Barry Michels Phil Stutz ÉNERÕ. Hogyan változtathatjuk meg életünket belsõ erõnkkel? GABO

Barry Michels Phil Stutz

ÉNERÕ Hogyan változtathatjuk meg életünket belsõ erõnkkel?

GABO

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: The Tools Transfom Your Problems Into Courage, Confidence, and Creativity, Spiegel & Grau, New York

Fordította: Bozai Ágota A könyvet tervezte: Gyergyák Bence

Copyright © 2012 by Phil Stutz and Barry Michels Illustrations copyright © 2012 by Phil Stutz Hungarian translation © Bozai Ágota, 2012 Hungarian edition © GABO Kiadó, 2012 A könyv bármely részletének közléséhez a kiadó elõzetes hozzájárulása szükséges.

ISBN 978 963 689 577 8

Kiadja a GABO Könyvkiadó 1054 Budapest, Vadász u. 29. www.gabo.hu Felelõs kiadó: Földes Tamás Felelõs szerkesztõ: Solymosi Éva

Lucky Quuvusnak, aki nem hagyta, hogy feladjam. PHIL STUTZ

A legmagasabb rangba tartozó spirituális harcos nõvéremnek, Debrának, aki megtanította, hogyan élhetek méltósággal, bátorsággal és szeretetben. BARRY MICHELS

Ó! édes a viszontagság gyümölcse, Mely, mint az ocsmány és mérges varangy, Fejében drága gyöngyszemet visel; WILLIAM SHAKESPEARE AHOGY TETSZIK

Ami fáj, az tanít. BENJAMIN FRANKLIN

TARTALOM

1. FEJEZET | Az új páciens rávilágít | 11 2. FEJEZET | A vágy átfordítása | 31 3. FEJEZET | Aktív szeretet | 73 4. FEJEZET | Belsõ tekintély | 101 5. FEJEZET | A hálaáramlat | 141 6. FEJEZET | Kockázat és veszély | 177 7. FEJEZET | Felsõbb erõkbe vetett hit | 217 8. FEJEZET | Az új szemlélet gyümölcsei | 239 Köszönetnyilvánítás | 263

1. FEJEZET

Az új páciens rávilágít

Roberta új páciens volt; terápiára jött, és tizenöt perccel az után, hogy leültünk beszélgetni, teljesen hatástalannak éreztem magamat. Nagyon határozott céllal érkezett hozzánk: le akart szokni arról a rögeszméjérõl, hogy a barátja megcsalja. „Belenézek az üzeneteibe, keresztkérdésekkel zaklatom; néha autóval elhajtok a házához, hogy kémkedjek utána. Soha nem találok semmit, de nem tudom megállni.” Arra gondoltam, problémája könnyen magyarázható azzal, hogy apja hirtelen elhagyta a családot, amikor õ még kislány volt. Még most, a húszas évei közepén is rettegett attól, hogy elhagyják. De még mielõtt ebbe mélyebben belemehettünk volna, a szemembe nézett és elõállt konkrét igényével: – Azt mondja meg, hogyan szokhatnék le errõl a rögeszmérõl. Ne rabolja az idõmet és a pénzemet azzal, hogy kideríti, miért vagyok bizonytalan magamban. Azt már tudom. Ha Roberta ma jönne hozzám terápiára, el lennék ragadtatva, hogy pontosan tudja, mit akar, és pontosan tudnám, hogyan segítsek neki. De ez huszonöt éve volt, amikor kezdõ pszichoterapeuta voltam. Úgy éreztem, kérésének közvetlensége nyílként hasít belém. Nem volt válaszom a számára.

12 | ÉNERÕ

Nem hibáztattam magamat. Az ezt követõ két évet azzal töltöttem, hogy a pszichoterápia gyakorlatának minden érvényes elméletét átnéztem. De minél több információt szívtam magamba, annál elégedetlenebb lettem. Az elméletek igen távol állónak tûntek azoknak a tényleges tapasztalatától, akiknek akut problémáikhoz segítségre volt szükségük. Zsigerileg éreztem, hogy nem tanítottak nekem olyan módszert, amivel közvetlenül reagálhatnék a Robertához hasonló páciensek kérésére. Azon gondolkodtam, talán nem is könyvekbõl lehet ezt a képességet elsajátítani; talán csak szemtõl szembe konzultációkkal, olyanoktól, akik már ismerik a dörgést. Szoros kapcsolatot építettem ki két szupervizorommal. Õk nem csak jól ismertek, de több évtizedes klinikusi gyakorlat is állt mögöttük. Nyilván kialakítottak valami gyakorlatot az ilyen kérések kielégítésére. Leírtam nekik Roberta kérését. Válaszaik legrosszabb félelmeimet erõsítették meg. Nem volt megoldásuk az ilyen helyzetekre. Ami ennél is rosszabb: amit én teljesen ésszerû kérésnek láttam, õk a páciens problémája részének tekintették. Repkedtek a klinikai pszichológia szakkifejezései: Roberta „impulzív”, „rezisztens”, „azonnali vágykielégítésre törekszik”. Figyelmeztettek, hogy ha igyekszem megfelelni azonnali szükségletének, akkor még többet fog követelni. Egybehangzóan azt tanácsolták, hogy irányítsam vissza a gyerekkorába, ott találhatjuk rögeszméjének eredõjét. Mondtam nekik, hogy Roberta már tudja, miért alakult ki ez a rögeszméje. Válaszuk az volt, hogy az apa hirtelen távozása nem lehet a valós ok. „Még mélyebbre kell menned a gyermekkorába.” Elegem volt ebbõl a körbe-körbe járkálásból. Ezt már hallottam. Valahányszor egy páciens közvetlen kéréssel áll elõ, a terapeuta azzal há-

AZ ÚJ PÁCIENS RÁVILÁGÍT | 13

rítja, hogy menjenek „mélyebbre”. Ez afféle itt a piros, hol a piros játék, amivel elrejtik az igazságot: ha azonnali segítségrõl van szó. Ezeknek a terapeutáknak nagyon kevés eszközük van arra, hogy pácienseiknek segíthessenek. Nemcsak csalódott voltam, hanem az a bizonytalan érzés is kezdett gyötörni, hogy az egész szakma nevében beszéltek; mert szakmabelitõl soha nem hallottam mást. Fogalmam sem volt, hova fordulhatnék. Aztán szerencsém volt. Egy barátom azt mondta, megismert egy pszichiátert, aki ugyanúgy nem fogadja el a rendszert, mint én. – Ez a fickó választ ad a kérdésedre. Garantálom, hogy sosem hallottál még ilyen válaszokat. Az említett fickó különbözõ szemináriumokat tartott, és elhatároztam, hogy a következõre elmegyek. Ekkor ismerkedtem meg Dr. Phil Stutz pszichiáterrel, e könyv társszerzõjével. Az a szeminárium megváltoztatta a praxisomat – és az életemet. Minden, amit Phil tanított, teljesen újnak tûnt. Ennél is fontosabb volt, hogy zsigereimben éreztem, hogy igaz is. Ismeretségi körömben õ volt az elsõ pszichoterapeuta, aki nem a problémára, hanem a megoldásra koncentrált. Teljesen biztos volt benne, hogy az embernek vannak kiaknázatlan erõforrásai, amelyek lehetõvé teszik saját problémáik megoldását. Ami azt illeti, Dr. Stutz a problémáról is ellentétesen vélekedett, mint mások. Nem úgy tekintett rá, mint ami hátrányos helyzetbe hozza, akadályozza a pácienst, hanem a kiaknázatlan képességek világába való bejutás lehetõségének tartotta. Kezdetben szkeptikus voltam. Hallottam már a problémák lehetõségekké való alakításáról, de soha senki nem magyarázta meg pontosan, hogyan is kell ezt csinálni. Phil egyértelmûvé és konkréttá tette ezt. Csapra kell verni azokat a rejtett forrásokat,

14 | ÉNERÕ

amelyek mindenkinek rendelkezésére állnak; megvan ennek a hatékony és egyszerû technikája. Az énerõnek ezeket a technikáit „céleszközöknek” nevezte. Annyira izgatottan hagytam el a szemináriumot, hogy úgy éreztem, repülni tudnék, madarat lehetne fogatni velem. Nemcsak azért, hogy mégis vannak konkrét céleszközök, amikkel segíteni lehet az embereken; Phil személyiségében volt valami. Nyíltan elénk tárta magát, elméleteit, eszközeit. Nem követelte, hogy fogadjuk el, amit mond; csak azt kérte, hogy próbáljuk ki az eszközeit és jussunk el saját következtetéseinkre arról, hogy milyen hatásuk van. Szinte arra szólított fel minket, bizonyítsuk be, hogy téved. Úgy gondoltam, vagy nagyon bátor, vagy bolond; vagy talán mindkettõ egyszerre. Akárhogy is, mindennek katalizáló hatása volt rám; mintha a tradicionális terápiát gyakorló kollégáim fullasztó dogmái után hirtelen végre friss levegõre jutottam volna. Még tisztábban láttam, mennyi mindent rejtenek a bonyolult elméletek áthatolhatatlan fala mögé, mely elméletek egyike sem érezte szükségét, hogy a gyakorlattal igazolja magát. Csak egy eszközt tanultam meg a szemináriumon, de amint elhagytam a termet, azt következetesen gyakoroltam. És alig vártam, hogy átadhassam Robertának. Biztos voltam benne, hogy jobban segít neki, mint az, hogy még mélyebbre menjünk a múltjába. Következõ terápiás ülésünkön azt mondtam: – Van valami, amit tehetsz, amint érzed, hogy kezdõdik a kényszeres cselekvés… És megmutattam neki a technikát, amit eszkönek neveztem el (amit késõbb bemutatok). Legnagyobb csodálkozásomra megragadta a lehetõséget, és azonnal használni kezdte. Még csodálatosabb, hogy használt is. Kollégáim tévedtek. Az, hogy olyan eszközt adtam Roberta kezébe, amely azonnali segítséget jelentett,


nem tette követelõzõbbé és éretlenebbé, épp ellenkezõleg, arra inspirálta, hogy aktívabb, lelkesebb részvevõje legyen saját terápiájának. A haszontalanság érzésétõl eljutottam odáig, hogy nagyon rövid idõ alatt pozitív hatást tudtam elérni egy páciensnél. Éreztem, hogy többre vágyom: több információra, több eszközre; mélyebben meg akarom érteni, hogyan mûködnek. Vajon csak a technika más, vagy beigazolódik a gyanúm, hogy ez az emberekkel kapcsolatos teljesen más szemléletet? Válaszokat akartam kapni, ezért a szemináriumok után kezdtem kérdéseimmel megkeresni Philt, és a lehetõ legtöbb információt kiszedni belõle. Mindig nagyon segítõkész volt – úgy láttam, szeret kérdésekre válaszolni –, de minden válasz egy újabb kérdéshez vezetett. Úgy éreztem, elértem az információtelért, és a lehetõ legtöbbet akartam hazavinni. Telhetetlen voltam. Ez azonban újabb problémát vetett fel. Amit Philtõl tanultam, olyan hatásosnak bizonyult, hogy azt akartam, az legyen a páciensekkel végzett munkám fõ módszere. De nem léteztek képzési programok, amikbe jelentkezhettem volna, nem voltak a tudományos életnek olyan szakaszai, amiket gátfutó módjára megugorhattam volna. Ez elbizonytalanított. Hogyan szerezhetnék képzettséget? Vajon Phil a tanítványává fogadna? Vajon boszszantom a kérdéseimmel?

Nem sokkal az után, hogy elkezdtem szemináriumokat tartani, megjelent ez a Barry nevû, nagyon érdeklõdõ fickó. Némi tétovázás után pszichoterapeutaként mutatkozott be, bár olyan részletességgel kez-

16 | ÉNERÕ

dett el kérdezgetni, mint egy ügyvéd. Akármi is legyen, nagyon okosnak tûnt. De nem ezért válaszoltam a kérdéseire. Sosem volt rám nagy hatással az intellektus vagy a tanulmányi bizonyítványok. Az ragadta meg a figyelmemet, mennyire lelkes: hogy hazament, és kipróbálta az eszközöket. Nem tudtam, csak képzelem-e, de úgy tûnt, hogy régóta keresett valamit, és végre megtalálta. Aztán feltett nekem egy kérdést, amit még soha nem hallottam: – Kíváncsi lennék… ki tanította önnek ezeket a dolgokat… az eszközöket és mindent. Sem az egyetemen, sem módszerprogramokon nem tanultam ehhez hasonlót. – Senki nem tanított erre. – Ezzel azt akarja mondani, hogy ön találta ki? Tétováztam. – Igen… illetve nem egészen. Nem tudtam, megmondjam-e neki, honnan kaptam valójában az információt. Ez meglehetõsen szokatlan történet. De nagyon nyitottnak tûnt, ezért úgy gondoltam, megpróbálom. Az elsõ pácienseimmel kezdtem, különösen egyikük esetével. Tony fiatal sebész rezidens volt abban a kórházban, ahol én pszichiáterrezidens voltam. Számos sebésszel ellentétben nem volt arrogáns. Ami azt illeti, amikor elõször megláttam, ahogy irodám ajtaja közelében ólálkodik, úgy nézett ki, mint egy csapdába esett egér. Amikor megkérdeztem, mi a baj, azt mondta: „Félek egy kötelezõ vizsgámtól.” Úgy remegett, mintha tíz perc múlva a vizsgabizottság elé kéne állnia, de a vizsga hat hónap múlva volt. Minden vizsgától félt, és ez a vizsga különösen fontos és nehéz volt. A sebész szakvizsga. A szakma szabályai szerint elemeztem az élettörténetét. Apja nagy vagyont szerzett ruhatisztító vállalkozásából, de fiatal korában kibukott a fõiskoláról, ezért erõs kisebbségi érzése volt. Megnyilatkozásai


szintjén azt akarta, hogy a fia híres sebész legyen, így általa érezhesse sikeresnek magát. Ám a felszín alatt az apa nagyon bizonytalan volt és rettegett a gondolattól, hogy a fia többet ér el nála. Tony tudat alatt ezért félt a sikertõl: apja riválisnak tekintené és megtorolná ezt. A vizsga elbukásával akart biztonságot szerezni magának. Legalábbis a szakma azt tanította, hogy így higgyem. Amikor ezt a magyarázatot Tony elé tártam, szkeptikus volt. – Ez úgy hangzik, mintha valami tankönyvbõl olvasná. Apám sosem biztatott, hogy bármit megtegyek a kedvéért. Nem õ a felelõs az én problémámért. Mégis úgy tûnt, hogy a dolog mûködik: kezdett jobban kinézni és jobban érezte magát. De amint a vizsga ideje közeledett, minden tünete visszatért. El akarta halasztani a vizsgát. Megnyugtattam, hogy ez csak az apjától való tudat alatti félelem. Csak annyit kell tennie, hogy beszéljen róla, beszélje ki magából, és a félelem elmúlik. Ez volt a probléma jól bevált, hagyományos megközelítése. Amilyen magabiztos voltam, garantáltam neki, hogy átmegy a vizsgán. Tévedtem. Csúfosan megbukott. Ez után még egy ülésünk volt. Még mindig úgy nézett ki, mint egy csapdába esett egér, de már mint egy csapdába esett dühös egér. Szavai még ma is visszhangoznak fülemben. – Nem adott nekem igazi módszert a félelmem legyõzésére. Apámmal beszélni mindig olyan érzés volt, mintha egy gorilla ellen csak vízi pisztolyom lenne. Cserbenhagyott engem. A Tonyval való tapasztalatom felnyitotta a szememet. Rájöttem, milyen reményvesztett lehet egy páciens, akinek egyedül kell szembenéznie egy problémával. Olyan megoldásra volt szükségük, ami erõt ad nekik, hogy felvegyék a harcot. Elméletek és magyarázatok nem képesek ilyen erõt adni. Olyan erõkre van szükségük, amit õk is éreznek.

18 | ÉNERÕ

Voltak más, kevésbé látványos kudarcaim is. A páciens minden esetben a szenvedés valamilyen állapotában volt: depresszió, pánik, kényszeres düh stb. gyötörte. Könyörögtek, adjak nekik valami módszert, amivel elmúlhat fájdalmuk. Fogalmam sem volt, hogyan segítsek nekik. Volt tapasztalatom a kudarccal való megküzdésben. Gyerekkoromban rászoktam a kosárlabdázásra, és nálam magasabb és jobb játékos gyerekekkel játszottam (ami azt illeti, szinte mindenki magasabb volt nálam). Sokat hibáztam, de tudtam, mit kell tennem: ha rosszul játszottam, egyszerûen többet gyakoroltam. Ez más volt. Amikor elvesztettem a hitemet azokban a terápiás módszerekben, amiket tanultam, nem volt mit gyakorolni. Olyan érzés volt, mint amikor elvették tõlem a labdát. Nagyon okos, elhivatott emberektõl tanultam a pszichoterápiát. Hirtelen úgy éreztem, fogalmam sincs, hogyan csináljam. Ez nem szokatlan. A fiatal terapeuták gyakran kételkednek magukban. Ahogy múlik az idõ, megtanulják, hogy a terápia lehetõségei korlátozottak. Ha megtanulják ezeket a korlátokat, nem értékelik olyan rosszul magukat. Ez számomra elfogadhatatlan volt. Én nem leszek elégedett magammal egészen addig, míg nem vagyok képes azt adni a pácienseknek, amit szeretnének: eszközt, amivel felvehetik a harcot problémájukkal. Úgy döntöttem, megtalálom a módját, hogy ezt megtehessem – függetlenül attól, hogy hova jutok. Ez volt a következõ lépés az úton, amire kilencévesen léptem. Abban az évben hároméves öcsém egy ritka rákbetegségben meghalt. Szüleim, akiknek korlátozott érzelmi erõforrásaik voltak, sosem tudtak felépülni ebbõl a tragédiából. A szomorúság felhõje vette õket körül. Ez megváltoztatta a családban betöltött szerepemet. A jövõbe


vetett reményük rám irányult, mintha különleges erõm lett volna eloszlatni szomorúságukat. Apám minden este, amikor hazajött a munkából, beült a hintaszékbe és aggódott. Nem csendesen aggódott. A padlón ültem a széke mellett, õ pedig sokszor nekem mondta, hogy a vállalkozása bármikor csõdbe mehet (a „tönkremegy” kifejezést használta). Olyasmiket kérdezett, hogy: „Meg tudnál lenni, ha csak egy nadrágod lenne?”, vagy: „Mi lenne, ha mindannyiunknak egyetlen szobában kellene élni?” Egyik félelmének sem volt valóságalapja, de csak így tudta kifejezni rettegését attól, hogy a halál újra pusztíthat nálunk. A következõ néhány évben rájöttem, az a feladatom, hogy megnyugtassam. Gyakorlatilag apám dilidokija lettem. Tizenkét éves voltam. Ekkor azonban nem így gondoltam rá. Egyáltalán nem gondolkodtam. Ösztönös félelem vezetett, hogy ha nem veszem magamra ezt a szerepet, a végzet lesújt ránk. Irreális félelem volt, de teljesen valósnak éreztem. Az, hogy gyerekként ilyen nyomás alatt voltam, erõt adott felnõtt koromban, amikor igazi páciensekkel dolgoztam. Kollégáimmal ellentétben engem nem ijesztettek meg követeléseik. Közel húsz évig játszottam ezt a szerepet. Kezelni akartam fájdalmukat, de nem tudtam, hogyan kell ezt tenni. Egy dologban teljesen biztos voltam: egyedül vagyok. Nincsenek könyvek ebben a témában, nincsenek szakértõk, akikkel levelezhetnék, nincsenek tréningek, programok, amikre pályázhatnék. Csak az ösztöneimre hagyatkozhattam. Akkor még nem tudtam, de ösztöneim teljesen új információforráshoz vezettek. A jelenhez. Mert pácienseim szenvedése a jelenben volt. A múltba viszszavezetni õket csak figyelemelterelés lenne, és nem akartam több Tony-

20 | ÉNERÕ

esetet. A múltnak – az emlékeiknek, az érzelmeiknek, a megérzéseiknek –, megvan a maga értéke. De valami olyasmit kerestem, ami elég erõs ahhoz, hogy panaszaik azonnali enyhülését elérjük. Ahhoz, hogy ezt megtaláljam, a jelenben kellett maradnunk. Egyetlen szabályom volt: valahányszor egy páciens fájdalma – lelki fájdalom, szorongás, lehangoltság – enyhítését kéri, azt ott és akkor meg kell tennem. Ott helyben ki kell találnom valamit. Háló nélkül kötéltáncoltam. Szokásommá vált rögtön hangosan kimondani, ha eszembe jutott valami, ami segíthet a páciensnek. Ez afféle fordított freudi szabad asszociációs módszer volt: nem a páciens, hanem a doktor beszél. Nem vagyok biztos abban, hogy Freud ezt helyeselte volna. Elértem arra a pontra, amikor úgy kezdtem el egy mondatot, hogy nem tudtam, mit fogok utána mondani. Mintha egy másik erõ beszélt volna belõlem. Lassanként körvonalazódtak az e könyvben bemutatott eszközök (és a mögöttes filozófia). Egyetlen elõírásnak kellett megfelelniük: hatásosak legyenek. Mivel soha nem tekintettem kutatásomat teljesnek – egészen addig, míg nem volt egyedi eszköz a birtokomban, amit a páciensnek kínálhattam –, alapvetõ fontosságú megértenünk, hogy pontosan mit értek „eszköz” alatt. Az eszköz inkább hozzáállás-módosítás. Ha életünk megváltoztatása egyszerûen viselkedésünk módosításával lehetséges lenne, önnek nem lenne szüksége erre a könyvre. Az igazi változásokhoz az szükséges, hogy a viselkedés változzon, ne csak a hozzáállás. Mondjuk, hogy önnek az a kellemetlen szokása alakult ki, hogy üvöltözik, amikor ideges; házastársán, gyerekein, alkalmazottain tölti ki idegességét. Valaki segít önnek rájönni, mennyire helytelen ez a viselkedés, mennyire megterheli a kapcsolatait. Így másképpen áll majd hozzá az ordítozáshoz. Talán megvilágosodik, és javítani akar maga-


tartásán… egészen addig, míg egy alkalmazottja nem okoz például költséges hibát. Ekkor gondolkodás nélkül üvölteni kezd. Ha csak az attitûd, a hozzáállás változik, az önmagában nem akadályozza az üvöltözést, mert a hozzáállás nem képes befolyásolni a magatartást – ahhoz nem elég erõs. A magatartás, viselkedés változásához a sajátos probléma kezelésére sajátos idõben alkalmazott sajátos eljárás szükséges. Ezt nevezem én eszköznek. Várnia kell (üvöltözés nélkül, ha lehetséges) a harmadik fejezetig, hogy megtudja, milyen eszközrõl is van szó. A lényeg, hogy az eszköz – a hozzáállás-változással ellentétben – cselekvést követel. Nem csak arról van szó, hogy önnek meg kell dolgoznia ezért, hanem újra és újra meg kell dolgoznia érte… valahányszor ideges lesz. A hozzáállás csak egy sor gondolat. Mindig nagyobb hatást tulajdonítunk a gondolkodásnak, mint amilyen a hatása. A mi „oldjunk meg mindent könnyen, gyorsan” típusú kultúránkban abban akarunk hinni, hogy a valóság hirtelen felismerése vagy elemzése jelenti a változást. Becsapjuk magunkat. Az újfajta gondolkodás semmit nem jelent, ha nem követi magatartásváltozás. A magatartás megváltoztatásának legbiztosabb módja az eszköz. Azonfelül, amit eddig mondtunk, lényegibb különbség is van az eszköz és a hozzáállás között. A hozzáállás olyan gondolatokból áll, amelyek az ember fejében vannak jelen – ha meg is változtatjuk, már meglévõ korlátainkon belül maradunk. Az eszköz legmélyrehatóbb értéke az, hogy túljuttat azon, ami a fejünkben történik. Olyan világhoz kapcsolja önt, ami végtelenül nagyobb önnél, korlátlan erõkhöz. Mindegy, hogy kollektív tudattalannak vagy spirituális világnak nevezik. Én egyszerûbbnek találtam „magasabb világnak”, a bennük található erõket pedig „felsõbb erõknek” nevezni.

22 | ÉNERÕ

Mivel olyan eszközökre volt szükségem, amelyek eredményes hatásúak, nagyon sokat kellett dolgoznom, hogy pontosan kidolgozzam õket. Az információ elõször nyers, elnagyolt formában jelentkezett. Több százszor kellett átdolgoznom egy-egy eszközt. Klienseim sosem panaszkodtak; ami azt illeti, szerettek részesei lenni egy alkotó folyamatnak. Mindig hajlandók voltak kipróbálni egy-egy eszköz-módszer új változatát, csak annyit kértek, hogy használjon. Aztán visszajöttek és elmondták, mi mûködött, és mi nem. A módszerkidolgozási folyamat sebezhetõvé tett elõttük. Nem tudtam távolságot tartani, mint egy mindentudó tekintélyszemély, aki magasból nyújtja le nekik a tudást. Ez inkább közös erõfeszítés volt – s ez tulajdonképpen megkönnyebbülést jelentett számomra. Sosem éreztem jól magamat a hagyományos terápiamodellben, ahol a páciens a „beteg”, és a terapeuta – aki kartávolságban tartja õt magától, mint valami bûzlõ halat – megpróbálja õt „meggyógyítani”. Ez mindig rossz érzéssel töltött el. Én sem éreztem magamat jobban, mint a páciens. Terapeutaként nem azt élveztem, hogy távol tartom magamtól a pácienseket, hanem azt, hogy erõt adtam a kezükbe. Azzal, hogy megtanítottam nekik az eszközöket, ajándékot adtam nekik: életük megváltoztatásának képességét. Végtelen megelégedéssel töltött el, valahányszor sikerült végleges formába öntenem egy eszközt. Az eszközök fejlesztésének folyamatában meglepõen világosan megmutatkozott, mikor alakult ki a végleges forma. Sosem olyan érzés volt, mintha csak úgy a levegõbõl kaptam volna, inkább olyan, hogy felfedek valamit, ami már létezett, csak eddig nem tudtam róla. Ugyanis hittem abban, miszerint minden problémára, amit meg tudtam nevezni, van egy felfedezendõ konkrét eszköz, amely segítséget


nyújthat. Pitbullként marcangoltam a problémát, és csak akkor engedtem el, amikor az eszköz körvonalazódott. Hittem abban, hogy meglesz a jutalma a munkámnak. Ahogy telt az idõ, megfigyeltem, mi történt azokkal a páciensekkel, akik rendszeresen használták az eszközöket. Mint reméltem, képesek lettek uralkodni a pánikon, az önmegtagadás vagy elkerüléses tüneteiken. De történt valami más, valami váratlan is. Új képességeik kezdtek kialakulni. Magabiztosabban tudták kifejezni magukat, s a kreativitásnak olyan szintjét tapasztalták, amilyet soha addig nem éreztek magukban: azon kapták magukat, hogy vezetõkké váltak. Hatással voltak a körülöttük lévõ világra… gyakran életükben elõször tapasztalták meg ezt az érzést. De sosem ezt tûztem ki célul. Úgy határoztam meg a munkámat, hogy a pácienst visszavezetem a „normális” állapotba. Ezek a páciensek azonban sokkal tovább jutottak a „normálisnál”. Olyan képességeket fejlesztettek ki, amelyek meglétérõl nem is tudtak. Ugyanazok az eszközök, amelyek a jelenben megszabadították õket a szenvedéstõl, idõvel életük minden részére hatással lettek. Az eszközök erõsebbnek bizonyultak, mint reméltem. Ahhoz, hogy ezt értelmezni tudjam, ki kellett terjesztenem látókörömet az eszközökön túlra, és alaposabban tanulmányoznom az általuk felszabadított úgynevezett felsõbb erõket. Én láttam már hatni ezeket az erõket, és ön is látta. Minden ember tapasztalta már. Rejtett, nem várt erõ van bennünk, amely lehetõvé teszi, hogy olyasmit tegyünk, amit korábban lehetetlennek gondoltunk. Ám az emberek többsége csak vészhelyzetben vagy nagy szükség esetén alkalmazza. Olyankor megnövekedett bátorsággal és találékonysággal tudunk cselekedni… de amint a szükséghelyzet elmúlik, eltûnnek ezek az erõk, és azt is elfelejtjük, hogy valaha birtokukban voltunk.

24 | ÉNERÕ

Pácienseim tapasztalatai az emberi potenciál teljesen más személetére nyitották fel a szememet. Úgy viselkedtek, mintha mindennap hozzáférésük lenne ezekhez az erõkhöz. Az eszközök alkalmazásával ezeket az erõket szükség szerint elõ tudták hívni. Ez forradalmasította a pszichoterapeuta munkamódszereirõl alkotott elképzeléseimet. Ahelyett, hogy a problémát egy olyan „kórállapot” kifejezõdésének lássuk, amelynek eredõje a múltban van, katalizátornak kell tekintenünk, amely a jelenben felszabadítja a bennünk szunnyadó erõket. Ám az önmagában nem elég, ha a terapeuta a problémát katalizátornak tekinti. Az a dolga, hogy a páciensnek konkrét hozzáférést adjon a probléma megoldásához szükséges erõkhöz. Ezekrõl az erõkrõl nem csak beszélni kell, hanem érezni kell õket. Ehhez pedig az kellett, amirõl a terápia sohasem beszélt: módszertan. Egy órán át ontottam magamból a hatalmas információtömeget. Barry mohón szívta magába a hallottakat, idõnként hevesen bólogatott. Csak egyetlen légy volt a levesben. Észrevettem, hogy valahányszor az „erõk” szót említem, kétkedõnek tûnik. Tudtam, hogy nem igazán tudja leplezni, amit gondol. Felkészültem az elkerülhetetlen keresztkérdésekre.

Amit Phil mondott, az nagyrészt a reveláció erejével hatott rám. Úgy szívtam magamba, mint szivacs a vizet, és kész voltam pácienseimnél alkalmazni. Azonban volt egy pont, ami nekem már sok volt: amikor a felsõbb erõkre hivatkozott. Egészen biztos voltam benne, hogy jól lepleztem ezeket a kételyeimet, és nem veszi rajtam. De õ a gondolataimba látott. Arra kért, hogy higgyek valamiben, amit nem lehet mérni és nem lehet látni. – Valami zavar téged.


– Nem, semmi… bámulatos volt. Csak nézett. Legutóbb akkor éreztem ilyesmit, amikor gyerekként rajtakaptak, hogy reggelinél cukrozom a gabonapelyhet. – Nos igen. Csak egy apróság… Hát jó, nem is olyan apróság. Egészen biztos vagy ezeknek a felsõbb erõk létezésében? Egészen biztosnak tûnt. Aztán feltette a kérdést: – Végrehajtottál valaha nagy változást az életedben? …Olyan kvantumugrásszerût, mint amikor megtettél valamit, amirõl nem gondoltad volna, hogy lehetséges? Ami azt illeti, igen. Bár elég erõsen igyekeztem elfelejteni, hogy karrieremet jogászként kezdtem. Huszonkét éves koromban felvételt nyertem az ország egyik legjobb jogi egyetemére. Huszonöt évesen évfolyamelsõként végeztem, és azonnal alkalmazott egy jó nevû jogi cég. Meghódítottam a szervezetet, eljutottam a csúcsra – és rögtön megutáltam. Áporodott, konzervatív és unalmas volt. Folyton küszködtem a késztetéssel, hogy kilépjek. De egész életemben mindig küzdöttem; a kilépés nem szerepelt a repertoáromban. Hogyan magyaráznám meg – különösen a szüleimnek, akik egész életemben arra biztattak, hogy ügyvéd legyek –, hogy kilépek egy igen elismert és jól fizetõ állásból? De valahogy mégis kiléptem. Jól emlékszem a napra. Huszonnyolc éves voltam. Ott álltam a munkahelyem elõcsarnokában, és kifelé bámultam az ablakon. Néztem a járdán elhaladók néma, kifejezéstelen arcát. Legnagyobb rémületemre egy pillanatra megláttam a saját arcomat a tükörben. Tekintetem üvegesnek tûnt. Akkor és ott úgy éreztem, veszélyben vagyok, hogy mindent elveszíthetek, és én is szürke öltönyös zombivá változhatok. Aztán ugyanilyen gyorsan olyasmit éreztem, amit addig még sosem: abszolút meggyõzõdést, abszolút magabiztosságot. Úgy éreztem,

26 | ÉNERÕ

magától visz a lábam a fõnök irodájába, s azonnal felmondtam. Amikor Phil kérdésére visszaemlékeztem erre a pillanatra, rájöttem, hogy valóban olyan erõ vezetett, amilyet addig soha nem tapasztaltam: mintha valahonnan máshonnan jött volna. Amint ezt elmondtam Philnek, nagyon izgatott lett. Rám mutatott, és azt mondta: – Látod, pontosan errõl beszélek. Megérezted, milyen az, amikor egy felsõbb erõ hat rád. Sokszor van embereknek ilyen érzése, de nem értik, mit éreznek. – Aztán elhallgatott, és azt kérdezte: – Ugye ezt nem tervezted elõre? A fejemet ingattam. – El tudod képzelni, milyen lenne az életed, ha amikor csak akarod, hozzáférésed lenne ehhez az erõhöz? Ezt teszik lehetõvé az eszközök. Még mindig nem tudtam teljesen elfogadni a felsõbb erõk gondolatát, de ez nem számított. Akármi is volt, ami lehetõvé tette, hogy megváltoztassam az életemet – tudtam, hogy létezik. Éreztem. Ha az eszközök lehetõvé teszik, hogy ehhez az erõhöz mindennap hozzáférésem legyen, nem érdekel, minek hívják. És amikor bemutattam az eszközöket pácienseimnek, õket sem érdekelte. Nagyon felvillanyozott a lehetõség, hogy valóban meg tudom változtatni az életüket; színlelhetetlen lelkesedéssel ragyogtam. Ez mindennél jobban megragadta figyelmüket. Kivétel nélkül pozitív visszajelzéseket kaptam. Sokan megjegyezték, hogy lényegesen hatékonyabbaknak találják az üléseket. Egyik páciensem azt mondta: – Általában úgy szoktam elmenni innen, hogy köd telepszik az agyamra. Nem szoktam biztos lenni abban, hogy értem, mi történt az ülésen. Most úgy megyek el, hogy úgy érzem, tehetek valamit. Kaptam valamit, ami a gyakorlatban is segít.


Rövid karrierem történetében elõször fordult elõ, hogy képesnek éreztem magamat arra, hogy reményt adjak pácienseimnek. Ez mindent megváltoztatott. „Egyetlen ülés alatt többet kaptam öntõl, mint évekig tartó terápiában” – ilyen és ehhez hasonló mondatok refrénként tértek vissza. Praxisom gyorsan nõtt. Minden addiginál elégedettebb voltam. Sõt ugyanazokat a változásokat tapasztaltam pácienseimnél, amelyeket Phil is, az eszközök felfedezésekor. Életük váratlanul kinyílt. Jobb vezetõk, jobb szülõk, életük egyéb területein pedig magabiztosabbak lettek. Huszonöt év telt el azóta, hogy Philt megismertem. Az általa megmutatott eszközök pontosan azt adták, amit állítottunk: napi hozzáférést az életet megváltoztató erõkhöz. Minél többet alkalmaztam az eszközöket, annál jobban éreztem, hogy ezek az erõk-energiák nem belõlem erednek, hanem hozzám jönnek – mint egy ajándék valahonnan. Ráadásul rendkívüli erõvel, ami lehetõvé tette, hogy olyan dolgokat tegyek meg, amiket azelõtt sohasem. Idõvel el tudtam fogadni, hogy ezeket az új képességeket felsõbb erõktõl kapom. Nemcsak hogy két és fél évtizedig tapasztaltam ezeknek az erõknek a létezését-hatását, de abban a kiváltságban részesültem, hogy megtaníthattam pácienseimet is arra, hogy következetesen merítsenek belõlük. E könyv célja az, hogy ugyanezt önök is elérjék. A felsõbb erõk radikálisan megváltoztatják életük és problémáik szemléletét. A problémák már nem lesznek rémisztõek, nem uralkodnak el önökön. Nem azt fogják kérdezni: „Mit tehetek a probléma ellen?”, hanem megtanulják, hogy másképpen tegyék fel a kérdést: „Melyik eszköz teszi lehetõvé, hogy megoldjam a problémát?” Phillel összesen hatvan év pszichoterápiás gyakorlatunk van. E tapasztalat alapján négy alapvetõ problémát határoztunk meg,

28 | ÉNERÕ

amelyek megakadályozzák, hogy az emberek olyan életet éljenek, amilyet élni akarnak. Azaz mennyi boldogságot és megelégedettséget kaphat az ember egy olyan életbõl, ami attól függ, hogy mennyire jól tudjuk magunkat felszabadítani a problémák alól. A következõ négy fejezet az egyik ilyen problémával foglalkozik. Minden fejezet olyan eszközt ad az ön kezébe, amely az adott problémára a legjobban mûködik. Bemutatjuk, hogyan hozza kapcsolatba önt az adott eszköz egy felsõbb erõvel, és bemutatjuk, hogyan tudja megoldani a problémáját. Elõfordulhat, hogy a bemutatott páciensek problémáiban nem ismer a sajátjaira. Szerencsére ez nem jelenti azt, hogy nem élvezheti az eszközök adta elõnyöket. Meg fogja tapasztalni, hogy számos helyzetben segítik önt. Hogy ezt teljesen világossá tegyük, minden fejezet végén az eszközök mellett feltüntetjük azok „egyéb alkalmazásait” is. Valamelyiket valószínûleg a saját életére tudja majd vonatkoztatni. Úgy találtuk, hogy az eszközök által aktivált négy felsõbb erõ a teljes, kielégítõ élet négy alapszükségletének felel meg. Kevesebbet számít, milyen alakot ölt e probléma, mint az, hogy ön használja ezeket az eszközöket. Mindennel kapcsolatban, amit ebben a könyvben leírtunk, teljesen biztosak vagyunk, mert mindent valós tapasztalatok igazolnak. De ne higgye el nekünk! Olvasson szkeptikusan! S olvasás közben talán megkérdõjelezi egyik-mások gondolatot. E kérdések többségét a terápiák során már hallottuk, és a fejezetek vége felé a leggyakoribbakra választ is adunk. Ám az igazi válaszok maguk az eszközök. Alkalmazásukkal ön is megtapasztalhatja e felsõbb erõk hatását, s a tapasztalatok azt mutatják, amint valaki többször megtapasztalja, az ellenvetései eltûnnek.


Mivel célunk az eszközök használata, minden fejezet végén a probléma, az eszköz és alkalmazásának rövid összefoglalását adjuk. Ha ön komolyan használni akarja ezeket az eszközöket, újra és újra olvassa el az összefoglalókat. Mire a következõ négy fejezet végére jut, megtanulja azt a négy eszközt, ami lehetõvé teszi, hogy teljes, elégedett életet éljen. Azt gondolhatja, hogy nincs is másra szüksége. Ez nem így van. Meglepõ tény, de a többség idõvel abbahagyja az eszközök alkalmazását – annak ellenére, hogy ismerik azok hatásosságát. Ez az emberi természet egyik legõrjítõbb eleme: azzal hagyunk fel, ami a legjobban segít. Nagyon komolyan gondoljuk, hogy segítünk önnek változtatni az életén. Ha ön is így érzi, le kell gyõznie az ellenállást. Ez az a pont, ahol a gumiabroncs az úthoz ér. Ahhoz, hogy sikert érhessen el, meg kell értenie, mi gátolja önt az eszközök alkalmazásában, és fel kell vennie vele a harcot. A hatodik fejezet megmondja, hogyan. Ez egy újabb (ötödik) eszközt ad az ön kezébe. Bizonyos értelemben ez a legkritikusabb eszköz: biztosítja, hogy folyamatosan alkalmazza az elsõ négyet. Van még egy dolog, amiben abszolút biztosnak kell lenni, hogy ne hagyjon fel azoknak az eszközöknek az alkalmazásával, amelyek önt a felsõbb erõkhöz kötik. A hit. A felsõbb – vagy spirituális – erõk olyan titokzatosak, hogy idõnként szinte lehetetlen nem kételkedni létezésükben. Vannak, akik ezt a modern kor legalapvetõbb kérdésének neveznék: Hogyan higgyünk valami teljesen megfoghatatlanban? Én az anyatejjel szívtam magamba a hitetlenkedést, mert a szüleim ateisták voltak. Kinevették volna a „hit”, a „felsõbb erõk” és hasonló kifejezéseket, amelyeket nem lehet sem racionálisan, sem tudományosan megmagyarázni.

30 | ÉNERÕ

A hetedik fejezet mutatja be az én küzdelmemet, hogy megtanuljak bízni ezekben az erõkben, ezáltal önnek is segítsek bízni. Higgye el, ha én megtanultam hinni, ön is képes erre. Úgy gondoltam, a hit felé a felsõbb erõk valóságosként való elfogadása az utolsó lépés, amit meg kell tennem. Tévedtem. Philnek még egy eszement ötlet volt a tarsolyában. Azt állította, hogy valahányszor valaki használ egy eszközt, az elõhívott felsõbb erõk nem csak az õ javára válnak, de a környezetében élõkre is jó hatással vannak. Az évek és a tapasztalatok folyamán ez az „elmélet” egyre kevésbé tûnt esztelenségnek. Arra a meggyõzõdésre jutottam, hogy a felsõbb erõk többet jelentenek a társadalom számára üdvös jelenségnél: nem tudnánk létezni nélkülük. Ezt most nem kell elhinniük nekem. A nyolcadik fejezet lehetõséget ad arra, hogy személyesen tapasztalják meg. Ez azt jelenti, hogy a társadalom egészsége függ az egyéni erõfeszítésektõl. Valahányszor valamelyikünk él ezekkel a felsõbb erõkkel, az mindannyiunknak a javára válik. Ez különleges felelõsséget ró azokra, akik használni tudják a bemutatott eszközöket. Õk lesznek az elsõk, akik a felsõbb erõket a társadalom többi tagjának elhozzák. Õk az úttörõk, akik egy új, felpezsdített közösséget hoznak létre. Minden reggel úgy ébredek, hogy hálás vagyok, amiért léteznek felsõbb erõk. Folyton új és új módokon mutatják meg magukat. Ebben a könyvben megosztjuk önökkel csodálatos erejüket. Nagyon örülünk, hogy ön is elindult ezen az úton.

Barry Michels Phil Stutz ÉNERÕ. Hogyan változtathatjuk meg életünket belsõ erõnkkel? GABO

Recommend Documents