ez az emlék. Gizi nénivel visszamentünk a városba; átköltöztem a villából a kórházba, ahol egy kis szobát bocsátottak rendelkezésemre. Miután egy műtétnél asszisztáltam, elmentem egy másik kórházba cigarettát osztogatni és a betegekkel beszélgetni. A testvérekkel vacsoráztam. Nagyon fáradt voltam, de írtam egy levelet Pistának — amit már nem kapott meg. Reggel hétkor mentem be az osztályra; mosdatás, ágyazás. Nyolc órakor reggeli. Azután vakbélműtét — vérzésekkel. Egy térdműtét és egy próbapunkció. Röntgenezések, 1/2 2-kor ebéd — pihenés —, azután kötözések, gipszelések. Sétáltam a kertben. Nyolckor vacsora a testvérekkel, utána kellemes beszélgetés, rádiózás, otthoni üzeneteket hallgattunk. Augusztus 20-án, Szent István napján, csütörtök reggel a kórteremben dolgoztam, majd utána elmentünk a kórház főápolónőjével, Marschalko Zsófiával, a magyar Katona Otthon felavatására. A nagy épület előtt volt tábori mise, ahol legelölre tettek nekem egy imazsámolyt. Fogalmunk sem volt, hogy Pista már nincs az élők sorában. Visszamentünk a kórházba, és én ruhástól ráfeküdtem az ágyra pihenni, amikor a főápolónő bejött a szobámba, odajött az ágyam mellé, és azt mondta: „Ugye nem fog rám haragudni?" „Miért haragudnék rád?" — feleltem. Akkor bökte ki nagy nehezen, hogy Pista lezuhant a gépével. „De él, ugye, él?" — mondtam, de ő csak rázta a fejét. Kértem, hagyjon egyedül. Mintha megbénultam volna, nem voltam felkészülve arra, hogy Pistának baja történik — odamentem az ablakhoz, kint sütött a nap. Magamban csak azt hajtogattam, ha ez igaz, akkor nem süthet a nap... nem lehet igaz, mert süt a nap... Egy idő múlva visszajött a főápolónő. Megkértem, intézkedjék, hogy azonnal hazamehessek Magyarországra, mert Pista szüleihez kell mennem. Azt mondta, elintézi, de nem akarják, hogy repüljek a baleset után. Nem értettem a logikát, de nem ellenkeztem, mondtam, hogy 146

kérjen Gizi nénitől felmentést a munkámból, és engedjenek azonnal indulni. Mintegy transzban csomagoltam össze kevés holmimat. Késő délután elindultunk autóval, előttünk és mögöttünk fegyveres katonák kísértek hadijárműveken. Kérdésemre azt mondták, erre szükség van a partizánveszély miatt. Ha ez a veszély fennállt, miért nem hagytak repülni? Végtelennek tűnt számomra az utazás. Azt mondták, hogy Zsitomiron át Vinnyicába megyünk, mert ott meg tudunk hálni. Az volt az érzésem, hogy kínoznak. Végre reggel négy órakor megérkeztünk Vinnyicába, és vadonatúj épület előtt álltunk meg. Bevezettek egy nagyon szép kis hotelszobába vagy vendégszobába; kértem, ne maradjunk sokáig. Egyszer csak belépett egy német tiszt, „Heil Hitler"-rel köszönt, és azt mondta, a Führer személyesen szeretné kifejezni részvétét. Csak ámultam, és akkor ébredtem rá, hogy ez bizonyára Hitler főhadiszállása. Pontosan emlékszem, hogy mit mondtam: „Sagen Sie Ihrem Führer, dass ich nur eines möchte, so bald wie möglich nach Ungarn zurückzukehren." (Mondja meg a maga Führerének, hogy csak egyet szeretnék, mielőbb Magyarországra visszatérni.) Egy pillanatnyi csend következett, miközben néztük egymást, és a tiszt azt mondta, ezt jelenteni fogja a Führernek. Kisvártatva visszatért, és azt mondta, hogy a Führer eltekint a személyes részvétnyilvánítástól, és saját repülőgépét bocsátja rendelkezésemre holnap korán reggel. Azzal megint „Heil Hitler"-re lendítette a karját, sarkon fordult, és elment. Ez lett volna az egyetlen alkalom, hogy a Führert személyesen megismerjem, de ez volt a legutolsó dolog, amire akkor vágytam. Mit tehettem volna? Nem akartam Hitler privát repülőgépén visszaérkezni Magyarországra! De túlságosan kába voltam, nem is tudtam, mindez álom-e vagy valóság. Ruhástól feküdtem az ágyra, de nem tudtam behunyni a szememet. Csak később éreztem felháborodást amiatt, hogy a magyarok közül senki nem mondta nekem, hogy ez Hitler főhadiszállása, tehát szinte a hátam mögött kiagyalt terv lehetett ez. Talán sejtették, hogy semmi esetre sem jöttem volna ide, ha megkérdeznek? Talán tudták, és azért nem kérdeztek. Marschalko Zsófiának, a főápolónőnek kellett volna ezt velem közölnie, és kikérnie véleményemet. Az biztos, hogy ebben a németek keze volt, Hitler tudta nélkül nem vittek volna oda, és most, hogy az általuk gyűlölt kormányzóhelyettes már nem élt, úgy kezeltek, mintha barátok volnánk. 147

Korán reggel beszálltam a repülőgépbe. Egyedül hagytak, senki sem szólt hozzám, aminek örültem. Egyenesen Budapestre repültünk, ahol a repülőtéren várt Kállay miniszterelnök és többen az én családomból. Kállay Mica mindig megtalálja a megfelelő szavakat, ritka jó barát. Egyenesen Gödöllőre vittek, ahol beszaladtam a nappaliba, és ott találtam Miklóspapát, Magdamamát és Gyulát. Egymás karjába borulva sírtunk, nem volt szükség szavakra, mindannyian meg voltunk döbbenve, megszédülve ettől a tragédiától. Még mindig hihetetlen volt, hogy Pista tényleg nincs közöttünk, ezt egyformán éreztük. Borzasztóan sajnáltam őket! Aznap hangzott el Kállay Miklós miniszterelnök rádiószózata: „István király napján, az ezeréves dicsőséges magyar múlt ünnepén szörnyű csapást mért a sors nemzetünkre. Vitéz Horthy István repülőfőhadnagy, Kormányzó urunk fia, a magyar Kormányzóhelyettes, az első arcvonalban hősi halált halt. A dicsőséges történelmi napon a magyar jövő reménysége életét áldozta a dicsőség mezején. Mély gyászba borult az ország, fiatal Özvegye, kis Fia. Minden magyar, egész népünk. Sok anya remegve félti mostan fiát, de minden magyar anyának, embernek a legnagyobb veszteségét szenvedjük. István király, a Szent, az Országgyarapító Jobbja intésre emelkedett mindnyájunk felé. Ő is elvesztette fiát, de nemzete megmaradt, és nagygyá lett. A csapás napján jelképet kell látnunk, hitünkkel a megnyilatkozás nagyságáig kell emelkednünk, hogy kötelességünket a nemzetért, a jövőért, a többi kint harcoló bajtársért itthon, akik pedig kint vannak, az országért és a magunk becsületéért, úgy teljesítsük, és mindenki úgy teljesítse, ahogy azt magába szállt, de meg nem tört, nem csüggedő, örökéletre hivatott, csapásban, balsorsban újra keményedő nemzet minden fiának most még inkább teljesítenie kell. Példa van előttünk! A nemzet pedig gyásznapján még rajongóbb, szeretőbb, könynyes szemmel néz Kormányzója és Hitvese felé. Erezzük, hogy milliók vannak velük gyászukban és borulnak le az áldozat előtt, amit az Apa és Anya adott nemzetének. Mindnyájan és egyenként járulunk Kormányzónk elébe, kérve-kérjük, hogy mint országgyarapító Szent István, maradjon erős, vezessen, mert ő a nemzet hite, bizalma, biztonsága, ereje. Horthy Miklóst nehéz órákban adta nekünk a gondviselés, azóta is mint egy ember áll mellette a nemzet, ma jobban, mint valaha. És mert ilyenek az apák és ilyenek a fiúk: örök a magyar."

A következő napokra csak homályosan emlékszem. Csak azt tudom, hogy mindannyian Gödöllőn voltunk, és amikor — augusztus 25-én ;ista koporsója megérkezett az Országház kupolacsarnokába, elmentünk a Parlamentbe a koporsónál imádkozni. Amíg ott tartózkodtunk, kiürítették a parlamenti kupolacsarnokot. Gyuri inas elhozta nekem Pista karóráját, amely 5 óra 07 perckor állt meg. Többen küldtek fényképeket, ezeken láttam később és olvastam a leírásokat, hogy milyen gyönyörű szertartást rendeztek Kassán, amikor befutott oda a koporsót szállító vonat, ahol azzal a nemzetiszínű lepellel borították le, amely valamikor a száműzetésből hazahozott nagy fejedelem, II. Rákóczi Ferenc koporsóját takarta. Már ott is hatalmas tömeg vonult el a koporsó előtt egy órán át, mialatt a vonat ott tartózkodott, és ugyanez történt Miskolcon. A kórházban ápolt sebesült honvédek is virágot küldtek hősi halott bajtársuk ravatalára. A koszorúkat és a virágtömeget nem győzték felrakni a vonatra. Azt is csak a képekről láttam, hogy a főváros százezres tömegei zarándokoltak a ravatalhoz, és ahogy az emberek sírtak az utcán. A Déli pályaudvarra érkező a vonat mozdonyának kéménye alatt, gyászfátyollal borított óriási bronzkoszorú volt, közepén a magyar címerrel. Zsoltárénekek és a Himnusz következett, miközben ágyútalpra helyezték a koporsót. A tölgyfa koporsón a kormányzóhelyettes főhadnagyi sapkáját és tiszti tőrét helyezték el. A gyászmenet — a koszorús kocsik hosszú sora — végigvonult Budán, a Lánchídon át az Országház felé, az útvonalon végig hatalmas tömeg várakozott. A Honvédségi Közlöny augusztus 20-i keltezésű különszáma, gyászkeretben, Gyászparancsot közölt.

148

149

„Honvédségünket szörnyű csapás érte. Ma reggel 5 órakor a Kormányzóhelyettes Úr Őfőméltósága, vitéz nagybányai Horthy István, mint repülőfőhadnagy, szolgálata teljesítése közben hősi halált halt. Július elsején vonult ki saját elhatározásából a harctérre, hol mint repülőrajparancsnok teljesített szolgálatot. Magatartása úgy harcban, mint harcon kívül példás volt. Emellett kitűnő bajtárs és melegszívű elöljáró volt, aki alárendeltjeivel bajt és örömet egyaránt megosztott. Nemes, egyszerű és szerény egyéniségével, kiváló szaktudásával és egyéni teljesítőképességével messze-messze kimagaslott. Példás életéből és hősi halálából merítsünk erőt és hitet, hogy kötelességünk teljesítésében hozzá és hősi emlékéhez méltók lehessünk. Emlékét a Honvédségben örökké őrizni fogjuk.

Augusztus 27-én volt a Parlament kupolacsarnokában a gyászszertartás, ugyanott, ahol hat hónappal ezelőtt tette le esküjét a kormány_ zóhelyettes. Arról mi csak a temetés után értesültünk, hogy mielőtt a gyászmenet megérkezett volna, a Parlament főbejárata után következő teremben lezuhant a középső óriási csillár! Azonnali intézkedéssel sikerült ezt eltávolítani, és így zökkenőmentesen átvonulhatott a részt vevő, gyászoló közönség. Magdamama és én kísértük Miklóspapát, mindketten fekete fátyolos kalapban, ami teljesen eltakarta arcunkat. Miklóspapa keményen, mereven ment mellettünk. A kupolacsarnok tömve volt. Amikor a hatalmas virágborított ravatalt először jobban szemügyre vettem, elállt a lélegzetem, mert Pista kitüntetései között, méghozzá legelöl, két magas német rendjel volt párnán kirakva. Csak akkor néztem először körül, és egészen közel mellettünk Ribbentrop német külügyminisztert láttam, valószínű, ő hozta magával ezeket a kitüntetéseket — mint ahogy később hallottam: „a hősnek, aki közös ügyünkért esett el"! Még fülemben csengtek Pista szavai, hogy élete legrosszabb napja lenne, ha kapna egy német kitüntetést! „De ne félj, úgysem adnak." Fel akartam kelni, odamenni a ravatalhoz, kezembe venni a két kitüntetést, és Ribbentrop arcába vágni. Olyan erős volt ez az impulzus, hogy egyik kezemmel meg kellett fognom a másikat, s szinte így visszatartanom magamat. Gondoltam: mi lenne a reakció? Miklóspapának talán csak bajt okoznék, nagy skandalum lenne, de tudom, hogy Pistának elégtételt jelentene. Pár percig haboztam, tusakodtam, mélyen lélegeztem, hogy tisztán tudjak gondolkozni, aztán felülkerekedett bennem a gondolat, hogy most már mindegy, most már úgyis minden mindegy. Ravasz László kálvinista püspök mondta a gyászbeszédet, és utána a Szózatot énekelték. Aztán lassan elindultunk, elöl a koporsó, közvetlenül utána Miklóspapa, Magdamama és én, mögöttünk a család, és azután a külföldi díszvendégek: olasz részről Ciano külügyminiszter, német részről Ribbentrop külügyminiszter, Keitel vezértábornagy és egy egész német küldöttség(!), a japán császár és a bolgár király képviselője, valamint több más állam képviselői. Őket követte Serédi Jusztinián bíboros hercegprímás, József királyi herceg, Kállay Miklós

miniszterelnök, a képviselőház és a felsőház elnöke, a kormány, a püspöki kar, a tábornoki kar tagjai, és mindazok, akik a szertartáson részt vettek, követték a koporsót a Nyugati pályaudvarig. Az út mentén hangosan zokogó emberek fejezték ki megrendült együttérzésüket. Menet közben megszólaltak a légiriadó szirénái, de senki sem mozdult, senki sem sietett az óvóhelyekre, mindenki áhítattal a helyén maradt. A gyászmenet sem vett tudomást a légiriadóról. A pályaudvaron várt ránk a Turán, a kormányzó különvonata, és a mellette lévő vágányon egy másik hosszú különvonat, mely a temetésre meghívottakat vitte Kenderesre. A gyászvonat mozdonyának elejére hatalmas, gyászfátyollal letakart magyar címer került, a mozdony felületére a meghatott MÁv-osok apró fekete zászlókat tűztek. Hosszú sorban vigyázzban állt a vasutasok fehér kesztyűs, gyászszalagos küldöttsége, kezükben fekete fátyollal letakart kalauzlámpa, amelynek lángját abban a percben gyújtották meg, amikor a vonat kigördült az állomásról. Később mondták nekem, hogy a jelenlevők aznap szabadnaposok lettek volna, mert előzőleg szolgálatban voltak, de önként jelentkeztek mindahányan. A belső termekben emeletmagas fekete drapériák borították a falakat. Amikor a koporsót hozó ágyútalp befordult, felhangzott a Himnusz. A királyi váróterem előtt a légierő honvédei emelték le a koporsót az ágyútalpról, és vállukon vitték az üvegcsarnokba. Ágyúlövések és a nemzeti imádság hangjai mellett, vasutasok lámpásos díszsorfala előtt hagyta el a vonat a pályaudvart. Minden állomáson, amelyen áthaladt, ott álltak a vasutasok a gyászfátyolos kalauzlámpákkal. Micsoda tiszteletadás volt ez az elnöküknek! A fekete lepellel bevont kenderesi állomásról a gyászmenet a családi kúria elé ment, ahol harangzúgás közepette felállították a katafalkot. Itt Révész Imre püspök mondott imát, majd megindult a gyászkocsit kísérő menet a Horthy család ősi kriptájához. Ott helyezték örök nyugalomra Horthy Istvánt. A temetés után itt is valóságos zarándoklat indult meg a sírbolthoz. Táviratok, levelek, versek tömege érkezett ezután, de ezekből a megható megnyilvánulásokból csak egyet említek, ami engem különösen megérintett. Egy tizenkilenc éves fiatal fiúnak a temetés napján írt naplófeljegyzése évekkel később jutott el hozzám. „Vitéz nagybányai Horthy István ravatalánál: 1942. augusztus 26-án a felkelő napsugár hosszú sorokban kígyózó sokaságot talált az Országház előtti téren. Szomorú, könnyes szemű embereket, akik

150

151

Éljen a Legfelsőbb Hadúr, Magyarország Kormányzója, és éljen az örök Magyar Haza. vitéz Bartha s.k., vitéz Szombathelyi vezérezredes s.k.

néhány órával hamarabb vetettek véget éjszakai pihenésüknek, hogy a mindennapi munkájuk megkezdése előtt utolsó búcsút mondjanak hazánk legifjabb nemzeti hősének, vitéz Horthy Istvánnak. A hosszú sorokban hivatalnokok, egyszerű munkásemberek, diákok és síró aszszonyok álltak egymás mellett, és igyekeztek lassú menetben az Országház kupolacsarnokába, hogy egy néma könnycseppel vagy egy szál virággal búcsúzzanak megújhodó országunk tölgyfa koporsóba zárt egyetlen reménységétől. Bent pedig az ifjú hős a testőrök sorfala között pihenve fogadja az utolsó tiszteletadást némán, de mi mégis mintha hallanánk az érces férfihangot: »a parancsot végrehajtottam!« Álljunk meg egy percre mi is most ennél a ravatalnál, és emlékezzünk. 1942. augusztus 20-án reggel aranyló napsugár simogatta végig az ünnepi díszbe öltözött Budapestet, amikor a Szent Jobbot vivő körmenet elindult a budai Várkápolnából. Ki hitte volna, hogy ez az aranyló napsütés egy ifjú élet tragikus végét jelenti? Ki gondolta volna ekkor még, hogy István király égi trónusa mellett ott áll már István repülőfőhadnagy is, hogy híven utolsó táviratának szavaihoz, lélekben vegyen részt a magyar körmeneten. A menet a Mátyás-templom elé érhetett, amikor újra időszerűvé Széchenyi István halála óta talán a legidőszerűbbé - váltak Arany János szavai: Egy szó nyillallott a hazán keresztül, Egy röpke szóban annyi fájdalom, Éreztük, amint a föld szíve rezdül, És átvonaglik róna, völgy, halom. Az első hír, midőn a szót kimondta, Önön hangjától vissza döbbene. Az első rémület kétségbe vonta: Van-e még a magyarnak Istene? És ekkor valóban végignyilallott a szó a hazán és az emberi lelkeken, és éreztük, amint a Föld szíve rezdül, s átvonaglik a magyar róna. Álltunk, és úgy éreztük, hogy most fog összeomlani minden, de minden, amiben eddig bíztunk, és ami boldog reménységünk volt. Egy ország gyászba öltözött. Elhallgatott a zene, elmúlt a jókedv, s a máskor oly fényes csillogású Szent István-nap szomorú gyásznappá változott. Több volt ez, mint haláleset, és a fájdalom kettős volt, mert hiszen a költő szerint is: 152

Csak ha bimbófővel asznak a virágok, óh, az fáj, Ha reménye új tavasznak, most születve sírba száll Ezt éreztük mi is, és keserű volt a fájdalom, mert hiszen mi is az új tavasz reménységétől búcsúztunk ezekben az órákban. Az új magyar tavasz reménységétől. Szavai még itt élnek közöttünk, hangja még itt cseng a fülünkben: »... hívom a magyar ifjúságot a repülő-életpályára!« Őt azonban már hiába keressük itt közöttünk. Elment, hogy az ifjúság örök mintaképe legyen az, akiben a mi gyarló szemünk csak földi vezért látott és akart látni. És ekkor gondoltunk az édesapára. Gondolatban ekkor együtt volt az egész nemzet a királyi várban. Egy édesapa a legkedvesebb fiát veszítette el... mi a testvérünket gyászoltuk, és a gyász első perceiben együtt akart lenni a nagy család." A BALESET KÖRÜLMÉNYEI Pista halálának 50. évfordulóján kiadtam egy könyvet Horthy István repülő főhadnagy tragikus halála címmel. (Auktor Könyvkiadó, Budapest, 1992.) Az késztetett e könyv kiadására, hogy egyre-másra jelentek meg cikkek, visszaemlékezések, egymással vitatkozó írások a végzetes repülőbalesetről. A kanadai Magyar Szárnyak már 1978-ban közreadta az addigi kutatások összegyűjtött adatait, legutóbb pedig, 1989-ben, Bujtás László publikált Budapesten egy terjedelmes könyvet „Hogyan történt? 1942. augusztus 20. 5 óra 7 perc. Horthy István repülő főhadnagy és kora eltérő megközelítésben" címmel. Ezenkívül megjelent Ortutay Tivadar „Két világháború sodrában" című emlékirata is ő Horthy Istvánnak a keleti fronton segédtisztje és személyi tolmácsa volt. Mindannyian részletesen beszámolnak a tragikus eseményről. Újabb szemtanúk is jelentkeztek nálam, olyanok, akik ott mindjárt tanúskodtak, de beszámolójukat nem továbbították - vallomásaik jegyzőkönyvét azonban fel tudtuk kutatni a hadtörténeti levéltárban, és a róluk készült fénymásolatok a könyvben vannak. De a legfontosabb az volt, hogy sok év után találkoztam megint a mi szeretett Gyuri inasunkkal, aki nyolc évig állt Pista szolgálatában, és házasságkötésünk után felesége, Szidi is az én alkalmazottam lett. 153

Amikor Pista kiment a hadműveleti területre, magával vitte Gyurit mint tisztiszolgáját. Gyuritól megtudtam, hogy az egész frontszolgálati idő alatt naplót vezetett, amelyet felajánlott nekem. Érthető izgalommal vettem a kezembe Farkas Györgynek — a mi Gyurinknak — kézzel írott naplóját, amelyben napról napra feljegyezte a fronton történteket. Leírásából, elbeszélésének módjából csalhatatlanul éreztem, hogy minden szava igaz. Olyan pontosan, okosan rög.. zíti az akkori eseményeket, s bennük olyan híven eleveníti meg Pista személyét, hogy a felidézetteket szinte saját szememmel látom, mintha csak ma vagy tegnap történtek volna. Pistát pontosan olyannak mutatja, amilyennek én ismertem. Hálával és köszönettel tartozom neki (és tartozik egész családunk) ezért a ritka ajándékért, amelynek létezését nem is sejtettük. Mielőtt e naplóból idézném a legfontosabb részleteket és a tanúk vallomásait, hadd utaljak itt röviden egy-két összefüggésre, amelyet talán nem árt figyelembe venni, ha elfogulatlanul akarjuk mérlegelni a szerencsétlenség bekövetkeztének okait: Amikor Pistát 1942. február 19-én a magyar Országgyűlés közfelkiáltással kormányzóhelyettessé választotta, bel- és külföldről egyaránt özönlöttek a jókívánságok, az üdvözlő táviratok. „Szövetségeseink" közül csak egyetlen ország nem hallatta szavát: a német Harmadik Birodalom, Hitler náci Németországa. Most már ismeretes, hogy Goebbels propagandaminiszter milyen gúnyos kitételekkel kísérte naplójában ezt az aktust. Apósom részletesen beszámol erről emlékirataiban. Hogy a vezető náci körök hogyan vélekedtek Horthy Istvánról, arról ékesen tanúskodik Dietrich von Jagow budapesti német követ 1942. február 23-án kelt terjedelmes jelentése, amely elsősorban szélsőjobboldali és nyilas forrásokból merítve a leggonoszabb személynek ábrázolja férjemet, kiemelve angolbarátságát, náciellenességét, valamint különösen azt, hogy nem átall zsidó körökkel barátkozni. A terhére rótt vádak között szerepel az is, hogy amikor a MÁVAG vezérigazgató-helyettese volt, megakadályozta bizonyos német üzleti elképzelések megvalósulását. „Németország tehát csak a legrosszabbat várhatja tőle a jövőben." Ha lehallgatták kijevi tartózkodásunk során folytatott beszélgetésünket, és ezáltal a náci vezetés tudomást szerzett Pista titkos terveiről, akkor — ismerve módszereiket — nem nehéz elképzelni, hogy megpróbáltak tenni valamit Horthy István — e számukra kényelmetlen személy — mielőbbi félreállítására. 154

Ha most minderre visszagondolok, még jobban kitűnik, mennyire ésszerűtlen volt ennek a frontszolgálatnak a végrehajtása. Bárhogyan ment is ki Pista, kellett volna egy testőrség, amelynek tagjai állandóan vigyáznak rá, hiszen annyi ellenséggel volt körülvéve. 0 ezt nyilván nem akarta volna, mert nem tűrte a kivételezést, de beleegyezése nélkül is meg kellett volna ezt oldani. Csupán annyi történt, hogy beosztották mellé Szabó László vezérőrnagyot, aki nem volt erre alkalmas, és — enyhén szólva — nem vette eléggé komolyan feladatát. Mindezt figyelembe véve, nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy valami elkerülhetetlen, végzetszerű játszott itt közre. Az a tény, hogy Szent István napján történt a baleset, minthogy a Horthy család tradíciója szerint minden elsőszülött fiút első szent királyunk után Istvánnak kereszteltek, szintén megerősíti bennem ezt az érzést. Itt nem egy hamis magasabb rendű elhivatottságot akarok sejtetni, kizárólag az vezet erre a megállapításra, hogy életem folyamán szerzett tapasztalataim világosan megmutatták: nincsenek véletlenek. Mindennek van mélyebb értelme, csak legtöbbször mi nem tudjuk ezt felfogni — ahogy erre Markotay-Welsz Jenő is utalt Pistáról irt megemlékezésében. A baleset leírására visszatérve, mindig az volt az érzésem, hogy a körülményeket sem vizsgálták ki kellő alapossággal. Gyuri inas naplóját olvasva, csak megerősödött bennem ez az érzés. A repülőgép maradványait összecsomagolták és elszállították, de nem őrizték, és addig már sok darabot széthordtak. Ez nem csak feltételezés a részemről. Farkas Gyuri megbízható beszámolóján kívül még évekkel később is kaptam erre bizonyítékokat: leveleket, amelyekben elmondják, hogy még most is őrzik az emléket, amit a lezuhant gépből hoztak magukkal. Nemrég megjelent egy cikk, amelyben egy hősi halált halt repülő édesanyja elmondja, hogy birtokában van két repülőgép-alkatrész. Fia a gép roncsai közül kiemelte ezeket, bár tudta, hogy ez szigorúan tilos, de szeretete és tisztelete erősebbnek bizonyult... A két alkatrészt átadta egy repülőtisztnek, akitől megtudtam, hogy mindkettő a szolnoki múzeumban van letétbe helyezve. Az akkori hamis híresztelések közül az volt a legalávalóbb, amelyik azzal vádolta Horthy Istvánt, hogy ittasan szállt fel, mivel előző este a bajtársaival István-napot tartott. Ezt a nácik és a nyilasok terjesztették. Attól eltekintve, hogy inasának, Farkas Györgynek a naplója egyértelműen megcáfolja ezt a vádat, a következő tények is bizonyító erejűek: * Függelékben: Vitéz Markotay-Welsz Jenő kormányfőtanácsos emlkező szavai Horthy Istvánról. 155

L Pirithy Mátyás pilóta emlékezéseiben részletesen leírja a baleset előtti estét, amelyen jelen volt (Pirithy Mátyás: „Mátyásföldtől Banks_ townig. Egy öreg sas emlékezik"), 2. Pista református volt, és nem augusztus 20-án, hanem december 26-án tartotta nyilván névünnepét, 3. Magam is tanúsíthatom, hogy soha, amióta ismertem, egyetlen alkalommal sem láttam ittasan a férjemet. Etelben, italban igen mértékletes volt — ezt sokan mások is megírták. Farkas Gyuri naplójából csupán részleteket közlök, hogy érzékelhető legyen az akkori helyzet. Aki teljes egészében el akarja olvasni, megtalálja az általam kiadott könyvben („Horthy István repülő főhadnagy tragikus halála"), melyben vannak tanúvallomások, jegyzőkönyvfénymásolatok, és több megemlékezés olyanoktól, akik jól ismerték Horthy Istvánt. Gyuri naplója azon a napon kezdődik, amikor Szolnokról elindult a frontra, 1942. június 5-én, és mindennap írt feljegyzést augusztus 21éig, a baleset utáni napig. ‚Július 2. Csütörtök. ...Megvolt a beosztás már, hogy ki lesz őrségben is a főméltóságú úrnál. ...A faházat, mely egyetlen szobából áll, a műszakiak építették. Az én sátram szemben van 5-6 méterre a faház bejáratától. A kevésbé hangos hívószót is meghallom. Lámpát is szereztem, már minden legnagyobb rendben van... a front ide már elég messze kell hogy legyen, de különös, hogy az ágyúzás egész nap ide hallatszik. Az éjjel Kurszkban is nagy látogatás volt, kb. 100 sebesült lett reggelre, és egypár halott. Van német, magyar egyformán elég sok. Van olyan, akit a légnyomás úgy falhoz vágott, hogy valósággal széjjelment. A kórház tömve van, bár azt is találat érte az éjjel, csak éppen egyik sarkát. Naponta sok tömegtemetés van, mert a védetlen polgári lakosok, oroszok, tömegével pusztulnak egy-egy támadás alkalmával. Este riadókészültség volt, 12-ig teljesen felöltözve hallgattuk, hogy morognak a fejünk felett az orosz gépek...

Délután 2-kor megjöttek a gépek, nagy zúgás és morgás közben. Az úton a rossz reptereken azonban elmaradt kettő. Itt is felbukott egy a leszállásnál, szerencse, hogy kicsi ember volt a pilóta, nem lett semmi baja. Sok volt a fotográfus, még újságírók is voltak. Mindenki nagyon örült, a gazdám átölelt, úgy látszik, örült a viszontlátásnak. Délután bementünk Kurszkba a magyar parancsnokságra. Itt is rezerváltak számunkra szállást egy magányos házban, ahol fürdőszoba is volt, bár igen rozoga állapotban volt minden. A csomagok fele a házban volt már, és sötétedett. Ott álltunk a ház előtt a kocsival, mikor jött a hirtelen elhatározás. Úgy döntött a gazdám, hogy nem itt lakunk, hanem a reptéren, a kis házban. Este még elbeszélgettünk egy kicsit, megtudtam, hogy otthon mindenki jól van és egészséges. Akkor, hogy le akartunk feküdni, már röpködtek a piros rakéták, jelezték, hogy megérkeztek a gépek. Így dolgoznak az oroszok. Nemsokára közel a reptérhez tűz is jelzett. Kiment egy szakasz, el tudta ugyan a kisebbet oltani, de azután egy nagy szalmakazal égett, amit nem sikerült eloltani. Az osztag későn éjjel jött haza. Az oroszok szerencsére nyugodtan hagytak aludni, csak Kurszkot bombázták rendületlenül. Az éjjeli bombázás telibe találta a kurszki házat, amit a főméltóságú úr részére hoztak rendbe. Még a futóárkot a kis udvaron is telitalálat érte. Szerencse, hogy nem foglaltuk el. Első éjjel meghaltunk volna!

Július 3. Péntek. A gépek megérkeztek! Harmathék sok minden jót hoztak, enni-innivalót. Itt kell is, mert nagyon vékony a koszt. Víz pedig nincs se inni, se mosdani. Reggelire, vacsorára van víz helyett kávé vagy tea, de elképzelhetetlenül rossz. A fényképészek, MFI (Magyar Film Iroda) is itt vannak, újságírók is. Ma várjuk az érkezést délután 3-kor. A szoba jól néz ki, van még virágváza is csokorral.

Július 4. Szombat. Ébresztés 6-kor. Főméltóságú úr is gyorsan felkelt. Hoztam neki meleg vizet, mosdik, borotválkozik, öltözik, de csak vászonruha van, majd megfagy, pedig már, ami meleg ruha van, mind rajta van, de itt szokatlan hideg van. A reggeli is ízlett neki, pedig nem valami kitűnő. Utána eligazítás, majd terepszemlére indulnak Szabó tábornokkal az első vonalak felé. Bár 80 km volt, elég hamar visszajöttek. Szabó László vezérőrnagy úr Rómában volt katonai attasé. Most katonai tanácsadója és kísérője a kormányzóhelyettes úrnak. Ebben a minőségben fő feladata, hogy a kormányzóhelyettest politikai, katonai dolgokban tanácsaival segítse, és testi épségéről gondoskodjon. Az utazások, látogatások megszervezése, az ott előforduló eseményekről tájékoztatás. Az ilyen utak biztonságáról gondoskodás. Ebéd, repülés után. Utána rövid pihenő, később pedig az elméleti oktatás, és tervek kidolgozása. ...Este az oroszok itt keringenek a fejünk felett, de nem dobnak bombát, mert nem látnak célt. A tüzérek pedig nem lőnek rájuk. Dobtak ugyan világító rakétát, de messze innen, úgyhogy hozzánk messze keresnek bennünket. Ezek után már nem lehetünk sokáig itt, pedig kényelem már van, itt tölthetnénk egész időnket.

156

157

Július 7. Kedd. Ma délelőtt volt az első harcbavetés, amelyen őfő_ méltósága is részt vett. Bombázókat kísértek, a bombázás sikerült is, de sajnos ellenséggel nem találkoztak, hogy harcba szállhattak volna. Az oroszok csak éjjel jönnek, mint a bagoly, és akkor huhognak. Délutá n lementünk őfm.-val az itt közelben lévő tóra egy kicsit lemosdani. víz rettenetes piszkos, de nem nagyon büdös. Tele azonban békával, piócával alaposan. Előbb őfm. ment bele, én álltam őrt, nehogy valaki meglepjen. Alig győzte ledobálni magáról a piócákat. Azután mentem én, bár nem nagy kedvvel, mert nagyon piszkos a víz. Rám is úgy jöttek, alig bírtam mosdani. Némileg felfrissülve hazaballagtunk. Július 8. Szerda. ...készültség és bevetés. Elsőnek őfm. volt kész. 6-kor indultak, bombázókat kísértek. ...bombáztak, de egyetlen ellenséges géppel se találkoztak. Az este gyorsan közeledett, már szürkület volt, 1/4 9, a gépek nem jöttek. Már aggodalommal mentem ki a startra. Pár perc múlva morogva jöttek a Héják. Parancsot kaptunk, hogy települnünk kell Tim felé egy új reptérre. Július 10. Péntek. 10-kor útnak indultunk az új reptérre. ...csak este 1/2 7-re érkeztünk meg. A gépek 12 óra felé zúgtak el fejünk felett. A reptér nagyon rossz, gödrös és lejtős. Leszállásnál a főméltóságú úr is átbukott. A gép ahogy fut a földön, a motor a földnek fordul, a farka előrevágódik. A szerencse itt is kedvezett, mert lehetetlenséggel határos módon megmenekült. Ilyen esetben vagy kigyúl és elég a gép, vagy a benne ülőt a páncél és törzs agyonnyomja. A gép összetörött. A reptéren teljes létszámú kiszolgáló személyzet volt, akik gépkocsival percek alatt az átvágódott gépnél voltak, és a farokrészt emberi erővel annyira felemelték, hogy az ülésbe bekötött, fejjel lefelé lógó pilóta, a tetőajtót kinyitva, ki tudott a gépből mászni. Még alig volt bevetés, légiharc nem is volt, és eddig négy gép tört össze. A reptér teljesen alkalmatlan ilyen gépeknek, bár az itt levő munkásszázad lekaszálta, lehengerelte. Éppen a lekaszálás volt az oka, hogy a főméltóságú fölbukott. Még sátorunk sincs, az éjszakát közös sátorban tölti a kormányzóhelyettes...

iyettes a fronton, ahol úgy termett a partizán, mint a földeken a gyom. Hazafelé menye a tábor szélén lóg egy ember kikötve a fán. Egy zászlós kötötte ki a repülős katonát. Ez a zászlós tartalékos tiszt volt, a civil életben tanító valahol Kispest környékén. Mi volt az oka? A katona guggolva a fűben, valamit bogarászott. Ilyen helyzetben látta meg őt a zászlós úr, és rákiáltott: »Mit csinálsz ott, talán sz...sz?« A katona felállt, és szabályszerűen, de a furcsa kérdésre humorosan jelentett: »Nagy a nyomor, zászlós úr, nincs mit sz...ni.« Mint akit darázs csípett meg erre a feleletre, úgy bepörgött a zászlós úr. »Kétórai kikötés!« Már intézkedett is, és felhúzták, a hátracsavart kezénél fogva. Szerencsére, hazafelé menet, ez a furcsa helyzetben lógó ember nem kerülte el a főhadnagy úr figyelmét. Zsebéből elővette a bicskáját, és elvágta a kötelet. »Szerencsétlen« — csak ennyit mondott. A hír pillanatok alatt elterjedt a táborban. Ez közvetlenül ebéd előtt történt. Indultunk is már az ebédhez. Az ebédlő a szabadban, árnyas fák alatt volt. Itt terítettek a tisztek részére, nem a sátorban. Mikor a tisztek együtt voltak, és helyet foglaltak, Horthy főhadnagy úr felállt, és csak annyit mondott: »Urak! A táborba jövet egy katonát láttam kikötve. Elvágtam a szerencsétlen ember kötelét. Kérem az urakat, én ilyen és hasonló fegyelmezést nem óhajtok itt a fronton látni.» A tisztek, akik tudtak már róla, féloldalt néztek a zászlós felé, aki szintén az asztalnál ült, szemlesütve. Ezzel az ügy befejeződött, igen tanulságos és hatásos volt. Főméltóságú urat nagyon bántja, hogy most nincs, és egy darabig nem is lesz gépe...

Július 11. Szombat. ...tó is van a közelben. Repülés nincs, hát fürödni megyünk egy ide 7 km-re levő tóra, ahol vízimalom is van. A víz nem valami tiszta, pióca is van bőséggel. Egy géppisztolyt vittünk magunkkal, azzal ültem a parton, míg a kormányzóhelyettes úr fürdött. Én voltam a testőr és az őrség egy személyben, majd váltottunk, míg én fürödtem. Ilyen biztonság mellett volt Horthy István kormányzóhe-

Július 12. Vasárnap. Igen meleg van, repülés nincsen, mert az átvágódott gép javításra vár. Van azonban fürdési lehetőség egy másik tavon, oda mennek fürödni kocsival Szabó tábornok úr és a Horthy főhadnagy úr. Ebédre jöttek vissza, és a főhadnagy úr a sátra elé készített, összerakható, karos vadászszékében ülve olvasgatott. Még volt egy kis idő ebédig. Délben nekem kell mindig a tiszti étkezést irányítani. A borjút ma akarták levágni a szakácsok, de hűlt helye volt reggelre. Ellopták. Keresni indultak a szag után, meg is találták, mert a kolozsváriak már javában főzték a mi borjúnkat. Így nekünk birkát kell ma enni. A borjút pedig pénzért vették, 10 márka volt, 1 birka pedig 100 db cigaretta. Mindig korábban ebédelt a fölszolgáló részleg. Igy én is rendszeresen korábban hoztam el az ebédemet. Ma friss birkahúsból rizses húst főztek, ha már borjú nincsen. Öt-hat méterre volt a sátram, a főméltóságú úréval szemben. Én a sátram előtt ülve ebédeltem. Látta, hogy jóízűen eszem, megkérdezte, mi az ebéd, és jó-e. Feleltem, hogy rizses

158

159

hús, és igen jóízű. »Nem kaphatnék egy kis kóstolót a legénységi ebéd1361?« Visszaemlékeztem a közelmúlt egyik beszélgetésére, mikor elmondtam, hogy a gépek megérkezése előtt bizony rossz volt az ellátás. Rossz is volt és kevés is. Talán most, hogy ebédelni látott, kíváncsi lett, hogy mit eszik a legénység. Fogtam az új csajkát, amiben még eddig nem volt étel, tisztán elcsomagolva, evőeszközzel együtt volt egy zsákban. A konyha közel volt, 5 perc sem telt el, és hoztam a rizses húst. A szakács rám nézett, hogy ismét ott vagyok, de mondtam neki, hogy Horthy főhadnagy úrnak kérek egy adagot. Hát adott, de olyant. Nem volt abban faggyús hús, és inkább húsos rizs volt. A főhadnagy úr jóízűen fogyasztott belőle, az adagot mind nem is ette meg. Így ment azután a tiszti asztalhoz. »Uraim jó étvágyat kívánok, köszönöm az ebédet, én ma a legénységi kosztból ettem. Kitűnő volt és bőséges.« Ezzel leült az asztalhoz, és elbeszélgetett a tisztekkel, mintha mi sem történt volna. Pedig nagy dolog történt. Nem volt nehéz rájönniük a tiszteknek, hogy nincs szükség külön tiszti konyhára. Így mindenki jól járt. Nem kellett külön főzni, javult az általános minőség, mert Horthy főhadnagy úr a legénységi ellátással meg volt elégedve. A tiszti étkezdei felszolgálás maradt továbbra is, de a különkonyha megszűnt. Július 13. Hétfő. Sztarij Oszkolba holnap fogunk áttelepülni. Ott van egy rendes, jó reptér és jó erdő is. Az Oszkol folyó is közel van, ott pedig fürödni is lehet. Kint voltam megnézni a gépet, csütörtökön már lehet vele bevetésre menni. Július 18. Szombat. Tost őrnagy úr ma jött meg. Közte és Horthy István között baráti, bizalmas kapcsolat volt. Nem véletlen, hogy személyes tájékoztatásra éppen ő jött a frontra. Július 20. Hétfő. Ma is volt pár légitér-biztosítás és bombázás. Gyönyörű az idő. Tost őrnagy úr ma újra kint járt megnézni a csatateret, ahol rettenetes sok orosz halott van, és az ilyenkor szokásos nyári bűz. Ami rettenetes. ...nagy csata utáni szélcsend van. Az új repteret már szemrevételezték, várjuk az átköltözést. Július 21. Kedd. Tost őrnagy úr ma ment el. ...az eddig összegyűlt cukrot, csokoládét is hazaküldtem, tudom megörül neki Szidike. Még egy külön levelet írtam az itteni helyzetünkről. Az a véleményem, hogy sok veszély fenyegeti a kormányzóhelyettes urat. Ez majd a főméltóságú asszonyhoz jut el, mert ígéretet tettem, hogy tájékoztatom. 160

Július 26. Vasárnap. Korán reggel ment őfm. a városba, ahol templomszentelés volt, mert itt a templom eddig lakatosüzem volt. Rengetegen voltak a templomszentelésen, az oroszok nagyon vallásos népek. A templom teljesen megtelt a hívőkkel és más emberekkel, katonákkal. Őfőm.-nak a hódolat jeléül a pópa egy szép tálon, törülközőbe takarva, 1 kenyeret, sót és egy szép kis szentképet adott ajándékba. A kenyér vajasan, kitűnően volt csinálva, persze azt nekem kellett volna megennem, aminek örültem, de aztán elosztottam. Itt Oroszországban ilyen kitűnő a szent kenyér. Nagyon örültek, hogy őfőm. megtisztelte őket megjelenésével. Az ünnepségre Szabó tábornok és Ortutay Tivadar hadnagy mint tolmács kísérte el a főméltóságú urat. Este itt volt vacsorán a Schell báró úr is. Július 27. Hétfő. Délután kerékpáron elment őfm. visszaadni a báró úr látogatását, egyedül ment, minden kísérő nélkül, a félelmet nem ismeri. Este autóval hozták vissza. A kerékpárt másnap egy katona visszahozta. Augusztus 5. Szerda. Indulás 8-kor 186 km-el előre, Nikolajevkába. Itt hagytuk ezt a jó, megszokott helyet is, szerencsére, mert 8 óra lehetett, hogy leértünk az útra, kb. 500 m-re 3 bomba vágódott a telephelyünkre. Az oroszok most kezdték meg először a bombázást, bár tudták, hogy ott vagyunk. Este 1/2 8-ra értünk az új reptérre... Nikolajevka a legközelebbi város, 5 km ide kb. Őfm. az egyik sátorban kapott helyet ideiglenesen. Én pedig a sátor mellett egy almafa alatt nyújtottam ki magamat, mert az egész tábor egy nagy gyümölcsösben van. Augusztus 6. Csütörtök. Hajnalban 1/2 3-kor már kelni kellett, mert őfm. bevetésre ment. Itt már nagyobb az esély, hogy ellenséggel találkoznak, mert ma is 36 ellenséges géppel álltak szemben ketten. A túlerő nagy volt, a kísérője — Nemeslaki Zoltán őrmester — pedig elmaradt, úgyhogy egyedül volt. A Raták rá is vetették magukat, de beléjük lövöldözött, és meglógott. Zuhanással menekült meg a biztos kilövéstől. Megmenekülésének az a magyarázata, hogy a zuhanásból földközelben kiemelte a gépét, és haza indult. 5-re már szerencsésen haza is jött. A gépét két találat érte. Nemeslaki is szerencsésen leszállt. Ő látta, hogy egy támadó gép kigyullad. A lelőtt Rata roncsait aztán meg is találták. Más vége is lehetett volna. Őfm. első légi győzelme. 161

Augusztus 7. Péntek. 4-kor morognak a Héják, és távol indulnak, hogy a bombázó oroszokat nagy élvezetükben megzavarják egy kicsit. Horthy főhadnagy úr felszállt. A motorja besült. 9 órára jött vissza egy motorkerékpáron. 11 felé indult a másik csoport. Horthy főhadnagy ezzel is felszállt. 1 órára jöttek vissza. ...a harmadik csoport 3 órára jött vissza. Itt már egy komoly veszteség van. Péterffy hadapródőrmestert lelőtték, és égve lezuhant. Itt már visszatérés nincs az életbe. Még jó, hogy mi temethettük el a még megmaradt részeit, mert átesett a tűzvonalon a mi oldalunkra. Az oroszok erősen támadnak, átkeltek már helyenkint a Donon is. Mi nagyon közel, 50-60 km-re vagyunk a fronttól. Augusztus 8. Szombat. Az oroszok erősen támadnak a szárazföldön minden eszközzel és nagy túlerővel. 3-4-szeres erő jön ellenünk. Jól állják a helyüket a földi csapatok. A helyi áttöréseket nappal mindenhol visszaverik. A bombázóink is segítik őket, de az oroszok is nagyon bombáznak. A vadászok is fölszállnak dél felé. Két győzelemmel térnek vissza, bár csak 4 üzemképes gépünk van, a többin kisebbnagyobb javítások. Az egyik, Horthy főhadnagy gépe, így naponta felszáll. Ma újabb csoport is jött hazulról. Délután egy jó fürdés az elvágott olajoshordóban, ami itt elegáns fürdőkád. Az este folyamán mégis sikerült az oroszoknak átjönni a Don folyón jelentékeny erőkkel, főleg harckocsikkal. Az áttörés a 7. könnyű hadosztálynál volt, mert azok itt a leggyengébbek. Veszteségünk elég sok lehet, mert állandóan, éjjelnappal mennek a sebesültszállító kocsik. Szabó vezérőrnagy át fogja venni ezeknek a parancsnokságát. Itt hagyja a kormányzóhelyettest, akinek katonai és politikai tanácsadója. Augusztus 9. Vasárnap. Szabó tb. úr elindult új beosztását elfoglalni. Mi pedig az új lakást, ami eddig az övé volt, foglaltuk el. Kényelmes faház, sokkalta jobb a sátornál. A légitevékenység is nagy. Takács hdgy. kényszerleszállt, már azt hittük eltűnt. A második csoporttal ment őfm. is. Nemeslaki a kísérője, Újra lemaradt és eltűnt. Nagyon bombáznak és támadnak az oroszok minden helyen. Éjjel minden falut, várost felgyújtanak. Eloltani nem is lehet, nincs is kinek. Augusztus 10. Hétfő. 3 órakor bevetés, őfm. is megy. Az oroszok már gyengülnek, mert a németek is pár géppel, a mieink a levegőben, földön egyaránt jól nyomják őket. — A bevetésről Szabó hdgy. nem jött meg, de mint kiderült, a felhőkben eltévedt, és az előző reptéren 162

leszállt, ott benzint vett, és úgy jött meg teljes épségben. Nemeslakiról is hír jött. Szintén eltévedt, és az előző reptéren szállt le kisebb hibákkal, amit javítanak, és visszahozza a gépet. Most már mindenki belátja, hogy a Héják a követelésnek alig felelnek meg. Az orosz gépek sokkal jobbak. Csak a belemenés és jó taktika eredménye, hogy éjfélre az a jelentés lehetett, hogy az oroszok mindenhol a Don másik oldalára lettek nyomva. Igaz, hogy veszteségeink vannak emberben és anyagban. Augusztus 11. Kedd. 7-kor a második bevetés, amire őfm. megy. Az elsőn az egyik legjobb legénységi pilóta, Gémes őrm. lett az áldozat. Az orosz légvédelmi tüzérek lőtték le gépét, ellenséges terület felett. Később derült ki, hogy mi történt vele. Akik vele voltak, látták, hogy a gép égve lezuhant, de Gémes kiugrott, és szépen kinyílt ejtőernyővel ért földet az oroszoknál. Valószínű, hogy elfogják, és nem lesz könnyű dolga. Délután van egy futballmérkőzés, a szolnoki és kolozsvári századok játszanak egymással. Őfm. is futballozik. Rengeteg nevetés stb. Augusztus 14. Péntek. Üzenetet kapunk, hogy a főm. asszony a vöröskeresztes vonattal Kijevbe jön ma. Gyors csomagolás. Szabadságos levél. Nyílt parancs. Storch gép áll rendelkezésre. Indulás... Fél hatra este Kijevben vagyunk. ...Egy nagy villában kapunk elszállásolást. ...Szépen berendezett szobák, de különleges a fekete márvány fürdőszoba, a fehér kád és mosdó. Meleg víz!... Egy 30 év körüli nőszemély van itt, aki átadja a szállást nekem. Hogy kicsoda, micsoda, nem tudom. Orosz vagy német, nem kérdezem meg....biztos nem orosz. A szobákban szabadon jár, a virágvázákat rendezi. Augusztus 15. Szombat. Főm. úrnak bemutatják a várost. Tiszteletére ebéd. Nagyon megvendégelnek bennünket. A vonat este 10-kor érkezik. Nagy virágcsokrot hoznak a főm. asszony fogadására. Haditudósítók filmeznek, fényképeznek. A fárasztó utazás után és már elég későn a főm. úrék a szalonban sokáig elbeszélgetnek. Augusztus 16. Vasárnap. Későn van felkelés. Hozzák a reggelit nagy bőséggel. Ezt én szolgálom itt fel. 11-kor kórházlátogatásra mennek. Beszélgetés betegekkel. Az orvosok is tájékoztatást adnak a kórház és a betegellátás körülményeiről. A beszélgetésből hallom, hogy a főméltóságú asszony igen tájékozott, több beteget név szerint említ. Ebéd 163

az étteremben. Délután séta a Dnyeper-parton kettesben és a város.. ban. Tisztes távolból követem őket. Estig nekem is szabadság. Kimentem a stadionba. Magyar—német meccs. 4 : 0 az eredmény. Vacsora az étteremben, és 10-kor már a lakáson vagyunk. Augusztus 17. Hétfő. 11-re kell a kórházba menni, addig lehet pihenni. 9-ig alvás, akkor ébresztek, de már nem alusznak. Délután pihenés, alvás. Rajtunk kívül senki sincs a házban. Este félórás vacsora az étteremben, és ismét itthon. Augusztus 18. Kedd. Ismét csomagolás, gyors ebéd és indulás vissza, Búcsúzkodás és a főm. asszony kikísért minket a reptérre. Egy nagy Adler kocsival vittek ki. Elbúcsúzunk, és két órakor már a levegőben vagyunk visszafelé. 1/2 6-ra érkezünk Nikolajevkába a repterünkre. Németek laknak itt közvetlen a mellettünk lévő sátorban. Pár napja, hogy ide jöttek, öten-hatan lehetnek. Mit keresnek ezek itt, kérdezem a Horváth Sándort, akivel egy sátorban vagyunk, ketten. Egy-két napja itt vannak. Híradósok, azt mondja. Harmath testőr törzsőrmester is csak annyit tud, hogy németek és most jöttek. Szabó tábornok úr nincs már itt. Ortutay hadnagy úr sem tud róluk semmit. Augusztus 19. Szerda. Főm. úr azt mondja nekem, hogy holnap megkezdi a szemlét a magyar csapatoknál. 10-kor a tegnapi géppel indulunk, első utunk a szombathelyi páncélosoknál lesz, akiknek par.-ságát Szabó táb. úr vette át. Szept. elején pedig megyünk haza. Nagyon magunkra maradtunk. A főm. úr délután kiment megnézni a gépét, amelyen kisebb javításokat végeztek távollétünk alatt. A gépet rendben találta. Estefelé kér egy üveg pálinkát, azzal megy Csukás őrnagy úrhoz kártyázni. Tíz óra felé jön vissza azzal, hogy fél ötkor ébresszem, mert még egy utolsó bevetésre elmegy. A pálinkát bontatlanul visszahozta azzal, hogy senki nem kért. — Az őrségnek szólt, hogy engem 4kor ébresszenek. 1942. augusztus 20. Csütörtök. 4-kor ébresztenek. Gyorsan öltözöm. Egy termosz kávét hozok a szakácsoktól. Fél ötkor ébresztés. Gyorsan felöltözik. A kocsi előáll. Nemeslaki van itt és még valaki, akiket kávéval kínál. Nem kérnek. Nekem annyit mond, a napi program nem változik. Értettem. Van időm még bőven csomagolni. Felzúgnak a gépek, és egy szokásos kör a tábor fölött. Még a gépből visszaintett. A nap már felkelt. Ülök a körtefa alatti padon, és futva jön Fehér zászlós úr, 164

engem keres. Alig tud szóhoz jutni, úgy mondja, hogy a korm.helyettes úr lezuhant és meghalt. Most telefonáltak a bombázók, már a mentők is a gépnél vannak, és betemetik, hogy ne égjen el. Futok az őrnagy úrhoz, aki a sátra előtt áll pizsamában, csizmában, köpenyben, sapka a fején. »István, indítson, hogy melegedjen a motor« — mondom a sofőrnek. Gyorsan beülünk a terepjáró Horch kocsiba, és toronyiránt, a napraforgótáblán át érünk a helyszínre, ahol a gépet már leföldelve megtaláljuk. Senki a közelbe nem mehet, robbanásveszély áll fenn. A fényképezőgépem kéznél van, és senkitől sem zavartatva fényképezek. Később visszatérünk, ekkor már sokan vannak ott magas rangú német és magyar tisztek. A holttest felismerhető nekem könnyen. A tárgyakat én azonosítom, és bizonyítom, hogy az övéi. Koporsót a nikolajevkai kórház kapujának anyagából készítenek. Augusztus 21. Péntek. Indulás hazafelé a 21-es úton, a 21-es mentőkocsival, 21-én. A németeket nem látom a közelünkben. De már nem is érdekelnek." Gyuri még ezen kívül írt egy visszaemlékezést: „Ötven év távlatából", amiből a következőket idézem: „...A gazdám csak egy hónappal később, július 2-án érkezett ki a repülőkkel a hadszíntérre. Már nagyon vártam. Boldog voltam, amikor végre megérkezett. Akkor meg sem fordult a fejemben, hogy mit keres az ország második embere a fronton, az állandó életveszélyek között. Egy tartalékos főhadnagy a sok ezer közül... kockáztatják az életüket. Az életveszély a repülőknél szinte állandó. Nem is szólva a ronda fejnehéz Héjákról, amelyek leszálláskor olyan könnyen felborulnak. Hány gép vágódott így át — köztük a gazdámé, Horthy István kormányzóhelyettesé is — a hepehupás, rossz tábori reptereken! És a bevetések, a valóságos harci események, amikor a szó valódi értelmében szembe kell nézni a halállal! Most fél évszázad múltán sem hagy nyugodni ez a gondolat. Miért kellett neki kimennie a frontra? Miért kellett úgyszólván közkatonaként harcolnia — a nem egészen két hónap alatt több mint hússzor volt bevetésen —, és miért kellett lezuhannia és meghalnia? — mindmáig gyanúsan tisztázatlan körülmények között. Mint kormányzóhelyettes, s közjogi méltósága révén, magas katonai tábornoki — ranggal is tarthatott volna szemlét a keleti fronton harcoló csapatoknál. 165

Hát hiszen értem én őt: tudom, hogy milyen szerény volt, és menynyire nem tűrte a kivételezést, és tudom, hogy mennyire szerette repülőtársait, és hogy életét eljegyezte a repüléssel. Ott akart lenni velük a veszélyben is... Hogyan lehetett Horthy Istvánt, akire az ország sorsát akarták rábízni azokban a nehéz időkben, hogyan lehetett őt ilyen helyre engedni? Nagyon megértem Csukás Kálmán őrnagynak, a repülőosztály parancsnokának a lelkiállapotát. Valósággal összeroppant, amikor a szörnyű halálhírt meghallotta augusztus 20-án hajnalban, ott a sátra előtt, félig öltözötten. Ez a kiváló repülő és emberséges parancsnok, akit mindenki tisztelt és szeretett, s aki szoros bajtársi közösségben tartotta együtt a fronton is az egykori repülő sporttársakat, talán maga is felelősnek érezte magát a történtekért. Hiszen ő adta ki előző este a parancsot a felszállásra! Hátha még azt is tudta volna, hogy Jány Gusztáv vezérezredes, a 2. magyar hadsereg parancsnoka ugyanaznap közölte a kormányzóhelyettessel, hogy frontszolgálatát a repülőknél befejezte! (Talán a sors akarata volt, hogy Csukás Kálmán még azon az őszön szintén hősi halált haljon a keleti hadszíntéren.) Együtt mentünk ki vele a baleset színhelyére. A gép - a roncshalmaz hason fekszik. Futóműve zártan alatta. A felizzott, deformálódott fémtömeg még nem hűlt le. Leföldelték. Délutánig nem lehet kibontani. Addig őrizni kellene. De kinek? És kitől? Jönnek-mennek a hivatalosok, a kíváncsiskodók. Magyarok és németek. Délután kibontás. Vizsgálat. Azonosítás. Jegyzőkönyvelés. Mindenki mást látott, és mindenki másképp látta és mondja el. Például Mészáros Rafael tizedes, a huszti zászlóaljtól, úgy látta, hogy a gép égve szállt le. De őt ki se hallgatják. Csak az orvosi jegyzőkönyv megállapításai nem vonhatók kétségbe: az orvos szeme előtt ott a tetem, egy nem régen még élő ember összeroncsolódott, megégett darabjai, és a szörnyű leltárba sorra bekerül minden, ami még fellelhető belőlük. Ez itt a valóság. A többi mind csak képzelet. A pillanat töredékei alatt jól-rosszul látott részletek. De mi lehet a baleset oka? Mitől zuhant le a gép? Ezt a roncson nem vizsgálta senki. A gép maradványait széjjelhordták. Nem őrizték meg, hogy később egy műszaki bizottság még tüzetesebben megvizsgálhassa, alkatrészről alkatrészre, és próbáljon következtetni az okokra. Mint utóbb kiderült, Horthy IStván a lezuhanás előtt kilőtte a világító rakétáit. Vajon mit akart jelezni? Hogy a gépe kormányozhatatlanná vált? Vagy a felderítőnek akarta jelezni, hogy nem tudja követni? Ki mondhatja ezt meg? 166

...A koporsó is elkészült, a nikolajevkai kórházból hozták. A holttestet úgy, abban az összegörnyedt állapotban elhelyeztük egy cinkoporsóban, s azt tettük be a fakoporsóba. A táborban ravataloztuk fel. őrséget álltak a tisztek és a legénység. Koszorú és virág volt bőven. Mindenki meg volt illetődve, mindenki hallgatott. Másnap, 21-én mentőautóval vittük a koporsót Sztarij Oszkolba, ahol rövid gyászszertartás után bevagoníroztuk, és indultunk haza. A gyászmenet minden mozzanatáról terjedelmes beszámolókat közöltek az akkori újságok. ...A temetés után persze megindultak a találgatások, hogy mi történhetett, hogy mi okozhatta a tragédiát. Ez szinte természetes. De voltak ostoba pletykázók meg rosszindulatú rágalmazók, akik ',biztos« adatokat tudtak holmi István-napi italozásról, részegeskedésről. Fogalmuk sem volt ezeknek, hogy milyen ember volt Horthy István, és hogy milyen körülmények között élt a fronton. Ha valaki, hát én tudom, hogy mikor mit és mennyit ivott, mert élete utolsó öt évében úgyszólván állandóan mellette voltam, és én szolgáltam ki. Amikor meg hazajött valahonnan, egy-két óra múlva már beszéltem vele, és láttam volna rajta, ha italos. Horthy István - és a Horthy család többi tagja is rendkívül mértékletes volt. Reggel egy csésze tea, délben egy pohár szóda, esténként néha egy-egy pohár sör. Nyáron, melegben egy-egy pohár whisky, pólómeccsek után 3 deci szóda, vendégségben, vacsoránál egy-két pohár bor: ez volt a gazdám »italozása«. Hallatszottak más hangok is. Ezek merényletet emlegettek. Azt mondták, a németek keze van benne a dologban. Közismert volt, hogy Hitler nem szereti Horthy Istvánt, az angolbarátsága miatt. Amikor megválasztották kormányzóhelyettessé, még csak egy üdvözlő táviratot sem küldött. És az is biztos, hogy a németek ott voltak állandóan velünk a körletben, a repülőtéren, mindenütt. Aminthogy arra is volt példa, hogy Horthy István gépére ,, tévedésből« német gépek tüzeltek. Es a repülőterünkön lévő magyar gépekhez is hozzáférhettek. Ezt ma már ki nem deríti senki, de a gyanút eloszlatni nem lehet. Néhány nappal a temetés után hívatott a kormányzó úr a dolgozószobájába. Meglepetésemre ott volt Kállay Miklós miniszterelnök úr és Bartha Károly honvédelmi miniszter úr is. Az én véleményemre voltak kíváncsiak. A kormányzó úr jól ismert engem, naponta találkoztam és beszélhettem is vele, hiszen mint legényember, a személyzetből én egyedül lakhattam a kormányzói lakosztályban. A találkozásaink alkalmával a legtöbbször megállított, és volt egy-két szava hozzám a köszönésem elfogadásán túl. De különben is név szerint ismerte min167

den alkalmazottját, nemcsak a Várban, hanem Gödöllőn és Kenderesen is. Így aztán nyugodtan elmondhattam a véleményemet a fia haláláról. Arról természetesen nem beszéltem, hogy mennyire haragudott Hitlerre, azt a kormányzó úr nyilván nélkülem is tudta. De részletesen beszámoltam az utolsó napokról, a kijevi látogatásról, és megkockáztattam azt a megjegyzést is, hogy ha csak főhadnagyként lett volna is kint, én akkor sem engedtem volna ennyi bevetésre. Ha meg mint kormányzóhelyettes volt kint, akkor meg nem lett volna szabad közkatona módjára kockáztatni az életét. Ha nem is fogalmaztam meg ilyen pontosan akkor a mondókámat, ez volt a veleje. Ma sem gondolom másként. A kormányzó úr a legszigorúbb vizsgálatot rendelte el. Ugyan mit deríthetett volna ki utólag a vizsgálat? Horthy Istvánt már nem támaszthatta fel." A SZEMTANÚ, MÉSZÁROS RAFAEL BESZÁMOLÓJA: Mészáros Rafael tartalékos tizedes az 54/II. huszti zászlóaljnál teljesített szolgálatot. Motorkerékpáros hírvivő és megfigyelő volt. Szolgálata megbízhatóságot és jó megfigyelőképességet követelt. Mészáros tizedes a Dunántúlról került a huszti zászlóaljhoz, amely a közvetlen közelében volt az 1. vadászrepülő-osztály repülőterének. Mészáros Rafael ma, amikor ezeket a sorokat írom, hetvenhét éves, de korát meghazudtolóan mozgékony és fürge gondolkozású. Bámulatosan emlékszik a régi eseményekre, fejből sorolja a helységneveket, elmondja, hogy mikor, hol, mi történt körülötte, kik voltak a parancsnokai, kiktől milyen parancsot kapott, hogyan hajtotta végre. Noha nem volt tényleges katona, viselkedése és tartása katonás, feszes. Az őt kérdező Farkas Györgynek így mondja el, mit látott és tapasztalt 1942. augusztus 20-án hajnalban: „Hát kérem. Hajnali két óra volt, mikor átvettem a figyelőszolgálatot. Távcsővel a nyakamban, pisztollyal a derékszíjamon. Az volt a feladatom, hogy figyeljem a légteret, és ügyeljek minden hangra. Nagy csend volt, sehol egy ágyúlövés, de még egy puskalövés se hallatszott. Sem repülőgép, sem tank, de még autómoraj se. Lassan világosodni kezdett. Pontosan 5 óra volt, amikor a szomszédos repülőtéren felzúgtak a gépek. Távcsővel figyeltem, mikor a levegőbe emelkedtek. Magyar gépek voltak, a hang irányából is tudtam, de határozottan felismertem távcsővel a felségjeleket is. Egy magyar vadászgép kelet—nyu168

gati irányban jött a reptér felé. Távcsővel is, de szabad szemmel is jól felismertem. Ot óra három perc volt, megnéztem az órámat. Nem hittem a szememnek, égett a gép! Oldalán sárga lángot láttam, de sehol egy lövés. Mitől égett a gép oldala, honnan jött az a sárga lángcsóva? Utána egy tompa becsapódó, távoli hang, aztán csend. Azonnal jelentettem Fraknói százados úrnak, a parancsnokomnak, hogy mit láttam. Fraknói Miklós százados tudomásul vette a jelentésemet. Jelen volt ugyanott Antóny Endre főhadnagy úr és Palotai László főhadnagy úr is. A körletünket és körülöttünk lévő terepet, az egész környéket jól ismertem, mert már többször bejártam. Antóny főhadnagy utasított, hogy gyorsan vigyem oda motorkerékpáron, ahol a gép leeshetett. Közel volt hozzánk, hamar a helyszínre értünk. Már voltak ott katonák, akik még közelebb lehettek a helyszínhez, már földelték le a gépet, hogy ne égjen el. Ott tudtam meg, hogy a kormányzóhelyettes úr gépe volt. Már azt gondoltam, hogy eléri a repteret az égő géppel, de egy enyhe domb volt ott, és a gép orral annak ütközött. Abban biztos vagyok, hogy a gépet nem lőtték le, mert olyan közel voltam, hogy a lövést meghallottam volna. A gép oldalán a sárga lángot szabad szemmel is láttam. Mikor a tévés filmet csinálták, mondottam is Császár Bélának, akit ismerek, hogy nem úgy történt a lezuhanás, ahogy ő meséli, mert a gép simán jött, mintha leszállna, de már nem érte el a repteret." WAGNER KÁROLY VOLT REPÜLŐ ZÁSZLÓS BESZÁMOLÓJA: Wagner Károly mint koronás aranysasos pilóta Kaposvár-Taszáron kezdte meg csapatszolgálatát a közelfelderítő-századnál. 1942 júniusától októberéig a 3/2. közelfelderítő-század állományában szolgált. Heinkel (He-46-os) felderítőgépével 41 ellenség fölötti feladatot hajtott végre, jórészt a Don melletti harcokban. 1942. augusztus 20-án hajnalban Wagner Károly repülő zászlós vezette azt a közelfelderítő gépet, amelyet Horthy István és Nemeslaki Zoltán vadászgépeinek kellett kísérniük. Visszaemlékezve az eseményekre, hozzám intézett, saját kezűleg írott levelében így számol be az ötven éve történtekről, lényegesen kibővítve az akkori szűkszavú jegyzőkönyvben foglaltakat: „1942. augusztus 20-án, csütörtökön reggel 5 órakor mint a 3/2. közelfelderítő-repülőszázad rajparancsnoka és pilótája — akkor zászlósi ranggal — ültem a He-46-os, indulásra kész, bemelegített motorú 169

felderítőgép vezetőülésében, hátam mögött Baranyi Elek gyalogsági százados megfigyelőtiszt és gépparancsnok. A vadászokra vártunk. Küldönc rohant a géphez, és felkiáltva jelentette: »A vadászok késnek! Kis idő múlva 2 pár vadász megjelent fölöttünk. Az első felderítőgép azonnal startolt, és két vadászgép kíséretében rövidesen el is tűntek előlem. Ekkor már én is a levegőben voltam, és nagy balkörrel a szokásos domboldal felé repültem, hogy géppuskáinkat kipróbáljuk. A nyár vége felé közeledő nap hosszú árnyékokat vetett az erdős, dombos vidékre. Miután rácsapva belelőttem a domboldalba, és a megfigyelőm is, a gépet felvéve meredek emelkedésbe kezdtem, majd a vadászokat keresve, balra hátranézve — továbbra is erős emelkedésben — kissé alattam és a hátam mögött kb. 300 méterre két vadászgépet pillantottam meg. Az észlelésem pillanatában a géppár vezető gépe balra bedöntött, lassan élesedő, túldöntött fordulóba ment át, majd az orrát leadva, a függőlegeshez közeli dugóhúzóba esett. Megrendülve néztem, és számolni kezdtem a perdüléseket, melyek igen jól láthatóak voltak. Egy, kettő — ekkor éreztem, hogy ebből kivenni már ezt a nehéz gépet nem lehet. Három, négy, öt. Egy kicsit túl az ötödik perdülésen belevágódott a földbe. Azonnal robbanásszerű, többméteres láng csapott fel, fekete, sűrű füstoszlop képződött, emelkedve a gyenge szélben, és a fényben jól láthatóan a még árnyékos erdőháttérben. Hallatlan gyorsasággal történt a zuhanás. 6-8 másodpercig. Az időegység csak másodpercben fejezhető ki. Ez a sebesség és az alacsony magasság függvénye volt. Fényképezze, fényképezze százados úr! — kiáltottam megfigyelőmnek, és közben már éles balfordulóval lenyomtam a gépemet 15-20 méterre a föld fölé, és kétszer háromszor körberepültem a lángoló, füstölgő gépet. Megdöbbent és nagyon konsternált voltam. Az első gondolatom az volt, hogy megkísérlem a leszállást melléje, talán tudunk segíteni — aztán jött a második gondolatom: ezt a lecsapódást nem élhette túl, itt nincs segítség! A géppár második vadászát — még a perdülések alatt furcsán billegett elvesztettem szemem elől. Ezek után újra felhúztam, és az 1-1,5 km légvonalbeli távolságban lévő repülőteremen teljes bombaterheléssel leszálltam. A farokcsúszó letörött. A tragikus eseménynek — véleményem szerint — a legfontosabb mozzanata, amit a kihallgatásoknál semmilyen más gépszemélyzet és 170

személy szerint senki más meg nem említett rajtunk kívül, de amit én tökéletes tisztasággal láttam: Horthy István rep. főhadnagy a zuhanása előtt a jelzőrakétát kilőtte. Az a tény, hogy ez a vörösen világító, csillagokra váló szétesés már a második perdülésnél bekövetkezett, azt bizonyítja, hogy a gép pilótája a kilövésre előkészített rakétát a tartójában elhelyezett rakétapisztoly segítségével kilőtte. Ezek az apró világító testek, kb. 4-5, azután — az én látószögemből nézve — a zuhanó géppel párhuzamosan estek lefelé, mintegy kísérve a gépet. Ballisztikailag nem kell túl képzettnek lenni, hogy megértse bárki: miután a kilövő pisztolyból elindult töltet a repülőgép biztonságát garantáló 40-50 métert megtette, csak akkor robban fel, kidobva magából a most már égő, megfelelő számú világító testeket. Ez viszont azt bizonyítja, hogy Horthy fhdgy. szándékosan lőtte ki közvetlenül zuhanása előtt, tehát még vízszintes helyzetben. Ehhez neki el kellett határoznia magát — oda kellett nyúlnia (oldalt egy nyitott csőben volt a pisztoly elhelyezve), és a kilövést a ravasz meghúzásával végrehajtania. Kérdések: 1) Mit akart ő jelezni, mondani nekünk és a kísérőjének? 2) Mi történt a gépben és a géppel repülés közben és a zuhanás előtt? 3) Miért hagyták figyelmen kívül az akkori illetékesek és felelősek a Horthy rep. fhdgy. lezuhanása előtti, utolsó cselekedete révén kilőtt jelzést, annak ellenére, hogy Baranyi Elek százados és az ő vallomásával magát azonosító Wagner Károly zls. pilóta erről nyilatkoztak, amit a Magyar Hadtörténelmi Levéltárban ma is feltalálható jegyzőkönyvek is bizonyítnak? A Héja repülőgép megmaradt roncsait már másnap, pénteken a szokásos baleseti vizsgálat és a felelős műszaki javító és karbantartó személyzet jegyzőkönyvi kihallgatása után elmozdították és elszállították. A kérdések azonban megválaszolatlanok: 1) Mi volt a lezuhanás oka? 2) Miért cselekedett Horthy István repülő fhdgy., egyben Magyarország kormányzóhelyettese, élete utolsó perceiben úgy, ahogy cselekedett? A saját gépem is, tehát a He-46-os is rendelkezett ugyanezzel a jelzőrakéta-kilövő berendezéssel, amely a vezetőülésben jól hozzáférhetően volt elhelyezve. A rendeltetése az volt, hogy esetleges saját légvédelmi elhárítótűz esetén tudassuk a földi elhárítással, hogy nem ellenségek vagyunk. Naponta a déli 12 órától változott a kilőtt csil171

lagok száma, és bizalmasan kezeltük, a magyar légvédelmi alakulatokkal egyetértésben. ...Ez nem a pilóta ügyetlenségét bizonyítja. Hogy a gép élesen bedöntve, túlzott fordulóba menye hirtelen leadta a fejét, és dugóhúzóba került, ez következménye volt annak a feltehetően meglévő műszaki hibának, melyet a gép pilótája, Horthy fhdgY a kis idővel előbb saját kezűleg kilőtt jelzőrakétával akart jelezni! Ez a döntő! Ezt a kevés sebességgel végrehajtott túldöntött és túlhúzott fordulót Horthy fhdgy. akaratán kívül a gép maga végezhette, és ő ebben a szörnyű helyzetben — az utolsó fázisban — csak egyet csinál. hatott: kilőni a jelzőrakétát, és tudomásunkra hozni nekünk, hogy nagy bajban van! Ezt a végzetes helyzetet megerősíti Szabó Gyula rep. zls. vallomása is, aki mint a kf.-század napos tisztje a gép repülését a földről nézte. Idézem: másik (rep.gép) ettől jobbra, nagyjából a folyó irányát fedve túldöntött helyzetben oldalgó fordulóval — azt egyre szűkítve igyekezett a reptértől É-ra levő erdő irányába. A gép az erdő felé érve, még mindig bedöntött állapotban a fejét leadta.» Tehát ez egy hosszabb repülési szakasz volt. Ennek a megfigyelésnek a végéhez, mintegy folytatásaként csatlakozik az én megfigyelésem. Ez a két észlelés teljesen függetlenül történt egymástól — az egyik a földön, a másik a levegőből. Mind a kettő a gép kormányozhatatlanságát sejteti. Szabó Gyula rep. zászlós megfigyelőtiszt vallomása is megtalálható a Hadtörténelmi Levéltárban. Szabó Gyula rep.zls. e kijelentéséről és kihallgatásáról 1990-ig nem tudtam, és az csak akkor vált ismertté előttem, amikor magyarországi barátaim megajándékoztak 1990. július 30án a Budapesten kiadott Hogyan történt? 1942. aug. 20. 5 óra 7 perc — Horthy István repülő főhadnagy és kora eltérő megközelítésben című könyvvel." Eddig tart Wagner Károly emlékező beszámolója — amihez hozzám intézett levele végén még ezt írta: „Az idő fátyla lassan befedi az eseményeket. Mind több kortárs hagyja el az életet. Baranyi Elek megfigyelőm is — tudomásom szerint — több éve az USA-ban meghalt. A Magyarországon megjelent könyvek, folyóiratok és újságcikkekből követem küzdését és harcát, hogy a »Nagy Zuhanás» körülményeit tisztázza. Én is az Igazságot keresem. Ha csak egy kicsit is hozzájárultam ehhez soraimmal — ez örömmel tölt el! Nyilatkozatomnak, adataimnak felhasználását, közzétételének jogát mindenkor rendelkezésére bocsátom."

Pista halála után megjelent róla egy könyv, amelyet Wulff Olaf és Maléter Jenő adott ki 1943-ban Vitéz nagybányai Horthy István élete és a magyar közlekedés címmel, melyben ötven ember írt megemlékezést róla. A miniszterelnöktől kezdve, öt miniszter, hat államtitkár, hét miniszteri tanácsos, három MÁV-elnök, főpolgármester, polgármester, alpolgármester, képviselők, műegyetemi tanárok, a Magyar Távirati Iroda elnöke, a Mérnöki Kamara elnöke, a Mávag és a Ganz gyár vezérigazgatói, a Mérnökök Nemzeti Szövetségének elnöke, a Külkereskedelmi Hivatal elnöke, a Touring Club főtitkára, a Mávaut és a Standard igazgatói stb. elmondták Pistáról kialakult véleményüket. Fontosnak tartom, ezeknek az embereknek a véleményét akik sokkal jobban ismerték Pista munkásságát, mint én, akik éveken át együtt dolgoztak vele, és ezért jobban tudják példákkal, igaz történetekkel leírni kimagaslóan értékes, kötelességtudó, szerény és feltétlen vezetésre hivatott egyéniségét. Akik vele közvetlen érintkezésbe kerültek, mind becsülték és szerették — erről tanúskodik ez a könyv. Most ismét Farkas Györgynek, „a mi Gyurink"-nak adom át a szót, aki még két rövid visszaemlékezést írt A Gazdám — amilyennek én láttam címmel. MÁVAG-ban. Amikor Horthy Istvánhoz kerültem inasnak, a MÁVAG vezérigazgató-helyettese volt. A hivatali működéséről sokan beszámoltak: a korabeli sajtó annak idején, halála után maga a vezérigazgató, Markotay-Welsz Jenő és sokan mások, akik hivatalos kapcsolatban voltak vele, és megírták a visszaemlékezéseiket. Ezek a visszaemlékezések könyv formájában is megjelentek itthon és a háború után Kanadában is. De olyan gyorsan elfogyott a könyv, hogy Torontóban jártamkor nem jutottam hozzá. Gondoltam, ha nem vehetem meg, legalább olvasásra kölcsön- kérem valakitől. Mozgósítottam ismerőseimet, de eredménytelenül. Végül itthon a Gondviselés teljesítette óhajomat. A legilletékesebbtől, Horthy Istvánnétól kaptam meg. Nagy élmény volt számomra, hogy akik írták, az igazat írták, közvetlen, élő, személyes kapcsolataik alapján, nem hallomásból s nem is irányított, rossz szándékoknak engedve. Örülök, hogy megírták, mert a nemzet így a valóságnak megfelelő, igaz ismereteket szerezhetett a hősi halált halt kormányzóhelyettes életéről. Hadd emlékezzem most én is. A hétköznapokról akarok írni, a gyári dolgozók. és a volt vezérigazgató-helyettes mindennapjairól: a hivatalról, a munkahelyről, a személyes, emberi kapcsolatokról.

172

173

Reggel nyolckor van a munkaidő kezdete. Illik a munkahelyen már nyolc előtt megjelenni. A munkahelyre a saját közlekedési eszközével jár be a vezető is. Ezt Horthy István így látta Amerikában, ahol a Fordgyár munkása volt, és a MÁVAG-ban is ehhez tartotta magát. Volt ugyan a MÁVAG-nak szolgálati személygépkocsija, de Lelovics, a sofőr csak akkor ment a vezérigazgató-helyettesért, ha korán reggel nem a gyárban, hanem más hivatalos helyen kezdődött a munka... Napközben is rendelkezésére állott a kocsi, de Horthy István mindig a saját autójával ment, nem vette igénybe a gyár kocsiját akkor sem, ha például egy hosszan elhúzódó délutáni tárgyalásról már nem tért vissza a gyárba. ...Horthy Istvánra soha nem kellett várni, de ő is elvárta a percnyi pontosságot munkatársaitól. Ha nagy ritkán mégis előfordult, hogy pár percet késett valaki, a vezérigazgató-helyettes igen udvariasan hellyel kínálta. De volt ebben az udvarias fogadtatásban valami, ami azt az érzést keltette az illetőben, hogy bár soha ne késett volna el, és feltette magában, hogy ez soha többé nem fog előfordulni. A vezérigazgató-helyettes a Kőbányai úti I. sz. kapun járt be. Nyolc óra előtt öt-nyolc perccel Berta bácsi, a kapus már nyitotta is a nagy vaskaput, de köszönésben soha nem tudta Horthy Istvánt megelőzni. Jó ötvenes, furcsa külsejű, kövérkés ember volt ez a Berta bácsi. Agyonmosott kék munkásruhát vagy köpenyt hordott. A fején ócska micisapka. Ezt gyorsan lekapta a köszönésnél, és ekkor, mint a holdvilág, elővillant a kopasz feje. Különösen hatott a napbarnított arca fölött. Gyakran mentem együtt a gazdámmal a gyárba, és éreztem, hogy valahogyan zavarja ez a dolog. Talán befelé mosolygott is rajta, de látszott, hogy nem fogja sokáig elnézni. Egyik reggel aztán megkérdezte. —Berta bácsi, nem jár magának szolgálati egyenruha? —Volt nekem, méltóságos uram, de évek óta nem kapom meg, pedig a MÁV szolgálatában vagyok. Ez a gyár is velem együtt a MÁV-é. Eltelt egy-két hét, a micisapka még szolgálatban volt. Egyszer, ahogy felértünk az irodába, ahol Hille Jenő Oszkár, a titkára várja, és visszaköszön az előre köszönt jó reggelre, azt mondja neki a gazdám: —Oszkár, kérlek, én elrendeltem, hogy Berta bácsinak adják ki az egyenruha-járandóságát. Gondoskodj róla, hogy Berta bácsi holnap egyenruhában jelentkezzen itt nálam. Ne kapkodja a fejéről a micisapkát, csak tisztelegjen. Egyébként is jár neki az egyenruha, csak valami okból eddig nem kapta meg. Ehhez hadd tegyem még hozzá, hogy Berta bácsi a napi kapunyitásokért minden év karácsonyára megkapta Horthy Istvántól a külön

jutalmát is. Egy alkalommal, a szokásos karácsonyesti ünnepség után, amikor a palotában a kormányzói pár a családhoz tartozó személyzetnek a karácsonyfa alatt átadta az ajándékait, Horthy Istvánnak eszébe jutott, hogy Berta bácsinak nem adta oda a jutalmát. Szólt nekem, hogy száz pengőt tegyek borítékba, kocsival nyomban vigyem el Berta bácsinak, és nevében kívánjak kellemes ünnepeket neki. Ez majdnem egyhavi fizetése volt a derék embernek. A MÁVAG-nak volt üzemi konyhája és étkezdéje is, ahol minden ott dolgozó igen olcsón étkezhetett. A vezérigazgatótól a kisegítő munkásokig mindenki igénybe vehette az éttermet. A különbség csak annyi volt, hogy a tisztviselőknek terített asztalok voltak, a munkásoknak terítetlenek. Ezt természetesnek tartotta mindenki, hiszen az olajos, piszkos ruhát a félórás ebédidőben nem vehették le, és nem zuhanyozhattak le, hogy tiszta ruhában üljenek az asztalhoz. Ezt diktálta a rend. Az ételekben szabad választék volt. Horthy István is rendszeresen ott ebédelt a munkásokkal, akiknek a legnagyobb részét névről ismerte, még ha az illetők nem is sejtették. Meglepődtek, amikor a nevükön szólította őket. Még a fodrásza is a gyári borbély volt, aki később is, MÁV-elnök korában is a lakására járt hajat vágni. Röviden: igen közeli kapcsolata volt a gyári dolgozókkal. Magam is meglepődtem, amikor a hetvenes években egy május elsejei ünnepségen két munkást hallottam nyilatkozni a rádióban erről a közvetlen munkatársi kapcsolatról. Említettem már az amerikai Ford-gyárat, ahol Horthy István, a fiatal mérnök, munkásként dolgozott, és a különböző munkahelyeken igyekezett az akkori gyártási módszerek legfejlettebb formáit elsajátítani — tegyük hozzá: nagy szorgalommal és sikerrel. Idehaza azután a MÁVAG-ban iparkodott alkalmazni a tanult módszereket. 1936-37-re már nagyon elavult a főváros taxiparkja. A fakerekű Magomobilok nagy gondot okoztak a Szürke- és Kéktaxi-vállalatoknak. Felkészült mérnökgárdával, a Forddal való jó kapcsolatok felhasználásával megindult ekkor a MÁVAG-ban egy Ford-típusú személygépkocsi sorozatgyártása. Kár, hogy a háború megakadályozta a fejlesztését. Az új magyar személykocsik így is szép számmal közlekedtek Budapesten a taxivállalat üzemeltetésében. ...Hogy Magyarországon abban az időben egyáltalán repülőket képezhettek ki, hogy létrejött a nemzeti Repülő Alap, a AERO Szövetség, hogy gyorsan növekedett a vitorlázó és motoros pilóták száma, abban oroszlánrésze volt Horthy Istvánnak és munkatársainak. Összeforrott szakmunkásgárda dolgozott együtt Horthy Istvánnal, aki olyan vezető

174

175

L

volt, hogy nem restellte kezébe fogni a szerszámot, ha kellett. És jegyezzük meg: a többletmunkáért nem járt senkinek több fizetés. A fizetést az állami besorolása szerint kapta mindenki. Horthy István is a fizetéséből élt. Igaz, hogy lakásról nem kellett gondoskodnia. A szüleivel lakott a Várban, ahol egyetlen szobából álló »lakosztálya« volt, amihez fürdőszoba is tartozott. A berendezés is csak a legszükségesebb, minden fényűzés nélkül. Az autóvásárlásra a szüleitől kapott kölcsönt az utolsó fillérig visszafizette. Anyagi helyzete akkor javult, amikor meghalt atyai nagybátyja, Horthy István nyugalmazott lovassági tábornok. A nagybácsi egyben keresztapja is volt a gazdámnak. Felesége, Latinovits Margit a húszas évek végén meghalt, gyermekük nem volt. Az egykor dúsgazdag Latinovits család vagyonából 1100 katasztrális hold birtok maradt Katymáron. A földet és az újonnan épült családi házat a nagybácsi halála (1937) után ifj. Horthy István, a keresztfiuk örökölte. Ekkor kezdett javulni az anyagi helyzete. A földet katymári gazdák bérelték szövetkezeti alapon, vagy húszan. Ezt a többletjövedelmet azonban teljesen külön számlán vezettük. A gazdám továbbra is a fizetéséből élt, pedig akkor nem fizettek a vezetőknek az évi fizetésük többszörösét meghaladó prémiumokat. Minden állami alkalmazott — a beosztásától függetlenül — egyhavi fizetést kapott az év végén, és húsvétra félhavit. Ezt kapta a vezérigazgató, ezt a szolga is. Mindezt csak azért írtam le, hogy Horthy István jövedelméről is legyen némi fogalmunk. Az Államvasutak élén. Az 1940-es esztendő jelentős változást hozott Horthy István életében. Először a házassága. A megváltozott életkörülmények. Az új lakás berendezése az addigi egyszobás helyett. Igaz, hogy ennek irányítását az édesanyja és a felesége végezte, nagy gondossággal és szeretettel. Kialakult a négyszobás lakosztály a királyi palota második emeletén, a Krisztina körúti szárny déli oldalán. A második változás: közvetlenül a házasságkötés után kinevezték a MÁV elnök-igazgatójává. Tegyük hozzá, hogy az év őszén az ország területe az erdélyi részek visszatérésével jelentősen megnövekedett. Láner Kornél, a MÁV addigi elnöke nyugalomba vonult, az ő helyébe lépett Horthy István. Hogy milyen közlekedési szakember volt, s hogy mit tett a vasúti közlekedés vagy általában a magyarországi közlekedés fejlesztéséért, azt megírták mások, akik szakértői a témának. Én csak néhány megtörtént esetet szeretnék elmondani.

176

Magas szintű küldöttség vett részt 1940-ben a magyar—román tárgyalásokon Kolozsvárott. A minisztérium részéről Álgyay-Hubert Pál államtitkár, a MÁV részéről Horthy István elnök-igazgató vezette a tárgyalást, melynek befejeztével még két-három napot ott töltöttünk Erdélyben, és a vezetők gépkocsin bejárták az úthálózat nagy részét, hogy megismerkedjenek a tennivalókkal. A közutak igen rossz állapotban voltak Erdélyben. Az egyik helyen csak lassan döcögve tudtunk előbbre jutni az elhanyagolt keskeny úton. Az út két oldalán gazzal benőtt kis dombocskák voltak sűrűn egymás mellett, kilométerek hosszán át. Az államtitkár úr meg az elnök úr kíváncsi lett, hogy ugyan miféle kis dombok azok ott az út mentén. Kiderült, hogy útépítéshez odahordott zúzalékkő rejtőzik a gaz alatt. Még az első világháború előtt hordták oda a magyarok, 1913-14-ben! Legalábbis ezt állapította meg a közlekedési államtitkár úr 1940-ben. A románok úgy hagyták, ahogy találták. A Székelyföld egy részének visszatérése után, Horthy István MÁVelnöksége idején hamarosan megépült a szeretfalva-dédai vasút, és felújították az úthálózat jelentős részét is. Mindezt persze már többen is megírták, és az ország lakossága is tudomást szerezhetett róla az akkori újságokból, híradókból. Arról azonban már kevesebbet írtak, hogy milyen áldásos tevékenységet fejtett ki a MANSZ - a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége — Horthy Istvánné vezetésével. Mert nemcsak az elnök-igazgató tartott fenn közvetlen, emberi kapcsolatot a vasutasokkal, hanem a felesége is, aki 1940-ben szintén ellátogatott Kolozsvárra, és utána a MANSZ vasutas szervezete Erdélybe is kiterjesztette a munkáját. A MÁV, ez az egész országot behálózó nagyvállalat, igen nagyszámú alkalmazottat foglalkoztatott. Köztudott, hogy a legalacsonyabb beosztásban lévőknek is el kellett sajátítaniuk bizonyos minimális ismereteket, és ezért — a szolgálatuk természetétől függően — alacsonyabb vagy magasabb szintű oktatásban részesültek. A magasabb beosztásúak megbecsülték a szolgálatukat becsületesen ellátó, tisztességtudó vasutasokat, bármilyen beosztásban dolgoztak is. Vasutasnak számított maga a MÁV-elnök is. Hadd beszéljek el csak egyetlenegy történetet a sok közül, hogy megmutassam, miként intézkedett Horthy István elnök-igazgató, amikor bajba jutott emberen kellett segíteni. Talán vannak még, akik emlékezni fognak Pál Elek kocsirendező ügyére. Meleg nyári nap van. Augusztus. A palotában nagy csendesség. Csak Horthy István lakik most itt a feleségével, a kormányzó 177

úrék Gödöllőn tartózkodnak. Éppen az ebéd ideje van, ketten ülnek az asztalnál. Egyszerre megszólal a telefon, a porta jelentkezik. - Gyuri, maga az? - kérdezi Angyal bácsi, aki felismer a hangomról. - Igen. Parancsoljon. - Egy ember keresi, magával szeretne beszélni. Az István méltóságos úrra hivatkozik. (Egymás között így tiszteltük a kormányzói család tagjait, a keresztnevükön.) Kísértessem föl? - Igen. Nem tudom, ki az, de ha engem keres név szerint, biztosan ismer, vagy lehet, hogy én is ismerem őt. A szolgálatos testőr felkísér egy embert, akin most is, az augusztusi déli forróságban ballonkabát van, a lábán elnyűtt cipő, kilátszik belőle a lába ujja. Tisztességgel köszön és bemutatkozik. - Pál Elek vagyok, kocsirendező a MÁV-nál. Mi tolatjuk a vagonokat, bujkálunk a kocsik alatt s a többi. Nézem a szakadozott ruháját. - Várjon - mondom neki. A kísérőt elküldöm. Az ebédet szolgálom fel, az ajtó nyitva van, behallatszik a beszédünk. - Ki az? Ki jött? - kérdi az úr. - Pál Elek, méltóságos uram. Én nem ismerem. Azt mondja, vasutas. A méltóságos úrral szeretne beszélni. - Mondd meg neki, hogy rendben van, nem kell semmit megköszönni. Nagyon sajnálom a szerencsétlent - fordul oda a feleségéhez. Elítélték szegényt sikkasztásért és csalásért. A MÁV elbocsátotta, a büntetését letöltötte. Aztán perújrafelvétel folytán új ítéletet hozott a bíróság. Megállapították az ártatlanságát: nem sikkasztott, nem csalt. Az igazi bűnös megkapta a méltó büntetését, őt pedig a bíróság visszahelyezte az állásába. Elrendeltem, hogy azonnal állítsák munkába a volt szolgálati helyén, és visszamenőleg folyósítsák a fizetését. Ez a legkevesebb. Nagyon sajnálom szegényt. De fölösleges itt köszöngetnie. - Méltóságos uram, ez az ember azzal jött, hogy tud az elnöki rendelkezésről, de azóta két hónap telt el, és őt nem vették vissza - mondom a gazdámnak ott az asztalnál, az ebédje közben. Horthy István valósággal felugrik az asztaltól. Kisiet, és megáll Pál Elekkel szemben, akit még soha életében nem látott. - Hogy néz ki, maga szerencsétlen? - szólítja meg. - Méltóságos uram, a vasutas ruhámat elvették, civil meg nincsen. Ezeket a rongyokat is könyörületből adták. - Várjon - mondja a gazdám, nagy léptekkel odamegy a ruhásszekrényéhez, kivesz belőle egy sötét öltönyt, odaadja neki, és azt mondja: - Holnap reggel nyolckor jelentkezzék nálam a hivatalban. 178

- Nem engednek be még a portára se, méltóságos uram - válaszol az. - Gondoskodj róla, hogy bejöhessen - fordul hozzám a MÁV elnöke... Én egyébként gyakran mentem be vele reggel, ott kaptam meg tőle az utasításokat az intézendőkre. Pál Eleket most kikísértem a csomagjával a portára, s azzal búcsúztam el tőle, hogy viszontlátásra holnap reggel nyolc órakor a MÁV-elnökségen. Másnap reggel nyolc óra előtt pár perccel már az elnökségen voltunk. Horthy István önmagának sem engedte meg, hogy elkéssen a hivatalból. De meg nem is lett volna tisztességes dolog, hogy odarendelt valakit reggel nyolc órára, ő meg nincsen ott vagy késik. Önmagával szemben nagyon szigorú ember volt Horthy István, másokkal szemben inkább elnéző, ámbár ha ilyenkor ránézett valakire, az igyekezett soha el nem késni többé. Na, szóval, Pál Elek ott állt a kapu előtt tisztes távolságban. Az elnök-igazgató nagy léptekkel, kettesével véve a lépcsőfokokat, fél perc alatt fönn volt az irodájában. Pál Elek az előző napi ruhájában jött. Nem vehette föl a kapott öltönyt, merthogy egy 197 cm magas ember ruhája fél nap alatt nem alakult át magától, hogy egy 160-170 cm-es forma ember csak úgy magára vehesse. A portás figyelte a belépőket, de mielőtt bármit mondhatott volna, én már hangosan odaszóltam neki, hogy az illető velem van. Fennakadt a szeme, de mire kinyitotta volna a száját, mi már benn is voltunk. Az elnök úr titkára is nagyot nézett, hogy ki lehet az velem. Üdvözöltük egymást, aztán bejelentés nélkül mentünk be egyenest az elnöki irodába. A MÁV elnöke hívatja a titkárával az igazgatót, akinek két hónappal azelőtt kiadta az ügyet intézkedésre. (Ugyan gyorsan intézkedett!) - Kérlek, ez itt Pál Elek. Gondoskodj róla, hogy még ma szolgálatba álljon, és holnap egyenruhában jelentkezzék nálam, hogy szolgálatát felvette, és a fizetését visszamenőleg megkapta. Ez az intézkedési mód volt jellemző Horthy Istvánra. Tanulságul beszéltem el ilyen részletesen. Talán akadnak még a rákos-rendezői vasutasok, öreg nyugdíjasok között, akik emlékeznek rá. Nem dicshimnuszt akarok én zengeni, csak egyetlen esetet hoztam elő a sok közül, hogy lássuk, mennyire megbecsülte a gazdám az egyszerű munkásembert. Azt meg különösképpen, aki bármilyen beosztásban is a munkatársa, a »kollégája» volt. 1942-ben, amikor megválasztották kormányzóhelyettessé, a MÁV-tól vitte magával a legközelebbi munkatársait... A kabinetirodája főnöke, a titkára, az irodavezető, a két gépírónő és a két altiszt mind a MÁV-tól került ki. Összesen hét személy. Ennyi alkalmazottja volt a kormányzóhelyettesnek." 179

Ezekhez a visszaemlékezésekhez, amelyekből érezni az őszinte szeretetet, tiszteletet és megbecsülést, csak azt fűzöm hozzá, hogy az a feltételezés adott nekem sokszor erőt és önbizalmat ezekben az években, hogy kell hogy legyen bennem valami érték, ha Pista enge m választott feleségének. Alig telt el hat nap a temetés után, amikor szeptember 2-án Károlyi Gyula sógorom, oktatójával együtt, repülőgéppel a Dunába zuhant. Gyulát a folyó vize elsodorta, és nem találták meg. Nehéz megmagyarázni azt a fokú fásultságot, amit éreztem. Alig volt ember, aki hozzánk közelebb állott volna, mint Gyula. Pistával mindenben egyetértettek, az utolsó két évben majdnem naponta láttuk, és én nem éreztem semmit, amikor közölték, hogy lezuhant. Azt gondol.. tam: hát ő is elment, így van jól... Csak az fájt kimondhatatlanul, amikor ráébredtem, hogy az én hibámból nem sikerült egy általa kért találkozó... Tudniillik egy nappal a halála előtt kaptam tőle egy rövid levelet: Kedves Ily! Arra kérlek, hogy tedd lehetővé, hogy valahol a közeljövőben egy órát zavartalanul, egyedül beszélgethessek veled. Annyi minden van a lelkemben, amit el szeretnék mondani, és amiket már csak azért sem lehet az esténként szokásos gödöllői szalon-diskurzusok alkalmával elmondani, mert akkor folyton csak én beszélnék. Este vagy reggel a lakásomon, nappal pedig a titkárnőm révén telefonon bármikor értesíthetsz. Kezedet csókolja: Gyula Nem gondoltam akkor, hogy ez annyira sürgős, és csak másnap telefonáltam, amikor ő már elindult a végzetes repülésre. Sohasem fogom megtudni, mit akarhatott elmondani, és ha másnapra tettük volna a találkozót, talán nem ment volna repülni...! Gyula nagyon mélyen érző ember volt, és tudom, hogy Pista halála mélyen lesújtotta. Eszembe jutottak búcsúszavai: alig egy hónappal ezelőtt kikísért a vöröskeresztes vonathoz, amelyen a frontra indultam, azt mondta, hogy ha nekem odakint bajom történik, tudjam azt, nem megyek egyedül, mert ő is velem megy. Akkor is már elgondolkoztam ezen a mondaton, és most az volt az érzésem, hogy ez nemcsak nekem szólt, hanem biztosan Pistára is vonatkozott, hiszen Paulette halála után mi voltunk az 180

(5 igazi családja. Mások is látták hogy le volt sújtva Pista halála után, és szóvá is tették, hogy esetleg nem lett-e öngyilkos, pedig a mai napig nem mondtam el senkinek az ő különös búcsúszavait. Szerintem ez nem lehetett öngyilkosság, minthogy oktatójával együtt repült, de nem tudom kizárni azt, hogy foglalkozott a gondolattal. Pista halála után egyesekben az a képtelen ötlet merült fel, hogy kis kétéves István fiamat megkoronázzák! Lukács Béla — államtitkár, 1940től 1944 májusáig a kormánypárt, a Magyar Élet Pártja országos elnöke (anyósom testvérének veje) — jött egy küldöttséggel a kormányzóhoz ezzel a hajmeresztő ajánlattal. Ez nemcsak butaság, de őrültség is volt, és apósom felháborodva, kereken visszautasította! Én ott voltam, tehát tudom bizonyítani. Elképzelhető, hogy magam is fel voltam háborodva, mert mit érezhet egy anya, akinek kétéves gyermekét ilyesmire akarják kiválasztani. ugyanis ha valaki felnőtt és elért valamit, képességei folytán megválasztják valamilyen tisztségre, az érthető, de egy kisgyereket, aki nem is egy dinasztia tagja — az képtelenség. Elmentem apósomhoz, és megkértem, mondja meg, mi a véleménye erről az egész ügyről. Azt mondta, hogy sem a saját, sem a családja érdekében nem nyújtaná ki kezét a koronáért, ez eszébe sem jutna. Hiszen — tette hozzá — őszerinte, ha ezt tenné, a saját testvére sem tarthatná méltónak arra, hogy kezet fogjon vele. Ezt mondta szó szerint, és ez volt az ő meggyőződése. Jelzem, ha valaha is az lett volna a célja, hogy királlyá válasszák, ennek megvalósítására lett volna nem is csak egy alkalma. Már 1922-ben felajánlották neki a Szent Koronát. Erről apósom emlékirataiban így emlékezik meg: „1922 augusztusában politikusok és más vezető személyiségek csoportja jelent meg nálam a gödöllői kastélyban — ahol augusztus és szeptember folyamán rendszerint tartózkodtunk —, köztük egy katolikus püspök is. Előre csak annyit jelentettek, hogy rendkívül fontos előterjesztésük van, de közelebbit szándékukról nem tudtam. Hamarosan kiderült ez aztán szónokuk, Ráday Gedeon gróf képviselő, volt főispán és belügyminiszter szavaiból. Érett megfontolás után azért jöttek, hogy a nép minden rétege nevében felajánlják nekem a Szent Koronát. Meg kell szűnnie az államfő állása körüli viszálynak, mert emiatt az országban nem lehet teljes nyugalom. Egyesek független Magyarországot akarnak, élén a törvényes királlyal, mások meg József főherceg vagy Albrecht főherceg megválasztását óhajtják. Baloldali 181

elemek köztársaságra törekednek. »A magyarság többsége azonban mondotta Ráday - azt kívánja, ami ezeréves állandó vágyának leginkább megfelel, hogy Szent István koronája és magyar dinasztia alatt élhessen. Fogadja el Főméltóságod a koronát, és az egész veszélyes kérdés egy csapásra megoldást talál.« Szerfelett meglepődtem. Válaszomban elismertem, hogy csakugyan vannak olyan zavaró jelenségek, amilyenekről a szónok megemlékezett. Megköszöntem tanúsított bizalmukat, de kijelentettem, hogy felhívásuknak nem tehetek eleget. Mert mi ad nekem bátorságot és erőt ahhoz, hogy romban álló hazánk újjáépítésében részt vegyek? Csakis az az érzésem, hogy kormányzóvá választásom alkalmával azért nyilvánult meg velem szemben a bizalom, mert tisztességes és becsületes férfinak tartanak. Ha a korona után nyúlnék, nem lennék többé sem önzetlen, sem tisztességes, és már másnap szembefordulnának velem a tulajdon édestestvéreim. Én tehát semmilyen körülmények között, még egyhangú népszavazás esetén sem fogadnám el soha a királyi méltóságot."* Szeptember 4-én harminc-negyven szovjet gép bombázta Budapestet. Mi csak utólag tudtuk meg a részleteket, mert kint voltunk Gödöllőn. Pár napra rá este tíz órakor légiriadó volt Gödöllőn, és mindannyian lementünk az óvóhelyre. Ez volt az első ismerkedésünk az óvóhellyel, ami később szinte rendszeressé vált. Sya nővérem volt velünk, és csodáltam, hogy, noha félős természet, milyen nyugodt. Amikor visszamentünk a szobánkba, ott találtam egy félig üres üveg nyugtatószert, amit lemenetelünk előtt hajtott le. Jót nevettünk ezen. Sosem hittem volna, hogy Sya olyan hihetetlenül bátran fog viselkedni, ahogyan évekkel később - borzalmas szenvedéseket tűrt el a legrosszabb kommunista börtönökben, ott viszont nem volt csillapító folyadék, ami segíthetett volnal... Gödöllőn gyászmisét tartottak Gyula lelki üdvéért, és másnap Budapesten a belvárosi templomban, a Ferenciek terén, ahova én egyedül mentem el. Aznap délután 1/2 3-kor, hosszas keresés után - kilenc nappal a halála után - találták meg a Dunában Ráckevénél, Szigetújfalu határában Gyula szinte felismerhetetlen holttestét. Ennek a szerencsétlenségnek sem tudták az okát felderíteni. Apósomékkal együtt a ráckevei Szent János-templomba mentünk a beszentelésre, és temetésén, a mágocsi Károlyi-birtokon, a családból én egyedül vettem részt. Legjobb barátja, Boldizsár István, a kiváló fes* Horthy Miklós: Emlékirataim, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1990.160-161. o. 182

tőművész, és Kiss Elemér ügyvédünk kísért el erre az útra. Később azonban Gyula kívánsága szerint holttestét átvitettük Kenderesre, a Horthy-kriptába, ahol szeretett felesége, Paulette mellett nyugszik. Szeptember folyamán Miklóspapa elment vadászni Szinbe, és kérte, hogy kísérjem el. Elveztem az erdőt, ezt a gyönyörű vidéket, de amikor megláttunk egy szép, hatalmas medvét közeledni, és Miklóspapa lelőtte, nagyon fájt a szívem érte. Magdamamával sokat kötöttünk a katonáknak harisnyát, kesztyűt kezdtem már én is belejönni, de Magdamamát mindig csodáltam, hogy milyen gyorsan köt. Jólesik ez az elfoglaltság, leköti az ember figyelmét, és nyugtatólag hat. Megfelelt akkori lelkiállapotomnak. Pista halála után ismét járulhattam a szentségekhez, ami azt jelentette, hogy megint mehettem áldozni. Folba püspök adta meg nekem az engedélyt, és semmilyen kikötést nem fűzött hozzá. Az, hogy továbbra is református fiam volt, nem került szóba. 1942. október 13-án törvényjavaslatot ismertettek a képviselőházban, s ezt úgy nevezték, hogy „a nemzet hálájának kifejezése". Idézem: .,Tarnádi Nagy András elnök nyitotta meg a képviselőház ülését, és Petró Kálmán előadó ismertette a kormányzóhelyettes emlékének megörökítéséről és a nemzet hálájáról szóló törvényjavaslatot, amelyben többek között kifejtette, hogy a kormányzóhelyettesi intézmény összhangban áll a magyar alkotmányossággal és megnyugvást hozott a nemzetre. Fél évvel ezelőtt a nemzet nagy reményekkel eltelve biztosítottnak látta azt a célt, amelyet a kormányzóhelyettesi törvény meg akart valósítani. A kormányzóhelyettes csorbítatlanul beváltotta a hozzáfűzött reményeket és önfeláldozóan teljesítette minden kötelességét. A hősi halált halt kormányzóhelyettes a haza oltárán önmagát feláldozó kötelességteljesítés mintaképe lett. Az ország kormányzóhelyettesének nem az első arcvonalbeli repülőfőhadnagyi szolgálat volt a hivatása. Önként vállalta ezt, hogy részt vegyen a nemzet sokezer hős fiának közös sorsában. Vitéz Horthy István emlékének törvénybeiktatásával nemcsak az ő emlékezetének, hanem valamennyi hős magyar katona emlékének áldozik a nemzet. Ebben a most vívott háborúban senkinek sem lehet kivételes sorsa. Vitéz Horthy István halála mégis kiemelkedik, mert benne a halál a nemzet jövőjének egyik legszebb zálogát és reménységét ragadta el, és vele az ország második közjogi méltóságának képviselője szállott sírba. A kormányzóhelyettes primus inter pares a hősi halottak seregében. A Horthy-nemzetség a magyar 183

állam életének egyik legsötétebb korszakában erőt és megnyugvást adott a Kormányzó személyében a nemzetnek. A javaslat első célja: a kormányzóhelyettes emlékének közjogi súllyal történő megörökítése, amely megfelel a közjogi szokásnak. A második cél az özvegyről és a kis árváról a kormányzóhelyettesi méltóságnak megfelelő gondoskodás és a főméltóságú cím adományozása a Horthy István ágból származó fiú-utódoknak. A harmadik cél az özvegy és árva áldozatos sorsában osztozó honpolgári sorsközösséget és nemzeti hálát akarja kidomborítani, amikor elrendeli, hogy a mostani háborúban elesett hősök özvegyeiről és árváiról fokozottabb gondoskodás történjék emberbaráti intézmények létesítésével. A törvényjavaslatot elfogadásra ajánlotta. Kállay Miklós miniszterelnök beszéde következett. Beszédének utolsó szavai: »Ezért kérem a törvényjavaslat elfogadását.« Erre nagy taps következett, a ház tagjai felálltak a helyükről, és újból hosszan tartó éljenzéssel ünnepelték a kormányzót. A törvényjavaslatot mind az alsó-, mind a felsőház vita nélkül elfogadta, és a javaslat így törvényerőre emelkedett." Októberben Nicky sógorom megjött Brazíliából. Miklóspapa kiment érte az állomásra. Érkezése megint mindannyiunkat felkavart, mert természetesen sok mindent el kellett neki mondani. Érdekesen mesélt Brazíliáról, ahol németellenes volt a légkör, és bennünket németbarátnak elkönyvelve, Nicky helyzete magyar követként — aki méghozzá maga is náciellenes volt — mind nehezebbé vált. Így munkáját teljesen személyes felelősségére kellett végeznie, mert a mi külügyünkkel is jóformán megszakadt a kapcsolata. Nicky szavaival: „Brazíliában 60 000 magyar és magyar származású polgár él, akik az első világháború után, az 1918-as szégyenletes békekötés után, megfosztva életlehetőségüktől, az elcsatolt román, cseh és jugoszláv területekről vándoroltak ki Brazíliába, ahol főleg Sáo Paulo területén telepedtek meg mint földművesek. Legnagyobb részük magyar parasztokból állt, és helyenként tiszta magyar falvakat létesítettek — Árpádfalva, Szentistvánfalva stb. elnevezéssel. Ezeknek a magyaroknak az érdekeit igyekeztem védeni, mert a magyar—német szövetség ürügye alatt akarták őket jogaikban megrövidíteni. Ezeket a településeket mind végiglátogattam, és testvéri szereteten alapuló összetartásra és * Jánosy István: Vitéz Horthy István, a repülő. A Magyar Repülő Sajtóvállalat és Stádium Sajtóvállalat Rt. kiadása. 184

magyar jellemük fenntartására biztattam őket. Az, hogy ezen becsületes magyar parasztokkal ott a távoli idegenben együtt lehettem, felejthetetlen, szomorú emlék. Rióban és Sáo Paulóban a különböző keresztény és zsidó magyarokat arra kértem, hogy ne igyekezzenek újfajta politikai áramlatok segítségével maguknak előnyöket biztosítani, hanem tartsanak össze, és segítve egymáson, erősödjenek. Egy szép napon megjelent követségünkön egy Magyarországról kiküldött tiszt, rádió adóvevő készülékkel, és azon utasítással, hogy helyezzem el a követségen, ahonnan ellenséges hajók mozgását figyelheti, amit majd az otthoniak tudomására hoz. Butát tettetve, kérdeztem, mi előnye lehet Magyarországnak ebből. »Ah, az nem nekünk, hanem a németeknek kell« — volt a válasza. Dühösen rákiáltottam: »A követség és a magyarok hírnevét nem hagyom rontani, menjen innét, ezt a nagy készüléket hagyja itt, magát pedig a követségen többé nem akarom látni.»» A rádiókészüléket egy órával később kocsimba tettem, és személyesen a Riót körülvevő őserdő egyik szakadékába dobtam. Német nyomásra kormányunk kénytelen volt Brazíliával a diplomáciai kapcsolatot megszakítani, aminek végrehajtásával engem akartak megbízni, de a nagyszámú brazíliai magyarság hírnevére való tekintettel erre nem voltam hajlandó. Így tehát idén májusban Budapesten közölték a brazil követtel a diplomáciai viszony megszakítását." Ebben az időben sokan jöttek hozzám látogatóba, ami nagyon meghatott, de időnként terhes volt már. Jó a sok barát, de néha érzi az ember, ha valami más az indítóoka a látogatásnak, mint a baráti szeretet. Néha elgondolkodom azon, mi a helyes — diplomatikusnak lenni, és nem kimutatni érzéseinket, vagy, ahogy Pista mondta, úgy állni mindenkivel szemben, mintha ellenség lenne, vagyis jól szemügyre venni, hogy mit is akar. Érzem, neki van igaza, és ezzel azt akarta mondani, hogy nem kell hallgatni és tűrni azt, ami helytelen, mert ha mi nem állunk ki azért, amit igaznak tartunk, a rossz fog elhatalmasodni. De gondoljuk végig, mi lett az eredménye Pista kiállásának. Jól van, nekem úgy tűnhet most, mintha végzetét okozta volna, pedig az a tény, hogy Szent István napján halt meg, és hogy tudták róla, mi a felfogása, meggyőződése, munkája — olyan hírnevet adott neki, ami maradandó példa, és feltétlen nyomot hagyott „az élet könyvében". Vettem magamnak egy „Rapid" kötőgépet, hogy gyorsabban köthessek a katonáknak, és Magdamamával lépést tudjak tartani. Miklóspapa elment a körösi „Horthy István-zsilip" felavatására, Kenderesen pedig megnyílt az új községháza. 185

A német követ átadta kormánya követeléseit a zsidókérdés gyökeres megoldására, de a magyar kormány elutasító választ adott a németek sürgető követeléseire. Közben a szövetséges csapatok partra szálltak Marokkóban, ezzel kapcsolatban itthon azt remélték, hogy lesz egy szövetséges balkáni invázió. Nagyon szerencsések lennénk, ha ez megvalósulna — gondoltam. Megbetegedtem, és megállapították, hogy vörheny! Azonnal elkülönítettek a mi lakásunkban, a felső emeleten, és István Ilus nővérrel leköltözött apósomék lakásába. Ez igazán nem hiányzott, mert egyedül feküdtem, és még csak olvasnom sem volt szabad. Csak a telefon kapcsolt össze a külvilággal. Magdamama átengedte nekem Csécs Margitot, az ő komornáját, akit velem együtt izoláltak, és az orvoson kívül ő volt az egyetlen ember, akit láthattam. Nagyon meghatóan ápolt. December 7-étől január 21-éig voltam ilyen kínos elszigeteltségben, és nem találtam semmit, ami felvidíthatna. Az élet addig megadott nekem mindent, amit még álmaimban sem kívánhattam volna. Nem tartott sokáig, és két év után minden összeomlott. Pista nem volt többé, és borzalmas háborúba keveredtünk.... Mély lehangoltság és szomorúság vett rajtam erőt. Mi lesz a sorsa az én aranyos kis fiamnak; lehet, hogy mindannyian elpusztulunk? Próbáltam vidám lenni, amikor a telefonon apósomékkal beszéltem, de nagyon nehéz volt. Ha legalább kiszabadulhattam volna ebből a tétlenségből, az gyógyír lett volna, mert tudtam, hogy a tevékenység, ápolás, minden értelmes elfoglaltság átsegít a nehézségeken. Talán ezt is azért mérte rám a sors — az Isten —, hogy ne bízzam el magam. Ha így van, akkor tanulnom kell belőle, és nem szabad elcsüggednem. Semmilyen érvelés, tépelődés nem segített igazán akkori kedélyállapotomon. Hallottam, hogy levente-betlehemesek jöttek Istvánhoz, és átadták karácsonyi ajándékukat. Azt mondták, István nagyon jól viselkedett, komolyan meghallgatta őket, és megköszönte az ajándékot. Magdamama és Ilus nővér volt vele — szerettem volna ott lenni! Milyen más karácsony volt ez, mint a tavalyi! Margit komorna, az angyal, velem maradt. Apósomék hosszan telefonáltak, nem ünnepeltek és nem csináltak karácsonyfát, amíg én fel nem gyógyultam! Ez nagyon meghatott, és próbáltam őket erről lebeszélni, de nem sikerült. Tudtam, betegségem miatt nagyon aggódnak, hiszen Magda leányuk vörhenyben halt meg. Sokan telefonáltak — István nagyon értelmesen, aranyosan, szüleim, nővéreim és több barátom. Hálát adtam a Mindenhatónak, hogy ennyien szeretnek és ilyen családom van. 186

HARMADIK RÉSZ

11. fejezet

1943 — ZSIDÓK ÉS LENGYELEK HOZZÁNK MENEKÜLNEK

Megint kezdődött egy év — Pista nélkül! És ez most már mindig így lesz! Nehezen volt elviselhető ez a gondolat. Negyedik hete, hogy vörhenynyel feküdtem. Ezen a napon sok virágot kaptam. Orvosom, Nagy András doktor — Gyula sógorom jó barátja — jött hozzám reggel. Nagyon kedves volt, majdnem mindennap benézett. Estefelé Ellamami jött be hozzám, és felolvasott nekem újságokból meg az egyik új könyvből, mert még volt nem szabad olvasnom. Ez azért is fájt nekem, mert betegségem alatt sok könyvet kaptam ajándékba, melyek az ágyam mellett voltak felhalmozva. Nagyra értékeltem Ellamami látogatását, mert ez fertőtlenítéssel járt, ami nem kellemes. Január 14-e volt 25. születésnapom. Sok telefonhívást és rengeteg virágot kaptam. István telefonált — ő csak pár nap múlva lett kétéves, de jól megértette magát, és most már megszokta, hogy naponta beszél velem telefonon. Elárulta, hogy kapok egy tortát, azt mondta: „Mama, torta, gyertya!" Ilus nővér átvette a telefont, és mondta, hogy ezt meglepetésnek szánták. Ez volt a legnagyobb születésnapi örömöm. Másnap Nagy doktor először adott engedélyt, hogy olvashassak egy kicsit. Szomorú azonban, hogy 17-én, István második születésnapján nem lehettem jelen, de hálás voltam azért, hogy van telefon, és így én is kicsit részt vehettem a születésnapi ünneplésen. Egy hét múlva jött Nagy doktor és Stühmer professzor. Elhatározták, hogy végre, több mint hat hét után felszabadulok! Fürdés, hajmosás Margit komornával együtt, aki ugyancsak felszabadult! Egyelőre leköltöztem a földszinten egy szobába, mialatt nálam fertőtlenítettek. Sya és Papi meglátogatott, és végre olvashattam! A hosszú nélkülözés után mindez nagyon jólesett. Végre sétálhattam; Sya elkísért, és hosszasan elbeszélgettünk. Még mindig nagyon levertnek éreztem magam, de tudtam, hogy ez a betegség tünete, és el fog múlni. 189

Végre eljött a nagy nap, amikor kint a szabadban már együtt sétálhattam Istvánnal, és vele együtt meglátogathattam apósomékat. Istvá n angyali volt, annyira örült nekem, hogy egészen izgalomba jött. Nekem még egy hétig nem volt szabad Istvánt megcsókolnom, amit. nehéz volt megállni. Együtt vacsoráztam már Miklóspapáékkal. Pontosan egy hónappal karácsony után, január 24-én rendeztünk Istvánnak karácsonyestét a Mátyás-teremben. Délelőtt még ágyban maradtam, később felmentem a karácsonyfa-díszítéshez. Nagyon megható: István nagyszülei azért nem csináltak decemberben karácsonyt, hogy én is velük lehessek. Végtelenül figyelmesek, ezeket a cselekedeteket csak a szeretet diktálhatja. Délután hatkor gyertyát gyújtottunk; Papi, Ellamami, Myro Gyurival és Sya is jelen volt. István ragyogott az örömtől, és számomra ez jelentette az igazi gyó_ gyulást. Másnap végre felmehettem szobámba, a második emeletre, de a fertőtlenítéstől még mindig olyan bűz volt, hogy nem tudtam aludni. Csak felépülésem után szereztem tudomást arról, hogy milyen borzalmas tragédia történt az oroszországi fronton, a Don mentén. A 2. magyar hadsereg sorsa most már köztudomású, de akkor még teljes egészében nem ismerhettük. A súlyos magyar veszteségek oka nemcsak a hideg és az orosz fegyverek ütőereje volt, hanem főképpen Hitler és a náci vezetőség velünk szembeni eljárása és a német „bajtársak" brutalitása. Akkor még csak sejteni lehetett a mieink borzalmas szenvedéseit. Mindennap apósoméknál ebédeltem. Ilyenkor Miklóspapa sok mindenről beszélt... le volt sújtva a 2. hadsereg veresége miatt, és elmondta Kállay Miklós miniszterelnök puhatolózásait, egy fegyverszünet lehetőségét... Farkas Ferenc tábornokkal jött két kis cserkész Istvánnak átadni a „Kis dobos"-t; kedvesen játszottak a karácsonyfánál. Tost Gyuszi szárnysegéd jött hozzám, és hosszasan elbeszélgettünk. Mondta, Pista mindezt előre látta, tudta, hogy a Szovjet ereje csak növekedik, és a németek menthetetlenül veszteni fognak. Nagyon gyűlöli a nácikat, és felfogása mindenben egyezik Pistáéval. Jólesett vele beszélni. Kijelentette, ne felejtsem el soha, hogy ő nemcsak a kormányzó szárnysegédje, de az enyém is! Nagyon megható volt. Hosszabb ideig nem engedtek kórházi ápolásra betegségem miatt, amit nagyon sajnáltam. Meglátogatott Apor Gizi néni, aki hozott magával két, a frontról érkezett ápolónőt. Nagyon érdekesen meséltek.

Jánost' István elhozta Pistáról írott nagyon szép könyvét. A címe: Vitéz nagybányai Horthy István, a repülő. Sok jó, nekem eddig ismeretlen fénykép is volt benne. Mint minden más, ez a könyv is elveszett 1944-ben. Negyvenhárom évvel később, 1987-ben kaptam egészen váratlanul, kerülő utakon, egy eredeti példányt, titokban küldték Magyarországról! Meghatóan kedves, ismeretlen jóakarónk, Törzsök Pál, vette m agának a fáradságot, hogy addig próbálkozzék, amíg sikerült. Sok nehézséggel kellett megküzdenie. Idézem szavait: „Sajnos, kis csalafinta könyvküldésem, amivel örömet akartam szerezni Önök számára nem sikerült. Tegnap becitáltak a Keleti pu.-i postára, és visszaadták kinyitva a csomagot, rajta az alábbi szöveggel: »Csak 1957. január 1. után, Magyarországon kiadott könyvek küldhetők külföldre!« Végeredményben örültünk, hogy nem kobozták el, és semmilyen büntetéssel sem fenyegetőztek. Visszaadták!" — További részleteket nem tudtam, de amikor végre kézhez kaptam, láttam, hogy Szingapúrban adták fel a csomagot! Ez a könyv számomra nagy kincs, és Törzsök barátunknak, aki ezt megérezte, örökké hálás leszek. Magdamama akciót indított a honvédcsaládokért, az alábbi felszólítással: „Adjatok azért a Magyarországért, amelynek eljöveteléért imádkoztok ..." Életemben először kaptam kitüntetést. „Horthy Istvánné, »Ily nővér« önfeláldozó harctéri szolgálataiért a magyar Érdemkeresztet kapta a hadiszalagon." Így közölték ezt. Nem tudtam eldönteni, megérdemeltem-e vagy sem, hiszen nagyon rövid ideig voltam a harctéren, igaz, önként jelentkeztem; tény, hogy nem értettem a kitüntetések miértjéhez. Nagyon megrendített a hír, hogy Pista harctéri parancsnoka és jó barátja, Csukás Kálmán repülő alezredes, hősi halált halt a keleti arcvonalon. Azt mondták nekem később, hogy Pista halála óta szinte kereste a halált, mindig a legveszélyesebb feladatokra jelentkezett... Megemlítem Miklóspapa egyes hivatalos szerepléseit, mert később azt mondták, hogy keveset mutatkozott nyilvánosan, és ezáltal eltávolodott a néptől. Csak március folyamán: 15-én, mint a cserkészmozgalom fővédnöke, megjelent az Operában a Cserkész Szövetség ünnepélyén. — Március 16-án szózatot intézett a magyar ifjúsághoz. Március 23-án felavatta a medvei hidat... és így tovább. Kállay miniszterelnök az országgyűlés külügyi bizottságában ismertette elképzeléseit, mégpedig, hogy a balkáni szövetséges partraszállás lehetőségével számolva csak a Szovjet ellen folytassuk a háborút.

190

191

Titokban kiküldte Szegedy-Maszák Aladárt, a külügyminisztérium politikai osztályának vezetőjét Stockholmba, hogy szövetséges megbízottakkal tárgyaljon a fegyverletétel lehetőségeiről. A Magyar Sajtó Házában leleplezték Boldizsár István barátunk Pistáról festett arcképét. Eléggé jól sikerült. A magyar kormány elutasította a németek kívánságát, hogy magyar csapatokat küldjünk Szerbiába. Április 16-án és 17-én Miklóspapa Hitlernél volt Klessheimben, ahonnét felháborodva jött vissza, és mesélte, hogy milyen ingerült, rossz légkörben zajlott le ez a látogatás. Megtudta, hogy közvetlenül az ő odaérkezése előtt Mussolini és Antonescu, Románia marsallja volt Hitlernél, és mindketten valamilyen békekötés szükségességét hangoztatták. Mussolini ekkor már elveszítette Észak-Afrikát. Hitlert mindez nagyon felizgatta, és szinte rátámadt Miklóspapára, egész panaszlistát nyújtva be a Kállay-kormány „bűneiről". Hitler tudta, hogy Kállay nem hisz a német győzelemben, és azt mondta, Kállaynak távoznia kell a német—magyar barátság érdekében. Miklóspapa ezt erélyesen visszautasította, és kikérte magának a beavatkozást. Ribbentrop külügyminiszter szerint Kállay csak szavakkal próbálja megoldani a zsidókérdést, de több mint 70 000 zsidó menekültet védelmez és dédelget Magyarországon. Miklóspapa egyedül állt szemben Hitlerrel és kíséretével. Akkori jegyzőkönyvek szerint is Miklóspapa Kállay miniszterelnököt védte, és nagyon erélyesen válaszolt mindezekre a vádakra, visszautasította a zsidókat elkülönítő koncentrációs táborok felállítását. Nekünk minderről hosszasan mesélt, és csak azt tartotta fontosnak, hogy minden figyelmünket saját határaink védelmére kell fordítanunk. Szerinte Trianon lett a fő okozója annak, hogy nem tudunk a szomszédainkkal barátkozni, hogy minden oldalon ellenségeink vannak, mert attól félnek, hogy a tőlünk elrabolt területeket vissza akarjuk szerezni. Hogy lehet mindezt szakítás és végleges összecsapás nélkül kiküszöbölni? Szolnokon, a megyeházán felavattak Pistáról egy festményt; ezt is Boldizsár István festette. Kállay Miklós miniszterelnök is ott volt, én Miklóspapa és közte ültem. Nagyon szomorú és megható volt a szertartás, úgy éreztem, mindez nem lehet igaz, talán ezt mind csak álmodom. Nagyon szórakoztató volt István első látogatása az Állatkertben, de nemcsak Istvánnak, hanem a nagyszülőknek is, akik velünk tartottak. Persze fényképészek kísértek mindenütt, és ennek köszönhetjük, hogy ez az esemény képekben is fennmaradt.

Húsvétvasárnap, a tízórai mise után Istvánnak és meghívott kis baráta inak tojáskeresést rendeztünk, majd a Várkertben folytatódott a játék. Másnap Lázár Miki hozott ajándékba Istvánnak két fehér nyulat — a gyerekek, de mindannyiunk nagy örömére! színes filmet készítettem ezekről a felejthetetlen pillanatokról, de sa jnos ezek a gyönyörű felvételek sem maradtak meg. Este házimozi volt: a Z, a fekete lovag-ot vetítették Tyrone Powerrel — rnindannyiunknak nagyon tetszett. Magdamamával sétáltunk a Tabánban. Elérkezett esküvőnk harmadik évfordulója — három év, benne egy élet! Ami ez után jöhet... nem élet. Május 7-én Miklóspapa levélben válaszolt Hitlernek, megcáfolva minden egyes vádpontot. Nem olvastam a levelet, csupán ő mesélt róla. Csak az emigrációban — apósom elhunyta után — olvastam ezeket a leveleket a kommunista kormány által kiadott könyvben, Horthy Miklós titkos iratai címmel, de ezt nem lehet hiteles történelmi dokumentumnak tekinteni. Horthy-ellenes bizonyíték akart lenni, de olvasásuk közben tisztán érzem, mi az, amit a kormányzó mondhatott, vagyis írhatott, és mi az, ami számomra teljesen idegen. Fontosnak tartom, hogy megvilágítsam a tényt: a háború után tizenkét évig én rendeztem és másoltam Miklóspapa minden levelét, ezért állítom, hogy jobban ismerem gondolatmenetét és írásmódját, mint bárki más. Május 13-án a németek és az olaszok letették a fegyvert ÉszakAfrikában — ami biztosan a dicsőséges előrenyomulás eredménye! Reggel fél nyolckor rendszeresen mentem a lovardába, hogy a női nyerget is megszokjam. Amikor Miklóspapával lovagoltam, szerette, ha női nyeregben kísérem. Futószáron ugratóórákat vettem női és férfinyeregben. Gyerekkoromban nem tanultam lovagolni, és magamtól jöttem rá furfangjaira. Nem hittem, hogy valaha szükségem lesz a leckékre, de felajánlották — tehát kihasználtam az alkalmat a várpalota lovardájában, hogy tökéletesítsem tudásomat. Gondolkodtam azon, hogy ez nem időpazarlás-e, annak ellenére, hogy élveztem és jó mozgás volt. Akkor még nem sejthettem, hogy évekkel később — a háború után — lesz még alkalmam részt venni angliai falkavadászatokon, s ott határozottan előnyömre lesznek ezek a lovaglóórák. Annak ellenére, hogy nem jártam repülni, élvezetes és érdekes elméleti órákat vettem vitorlázórepülésből Tardos Bélától, felhőalaku-

192

193

latokról, áramlatokról. A repülést teljesen abbahagytam Pista balesete óta, mert Istvánnak most már csak egy szülője volt, és úgy gondoltam, hogy nem szabad kockáztatni az életemet. A martfűi kocsiüzem küldött Istvánnak ajándékba egy gyönyörű kis kocsit. Befogtuk Bogarat, a kis pónit, István jól tudta egyedül is hajtani! Még egy boldog pillanat, amit fényképen megörökíthettünk. Az érzéseket azonban nem lehet lefényképezni — talán az, aki elmegy a várpalota előtt lévő, a budai ostrom után épen megmaradt Savoyai Jenő-szoborhoz, és lenéz a Dunára, érezni fog valamit abból, amit minden alkalommal ott éreztem. Az építészetileg gyönyörű pesti Dunapart, a Parlament, a Bazilika, a hidak, a Margitsziget... ilyenkor szeretném, ha költői tehetségem lenne mindezt érzékletesen leírni. De nemcsak felemelő érzésekkel ihletett ez a megragadó látvány — a Duna sokféleképpen hatott rám, mert nagyon sokszor nem kék a „blaue Donau!", hanem néha barnás, piszkos színével szinte baljóslatúan hömpölyög, és figyelmeztet arra, hogy el ne bízzuk magunkat, mert több a komor nap, mint a kék. Béldy Alajos altábornagy feljött hozzám leánylevente-ügyben, és ugyanaznap Kállay Miklós miniszterelnök is meglátogatott. Huzamosan beszélgettem vele sok mindenről. Nagyon érdekesen beszélt, okos, melegszívű, humánus egyéniség. Nekem nagy öröm volt ez, és reménységgel töltött el, hogy ezekben a nehéz időkben ilyen miniszterelnökünk van. Feljött hozzám a Várba egy fehérorosz bizottság, és utólagosan átadott Pista részére egy érdemrendet. Királyfalvi Kraft festőnek ültem egy órát „Eskütétel" című festményéhez. — Önkéntes ápolónőket vizsgáztattam a 201-es hadikórházban; a vizsgázók kitűnően feleltek. Másnap közvetítették ezt a rádióban az én beszédemmel együtt — jól sikerült! Ez nekem mindig megkönnyebbülés volt. — A „betegnap" alkalmával három beteget vittem ki Máriaremetére, ahol szentmise, áldozás és utána reggeli volt a papoknál. Sétáltunk a betegekkel, és beszélgettünk a többiekkel. Délután háromkor volt áldás és Te Deum. Hazavittem a három beteget. Bérmálásra mentem a kapucinusok Fő utcai templomába. Bérmaanyám Keglevich Klára néni volt. Harza Lajos főtisztelendő várt minket, és Serédi hercegprímás bérmált. Sok érzés és gondolat rohant meg, amin nem volt könnyű kiigazodni: kitagadtak az egyházból, amiért reverzális nélkül mentem férjhez... kálvinista fiam volt, de mivel férjem nem élt már — tehát több kálvinista fiam nem lehetett — most a

hercegprímás bérmált... Szemrebbenés nélkül lemondtam volna a bérmálásról, ha Pista még él — olyan nagy bűn ez? Próbáltam teljes odaadással imádkozni, és ezen nem töprengeni tovább. Időm sem jutott töprengésre, mert aznap még sok programom volt, hozzám jöttek látogatók, és a nap azzal végződött, hogy Apor Gizi nénivel megnéztük a 202-es kórházat, majd a Mester utcában a 201-es kórházban vizsgáztattam a házi betegápolási tanfolyam növendékeit, ami jól zajlott le. Apor Gizi néni és az újvidéki főnökasszony, Manks Márta feljött hozzám a rólunk készített kijevi filmet megnézni. Vacsora után még bridzseztünk Miklóspapáékkal és Nickyvel. A margitszigeti Ortopédsebészeti Honvéd Kórházat Miklóspapával és Magdamamával együtt mentem megnézni — ott hasznos rehabilitációs munkát is végeztek, a katonák fél lábbal úsztak és kerékpároztak. Találkoztam Iványi János századossal, akinek lábfej-operációjánál segédkeztem a hadikórházban, és aki most ott volt rehabilitáción. (A háború után, 1945-től 1948-ig, jöttem össze újra Iványival. Egyike volt azoknak a tiszteknek, akik Bajorországban — az emigrációban nekünk sokat segítettek. Ezek tartós barátságokká váltak.) A Turán vonattal mentünk Kenderesre Miklóspapával Magdamamával és Ilus nővérrel és Istvánnal, Gerlóczy szárnysegéd kíséretében. Egy évvel ezelőtt Pistával és Gyulával voltunk Kenderesen! Most üresnek tűnt a ház — szinte hihetetlen volt, hogy nincsenek már velünk. Érdekes, most, ötven évvel később, milyen másképp érzem mindezt annak ellenére, hogy nem is próbálom megérteni azt, ami értelemmel nem felfogható. De most tudom, hogy mindenkinek van rendeltetése, és azt el kell fogadni. Ha megértettük, hogy az élet nehéz és a szenvedés szükséges, akkor élni már nem olyan keserves, és a szenvedés is elviselhető — mert fejlődni csakis szenvedés által lehet, és a szenvedés által értékesebbek leszünk. Tehát meg kell tanulni örülni a szenvedésnek! Erre csak sokkal később jöttem rá. Ám térjünk most vissza 1943-as lelkiállapotomra. Minden reggel hétkor kilovagoltunk Miklóspapával és Gerlóczy szárnysegéddel, és persze Mogyorós törzsőrmester is mindig velünk jött. Nekem elhozták Budapestről a „Shagya 23" névre hallgató „arabs" lovat, ami kellemes meglepetés volt. István kis póniját, Bogarat is elhozták, és ez őt tette nagyon boldoggá. Megnéztük a rizsföldeket, körülnéztünk Szabolcsszálláson, kimentünk a ménesbe, aztán a kerti fürdőházban fürödtünk, úsztunk. Miklóspapa elment a Tisza-zsilip megnyitására, ami szívügye volt. Én mindennap kisétáltam a kriptához,

194

195

imádkoztam, és rendeztem a koszorúszalagokat. Jólesett. Itt, Kendere.. sen is bridzseztünk vacsora után, most Gerlóczy szárnysegéd volt a negyedik. Június 18-án Miklóspapa 75. születésnapjára megjött Nicky sógor és Jenő bácsi. A nap szentmisével kezdődött, azután mind gratuláltunk és küldöttség is érkezett. Sokan jöttek — rokonok és szomszédok teára, utána teniszeztünk. A tavalyi emlékeket nem tudtam elhessegetni, hiszen akkor Pistával és Gyulával teniszeztünk. Pista Szolnokról jött át khaki egyenruhában, és ez olyan jól állt neki, hogy nem győztem, nézni... Pár napra rá aztán elérkezett a búcsú, élénken élt az emlékezetemben, ahogy segítettem neki csomagolni. Több helyen vizsgáztattam, majd Tornyi Mihály sofőrrel elmentem nővéremet meglátogatni. Myrót Örsön, Syát Rédén kerestem fel. Motorbiciklin mentünk ki az erdőbe szamócát szedni, és szinte gyereknek éreztük magunkat. Velük mentem vissza Budapestre, és onnét mindjárt tovább autón Miklóspapával Kenderesre. Istvánnak vittem egy hintát, amit mindjárt fel is akasztottunk, és örömmel láttam, menynyire tetszett neki. Miklóspapa vonattal elutazott Budapestre, Nicky autón ment el. Este kaptuk a hírt, hogy Nickynek autóbalesete volt, és kulcscsontját törte. Magdamamával mindjárt elmentünk Szolnokra a kórházba meglátogatni, de szerencsére nem lett nagyobb baja. Syával és Józsival elmentünk Elefántra. Én vezettem a Tátra autót. Este érkeztünk meg Szent Jánosra, ahol hat napig maradtunk. A kirándulás fő oka július 6-a, Papi 55. születésnapja volt. Micsoda élvezet volt reggel Papival kilovagolni Rigón és Pannin! Délután teniszeztünk, azután persze kikocsiztunk az erdőbe. Én hajtottam a nevezetes „hosszú kocsit". Este sokáig beszélgettünk. Vasárnap az elefánti templomban voltunk szentmisén, teniszeztünk, és kirándultunk a zsérci sziklához — volt szalámievés és szamócaszedés is! Este bridzseztünk, és hallgattuk a híreket. Másnap elmentem Nyitrára meglátogatni a mi kedves szeretett szakácsnénkat, Balika nénit, aki akkor is nagyon kövér volt. Sosem tudtam megérteni, mitől hízott meg ennyire, mert nagyon keveset evett, de tudom, hogy egész nap sok vizet ivott. Balika néninek volt egy-két híres bemondása, például Papival kapcsolatban, aki annyira szerette a csokoládét: „A gróf úr csokoládéval még a saját nagyanyját is megenné!" Most sírva panaszolta, hogy leánya, Sárika megszökött. Ki hitte volna... Másnap kirándultunk Pozsonyba Papival, Mamival, Syával és Józsival. A Carlton Hotelben ebédeltünk, és Mayernél feketéz196

tönk. Elég meleg, de nagyon kedélyes nap volt. Másnap gyalog lementem a faluba, a Felső Elefánt-i temetőbe a mi kedves angol „Missy"-nk, Kate Masterton sírját látogattam meg. A falu két kilométerre van, és mint gyereknek, nagyon távolinak tűnt, most viszont könnyen, gyorsan megjártam. Útközben sok mindenen elcsodálkoztam, mert a fehérre festett hidak, az elhagyott zsidó temető (gyermekkorunk idillikus helye), sokkal kisebbnek látszott, mint gyermekkori emlékeimben. Ez a templomunkra is vonatkozik, amire nagy templomként e mlékeztem, és bizony nagyon kicsi volt — de tele „nagy" emlékekkel. Egyhetes, nagyon boldog ottlét után, mindannyian visszamentünk Budapestre. Én vezettem a Tátrát, és megálltunk Nyitrán a mi öreg Mittuch József esperesünket meglátogatni. Sya és Józsi kiszállt Örsön, én a szülőket elvittem Budapestre, a Dísz térre, ahol nagyon jó ebéddel vártak. Utána mindjárt folytattam az utat Kenderesre, ami azt jelentette, hogy a látogatásokkal egybekötve legalább háromszázötven kilométert vezettem aznap. Most már nehéz elképzelni, honnét vettem mindehhez az energiát, de feltétlenül meg akartam érkezni egy nappal Magdamama születésnapja előtt. Tehát másnap, július 10-én ünnepeltünk. István is velünk vacsorázott, örült a gyertyagyújtásnak, és családi bridzsezéssel végződött a nap. Másnap Istvánnal és Ilus nővérrel gilisztakeresés volt, hogy horgászhassunk a kis tóban. Miklóspapa nagy élvezettel horgászott, és utána kivitt a ménesbe. Mindennap lovagoltam Miklóspapával és Horváth szárnysegéddel, én női nyeregben. Az egyik detektív, Szénássy, nagyon jó horgász volt, segítségével két nagy pontyot és egy sügérpisztrángot fogtunk. Megnéztük a kenderesi szövödét, ahová István is velünk jött. Kállay Miklós miniszterelnök és felesége, Helén érkezett vacsorára; nagyon érdekes beszélgetés után későn indultak vissza Budapestre. Július 22-én volt Magdamama nevenapja, és 42. házassági évfordulójuk. Ezt a napot a kenderesi katolikus templomban kezdtük mindannyian szentmisével, tehát Miklóspapa is velünk volt. Onnét kimentünk a kriptába. Nap nap után nagy izgalommal hallgattuk a híreket; július 26-án bemondták, hogy Mussolini lemondott, vagyis a király felmentette és letartóztatták. Ha nem szövetkezik Hitlerrel, hasznára lehetett volna hazájának. Ezen a napon jött Kenderesre Bethlen István; olyan jó vele beszélgetni, hogy minden búcsúzásnál azt kívánjuk, bárcsak többször jönne. 197

Vasárnap mise után egész délelőtt rendezkedtem a kriptában. Ebédre Harza főtisztelendő és Gyula barátja, Boldizsár István jött. Háromkor ért ide Gyula sógor koporsója Mágocsról. Testvérei kísérték, Károlyi (Horthy) Buni, György, Ferenc és Viktor. Harza főtisztelendő beszentelte. Teára mind a kúriában maradtak, és miután elmentek, kimentem megint a kriptához. Augusztus 2-án költöztünk át mindannyian Gödöllőre. Két hónapig maradtunk ott. Nagy meleg volt, jólesett fürödni az úszómedencében. Myró nővéremre gondoltam sajnálkozva, mert a kilencedik hónapban van első gyerekével, és nehezen viselhette el a hőséget. Másnap jött Unaydin török követ búcsúzni. Reggel 1/2 7-kor mentem lovagolni Hanthy László lovastestőr-parancsnokkal. Azt mondta, menjek csak előre, „mi majd követjük". Először nem értettem, kik azok a „mi", és legnagyobb meglepetésemre az egész lovas testőrség követett! Először zavarba jöttem, mert nem tudtam, merre menjek, de aztán megpróbáltam úgy tenni, mintha egyedül volnék, akkor könnyebb volt. A gyönyörű erdőben sok a szép tisztás, és akadtak mesterséges akadályok is, fatörzsek. Ahányszor hátranéztem, ott lovagoltak mind mögöttem; felejthetetlen látvány volt, mind szürke arabs lovakon, testőregyenruhában. Az elefánti, falusi kislány még álmában sem képzelhetett ilyet! Minden reggel kilovagoltunk. Sokszor gondoltam Erzsébet királynénkra, aki sokat lovagolt itt az erdőkben, és megértem, hogy miért szerette Gödöllőt. Czapi egri érsek és Béldy altábornagy jött hozzám leánylevente-ügyben tárgyalni. Az új „házi" moziban bemutattak egy filmet, amit Istvánról forgattak, és ő is nagy érdeklődéssel nézte. Utána egy nagy német színes „Münchhausen"-filmet vetítettek. Vacsora után mindig bridzseztünk; a negyedik személy sokszor változott, ha Nicky nem volt itt, akkor Tost, Gerlóczy vagy Debreceni szárnysegéd váltotta egymást. Istvánnal bicikliztem a kertben, felszereltek neki egy ülést elöl a biciklimre, és ezt nagyon élvezte, néha sikoltott az örömtől. Sok hivatalos vendég jött, Behic Bey vichyi török követ a lányával, Gerinczy premontrei prépost, és majdnem mindennap jött valaki a családból látogatóba, Papi, Mami, Myró nővérem férjével, Darányi Gyurival, Sya nővérem férjével, Esterházy Józsival, Nicky sógorom két lánya, anyjukkal, Bunival stb. Ez nagyon kellemes volt, de esténként, amikor egyedül maradtam, mindig elszomorodtam. Miklóspapa, Kiss Géza, Tost szárnysegéd és én csónakon „kacsázni", azaz vadkacsát lőni mentünk. Miklóspapa kérésére én is megpróbál-

ram, és csodák csodája, kettőt el is találtam! Nem volt tehetségem mozgó célra lőni, ezt az agyaggalamb-lövészetnél tapasztaltam. Miklóspapa tízet lőtt. Nagy szélben csónakáztunk, és nagyon elfáradtam — ebed után két órát aludtam, mert itt Gödöllőn mindenre ráért az ember. Itt voltam szabadságon egy hónapra. Ki is használtam Istvánnal az együttlétet: fürödtünk, tornásztunk, játszottunk. Fiam két kecskét kapott ajándékba, ezeket befogtuk egy kis kocsiba, amit a kecskék húztak. Miklóspapa velem együtt fogadta Wulff Olafot és Maléter Jenőt, akik a már előbbiekben említett, Pistáról írott könyvet hozták bemutatni. Ez nagyon értékes ajándék volt számomra, és el akartam tenni a fiamnak, de amikor a németek elvittek, persze — mint annyi más — ott maradt a Várban, és a háború után minden próbálkozásom ellenére sem tudtam előteremteni. A kommunista Magyarországon minden a Horthy családdal kapcsolatos könyv be volt tiltva, kivéve azokat, amelyeket a kormány adott ki. Ahányszor valaki megkérdezett, mit hozzon nekem hazulról, mindig csak arra kértem, keressék meg nekem ezt a könyvet. Aztán, 1974-ben, csodálatos módon két helyről is megkaptam! Először a Bernben élő Gosztonyi Péter történésznek sikerült Magyarországról egy példányt lemásolnia. Tudomása szerint ez volt az egyetlen példány Magyarországon, és a budapesti Széchényi Könyvtár úgynevezett „méregszekrényében" volt zár alatt. Senkinek sem volt szabad onnét kivennie. Nekem az volt a fontos, hogy most már tudtuk, létezik egy példány! A könyvtárban volt Gosztonyinak egy barátja, és, hogy ne hozza zavarba, azt mondta neki, ebből a könyvből csak a fényképekre van szüksége. Barátja hivatalos postával kiküldte kölcsön Gosztonyinak Svájcba, aki ott az egész könyvet lefénymásolta, és elküldte nekem. Szinte elállt a szívem verése, amikor a csomagot felbontottam. Hogy is lehetne ezt meghálálni? Ezzel egy időben találtunk Dél-Amerikában egy eredeti példányt. A Kanadai Magyarság című újságban közzétett hirdetésre került elő, amire egy nő reagált, és azt kérdezte, kinek kell ez a könyv. Amikor megtudta, hogy én keresem, odaadta a nála lévő példányt, és hozzáfűzte, hogy másnak nem adta volna oda, mert féltve őrzött kincs volt. Sajnos tapintatból vagy szerénységből nem mondta meg a nevét, és így nem tudtam neki személyesen megköszönni és elmondani, hogy ez milyen sokat jelentett számomra. Az eredeti könyv segítségével a Kanadai Magyarság szerkesztője, a kedves Vörösváry István torontói nyomdájukban gyönyörűen újra kiadta a kötetet, eredeti szöveggel és fényképekkel. Hogy ezt fiamnak

198

199

és unokáimnak megszerezhettem, ennél nagyobb örömöm talán nem volt az emigrációs évek során. Augusztus 13-án ebéd közben egyszerre csak légiriadó volt, mindanynyian azonnal lementünk a gödöllői kastély óvóhelyére, és István ott ette meg az ebédjét. Miklóspapának jelentették, hogy amerikai repülőgépek közelednek, de mindjárt azt is közölték, hogy elfordultak, és Wienerneustadtot bombázták. Ez úgy hatott ránk, mint egy csoda — annak ellenére, hogy tudtunk egy titkos megállapodás kísérletéről, és mindeddig az amerikaiak és angolok minket nem bombáztak. A másik — már családi — esemény volt, hogy este 1/2 6-kor telefonáltak, hogy Myró nővéremet szülési fájdalmakkal bevitték a Park Szanatóriumba. Húsz perc alatt odaértem Gödöllőről, szinte repültem! Hat órakor mentem be vele a szülőszobába, és 3/4 8-kor 3,95 kilós, 37 cm fejátmérőjű, gyönyörű fia született. Ellamami és én végig vele voltunk. Myró nagyon jól érezte magát, és Gyuri persze boldog apa. Az én Papim is a folyosón várta ki az eseményt. Este tíz órára már újra Gödöllőn voltam. Másnap reggel lovaglás után — megint a testőrtisztekkel és legénységgel, jóleső vágtában végig a gyönyörű erdőn — bementem Budapestre Myróhoz. Közben Gyuri elvitt ebédelni a híres Gundel étterembe. Amikor visszaértem Gödöllőre, Miklóspapával úsztunk a medencében és utána teniszeztünk. Vacsora után a megszokott bridzsparti volt érdekes beszélgetésekkel, amelyeknek most is — mint mindig — fő témája: hogyan tudna Magyarország a nyugati hatalmakkal békét kötni?, hogyan válhat ki az ország ebből a háborúból? Ez már 1941 óta határozott szándéka volt Miklóspapának, és erről Pistával is sokat beszélt. A kormány sikeresen megtagadta néhány lényeges német követelés teljesítését, és a Kállay-kormány alatt a zsidóság olyan védelemben részesült, ami az akkori Európában példa nélkül állt. Már 1939-től kezdve voltak kísérletek zsidó emigráció szervezésére Csehországból, Szlovákiából és Magyarországról a Dunán — Palesztinába. Ebbe Keresztes-Fischer Ferenc belügyminisztert is bevonták, de a próbálkozás még csekély sikerrel járt. Augusztus 15-én filmvetítés volt a gödöllői kastély házi mozijában. Én mindjárt az elején kiosontam, mert nem voltam képes mozit nézni, minthogy egy éve érkeztem meg Kijevbe, ami még elevenen élt bennem. Vajon ezek az évfordulók mindig ilyen hatással lesznek rám? Aztán az évek során a fájdalom enyhült, ami nemcsak természetes, de

szerencsés is. Ám az első évben ezek a napok nagyon megviseltek, Újra végigéltem mindent, és úgy tűnt, mintha álmokat idéznék, mintha mindez nem lehetne valóság. Szent István napján Magdamamával korán mentünk Kenderesre, és én rendezkedtem a kriptában. Sok ember jött, rengeteg koszorút hoztak. Nagyon megható megemlékezést tartottak Pista halálának első évfordulóján. Budapesten, a szokásos Szent István-napi körmeneten — fia halálának évfordulóján — Miklóspapa ezúttal természetesen nem vett részt. A kormányzót Kállay Miklós miniszterelnök képviselte, aki — képzelem maga is újra átélte az egy évvel azelőtti körmenetet. Ekkor jelentették neki Pista balesetét, de ő végigcsinálta a körmenetet a mit sem sejtő kormányzó mögött. Nagy hőség volt ezen a fájdalommal teli napon, és mi egyenesen a kriptától mentünk vissza Gödöllőre. A hőséggel nem törődve, másnap reggel hétkor Magdamamával Máriabesnyőre mentünk gyónni és áldozni. Ebédre jött Luttor Ferenc Rómából. Nagyon érdekesen mesélt. Később Szapáry Anti volt itt, aki nővérével, Szapáry Erzsivel együtt sokat tett a lengyel menekültek megsegítéséért, a magyar—lengyel baráti egyesületek munkájában. Lévén, hogy anyjuk lengyel, rokonaik is voltak a menekültek között. Anti nagyon szerette Pistát, aki Lengyelország német megszállása, 1939 szeptembere óta sok mindenben segítette a lengyel menekülteket. Pista halála után Antival szoros kapcsolatban maradtunk, és többször járt nálam. Most is egészen este 1/2 11-ig beszélgettünk. Jagow német követ elhozta Miklóspapához teára Kitzinger tábornokot, Ukrajna kommandánsát és Chamare grófot. Kitzinger az, akinek kijevi villájában laktunk Pistával. Én meg voltam dermedve, de bevallom, Kitzingert szimpatikusnak találtam. Lehetséges volna, hogy ő akkor felsőbb parancsra adta át villáját, és nem tehetett arról, hogy ott minket mikrofonokkal lehallgattak? Nagyon szerettem volna kikérdezni, de nem volt rá mód, már csak azért sem, mert Jagow teljes mértékben Hitler embere volt, és az ő jelenlétében nem lehetett volna nyíltan erről beszélni. Vajon megtudjuk-e valaha is az igazságot? Hogy a kijevi lakásban lehallgattak, nem kétséges, mert — ahogyan már említettem — egy német tiszt elmondta nekem, tudja, a lakás rejtett mikrofonokkal volt felszerelve. Sajnos a tiszt nevét akkor nem jegyeztem fel, és utólag nem sikerült megtudnom. De a villa felajánlása és a gyűlölet, amellyel Pista

200

201

iránt viseltettek, több mint valószínűvé teszi, hogy a náci vezetőség nem mulasztott el, sőt kitervelt egy ilyen alkalmat. Pista temetésének évfordulóján, augusztus 27-én reggel gyászmisét tartottak a Várkápolnában. Délután a rádióban Csatay Lajos honvédelmi miniszter mondott beszédet. Olyan meghatóan gyönyörű megemlékezés volt ez Pistáról, hogy mindhárman, Miklóspapa, Magdamama és én, nem bírtuk az adást végighallgatni. Orgonaszentelés volt Gödöllőn; Pétery váci püspök misézett, és nálunk ebédelt. Nagyon rokonszenves pap, élvezet vele beszélgetni. Kimentünk a gazdaságba Istvánnal együtt silótöltést nézni. István boldog, mert megjött jó barátja, Horváth Dénes, Horváth szárnysegéd fia. Mi élvezettel néztük, hogyan játszanak. A reggeli lovaglásnál gyönyörű időben sokan voltak, én Miklóspapa miatt női nyeregben megint a nagyszerű „Shagya 23" nevű lovat kaptam. Bámulatosan csak lassan vágtázott, és sohasem ügetett, ha női nyereg volt rajta; csak akkor ügetett, ha férfinyereggel volt felnyergelve. Ezt a tökéletes kis lovat igazán megszerettem, és nagyon összeszoktunk. Szeptember 2-án Miklóspapával és Magdamamával elmentünk Kenderesre, ahol reggel kilenckor Gyuláért mondtak gyászmisét. Gyula jó barátja, a kedves Boldizsár István, természetesen ott volt. Másnap reggel kezdődött az első vadászlovaglás Gödöllőn. Nekem mint „master"-nek „Shagya 23" volt kijelölve. Kissé sokalltam a lovasokat — pedig így volt rendjén. Másnap reggel megint Hanthy László lovastestőr-parancsnokkal — és az összes testőrrel — lovagoltunk és ugrattunk, de ezúttal Miklóspapa nagy „sárgáját", „Csodás"-t lovagoltam. Háromnapos lelkigyakorlatra mentünk Magdamamával Pécelre, mindennap reggeltől estig. A Jézus Szíve Lányok lelkigyakorlatos házában Belányi páter tartotta a lelkigyakorlatot. Ez abból állt, hogy először mise, áldozás, azután négy elmélet, rózsafüzér, szentségimádás, litánia. Nagyon szép volt, de túl hosszú és fárasztó. Vacsorára értünk haza, ahol István már nagyon várt. Másnap is ez volt a program. A harmadik nap Kempis-elmélkedéssel kezdődött, és azután volt mise. Elbeszélgettünk Belányi páterrel. Volt pápai áldás, skapuláré. Szép volt, felemelő, de nagyon hosszú, és Magdamamával mindketten fáradtan késtünk el a gödöllői vacsoráról. Másnap Ilus nővért és Istvánt elvittük Pécelre mindent megnézni, és én az egyik útba eső sorompókezelő gyerekeinek játékokat ajándékoztam. Már megfigyeltem őket, ahányszor csak arra mentünk; most csodálkoztak és nagyon örültek.

Aznap délután — szeptember 8-án —, a nyugati híradás nyilvánosságra hozta az olasz—angol fegyverszünetet, ami délutántól érvényes. Bárcsak egész Európára érvényes lehetne! Kívülről, hivatalosan, a magyar—német viszony talán rendben levőnek látszott, de sokszor adódtak komolyabb súrlódási felületek. A németeknek állandó nyomást kellett ránk gyakorolniok, amíg végre egy hadosztályt kaphattak tőlünk a harctérre. A felületes szemlélőknek úgy tűnhetett, hogy a magyar kormány Németország hű szövetségese, de ha jobban megfigyelték a történéseket, látniuk kellett, hogy a háború idején a magyar kormány mindent elkövetett, hogy kijátssza a német követeléseket, sőt volt, amit egyenesen visszautasítottak. A belügyminiszter például nem engedélyezte, hogy a Jud Süss című német antiszemita propagandafilmet Magyarországon vetítsék (ennek ellenére később bemutatták!); a magyar kormány visszautasította a német légierők főparancsnokának kérelmét, hogy két repülőteret bocsássanak rendelkezésére Magyarországon stb. Nem is beszélve arról, hogy a németek milyen rossz néven vették a hazánkba szökött menekültek és hadifoglyok kiváltságos helyzetét és a zsidókérdés „megoldásának" elodázását. Első ízben akkor merült fel nagy súllyal ez a kérdés, amikor Szlovákia önálló állam lett, és elhatározták a zsidóság teljes felszámolását. Akkor özönlöttek át ezrével a magyar határon a menekülő zsidók tömegei. Kállay Miklós erről így ír: „Az első időkben a határőrség mindenkit bebocsátott a határon, s így mintegy huszonnégyezren jöttek át. A szlovák kormány azonban — természetesen német nyomásra — csakhamar tiltakozással élt. Eleinte nem sokat törődtünk ezzel, nagyobb veszélyt jelentettek azonban a budapesti német követ egyre erélyesebb fellépései és fenyegetőzései. A német álláspont az volt, hogy ha mi a magyarországi zsidókkal szemben nem akarunk úgy eljárni, mint a tengely többi szövetséges államában, az lehet sajnálatos különút, lehet a zsidó beszivárgás és befolyás által degenerált magyar vezetőség rövidlátó politikája, ahhoz azonban nincs a magyar kormánynak joga, hogy meggátolja az egész blokk egységes eljárását, meghiúsítsa a zsidókérdés totális elintézését. Ez szembefordulás a szövetségi kötelezettséggel, ez a szövetségi hűség megszegése, ez nem tolerálható. Természetesen céltalan lett volna érveket felsorakoztatni a németekkel szemben, minthogy őrültekkel vitatkozni fölösleges. A belügyminiszter kénytelen volt utasítást adni a határőrségeknek, hogy nehezítsék meg a határon való átkelést, és csak azokat bocsássák be,

202

203

akiknek megvan a határátlépési engedélyük. Az engedélyek kiadására jogosított hatóságok pedig utasítást kaptak, hogy szigorúan tartsák be a törvényes előírásokat. Ezzel lényegesen redukálódott a legálisan átjövők száma, másfelől azonban a határőrségeket arra is utasították hogy az illegális határátlépőket ne irányítsák vissza, hanem adják át' őket a legközelebbi rendőrhatóságnak, ahonnan aztán gyűjtőtáborokha küldték őket. Így, ha a legálisan átjövők száma csökkent is, az alig őrzött határon, titokban, hitsorsosaik által is segítve, továbbra is ezrével jöttek át a zsidók, úgy, hogy a Belügyminisztérium adatai szerint végül több mint negyvenezer szlovákiai zsidó ember került Magyarországra. Az illegálisan beszivárgók közül legföljebb mintegy négyezren kerültek gyűjtőtáborba, a többiek jórészt nyilvánta -tás nélkül rokonoknál, ismerősöknél, hitsorsosaiknál húzódtak meg." A lengyel kérdés 1939-ben került előtérbe. A lengyel hadsereg tagjainak és a polgári menekülteknek megnyitottuk határunkat, és ezáltal nagy tömegben özönlöttek be hozzánk az 1939-es német és orosz behatolás után. Mindenki örömmel fogadta őket. Nálunk volt az egyetlen lengyel gimnázium Európában, és az egyetemen lengyel tanfolyamokat tartottak. Politikailag is tevékenykedtek a menekültek, sőt még rádióadójuk is volt. Sokan szöktek át Jugoszláviába, hogy Anders tábornokkal tovább harcolhassanak a szövetségesek oldalán, természetesen ezek a szökések is magyar segítséggel történtek. KeresztesFischer Ferenc belügyminiszter tudtával a londoni lengyel emigrációs kormány rendszeres futárkapcsolatot létesített — Magyarországon keresztül — Lengyelországgal. A lengyel menekültek arról is tanúskodtak, hogy az orosz és ukrán lakosság nagy különbséget észlelt a magyar és a német megszálló csapatok bánásmódja között. Ezt nagy örömmel hallottam, bár hasonlót már Kijevben is tapasztaltam. Mindenről jól voltam informálva Károlyi Gyula sógorom révén, aki sokat tett a lengyel menekültekért és szorosan együttműködött Szapáry Antival és Erzsébettel. A többi országban kialakuló helyzettől eltérően a hozzánk menekült zsidók és a magyar zsidóság — a zsidótörvények ellenére — nyugalomban éltek. Természetesen rettegtek a náci veszélytől. Azt reméltük, hogy ha győznek a nyugati szövetségesek, akkor mindenki visszamehet a saját hazájába. Nagy pillanat lenne, ha ideérnének az angol csa* Kállay Miklós: Magyarország miniszterelnöke voltam 1942-1944, I-11. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1991. II. kötet, 79-80. o. 204

patok — csak már partra szállnának a Balkánon! Ezeket az eshetőségeket zászólni, esténként többször vitattuk, de utóbb már nem mertem hozolyan bizonytalannak látszott egy szerencsés kibontakozás. Gödöllőn reggelenként kilovagoltunk Miklóspapával. Velünk volt a szolgálattevő szárnysegéd és Hanthy lovastestőr-parancsnok. Féltette m. Miklóspapát, mert túl merészen lovagolt, és az ő korában veszélyes lett volna egy bukás. Magdamamával továbbra is sokat kötöttünk mindenféle jótékony célra. Folyamatosan jöttek látogatók, mindenféle kéréssel, menekültügyekkel stb. Egyik nap Czapik érsek és Kelemen Krisostom pannonhalmi főapát volt vendégünk. Ez utóbbi egészen kiváló egyéniség benyomását keltette. Szombathelyi Ferenc vezérezredes, a vezérkar főnöke jött ebédre, aki nekem nagyon szimpatikus — és persze sokat beszéltünk Pistáról. Miklóspapa teniszmérkőzésre vitt, a kiváló magyar játékost, Asbóthot megnézni. Játszott még: Mayer, Stola, a svéd Johansson és Martenson. Nagyon élvezetes volt. Másnap megint elmentünk a mérkőzésekre. Asbóth győzött a horvát játékos ellen, aminek persze örültünk. Siófokon, a MAC sporttelepén leleplezték Pista „emlékszobrát". Mi nem voltunk jelen, de úgy értesültünk, hogy a leplet gázzal töltött léggömbökkel emelték a magasba. A szobornak „A csillagok felé" címet adták, és vitorlások, csónakok, repülők tisztelegtek a szobor előtt és fölötte. Sajnálom, hogy nem lehettünk ott. Autóval elmentem Kendeffy Márta unokahúgommal Örsre, Myro nővérem fiának, a kis Darányi Györgynek keresztelőjére. Ott már az előző napon igen nagy számban jöttek össze a Darányi, Kendeffy, Esterházy, Teleki család tagjai. Nagy meleg volt, és Gyuri sógorral a Dunában fürödtünk. Aztán a kis Gyurinak kerestünk másnapra egy megfelelő, szép keresztelőruhát, és végül mivel Myrónak az én fehér muszlin hálóingem tetszett a legjobban — abban keresztelték! Ravasz László kálvinista püspök keresztelte, akivel hosszasan elbeszélgettem. Nagy büféebéd volt, és utána mindannyian fürödtünk a Dunában. Másnap ebédre már Gödöllőn voltam. Jólesett a parkban játszani Istvánnal, és a kis Horváth Dénessel kocsikáztunk kecskefogaton. Szeptember 12-én Mussolinit a németek bravúros rajtaütéssel kiszabadították és Észak-Olaszországban létrehozták az úgynevezett salói szociális köztársaságot. A németek sürgették, hogy azonnal vegyük fel velük a diplomáciai kapcsolatot, amit Románia, Szlovákia és Horvátország már meg is tett! Országunk a királyi kormány követét ismerte el, 205

art

aki eleinte Anfuso volt, azaz megmaradt követnek, Mussolini bukása után is. Most azonban, hogy Mussolini kiszabadult, és visszahívta Anfusót, mindjárt visszament hozzá. Így Emilio Voli tábornok volt ettől kezdve a királyi követ, és mi csak „tudomást vettünk" az új köztársaságról. Ennek ellenére Mussolini is küldött egy követet, és előállt az a helyzet, hogy két olasz képviselet működött Budapesten, az egyik de facto, a másik pedig csak de jure. Mi persze továbbra is Volival érintkeztünk. Sajnos ebben az ügyben berlini követünk, Sztójay, nem a mi álláspontunkat képviselte Berlinben, hanem a németekét... A mi jó Eszláry Istvánunk, aki Pista kormányzóhelyettesi titkári hivatalának volt vezetője, ez időben is mindig mindenben segített nekem, és eljött megtárgyalni a vöröskeresztes gyűjtőnapra megírandó levelek tartalmát. Másnap Budapestre mentem aláírni az Eszláry által elkészített háromszázhúsz gyűjtőlevelet. Gödöllőn, aznap délután Miklóspapa, Magdamama, István, Ilus nővér és én kimentünk az erdőbe szarvasbőgést hallgatni, ami bennem szép elefánti emlékeket idézett fel — hason csúszva közelítettem meg a bőgő bikát, és így sikeresen le tudtam fényképezni. A Turán különvonattal, apósomékkal, Ilus nővérrel és Istvánnal együtt ötnapos üdülésre mentünk Erdélybe. István rögtön elaludt, és mi bridzseztünk Brunswik György útimarsallal. A vonaton aludtunk, és másnap reggel Pistára gondolva néztük a szeretfalva—dédai vasútvonalat. Tízkor megérkeztünk Szászrégenbe, onnan autóval mentünk Görgénybe. Egy új vadászkastélyban laktunk, ahol minden szép volt, de túl nagy, és nem működött a vízvezeték. Szép napos időre ébredtünk, a ház előtt ülve kötögettünk és beszélgettünk. Magdamamával gyalog mentünk Laposnyára (Tornyi testőr tisztes távolból kísért), ahol megnéztük a román király vadászházát és pisztrángtenyészetét. Sínautón elmentünk Posványosra, és én gyalog indultam Győrke tanácsossal; bejártuk az erdőt. Nagyszerű vacsorára értünk vissza, amit Puskás szakácsművész készített. Másnap lóháton mentem az erdőbe Győrkével — a jó kis lovat Rozsdásnak hívták. Sok szarvasbőgést hallottunk, de csak teheneket láttunk. Szénássy detektívvel pisztrángoztunk — én kettőt fogtam, az egyik több mint fél kiló volt, azt megettük vacsorára. Miklóspapa közben lőtt egy medvét. Víz a „vadászkastélyban" még nem volt! Szép időben mentünk vissza Szászrégenbe a Turán vonatra, ahol Puskás szakács utoljára készített nekünk pisztrángot. Másnap reggel érkeztünk Gödöllőre. „Házi" lóverseny volt a testőr altisztek között, amit végignéztünk, és örültem, hogy a mi Mogyorós altisztünk az én kedvenc „Shagya 23" 206

lovammal nyerte meg az első díjat. — Este behoztak nekünk egy filmet Karády Katalinnal és Jávor Pállal. A film elképesztően ostoba volt, és nem értettük, miért nem tudnak jobbat produkálni. Olyan sok Amerikában a kiváló magyar filmrendező, vajon nem maradt itthon egyetlenegy sem? Magdamamával szinte versenyt kötöttünk. Ezúttal még horgolni is tanított, amihez szintén nagyszerűen értett. Miklóspapát Budapestre hívták a Mussolini-kormány elismerésének megtárgyalására. Ezután másnap, szeptember 29-én elismertük az új kormányt, és menedékjogot adtunk a Badoglio-kormány képviselőinek. Október elsején Budapesten vöröskeresztes gyűjtőnap volt. Én a Vörösmarty téri urnánál voltam Apor Gizi nénivel. Két napig tartott a gyűjtés, rengeteg ember jött el, és sok pénzt adományozott. Az én privát gyűjtésem 83 000 pengőt tett ki. Gyűjtés után Hunyady Gabrielle nénivel a Vigadóba mentem a katolikus nagygyűlés megnyitására. Vacsorára Gödöllőre jött Kállay miniszterelnök és felesége, Helén; sok érdekeset mondtak a szövetségesekkel való kapcsolatkereséséről, a lehetőségekről. Miklóspapával és Nickyvel — aki bevonult katonának és hadnagyi egyenruhában jött velünk — 7-én elmentünk a Magyar Művelődés Házába, a Rádiózenekar első hangversenyére. Nagyon szép volt: Liszt, Chopin, Csajkovszkij, Dohnányi műveit hallhattuk. Nehogy megfeledkezzünk a háborúról, este ismétlődött a berepülés, de nálunk nem volt riasztás és nem mentünk az óvóhelyre. Istvánnal és Ilus nővérrel kimentünk a vitorlázórepülőkhöz, és Némedy oktatóval kétszer felszálltam „Cimborán". Szél is fújt, gyönyörű volt. 13-án volt az utolsó vadászlovaglás, és aki nem ismeri az itteni erdőket, el sem tudja képzelni, hogy ez milyen nagy élvezet. Délután pakoltunk, másnap elbúcsúztunk Gödöllőtől. Istvánnal az istállókba mentünk elbúcsúzni a lovaktól. Tizenegykor volt csendőrparádé, utána beköltöztünk Budapestre. István megörült viszontlátott játékainak, és jól szórakoztunk velük. Hozzám új szakácsnő jött, Penák Mariska, akinek első főztjét igen ízletesnek találtam; mindenképpen jó benyomást keltett. 16-án „kényszer"-villásreggelit rendeztek a Várban annak tiszteletére, hogy Hitler küldött Miklóspapának egy elkésett és nem kívánt 75. születésnapi ajándékot, egy jachtot! Ennek hivatalos átadására eljött Raeder tengernagy feleségével, valamint Meissner államtitkár. Vajon mi 207

lehetett ennek a célja? A jacht gyönyörű volt, „Hungariá"-nak hívták külön kabin volt benne Magdamamának, imazsámollyal! Miklóspapa átvette az ajándékot, és soha többé nem tette be oda a lábát. Mennyire örült volna egy ilyen jachtnak békeidőben! Hitler ajándéka most határozottan kellemetlen volt számára. Miklóspapával és Magdamamával elmentem Pannonhalmára; az új internátust néztük meg, a „clausurában" ebédeltünk, gyönyörű volt. Visszajövet teáztunk Hunkáréknál Bakonybánkon. A Turán különvonattal Szolnokra mentünk Miklóspapával, hogy részt vegyünk egy agarászaton. Velünk jött Lázár Károly testőrparancsnok és Brunswik György útimarsall. Hosszasan elbeszélgettem Miklóspapával a családról, a háborúról, a mi reménytelen helyzetünkről, Csodáltam benne, hogy látja a nagy veszélyeket, de ennek ellenére bízik abban, hogy valahogyan megoldódik hazánk sorsa. Ennek megvan a jó és a rossz oldala. Valamilyen csodában hisz, vagy talán csak reménykedik. Meg kell hagyni, nem teljesen alaptalan az elképzelése: a szövetségesek közelsége Olaszországban, a balkáni partraszállás lehetősége — ezekre a tényekre támaszkodik, ez ad neki energiát a küzdelemre, és egyszerűen nem hiszi, hogy az angolok és amerikaiak Európa bármely részét átengednék a Szovjetuniónak! Bárcsak igaza lett volna! 22-én reggel kilenckor kiszálltunk Szolnokon, és részt vettünk a repülőtér mellett tartott agarászaton. Én női nyeregben, „Shagya 23"mon lovagoltam, Miklóspapa „Csodás"-on. Nagyon megijedtem, mert apósom majdnem bukott lovával együtt. Szerencsére nem történt semmi baj. Nagy meleg volt, az istállókban ebédeltünk, és délután újra agarásztunk. Urbánéknál kávéztunk, és délután ötkor felszálltunk a Turánra. Lázár Karival és Brunswikkal bridzseztünk. Valahol útközben követ dobtak a vonatra — csak egy kő volt —, de vajon ki és miért dobta? Az eset felderítetlen maradt. Nagy boldogság volt este Istvánnal játszani. Magdamamának természetesen nem meséltük el a „majdnem bukást" meg a kődobást... Hoztak nekünk a Várba megint egy filmet, Megálmodtalak volt a címe, Muráti Lilivel és Bilicsivel — végre egy kitűnő film. Voltak vizsgáztatások, közben riadók, szerencsére nem komolyak; csak szórványosan estek bombák a Dunántúlra, jelentősebb kár nélkül. Miklóspapa az Operába ment megnézni a Carmen-t, Set Svanholmmal, mialatt mi Magdamamával itthon a rádióban hallgattuk, és közben kötöttünk. Apósom nagyon szerette az operát, már akkor sok előadást

megtekintett, amikor a császár szárnysegéde volt Bécsben, „a dalok városában". Több gyönyörű opera-előadásról mesélt nekünk, és gyakran ellágyult, ha Carusónak a Carmen-ben énekelt „Rózsaáriá"járól beszélt. Ennek jellemzésére német kifejezést használt: „Zum niederknien!" („letérdelnivaló"). Többen kérdezték tőlem, milyenek voltak a kormányzó mindennapi szokásai, tulajdonságai, ezért felelevenítek néhány részletet hétköznapi életéről a Várpalotában. Rendszeresen hét órakor kelt, nyolckor reggelizett feleségével. Reggeli után átment dolgozószobájába, ahol munkatársainak jelentései alapján intézte a folyamatban lévő ügyeket. Mindig a feleségével étkezett, sokszor fiaival és velem is, de nekünk külön lakásunk és konyhánk volt. Gyakran jöttek ebéd- vagy vacsoravendégek, főleg a háború előtti időben. Később, és főképpen Pista halála után, ezek gyakorlatilag megszűntek. Miklóspapa nem volt ínyenc, minden jó ételt szeretett, és néha visszaemlékezett egy-egy kedvelt ételre, például amikor Bécsben éltek, a „Peischl mit Knödli"-re, vagy valakinek a különösen jó gulyáslevesére, egy szegedi halászlére. Étrendjében fontos volt a feketekávé, amiből jó pár csészével fogyasztott el naponta. Kérdeztem tőle, tud-e aludni az esti négy-öt csésze után. Erre nevetve azt válaszolta, hogy ő csak akkor tud aludni, ha kávét ivott. Szeretett dohányozni különösen szerette a török cigarettát. Magdamamával egyformán dohányoztak, de nem vitték túlzásba, például délelőtt sohasem gyújtottak rá, ebéd után szívták el az első cigarettát. Ezt annyira megszokták, hogy nem szerették, ha valaki délelőtt rágyújtott. Tíz-tizenkét cigarettát szívtak el naponta. Miklóspapa nagy sportkedvelő volt, úszott, lovagolt, vadászott, teniszezett. Sokszor lovagolt a Várpalota mögötti Vérmezőn, ahová lovásza, Mogyorósi Peti levitte előre a lovakat. Lóháton vagy gyalog persze mindig kísérték, de ezt feltűnés nélkül tették, mert nem szerette a kíséretet. Néha lesétált a Várból a Duna-partra, és azt hitte, hogy egyedül megy, de természetesen ilyenkor is észrevétlenül kísérték. Ez elkerülhetetlen volt, bár a család többi tagja — és Pista különösen — sem szerette a kíséretet. Fiatalabb korában szeretett festeni, zongorázni, énekelni. Én ugyan csak egyszer láttam Kenderesen festeni, de azt tudom, hogy akkori, késői festészeti kísérletéről 1949-ben írt Olive Pell amerikai nagykövet feleségének. Mesélt nekünk Lehár Ferenc zeneszerzőről, aki Polában tengerészkarmester volt, és többször eljött apósomék lakására, ahol új szerzeményeit adta elő, és Miklóspapát kísérte, aki énekelt!

208

209

Apósomék, anyósomék szerették a színházat, az operát, a koncertet Miklóspapa kedvenc zeneszerzői közé tartozott: Giacomo Puccini Lehár Ferenc, Johann Strauss, Kálmán Imre. Ilyen sikeres és jó élete volt Miklóspapának, nem beszélve csak a köztudomású sikerekről: például jól festett, ezt bizonyította Ferenc József császárról festett portréja, amely Kenderesen íróasztala felett függött. Azt mondták, talán a császár legjobb portréja volt. Jól beszélt nyelveket, élvezettel gazdálkodott, mindenkivel közvetlen hangon tudott beszélgetni. Csak hőn szeretett gyermekeinek betegsége és elvesztésekor érte nagy bánat... és örökké fájó emléke maradt a „királyPuccs". Akkoriban, amikor öregedett, azt várták tőle, hogy mindig a helyzet magaslatán álljon, és azt tegye, ami az országot megmenti minden bajtól. Pista nekem azt mondta, olyan a helyzet, hogy itthon már semmit sem lehet tenni, a végzetes katasztrófa feltartóztathatatlan. Két borzalmas diktatúra között őrlődünk. De ekkor még megvolt a remény, hogy Németország összeomlik, mielőtt harctérré válnánk, és hogy a szövetségesek a Balkánon partra szállnak, és felszabadítanak bennünket. Azt, ami bekövetkezett, még legvadabb álmainkban sem tudtuk volna elképzelni. Azt is meg szeretném említeni, helytelen és rosszindulatú beállításoknak ellentmondva, hogy az én tapasztalatom szerint Magdamama sohasem avatkozott politikai ügyekbe. Apósom sok mindent megbeszélt vele és a családdal, és ilyenkor anyósom természetesen véleményt nyilvánított, de nem szólt bele az ügyek vitelébe — pedig Miklóspapa adott a véleményére, világos ítélőképességére. Nem lenne helyes, ha nem használnám ki ezt az alkalmat, hogy anyósomról beszéljek — mert ha mostanában a Horthy családot említik, róla nem sok szó esik. Pedig mennyire megérdemelné, hogy ne feledkezzünk meg példát mutató szerénységéről és hihetetlen munkabírásáról! MAGDAMAMÁRÓL Szociális munkássága igen jelentős volt — mindent önmaga irányított, egészen különleges, nyugodt, határozott munkaképességével. Nyomorenyhítő akciói mindenre kiterjedtek. Leginkább titkári segítség nélkül dolgozott, hogy ezzel is csökkentse az adminisztrációs költségeket. Minden esztendőben a tél beállta előtt megszólalt a rádióban, a nyomorenyhítő akció szívügye volt, és 210

kedves, meleg szavára a társadalom mindig megmozdult, hogy segítsen például a nyomorgó művészeken, az éhezőkön. Jóságos szavával felhívta a társadalom figyelmét az orvosolandó bajokra — és a nagyarányú adakozás sosem maradt el. Kezdeményezőkészsége cselekvésre ösztönzött, erélyes kitartása pedig biztosította a sikert. Az egész országra kiterjedő segélyakciói, mindig családias jelleggel, a vezető emberek adakozásával kezdődtek el. Néhány adat korábbi írásokból: Az első világháború után hazatért rokkant katonák családtagjaira, egyes kirívó szomorú esetekre, özvegyekre és árvákra terjedt ki kezdetben a kormányzóné segélyakciója. Teljes mértékben akkor bontakozott ki az akció és öltött évről évre nagyobb méreteket, amikor 1930-ban és 1933-ban a munkanélküliség szélesebb néprétegekre terjedt ki, és a segélyre szorulók száma jelentősen növekedett. Több mint egy évtized alatt olyan mélyen belerögződött a segíteni akarás a magyar köztudatba, hogy nemcsak a kérvények száma, de az adakozóké is állandóan nőtt. Egy másik írás az 1937-38-as év adatait közli, amikor a segélykérőktől 36 000 kérvény érkezett. Magdamama jól megalapozott intézményeket akart létrehozni, az első ilyenek voltak a napközi otthonok, amelyek száma már a 1930-as években százra szaporodott, és amelyek több mint 8000 iskoláskor alatti gyermeknek nyújtottak nevelési és szociális gondozást. Ugyancsak megteremtette a munkaképtelen öregek „kis otthonai"-t. Nyolcvanhárom ilyen otthon volt már azokban az években, és százkilencven az öregek menedékéül szolgált. Anyósom hihetetlen gyorsasággal kötött; és a jó meleg, puha gyapjúkendőket ezeknek az öregeknek adományozta, akik ezeket büszkén és boldogan viselték. Az ő akciója tette lehetővé, hogy a munkanélküliség súlyos idejében, üresen hagyott gyárakban szeretetotthonok létesülhettek, melyek tiszta ágyat, ápolást biztosítottak fűtött, világított helyiségekben. Fáradozásainak egyik legszebb példája a hajléktalanok menhelye, amelynek felszereléseit a Honvédelmi Minisztériumtól eszközölte. Az erre rászorulók 1300 ágyat és ágyneműt is kaptak. És gondolt a lakás nélkül maradt kis öregekre is, akiknek 83 kis lakást biztosított. Bizonyára van még, aki emlékszik a Tas vezér utcában épült Magdolna Otthon két ikerházára, ahol a hazáért elesett tisztek özvegyei, hozzátartozói találtak otthonra. Kilencvenhárom idős hölgyet helyeztek el. Mindig maga nézett utána, hogy jó ellátásban részesülnek-e. 211

Gyermekvédelemmel is foglalkozott, napközi otthonokat létesítve, és ezeknek az élelmezését vállalta mindaddig, amíg a főváros át nem vette azok irányítását. A vidéki napközi otthonokért a főispánok voltak felelősek, mint teljhatalmú megbízottai, akik az ő nevében is gyűjthettek. Bizonyos időközökben ellenőrizte megbízottainak munkáját. Én már ott voltam, amikor 1940-ben és 1941-ben karácsonykor ötszáz szeretetcsomagot osztott ki Budapest környékén számon tartott szegény családok részére; ezt a Gyermekvédő Liga bonyolította le, az ő országos ínségenyhítő akciója keretében. Az akció munkája a kormányzóság három nagy termében, különböző társadalmi szervezetek bevonásával bonyolódott le. Itt bontották fel a kérvényeket, tettek javaslatot a segélyezésre stb. Környezettanulmány alapján javasolták a támogatást. Minden egyes véleményezett kérvény a kormányzóné elé került, és ő saját kezűleg írta rájuk az összeget, amelyet a javaslat alapján kiutaltak a kérvényezőnek. A téli hónapokban előfordult, hogy 1500-1800 kérvény is érkezett. Így jutott szerszámhoz egy munkanélküli, varrógéphez egy munkára kényszerült asszony, menekült meg a kilakoltatástól egy sokgyermekes család, ha nem tudott lakbért fizetni. Hogy azoknak, akik minderről sohasem hallottak, legyen valami elképzelésük: 1930-tól 1940-ig az akcióra begyűlt összeg meghaladta a 4 millió pengőt, a természetbeni adományok értéke 1 250 000 pengő volt, készpénzsegélyben részesült 107 000 család, természetbeni segélyben 1 263 583 család. Adminisztrációs költség nem volt, mivel anyósom maga végezte, leginkább titkárnő nélkül, a nagy munkát. Nagyon sok elmondanivaló lenne még; például a kis szeretetotthonok, a „Magyar a magyarért" akció, az „Erdélyért" akció. A szegény hazai művészeket is pártolta, és nem volt jelentősebb művészi esemény a jelenléte nélkül. Akciót indított a magyar művészekért. Mindig ő maga felügyelte a számadásokat. Néha operaházi próbákat is ellenőrzött. Amint egy korábbi fejezetben már említettem, nagy érdeklődéssel segítette és személyesen kísérte figyelemmel a nagy sikerű operaházi „Elő Tárlat"-ot, amelynek célja az volt, hogy az általa a művésznyomor enyhítésére indult mozgalom nagy összeggel gyarapodjék. Ezen a gyönyörű operaházi előadáson hozott engem össze a sors István fiával. Amikor elkezdődött a háború, és katonáink bevonultak, a közelgő téli hidegre való tekintettel a kormányzóné felhívást tétetett közzé, amelyben felszólította a magyar asszonyokat érmelegítők kötésére. Már az első felszólítása hihetetlenül eredményes volt — az asszonyok 212

munkához láttak, és akinek nem volt pamutja, az ő utasítására pulóvereit, sáljait fejtette fel. De Magdamama nem beszéltetett magáról; korán kelt, csendesen, yugodtan járt-kelt és intézkedett. Emlékszem, a várpalotában pakoln tuk ki a sok-sok ezernyi érmelegítőt, a rengeteg sálat és szvettert, amelyet a Honvédelmi Minisztérium útján juttatott el a honvédeinkhez. Fáradhatatlanul járt elöl jó példával, amikor munkatársnőihez hasonlóan napokon át állva dolgozott. Egy nagy hóesés után erős fagy volt a fővárosban, és Magdamama ekkor akciót indított a nyolc órát dolgozó hómunkások érdekében. Szombat délután telefonon indította az akciót. Hétfőn már félnapos munka után megkapták a munkások az első meleg tányér levest, amelyet tizennyolc tábori konyha hordott körül a hólepte utcákon. Talán kevesen tudják, hogy férjének milyen nagy támasza volt. Négy szeretett gyermeke közül még életében hármat vesztett el — én tudom, hogy ez mit jelentett az ő rajongásig szerető anyai szívének —, de nem panaszkodott. Amikor Németországban kiszabadultunk a náci fogságból, és semmink sem volt, felkötötte a kötényt és főzött — s milyen jól! Maga ment bevásárolni, és a legnagyobb természetességgel, türelemmel állt sorba. Az a szó, hogy anyós, nekem mindent magában foglal, amit egy mélyen szeretett anya iránt érezhetünk. Rang, állás nem érdekelte Magdamamát, elsősorban hitves és anya volt — örökösen aggódó anya! Pozíciója semmit sem változtatott rajta. Amilyen gyönyörű volt külsőleg, ragyogó fehér hajával és nagy sötét szemével, még annál is szebb volt belsőleg. Októberben egy vöröskeresztes bizottsággal — Oravec századossal, Born svájci vöröskeresztes főorvossal, Apor Gizi főápolónővel és Eszláry Istvánnal — Gödöllőn kórházkitelepítés céljából megnéztük a kastélyt és a premontrei gimnáziumot. Nagy szeretettel ünnepeltük Huszti Saroltát, a mi szeretett „Suci"-nkat — aki az én születésemkor, akkor huszonöt éve jött a családba. Először az én dajkám volt, és sosem tudom neki meghálálni, amit önfeláldozóan értem tett, amikor egyéves koromban az anyám elhagyott. Én voltam az ő „aranybogara", és amikor mind férjhez mentünk, Sya gyerekeire ment el vigyázni. Nem akartam persze Syától elvinni, amikor István született. Most erre a nagyon megható ünneplésre jöttünk össze, Papi, Ellamami, Sya, Józsi és Suci rokonai. 213

Megint hoztak egy filmet a Várba, és a családból sokan eljöttek megnézni, szüleim, Urbánék, Melczer Ilus néni, Bethlen Margit néni stb. A Sziámi macska volt a címe — Szeleczky Zita csodálatosan játszott benne. Miklóspapa, Magdamama, Nicky és én halottak napjára lementünk a Turánnal Kenderesre. A vonaton reggeliztünk, és Magdamamával nyolckor misére mentünk. A kriptát rendeztük, a rengeteg virágot és a koszorúkat, amiket az AERO Szövetség, a Repülő Alap, bányászok, cserkészek hoztak. Ebéd után pihentünk a Turánon, majd kimentünk a gazdaságba, Hosszúhátra és Szabolcsszállásra — almát szedtünk. Még egyszer visszamentünk a kriptához, mielőtt visszatértünk Budapestre. Reggel eljött hozzám Kállay Miklós miniszterelnök; megkért, hassak oda, hogy Miklóspapa ne lovagoljon a másnapi országos agarászaton. Megpróbáltam, de nem tudtam, volt-e eredménye próbálkozásomnak. Délután Nickyvel és Baghy-Apponyi Virginiával elmentünk Szolnokra, agarász-közgyűlésre, ahol Nickyt megválasztották elnöknek. Urbán Gazsiéknál a megyeházán laktunk. Másnap reggel először misére, aztán Gorovéné birtokára mentünk, ahol az országos agarászversenyt rendezték. Miklóspapa megjött — nem lovaglóruhában! —, én viszont női nyeregben, a kedvenc „Shagya 23"-mon vettem részt, mert Pista „Délibáb" agara is futott a versenyben. Nem volt szerencsénk, a kemény, száraz talajon a második összevetésnél „Délibáb" a körmét törte és kiesett. A verseny után a Tisza Szállóban vacsoráztunk, és Urbánéknál még összejöttünk. Nagyon lehangolt voltam, de reméltem, hogy ez nem látszott rajtam. Itt Szolnokon, és az egész esemény során Pista természetesen nagyon hiányzott. Hogyan is létezhetett, hogy mindez nélküle történik? Másnap a Szandai réten, szemerkélő esőben bilikomfutás; én férfinyeregben „Csodás"-on, a ló csodásan futott! Dadányi Sándor nyerte a versenyt „Délibáb"-unk testvérével. Miklóspapával együtt mentünk a MFTR (Magyar Királyi Folyam- és Tengerhajózási Részvénytársaság) újpesti telepére, a „Horthy István hajóslaktanya" felavatására. Ott Pista szobrát is leleplezték. A szobor kitűnő, Erdei szobrász alkotta. Megnéztem egy gyermekotthont, azután a Zsófia hajón ebédeltünk.

214

(Talán érdemes ma is megnézni az akkori folyam- és tengerjáró hajóink lajstromát, ezért közlöm a függelékben, abban a reményben, hogy ezt a szép, hasznos munkát hazánkban újra megvalósíthatják a jövőben.) November 20-án fél 11-re a Sándor utcai stúdióba mentem, és rádiószózatot intéztem a leventelányokhoz! Nehezen ment, három lemezt vettek fel, amíg végre jól sikerült, és még hangosfilmre is felvették. Utána a Vöröskeresztnél volt egy értekezlet Anna főhercegné jelenlétében. Hazatértem pihenni, és elmentem Szapáry Antihoz, ahol Bavier svájci vöröskeresztes megbízottal és másokkal jöttünk össze. Nagyon érdekes megbeszélés zajlott le a menekültek ügyeiről; meggyőztek arról, hogy Európa egyik országában sem tesznek annyit a menekültekért, mint itt nálunk. Még idejében visszaértem a Várba, hogy meghallgassam rádióbeszédemet. Legalább megnyugodtam, mert a végén jól sikerült. Több érdekes látogatóm volt. Bonczos államtitkár jött hozzám a hadigondozó-hivatalról referálni, azután Béldy Lajos altábornagy leventeparancsnok, és őt követte Kókas Eszter leánylevente-vezető. November 25-én jött ebédre Franz von Papen, az ankarai német nagykövet. Apósommal is, de különösen öccsével, Horthy Jenő bácsival — még versenylovas korukból — nagyon jó barátságban volt. Nekem Papen örök kérdőjel maradt, mert amikor velünk volt, mindig a „mi nyelvünkön" beszélt. Erősen kritizálta Ribbentrop külügyminisztert és még Hitlert is. Érdekes történeteket mesélt arról, hogy milyen nehéz a helyzete mint német nagykövetnek Ankarában, de sok náci ballépést meg tud akadályozni. Azt nem értettem, hogy ha felismerte, mit jelent a nemzetiszocializmus és milyen eszközökkel dolgoznak, akkor miért maradt meg képviseletében? De ő ezt is eléggé világosan megokolta azzal, hogy ha otthagyja állását, akkor egy vad náci fogja helyettesíteni, aki rengeteg kárt okozhat Németországnak. Évek múltán, a nürnbergi tárgyalásokon, Papen ügyvéd fia, ifj. Franz von Papen — aki sohasem volt párttag és mindig a nácizmus ellen volt lett apjának védőügyvédje. Elérte, hogy apját felmentették. Azután Papen még egy ideig levelezett apósommal. Mint minden évben, december 6-án, Miklós-napon, a kormányzó neve napját ünnepeltük. Díszelőadás volt az Operában, ahová mind

Függelékben: Meghívó és a felvonult úszóegységek adatai. 215

elkísértük Miklóspapát, Nicky is velünk jött két leányával. Aznap volt hadnagyavatás Kassán, a Horthy István Repülő Akadémián. Megkezdődtek a karácsonyi előkészületek, a jótékonysági karácsonyi vásárok, indult a sok csomagküldés és -szétosztás. Nagyon megható volt a testőrkarácsony a Várban. Az előző évben betegen nem tudtam mindezen részt venni. Most ott lehettem, amikor leventék jöttek Istvánhoz betlehemes játékokkal. Mit is mondjak erről a karácsonyról, amikor én nem vettem semmit a fiamnak! Olyan rengeteg ajándék érkezett az ország minden részéből Istvánnak, hogy azon tűnődtem, odaadjam-e neki. Az óriási Mátyásteremben — Miklóspapáék szobái mellett — állítottunk fel egy mennyezetig érő karácsonyfát, és alatta voltak az ajándékok: egy villannyal működő Mekano, ami inkább egy tizenöt éves gyereknek lett volna való, három keréken guruló kitömött oroszlán, csacsi és ló, egy bicikli és még sok gyönyörű ajándék. Fiam kapott egy nagy csokoládéfalut, amit hónapokig ettünk —, meg egy aranyos, az ő méretére elkészített erdélyi testőregyenruhát, amit örömmel viselt. Mindez elgondolkoztatott... ez így nem mehet tovább. Hogy fog István felnőni, ha ennyire el lesz kényeztetve. Nem mintha egyelőre rossz hatással lenne rá, mert olyan természetesen, szívesen osztja meg játékait más gyerekekkel, szerencsére nincsen benne semmi irigység, sem kapzsiság, de ki tudja, mi lesz belőle, ha ez így folytatódik... Természetesen sok mindent elajándékoztunk szegény gyerekeknek. Bizony kár volt ezen töprengeni, mert a következő karácsony, Gestapo-fogságban Németországban, döbbenetes ellentétben állt ezzel az utolsó várbeli karácsonnyal! Segélyhely-megbeszélésre jött hozzám Apor Gizi néni és Hunyady Gabrielle néni; természetesen a menekültekről és a zsidóügyekről is tárgyaltunk. Micsoda két értékes ember! Az egyik délután édesanyám is meglátogatott. Miután három lánya férjhez ment, és megvolt a saját otthonunk, megüzentük neki, hogy nagy örömmel látjuk vendégül, de — mivel férjével, Józsi bácsival nem akartunk összejönni — hozzá nem voltunk hajlandók elmenni. Így aztán néha ő látogatott meg minket. Engem mindig felkavart a látogatása, mert sosem éreztem szeretetét, bár a maga módján biztosan szeretett minket. Mindig kritizált. Például amikor először jött el hozzám a várpalotába, körülnézett, és azt mondta: „Nem tudom, hogy tudsz itt élni ezekkel a csillárokkal és függönyökkel"... Megmagyaráztam neki, hogy ezeket itt a Várban nem lehet megváltoztatni, csak a bútor a

miénk. Szerencsére idővel megváltozott, és élete végén végre közelebb kerültünk egymáshoz. Az év utolsó napján Papi és Ellamami meghívott egy családi vacsorára, amelyen mind a négy testvér, „EMSI" (Eva, Maritta, Sya, Ilona) részt vett — az én kivételemmel — a férjeikkel: Éva és Ádám, Myro és Gyuri, Sya és Józsi. Nagyon kedélyes és vidám este volt, sokáig beszélgettünk. Este tizenegy órára értem haza a Várba, ahol Miklóspapa és Magdamama koktéllal és fánkkal várt. Végül Nicky is befutott. Tizenkettőkor mentünk aludni, de engem annyi gondolat rohant meg, hogy még sokáig fenn maradtam, olvastam és rádiót hallgattam. Vajon Európában hány embernek volt ilyen szép év végi ünnepe, mint most nekünk? Mennyi elpusztított otthon, szétszakított család — testi, lelki szenvedés, kétségbeesés, nyomorúság — nehéz volt elképzelni, mit hoz majd az új év! Pár nappal azelőtt született meg életem első verse — pedig nem volt szándékomban verset írni — vajon honnan jött?

216

217

VÁRLAK Rád életemben nagyon sokat vártam Mikor elfoglaltak hivatalos ügyek Ültem csendben a nagy szobában Még... ajtócsapás, gyors kemény léptek... Erélyes hangod, „Hol a feleségem?" Hallom kívülről — örül a szívem „Halló, Ily" az üdvözlésed Ha nyitod az ajtót, s meglátsz engem. Megint csendben ülök a szobában Csendben várlak és türelmesen Rád mindig oly szívesen vártam Mintha tudtam volna, hogy ez az életem. Sajnállak, ha megint sok a dolgod Tán nem leszel itt ebédre sem? De megjössz holnap, valamikor... egyszer... Oh, el ne hagyj én Istenem! 1943

12. fejezet 1944. JANUÁR

KAPCSOLATOK A NYUGATTAL

németek részéről katonai. szempontból nagy taktikai hiba lenne Magyarország megszállása." január 5-én hat órakor reggel Kállay Verának fia született: Kállay Miklós miniszterelnök első fiúunokája. Nagy a boldogság a családban, és meghatott, hogy felkértek keresztanyának. — Este légiveszélyt jelen-

tsek. teVízkereszt, vagyis Háromkirályok napján, nálunk lakásszentelés volt.

Az év első napja békésen és jól kezdődött. Tízórai szentmisére mentünk Magdamamával, azután Istvánnal játszottam a kertben. Ebédre lementem a szülőkhöz, ahol anyósom testvére, Purgly Laci bácsi volt a vendég. Nicky is bejött kávéra. Éva nővérem boldog újévet kívánt, majd megérkezett Andrássy Géza, akivel kellemesen elbeszélgettünk. Miután Istvánt lefektettük, a szülőkkel és Nickyvel négyesben bridzseztünk. A következő napokon sokan jöttek fel hozzám. Meglátogattam Keglevich Klára néniéket, ahol fiuk, Dódi zongorázott. Már régen nem volt ebben az élvezetben részem... Miklóspapától hallottam, hogy olyan híreket kapott, miszerint a németek nagyobb katonai erőket vonnak össze a magyar határ mentén. A külügyminiszter kérdésére Jagow német követ, a vezérkar főnökének kérdésére pedig a német katonai attasé azt válaszolta, hogy nem tud semmiről, de érdeklődni fog. Később közölték, hogy a német csapatösszevonások kizárólag katonai jellegűek, és nem tudják, miért érdekli ez a magyarokat, sőt Kállay szerint „pimaszul hozzátette, hogy talán csak nem rossz a lelkiismeretünk?!". A vezérkar főnökét meg úgy tájékoztatták, hogy „azért van Bécs környékén csapatösszevonás, mert a város köztudomásúan jelentős vasúti és közlekedési csomópont, innen lehet legkönnyebben többfelé — leginkább a Balkánra — elirányítani a tartalékokat". Mint oly sokszor, most is hazudtak és félrevezettek. Úgy látszik — és talán érthető —, legtöbben valószínűtlennek tartották, hogy Németország megszállja Magyarországot. Hiszen a németek helyzete — főleg az orosz fronton — mind nehezebbé vált. Azt gondolták, tekintélyveszteség lenne, ha utolsó szövetségeseiket is katonai erővel kellene megszállniok, amely erőkre másutt van nagy szükségük. Kállay miniszterelnök is ezt mondja emlékirataiban. „En magam sem tartottam lehetetlennek, hogy a csapatösszevonásnak pusztán fenyegetés a célja, és osztottam a Vezérkar főnökének azt a nézetét, hogy a 218

Később engedélyeztem magamnak egy élvezetes kirándulást, gyalog és földalattin mentem Myróhoz ebédelni; ő viszont kierőszakolta, hogy batárral — lovas kocsival — térjünk vissza a Várba. Mulatságos volt... Este Kállayék meghívására az Operába mentem, Helénnel és két fiatalabbik fiával, Nickyvel és Andrással; Puccini A Nyugat lányá-t láttuk, Walter Rózsival és Udvardy Tiborral. Január 7-én édesanyám 50. születésnapján meghívott minket ebédre, Országház utcai házába, azzal a megjegyzéssel, hogy férje — Józsi bácsi nem lesz jelen! Annyi év után három lánya — Éva, férjével, Ádámmal, Myró, férjével, Gyurival és én — elment hozzá. Jelen volt még — édesanyám második házasságából — féltestvérünk, Harry, férjével, Olgyay Viktorral. Különösen éreztem magam, mert azóta nem voltam ott, amióta — majdnem tíz évvel azelőtt — egy éjjel elhagytam ezt a házat, azzal az elhatározással, hogy soha többé nem teszem be a lábamat oda, ahol az apámról csúnyán beszélnek. Nem éreztem haragot vagy sérelmet, egyszerűen el akartam szakadni tőle. Elég jól éreztük magunkat, ám a múlt azért ott volt közöttünk, és engem felkavart a sok emlék. Nagy felháborodással mesélte Miklóspapa, hogy az újvidéki véres razziáért felelős tisztek a várható bírósági ítélet elől náci segítséggel Németországba szöktek. (Március 19-e után a német megszállókkal térnek vissza. Az I. rendű vádlottat, Feketehalmi-Czeydner altábornagyot és a másik fővádlottat, Grassy József vezérőrnagyot Himmler felvette a fegyveres SS szolgálatába, és később, Szálasi uralma alatt, Czeydner mint vezérezredes Beregfy honvédelmi miniszter helyettese lett, Grassyt pedig Szálasi altábornaggyá léptette elő.) Egy vasárnap, mise után, Papival gyalog lesétáltunk a Vörösmarty térre, ahonnan én földalattival elmentem a Fasor szanatóriumba, meglátogattam Kállay Verát és megnéztem az újszülött kis Andrást. Ezt kihasználtam, hogy újabb utakon, földalattin, propelleren és siklón Kállay Miklós: Magyarország miniszterelnöke voltam 1942-1944, I—II. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1991. II. kötet, 166. o. 219

menjek vissza a Várba. Idejében visszaértem a vasutas hölgyek fogadására. Imrédyné, Dessewffyné és Szinténé jött hozzám megbeszélésre. Felhozták a Várba Zsindelyné Tüdős Klára Fény és árnyék című filmjét, amelyet december végén mutattak be a Royal Apolló moziban. Nagyon szomorú történet volt. Többször jelentettek már légiveszélyt, de itt még nem bombáztak. Lovászpatonán, Syánál és Józsinál rendeztek vadászatot, mert sok volt a vad, és ki kellett lőni. Autón vittem Cziráky Lilit, Baghy Virginiát és Esterházy Mausit, késő este érkeztünk. Reggel rezesbanda ébresztett minket! Sok családtag és ismerős vett részt a vadászaton, és nekem is a kezembe nyomtak egy puskát, amit vonakodva bár, de végül elfogadtam. Úgy látszik, mindenki természetesnek veszi az ilyen vadászatot, de én sajnálom az állatokat, a nyulat is, a rókát is. Virginia az első nyulát lőtte, és ilyenkor az a szokás, hogy azok, akik már lőttek nyulat, megverhetik, tehát egymásnak adják a pálcát, és mindenki egyet ráhúz. Este bemondták a hírekben, hogy Ciano olasz külügyminisztert kivégezték. Rám ez nagyon rossz hatással volt — miközben kedélyes vadászaton vettünk részt, nem is olyan régen még Ciano is itt vadászott nálunk, most nem messze tőlünk ilyen szörnyű dolgok történtek. Január 14-én, születésnapomon, Magdamamáék és István nagyon meghatóan gratuláltak. Apósomtól, nagy meglepetésemre, két 20-as puskát kaptam! Ez biztosan azt jelenti, hogy szeretné, ha ezentúl részt vennék a vadászatokon. Pedig úgy érzem, elég, ha másokat kísérek, és jobban tetszik a szelídítés... Erről persze hallgattam, nehogy elrontsam az örömét. István harmadik születésnapját ünnepeltük meg 17-én, háromgyertyás tortával. Papi és Ellamami is átjött a Dísz térről. Ötkor Magdamamával Szent Margit-ájtatosságon vettünk részt. A Várban a segélyhely felavatásánál vettem részt. Apor Gizi nénivel és Born orvossal, a svájci vöröskereszt képviselőjével megbeszélést tartottunk. Utána mindjárt indultam autón Tápiószentmártonba, ahol a házi betegápolási tanfolyam hallgatóit vizsgáztattam; huszonhat vizsgázó volt, és a váci prelátus is eljött. Másnap délelőtt erős meghűléssel ágyban maradtam, de délután Miklóspapa telefonált, hogy menjek el vele az Operába. Nem volt senki, aki elkísérte volna, így együtt meghallgattuk a Walkür-t, Set Svanholmmal és Rigó Magdával. Nagyon szép volt az előadás, csak fájdalmas volt abban a díszpáholyban ülni, ahol szinte még most is érezhető Pista jelenléte. 220

Miklóspapával és Nickyvel a Magyar Művelődés Házába mentem levente-előadásra. Levente-egyenruhát vettem fel, ami szép és egyszerű. Visszatérve a Várba, vacsora után bridzseztünk. Másnap a levelenteleány-központban az összes tankerületi vezetővel nagyon érdekes megbeszéléseket folytattunk az adott helyzet kívánalmairól, a szervezésről. Bejelentés nélkül szemléltem meg a segélyhelyeket — három helyen nem volt ott a megbízott testvér! Utána mentem a Városházára, ahol a segélyhelyekről tartottak értekezletet. Napjaim hivatalos munkával telnek. Reggel Simon Elemér vöröskeresztes elnök jött hozzám Lelle László főmegbízott-helyettessel, aztán Eszláry István segített nekem a levelezésben. Délután a pécsi tankerületi vezető, Kálóczy Ilona járt nálam. Megnéztem a leányleventék bábszínházát, és elmentem a Vársegély-helyre légóoktatásra. Este a szülőknél bridzseztünk, és megtárgyaltuk a legújabb híreket. Rédén, Sya anyósának birtokán vaddisznóvadászat volt. Férje, Esterházy Pál gróf, másfél éve halt meg. Puska nélkül kísértem Miklóspapát, és a vadászat elején vele mentem, de azután Papihoz csatlakoztam, aki szintén részt vett a vadászaton. Az egyik reggel a lovardában az ugratásnál leestem a lóról, de nem történt bajom. Mindjárt utána, bár kicsit „ütődötten", el tudtam menni hét segélyhelyet megszemlélni. Aztán Istvánnal autóztam, amit mindig nagyon élvezett. Papiék egyik barátjától egy új autót kaptam ajándékba: egy Wanderert! Ez a kis kocsi nagyon jókor jött, mert a Tátra már kiöregedett, és volt már vele néhány rossz tapasztalatom. Mindjárt ki is próbáltam, elmentem vele Nagykátára vizsgáztatni. Ötvenhét hallgató volt, jól ment a vizsga. Istvánnak almát küldtek ajándékba — csak az a kár, hogy megint megjelent Endre László és a két orvos, Matolcsy Sándor és József, akik Endre Lászlóval együtt olykor eljöttek az ápolónői vizsgákra. Endre mint alispán jogosan volt ott, de a két eléggé ellenszenves orvos nem tudom, miért jött. Örültem, mert végre Magdamama rászánta magát, hogy színházba menjen, amit azelőtt mindig nagyon szeretett. Vele és Miklóspapával megnéztük Zilahy Fatornyok című színdarabját, Ajtay Andorral és Tőkés Annával. Tíztagú szolnoki repülőküldöttség jött hozzám: vitéz Csathó Gyula százados, parancsnok, Rónavölgyi István százados, Kiss Zoltán százados, Major Ádám törzsőrmester, vitéz Szentgyörgyi Dezső törzsőrmester, Nemeslaky Zoltán őrmester és mások. A parancsnokot kivéve 221

mind Pistával együtt voltak a fronton. Mélyen meghatott ez a látogatás mert jólesik, amikor az emberek nem felejtenek, és nem sajnálják fáradságot, hogy ezt kifejezzék. Mindez Pistának szól, és nekem nagy megtiszteltetés, hogy engem tekintenek képviselőjének. Egyik nap Lukács Bélánál és Dóránál volt bridzs-est. Nickyvej mentem oda, ahol többek között Kállay miniszterelnökék és Keresztes.. Fischer belügyminiszterék is jelen voltak. Béla 1940 óta volt a kormányzópárt elnöke, és Magdamama révén nekünk rokonunk —, én azonban elidegenedtem tőle, és kételkedtem ítélőképességébe n amióta Pista halála után István fiamat akarta megkoronáztatni! Véleményünk más dolgokban sem mindig egyezett. Vele kapcsolatban egy német mondás jut eszembe: „Uram, védelmezz barátaimtól, mert ellenségeim ellen magam is tudok védekezni." Zichy Edina néninél volt egy nagyon szép előadás Fatimáról, ezt Apor Gizi néni és Gologi Lajos jezsuita páter tartotta. Nehéz lett volna akkor elképzelni, hogy hét év múlva Fatimában dolgozom majd öt évig mint önkéntes szervita! Az előadás után meglátogattam Blankenstein (Pejacsevich) Elly unokatestvéremet és háromnapos kisfiát, Pétert. Nehéz lett volna akkor elképzelni, hogy egy évvel később Ellyt és férjét a házuk bejáratánál, minden érthető ok nélkül, öt gyermekük szeme láttára orosz katonák lövik le! Február 20-án szentelték fel a Sziklakórházat. Ez a Várhegy oldalában volt; vízzel és villannyal, teljesen önellátó módon, bombázások esetére létesült. Itt dolgoztam később a légitámadások idején. Ekkoriban már több „berepülés" és „légiveszély" jelentés érkezett, de még nem volt komoly veszély. Ezt Kállay titkos kapcsolatainak köszönhettük. Az angolokkal és amerikaiakkal 1943 őszén kötött titkos megállapodás szerint mi nem akadályoztuk Magyarország felett a szövetséges repülők tevékenységét, amelyek 1943 óta szinte naponta húztak el légterünkben, viszont nem bombázták Magyarországot! Ezt a megállapodást a német megszállásig mindkét részről betartották, ami nekik éppen annyira előnyös volt, mint nekünk. Ez a szovjet repülőkre is vonatkozott. A szövetséges repülők naponta az Ausztria elleni támadásra itt gyülekeztek Magyarország felett. Viszont Románia és Bulgária ellen már voltak bombatámadások. Még 1943 szeptemberében közölte a magyar kormány Törökországon keresztül az angolokkal, hogy ha szövetséges csapatok elérik a magyar határt, hazánk nem fog ellenállni. Ezt az angolok tudomásul vették, és megállapodtak abban, hogy nem hozzák nyilvánosságra, amíg a szövetségesek el nem érik határainkat. Ennek előkészítésére, 222

alkalmas időpontban légi úton, küldöttséget juttatnak el Magyarországa• Rendszeres rádió-összeköttetést létesítenek a szövetségesek és a magyar kormány között. A magyar megbízott hozott is magával egy adót és kódot, amely tudtommal sikeresen működött a német megszállásig. Az amerikaiakkal is voltak tárgyalások Bakách-Bessenyey György berni magyar követ révén, és ebből pozitív eredmény származott: amerikai ejtőernyős-delegáció szállt le Magyarországon. Sajnos ez pár nappal a német megszállás előtt történt. Kár, hogy ezek a kapcsolatok és tárgyalások folyton elhúzódtak — mivel nagy elővigyázatosságra volt szükség —, és valahogyan minden mindig elkésett! A németek pedig mindenről értesültek. Tagadhatatlan, hogy volt okuk a bizalmatlanságra, nem voltunk kényelmes „barátok"! Sokáig mellettük volt a szerencse — a Hitler elleni merényletek is kudarcot vallottak —, de a végén elbuktak — és minket is magukkal rántottak... Kállay kísérletei — a szövetségesekkel való kapcsolat létesítésére, sőt titkos megállapodás kötésére — szerintem nagyszerű és bátor cselekedetek voltak. Azt hiszem, kiküldötteit is jól választotta meg, ami ilyen esetben különösen fontos. Lehetséges, hogy mégis minden igyekezet hiábavaló volt? Nem nehéz elképzelni, mit jelentett volna, ha akkor Pista kint lehetett volna Angliában vagy Amerikában! Szerettem volna megérteni az összefüggéseket, de csak tapogatóztam, és teljesen tudatlan voltam: úgy éreztem, eltiportatik minden, ami őszinte, becsületes és nemes, s a gyűlölet és a kapzsiság kerekedik felül, sőt győzedelmeskedik! A helyzet mind feszültebbé vált. Nem is beszélve arról, hogy milyen hatást váltott ki a náci vezetőségben a sok Magyarországra menekült hadifogoly — lengyelek, franciák, angolok stb. — és az általuk gyűlölt zsidók aránylag kiváltságos helyzete. Es most már vereséget szenvedtek minden fronton! 1944 márciusában csak az volt a kérdés, tudunk-e időt nyerni addig, amíg a németeket legyőzik... Kállay emlékirataiban közöl egy táviratot, amelyet Lisszabonból kapott ottani magyar követünktől, közvetlenül a német megszállás előtt. „Amerikai hadifogoly repülők levelei az itteni USA-követségen, ahol átadásukkor véletlenül több átutazó magas rangú amerikai repülőtiszt is tartózkodott, a legjobb benyomást tették. Követ a neveket megtáviratozta Washingtonba azzal a megjegyzéssel, hogy az a nemzet, amely így bánik a hadifoglyaival, minden kíméletet megérdemel."* * Kállay Miklós: Magyarország miniszterelnöke voltam 1942-1944, pa Könyvkiadó, Budapest, 1991. II. kötet, 325. old. 223

Euró-

A német vereségek miatt most már kevésbé féltek az emberek egy mindig fenyegető német megszállás veszélyétől. A budapesti társaságban és a diplomáciai körökben a böjtöt megelőző farsang időszakában, érthetetlenül, határozottan derűs hangulat volt. Ebben én nem vettem részt, de annyi meghívást kaptam koktélokra, vacsorákra, mint békeidőben! Hamvazószerdán Magdamamával szentmisén áldoztunk, utána felmentünk Ilus nővérrel és Istvánnal együtt a Svábhegyre, és nézték, ahogy én Andrássy Gézával síeltem. Serédi hercegprímás jött apósomékhoz ebédre, és engem is lehívtak. Március 7-én Miklóspapa és Magdamama megnézték a 205-ös hadikórházat. Többekkel együtt, ápolónői egyenruhámban fogadtam őket. A Bécsi Filharmonikusok Furtwángler vezényletével adták elő a Befejezetlen szimfóniá-t és a Tannhuser-t az Operában. Gyönyörű volt. Azon tűnődtünk, hogy vajon melyik európai országban lehet az embereknek manapság még ilyen élvezetben részük, és nekünk meddig lesz még... Jólesett így tölteni az estét, az aggasztó hírek hallgatása helyett, amelyeket a rádió esténként sugárzott, hiszen az orosz front mind közelebb ért a mi határainkhoz, és nehéz volt elképzelni, mit hoz a jövő. Nem gondolhattam, hogy már csupán hat napig tart ez a mi akkori ideiglenes békénk! De még volt remény, hogy az angolok és amerikaiak csak nem adnak át minket a Szovjetuniónak, legrosszabb esetben együtt szállnak meg bennünket. Mostanáig sikerült az, ami szinte csodával határos és nem lehet eléggé felbecsülni, mit jelent, hogy milyen rengeteg menekült élt nálunk békességben. A nyilasokat és a náci elemeket számításba kellett venni legszívesebben behívták volna a németeket, hogy átvehessék a hatalmat. Rossz volt rá gondolni, mi lenne akkor a németek elől elmenekült és velük szemben álló emberek sorsa - arról nem beszélve, hogy akkor már mi is ellenségnek számítanánk! Elmentem a mi kedves Ádám Lajos professzorunkhoz a Szent István klinikára, ahol négy műtétet végignéztem, mert nagyon érdekeltek a módszerei. Ádám Lajos volt a családunk sebészorvosa, akihez mindig fordultunk. Nagyon sokan • jártak hozzá, nemcsak azért, mert kiváló sebész, de alacsony termetű ember lévén, olyan kis keze volt, hogy nem kellett nagy vágásokat csinálnia vakbél- és egyéb műtéteknél. Amikor a Horthy családba kerültem, örömmel vettem tudomásul, hogy csodálatos módon Ádám Lajos professzor volt itt is a család sebésze.

Zsidó származása ellenére az addigi törvények semmiben sem gátolták m unkáját. Magdamamával együtt megnéztük a Sziklakórházat - szükségkórháznak és légókórháznak is nevezték -, ahol később sokat dolgoztam. A Várhegy alatti barlangok még a török időkből maradtak ránk, és eredetileg óvóhelyeknek szánták őket. A háború veszélyei indokolták, hogy olyan kórház létesüljön, ahol a bombázások idején is zavartalanul lehet sebesülteket operálni. Hosszú hónapok munkájának volt az eredménye, hogy elkészült a Vár szikláiban egy kórház, amelyben száz beteget lehetett emeletes ágyakban, több kórteremben elhelyezni, a melyeknek saját áramfejlesztő gépeik voltak, és ahol a friss levegőellátás bonyolult problémáját is elsőrangúan megoldották. Ez utóbbi volt a legnehezebb feladat. Hatalmas légturbinák szívták be a friss levegőt, felmelegítve juttatták be a műtőbe, a széles folyosókba és a többi helyiségbe, és eltávolították az elhasznált levegőt. Háromszor cserélődött ki a levegő egy óra alatt, a műtőben pedig négyszer. Óriási víztartályt is létesítettek, amely magától kapcsolódott be, amint a külső vízszolgáltatás megszűnt. A török építésű barlangkutak vizét is fel tudták használni, megtisztítva és tovább mélyítve. Allítólag a kórház teljesen bombabiztos volt, még a nagyobb bombák telitalálata sem okozhatott kárt. A légitámadás után a mozgatható betegeket más kórházakba szállították át. Március 15-én, a magyar szabadságharc hagyományos ünnepén - két évvel azelőtt - Pista a Hősök terén zászlót adományozott a leventeifjúságnak, és ünnepi beszédet mondott. Akkor ott álltam mellette és most, 1944-ben, a szabadság ünnepén elmentem a Vármegyeházára, négyszázharminc levente leány fogadalomtételére. Majd' fél évszázadig ezután nem volt szabad Magyarország! Szinte felfoghatatlan, miért kell az embereknek mindig lerombolniok azt, amit nagy nehezen felépítettek. Ez a mi bolygónk mindig a megpróbáltatások színhelye marad? A válságos évben ezen a napon cserkész-díszelőadás volt az Operában. Unger Petőfi című, igen hosszú darabját adták elő. A kormányzóval az élen a kormány tagjai, diplomaták és más előkelőségek voltak jelen ezen az egyetemi ifjúság által rendezett ünnepségen. Az egyik szünetben a német követségi tanácsos átadta a szolgálattevő szárnysegédnek az üzenetet: von Jagow német követ az ünnepség után sürgős kihallgatást kér, hogy átadja majd Hitler saját kezű levelét. Miklóspapa tudomásul vette ezt, és azt mondta nekünk, hogy semmi jót nem vár ettől a sürgős kihallgatástól. Azonnal átkérette Kállay mi-

224

225

niszterelnököt a páholyába, hogy vele is közölje a történteket. Nyo_ mott hangulatban tértünk vissza a Várba, ahová vacsora közben megérkezett Jagow követ. Átadta Hitler levelét, amelyben a Führer meghívta a kormányzót Klessheimbe, mondván, eddig nem tudott válaszolni apósom levelére, mert beteg volt, de most majd megtárgyalhatják az általa felvetett kérdéseket. Az említett levélben a kormányzó ismételten követelte az összes magyar csapatok visszavonását a magyar határra. Hitler azt írta, most sürgősen vissza kell térnie a főhadiszállásra, ezért kéri, hogy két napon belül látogassa meg őt a kormányzó a hadügyminiszterrel és a vezérkar főnökével együtt, minthogy katonai döntésekről lesz szó. Másnap, miközben én a hadikórházban dolgoztam, és leventeleánytanácsülésre mentem, folyamatosan tárgyaltak Kállay miniszterelnökkel, Ghyczy külügyminiszterrel, Szombathelyi vezérkari főnökkel, Csatay honvédelmi miniszterrel stb., akiknek véleményét apósom egyenként meghallgatta. Ennek részletes leírása mind Kállay miniszterelnök emlékirataiban, mind apósoméban megtalálható. Magam csak azt mondhatom, anyósommal szinte kétségbeesve vártuk, mit határoztak. Mindketten azon a véleményen voltunk, hogy semmi szín alatt nem szabad Miklóspapának kimennie Hitlerhez, valami kifogással el kell halasztania a dolgot. Ahogy utólag értesültünk, Kállaynak volt a legjobb ajánlata: Szombathelyi menjen ki apósom megbízásából. Ezt Miklóspapa is helyeselte. Szombathelyi azonban más véleményen volt; hangsúlyozta, a kormányzó az egyetlen személy, aki esetleg el tudná érni, hogy csapatainkat visszakapjuk. Amikor apósom visszajött a megbeszélésekről, azt mondta, elhatározta, hogy kiutazik Hitlerhez, és elmondta ennek indoklását: ezen a találkozón eldőlhet az orosz harctéren lévő magyar csapatok visszavonása, amit egy év óta állandóan követeltünk, de ha ezt a meghívást nem fogadja el, akkor soha többé nem jöhetnek vissza a csapataink! Neki személyesen kell megkísérelnie kiharcolni a magyar katonák hazahozatalát. Nagyon komor hangulatban bridzseztünk vacsora után, abban a tudatban, hogy Miklóspapa másnap utazik Hitlerhez. Kétségbe voltam esve, mert nem tudtam megérteni, hogyan lehet apósomat ilyen veszélynek kitenni. Hogyan lehet egyáltalán hitelt adni a németek szavának? A csapatokat úgysem engednék vissza — tehát mi van a döntés hátterében? Rengeteg kérdőjel. Március 17-én indult el a kormányzó kíséretével: Ghyczy külügyminiszterrel, Csatay honvédelmi miniszterrel és Szombathelyi vezérkari főnökkel Klessheimbe.

Magdamamával a Kútvölgyi úton megnéztünk egy kórházat, és miután visszajöttünk, légiriadó volt. Mindannyian lementünk az óvóhelyre, de a riadó nem tartott sokáig. Délután csillagvizsgálóba mentem Tardossal, aki nagyon érdekesen oktatott. Este Magdamamával és Nickyvel hosszan beszéltünk mindenről, és azon töprengtünk, vajon Miklóspapa most mit tapasztal Kleissheimben. Az este folyamán megint voltak zavarórepülések. Március 18-án a hadikórházban reamputálásnál instrumentáltam, amit előadás követett. Magdamamával ebédeltem, majd délután Szolnokra kellett mennem a másnapra tervezett zászlóavatásra és Pista szobrának leleplezésére. Gondolataim folyton Klessheim körül forogtak. A hivatalos vacsora után felhívtam Magdamamát hírekért, de mindenki teljesen tájékozatlan volt. Béccsel nem teremthettünk összeköttetést, és Kállay sem tudott semmit. Sokáig nem aludtam el, annyira foglalkoztatott a helyzet. Ki tudja, mi lesz másnap, mire ébredünk? Csak nem következik be a legrosszabb: Miklóspapát nem engedik haza, minden összeomlik, a németek megszállnak bennünket, és az oroszok itt fognak ellenük harcolni? Gondoltam, ez csak lázálom, és csupán képzelődöm. De a valóság minden elképzelésemnél szörnyűbb volt.

226

227

13. fejezet

NÉMET INVÁZIÓ

1944. március 19. Életem egyik legszörnyűbb napja! Szolnokon reggel kaptuk a hírt, hogy a németek nagy katonai erőkkel több helyen átlépték a határt. Az ellenállás persze nem volt lehetséges, mert a kormányzó és a honvédelmi miniszter nélkül senki sem adhatott parancsot a harcra. Vajon mi lett volna, ha a kormányzóhelyettes itt van? A nácik azt hitték, ujjongva várja őket az ország. Ebben csalódtak, a nép nem integetett, nem üdvözölte őket. Nekem többen mondták, hogy ezen a napon inkább megbotránkozást és ellenszenvet lehetett kiolvasni az emberek viselkedéséből. Utólag hallottuk, hogy volt olyan hadtestparancsnok, aki elrendelte a mozgósítást. A németek nagyon ügyesen és körültekintően hajtották végre az akciót. Március 19-e vasárnapra esett, így senki sem tartózkodott a hivatalában. Felmérhetetlen, hogy mi lesz a következménye egy német megszállásnak. Mintha fejbe vertek volna! Miközben Európában javában dúlt a háború, Magyarország oázis volt, ahol nemcsak békés állapotok uralkodtak, de ahová német fogságból és a nácik által megszállt országokból menekültek zsidók, lengyelek, francia és angol hadifoglyok, és menedéket találtak nálunk.* Szolnokon Farkas Ferenc debreceni hadtestparancsnok felháborodással jött hozzám az addigi hírekkel — és annak alapján, ahogyan aznap reggel beszélt, meg voltam róla győződve, hogy hozzám hasonlóan gondolkodik. Sohasem hittem volna, hogy október 15-e után amikor Szálasi hatalomra került —, hózzászegődik, és Sopronkőhidán tagja lesz a nyilas bíróságnak, amely tábornoktársai felett ítélkezik! Veress Lajos vezérezredes, hadseregparancsnok, személyesen mesélte * Függelékben: Kivonatok Jean de Bavier, a Nemzetközi Vöröskereszt kiküldöttének jelentéséből. 228

nekem a háború után, hogy az ő bírósági tárgyalásán megdöbbenéssel látta ott ülni Farkas Ferencet, aki a tárgyalás alatt egyetlenegyszer sem nézett rá. De most még Szolnokon vagyok, ahol reggel elmentem szentmisére, áldoztam, és kértem a Mindenhatót, könyörüljön rajtunk. Aztán állandó telefon-összeköttetésben voltam Budapesttel. Megtudtam, Miklóspapa vonata nagyon lassan haladt, mert minden állomáson feltartóztatták, de délelőtt tizenegy órára végre megérkezett. Képzelem, milyen lelkiállapotban lehet! Szolnokon a tervezett zászlóavatás persze elmaradt, és talán jobb is, hogy Pista szobrát nem leleplezték le, mert azt vagy a nácik, vagy a kommunisták úgyis eltávolították volna. (Évekkel később megtalálták és visszahelyezték.) A Várból azonnal autót küldtek értem Kóos Miklós altábornaggyal és ó, borzalom! — egy német hadnaggyal. Szabadkoztam, nekem nem kell a német kíséret, de figyelmeztettek, hogy ha nincs velünk a német tiszt, útközben feltartóztathatnak, és nem biztos, hogy eljutunk Budapestre. Hát ide jutottunk, hogy én Magyarországon csak német kísérettel utazhattam biztonságban?! A tiszt elöl ült a sofőr mellett, és hallgatott. Útközben kétszer is megállítottak, és csak a német tiszt igazolására engedtek tovább. Aki ezt nem élte át, annak nehéz elképzelnie, hogy milyen szörnyű érzés volt. Forrt bennem a düh, azt hittem, felrobbanok. Azt hiszem, Európában már sokan megismerték ezt az érzést! Délután négy órára értünk fel Budára. Most jött azonban az igazi megrázkódtatás, amikor a várudvar oroszlános kapujának két oldalán két fegyveres német őr állt! Azt hittem, rosszul látok, ez már elviselhetetlen látvány volt. Meg sem vártam a felvonót, úgy futottam fel az emeletre apósomékhoz, de Miklóspapa koronatanácson volt, és meg kellett várnom annak a végét, hogy láthassam. Magdamama is kétségbe volt esve — szótlanul néztük egymást, hiszen ugyanazt gondoltuk, fölösleges lett volna minden szó. A német őrséget — apósom tiltakozása nyomán — körülbelül tíz napon belül elvezényelték a várpalota oroszlános kapuja elől, de én addig is többször hajtottam ott ki és be, és ahányszor az őrök mellett elhaladtam, elöntött a méreg; uralkodnom kellett magamon, hogy ne üssem el őket. Ha az őrséget el is vezényelték, a Szent György téren mindig volt valamilyen náci megfigyelő. Már délután feljött hozzám Jean de Bavier, a Nemzetközi Vöröskereszt főmegbízottja, sürgős megbeszélésre, a jelenlegi helyzettel 229

kapcsolatos mindenféle kérdéssel és kéréssel. Korábban is járt nálam, amikor főképpen a lengyelek magyarországi sorsáról beszéltünk' Végiglátogatta a lengyel tisztek és legénység magyarországi internálótáborait, és mesélte, hogy milyen elégedettek a lengyelek kifogástalan elhelyezésükkel és a magyarok szívességével. Ezután érkezett Szapáry Anti, nagyon leverten. Közben, amint később megtudtam, a koronatanácson beszámoltak az elmúlt napok eseményeiről. Kállay lemondott, és visszautasított minden további funkciót. Lemondását sem volt hajlandó ellenjegyezni, így de facto sosem köszönt le. Kállay miniszterelnök először arra kérte a kormányzót, mondjon le: „Azt felelte, hogy ő nem mondhat le, azt a széket, amelyen ül — s itt rácsapott a székre — ő üresen nem hagyhatja, nem engedheti meg, hogy valami bitang üljön a helyére. Ő megesküdött az országnak, hogy nehéz óráiban nem fogja cserbenhagyni, ő még ma is az a tengerész, aki nem hagyja el a süllyedő hajót, hanem az utolsó percig kitart a helyén. Kinek lehet az jó, kiáltotta, ha Imrédy Béla ül a helyére? Ki fogja megvédeni a hadsereget, egymillió magyar fiút, hogy el ne vigyék őket az oroszok ellen? Ki fogja megoltalmazni az országnak azt a becsületes rétegét, amely mindaddig vakon bízott őbenne? Ki fogja megvédeni a zsidókat, a külföldi menekülteket, ha ő elhagyja a helyét? Lehet, hogy nem tud megvédeni mindenkit, de sokat, nagyon sokat tehet, és hiszi, hogy tud még használni a népének, s el tudja érni, amit rajta kívül senki más. [...] Azután enyhítettem valamit eredeti tanácsomon, azzal, hogy akkor hát ne mondjon le, hanem csak vonuljon vissza az ügyek intézésétől. [...] Hiába. Ennek sem tudtam megnyerni. [. ..] Nem vonulhat vissza, mert a helyzet nem sokáig marad így, a németek már az utolsókat rúgják. El fog jönni a pillanat, amikor a nemzet a saját erejéből is le tudja rázni őket, lesz még ellenállás, de az az ellenállás csak akkor alakulhat ki, ha ő a helyén marad... [...1 Számítása, elgondolása sajnos nem vált be. Sok emberen segített, az igaz, megmentette a zsidóságnak csaknem a felét, de az országon nem tudott segíteni. S a legkevésbé önmagán, de ez — állíthatom és tanúsíthatom — őt érintette a legkevésbé. Abban a feltevésében igaza volt, hogy csak őkörülötte alakulhat ki ellenállás: ha ugyanis ő nem marad a helyén, Sztójay után nem jöhetett volna a visszakozást jelentő Lakatos, aki hihetetlenül nagy változást hozott... És Horthy nélkül nem 230

következhetett volna be az október 15-iki proklamáció sem, amelyben, ha nem sikerült is, mert nem sikerülhetett, Horthy mégis a szócsöve tudott lenni a magyar nép lelkének, igazi akaratának." Este végre összejöhetett a család. Vacsora közben és után apósom részletesen elmondta az utolsó napok eseményeit. Sápadt volt és kimerült, hiszen napok óta nem tudott igazán pihenni. Drámai találkozását Hitlerrel apósom részletesen leírta emlékirataiban, és több helyen beszámoltak róla. Kállay miniszterelnök is beleszőtte emlékirataiba úgy, ahogy azon a napon apósomtól hallotta. Itt csak röviden vázolom a történteket, ahogy Miklóspapa nekünk akkor elmondta: Hitlerrel egyedül tárgyalt, aki az olaszok 1943-as meglepetésszerű árulásáról beszélt. Meg sem említette csapataink hazahozatalát az orosz frontról, mindjárt azzal kezdte, bizonyítékai vannak arról, hogy Magyarország át akar állni az ellenséghez. Kijelentette: el akarván kerülni még egy meglepetést, meg kell tennie bizonyos intézkedéseket. Amikor világos volt, hogy Magyarország megszállásáról beszél, apósom felállt és otthagyta, felment lakosztályába, ahol kíséretének elmondta a történteket, és azonnal haza akart utazni. A németek erre azt mondták, a vonatot Salzburgba tolták át, és éppen légiriadó van. A kastélyt „elködösítették", és jelentették, hogy megszakadt a távbeszélő-kapcsolat. Ekkor Hitler azt üzente, hogy kéri, folytassák a megbeszéléseket, és a kormányzó fogadja el az ebédmeghívást. Abban a reményben, hogy talán lehet javítani a helyzeten, apósom elment az ebédre. A hangulat feszült volt, mindenki hallgatott, Hitler idegesen piszkált zöldséges táljában. Ebéd után a vezér úgy tett, mintha megbánta volna elhatározását, Miklóspapa jelenlétében megkérdezte Keitelt, Magyarország megszállását le lehet-e állítani. (Színjáték!) Keitel jelentette, hogy a csapatok bevonulása már folyamatban van. Apósom ekkor közölte, hogy ő lemond. Mire Hitler kérésre fogta a dolgot, és bizonygatta, hogy Magyarországot mindig szerette, eszébe sem jutna függetlenségének csorbítása... Miklóspapa így folytatja emlékirataiban. Hitler kijelentette: „Szavamat adom önnek, hogy a német csapatokat azonnal visszavonom, Kállay Miklós: Magyarország miniszterelnöke voltam. 1942-1944, I—II. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1991. II. kötet, 190., 191.,192. o. 231

mihelyt olyan magyar kormány alakul, amely bizalmamat bírja.« Erre a nyilatkozatára azzal a megjegyzéssel vonultam vissza lakosztályomba, hogy a válaszadást fenntartom magamnak. Tisztában voltam vele, hogy lemondásom nemcsak Magyarország megszállását nem akadályozza meg, hanem még jó alkalmat ad Hitlernek arra, hogy százszázalékosan náci-nyilaskeresztes irányú kormányt ültessen nyeregbe. Az olasz példa visszataszító kísérő jelen.. ségeivel együtt elriasztó előzmény volt. Úgy gondoltam, hogy amíg helyemen maradok, erre legalábbis bizonyos mértékben kénytelenek lesznek a németek tekintettel lenni. Nem vonhatják el parancsnokságom alól a honvédhadsereget, és nem olvaszthatják be egyszerűen a német véderőbe. Addig, amíg én helyemen vagyok, a nyilaskeresztesek hatalomra segítését is aligha kockáztathatják, akiknek uralma hazánkban nemcsak számtalan magyar hazafi, hanem 800 000 zsidó és sok tízezer menekült pusztulását is jelentené. Bizonyára sokkal, de sokkal kényelmesebb lett volna számomra, és egyúttal számos szemrehányástól is megkímélhettem volna magamat, ha egy hatásos gesztussal elhárítom magamról a további felelősséget, és visszavonulok. Azt azonban nem tehettem, hogy a süllyedő hajót éppen akkor hagyjam el, amikor legjobban rászorul kapitányára. Elhatározásomra döntően mégis Hitlernek az az ígérete hatott, hogy csapatait nyomban kivonja Magyarországról, mihelyt olyan kormányt nevezek ki, amely neki is megfelel. Megfontolásaim során határozottá vált az a meggyőződésem, hogy Hitler magatartása velünk szemben — bármilyen »bizonyítékai« is lehettek az ellenséggel való tárgyalásainkról —, és ahogyan Magyarországot megrohanta, miután engem Budapestről elcsalt, olyan feneketlen aljasság volt, hogy ez bennünket Hitler Németországával szemben a jövőre nézve minden kötelezettség alól "* Szombathelyi Ferenc vezérezredes — a kormányzó kíséretében lévő vezérkari főnök — visszaemlékezéseiben ezt írja: „Hitler maga mondta nekem, hogy részéről csak politikai garanciák megszerzéséről van szó, mert a miniszterelnök magatartásával elégedetlen... Magyarországnak nem akar semmi rosszat, sőt neki érdeke mindig az volt, hogy erős, független és nagy Magyarország álljon mellette. Ő jól tudja, hogy Magyarország a történelem folyamán mindig független királyság volt, és nem volt a Német Birodalomnak része, mint például Csehország. Ezen felfogása mellett ő továbbra is megmarad, itt csupán arról van * Horthy

Emlékirataim. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1990. 284-285. o. 232

szó, hogy csapataival, melyek már előnyomulóban vannak, Magyarországba bevonul, és azután, ha célját elérte, 2-3 hét múlva Magyarországot ismét szabaddá teszi. Minthogy továbbra is késett a jelentés, hogy a vonat indulásra kész, apósom megkérdezte, fogolynak kell-e magát tekintenie. Erre aztán a légiriadót lefújták, és a különvonat előállt. A legnagyobb pimaszság csak most következett, amikor az elutazás előtt Ribbentrop külügyminiszter megjelent, és bemutatta az úgynevezett „látogatásról" szóló közlemény szövegét, amelyben az állt, hogy a német csapatok bevonulása Magyarországra „kölcsönös megegyezés alapján" jött létre. Apósom persze fel volt háborodva, és azt mondta Ribbentropnak, hogy ha már hazudik, miért nem írta bele azt is, hogy a szlovák és román csapatok bevonulására is ő kérte meg Hitlert; tudniillik a Führer ezzel is fenyegetőzött. Ribbentrop azt magyarázta, hogy szükséges néha az ilyen hazugság, mert előnyös, ha nem barátságtalan színben tünteti fel a megszállást! A kormányzó követelte, hogy ezt töröljék, és Ribbentrop beleegyezett. Ennek ellenére a német újságokban mégis az eredeti szöveg jelent meg változatlanul! Apósom végül azt latolgatta, úgy, ahogy Kállay is tette, hogy mi lenne, ha lemondana, és akkor jönne egy Imrédy- vagy nyilaskormány, amely százszázalékosan kiszolgálná a nácikat. Tudta, mostantól kezdve egyedül marad, mert azokat, akik segítségére lehetnek, el fogják távolítani. Neki viszont itt kell maradnia, bármi történjék, hogy mentse, ami még menthető, mert a hadsereg felett még ő rendelkezik, és talán meg tudja védeni azokat, akik bíznak benne. A háború végére, a német összeomlás esetére akart felkészülni úgy, hogy addigra maradjon cselekvési lehetősége. Tehát most sürgősen új, Hitler által elfogadható kormányt kellett alakítani. Erre a németek három napot engedélyeztek. Felháborított, hogy még aznap este, március 19-én eljött apósomhoz kihallgatásra az új német követ, Edmund Veesenmayer — akit most úgy tituláltak: a Német Birodalom meghatalmazottja. Itt fontosnak tartom megemlíteni: amikor Klessheimben Hitler arról beszélt, hogy meg kell oldani a zsidókérdést Magyarországon, ezt én is úgy értelmeztem, hogy szigorúbb gazdasági, kulturális stb. törvényeket kell hozni, és nagyobb számban kell majd zsidó munkást kiengedni a német hadiipari gyárakba. Sok magyar dolgozott kint Németországban — igaz, nem ilyen kényszer alapján —, de amikor a nem zsidó * Szombathelyi Ferenc visszaemlékezései. 1945. Occidental Press, Washington D. C. 1980. 233

lakosságot is teljes háborús bevetésre szólították fel, ebben a szoron_ gatott helyzetben meg kellett érteni, hogy nincs kiút, ezt a ránk kényszerített megoldást el kell tűrni; és nagyobb számú munkásosztagot kell majd kiküldeni, főleg azért, hogy időt nyerjünk. Nem gyanítottuk, hogy itt kiirtásról van szó! Azt is sokszor felhozzák apósom ellen, hogy csak a gazdag zsidókat igyekezett megmenteni. Ez rosszindulatú beállítás, mert előttem nemegyszer említette, hogy az értékes zsidókat nem engedi munkára kivinni az országból. „Rájuk feltétlenül szükségünk van" — mondta. De amikor 1944 júniusának elején megtudta, hogy nem munkára, hanem kiirtásra viszik el a zsidókat, akkor fel sem merült, hogy kit vihetnek, kit nem; a budapesti zsidók között nem válogatott, az egész fővárosi zsidóságot mentette meg. Tagadhatatlan: másnak nem lett volna módjában ezt megtennie. Tragikus, hogy a német összeomlás késett, s amikor végre lehetősége volt a cselekvésre, a vidéki zsidóságot már nem tudta megmenteni. Visszatérve a márciusi eseményekre: amikor a miniszterelnökség már körül volt véve, és egy SS-tiszt dörömbölt a kapun, Kállay, családjával együtt, a miniszterelnökség óvóhelyéről, föld alatti folyosókon menekült át hozzánk. Zólyomi László testőr főhadnagy ügyesen addig tartóztatta fel a lövésre készen tartott géppisztollyal és kézigránáttal érkező SS-csoportot, amíg a Kállay család egy föld alatti folyosón át nem jutott a Várpalotába. Ehhez tudni kell, hogy a Bécsi-kapu tértől a várpalotáig egy szerteágazó, de mégis összefüggő alagútrendszer van. Ezek a föld alatti folyosók kötötték össze a Belügy-, Pénzügy-, Külügy-, Hadügyminisztériumot, a Miniszterelnökséget és a Kormányzóságot, még a tábori püspökséget is és főhercegi palotát, illetve ezeknek az óvóhelyét is. Az 1938 40-es években építették ki mindezt úgy, hogy maximális férőhelyet és hozzá tartozó felszereléseket biztosítottak a kormányzói családnak és személyzetnek, s a hivatalnokoknak is helyük volt. Több kijárat nyílott: az alagútba, a Szent György térre, a testőrlaktanya és a testőrtiszti lakások felé. Amint fentebb leírtam, reggel hat órakor apósomékat felébresztették, mire Miklóspapa mindjárt intézkedett, hogy Kállayék itt maradjanak a Várban az ő oltalmában. Telefonált Veesenmayer megbízottnak — tiltakozott. Veesenmayer azt válaszolta, igaz, hogy ő akart Kállayval találkozni, de letartóztatásáról szó sem volt! (Újabb hazugság.)

A török követ, Sevket Fuat Kececi, előző nap Kállay Helénnek felajánlotta a követség menedékét. A követ megismételte ajánlatát, és elküldte autóját a várkert hátsó kijáratához. Meghatva búcsúzott Kállay Mica a családjától, és szerencsésen megérkezett a török követ rózsadombi rezidenciájára. Kececi követ és felesége szeretettel fogadta Kállayt, és kormányuktól meg is kapták az e ngedélyt arra, hogy a magyar miniszterelnöknek menedéket adjanak. Ettől kezdve a török követség állandó német ellenőrzés alatt állt, négy fölfegyverzett gépkocsival körülvéve, éjjel reflektorokkal megvilágítva. Kállay Helént a várpalotában a földszinten helyezték el, és így sokszor összejöttünk a következő hónapokban. Két idősebbik fia vidéken tartózkodott, és András, a legfiatalabbik, főhadnagyként itt szolgált a testőrségen. Minthogy Hitler szavát adta, hogy csapatait azonnal visszavonja, mihelyt neki megfelelő kormány alakul, a kormányzónak sürgős volt, hogy mielőbb létrejöjjön egy ilyen kabinet. Ugyanakkor a németeknek is fontos volt, hogy egy számukra elfogadható kormány azonnal működésbe léphessen. Ezzel kapcsolatban Gosztonyi Péter így ír Kádár Gyuláról A magyar honvédség a második világháborúban című munkájában: „Kádár Gyula, akit angolszász kapcsolatai miatt a Gestapo hamarosan letartóztatott, a következő napokban még kereste a módot, hogy ifjabb Horthy Miklóssal, a »kiugrási hivatal» vezetőjével találkozhassék. Március 21-én zuhogó esőben kopogtatott be a királyi palota egyik mellékkapuján. A Vár udvarán a falhoz húzódva, géppisztolyos német katonák álltak terepszínű esőköpenyben. Az épület kapui be voltak zárva. A kapukon belül testőrök géppuskák mellett. A fiatal Horthy közölte, hogy a németek ultimátumot intéztek apjához, hogy ha délután hatig nem alakul meg az új kormány, megszállják a Várat, és a hatalmat teljes mértékben átveszik. Majd azt mondta, hogy felkészültek a védekezésre." Később tudtuk meg, hogy a Sztójay-kormány megalakításakor, amikor apósom visszautasított egyes kinevezéseket, például Imrédyét, Ruszkayét stb., már létezett egy terv a várpalota megszállására és a teljes hatalom átvételére. Báró Maximilian Weichs német vezértábornagyra bízta Hitler Magyarország megszállásának végrehajtását. Az ő naplójegyzeteiből Gosztonyi Péter az alábbi idézeteket közli A magyar ellenállási mozgalom és visszhangja a német iratok tükrében című munkájában: „A következő napokban (március 19-e után) kiéleződött a helyzet. Horthy megmakacsolta magát, és egyre-másra utasította el azon sze-

234

235

mélyek miniszteri, illetve miniszterelnöki kinevezését, akiket Veesenmayer birodalmi érdekből szorgalmazott. Weichs kezdett nyugtalankodni. A német véderő főparancsnoksága megtorló intézkedések előkészítését kívánta tőle. Meg is nevezték ezeket: a budai Vár katonai megszállását és a honvédség lefegyverzését. Weichs március 22-i naplóbejegyzése: »Ha mindezt megtesszük, ez olyan aljas politika lenne, amelynek következményei kiszámíthatatlanok. Egy ilyen lépés részünkről azonnal felsorakoztatná ellenünk a magyar ellenzék különböző köreit, amelyek most még mellettünk vannak, és jelenleg a megoldással elégedettek. A most megalakított kormány is visszalépne, a kormányzóval egyetemben. Magyarországon általános felkelésre kerülne sor. Végső sorban így mi magunk nevelnénk ki ellenünk partizánokat, akik miatt kényszerítve lennénk az országban erős csapatkötelékeket tartani. Vagyis pont az ellenkezőjét érnénk el annak, amit akartunk! Ahelyett, hogy a magyarokkal a keleti front számára új csapatokat nyernénk, még majd onnan kell hadosztályokat elvonni, rendcsinálás céljából. Igen, munkabeszüntetés és felkelés következne...,." A kormányzó szinte fogoly volt ebben az időszakban, és nehezen kaptunk hiteles híreket az ország többi részéből. A megbízható elemeket vagy letartóztatták, vagy elrejtőztek. Kállay Miklós — amint említettem — a török követségre menekült, Bethlen István bujkált, és megbízható elemek nem mertek a Vár közelébe jönni, nehogy őket is lefogják. Érdemes itt megemlíteni, hogy egyrészt mi csak nagyon óvatosan cselekedhettünk, mert féltünk a teljes hatalom átvételétől, viszont a németek arra törekedtek, hogy fenntartsák az együttműködés látszatát. Gosztonyi Péter történész írásában olvastam, hogy főképpen Ribbentrop külügyminiszter terve volt a kormányzó eltávolítása és a honvédség lefegyverzése. Ezért Weichs kihallgatást kért Hitlertől, ahol az ő elgondolását fogadták el. Naplójába ezt jegyezte fel március 28-án: „A Führer igen bizalmatlan a magyarokkal szemben. Különösen Horthyt gyűlöli, akit azzal vádol, hogy teljes egészében szemben áll Németországgal. Még mindig vannak kapcsolatai az ellenséges hatalmakhoz! Árulásával tehát továbbra is számolhatunk. Ez a keleti frontot is veszélybe hozhatja. Így túl sok hadosztályt nem igénylünk. De a hadsereg lefegyverzése nem kívánatos... Ürügyként azt mondjuk: nincs számukra felszerelés..." Ezekben a napokban kimondhatatlanul sajnáltam apósomat. A küzdelem szabadságunkért, megbízható munkatársainak elvesztése, a kétségbeejtő, lesújtó hírek, életbe vágó kérdések naponta ismétlődő mér236

legelése, döntések hozatala, mindez még sok hónapon át folytatódott, míg a végén tényleg teljesen egyedül maradt. Voltak, akik később azt mondták és írták, hogy a kormányzó a német megszállás után apatikus lett, és visszavonult. Ez egyáltalán nem állja meg a helyét, mert én, aki mindennap vele voltam, ezt nem tapasztaltam. Tudtommal Kállay arra kérte, vonuljon vissza, amíg a németek megszállva tartják az országot. 0 ezt nem fogadta el, mert Hitler ígérete tartotta benne a lelket és a reményt, miszerint, ha neki megfelelő kormány alakul, akkor kivonja a megszálló csapatokat. Ezt akarta végrehajtani, és erre várt, hogy akcióba léphessen. Ebben reménykedett ami számomra érthetetlen volt, mert én egy percig sem hittem ebben. Igaz, déli irányba a kormány megalakulása után Hitler kivonta a hadsereg egy részét, de annál több gestapós és SS jött be nyugatról. Áprilisban a németek a Belügyminisztérium segítségével titokban kezdték elszállítani a zsidóságot. Ami most következett, az már egy másik történet — a tárgyilagos történészekre tartozik ennek mérlegelése. Visszagondolva, naplómat olvasva, felelevenednek emlékeim, s felidézve az eseményeket, még most is érzek valamit, amiről nem tudom, valójában mi is: tehetetlenség, kétségbeesés vagy undor. Először azonban a fentebb említett „kiugrási hivatal"-ra szeretnék bővebben kitérni. Hogy a kormányzó az ország helyzetéről és az emberek hangulatáról jobban tájékozott legyen és fontos értesüléseket kaphasson, Kállay miniszterelnökkel egyetértésben, Nicky sógorom vezetésével, már 1943 őszén alakított egy irodát, amely a kormányzóság földszinti szárnyában kapott elhelyezést. Nicky — úgy, mint Pista ismert volt náciellenességéről, és titkárával, Ónódy Dezsővel, létrehozta ezt az irodát, amelyet hivatalosan a „Magyarországon kívül élő magyarok ügyeinek intézésével" bíztak meg, fő célja azonban az volt, hogy információt szerezzen a náciellenes és ellenzéki pártok összejöveteleiről, cselekvéseiről — tehát a náciellenes pártok megerősítésére törekedett, valamint lehetőséget kívánt adni arra, hogy a kormányzó közelébe jussanak zsidók, s általában olyanok, akiknek erre más módon nem lett volna lehetőségük. Kapcsolatot teremtett a kormányzó és az illegális szervezetek között. A Zsidó Tanáccsal is állandó összeköttetést tartott fenn, és a német megszállás után főleg az üldözöttek mentesítését, megsegítését szolgálta. Sikerült egyes Magyarországra szökött angol, amerikai, lengyel hadifoglyokat segíteni és tartózkodásukat hazánkban emberivé tenni. 237

Neve az irodának tulajdonképpen nem volt, de később a közvélemény nevezte el — találóan — „kiugrási irodá"-nak. Ennek tagja volt még Szentiványi Domokos és Sóos Géza. A Tárnok utcában is létesült egy hivatal, ahol az Ambrózyval, a kormányzó kabinetirodájának vezetőjével és Nicky sógorommal kapcsolatot tartó Mester Miklós, vallás- és közoktatásügyi államtitkár, szintén a kormányzó mentesítési ügyeinek intézője, amint hallottam, nagyszerűen dolgozott. Minthogy a kormányzónak jogában állt zsidókat mentesítenie, az iroda egyik feladata az volt, hogy üldözött zsidók számára „kormányzói védlevelet" állítson ki. Ilyen módon több ezer zsidó mentesült a gettóba telepítéstől valamilyen ürüggyel, például „a hazát szolgáló tevékenységre" hivatkozva. Az iroda azt a megbízatást kapta „legfelsőbb helyről", hogy egyetlenegy igénylőt se utasítson vissza. Az adatok lenyomozására sem volt szükség! Nicky sógoromtól hallottam, milyen lesújtó volt, amikor a gazdasági élet korábbi vezetői sárga csillaggal jöttek az irodába segítségért. Megítélésem szerint a sok nehézség ellenére ez az iroda nagyszerűen működött. A megszállás második napján, 20-án, a Fehérkeresztbe mentem Stolpáné strúmaoperációjához, hogy jelenlétemmel kissé megnyugtassam. Tudniillik sokan azt hitték, mi is foglyok vagyunk a Várban. Ennek ellenére hozzám, a várpalotába sokan jöttek, mondhatnám, egymásnak adták a kilincset... Miklóspapa egész nap nehéz tárgyalásokat folytatott az új kormány megalakításával kapcsolatban. Akiket a németek akartak, azokat a kormányzó nem fogadta el, és akiket ő akart kinevezni, azokat a németek nem akarták, vagy az érintettek már bujkáltak, illetve a németek letartóztatták őket. Este azért rábeszéltük Miklóspapát egy bridzspartira, és az volt az érzésem, hogy ez segített neki kicsit kikapcsolódni. Délelőttönként folytattam a műtős tanfolyamot, asszisztáltam reamputációknál és instrumentáltam. Nickyvel együtt Miklóspapáéknál ebédeltem 21-én, majd ebéd után hosszasan beszélgettünk. Miklóspapa többek között azt mondta, hogy ő nem ír alá semmilyen zsidóellenes rendeletet vagy törvényt, az ilyeneket — ha a minisztériumok kiadják — ő nem fogja ellenjegyezni. Vacsora után komor hangulatú, hosszúra nyúlt családi beszélgetésünk volt. Bethlen Istvánért aggódtunk, mert ha egyelőre el tudott is menekülni, ismeretlen helyen bujkált, de vajon meddig fog ez neki sikerülni? Sokan nem voltak ilyen szerencsések, mint például szegény Baranyai Lipót, Keresztes-Fischer Ferenc és Lajos, Bánffy Dániel báró, 238

Apponyi György gróf, a vezető zsidók és sokan mások, akiket mindjárt elvittek a németek. Sokan elrejtőztek. Számos vezető pozícióban lévő arisztokratát is letartóztattak. Rémes ez a rettegés, ha az ember gondolkozik, akkor csak sírni tudna... Ugyanakkor letartóztatták Chorin Ferencet és báró Weiss Manfrédot mindketten felsőházi tagok voltak. A csepeli Weiss Manfréd-gyár volt az ország legnagyobb nehézipari üzeme 40 000 munkással, és gyanították, hogy nem teljesítette száz százalékig a német követeléseket. De ahogy később megtudtuk — hamarosan egy magas rangú SS-tiszt Himmler nevében felkereste őket, és felajánlotta nekik, hogy ha a Weiss Manfréd-gyárak hasznát huszonöt .évre átengedik az SS-nek, akkor ennek ellenében a család negyvenegy tagja bántódás nélkül eltávozhat valamely semleges országba, értéktárgyaikat és egy nagy összeget is magukkal vihetnek. Ezt az „üzletet" megkötötték, és a Chorin, Weiss, Kornfeld és Mauthner család tagjai június végén kijutottak Portugáliába, illetve Svájcba. Legtöbben aztán onnét továbbmentek az Egyesült Államokba. Március 22-én délután végre megalakult a kormány: Sztójay Döme miniszterelnök és külügyminiszter lett; Rátz Jenő miniszterelnök-helyettes, Jaross Andor belügy-, Csatay Lajos honvédelmi, ReményiSchneller Lajos pénzügy-, Kunder Antal közlekedésügyi, jurcsek Béla földművelésügyi, Szász Lajos iparügyi, Antal István kultusz- és igazságügyminiszter, Baky László és Endre László belügyi államtitkár. A naplómban az áll, hogy „rémes nap volt"! Szinte fizikai fájdalmat éreztem, mert úgy tűnt, hogy a náci bandának minden sikerül. Csak egyetlen remény éltetett: már nem tarthat sokáig! Miklóspapa mesélte nekünk, hogy „szegény Sztójay nem akarta vállalni", aztán hozzáfűzte, minthogy Sztójay altábornagy, reméli, számíthat arra, hogy kritikus esetben teljesíteni fogja az ő kívánságát. A KORMÁNYZÓ FELELŐSSÉGÉNEK KÉRDÉSE ÉS A ZSIDÓKÉRDÉS

I

Mielőtt folytatnám az események felsorolását, meg kell állnunk egy kicsit, hogy két fontos témát próbáljak megvilágítani: a kormányzó felelősségének kérdését, valamint ezzel kapcsolatban — és ettől függetlenül — a zsidókérdést. A háború utáni levelezésekből és szakemberek e kérdéshez való hozzászólásaiból tudom, hogy egy alkotmányos rendszerű országban, 239

ahol törvényes kormány van, nem lehet az államfőt felelősségre vonni tehát a német megszállásig a kormányzót nem lehet felelősségre vonni mert alkotmányjogilag a kormány a felelős. Ennek szemléltető példája' az angol, orosz és amerikai hadüzenet, amikor a kormányzót tulajdonképpen fait accompli - kész helyzet - elé állította a miniszterelnök. Érdemes megállapítani, és amióta a családhoz tartoztam, elbeszélésekből és saját tapasztalatból is jól emlékszem, hogy Gömböstől kezdve a kormányzó minden kormánytól, azaz miniszterelnöktől, azért vonta meg a bizalmát, mert politikájuk kezdett a német irányzat felé hajlani, azaz kezdtek engedni a német befolyásnak. Akiket kinevezett kormányfőnek, mind náciellenesként indultak. A baráti tanácsadói, akiket többször magához hívott megbeszélésre, kivétel nélkül náciellenesek voltak: Bethlen István gróf, Esterházy Móricz gróf, Károlyi Gyula gróf, Kállay Miklós, Kánya Kálmán, Pongrácz Jenő gróf stb. Kihallgatáson fogadta a szociáldemokrata és a kisgazdapárt vezetőit. De az is köztudomású volt, hogy a szűkebb családja kifejezetten náciellenes volt! Március 19-e után már nem volt szabad cselekvési lehetősége; az idegen hatalom által megszállt országban csak fékező és ellenállást előkészítő szerepe lehetett - ezt viszont vállalta és keresztül is vitte. Nincs egyetlen olyan lépése sem ez idő alatt, amit a németek irányába tett volna, és világos bizonyítékok vannak arra, hogy amikor lehetőség volt rá, megakadályozta a német beavatkozásokat. Tudom, hogy vannak, akik azokból a levelekből vonnak le következtetéseket, amelyeket apósom Hitlernek még a német megszállás előtt írt. Ezeket a leveleket Horthy Miklós titkos iratai címmel 1962-ben adták ki az oroszok által megszállt kommunista országban, nagyon tendenciózusan „sajtó alá rendezve, magyarázó szöveggel és jegyzetekkel ellátva". Ezek nem kész levelek, nagyrészt csak fogalmazványok, és nem tudni, mi lett ezekből végül is felhasználva. Természetesen arra nincs magyarázat, hogy miért íródtak így ezek a levelek, milyen tárgyalások előzték meg őket arról, hogy mit próbáljon meg ezekkel elérni, vagy hogyan kísérelje meg Hitler követeléseinek nem teljesítését. Nem kétséges, e kötet célja az volt, hogy a kormányzót - és Kállayt lejárassák. Véleményem szerint ezt a kiadványt nem lehet autentikusnak nevezni - nagyon ügyesen, majdnem teljesen hitelesen közölték a leveleket vagy levéltervezeteket, itt-ott egy-egy változtatással, amit nem könnyű felfedezni. 240

Ott, ahol leveleiben Hitlert biztosítja arról, hogy hűséges szövetsége-

sei vagyunk, világos, hogy milyen céllal tette. Bizalmat akart kelteni,

hogy Hitler beleegyezzen a magyar csapatok visszavonására az orosz frontról, vagy egyéb kívánságokat teljesítsen. Mindezt előre megvitatta a hozzá közel állókkal, és a németeknek udvariasan, ügyes félrevezetéssel kellett beadnia. Amikor a német-magyar bajtársi érzésekre hivatkozik, világos, hogy neki voltak ilyen érzései az első világháború előtti időszakban, és ezeket használta fel, hogy meggyőzőbb legyen. A németeket hátba támadni számára elképzelhetetlen dolog volt, mert ne m Hitlerre gondolt, hanem a német hadseregre, amellyel azelőtt igen jó bajtársi kapcsolatai voltak. Ha a német államfő - ez esetben Hitler - valamire szavát adta, apósom számára elképzelhetetlen volt, hogy ezt egy államfő megszegheti. Nekünk, akik más generációhoz tartozunk, nem voltak ilyen kötöttségeink. Ha Hitler valamire szavát adta, én mindjárt azon tűnődtem, mi van e mögött, mit akar ezzel elérni, de Miklóspapában élt az a remény, hogy a Führer, mint államfő, mégiscsak be fogja tartani, amit ígért. Azt lehet mondani, hogy a kormányzó talán már előbb és többet is tehetett volna, de nem szabad elfelejteni, hogy minden eltúlzott lépés kiprovokálhatta a német ellenlépést és a teljes hatalomátvételt. Hitlertől jöttek is ilyen irányú fenyegetések. A kormányzónak nem állt volna hatalmában ezt megakadályoznia, legfeljebb csak az adódó lehetőségek kivárásával. Tagadhatatlan, hogy a kormányzó, saját képességeihez mérten, mindig próbálkozott, hogy ellenálljon a náci nyomásnak. Az akkori kormányban nem bízhatott, és a magas rangú tisztek között - mondhatnám - nagyítóval kereste, ki magyar származású, és kiben bízhat meg! Amikor azt mondom, hogy képességeihez mérten, akkor figyelembe kell venni, hogy a hetvenhat éves kormányzót mennyi megrázkódtatás érte az utolsó években. Csak abban a négy évben - amióta a családba kerültem - veszítette el hőn szeretett lányát, Paulette-tet, szeretett és általa nagyra becsült barátját, Teleki Pált, felbecsülhetetlen támaszát, harmincnyolc éves fiát, Istvánt, és a német megszállással - mondhatnám - hazáját. Hogy ne csak az én véleményem legyen itt megörökítve, két fontos, elismert egyéniség véleményét fogom idézni. Íme egy-két kivonat azokból a bevezető szavakból, melyeket Nicholas Roosevelt (1930-tól 1933-ig az Egyesült Államok követe Magyarországon) 1956-ban írt Horthy Miklós emlékiratainak amerikai kiadá241

sához. Magyarországi megbízatása során Roosevelt sokszor járt a kormányzónál, és a háború után újra megtalálta velünk a kapcsolatot: „• ..Úgy nézett ki, mint egy valódi tengeri medve, napbarnított arcú, izmos, energikus, erőteljes, közepes termetű. Könnyen összetéveszt_ hető lett volna egy nyugalomba vonult angol admirálissal. Becsületessége és bátorsága éppen úgy erénye volt, mint lélekből fakadó kötelességtudása. Ellentétben minden más »nagy ember—rel, különösképpen nem volt sem hiú, sem törtető, sem önző. Nem kereste azokat a magas hivatalokat, melyeket rákényszerítettek, inkább elfogadta azokat, abban a reményben, hogy így rajongásig szeretett hazáját szolgálhatja. Szigorú volt, amikor kellett, de az alaptermészete kedves. szívélyes. Büszke volt katonai rangjára, kormányzói hivatalára, szertartásosan ragaszkodott a hivatalos etiketthez, mégis megmaradt az egyszerű életvitel mellett, udvariasan és előzékenyen viselkedett másokkal szemben. Amikor Horthy Miklós mint szárnysegéd Ferenc József szolgálatába került, a császár már szinte legendás személy volt: császár és király több mint hatvan évig — autokrata, aki udvartartását és családját a legszigorúbb formalitásokkal uralta, aki hihetetlen munkabírású bürokrata volt, de mindezek mellett valódi gentleman. Az admirális többször említette nekem, hogy milyen csodálattal, tisztelettel és ragaszkodással tekintett fel az »öregúrra«. Ez nem egy serdülő ifjonc »hősimádata« volt, hanem egy már negyvenéves érett férfi megfontolt értékelése a gazdájáról, aki még nyolcvanéves korában is életerős és tevékeny. Ferenc József befolyásának és ugyanakkor Horthy Miklós szerénységének elismerése, hogy az admirális mint Magyarország kományzója, ha valami súlyos állami problémával kellett szembenéznie, mindig azt kérdezte önmagától, hogy az öreg császár hasonló helyzetben hogy cselekedett volna. Az 1918-as békekötés után ennek a könyvnek az írója több mint két évtizeden át a józan észnek, a rendnek és stabilitásnak volt a szimbóluma az ingatag, rendszertelen és beteg Európában. Mint az ellenforradalmi mozgalom feje Magyarországon, amely, még mielőtt kormányzóvá választották volna 1920-ban, felszabadította az országot a kommunista uralom alól, és ezzel a baloldal gyűlöletét keltette fel maga ellen Magyarországon belül és kívül. Mint kormányzó, politikájának irányvonala volt, hogy megpróbálja a trianoni békekötésben megcsonkított Magyarországnak a Habsburg Birodalom összeomlása előtti határait visszaállítani. Ez a célkitűzés akármennyire is tetszett a magyaroknak, ellenérzéseket váltott ki a nem magyar szomszédok

nacionalista köreiben, és így kudarcra volt ítélve. A békét követő években a Habsburg-dinasztia hívei többen a főnemesi nagybirtokos családok tagjai közül azt hitték, hogy a régi rendszer fenntartója »veszélyesen« liberális és azzal gyanúsították, hogy a katolikus Habsburg-dinasztiát egy református Horthy-dinasztia követi. A királypártiak nem tudták Horthynak megbocsátani, hogy a trónját vesztett Károly király visszatérését a magyar trónra kétszer is megakadályozta. Ha ezek a visszatérési kísérletek sikerültek volna, biztosan kiprovokálták volna, hogy a szomszédos államok megtámadják és megszállják Magyarországot. Azok a szavak, melyeket Shakespeare ad Brutus szájába Caesar temetésekor, szinte önként kínálkoznak felidézésre: »Nem, hogy Horthy Károlyt szerette kevésbé, csak Magyarországot jobban szerette.« Amikor húsz évvel később úgy tűnt, hogy Horthy Hitlerhez szegődött, ez azért volt, mert olyan erővel találta magát szembe, melyet sem ellenállással, sem behódolással nem lehetett megfékezni. Amit kívülálló nem tudott megérteni, az az, hogy Hitler gyűlölete Horthy függetlensége és félelemnélkülisége iránt volt egyike az okoknak, amiért a Führer megszállta Magyarországot, és a kormányzót rabságba vetette. Utoljára akkor láttam ezt a megrendíthetetlen öreg admirálist, amikor 1933-ban elbúcsúztam tőle, mielőtt visszatértem az Egyesült Államokba. Szenvedélyesen és nagyon őszintén fejezte ki azt a meggyőződését, hogy Oroszország a legnagyobb fenyegetés nemcsak Magyarország, de az egész nyugati világ számára. Ez a téma valóságos rögeszméje volt, olyannyira, hogy a budapesti diplomáciai testület nem vette figyelembe... fóbiának tartották. Az események igazolták, hogy félelme jogos volt. Igaz, a nácik indították el Magyarországot a lerombolás útján, de az oroszok voltak azok, akik a magyar nemzet lelkét összezúzták, és a gazdasági életet a feudalizmus előtti idők nyomorúságába süllyesztették. A kormányzó előrelátása ez esetben teljességgel helyes volt, de képtelen volt meggyőzni az angol és amerikai vezetőket, hogy a kommunista Oroszország még kapzsibb és mohóbb, mint a cári Oroszország volt, és ostobaság azt hinni, hogy ha a sztálini Oroszországot baráti szövetségesként kezelik, az hasonló módon fogja azt viszonozni. Ha bárki Horthy admirális bírálói közül továbbra:is megkérdőjelezi tisztánlátását és józan gondolkodását, olvassa el ezt a könyvet. Egyszerűen és szerényen írva, érdekes feljegyzése egy lovagias ember élettörténetének, aki reményvesztetten, de hősiesen küzdött azért, hogy hazájának megmentsen, amennyit csak tud, és mindezt Kelet-

242

243

Európa féltékenysége, nagyravágyása és gyűlölete közepette, amit az első világháború lobbantott lángra. O inkább konzerváló volt, mintsem konzervatív, inkább hagyományőrző, mint fasiszta, inkább praktikus gondolkodású, mintsem idealista. Ha tehette volna, visszaállítja a régi rendszert. Ehelyett a vasfüggönyt látta bezáródni szeretett hazája körül Visszavonult Portugáliába, ahol most, 88 éves korában él, egy örökké letűnt világ emlékeivel. Félelmet nem ismerő, meg nem vesztegethető, rendíthetetlen emberi tekintélye, csakúgy mint George Washingtoné, inkább jellemszilárdságból, mintsem briliáns értelemből fakadt. Ellenkezhetnek vele, de még ellenségei is tisztelték. Vitathatják ítélőképességét, de becsületességét és tisztességét senki sem vonta kétségbe." Kállay miniszterelnök így ír emlékirataiban a „Horthy-rendszer"-ről: „Horthy-rendszer? Mennyit szidták, mennyit támadták! Micsoda hajsza folyik most is ellene a »népköztársaságban«! Ráfogták, hogy diktátor volt, vérengző fenevad, szabadságtipró és antiszociális kényúr. Nem volt ő diktátor, hanem csak rendet és tekintélyt teremtett, és visszaadta népének a szabadságát a román megszállás és a tizenkilences kommün terrorja után. Soha annyi szociális és népjóléti intézmény nem létesült, előtte sem, s utána még kevésbé a mai rezsim alatt, mint az ő nevével jelzett negyedszázadban. Az első kommunizmus leverése után valóban volt népítélet — a felháborodott nép bosszúja nem mindig igazságos —, és volt nagyon enyhe bírósági felelősségre vonás is. Ezrelékben lehet csak kifejezni ahhoz képest, ami most folyik Magyarországon. Százakat állíthatnánk szembe százezrekkel. Alig van olyan korszaka ezeréves történelmünknek, amelyben az ország úgy fejlődött, dolgozott, alkotott volna, mint ez alatt a huszonöt esztendő alatt. Korántsem állítom, hogy mindez Horthy javára írandó. Mindez a magyar nép hallatlan regenerálóerejéből fakadt. De a módot, a lehetőséget, a nyugalmat, az önbizalmat, a hitet az ő kormányzása alatt kapta meg hozzá a nemzet. Munkatársai közül pedig elsősorban Bethlen István grófé az érdem. [. ..] A Monarchia utódállamai közül mi voltunk a halálra ítéltek. Bennünket hagytak a legmostohább természeti adottságok között. Támogatást sehonnan nem kaptunk, inkább az ellenkezőjét. A nálunk külön-külön is erősebb szomszédaink a kisantantba tömörültek ellenünk. A nyugati nagyhatalmak tömték őket materiális, katonai és

erkölcsi segítséggel. Csak azt kérem, hogy akik jártak a háború előtt a dunai államokban, tegyenek tanúvallomást, hogy mit láttak nálunk és mit a szomszédainknál, mondják el, mit mutatott Budapest fejlődésben, kultúrában, civilizációban, s vessék ezt össze Bukaresttel, Belgráddal vagy a már régen is nagy kultúrájú Béccsel és Prágával! Horthy Miklós, akármilyen tragikusan végződött is országlása, a magyar nép emlékezetében mindig a nemzet nagy fia lesz. Egyéni kvalitásai, jelleme, lovagias lénye, szándékainak tisztasága, minden kritikán felül álló jóakarata és népe iránt érzett olthatatlan szeretete: ezek mérik ki az ő helyét történelmünkben. Nagyon kevés magyar államférfinak adatott meg a siker. A magyar nép emlékezetében a bukott hősök, a zrínyiek, a Rákócziak, Széchenyi, Kossuth és Tisza és a két Teleki nyertek örök életet. Horthy Miklós is méltó rá, hogy ha lesz még valaha Magyarország, őt is közöttük emlegessék. En magam rendíthetetlenül állok mellette, szeretettel és hűséggel." Szerintem önmagában elég bizonyíték a „Horthy-rendszer" jellegére nézve az, hogy milyen volt a zsidók és menekültek helyzete Magyarországon a német megszállásig. A megszállás idején pedig mit lehetett volna tenni? Amint a németek mind válságosabb helyzete következtében az első lehetőség mutatkozott, leállították a deportálásokat, és leváltották a németek által elfogadott kormányt! Sajnos voltak csoportok, amelyek lelkesen segítették a megszállókat, de minden országban létezett ilyen undorító viselkedés, és erre nincs is mentség. Aki tapasztalta, az tudja csak igazán, milyen érzés megszállt országban élni, s a magyar nép ezt nagyon is megtanulta 1944 és 1991 között! Horthy Miklós ezt ráadásul úgy élte át, mint országának kormányzója, aki összeomlani látta maga körül mindazt, amiért élt és munkálkodott. Barátait, munkatársait vagy letartóztatták, vagy bujkáltak. Ilyen kétségbeejtő helyzetben a legegyszerűbb mindent feladni és visszavonulni. Vannak, akik felteszik a kérdést, miért maradt Horthy a helyén 1944 március 19-e után? Hiszen hetvenöt évesen joga lett volna magánemberként visszavonulni, esetleg semleges országba távozni. Miért nem tette ezt? Mert mindenáron vissza akarta adni Magyarországnak elvesztett szabadságát, vissza akarta nyerni saját cselekvőképességét. Ezt tőle sokszor hallottam. Lassan, de biztosan ez sikerült is, hiszen 1944 júliu-

* The Admiral Horthy Memoirs. Robert Speller and Sons, New York, 7-10. o. Az angol szöveget Dávidházy András tengerészkapitány fordította. 244

Kállay Miklós: Magyarország miniszterelnöke voltam 1942-1944, I-II. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1991. II. kötet, 220., 221., 222. o. Fj 245

sában meg tudta menteni a budapesti zsidóságot, augusztusban felmenthette a németek által elfogadott kormányt, fegyverszüneti delegációt tudott Moszkvába küldeni, és miután októberben, a rádióban leadott proklamációjában közölte a világgal kétségbeejtő helyzetünket, a németek le is tartóztatták. Nem kétséges, megtette a tőle telhetőt. Ki tudja eldönteni, megítélni, hogy mi lett volna, ha erélyesebben és korábban lépett volna közbe...? Előfordult, hogy apósom hivatali elfoglaltságánál és magas koránál fogva néha nem tudta teljesen áttekinteni a helyzetet. Magas rangú tisztek jelentései befolyásolták, akikről feltételezte, hogy megbízhatók. Célzatosan félrevezették, és azt jelentették, amiről gondolták, hogy szívesen hallja. Nem tudta úgy átlátni a helyzetet és megítélni az embereket, ahogyan például Pista tette, aki azonban fiatal volt és szabadon mozgott a külvilágban. Nagy segítség lett volna, ha Pista határozott fellépésével akkor mellette áll. Nem tudom, mi döntötte el, mik voltak az okok, amiért sem a szövetségesek, sem Sztálin nem tekintették Horthy Miklóst háborús bűnösnek, de gondolom, hogy mindezt figyelembe vették. Hogy a kormányzó tervei nem sikerültek, annak fő oka a tisztikarban egyre erősödő német befolyás volt. Még az én rokonaim között is akadt, aki 1944-ben lelkesedve mondta nekem, hogy a németek hamarosan bevetik a „csodafegyvert" („Wunderwaffe"), ami — német győzelemmel — azonnal véget fog vetni a háborúnak. Elképesztő rövidlátás! Tudom, március 19-e után többen mondták, hogy a kihallgatások során a kormányzó néha nem hagyta szóhoz jutni látogatóit, ami bosszantotta és lehangolta őket, mert nem tudták elmondani, amit akartak. Ezt én a családi együttléteknél is néha tapasztaltam, amikor valamilyen probléma merült fel, és ő témát váltott. Ilyenkor az volt az érzésem, hogy nem akar újabb kéréseket, érveléseket hallani, mert tudja, hogy nem tud ezeknek eleget tenni, vagy ezeken változtatni, és amíg nem látott kiutat, addig néha képletesen szinte „befogta a fülét". A legfontosabb: azáltal, hogy a kormányzó a helyén maradt, a németek nem tudták céljaikat teljes mértékben elérni, jelenlétével és ellenállásával lehetetlenné tette a teljes átállást egy német vagy nyilas rendszerre. A német hadiipar szükségletének Magyarország 2 százalékát szállította, míg a cseh ipar 40%-kal járult hozzá a nácik háborús ipari teljesítményéhez. Bene, azzal, hogy otthagyta Csehországot, és Hácha került az ország élére, az egész cseh erőt Németország rendelkezésére bocsátotta. Ezt nem kritikának szánom, csak a tényeket rögzítem. 246

Úgy mondták, hogy nálunk 7 000 000 métermázsa búzát rejtettek el márciusban a németek elől, és német megállapítás szerint Csepel és Győr 30 repülőgépet tudott volna gyártani, ehelyett gyártott 6-ot — és így tovább. Minden másképp alakult volna, ha a kormányzó lemond vagy elhagyja az országot. Akkor már márciusban az egész ország száz százalékig a németek szolgálatába kényszerült volna. A 200 000 budapesti zsidónak is menthetetlenül a deportálás lett volna a sorsa. A Lakatos-kormány kinevezése sem lett volna lehetséges. Emigrációban, a háború után is latolgatta apósom ezt a kérdést, és azt mondta, tudta: azzal, hogy helyén maradt, saját jó hírét is kockáztatta, de ennél sokkal fontosabb volt megpróbálnia menteni a menthetőt, ameddig a legkisebb remény is adódott arra, hogy javíthatunk a helyzeten. Sokan azzal érveltek, hogy a kormányzó visszavonulásával, lemondásával maradandó jó pontot szerezhetett volna nekünk a békeszerződések megkötésekor. Most már tudjuk, hogy ez fikció, még Teleki Pált sem említették meg a békeszerződés tárgyalása során — feledve Churchill ígéretét, hogy a béketárgyalásokon szabadon hagynak egy széket számára. A kormányzó helyén maradása feltétlenül a szövetségesek érdekeit is szolgálta. Március 19-e után már Kállay nélkül — aki 1942 óta kezdte keresni a kapcsolatot a nyugati szövetségesekkel —, most ő maga vette fel újra az érintkezést. Nem szabad elfelejteni azt sem, hogy a szövetségesek nem keresték velünk a kapcsolatot, és nem tettek arra nézve ígéreteket, hogy milyen előnyeink származhatnak abból, ha ellenállunk. A kapcsolatkeresést mindig mi kezdeményeztük, és nem kétséges, hogy a kormányzó nem hagyta abba a próbálkozást, eltökélt szándéka volt az országot megszabadítani a megszállóktól. Váltig abban reménykedett, hogy a szövetségesek nem fogják a Szovjetuniónak átengedni ezeket az országokat, de bebizonyosodott, hogy félelme a szovjet megszállástól teljesen indokolt volt. A TRAGIKUS ZSIDÓKÉRDÉS Ami pedig a zsidóüldözést illeti, ezt a szinte felfoghatatlan, égbekiáltó gonosztettet és az országnak ezzel kapcsolatos borzalmas tragédiáját megkísérlem elmondani úgy, ahogyan én átéltem. Talán fejezetek kellenének ahhoz, hogy a megaláztatásokat, a pokoli szenvedéseket mind 247

el lehessen mondani — ezek ma már köztudomásúak. Nem a mai tudá_ sunkkal kell azonban az akkori helyzetet megítélni, mert ma már nagyrészt tudjuk, hogy mi történt Magyarországon és hazánkon kívüli a megsemmisítő táborokban. A saját tapasztalatomat szeretném itt leírni, mivel olyan helyen voltam, ahol sok információhoz juthattam. A valóság, a brutális emberirtás józan ésszel felfoghatatlan volt. Hitler kitételeit: „ich werde sie zerschmettern, ausrotten" (összezúzom, kiirtom őket) bár felháborodva, de úgy értelmeztem, hogy a zsidók befolyását a társadalomban és a gazdaságban megszünteti. Vajon gondolhatta volna bárki, hogy gázkamrás táborokban emberek millióit lehet megsemmisíteni, s ezeket a szörnyűségeket egy olyan civilizált, művelt nemzet — mint a német — teszi?! A fortélyos megtévesztésre megrendítő példa: a Német Birodalom megállapodást kötött a Sztójay-kormánnyal, hogy a Németországba elhurcolt magyar zsidó munkások élelmezésére milyen mennyiségű élelmiszert szállítsanak Németországba! Némelyek apósom szerepét úgy tüntették fel, mint aki a deportálásokért felelős, mások viszont hálásak neki, hogy olyan sok zsidót meg tudott menteni. Megható módon tanúsítja ezt, hogy Németországban a háború után, amikor már kiszabadultunk a német fogságból, felkeresett minket dr. Ruben Hecht, egy meggyőződéses cionista, aki később évekig Begin izraeli miniszterelnök tanácsadója volt. Azért jött, hogy megköszönje a kormányzónak, amit a zsidókért tett, mert — amint mondta — tudja, hogy apósom támogatta a tervet, és tárgyalt a magyarországi zsidók Izraelbe való kivándorlásáról. Azt is tudja, nem a kormányzón múlott, hogy ez a terv meghiúsult. Utólag sajnálom, hogy véleményét nem kértem tőle írásban, de akkor nem gondolhattam, hogy erre még szükség lehet. Azt hittem, apósom nézetei eléggé közismertek, mint ahogy az is, hogy az utóbbi miniszterelnökök — Bárdossy, Imrédy —, azért kerültek posztjukra, mert nem voltak német orientációjúak vagy zsidóellenesek, és amikor hivatalos működésük során németbaráttá és zsidóellenessé váltak, a kormányzó kereste az alkalmat, hogy eltávolítsa őket. Ha mindez nem így lett volna, az sem lett volna lehetséges, hogy a háború után, emigrációban, nagyrészt magyar zsidók segítették és fedezték apósomék megélhetését. 1993-ban, amikor apósom földi maradványait Portugáliából Magyarországra szállítottuk, a rengeteg koszorú között volt egy, a következő felirattal: „A hálás Zsidóság". De akadt még egy másik aláírással ellátott 248

koszorúszalag is, amin ez állt: „A megmentett zsidók nevében, Blumcrund János". Később szerencsém volt személyesen is megismerni glumgrund Jánost, aki egy megható cikket is Irt. A háború után Nicky sógorom, titkára, dr. Ónódy Dezső révén kért a német megszállás alatti Magyarországi Zsidó Tanács vezetőitől egy nyilatkozatot az ő és apja viselkedéséről. Ezt ők meg is adták, és hozzánk eljuttatták: Nyilatkozat „Alulírott Stern Samu, aki Magyarországnak 1944. március 19-én történt nemet megszállás után — a Magyarországi Zsidó Tanács elnöke volt, alulírott Dr. Wilhelm Károly és Dr. Pető Ernő, akik a tanács vezető tagjai voltak 1944. október 16-ig —, ezennel bizonyítjuk, hogy Dr. Ónódy Dezső úr, kabinetirodai titkár, velünk állandó kapcsolatban volt és a magyar zsidóság érdekében írt memorandumainkat ő vitte fel személyesen ifj. Horthy Miklós követhez, aki mellett dolgozott, és ifj. Horthy Miklós úr volt szíves ezeket a kérelmeket a Kormányzó úrhoz továbbítani. Dr. Ónódy Dezső sok alkalommal titokban vitte fel alulírott Dr. Pető Ernő ügyvédet, a tanács egyik vezető tagját, ifj. Horthy Miklós követhez, és rajta keresztül tudtuk az államfőt a zsidóságot oly súlyosan érintő dolgokról tájékoztatni, s ez által számos esetben a németeknek a magyarországi zsidóság ellen tervbe vett atrocitásait megakadályozni. A német Gestapónak azon tervét, hogy Budapest zsidó lakosságát 1944. augusztus 26-tól kezdődőleg elhurcolják és deportálják szintén ezúton tudtuk megakadályozni, mert segítségükkel sikerült az államfő olyan rendelkezését kieszközölni, hogy katonai erő igénybevételével (az esztergomi páncélos hadosztálynak Budapestre való rendelésével és a csendőrség vezetőjének adott paranccsal) álljanak ellen a Gestapo szándékának. Ez az ellenállás mentette meg a budapesti zsidóságot az elhurcolástól és deportálástól. Amikor az államfő megkapta a minisztertanácstól a zsidóság arra érdemes tagjainak mentesítési jogát a zsidókat sújtó rendelkezések alól Ónódy dr.-on keresztül nyújtottunk be számtalan kérvényt zsidók megmentésére, és ezeket Horthy követ irodájában nevezett referálta, és mindenkor kedvező elintézést javasolva, adta tovább a kabinetiroda főnökének, aki az államfőnek referálta. Ilyen úton 1944. október 15-ig számtalan zsidó hitsorsosunk élete lett megmentve. Ónódy Dezső dr. mindenkor közismert volt demokratikus felfogásáról és humánus érzéseiről, ez volt egyik oka is annak, hogy őt a 249

Gestapo 1944. október 16-án letartóztatta, bebörtönözte, majd pedig Németországba deportálta. A most előadottakat bármelyik magyar vagy Szövetséges Hatóság előtt mindenkor készek vagyunk szóbelileg is előadni és eskünkkel megerősíteni. Budapesten, 1946. február hó 3-án. Aláírások: Dr. Pető Ernő, Stern Samu, Dr. Wilhelm Károly (mindegy-ik lakcímmel — és a Pesti Izraelita Hitközség elöljárósága nevében az ügyvezető hivatalos igazolása pecséttel, hogy előttük saját kezűleg írták alá és a szóban levő ügyben nyilatkozni hivatottak) Budapest, 1946. február 3." Eljutott hozzám dr. Pető Ernő Brazíliából, 1956. május 22-én írott, dr. Marton Lajosnak (Jeruzsálembe) címzett levele — amely a Tekintet című kulturális folyóiratban jelent meg (1989. 4. szám) — és amelynek egyes részei a fenti nyilatkozatot kiegészítik: „...Dr. Sándor László szólt nekem, hogy dr. Ónódy útján kérnek Horthyék a német megszállás alatti viselkedésükről a budapesti zsidóság akkori vezetőitől nyilatkozatot. Én ezt közöltem Stern Samuval és Wilhelm Károllyal. Úgy éreztük, hogy ezt nem tagadhatjuk meg... A nyilatkozat valóban megtörtént tényeket igazol... Horthy könyvének 272. oldalán foglaltak a német megszállás alatti július elejétől kb. augusztus végéig terjedő időben történteket taglalják. Az eddigi közlésem szerint magatartásának a méltatása való tényeken alapul, és értékelésében nem esik túlzásba." Nekem nem nehéz apósom szerepét megítélni, és, bármit mondanak vagy írnak ezzel kapcsolatban, előttem teljesen világos az ő beállítottsága. Nem kétséges, hogy az első világháború utáni kommunizmus idején működő zsidó vezetőket apósom elítélte, sőt utálta. Sajnálatos, ismeretes tény, hogy egy kivételével minden népbiztos zsidó volt. Miklóspapa maga mesélte nekem, hogy 1919-ben, amikor Budapesten pogromtól féltek, budapesti zsidó küldöttség jött hozzá Siófokra. Biztosította a küldöttséget, hogy ő a terrort ellenzi, és kérte őket, valahányszor tudomást szereznek ilyesmiről, értesítsék őt, hogy közbeléphessen, mert nem akar eltűrni semmilyen túlkapást és üldözést. Egy izraeli újságban ezt megerősítik, és még részletesebben írják le. Attól tartottak, hogy Horthy katonái Budapesten pogromot fognak rendezni. Ezért a Pesti Izraelita Hitközség delegációt menesztett a 250

főparancsnok főhadiszállására Siófokra. Egy szemtanú, a küldöttség egykori tagja, a hatvanas évek végén egy izraeli újságban közreadta emlékeit. Eszerint Siófokon barátságosan fogadták őket. Horthy nyomatékosan biztosította a küldöttséget, hogy nem enged Budapesten pogromot rendezni. »Hivatásom, hogy megmentsem a nemzetet. Ennek a feladatnak rendelek alá mindent. Lehetséges, hogy a nemzet gyógyulási folyamatába n a zsidóságnak még igazságtalanságot kell elszenvednie. De ha nemzetem megint egészséges lesz, arra törekszem majd, hogy ezt a bajt is orvosoljam« — mondta Horthy. A küldöttséget felhatalmazta, hogy a budapesti zsidókat ilyen értelemben nyugtassa meg. Ugyanakkor közölte velük, hogy ha tilalma ellenére Budapesten kilengések történnének, kéri ezek bejelentését. Küldöttségüket mindenkor fogadja és a szükséges intézkedéseket minden esetben megteszi." Igy nyilatkozott a kormányzó 1919-ben Siófokon, a felerősödött faji ellenszenv légkörében. Magam nem tanúskodhatom ezekről az időkről, de nagyon sok könyv és újság van a birtokomban, amely tanúskodik a kormányzó nézeteiről. Például amikor 1919 októberében Győr városa fejezte ki legerőteljesebben, mennyire örül az ellenséges megszállás alól való felszabadulásnak, Horthy meghatottan köszönte meg a lelkes fogadtatást, kijelentette, hogy a Magyar Nemzeti Hadseregnek egyelőre egy szent célja van: az országban rendet teremteni. A tisztikarhoz intézett beszédében arra figyelmeztetett, hogy vesszen még magja is a régi széthúzásnak és meg nem értésnek. Most végre együtt vagyunk, tehát értsük meg egymást. Mindenütt az összefogást, a megbékélést hangsúlyozta. Azt is többször hallottam tőle, hogy „a zsidó faj nagyon érdekes, mert végletekben dolgozik; ha egy zsidó rendes, akkor egészen kiváló, viszont ha gazember, akkor abban is a végletekbe megy". Azt se felejtsük el, hogy a családnak mennyi zsidó kapcsolata volt — nemcsak a barátaik között (Chorin, Weiss, Páthy család stb.), de zsidó volt az egész Horthy család sebészorvosa, dr. Ádám Lajos, anyósom kalaposa, Gergely Vilma, varrószalon-tulajdonosa, Rotschild Klára, valamint cipésze, a kiváló Kovács Bertalan, aki a háború után, halálos ágyán, egy barátunk jelenlétében kérte, hogy vegyék ki zsebéből az ott lévő levelet — az utolsót, amit anyósom neki írt —, és adják a kezébe, mert azzal akar meghalni. *

A Hét Tükre, Tel-Aviv, 1971/16. 251

A német megszállás alatt Miklóspapa egyszer felhozatta a zsidó vezetőséget a Várba, megbeszélésre. Fiát, Nickyt küldte értük saját hivatalos autóján, amelyen a kormányzói zászló biztosította a szabad mozgást. Tudtommal erről sehol senki sem tett említést. A finnekkel és a bolgárokkal együtt mi voltunk az egyedüli tengelyérdekkörbe tartozó állam — a német megszállásig —, amely belpolitikailag és külpolitikailag, a többiekhez viszonyítva, megőrizte függetlenségét. Ezt bizonyítja, hogy 30-40 000 zsidó menekült volt az országban — Szlovákiából 17 000 —, több mint 100 000 lengyel, 3000 francia, sok angol és amerikai, hadifogoly, akik teljesen szabadon élhettek. Ezt több helyen írásban is dokumentálták. A háború után sokat beszéltek és írtak arról, hogy a lakosság hogyan harácsolta össze a zsidók elhagyott tulajdonát, és a csendőrök milyen brutálisan bántak a szerencsétlen emberekkel. E szégyenletes, szörnyű megnyilvánulások megmutatták, hogy milyen mélyre tudnak süllyedni az emberek. Arról viszont keveset hallottunk, hogy milyen sokan adtak menedéket: zárdák, kolostorok, intézmények, egyének, rejtegették az üldözötteket életük kockáztatásával. Tulajdonképpen senki sem tudta, hogy pontosan mi történik. Az újságok nem közölték a történteket, a hírek csak szájról szájra terjedtek, és csak sok évvel a háború után tudtuk meg a kegyetlen valóságot, a vonatok számát, amelyek 437 000 zsidót szállítottak el az országból, és a brutalitást, amivel mindezt végrehajtották. Akkoriban sok hír keringett, és mint a „csodafegyver" álhíreit, ezeket is szándékosan terjesztették. Nehéz volt megítélni, hogy mi az igazság, és az ember már sokszor nem hitt az ilyen híreszteléseknek. Gázkamrákban meggyilkolt tömegekről azonban én azelőtt nem hallottam, de azt hiszem, nem is hittem volna el, hogy ilyen módon ölnek meg embereket, amíg az Auschwitzi jegyzőkönyvet nem olvastam. 1943-ban volt egy olyan terv, hogy a zsidókat kiengedjük az országból, emigrálhatnak Palesztinába — ezt a kormányzó örömmel vette tudomásul és támogatta. Sajnos az elgondolás nem valósult meg, pedig ebben a kritikus helyzetben nagyszerű megoldás lett volna. De kövessük sorjában az eseményeket. Majdnem minden este benéztem a földszintre Kállay Helénhez. Vacsora után Nickyvel rendszerint a szülőknél voltunk, ahol hallgattuk a rádiót: Londonból Aylmer Macartney olvasta fel a híreket magyar nyelven; erős angol akcentussal, de nagyon jól beszélt magyarul! Akkor még nem sejtettem, hogy a háború után többször fogok vele összejönni... 252

Syáéknál volt nagy izgalom Rédén, mert valaki rálőtt egy német katonára. Szerencsére nem lett ebből bajuk. Jean Bavier, a svájci vöröskeresztes főmegbízott többször is járt nálam; a rendkívül aggasztó helyzetről referált, és tőlem kért híreket. Sajnos naplómban nem jegyeztem fel — remélem, egy történész majd felderíti —, hogy pontosan mikor került kezünkbe egy titkos jelentés, amelyet a németek küldtek Hitlernek Magyarországról. A családban elképedve adtuk át egymásnak elolvasásra. Ez a jelentés vázolta a győztes háború utáni német terveket Magyarországgal kapcsolatban: ezek szerint hazánkból német „Gau" lesz. Minthogy azonban a magyar faj nem méltó arra, hogy a nagy német árjaközösségbe felvétessék, idővel kiküszöbölendő! A pontos szavakra már nem emlékszem, de kétségtelenül ez volt az értelme. Istenem! Milyen sors várt volna ránk, ha a németek megnyerik a háborút! És ha nem? A Nyugatnak viszont sok baja volt, és nem törődött Magyarország sorsával... Nagyon örültem „kiváló" eredménnyel letett műtősvizsgámnak, de nem tartott sokáig a jól végzett, elismert munka megnyugtató érzése, mert amikor a vizsgáról visszaértem a Várba, jött a hír, hogy Szapáry Antit lefogták a németek! A nap további része azzal telt, hogy megpróbáltam Antin segíteni, Debreceni szárnysegéd és Bavier svájci főmegbízott segítségével. Mindhiába. Még azt sem tudtuk meg, hová vitték. Megint egy rémes nap — és a legrosszabb a tehetetlenség érzése. Milyen sokan voltunk kiszolgáltatva ennek a bandának! Senki sem tudhatta, mikor kerül rá a sor. Másnap Darányi Gyuri sógorommal is megtárgyaltuk Anti ügyét. Ő közbenjárt Otto Braunnál, akiről nekem csak annyit mondott, hogy a külkereskedelmi vállalat igazgatója. Nem ismertem Otto Braunt, csak sokkal később tudtam meg, hogy Hitler bizalmasa volt, elvakult náci, aki gyalázkodó kirohanásokat írt a „zsidóbérenc" Horthy család ellen. Világos, hogy Gyuri sógorom a legjobbat akarta, de jobb lett volna, ha Otto Braun kimarad. Elértem, hogy délután öt órára bejelentette magát hozzám Veesenmayer német követ — de három órakor lemondta! Nem kizárt, Veesenmayer rossz néven vette, hogy Otto Braunhoz fordultunk, és ezért mondta le a találkozást. Éreztem, hogy nem tudok Antin segíteni, de ártani sem akartam — talán jobb személyesen nem beavatkozni? Április 3-án délelőtt volt az első nagyarányú amerikai bombázás: Horthy-liget, Ferencvárosi pályaudvar stb. Utána elmentem a Sziklakórházba, és meglátogattam a segélyhelyeket. Délután Apor Gizi nénivel mentünk a Ferencvárosba, a megrongált 1. helyőrségi kórházból kellett elszállítani ápolónő testvéreket. 253

A vacsora utáni bridzsezés közben újabb riadó volt. Ezúttal angol bombázók dobtak bombákat a Weiss Manfréd-gyárra és más célpontokra. Fél háromkor kerültünk ágyba. Félelmetes elgondolni, hogy ezentúl mindennaposak lehetnek ezek a borzalmas bombázások. Sok a súlyos műtét, egy délelőtt két orvosnak is instrumentáltarn asszisztáltam, utána megpróbáltam pihenni, de nem múlt a kimerültség. Nagy Andor doktor jött hozzám rendszeresen injekciózni, és április 5-én egynapi kikapcsolódást rendelt. Ezt kihasználva Kállay Verával hosszasan beszélgettem, majd megnéztem a Vár-segélyhelyeket. Nagyon szép idő volt: a kertben napoztunk Istvánnal. Lázár Kari jött hozzám megbeszélésre. Mivel ez pihenőnap volt, beleillett a vacsora utáni bridzsezés a szülőkkel... Attól a naptól kezdve minden zsidónak kötelező volt sárga csillagot viselnie! Mennyi megalázó kínzás vár még rájuk? De a Zsidó Tanács reménykedik, hogy nem lesznek deportálások, mert a németek _ Eichmann is személyesen! - erről többször biztosították őket! Nagypénteken nem volt műtős szolgálat, így mise után Istvánnal a várkertben sétáltam. Imrédy Kálmánékkal és Tóth Tiborral megnéztük a ferencvárosi pályaudvart, ahol borzalmas pusztítást végzett kétszáznyolcvan bomba! Több MÁV-alkalmazott lakása is tönkrement. Végiglátogattam a segélyhelyeket. Húsvét szombatján riadó volt, de csak zavarórepülés. Lementünk az óvóhelyre, Miklóspapa és István ott aludt. Horváth ezredes volt szolgálatban. A húsvétvasárnapi mise után a várkertben eldugtunk Istvánnak tojásokat, de nem akarta őket megkeresni - az előző éjszaka megzavarta. Pedig most már szívesen megy az óvóhelyre, mert van egy ülőhelye a kerékpáromon, és a hosszú óvóhely-folyosón ezzel közlekedünk. Ezért nem fél a riadótól, sőt örömmel üdvözli a szirénát, mert tudja, hogy most jön az élvezetes biciklizés. Az óvóhelyen néha harmonikázom is neki. De ha éjjel kell lemenni, az kizökkenti addigi rendszeres életéből. Bombakárosultak részére vittem Pista ruháiból a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetségébe. Fájdalmasan idézi Pistát mindegyik, a ruháiból az egyénisége sugárzik: tudom, másoknak segítek vele, de nehezemre esik megválni tőlük. Április 12-én 1/2 2-kor éjjel volt riadó, amit 1/2 3-kor lefújtak, de utána megint fel kellett Istvánt ébreszteni, és vissza kellett menni az óvóhelyre. Csak reggel ötkor tudtunk végre lefeküdni, és megpróbáltunk aludni. Most mindennap volt riadó, így az óvóhely mindennapos esemény helyszíne lett, ezért amennyire csak lehetett, otthonossá tettük, István néhány játékát is levittük. 254

Miklóspapa kérte, hogy ha riadó van, a család tagjai - bárhol vannak - azonnal menjenek a Vár óvóhelyére. Ez nekem problémát jelentett, mert nehéz a kórházból elsietni, amikor a betegeket visszük le az óvóhelyre, és ott kell segíteni. A legutóbbi bombázáskor csak akkor indultam el a Vár-óvóhelyre, amikor a betegek már mind biztonságban voltak. Amikor a Vár felé tartottam, már potyogtak a bombák, de nem a közelemben, hanem a pesti oldalon. Látni lehetett a gépeket és a zuhanó bombákat, hallani lehetett az erős robbanásokat. Csodálkoztam, hogy egyáltalán nem volt ijesztő, sőt bevallom, meglepő látvány volt. Reméltem, hogy mindenki a pincékbe ment, és nem ért baj senkit. Nyugodtan vezettem tovább, de az átélteket otthon nem említettem. Megértem Miklóspapa aggodalmát - hogy ha netán nem lehetne kapcsolatba lépni egy bombatámadás után, nagy lenne az aggodalom, hiszen nem tudná, hogy Nicky vagy én hol vagyunk -, de szerintem okosabb lenne a betegekkel maradni a kórház óvóhelyén. A vezérkar főnökévé, Szombathelyi Ferenc vezérezredes helyére, német nyomásra, Vörös János altábornagyot nevezték ki. Vattay Antal szerint: „Erőszakos német követelésre volt kénytelen a kormányzó kinevezni." Az óvóhelyen a Kállay családdal is mindig találkoztunk, a kis Andrást én vittem le néha. Az ő lakásukon, a földszinten, volt egy asztali futball, ezzel szoktunk szórakozni, hogy kissé eltereljük a gondolatainkat. Ilyenkor kaptam híreket Kállay Micáról, aki változatlanul a török követségen volt. A követséget körülvevő négy utca mindegyik sarkán egy-egy fölfegyverzett német gépkocsi állt, és éjjel reflektorokkal világították meg az épületet. Mindenkit igazoltattak, aki bement a követségre, és aki kijött, annál levelet kerestek. Csak a követség kertjében tudott Mica kicsit sétálni, levegőt szívni. Jean Bavier majdnem naponta jött hozzám, hogy a helyzetről, a menekültekről beszéljen. Feleségét és leányát is elhozta teára, akik búcsúzni jöttek. Apor Gizi nénivel mentünk megint a károkat megnézni, Csepelre, Horthy-ligetre, a Soroksári útra. A Sziklakórházban érdekes helyzet alakult ki. Nyolc fiatal zsidó orvos volt oda beosztva, akik nagyon jól dolgoztak. A bombázások során behozott sebesültek legnagyobb része is zsidó volt, ami abból adódott, hogy a gyárakat bombázták, és ott zsidó munkaszolgálatosok dolgozAggteleky Béla altábornagy iratgyűjteményéből: Vattay Antal altábornagy, főhadsegéd visszaemlékezései, 1965. 255

tak, akik részére — így értesültem — árkokat ástak óvóhelynek a gyárak mellett. Ezek az árokóvóhelyek nem nyújtottak elég védelmet, Így sokan megsebesültek. Szörnyű égési sebekkel hozták be némelyiküket. A Vöröskereszt kérést tett közzé, hogy a Sziklakórháznak véradókra van szüksége, mire egy napon véradásra jelentkezett Jaross Andor — a német nyomásra kinevezett belügyminiszter — felesége is. Természetesen fogalma sem volt arról, hogy a sebesültek és az orvosok zsidók. Fanyar fintora a sorsnak! A miniszterné büszkén adta vérét, mi pedig megköszöntük neki... Nagyon megrázó volt a vasutas MANSZ-ban a ruhakiosztás a honi_ bakárosultaknak. Nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy menynyien lehetnek egész Európában, akik mindenüket elvesztették a bombázások miatt — micsoda iszonyatos pazarlás! Milyen sokba kerültek a bombák, a repülőgépek, amiket arra használtak, hogy tönkretegyenek családokat, otthonokat... Miért kellett egy Hitlernek megszületnie, aki megbolondította az embereket, borzalmas szenvedéseket okozott és milliókat küldött a halálba? Vacsora után a mindennapos esti bridzsparti volt apósoméknál, miközben kétségbeejtő híreket hallottam. Sok száz a letartóztatottak száma, főleg Budapesten. Miklóspapa elmondta, több esetben próbált közbenjárni, azt szerette volna elérni, hogy a németek magyar fegyházaknak adják át a „foglyokat". Nagyon lehangolt volt, és elmondta, hogy Kárpátalján kegyetlen módszerekkel viszik gyűjtőtáborokba az embereket. Sokáig beszélgettem Esterházy Bibivel, a szlovákiai és az általános lesújtó helyzetről. Május 4-én este riadó volt, bombázás és nagy tűz; későn feküdtünk le, ezért másnap nagyon fáradt voltam. Áldozni mentem a Mátyástemplomba, aztán a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetségében ruhát osztottam a bombakárosultaknak, és Apor Gizi nénivel megnéztük a bombák okozta károkat. Vasárnap reggel a szülőkkel és Nickyvel sétáltunk a várkertben. Másnap reggel papok napja volt, mert reggel Witz várplébános járt nálam, ebédre pedig lementem apósomékhoz, ahova Serédi hercegprímás jött vendégségbe, aki nagyon kedves volt. Délután Csertő káplán látogatott meg. A nyomott hangulat ellenére kedélyes ebéd volt nálam az egész elárvult Kállay családdal, Helénnel, Kristóffal, Verával, Mikivel és Andrással. Fontos megbeszélésre is sor került, mert másnap Kristóf, Vera és kisfiuk, András, garanciával költözött vidékre, Bikolpusztára.

Nálam jöttünk össze segélyhely-megbeszélésre Apor Gizi nénivel, Hu nyady Gabrielle nénivel, a fővárostól Bisics tisztiorvossal és Barcsayval. Megtudtuk, hogy megkezdték a zsidók gettókba gyűjtését, és vidékrő»1 úgy látszik, vonaton, szörnyű körülmények között viszik ki őket munkára Németországba! Miklóspapa kiadta az utasítást, tudakolják meg, mikor és honnét indul egy ilyen vonat, hogy az elhurcolást meg tudja akadályozni. Sajnos azonban ez nagy nehézségekbe ütközött, mert titokban rendezték ezeket a deportálásokat. Előre sosem lehetett tudni, mikor és honnét indul egy-egy szerelvény. Érdeklődtünk, hogy ha munkára viszik a zsidókat, miért viszik ugyanakkor az öregeket és gyerekeket is, amire az volt a hivatalos válasz, hogy jobban dolgoznak majd a munkások, ha a családjuk is velük van, mert köztudomású, hogy a zsidók nagyon családszeretők. Rögtön megadták a választ! Engem nagyon foglalkoztatott mindez, és próbáltam valamit kisütni, amivel segíthetnék megakadályozni az elhurcolásokat. Egy alkalommal, amikor Miklóspapa értesítést kapott, hogy valószínűleg honnan indul a legközelebbi zsidókat szállító vonat, emlékszem, sokáig álltam a nappalink ablakánál, kinéztem a Tabánra, és próbáltam részletesen kitervelni, hogy vöröskeresztes egyenruhában felszállok egy ilyen vonatra, és így győződöm meg arról, mi igaz abból, amit beszélnek. Gondoltam, talán nagy botrány lenne ebből, és ezzel valamit el lehetne érni... Aznap este elmondtam Miklóspapának a tervemet, de ő azt mondta, sajnos nem lát erre lehetőséget, mert egyszerűen engem is elvinnének, és ki tudja, mikor kerülnék vissza. Kérte, ne csináljak ilyen bolondságot, mert nem hiszi, hogy ezzel bárkin is segíthetnék. Mindenesetre beadtunk egy kérvényt Sztójay miniszterelnökhöz, amelyben a Vöröskereszt nevében engedélyt kértünk üdítőszolgálat ellátására a deportáltakat szállító vonatokon. Mindent meg kellett próbálni, bár nem volt sok esély, hogy erre engedélyt kapunk. Nem is sikerült, és még csak válaszra sem méltattak! Folba esperes szentelte fel a Vár-segélyhelyet, Magdamamával együtt vettünk részt ezen. Elmentem a budakeszi tüdőgondozóba, ahol szörnyű volt a helyzet, rosszak az épületek — feltétlenül segíteni kell rajtuk... A pünkösdi hétvégére Papival, Mamival, Syával és Józsival elmentünk északkeletre, Borsod megyébe, Sajóvámosra, édesapám ottani birtokára, megnézni, hogy ott milyen a helyzet. Eredetileg dédanyámnak, a szép Friderikának volt ez birtoka, a szőlőjéről híres tokaji hegyekben. Mi, gyerekkorunkban minden évben szüretre mentünk oda. Később Éva nővérem költözött oda férjével, Kendeffy Ádámmal.

256

257

Most Miska kocsissal kikocsiztunk. Olyan békés nyugalom volt azon vidéken, hogy szinte hihetetlennek tűnt, hogy egy megszállt országb a an vagyunk. Június 2-án Miklóspapával és Magdamamával elindultunk autón Kenderesre. Útközben riadó volt, de Miklóspapa tovább akart menni A kormányzó zászlós autóját persze mindenütt átengedték. Szarka Miklós sofőr is ajánlotta, hogy ne menjünk tovább, de Miklóspapa nem tágított, azt mondta: „Ne állj meg, menj tovább!" Szolnok előtt már az autóból láttuk a bombázó gépek raját, hallottuk a nagy morajt, és Magdamama kijelentette, hogy ő nem megy tovább. Így leálltunk két fa alatt, az út szélén; Miklóspapa és én kiszálltunk, és néztük a felettünk elhúzó repülőket. Szolnokon az állomás felett ledobták bombáikat. Hihetetlen látvány volt, ahogy a bombák zuhantak és robbantak pokoli zajjal, nyomukban hatalmas füstfelhők gomolyogtak. Láttuk a bombázókat elhúzni, és Miklóspapa továbbhajtatott, de hamarosan meg kellett állnunk, mert a felüljárót lebombázták. Láttuk a mentőket, halottak is voltak, és nekünk most már végleg vissza kellett fordulnunk Budapestre. A sok újabb rendelet szerint - amellett, hogy minden zsidónak sárga csillagot kellett viselnie - zsidók csak zsidókkal házasodhattak, csak zsidókat taníthattak stb., de minthogy orvoshiány volt az országban, ez a rendelet addig az orvosokra nem vonatkozott. A hadikórházban műtét közben sürgősen kihívtak, és ott találtam Erzsi nénit, Ádám Lajos professzor feleségét, aki zokogva mondta, hogy férje kapott egy értesítést, amely betiltja sebészi működését ezentúl nem kezelhet keresztényeket. Azt mondta, férje azt kezeli, aki beteg, és akinek szüksége van rá, és ha ezt nem teheti, akkor nem akar tovább élni. Segítségért könyörgött. Próbáltam nyugtatni, és kértem, Lajos bácsi jöjjön fel aznap a Várba. Fel is jött. Miklóspapa behívta dolgozószobájába, ahol hosszasan tárgyaltak. Lajos bácsi kapott „kormányzói védlevelet", ami felmentette a rendelet hatálya alól, és így megmaradhatott állásában. Hatásos volt a segítség, de borzalmas a megaláztatás. Engem különösen mélyen érintett ez az eset. De nem Lajos bácsi volt az egyetlen kivétel; Miklóspapa orvosa, Frigyesi József és sokan mások - aktív és nyugalmazott egyetemi tanárok - is kaptak mentesítést. Sajnos sokan közömbösen viselkedtek, de nem szabad elfelejteni, hogy a lakosság minden rétegében akadtak, akik ahol tudtak, titokban vagy tüntetőleg segítettek ezeken a szerencsétlen embereken.

„ június 4-én mindannyian kimentünk Gödöllőre. Istvánnal sétáltunk a kertben, az erdőben virágot szedtünk. Ilus nővér ért a virágokhoz, a növényekhez, és István nagy érdeklődéssel kísérte magyarázatait. vajon minden gyerek ilyen komolyan tud figyelni? Engem meghat, mert Pistára emlékeztet. Este bemondta a rádió, hogy az angolok már Kóma külvárosában vannak. Bárcsak idejönnének! Másnap lementünk Kenderesre, de Szolnokon csak kerülő úton lehetett áthajtani, mert a korábbi bombázások után az állomás még szörnyű állapotban volt. Estére visszamentünk Budapestre. Nagyon izgalmas hír volt a szövetségesek június 6-i, normandiai partraszállása. Most már az európai kontinensen vannak az angol és amerikai csapatok, és ez azt jelenti, hogy a front közeledik Németországhoz. A német hírek viszont - valamilyen kitekert módon - ezt is sikernek jelentették... Miklóspapa írt Hitlernek; kérte a magyarországi német megszálló erők kivonását az országból. Mindent meg kellett próbálni - én nem szóltam semmit -, de biztos voltam benne, hogy a Führer úgysem fogja teljesíteni a kérését, csak legfeljebb dühbe gurul... Almásfüzitőt bombázzák éjjel 1/2 1-kor, ez kellemetlenül megszakítja az éjszakát - nekünk csak az álmunkat, viszont ott, ahol bombáznak, vajon mi a helyzet? Mit hallunk majd holnap reggel? Félelmetes. Nicky közben bevonult katonának, mert addig még nem teljesített katonai szolgálatot. Természetesen gyorsított kiképzésben részesült, melyben Kádár Gyula vezérkari ezredes segítette, ő foglalkozott vele. A gyalogságot választotta, és gyakorlati oktatást is kapott. Ezt mint a szegedi gyalogsági ezred tartalékos hadnagya fejezhette be. Később Kádár Gyulával gépkocsin végigjárták az erdélyi felszabadult területeket, Nagyváradot, Kolozsvárt, Marosvásárhelyet stb., meglátogatva az ottani katonai alakulatokat. Örömmel újságolta, hogy a csapatoknál jó a szellem, nemigen találkozott még náci vagy nyilas befolyással, tehát erről bajtársi együttlétekkor nyíltan beszélhetett. Június 14-én délelőtt volt megint légiriadó. Bombázták Pestet: a Soroksári Út, Csepel, Szőny és Pét is sorra került. Nagy olajtüzeket lehetett látni. Édesanyám most többször jött látogatóba - nagyon közel lakik az Országház utcában -, és gondolom, István is vonzóerőnek bizonyult. Június 18-án, Miklóspapa születésnapján, a tízórai szentmise után gratuláltunk 76. születésnapjára, és Istvánnal együtt mindannyian lementünk a Várkertbe. Ebédre eljött Horthy Jenő bácsi, aki kedélyes humorával mindig vidámságot hozott, és Nicky is befutott. A Várban mozielőadást

258

259

tartottak délután: a Magyar sasok című filmet vetítették. Fájdalmas érzés volt látni, hiszen repülőkről, pilótákról szólt. A kormányzó tiszteletére a tiszti kaszinóban díszebédet rendeztek a tábornoki kar részére — a kormányzó részvétele nélkül! Hozzánk a Várba vacsorára jött Lázár Kari és Márta, Kállay Helén és fia, András. Utána bridzseztünk. Nagyon lehangoltan mentem lepihenni; azon tűnődtem, hogy milyen lesz a jövő évben ez a születésnap... Néha gyalog mentem be a Jurányi utcai hadikórházba — ahol sok volt az arcplasztika-műtétre szoruló szerencsétlen sebesült. Visszafelé ilyenkor benéztem egy-egy szóra Zichy Edina nénihez, hogy híreket vihessek vissza a Várba. Vállay Gyula, a Vöröskereszt elnöke is többször jött fel hozzám e célból, híreket adni és kapni. Látogatása mindig élvezetes számomra. Mátyásföldön volt házi betegápolási tanfolyam-vizsgáztatás negyven hallgatóval; örültem, hogy Bolza Ilona elkísért. Utána Miklóspapa kért, menjek vele Gödöllőre vaddisznót lőni. Kimentünk az erdőbe, és rögtön megláttunk egy magányos kocát. Apósom kezembe adta a puskát, hogy lőjem le! A koca, legnagyobb csodálkozásomra, ottmaradt. Vagy szörnyet halt, vagy gutaütés érte, nem tudom. Miklóspapa azután még lőtt egy süldőt. A rádióból hallottuk, hogy az orosz fronton a németeknek nagy veszteségeik voltak, viszont a német híradásból ezt nem lehetett megtudni. Ezen a hétvégén, egybekötve két leánylevente-eseménnyel, egyedül mentem autón Bikolpusztára, Kállay Kristófékat és kis keresztfiamat, Andrást meglátogatni, híreket cserélni. Éjjelre Myró nővéremékhez mentem Örsre, és onnan másnap Csornára, egy leventeleány-vezető tanfolyam záróünnepségére. Az ünnepség után hosszasan beszéltem Apor Vilmos püspökkel — nagyon jó érzés volt, nemhiába Gizi néni testvére. A vezetőkkel közös ebéden vettem részt, majd Kókas Eszter jött velem Őrsre, ahol a szőlőben sétálva beszélgettünk. Este riadó volt, és a Duna partjáról, távolról néztük a világítórakétákat. Pestet bombázták — nagyon rossz, hogy ilyenkor nem vagyunk otthon! Csak az vigasztalt, hogy Budára addig még nem esett bomba... Másnap reggel, miután telefonáltam a Várba, Eszter velem jött autón Tihanyba, ahol a leventelány-vezető tanfolyam egyik napját mutatták be. Útközben pár száz ellenséges gép repült el felettünk. Félelmetes látvány volt. Eszter ott maradt Tihanyban, én visszamentem Budapestre. Este tíz órakor értem haza, és még egy darabig beszélgettünk apósomékkal. Miklóspapa élénken mesélt az aznapi (június 26-i) 260

ronatanácsról. Mondta, hogy van, amit nem lehet tovább tűrni, véget ko akar vetni Baky László és Endre László szadista zsidóellenes tevékenységének. Vajon mikor sikerül majd ez? És ki fog neki ebben segíteni? Ettől kezdve sokszor felmerült a Sztójay-kormány leváltásának kérdése. Sztójay betegeskedett, sok baja volt kormánya tagjaival; helyettese, Rátz Jenő és minisztere, Imrédy Béla, egymás után kivált a kormányból. Miklóspapát nagyon aggasztotta, hogy még mindig vannak magyar csapatok az ország határain kívül; Beregfy vezérezredest visszarendelték, és Miklós Béla vezérezredes ment a helyére. Nagyon jó hír! A hadikórház sebésze, Somogyi doktor, akkor tért vissza Németországból, ahol tanulmányúton járt. Két operáció között mesélte nekem, hogy utazása nem volt hasznos, mert meglepetéssel tapasztalta, hogy nálunk sokkal fejlettebb a háborús sebészet, például a reamputálás stb. Mindig csak azt hallja — mondta —, hogy a németek menynyivel kiválóbbak a magyaroknál, nemcsak sebészetben, de mindenben; szerinte ez csak propaganda. A műtét közben riadó volt, Pestet bombázták — engedelmesen mentem le a Vár óvóhelyre, és a riadó lefújása után visszasiettem a kórházba. Attól kezdve minden nagyobb bombázás után átmentem a közeli Sziklakórházba kötözésre, vagy a műtőben segítettem. Néha beszélgettem a sebesültekkel. Július 2-án, miközben a Sziklakórházba mentem kötözésre, nagy légitámadás érte Budapestet. Amerikai bombázók jöttek, és úgy tűnt, válogatás nélkül dobják le bombáikat. Az angolok pontosabban céloznak — ez az általános vélemény. Hozzánk, a Sziklakórházba, sok súlyos sebesültet hoztak — nagyon csúnya sebek, szörnyű tragédiák. Este 1/2 8-ig dolgoztunk bent, s csak amikor hazaértem, akkor döbbentem rá, hogy egész nap nem ettem semmit.

261

14. fejezet MENTENI, AMI MENTHETŐ

Amikor a német megszállás után megkezdődtek a deportálások, április végén, május elején létrejött egy néhány emberből álló kis hírhordó, „összeesküvő" csoport, melynek én is tagja voltam. Különböző helyeken találkoztunk, néha a nunciatúrán vagy Apor Gizi néninél, talán legtöbbször nálam, a várpalotában. Naplómban óvatosságból természetesen nem jegyeztem fel minden találkozást vagy annak helyét, nehogy avatatlan kezekbe kerülhessen, így csak azokat említem, amelyekre biztosan emlékszem, és amelyek naplómban rövid jelzőszóval vannak feljegyezve. Az említett csoport munkájában többnyire részt vett Apor Gizella, a Magyar Vöröskereszt hivatásos főápolónője; Angelo Rotta pápai nuncius; Vállay Gyula, a Magyar Vöröskereszt elnöke; Jean Bavier, a Nemzetközi Vöröskereszt svájci főmegbízottja; Cavalier József, a Szent Kereszt Egyesület világi vezetője; a jezsuita Jánosy páter, az Egyesület vallási vezetője; néha Hunyady Gabrielle néni és Zichy Edina néni. Ők hozták fel először hozzám a Várba Török Sándor írót, aki a Magyarországi Keresztény Zsidók Szövetségének alelnöke volt. Akkor már kötelezték a zsidókat a sárga csillag viselésére, és Török Sándor, a feltűnés elkerülése végett, ahányszor feljött a Várba, levette a csillagot, ami pedig szigorúan tilos volt, s ha az utcán valahol igazoltatják, nagy bajba kerülhetett volna. Rendszerint Apor Gizi nénivel jött, akinek megmutattam a várpalota egyik mellékbejáratát, amelyet később Török Sándor használt, amikor egyedül is feljárt hozzám, mert ő volt az én informátorom, Nicky sógoromé pedig dr. Pető Ernő, a magyarországi Zsidó Tanács egyik vezető tagja, aki rendszeresen hozta és vitte a híreket. Török Sándor azzal a céllal hozta a híreket, hogy tájékoztassam a kormányzót, miképpen és hol lehetne segíteni a zsidók helyzetén, általában vagy egyénileg. Elmondta, hogy mik az új rendeletek, mert nem volt könnyű a kormányzónak ezekről idejében tudomást 262

I

szereznie. Ha szükség volt rá, természetesen összeköttetésbe léptem egyik sógorom korábban már említett „kiugrási irodájával", amelynek gyik fő célja szintén a zsidók és általában a nácizmus üldözötteinek mentése volt. Arra is ügyeltem mindig, hogy ne ott beszélgessünk, ahol telefon van, mert gyanítottuk, lehallgatják a hívásokat. Apósom is ügyelt erre, és csak olyan szobában folytatott fontosabb megbeszéléseket, ahol nem volt telefon. Időnként megvizsgálták a készülékeket, de ebben sem bíztunk. Mint ahogy később értesültünk, érzéseink nem csaltak, mert a Vár biztonságának főnöke, Vámos őrnagy, aki mindezt felügyelte, később Szálasi szárnysegéde lett! Tudtuk, hogy felesége német származású, de ezért még nem gyanúsítottuk. Vámos mindig ott sürgött-forgott körülöttünk, amikor lementünk az óvóhelyre, és átvette tőlem Istvánt, hogy vihesse a lépcsőn, amely a hosszú föld alatti folyosóhoz vezetett. Ott aztán én vittem kerékpáron tovább. Naplóm szerint Török Sándor július elsején jött fel hozzám először egyedül, azután még három hónapig sokszor járt nálam. Július 3-i, második látogatása alá van húzva, tehát az volt az az emlékezetes nap, amikor elhozta az Auschwitzi jegyzőkönyvet. Történészek próbálják megállapítani az időpontot, hogy mikor kezdték terjeszteni ezt a dokumentumot, és kutatják a pontos dátumot, amikor a jegyzőkönyv magyar fordítása eljutott a kormányzóhoz. Eddigi olvasmányaim szerint én vagyok az egyetlen, aki nem emlékezetből beszél erről a dátumról. De mi is történt ezen a napon? Ezen a július 3-án tartották unokatestvérem, Pejacsevich Marcus és Máriássy Éva esküvőjét, miközben mindenütt a városban riadó volt, kivéve Pesten. Ennek ellenére az esküvő után elmentem a Hermina útra, hogy beszéljek a nunciussal. Nem emlékszem arra, miért a Hermina út volt a helyszín és mit kellett a nunciussal megbeszélnem, mert ennek a napnak a vége minden mást elhomályosított. Csak azt tudom — naplóm szerint —, hogy délután öt órakor a MÁV-tól Imrédy Kálmánnéval, Szinte Jánossal és Tóth Tiborral elmentünk megnézni a bombakárosult Keleti pályaudvart s Ferencvárost, és amikor visszaértem a Várba, jött fel hozzám Török Sándor. Ekkor adta át nekem az Auschwitzi jegyzőkönyvet, és az ő jelenlétében olvastam el ezt a mélyen megrázó leírást a koncentrációs táborokról, amely két, Auschwitzból csodával határos módon elmenekült szlovák zsidó helyszíni beszámolója volt. Nehéz szavakban kifejezni a jegyzőkönyv tartalmát, amely rajzokkal egészült ki. Ennek német nyelvű példányát titokban fordították itt Budapesten magyarra. 263

Valahogyan az ember rögtön érezte, hogy ebben az írásban minden szó igaz, hogy nem propagandaszándékkal készült, hanem száraz közlése az emberi ésszel szinte felfoghatatlan rémtetteknek. Rá kellett ébredni: a valóság borzalmasabb, mint amit bárki elképzelhetett volna. Csak néztünk egymásra Török Sándorral, szólni sem tudtunk, mert minden szó zokogásba fulladt volna. Amint Török Sándor elment, lementem a csigalépcsőn apósomék lakosztályába, ahol csak anyósomat találtam, mert Miklóspapa a dolgozószobájában volt valamilyen megbeszélésen. Minden megjegyzés nélkül adtam át anyósomnak a jegyzőkönyvet, csak arra kértem, hogy most rögtön olvassa el. Magdamama sírva olvasta végig, és ígérte, hogy átadja Miklóspapának, amint kijön a dolgozószobájából. Nem voltam jelen, amikor apósom elolvasta a jegyzőkönyvet, csak Magdamama mondta nekem utólag, hogy mélyen megrendülve olvasta, és először azt gondolta, hogy ez a szörnyűség nem is lehet igaz, Valami olyant mondott, hogy ilyen disznóságot még nem látott a világ, és lesz, ami lesz, le kell állítani a deportálásokat. Azt, hogy be kell szüntetni a deportálásokat, nem akkor mondta először, már jóval előbb hallottam tőle, hogy nem lehet ezt a helyzetet tovább tűrni, be kell szüntetni az elhurcolást, és a zsidóügyekkel foglalkozó két államtitkárt, Baky Lászlót és Endre Lászlót el kell távolítani. Az akkori helyzet szerint a budapesti zsidókat — 200 000 és 250 000 között lehetett a számuk — addig nem fenyegette a deportálás veszélye, bár „zsidó házakba" kényszerültek költözni, és kétségbeejtő volt a helyzetük. Három nap múlva, július 6-án a magyar kormány leállította a zsidók deportálását. Sztójay miniszterelnök közölte a német megbízottal, hogy a kormányzó utasítására a kormány nem enged több zsidót deportálni. Hogy a németek ezt lenyelték, az csakis annak köszönhető, hogy akkor már aggasztó volt a helyzetük. Csak sokkal később tudtuk meg, hogy addigra már vidékről 400 000 szerencsétlent deportáltak. Nagyon nehezemre esik leírni ezt a számot, mert így leírva ez csak egy puszta szám, holott valójában mindegyikük érző, szenvedő, emberi lény volt. Vannak olyanok, akik azt állítják, hogy apósom már régen tudott az auschwitzi megsemmisítő táborról. Megítélésem szerint ez nem lehetséges, mert a jegyzőkönyv elolvasása után, amikor este erről beszéltünk, feltétlenül említette volna, hogy erről már volt tudomása, vagy hogy ilyesmit már közöltek vele. Nem lett volna semmi oka ezt előttem eltitkolnia. Emlékszem, amikor azon a napon, este találkoz-

tunk, megkérdezett, mi a véleményem az általam átadott jegyzőkönyv hitelességéről. Azt válaszoltam, meg vagyok győződve a valódiságáról, mert minden szava igaznak hant, ilyesmit nem lehet kitalálni. Teljesen egyetértett velem. Azt is többször említettek nekem, hogy a kormányzó csak akkor és azért lépett fel a deportálások ellen, amikor a pápa, V. Gusztáv svéd király és Roosevelt elnök levelekben interveniált. Ez nem helytálló állítás. Nem tudom megállapítani, hogy ezek az állítólagos levelek mikor érkeztek. A svájci nunciatúra révén csak sok évvel kéSőbb olvastam XII. Pius pápa 1944. június 25-én a kormányzónak küldött levelét, amelyben kéri, tegyen meg mindent, ami hatalmában áll, hogy azok a szerencsétlenek, akik nemzetiségük vagy fajuk miatt szenvednek, meg legyenek kímélve a további szenvedésektől. A többi levélről nem tudok, mert előttem apósom sohasem említett ilyen leveleket, bár lehetséges, hogy anyósomnak beszélt róluk, amikor én nem voltam jelen. A kormányzó válasza július 1-jén ment a pápának — tehát két nappal előbb, mielőtt tudomást szerzett Auschwitzról —, s ebben kéri a pápát, legyen meggyőződve arról, hogy minden tőle telhetőt megtesz. Együttlétünk során sokat beszéltünk a zsidók üldözéséről és kétségbeejtő helyzetükről, de a deportálások teljes leállítása csak akkor vált lehetővé, amikor a nácik helyzete már rosszabbodott, és ezáltal Miklóspapa akcióképesebb lett. Az a kifejezés, hogy „leállította", szerintem is hibás és megtévesztő, mert úgy hangzik, mintha a deportálások elindítása és leállítása tőle függött volna, ami nem igaz. 1986-ban nagy meglepetés ért, amikor Szenes Sándor újságíró elküldte nekem Befejezetlen múlt című könyvét, a következő dedikálással: „Mrs. Ilona Bowden úrnőnek, egykori magyar »kiskormányzónénak“, akinek humánumát el nem feledett nagyrabecsüléssel idézik az emlékezők ebben a könyvben, őszinte tiszteletet keltve a szerzőben, Szenes Sándor. Budapest, 1986. szeptember 30." Mélyen meghatott ez a meleg hangú megnyilvánulás, pedig a fent elmondottakért nekem nem jár dicséret. Én csak azt tettem, ami az adott körülmények között természetes volt, és még most is foglalkoztat a gondolat, hogy nem lehetett volna-e többet tenni. Szenes Sándor a könyvében interjú formájában szólaltat meg több magas rangú egyházi személyiséget, írót, történészt, olyanokat, akik egyrészt nem emelték fel idejében a szavukat, és olyanokat, akik viszont a súlyos helyzet ellenére, sokszor eredményesen kísérelték meg a mentést. Ezek között van egy hosszú interjú Török Sándorral, amit megrendülve olvastam, mert olyan elevenen és pontosan adta vissza az átélt esemé-

264

265

nyeket. Ebből tudtam meg, hogy maguk között engem „kiskormányzóné"-nak neveztek. Török olyan adatokat is elmond, amelyekről én már megfeledkeztem — említést tesz például egy „turpisságról", ahogyan ő nevezte. Leveleket írt a kormányzónak címezve, vidéken' élő, magukat felfedni nem akaró arisztokraták nevében, akik ezekben a levelekben leírják, hogyan látják az ország helyzetét, és kérik, fogadja el javaslataikat. Apor Gizi nénivel hozták el hozzám az első levelet, és én olyan jónak találtam, hogy vállaltam átadását. Szenes az interjúban megkérdezte Török Sándort: „Tehát vállalta a cinkosságot?" Török azt válaszolta: vállalta, és az újabb leveleket is továbbította a kormányzóhoz. Azután Apor Gizella segítségével három-négy naponként ír egy levelet, helyzetértékeléssel, javaslatokkal arról, hogy mit kellene tenni. Tetszett Török Sándor azon megjegyzése, hogy szerinte „a kiskormányzóné bizonyos nemes ravaszsággal bánt a kormányzóval, és hatni tudott rá". Arra a kérdésre, hogy Horthynak nem voltak-e gyanúsak ezek a levelek, Török így válaszolt: „Nem. Persze az egész szituációhoz el kell képzelni az akkori furcsa, veszedelmes, bonyodalmas, hazugságos, segítő, támadó, kapkodó helyzetet, amelynek hatása alól a várbeliek sem vonhatták ki magukat. Nekem például néhány héten át, mint Bardócznak, a könyvkötőnek — én voltam Bardócz — telefonon mindennap fel kellett hívnom Horthy Istvánnét egy általa megadott számon, hogy ,,van-e munka?« Ha azt mondta, van munka, vagyis könyvkötés, akkor bizonyos úton felmentem a hírekért, vagy megbeszélni, hogy ebben-abban mi a teendő." A „jegyzőkönyv" terjesztésének időpontjáról, illetve hogy mikor jutott el a kormányzóhoz, Szenes Sándor könyvében ezt írja: „Dr. R. L. Braham a magyar holocaustról írott, már idézett kétkötetes művében nyolc ember tizenegy közlését, visszaemlékezését idézi és szembesíti: a két szökevényét, a megírás két zsolnai közreműködőjéét, és 1944 nyarának négy, prominens magyar zsidó vezetőjéét. Közléseik azonban olyannyira ellentmondóak, hogy Braham kénytelen megállapítani: »Nem derül ki pontosan, hogy mikor továbbították« a jegyzőkönyvet Magyarországra, Budapestre. Csupán június második felében kezdték a magyar zsidóság vezetői eljuttatni a jegyzőkönyv példányait befolyásos kormánykörökhöz és egyházi vezetőkhöz, illetve külföldi barátaikhoz." Mindez egyezik az én adataimmal, mert ha ez a dolog június második felében indult, ezzel egybeesik Török Sándor közlése, miszerint ő is

készített másolatokat, és először elvitte a Külügyminisztériumba egy államtitkárhoz, mert „arra gondoltam, hogy Horthy előtt nagyobb lesz a hitele a jegyzőkönyvnek, ha a Külügyminisztériumból küldik el neki". Megkérte az államtitkárt, továbbítsa a kormányzóhoz, de miután a z kijelentette, hogy ez zsidó hisztéria, és a zsidók mindent felfújnak Török megértette, tőle nem jut tovább a jegyzőkönyv. Ekkor megtárgyalta az ügyet Apor Gizi nénivel és Vállayval, akikkel egyetértésben Úgy döntött, hogy általam fogja a jegyzőkönyvet eljuttatni a kormányzóhoz. 0 nem említ pontos dátumot. Július elsején, amikor először jött fel hozzám egyedül, feltételezem, azért, hogy először kipuhatolja, járható lesz-e ez az út, és bejelentse magát harmadikára, amikor is felhozta a jegyzőkönyvet. Ezzel kapcsolatban tisztázni szeretnék valamit, amit apósom írt 1953ban kiadott emlékirataiban. Azt írta, hogy „... csak augusztusban tudtam meg, titkos hírvivő útján, a szörnyű valóságot a megsemmisítő táborokról". Ezt apósom akkor, nyolcvanöt éves korában, emlékezetből írta, és világos, hogy tévedett. De ez inkább az én hibám, mint az övé, mert az Emlékiratok kéziratát én gépeltem, és ahol tudtam, segítettem adatokat felkutatni, azonban ennek a dátumnak nem néztem utána naplómban, mert akkor fogalmam sem volt arról, hogy ennek milyen nagy jelentősége van. Mi sem lett volna könnyebb, mint naplómban megkeresni a pontos dátumot. A következő találkozó Pejacsevich Marie unokatestvéremnél volt, Zichy Edina nénivel és Jánosy S. J. páterrel. Pejacsevich Marie — aki kiváló egyéniség — szintén nagyon sokat tett zsidó honfitársainkért. Akkoriban a Charitasban dolgozott, és a Sophianumban az apácáknál is elbújtatott embereket. Mindeközben apró örömök is adódtak: István kapott egy teknősbékát Kállayéktól, Semjénből! Jó, ha megtanul állatokkal törődni... Július 5-én este nálunk nagy volt az izgalom, riasztások stb., mert Bakyék meglepetésszerűen csendőrzászlóaljakat rendeltek fel Budapestre, „zászlóavatás" ürügyén, hogy a Budapesten még bántatlanul élő 230 000 zsidót és a nürnbergi törvények szerint zsidónak számító személyeket deportálják. A németekkel együtt alaposan előkészítették ezt az akciót. Ekkor következett a kormányzó erélyes ellenakciója, melyet Gosztonyi Péter történész A magyar honvédség a második világháborúban című munkájában, a saját kutatásai alapján így ír le: „A csendőrzászlóaljak Budapestre érkezése Horthyt azonnali ellenakció megindítására késztette. A testőrség parancsnokának, Lázár Károly vezérőrnagynak a közvetítésével (és Vörös János kikerülésével)

266

267

mozgósíttatta az I. páncéloshadosztály esztergomi és egyéb Budapest környékén lévő táborokba kihelyezett egységeit. A hadosztály ideiglenesen megbízott parancsnokát, Koszorús Ferenc vezérkari ezredest július 5-én este a Várban maga Horthy tájékoztatta. »Közölte velem írja Koszorús - hogy a beérkezett jelentések szerint a puccsot (értsd: a kormányzó deportálást beszüntető parancsa ellenére szervezett fegyveres akciót - G. P.) Bakyék július 6-ára tervezik. Szóbelileg azt a parancsot adta nekem, hogy a páncéloshadosztály általam készenlétbe helyezett részeivel akadályozzam meg a puccsot. Baky zászlóaljait, ha kell, akár erőszak árán is távolítsam el Budapestről!» Koszorús július 6án hajnali hat órakor akcióba lépett. A beérkezett csapatokkal Óbuda magasságában lezáratta Budapest nyugati »kapuit«. Ezután egy tiszti járőrt küldött Baky Lászlóhoz, felszólítván őt, hogy a kormányzó parancsa értelmében huszonnégy órán belül távolíttassa el Budapestről a csendőröket." Miklóspapa kérésére aznap nem mentem a kórházba dolgozni. Apor Gizi néni és Hunyady Gabrielle néni jött fel hozzám hírekkel. Ezen a napon még egy - egészen más jellegű - említésre méltó esemény történt. Kállay Miklós miniszterelnök már a török követségen bujkált, mikor egy újságíró becsmérlő cikket írt róla egy nyilas lapban; azt állította róla, hogy zsidóbérenc és pénzt lopott... Kállay legfiatalabb fia, András, testőr volt a Várban. Engedélyt kért a kormányzótól, hogy kihívhassa az újságírót párbajra. A kormányzó mosolyogva biztatta: Jól van, aprítsd paprikásra!" Erre András két tanút szerzett, és az akkori Fórum mozi feletti váróteremben folyt le a párbaj. András azonnal támadott, és megvágta a nyilas karját. Így a bíró - mivel az első vér megvolt - leállította a párbajt. András bátyja, Miklós, az épület előtt ült az autójában géppisztollyal, mert félő volt, hogy az újságíró nyilas barátai támadni fognak - de erre szerencsére nem került sor. Mindenesetre ez volt a magyar királyi Magyarország utolsó párbaja! Naplómban még azt jegyeztem fel, hogy Magdamamával lementünk a földszintre Kállay Helénhez, aki örömmel újságolta András sikeres kimenetelű párbaját. „Ellátta az ellenfelét!" - mondta büszkén. Este lementem hozzájuk Lázár Karival és Kóos Imrével, ahol az eseményt pezsgővel - de nem túl jó hangulatban - megünnepeltük. Július 7-én, a páncéloshadosztály felügyelete mellett, a csendőrzászlóaljak elhagyták Budapestet! A budapesti zsidóság megmenekült! Októberig a kormányzó minden további kísérletnek ellenállt. Milyen jó volt látni: elérkezett az idő arra, hogy Miklóspapa akcióba lépjen! A viselkedésén látni lehetett - mintha hatalmas teher hullott 268

volna le a válláról! Ezzel persze a reményei is feléledtek... de nem sejtette, mennyien fogják további akcióit szabotálni. Ezen a napon már elhatározta, hogy a Sztójay-kormány eltávolítására megérett a helyzet, és miniszterelnöknek Lakatos Gézát szemelte ki. Már másnap azonban furcsa érzésem volt, amikor Miklóspapa este lmondta: hívatta Lakatos tábornokot, hogy megbeszélje vele a e Sztójay-kormány lemondatását, amit Bethlen Istvánnal terveztek. Lakatos halasztást vagy gondolkodási időt kért, mert félt, hogy a németek tovább szigoríthatják a megszállást. A repülőterek mind német kézen voltak, és állítólag a német csapatok túlerejével kellett számolni az országban. Úgy látszik, Bethlen István is elfogadta végül a várakozó álláspontot. Ezért egyelőre csak a zsidóellenes túlkapásokért felelős Belügyminisztérium élén került sor cserére - belügyminiszternek Bonczos Miklóst nevezték ki. Ha Pista ott lett volna, vajon elfogadta volna-e a halasztást? És mi lett volna, ha Lakatos akkor vállalja a kormányalakítást? Most utólag is úgy tűnik, hogy ez lett volna a legkedvezőbb alkalom kormánycserére... Gosztonyi Péter A magyar ellenállási mozgalom és visszhangja a német iratok tükrében című könyvében olvashatjuk, hogy ezen a napon, július 7-én, a 19 órai kihallgatás során a kormányzó megemlítette: katonai kormány kinevezését tervezi, és levélben követelni fogja Hitlertől, hogy a Gestapót távolítsa el Magyarországról. Megkérdezte Vörös János vezérkari főnököt, elég erő áll-e rendelkezésünkre ahhoz, hogy szükség esetén fegyveres erővel lépjünk fel a Gestapo és az országban lévő SS-alakulatok ellen: „Horthy Sztójay menesztését és hű tábornoka, Lakatos Géza vezérezredes irányításával egy katonai kormány megalakítását tervezte, amely ha szükséges, fegyveres erővel léphetne fel a náci megszállók ellen. Ezek 1944 nyarán számszerűen viszonylag kevesen voltak, mivel az eredeti kilenc hadosztályból 1944 nyarán már hat hadosztályt elvittek keletre, a Vörös Hadsereg elleni front megszilárdítására. Vörös válasza: »Jelentettem, hogy a mi erőnk kevés ahhoz, hogy a németekkel fegyveresen szembeszálljunk. Az arcvonal nehéz helyzete mellett a németeknek még mindig van annyi erejük, hogy főleg nehézpáncélosokkal itt az ellenállást letörjék. Ebben az esetben az ország olyan képet mutatna, mint a tatárjárás után... Nyomatékosan felhívtam Őfőméltósága figyelmét arra, hogy ilyen fegyveres megoldás gondolatával a mai helyzetben ne foglalkozzék...« (Vörös János 1944-es naplója) Tehát a kormányzó ahelyett, hogy támogatást kapott volna a vezérkar főnökétől, az őt csak lebeszélte egy fegyveres ellenállás kibonta269

koztatásáról. Pedig Horthy erre gondolt. S egy ilyen lépésben — való_ színűleg? — 1944 nyarán sikeres támogatást kaphatott volna a Magyar Front polgári és szociáldemokrata vezetőségétől." Aznap este felhoztak a Vár házimozijába egy filmet, gondolom Miklóspapa felvidítására: „Schrammel", Hörbigerrel és Moserrel, akik kedvencei voltak. Nem volt hatása, nagyon közömbösen nézte Veesenmayer közvetítésével jöttek tiltakozások és fenyegetések, a kormányzó azonban kereken megtagadta Baky és Endre visszahelyezését. Sztójay egyelőre maradt. El kell ismerni, Miklóspapa sokakat meghallgatva, óvatosan, de kitartóan tett előkészítő lépéseket arra, hogy kivezesse az országot a háborúból — mert nem kétséges, minden lépés veszélyes lehetett. Magdamamával minden reggel mentünk a nyolcórai szentmisére áldozni. Valahogy természetes, hogy nemcsak cselekvéssel, de lelki téren is kellett valamit tenni — és ebben minket senki sem akadályozhatott. Nem jutott sok idő a töprengésre, akadt elég elfoglaltság: a Hadigondozó Hivatal közgyűlése, segélyhely-ápolónők összejövetele, elsősegély-előadás, hosszadalmas kötözések a Sziklakórházban. Apor Gizi néninél összejövetelre került sor a Győri úton, ahol Apor Vilmos püspök is jelen volt. Török Sándor július 12-én megint feljött hozzám hírekkel. Az esti, vacsora utáni bridzspartik rendszeresen folytatódtak a londoni rádióadások meghallgatásával, és ilyenkor sok mindenről szó esett. A családi bridzs után még sokszor lementem Kállay Helénhez. Néha ott voltak Lázár Kariék, Kóos Imre, Kállay Ágota vagy Ambrózyék. Kececi török követ felesége jött Kállay Helénhez; engem is lehívtak, és így a követségen lévő „Micánk"-ról kaptunk friss híreket. Aggasztó, hogy lassan halad a háború alakulása — vajon meddig maradhat ő a követségen? Nincs vége az izgalmaknak! Eichmann most saját embereivel, a csendőrség nélkül készült Kistarcsáról 1500 zsidót deportálni! Dr. Pető Ernő, a Zsidó Tanács egyik vezető tagja erről így emlékezik: „Az Eichmann vezetése alatt Budapesten maradt SS Einsatzkommando nem nyugodott bele abba, hogy a budapesti zsidóság, amely vidékről és külföldről ide menekült zsidósággal is szaporodott, kicsússzon kezéből. Már köztudomású volt a kormányzó parancsa a deportálások beszüntetésére, midőn néhány nap múlva tudomásunkra jutott, hogy a budapesti és kistarcsai internáló táboroknak mintegy 1700 szerencsétlenjét Budapesten rakják vagonokba a németek. 270

Sztójay miniszterelnök ekkor már a hercegprímásnak írt levelében is közölte, hogy a deportálások megszűnnek. Dr. Cavallier a katolikus püspöki karnak volt megbízottja, és állandóan segítségünkre volt, az ő útján a katolikus egyházat, Török Sándor útján pedig a református egyházat alarmíroztuk ennek megakadályozására. Midőn a készülődés tovább tartott, és már a vagonok lezárásáig jutott el, csak arra maradt időm, hogy titkos számán felhívjam telefonon ifj. Horthy Miklóst; jelentettem, hogy végveszélyben van az az 1700 ember, mert a németek, nem törődve a kormányzó akaratával, elszállítani készülnek őket. Vállalta, hogy azonnal tudomására hozza azt a kormányzónak, és sürgős intézkedésre kéri. Közben a vonat el is indult — később megtudtuk, hogy a kormányzó így hozzá juttatott kérésünk nyomán adott parancsot a belügyminiszternek, hogy azt a vonatot hozassa vissza. Már Gödöllőn érte el Lallay csendőr százados, Ferenczy László segédtisztje, kit a vonat visszahozásával bíztak meg, s a vonatot visszairányították Kistarcsára. Megkaptuk a hírt, hogy mindenki visszajött! — azt hittük, nagy siker! Július 19-én a németek, bizonyára sejtve, hogy a kezünk benne volt ezen vonat elvitelének megakadályozásában, a tanács valamennyi tagját felrendelték a kora reggeli órákban a svábhegyi helyiségükbe, ahol mindannyian ott voltunk, s étlen-szomjan fogva tartottak bennünket szervezési és érdektelen kérdésekkel. Rosszat sejtettünk. Utólag megtudtuk, hogy ezen a napon a Gestapo emberei a kistarcsai internálótábort megrohanták, annak magyar őrségét lefegyverezték, a tábor telefonját elvágták, és az ott internálva volt kb. 1500 embert az országból kivitték." Július 20-án az esti bridzsezés közben hallottuk a hírt, hogy Hitler ellen merényletet követtek el! Pillanatnyi reménysugár! De a valóság rettenetes volt: Hitler túlélte! Borzalmas lesz a megtorlás, és folytatódik a pokol. Miért kell egy ilyen megszállott bolondnak megmenekülnie, aki miatt milliók tűrik el a legszörnyűbb szenvedéseket? Lehetséges, hogy még most sem ocsúdtak fel az emberek? Súlyos bombatámadás volt, miközben én a Jurányi utcai kórházban több műtétnél asszisztáltam. Aztán a Sziklakórházba siettem, ahová sok bombasérültet hoztak. Ebédre rövid időre hazamentem, mert Gammas argentin főkonzul felesége és lánya jött búcsúzni. Miután elmentek, visszamentem a Sziklakórházba, ahol estig maradtam.

* Dr. Pethő Ernő levele dr. Marton Lajosnak. (Tekintet, 1989/4.) 271

Másnap reggel 8-tól 2-ig újra a Sziklakórházban dolgoztam, azután otthon pihentem, fürödtem, és Istvánnal játszottam a kertben. Sya jött Józsival és a gyerekekkel, akikkel két kecskét befogtunk egy kis kocsiba, és kecskefogattal kocsikáztunk. Vacsorára is mind itt maradtak nálam, és nagy élvezettel néztük, ahogy a gyerekek együtt játszanak. Másnap este nyolc óráig voltam a Sziklakórházban, gyorsan megva_ csoráztam és csatlakoztam a családhoz egy mulatságos mozielőadásra: Egy szoknya, egy nadrág, Latabár Kálmánnal. Jóleső érzés volt, hogy még tudunk nevetni. Vasárnap a tízórai mise közben volt riadó. Lementünk az óvóhelyre, és miután lefújták, folytatták a misét. Horthy-ligetet és Lipcsét bora_ bázták. István kapott egy ejtőernyős babát, azt dobáltuk ki az emeletről. Augusztus 2-a izgalmas nap volt. A Sziklakórházba mentem közelebbit megtudni arról, hogy a nyolc munkaszolgálatos zsidó orvost el akarják-e onnét vinni! Kérésemre Jány Gusztáv vezérezredes feljött hozzám, akinél tiltakoztam ez ellen. Később jött a hír, miszerint Törökország és Németország között megszakadt a diplomáciai kapcsolat! A budapesti török követség körül van véve fegyveres német katonákkal. Nagy az izgalom nálunk a Várban. Mi lesz Kállay Miklóssal? Augusztus 3-án Török Sándor jött Vállay Gyulával, s ez egyszer jó híreket hoztak: a Vöröskereszt most már látogathatja a zsidókat, és segélyt nyújthat nekik — e néhány könnyítés is javított a helyzetükön. Akiknek keresztény házastársuk volt, azok visszamehettek otthonukba. Több európai országba és Palesztinába kivándorolt pár ezer zsidó gyerek. Török Sándor most sok keresztény zsidón tud segíteni. Említették, hogy Raoul Wallenberg — egy svéd diplomata — érkezett nemrég Budapestre, és sokat tesz a zsidók megsegítésére. (Később legendás híre lett Wallenbergnek, akinek még a Szálasi-uralom alatt is sokan köszönhették az életüket. Mint ismeretes, 1945 elején az oroszok elhurcolták.) Miután Török és Vállay elment, Csatay honvédelmi miniszter járt nálam a sziklakórházi munkaszolgálatos orvosok ügyében. Megértő volt. Urbányi bemutatott a Várban egy filmet az elsősegélynyújtási filmsorozatból, a vérzésekről. Somogyi orvos százados, Andrássy Ilona, Waldbott Mady és a várbeliek is eljöttek. Nagyon érdekes film volt, Miklóspapa is megnézte. Egy másik alkalommal felhoztak egy filmet, amely bemutatta az akkori reamputálás módszerét. Ennél a műtétnél én asszisztáltam. 272

Apósomék mindketten eljöttek a filmet megnézni. Mindjárt a vetítés kezdetén mondtam nekik, hogy az a két kéz az orvosé mellett az az én két kezem — Magdamama hamarosan kiment, mert nem bírta a filmet végignézni. Nem is kellemes egy ilyen filmet olyannak látnia, aki nem szokott hozzá e látványhoz, és csodáltam, hogy Miklóspapa végignézte. Vacsoránál aztán, amikor megkérdeztem, mi a véleménye a filmről, kissé szégyenkezve bevallotta, hogy a vetítést csukott szemmel ülte végig... Jót nevettünk. Egy reggel az óvóhelyen, riadó alatt, a honvédelmi miniszter titkára, Oláh István keresett fel azzal a hírrel, hogy a nyolc orvos megmaradhat a Sziklakórházban! Riadó után mindjárt bementem a kórházba a jó hírrel, és kötözéseknél segédkeztem. Műtősvizsga volt a Süss-gyárban, felkérésre én vizsgáztattam. Imrédy Margittal megnéztünk egy anyagraktárt a MÁV-bombakárosultak részére. Riadó miatt vissza kellett sietni. Bombázták Ferihegyet, Pestszenterzsébetet, Almásfüzitőt, Vecsést és Tokodot. Hivatalosan átadtak nekem egy érmet a „Légoltalomért". Megint sokan jöttek hozzám, és lesújtó híreket hoztak. Esterházy Bibivel hosszasan beszéltünk Szlovákiáról. Jólesett ezután Waldbott Madynél vacsorázni, ez nagyon kedélyesen zajlott le: csak mi négyen voltunk, Andrássy Ilonával és Cziráky Alice-szal — a munkában összeforrt ápolónők. Ambrózy Gyula kabinetiroda-főnök jött hozzám megbeszélésre. István kapott egy nyerget, és ezt a „Bogár" pónin mindjárt kipróbáltuk. Nagyon ügyesen ült a lovon! Már két éve, hogy kórházvonaton Kijevbe indultam... talán csak álom volt... Másnap azonban minden álmom hirtelen véget ért — bejelentette magát hozzám Incze orvos-kormánybiztos, hogy meggyőzzön arról, milyen szükség van a fronton a nyolc munkaszolgálatos orvosra, és beleegyezésemet kérte eltávolításukra a Sziklakórházból. Nagy türelemmel elmagyaráztam neki, hogy nekünk is nagy szükségünk van rájuk a Sziklakórházban, ahol a budapesti bombasérülteket kell ellátni. Ekkor azt kérdezte tőlem az orvos-kormánybiztos, hogy ha én bombasérült lennék, mit szólnék, ha sérülten arra ébredek, hogy zsidó orvos kezel? Kissé elcsodálkozva mondtam neki: ezt örömmel venném, mert rendszerint nagyon jók a zsidó orvosok. Aztán én szegeztem neki a kérdést: „Tegyük fel, ha a kormánybiztos úr megsebesül a fronton, akkor ott nem fog elcsodálkozni, hogy zsidó orvos kezeli?" Elvörösödött. Én azonban nem vártam meg a választ; azt mondtam, 273

hogy ha ezt a nyolc orvost még egyszer megkísérli eltávolítani, egye.. nesen a kormányzóhoz megyek, és akkor nem az orvosok lesznek eltávolítva! Felugrott a székéről, azt sem mondta, fapapucs, kiviharzott az ajtón, és becsapta maga után. Egy kormánybiztostól a várpalotába n ez nem volt megszokott viselkedés. Ekkor döbbentem rá, milyen áthidalhatatlan szakadék lehet ember és ember között! Viszont, amíg mi a Várban voltunk, az orvosainkat senki sem bántalmazhatta, és utólag megkönnyebbülve hallottam, hogy mindannyian megmenekültek. Napok óta nagy meleg volt. Lementünk a várkertbe; István nagy örömére Nicky és én a szökőkút alatt fürdőruhában zuhanyoztunk, napoztunk — de túlzásba vittük, mert másnap napszúrási tüneteim voltak, émelygéssel és fejfájással. 16-án Török Sándor járt nálam hosszabb megbeszélésre. Nagy a nyugtalanság, mert a németek állítólag augusztus 26-án készülnek a budapesti zsidóság deportálására. A fővárosban megint több csendőr volt látható, ami persze félelemmel töltötte el a zsidóságot. Dr. Pető Ernő írja augusztus 17-éről: „A Gestapo emberei megjelentek lakásomon — én ugyanakkor a betegen fekvő Stern Samut látogattam meg így nem találtak otthon —, és feleségemet és fiamat vitték magukkal, de még Stern Samunál elértek, és ugyanott lévő Wilhelm Károllyal együtt magukkal vittek... kényszerítették Sternt is, hogy betegágyából keljen fel, és mindannyiunkat a Gestapo Svábhegyen lévő tanyájára vittek. Ugyanígy 1-2 órával később Stern és Wilhelm családját is. Láttuk egymást a folyosón, de nem érintkezhettünk egymással. Ennek hamar híre futott a zsidóságban, s a pánikot növelte. Éjfél után mindhármunkat és családunk összes tagjait levitték a Pest vidéki törvényszék fogházába, ami akkor a Gestapo börtönéül szolgált. Míg a formaságokat elintézték, több mint egy órát a fal felé fordulva álltunk anélkül, hogy egymással beszélhettünk volna. Szomorú látvány volt, ahogy a gyenge lábon álló Stern Samut lökdöste egy Gestapolegény a fal felé. Éjjel két óra felé dobtak be bennünket külön-külön egy-egy zsúfolt cellába. Másnap délben Sternt és Wilhelmet és az összes elfogott családtagokat is kieresztették. Én tovább fogva maradtam. De harmadnapra rá délután 3 óra felé szóltak be a cellámba, hogy gyorsan szedjem össze a holmimat, és azonnal az irodába vittek, úgy hogy alig maradt tényleg időm összeszedni a holmikat, és az irodából is valósággal futólépésben vittek a kapuig és bocsátottak el azzal, hogy 274

az elfogatásunkkor adott tárgyainkat a Svábhegyen lévő Gestapónál megjelölt szobában kapom majd meg, ahol másnap jelentkeztem. Ott azokat tényleg átvettem, előbb azonban faggattak afelől, hogy honnan ismer engem Horthy, és mi a kapcsolatom vele. Persze kitérő választ adtam. Fenyegetések között bocsátottak el. Kiszabadulásunk Horthyék közbenjárására történt meg. Az én további fogvatartásom napján délután 3 óráig kívánt Horthy — hír szerint jelentést arról, hogy elbocsátottak-e engem. Ezért siettették, és valósággal dobtak ki röviddel 3 óra előtt a fogházból. Ferenczy (csendőr alezredes) közölte (megmutatva az Eichmann által készített deportálási tervet): a deportálás aug. 26-ától szept. 18-áig folyt volna a csillaghegyi téglagyárból. Első transzportba került volna a Tanács (és családja és tisztviselői. Ferenczy a nem megbízható csendőrtiszteket leváltotta, az esztergomi gyorsan mozgó csapatok is már Budapesten voltak, és úgy emlékszem, hogy augusztus 23-án közölte Eichmann-nal, hogy a korm ányzó parancsára meg kell tagadnia a deportálásban való részvételt, s ha a Gestapo azt forszírozná, parancsa van fegyverrel is ellenállni. Hallottuk, hogy Eichmann valósággal őrjöngött, és kirepült Berlinbe Hitler helyetteséhez, Himmlerhez, hogy attól kérjen további utasítást... A belügyminisztériumban Székely-Molnár Zsigmond közölte velem, hogy a Berlinben hozandó határozatot a külügyminisztériumban fogjuk legközelebb megtudni Mór miniszteri tanácsostól. Wilhelm Károllyal együtt szorongva vártuk ott a Berlinből befutó híreket, és fellélegeztünk, amikor Mór közölte velünk, hogy Himmler hozzájárult a deportálások elhalasztásához. A csendőröket is visszahívták, néhány nap múlva nem voltak az utcán láthatók, a budapesti zsidóság fellélegzett... Hármunknak, akik e komplottban részt vettünk, melynek betetőzése és eredményének biztosítása volt az, hogy a kormányzó a kormány megkerülésével közvetlenül adott parancsot Ferenczynek az augusztus 26-ára a Gestapo által előkészített deportálásnak fegyveres erővel való megakadályozására is, hogy gondoskodott az esztergomi páncéloshadtestnek Budapestre jöveteléről, meggyőződésünk volt, hogy ezzel sikerült a budapesti zsidóság deportálásának végleges elhárítása." Ezután Eichmann-nak még volt egy kísérlete, hogy a Fő utcai börtönből éjjel elszállíttassa a magyar politikai foglyokat, de ezt is, szerencsére, rendőrökkel és csendőrökkel meg tudták akadályozni. Dr. Pethő Ernő levele dr. Marton Lajosnak. (Tekintet, 1989/4.) 275

18-án reggel István betolt hozzám egy asztalt virággal és névnapi gratulálással; aranyos volt, és ennél aligha lehetnek boldogabb pillanatok az életemben. Nem is emlékeztem, hogy Ilona-nap van, de Ilus nővér, aki szintén Ilona, nem felejtette el. Leventelányok is jöttek gratulálni, sok virágot és levelet kaptam. Ellamami orbánccal fekszik, ezért átmentem hozzá a Dísz térre, ahol örömömre ott találtam Ádám Lajos professzort, aki injekciózta. Jó volt vele beszélni. Nem tudom, ez a nemes, jó ember hogyan tudja elviselni ezt a borzalmas állapotot. Bár van mentesítő levele, mint zsidó orvosnak, nagyon nehéz a helyzete... nehéz elhinni, hogy mindez a XX. században lehetséges. Kállay Helénnek gratuláltam névnapjára. Vele és Magdamamával kezdtünk egy Szent István-kilencedet, amit minden délután hatkor a Várkápolnában imádkoztunk. (A „kilenced" kilenc napon át tartó ájtatosság, amit valaki egymagában vagy többekkel imádkozik egy bizonyos céllal vagy kívánsággal.) Ez évben, a megszállt országban, nem volt Szent István-napi körmenet, csak otthon, csendben, lélekben ünnepelhette meg mindenki a legnagyobb magyar ünnepet. A számunkra különben is tragikus augusztus 20-a riadóval kezdődött. Szolnokot és Szegedet bombázták. Miklóspapa elment a hűvösvölgyi katonai akadémiára, ahol a három tisztképző (Ludovika, Bolyai János műszaki, Horthy István repülő-) akadémia együttes tisztavatásán beszédet mondott. Hallgattuk beszédét, amelyet a rádió közvetített. Nehéz nap ez az augusztus 20-a, az emlékek ilyenkor megrohanják az embert. Vajon miért kellett éppen Szent István-napon lezuhannia Pistának? Lehet, hogy csak egyszerű véletlen volt? Abban hiszek, hogy nincs véletlen, és ha lenne mélyebb jelentősége, akkor sem volna kevésbé fájdalmas a veszteség, csak talán könnyebb volna elfogadni. Megint eljött Török Sándor megbeszélésre. Mintha kezdene enyhülni a légkör, kevesebb a német megszálló csapat és az emberek szabadabban mozognak. A nácik helyzete minden téren határozottan romlik. Csak az a kár, hogy az emberek hamar elbízzák magukat, pedig nehéz elképzelni, hogy mindebből valami jó származhat... A lovas testőrök parancsnoka, Hanthy László és egy Gamma gyári mérnök hozott Istvánnak egy ágyút! Szerencse, hogy ő még ilyen kicsi. Augusztus 23-a: Románia kilépett a háborúból! Sikerült nekik ez a nagy lépés; vajon milyen következményekkel jár majd? Hiszen mi is erre vágytunk, erre vártunk, és ettől féltünk! — Párizs elesett! — Miklóspapa tárgyalt, és Magdamamával 1/2 3-ig voltunk fent, mert megvár276

ruk amíg befejezte a tárgyalásokat. Az ő elgondolása most is az, hogy a meddig nem jön segítség a szövetségesektől, ellen kell állni a szovjet erőknek. Veesenmayer tudatja, hogy Hitler nem tűrne el semmilyen kormányváltozást, pedig Miklóspapa erre már végképp elhatározta magát, és másnap újra hívatta Lakatos vezérezredest, hogy most már végleg megbízza kormányalakítással. Augusztus 25-én az egész riadó idején a kabinetirodai hivatalban voltun k. Még jó, hogy Budapestet nem bombázták. Christian de Charrnasse francia követségi tanácsos jött hozzám, vele hosszan elbeszélgettünk. Amikor a Várkápolnából az ájtatosságról visszajöttem, megdöbbentő, érthetetlen, örömteljes esemény várt: megjött Szapáry Anti, öt hónapi mauthauseni fogság után! Szinte hihetetlen, mert nem tudtunk eddig még senkiről, aki onnét kiszabadult. Anti mesélte, hogy neki elejétől kezdve valami könnyebb beosztása volt a tábor konyhájával és élelmezésével kapcsolatban, és olyan sok kérelem jött az ő érdekében, még a svéd királytól is, hogy valószínűleg ezért engedték ki... Meg kellett ígémie és alá is írta, hogy nem mond el semmit a táborról — ennek ellenére azonnal kihallgatást kért a kormányzótól, és amit csak tudott, mindent elmesélt a mauthauseni táborról. Lakását kifosztva találta, és ettől kezdve bujkált, folyton változtatva lakóhelyét. Másnap, amikor feljött hozzám mesélni, bevittem a raktárszobánkba, és minthogy Pistáéval egyformák voltak a méretei, teljesen felruháztam, választhatott férjem ruháiból, amit akart. Tudom, Pista is ezt tette volna. Másnap aztán mindent összecsomagoltam neki, és elvittem egy megadott címre. Riadó volt, és Istvánnal harmonikáztunk az óvóhelyen. Különös érzés, amikor az ember belül sír és kívül nevet... de kezdek belejönni. Nem vagyok tragikumra hajló természet, és ez nagy szerencse, vagyis inkább adomány. A Szent István-kilenced végére értünk, és Witz plébános nagyon szépen beszélt a Várkápolnában. Pista temetésének évfordulóján Witz plébános cserkészekkel mondott nagyon megható szentmisét, ugyancsak a Várkápolnában. Mihály inassal és Csabai testőr őrmesterrel autón mentünk Szolnokra. Egy német katonával! (Sajnos erre még mindig szükség volt.) A város előtt meg kellett állni, mert bombázták a vasúti hidat. Miután átjutottunk, Urbán Gazsival megnéztük a 291-es hadikórházat. Urbánéknál ebédeltem Kengyelen, majd Kenderesre mentünk. Sétáltam a kertben, elmentem a kriptához, az apácákhoz. Augusztus 29-e nevezetes nap volt. Annak ellenére, hogy csak pár nappal azelőtt jött egy levél Hitlertől, amelyben követelte kötelezett277

ségeink betartását, és közölte, hogy semmiképpen sem tűrne el egy kormányváltozást — a kormányzó puccsszerűen, a németek előzetes tájékoztatása nélkül, menesztette a Sztójay-kormányt. A román kiugrás által beállt helyzet tette ezt lehetővé, és úgy látszott, a németek valahogyan fenn akarják tartani a látszatot a külföld előtt, hogy Magyar.. ország még jó szövetséges, s még nem akarnak apósom ellen nyíltan fellépni. Baky Lászlót és Endre Lászlót a kormányzó rendeletére már előbb sikerült félreállítani. Az új miniszterelnök, Lakatos Géza vezérezredes, kinevezte kormányát. Csatay Lajos vezérezredes megmaradt honvédelmi miniszternek, Hennyey Gusztáv vezérezredes lett a külügyminiszter, Rakovszky Iván a vallás- és közoktatásügyi, Vladár Gábor az igazságügyi, Markos Olivér a kereskedelemi, Gyulai Tibor az iparügyi, Bonczos Miklós a belügyminiszter. Mindannyian a kormányzó megbízható emberei — sajnos, kettőt kivéve: amit sejtettünk, hamarosan be is bizonyosodott, hogy tudniillik Reményi-Schneller Lajos pénzügyminiszter és Jurcsek Béla földművelésügyi miniszter volt Veesenmayer besúgója! Nagyon fontos ennek a kormánynak az összetétele, mert az ő feladatuk lesz egy átállás előkészítése... Szinte hihetetlen, hogy a németek mindebbe belementek, és elfogadták a kormány kinevezését. Miklóspapa kijelentése, hogy folytatjuk a Szovjet elleni háborút, úgy látszik, egyelőre megnyugtatta őket. Ilyen hajszálon múlnak az események. En csak azt tudtam, amit nekünk Miklóspapa mondott, hogy az ő eredeti elgondolása nem egészen ez volt. A listáján, többek között, Bakay Szilárd, Hardy Kálmán, Farkas Ferenc altábornagy szerepelt, és ezt egyszerűen, kész tényként akarta Veesenmayer tudomására hozni. Ők azonban kimaradtak a kormányból, és először nem értettem, mi volt ennek az oka. Nem akartam sokat kérdezősködni, és csak később tudtam meg, hogy Csatay honvédelmi miniszter volt az, aki — félve a német ellenállástól — ragaszkodott hozzá, hogy Veesenmayernek előzetesen bemutassák a listát! Ő maga úgy adta át neki, mint „ajánlatot", amit persze Veesenmayer nem fogadott el. A huzavona ReményiSchneller és Jurcsek bevonásával végződött. Volt még más követelése is Veesenmayernek, mint például Bárdossy és Ruszkay, de Miklóspapa minden más ajánlottat elutasított. Nehéz megítélni, hogy ha Csatay nem kontárkodik bele, mi lett volna a német reakció. Szerintem Csatay cselekedete azért helytelen, mert ha a kormányzó egyszerűen Veesenmayer tudomására akarta hozni az 278

általa összeállított kormányt, akkor ezen nem lett volna szabad változtatni és előzetesen kikérni Veesenmayer hozzájárulását, aki valószínű, hogy akkor is biztosan próbált volna másokat ajánlani; de egészen másképpen lehetett volna alkudni, ha kérdés helyett bejelentés történik — és a minisztereket védi a tény, hogy ez a kormányzó döntése, nem az övék! Veesenmayer természetesen azt akarta, hogy legyenek a kormányban olyanok, akik őt mindenről tájékoztatják — de a kormánynak erélyesen mindent meg kellett volna próbálnia, hogy ne legyenek a tagjai közt besúgók. A deportálások leállítása és a kormánycsere sikere igazolta: Miklóspapa döntése, hogy a helyén marad, talán mégis meghozza egy „kiugrás" lehetőségét — és akkor megérte az áldozatot. Mindenesetre szinte csodával határos a mostani kormány programja: a zsidóüldözés beszüntetése és a Gestapo működésének korlátozása. Minthogy nem bízott meg fenntartás nélkül a kormányban, Miklóspapa a további próbálkozásokat vagy előkészületeket nem hozhatta a kormány tudomására, ami feltétlenül hátrányosan érintette az ügy sikerét. Ezt a napot a hadikórházban, az önkéntes ápolónők vizsgáztatásával kezdtem. Apor Gizi néni Vállay Gyulával járt nálam, mialatt Veesenmayer birodalmi meghatalmazott kihallgatáson volt Miklóspapánál, és próbált ellenjavaslattal változtatni a kormány összetételén. Jólesett hallani, hogy ez csak részben sikerült neki. Alig tudtam elhinni, hogy a németek végeredményben elfogadták az új helyzetet. Ez határozottan Miklóspapa elhatározásának és kitartó szívósságának eredménye volt. A másnapi riadó idején nem mentünk az óvóhelyre, csak Eszláry István földszinti szobáiba, és ott Ambrózyval tárgyaltunk. Apor Gizi néni volt nálam, és utána Szombathelyi Ferencné, akivel hosszasan beszélgettünk. Este a szokásos bridzsezés közben izgalommal hallgattuk a rádiót — az a legújabb hír, hogy a németek megszállták Szlovákiát, és a szlovákok ellenállnak! Török Sándor jött szintén hírekkel, utána Lázár Karival hosszasan beszéltünk a várpalota védelmi lehetőségeiről. Este Andrássy Ilonánál vacsoráztam; vele és Szapáry Antival kellemes estét töltöttünk. A MANSZ Vasutas Szakosztályában átadtam ezer csecsemőkelengyét. Megnéztem a Vöröskereszt raktárát. Közben riadó is volt. Ma főzött először az új szakácsnőm, Bözsi, és jól kezdett. Nicky sógorral és Tost Gyuszival hallgattuk a rádiót és tanácskoztunk. Emlékmise volt Gyula sógor halálának második évfordulóján. Az ilyen napokon fájdalmas az emlékezés, és engem nagyon lehangolt. 279

Gödöllőn megnéztem a premontreieknél berendezett légókórházat egy bizottsággal, azért, hogy az internátust visszaadjuk. Gerinczy prépost is velünk volt, mindannyian együtt teáztunk. Pár napig Szapáry Antit a Várban bújtattuk. Sya és Józsi sógor megjött faluról, mert Józsi bevonul katonának! Orosz hadüzenet Bulgáriának. A háború folytatódik — lesz-e valaha béke? Magdamama, Nicky és én hosszasan minden este megbeszéljük Miklóspapával az eseményeket. Szeptember 7-én a kormányzó elnökletével koronatanácsot tartottak, melyen részt vett az egész kormány, a vezérkar főnöke s a katonai és kabinetiroda főnökei. Miklóspapa elbeszéléséből, valamint Vattay katonai iroda főnöknek a leírásából összefoglalom a lényeget: Először a kormányzó ismertette a kialakult helyzetet; Bakách-Bessenyey svájci közvetítései révén most már világos, hogy nem számíthatunk szövetséges megszállásra. A követelmény csakis a feltétel nélküli megadás, és nem velük, hanem a Szovjetunióval kell felvenni a kapcsolatot! Az oroszok áttörtek a Kárpátokon, és a németek nem képesek őket feltartóztatni. Ezért a kormányzó végleg elhatározta, hogy most már cselekedni kell, tettekre kell váltanunk fegyverszüneti szándékunkat. Lakatos miniszterelnök azonnal szót kért, bejelentette, hogy „ezt az ügyet a parlament elé kell vinni". Ebből vita keletkezett, de a kormányzó kijelentette, hogy a parlament már nem képviseli a nemzet akaratát, mert a képviselők egy része le van fogva, másik része bujkál, és a szabadlábon lévők meg vannak félemlítve tehát nem járul hozzá a miniszterelnök kéréséhez. Azzal fejezte be, hogy „én viselem a nemzet és a történelem előtt a felelősséget". Csatay honvédelmi miniszter javaslatára a németek tudomására hozták, hogy ha két napon belül nem küldenek négy hadosztályt és több páncélos egységet, Magyarország kénytelen lesz fegyverszünetet kérni. Ezt a kormányzó Hitlernek is megírta. Ezek a közlések mindig rossz érzést keltettek bennem. Miért kellett a szándékainkról a németeket informálni, amikor ők velünk sosem voltak őszinték? Természetesen sok részletről nekem nem volt tudomásom, és ezért lehet, hogy ez az érzés csak az én elfogultságomból eredt. Ekkor jelentette a finnországi magyar követség, hogy Mannerheimmel milyen kiválóan bánnak az oroszok, és nem szállták meg Finnországot. Ugyanakkor jelentések jöttek az orosz megszállók romániai rémtetteiről. Ezek a hírek természetesen általános félelmet keltettek az emberekben. 280

Annyira puskaporos volt a hangulat, hogy Istvánt a földszintre vittük aludni. Sokan részletesen írtak az elkövetkezendő eseményekről, tárgyalásokról, ezért csak azt szeretném hozzáfűzni, egy-két utólagos magyarázattal megvilágítva, amit én személyesen megtapasztaltam. Nem tudom, sikerül-e visszaadni azt a bizonytalan, kétségbeejtő légkört, amelyben éltünk, egy velünk szemben ellenséges világnézetű, kegyetlen hatalom által megszállt országban, ahol a felszabadulást egy hasonlóan kegyetlen, ellenséges világnézetű ország haderejétől kellett várnunk... ennél szörnyűbbet Hitchcock sem tudott volna kitalálni. Pedig ebbe bele kellett törődnünk. És minthogy az angolok balkáni partraszállása — amiben eddig mindannyian reménykedtünk — nem következett be, elhatározta a kormányzó, hogy Moszkvába küld egy delegációt. Ez volt részéről talán a legnehezebb áldozat hazája érdekében. Török Sándor megint eljött. Sok rossz hír kering. Szapáry Anti, sajnos, elment a Várból. Hiányozni fog. Szeptember 10-én, miközben Esterházy Bibi volt nálam, Miklóspapa összehívta megbízható tanácsadóit, akiknek a véleményét ki akarta kérni. A kormány részéről csak Lakatos, Hennyey és Csatay, valamint Vörös, a vezérkar főnöke volt jelen. A tanácskozás résztvevői: Vattay és Ambrózy, a katonai és a kabinetiroda vezetői, Bethlen István gróf (akit rejtekhelyéről titokban csempésztek be a Várba), Esterházy Móricz gróf, Károlyi Gyula gróf, Kánya Kálmán, Perényi Zsigmond báró, három tábornok, ezek között Náday István vezérezredes (aki később titkos küldetésben Olaszországba repült a szövetségesek hadiszállására), Teleki Béla gróf, az Erdélyi Párt elnöke. Miután Vörös János vezérkari főnök ismertette a katonai helyzetet, melynek a lényege az volt, hogy augusztus vége óta a Székelyföldön orosz csapatok nyomulnak előre, Miklóspapa közölte a háború azonnali befejezésének szükségességét. Bethlen István mindenben egyetértett a kormányzó elhatározásával, és kifejtette, hogy nincs értelme a további vérontásnak... a háborúból ki kell lépnünk. Eldöntötték, hogy a finn mintára be kell szüntetni a harcot, de nem szabad letenni a fegyvert stb. Az értekezleten mindenki azonos véleményen volt: a háborúból ki kell ugranunk, és világos, hogy csak a Szovjetunióhoz lehet és kell fordulnunk. A „titkos tanács" után felmerült a probléma, hogy Bethlen Istvánt hogyan csempésszük ki a várpalotából. Féltünk, hogy esetleg felismerik, ezért aztán valakinek az az ötlete támadt, hogy talán el kellene távolí281

tani jellegzetes bajuszát. A bajuszt leborotválták, de Bethlen így még gyanúsabban nézett ki, mert a bajusztalan leborotvált rész — napbarnított arcával ellentétben — vakítóan fehér volt. Ekkor eszembe jutott Pista kvarclámpája, amely még ott volt a fürdőszobánkban. A jelenlevők mind felkísérték István bácsit hozzám az emeletre, ahol letakartam az arcát, csak a bajusz helyét hagytam ki, és addig kvarcoltam — vigyázva, nehogy megégjen —, amíg a fehér folt teljesen el nem tűnt! Nagy siker volt, és Bethlen Istvánt egyenruhában, sapkával már nem lehetett felismerni; szerencsésen vissza is jutott vidéki rejtekhelyére. Zichy Ladomér gróf, akinek Szlovákiában, a magyar határ mellett volt birtoka, sógora, Teleki Béla gróf, az Erdélyi Párt elnökének ajánlatára lett kiszemelve arra, hogy a szlovák partizánokkal együttműködő Makarov szovjet ezredessel lépjen összeköttetésbe egy fegyverszüneti kérés továbbítására. Jelen voltam, amikor feljött a Várba a részletek megbeszélésére, és vállalta a feladatot. Másnap, 11-én el is indult Szlovákiába. Ugyanakkor egy másik lehetőség is adódott a szovjet kapcsolatok felvételére. Nicky sógorom közvetítésével Aczél Ede báró erdélyi földbirtokos felajánlotta, hogy kiutazik Moszkvába két kommunista kísérővel. Miklóspapa hozzájárulásával el is indultak. A szeptember 11-én a kormányzó dolgozószobájában megtartott rendkívüli minisztertanácsról megint Vattay „Visszaemlékezései"-t idézem, hogy érzékeltessem Miklóspapa helyzetét: „Előzetesen Ambrózy közölte velem, hogy a Lakatos-kormány nem vállalja a fegyverszünetet, és kérte lemondását. A kormányzó ezt tudomásul vette, de kérte a kormányt, maradjon, mert új kormányt alakítani már nincsen idő, hisz számolni kell a németek akadékoskodásával. Részemre ez nagy meglepetés volt. Nem értettem. Négy nappal előbb az egész koronatanács magáévá tette a döntést, senki sem emelt szót. Kérdésemre, mi lesz, Ambrózy azt válaszolta, hogy csak menjek a kormányzó dolgozószobájába, majd ott megtudjuk. Most, 21 év után került kezembe a szeptember 11-i minisztertanács hitelesnek látszó jegyzőkönyve. Áttanulmányoztam, azt a benyomást nyertem, hogy Bonczos, jobboldali érzelmű belügyminiszter (később kivált a kormányból) lendületes beszéddel magához ragadta a kezdeményezést, hogy nem lehet a felelősséget a kormányzó szándékáért és elhatározásáért vállalni... A felszólaló Bonczost azonnal támogatta Reményi-Schneller és Jurcsek, a két németbarát miniszter. Lassan, egymás után magukkal ragadták a rég ingadozó minisztereket, és végül Lakatos magáévá tette a miniszterek nézetét, csatlakozott elhatározásukhoz, hogy ez a kormány nem vállalja a felelősséget, és fel fogja ajánlani a lemondását.

Ma — 21 év után — sem értem meg ennek a kormánynak a magatartását. Mikor megalakult, mint legfontosabb és elsődleges feladatot, a fegyverszünetet vállalta, és mikor ennek megvalósítására került volna a sor, a kormány egyszerűen kijelenti, hogy ők pedig ezt nem vállalják. A miniszterek tudhatták, hogy milyen nehéz volt és milyen sok akadály tornyosult a kormány kinevezése elé. Ebben a kritikus helyzetben magára hagyták az államfőt, nem törődve, hogy mit fog tenni, de ők nem vállalják a felelősséget. Még a kormány katona tagjai is a többiekkel szavaztak." Bárczy István államtitkár feljegyzéseiből, aki ott hivatalos jegyzőkönyvvezető volt, szeretném ugyanezt röviden, hivatalos formában közölni: „Lakatos Géza min. elnök, megnyitván a rendkívüli minisztertanács ülését, előadja, hogy egy rendkívül nagy horderejű közlést kell tennie a kormány tagjai előtt. A kormányzó úr őfőméltósága, meghallgatván szeptember hó 7-én a kormány tagjait, a honvédvezérkar főnökét, majd folytatólagosan 12 titkos tanácsos véleményét, azon meggyőződésre jutott, hogy céltalan a magyar honvédség véráldozata a mai teljesen reménytelen harctéri körülmények és az orosz hadseregek túlnyomó számbeli fölénye és erőviszonyai mellett. Ma reggel magához kérette őt, a miniszterelnököt, és közölte vele azt, hogy tovább nem vár, és megmásíthatatlan végső elhatározása az, hogy már ma fegyverszüneti feltételek közlését kéri az ellenségtől. Őt, a miniszterelnököt arra kéri fel, hogy ezen megmásíthatatlan elhatározását közölje a kormány tagjaival. A kormányzó csak azt kérdezi a kormány tagjaitól, hogy kik vállalják ezen elhatározásáért a politikai felelősséget és kik nem. Akármilyen legyen is a miniszterek válasza, a kormányzó urat ez már nem fogja befolyásolni. A miniszterelnök ismételten hangoztatja, hogy a kormányzó úr őfőméltósága elhatározása végleges és megmásíthatatlan. — O maga, a miniszterelnök a saját elhatározását akkor fogja minisztertanácson elmondani, ha már a kormány valamennyi tagja nyilatkozott. Nem akarja ugyanis egyik miniszter urat sem befolyásolni véleményének elmondásában. Kéri tehát a miniszter urak hozzászólását a tekintetben, hogy kik vállalják és kik nem a politikai felelősséget a kormányzó úr ezen elhatározásáért."

282

283

* Aggteleky Béla altábornagy iratgyűjteményéből: Vattay Antal visszaemlékezései, 1944 15-ben készült feljegyzései alapján. ** Uo.

A jegyzőkönyv szerint egymás után felszólaltak a miniszterek, és ilyen bizonytalanságot tükröző kijelentések hangzottak el, mint: „megérti a kormányzót, de nehéz ezt vállalni", „ha a kormányzó ráparancsolná, vállalná, de... ", „ a németek szörnyű bosszút állnának" „még korai fegyverszünetet kérni", „nem vállalja, hogy már ma kiugo rjunk"... stb. Ehhez csatlakozott Lakatos is! Úgy tűnik, a huszonnegyedik óra nekik „korai" volt! Este a kormányzó dolgozószobájában összejött egy szűk csoport, Miklóspapa, Magdamama, Nicky, Bakay Szilárd altábornagy, az I. hadtest parancsnoka, a Budapest biztonságáért felelős parancsnok ; Lázár Károly altábornagy, a testőrség parancsnoka; Tost Gyula alezredes, szárnysegéd; Ambrózy Gyula, a kabinetiroda főnöke; Vattay Antal, a katonai iroda főnöke és én magam. Miklóspapa közölte velünk a minisztertanács eredményét, és a hangján érződött, mennyire megrendítette a kormány határozata. Nehéz volt elhinni, hogy az egész kormány cserbenhagyta. Mondta, hogy mennyi küzdelem után tudta végre kinevezni ezt a kormányt, és most már nincs idő egy újabb kormány-huzavonára a németekkel... Egyedül maradt, de szándékát végre akarja hajtani — ezért a kormány kikapcsolásával fog cselekedni. Bakay elmondta, hogy a Várhegyet csak akkor tudná eredményesen védeni egy német támadás ellen, ha erősítést kap. Ha sikerül egy hadosztálynyi erőt kapnia, a Vár és a város védelmét biztosítani tudja. A jelenlevők mindannyian vállaltak bármit, amire szükség lenne. Vattay visszaemlékezéseiben ezt a megjegyzést főzte ehhez a naphoz: „Milyen más lett volna a helyzet, milyen átütő, egységesebb lett volna minden előkészület, úgy politikai, mint katonai téren, ha a kormány teljes odaadással teljesítette volna feladatát. — A kormányzó 76 éves volt, de dacára ennek, vállalta a nehéz lépést, még a kormánnyal szemben is... Az akaraterő, a vitalitás már nem volt a régi, az öregség jelei mutatkoztak, de a magas életkor dacára, szívós akarattal, akadályokat leküzdve, ragaszkodott elhatározásához." Aggteleky Béla altábornagy a hetvenes években tárgyilagos, értékes, hosszú éveken át tartó oknyomozó munkát végzett, s ennek eredményét nekem megőrzésre megküldte. „Kerekasztal-eszmecserének" nevezte ezt a történelmi igazságkutatást, amiért — erősen romló látása

Gosztonyi Péter gyűjteményéből. 284

ellenére — sűrű levelezést folytatott elsősorban tábornokokkal: Veress Lajossal, Lengyel Bélával, Hennyey Gusztávval, Székely Lászlóval, ;Mészöly Elemérrel, továbbá Kéri Kálmánnal, Pogány Imrével, dr. Vigh Károllyal, dr. Gosztonyi Péterrel, Macartney Elemérrel és még számos személlyel. Hosszú, részletes tanulmánya kiváló, és az általam ismert eseményeket világosan és helyesen ítéli meg. Teljes mértékben egyetértek vele, és biztos vagyok benne, hogy az akkori események történész kutatóinak nagy szolgálatot tett. Helyes az a megállapítása, hogy a kormányzó azért nem beszélte meg a fegyverszünet részleteit még a megbízható miniszterekkel sem —, mert ösztönszerűen tudta, hogy tőlük nem kap támogatást, és ezért nem számíthat rájuk a fegyverszünet előkészítésében. Kutatásai során Aggteleky megállapítja, hogy: „A kormányzó volt valamennyi munkatársa között a legkülönb, közülük kimagaslott; szinte egyedül volt, aki helyesen ismerte fel a helyzetet, és aszerint akart cselekedni is. Harcolnia kellett azonban nemcsak a németek ellen, akik cselekvési szabadságát megbénították, hanem legfőbb munkatárpival is — mind kormányzati, mind katonai vonatkozásban egyaránt." Még ma is, annyi év után, sokan latolgatják, mi volt az oka, és ki volt a hibás abban, hogy nem sikerült a „kiugrás", mit kellett volna tenni a siker érdekében. Sajnos nem tartják szem előtt az igazi, végzetes bajt, hogy két malomkő között őrlődtünk, két fortélyos, hazug, gyilkos nagyhatalom között, és azt, hogy bármit is teszünk, a végeredmény ugyanaz lett volna. Teheránban döntöttek a sorsunkról, pedig csakis ott lehetett volna rajtunk segíteni. Este riadó volt, az oroszok bombáztak, nyomukban tüzek égtek. Nem mentem a Sziklakórbázba, mert kevés sebesültet jelentettek. Az óvóhelyen bridzseztünk a családdal. Másnap megint körülöttünk bombáztak az oroszok. A mi óvóhelyünkre két sérültet hoztak. Elsősegélynyújtás után bementem a Sziklakórházba. Aránylag kevés sérült volt, de így is éjjel egy órára jutottam haza. Az ezt követő héten súlyos bombázásokat élt át az ország. Mindennap mentem a Jurányi utcai kórházba és utána a Sziklakórházba. Kállay Helén fia, Miklós bevonult katonának Egerbe. Este, az óvóhelyen Vattay és Ambrózy is csatlakozott a bridzspartihoz, ami jó időtöltés volt — ott is tudtunk híreket hallgatni.

* Aggteleky Béla altábornagy iratgyűjteményéből: Vattay Antal visszaemlékezései, 1944-45-ben készült feljegyzései alapján. (A szerző tulajdonában.) 285

Vasárnap reggel tízkor szentmisére induláskor volt riadó; tizenegy hullámban bombázták az amerikai gépek Pestet. 1/2 2-ig maradtunk az óvóhelyen, és onnan azonnal a Sziklakórházba siettem, ahol be kellett mosakodni műtétre; hat órára végeztünk. Este megint volt riadó, s a pincében bridzseztünk Vattayval és Ambrózyval. 18-án jött vissza Szlovákiából Zichy Ladomér, ahol eredményesen tárgyalt az orosz Makarov ezredessel. Azt az üzenetet hozta, hogy egy komoly, meghatalmazott kiküldöttet Makarov haladéktalanul el tudna juttatni repülőn Moszkvába. A fegyverszünet megkötésének esetére Makarov szerint Sztálin megbízásából - írásban adott Magyarországra nézve igen előnyös, enyhe feltételeket. Vattay „Visszaemlékezései"ben leírta e levélnek lényegét: „Makarov röviden leszögezte az általános helyzetet, és megállapította, hogy a Szövetséges Nemzetek győzelme biztosítva van, és ezáltal Németország és így Magyarország legyőzése elkerülhetetlen. Felszólította a kormányzót, hogy minél előbb küldjön megfelelő delegációt az orosz kormányhoz, mely a két ország közötti viszonyokat rendezi. Kijelenti, hogy a levelet Sztálin marsall utasítására írja. A bizottság átjutását és Moszkvába utazását minden eszközzel elősegíti. A delegáció összeállítása Magyarország magánügye, és ők egyedül ahhoz ragaszkodnak, hogy azok a kormányzó teljes bizalmát bírják. A bizottság teljes diplomáciai szabadságot élvez, szabad mozgást, szabadon közlekedhetik. Chiffre-kulcsot és rádiót használhat. Rádiószakembert hozhat magával. A bizottság megérkezése után úgy ők, mint az angolok és az USA is a bombázást beszüntetik. Magyarország teljes függetlenségét és szabadságát biztosítják, az ország belügyeibe nem avatkoznak be. A hadsereg, rendőrség és csendőrség megmarad, senkit sem fognak lefegyverezni. Ahol németek nincsenek, és a magyarok nem kooperálnak a németekkel, a mostani közigazgatás változatlanul megmarad, úgy katonai, mint polgári vonalon. A kormányformát a magyarok maguk választják meg. Ok ilyen irányban semmiféle nyomást nem fognak gyakorolni az országra, még földalatti formában sem: Erdély előtt a román hadsereg meg fog állni, és csak az orosz hadsereg vonul előre. Erdély hovatartozandóságáról népszavazás fog dönteni. Sztálin marsall ezt az álláspontot fogja képviselni a békekonferencián. Közép-Európában az oroszok semmit sem akarnak, ez a teheráni határozat. Moszkvában a magyar delegáció az angol, az USA és a szovjet exponensekkel tárgyal, a tárgyalásokat, illetve a határozatokat hárman, együttesen fogják hozni. Aláírás: Makarov orosz őrnagy." 286

Vattay még hozzáfűzi, hogy „a levél komolyságában nem kételkedtünk, és ezért Kudar csendői ezredes parancsot kapott, hogy az út járhatóságáról győződjön meg". Pár nappal később Aczél Ede hasonló feltételekkel jött vissza Moszkvából! Ezek a váratlan előnyös lehetőségek Miklóspapát azonnali akcióra késztették, és megkezdődött a Moszkvába küldendő delegáció összeállítása. Mindemellett Miklóspapa még egyszer megpróbált a következő napokban a nyugati szövetségesekkel összeköttetést keresni, mondván, „a mi problémáinkat csak az angolszászokkal közösen tudjuk megoldani". Este volt egy rövid riadó, de Nickyvel nem mentünk le az óvóhelyre, hanem Tost Gyuszi lakásán beszélgettünk Charles Howie ezredessel, ami nagyon élvezetes volt, mert határozottan rokonszenves ember. Charles Telfer Howie ezredes az angol hadseregben szolgáló, délafrikai születésű tiszt volt, aki német hadifogságba esett, és egy sziléziai fogolytáborból 1943 végén szökött Magyarországra. Több ilyen hadifogoly próbált Magyarországon át délre menekülni; lengyelek, angolok, amerikaiak stb., akiket a magyar hatóságok először internáltak, aztán szabadon mozoghattak, sőt munkára is kaptak engedélyt. Szent-Iványi Sándor unitárius püspökhelyettes, aki angol és amerikai megbízásból foglalkozott az angolszász hadifoglyokkal és menekültekkel, kijárta, hogy Howie ezredest azonnal szabadon engedjék, és maga látta vendégül. Összehozta Szombathelyi Ferenc vezérkari főnökkel, aki viszont összeismertette Nicky sógorommal és Bethlen Istvánnal. Kállayval is összejött, és a kormányzónál is volt kihallgatáson. Ő maga kidolgozott egy tervet Magyarország légi úton történő angol megszállásáról, és kapott egy rádióadót. Így jött létre a Kállay miniszterelnök által kieszközölt angol repülőmisszió kiküldése, ami azonban sokáig elhúzódott, és a német megszállással kútba esett. Howie közvetlen kapcsolatban állt a lengyel Sapieha herceggel, aki már két éve a lengyel Bór tábornok képviselője volt Magyarországon. A német megszálláskor sikerült Howie ezredest elbújtatni; rádiókészülékét is biztonságba helyezték, és ezután különböző helyeken bujkált, ami persze nem volt veszélytelen. Én akkor nem tudtam erről sok részletet, mert ezzel Nicky sógorom foglalkozott. Szent-Iványi püspökhelyettes Istennel Hitler ellen című könyvében ezt írja: •

Uo. 287

„Közbenjárásomra a kormányzó és Kállay Miklós miniszterelnök arra utasították a Honvédelmi Minisztérium hadifogoly-osztályának főnökét, Utassy Loránd ezredest, hogy személyesen vezessen vizsgálatot Komáromban. Valószínőleg ez volt a legfurcsább ellenőrzés, amely a háború alatt bárhol is előfordult. Utassy ugyanis kérésemre magával vitte az útra Howie angol ezredest, aki szintén hadifogoly volt. Tehát a magyar katonai hatóságok engedélyével egy brit ezredes is ellenőrizhette az orosz hadifoglyok elhelyezését! Alig hiszem, hogy az oroszok az angol—szovjet szövetség legmeghittebb időszakában megengedték volna egy angol ezredesnek, hogy az oroszországi hadifogolytáborokat megszemlélje.” Ezen a szeptember 20-án Charles T. Howie ezredest becsempészték a várpalotába, Tost Gyula szárnysegéd lakosztályába. Amint említettem, miközben az oroszországi küldöttség utazása készülőben volt, Miklóspapa még egy kísérletet akart tenni az angolokkal való kapcsolat felvételére, és újból fel akarta ajánlani, hogy ha angol csapatok jönnének Magyarországra — akár a földön, akár a levegőben —, mi segítenénk őket, és csatlakoznánk hozzájuk. Ezzel a küldetéssel bízta meg Náday István vezérezredest és Howie ezredest, akiket repülőn szándékozott kiküldeni a szövetségesek casertai főhadiszállására. Nehéz ügy volt, mert a repülőterek mind német kézen voltak, de Tost Gyula talált egy megbízható repülőtisztet Majoros személyében, akinek sikerült a lehetetlennek látszó feladat: egy — már rég használatban nem lévő — repülőgépet találni, egy Pest melletti használaton kívüli repülőtérre áttenni és feltankolni. Amikor mindezzel megvoltak, akkor hozták Howie ezredest a Várba, utolsó megbeszélésre. Tost szárnysegéd mindezen előkészületekben részt vett, és Howie az ő lakásán rejtőzködött, amely az én lakosztályommal egy emeleten volt. Minthogy még a személyzetnek sem volt szabad tudomást szereznie ottlétéről, ajánlkoztam, hogy gondoskodom ellátásáról. Ez abból állt, hogy amikor én — rendszerint egyedül — ebédeltem vagy vacsoráztam, Gyuri inas behozta az ételt, és miután letette elém az asztalra, kiment. Nekem volt egy nagyon célszerű szép mahagóni ételhordóm, amelybe két-három tányért lehetett egymás fölé betenni, és ez dísztárgyként ott volt az ebédlőben. Ebbe tettem bele az ebédem legnagyobb részét, és amikor már leszedték a terítéket, és mindenki visszavonult, fogtam és átvittem Tost lakosztályára. Gyanítom, Gyuri inasnak feltűnhetett, hogy két napig milyen nagy étvágyam volt — de senki sem tette szóvá. Howie ezredes két napig lakott Tost Gyula lakásán. A második napon légiriadó volt. Természetesen mindenki lement az óvóhelyre,

de Howie-nak ott kellett maradnia rejtekhelyén. Mielőtt lementem az óvóhelyre, gondoltam, benézek Tost lakosztályába, mert nem lehet kellemes érzés, hogy a saját hadseregének bombázói röpködnek a feje felett... Amikor Tost lakásához értem, hallottam, hogy Howie ezredes a fürdőszobában énekel! Ez aztán az igazi angol hidegvér — gondoltam —, nincs szüksége együtt érző szavakra. Hosszú műtétsorozat után már otthon ért a riadó, eközben azonban tudtam pihenni. Mikor átvittem az ebédet Tost lakására, vele és Howie ezredessel megbeszéltük a helyzetet. Most tudtuk meg, hogy Józsi sógor 15-én Kolozsvárott megsebesült, autón hozták Budapestre. Syának telefonáltam — persze nagy volt az izgalom, mert nem tudtuk, mennyire komoly a sérülése. Másnap megérkezett Sya vidékről, és magammal vittem a Sziklakórházba, mert oda vártam a hírt, hogy Józsit mikor és hová hozzák. Amint megjött a hír, Syával a 11-es kórházba mentünk, ahol Józsit aránylag jó állapotban találtuk, bombaszilánkok által okozott három sérülése ellenére. A nyakán volt egy seb, éppen az ütőér felett, s a térde és a karja át volt lőve. Sokat mesélt. — Fő, hogy itt van! Náday István vezérezredes és Charles Howie angol ezredes szeptember 22-én indult útnak a Nápoly melletti Casertában lévő angol főhadiszállásra. Amikor Nickyvel elbúcsúztunk Howie-tól, adtam neki egy kis szentelt Kaszap-érmet, hogy segítse veszélyes útján. Tost szárnysegéd vitte őket a titkos repülőtérre, és megtudtuk, Majoros felesége is velük ment, akinek csak tíz perccel előbb mondták meg, hogy valahová utazik a férjével. Szerencsésen megérkeztek Casertába — Nádaynál csak egy, a kormányzó keze írásával papírra vetett jegyzet volt. Sajnos ez a misszió teljes kudarccal végződött — először csak az az üzenet érkezett, hogy szerencsésen megérkeztek, és azután sokáig semmi. A következő üzenetet nem lehetett megfejteni. Állítólag a rejtjelkulcs elveszett — vagy itthon maradt? Utólag tudtuk meg, bizalmatlanul fogadták kiküldetésüket, kifogásolták, hogy Nádaynak nem volt személyére szóló megbízólevele — és minket közben már úgyis a Szovjetunióhoz irányítottak. Nádayt és Howie-t elkülönítették, úgy, hogy nem tudtak érintkezni. Nem tudom, mit tehettek volna a szövetségesek, hogy megakadályozzák Magyarország szovjet megszállását, de megbocsáthatatlan, hogy nem vették komolyan ajánlatainkat, és beleegyezésükkel történt az az ötvenéves emberi, anyagi és erkölcsi pusztítás, amit a kommunizmus nálunk és szomszédainknál okozott.

288

289

Jólesett, hogy a háború után, Dél-Afrikából, több levelet kaptunk Howie-tól, amelyben elmondja, mennyire aggódott, hogy Miklóspapát esetleg háborús bűnösnek tekinthetnék, és kész volt ez esetben a védelmére nyilatkozatokat küldeni. Nekem megköszönte a whiskyt, a süteményt, amivel a Várban elláttam és az érmet — amit ő „talisman"nak nevez, és még mindig a tárcájában hord! Minden levelében kérdezte, hogyan segíthetne nekünk, élelmiszercsomagokat is akart küldeni. Nickyről és Tost Gyusziról nagy elismeréssel írt, és fájlalta, hogy Gyuszi nem repült ki velük akkor Olaszországba, ami — úgy látszik — szóba került. Egészen a haláláig leveleztem vele, azután a menyével, aki apósa visszaemlékezéseinek kiadását tervezte. Miután Howie-ék elmentek, Syának vittem ebédet a kórházba, ahol Józsi elolvasta nekünk a fronton írt naplóját. Este megint a már megszokott légiveszélyt jelentették be. Sok a légitámadás, főleg katonai célpontok ellen. A visszavonuló német csapatok fosztogatása felháborodást kelt — ugyanakkor a szovjet csapatok brutális viselkedéséről, erőszakoskodásáról jönnek hírek, olyan területekről, ahol az oroszok elfoglaltak egy helységet, de nem tudták tartani, és a mieink visszafoglalták. Ezt természetesen alaposan felhasználta a német és nyilaskeresztes sajtó. Közben Miklóspapa igyekezett összeállítani a moszkvai delegációt. Faragho Gábor altábornagy, a csendőrség felügyelője, aki előzőleg magyar katonai attasé volt Moszkvában, vezette a delegációt, a tagok pedig: Szent-Iványi Domokos miniszteri tanácsos, Nicky „kiugrási irodájának" vezetője és Teleki Géza gróf egyetemi tanár, Teleki Pál miniszterelnök fia. Zichy Ladomér gróf megint eljött, és újból kiküldték Szlovákiába, hogy közölje a delegáció érkezését és megbizonyosodjon arról, hogy az ajánlat még fennáll. Aczél Ede és barátai sok viszontagság után visszatértek Moszkvából, és amint már említettem, ugyanolyan előnyös feltételekről beszéltek, mint Zichy Ladomér, biztosítva többek között, hogy a Szovjetunió nem akar kommunista rendszert létesíteni Magyarországon... Megindult hozzánk a menekültáradat keletről. A bombatámadások után Budapesten időnként majdnem teljesen leállt a forgalom — már hiány mutatkozott élelmiszerekben. Török Sándor járt nálam sok hírrel, utána Apor Gizi néni jött megbeszélésre. Este apósoméknál volt a megszokott bridzsparti és a külföldi hírek meghallgatása. Miklóspapa vitéz Bakay Szilárd altábornagy,

budapesti hadtestparancsnokot dicsérte, aki úgy látszik tényleg a legmegfelelőbb személy erre a helyre. Ekkor Miklóspapa megfogalmazta a levelet, amelyet Sztálinnak fog a delegációval elküldeni. Angolul írta, és nekünk felolvasta: Tábornagy! Végső veszélyben forgó népem nevében és érdekében fordulok Önhöz. A magyar nép nevében, amelyet ennek a háborúnak a kitöréséért semmiféle felelősség nem terhel. Ezer éven át, de különösen az utolsó évtizedben népünk sorsát a szomszédos kolosszus befolyásolta. Ennek a befolyásnak a hatása alatt sodródtunk bele ebbe a Szovjetunióval folytatott szerencsétlen háborúba is. Nyomatékosan kell hangsúlyoznom, azt a körülményt, hogy szegény hazámat valósággal elárasztotta a németek „ötödik hadoszlopa". Ez a nagyszabású behatolás ugyanakkor kezdődött, amikor német csapatok vonultak be Romániába és Bulgáriába is, amelyek eredményeképpen minden magyarországi megmozdulást, minden lépést közvetlen közelről figyeltek, s a legfontosabb hírek és jelentések soha nem jutottak el hozzám. Most szereztem tudomást arról, hogy a Kassát és Munkácsot ért légitámadás után Molotov külügyminiszter — a magyar követtel folytatott megbeszélés során — kifejezésre juttatta a Szovjetuniónak Magyarország iránt táplált békés törekvéseit. Ha ez megfelel a valóságnak, tragikus, mert nem ért el hozzám idejében. Az igazság kedvéért tájékoztatni szeretném Önt arról, hogy mi soha senkitől nem akartunk még egy talpalatnyi területet sem elvenni, ha jog szerint nem illetett meg bennünket. Éppen ellenkezőleg, a románok foglalták el orosz szövetségesüktől Besszarábiát az első világháború után, a második világháború alatt pedig német segítséggel Oroszország déli részének jelentős részét igyekeztek megszerezni. Ezenkívül, amikor 1940-ben véget kívántunk vetni az erdélyi magyarsággal való kegyetlen bánásmódnak, ismét a románok voltak azok, akik Németország segítségéért folyamodtak, kérve Hitlert, hogy tegye lehetővé számukra a bécsi döntéssel e terület legalább egy részének megtartását. Amikor delegátusaimat teljhatalommal felruházva elküldöm a fegyverszüneti tárgyalásokra, kérem Önt, hogy kímélje meg ezt a szerencsétlen országot, amelynek megvannak a maga történeti érdemei, s amelynek a népe az orosz néppel oly sok közös vonást mutat fel. Szíveskedjék hatalmas befolyását érvényesíteni szövetségeseinél, hogy népünk érdekeivel és becsületével összeegyeztethető feltételeket

290

291

szabjanak, mert ez a nép valóban békés életet és biztonságos jövőt érdemel. Megragadom az alkalmat, hogy Ön iránt, Sztálin tábornagy, legmagasabb nagyrabecsülésemet fejezzem ki. Őszinte híve Horthy s. k. P. S. minthogy csapataink még a határokon tartózkodnak, s erős német egységek tartanak bennünket megszállva, arra kérem, hogy levelemet bizalmasan kezelje mindaddig, amíg a helyzeten felül nem tudunk kerekedni." Nehéz leírni e felejthetetlen, valóban drámai pillanatot, mert bár nem mondta és nem mutatta, érezni lehetett, hogy milyen nehezére esett ezt a levelet megírnia. Miközben felolvasta nekünk — hozzászólásunkat kérve —, engem kimondhatatlan szomorúság fogott el. Ebben a pillanatban valahogy benne volt minden fájdalom és kétségbeesés, ami ránk szakadt. Pedig még akkor nem is tudtam, hogy a Makarov által — Sztálin állítólagos jóváhagyásával — megüzent előnyös feltételek... — mindez csak csalétek volt. A szovjet kormány később ezeket érvénytelennek nyilvánította. Nickyvel írógépen lemásoltuk a Sztálin-levelet, és mire mindennel elkészültünk, éjjel lett. Cziráky Miki gyászmiséje volt a Belvárosi templomban; hősi halált halt a fronton, itt az országban — mert az orosz csapatok már határainkon belül voltak! Több látogató járt nálam, és amint elmentek, Józsihoz és Syához mentem a kórházba. Ott találtam a szerencsétlenül járt, amputált Bánffy Istvánt. Nálunk izgatott és feszült a hangulat: ma útra kel Szlovákián át Moszkvába Faragho Gábor, Szent-Iványi Domokos és Teleki Géza vadásztársaságnak álcázva —, a kabinetiroda által útlevelekkel ellátva, és Miklóspapa saját kezűleg, írott, angol nyelvű levelével. A németek által megszállt Magyarországon keresztül külön mentek, majd gyalog, egy folyón át, illegálisan keltek át a szlovák határon, és oda, partizánterületre jött értük Sztálin repülőgépe. Rendkívül fontos, viszontagságos, kockázatos utazás. Megbízatásuk az volt, hogy a delegáció a Makarov-levélre hivatkozzon, a királyi Várral, rövidhullámú adóval a rejtjeles összeköttetést biztosítsa, és a tárgyalások megkezdésétől a repülőtámadások leállíttassanak. Hennyey Gusztáv: Magyarország sorsa Kelet és Nyugat között. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1992. 269-270. o. 292

Erre az alkalomra külön rejtjelkulcs készült, amiből csak két számjelkönyv-példány volt —, egyiket a delegáció vitte magával, a másik itt maradt nálunk a Várban. A rejtjelkulcsos „fekete könyv" kezelését hárman végeztük, Tost Gyula alezredes, szárnysegéd, Nicky sógorom és én. Biztonsági szempontból mást nem akartunk beavatni. A várpalotában, egy emelettel Tost lakosztálya felett volt a Belügyminisztériumnak egy rövidhullámú adó-vevő állomása, amely 1939 óta működött mint a kormányzó összeköttetése — ha távol volt — a budai Várral, és jelenleg, mint főhadsegédnek, volt összeköttetése a csapatokkal. Négy belügyminisztériumi rendőr távírász — Muráti Hermann, Fekete Lajos, Osgyáni László és Hegedős János — teljesített állandó szolgálatot. A rádióállomás összekötője a kormányzóval Tost Gyula repülő alezredes, szárnysegéd volt. Szeptember közepén beszélt a távírászokkal, hogy — a legteljesebb titoktartás mellett — meg tudnák-e oldani a Vár és Moszkva közötti titkos összeköttetést. A rendőr távírászok a Belügyminisztérium tudta nélkül vállalták a feladatot. Este megint megbeszélést tartottunk Miklóspapáéknál; Vattay, Ambrózy és Lázár is ott volt, közben hallgattuk a híreket. Budapest főpolgármestere és polgármestere (Farkas és Keledy) hozott a vöröskeresztes gyűjtésemre 50 000 pengőt. Aztán a pápai nuncius helyettese, Uditore Monsignore Verolino látogatott meg, és a kedves Vállay Gyula jött kérdésekkel. Este megint összeült a „családi tanács", valamint Vattay, Ambrózy és Lázár. Kállay Helén elhatározta, hogy beköltözik férjéhez a török követségre. Október elsején búcsúztattuk; sajnáltuk, hogy elmegy, és nem sejtettük, hogy nem látjuk többé viszont. Miután minket a németek elhurcoltak, Kállay kénytelen volt német követelés és ultimátum miatt novemberben elhagyni a török követséget, amikor aztán megkezdődött kálváriája. A Margit körúti fogházba, Sopronkőhidára és végül a mauthauseni koncentrációs táborba vitték. Őt is — mint Nicky sógoromat — különzárkában tartották. Helén a török követségen maradt, ahol 1945 februárjában, a követség óvóhelye előtt robbanó német gránát okozta halálát. Mindennap bejártam a Jurányi utcába műtétre, meg a Sziklakórházba kötözni, és a felelősségteljes önkéntes ápolónői vizsgáztatások is folytatódtak. A Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége vasutas szakosztályának első munkadélutánján vettem részt. A várpalotában persze aggódva vártuk a híreket Moszkvából — közben Miklóspapa próbálta a rendelkezésére álló — sajnos, úgy látszik, igen kevés — katonai erőt mozgósítani. Világos, hogy ez fontos volt a 293

fegyverszüneti kísérlet sikeréhez. Az a tény, hogy a kormányt és a vezérkar főnökét ki kellett hagyni a fegyverszüneti tárgyalásokból, természetesen hátráltatta sikeres végrehajtását. Milyen nagy akadályt jelentett mindvégig a szigorú titoktartás szükségessége! Sok esetben olyanokat sem lehetett tájékoztatni, akiknek a segítségére pedig nagy szükség lett volna. Október 5-én jött az első távirat (1) Moszkvából. Ezt a számozást és a körülményeket hadd magyarázzam meg. A Budapest és Moszkva között 1944. október 5-étől 16-áig leadott táviratok magyar szövege, sajnos, nem áll rendelkezésemre, de Aylmer Macartney németül közzétette ezek megbízható, hivatalos szövegét. Ezeket fordítottam vissza magyarra. A szövegezés talán nem tökéletes, de ahogy én ezekre emlékszem, feltétlenül megbízható. A Moszkvából jött táviratok arab számjellel (1., 2.) — az általunk küldött táviratok római számjellel (I., II.) vannak jelölve. Nagy megkönnyebbüléssel értesültünk arról, hogy a delegáció rendben megérkezett Moszkvába. Csodálkoztunk, hogy egy 43-as fekete cipőt kérnek Faragho részére! Gondoltuk, fontos lehet... Bakay Szilárd altábornagyot augusztusban nevezte ki a kormányzó a budapesti első hadtest parancsnokává. Ez a kiváló, kormányzóhű, náciellenes katona a legnagyobb nehézségek ellenére, a kevés rendelkezésére álló erővel, megszervezte Budapest katonai biztosítását, rendületlenül látogatta az ottani csapatokat, és a kormányzóval egyetértésben feltétlen híve volt a háborúból való kiválásnak. Október 6-a ködös hajnalán, amikor Bakay visszatért szállására, gépkocsitorlódást színlelve kirángatták az autójából, és elrabolták. Ez a merénylet minden tekintetben szörnyű csapás volt; érezhettük, hogy mennyire ki vagyunk szolgáltatva a megszálló csapatok rémuralmának. Utólag tudtuk meg, hogy Bakayt a mauthauseni koncentrációs táborba vitték, ahonnét csak 1945-ben jutott haza. Visszavonult vidékre, és minden tanács ellenére sem volt hajlandó elhagyni Magyarországot. Az oroszok letartóztatták, majd Oroszországban halálra ítélték — 1947-ben Sopronban a szovjetek agyonlőtték! Megbocsáthatatlan. . . Azonnal kellett egy megfelelő parancsnokot találni, és Miklóspapa gyorsan talált is egyet, Aggteleky Béla altábornagy személyében — aki remélhetőleg tud a saját biztonságára vigyázni. * C. A. Macartney: Ungarns Weg aus dem zweiten Weltkrieg. Vierteljahrshefte für Zeitgeschichte, 1966 (14). 88-98. o. 294

Elvittem a Vöröskeresztbe gyűjtésem eredményét, 160 300 pengőt, és Simon Elemér elnökkel hosszasan beszéltem. Újabb távirat (2) jött Moszkvából, amelyben sürgősen írásbeli teljhatalmú megbízást kértek, fegyverszüneti és egyéb megállapodás aláírására, ami nélkül az oroszok nem állnak velük szóba. A táviratban Faragho meg is nevezi Nemes őrnagyot, akit Zichy Ladomér gróf révén ki lehetne küldeni, és ő vihetné magával az írásbeli meghatalmazást. Nehezen lehetett megfejteni a kódolt táviratokat, ezért kértük 7-én a mi első (1) táviratunkban, a két első távirat megismétlését. Ezt teljesítették is (3), és újabb táviratban (4) közölték, hogy „a levél át lett adva Sztálinnak, de minthogy nincs benne megemlítve, hogy kinek van teljhatalmú megbízatása aláírásra, ezért kérik ezt pótolni. Hangulat nem rossz, gyors megállapodást akarnak velünk... főleg a katonai együttműködés érdekli őket." A következő táviratban (5) főleg azt közölték, hogy a delegáció mit adott az oroszok tudtára, többek között, hogy „a kormányzó a Makarov által tett ígéretek tudomásulvétele után írta levelét Sztálinnak. Makarov ígéreteit felvétették protokollba. Mióta otthon az új kormány van hivatalban, nagyobb mozgásszabadságunk lehetővé tette a kapcsolat felvételét... stb." Természetesen Miklóspapa válasza az volt (11), hogy „elhatározás és levélben adott meghatalmazás változatlan". Erre hivatkozva kérte a pontos feltételek közlését, mert „anélkül nem adhat aláírásra meghatalmazást". Ahányszor nálunk elkezdett a titkos rádióadó működni, német repülők jelentek meg a várpalota felett! Bizonyára a rejtjelkulcsot próbálták megfejteni. Tost Gyuszi azt állította, hogy ez nem fog nekik sikerülni és igaza volt. Vasárnap délután ájtatosságot tartottak a Várkápolnában: Magyarország Nagyasszonyának felajánlották ismét az országot. — „Ó, könyörülj rajtunk!" — mert más már úgysem tud rajtunk segíteni... Október 9. Sok volt a munka a rejtjeles táviratok megfejtésével és elküldésével. Délután tudtam egy kicsit sétálni a kertben. Miklós Béla vezérezredes, az 1. hadsereg parancsnoka jött kihallgatásra Miklóspapához. Elhatározták, hogy a kormányzó egész családjával elutazik Husztra az 1. hadsereghez. Magdamamának és nekem azt mondta Miklóspapa, hogy északra megyünk, és erre készüljünk fel. El is kezdtünk csomagolni, és tanácskoztunk, mit is kellene magunkkal vinni. Körülbelül három nap múlva közölte velünk Miklóspapa, hogy le lett fújva az utazás, mert Vörös János, a vezérkar főnöke biztonsági okok miatt túl kockázatosnak tartotta. Este, a vacsora utáni bridzset követően, megint folytattuk a táviratok rejtjelezését.

Leadtuk a következő táviratot (N), amely a 2. táviratra volt válasz: „Fegyverszünet megkötése kívánatos. Aláírásra meghatalmazás. megadva. Készség megvan kívánt együttműködésre. Nemes őrnagy írott meghatalmazással Kőrösmezőn át utazik. Ladomér vonal felügyelet alatt van. Aláírás előtt sürgősen kérem feltételek közlését." A legújabb (6) távirat szerint, amelyet október 9-én reggel 3-kor adtak fel: „Molotov külügyminiszter átadta az éjjel az »előzetes« fegyverszüneti feltételeket a magyar delegációnak, amelyek alapján — ha Magyarország elfogadja — a bizottság Moszkvában összeül, és megtárgyalja a fegyverszünet feltételeit. Ha nem fogadja el, akkor nem állnak velünk tovább szóba. A feltételek azonosak, mint Romániával. Makarov őrnagy és tevékenysége nincs elismerve. Az orosz kormány sürgős választ kér. Az előzetes feltételek így szólnak: »cseh, szlovák és román területeket ki kell üríteni, amelyek az 1937-es határokon túl lettek elfoglalva. Minden csapatot és alkalmazottakat ki kell vonni. Ezt azonnal el kell kezdeni, és 10 napon belül be kell fejezni. A kezdeti dátum a magyar kormány által ennek a jegyzéknek vétele. Ennek felülvizsgálására a három kormány kiküld Magyarországra egy orosz felügyelet alatt álló szövetséges bizottságot. A magyar államnak meg kell szüntetnié minden összeköttetést a németekkel, és azonnal hadat kell üzennie Németországnak. Ehhez az orosz kormány kész Magyarországnak saját csapataival segítségére lenni.«" A továbbiakban nagyon fontos itt megfigyelni a „hadat kell üzennie" kitételt, mert az oroszok nem követelték a németek megtámadását csak hadüzenetet és minden összeköttetés megszüntetését, és ehhez segítségüket ajánlották fel. „Faragho, úgy látszik, mindent megpróbált, hogy a Makarov-ígéreteknek hitelt adjanak, de egy hosszú, háromórás vitának az volt a lényege, hogy a nyugati szövetségeseknek egyszerűen nincs tudomásuk a Makarov-féle ígéretekről. Faragho hiába erősködött, hogy ezek írásban lettek átadva a kormányzónak, és ennek alapján lett a delegáció kiküldve amelynek útját repülőn Makarov intézte, tehát világos, hogy fel lett hatalmazva. A végső válasz az volt, hogy az egyetlen alap, amit elismernek, az a feltétel nélküli megadás, .és kérik, hogy értesítse a kormányzót, hogy a szovjet kormány semmisnek tekinti a Makarov-ígéreteket." Kiábrándulást, sőt, mondhatnám, mély megrázkódtatást okozott e távirat vétele, főleg a Makarov-ígéretek visszavonása!

* C. A. Macartney: October Fifteenth. Edinburgh University Press 1957. 377-378. o. 296

Október 10. Ettől kezdve Miklóspapa nem engedte, hogy Nicky és én kimenjünk a Várból, nehogy a németek elfogjanak. Ezentúl tehát nem mehettem kórházi munkára. Igy volt időm reggel felkészülni arra az esetre, ha netán menekülni kellene. Becsomagoltam egy régimódi orvosi táskát István részére mindenféle vitaminnal stb. Csináltam egy övet, amelybe a ruhám alatt elrejthetem néhány ékszeremet. Ennek köszönhettem, hogy a háború utánig megmaradtak tulajdonomban. Most volt időm a táviratokat rejtjelezni. Amikor Nicky dolgozott az irodájában, és Tost szárnysegédi szolgálatban volt, én ráértem egyedül dolgozni a kapott és küldendő táviratok rejtjelezésén. Ezen a napon a következő távirat (Z érkezett: „IV. sürgönyt megkaptuk, ennek megfelelő lépéseket megtettük, külügyminiszterrel a Makarov-levél pontjait szóbelileg és jegyzetben közöltük, kérve, hogy a szövetségeseknek is tudtára adják. Úgy látszik, csak katonai együttműködésről lehet tárgyalni. Budapest megmentésére Vác és Párkánynál való áttörést fogjuk ajánlani stb." Tőlünk a következő távirat ( V/) ment: „Magyarország elfogadja az előzetes fegyverszüneti feltételeket. Kérjük mielőbb a fegyverszüneti tárgyalások részletes közlését és teljes titokban tartását, míg a Budapesten nagy túlsúlyban lévő németek ellen katonai erőket tudunk hozni a frontról, hogy megakadályozzunk egy államcsínyt és ezzel kapcsolatos vérontást és zsidóüldözést. Ennek keresztülvitelére és a fegyverszüneti feltételek biztosítására kérjük a Budapest irányába felvonuló orosz csapatok leállítását." A kormányzó ezen a napon, a fegyverszüneti feltételek elfogadásával egyidejűleg, elrendelte az 1. és 2. hadseregnek a Tisza mögé való visszavételét, tehát jóval a trianoni határok mögé — ahogyan azt a feltételek követelték. Azzal, hogy a két hadsereg visszavonását a német hadvezetés tiltakozása ellenére is végrehajtotta, az „aktív haditevékenységet is már október 10-én megnyitotta". Október 11. A reggeli mise után Tostnál dolgoztunk a táviratokon. Moszkvából sürgönyözték (9): „Ma reggel négykor közöltük a külügyminiszterrel, hogy Magyarország elfogadja az ideiglenes fegyverszüneti feltételeket. Barátságos, meleg lett a hangulat. Itt van az angol miniszterelnök és külügyminiszter, ezáltal biztosítva van az ügy meggyorsítása. Ma fognak a VI. sürgöny tartalmára válaszolni."

* Aggteleky Béla tábornagy iratgyűjteménye I. G./42. 7. o. 1973. szept. 14. 297

Délután jött egy sürgöny (10), tele kérdésekkel, az ügy fontosságát aláhúzva: „Ma beszélik meg a katonai együttműködést, és utána valószínűleg egy-két napos szünet lesz az előrenyomulásban." A 11-es sürgöny nagyon rövid volt, és családjuk hogylétéről érdeklődtek. Este tízkor érkezett a következő sürgöny ( 1 2) : „Ma 20 órakor aláírtuk az előzetes feltételeket. A kormányzó úr kérését teljesítették, és ma éjjel az orosz csapatok előrenyomulása le lett állítva. Elfogadják a magyar csapatok Budapestre küldését. Közölni fogják, hogy melyik magyar parancsnok menjen át melyik orosz parancsnokhoz, részletek megbeszélésére. A szövetséges bizottságot mielőbb akarják küldeni. Nemes még nem lépte át a határt, pedig írott teljhatalmú megbízás fontos. Ezt ugyanakkor sürgönyileg is kérjük. Kérdezték, hogy a csapatok hűek maradnak-e a kormányzóhoz. Ezt meggyőződéssel megerősítettük. Kérdezik, hogy a kormány és a kormányzó még Budapesten vannak-e. Fontos, hogy ne szakadjon meg az összeköttetés." Ebéd után öt óráig folytattuk a táviratok rejtjelezését. Akkor Markos Olivér kereskedelmi miniszter és felesége jött hozzám teára. Markos Olivér volt a MÁV-nál igazgató főügyész, amikor Pista lett az elnök, és most nem tudtam betelni elbeszéléseivel férjemről, mert nemcsak hogy jól ismerte, de látszott, hogy mennyire szerette és becsülte. A feleségével viszont nekem volt sok közös emlékem a Vasutas MANSZ időkből. Vacsora előtt és utána is a táviratokon dolgoztunk Nickyvel és Tost Gyuszival, közben gyorsan ettünk valamit. Mi adtuk le a következő (VII) táviratot, amelyben megismételtük, hogy „a fegyverszünet aláírására meg van adva az engedély — Nemes őrnagy 12-én reggel indul az írott teljhatalmi engedéllyel" —, és kérésükre megismételtük az általuk a 6. sürgönyben küldött és részünkről elfogadott feltételeket, a közlést azzal fejezve be, hogy „a magyar államnak meg kell szüntetnie minden összeköttetést a németekkel, és azonnal hadat kell üzennie Németországnak". Végül közöltük, hogy „a kormányzó Budapesten marad" — újra hangsúlyoztuk a titoktartás nagy fontosságát, amíg a frontról visszahozott erők nem állnak rendelkezésre, különösen azért, mert „nagy páncéloserőket koncentráltak a németek". Itt rá szeretnék mutatni arra a többször felmerülő vitás pontra, amely szerint a kormányzó elfogadta a fegyverszüneti feltételeket — tehát a németeknek szóló hadüzenetet —, de nem volt hajlandó a Wehrmachtot hátba támadni. Mint a fenti táviratból kitűnik, a feltételek úgy szóltak, hogy „azonnal hadat kell üzennünk Németországnak". Megtámadásról nem volt szó, csak hadüzenetről! 298

Még mielőtt a fegyverszüneti feltételekről tudomása volt, a kormányzó tényleg mondta egyeseknek, hogy nem akarja a németeket hátba támadni, ezt mindenképpen el akarja kerülni. A hadüzenetet azonban elfogadta, és Veesenmayerrel 15-én délelőtt közölte, hogy fegyverszünetet kért az oroszoktól. Ha a németek erre minket megtámadnak, akkor minden rendelkezésére álló erejével védekezett volna, tehát harcol a németek ellen, mint ahogy a várpalotában október 15-én is el volt erre szánva, és a XVI. Moszkvába küldött sürgönyben leadta: „Ha a fegyverszünet a németek tudomására jut vagy nyilvánosságra kerül, német támadással számolhatunk, ami ellen feltétlen védekezünk." Csak előzetes figyelmeztetés nélkül nem lett volna hajlandó a németeket hátba támadni. Ez volt az ő felfogása, és ez volt az ok, amiért a fegyverszünetet Veesenmayernek bejelentette, és a proklamációban világosan megmondta, hogy Németországgal hadiállapotban vagyunk. Ezt mind azzal a céllal tette, hogy így már teljesíthesse a fegyverszünet feltételeit. Megjegyzem, hogy ez nem egyezett az én véleményemmel, mert szerintem minden okunk megvolt arra, hogy minél előbb megtámadjuk a nácikat, mielőtt még ők veszik át a hatalmat! Viszont el tudom képzelni, hogy előzetes német provokáció és megokolás nélkül nehéz lett volna a katonaságnak kiadni egy támadási parancsot. Példa erre, hogy még a kormányzó sem volt hajlandó ezt provokáció nélkül megtenni. Köztudomású, de itt meg kell említenem: Miklóspapa a háború után, 1954-ben, Adenauer német kancellárnak írt egy levelet, amelyet sokan bizonyítéknak hoznak fel arra, hogy a kormányzó nem tartotta be az aláírt előzetes fegyverszüneti egyezményt, vagy az Adenauer-levélben hazudott. A levélben többek között ez áll: „Mint Magyarország kormányzója tanúsíthatom, hogy azok a bizonyos oldalakról terjesztett hírek, melyek szerint Magyarország 1944-ben a fegyverszünettel kapcsolatosan hajlandó lett volna Németországot hátba támadni, merő kitalálások." Ezután megmagyarázza Magyarország akkori súlyos helyzetét, és még ezt fűzi hozzá: „Magyarországon soha senki sem gondolt arra, hogy orosz parancsra, szovjet utasításra Németországnak háborút üzenjen. Ez egyszerűen elképzelhetetlen volt." Lehetséges, hogy Miklóspapa ezt azért írta, mert ő német provokációra támadott volna, de nem „szovjet utasításra". Azonban ez a monHennyey Gusztáv: Magyarország sorsa Kelet és Nyugat között. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1992. 284-285. o. 299

dat megtévesztő, és csakis úgy kerülhetett a levélbe, hogy apósom már nyolcvanhat évesen összecserélte a „háborút üzenjen" és a „hátba támadás" kifejezéseket. Sajnos akkor nem tartózkodtam Portugáliába n, mert ha ott lettem volna, figyelmeztettem volna erre a tévedésére. Távollétem idején megkértem anyósomat, hogy másolja le a leveleket, és az ő keze írásával lemásolt levél most is birtokomban van. Előzőleg az ellenállási mozgalom képviselői Nicky révén érintkezést kerestek a kormányzóval, aki ezt örömmel vette tudomásul. Október 11-én, az esti órákban, a szociáldemokrata párt vezetője, Szakasits Árpád és a Független Kisgazdapárt vezetője, Tildy Zoltán fel is jött a Várba megbeszélésre. Komoly eredménye, sajnos, nem volt ezeknek a különben barátságos hangulatban folytatott tárgyalásoknak, amelyek során mindenki egyetértett azzal, hogy véget kell vetni a háborúnak. Megbeszélések folytak a munkások felfegyverezéséről, a kormányzó beavatta őket „kiugrási" tervébe, és a dátumot is közölte velük, amikor a fegyverszünetet kiáltvánnyal fogja bejelenteni. Megígérte a politikai foglyok szabadlábra helyezését. Másnap a legfőbb politikai foglyokat át is helyezték egy külvárosi gyűjtőfogházba. Az volt az elgondolás, hogy amikor a Budapestre átirányított megerősítések megérkeznek a fővárosba, az ellenállási mozgalom felhívja a munkásokat általános sztrájkra. A tervek megvoltak, de a végrehajtás — árulások miatt — egészen másképpen alakult. Amint később látni fogjuk, a kormányzó által elrendelt erősítések sem futottak be — árulások, bombatámadások, vasúti híd felrobbantása miatt —, és a fegyverszüneti feltételeket az eredeti dátum előtt kellett nyilvánosságra hozni. Október 12. Arról jött jelentés, hogy délen az oroszok már átlépték a Tiszát, és elfoglalták Szegedet. Több titkos táviratváltás zajlott ismétléseket kérve, mert egyes részletek olvashatatlanok voltak, és arról is történt említés, hogy Moszkvának nem sikerült a Rómában levő Nádayval összeköttetést létesítenie. Az ő sürgönyük (15) lényege az, hogy „Szolnoktól délre a Tisza mentén az oroszok nem támadnak, és ezért erről a frontról a magyar csapatokat azonnal vissza lehetne irányítani Budapestre. Ennek teljesítéséről azonnal kérnek választ. Oroszok nem értik, hogy ez miért nem történt meg. Ajánlatuk, hogy a páncéloserőket is vonjuk el. Próbálunk, ha kell, Lajival (Veress Lajos az I. hadtest parancsnoka) összeköttetést teremteni." Mi kértük táviratunkban (X/) az ő 10., 11., 12., 13., 14. sürgönyük ismétlését, mert hiányos és ezért érthetetlen volt. Ezt akkor mindjárt 300

kértük, de csak a 14.-ről kaptunk ismétlést. Ez fontos volt, hogy gyorsan tudjunk válaszolni. Válasz jött: ( /6) „Kértük az orosz kormányt, hogy akadályozzák meg a budapesti bombatámadásokat, és az angol es amerikai légierőket is értesítsék. Megvan a remény egy közbenjárásra, mert a zsidókkal és a hidakkal érveltünk. Orosz előrenyomulást és részleteket Magyarországon kell megbeszélni. Ottani orosz csapatoknak kitűnő összeköttetéseik vannak az ő fővárosukkal, és ajánlották, hogy román csapatok csak Magyarország déli határain nyomuljanak előre, hogy ne keveredjenek össze magyar csapatokkal. Igy leginkább jugoszláv csapatokkal kerülnek érintkezésbe, és ez nagyon jó lenne... stb." Török Sándor volt itt megint. Szegények, ők — a zsidók — aggódnak a legjobban, hogy mi lesz. Sokan jöttek hozzám: Papi, Mami, Éva és Myró nővéreim a gyerekekkel, Andrássy Géza, Szapáry Anti és mások. Ma közölte velünk Miklóspapa, hogy az utazás Husztra elmarad, mert a vezérkar főnöke azt mondta, hogy ezzel elkéstünk, most már nem lenne elég biztonságos az utazás. Nekünk ezt apósom mondta, és évekkel később meglepődve olvastam Vörös Jánosnak, a vezérkar főnökének visszaemlékezéseiben, hogy a kormányzó mondta le az utazást! Itt meg kell jegyezzem, hogy Vörös János visszaemlékezéseit olvasva, eszembe jut az a német mondás: „Papier ist geduldig" (A papír türelmes). A visszaemlékezéseit nagyon hiányosnak és zavarosnak tartom. Október 14-ével kapcsolatban például azt írja: „már előzetesen a kormányzónak több ízben javasoltam, hogy hagyjuk el Budapestet". Nem említi, hogy komolyan tervbe volt véve a huszti utazás, de október 12-én végleg lemondták. Lehetséges, hogy október 14-én ő újra szóba hozta ezt a témát, de ez is valószínűtlen, miután a kormányzó már közölte, hogy eldöntötte, h,-)gy másnap Veesenmayert fogadja. Hiányolom továbbá, hogy nem említi meg Veesenmayer kihallgatását a kormányzónál, pedig tudott erről. Azt sem említi: eljött a Várba közölni velünk, hogy nem ő adta ki a nevében leadott, a kományzóéval ellenkező hadparancsot. Veesenmayer német megbízott először 13-ára kért kihallgatást, de Miklóspapa üzent neki, hogy nem tudja fogadni — azután 14-ére kérte, és ez is el lett utasítva. Miklóspapa végül 15-ét jelölte meg a fogadására. Este még sokat rejtjeleztünk Nickyvel és Tost Gyuszival. * Vörös János vezérezredes, vezérkari főnök visszaemlékezései 1944. október 15-ére. Közzéteszi: Markó György. 301

Október 13. Riadó. A családomból sokan meglátogattak, és lejöttek velünk az óvóhelyre. Délután dolgoztunk Tosttal és Nickyvel. Hétkor édesanyám jött hozzám - de kár volt, mert összevesztünk: már nem emlékszem és nem is értem, hogy min, csak azt tudom, hogy azt mondta, hazudok, pedig tudtam, igazam volt. Ez szokatlan volt tőle gondolom, azért jött hozzám, mert kedves akart lenni, és ez mégsem sikerült. Amint édesanyám elment, riadót fújtak, de én nem mentem le az óvóhelyre, mert még sok dolgunk volt Tostnál a táviratokkal. Tizenegykor (X/1) táviratban kértük Moszkvát, hogy ügyeljenek jobban a rejtjelezésre, mert vannak hibák, és ez mindig időveszteséget jelent. Válaszoltunk az ő (11) sürgönyükre: „magyar csapatok - két hadosztály erőben - fokozatosan el tudják érni Budapestet 8-10 nap alatt, főleg az első és második hadtestből. Nagyon részletesen tudattuk a német erők állásait, SS-, Gestapo- és páncélosegységeket. Biztosítottuk a delegációt, hogy családjuk biztonságban van. Közöltük, hogy a megmentendő zsidóság hálás a kormányzó támogatásáért, és tőle várja szabadulását a német uralomtól. Veress Lajos fogja keresni velük az összeköttetést." - Nagyon hosszú volt ez a távirat... késő éjjel fejeztük be a munkát. Október 14. Délelőtt riadó volt. Egész nap Nickyvel és Tosttal, de leginkább egyedül vettem és adtam le a sürgönyöket. Hírek keringtek egy nyilas puccs előkészítéséről, nagyobb német erő érkezéséről Budapest köré - a mi megerősítéseink viszont még nem értek ide. Aggteleky iratgyűjteményéből idézem: „Az 1945. február végén, a nyilasuralom alatt lezajlott Veress-pör főtárgyalási jegyzőkönyve szerint mely pörben Lakatost és Hennyeyt is tanúként kihallgatták - október 14-én délelőtt Lakatos miniszterelnök fogadta a Nemzeti Szövetség vezetőségét, amely előtt hangoztatta a kormánynak a harc folytatására eltökélt szándékát. Ezt követőleg, valószínűleg a németeknek az arcvonal visszavételére vonatkozó kérdezősködésére, utasításokat adott a kormányszerveknek Veszprémbe történő hátratelepítésére. Miközben mindez történt, vagy csak órákkal korábban, a kormányzó elhatározta, hogy tovább nem vár, hanem a fegyverszünet ügyét másnap, 15-én dűlőre viszi az eredetileg tervezett 20-a tája helyett. Erre a gyorsításra valószínűség szerint az egyre rohamosabban romló hadi helyzet indította, annál is inkább, miután a Csap melletti vasúti híd felrobbantása folytán az általa elrendelt 10. hadosztály visszaszállítása is lehetetlenné vált. 302

A főtárgyalási jegyzőkönyv szerint: »Aznap a kora délutáni órákban Lakatos miniszterelnököt Ambrózy Gyula, a kabinetiroda főnöke kereste fel a kormányzó egyenes üzenetével, mely szerint a kormányzó elérkezettnek látja az időt a fegyverszünet megkötésére. Lakatos meglepetéssel fogadta az elhatározást. Éles vita támadt Lakatos és Ambrózy között. * Lakatos minden erejével ellenezte a kormányzó elhatározását.“" Tragikus, hogy akiknek az lett volna a feladatuk, hogy a kormányzó elhatározásainak végrehajtását elősegítsék, azok között volt olyan, aki ezeket megváltoztatta, és volt, aki „felhígította"! Október 14-én délután, amikor már majdnem három napja alá volt írva Moszkvában az előzetes fegyverszüneti megállapodás, Miklóspapa összehívott egy szűk körű tanácsot: Lázár Károly testőrparancsnok; Ambrózy Gyula kabinetiroda-főnök; Vattay Antal katonai iroda főnök; Tost Gyula szárnysegéd; valamint a család: Magdamama, Nicky és én. Ezen az összejövetelen Miklóspapa bejelentette, hogy elhatározta, nem vár tovább, már másnap döntésre viszi a dolgot, és rádiókiáltványban hirdeti ki a fegyverszünetet. Ezt azonban előbb a németek tudomására akarta hozni. Itt ismét kifejtette elveit, hogy magyar katona nem támad hátba szövetségest, még ha az cserbenhagyta is, így ha fegyverszünetet kér, azt ő személyesen közli a németekkel. Ezért másnapra, október 15-ére hívta a német főmegbízottat, hogy ezt vele közölje. Fontos azonban, hogy kiáltványa abban a pillanatban hangozzon el, amint ő ezt a közlést megtette - még mielőtt Veesenmayer elhagyja a várpalotát, nehogy meg tudja akadályozni ennek többszörös, ismételt leadását. Engem kért meg arra, hogy legyek a szomszéd szobában, és hallgassam a beszédet, úgy, hogy amint megmondja Veesenmayernek, fegyverszünetet kért, én rögtön menjek csendben ki a szobából, és közöljem Ambrózyval, aki - a mostani megbeszélés szerint - telefon-összeköttetésben lesz Hlatky Endrével, a Rádió igazgatójával, a rádióközpontból. Világosan kifejezte, hogy a kiáltványt akkor közvetítsék, még mielőtt Veesenmayer elhagyja a várpalotát. Lázár Károlynak, a testőrparancsnoknak kellett - Miklóspapa utasítására - a várpalota védelmét megszerveznie, és ő még aznap éjjel megszervezte a rendelkezésre álló erőket. A Várhegy feljáratait aláaknázták, barikádokat emeltek az utcákon. Szigorúan tilos volt bárkit kivagy beengedni. * Aggteleky Béla altábornagy iratgyűjteményéből: II. Észrevételeim Lakatos 1944. okt. 28-án kelt beszámolójához. 10. o. (1971. január 6.) 303

Tehát teljesen alaptalan Hennyey Gusztáv akkori külügyminiszter visszaemlékezésében az a kitétel, hogy „Lázár Károly tábornok, a testőrség parancsnoka saját elhatározásából, a kormányzó biztonsága érdekében záratta le a Várba vezető útvonalakat." Aggteleky altábornagy tapasztalatainak és kutatásainak leírásából tudjuk meg, hogy mi történt Budapest védelmének és a „kiugrás" sikerének előkészítésére: „Az október 15-i fegyverszüneti kísérlet végrehajtásában vezető állásban, mint a budapesti I. hadtest parancsnoka, vettem részt. Amikor ugyanis október első napjaiban felsőbb német utasításra, a német Gestapo Budapesti szervei az I. hadtest eddigi parancsnokát, Bakay Szilárd altábornagyot a fővárosban elrabolták és elhurcolták, annak pótlására a kormányzó személyes kijelölésére és parancsára, engem rendeltek vissza a harctérről, ahol akkor az Uzsoki-szoros térségében harcoló III. hadtest parancsnoka voltam. A fővárosba azonnal visszatérve, október 6-án jelentkeztem a kormányzónál. Öt-negyed órás kihallgatásomon a kormányzó tájékoztatott általában a helyzetről, éspedig a későbbi, október 15-én elhangzott proklamációja szellemében és mérvében. Ezen túlmenően azonban azt is közölte, hogy fegyverszüneti tárgyalások folynak, értésemre adta »sorok között«, hogy azok befejezése rövidesen várható. Határozottan kijelentette, hogy akár német (nyilas) puccs esetén, akár abban az esetben, ha a németek erőszakkal meg akarnák akadályozni a fegyverszünet létrejöttét, fegyveresen fog nekik ellenállni. Határozott parancsot adott mindkét esetre a főváros védelmének a megszervezésére, azzal a megszorítással, hogy a Vár védelme nem tartozik hatáskörömbe, mert azt az ő parancsai szerint Lázár altábornagy, a testőrség parancsnoka látja el. Ezt oly elszántan és eréllyel közölte velem, hogy meggyőződésem volt, hogy a Várat a végsőkig védeni akarja. Altalában feladatként az államvezetés cselekvési szabadságának a biztosítását és Budapesten a rend fenntartását jelölte meg. Ismételten és szenvedélyesen kikelt Hitler, a német vezetés minősíthetetlen »aljasságai» ellen, kifejezte eltökélt szándékát, akaratát, hogy mindent elkövet, hogy »az országot a céltalanná vált háború pusztításaitól megkímélje». Feltűnő volt számomra, hogy a honvédelmi miniszter és a vezérkar főnöke, náluk való jelentkezésemkor minderről egy szóval sem emlékeztek, és szokatlan volt, hogy ezeket a parancsokat ez utóbbiak Hennyey Gusztáv: Magyarország sorsa Kelet és Nyugat között, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1992. 130. o. 304

kihagyásával közvetlenül magától a kormányzótól kaptam. Erre a körülményre akkor magyarázatot nem találtam. Október 10-én délután újból megjelentem a kormányzónál tájékoztató jelentés céljából. Amint az évek múlva kiderült, aznap reggel kapta kézhez előzetesen a Molotov-féle fegyverszüneti feltételeket, fogadta el azokat, parancsolta meg azok aláírását, rendelte el az 1. hadseregnek a Kárpátalján a határgerincről, a 2. hadseregnek Kolozsvár térségéből Tokajtól felfelé a Tisza, Bodrog vonalára történő visszavételét, és ami rendkívül fontos, közvetlenül és bizalmasan — az 1. és 2. hadsereg parancsnokának külön kiadandó jelszóra, hadseregükkel az oroszokhoz való átállást. A kormányzó minderről egy szóval sem tett említést. Változatlan határozottsággal megismételte 6-án adott parancsait; a legteljesebb megelégedéssel vette tudomásul, hogy a fővárosi Duna-hidakhoz honvéd őrségeket rendeltem ki annak megakadályozására, hogy azokat a németek fel ne robbanthassák. A jövőt illetően mindössze annak a meggyőződésének adott kifejezést, hogy a fegyverszünet az országot tekintve minden nagyobb megrázkódtatás nélkül fog létrejönni. Kihallgatásom kb. háromnegyed órát tartott. Október 12-én vagy 13-án további tájékoztatás szerzése céljából, kérésemre, harmadszor jelentem meg a kormányzónál kb. negyedórai tartammal. Ő továbbra is szilárd határozottsággal kitartott parancsai mellett, újabb tájékoztatást vagy parancsot azonban ezúttal sem adott. Időközben, az I. hadtest erőviszonyairól tájékozódva megállapítottam, hogy kapott feladatom végrehajtásához mozgó karhatalmi vagy harci alkalmazásra erők egyáltalán nem álltak rendelkezésemre... Ezért végszükségből egyrészt a Piliscsabán állomásozó vegyiharc-ezredet, másrészt a gyengén felszerelt s csupán csak romeltakarításra hivatott, a főváros külterületein elhelyezett légoltalmi műszaki zászlóaljakat felhasználva, helyeztem készenlétbe mintegy hat zászlóalj erejű szükségszerű mozgó, karhatalmi erőt, és egyben elrendeltem azoknak a főváros belterületén való összevonását. Október 15-én kora délelőtt a vegyiharc-ezred, menetben a főváros felé, Pilisvörösvárnál tartott pihenőt, míg a légoltalmi műszaki zászlóaljak ugyaneznap folyamán fokozatosan érkeztek be... Miután arról is értesültem, hogy ,a németek a főváros térségében volt erőik jelentős részét a »debreceni csatába« szintén bevetették, az erőviszonyokat túlságosan kedvezőtlennek egyáltalán nem láttam. Tudtam azt is, hogy a huszárhadosztály Örkény térségében van, és számoltam azzal is, hogy az arcvonalról Szolnok körzetéből rövidesen más csapat305

erősítések fognak beérkezni. — Sajnos, nem így történt. Végzetünk — hátrányunkra — ezúttal is közbeszólt." „A kormányzó a tervezett fegyverszüneti akció keretében Budapesten egy hídfő létesítését határozta el, melynek parancsnokságával Farkas altábornagyot bízta meg. Utóbbi okt. 14-én hajnalban érkezett meg a fővárosba. Annyi ismeretes előttem, hogy a feladatának végrehajtásához a 10. hadosztályt bocsátották rendelkezésére, amely hadosztály eddig szintén a kárpáti arcvonalon harcolt, és Budapestre való visszaszállítása éppen hogy megkezdődött." Világos tehát, hogy a kormányzó intézkedett csapatok visszavonásáról, Aggteleky intézkedett a főváros megerősítéséről, Lázár Károly hatásosan gondoskodott a Várhegy biztosításáról. Az eredeti dátumig, október 20-áig feltétlenül beérkezett volna a vegyiharc-ezred, vagymég más megerősítés. Utólag tudjuk, hogy mindezt a Budapest körüli német erők megerősítése és az általuk tervezett puccs meghiúsította volna. A kormányzó azonban a keleten lévő 1. és 2. hadsereg parancsnokainak elrendelte az átállást — még arra az esetre is, ha a vezérkar főnökétől ellenkező értelmű parancsot kapnának! Veress Lajosnak, az I. hadsereg parancsnokának október 8-án kelt levelére a kormányzó válaszát október 10-én, nevében Vattay főhadsegéd diktálta le Veress küldöttének, Geréb alezredesnek: „A kritikus helyzettel mi is tisztában vagyunk. A fegyverszüneti tárgyalások folyamatban vannak. Ennek következtében csapatainknak a trianoni határra kell visszavonulniok. Magyarország hosszabb ideig orosz megszállás alá kerül. A legfelsőbb hadúr a vezérkari főnökének parancsot adott az 1. és 2. magyar hadsereg visszavonására és a vezérkar főnöke intézkedéseit még a mai napon megteszi. A németek ellen az oroszok oldalán fogunk harcolni, az átállás a fegyverszüneti egyezmény kihirdetése után 1-2 napon belül várható, és azt akkor kell végrehajtani, ha a hadseregparancsnokság a következő szövegű táviratot kapja meg: »1920. március 1-jei rendelet végrehajtandó.' Azt akkor is végre kell hajtani, ha a vezérkar főnöke vagy bárki más ellenkező értelemben intézkednék."*** * Aggteleky Béla altábornagy iratgyűjteményéből: Összefoglalóm Lakatos Géza 1944. október 28-án kelt beszámolójához. (1971. január 8.) ** Aggteleky Béla altábornagy levele Székely L. tábornoknak, 1965. dec. 6. 111/3., 5. o. *** Aggteleky Béla altábornagy levele Székely L. tábornoknak, 1966. szept. 6. IV/2., 3. o. 306

A másnap délelőtt kihirdetendő proklamációt apósom maga írta meg Arnbrózy segítségével, hogy ezáltal az ország és a külföld tudomást szerezhessen sok mindenről, amiről fogalmuk sem volt. Éjjel, közvetlenül éjfél előtt, jött egy nagyon szigorú hangú távirat (18), hogy „a szovjet leállította az előrenyomulást, de a magyarok nem vonták vissza csapataikat Budapest felé, sőt mi több, Szolnoknál nagy aktivitást fejtettek ki. Ebből kitűnik, úgy látszik a magyar kormány valószínűleg nem hajlandó teljesíteni a fegyverszüneti feltételeket." Tehát 48 órát kapunk a vállalt feltételek teljesítésére: „1. Minden összeköttetést Németországgal beszüntetni, és aktív háborús tevékenységet kezdeni ellenük. 2. Elkezdeni a csapatok visszavonását román, jugoszláv és csehszlovák területekről. 3. 18-án 8 órakor a szovjet kommandantúrára, Szegedre teljes adatok küldendők a magyar és német csapatok állásáról és pontos beszámoló a fegyverszüneti feltételek eddigi teljesítéséről. Aláírás: Antonov hadseregtábornok. Kérem fentieket pontosan teljesíteni, és engem részletesen informálni. Szegedre utazzon elsőrangú tábornok és Nádas ezredes." Erre a jelentésre október 15-én hajnalban 1/2 4-kor tudtuk elindítani a választ (XIV): „Kiküldöttünk visszatért Szegedről. Ottani parancsnok azonnali harctevékenységet követel. A jelenlegi erőviszonylatban addig nem tudjuk ezt teljesíteni, amíg a szállítmányok be nem érkeznek Budapestre. Ezeknek küldetése sajnos a vonatbombázások miatt nagyon lassan halad... A németek már sokat sejtenek — külföldi rádiójelentések alapján is. Ha a fegyverszünet tudomásukra jut vagy nyilvánossá válik, német támadással számolhatunk. Ez ellen feltétlenül védekezni fogunk. Ilyen esetben Budapest felszabadítása orosz és magyar csapatok fő feladata lesz. Addig a Várat feltétlen tartjuk, mint a kormány székhelyét. Ezt a kérésünket hétfőn átadja a mi kiküldöttünk Szegeden." A fenti távirattal ( 1 8) kapcsolatban további távirat nem lett leadva. Nem felel meg a tényeknek tehát Hennyey Gusztávnak amaz állítása, hogy a kormányzó a kormánnyal egyetértésben (azaz Lakatossal, Hennyeyvel és Csatayval egyetértve) ilyen követelések miatt az orosz fegyverszüneti feltételeket október 15-én éjfél felé elutasította volna ez olyan hamis állítás, amelyre nincs bizonyíték.

307

15. fejezet 1944.

OKTÓBER 15-E

Reggel 1/2 5-ig nagy erőfeszítéssel rejtjeleztünk — de sajnos késések és félreértések miatt nem haladtak a dolgok úgy, ahogy kellett volna. Mielőtt visszavonultunk, hogy egy keveset alhassunk, Nicky közölte velem, hogy ma reggel lemegy a városba, az Eskü térre, ahol Tito küldöttjével fog találkozni. Felháborodva emlékeztettem: Miklóspapa megtiltotta, hogy elhagyjuk a Várat! De ő azt válaszolta, hogy „Papa beleegyezett". Erre nem mondhattam semmit. Utólag Miklóspapával ezt rekonstruálva, az történt, hogy Nicky megkérdezte, beszélhet-e Tito küldöttjével, mire Miklóspapa belegyezését adta, gondolván, hogy itt a Várban fog Nicky az illetővel tárgyalni. Nem kérdezte, hol fognak találkozni, Nicky pedig nem mondta, hogy kimegy a Várból. Pár órai alvás után, kilenc órakor le akartam menni a Várkápolnába misére, mert gondoltam, hogy a nap fontos és kiszámíthatatlan eseményeit jó lenne imával kezdeni. Mielőtt elhagytam volna a lakást, robbanásokat hallottam. Kinézve a Gellért-hegy felé nyíló ablakunkon, észleltem, hogy a Belváros felől jön a lövöldözés. Ezen a gyönyörű, napsütéses reggelen vajon ki akar lövöldözni? Érdeklődtem, hogy mi történik a városban, de senki sem tudta. Hamarosan lehívtak a földszintre, ahová megjött az egyik testőr, aki Nickyt kísérte az Eskü térre. Szörnyű volt hallani, hogy amitől féltünk, bekövetkezett. Nickyt a németek elrabolták! Amikor a háború után ismét együtt voltunk, Nicky saját elbeszélése szerint ez történt: Fél tízre volt megbeszélve a találkozó Tito küldöttjével, Bornemissza Félixnek, a Magyar Dunai Szabadkikötő Társaság igazgatójának irodájában, az Eskü téren. Ehhez a kiránduláshoz három testőr kíséretét kérte, és ők már ott várakoztak, amikor reggel kilenckor a várpalota kijáratához ért. Autóval mentek az Eskü térre, és meghagyta a testőröknek, hogy várjanak rá, ő felmegy a negyedik emeletre, és ha tíz 308

percen belül nem jön vissza, jöjjenek fel érte. Félix már várta, egyedül, az irodában. Azt mondta, szörnyű rosszat álmodott: beleesett egy kútba. Nicky azt mondta neki, hogy manapság nem zavartalanok az álmaink. Ekkor csengettek, és Félix ment ajtót nyitni. Visszajött a jugoszlávval, aki nagyon szívélyesen köszöntötte: Jó reggelt, kegyelmes úr, itt van nálam Tito marsall üzenete" — mindezt Félix fordította magyarra. A férfi alacsony alkatú és sötét hajú volt, de kellemes, nyílt arcú. Nyugodtnak és őszintének látszott, de Nicky valahogyan nem bízott benne. A nadrágja hajtókáját vágta fel, onnét vette elő a levelet. Mindez növelte Nicky gyanúját, mert túlságosan filmszerűen volt előadva. Amint meglátta, hogy a levél az illető anyanyelvén, horvátul volt írva, már biztosan tudta, hogy hamis játék az egész. Egy ilyen fontos levelet nem írnak olyan nyelven, amit az átvevő fél nem ért. Nem tudta, persze, hogy a levél hiteles-e vagy sem, mert Félixnek nem volt ideje elolvasni. Az utcáról lövöldözés hallatszott. Megint csengettek, és Félix ment ajtót nyitni, amikor egy durva hang németül kiáltotta: „Fel a kezekkel!" A Tito-hírvivő végigrohant a hosszú előszobán, és kifutott a bejárati ajtón, körülbelül fél tucat fekete bőrkabátos között. Mondják, egy fuldokló ember pillanatok alatt végiggondolja az életét, és ez olyanra is vonatkozik, aki halálos veszélyben van. Nickynek összes aznapi tennivalói jutottak eszébe, és hogy milyen borzasztó lesz szüleinek az ő halála, hiszen mind a négy gyermekük halott! Sajnálta, hogy úgy sietett, és nem ette meg rendesen a reggelijét, most már nem lesz több reggeli — és milyen szörnyű helyzetben lesz az apja, ha ő fogságba esik! Elindult az előszobába, kivette revolverét a zsebéből, de nem mert lőni, mert Félix a bőrkabátosok között állt. Valakinek sikerült mögéje osonni, és hátulról fejbe verték. Akkor már többen körbeállták, és durva kifejezéseket ordítottak feléje, ő meg ugyanúgy visszakiáltott nekik. Közben nyugodtan gondolkodott; úgy vélte, a gyűlölet világosította meg az agyát. „Vajon mivel vernek?", gondolta, és egy pillanatra meglátott egy kemény gumibotot, amelynek gömbölyű fém vége volt. Rúgott, kapálódzott, és érezte a bilincset a csuklóján. „Gyávák"!, kiáltotta még mindig rúgkapálva, de addig verték, amíg vérbe borult az arca, és elhomályosult a látása. Ráesett egy díványra, mire abbahagyták az ütlegelést. Otthagyták feküdni, amíg kissé csillapodott a vérzés, és akkor zsákot húztak a fejére. Érezte, ahogy viszik le a lépcsőn. Hány emelet is volt? Ja igen, négy. Szabad levegőre értek, és lecsúszott a fejéről, ami betakarta. Nagy tömeget látott. „Segítség! Ezek a büdös németek elvisznek!", kiáltotta magyarul, de senki sem mozdult. Úgy látszik, nem értették. 309

Később megtudta, állítólag németeket béreltek fel a nácik, hogy körbevegyék a háztömböt. Gondolta, a magyarok feltétlenül megismerték volna, és segítségére lesznek. Egy kis csukott szállítókocsi várt rájuk. Félixet is bilincsben hozták, de őt nem verték. Betették őket az autóba és öt géppuskás SS-katona is beszállt velük együtt. Elindult a kocsi.' Ismerve a helyszínt, tudta, hogy a repülőtér felé mennek. Hamarosan repülőgépben voltak, amely két óra múlva, úgy gondolta, Bécsben szállt le. Megint csukott teherautóra tették őket, ami rövid utat tett meg. Beszállt egy SS-tiszt, és miután „Horthy-Schwein"-nek (Horthy-disznó. nak) nevezte, elment. Úgy látszik, ez kielégítette. Két óra hosszat voltak Bécsben, és akkor Linz és Salzburg irányába mentek. Egy erős jobb kanyar után már tudta, hová viszik: a mauthauseni koncentrációs táborba — mert egy évvel azelőtt Pista és az ő jó barátja, Szapáry Antal gróf, aki kiszabadult Mauthausenből, elmondta, hogyan lehet megközelíteni Bécsből ezt a tábort. Egész nap nem kaptak enni, ami azonban nem akadályozta meg őreiket abban, hogy hangosan falatozzanak. Amikor megállt a teherautó, őreik kiugráltak, és nevetve odaszóltak nekik: „Megérkeztünk Mauthausen szanatóriumba!" Most azonban visszatérek a várpalotába, október 15-ére, amikor megtudtuk, hogy Nickyt elfogták. Meghallgattam a testőr elbeszélését, megtudtam, hogy amikor két testőr Nicky után be akart hatolni az épületbe, elállták útjukat, és az autóra kézigránátokat dobtak. Az autó vezetője meghalt, a másik megsebesült, neki sikerült egy közeli telefonfülkébe menekülnie. ahonnan megpróbált segítségért telefonálni. Egy civil ruhás felrántotta a telefonfülke ajtaját, akit ő leütött, és futva eljutott az utca sarkán túlra, ahol szerencséjére elkapott egy taxit, pisztolyát a sofőrre szegezve kényszerítette, hogy sürgősen a várpalotába hajtson. Csodák csodája, neki sikerült feljutnia! Azonnal mentem, hogy Nicky elrablását közöljem Miklóspapával. Az összehívott koronatanács perceken belül kezdődött volna. Miklóspapa valakivel tárgyalt, én sürgősen kihívattam. Közöltem vele Nicky elfogatását, és sietve hozzáfűztem, hogy ki kell találnunk egy mesét, nehogy Magdamama megtudja a valóságot. Gondoltam, apósom helyzetén is könnyít, ha nem szabad erről beszélni. Bennem a terv azonnal kialakult, és javasoltam, mondjuk Magdamamának, Nicky elutazott délre, hogy ott vegye fel a kapcsolatot Tito kiküldöttjével. Miklóspapa ezt jónak találta, és bár elsápadt, bámulatosan uralkodott 310

magán. Miután megérdeklődte a testőr által elmondott részleteket, és megtudta, hogy azonnal odament egy különítmény a helyszínre, belépett a Mátyás-terembe, ahol félórás késéssel megkezdődött a koronatanács. Azalatt felszaladtam az emeletre, Nicky szobájába, és egy bőröndbe betettem egy-két ruhadarabot, amit esetleg elvihetett volna magával. A bőröndöt eltüntettem. Ekkor rövid pihenőt tartottam, hogy lehiggadjak, és alaposan átgondoltam, mit kellene még tenni. Tudtam, ettől meg kell kímélni Magdamamát, hiszen négy gyermeke közül már csak Nicky volt életben — ha ugyan még életben volt! Bementem hozzá, és rövid csevegés után mondtam neki, Nicky korán reggel elment délre... Magdamama mindjárt kérdezte, vitt-e magával meleg holmit. Felsietett Nicky szobájába, hogy erről megbizonyosodjon. Mondhatom, magam is csodálkoztam intuitív előrelátásomon, és hogy milyen fokon ismertem az én angyali anyósomat. A szeretet sok mindenre képes. Bizony később is többször megesett, hogy hazudtam Magdamamának, ha gondoltam, hogy valamit nehéz volna elviselnie, és ő ezt utólag mindig megköszönte. Ez alkalommal Nickyről az igazságot csak akkor mondtam meg neki, amikor már mi is náci fogságban, útban voltunk Németországba. Akkor már úgy tűnhetett, mintha azonos helyzetben lennénk Nickyvel. Amikor a vonaton megmondtam neki az igazat, megköszönte, hogy eltitkoltam előle, mert azt gondolta, nem bírta volna elviselni. Figyelnem kellett az időt, mert tizenkettőre volt bejelentve Veesenmayer látogatása, amikor nekem lehallgatási szerepem volt. Lementem tehát az első emeletre, és elhelyezkedtem a Miklóspapa irodája melletti szobában. Miközben ott vártam, megrohantak a kételyek: Mi értelme van ennek a Veesenmayer-kihallgatásnak? Ebből semmi jó nem származhat — ha a proklamációval magunk mögött úgyis minden hidat felégetünk, miért kell ezt bejelenteni? Szép a korrekt eljárás, de gazemberekkel szemben nem kellene alkalmazni. Amikor Veesenmayer megérkezett, levettem a cipőmet, és csendben odamentem az ajtóhoz, hogy pontosan hallhassam, amit odabent beszélnek. Nem volt nehéz kihallgatni, mert ennél a valóban drámai jelenetnél mindenki elég hangosan beszélt. Jelen volt a megbeszélésen Lakatos miniszterelnök és Hennyey külügyminiszter. Apósom szemrehányást tett Veesenmayernek. Kikérte magának, hogy a fiát elrabolták. Veesenmayer először azt mondta, erről nincs tudomása, de amikor Miklóspapa magából kikelve eléje dobta a helyszínen talált német puskatölténytárat (én tisztán hallottam), mondván, hogy ez a 311

bizonyíték, amit a tűzharc helyszínén találtak, akkor Veesenmayer minden átmenet nélkül azt mondta, hogy Nickyt jogosan tartóztatták le, mert az ellenséggel paktált. Ekkor mondta neki Miklóspapa, hogy megtörtént a döntés, az oroszoktól fegyverszünetet kért. Pillanatnyi csend következett; apósom utólagos elbeszélése szerint mintha a közlés váratlanul érte volna Veesenmayert, aki elsápadt. Ez volt az a pillanat, amire vártam, és csendben — felszedve útközben a cipőmet — bementem a szomszéd szobába Ambrózyhoz, mondván, azonnal leadható a proklamáció. Ambrózy — az öreg jogász — azonban azt felelte, még meg kell előbb kérdezni a kormányzót, hogy a Veesenmayerrel való beszélgetés után nem akar-e változtatni a szövegen. Nem hittem a fülemnek! Miért akadékoskodik? Ám mielőtt ellenkezhettem volna Ambrózyval, megláttam a háttérben Hlatky Endrét, a Rádió igazgatóját — akinek megbeszélésünk szerint a rádióközpontban kellett volna várakoznia a telefonnál! Kérdeztem, mit csinál itt Hlatky, amikor a rádióközpontban kellene lennie? Láttam, hogy Ambrózy nem tágít —, de, minthogy engem bíztak meg ezzel, mondtam neki: „Rendben van, megvárjuk Veesenmayer távozását, hogy megkapjuk a kormányzó beleegyezését, de követelem, hogy azalatt Hlatky menjen azonnal a rádióközpontba, és ott várja meg a végső döntést." Rá kellett mutatnom — pedig gondoltam, ezzel mindenki tisztában van —, hogy ha Hlatky csak akkor megy el innen, amikor Veesenmayer elhagyja a Várat, akkor a Rádiót elfoglalhatják a németek, mielőtt Hlatky odaér, vagy elállhatják az útját, mert Veesenmayer azonnal intézkedni fog a Rádió elfoglalásáról. Hlatky sietve elindult, de én még nem vonultam vissza, mert most már meg akartam győződni arról, hogy nem lesz több fennakadás. Amikor Veesenmayer elhagyta a kormányzó dolgozószobáját, vártam, hogy mi következik, de senki sem mozdult. Ekkor Tost szárnysegédet követve bementem a dolgozószobába, ahol Lakatos és Hennyey a szoba közepén állva beszélgetett, és apósom az íróasztalánál iratokat rendezett. Tost ekkor megkérdezte, elhangozhat-e a kiáltvány. Világos volt, hogy Miklóspapa nem hallotta a kérdést, de Lakatos válaszolt, mondván: „Semmi esetre! Most meg kell várnunk Rahn nagykövet jövetelét, mert ez változást jelenthet." Ekkor egyenest odamentem Miklóspapához, és mondtam neki, hogy a proklamáció még nem hangzott el, mert Ambrózy szeretné tudni, van-e változás. Miklóspapa erre a legnagyobb csodálkozással mondta, nem érti, miért nem hangzott még el, azonnal intézkedjünk, hogy ez megtörténjen. Akkor már Ambrózy az ajtóban állt, és ezt hallván, kisietett a telefonhoz. 312

Megtudtam: mielőtt Veesenmayer elment, kérte a kormányzót, hogy a döntést addig tartsa függőben, míg meg nem hallgatja Hitler különmegbízottját, Rahn nagykövetet, aki most érkezett Budapestre azzal a feladattal, hogy eloszlassa az utóbbi időben támadt nézeteltéréseket, és külön üzenetet hozott Hitlertől. A kormányzó kijelentette, hogy Rahnt fogadja, de döntésén nem változtat. Visszamentem lakásomba, és a rádiókészüléknél vártam. Rövid idő múlva — ami nekem végtelennek tűnt — háromszor egymásután beolvasták a kormányzó nyilatkozatát, és kétszer a hadparancsot: AZ 1944. OKTÓBER 15-I KIÁLTVÁNY „Amióta a nemzet akarata az ország élére állított, a magyar külpolitika legfontosabb célja volt a trianoni békeszerződés igazságtalanságainak megszüntetése békés revízió által. A Népszövetséghez főzött remények ezen a téren nem valósultak meg. Az újabb világégéskor sem idegen területek megszerzése volt az irányadó, és Magyarország nem kívánt háborús úton visszanyerni területeket. A Bácskába is csak a jugoszláv kormány összeomlása után, saját véreink védelmére vonultunk be. Elfogadtuk a tengelyhatalmak békés határozatát, amely visszaadott Magyarországtól 1918-ban Romániához csatolt területeket. Magyarország földrajzi helyzete következtében német nyomás folytán sodródott bele a mai világháborúba, de nem voltak hatalmi céljaink, akár egy négyzetméternyi területet is elvenni bárkitől. Ma minden józan eszű ember előtt nyilvánvaló, hogy Németország elvesztette a háborút. Minden kormánynak, amely felelős az ország sorsáért, le kell vonni a konzekvenciákat ebből a tényből, amint azt a nagy német államférfi, Bismarck is elmondotta: »Egyetlen nemzet sem köteles feláldozni magát szövetségesének oltárán.« Történelmi felelősségem tudatában kötelességem megtenni minden lépést, amellyel elkerülhetem a további fölösleges vérontást. Egy nemzet, amely az őseitől örökölt földet utóvédharcok színhelyévé változtatja egy már amúgy is elveszített háborúban, rabszolgaszellemtől vezetve és idegen érdekek védelmében, elveszti a világ közvéleményének becsülését. A rádióban elhangzott kiáltványról több szöveg van forgalomban, amelyek részben eltérnek egymástól. Az eredeti viaszlemez eddig nem került elő. (A szerk.) 313

Aggodalommal eltelve vagyok kénytelen kijelenteni, hogy Németország már nagyon régen megszegte a szövetségi hűséget, amelyre velünk szemben kötelezve volt. Egy idő óta mindig újabb és újabb magyar csapatokat küldött a határon túli harcokba, az én akaratom ellenére és tudtomon kívül. Ez év márciusában a német birodalom vezére Klessheimba hívott tárgyalni, miután sürgetően kértem, hogy engedjék haza a magyar csapatokat. Itt Hitler kijelentette, hogy Magyarországot német csapatok szállják meg, és ezt keresztül is vitte, tiltakozásom ellenére, azalatt, míg én Magyarországon kívül tartózkodtam. Egyidejűleg német politikai rendőrök árasztották el Magyarországot, számos magyar polgárt letartóztattak, közöttük a magyar törvényhozás több tagját, valamint a kormány belügyminiszterét. A miniszterelnök csak úgy kerülte el sorsát, hogy idejében elmenekült egy semleges követségre. Miután Hitler határozottan megígérte, hogy ha olyan kormányt nevezek ki, amely az ő bizalmát is bírja, megszünteti a magyar szuverenitást sértő megszállást, kineveztem a németek bizalmát élvező Sztójay-kormányt. A németek azonban most sem tartották be ígéretüket. Német megszállás védelme alatt a Gestapo a zsidókérdést szorgalmazta olyan mértékben, amely összeegyeztethetetlen az emberiességgel és olyan módszerekkel, amelyekkel másutt is dolgoztak. Mikor a háború már határainkhoz közeledett és átcsapott határainkon, a németek továbbra is segítséget ígértek, de ismét megszegték ígéreteiket. Visszavonulásuk során az ország szuverén területén raboltak és romboltak. Ezeket a cselekedeteket, amelyek ellenkeznek a szövetséges hűséggel, nyílt provokációkkal tetézték meg. Bakay Szilárd altábornagy, budapesti hadtestparancsnokot, Budapest kellős közepén Gestapo-ügynökök támadták meg és elhurcolták egy ködös októberi reggelen, mikor háza előtt éppen kiszállott autójából. Egyidejűleg német repülőgépek röpcédulákat szórtak le a városok fölött, a kormány ellen uszítva a lakosságot. Megbízható értesüléseim voltak arról, hogy németbarát csoportok saját embereiket akarták hatalomba ültetni erőszakkal, hogy politikai megmozdulást szítsanak, és elűzzék a törvényes magyar kormányt, amelyet én neveztem ki. Ezeknek az volt a céljuk, hogy az országot hátvédharcok színhelyévé változtassák a német érdekek védelmében. Elhatároztam, hogy megvédem a magyar becsületet a volt szövetségesünkkel való viszonylatban, ámbár ez a szövetséges, ahelyett, 314

hogy a beígért katonai segítséget nyújtotta volna, végül is megfosztotta a magyar nemzetet legnagyobb kincsétől: szabadságától és függetlenségétől. Ertesítettem a német birodalom képviselőjét, hogy fegyverszünetet kérünk ellenfeleinktől és me szüntetűk az ellenné eskedést velük Bízom az igazság iránti szeretetben, veletek együtt remélem megmenteni nemzeti létünk folytatását a jövőben, és hogy valóra válthatjuk majd békés szándékainkat. A magyar hadsereg parancsnokait ennek értelmében utasítottam. A csapatok, híven esküjükhöz, továbbra is kötelesek engedelmeskedni parancsnokaiknak, akiket én neveztem ki. Minden becsületes magyart arra kérek, hogy kövessen ezen az áldozatot kívánó úton, amely Magyarország megmentéséhez vezet majd."* Eredetileg az általam fent aláhúzott mondat után ez következett: „Mától fogva Magyarország hadiállapotban levőnek tekinti magát Németországgal." Ezt a mondatot Lakatos miniszterelnök is idézi visszaemlékezéseiben („Ahogy én láttam"), és azt írja, hogy Ambrózyval közölte, ezt teljesen elhibázottnak és kivihetetlennek tartja. Hennyey külügyminiszter visszaemlékezéseiben Lakatosnak egy 1966. április 14-én, Ausztráliából hozzá intézett leveléből idézi: „Amikor október 14-én délben Ambrózy elém terjesztette a miniszterelnökségen a kiáltvány szövegét, kihúztam belőle azt, hogy »mától fogva Magyarország hadiállapotban levőnek tekinti magát Németországgal. Véleményem az volt, hogy csak az erősebbik fél használhat ilyen hangot." Hogy Lakatos a kormányzó által jóváhagyott proklamáció-tervezetből ezt az ő beleegyezése nélkül törölte, elképesztő és minősíthetetlen. Az egész kiáltványnak az volt az értelme, hogy a lakosság, a honvédség és a külföld megtudja: mostantól Németországgal hadiállapotban vagyunk. Nemcsak ez a mondat hiányzott a szövegből, de méghozzá az a szó, hogy fegyverszünetet kérünk eredetileg feltétlen kértünk vagy kötöttünk kellett hogy legyen. Nehéz lenne elképzelni, hogy Lakatos ezt apósom jóváhagyásával változtathatta volna meg, amikor az én fülem hallatára azt mondta Veesenmayernek, hogy fegyverszünetet kért: „ich habe um Waffenstillstand gebeten", és „elhatáHorthy Miklós: Emlékirataim. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1990. 353-355. o. ** Hennyey Gusztáv: Magyarország sorsa Kelet és Nyugat között. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1992. 117. o. 315

rozásomat semmi sem változtathatja meg". Ez teljesen a fegyverszüneti megegyezés szellemében volt. A miniszterelnök tehát, ahelyett hogy ellenjegyezte volna a kiáltványt, annak leglényegesebb részét törölte. A fenti tények tudatában, szerintem, nincs erre mentség, ha van is egyetlen enyhítő körülmény : nem tudta, hogy az előzetes fegyverszüneti egyezmény már három napja alá volt írva. De hogy erre képes volt anélkül, hogy a kormányzó véleményét kikérte volna, azt bizonyítja: a kormányzónak viszont volt oka, hogy nem közölte vele a fegyverszüneti egyezmény aláírását, és azt, hogy Lakatos nézetei nem egyeztek a kormányzóéval. Aggteleky altábornagyot szeretném itt idézni, aki nemcsak megerősíti véleményemet, de jobban ki is tudja fejezni: „Mindaz, ami történt, a kormányzó utasítása volt. Teljesen összhangban volt a hadiállapot bejelentése az elhatározásával. A nemzetet, de különösen a harcoló haderőt a való helyzetről, mely előtte eddig rejtve maradt, őszintén tájékoztatni kellett! Biztosítani kellett, hogy azok a kormányzó magatartását megértsék, és főleg, hogy a hadsereg váratlan parancsainak szilárd egységben engedelmeskedjék. A szövegben semmi lehetetlen, semmi megborzadnivaló nem volt. A hadüzenet után egész elhatározásra volt szükség és erélyes, elszánt cselekvésre. A fegyverszüneti szerződés már négy nap előtt érvénybe lépett! A hadüzenet törlése végzetes tévedés volt Lakatos részéről. A kiáltványt háromszor, azután a hadparancsot kétszer olvasták be. A HADPARANCS: Honvédek! Hőn szeretett Hazánk szívében folyó pusztító harctól, a küzdő erőket számba véve, immár döntő, az országra nézve kedvező fordulatot nem várok. Ezért elhatároztam, hogy fegyverszünetet kérek. Mint a fegyveres hatalom legfelsőbb hadura felszólítlak benneteket, hogy honvédeskütökhöz hűséggel és feltétlen engedelmességgel teljesítsétek elöljáró parancsnokaitok útján kiadott parancsaimat. További létünk attól függ, hogy a honvédség minden egyes tagja e súlyos helyzetben kötelességtudó és a végsőkig menő fegyelmezett magatartást tanúsítson. Horthy s. k. * Aggteleky Béla altábornagy iratgyűjteményéből: II. Észrevételeim Lakatos Géza 1944. október 28-án kelt beszámolójához. 14. o. (1971. január 8.) 316

Az érzést most már nehéz pontosan leírni, de tudom, hogy amikor végre elhangzott a rádióban a proklamáció, mintha súlyos teher hullott volna le rólam, megkönnyebbülést éreztem. Jó volt tudni, hogy végre valami történt, hogy az ország és a külföld értesül az igazságról! Jó volt hallani a náci gazságok nyílt felsorolását... Tudtam, hogy Pista ennek örült volna. Nekem akkor nem tűnt fel, hogy változtattak a szövegen, mert mielőtt a rádióban elhangzott, én nem olvastam. Tudom, nem mindenkiben váltotta ki ezt a hatást, valahogyan talán nem tudták felmérni ennek fontosságát. Biztos, hogy nagy veszélyben voltunk, de én úgy éreztem, legalább elhangzott az igazság, és most majd jön, aminek úgyis jönnie kell. Sajnálatos tény azonban, hogy sok olyasmi történt, aminek nem kellett volna...! Ki hitte volna, hogy maga a miniszterelnök törli a legfontosabb — sőt kulcsmondatot — a kormányzó kiáltványából, és a vezérkar főnökének hivatala elsikkasztja az 1. és 2. hadsereg parancsnokainak kiadott jelmondatot az „átállásra". Még ha itt Budapesten minden meg hiúsul is, akkor is sikerülhetett volna a fegyverszünet, ha az 1. és 2. hadsereg átáll az oroszokhoz. A parancsnokok a jelmondat nélkül is tudták feladatukat. Útban apósomék lakosztályához, a lépcsőn találkoztam Lázár Károllyal, és azt mondtam neki: „Megkönnyebbültem, Kari, hogy végre sikerült a valódi helyzetet nyilvánosságra hozni! Pista mennyire örült volna a proklamáció elhangzásának!" Világosan látom magam előtt ahogy Kari arca felderült, és azt mondta: „Köszönöm magának, jólesik ilyen pozitív véleményt hallani, ezzel nekem nagyon segített." Mielőtt délelőtt befejeződött a koronatanács — még a kormányzó kiáltványa előtt —, a németek már nagyban készülődtek. Mi a Várban a részleteket csak utólag tudtuk meg. Aggteleky altábornagy aznapi beszámolója fontos a helyzet megértéséhez: „Október 15-én nemcsak a kormányzó akarta a németekkel ,,törésre vinni« a küzdelmet, hanem minden bizonnyal a németek is. 15én reggel nyolc óra körül... a kormányzóságról rendkívül izgatott hang jelentette nekem telefonon, hogy a németek a kormányzó fiát rövid lövöldözés után, az Eskü tér 2. alatt elfogták, és pokrócba burkolva elhurcolták. Miután összeköttetést távbeszélőn sem a kormányzósággal, sem a vezérkar főnökével, sem pedig a honvédelmi miniszterrel nem kaptam, és a jelentés helytállóságáról is meggyőződtem, saját felelősségemre a főváros helyőrsége számára elrendeltem a teljes harckészültséget, azaz a »helyőrségi riadót«. 317

Biztos voltam abban, hogy német puccsal állok szemben a »Horthykormányzat« ellen. Ami hamarosan bebizonyosodott. Rövidesen német fegyveres osztag szállta meg - a hadtestparancsnokságot fenyegetően a Sas-hegy távolabbi csúcsát, ami ellen a fegyveres ellenintézkedéseket védőlegesen én is megtettem. Tíz óra tájt jelentést kaptam, hogy nagyobb német osztag szállotta meg a Gellért-hegyet - alig 1 km-re a királyi Vártól, ahol, tudtam, hogy fél tizenegykor koronatanács kezdődik. Telefon-összeköttetés híján, saját felelősségemre elrendeltem a már beérkezett mozgó karhatalmi erőkkel a Gellért-hegy fegyveres visszafoglalását. Parancsom végrehajtásra nem került. Besúgás folytán a németek tudomására jutott, akiknek felbujtatására Hindy Iván - a hadtestparancsnokságra beosztott tábornok - két géppisztolyos társával irodámban rám törve, letartóztatott. Tudniillik amikor a Sas-hegy északi kúpját német erők megszállták, védekezésül a hadtestparancsnokság állományából képzett karhatalmi századdal a Sas-hegy déli kúpját szállattam meg... Hogy biztos legyek, a század parancsnokságával parancsőrtisztemet, Somos alezredest bíztam meg... Így a parancsőrtiszti iroda üresen maradt, és én a délelőtt folyamán hivatali helyiségemben teljesen egyedül dolgoztam. Derékszíjam, a töltött pisztollyal, a bejárati ajtó mellett a ruhafogason volt. Azt akkor szoktam magamhoz venni, amikor a parancsőrtiszt valakit nálam jelentkezésre bejelentett. Ebben a helyzetben tört rám irodámban Hindy két felfegyverzett katonával, akik közül az egyik géppisztolyát, a másik a szuronyos puskáját lövésre készen közvetlenül előttem mellemnek szegezte. Közben a mellékajtón át még egy szuronyos puskás katona jelent meg. Hindy a parancsnokság átadására szólított fel, amit megtagadtam, és a telefon felé indultam... azonban az egyik katona a telefon vezetékét a fali kapcsolóból kirántotta. Erre a betörők derékszíjamat a pisztollyal a fogasról magukhoz véve és az ajtókat rám zárva, távoztak. Hindy mindezt kifelé titokban tartva, nemcsak a támadási parancsomat hatálytalanította, hanem nevemben kiadott parancsokkal összes eddigi németellenes rendszabályaimat is. Megszüntette harckészültséget elrendelő riadóintézkedésemet, bevonta az összes őrségeket, így a rádió stúdiójából is; a csapatoknak »együtt-tartást» rendelt el, azaz megtiltotta nekik a laktanyák elhagyását. A csapatok, azt hive, hogy mindezek a parancsok valóban tőlem származnak, azokat, mit sem sejtve, hűen teljesítették. Igy ragadták magukhoz október 15-én - még mielőtt a koronatanács 10 óra 30-kor összeült volna - a németek, egyetlen puskalövés nélkül, 318

a fővárosban a katonai uralmat, anélkül, hogy arról a kormánynak, a magyar katonai vezetésnek, még órákkal a proklamáció elhangzása után is sejtelme lett volna. Hindynek ez az árulása végzetszerű, szinte hihetetlennek látszik. Mert lezajlott a koronatanács, megtörtént Veesenmayer fogadása, elhangzott a kormányzó kiáltványa anélkül, hogy akár a kormányzat, akár a katonai vezetés sejtette volna, hogy rendelkezési lehetőségét a helyőrségi csapatai felett elvesztette, és a fővárosban - a Várhegyen lévő testőrségen kívül - teljesen védtelenül állt a német erőszakkal szemben. Erre az államvezetés és a megtévesztett helyőrségi csapatok is csak több óra késéssel, fokozatosan eszméltek rá. A fegyverszünet ügyének azonban mindezek ellenére nem kellett volna elbuknia." Hindyt 1945-ben törvényes ítélet alapján halálra ítélték és kivégezték. Közben a Várban a Hitler által küldött Rahn nagykövet eljött a kormányzóhoz, de hiába próbálta elhatározását megváltoztatni. A kormányzó azonban kérte, Rahn kísérelje meg, hogy a német csapatokat visszavonják az osztrák határra. Rahn azzal ment el, hogy megkérdezi a Führert, és visszajön jelenteni. (Színjáték!) Miklóspapa azonban megkérte Lakatost, hogy ő fogadja majd Rahnt, amikor visszajön, mert neki már nincs mondanivalója. A további rádióadásokat Magdamamával együtt hallgattuk, aztán hirtelen megszűnt az adás, és indulókat játszottak a stúdióból. És azután jött Szálasi ellenproklamációja! A délután folyamán leadtuk a következő táviratot (XV/): „A kormányzó fia ma reggel németek és nyilaskeresztesek által elfogva. Lőtték az épületet, amelyben tartózkodott, nincsenek további hírek. A város erős német erőkkel van körülvéve. Kaptunk egy német ultimátumot." Később még a következő távirat ment el (XV/n: „Német ultimátum ma este 22 órakor jár le (15-én). Azután német támadás várható. Kérünk gyors segítséget előnyomulással Budapestre. Rádió német kézen van." Ami közben történt, arról később Miklóspapa elbeszéléséből értesültem, így a délelőtti koronatanács lefolyásáról is, ami határozottan kiábrándító volt. Annak ellenére, hogy a „besúgó" miniszterek nélkül 14-én megtartott minisztertanácson előre eldöntötték ennek a koronatanácsnak a lefolyását - mind a két tanácskozáson pozitív hozzászólások helyett aggályokat vetettek fel a jelenlevők. Függelékben: Aggteleky Béla altábornagy iratgyűjteményéből: 111/2., 3. o (A fegyverszünet kudarcának okairól.) 319

Ez azonban mind köztudomású, és a koronatanácsról van jegyző_ könyv, ezért csak a lényegre szorítkozom: Miután a kormányzó beszámolt fiának és Bakay altábornagynak elrablásáról, és felsorolta a neme_ tek által megszegett ígéreteket stb., bejelentette, hogy fegyverszünetet köt. Vörös János, a vezérkar főnöke, részletesen ismertette a katonai helyzetet (a Vörös Hadsereg két nap múlva elérheti Budapestet stb.) és beolvasta az aznap reggel 10 órakor kapott német ultimátumot' miszerint „az egész magyar térség német hadműveleti terület. parancskiadásra egyedül a német főparancsnokság jogosult. Az 1. és 2. magyar hadsereg visszavonulására kiadott parancsot azonnal vissza kell vonni, és az azt megelőző helyzetet 12 órán belül helyre kell állítani." Vattay szerint „az ultimátum hangneme sértő és lealázó volt. Így csak leigázott népekkel lehet beszélni." Ezután a jelenlevők hozzászóltak, és ahelyett, hogy támogatták volna a kormányzó elhatározását, aggályokat vetettek fel. Lakatos miniszterelnök az országgyűlésnek adott ígéretére hivatkozott, hogy az országgyűlés megkérdezése nélkül nem kér fegyverszünetet, ezért javasolja a parlament megkérdezését. A kormányzó kijelentette, hogy erre nem hajlandó, mert törvény szerint joga van fegyverszünetet kérni, és mai formájában az országgyűlés nem képviseli a nép akaratát. Ezután hosszas vita következett, főleg az igazságügy-miniszter és Ambrózy között, aminek a kormányzó azzal vetett véget, hogy a fegyverszünetért egyedül ő viseli a felelősséget, és nem hajlandó változtatni elhatározásán. Erre Lakatos bejelentette a kormány lemondását. A kormányzó újból megbízta Lakatost kormányalakítással, és felszólította a minisztereket, hogy aki nem ért egyet vele, az távozhat. Ez előre meg volt beszélve, mert remélték, hogy a kormányzó kérésére az újonnan megalakult kormányban a két „német besúgó" miniszter nem akar részt venni, és akkor az új kormánynak teljes tájékoztatást tudnak majd adni a fegyverszüneti tárgyalásokról. Mindez a manőver hiábavaló volt, mert Reményi-Schneller és Jurcsek valószínűleg a németektől kapott instrukció szerint - mindenki megdöbbenésére, nem távozott. Ekkor megszakadt a koronatanács, mert jelentették Veesenmayer érkezését, és folytatódott, miután a német főmegbízott eltávozott; ekkor az új kormányt feleskették a magyar alkotmányra és a kormányzóra - Jurcsekkel és Reményi-Schnellerrel együtt, akik - mint utólag kiderült - már előre ki voltak jelölve posztokra a Szálasi-kormányban(!), és másnap csatlakoztak hozzá... 320

Bárczy István államtitkár szerint, aki a jegyzőkönyveket vezette, a kormányzó ezekkel a szavakkal búcsúzott: „Súlyos idők elé nézünk, sokat fogunk szenvedni, de ezt a lépést meg kellett tenni. A németek semmibe vették szuverenitásunkat, és velünk szemben gazemberek módján viselkedtek. Egy német politikus egyszer azt mondta, hogy Németország szerencséje, hogy csak 15 millió magyar van a világon. Mindig keleti terjeszkedésük útjában voltunk, és vagyunk ma is. Részemről felégettem minden hidat magam mögött, és sajnálom, hogy mai elhatározásommal a kormány tagjainak keserű órákat és sok szenvedést okoztam." Ezután mindenkivel kezet fogott és eltávozott. Tehát még megvolt a Várhegy biztonsága - a felvezető utakat aláaknázták -, Lázár Károly parancsnok és a hű testőrök készen álltak a kormányzó minden parancsának teljesítésére. Az 1. és 2. hadsereg parancsnokaihoz ekkor kellett volna kiküldeni a kormányzó ,fedő" parancsát: „Az 1920. március 1-jei rendeletem végrehajtandó", ami azt jelentette, hogy „az oroszokkal vegyék fel a kapcsolatot". Ezt azonban a vezérkari főnökségen a leadóállomáson elsikkasztották! Nádas Lajos vezérkari ezredes kiadta azt az utasítást, hogy tilos minden a királyi Várból jövő parancs továbbítása! Itt érdekes a megbízható Pogány Imre ezredes - Vattay helyettese elbeszélése, aki közben a Hadparancs kiadásával volt megbízva: „A koronatanács befejeztével Vörös János kijött - amikor Vattay nekem a Hadparancsot adta át -, és egy lezárt borítékot akart átadni, hogy juttassam azt el szárnysegédjéhez, Kapitánffy vk. őrnagyhoz. De látva, hogy mással vagyok elfoglalva, Vörös János a borítékot Lakatos titkárának, Szentpáli alezredesnek adta át. Ahogy később megtudtam, ez volt az »előzetes intézkedés« a hadseregparancsnokok részére: »1920. március 1-jei rendelet végrehajtandó«, a »jelmondat« a háborúból való kiválásunk végrehajtására. Kapitánffy őrnagy megkapta, azonban nem adatta le Hughes-en, hanem azt Nádas Lajos ezredes és Kapitánffy őrnagy közösen megsemmisítették. Az én szempontomból azért nagyon fontos ez, mert nekem az ellen a vád ellen kellett védekeznem, hogy én tüntettem azt el. Mert Vörös János később a Szovjetunióból Debrecenbe érve, engem vádolt az előzetes parancs elsikkasztásával, és a háborús főbűnösök listájára tétetett. Úgy, hogy 45 októberében a kaposvári ügyészség vezetője e váddal tartóztatott le. Kihallgatásom délután 4 órától este 10 óráig tartott... közben távirat jött Ries igazságügy-minisztertől, mely szerint az 321

ellenem emelt összes vádat visszavonták. Arra a kérdésemre, hogy ki tett a listára, megmondták, hogy Vörös János." Amikor Vörös vezérkari főnök visszatért hivatalába, ott szembe találta magát németekkel rokonszenvező munkatársaival. Hogy ott mi történt, azt többen megírták — tény az, hogy a rádióban elhangzott a vezérkar főnökének nevében leadott felhívás, amelyben lényegében ez állt: A kormányzó kiáltványát senki se értelmezze úgy, hogy letegye a fegyvert, Ez ideig ezek csak fegyverszüneti tárgyalások, amelyek kimenetele még bizonytalan. Ezért minden magyar katona és egység köteles a harcot folytatni, úgy, mint eddig, minden erejével, bármely oldalról éri támadás. Felháborodva hallgattuk ezt a Vörös János vezérkari főnök nevében közölt adást! Tost szolgálatban volt, Nicky már nem lehetett velünk, így az utolsó két táviratot én rejtjeleztem. (XV///) „Összeköttetéseink el vannak vágva, kétséges, hogy a megbízott holnap megérkezik. Kérjük a fronton keresztül összeköttetés felvételét az 1. és 2. hadsereg parancsnokaival, ha közöttünk megszakadna a kapcsolat. Közöljétek, hogy tárgyalásokat Lajival — erre a lehetőségre kinevezett miniszterelnökkel — kell folytatni és további lépésekre fel van hatalmazva. A rádiót elfoglalták a vezérkari főnök felhívása előtt." Hamarosan ezután Vörös János megjelent a várpalotában, és kijelentette, hogy a felhívás az ő tudta nélkül lett leadva! Úgy éreztem, akár igaz, akár nem, ezt közölni kellene a moszkvai delegációval, nehogy azt higgyék, hogy az adás tőlünk eredt. Ezért megfogalmaztam a következő rövid sürgönyt, és bevittem Miklóspapához jóváhagyásra: (XIX) „A vezérkari főnök felhívása meghamisítva lett, a német kézen lévő rádió által leadva." Átírtam rejtjelre, és leadtam a rádiósoknak. Ez volt az utolsó táviratunk. Én ezeket 20 és 22 óra között adtam le, és rejtély marad, ami a hivatalos feljegyzésekben áll, hogy az utolsó három távirat csak másnap 5-kor reggel lett a Várból elküldve. Ezért az utolsó táviratért Vörös János hálás lehet nekem, mert ez az értesítés valószínűleg hozzájárult ahhoz, hogy az első kommunista kormány honvédelmi minisztere lett. Tizenhat évvel később felettébb érdekes volt az ő „harctéri naplójában" alávaló feljegyzését olvasni — saját maga bizonyította, hogy hazudott a kormányzónak, amikor jelentette, hogy a felhívás az ő tudta nélkül lett leadva: * Aggteleky Béla altábornagy iratgyűjteményéből: Pogány Imre ezredes levele E/5., 6. o. (1972. február 13.) és „hozzászólása" G/10, 6. o. (1972. december 18.) 322

„Őfőméltóságának a proklamációjáról, amelyben a fegyverszünetet közzéteszi, pár perccel 13 óra után vettem tudomást. Hogy a magyar hadsereg ütőképességét továbbá fenntarthassuk, kellett nekem 14.30kor egy parancsot kiadni, amelyben a rádióban leadott proklamációt megmagyarázom, mert annak nem egész világos szövegéből arra a megállapításra lehetne jutni, hogy egy fegyverletételről van szó. Ezt azonban minden eszközzel el kell kerülni... Elképesztő az ilyen kétkulacsosság — a nácik megbíznak benne és beajánlják, az oroszok megbíznak benne és kinevezik. Most már az „átállás” — legalább egy részének sikere attól függött, hogy az 1. és 2. hadseregnek sikerül-e felvennie az érintkezést az oroszokkal. Vattay katonai irodafőnöke helyettesétől, Pogány ezredestől tudjuk, hogy a délután és este folyamán még érintkezett a két hadsereg parancsnokával, Miklós Bélával és Veress Lajossal: „1944. október 15én kora du. Vattay irodájában csengett a telefon, Vattay akkor a kormányzónál volt, így én mentem a készülékhez. Miklós Béla hívott és kérdezte. »Pogány, mi van nálatok Budapesten? A rádió a kormányzó kiáltványával teljesen ellentétes utasításokat sugároz, Vörös János neve alatt.« Jelentettem, hogy a rádió a németek kezén van, és az azok mellé állt hadműveleti osztály megtévesztő parancsokat, híreket sugároz. Ekkor érkezett vissza Vattay, és átvette a beszélgetést. Este 8 óra körül Csontos főtisztviselő telefonált a Színház utca 7. számban levő Vezérkari Főnökség hírközpontból, hogy Veress Lajos vezérezredes, a 2. hadsereg parancsnoka, kéri Vattayt a Hughes-géphez, vagy egy tájékozott tisztjét, akivel bizalmasan beszélhet. Mivel Vattaynak a kormányzó mellett volt a helye, felkért, hogy menjek át én a Színház utca 7.-be, amely azonban már nyilas kézen van, tehát nagyon óvatosnak kell lennem. A Színház utca 7. bejárata előtt két géppisztolyos, nyilaskarszalagos őr... látván, hogy vezérkari tiszt vagyok, beengedett. Felszaladtam a hírközpontba, ahol belépésem után Csontos rögtön rám zárta az ajtót, és legalább 20 percen át beszélhettem a 2. hadsereg parancsnokával. Részletesen tájékoztattam őt a helyzetről, a kormányzóról, ifj. Horthy Miklós tőrbecsalásáról, a németek megtévesztő híreiről, a vezérkar hadműveleti osztályának átállásáról, hangsúlyozva, hogy a kormányzó elhatározása nem változott, a kiáltvány minden szava érvényben van... Jelentettem neki, hogy éjjel számolunk a németek támadásával. Közben Csontos a szalagokat távirati űrlapokra felragasztotta. Ezeket elrejtettem, majd kiosontam, a folyosó szerenGosztonyi Péter kiadásában, Wehrwissenschaftliche Rundschau. 1970. 323

csére üres volt, és így sikerült észrevétlenül kijutni az épületből. , . a két őr tisztelgett, és szerencsésen visszaértem a palotába, ahol Vattay Lázárral aggódva várt... Vattay örült legjobban, hogy szerencsésen visszaérkeztem, és még jobban, mikor előkotorásztam neki a Hughesbeszélgetésem szövegét. Rögtön leszaladt vele a kormányzóhoz, és felolvasta neki. Onnan kijőve közölte, hogy a kormányzó a szöveggel teljesen egyetért. Október 16-án, mikor a német SS a palotát megszállta, és az irodák páncélkulcsait szedte össze, én á beszélgetés szövegét a WC-be süllyesztettem, hogy ne kerüljön a kezükbe." Utólag megtudtuk, hogy a két hadsereg átállása az oroszokhoz is kudarcba fulladt. A 2. hadsereg parancsnoka, dálnoki Veress Lajos vezérezredes így emlékezett vissza a történtekre: „Október 16-án 5 órakor a visszavonulási parancsom végrehajtásának ellenőrzésére indultam... egy több gépkocsiból és harckocsiból álló vegyes különítmény utamat állotta. A különítmény parancsnoka kinyitotta a kocsim ajtaját, és közölte, hogy Wöhler tábornok rendeletére parancsmegszegés miatt letartóztat. Nézzek körül mondotta -, a tűzkész állapotba helyezett fegyverekre mutatva -, ellenállásnak nincs értelme, kövessem a német hadsereg-parancsnoksághoz. Nyíregyházára kísért, ahol Reinhardt tábornoknak adott át, aki felszólított a kiadott parancsom visszavonására, amit röviden megtagadtam." Letartóztatásának oka a németek melletti hűségnyilatkozatának megtagadása volt. Ezért került a Gestapo fogságába. Összesen tizenkét esztendőt töltött fogságban, száműzetésben halt meg, és csak halála után rehabilitálták. Az 1. hadsereg parancsnoka, Miklós Béla, vezérkari főnökével, Kéri Kálmán vezérkari ezredessel ment át - csapatai nélkül - az oroszokhoz: „Kéri Kálmán így gondolkozott: ha ő a németektől már nem hajlandó parancsot elfogadni, a budapesti elöljárója meg elérhetetlen, akkor ha már fegyverszünetről van szó, ahogy a kormányzói kiáltvány mondta - neki át kell mennie az oroszokhoz, hogy velük beszélje meg az 1. hadsereg további feladatát... »Ekkor határoztam el, hogy átmegyek. Lelkileg teljesen fel voltam készülve, nem érdekelt, hogy mi történik ott velem» - mondotta később... * Aggteleky Béla altábornagy iratgyűjteményéből: Pogány Imre ezredes „hozzászólása" G/10, 6. o. (1972. december 18.) ** Gosztonyi Péter: A magyar honvédség a második világháborúban. Dálnoki Veress Lajos: Elfogatásom története. Kézirat. London, 1967. 324

Kéri éjfél után tájékoztatta a Beregszászról éppen visszatért Miklós Bélát elhatározásáról... Kora reggel megjött Heinrici német vezérezredes udvarias, de határozott felszólítása: Miklós és Kéri mielőbb keresse fe l őt Szobráncon, a politikai helyzet megbeszélése céljából... Röder vezérkari ezredes fogja odakísérni az urakat. Sem Miklósnak, sem Kérinek esze ágában sem volt teljesíteni ezt a felszólítást. Ekkor futott be a honvéd vezérkar főnökének telefonja. Vörös János kereste Miklós Bélát. Kéri fültanúja volt a beszélgetésnek, s így számolt be a hallottakról: »Miklós Béla - Mi a hadsereg feladata? - Vörös János válasza a következő: a hadsereg feladata a szomszédos német hadsereg jobbszárnyának biztosítása, nehogy az oroszok a hátába kerüljenek... Micsoda?! - ordít bele a kagylóba Miklós Béla. - Vörös János szabatosan megismétli az utasítást, aztán hozzáteszi: Kérlek, ez a feladata. Különben is, az előszobámban német urak ülnek... Erre Miklós Béla odavágta az asztalra a kagylót.« Azt hiszem, azon többet senki sem beszélt... A továbbiak ismeretében szinte már az is sikernek könyvelhető el, hogy Miklós és Kéri, illetve kísérőik, október 16-án, a kora délutáni órákban Ökörmező körzetében bántatlanul frontot válthattak, azaz estére már egy szovjet hadosztály-parancsnokságon lehettek... Október 16-án délután három óra tájt egy magyar vezérkari ezredes megfelelő számú fegyveressel már Ökörmezőnél, az első vonalakban kereste Miklós Bélát, hogy letartóztassa. Elkésett. Az 1. hadsereg parancsnoka akkor már a 4. Ukrán Front hadműveleti területén tartózkodott. A visszavonulás útjának fenntartása érdekében Kéri Kálmán vk. ezredes még október 15-e előtt, a németek tudta nélkül parancsot adott a Tisza vonalának lezárására. Ennek ellenére Técsőnél a visszavonuló németek erőszakkal akartak átkelni a Tiszán. Ezt a técsői hídfőállás parancsnoka, az 1. hadsereg parancsokságának tudtával fegyverrel meghiúsította. Ugyancsak tűzharcra került sor Munkácson is, ahol a németek a magyar hírközpontot akarták birtokba venni. A magyarok ezt a támadást visszaverték. Majd egy bajtársa jelentette a Huszton levő Kérinek, hogy egy német gépkocsioszlop igyekszik a magyar hadsereg parancsnokság felé; mit csináljak? Kéri így válaszolt: »Semmi vész, lőj először föléjük, ha nem állnak meg akkor beléjük!» Így is történt, és a németek visszavonultak." Gosztonyi Péter: A magyar honvédség a második világháborúban. 211. és 212. o. Kéri Kálmán személyes közlései. 325

Visszatérve Budapestre: Lakatos és Hennyey ezzel szemben meg_ próbálták a németekkel újra és újra helyreállítani a kapcsolatot, és kéréseiknek eleget tenni. A legcsodálatosabb ezek közül az volt, ahogy a németek azon követelésére reagáltak, hogy a Várat biztosító aknákat felvegyék. Először is nem értem, miért kellett nekik a német követségre menniök, Rahn nagykövettel beszélniök. Végeredményben a nagykövet vagy a megbízott menjen a miniszterelnökhöz, és nem fordítva. Mint fentebb említettem, a kormányzó nem akarta Rahnt újból fogadni, mert nem látta ennek értelmét, és megkérte Lakatost vagy Hennyeyt, hogy helyette beszéljenek Rahnnal. Szerintem világos, ez csak annak megerősítése kellett volna legyen, hogy már nem lehet a helyzeten változtatni, a kocka el van vetve... Hennyey viszont emlékirataiban azt írja: „Mindenekelőtt elhatároztuk, hogy megvitatjuk a helyzetet a német követtel és Rahn különmegbízottal." A kormányzó nem kérte őket, hogy „vitassák meg a helyzetet" a németekkel, és nem utasította sem Lakatost, sem Hennyeyt, hogy kezdjenek újabb tárgyalásokat. Hiszen ők a kormányzó saját szájából hallották, hogy maga mögött minden hidat felégetett — és Lakatos maga közvetítette a szeptemberi minisztertanácsnak, hogy a kormányzó elhatározása megmásíthatatlan. Lakatos visszaemlékezéseiben, bár naiv, de elfogadhatóbb okot ad a tárgyalások felvételére: „Az volt az elgondolásom, hogy olyan megegyezést hozzak létre, amely lehetővé tegye egyrészt a két ország zavartalan különválását, másrészt a fenyegető belső harc elkerülését... Telefonon kértem a kormányzó hozzájárulását. Ezt meg is kaptam." (Miklóspapa erre egyáltalán nem emlékezett!) És akkor Lakatos értesíti a német követséget, hogy odamennek Hennyeyvel. Lakatos és Hennyey leírása a Veesenmayerrel és Rahnnal való tárgyalásról nem egyezik, de a lényeg az, hogy időközben a németek megtudták, a Várhegyre vezető utak alá vannak aknázva, és Veesenmayer kijelentette, hogy ilyen körülmények között nem hajlandók tárgyalni. Mi lett volna, ha például Lakatos — kihasználva Lázár nagyszerűen végrehajtott intézkedését a Várhegy biztosítására — kijelentette volna, hogy mi nem szedjük fel az aknákat addig, amíg a németek nem vonják vissza csapataikat Budapestről? Ott a Várhegyen tartózkodott az egész német nagykövetség és a legfőbb nyilasok! Micsoda tömeg túszunk volt! De Lakatosnak ez eszébe sem jutott, azt írja: „Telefonon intézkedtem Vattay altábornagynál, hogy nyittasson azonnal átvezető utakat a 326

telepített aknazárakon át." És ebben a nagyon fontos döntésben sem Lakatos, sem Vattay nem kéri ki a kormányzó véleményét. Rahnt külön kísérettel kiengedik, és így lehetővé teszik Szálasi kicsempészését a Várhegyről! Ha mindez akkor történt volna, miután Vattay meghozta a hamis hírt, hogy a kormányzó elfogadta a német védőőrizetet — meg tudnám érteni eljárásukat, de az csak később történt. Függetlenül mindettől, német katonai oldalról érkezett késő délután egy ultimátum, hogy ha a kormányzó nem adja át a hatalmat, akkor este 10 órakor támadnak, ezt azonban később kitolták reggel 6 órára. Mi fel voltunk készülve egy ostromra, itt-ott lövéseket is lehetett hallani. Most már nem mertem a rejtjeles „fekete könyvet" kiadni a kezemből, és mindenhová magammal vittem — amíg a végén Tost Gyulának át tudtam adni azzal, hogy semmisítse meg. O ezt meg is tette, és 16-án korán reggel, az utolsó távirat leadása után megköszönte a távírászoknak, hogy tudva, mit vállaltak, mégis helytálltak a nehéz körülmények ellenére. Az egész család leköltözött két szobába az alagsorba. A két szoba egymásba nyílt, apósom és anyósom a belső szobát foglalta el, amelynek csak a mi szobánkon keresztül volt kijárata — ahol Ilus nővér, István és én rendezkedtünk be egy rövid, nyugtalan éjjelre. Apósomék tehát csak rajtunk keresztül tudtak kimenni. Mindannyian ruhástul dőltünk le pihenni, és örömmel láttam, hogy István azonnal elaludt. Egyszerre csak kopogtak, én mentem ajtót nyitni, és Tost szárnysegéd jött azzal a kéréssel, hogy hívjam ki Miklóspapát, mert Vattay és Ambrózy kér kihallgatást, fontos közölnivalójuk van. Kihívtam Miklóspapát, aki rövid pár perc múlva visszajött, erélyesen becsukva maga után az ajtót, mint aki bosszankodik. Kisvártatva megint kopogtak, ismét Tost Gyula volt, aki most engem kért, hogy rögvest menjek, mert beszélnünk kell. Ott találtam Ambrózyt, Vattayt, és Tosttal együtt leültünk négyen egy kis asztal köré. Éjfél után volt, csak egy kis lámpa gyér fénye — a szoba másik sarkában — világított. Kicsit úgy tűnt, mintha titkos éjjeli összeesküvők ültek volna össze. Vattay előadta, megpróbálták a kormányzót rábeszélni, hogy fogadja el a németek ajánlatát, miszerint menedéket nyújtanak neki és családjának, ha lemond és átadja a hatalmat. A kormány nem lát más megoldást arra, hogy mi, a család, élve kerüljünk ki ebből a Egyes részletek özv. Muráti Hermannétól a szerzőnek. 327

helyzetből. De a kormányzó ezt kategorikusan elutasította, és azzal távozott, hogy ,›Többet engem ezzel ne zavarjatok. Most ők hozzám fordulnak segítségért, és arra kérnek, hassak oda, hogy a kormányzó ezt a tervet elfogadja, mert különben a küszöbönálló német támadással életveszély fenyegeti az egész családot. Megjegyzendő, hogy az ajánlat, amelyről Vattay beszélt, nem a németektől származott, hanem Vattay elgondolása volt. Ennek a beszélgetésnek minden szavára világosan emlékszem, mert drámai és felelősségteljes döntést követelő jelenet volt. Hitetlenül néztem Tostra — aki Pistának olyan jó barátja volt, és gyűlölte a nácikat s azt mondtam: „Tost, még maga is erre akar engem rábeszélni?" Ő kétségbeesett arccal válaszolta: „Kérem, gondoljon arra, hogy a maguk életéről van szó, a fia életéről!" „Sajnálom — mondtam —, de én egyetértek apósom véleményével, és rám ne számítsanak, mert engem semmivel nem lehet rávenni arra, hogy őt rábeszéljem." Visszamentem a szobámba, és tudtam, hogy nem tehettem mást. Elképzelhetetlen volt, hogy úgy végződjön a fegyverszünet, hogy mi békésen elmegyünk Németországba — ahol meggyőződésem szerint, semmi jó nem várhatott ránk —, és itthon mindenkire a végső pusztulás vár. Három év múlva tudtuk meg Lakatos 1947-ben írott leveléből, hogy Vattay, amikor a velem folytatott beszélgetés után Ambrózy nélkül, egyedül ment vissza a miniszterelnökségre, ahol a miniszterek még együtt voltak, nem azt mondta Lakatosnak, hogy a kormányzó megtagadta az ajánlat elfogadását, hanem pontosan az ellenkezőjét. Lakatos szerint közölte, hogy „Főméltóságod a javasolt megoldást teljességgel elfogadta, magáévá tette, csak egy kikötése van, nevezetesen, hogy közvetlen munkatársait is magával vihesse, nehogy a nyilasok bosszújának tegye ki őket, név szerint: Ambrózy, Lázár és — természetesen Vattay"... (Ambrózy és Lázár tanúvallomásaiból kiderült, hogy a kormányzó hallani sem akart erről.)* Ha ez igaz, sohasem fogjuk megtudni, Vattayt mi vezethette volna erre a lépésre. Nem szabad elfelejteni, hogy azoknak, akik nem voltak ott, nagyon nehéz elképzelniök az akkori légkört, az ostromállapotot, a német és orosz veszély közötti reménytelen helyzetet, a családjukért való aggódást. Ezért még az is lehetséges, hogy Vattay kissé megzavarodott, és annyira akarta ezt az elgondolását keresztülvinni, hogy mire * Függelékben: Vitéz Lakatos Géza vezérezredes levele Horthy Miklóshoz. 1947. június 9. 328

odaért a miniszterelnökségre, nem tudott mást tenni. Nagyon érdekes volt nekem az ő visszaemlékezéseit olvasni, amelyekben még az események sorrendje is zavaros, és arról egy szót sem szól, hogy aznap éjjel engem kért arra, beszéljem rá a kormányzót, hogy a német birodalom védnöksége alá helyezze magát és családját. Ki téved jobban, Lakatos vagy Vattay? Egy akkori feljegyzésem szerint: „Amilyen zavarodott benyomást tett rám Lakatos azon a napon (október 16-án), elképzelhető, hogy utólag ne emlékezzen arra, hogy mi történt, vagy ő kinek mit mondott." Ha lett volna egy másik ajtókijárat a kormányzó szobájából, én nem lennék képes bizonyítani, hogy apósom az éjszaka folyamán nem változtatta meg elhatározását. Abban az esetben mindig maradna a kétely, hogy talán még egyszer beszélt Vattayval... De azt senki sem változtathatja meg, hogy miután én Vattayt, Ambrózyt és Tostot elhagytam egészen a mi elindulásunkig a nunciatúrára Miklóspapa nem távozott a szobából, és senki sem jött vele beszélni, és az én tudtom nélkül akkor senki sem beszélhetett volna vele. Reggel négykor mindannyian átmentünk a főbejárathoz, és leültünk az igazság szobrához vezető nagy, széles lépcsőkre, miközben vártuk az autót, amely Magdamamát, Ilus nővért, Istvánt és engem vitt volna a nunciatúrára. Tudniillik a nuncius már előbb felajánlotta Miklóspapának, hogy szükség esetén menedéket nyújt a családnak. Miklóspapa megjegyezte, hogy ha a németek tényleg támadnak, itt a Várhegyen minden erőnkkel ellenállunk — eltökélt szándéka volt a Várhegy védelme. Lázár Károly, a testőrök parancsnoka is velünk volt. Szálasi Ferenc népbírósági tárgyalásának (1945) „hites gyorsírói jegyzőkönyve" szerint Lázár Károly tanúvallomásában többek között ezt vallotta: „ ...már előzőleg egész éjszaka folyamán folyt a németek részéről a harcfelderítés... Reggel négy órakor kaptam biztos jelentést, hogy csoportosulnak a támadáshoz, és úgy fest a dolog, hogy támadni fognak. Ezt rögtön jelentettem a kormányzó úrnak... Elnök: ...nem szólt ő arról, hogy az éjszaka folyamán Vattay altábornagy volt nála, esetleg Ambrózy kabinetirodafőnök kíséretében? Lázár: Egy szót sem. Elnök: Es felmerült ott a kérdés, hogy a kormányzó esetleg német védelem alá helyezi magát? Lázár: Egy szóval sem, sőt azt mondta: itt, történjék bármi, ellenállunk. Ezt mondta reggel öt óra után öt vagy hat perccel." Miklóspapa nem volt izgatott vagy ideges, nyugodtan beszélgettünk. Ekkor vettem észre, hogy Tost Gyula közvetlenül mögöttem ül a lép329

csőn. Még ma is látom magam előtt kétségbeesett arckifejezését — homlokán gyöngyözött a veríték —, lerítt róla, azt gondolja, hogy most már mindennek vége. Szerettem volna enyhíteni a kétségbeesésén, próbáltam egy-két bátorító szót mondani. Kértem, bízzon benne, hogy mindig jön valami megoldás —, de láttam, hiába beszélek, nem is hallja, amit mondok. Aztán Magdamamára figyeltem, mivel kijelentette, hogy ő nem jön a nunciatúrára, mert Miklóspapával akar maradni. Közben előállt az autó, és Miklóspapának sikerült őt rávennie, hogy mégis beszálljon. Pirkadt már, amikor az oroszlános kapun át kihajtottunk a várudvarból. Ilus nővér ült elöl, mi a hátsó ülésen Magdamamával közrefogtuk Istvánt. Én rádőltem a kisfiamra, hogy ha valahonnét lőnek, ne őt találják el. A Szent György téren áthaladva láttam egy kis páncélkocsit, és azt gondoltam, vajon meddig tudunk ezzel védekezni a nagy német Tigris-tankokkal szemben. Nagyon rövid az út a várudvarból a Dísz téri nunciatúráig, de nekem végtelennek tűnt... és nem is sejtettem, hogy a várpalotát — úgy, ahogy én ismertem — nem fogom többé viszontlátni. Bementünk a nunciatúrára, ahol apácák fogadtak, és mondták, hogy a nuncius nincs otthon, vidéki körútra ment. Monsignore Verolino, a nuncius helyettese hamarosan megjelent, és nagyon kedvesen fogadott. Intézkedett, hogy bevezessenek egy nagyobb szobába, ahol két ágy volt és egy dívány. Azt mondták az apácák, hogy a nunciatúra mellett lévő apácaotthonból azonnal áthoznak egy harmadik ágyat. Magdamamával itt, az első effieleti ablakból, a függöny mögül néztünk ki a Dísz térre. Velünk szemben volt a 12-es szám, édesapám háza, ahol születtem. A hajnali szürkületben dübörgő harckocsik sora vonult el előttünk. Lövöldözést lehetett hallani... Alig telt el fél óra, mikor német katonák dörömböltek a nunciatúra kapuján. Az apácák gyorsan levezettek minket pinceóvóhelyükre, és mondták, hogy maradjunk csendben. Egy kis résen át láthattuk, hogy miközben egy apáca kaput nyitott, a többiek imádkozva sétáltak az udvarban. Német kiabálást hallottunk, és azt is hallani lehetett, ahogy a katonák végigmentek az egész épületen. De kár, hogy a nuncius most nincs itt — gondoltam —, ő elállhatta volna a németek útját, mert a nunciatúra exterritoriális, mint bármely követség. Persze lehet, hogy az sem segített volna... Lejöttek a pincéhez, és követelték, hogy az apácák nyissák ki az ajtót. Bejött három német katona, bennünket jól megnéztek, és két fegyveres őrt visszahagyva a nunciatúra kapuja előtt, elvonultak. 330

Kisvártatva megjelent Veesenmayer — Lakatossal együtt — a nunciatúrán, ahol minket még a pincében találtak. Magdamamával mindketten nagyon hűvösen fogadtuk őket. Mintha előre megbeszéltük volna, nem fogtunk kezet Veesenmayerrel, rá sem néztünk, és Lakatosnak minden kérdést és feleletet le kellett fordítania németre, mert mi csak magyarul beszéltünk. Veesenmayer, aki nagyon fáradtnak látszott, és törölgette a homlokáról a verítéket, röviden tudtunkra adta, hogy Miklóspapa jól van a Hatvany-palotában, a délután folyamán meg is látogathatjuk, és holnap, 17-én megyünk vonattal, apósommal együtt Németországba. Ezért német kísérettel átmehetünk a Várba csomagolni. Lakatos közvetítő viselkedése nekünk akkor érthetetlen és felháborító volt, mert nem ismertük az előzményeket (hogy ő úgy tudta, elfogadtuk a német védőőrizetet). Amikor eltávoztak, felmentünk a szobánkba, és Magdamamával megtárgyaltuk, mi lenne, ha egyszerűen kijelentenénk, hogy nem hagyjuk el a nunciatúrát. Igaz, Veesenmayer nem kérdezett minket, azt mondta, holnap mindannyian utazunk. Megtárgyalva minden lehetőséget, Magdamama elhatározta, hogy bármi történjék, ő Miklóspapával akar menni. Mi történne velünk, ha István és én Ilus nővérrel itt maradnánk? Hosszas latolgatás után beláttuk, nincs választásunk, és elhatároztuk, hogy a családnak feltétlenül együtt kell maradnia, mert elviselhetetlen lenne, ha nem kapnánk hírt egymásról. Ezután Ilus nővérrel megbeszéltem, hogy ő nyugodtan menjen ki a nunciatúráról, miután minket elvittek, mert őt biztosan nem fogják keresni. De a mi Ilánk nem tágított, azt mondta, bármi lesz is, ő minden körülmények között velünk marad. Megint az ablakhoz léptünk, kinéztünk a Dísz térre, ahol a honvédszobor előtt nyilas tisztek gyülekeztek, nyilaskeresztes karszalaggal, büszkén mosolyogva. Hát lehetséges ez? Fogalmuk sincs, hogy mit tesznek? Láttam a Dísz téri házunk portását, a mi Kelemenünket, aki a földszinten lévő lakásából felmeat az emeletre, és onnan, a nyitott ablakból nézte az eseményeket. Nem mosolygott, csak mereven bámult le a térre. Persze fogalma sem volt, hogy mi a szemben lévő ablakból — a függöny mögül — figyeljük az eseményeket. Délben megjött a háziúr, Angelo Rotta érsek, pápai nuncius, akivel nekem már rendszeres kapcsolatom volt. Nagyon sajnálta, hogy nem volt itt reggel, és fájlalta, hogy olyan gyorsan a németek tudomására jutott, hogy a nunciatúrán tartózkodunk. Ha holnap elvisznek Németországba, akkor most persze gondoskodni kellett arról, hogy mit vihetnénk magunkkal. A nuncius erősen 331

lebeszélt arról, hogy Magdamama vagy én átmenjünk a Várba csomagolni, mert azt hallotta, mindent feldúltak, és a Vár tele van sskatonákkal. Felajánlotta, hogy Monsignore Verolino elkíséri Ilus nővért, aki a várbeli személyzettel becsomagolhatja nekünk a legszükségesebb holmikat. Nehezemre esett ezt elfogadni, mert magam szerettem volna menni. Elindultak — német katonai kísérettel — a Várba s amikor egy-két bőrönddel visszajöttek, borzalmas volt, amit meséltek. Szegény Ila csak nagyon kevés dolgot tudott összeszedni, mert Skorzeny SS-katonái minden szobát elleptek, még apósom ágyába is belefeküdtek. Mesélte, hogy az én ágyamban is két német katona feküdt. Kiraboltak mindent. Kinyitott egy-két fiókot, s mivel ezeket üresen találta, megjegyezte, hogy itt már nincs semmi. Ekkor rögtön elvitték Skorzenyhoz, aki az apósom íróasztalánál ült — az apósom bőrkabátjában! Rákiáltott Ilus nővérre: „Német katona nem lop!" Ilus nővér nagyon bátran viselkedett, nyugodt hangon felelte, ő nem mondta, hogy lop, csak azt, hogy a dolgok, amik ott voltak, már nincsenek ott. Ezután már nem engedték csomagolni, és Monsignore Verolinóval együtt — aki egész idő alatt hűségesen a nyomában volt visszahozták a nunciatúrára. A mi személyzetünkből azok, akik még ott voltak a Várban, egy-két bőröndöt be tudtak csomagolni. Tudom, sokan azt gondolták, apósom később mégis elfogadta a német védőőrizetet, mert szemtanúktól hallották, hogy amikor Veesenmayer ezen a korai reggelen, közvetlenül a bejelentett támadás előtt, Lakatossal együtt behajtott a várudvarba, apósom ott volt köpönyegben a lépcsőházban, kezet fogott Veesenmayerrel, és minden ellenállás nélkül beszállt az autóba. Ebből arra következtettek, hogy valaki előre értesítette Veesenmayer jöveteléről. Persze nem tudták, hogy Miklóspapa ott ült a lépcsőházban már hajnali négy óra óta — de nem azért, mert Veesenmayert várta. Aznap este, amikor anyósommal együtt viszontláttuk Miklóspapát a Gestapo főhadiszállásán, ő maga mesélte nekünk a történteket: Miután jelentették neki, hogy több száz német harckocsi van Budapesten, közvetlenül hat óra előtt megváltoztatta véleményét — elhatározta, hogy ne védekezzünk, mert nem lenne helyes az egész testőrséget feláldozni, akik készek voltak felvenni a harcot, és a nagy túlerővel szemben a Várat a végsőkig védeni. Azáltal, hogy Budapest hadtestparancsnokát, Bakay Szilárd altábornagyot a németek elrabolták, és utódját a nyilasok letartóztatták — Budapest védelme meghiúsult. A „tüzet szüntess" parancs tehát kiment, de már nem érte el a vár332

kert alján — a Kállay András vezénylete alatt — lévő testőröket. Ott hat német katona elesett, Andrást elfogták, és a dachaui koncentrációs táborba szállították. Pár perccel hat óra előtt Veesenmayer behajtott a várudvarba. Miklóspapának fogalma sem volt a jöveteléről, de amikor a német főmegbízott Lakatossal megérkezett a Vár főbejáratához, kezet nyújtva apósomnak, azt mondta, kéri, jöjjön vele, hogy megkímélje a várpalota elfoglalásának kellemetlen látványától. Miklóspapa szó szerint így mesélte: „Én ezt úgy értelmeztem, hogy ez volt udvarias formába burkolt letartóztatásom." Meggyőződésem, Vattay azért változtatta meg a kormányzó elhatározását, hogy minket megmentsen. Annak ellenére, hogy cselekedete megdöbbentő és érthetetlen — s nem igazolható —, utólagosan mérlegelve az eseményeket és a mi esélyeinket, ezzel talán hozzájárult ahhoz, hogy életben maradtunk. Mert ha megtagadjuk a német védőőrizetet, és ott maradunk, ha a Vár német ostromát netán túl is éljük, másképpen estünk volna a németek fogságába. (Vagy a nyilas és kommunista uralom alatt bizony, nem tudom, mi lett volna a sorsunk.) Amikor később megtudtuk a fent említett tényeket, az is érthetővé vált, amit apósom még azon a napon elmondott nekünk: hogy amikor megérkeztek Veesenmayerral a Hatvany-palota elé — amely a németek főhadiszállása volt — Veesenmayer azt mondta, „Durchlaucht, hier sind Sie unter dem Schutz vom Führer" (Főméltóságod itt a Führer védelme alatt áll), amire apósom azt felelte,. „Kitől akar Hitler megvédeni, hiszen nem kértem rá". Apósom szerint erre Veesenmayer határozottan csodálkozó pillantást vetett rá, mint aki nem érti, amit ő mond. Egészen világos most már, Veesenmayer azt hitte, hogy a kormányzó elfogadta a védőőrizetet, hiszen Lakatos éjjel ezt közölte vele. Lakatos október 16-i viselkedését is másképpen kell elbírálni, ha úgy értesült, hogy apósom elfogadta a német védőőrizetet, és ezért próbált közvetíteni a kormányzó és a német főmegbízott között. Skorzeny SS-katonái már reggel nyolc órakor megszállták a miniszterelnökséget, és letartóztatták az ott tartózkodó minisztereket — de Lakatos miniszterelnököt kora hajnal óta a német követségen tartották vissza. Este kilenc és tíz óra között Magdamamát és engem német kísérettel átvittek Miklóspapához a Hatvany-palotába — vagyis a Gestapo főhadiszállására. A mai napig sem tudjuk, mi volt ezzel a céljuk, hacsak nem akarták lehallgatni, hogy mit beszélünk. Két szobában ott volt Miklóspapával Lakatos és Vattay — a házban nagy létszámú őrség volt, a 333

folyosókon is őrök vigyáztak. Miklóspapa szobájában is volt egy őr. Fél órát töltöttünk ott, azalatt apósom elmondta nekünk a kora reggeli távozásunk óta vele történteket. Ritkán hallottam ennyi borzalmat ilyen rövid idő alatt. Elképedve hallottuk Tost Gyula öngyilkosságát: pár órával korábban, amikor Miklóspapát pihenni hagyták, és ők átmentek a másik szobába, az ablakmélyedésbe húzódva pisztolyával főbe lőtte magát. Hallottuk továbbá, hogy Szálasi kétszer is járt ott. Először bejelentették, hogy a miniszterelnök kér a kormányzótól kihallgatást — holott Lakatos miniszterelnök a kormányzó mellett ült. Amikor Miklóspapa átment a szomszédos szobába, ott találta Szálasit, aki Hitler-köszöntéssel tisztelgett, és kérte, hogy a kormányzó nevezze ki miniszterelnöknek. Miklóspapa azt ajánlotta, hogy neveztesse ki magát a németekkel, bár úgy látja, ez már meg is történt. Megmondta neki, hogy ő itt fogoly, és semmilyen hivatalos tevékenységet nem fejthet ki, de különben is: Szálasi lenne az utolsó, akit kinevezne. Ennek ellenére Szálasi később újra visszajött, ugyanazzal a kéréssel, amelyre most már kurtább visszautasítást kapott. A délután folyamán Feine követségi tanácsos kísérte át Miklóspapát a Várba, hogy becsomagoljon az utazásra. Apósom akkor, közvetlenül az esemény után, úgy mesélte mindezt nekünk, ahogyan később emlékirataiban leírta. Tehát onnan idézem: „Elkészültem rá, hogy végrehajtott »házkutatás« nyomai várnak, de amit láttam, minden elképzelést felülmúlt. A selyemdamaszt bútorokon Skorzeny legényei nyújtózkodtak. Minden szekrényt és fiókot feltörtek. Pusztító szabad rablás képe tárult elém. Feleségem ékszereitől kezdve, a cselédség megtakarított pénzéig minden elemelhetőt elvittek, aminek csak értéket tulajdonítottak. A visszataszító látvány színterén még komikusan ható jelenség is akadt: amint beléptem fürdőszobámba, hogy mosdószereimet magamhoz vegyem, saját fürdőköpenyembe öltözött katona jött velem szembe... [. ..] Még a fürdőszobában tartózkodtam, ahová három géppisztolyos őr kísért, midőn váratlanul betoppant Lakatos miniszterelnök, aki Veesenmayerrel együtt érkezett a várpalotába. Lakatos papírlapot nyújtott át, amely német nyelven lemondó nyilatkozatomat és Szálasi miniszterelnöki kinevezését tartalmazta. Átfutottam a géppel írt lapot, amelyen a német szöveg alatt — ugyancsak gépelve — ez volt olvasható: •gez. Horthy« vagyis »Horthy s. k.«. Visszaadtam és megkérdeztem: „Mit jelentsen ez? Írjam ezt alá?" Lakatos igenlően válaszolt, mire csodálkozva emlékeztettem, hogy Szálasi a 334

nap folyamán már kétszer is kérte kinevezését, és hogy ő tanúja volt

annak, hogy én mindkét esetben elutasítottam kérését. A dolgot ezzel befejezettnek tekintettem, és folytattam a csomagolást. Lakatos azonban, tétovázva, továbbra is ott maradt. Észrevettem határozatlanságát, mintha nem értené magatartásomat, megkérdeztem tehát, mi oka van arra, hogy aláírásomat kérje. Hiszen neki mint miniszterelnöknek éppen az elutasításra kellene tanácsot adnia. Ekkor olyan célzást tett, amelyből megértettem, hogy Miklós fiam életéről van szó. Szóltam, hogy hívják Veesenmayert, aki a fürdőszoba ajtaja előtt állt, és nyomban megerősítette, hogy fiam élete és szabadon bocsátása valóban az én aláírásomtól függ. Fel kellett tételeznem, hogy akár aláírom a szöveget, akár nem, mindenképpen azt fogják közölni majd a nyilvánossággal, hogy lemondtam és Szálasit kineveztem. Ezt a szándékot elárulta és bizonyítja a lapra előre rávezetett »Horthy s. k.«. Úgy láttam, hogy aláírásom megtagadásával már semmit sem segíthetek, viszont ha megadom az aláírást, talán megmenthetem Miklós fiamnak, most már egyetlen gyermekemnek életét. Azt mondtam tehát Veesenmayernek: — Látom, hogy ön az államcsínyhez a törvényesség látszatát keresi. Adhatja-e becsületszavát, hogy fiam szabad lesz és hozzánk csatlakozhat, ha aláírom ezt a papirost? — Igenis, Főméltóságod — felelte Veesenmayer —, a becsületszavamat adom rá. Erre kijelentettem előtte, hogy én sem le nem mondok, sem Szálasit miniszterelnökké ki nem nevezem, és hogy aláírásommal csakis a fiam életét akarom megmenteni. Géppisztolyok fenyegetése közben kizsarolt aláírásnak nem lehet és nincs is alkotmányos érvénye." Dr. Töreky Géza 1953-ban elküldte nekünk Portugáliába erről a kizsarolt aláírásról jogi véleményét. 1950-ben kaptunk Aylmer Macartney angol történésztől két fénymásolatot az 1944-ben a kormányzó aláírásával megjelent két rövid nyilatkozatról. Az egyikben lemond, és Szálasit megbízza (ez sincs eredeti formájában közölve, tudniillik — apósom szerint — egy német és egy magyar szövegű, középen vonallal elválasztott cédula volt), a másik pedig a proklamáció visszavonása, melyről mi sohasem tudtunk. Ezt a Horthy Miklós: Emlékirataim. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1990. 313-315. o. Függelékben: dr. Töreky Géza jogi véleménye vitéz Horthy Miklós kormányzó úr 1944. október 16-án aláírt nyilatkozatáról. 335

második írást apósom sohasem írta alá, létezéséről csak 1950 elején szerzett tudomást. Szerintem lényeges, hogy a proklamáció, mely az egyetlen nyilvános megnyilatkozása volt az ott lefolyt élethalálküzdelemnek, soha sem lett visszavonva. Miklóspapa fáradt volt, nem csoda, hogy látszott rajta, mennyire hatottak rá e nap eseményei. Ám részletesen elmesélt nekünk mindent mintha jólesett volna kiöntenie fájdalmát a családnak... vagy mintha' fel akarta volna idézni azért, hogy világosabban tudja megítélni az eseményeket. Nagyon sajnáltam, hogy nem volt mellette senki, aki támasza lett volna, de főleg azért sajnáltam, mert nem hittem a náci becsületszónak. Körülbelül fél óra múlva visszakísértek minket a nunciatúrára. Késő volt már, és ránk fért a pihenés, hiszen előző éjjel nem hiszem, hogy a családból bármelyikünk is tudott volna aludni. Most azonban váratlanul rossz éjjel várt rám. Az ágy, amelyet az apácaotthonból hoztak, tele volt poloskával! Az első csípések után egy kis zseblámpával megvilágítottam a lepedőmet, és borzadva láttam, hogy a matracból özönlenek a poloskák. Legszívesebben lefeküdtem volna a földre, de mivel egy szobában voltam Magadamamával, Ilával és Istvánnal, semmiképpen sem akartam őket felébreszteni: így az egész éjszakát álmatlanul forgolódva töltöttem. Ennél rosszabb éjjelem nemigen volt valaha is: a német támadás és a poloskainvázió együttesen sok volt... 17-én reggel elhatároztuk, hogy fontos volna, ha Ila még egyszer átmehetne a Várba egy-két dolgot összeszedni. Felírtuk neki, mire volna még szükség, és szegény Ila, Monsignore Verolino kíséretében, újra átment. A mi ottani alkalmazottaink nagyszerű segítségével sikerült is néhány hasznos dolgot összecsomagolni, mert ők már kicsempésztek a szobákból egyet-mást. A németek felajánlották, hogy három személy elkísérhet minket, mert Németországban nem lesz senki, aki bennünket kiszolgálna. Ekkor apósom inasa, Miklós, Magdamama komornája, Margit és az én szobalányom, Gizi azonnal ajánlkozott. A helyzet a Várban félelmetes volt, hiszen senki sem tudta, mikor és kit fognak a nyilasok letartóztatni. És az orosz csapatok feltartóztathatatlanul közeledtek... Közben megint riadó volt. Ebéd után elbúcsúztunk a nunciustól és Verolinótól, majd négy órakor német katonák jöttek értünk, s kíséretükben autóval a Kelenföldi pályaudvarra vitték. Szürke nap volt, amikor a nunciatúráról, a Várhegyről elvittek az ismeretlen jövőbe. Ahogy mondani szokás, összeszorul az ember szíve, 336

és amikor eljön az a pont, hogy úgy érzi, ezt már nem lehet kibírni akkor jön valami, ami ezen átsegít. Egyszerre csak azt éreztem, mindegy, hogy hol vagyok, kis semmi vagyok csupán — de vagyok! Létezem! Ne nézzek hátra, se előre, csak a jelen a fontos. Megérkeztünk Kelenföldre. Vajon kik ezek az emberek, akik köröttem állnak kifejezéstelen arccal? Ha jól emlékszem, a kormányzó Turán vonatának egy vagy két szerelvénye volt beiktatva egy vonatba, amelyben előttünk és mögöttünk német katonák kísértek. Kisvártatva megérkezett Miklóspapa civilben, és a vonat elindult. Hogy kikből állt a mi kis szomorú csoportunk? A család: Miklóspapa, Magdamama, István és én. Velünk volt: Sajni Ilona nővér, Vattay Antal tábornok, Brunswik György altábornagy és a három alkalmazott, Kerencsi Miklós, Lévai Csécs Margit és Gaál Gizi. Megtudtuk, hogy a németek részéről Feine követségi tanácsos, Veesenmayer helyettese és Oberst Wolff voltak kísérőink. Vattay azt mondta, hogy Ambrózy a felesége miatt nem akart jönni, pedig őt és Lázár Karit is velünk hozták volna a németek. Helyettük Brunswikot hozták, vagy ő jelentkezett?, ezt sosem tudtuk meg. A vonat Magyarországon sehol sem állt meg, néptelen állomásokon robogott keresztül, mivel ahol a vonat áthaladt, ott mindenütt légiriadót fújtak. A vonaton is lehetett hallani a riadót. Vajon mitől féltek? Bécsben és Linzben körülbelül tíz percig állt a vonat. Amikor este tizenegy órakor, sötétben, Bécsben megálltunk, Miklóspapa végigszaladt a vonaton: „Wo ist mein Sohn!?" „Wo ist mein Sohn!?" „Hol van a fiam!?" — kiáltotta. Borzasztó volt látni szenvedését, mert talán akkor ébredt rá igazán, hogy a németek nem fogják a szavukat betartani! De hogyan is hihetett nekik? Miklóspapát becsületszóval mindig meg lehetett győzni, sohasem tudta elképzelni, hogy „hivatalos" becsületszót megszegjenek! Ő maga csak beszéd közben tett ígéretet, Hitlernek hogy közli majd vele, ha kilép a háborúból — és ezt az ígéretét sem volt képes megszegni... Linzben megismétlődött a jelenet — de Nickynek nem volt se híre, se hamva! Milyen keserves éjjel a vonaton... vajon mikor is aludtam utoljára? Ez már a negyedik éjjel volt, hogy nem aludtam. 14-én éjjel táviratokat rejtjelezve hajnali ötkor kerültem ágyba, akkor három órát tudtam aludni. 15-én éjjel vártuk a német támadást, és egyáltalán nem aludtam. A 16-i éjszaka volt talán a legkínosabb, amikor a poloskákkal küzdöttem a nunciatúrán, és most itt a vonaton nem voltam álmos, de nem is tudtam volna aludni. Vajon mi tartotta bennem az erőt? 337

Próbáltam átgondolni az elmúlt napok eseményeit, megfejteni a teljes kudarc okát - miért maradtunk magunkra a testőrséggel a Várban? Biztosan nem voltam mindenről informálva, de a fegyverszünet terve, előkészítése, a moszkvai delegáció kiküldése, az 1. és 2. hadsereg utasítása, a Budapestre rendelt hegyidandár és lovashadosztály... mindez jó elgondolás volt - ami nagy részben Miklóspapától szárma. zott. A kiugrás nem fél szívvel, amatőr módon lett előkészítve. Csak hát a végrehajtása eleve nem járhatott sikerrel, mert nem vigyáztunk eléggé a megbízható kulcsszemélyekre, akik talán erélyesen tudtak volna intézkedni és mindent kivitelezni. Ki voltak téve merényletnek, elrablásnak: Nicky, Bakay, Aggteleky! Még Bakay elhurcolása után sem volt utódjának, Aggtelekynek személyes testőrsége! Nem voltunk eléggé elővigyázatosak, bizalmatlanok... Pista is ennek lett az áldozata. Mindehhez hozzájárult a zavarodott, esélytelen cselekvés, a félelem a német megszállóktól, meg az oroszoktól, és sajnos sokan átálltak... Lassan reggel lett. Kinéztünk az ablakon. Ila, István és én egymás mellett ültünk a fülkében, amikor hirtelen kivágódott az ajtó, és egy egyenruhás SS-tiszt nyitott be. Olyan óriás volt, hogy le kellett hajolnia ahhoz, hogy benézzen. Nem szólt egy szót sem, csak bámult minket nagy vágásheg volt a bal arcán. Azt kérdeztem magamtól, vajon miért gyűlöl minket ez az ember? De csak a háború után tudtam meg, hogy ki volt ez az Oberst Wolff, amikor egy újságban megpillantottam Otto Skorzeny fényképét! Mielőtt megérkeztünk, megmondták nekünk, hogy Weilheim mellé, Waldbichlbe megyünk. Waldbichl csak fedőneve volt Schloss Hirschbergnek - de ezt csak hónapokkal később tudtuk meg. A vonat nem ment be Weilheim városába az állomásra, hanem a városon kívül állt meg, ahol autók vártak ránk Dörnberg német protokollfőnökkel. Láttam, hogy van a vonaton egy MÁv-alkalmazott, és ez adta nekem az ötletet, hogy nővéreimnek életjelt küldjek. Egy kis cédulára felírtam - Szálasi-köszöntéssel, hogy ne legyen gyanús -: „Dísz tér 12-es számon kérem leadni: Kitartás, testvér! Jól vagyunk Weilheim mellett, Waldbichlben, sok szeretettel." Ezt a cédulát egészen kicsire összehajtogattam, és amikor leszálltunk, kértem a MÁV-alkalmazott kezét, hogy segítsen leszállni, így csúsztattam a kezébe a cédulát. Úgy tett, mintha észre sem vette volna, de később megtudtam, elment a Dísz térre és leadta! Sajnálom, hogy nem köszönhettem meg a segítségét. Dörnberg, a jó külsejű, vörös hajú hatalmas termetű protokollfőnök a német külügyi hivatal részéről fogadott minket. Az első autóban 338

Miklóspapával és Magdamamával ő utazott, a második kocsiban Ilus nővér, István és én ültünk, a sofőr mellett pedig Wolff ezredes. Amikor elindultunk, a sofőr kissé rosszul kapcsolt, és Oberst Wolff valamit mondott neki, amit nem hallottam, csak azt láttam, hogy ettől a sofőrnek még a nyaka is belevörösödött, és szinte reszketve vezetett tovább. Na - gondoltam -, jó kezekben vagyunk!

339

FÜGGELÉK

HORTHY ISTVÁN KÉT LEVELE ÉDESAPJÁHOZ A FRONTRÓL

1942. július 21. Kedves Papa! Felhasználom Tost útját arra, hogy a mellékelt rövid Pro Memoriát Magához eljuttassam. Gondoltam, hogy esetleg előnyös, ha Papa nemcsak a szolgálati úton lesz informálva, hanem közvetlenül is kap egy képet Honvédségünk működéséről. Nagyon kérném, Papa volna szíves a mellékletet elolvasás után eltépni és annak tartalmáról és létezéséről senkinek sem beszélni, a részletesebb információkat, ha Papát érdekelné, szívesen adnám meg hazajövetelem után. Öröm kétségtelen az, hogy vannak azért a vezető emberek között olyanok, akik minden tekintetben kifogástalanok és megfelelők, mint pld. vt. Veress Lajos altábornagy a páncélos hadosztály parancsnoka, Rakovszky György vezérőrnagy volt vezérkari főnök a hadseregnél — most hadtest parancsnok, Makray (?) vk. ezredes főszállásmester, Kovács vk. ezredes jelenlegi vk. főnök. Meg kell még említenem, hogy úgy Jány részéről, mint az összes többi urak részéről, kikkel eddig érintkeztem, a legnagyobb tisztelettudást és kedvességet tapasztaltam. Máskülönben kitűnően érzem magamat, sokat repülök, orosz azonban a mi légterünkben alig akad. Kezeit sokszor csókolja hálás fia, Pista Kijev, 1942. VIII. 17. Levél Kijevből: Kedves Papa! Elnézést, hogy ceruzával írok és elnézést a ronda írásomért (talán legjobb ha a Mama felolvassa), de tintám nincs, írásom pedig sajnos már úgy látszik, soha sem fog megjavulni. Ezer köszönet Papa a kedves leveléért és örülök, hogy mindnyájan jól vannak, ahogy ezt különben Ily is mesélte. 343

Ilyvel egyébként egypár nagyon kellemes napot töltöttünk itt Kijev. ben, és sajnálom, hogy holnap délután már el kell válnunk. Mennyire igaza van Papának, hogy az úri emberek azok, akik itt kint beválnak, a lovasság, páncélos és tüzér jó, főleg a gyalogság gyönge, A vezető állásokban lévő uraknál a helyzet ugyanaz. Az alulról jött tisztek a számukra szokatlan jólétben elnyárspolgáriasodnak, nagy hasat növesztenek maguknak stb., és a nyárspolgár nem katonának való anyag. Csapataink vesztesége utóbbi időben, éppen a lendület hiánya miatt, eléggé súlyosak. Ha szabad Papának tanácsolni: Ne küldjünk utánpótlást, inkább vonjuk össze a csapattesteket. Ha állandóan feltöltjük a kereteket, az azt jelenti, hogy úgy emberben, mint anyagban teljesen el fogunk vérzeni. Ez év végével az orosz egyáltalán nem lesz megverve, az ellenség kitűnően verekszik, hadianyaggal, élelemmel bőven el van látva, úgyhogy véleményem szerint jövőre semmivel sem lesz gyengébb, mint idén, sőt! Nem tudom, hogy igaz-e, de állítólag még két megszálló hadosztály jönne ki. A hír nagyon levert engemet, úgyis lényegesen több csapatunk van kint, mint ahogy mi azt magunknak megengedhetnénk. Milyen megnyugtató volna ha Bartha már nem ülne a miniszteri székben, úgy érzem, ő a rossz szellem. Még egy szomorú téma: a zsidó századok, ahogy hallom, idekint vagy 20 v. 30 000 a szadisták kedvteléseinek van minden tekintetben kiszolgáltatva, az embernek felfordul a gyomra, undorító, a huszadik században is sajnos nálunk... [...] attól félek, hogy ennek nagyon meg fogjuk fizetni az árát egyszer. (Nem lehetne őket hazai munkákra viszszavinni?) Máskülönben tavasszal már kevés él. Sajnálom, hogy nem tudok csupa kellemes dolgot írni, de Papa ezt remélem, nem fogja rossz néven venni. Papa kezeit sokszor csókolja hálás fia, Pista

344

A MAGYAR KIRÁLYI FOLYAM- ÉS TENGERHAJÓZÁSI RÉSZVÉNYTÁRSASÁG IGAZGATÓSÁGA TISZTELETTEL MEGHIVJA

méltóságos ROE IGE —S HIUGA korud-myfőtchc::oz, i .zg3tó urat A

„VITÉZ HORTHY ISTVÁN"

HAJÓS-

LAKTANYÁNAK FELAVATÁSI ÉS

A HŐSI

HALÁLT HALT KORMÁNYZÓHELYETTES SZOBRÁNAK LELEPLEZÉSI ÜNNEPSÉGÉRE 1943. ÉVI NOVEMBER HŐ 14-ÉN, VASÁRNAP DÉLELŐTT 10 ÓRA 30 PERCKOR

A M. F. T. R. UJPESTI HAJÓTELEPÉN.

345

A FELVONULT USZÓEGYSÉGEK ADATA.':

1. „KENDERES" motoros vontatóhajó, épült 1941-ben. 820 lóerős. Testvérhajója „Gödöllő". Hasonló tipusu a jelenleg átvétel alatt álló „S. II." és „S. III." vontatóhajók 1100 lóerős motorokkal. Épültek 1943-ban.

,Z5OFIA"gözős

2. „HUNOR" tipusu áruszállitó és vontató motorhajó. Épül-

v HORTHY 1STY HAIÖSLAKT

AUTÓ

tek 1937-39. években a Ganz Danubius hajógyárban.

IPAitK

Teherbirása 800 tonna, 800 lóerős motorokkal. Testvér-

L_

hajói : „BUDA", „ETELE", „LEHEL", „MAGYAR". 3. „SZÉCHENYI" Diesel-elektro meghajtásu kerekes vontatóhajó, épült 1938-ban a Ganz Danubius hajógyárban. 1200

RE r.i Tt:R R. ÁLLOMÁS

lóerős. Testvérhajója: „BAROSS", épült 1940-ben. Az első Diesel-elektro meghajtásu kerekes vontatóhajói a Dunának. 4. „ÁRPÁD" kerekes vontatógőzös. Épült Budapesten 1916-ban. 760 lóerős. Testvérhajói: „ELŐD", „TASS", „TÖHÖTÖM". A M. F. T. R. hajópark dugattyus gőzgéppel hajtott vontatógőzőselnek legutolsó típusa.

Fr

(.;

6. „ZAGYVA" csavaros vontatógőzös, 350 lóerős. 1943-ban tengeri vontatóhajóvá épittetett át, tengerállóvá alakittatott uszályokkal a Fekete-tengeri kikötőkbe és az orosz folyókba Irányuló forgalom lebonyolitására.

3éS551S 8. „1010" uszály u. n. „göröguszály". Testvérhajói a? „1011" A B C D

Néhai vitéz nagybányai Horthy István mellszobra,

és „1012" uszályok, amelyek a Fekete-tenf 1 vontató for-

A Kormányzó Úr Őfőméltósága diszemelvénye,

galom szolgálatába állittattak.

E

Hajós diszszakasz,

Vendégek emelvénye,

M. F. T. R. tisztviselői kar,

F Hajóstiszti küldöttség, G M. F. T. R. Hajóműhely munkásai, H

Hajósgyermekotthon növendékei.

7. „1208" áruszállitó uszály, 1000 tonna árubefogadó képességgel, a Duna nemzetközileg megállapított legujabb szabvány uszálytipusa, mely a leendő Duna-Rajna csatornán való hajózásra terveztetett. A M. F. T. R. komáromi hajógyárában épült sorozatnak egyik egysége.

346

347

KIVONATOK A SVÁJCI NEMZETKÖZI VÖRÖSKERESZT KIKÜLDÖTTE, JEAN DE BAVIER ÚR JELENTÉSÉBŐL A MENEKÜLTEK ÉS HADIFOGLYOK HELYZETÉRŐL MAGYARORSZÁGON. MEGJELENT A REVUE DE LA CROIX ROUGE INTERNATIONALE 1944. MÁRCIUSI SZÁMÁBAN.

Sok jól szervezett tábort látogattunk meg 1943. december 2. és 17. között. Itt csak a legrövidebb tapasztalatainkat adjuk röviden közre. Pesthidegkúti tábor. Megjegyzendő, hogy az Esztergom közelében létesült műselyemgyár, a Magyar Viscosa, harminc lengyel és három francia internáltat foglalkoztat. Mindannyian nagyon elégedettek; az üzem vadonatúj szállójában hálnak kitűnő körülmények között... [...1 Bérük azonos a magyar munkásokéval. Ipolyhhídvégi tábor. A tábor egy régi határőr-laktanya épületében van. Nyolcvan tiszt, mintegy húsz közlegény és egy asszony lakik itt, a többi lengyel táborokéval azonos körülmények között. A tábori orvos igen kulturált ember, az internáltak hangulata kitűnő. Panaszuk mindössze az, hogy kevés petróleumot kapnak, naponta csak három órára futja belőle a világításra. A kiküldött közbenjárása segített ezen, noha a magyar parasztok petróleumadagja is ugyanennyi. A táborparancsnok barátságos és nagyon megértő. Süttői tábor. Voltaképen nagy falu, ahol mintegy hatvan internált dolgozik a földeken. A legtöbbjük parasztoknál lakik, nagyon kényelmesen; a többieket egy kisebb házban helyezték el, a szállásuk ugyanolyan, mint akármelyik magyarországi táborban. Panaszuk csak egy van: drága az élelem. Az internáltak egy része inkább a maga kosztján él, a gazdájától hatósági áron kapja az élelmiszereket. A lakosság nagyon szíves az internáltakhoz. Mosonmagyaróvári tábor. Hatalmas timföldgyár, amelyben mintegy ötven lengyel internált dolgozik; elhelyezésük kifogástalan, a konyhák tiszták, s ha belegondolunk, hogy a magyar munkásnak fizetnie kell a szállásért, a világításért és fűtésért, akkor azt mondhatjuk, hogy a lengyel internált különösen kedvező helyzetben van. Ellenben a munka a feldolgozott ásvány tulajdonságai miatt igen nehéz. Az egészségügyi ellátás nagyon jó. 348

Gencsapáti tábor. Festői kastély, amelyet még a háború előtt vásárolt a kormány, hogy tiszti üdülőt létesítsen benne. Jelenleg csak lengyel tisztek lakják. A Nemzetközi Vöröskereszt küldöttének látogatásakor mintegy száz tiszt tartózkodott ott, tizenegy asszonnyal és három gyermekkel. A nagy lakószobákat kényelmes hálóhelyiségekké alakították át. A táborhoz csinos melléképületek is csatlakoznak: konyhák, fürdők, betegszobák stb. Senki nem panaszkodott, noha az együttlakásnak megvannak a hátrányai. Várpalotai tábor. A tábor a bauxitbányában dolgozó több száz lengyel internált katona s a rájuk felügyelő öt lengyel tiszt elhelyezésére szolgál. Nagyméretű konyha, tágas társalgó áll az internáltak rendelkezésére, akik minden tekintetben egyenlő elbánásban részesülnek a magyar munkásokkal. Dömsödi tábor. Kisebb jelentőségű tiszti tábor a Duna mentén, egy változatosan épített községben. Az internáltak, mint a többi táborokban, itt is szabadon mozoghatnak három kilométeres körzetben; ha távolabb akarnak menni, engedélyt kell kérniük, a tisztek viszont bejárhatnak Budapestre is. Az internáltak hangulata jó, ami elsősorban a kitűnő lengyel parancsnoknak köszönhető. Megemlítendő, hogy a tisztek iskolát is szerveztek a gyermekeiknek. Nemzetközi Vöröskereszt küldötte azzal összegzi jelentését, hogy a meglátogatott táborokban a legjobb tapasztalatokat szerezte, és az internáltak életkörülményei minden szempontból kifogástalanok.

349

A FEGYVERSZÜNET KUDARCÁNAK OKAIRÓL

Az 1944. okt. 15-i fegyverszünet kísérletének a kudarca a kormányzói proklamáció elhangzása után nem azon múlott, hogy mi történt a fővárosban, mily tévedések, mulasztások, vagy bűnök történtek ott akár a polgári, akár a katonai legfőbb vezetés vagy egyes személyek részéről, avagy mily sikereket értek el ott, a fővárosban a németek és nyilaskeresztesek a hatalomnak magukhoz való ragadásában. A kísérlet sikere vagy kudarca mindenekfelett, szinte kizárólagosan attól függött, hogyan sikerül az arcvonalon, elsősorban az 1. és 2. hadtestnél az oroszokkal az érintkezést felvenni és az átállást végrehajtani. Ha mindez eredményesen megtörtént volna, nem befolyásolta volna a fegyverszünet sikerét: sem az, hogy a fővárosban az I. hadtest parancsnokát elfogták, és így Hindy tábornokkal a németek és nyilasok ragadták magukhoz a fővárosban a katonai hatalmat; sem az, hogy utóbbiak birtokukba vették a Rádiót, és azon Szálasi ellenkiáltványa elhangzott; nem változtatott volna a helyzeten az sem•, hogy a Vörös-féle magyarázó rendelet — melyet nevezett meghunyászkodva a németek nyomására adott ki — kiment, viszont a fedőrendelet nem ment ki; nem akadályozta volna meg a fegyverszünet sikeres létre jöttét a kormánynak a kormányzói kiáltvány elhangzása után tanúsított passzív, erélytelen, elszánt cselekvést nélkülöző és a németekkel szemben meghátráló magatartása. Nem lett volna szabad ugyanis a kormánynak az első nehézségekre (az I. hadtestparancsnok letartóztatása, Rádió elvesztése, a Vörös-féle magyarázó rendelet megjelenése) minden ellenintézkedést elmulasztva, passzivitásba esve már egy-két órával a kormányzói kiáltvány elhangzása után a fegyverszünet kötésére vonatkozó elhatározását feladni. Ehelyett neki is minden erejével a fegyverszünet minél gyorsabb létrejöttén kellett volna dolgoznia.

Elhibázott volt a kormány részéről a tárgyalások tovább folytatása Rahnnal és a német követtel okt. 15-én délután és az azt követő éjjel, feltételeket felajánlva a német—magyar kapcsolatok újraváló helyreállítására, majd végül az államhatalomnak a németek részére való átadásáról tárgyalva — mialatt a nyilasok hatalomátvétele német támogatással teljes erővel folyamatban volt. Ennek az eljárásnak volt azután a következménye, hogy Rahn és a német követ felülkerekedve, most már nagy fölényesen a javaslatok írásbeli előterjesztését kívánta és a tárgyalások folytatásának előfeltételeként a Várat és így a német követséget is körülvevő aknazár megnyitását követelte, hogy mozgási szabadságát visszanyerve puccsot végrehajtó, Szálasit hatalomra juttató szerveivel és a nyilasokkal szabadon közlekedhessék. Mindez a sok tévedés, mulasztás és bűn sem akadályozhatta volna meg a fegyverszünet létrejöttét, ha az 1. és 2. hadsereg parancsnoka erélyesen és elszántan végrehajtja szinte emberfeletti erkölcsi megpróbáltatást igénylő feladatát. Pedig az átállás keresztülvitele aligha ütközött volna különösebb nehézségbe. A szemben álló orosz csapatok arra felkészültek. Lengyel Béla altábornagy, a Tisza mentén harcoló VIII. hadtest akkori parancsnoka, mint szemtanú és az események aktív szereplője, írta a napokban a következőket: 1944 okt. 15-én az 51. magyar gyalogezred arcvonala előtt csoportokban jöttek át fehér zászlóval orosz tisztek és legénység a magyar állásokba, ott a mieinkkel együtt italoztak. Lengyelnek személyesen kellett kérlelnie egy már virágos kedvében lévő orosz ezredest, hogy békésen térjenek vissza saját állásaikba. De alighanem a németekkel szemben sem kerültünk volna túlságosan nehéz helyzetbe, sem a fronton sem a fővárosban. Katasztrofálissá vált helyzetükben sem erejük, sem idejük sem lett volna arra, hogy bennünket nagyobb erőkkel megtámadjanak. Fokozza továbbá a két hadseregparancsnok felelősségét, hogy a fegyverszünet tervéről és annak feltételeiről már legalább 4-5 nappal korábban tudtak, és lett volna rá idejük, hogy súlyos feladatukra legalább lelkileg és szellemileg előkészüljenek. Azonban az események tárgyilagos megítéléséhez tartozik annak a megállapítása is, hogy amiként a harcoló hadseregektől beérkező kedvezőtlen jelentések károsan befolyásolták az államvezetést elhatározásaiban és tevékenységében, éppen úgy a fővárosban bekövetkezett káros események (Vörös vezérkar főnök zavart keltő parancsa, Szálasi ellenkiáltványa a rádióban) híre bénítólag befolyásolta a hadseregparancsnokok ténykedését.

350

351

Aggteleky Béla altábornagy iratgyűjteményéből: 111/2., 3. oldal.

Az előzőkből kifolyóan szilárd és megingathatatlan a meggyőző.. désem, hogy a magyar katonát, a Honvédséget a maga összességében az 1944. októberi eseményekkel kapcsolatban sem hűtlenség, sem árulás nem terheli. Ha voltak is, sajnos, kivételek, mulasztás és bű n egyesek részéről, azok száma viszonylagosan elenyésző, általánosításuk pedig felelőtlen rágalmazás. Meggyőződésem, hogy okt. 15-én az események, a döntés súlya az 1. és 2. hadseregnél volt. Ha sikerül október 15-én az oroszokhoz való átállást gyakorlatilag valóban megvalósítani, akkor a budapesti 15-i események jelentősége eltörpül. Bármily fényesen sikerül is a német puccs, az egyesült magyar—orosz erők a németeket kiszolgáló nyilasaikkal együtt 48 órán belül a fővárosból kétségtelenül kisöprik. A fővárosi kedvezőtlen hírek csak 15-én este kezdtek a harcoló csapatokhoz eljutni, viszont az oroszokhoz való átállást és érintkezés felvételt a kiáltvány elhangzása után azonnal végre kellett volna hajtani, mert különben azt a németek 16-án okvetlenül megakadályozzák. A kormányzó kiáltványában ezt mondotta: „A honvédség elöljáróit megfelelően utasítottam, ezért a csapatok esküjükhöz híven ... az általam kinevezett parancsnokoknak kötelesek engedelmeskedni." A „megfelelően" utasított elöljárók parancsai azonban sohasem érkeztek be. A csapatok október 15-én is, október 16-án is hasztalanul várták azokat. Október 16-án este azután megjelent a kormányzó második kiáltványa, mely a csapatoknak „a harc elszánt folytatását rendelte el". Ami 1944. október 16. hajnalától történt, azért a felelősség nem a kormányzót terheli. Október 7. és 13. között háromszor jelentem meg a kormányzónál. Valamennyi munkatársa között a fegyverszünetért folytatott küzdelemben ő volt a legkülönb, a céltudatosságban, a határozottságban és szívósságban egyaránt. Hiányzott azonban mellőle a mindenre elszánt... felelősségvállaló, tettre kész és lendületes, akadályt nem ismerő első munkatárs, főleg katonai vonatkozásban. El kell azonban ismerni azt is, hogy a szinte kétségbeejtő, végzetszerű helyzet úgyszólván félisteni kiválóságokat követelt volna ettől az együttesen felelős első munkatárstól is. ...A katonai vezetés egysége teljesen hiányzott a fegyverszünet előkészítésében és végrehajtásában. Ez a körülmény már egymagában is elegendő volt, hogy komolyan veszélyeztesse a fegyverszünet kísérletének a sikerét. Szinte kilátástalan volt, hogy a kormányzó saját kezében egyesítve ily részletekre kiterjedően képes legyen a végrehajtás szakszerű és sikeres vezetésére. Különösen nem az egymást követő, egymásra tornyosuló egyenkint is sorsdöntő események forgatagában. 352

A kötelező tárgyilagosságnak tartozunk azonban akkor, amikor rámutatunk arra a körülményre is, amely őt erre az eljárásra kényszerítette. Vörös János vezérezredes ugyanis a Sztójay-kormány idején határozott német nyomásra került a vezérkar főnökének állásába. Nem volt német „bérenc", de még németbarát sem. Egyszerűen — mint sok más alaptalanul megvádoltnak — az volt annak idején a meggyőződése, hogy kizárólag magyar érdekből a németek mellett kell kitartanunk. [...] Vörös sorsát — mint egy város szülöttei — gyermekkora óta fokozott figyelemmel kísértem. 1943. év őszén utódomként a székesfehérvári II. hadtest parancsnoka lett, s így közelebbről ismertem ottani működését is. Innen került aztán 1944 júniusában több évfolyamot átugorva, vezérezredessé előlépve, a honvéd vezérkar főnökének állásába, ismétlem, német nyomásra. Ennek az előzménynek folyamányaként egészen természetes, hogy a kormányzó nem viseltetett vele szemben teljes bizalommal, viszont őt leváltani, legalábbis egyelőre, a németek miatt nem tudta. De mindettől eltekintve a magyar sors végzete akarta úgy, hogy Vörös János ha szellemi képességei talán az átlagosat meg is haladták — jellembeli, erkölcsi és egyéb katonai erények tekintetében messze alulmaradt azoknak a követelményeknek, amelyek a vezérkar főnöke eme felelősségteljes állásában — különösen a nemzet sorsára szinte végzetszerűen ható, döntő események örvénylésében — elengedhetetlenül szükségesek lettek volna.

353

--9911TrSchell és Fáy. Akkor nem is sejtettem, de fel sem tételeztem, hogy a főhadsegéd előadása a valóságtól ilyen szörnyű módon eltér, mint ahogyan az Ambrózy és Lázár tanúvallomásaiból kiderül, hogy „Főméltóságod hallani sem akart erről". (1947. június 9.) elhangzott legfelsőbb döntés alapján — amit akkor valamennyien megtörténtnek vettünk — nekem jutott a feladat, hogy azt a német követséggel közöljem, ami azután alapját képezte az összes további fejleményeknek. Nevezetesen: reggel fél hat órakor az ellenállás beszüntetése a németek kívánságára, Főméltóságod elszállítása a Várból „biztonságba helyezés" címén, majd délután a reám kényszerített közvetítő szerep a kizsarolt lemondatási formalitások körül. Vagyis léFőméltóságú Uram! nyegileg a németek Vattay beállítása s az én közlésem alapján úgy Végtelen nagy örömmel ragadom meg az első kínálkozó alkalmat arra, voltak tájékozva, hogy Főméltóságod már éjfélkor teljességgel deferált, hogy Főméltóságod kegyes engedelmével legalább írásban jelentés politikai s katonai vonatkozásban megadta magát. Ma már tudom, kezzem, amire immár másfél esztendeje hiába készülök. hogy ez nem volt igaz, de ezt akkor nem sejthettem. Erre nemcsak a régi ragaszkodás és őszinte tisztelet indít, hanem egy Nem tudom, hogy a főhadsegéd urat mi vezette ennél a meggondoegészen speciális ok, melyet alább óhajtok részletezni. Ugyanis az latlan eljárásnál — talán Főméltóságod személyének a kímélése? —, de 1944. október 15-16-ai szerencsétlen államfordulat éjszakáján olyan akkor is érzésem az, hogy az ügynek ezzel szörnyű módon ártott, mert valami történt, amelyet akkor Főméltóságod sem tudhatott a maga ez adta meg a lökést a további fejleményeknek, melyeknek hordereje valóságában, mint ahogyan én magam is csak múlt év februárjában a minden vonatkozásban szinte felmérhetetlen. Értem ezt az egész orSzálasi-per folyamán tudtam meg Ambrózy és Lázár tanúvallomásaiszág sorsára, a kormány ferde helyzetére s nem utolsó sorban Főból. Ez olyan döbbenetes fordulatot tárt fel előttem, amiről azelőtt méltóságod magas személyére, akinek legendás, bátor múltja ezt a sejtelmem sem volt s melyet érzésem szerint erkölcsi kötelességem gesztust mindenki előtt érthetetlenné tette. De magam is egész más Főméltóságodnak is tudomására hozni. magatartást tanúsítottam volna október 16. folyamán, mikor a németek Ismeretes talán, hogy Ambrózy és Vattay 15-én este 11 órakor azzal Miki életével és Főméltóságod egész Családjának életbiztonságával jöttek hozzám a Miniszterelnökségre, hogy Főméltóságod élete biztonfenyegetve követelték a szóbeli megadás után most már a formális ságát veszélyeztetve látják. Vattay vitte a szót, s úgy látta, hogy az lemondást, hiszen ez a történtek szerint logikusnak látszott. egyetlen megoldás — mint mondotta — Főméltóságod magas szeméVattayval én ez ügyről azóta nem beszéltem, sőt vele a kőhidai fegylyének és Családjának az élete biztonságát a Német Birodalom védház óta nem is találkoztam, de utólag minden szemrehányás amúgy is nöksége alá helyezni, mire azt válaszoltam, hogy ha ő ezt így látja, az illuzórikus lenne. ő kötelessége a javaslatot megtenni. Erre ő készséggel vállalkozott, s Nem akarok vádaskodni, pedig ezt a hiányos katonai előkészüAmbrózyval együtt nyomban eltávozott. Ennél a megbeszélésnél jelen letekre is kiterjeszthetném. Egyedüli célom volt, hogy Főméltóságod voltak: Rakovszky Iván, Hennyey Gusztáv, megboldogult Csatay Lajos, előtt a történteket — már csak esetleges történelmi feldolgozás esetére br. Schell Péter miniszterek és Fáy István államtitkár. is — az igazságnak megfelelően feltárjam és beszámoljak egy olyan Kb. egy óra múlva, éjféltájban Vattay azzal a válasszal tért vissza — de fontos körülményről, melyről eddig bizonyára nem méltóztatott tudni. immár egyedül, vagyis Ambrózy nélkül —, hogy: „Főméltóságod a javaFőméltóságodnak és egész Családjának a sorsa stb. rendkívüli mósolt megoldást teljességgel elfogadta, magáévá tette, csak egy kikötése don foglalkoztat és érdekel, de erről s a vele kapcsolatos kérdésekről van, nevezetesen, hogy közvetlen munkatársait is magával vihesse, most nem írhatok. Én és családom megvagyunk, fiam már több mint nehogy a nyilasok bosszújának tegye ki őket, név szerint: Ambrózy, egy éve Franciaországból hazakerült, vőm azonban még mindig angol Lázárt és — természetesen — Vattayt". Ennél ugyancsak jelen voltak a fent megnevezett munkatársaim, vagyis: Rakovszky, Hennyey, Csatay, 355 354 VITÉZ LAKATOS GÉZA VEZÉREZREDES LEVELE HORTHY MIKLÓSHOZ.

hadifogságban van. Erősen kifosztott és megnyirbált kis birtokunkon elvonulva élek, gazdálkodom és politikával nem foglalkozom. Kérem a jó Isten áldását Főméltóságodra, egész Családjára és szegény magyar Hazánkra. Maradok hódolatteljes kézcsókom tolmácsolását kérve Főméltóságodnak mindig készséges és alázatos híve: Budapest, 1947. június hó 9-én. Lakatos Géza

DR. TÖREKY GÉZA JOGI VÉLEMÉNYE VITÉZ HORTHY MIKLÓS KORMÁNYZÓ ÚR 1944. OKTÓBER 16-ÁN ALÁÍRT NYILATKOZATÁRÓL.

Horthy Miklós kormányzó 1944. évi október hó 16. napján kelt írásbeli nyilatkozatára, amely állítólagos lemondását tartalmazza, a jogi véleményem a következő. Alapul azt a tényállást veszem, amelyet a kormányzó az emlékirataiban a köztudomással egyezően ad elő. A Werbőczy utcai Grassalkovics (Hatvany)-palotában reggel 6 óra óta őrizetben tartott kormányzó d. u. 6 órakor német kíséret mellett összecsomagolás végett visszatért a kir. várpalotába. Ott három géppisztolyos német katona kísérte minden lépését. Ebben a helyzetben kereste őt fel a kifosztott kormányzói lakás fürdőszobájában Lakatos miniszterelnök, akihez a vele jött Veesenmayer német követ is csatlakozott. Lakatos átnyújtotta a németek által szerkesztett német nyelvű iratot, amely a kormányzó lemondását és Szálasi miniszterelnöki kinevezését tartalmazta. A kormányzó kérdésére, hogy ez mit akar jelenteni, Lakatos azt felelte, hogy ennek az iratnak az aláírásától függ a kormányzó fiának, ifj. Horthy Miklósnak a szabadsága és élete. Köztudomású, hogy ifj. Horthy Miklóst az előző napon a németek tőrbe csalták, megsebesítették és fogságba vetették. Amikor Veesenmayer becsületszavát adta, hogy az irat aláírása esetén a kormányzó fiát szabadon bocsátják, a kormányzó a következő nyilatkozatot tette: „Én nem mondok le, még kevésbé nevezem ki Szálasit miniszterelnökké, de aláírom a papirost, hogy megmentsem egyetlen megmaradt gyermekem életét. Kényszerrel, géppisztolyok között kizsarolt aláírásnak nem is lehet alkotmányjogi érvénye." Ebből a tényállásból, amellyel a nürnbergi bírósági iratok adatai is megegyeznek, nyilvánvaló, hogy az írásbeli szöveg nem egyezett a kormányzó akaratával és hogy annak az aláírása nem a kormányzó szabad elhatározásából származott. Minthogy pedig minden jognyilatkozat értelmezésében nem a használt kifejezések betű szerint való értelme, hanem a nyilatkozatot tevő 356

357

akarata az irányadó — és minthogy az aláírással egyidejűleg nyíltan tett jogfenntartó nyilatkozat kétségen kívül helyezi a kormányzónak az írásba foglalttal ellenkező valódi akaratát: már ennélfogva is semmis az írásbeli lemondó nyilatkozat. De az összes körülmények, amelyek közrehatása mellett az aláírás megtörtént, szintén azt tanúsítják, hogy a kormányzó nem tett érvényes lemondó nyilatkozatot.

Az aláírás idején ugyanis a kormányzó saját személyében fenyegető kényszer nyomása alatt állott, mert: — a fegyverszünet kérését bejelentő rádiószózatának az elhangzása után a lakásául szolgáló várpalotát a német katonaság körülzárta, megostromolta; — onnan őt az ss Werbőczy utcai központjába hurcolták, majd német fegyveres őrizet alatt engedték csak vissza, hogy időközben kifosztott lakásából a legszükségesebb holmiját elhozhassa; — az ott történt aláírás idején három géppisztolyos őr vette körül; — végül az aláírás megtörténte után sürgősen külföldre hurcolták és ott a háború végéig német fogságban tartották. Mindezek a tények bizonyítják, hogy az idegen megszálló hatalom kérlelhetetlen elszántsággal és fegyveres erőszakkal kényszerítette ki az akarata érvényesülését az ennek ellenálló kormányzóval szemben. Az ő sürgős elhurcolása arra is rávilágít, hogy a megszálló hatalom tisztában volt azzal, hogy az aláírt írásbeli szöveg ellenkezik a Kormányzó valódi akaratával és éppen ezért tartotta szükségesnek, hogy álláspontja nyilvánosságra hozatalában őt erőszakkal megakadályozza. Ha a kormányzó valóban lemondott volna, nem lett volna szükség mindezekre a kényszerítő intézkedésekre. A kormányzó személyével szemben közvetlenül alkalmazott erőszakon kívül a megszállók azt a lelki kényszert is igénybe vették, hogy egyetlen még élő gyermekét tőrbe csalták és zsarolás céljából fogságba vetették, amely cselekményük életveszélyes fenyegetést tartalmazó jellegét kétségtelenné tette, hogy őt elfogatásakor meg is sebesítették. Ennek a helyzetnek a hatását még fokozta az, hogy Lakatos miniszterelnök az írásbeli szöveg átnyújtásakor kifejezetten utalt arra az életveszedelemre, amely a kormányzó fiát az aláírás megtagadása esetén fenyegeti. Ez is olyan kényszer volt, amely a lemondó nyilatkozat érvényességét kizárja. Nem lehet kétség abban a tekintetben, hogy Lakatos, amikor az írásbeli szöveget átnyújtotta és az említett fenyegető helyzetet közölte, nem a saját elhatározásából és nem is a magyar kormány nevében cselekedett, hanem a vele együtt odaérkező és jelen lévő Veesenmayer 358

német követ utasítását követte és maga is kényszerhelyzetben volt. Az átadott írás német szövege világosan mutatja annak német, tehát nem magyar közjogi tényezőtől származó eredetét, amit a megszálló hatalom képviselőjének, Veesenmayer követnek a személyes részvétele is kétségtelenné tesz. Az irat tartalmában és aláírásában tehát kizárólag az idegen megszálló hatalom kikényszerített akarata érvényesült.

Az eredetileg semmis és érvénytelen nyilatkozatot az sem tette utólag hatályossá, hogy azt a megtévesztett és szintén megfélemlített magyar alkotmányos tényezők tudomásul vették. Maga a kormányzó a kényszer alatt történt aláírással egyidejűleg tett jogfenntartó nyilatkozatát sohasem vonta vissza.

Mindezek alapján az a véleményem, hogy Horthy Miklós kormányzó

az államfői méltóságáról nem mondott le.

Svájc, Alpnachdorf, 1953. évi október hó 3. napján. Dr. Töreky Géza s. k. m. kir. t. t. a magyar Királyi Kúria ny. elnöke

359

VITÉZ MARKOTAY-WELSZ JENŐ KORMÁNYFŐTANÁCSOSNAK,

A MÁVAG VEZÉRIGAZGATÓJÁNAK EMLÉKEZŐ SZAVAI HORTHY ISTVÁNRÓL:

1942. augusztus 19-éről 20-ára virradó éjszaka olyan rendkívüli dolog történt velem, aminek sokáig hatása alatt álltam, s amit soha elfelejteni nem fogok. Igen nyugtalan éjszakám volt, folyton Istenben boldogult kormányzóhelyettes urunkkal álmodtam. Szinte a fülemben csengenek még most is a szavai, melyeket álmomban hozzám intézett: „Ne gondold ám, hogy engem az oroszok lőttek le, én úgy zuhantam le." Reggel igen nyomott hangulatban ébredtem, iparkodtam elfelejteni a rossz álmot, de nem lehetett. Délután hallottam a döbbenetes hírt a nagy tragédiáról, és rémülten eszméltem rá, hogy álmomban a valóságot éltem át. Megfoghatatlannak tűnt fel ez a jelenség, és csak azt a magyarázatot tudnók adni neki, amit egyszer egy nagyon művelt kínai úrtól hallottam. Az emberi test és lélek valószínűleg egy nagy leadóközpont, amely magától éppúgy sugarakat bocsát ki, mint egy rádió-leadóállomás. De nemcsak sugarakat bocsát ki, hanem a mások által kisugárzott hullámokat fel is tudja fogni. Amint azonban a rádió-vevőkészülékkel is csak akkor lehet a kisugárzott hullámokat felfogni, ha ugyanolyan hullámhosszúságra állítjuk be, mint amilyenen a kisugárzás történik, úgy az emberi lélek is csak akkor foghatja fel a mások által kisugárzott üzeneteket, ha képes azonos hullámra beállni. Erre képesít a hosszú együttlét, az igaz szeretet, a ragaszkodás a másik iránt. Hét évig dolgoztunk együtt, és ebből hat évet közös szobában. Egymás mellett álltak íróasztalaink, mindennap együtt is ebédeltünk, és igen gyakran csak a késő esti órákban váltunk el. E hosszú időhöz oly sok kedves emlék fűz engemet, hogy igen nagy örömmel vettem a Magyar Közlekedéstudományi Társaság megtisztelő felhívását, hogy vitéz nagybányai Horthy Istvánról, az emberről, a mérnökről, a gyár vezetőjéről és közlekedési eszközök és kérdések legjobb ismerőjéről, leglelkesebb támogatójáról, legfáradhatatlanabb munkálójáról megemlékezzem. 360

A magyar királyi kormány 1933. január 1-jével a Magyar Királyi Állami Vas-, Acél- és Gépgyárak vezérigazgatójává nevezett ki. Másnap, január 2-án reggel 9 órakor a magyar technikusok Hungária bajtársi egyesületének MÁVAG-csoportja nevében háromtagú küldöttség élén vitéz nagybányai Horthy István, a MÁVAG autóműhelyének főmérnöke, a csoport praesese üdvözölt. Üdvözlő beszédében megható módon fejezte ki ragaszkodását, szeretetét a vállalattal szemben, és látszott rajta, mily nagyon szívén viseli a gyár és alkalmazottai sorsát. Rövidre rá a bajtársi csoport ülést tartott, amelyen ő elnökölt. A gyár valamenynyi mérnöke jelent volt. Itt tapasztalhattam, mennyire vezetésre született egyéniség, és hogy mennyire szeretik, tisztelik a mérnökök fiatal kollégájukat. Ezek után a súlyos helyzetben lévő MÁVAG érdekében vitéz nagybányai Horthy Istvánt vezérigazgató-helyettesül közvetlen munkatársammá neveztem ki. Megható volt, hogy szabadkozott ez ellen: fiatalnak tartotta magát az állásra és hangoztatta, hogy még nem szerzett érdemeket erre az előléptetésre. Csak hosszú rábeszéléssel lehetett meggyőzni, hogy az ő képességeinek nem megfelelő tér egy műhelymérnök szűk munkaköre, elő kell készülnie arra, amire a Gondviselés elhívta. Meg kell ismernie közvetlen tapasztalatból a magyar gazdasági életet, amelynek tehetségével, tudásával, szorgalmánál fogva előbb-utóbb irányítója kell lennie. Ekkor ismertem meg először végtelen szerénységét, amely egyik alapvető tulajdonsága volt. Minden előléptetésnél újra és újra meg kellett nyugtatni, hogy nem azért lép elő, mert Magyarország kormányzójának fia, és bebizonyítani, hogy rászolgált a soronkívüliségre. Szerénységével vetekedett fegyelmezettsége. Életemben sok embert ismertem meg, de senkit, aki annyira fegyelmezett lett volna, mint ő volt. Saját kényelmét soha nem kereste, személyi érdekeket nem ismert, csak a rábízott feladat elvégzése lebegett szeme előtt. Feljebbvalóival szemben szolgálatkész és engedelmes volt, alárendeltjeinél semmit jobban el nem ítélt, mint a fegyelmezetlenséget. A rendelkezéseket híven teljesítette, de szigorúan megkövetelte, hogy az ő utasításait is pontosan végrehajtsák. Soha sehonnan el nem késett, várni nem kellett reá. Egy kis epizód jut itt eszembe, amely azonban mindennél jellemzőbb. Egyik évben a kormányzó úr neve napján — vasárnapra esett Kenderesen volt. Másnap ebédre még Kenderesen akart maradni szüleinél, és vasárnap háromszor is keresett telefonon, hogy erre engedélyt kérjen. Én történetesen vidéken voltam, és nem tudott velem beszélni. Hétfőn reggel pontosan megjelent hivatalában. 361

Kötelességtudása, szorgalma hihetetlen nagy volt. Magát nem kímélte, ha arról volt szó, hogy a munkát el kell végezni. Sokszor késő éjszakáig dolgozott, és boldog volt, ha dolgozhatott. Társadalmi kötelezettségei — pedig igen sok volt —, szórakozás, pihenés, nem jöhettek addig tekintetbe, míg munka volt. Mindennél ékesebben beszél a következő eset: Az Operában külföldi vendég tiszteletére volt díszelőadás. A kormányzóságról telefonálnak, hogy a főméltóságú úr óhajtja, hogy ő is jelen legyen. Az előadás 7 órakor kezdődik. Horthy Istvánt azonban nem lehet elküldeni, mert dolga van. Fél tízkor siet az Operába, hogy az utolsó felvonásnál jelen legyen. Azt mondta, fontosabb, hogy a munkáját elvégezze, mint hogy az Operába menjen. Egy másik eset: csütörtökön reggel Párizsban tárgyalás. Neki kedden még a gyárban dolga van. Csak szerdán utazhatik. Repülőgép nincs. Szerdán reggel 5 órakor autóján elindul, egyfolytában megy Párizsig, hova este 11 órakor érkezik. Közben ebédet sem eszik, csak a magával vitt sonkás zsemlyét. Közismert indiai repülését sem szenzációhajhászásból csinálta, hanem kötelességtudásból. A hajóút oda-vissza legalább négy hétig tartott volna, ennyit nem akart mulasztani, inkább a repülőgépet választotta, hogy időt nyerjen. Szabadságon hét év alatt csak háromszor volt két-két hétre. Bajtársiasságban senki sem vetekedhetett Horthy Istvánnal. Jóbanrosszban együtt volt társaival, azoknak minden gondját-baját magáévá tette. Közismert dolog, hogy sehol az országban olyan szép bajtársi élet nem volt, mint a Hungária bajtársi egyesület MÁVAG-csoportjánál, melynek ő nemcsak a praesese, hanem igazi lelke is volt. Feledhetetlenek azok a minden hónapban megtartott összejövetelek, melyeken a legnemesebb értelemben vett bajtársiasságot ápoltuk. Soha egy összejövetelről sem hiányzott. Annyi méltósággal, komolysággal, határozottsággal, de amellett oly kedvesen, szeretetreméltóan, közvetlenül és kedélyesen vezette az összejöveteleket, hogy őt hallgatni lelki felüdülést jelentett a nehéz napi munkában elfáradt mérnököknek. Kimondhatatlanul udvarias volt mindenkivel, de különösen a nőkkel szemben. Kevés embernek adatott meg, hogy annyira megismerhesse az ő szinte csodálatosan lovagias gondolkodását, mint nekem, s mondhatom, még nem találkoztam életemben olyan fiatalemberrel, aki e téren hozzá hasonló lett volna. Egyszer nálam volt, és midőn hatéves kislányom bejött a szobába, felállt és úgy üdvözölte. Kislányom sokáig boldogan emlegette ezt a megtiszteltetést. Bár alapjában véve zárkó362

zott természetű volt, a hosszú együttlétünk alatt néha mégis kifejtette felfogását a női nemről, és ez oly tiszta volt, hogy talán csak Szent László udvarában uralkodhatott ily nemes, tisztult, lovagias szellem. Legszebb tulajdonsága azonban az a határtalan fiúi szeretet volt, amivel szülői iránt viseltetett. Nem lehet leírni, mennyi báj, mennyi tisztelet, mennyi ragaszkodás volt abban, ahogy ő kimondta e pár szót: „Kezét csókolom, mama." Édesapjára úgy tekintett fel, mint a legtökéletesebb férfiúra ezen a földön, minden vágya az volt, hogy édesatyja meg legyen elégedve vele. Egyszer vele együtt voltam a főméltóságú úrnál kihallgatáson, hogy megköszönjük velünk szemben gyakorolt kegyét, midőn kitüntetést méltóztatott nekünk adományozni. Csak látni és csodálni lehetett azt a végtelen tiszteletet, mellyel édesatyjával szemben viseltetett, és le lehetett olvasni arcáról azt a boldogságot, amely eltöltötte, hogy édesatyja kitüntetésre méltónak találta. Mindennél ékesebben beszél azonban az a kép, amely akkor készült róla, midőn indiai útjáról hazatérve, édesatyja üdvözlésére siet. Köteteket lehetne írni fiúi szeretetéről, de oly hűen nem képes toll e magasztos érzelmet leírni, mint ahogyan ezen a képen Horthy István arcáról és mozdulatairól le lehet olvasni. Horthy István azonban nemcsak mint ember volt arra hivatva, hogy milliók részére például álljon, hanem mint mérnök is a legelsők közé tartozott. Mérnöki tudása, felkészültsége és ítélőképessége bámulatos volt. Minden szabad idejét arra használta, hogy mérnöki tudását növelje. Szinte érthetetlen volt, mikor tudott magának nagy elfoglaltsága mellett időt szakítani, hogy a szakkönyveket és a tudományos folyóiratokat tanulmányozza. A technika minden ága élénken érdekelte. A műszaki közlemények legszorgalmasabb olvasója volt. De nem elégedett meg azzal, hogy csak elolvassa a cikkeket, hanem iparkodott minden értékeset a gyárban fel is használni. Ilyenkor sárga ceruzával megjelölte a cikket, kiadta a referensnek azzal, hogy ő is tanulmányozza, és azután megbeszélte vele. Nem volt azonban csupán elméleti ember, gyakorlati tudása és érzéke is egészen rendkívüli volt. Sokszor bámulatba ejtette a műhelymérnököt vagy munkást, midőn ő maga mutatta meg, hogy kell a munkát elvégezni. Nemegyszer jött fel a műhelyből piszkosan, olajosan, és örömmel jelentette, ha sikerült valamely kísérlete. Igazi szakmája azonban a közlekedési eszközök, és azok között is főképen a motor volt. Teljesen uralta mind műszakilag, mind közlekedési szempontból a hajót, a vasutat, a motor terén azonban fel363

tétlenül az országnak egyik legelső szakembere volt. Élvezet volt hallgatni vitáit a külföld legelső szakembereivel, és azok sem győztek csodálkozni mély és alapos tudásán. Ismerte az összes újításokat, amelyek bárhol előfordultak, és biztos, találó kritikával mérlegelte őket. Minden évben megtekintette az európai autó-kiállításokat, és mint a szivacs a vizet, úgy szívott magába mindent, amit látott, tapasztalt. Horthy István a Magyar Állami Vas-, Acél- és Gépgyárak vezérigazgató-helyettesi beosztásában is legfőképp a közlekedési eszközök és a motorok gyártásának problémáival foglalkozott. Elképzelhetetlenül nehéz volt a feladat, amit 1933-ban meg kellett oldani. A MÁVAG Magyarország egyik legnagyobb gyára, a legkétségbeejtőbb helyzetben volt. Berendezése elavult és hiányos, foglalkoztatottsága úgyszólván semmi. A vállalat mozdonygyára az egyetlen volt az országban, de megrendelés hiányában a megszűnés előtt állott. A legelső feladat volt megakadályozni, hogy a mozdonygyártást teljesen meg kelljen szüntetni. A deficitre való tekintettel a kormány is a mozdonygyártás megszüntetését kívánta. Hónapokig tartó tárgyalások folytak, és ezeken a tárgyalásokon a mozdonygyártás megtartása mellett fiatalos hévvel és nagy lelkesedéssel harcolt Horthy István. De minden hiába lett volna, ha nem sikerül külföldi rendelést szerezni a mozdonyműhely részére. Horthy István Londonba utazott, és ennek eredményeképpen jött az első megrendelés indiai lokomotívkazánokra. Magyarországon azonban továbbra is az az irányzat maradt, hogy mozdonyok helyett motoros kocsikra van szükség. Elhatározta ezért a gyár vezetősége, hogy olyan mozdonyt szerkeszt, amely felveszi a versenyt a motoros kocsikkal. Így született meg az első magyar áramvonalas mozdony, amelynek tervezésében, megépítésében Horthy István a legélénkebben részt vett. Nagy volt az öröme, midőn az áramvonalas mozdony elkészült, és gyakran maga vezette a lokomotívot a futópróbákon. A MÁV szakembereivel állandóan tárgyalásokat folytatott új mozdonyok szerkesztéséről és a régiek modernizálásáról, és mindenütt elismerést aratott szaktudásával és fáradhatatlanságával. Még reménytelenebb volt 1933-ban az autógyártás helyzete. Hazánkban két autógyár volt, mind a kettő munka nélkül. A két gyár raktárkészlete körülbelül négyszáz darab teherautó volt, míg az évi eladás 1932-ben csak tizenkettő. Es amellett a MÁVAG autóműhelye teljesen elavult, rosszul felszerelt volt, ami a gazdaságos gyártást lehetetlenné tette. Ezért a kormány a MÁVAG-nál az autógyártás végleges megszüntetését szorgalmazta. Ennek elkerülésére egyrészt új autómű364

helyt kellett építeni, másrészt a meglevő készleteket minél hamarabb értékesíteni, és a keresletet a teherautók és autóbuszok iránt fokozni. Az új autóműhely berendezését maga Horthy István tervezte meg mint az autógyártás legalaposabb ismerője. Mily boldog volt, midőn egy-egy új szerszámgép megérkezését jelentették neki, hogy tudott gyönyörködni az új, modern megrnukálógépekben, és mily lelkesedéssel helyezte őket üzembe! Egy év alatt elkészült az új autógyár, amelynek foglalkozottsága annyira emelkedett, hogy hat év alatt még kétszer kellett bővíteni. Hogy mit jelent az országnak a teljesítőképes, nagy autógyár, azt felesleges leírni. Az új autógyárban azonban nem lehetett a régi, elavult típusokat gyártani, korszerű, modern kocsik gyártására kellett áttérni. Ezt a kérdést fényesen oldotta meg Horthy István. Fáradhatatlanul tárgyalt külföldön, belföldön, a legnagyobb lelkiismeretességgel, felelőssége tudatában dolgozott a nehéz feladaton, hogy a mi viszonyainknak legjobban megfelelő autót gyártsunk. Itt érvényesült igazán nagy szaktudása és óriási gyakorlata. Kimagasló érdemei vannak Horthy Istvánnak a tehergépkocsifuvarozás fellendítésében is. Szakadatlanul tárgyalt a meglevő tehergépkocsik értékesítéséről, kizárólag az ő érdeme, hogy a négyszáz kocsi rövid idő alatt a magyar gépjárműforgalmat felélénkítette. A MATEOSZ (a Magyar Teherautó-fuvarozók Országos Szövetsége) az ő kezdeményezésére és az ő buzdítására állította be a raktáron lévő kocsikat a forgalomba, ő találta meg a módját, hogyan lehet a kisembereket gépkocsikhoz juttatni. Örök hálával tartoznak Horthy Istvánnak a magyar autógyárak és a magyar autófuvarozók. Az 1933-as gazdasági pangás idejében veszélyben volt a MÁVAG diósgyőri vas- és acélgyára is, ahol elsősorban a vasutak részére felépítményi anyagokat, síneket, váltókat, keresztezéseket állítottak elő. Külföldi rendeléseket kellett szerezni. 1933-34 telén erre nagy alkalom kínálkozott a perzsiai vasútépítéssel kapcsolatban. Közvetlen tárgyalás vált szükségessé, és valakinek Teheránba kellett utaznia. Horthy István a legnagyobb készséggel jelentkezett a feladatra. Nem akartam beleegyezni az utazásba, nem akartam, hogy éppen ő utazzék Oroszországon keresztül. Midőn láttam, hogy nem lehet lebeszélni, legalább egy mérnököt szerettem volna mellé adni, hogy ne kelljen egyedül a nagy és nem veszélytelen utat megtennie. Nem fogadta el a kísérőt, mert feleslegesnek és a vállalatra költségesnek tartotta. Hat hétig volt Teheránban, és igen nagy tapasztalattal és azzal az eredménnyel tért vissza, hogy a MÁVAG nevét ismertté és megbecsülendővé tette. Évek 365

múltán egy nagy francia konszern vezetője úgy nyilatkozott, hogy igen nagy kárt jelentett nekik, hogy későn ismerték fel a veszélyt, amelyet Horthy István teheráni tárgyalásai számukra jelentettek. A MÁVAG igen sok vasúti gördülőanyagot szállított a gyarmatokba, főleg Indiába. E szállítások megszervezését Horthy István magára vállalta, és ennek érdekében repült Indiába. Egyedül, kísérő nélkül, kis sportgépén tette meg a nagy utat, ami mint sportteljesítmény szinte páratlan. Indiában teljes sikerrel végezte el feladatát, és csak a háború kitörése akadályozta meg, hogy a MÁVAG élvezhesse munkájának gyümölcsét. Horthy István számtalan külföldi tárgyaláson képviselte a vállalatot, és mindenütt feltűnést keltett tájékozottságával és felkészültségével. Lelkiismeretesen készült minden tárgyalásra, napokkal előre tanulmányozta az anyagot, a legkisebb, legjelentéktelenebb dolog sem kerülte el figyelmét. Állandó tagja volt a Nemzetközi Sínkartellnek, ahol gyakran a legélesebb harcot vívta a magyar gyárak érdekeinek megvédésében. A magyar repülőgépgyártás megalkotása úgyszólván teljesen az ő műve volt. A repülőgépgyártás kifejlesztése oly nehézségekbe ütközött, akkora akadályok tornyosultak eléje, hogy leküzdésükre más ember képtelen volt. A szélesebb alapokon megindítandó repülőgépgyártásnak olyan megkötöttség állta útját, amellyel csak Horthy István tudott megbirkózni. Fiatalos hévvel, szent meggyőződéssel kezdte meg a nagy munkát, és nem győztük csodálni azt a lelkesedést, azt a szívósságot, azt a kitartást, amellyel célját megvalósította. Állandóan tárgyalt, értekezleteket hívott össze, küldöttségeket fogadott és vezetett, míg elérte, hogy a két gyár is bekapcsolódhassék a repülőgépgyártásba. Erezte, tudta, hogy az eljövendő megpróbáltatások idején a magyar honvédség csak akkor tudja feladatát teljesíteni, ha a legkorszerűbb fegyverrel, a repülőgéppel rendelkezik, és világosan látta, hogy Magyarország csak akkor foglalhatja el méltó helyét a művelt nemzetek között, ha a mindinkább a levegőbe eltolódó közlekedésbe megfelelő módon tud kapcsolódni. Ez a szent meggyőződése, párosulva izzó hazaszeretetével, adta meg Horthy Istvánnak az erőt és kitartást, hogy a magyar repülőgépgyártás alapjait lerakhassa. Hogy mily buzgósággal szolgálta a repülés ügyét, mutatja az is, hogy egyik délután kivitte a budaörsi repülőtérre a gyár mérnökeit, és mindegyikkel tíz-tíz perces repülést végzett. Ezzel akarta megkedveltetni a mérnökökkel a repülést, és megnyerni őket a repülés ügyének. 366

Horthy István mindezen feladatokat, amelyek közül mindegyik teljes embert kívánt, úgy oldotta meg, hogy mellettük mély komolysággal és nagy hivatásérzettel vett részt a rendkívül sok problémát felvető nagy gyár legfelsőbb vezetésében is. Elszorul a szívem, ha arra gondolok, mennyi nyugtalan órát, mennyi aggódást kellett átélnie, hogy a súlyos helyzetben lévő vállalat ne csak megmaradjon, hanem fejlődjék és képes legyen az eljövendő nagy feladatok megoldására. Nehéz idők voltak azok! Nem lehetett válogatni a megrendelésekben, hanem állandóan kutatni kellett, hol nyílik alkalom munkaszerzésre. És ha egy-egy lehetőség kínálkozott megrendelés elnyerésére, Horthy István minden energiáját belevetette, hogy a munkát a MÁVAG-nak biztosítsa. Ilyenkor azután nem kímélte magát. Újra és újra átvizsgálta a kalkulációt, tanulmányozta a pénzügyi helyzetet, megvitatta a gyártási eljárásokat, és állandóan készen állt, hogy személyesen keresse fel mindazokat, akiktől a megrendelés függött. Nem adatott meg neki, hogy e fárasztó és idegölő munkának a gyümölcsét is élvezhesse, midőn megszűnik a gyilkos árharc és az ádáz küzdelem a gyárak foglalkoztatása érdekében. Pedig hogy várta ennek az időnek az eljövetelét, és mennyi tervet szőtt erre az esetre! Részt vett a vetés nehéz munkájában, de az aratás boldogságát már nem élvezte. Sok titka van Istennek, amiket talán sohasem fogunk megfejteni. Ily titok bizonyára kományzóhelyettes urunk élete és halála is. Mert emberi értelem nem tudja felfogni, miképp lehetséges az, hogy valaki úgy élje le az életét, mintha csak tudná, hogy neki nincs sok ideje a földön, neki sietnie kell, hogy a rövid idő alatt méltó legyen a megdicsőülésre. Önkéntelenül azt kell hinnünk, hogy őt az Isten arra rendelte, hogy eszménye legyen minden magyar embernek, hogy megmutassa az utat, amelyen járnia kell forrón szeretett népének, hogy megérkezzék.

367

Édesapámmal kétévesen

Édesanyám

Ellamama, apám második felesége a nevünk kezdőbetűjéből EMSI-nek nevezett négy leánnyal. Jobbról Éva, balról Myro, Sya, Ily

1

Ebédlő a Szent János-i kastélyban

A marosnémethi és nádaskai gróf Edelsheim-Gyulai család címere

A Nyitra mellett fekvő felsőelefánti Szent János-kastély

2

A megszelídített szarvasbikával

EMSI — segédmotoros kerékpárokkal

3

Eljegyzési fényképünk, 1940. február 28.

Pilóták sorfala között hagyjuk el az esküvői szertartás után a Szilágyi Dezső téri református templomot, 1940. április 27.

4

Az esküvő előtti fogadásra készült báli ruhában

Apósommal az esküvő után

Rokonok búcsúztatnak a repülőtéren

Férjem Arado repülőgépével nászútra indulunk

5

Apósommal és anyósommal Nagyváradon 1940 őszén

Síelés a Svábhegyen

Vitorlázórepülő-vizsga előtt

6

Férjem újszülött kisfiunkkal, Istvánnal

István fiam első látogatása Kenderesen

Zászlóavatáson Szatmárnémetiben a MÁV nevelőintézet udvarán, 1941 szeptember

7

Férjem kormányzóhelyettessé választása után

Miskolcra érkezem mint önkéntes ápolónő

A kormányzóhelyettes leventezászlót ad át a Hősök terén 1942. március 15-én

8

Férjem Héja típusú repülőgépével a fronton

Megérkezésem Kijevbe 1942. augusztus 15-én este

9

Műtétnél segédkezem a kijevi kórházban (középen)

Férjem ravatala a Parlamentben. A párnán jól látszik az a két német kitüntetés, amelyet a temetésre hozott a német külügyminiszter

Férjem lezuhant repülőgépének roncsai, 1942. augusztus 20.

Elbúcsúzunk egymástól a kijevi repülőtéren 1942. augusztus 18-án

10

István nagyapjával a Gödöllői kastély kertjében 1943 nyarán. Mellettük István gondozónője, Sajni Ilona nővér

11

NÉVMUTATÓ

Kisfiammal, Istvánnal

István az 1943 karácsonyán kapott játékokkal

Megérkezünk a Kelenföldi pályaudvarra 1944. október 17-én délután. Elöl anyósom, mögötte Sajni Ilona nővér, István és én (önkéntes ápolónői ruhában)

12

Aczél Ede báró 282, 287, 290 Ádám Lajos, professzor 224, 251, 258, 276 Adenauer, Konrad 299 Aggteleky Béla, altábornagy 255, 283-285, 294, 297, 302-304, 306, 316, 317, 319, 322, 324, 338, 350 Ahmed Zog király 34-36 Ambrózy Gyula 238, 270, 273, 282, 284-286, 293, 303, 307, 312, 315, 320, 327-329, 337, 354, 355 Andrássy Géza 218, 224 Andrássy Ilona 123, 124, 127, 128, 139, 272, 273, 279 Anfuso, Filippo, olasz követ 106, 139, 140, 206 Anna főhercegné 215 Antal István 239 Antonescu, Ion 192 Apor Gizella bárónő 117, 123, 125, 127, 137, 139, 141, 146, 190, 195, 207, 213, 216, 220, 222, 253, 255-257, 262, 266268, 270, 279, 290 Apor Vilmos, püspök 260, 270 Apponyi Geraldine grófnő 34-36 Apponyi György gróf 239 Apponyi Gyula gróf 34

Bakách-Bessenyey György 223, 280 Bakay Szilárd, altábornagy 278, 284, 290, 294, 304, 314, 320, 332, 338 Baky László 239, 261, 264, 267, 268, 270, 278 Bánffy Dániel báró 101, 238 Baranyai Lipót 238 Barcza György 70, 93-97 Bárczy István 283, 321 Bárdossy László 94, 95, 98-100, 103, 105, 117, 119, 248, 278 Bartha Károly 101, 167 Bavier, Jean 215, 228, 229, 253, 255, 262, 348 Begin, Menahem 248 Béldy Lajos, altábornagy 194, 198, 215 Benes, Eduard 246 Beregfy Károly, vezérezredes 219, 261 Bethlen István gróf 16, 111, 197, 236, 238, 240, 244, 269, 281, 282, 287 Bethlen Lászlóné grófné 122 Bonczos Miklós 215, 269, 278, 282 Bór (Bór-Komorowski), Tadeusz, tábornok 287

369

Brauchitsch, Walter von, német Faruk király 36, 63, 64 Feketehalmi-Czeydner, altáborvezértábornagy 73 nagy 219 Braun, Otto 253 Brunswik György, altábornagy Ferenc József császár 20, 22, 68, 210, 242 206, 208, 337 Bujtás László 153 Gerlóczy Gábor 139 Ghyczy Jenő 226 Cavalier József dr. 262, 271 Goebbels, Josef 116, 154 Chamare, gróf 201 Göring, Hermann Wilhelm 73 Chorin Ferenc 239 Churchill, Sir Winston L. S. 95, 247 Gosztonyi Péter, történész 199, 235, 236, 267, 269, 284, 285, Ciano, Galeazzo, gróf 35, 106, 323-325 150, 220 Cziráky Alice grófnő 47, 109, 123, Grassy József, vezérőrnagy 219 Gusztáv, V., király 265 128, 273 György, VI., király 39 Csáky Natália grófnő 36 Csatay Lajos 202, 226, 239, 272, Győrffy-Bengyel Sándor, közellátásügyi miniszter 106 278, 280, 307, 354 Gyulai Ignác gróf 21, 22 Gyulai Tibor 278 Darányi György 74, 198, 253 Hácha, Emil 246 Edelsheim Gyulai Lipót gróf 14 Hecht, Ruben, dr. 248 Edelsheim Lipót báró 15, 19-22 Hennyey Gusztáv, vezérezredes Edelsheim Gyulai Éva 27 278, 281, 285, 299, 302, 304, Edelsheim Gyulai Maritta 27 307, 311, 312, 315, 326, 354 Eichmann, Adolf 254, 270, 275 Endre László 125, 136, 221, 239, Himmler, Heinrich 73, 219, 239, 275 261, 264, 270, 278 Hitler, Adolf (Führer) 71-73, 76, Erdődy Ilona 126, 127 92, 93, 96, 101, 105, 106, 135, Esterházy János gróf 36, 87, 107, 147, 154, 167, 168, 190, 192, 108, 273, 281 193, 208, 215, 225, 226, Esterházy Lujza grófnő 36, 108 231-233, 235-237, 240, 241, Esterházy Móricz gróf 240, 281 243, 248, 253, 256, 259, 271, 275, 277, 291, 304, 313, 314, Faragho Gábor, altábornagy 290, 319, 333, 337 292, 296 Hlatky Endre 303, 312 Faridah királyné 36, 63 Horthy István, vitéz nagybányai Farkas György 154-156, 168 370

46 49, 52-54, 68, 69, 111-115, 117, 129, 148, 149, 151, 152-155, 158-160, 162, 165169, 171-179, 183, 184, 191, 214, 343, 344, 360-367 Horthy Jenő 39, 74, 215, 259 Horthy Magda 68, 69 Horthy Miklós, vitéz nagybányai 14, 15, 38, 38, 68, 70, 97, 98, 103, 117, 131, 132, 193, 230-232, 235, 236, 240-246, 250, 251, 266-270, 275, 292, 315, 316, 318, 328, 334, 335, 357-359 Horthy Miklós, ifj., vitéz nagybányai 46, 68, 69, 74, 235, 249, 271, 308-310, 335, 355 Horthy Miklósné (Purgly Magda) 45, 68, 210-213 Horthy Paulette 60, 68, 69, 74 Howie, Charles Telfer, ezredes 287-290 Hunyady Gabrielle 207, 216, 257, 262, 268

Kádár Gyula, vezérkari ezredes 235, 259 Kállay Ágota 270 Kállay Helén 219, 222, 235, 252, 256, 260, 268, 270, 276, 285, 293 Kállay Miklós 53, 97, 101, 111, 118, 119, 129, 148, 150, 167, 184, 190-192, 194, 197, 200, 201, 203, 204, 207, 214, 218, 219, 222, 223, 225, 226, 230, 231, 233-237, 240, 244, 245, 247, 268, 272, 287, 288, 293 Kánya Kálmán 73, 240, 281 Károly király 243 Károlyi Gyula gróf 74, 89, 111, 180, 204, 240, 281 Keitel, Wilhelm, német vezértábornagy 150 Keresztes-Fischer Ferenc 200, 204, 222, 238 Keresztes-Fischer Lajos 138, 238 Kéri Kálmán, vezérkari ezredes 285, 324, 325 Kitzinger, tábornok 201 Imrédy Béla 73, 117, 230, 248, 261 Kóos Imre 268, 270 Imrédy Kálmán 91, 117 Kókas Eszter 215, 260 Koszorús Ferenc, vezérezredes Jagow, Dietrich von, német követ 268 98, 105, 135, 154, 201, 218, 225, Kristóffy József, moszkvai magyar 226 követ 99 Jánosy István 184, 191 Kronau, Friderika 20 Jánosy S. J., páter 262, 267 Kunder Antal 239 Jány Gusztáv, vezérezredes 166, 272 Lakatos Géza 247, 269, 277, 278, Jaross Andor 239 281-283, 302, 303, 307, 315, József Ágost, Habsburg főherceg 316, 320, 326, 328, 329, 331, 150, 181 333-335, 354, 356-358 Jurcsek Béla 239, 278, 282, 320 Lázár Károly, vitéz, altábornagy 138, 208, 254, 260, 268, 270, 279, 371

293, 303, 304, 306, 317, 321, 326, 328, 329, 337, 354, 355 Lelle László 221 Lengyel Béla, altábornagy 285, 351 Lukács Béla 222 Macartney, Carlile Aylmer 252, 294, 296, 335 Macartney Elemér 285 Makarov, ezredes 282, 286, 292, 295, 296 Márai Sándor 112 Markos Olivér 278, 298 Markotay-Welsz Jenő 54, 155, 173, 360 Marton Lajos dr. 250 Masterson, Kate (Missy) 31, 32, 197 Meissner, Otto 207 Mester Miklós 238 Mészáros Rafael 168 Mészöly Elemér 285 Miklós Béla, dálnoki, vezérezredes 261, 295, 323-325 Molotov, Vjacseszlav Mihajlovics 99, 291, 296, 305 Mussolini, Benito (Duce) 35, 72, 106, 130, 192, 205-207 Náday István, vezérezredes 281 289, 300 Odescalchi Irma hercegnő 23 Oláh Gusztáv 45, 47 Ónody Dezső dr. 237, 249, 250 Opel, Fritz von 38 Ortutay Tivadar 153, 161

Papen, Franz von 215 pathialai maharadzsa 34 Pejacsevich Lilla 78-81 Pejacsevich Marie 267 Pejacsevich Tódor gróf 79 Pell, Herbert, amerikai követ 59, 103, 104 Pell, Olive, festőművésznő 59, 103, 104, 209 Perényi Zsigmond báró 281 Pető Ernő dr. 249, 250, 270, 271, 274, 275 Pilsudski, Józef 73 Pius, XII., pápa 265 Pogány Imre, ezredes 285, 321, 323 Pongrácz Jenő gróf 240 Purgly László 218 Raeder, Erich, tengernagy 207 Rahn, Rudolf 312, 319, 326, 327, 351 Rakovszky Iván 278, 354 Rátz Jenő 239, 261 Ravasz László, püspök 51, 60, 75, 90, 150, 205 Reményi-Schneller Lajos 101, 239, 278, 282, 320 Révész Imre, püspök 151 Ribbentrop, Joachim von 105, 150, 215, 233, 236 Rothkugel Rollershausen Ella 27 Roosevelt, Franklin Delano 265 Roosevelt, Nicholas 241, 242 Rotschild Klára 59, 251 Rotta, Angelo, pápai nuncius 262, 331 Sajni Ilona 195, 202, 276, 337 Schilling Béla, professzor 87-89

372

Semsey Andor 62, 63 Serédi Jusztinián, bíboros hercegprímás 118, 150, 194, 224, 256 Shakespeare, William 243 Simon Elemér, a Vöröskereszt elnöke 125, 221, 295 Skorzeny, Otto 332, 333, 338 Stern Samu 250, 274 Szabó László, vezérőrnagy 130, 155, 157, 159, 161, 162, 164 Szakasits Árpád 300 Szálasi Ferenc 130, 219, 228, 263, 319, 320, 329, 334, 335, 351, 354, 357 Szapáry Antal gróf 201, 204, 215, 229, 253, 277, 279, 280, 281, 301, 310 Szász Lajos 239 Széchenyi Bertalan gróf 112 Széchenyi Gábor gróf 46 Szegedy-Maszák Aladár 192 Székely László 285 Szenes Sándor 265, 266 Szent-Iványi Domokos 238, 290, 292 Szent-Iványi Sándor 287 Szombathelyi Ferenc, vezérkari főnök 138, 205, 226, 232, 233, 255, 287 Sztálin (J. V. Dzsugasvili) 286, 291, 292, 295 Sztójay Döme 105, 206, 235, 239, 248, 257, 261, 264, 269, 271, 278, 314, 353 Teleki Béla gróf 281, 282 Teleki Géza gróf 290, 292 Teleki Pál gróf 47, 76, 83, 91-95, 241, 247, 290

Tildy Zoltán 300 Tisza István gróf 13, 44 Tisza Kálmán gróf 44 Tito, Joszip Broz 308-310 Tost Gyula (a kormányzó szárnysegédje) 100, 105, 136, 137, 160, 190, 198, 279, 284, 287-290, 293, 295, 297, 301, 302, 314, 328, 329, 334 Töreky Géza dr., jogász 97, 335, 357, 359 Török Sándor 262-266, 270-272, 274, 276, 279, 281, 290, 301 Uray István 97 Vállay Gyula, a Vöröskereszt elnöke 260, 262, 267, 272, 279, 293 Varga József 101 Vattay Antal, altábornagy 255, 280, 282, 284-287, 293, 303, 306, 320-324, 327-329, 333, 337, 354, 355 Veesenmayer, Edmund, német követ 233, 234, 236, 253, 270, 277-279, 303, 311-313, 315, 319, 326, 331-333, 335, 337, 357-359 Veress Lajos, dálnoki, vezérezredes 92, 98, 228, 285, 292, 300, 302, 306, 323, 324 Verolino, (Monsignore) 293, 330, 332, 336 Vigh Károly dr. 285 Viktor Emánuel, III., olasz király 38 Vladár Gábor 278 Voli, Emilio 206

373

Vörös János, altábornagy 255, 267, 269, 281, 295, 301, 320-323, 325, 361, 353 Vörösváry István 199 Wagner Károly 169, 171, 172 Waldbott Mady 123, 128, 272 Wallenberg, Raoul 272 Washington, George 244 Weichs, Maximilian, vezértábornagy 235, 236

Weiss Manfréd báró 239 Werth Henrik, vezérkari főnök 92, 93, 98 Wilhelm Károly dr. 249, 250, 274, 275 Zichy Edina 262, 267 Zichy Ladomér gróf 282, 286, 290, 295

TARTALOM ELŐSZÓ / 7 ELSŐ RÉSZ / 11 1. fejezet A kezdet / 13 2. fejezet Gyermekkorom — családommal / 27 3. fejezet Találkozás Pistával / 44 4. fejezet Esküvőnk / 59 5. fejezet Új családom — Életem a várpalotában / 68 MÁSODIK RÉSZ / 85 6. fejezet István fiam születése / 87 7. fejezet Kormányzóhelyettes-választás / 105 8. fejezet Két és fél év ápolás / 123 9. fejezet Pista bevonul repülőszolgálatra / 129 10. fejezet Kórházvonattal Oroszországba — Pista tragikus halála / 141 HARMADIK RÉSZ / 187 11. fejezet 1943 — Zsidók és lengyelek hozzánk menekülnek / 189 12. fejezet 1944. január — Kapcsolatok a Nyugattal / 218 13. fejezet Német invázió / 228 14. fejezet Menteni, ami menthető / 262 15. fejezet 1944. október 15-e / 308 FÜGGELÉK / 341 NÉVMUTATÓ / 369 17 ?4!.5,,.,...k.C1,2,(prEmA I

374

375

. -Közponkftyv;k

Európa Könyvkiadó, Budapest Felelős kiadó Osztovits Levente igazgató A tördelés és a borító a Kopf Bt. munkája A nyomtatás és a kötés a debreceni nyomdászat több mint négy évszázados hagyományait őrző Alföldi Nyomda Rt. munkája Felelős vezető György Géza vezérigazgató A nyomdai megrendelés törzsszáma 840.49.01 Készült Debrecenben, 2000-ben Az angol nyelvű részeket fordította Gaál Csaba és Magyarics Tamás A szöveget gondozta Petrikovits Julianna Felelős szerkesztő Osztovits Levente A kötetet tervezte Kállay Judit A borítón Juan Gyenes felvétele látható Műszaki vezető Névery Tibor Készült 29,92 (A/5) ív terjedelemben O. ISBN 963 07 6544 6 I. ISBN 963 07 6932 8

2500,- Ft ISBN 963 07-6544-6

II 111 9 789630 765442