Forrás: http://www.valosagonline.hu/index.php?oldal=cikk&cazon=116&lap=0
Batthyány-Strattmann László (1870–1931) Kapronczay Károly
Batthyány-Strattmann László abból a Batthyány családból származott, amely hosszú évszázadokon át fontos szerepet játszott a magyar történelemben. A család még a XIII. században a Zala megyei Kővágóőrsről nevezte magát, de a XIV. század végén beházasodással megszerezte a Fejér megyei Battyán birtokát, s a leszármazottak már a Batthyány nevet viselték. A család férfi tagjai közéleti és egyházi méltóságokat viseltek, így az első Batthyány nevet viselő férfi, Boldizsár már Vas vármegye főispánja, később bosznai bán lett. Az ő nevével kezdődik a család Vas megyei története, az első megyei birtokok megszerzése. Fia, Ferenc, mint országos zászlós, részt vett a mohácsi csatában, majd leszármazottai megszerezték Körmend várát és környékét. A család a XVII. században már több ágra bomlott. Batthyány György és Gáspár 1628-ban bárói, Ádám 1630-ban grófi méltóságot kapott. A grófi ágból származott Batthyány Ádám (1662–1703) 1692-ben feleségül vette Strattmann Eleonóra grófnőt, s attól fogva az elsőszülött fiú örökölte a Strattmann-féle hitbizományt, viselte a kettős nevet. A család további emelkedését jelentette, hogy a hétéves háborúban részt vett Batthyány Károly hősiességéért birodalmi hercegi címet kapott, amelyet csak az elsőszülött fiú örökölhetett. Károly gyermektelen volt, így a címet és a körmendi hitbizományt fivére (Lajos) utódaira hagyta. Ettől kezdve a hercegi címet és a körmendi hitbizományt az elsőszülött fiú örökölte, így nyerte el 1915-ben Batthyány László orvosdoktor is. Batthyány-Strattmann László 1870. október 28-án született Dunakilitin. Apja, József gróf (1836–1897) előbb Moson, később Jász-Nagykun-Szolnok megye főispánja volt. A szülők a hitbizomány és a hercegi cím várományosaként László fiúkat politikai pályára szánták, s rendkívül alapos nevelésben részesítették. Középiskoláit a kalocsai és a bécsi jezsuitáknál végezte, de már itt kitűnt természettudományos érdeklődésével. Középfokú tanulmányainak befejezése után a Bécsi Gazdasági Főiskola hallgatója lett, de fél év múlva abbahagyta tanulmányait, s huszárönkéntesként szolgálatot vállalt a hadseregben. Itt sem érezte jól magát, mert szolgálati idejének letelte előtt leszerelését kérte, s meg is kapta. 1892 őszén a Bécsi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának hallgatója lett, ahol négy éven át kémiát tanult. Kötelező tanulmányainak elvégzése után 1896 őszén választott szaktudományából doktori oklevelet szerzett, majd azonnal beiratkozott az orvosi karra. Mind kémia-, mind pedig orvostanhallgatóként évfolyamai legszorgalmasabb tanulói közé tartozott, kiemelkedett alapos felkészültsége és elmélyült tanulmányai révén. Orvosdoktori oklevelét 1900 májusában kapta meg. Sokoldalú képzettsége következtében a rokon tudományokban is alapos jártassággal bírt, ami nemegyszer segítette pályája során. Már bölcsészhallgatóként önálló kémiai kísérleteket végzett, s a kémia iránti vonzalma orvosi pályája során sem szűnt meg. Medikusként érlelődött meg benne az a gondolat, hogy valamelyik birtokán kórházat rendez be, ahol gyakorló orvosként működik. Már 1898-ban megalapította húszágyas köpcsényi kórházát, amelyet oklevele megszerzéséig szakképzett orvosra bízott. Köpcsény Batthyány László saját birtoka volt, amelyet nagykorúságával nyert el. Lakossága valamivel háromezer
felett volt, német, magyar és horvát nemzetiségű nép lakta. Egyetemi tanulmányai végeztével kórházának új épületet építetett, ágyszámát százhúszra emelte, s a kor követelményeinek megfelelően rendezte be. Batthyány-Strattmann elsősorban gyakorló orvos volt, s tulajdonképpen ez szabta meg orvosi tevékenységét, ennek rendelte alá életét. Általános orvosi érdeklődése az orvostudomány egészét felölelte, s ezen belül különösen a népbetegségek iránt érdeklődött. Így már egyetemi évei alatt megismerte Clemens Pirquet-t, aki 1907-ben kidolgozta a tuberkulózis róla elnevezett specifikus bőrreakcióját. Ez tette lehetővé a fertőzések korai felismerését és gyógykezelését. Ugyancsak ő bizonyította be, hogy a rossz táplálkozás milyen nagy szerepet játszik a fertőzés kialakulásában. A Pirquet-oltást Batthyány László az elsők között alkalmazta, s szép eredményeket ért el a megelőzésben és a korai felismerésben. A népbetegségek gyógyításának szükségessége vezette őt a szemészet felé. A kor egészségügyi hátterének megértéséhez mindamellett nem árt tudni, hogy a századforduló éveiben, amikor Batthyány László a diplomáját szerezte, a magyar orvostársadalom különösen érzékennyé vált a szociális kérdések iránt. A „kutató” orvos mellett mind nagyobb szerepet kaptak a „gyakorló” orvosok, a városban és vidéken körzetben és kórházakban dolgozó orvosok, akik az emberi és szociális problémákkal legelőször találkoztak, legvilágosabban látták a társadalom bajait és hibáit. A századfordulón egyre több orvos kapcsolódott be a biztosítótársaságon keresztül a radikális és szociális mozgalmakba, éles bírálatot adva az ország közegészségügyi állapotairól. Viszont a gyakorló orvosok saját tudományukon belül az „alkalmazók”, a korszerű felfedezések gyakorlati megvalósítói voltak. Ez teszi nehézzé a kor ábrázolását, amikor egy-egy kiválóság munkásságát és szerepét kell az olvasó elé tárni, róla értékelést mondani. A kiválóságok, a korszakalkotó felfedezések atyjai az adott kor szakembereinek elenyésző kisebbségét alkották, de a tudomány jól mérhető részeredményeinél nem feltétlenül találjuk azoknak a nevét, akik a tudomány társadalmi méretű „értékesítésében”, a modern felfedezéseknek a gyakorlatba való „bevezetésében” elévülhetetlen eredményeket értek el. Ezek a gyakorló orvosok voltak, és sokuk nevét elfedte a feledés. A magyar orvostudomány a XIX. és a XX. század fordulójára a pesti orvosi iskola kiemelkedő egyéniségeinek munkássága nyomán európai színvonalon állt. Az ország 1872-től két egyetemet működtetett, amelyeknek orvosi kara is volt. A magyar orvostudomány európai kapcsolatai révén lépést tartott a haladó orvosi felfedezésekkel, az orvostudomány szakosodásával, sőt világhírű szakemberekkel is büszkélkedhetett. Az európai vérkeringésbe való bekapcsolódás erősítette a hazai egyetemeken kívüli tanulást, a továbbképzést és az ösztöndíjakon keresztüli tapasztalatszerzést. A külföldön elsajátított ismereteket vetették össze a hazai állapotokkal, a magyar orvostudomány eredményeivel, s a tapasztalatokkal kiegészítve alkalmazták a gyakorlatban. Ekképp a magyar egyetemek mellett nem veszítette el szerepét a magyar orvostudomány szempontjából egyetlen külföldi, így a bécsi egyetem orvosi kara sem. Többen még úgy végezték tanulmányaikat, hogy oklevelük megszerzése után külföldön tökéletesítették tudásukat, készültek fel pályájukra. Így érthetők meg teljesen Batthyány-Strattmann László bécsi tanulmányai és egyidejűleg a bécsi és a budapesti orvosi karral való kapcsolata. Igaz, Bécsben is feltűnést keltett, hogy főrangú létére orvosi tanulmányokat folytat, valamint az, hogy még medikusként vagyonának nagy részét foglalkozásának rendelte alá. Ez az ellentmondás már életében is különössé tette alakját. Mielőtt Batthyány-Strattmann Lászlót, a szemorvost bemutatnánk, röviden tekintsük át a kor szemészetének helyzetét és fejlettségi szintjét. A századfordulóra a szemészet már az orvostudomány önállósult szakágává vált, bár robbanásszerű fejlődésének gyökerei a XVIII.
század derekára nyúlnak vissza. A szemészet fejlődését éppen a szürkehályog kórtanának tisztázása és eredményes operálása eredményezte. Antoine Maitre-Jean (1650–1730) adta ki az első szemészeti tankönyvet, amelynek hatására a francia szemorvoslási iskola új utat nyitott az európai szemészetben. A francia iskola a finom műtéti technikát és az elméleti felkészültséget egyesítette magában, s ennek egyik kiváló mesterét, Michael Wenczelt, a XVIII. század utolsó harmadában meghívták Mária Terézia udvarába. Hatására Joseph Barth (1765–1818) szemészettel kezdett foglalkozni a bécsi egyetem orvosi karán. Tanítványa, Joseph Beer (1765–1818), a bécsi szemészeti iskola megalapozója lett, akinek működése hatással volt a magyar szemészeti iskola elindítására. Tanítványa, Fabini Teofil János (1791– 1847) a bécsi klinikán képezte magát kiemelkedő tudású, európai hírű szemésszé, de huszonhat éves korában már a pesti egyetem szemészeti tanára lett. Legkiemelkedőbb munkáját (Doctrina de morbis oculorum) több nyelvre lefordították, szinte tankönyvvé vált az európai szemészképzésben. Fabini munkássága teremtett a pesti egyetemen szemészeti iskolát, amely halálával sajnos hanyatlásnak indult. A múlt század közepén az európai szemorvoslás új fellegvárai alakultak ki, elsősorban Párizsban és Bécsben: August Desmarres (1810–1882), Albrecht von Graefe (1822–1870) és Ferdinand Artl (1818–1887) voltak a szakág óriásai, iskolateremtő mesterei. Ebben a korban azonban már a szemorvoslás és a műtéti technika teljes egészében átformálódott, elsősorban a fizikális vizsgálati módszerek és eszközök következtében. Nagy fontosságú a szemtükör felfedezése (Helmholtz-féle szemtükör), amelynek segítségével sikerült a látás fiziológiáját kidolgozni, majd William Bosman (1816–1892) a szem anatómiájának, Ernst Fuchs (1851– 1930), a patológiájának és a már említett Graefe pedig klinikumának tisztázásával szereztek maguknak elévülhetetlen érdemeket. Artl magas szintre emelte a szemészet műtéti technikáját. Ebbe a fejlődési vonalba kapcsolódnak a magyar szemészet kiemelkedő képviselői: Hirschler Ignác (1823–1891), Grósz Frigyes (Fabini Teofil János kortársa), Grósz Albert, Goldzieher Vilmos, Siklóssy Gyula, id. Imre József, Csapody István életműve. A magyar szemészeti iskola megújhodását és ismét európai rangra való emelését Schulek Vilmos (1843–1905) munkásságának köszönhetjük. Schulek Vilmos Artl tanársegédeként sajátította el a műtéti technikát, tanulmányozta behatóan a fénytörést. E korban a szemészet újdonsága az elektrofiziológia és a mikroszkópos szemfenékvizsgálat volt. Ennek hatására megszilárdult a szemészeti gyakorlatban és terápiában az a tökéletes műtéttan, amelyet a bécsi Artl dolgozott ki. Schulek Budapesten az Artl-féle szemészeti iskolát képviselte, tökéletesítette annak eredményeit. A XX. század elején tisztázódtak a látási mechanizmusok kérdései. E téren az angol Adrian, az amerikai Hartline, a svéd Granit jártak az élen, főleg az elektrofiziológiai kutatásokban. Viszont Gulistrand tökéletesítette a réseslámpát, amelynek segítségével az élő szem szöveteit lehetett tanulmányozni, míg Baillart megteremtette a szemfenéki erek nyomásmérését. A XX. századi magyar szemészet nagy egyénisége Grósz Emil volt, aki Schulek Vilmost váltotta az egyetemi katedrán. Nemcsak oktatóként és szervezőként volt kiemelkedő munkássága, hanem fontos kezdeményezéseket tett a hazai trachoma elleni küzdelem területén. Ez azért is volt fontos, mert számos szembajt tudtak már operatív módon kezelni, de a trachoma mint népbetegség leküzdhetetlennek látszott. Igaz, az 1876. évi közegészségügyi törvény elrendelte a trachomás betegek kötelező bejelentését, de ez szakképzett orvosok hiányában nem ért semmit. Orvosra és kórházi ágyra volt szükség, hogy eredményes legyen mindaz, amit végre kívántak hajtani. Grósz Emil felismerte a trachoma népbetegség és
szociális jellegét. Statisztikákat készítettek a falusi szegény lakosság körében dúló trachomajárvány nagyságáról, amelyet összevetettek a tuberkulózis és a többi népbetegség halálozási arányaival, így a kép még szomorúbb lett. Rámutattak, hogy a trachoma ellen egészségügyi felvilágosítással kell felvenni a küzdelmet. Ennek érdekében szemosztályokat, szemkórházakat szerveztek, társadalmi összefogást hirdettek meg. E kor Batthyány-Strattmann működésének ideje. Maga is a bécsi szemészeti iskola neveltje, gyakorlati továbbvivője, Grósz Emil barátja volt. A magyar és az európai vezető szemészekkel való levelezése és a szakirodalom alapos ismerete bizonyítja, hogy a Batthyány-Strattmann László magáévá tette a trachoma mint népbetegség elleni küzdelem lényegét, annak társadalmi szükségességét. Gyakorlati munkája, operatív tevékenysége elsősorban a szembetegségek kezelésére terjedt ki, noha kivette részét a trachoma gyógyításából is. Ezt példázza a köpcsényi és a körmendi kórház alapítása, valamint számos jótékonysági alapítványa. Batthyány-Strattmann Lászlót már ifjúságától fogva egyszerű, közvetlen és hivatásának élő emberként ismerték. Áldozatkészségéről, őszinte segíteni akarásáról még azok is elismeréssel nyilatkoztak, akik kezdetben kétkedéssel fogadták pályaválasztását. Igaz, eleinte „passzióként”, „úri unaloműzésként” ítélték meg működését, de eredményei a kétkedőket is más álláspontra késztették. Mindig gyakorló orvosnak vallotta magát, igyekezett olyan szakemberré képezni magát, aki minden bajban és betegségben segíteni tud, a legalkalmasabb eszközökkel képes enyhíteni a betegek állapotán. Kiváló szemorvossá képezte magát, kiemelkedő tudású operatőr lett. Nevéhez nem fűződnek nagy felfedezések, új eljárások kidolgozásai, csupán annyi, hogy a magyar falu legszegényebb rétegét gyógyította önzetlenül, minden anyagi ellenszolgáltatás nélkül. Már medikusként elhatározta, hogy életét a szemészetnek és a szembetegek gyógyításának szenteli. Köpcsényi gyakorlata alatt fordult a szemorvoslás felé, s a népbetegségek tanulmányozásának szentelte idejét. Éppen orvosi gyakorlata bizonyította, milyen nagy méretűek voltak a századfordulón a magyar falvakban a vakságot okozó szembetegségek, a trachoma, valamint a tuberkulózis. Ez érlelte meg Batthyány Lászlóban az elhatározást, hogy szemorvossá képezi magát, s elsősorban a szembetegek gyógyításának szenteli életét. Bécsben sebész- és szülészmesteri vizsgát tett, majd 1906-ban megszerezte szemorvosi oklevelét is. A gyakorlati munkára sokoldalúan kiképzett orvossá vált, aki köpcsényi kórházában szakmailag is átvette a vezetést. Bár gyakran végzett sebészeti műtéteket, szüléseket vezetett le, az általános belgyógyászati problémákkal hozzá fordulókat is eredménnyel kezelte. Későbbi pályafutása jó példa a hivatásszeretetre, az orvosi önfeláldozásra. Családi vagyonának nagy részét is e cél szolgálatába állította, amit köpcsényi, majd körmendi szemkórházának kiváló felszereltsége bizonyít. Vagyonából hatalmas összegeket áldozott kórházára és betegeinek gyógyítására: kora orvostechnikai újdonságait mindig figyelemmel kísérte, így kórházaiba állandóan a legszínvonalasabb műszereket és felszerelési tárgyakat hozatta meg. A századfordulón még nagyobb kórházakban is ritkaságnak számított a külön laboratórium, de köpcsényi kórházában már laboratóriumi részleget alakított ki. Felszereltségi szinten magánkórháza bármelyik fővárosi vagy nagyvárosi kórházzal felvette a versenyt, a vizsgálatok egy részét maga végezte vagy ellenőriztette. Minden feltételt lehetővé tett, amely a betegellátást és a gyógyító folyamatot elősegítette. A köpcsényi kórháznak messze vidéken híre ment, nemcsak azért, mert a „különc” Batthyány
doktor ingyen kezelt, hanem azért is, mert kiváló eredményeket mutatott fel. Már az első világháborút megelőző években óriási praxissal rendelkezett, betegforgalma bármelyik pesti kollégájával vetekedett. Sokszor naponta nyolcvan-száz beteget látott el, ami a napi több szemműtét mellett igen tekintélyesnek bizonyult. Ugyanakkor élénk figyelemmel kísérte a népbetegségek gyógyítását, az újabb kutatási és terápiás eljárások alakulását. Egyik legnagyobb adományozója volt a szanatóriumi mozgalomnak, amely társadalmi összefogással célul tűzte ki maga elé, hogy minél több tbc-szanatóriumot létesítsen. Batthyány-Strattmann László volt egyik ösztönzője és anyagi támogatója a hasonló Vas megyei szervezet megalakításának, valamint a körmendi tbc-gondozó megszervezésének. Az első világháború kitörése fordulatot jelentett életében: nem vállalt katonaorvosi beosztást, igaz, rangjánál fogva nem is volt számára kötelező. Ám az sem, hogy a katonai szolgálatra behívott köpcsényi körorvost ingyen helyettesítse, miközben tovább vezette magánkórházát, egyszerre két helyen állt helyt a betegek érdekében. A faluért való aggodalom vezette erre az elhatározásra és az a tudat, hogy orvos nélkül marad közel háromezer ember. A visszaemlékezések szerint akkor alig pihent naponta három-négy órát, vállalta a hivatását terhelő összes nehézséget. A családi törvények értelmében 1915-ben megörökölte a hercegi címet és a körmendi hitbizományt. Az új birtokok átvételével nemhogy könnyített volna helyzetén, inkább fokozta tevékenységét. Körmenden is szemkórházat rendezett be, de 1918ig továbbra is ellátta a köpcsényi körorvosi feladatkört. Az első világháború alatt érte a legnagyobb tudományos megtiszteltetés: 1917-ben a Magyar Tudományos Akadémia tagjai sorába hívta, s rendes tagsággal tüntette ki. A politikai és a közélettől visszavonult ember és tudós orvos számára ez volt élete legnagyobb kitüntetése. Őszintén büszke volt e megtiszteltetésre, s alig akadt olyan akadémiai tudományos ülés, ahol ne jelent volna meg. Életútjának megrajzolásánál meg kell említeni, hogy távol állt tőle minden polgári demokratikus vagy szocialista politikai eszme; meggyőződéses legitimista és Habsburg-párti volt, annak ellenére, hogy működési körzetében óriási szociális alapítványokat tett, emberszeretetből a vidék legszegényebb és legelesettebb rétegét ingyen gyógyította. Világosan látta a vidék köz- és egészségügyi elmaradottságát, amelyen a maga eszközeivel igyekezett segíteni. Politikai felfogásában hajthatatlan volt, így 1918 őszén elutasította ez együttműködést a Károlyi-kormánnyal, majd később a proletárhatalommal is. Hasonló álláspontra helyezkedett a Horthy-rendszerrel is. A két világháború között a magyar politikai életben kiemelkedő szerepet játszó Habsburg-párti legitimisták közé tartozott, így 1921 tavaszán Körmenden fogadta IV. Károlyt az emlékezetes puccskísérlet alatt. Valójában ez volt egyetlen nyilvános politikai szereplése. Ez előtt és utána csak orvosi hivatásának élt. Az első világháborút követő területi elcsatolások után Köpcsény Ausztriához került, ahol hamarosan felszámolta kórházát, s minden erejét a körmendi szemkórház fejlesztésére összpontosította. Itt tekintélyes szakkönyvtárat létesített, s a legszínvonalasabb hazai és külföldi folyóiratokat járatta. Elméleti tudását a gyakorlatban alkalmazta, szakirodalmi műveltségét betegei érdekében gyümölcsöztette. Szinte élete utolsó napjáig gyógyított, súlyos betegségét Bécsben és Budapesten kezeltette. Munkakedvének és erejének teljében ragadta el a halál 1931. január 22-én. Elhunyta őszinte gyászt váltott ki mindenütt. Halálával kapcsolatban írta az Orvosi Hetilap: „Milyen magasztos példamutatás ez ebben a nyomorult országban, mely még most sem ébredt az emberi élet és egészség legfőbb becsének tudatára, és amikor meglevő kórházainkban földre terített pótszalmazsákokon gyógyulnak és szülnek a boldog odakerülők, takarékosságból bezárásra, klinikai ágyak megszüntetésére gondol. Az
ország és a nemzet e kínos helyzetében gondolnak-e a latifundiumok, egyházi alapítványok és bankok nagyurai arra, hogy segítséget nyújtsanak, hogy kórházakat alapítsanak és fenntartsanak, hogy rádiumot vásároljanak, hogy kutatásokat támogassanak?” Batthyány-Strattman László orvosi működése során több mint húszezer műtétet hajtott végre. Műtéti technikája szakmai körökben nagy elismerést váltott ki, hasonlóan gyógyulási eredményeihez. Szakmai kapcsolatai révén állandóan tudomása volt a szemészet legújabb eredményeiről, bővítette gyakorlatát mások eredményeivel, de sajátját is szívesen átadta másoknak. Élénk levelezésben állt Blaskovits Lászlóval, Hoór Károllyal, Grósz Emillel és Csapody Istvánnal. Gyakran kérte véleményüket, tanácsaikat ritka esetekben. Saját költségén adta ki magánkórházának éves anyagát, felsorolva az érdekesebb eseteket. Élete végén felismerte a radiológia hallatlan fontosságát, s ilyen irányú kísérleteket is végzett. Rendszeresen közölt cikkeket külföldi szaklapokban, főleg a német nyelvterület szakkiadványaiban. Nem sok közleményt írt, de működését elismerték az ország határain kívül is. Talán ebben is szerepet játszott, hogy furcsának találták a „herceg orvos” polgári foglalkozását. Ezzel maga is tisztában volt, éppen eredményeivel kívánta bizonyítani ennek ellenkezőjét. Vagyona és származása miatt számos társadalmi és tudományos egyesület, társaság hívta tagjai sorába, amit az esetek többségében, elfoglaltságára hivatkozva, elhárított. Nem volt különc arisztokrata vagy osztályával meghasonlott ember, hanem orvos, s mindig annak szellemében kívánt élni, dolgozni. Nem fűtötték különös tudományos ambíciók, nem pályázott egyetemi tanszékre, hiszen a legnagyobb sikernek a gyógyult beteget tartotta. A gyakorlat által megkövetelt szakmai színvonalat képviselte, amelyet emberi tartalommal töltött meg. Lelkesedése a választott pálya iránt nem hagyta el még utolsó napjaiban sem.
