Bányai Tamás Glórium 2005 Augusztus John Kismer a kezeit dörzsölte. - Hallod-e Bill? Nagyszerű dolog ez a komputer. Ki sem kell mozdulnunk a szobából, és mégis dől hozzánk a pénz. Hihetetlen mennyi hülye van ezen a világon! Lassan már eladjuk az egész Holdat. Mi lesz a következő? A Mars? Vagy a Vénusz? - Arra még van időnk. - Bill Garner gondterhelt volt, valamin nagyon törte a fejét. Eltelt egy kis idő, mire folytatta: - Hanem jobb lesz, ha valamilyen formában legalizáljuk magunkat. Kerestünk már épp elég pénzt ahhoz, hogy egy keveset visszafordítsunk belőle. - Mire célzol? - Arra, hogy a Regisztrációs Irodában bejegyeztessük az összes eladott Hold-telket. Amúgy is akadt már néhány kétkedő. Egyik másik túlságosan is türelmetlen. - Hát csak türelmetlenkedjenek. - Nem egészen úgy van. A Regisztrációs Iroda hivatalos szervezet, s ha sikerül tőlük kicsikarni egy papírt, ami bizonyítja, úgy, ahogy kell, dátummal, pecséttel meg miegymással az összes tranzakciót, akkor tényleg nem lesz mitől tartanunk. - Miért nem elég az az irat amit mi csinálunk? - Mert így csak egy szélhámosság az egész. Annak az elismervénynek amit mi adunk, sehol nincs nyoma, csak a mi komputerünkben. Aki meg nagyon kíváncsi, az másutt is érdeklodik.
Glórium
- Gondolod? - Biztosra veszem. Márpedig az nem lenne túl előnyös számunkra. Úgy is mondhatnám, kellemetlenségünk is származhat belőle. John Kismer összeráncolta homlokát. Kettejük közül ő volt a tettrekészebb. Legtöbbször azonban gondolkodás nélkül vágott bele hasznosnak ígérkezo dolgokba. Később aztán volt min rágódnia. Bill Garner alaposabb volt. John szerint tutyimutyi, halogató. Mégis ő volt az ész. - Nos, ha úgy találod helyesnek. - Johnnak sohasem akarózott belátni mások igazát. Útközben még az is bosszantotta, hogy Bill szemmel láthatólag máris mindent elrendezett. Tudta, hol találja a Regisztrációs Irodát, azt is, hogy hanyadik emeletre, melyik helyiségbe kell menni. Hiába járult hozzá, ez mégiscsak nélküle hozott döntés volt. Csak abban reménykedett, elküldik őket az irodából. Kis híján igaza lett. A hivatalnoknő gyanúsan méregette őket. Hol a két fiatalembert vizsgálta apró szemeivel, hol a pultra helyezett paksamétára nézett bizalmatlanul. - Még mindig nem értem mit akarnak ezzel a listával? John Kismer lekicsinylő, egy kicsit mégis hálás pillantást vetett a nőre. - Hagyjuk - mondta, s közben megragadta Bill karját. De Bill Garner hajthatatlan maradt. Nem mozdult. - Be szeretnénk jegyeztetni ezeket a neveket és címeket, minden egyes transakciót, hogy adott esetben hivatalos nyoma legyen. - Hold-telkekre nincs iktató könyvünk - jegyezte meg a nő maró gúnnyal. - Akkor nyissanak meg egyet. - Bill kezdett 2
Glórium
türelmetlenkedni. Alig tudta lehántani magáról John erőszakos kezét. És még ez a nő is akadékoskodik. A tisztviselőnő felsóhajtott. A reménytelen esetek a főnökére tartoztak. - Várjanak! - biggyesztette el a száját, és megfordult. Amikor visszatért, hitetlenkedve feszült az arcbőre. Rosszalló pillantást vetett a pult másik oldalán várakozókra. - A főnököm azt mondta, rendben van, de maguknak kell állni a költségeket. John ettől félt a legjobban. - És mire taksálnak ezek a költségek? - kérdezte bátortalanul, mint aki legszívesebben elszökne a válasz elől. - Hány tranzakció szerepel a listájukon? - A tranzakció gúnyosan csengett. Bill nem zavartatta magát. Higgadtan válaszolt. - Közel ötvenezer. A nő arcán nem látszott csodálkozás. Összeráncolt homloka mögött számvetést csinált. - Hétezerötszáz dollár - jelentette ki néhány másodpercnyi gondolkodás után. John felszisszent, még a szemeit is eltakarta amikor Bill kimondta, hogy nincs ellenvetésük. - Neked elment a józan eszed! - háborgott már odakint az utcán. - Ennyi pénzt kidobni! Bill nem is válaszolt. Két héttel később mentek vissza az okmányokért. John még mindig zsörtölődött, de Bill aznap nyugodtabban hajtotta álomra fejét. *****
3
Glórium
2055 Augusztus A teremben fülledt volt a levegő. A klímaberendezés nem győzte felszívni az emberi testek izgalomszülte páráját. Sokan voltak, megannyi fáradt, csüggedt arc. És minden szem a helyiség egyik falát teljesen betöltő képernyőre meredt. Volt aki alig titkolt rettegéssel, volt aki lemondó beletörődéssel, s volt aki ideges pánikhangulatban figyelte a szeizmográfok kijelzéseit. A képernyôn tűzvörös és méregzöld foltok kapaszkodtak egymásba, hol lassú áradással, hol pedig hirtelen és erőteljes lökésekkel, mint ahogy gomolygó füstbe felcsap a láng. Khao Nad nem figyelt a oda. Lehúnyt szempillái mögött egy másfajta képet látott. Mennyei nyugalom belepte tájat, soha nem feledhető földi édent, ahol mint tíz éves gyerek játszadozik a tengerparton, csiklandozó hullámok szűrnek finom homokot lábujjai közé. Ebből az idillikus világból söpörte el szüleit, otthonát, gondtalan gyerekkorát szinte percek alatt a félelmetes cunami. Emlékezett a holtak ezreire, az élok jajveszékelésére, a csodálkozó bénultságra, amelyből csak lassan, tapogatózva támadt fel a tenni, segíteni akarás. Az az ötven évvel ezelőtti katasztrófa hirtelen jött, alattomosan lepte meg a békésen fürdőzőket, készületlenül érte a szakembereket, akiknek feladatuk lett volna a közelgő vészről időben tájékoztatni mindenkit. Legélesebben azonban az amerikai orvosra emlékezett, aki kézen fogva vitte őt. Vagy inkább ő húzta volna magával a férfit? Az amerikai véres volt, mocskos és holtfáradt, napok óta szünet nélkül dolgozott egy sebtében összetákolt menhelyen, de kimerültségében is volt még ereje magához venni azt a riadt, félelemtől 4
Glórium
reszkető kisfiút, akinek akkorra már senkije és semmije nem maradt. Ennyi év után most jött rá: attól az amerikai orvostól nyerte az erőt, hogy kitartó szorgalommal világhírű tudós váljék belőle. Több nyelven beszélő, nagy tudású professzor, aki most minden tapasztalata, tudása ellenére is tehetetlen. Most újra látta az orvost műtét közben, amint lázasan, gyors mozdulatokkal operál, még akkor is, amikor segítőtársai már feladnak minden reményt, s nem hittel, csak megszokásból dolgoznak a keze alá. Úgy kell elhúzni a műtőasztaltól, még akkor sem hiszi emberfeletti erőfeszítésének hiábavalóságát, amikor a holttestet elszállítják. Felnyitotta szemét, figyelme most a hatalmas képernyő jobb felső sarkára irányult, ahol a digitális kijelző megállíthatatlanul működött. Mint rakéta fellövések előtt a visszaszámlálás. Másodpercre pontosan tudták mikor fog bekövetkezni a katasztrófa. De nem az a cunami, amit gyerekkorában végigélt. Ezerszer erősebb, pusztítóbb mint az összes hurrikán, tájfun, földrengés vagy cunami együttvéve. A Föld fog kifordulni sarkaiból. És ezt senki sem éli túl. Felfoghatatlanul hatalmas kiterjedésű, színe és szagaváltozó gázok keveréke. Az egyetlen szilárd pont a kiterjedéshez képest parányi Mag, amely valamilyen furcsa elrendezés folytán nem középen - mint ahogy a szív sem a test közepén található -, hanem alul és oldalvást helyezkedik el. A milliárdnyi különféle gáz tágul, összehúzódik, kavarog és mozdulatlanná válik. Bűzlik és illatozik, ködösen szürkül és fényesen csillog. Lassan lebeg és cikázik, mint a villám. Óriási teret foglal el a világűrben, s mégis, még a legérzékenyebb műszerekkel is alig észlelheto. Glórium. ***** 5
Glórium
Az üveg-acél palota előtt hosszú sorokban álltak az emberek, mint ahogy a világ számos más pontján, hasonló épületek bejáratánál kígyózott a végeláthatatlan tömeg. Az épület egyik helyiségében, ahol a messzenyúló sorok véget értek, Joe Kirkgard fásultan nézett fel az előtte álló nőre. Fásultsága ellenére szánakozva hallgatta a követelést, immár ki tudja hány ezrediket. - Maga talán nem tudja kivel beszél - sipákolta a középkorú hölgy, s közben Kirkgard orra előtt hadonászott valamiféle igazolvánnyal. Kirkgard szemei előtt csillogó gyűrűk táncoltak fárasztó szikrákat szórva. Több gyűrű, mint ujj. - Igaz, Bernard? - fordult a hölgy a mellette álló tömör bajuszos, sápadt arcú, idősebb férfihez, aki bizonytalan egyetértéssel bólogatott, de nem szólt semmit. - Az úr nem tudja, hogy kivel beszél. - Sajnálom - tárta szét kezeit Kirkgard. - Nézzen csak körül asszonyom. Ez a rengeteg ember mind arra vár, hogy tegyünk értük valamit. Itt mindenki menekülni szeretne, és mindenkinek van valami nyomós oka a kivételezésre. Lehetőségeink azonban nagyon korlátozottak. Az hölgy megemelte eddig is bántóan magas hangját, arca kivörösödött, két füléből hosszan lelógó arany fülbevalók csilingeltek hangtalanul. - Engem nem érdekelnek a lehetőségeik. A maga módján senki nem tett annyit a Hold-utazás megvalósításáért, mint annak idején az én férjem. Jogunk van arra, hogy az elsők között legyünk. Ha maga nem tudja elintézni, hogy a következő űrkompra feljussunk, akkor hívja ide a főnökét. Követelem! Ő majd megérti kivel áll szemben. Kirkgard rezzenéstelen arccal hallgatta végig a szóáradatot. Az idősebb, bajuszos férfi bocsánatkérően 6
Glórium
nézett rá. - A főnökömnek temérdek dolga van. Egyszerűen képtelenség most idehívni. Aztán meg ő sem tudna többet tenni magukért. A nő ismét kiabálni akart, de valaki rászólt a háta mögül. - Hagyja abba asszonyom. Értse meg amit az úr mondott. Nincs kivételezés. Ha netán mégis van, akkor az csak a gyerekekre vonatkozhat. A hölgy villágyorsan megfordult, felmérni, lehengerelni a támadót. - Maga ne szóljon bele. Különben is, ha tudná mennyit tett magukért a férjem, akkor most maga követelne nekünk helyet. Egy szikár, ideges férfi is közbeszólt. Ingerült volt a hangja. - Itt most nem érdemek alapján döntenek. - Úgy van! - kiáltotta egy testes asszonyság. Mögötte egy fiatal, törékeny nő, kisbabával a kezében, sírva fakadt. - Az én kislányomnak még nem lehetnek érdemei. Pusztuljon el maga miatt? Nem is élt még! - Én se! - csattant fel egy kamaszkorú fiú. - Igen, mi mindannyian élni szeretnénk! Kivétel nélkül. Elszabadultak az indulatok. Az emberek előbb csak veszekedtek, egyik a másik igazát bizonyította vagy cáfolta, aztán már egymásnak is estek, lökdösődtek, kitört a verekedés. Kintről is hangos, türelmetlen kiáltások hallatszottak. A hosszú, rendezett sor felbomlott. - Mit veszekszenek ott elől? Azt hiszik azzal többre jutnak? - Teremtsen már valaki rendet! Így aztán soha 7
Glórium
nem kerül ránk a sor. - Tartóztassák le a rendbontókat! Kirkgard, bármennyire szerette volna elkerülni, kénytelen volt megnyomni a riasztógombot. A rendőrök pillanatok alatt odaértek. Körbefogták a veszekedőket, egyik másik rendőrnek a gumibotot is használnia kellett. Kirkgard sajnálkozva nézte az egyenruhások munkáját, ám gyorsan helyre állt a rend. Most már csak a megfélemlített arcokat, a könyörgő szemeket látta. Arra gondolt, bárcsak a hatalmában állna mindenki számára szabad utat biztosítani. Glórium gázainak halmazállapota - bár alapjában véve légnemű volt - örökösen változott. Lazult, ahogy az izmok lazulnak frissítő masszázs után, tömörré vált, mint gyermek szorító kezében a gyurma. Térfogatuk tágult, ahogy a tűdő gyors, hosszú futás után, vagy összeszorult, ahogy a torok a félelemtől. Egyik a másikba szivárgott, tágítva-szűkítve annak terjedelmét. Aranysárga keveredett az almazölddel, bíborlila a gesztenyebarnával. Kifakult amelyik eddig élénk színben pompázott, sűrű köddé vált az, amelyik eddig csak áttetszo pára volt. Némelyik elnyúlt fényévnyi távolságra is, míg mások csak parányi pontot alkottak a gázok hullámzó tengerében. Ha létezne szem, amely ezt a kavargást képes lenne áttekinteni és huzamosabb ideig figyelni, könnyen megállapíthaná, hogy a színeknek, illatoknak, állapot és helyváltozásoknak ez a lenyűgözô forgataga nem nélkülözi a harmóniát. Sőt, azt is észrevehetné, hogy mindez célszerűen, egy ismeretlen törvény szabta keretek között történik. ***** Az űrkompok szünet nélkül közlekedtek a Föld és a Hold között. A pilótákra, az utaskísérőkre és a 8
Glórium
szerelőkre óriási felelősség nehezedett. A Holdon eddig csak kisérleti telepek létesültek, a szállítás - nem számítva a temérdek mennyiségű építoanyagot, alkatrészt, élelmiszert - a két bolygó között emiatt csak az ott dolgozó szakemberekre, s persze egy jónéhány fizetni képes turistára korlátozódott. S most egyszerre tömegével özönlöttek az emberek az űrkikötôkbe. Komoly gondot okozott a rendfenntartás, de az alkalmazottak zokszó nélkül, noha egyre fáradtabban és ők maguk is egyre türelmetlenebbül végezték munkájukat. Nem tudtak rájönni, hogy a hivatalok emberei, a sok arctalan ügyintézo, mi alapján állítja össze a sorra kerülők jegyzékét. Lett volna mit mondaniok erről, de a vélemény formálás nem tartozott feladataik közé, így csak egy-egy utas enyhén durva vagy szembetűnően figyelmes kiszolgálásával fejezték ki azt, amit gondoltak. A nehezebb, kötélidegeket igénylő munka az elosztókra hárult. Nekik kellett csodát csinálni. Az egész Föld lakosságát, több mint nyolc milliárd embert kellett volna néhány nap leforgása alatt a Holdra szállítani. A rendelkezésre álló százvalahány űrkomp ennek töredékére sem volt elegendő. És a Hold befogadóképessége sem volt korlátlan. Ahogy múlt az idő, úgy lett egyre feszültebb a hangulat a lakosság és a menekítést végzők között. Úgy tűnt, az emberek kiválasztásában nincs semmi logika, úgy működött az egész, mint a lottóhúzásnál alkalmazott szerencsekerék. Khao Nad parancsokat osztogatott az Irányító Központban. Gépiesen tette, hiszen sohasem parancsolt, sohasem rendelkezett, beosztottjait munkakörüktől függetlenül munkatársainak, s nem alárendeltjeinek tekintette. Ráadásul most még értelme sem volt a parancsoknak. Négy komputer volt előtte, egyetlen 9
Glórium
mozdulattal láthatta, hallhatta azt amit kért. Közvetlen kapcsolata volt az űrkutatókkal, a megfigyelőkkel, a meteorológusokkal, mindenkivel akinek csak köze lehetett munkájához. Mégis percenként adott ki újabb és újabb utasításokat. - A Planetáriumba menjen! - Hozzon hírt az adóvevőktől! - Kérjen jelentést a meteorológusoktól! Közvetlen beosztottjai értetlenkedve hallgatták, de ellenvetés nélkül teljesítették a kéréseit. Tudták, még el sem indulnak, a kért jelentés vagy információ már ott van Khao Nad valamelyik komputerének képernyőjén. Talán megértették mi zajlik le a világhírű tudós lelkében. Hogy nem hisz már a saját és mások tudásában sem. Hogy amit igazából hallani akar az már egy olyan csoda, amelyet egyetlen komputernek sem lehet elhinni. Azt csak emberi száj mondhatja ki: érkezik segítség! De a jelentések, akár komputerrôl olvasta le, akár személyesen hozták neki, nem adtak semmi biztatást. Az űrbe küldött S.O.S. jelekre sehonnan nem jött válasz. Glórium rendezett és békés világában nem voltak viharok. A gázok bármilyen változása, mozgása meghatározott rend szerint ment végbe. Minden egyes gáz - ha látszólag szertelenül is - határozott feladatot hajtott végre, mindennek oka és célja volt. Semmi és senki nem kutatta, hogy az okoknak és céloknak van e valami értelme. Az értelmet a viszonylagos szabályszerűség, a gázok kapcsolata közötti, súrlódásmentes érintkezés határozta meg. Minden gáznak volt egyénisége, s az, lett légyen bármennyire kitisztult és erőteljes, sohasem hatott erőszakkal egy másik gáz esetleg gyengébb karakterére. A gázok összeolvadása és szétválása minden esetben úgy történt, - bár egyik a másikra nyilvánvaló hatással volt -, hogy az alig hagyott azonnal észreveheto nyomot. 10
Glórium
Voltak erősebb gázok, amelyek fenntartották a rendet, biztosították a többi gáz zavartalan együttműködését. Mindezt olyanformán tették, mint a gondos és szerető szülők, akik fenyítés alkalmazása nélkül, figyelemmel és megértéssel hatnak gyermekeikre. ***** Charles Pernier nem akart lemondani az életrol. Két bátortalan kisérlet után belátta ugyan, hogy esélye sincs. A sok száz millió ember közül miért pont ő lenne szerencsés? A sorban állás, a tülekedés, a heves viták, vagy akár a verekedés, nem vezetnek sehova, még egy halvány reménysugárt sem adnak. De csodában még bízhatott, a tudósok tévedésében, a technika hiányosságában. Hogy legalább a két gyereket és az asszonyt kegyeibe fogadja Fortuna! Téblábolt a házban, fiókokat húzogatott, szekrényajtókat nyitogatott, pár percre elidőzve egy-egy kiemelt emlék fölött. Édesanya bibliája, fénykép az esküvőről, megannyi kép, tárgy, relikvia, s mind a gyerekekkel kapcsolatos. Kísértést érzett átkapcsolni a kivetítőt, s az egyre rosszabb hírek, az egymást és önmagukat marcangoló emberek látványa helyett végignézni saját életüket. Ha tovább folytatni nem lehet, újra átélni még van egy kis idő. Francois, a kisebbik fiú lépésről lépésre követte apját. Képtelen volt felfogni, megérteni mi zajlik a világban - bármennyire élethu volt is a háromdimenziós kivetítés -, a valóságos események semmiben nem különböztek egy lejátszott filmtől. Olyasvalami történik, érezte mégis, ami veszélyt rejt magában, mint rúgós kés, ha véletlenül megnyomják a gombját. Bajban pedig nincs biztonságosabb az apa oltalmazó közelségénél. Ha Charles kihúzott egy fiókot, fia kihúzta a 11
Glórium
mellette levőt. Amikor az apa kinyitott egy szekrényajtót, Francois mászott be a szekrénybe. A férfi két kazettát emelt ki az egyik fiókból, a gyerek a szomszéd fiókot túrkálta fel. - Apa! Ez micsoda? - emelt ki egy megsárgult papírlapot a fiók mélyéről, ahol Charles őrizte elhúnyt édesapja csekély hagyatékát. A papír aljára préselt zöld pecsét felébresztette a gyerek kíváncsiságát. Az apa ismerni vélte a fiók tartalmát, ezért csak fia megnyugtatására vette kézbe az okiratot. Ahogy beleolvasott, érdeklodése feltámadt, izgatott lett, még a fiának is elfelejtett válaszolni, hiába állt mellette a gyerek kérdő arckifejezéssel. Az irat arról tájékoztatta olvasóját, hogy id. Charles Pernier jogos és kizárólagos tulajdonosa a Hold ……….. Számú, egy acre kiterjedésű telkének. A telek ára teljes összegben kifizetve 2005 augustus 2-án. Az adás-vételi szerződés két héttel később lett beiktatva a Regisztrációs Iroda (itt olvashatatlan aláírás következett) jegyzője által, hitelesítve az iroda pecsétjével. Az apa felkapta fiát, aki nem tudta mire vélni a csókokkal kisért hirtelen örömöt. Charles átrohant a másik szobába, s a felfedezés felett érzett izgalmában kis híján feldöntötte feleségét. - Megmenekültünk! - lengette a papírt az asszony orra előtt. A nőnek hátrálnia kellett a váratlan támadástól. - Megmenekültünk! Itt a bizonylat, hogy jogunk van… Ez az okirat az útlevelünk! Ez a… Be sem fejezte, már fordult is kifelé. Az ajtóban foghegyről kiáltott vissza a meglepett asszonynak: - Majd megmagyarázom. Glórium gázai nem csak egymásra voltak jó - vagy nagyon ritka esetben rossz - hatással. Belső rendjüket nem 12
Glórium
zavarta ugyan, de érzékenyen és - mondhatni - érdeklodéssel reagáltak mindenre, ami a Glóriumot körülvevő világmindenségben történt. Mintha csak figyelemmel kísérték volna a legtávolabbi égitestek mozgását, száguldó meteorok útját, galaxisok átrendezodését vagy akár a Semmi mozdulatlan csendjét. ***** Joe Kirkgard meglazította nyakkendőjét. A heves vitában kidagadt a nyaka. Úgy érezte, a nyakkendő szorításának enyhítésével temperamentumán is változtatni képes. Bosszantotta, hogy a megbeszélés veszekedéssé fajult, s mindenki makacsul kardoskodik az igaza mellett. Legjobban mégis az bántotta, hogy mindenkinek van egy kis igaza, mint ahogy neki is van igazsága, de kis vagy részigazságokat védeni, mégoly hévvel is, nagyon nehéz. Túl sok a támadási felület. - A gyerekeket kell legelőször. - Ez világos, de kik legyenek a gyerekek mellett? A szülők? A nevelők, tanárok? Vagy az utaskísérők? - A szakembereknek kell biztosítani az elsőbbséget. Nélkülük csak teljes káosz lenne a Holdon. - Terhes anyák mindenki más előtt! Az anyagszállításról sem szabad megfeledkeznünk. Még ha csak a legszükségesebb dolgokat szállítjuk is, kitesz néhány fuvart. Természetesen az emberek rovására. - Az emberek, az emberi életek fontosabbak! - Megfelelő ellátás hiányában nem lesz lehetőség az élet folytatására. - Az ellátás mennyiségét arányba kell hozni a feljutatott emberek számával. - Mennyi legyen, mennyi lehet a feljuttatott emberek száma? És mi alapján döntsük el ki legyen a 13
Glórium
szerencsés? Életkor? Képesség? Érkezési sorrend? Sorshúzással? Így ment ez órákon át. Közben riasztó hírek érkeztek immár szemetszúró csalásokról, visszaélésekrôl. Sőt, már nem egy gyilkosságot is jelentettek. Híreknél is gyorsabban terjedt a pánik. A félelem a fény sebességét meghaladva ért utol kivétel nélkül mindenkit. E földön már nem volt erő, nem volt működő szervezet, amely képes lett volna fenntartani a rendet, megőrizni a nyugalomnak legalább a látszatát. A teremőr lépett be, és szemrehányásra számítva, mentegetőzve mondta: - Nem tudtam visszatartani - mutatott a mögötte tolakodó emberre, aki már el is haladt mellette, s mielőtt bárki megakadályozhatta volna, ott termett Joe Kirkgard előtt. - Nem tudom, ki Önök közül az illetékes - hadarta Charles -, ezt döntse el Ön uram, de ennek az okmánynak a birtokában jogot formálok magam és családom távozására. A megsárgult, lepecsételt okmányt a megilletődött Kirkgard markába nyomta. A többiek hitetlenkedve néztek a betolakodóra. Az incidens azonban frissítő hatással volt rájuk. Nem kérték, de jókor és jól jött. Joe Kirkgard tiltakozni akart, de az előtte álló ember határozottsága, erőszakossága, az egész lényéből áradó elszántság lehengerelte. Olvasni kezdte az okiratot. Mikor végzett az olvasással, feltekintett Charlesra, végigmérte tetőtől talpig, mintha csak egy álmot látna maga előtt valóra válni. Körbenézett a kollegáira, majd felállt, s majdnem ünnepélyesen mondta: - Uraim, ez a dokument itt a kezemben megoldani látszik problémáink egy kis részét. Adják körbe, nézzék 14
Glórium
át, addig én intézkedem, hogy járjanak utána az Adattárolóban, ellenőrizzék hitelességét. - Ezzel átadta az iratot a mellette ülo embernek. Mire az értekezlet utolsó részvevője is elolvasta az okmányt, az eredmény is megérkezett az Adattárolóból. Majdnem ötvenezer hasonló bizonylat lett bejegyezve, a birtokpapírok megfelelnek minden formaságnak. Egyedül az örökösödési eljárás okozhat nehézséget. Az eredeti tulajdonosok közül nyilván már egy sem él, de kideríteni, hogy az okirat melyik örököst illeti, túl hosszadalmas. Úgy tűnt, a váratlan fordulat nem old meg semmit. Rögtön akadtak ellenvetések. Egy dús szakállú, vastag szarukeretes, sokdioptriás szemüveget viselô fiatalember felháborodva kiáltotta: - Nem igazságos dolog kedvezményt adni csak azért, mert valaki abban a kivételes helyzetben van, hogy rendelkezik egy tulajdonjogi papírral. És a többi szerencsétlen? Akiknek a szülei álmodni sem mertek volna ilyen kétes előnyökről. Ez a megoldás szóba sem jöhet! - Maga milyen alapon formál jogot a házára? A helikopterére? - replikázott késedelem nélkül egy idősebb, kopasz úr. - Mert megvette? Mert fizetett érte, és ezért most a magáé? Ne akarjuk visszahozni a kommunizmust! Tiszteletben kell tartani minden ember tulajdonát. Végül csak dűlőre jutottak. Megszületett a határozat, miszerint - természetesen figyelembe véve bizonyos megkötéseket - a birtoklevelet felmutatók zöld utat kapnak. Charles Pernier rohant haza. Határtalan boldogságot érzett, mint aki egész életében most először tett valamit a családjáért. Bármennyire igyekezett is, nem 15
Glórium
tudta nem észrevenni az utcákon tolongó embereket, akik arcukon a rettegés ráncaival, a kétségbeeséstől fegyelmezetlenül és céltalanul sodorták egymást ide-oda. Sajgó lelkiismeretfurdalása volt. Egyes gázok, gázcsoportok időnként eltűntek, elhagyták Glóriumot. Ilyenkor lehelet finom könnyedséggel járták be a világmindenség tájait. A galaktikákat látogató gázok megmagyarázhatatlan, de jelentős szerepet töltöttek be a világegyetemben. Ahol a fény visszaverődött a szilárd anyagokról, ott a gázok játszi könnyedséggel szivárogtak be a legapróbb résen is, és ha kellett belülről hűtötték vagy hevítették az égitesteket. Eképp jelentős - sőt, mondhatni mindenre kiható - befolyással voltak a legkülönbözőbb bolygók életére, hiszen hőhatásukkal befolyásolni, alakítani tudták azok belső szerkezetét. ***** Az újonnan hozott határozatnak villám gyorsan híre ment. A világ legkülönbözőbb pontjain aggastyánok és gyerekek, nők és férfiak kezdtek lázas kutatásba. Padlásokat és pincéket forgattak fel, ládákat és szekrényeket ürítettek ki, régi ruhák béléseit szakították fel. Sokan még szeméttelepek túrkálásába is belefogtak. Szerte a világon értéktelenné vált papírokat sodort a szél. Csak az az egy volt fontos. Az amelyik jegyet vált az Életre. Az emberek korholták vagy áldották apáikat, aszerint, hogy azok annak idején miként viszonyultak egy felkínált, ám akkor még nyilvánvalóan abszurdumnak vélt lehetőséghez. Sokan szidták önmagukat is, amiért egy régi költözködésnél vagy tavaszi nagytakarításnál, esetleges jelentőségét semmibe véve, felelőtlenül és könnyű szívvel megváltak nyűgnek 16
Glórium
ítélt irataiktól. A Hold-telkek tulajdonjogát igazoló okmányoknak felbecsülhetetlen értéke lett. Kezdetben vagyonokat, egy teljes család egész élete munkájának gyümölcsét is felkínálták értük. Ez azonban nagyon rövid ideig tartott, hiszen minden anyagi dolog: ház, telek, autó vagy helikopter, ékszer vagy műkincs egyszerre értéktelenné vált. A pokol tornácán egyedül az élet ért valamit. Életért csak életet lehetett cserébe adni. Az élelmesebbek, a végsőkig kétségbeesettek, az egyaránt nyomorultak a Hold-telek papírok tulajdonosait vadászták. Védelmükre értelmetlen volt kiküldeni bárkit is, a rendfenntartók javarésze maga is gyilkossá vált. A mérleg egyik oldalán a többség lapult, másik serpenyőjét az Én megnövekedett súlya húzta mélyre. Khao Nad és munkatársai értetlenül és elborzadva nézték-hallgatták a hozzájuk beérkező és egyre több gyilkosságról, pusztításról számot adó híreket. A teremben levők segélyt kérően és megoldást várva néztek a tudósra. Khao Nad maga is tudta, hogy a káosznak minél előbb és bármi áron véget kell vetni. Az emberiség nem lehet méltatlan kultúrájához, évszázadok alatt elért eredményeihez, még akkor sem, ha minden elvész egy szemvillanás alatt. Jöhet meteortámadás, jöhet cunami, apró darabokra szakadhat ez a földgolyó, nyomát sem hagyva az ember alkotásainak, de a pusztítást - ha már elkerülhetetlen - végezze el az Isten vagy az Anyatermészet, de semmiféleképpen ne maga az ember. Még sajátmagáért sem. Néhány mozdulat a billentyűkön, és a világ minden komputerén, kivetítőjén megváltozik a kép. Csakhogy Khao Nad világéletében hevesen ellenzett mindenemű hazugságot, félrevezetést vagy a bajok, 17
Glórium
közeledő veszélyek eltussolását, elhallgatását. Azt is képtelen volt azonban elviselni, ami szemeláttára zajlott. Az idő sürgetett, a döntést nem lehetett tovább odázni. A hírolvasók hamarosan új információt közöltek a világgal. Beszámolóikban tévedésrôl tudósítottak, a tudás és technika gyarlóságára hivatkozva kértek elnézést mindenkitől. Elmondták, hogy alaposabb elemzés szerint, szó sincs olyan méretű pusztításról, amely egyszer s mindenkorra véget vetne a földi élet, s annak minden velejárójának. A várható katasztrófa jelentőségét és hatását, hiányos adatok birtokában, többszörösen is eltúlozták. Nagy erősségű földrengés várható, ez azonban nem jelenti a világ végét, s ez ellen lehet, sőt kell is védekezni. A felszólítás hatott. A gyilkosságok abbamaradtak, a tehetetlenség okozta káosz alábbhagyott. Noha senki sem tudta pontosan mit is kell tenni, az eddigi tájfunok, hurrikánok és földrengések tapasztalatai alapján szervezni kezdték a védekezést. Khao Nad mégis csüggedten járkált fel és alá. Ő és néhány munkatársa ismerték a valóságot. A nyilvánosság elől jól eltitkolt egyetlen computer képernyője ugyanazt mutatta amit eddig. A felső sarokban megállíthatatlanul pörgött a visszaszámláló. Glórium felbolydult. Gázainak eddigi nyugodt áramlása váratlan feszültséggel telítődött. A színek és illatok kavargása felgyorsult, mintha mindent valamiféle sietség kerített volna hatalmába. Olyasmi volt ez, mint mikor a tűzhelyen melegedő víz eléri forráspontját. Nem beszélhetünk nyugtalanságról vagy kapkodásról, inkább sűrgős igyekezetről, amellyel megszabott időn belül kell végrehajtani egy feladatot. A gázok alakzatuk, színeik, terjedelmük és hőfokuk szerint rendeződtek, az eleddig látszólagos összevisszaságot tervszerű fegyelem váltotta fel. 18
Glórium
Nem lehet véletlen művének betudni azt a Glóriumon bekövetkezett hirtelen robbanást sem, amely megtörte a gázok eddigi nyugalmi állapotát. A robbanás ugyanis egy előre megfontolt és alaposan kidolgozott terv eredménye volt, amelynek következtében a gázok egy része elhagyta Glóriumot. ***** Az új hírek már az űrkompon érték el Charles Perniert. Most megbánta a sietséget, amivel családját az útra kényszerítette. A gyerekek fájó szívvel váltak meg a háztól, felesége sírt, ő maga is könnyezett amikor az utolsó pillantást vetette arra a kis területre, amely a házzal, a gondozott virágos kerttel meg a parányi játszótérrel éveken keresztül a család otthona volt. Bízott magában, eddig még mindig, mindenütt megállta helyét, mégis félt az ismeretlentől. Erőt nyerni azzal nyugtatta magát, hogy a katasztrófa mértékét jelentősen csökkentő új hír éppúgy lehet tévedésre alapozott, mint az eddigiek. Másodszor is melléfoghat az, aki egyszer már tévedett. Kinézett a széles ablakon, hogy még egyszer búcsút vegyen attól, ami eddigi életük tágabb világa volt. A Földtől, ahol ember volt az ember. Mert hite szerint egy másik bolygón az ember is más lesz. Formája megmarad ugyan, de lénye különbözni fog attól, ami eddig emberré tette. Kitekintve az ablakon csak gomolygó felhőket látott. A szivárvány színeit idéző köd szemkápráztató sebességgel haladt el az űrkomp mellett. Úgy érezte, olyan viharba kerültek, amely még az űrkompot is képes visszasodorni a Földre. A Földet sűrű pára lepte be, mint amilyet nehéz eső után áraszt ki magából a talaj. Rövid ideig lebegett csak a felszínen, aztán leülepedett, felszívódott a Föld 19
Glórium
pórusaiba, mélyen, le egészen a magmáig. Kitisztult az ég. Khao Nad nem tudta mire vélni a hirtelen bekövetkezett, de csak néhány másodpercig tartó áramszünetet. A képernyő méregzöld és tűzvörös keleidoszkópja fekete folt lett. Aztán újra megjelent a falfelületre kivetített kép. Ezúttal azonban lágy, megnyugtató színek festették a falat. Halvány zöldalma és érett narancs. A jobb sarokban fordítva pörgött a számláló. Olyan sebességgel változtak a számok, mintha forgásuk soha nem akarna véget érni. Mintha évezredekkel akarnák maguk mögött hagyni a visszaszámlálás nulláját. Glórium. Gázok alkotta galaxis? Egy bolygó a világegyetemben? Akár ez, akár az, akár egyik sem, mindenesetre létezik. Érthetetlenül és megfoghatatlanul, mint a lélek, amely hozzánk tartozik, akár a kezünk vagy a lábunk, noha senki sem látja, senki nem képes kitapintani. Csak van. ****
20
Glórium
Az időgép hibája Soha életében nem volt ennyire izgatott. Közel hetven éves korára is úgy érezte magát, mint a gyerek, aki alig várja, hogy kibonthassa karácsonyi ajándékát. Végre elkészült. Hosszú évek kitartó munkájára tett pontot. Főleg az utolsó néhány hét volt idegfeszítő. Amikor már nagyon közel járt a célhoz, és minél jobban közeledett a befejezés pillanata, annál jobban félt, hogy mégsem fog sikerülni. Valami gikszer az utolsó simításoknál, valami előre nem látott hiba, egy apró tévedés a számításokban, és kezdheti előlről. Csakhogy arra már nincs ideje. E percben azonban úgy vélte, minden a tervek szerint sikerült. A számítások jók voltak, a konstrukció tökéletes. A masina ott áll útra készen a garázsban, ahonnan már évek óta ki volt tiltva az autó, aminek éppen elég helye volt a ház előtt; ahonnan ki volt tiltva minden és mindenki más is. Ide nem tehette be lábát sem családtag, sem barát vagy ismerős. Éjszakára is gondosan bezárta mindkét bejáratot - a garázs redőnykapuját meg a házba vezető ajtót -, nehogy bárki is - míg ő nyugtalan álmaival viaskodik az ágyban beléphessen ide, ahol élete titkát őrzi hét lakat alatt. Most végre felhúzhatja a garázsajtót. Nem azért, hogy a külvilág akár egyetlen pillantást is vessen a csillogó masinára, amely talán egy snowmobile-ra hasonlított leginkább, bár annál milliószerte gyorsabb, noha ez is végtelen fehérségben fog siklani, szállni vagy robogni, vagy talán valami egészen mást, amire még nincs is megfelelő szó. Ugyan ki tudná megmondani hogyan közlekedik egy időgép? Repül? Száguld vagy siklik? 21
Glórium
Merthogy időgép volt ez a féltve őrzött ezüstösen csillogó jármű (ez sem fedi a valóságot!), ami a garázs közepén állt kipróbálásra várva. Lajtos Árpád körbejárta a gépet, majd odalépett mellé, reszkető kézzel megsimogatta, mint szeretett kutyáját a gazda, hogy engedelmes legyen. Az engedelmesség, a hibátlan működés elengdhetetlenül fontos volt. Mint a precíziós műszereknél. Aztán ellépett a géptől, mint aki tisztes távolról akarja szemügyre venni saját alkotását, de szemügyrevétel helyett megfordult, odament a garázs sarkában álló polcos szekrényhez. Az egyik polcról leemelt egy bontatlan üveg konyakot, kinyitotta és töltött egy talpas pohárba. Ritkán szokott szeszes italt inni, most sem a jól végzett munka örömére ivott (az majd csak később fog kiderülni, hogy tényleg jól végzett munka volt-e), hanem azért, hogy erőt, bátorságot merítsen. Mint a támadásra készülő és kockázatos ismeretlentől rettegő katonák. Felhajtotta az italt, pillantása eközben a polc sarkában meghúzódó dobozra tévedt, amelyben régi iratait, fényképeit őrizte. Legfelül Badics Gyula ötven éve készült fényképe. A legjobb baráté, akinek barátsága öt évig, ha tartott. Ez a fénykép ösztökélte a következetes, ám oly gyakran hiábavalónak, reménytelennek látszó munkára. Évtizedes kísérletezésre, módosításokra. Az időnkénti csüggedést felváltó határtalalan lelkesedésre. A munka befejeződött. S immár kétségei sem voltak az elért eredmény felől. Az időgép működik. Működnie kell! Ámde a java még csak ezután jön. Az igazi sikert hozó eredményt csak ezután érheti el. Vagy kudarcot vall. És ettől nagyon tartott. 22
Glórium
Ez a gép elviszi őt az időben, előre vagy hátra, efelől már nem voltak kétségei. Csakhogy őt, másokkal ellentétben, nem a kíváncsiság űzte-hajtotta. A múltat ismerte, a jövő nem érdekelte. Miért is érdekelne egy közel hetven éves embert, hogy milyen lesz a jövő, aminek ő már amúgy sem lesz tevékeny részese? Hanem a múlt! Amelyikben elrendezni való dolga van. Kezébe vette a megfakult fényképet, hosszasan eltűnődött felette. A régi jóbarát mosolygott a képen, mint azok az emberek általában, akik bizakodnak a jövőben, amitől -érzésük, számításuk szerint - semmi félnivalójuk nincs, akik vakon hisznek abban, hogy sorsukat ők maguk irányítják. Fanyar mosolyra húzta száját. Igen, gondolta, bízunk önmagunkban, bízunk a szerencsénkben és bízunk másokban is. A szerencse gyakran cserbenhagyja az embert, olykor hosszú időre, néha mindörökre, de még akkor is bízunk magunkban, váltig hisszük - ha már a szerencse kereke forog -, hogy forgásába a mi kezünk is beleavatkozhat. Csalódás akkor éri az embert, amikor mások hagyják őt cserben. Éppen azok, akikre titokban vagy nyíltan a legjobban számít. A balszerencse kiheverhető, a csalódás soha. Visszahelyezte a fényképet a dobozba, s bármennyire igyekezett is elfordítani tekintetét, pillantása mégis odatévedt a megsárgult újságkivágásra. Kívülről és szószerint ismerte már a rövid cikket. Az évek során többszázszor is elolvasta, mindannyiszor hitetlenkedve, és minden egyes olvasásnál növekvő bűntudattal. Félhangosan ismételgette magának az utolsó sort: Az ítéletet végrehajtották. Ezt, a cikknek ezt az utolsó mondatát kell megváltoztatni. Ez a feladata, ez a tartozás, amit le kell 23
Glórium
rendezni. Megfordult. Tett egy lépést a garázs közepén álló gép felé. Ezen már semmit sem kell változtatni. Kész. És úgy fog működni, ahogy eltervezte. De hogyan zajlanak majd a történések az út végén? Erre a múlt, és a múlthoz viszonyított jövő ismeretében sincs használható forgatókönyve. Holott ezt is eltervezte már, szinte mérnöki pontossággal, ami a valóságban megtörtént események alapján közel sem bizonyult keresztülvihetetlennek. Elég azonban egyetlen parányi tévedés, egyetlen apró hiba, és minden úgy folytatódik tovább, ahogy valójában folytatódott. Ezt kell elkerülni. Az időgép csak - igaz, nélkülözhetetlen - eszköz a kitűzött cél eléréséhez. Elszállítja őt az időnek általa kijelölt pontjára, de ott már a gép maga nem segít. Saját lélekjelenlétére, döntéskészségére lesz utalva. Tudja, hajszál pontosan tudja mit és hogyan kell majd cselekednie, csak egyetlen fontos tényezőt nem ismert, nem ismerhetett. Úgy fog e tényleg cselekedni, ahogy azt az elmúlt ötven év tapasztalatainak birtokában elképzelte, vagy ugyanúgy, ahogy cselekedett valójában? Mert, ha ugyanzt teszi, amit annak idején, akkor az egésznek semmi értelme sincs. Eladhatja ugyan az időgépet - jelentkező, vevő százszámra akadna rá, efelől semmi kétsége sem volt, csakhogy ő ezt kizárólag saját céljaira készítette, s nem arra, hogy ifjú titánok kalandozzanak a végtelen időben kíváncsiságuk kielégítésére. Neki erre a gépre csak egyetlen egyszer van szüksége, s utána, ha tervét végrehajtotta, akár szét is szedheti, meg is semmisítheti. Mielőtt beszállt volna az időgépbe, gondolatban még egyszer végigpergette a megtörtént eseményeket. 24
Glórium
Vasárnap délben hazaszaladt néhány órára megnyugtatni anyját, hogy él, jól van, s elmondani, most már végképp felesleges az aggodalom, megalakult a Nemzetőrség - amelynek ő is tagja lett -, a rend kezd helyreállni, hétfőn a legtöbb üzemben újra elkezdődik a munka, és az iskolákban is folytatódik az oktatás. Megígérte anyjának, hogy másnap ismét hazaszalad, hosszabb időre, lévén vasárnap, s lévén, hogy a harcok gyakorlatilag megszűntek. Kristálytisztán emlékezett, hogy átvágva a Városmajoron a fákról lehullott vadgesztenyéket rugdalta, s közben arra gondolt, ha minden igaz, egy hét múlva talán már meccsre is mehetnek. Badiccsal együtt már nagyon várták, hogy a Kinizsi, azaz most már újra Fradi, ismét a régi zöld mezben lépjen pályára. A Fasorból a Retek utcába fordult. A nyolcas számú ház földszinti ablakán bekopogtatott. Badics dugta ki a fejét. - Máris jövök - mondta, s alig néhány perc múlva már ott állt mellette a járdán. Együtt mentek a Széna térre, ahol Szabó bácsi igazította el a fiúkat. - Most már csak az őrszolgálatot kell ellátni mondta az öreg, és a mellette álló honvéd százados helyeslően bólogatott. - Nem hiszem, hogy bárki is fosztogatna, de nem árt ébernek maradni. Az öreg megpödörte kackiás bajuszát, aztán nagyot nevetve még hozzátette: - Holnapután már csak arra kell vigyázni, nehogy veszekedés legyen a pékség előtt. Mindenkinek jut majd kenyér. Szabó bácsi a hajnali őrjáratot osztotta kettejükre. Négy óra tájban kellett volna útra kelni a Lövőház 25
Glórium
utcában, fel a Marcibányi térig. Ez volt az ő területük, mindketten a Marcibányi téri iskolába jártak annak idején, úgy ismerték a környéket, mint a tenyerüket. Az őrjáratból azonban nem lett semmi. Ők ketten, három másik sráccal meg egy idősebb asztalossal a Fény utcai piac egyik zöldséges bódéjába fészkelték be magukat. Amikor csak tehették ide tértek aludni a ládák, ponyvák közé. Ő ugyan kétszer is tett javaslatot Badicsnak, menjenek fel hozzájuk a Retek utca nyolcba, amikor pihenni, aludni lehet, ha már Badics itt lakik egy köpésre, de a barátja mindkét esetben lehurrogta, mondván, rossz vért szülne, ha ők paplanos ágyban aludnának csak azért, mert ő itt lakik, míg a többieknek ez a lehetőség nem adatik meg. - Te sem mégy fel a majorig, hogy otthon hajtsd álomra a fejed. Badicsnak igaza volt, így hát maradt a zöldséges bódé. Az asztalost kérték meg, ébressze őket az őrjárat előtt, de a kérés teljesen feleslegesnek bizonyult, mert aknabecsapódásokra, robbanásokra ébredtek, az asztalos közreműködése nélkül. És rohantak a macskakövekkel megerősített, feldöntött villamos alkotta barikádra. Közben egymástól kérdezték: mi történt? A válaszra nem kellett sokáig várni. - Orosz tankok jönnek - zihálta egy fickó, lóhalálában futva a Moszkva tér felől. Tisztán lehetett hallani a tankok földrengető dübörgését. Sötét volt még, az ég alja sem kezdett derengeni, aknavetők torkolattüzei szolgáltatták a világítást. A Margit híd felől is orosz tank közeledett. A Kis Rókus utcánál megállt, kisvártatva két másik tank sorakozott fel mellé. Szinte egyszerre dördült el mind a 26
Glórium
három páncélos ágyúja. Egy gyerek izgatottan rohant ki a sarki épületből. - Az Üllői útról telefonáltak - mondta levegő után kapkodva, s látható riadalommal az arcán. - Özönlenek a ruszkik! Egy másik a Moszkva tér felől szaladt oda hozzájuk, s már messziről kiabálta: - A Délinél áttörték a barikádot! Ágyú és aknatűz alatt tartják a Postapalotát! - Körbe vagyunk véve! A százados most is ott állt Szabó bácsi mellett. - Oszoljanak szét, amíg lehet - mondta. Lassan, megfontoltan ejtette ki a szavakat, mintha csak értetlen diákokhoz beszélne. - Ekkora túlerővel szemben tehetetlenek vagyunk. Minden ellenállás csak felesleges vérontást eredményez. Szabó bácsi köpött egyet. Megvető pillantást vetett a századosra. - Harcolunk! - mondta. Felemelte és megcsókolta a dobtáras géppisztolyát. - Istenre esküszöm, hogy egy tapodtat se mozdulunk. Nem adjuk vissza a ruszkiknak, amit egyszer már kiharcoltunk. Ha megdöglünk se futunk el gyáva nyúl módjára. A százados kérlelni kezdte. - Hallgasson rám! Ez nem gyávaság. De mivel akar harcolni tankok ellen? - Kézigránáttal, Molotov koktéllal, gépfegyverrel, a puszta kezemmel, ha kell. A százados felsóhajtott, fejét ingatta, a fiúk viszont lelkesedtek. - Harcolunk! - kiáltották egyöntetűen. Badics is lelkesedett. Lajtos Árpád az időgépe előtt még most is 27
Glórium
hitetlenkedve csóválta fejét. Talán ő volt az egyetlen, aki a századosnak adott igazat. Ha akkor a tisztre hallgatnak, minden másként alakul. Akkor még erre az időgépre sem lenne most szükség. De a százados szavait senki sem szívlelte meg. És ő is ment a többiekkel. A harc nem tartott sokáig. Az oroszok nyilvánvalóan rommá akarták lőni az egész környéket, mielőtt rájuk szabadítják a gyalogságot is. A barikád tarthatatlanná vált, a sarki ház tüzet fogott, az aknákkal együtt macskakövek is hullottak az égből. Máig sem tudja, hogy a szőke Kardossal ágyúgolyó, akna vagy egy égből hulló több kilós macskakő végzett e? Csak azt látta, hogy széttrancsírozott fejjel fekszik alig öt méterre tőle. Akkor érezte először a félelmet. Hányingere támadt, s nem tudta, halott barátja látványától vagy a gyomrát felkavaró félelemtől? Addigra már Szabó bácsit is meggyőzte a túlerő. Menekülni kellett. A Fasor felé akartak visszahúzódni, de Hűvösvölgy felől is orosz tankok közeledtek. - Nem adjuk fel akkor se! - mondta Szabó bácsi. Az előbb telefonáltak, hogy a harcoló honvédség a hegyekbe húzódik. A Pilisbe vagy a Vértesbe. Onnan folytatjuk az ellenállást. Széledjünk szét. Kisebb csoportokban könnyebb kijátszani az oroszok figyelmét. Solymáron találkozunk. Ők heten indultak el. Badics javaslatára a Fillér utcának vették az irányt. Az Ezredes utca sarkán legszívesebben leszakadt volna tőlük, s fordult volna balra a Városmajor felé, hogy hazamenjen, s otthon várja ki, míg kiderül, van-e értelme a további harcnak. Ezt az utat azonban akkor sem választhatta volna, ha határozottabb. Nem sokkal korábban a Maros utcából 28
Glórium
jelentette valaki, hogy a Fasort, meg a majort is az oroszok uralják. Ment hát a többiekkel az Ezredes utca lépcsőin lefelé a Marcibányi térre. Onnan meg istentelen kis utcákon átvágva, késő estig tartó bóklászás után a Mátyás barlang előtt kötöttek ki. Ott, a barlangban töltötték az éjszakát. Hajnalban mentek tovább a Szépvölgyi úton. Badics tudta az utat. - Átvágunk a vitorlázó reptéren Széphalomnak. Onnan már csak egy ugrás Solymár. De odáig nem jutottak el. Nem tudni, hogy kerültek oda az oroszok, talán a vitorlázó repteret akarták lefedezni, hogy a magyar légierő még véletlenül se használhassa, vagy csak ott vertek tanyát valamelyik hangárban. Az orosz katonákat ő vette észre legelőször, és annyira meglepődött, annyira megijedt, hogy még szólni is elfelejtett. Ösztönösen hasra vágta magát egy bodzabokor tövébe. Teljesen megbénult az agyműködése. Óráknak tűnő másodpercekkel később figyelmeztette csak a többieket, de akkor már késő volt. Orosz nyelvű kiabálást hallott, aztán fegyverek dördültek, gépfegyverek ugató hangja hasított a levegőbe. Látta még, hogy a micisapkás fiú felbukik, hallotta Badics kiáltását: vissza fiúk, a fák közé! El kell jussunk a házakig! Úgy emlékezett, akkor fel akart állni, őt már védték a kopár, de így is egymásba kapaszkodó fák. Igen. Fel akart állni, hogy dobtáras géppisztolyának rövid sorozataival fedezze a többiek menekülését, de a lábában már nem volt erő, csak a kezével húzta, vonszolta magát bokrokba, gyökerekbe kapaszkodva. Eljutni a házakig, ahogy Badics mondta, és akkor megússzák. 29
Glórium
De csak ő egyedül úszta meg. Évekkel később hallotta valakitől, hogy Badicsot, meg egy másik, Kurucz nevű gyereket élve fogták el az oroszok. A többiek ott haltak meg az erdő szélén. Ő meg eldobta a géppisztolyát, esze ágában sem volt már akkor Solymárra menni, s a kertes villák oltalmában eljutott valahogy a Bécsi útig. Mint egy űzött vad, lapulva, bújkálva, s minden élőlényt messze elkerülve ért el - maga sem tudná megmondani hogyan Visegrád környékére. Ott találkozott Vince Péterrel meg a barátaival. - A határnak jössz te is? - kérdezte Vince Péter. Arra nem emlékezett, hogy adott e igenlő választ, de tény, hogy csatlakozott hozzájuk. Két nap múlva osztrák földön voltak. Egy évre rá Amerikában. Akkor tette lábát Amerika földjére, amikor Badicson végrehajtották a halálos ítéletet. A szocialista államrend ellen aljas módon kitervezett fegyveres összeesküvésben való tevékeny részvételért. Felnyitotta a garázsajtót és kilépett a feljáró aszfaltjára. A ház előtt megállt, hallgatózott. Jármű hangját nem hallotta, emberi hangokat, de még csak neszezést sem hallott. A környék kihalt volt és csendes. Körbejáratta tekintetét. Mozgolódást sem látott, csupán egy madár rebbent fel, majdnem zajtalanul a ház előtti galagonyabokorról. A szemközti ház abalakai, éppúgy, mint a belátható szomszéd házé, sötéten meredtek az éjszakába. A sarki lámpa gyenge fénye halvány és csak nehezen kivehető árnyakat vetített a földre. Visszatért a garázsba, kitolta furcsa járművét a ház elé. Még egyszer körbepillantott, majd lehúzta maga mögött a redőnyajtót. Egy percre még elgondolkodott afölött, milyen 30
Glórium
következményekkel járhat tervezett akciója? Hiszen, ha megmenti Badicsot, barátja a továbbiak során nyilván megnősül valamikor, feltételezhetően gyerekei is lesznek majd, így a jövő - azaz ebben a pillanatban még a múlt másképpen fog megtörténni, mint ahogy valójában történt. Igaz, a történelem folyását, a közel ötven év alatt bekövetkezett változásokat ez nem fogja érinteni. Egy emberrel több a világon, egy vagy két gyerekkel több valamelyik iskolában, legfeljebb néhány ember sorsára lehet hatással anélkül, hogy a világ történéseit elferdítené. Mégis rossz előérzete támadt, mint annak az embernek, aki valami nagyon komoly dologra szánja el magát, s képtelen felmérni cselekedetének várható következményeit, csak azt érzi, hógolyót indít el, amiből könnyen lehet mindent elsöprő lavina is. - Mindegy - gondolta Lajtos Árpád -, csak nem lesz ebből földcsuszamlás. A régóta várt pillanat elérkezett. Beszállt időgépébe. Mély lélegzetet vett, matatott valamit a műszerfalon, aztán meghúzta az indítókart. Nyomást érzett a fejében, füle eldugult, mint meredek felszállásnál a repülőgépen. Szeme előtt elsötétedett minden, anélkül, hogy lehúnyta volna. Csak annyit érzett, mozdulatlanul lebeg egy kitapinthatatlan környezetben. Testi valója megszűnt, gondolatai szétfolytak a homályos időben. Valahol a tudata legmélyén mégis megfogalmazódott benne, hogy él, létezik. Aztán egy zökkenés rázta meg, érezte, hogy teste újból alakot ölt, ereiben megindul a vérkeringés, lassan kitisztul látása is. Amikor teljesen magához tért, még mindig nem tudta hol van, mi történt vele. Ösztönösen nyitotta fel időgépének ajtaját. Mint az álomkóros, aki maga sem tudja, mi irányítja mozdulatait, kiszállt. Eltelt 31
Glórium
majd egy perc, mire fel tudta mérni környezetét. Egy lakatlannak tetsző, talán csak nyaralónak használt ház omladozó kerítése mellett landolt. A ház felől fedezte gépét a kőkerítés, felülről is takarták valamelyest a belső udvar orgonabokrainak átnyúló, száraz ágai, de már a ritkás erdő, a csalit felől védtelen volt. Először Badicsot látta meg az erdő szélén. Háttal állt neki, pár lépéssel a többiek mögött, akik már a fák között araszoltak. Elindult ő is az erdő irányába, sietve, hogy beérje barátját, még mielőtt az hátrafordul. Néhány lépés után visszatekintett. Furcsa masinájának nyomát sem látta. Megrémült. Egy másodpercig tétovázott, majd gyorsan megfordult. A kerítéshez érve fellélegzett. Az időgép ott állt, ahol alig néhány perce landolt. Megnyugodva most már, szaladni kezdett a többiek után. Az erdő széléről, amikor már majdnem beérte Badicsot, még egyszer visszapillantott. Nem látott semmit a kőkerítés tövében. Badics szólt rá: - Ne maradj el. Nem kell egymás nyakába akaszkodnunk, a biztonság kedvéért tartsunk egymástól távolságot, de azért egyikönk se maradjon el a többiektől ötven-hatvan méterre. Beértek az erdőbe. Az asztalos, tőlük jobbra fáradtan, nehéz léptekkel kerülgette a fákat, többnyire lába elé nézett, mint aki csapdákat akar kikerülni, csak néha emelte fel fejét, s tekintett körbe. A többiek előttük haladtak szótlanul. Badics hangját hallotta újfent. - Látom összeszedted magad valamelyest mondta. Szemei karikásak, szája cserepes volt. Megnyalta szája szélét, mosolyféle jelent meg az arcán. 32
Glórium
Ideje. A félelem csak ront a helyzetünkön. Visszaút nincs, a majré nem segít. Ha összejövünk megint mindannyian, harcolunk tovább. Bátran, öcskös, bátran! - Nem félek - mondta Lajtos Árpád, s most valóban nem érzett semmi félelmet. - De Kardos halála tényleg megviselt. Talán nem is annyira a halála, mint maga a látvány. - Túl vagy rajta - mondta Badics. - Jobb, ha megszokod. Fogsz még látni hasonlót éppen eleget. Lajtos Árpád szorosan a barátja mellett maradt. Tudta mi következik, és azt is tudta mikor. Hamarosan átvágnak majd egy kisebb tisztáson, aztán egy szélesebben elterülő erdő következik, majd a vitorlázó reptér füves területe. - Nem árt, ha óvatosan törtetünk előre - mondta Badicsnak. Barátja elnevette magát. - Nem hiszem, hogy errefelé lenne mitől félnünk. Most, amikor bent a városban még javában ropognak a fegyverek, a kutya sem jár erre. Akinek mersze van, az harcol vagy újraszervezi szétszórt egységét, mint mi is. Aki meg beszari, az a pincék mélyén kuksol. Nem hiszem, hogy az oroszok tudják merre tartunk. Arról nem is beszélve, hogy Szabó bácsi emberei öt-hat különböző úton közelítik meg Solymárt. Az oroszok nem fogják szétforgácsolni erőiket egy idegen ország hegyei között. Az esetleges partizánháború felszámolását elsősorban hazai csatlósaikra hagyják. A honvédségre nem számíthatnak, csak az ávóra, azoknak meg kell egy kis idő, mire összeszedik magukat. Lajtos Árpád nem hagyta annyiban. - Itt is táborozhatnak orosz egységek a vitorlázó reptéren. Az volna a legjobb, ha valamelyikőnk előre menne kikémlelni a terepet. 33
Glórium
Badics megtorpant. Szembefordult Lajtos Árpáddal, megragadta karját. - Félsz? - kérdezte. Lehajtotta fejét, s alig hallhatóan jegyezte meg: - Megértelek. - Mondtam, hogy nem félek, de… - Helyes. Ha nem félsz, akkor nincs semmi baj. Én is mondtam, hogy nincs mitől. Ismerem a környéket. Folytatták útjukat. Badics megszaporázta lépteit, hogy - mint a környék alapos ismerője - ő kerüljön az élre. Úgy csörtetett az avarban, mint egy vaddisznó, amelyik semmi veszélyt nem szimatol a levegőben, magabiztosan járja a saját területének tekintett erdőt. A hajnali csendben messzire hallatszott a csörtetés. Lehet, hogy ezt a zajt hallották meg az oroszok, vagy az élre kerülő és az erdőből óvatlanul kilépő Badicsot vette észre valamelyik orosz katona. Kiáltást hallottak, meglepetésről árulkodó, kapkodó karattyolást, amelyet szinte azonnal egy géppisztoly rövid sorozata követett. Lajtos Árpád ezúttal nem vesztette el lélekjelenlétét. Határozott mozdulattal vissza, és egyúttal a földre is rántotta barátját, aki estében kapta le válláról géppisztolyát, hogy viszonozza a tüzet. - Vissza! - üvöltötte Lajtos Árpád a többieknek. Hasra! De már elkésett. A micisapkás felbukott, kezéből kihullott a fegyver. A többiek a fák mögül eresztettek meg egy-egy rövid sorozatot. Érezte, hogy most fog eldőlni minden. Erélyesen megragadta Badics vállát, ellentmondást nem tűrő hangon ráparancsolt. - Vissza! Amilyen gyorsan és amilyen messzire csak lehet! - A srácok… - horkantotta Badics. - Nem 34
Glórium
hagyhatjuk őket a szarban! - Nem is kell. Ők is ugyanazt csinálják, amit mi. Futnak visszafelé. Ilyen túlerővel nem vehetjük fel a harcot. Kész öngyilkosság. Lőszerünk sincs elég, és legalább tízszeres túlerőben vannak, ha nem többen. Badics helyett adta ki az ukázt. - Vissza! Gyorsan! Egész a házakig, még mielőtt bekerítenek minket. S közben rángatta barátját. - Ne légy hülye! Ez nem gyávaság - hadarta. Gyere! Gyere, te őrült! Mögöttük az asztalos botladozott a fák között, mellette egy hórihorgas, vézna fiú loholt. A többiek menekülése meggyőzhette Badicsot, mert engedett az unszolásnak. Ők is futni kezdtek a fák védelmében. Átszaladtak az erdőt megszakító kis tisztáson. Mögöttük a hórihorgas orrabukott valamiben. Hangosan káromkodott. A mellette futó asztalos megállt, majd egy pillanatnyi tétovázás után visszalépett, hogy felsegítse társát. Lajtos és Badics már átértek a tisztáson. Pont akkor, amikor az első orosz katona előbukkant az erdő szélén. A hórihorgast és az asztalost nem fedezte semmi. Idejük sem maradt fegyvereiket használni. Badics megingott, de Lajtos Árpád határozottan, minden erejével húzta magával. - Rohanj, az istenit neki, mert mi is úgy járunk! Körülöttük lövedékek ostorozták a fákat. Badics feljajdult. - Gyere! Bírd ki az első házig! Húzta, vonszolta, támogatta barátját. Felsóhajtott, amikor meglátta az omladozó kőkerítést. Ám azon nyomban döbbenet váltotta fel a megkönnyebbülését. Mégsem torpant meg, a kerítésig mindenféleképpen el kellett jutni. Ha más nem, az 35
Glórium
elhagyott ház nyújt majd menedéket. A kerítéshez érve, mintha csak a semmiből tűnt volna elő, ott vesztegelt ez ezüstösen csillogó masina. Tétovázás nélkül tuszkolta sebesült barátját az időgépbe. - Mi ez? - kérdezte Badics megrökönyödve. - Majd elmagyarázom - felelte Lajtos Árpád. - Erre most nincs idő. Meghúzta az indítókart. Sistergés hallatszott, hajnali ködpára burkolt be mindent, majd egy huppanás következett, mint mikor egy alacsony ugrató után földet ér a szánkó. Lajtos Árpád a műszerfalra pillantott. 1957 május huszonegy, olvasta le a kijelzőről. Megrémült. Valami hiba történhetett, valami nem úgy működött, ahogy eltervezte. Előrehajolt, leellenőrizni mi lehet az, ami ezt a galibát okozta, de semmit sem tudott tüzetesebb vizsgálat alá venni, mert Badics kilépett a masinából, s ettől megijedt, félt, hogy barátja eltűnik, s így egész vállalkozása dugába dől. Kiugrott barátja után, s akkor látta, hogy a Fény utcai piac Retek utcai oldalán vannak, zöldséges ládák, kiürített krumplis zsákok, fonnyadásnak induló saláták között. - Hé, maguk! Mit keresnek ott? - kiáltott rájuk egy termetes asszonyság. - Ha vásárolni akarnak, jöjjenek a pult másik oldalára, mert rendőrt hívok ám, ha valami rosszban sántikálnak. Lajtos Árpád úgy érezte, megáll a szívverése. Azonnal megfordult, de masináját megint nem látta sehol, helyén csak egy aluminium lemez csillant meg a bágyadt napfényben. Badics mondott valami mentegetőzésfélét a kofának, s már igyekezett is elfele a ládák közül. Lajtos 36
Glórium
Árpád a nyomába eredt. - Hova mész? - kérdezte, amikor beérte barátját. - Hova mennék? Haza. Anyám vár az ebéddel. Válaszolni akart, elmondani, hogy hagyd az ebédet, hagyd most szegény anyádat is, ne hozz rá még több szenvedést, az sem baj, ha soha többé nem látja fiát, mindaddig, míg tudja, hogy életben van. Gyere, akarta mondani, el innen, vissza az időgéphez, ami biztonságba szállít mind a kettőnket, egy félelem mentes, szabad jövőbe. A járda mellett almákkal teli ládákat pakoltak le egy lovaskocsiról, s az egyik hordár közöttük akart elhaladni rakományával. Lajtos Árpád nem hallotta figyelmeztető kiáltását, nyúlt Badics után, hogy vállon ragadja s fordítsa vissza a helyes irányba. A hordárba ütközve, kiverte kezéből az almával megrakott ládát. A zömök férfi káromkodva hajolt le, felszedni a szétgurult almákat. - Talán segítene! Ha már ilyen mamlasz volt ripakodott rá a hordár, és Lajtos Árpád ösztönösen engedelmeskedni akart a felszólításnak. Barátja eközben már áthaladt az úttesten, s ő csak ekkor - almákkal a kezében felegyenesedve - látta meg a sarkon lefékező autót, amelyikből két férfi ugrott ki, és vészes gyorsasággal közeledett Badics felé. Egész testét jeges rémület járta át, helyrehozhatatlanul nagy bajt sejtve megmerevedett, almákat a hordár felé nyújtó kezei megbénultak a levegőben. - Na! Mire vár? - szólt rá durván a hordár, de ő csak állt mozdulatlanul. Érezte, hogy összeszorul a gyomra, torkába gombócot gyúr a félelem. Értékes másodpercek teltek el, mire észbekapott. - Badics! Vigyázz! - kiáltotta teli torokból, ámde elkésett a figyelmeztetéssel. A két férfi már közrefogta 37
Glórium
Badicsot, egy harmadik pedig, aki eddig a járdán bámészkodott látszólag céltalanul, elállta a visszavonulás útját. Kiáltására többen is felkapták fejüket, s rémülten látta, hogy egy lódenkabátos férfi feléje mutatva gesztikulál. Eldobta az almákat, és a hordárt félrelökve szaladni kezdett. Barátjáról megfeledkezve csak az járt az agyában, el innen, gyorsan és messzire, ha van még kiút. Kétségbeesetten tört magának utat a sátrak és bódék között, mint a csapdába esett állat, amelyik tébolyultan keresi a menekülés lehetőségét. S egyszer csak, mielőtt bárki is utolérhette volna, sajátmaga számára is váratlanul felfénylett előtte az időgép ezüstös körvonala. Aztán ott állt ismét a sötét éjszakában, amerikai háza garázsának redőnyajtaja előtt. Állt mozdulatlanul, szinte bénultan, s hitetlenkedve bámulta időgépét, mely - érzése szerint - oly rútul cserbenhagyta őt. S közben szüntelen ismétlődéssel csak arra gondolt: az ítéletet végrehajtották, az ítéletet végrehajtották. Mégis. ***
38
Glórium
Csapda
- Mit akarsz? - horkant fel, amikor feltekintve meglátta Greget az íróasztala előtt. A fiú zavarba jött Steve szokatlan hangjától. Köhécselni kezdett. - Veled akarnak beszélni - mentegetőzött. - Kicsodák? - Nem tudom. Két elefántbébi. - Rázd le őket. - Próbáltam, de csak az üzletvezetővel hajlandók tárgyalni. Ráadásul név szerint téged kerestek. - A frász essen beléjük! - dohogott Steve, s kelletlenül felállt íróasztala mögül. Dühös volt magára, amiért ingerült hangon beszélt Greggel. De dühös volt a fiúra is. Megígérte, hogy bejön korábban leváltani őt. Fél órát késett a kocsija miatt. Greg nem szokott késni. Szorgalmas volt és megbízható, amellett szavahihető is. Azok a rohadt autók mindig akkor robbannak le, amikor siet az ember. Pont most! Megígérte Erikának, ma korábban hazamegy, ha törik, ha szakad. Őrá is dühös volt. Miért ragaszkodik ahhoz, hogy ő is elmenjen az óvodába? A gyereket nélküle is fel tudják venni. Erika mégis kötötte az ebet a karóhoz. Legalább a beíratásnál legyél ott! Ott leszek, engedett végül. Legkésőbb ötre haza kellene érni. Az órájára nézett. Négy óra. A jövő heti 39
Glórium
beosztással végezni kell még mielőtt hazamegy. Ha végzett indulhat, s ha szerencséje van, ötre haza is ér. Pont most akarnak vele beszélni! Két elefántbébi! Mi lehet annyira fontos, ami csak őrá tartozik, a helyettesére nem? Indult az étterembe, Greg előre engedte. A két férfi, nagy lakli mindkettő, kissé félrehúzódva állt a pult sarkánál, helyet adva egy éppen érkező vendégnek. Nagy darab, szélesvállú fickók voltak, mindketten szürke, háromsoros öltönyben, fehér ingben, nyakkendővel. Úgy néztek ki, mint egy sportegyesület atlétatoborzói. “Rossz helyen kereskedtek - gondolta Steve -, nagyon rossz díjbirkózó válnék belőlem.” S közben a pokolra kívánta látogatóit. Mindamellett a lehető legudvariasabb hangnemben üdvözölte őket. - Miben lehetek az urak szolgálatára? - kérdezte. Válasz helyett a szőke egy igazolványt húzott elő kabátja zsebéből. Steve orra alá dugta, miközben a másik, sűrű, fekete bajszos, az étterem sarka felé intett a kezével. - Beszélhetnénk egy kicsit távolabb? - kérdezte, s meg sem várva a választ, már indult is a sarokasztalhoz. Steve eddigi dühét aggodalom váltotta fel. Mit akarhat tőle az FBI? Két éve, még az állampolgársági vizsga előtt szimatoltak utána - tudja a szomszédoktól -, akkor azonban ez érthető volt, nem is nyugtalankodott miatta. Nem volt miért. “És most van?” - kérdezte magától, de most is csak nemleges választ tudott adni saját kérdésére. Valami mégis lehet, ha már név szerint keresték. - Tessék - nézett a két hústömegre, miután letelepedtek az asztalhoz. - Ismeri Jerry Sawyert? - szegezte neki a kérdést a 40
Glórium
bajuszos. A név azonnal beugrott. - Ismerem - felelte. - Itt dolgozik, ugye? - Már nem. Három hete kirúgtam. A szőke csalódottnak látszott. Az ablakon át betűző májusi nap megcsillant haján, szürke szemei beszűkültek, mintha zavarná a fény. Hümmögött valamit érthetetlenül, ám a bajuszos szólalt meg helyette: - Hogy-hogy? Számonkérő hangja hallatán Steve kishíján elnevette magát. Csak nem akarják kérdőre vonni? Talán eldöntheti, kitől válik meg és miért. Ugyanakkor meg is nyugodott, mert nem iránta érdeklődtek. Előbb tétovázott, aztán úgy döntött, az FBI embereinek elmondhatja az igazi okot. - Az volt a gyanúm, hogy lop a pénztárból mondta. Majd haladéktalanul hozzátette: - Bizonyítani persze nem tudom, de érdekes módon mindig csak akkor volt rövid a kassza, amikor ő dolgozott. Megpróbáltam rajtakapni, de nem sikerült. A folyamatos hiánynak viszont elejét kellett vennem. Finoman fogalmazva, elküldtem azzal, hogy nincs rá szükség. Nem tudok elég munkaórát biztosítani neki. És milyen furcsa a véletlen, azóta minden fillérrel el tudunk számolni. A szőke most szólalt meg először: - Nagy kár - csak ennyit mondott. Hosszúkás feje volt, keskeny és vértelen ajka. Stevenek úgy tűnt, makacsul összeszorítja száját, nehogy egy szó, akár véletlenül is kicsússzon rajta. - Miért? - kérdezte Steve. - Úgy értem, miért keresik tulajdonképpen? Megint a bajuszos válaszolt. 41
Glórium
- Többszöri rablógyilkosság miatt. Steve elképedt. Magában felidézte Jerry Sawyert. A fiatal, alig húsz éves fiú gyorsan és jól dolgozott. Végzett munkája nem hagyott kívánni valót maga után. Ráadásul beoszthatta bármilyen időpontba, s behívhatta bármikor, ha segítségre volt szüksége. Soha nem tiltakozott. Kezdetben fel sem tűnt, hogy előszeretettel áll a pénztárgép mögé. Akkortól kezdve jelentkezett hiány. Tetten érni nem tudta, pedig állandóan rajta tartotta szemét, ám a macska-egér harcot nem folytathatta időtlen időkig. Pedig nagyon szerette volna lopáson kapni. Viszolygott a tolvajoktól. A rablógyilkosokat egyenesen gyűlölte. Valahányszor olvasott róluk az újságban, érezte, hogy felforr a vére. Kivétel nélkül mindnek akasztófán a helye, gondolta ilyenkor. Egyszerűen hihetetlen! Az a szolgálatkész, és vevőkkel mindig udvarias, örökké és ártatlanul mosolygó fiú rablógyilkos! Tévedés lehet. Kisstílű tolvaj. Ez még össze is fér simulékony modorával. - Itt is történt néhány betörés az utóbbi hónapokban - mondta a beszédesebbnek mutatkozó bajuszos. Jelentőségteljesen elvigyorodott, Steve mégsem tudta eldönteni, állítás vagy kérdés volt-e, amit hallott. - Igen - ismerte el. - Tudjuk - mondta a bajuszos. Gyermeki vidámság sugárzott róla, mintha folytonosan kuncogna valamin sötét bajsza alatt. Vigyora most kiszélesedett, a szőke meg egyetértőleg bólogatott hozzá. - A legutolsó ráadásul fegyveres rablás volt. - Igen, sajnos. Nagyon jól emlékezett arra a péntek éjszakára. Aludni készültek már, amikor az éjjeliszekrényén megcsörrent a telefon. A gyerek is felriadt, hallotta 42
Glórium
hangját a másik szobából, s Erika már csak ezért is nagyon dühös volt. A rendőrség hívta, kérték azonnal jöjjön az üzletbe. Erika nem leplezte rosszallását, s inkább szemrehányóan, mint a nemleges válaszban reménykedve megkérdezte: muszáj? Igen, muszáj! Az étterembe érkezve egy rendőr számolt be a történtekről, s míg hallgatta, fél szeme körbejárt beosztottjain. Lesírt róluk a félelem. Magukba roskadva, szótlanul várták a kivizsgálás végét. Helyettesének viselkedése megdöbbentette. Arthur, a vietnámi háborút megjárt, de még mindig fiatal veterán görcsösen markolta az asztal szélét, dermedten meredt maga elé, mint aki kábítószer hatása alatt révületbe esett. Egy épkézláb mondatot nem lehetett kicsikarni belőle. Az sem segített sokat, hogy az egyik rendőr beléerőltetett egy nyugtatót. Magatartását nehezen értette meg, hiába magyarázta a rendőr, hogy az ő homlokának szegezték a revolvert, tőle követelték a pénzt. Megpróbálta ugyan beleképzelni magát Arthur helyzetébe, de nem igazán sikerült. Titokban persze hálát adott az égnek, hogy nem ő állt a fegyveres bandita előtt. Vajon mit tett volna? Meghunyászkodik, vagy valami végzetes hülyeséget cselekszik tehetetlen dühében? - Nem gondolt arra, hogy azzal is a barátunkat gyanúsítsa? - Nem - felelte meggyőződéssel. Lopással igen. De rablással? Sőt rablógyilkossággal? A rablás jóval azelőtt történt, hogy kirúgta. De arra emlékezett, hogy Jerry aznap, illetve másnap sem dolgozott. Ő kérte, hogy arra a hétvégére ne ossza be, ha 43
Glórium
lehet. Talán éppen ezért? Erre még álmában sem mert gondolni. Na persze, hiszen a rablásban nem vehetett részt, a többiek azonnal felismerték volna. - Sejtem, mire gondol - jegyezte meg a bajuszos, és elégedettnek látszott, hogy ilyen jól kitalálta. - A rablásnak akkor is ő volt az értelmi szerzője. Kellő ismerettel rendelkezett. Azt is tudta, hogy péntek a legforgalmasabb napjuk, akkor van a legnagyobb bevétel. És nem kizárt, sőt holtbiztos, hogy kívülről biztosította társait. - Hihetetlen! - dörmögte Steve. Még mindig nem tudta elképzelni azt a lányos képű fiút másként, mint sunyi tolvaj. Hidegvérű rablógyilkos! Berzenkedett a gondolattól. - Öt ember halála szárad a lelkén - mondta a bajuszos, mintha csak győzködni akarná. - Négyet feltehetőleg saját kezűleg intézett el. A szőke szólalt meg váratlanul. Szürke, rideg szemeit mereven Stevere szegezte, mintha gyanakodnék valamira. “Ennek az őrültnek talán még az is megfordul a fejében, hogy közöm van hozzá -gondolta Steve. - Hogy összejátszottam velük. Nemrég vettünk házat, feltételezheti, hogy kellett a pénz.” - Mit gondol, hol kaphatnánk el? Még mielőtt újabb gyilkosságra vetemednék. - Otthon - mondta Steve bizonytalanul. - Azt hiszi, ott még nem kerestük? - a szőke ábrázatán először jelent meg egy mosolyszerű fintor. Két hónapja már a környéken sem látták. - Egy pillanat! - ötlött valami Steve eszébe. Jópárszor behívtam helyettesíteni még mielőtt gyanakodni kezdtem rá. Úgy tudtam, az az otthoni telefonszáma. Ezek szerint… 44
Glórium
A két férfi várakozva tekintett rá. A rablás következménye volt, hogy elveszítette négy emberét. Egyedül az egyik szakács nem lépett ki. Négy ember hiányának köszönhetően már hetek óta dolgozott hét nap egy héten, igen gyakran reggeltől estig, ami Erikának egyre kevésbé tetszett. Arthur elvesztése érintette a legérzékenyebben. Volt helyettese idegösszeroppanást kapott, két hétig kezelték a veteránok kórházában, s jelét sem adta visszatérési szándékának. Így, az új emberek mellett Greget is be kellett tanítani. Elmagyarázni az üzletmenetet, a megrendelésektől a leltározásig, hogy átvehesse Arthur beosztását, s hogy olyan helyettese legyen, akire nyugodt szívvel ráhagyhatja az éttermet. Erika meg folyvást rágta a fülét: nem igaz, hogy nincs más megoldás; nem igaz, hogy ennek így kell lenni. A gyerek már azt sem tudja hogy néz ki az apja, hiszen alig látja. Nem is mehet ez így sokáig. Ha a gyereket beíratják óvodába, akkor ő is visszamegy dolgozni, s akkor jobb, ha keres magának másik állást, ahol nem kell hetven-nyolcvan órákat dolgozni egy héten. Erika a világért sem akarta megérteni, hogy ez csak átmeneti állapot. Ha egyszer már gatyába rázta az üzletet - amihez persze időre van szükség - és mindenki pontosan tudja, mikor mit kell csinálni, akkor ismét lesznek szabadnapjai, s heti negyvenöt óra is elég lesz a rábízott feladat ellátásához. - Mindig lelkesen vállalkozott, sohasem mondott nemet, ha extrába behívtam. Most is megpróbálhatom. Talán sikerül meggyőznöm arról, hogy elbocsátása félreértés volt, s hogy visszaveszem, ha már ma este is be tud jönni. A két atléta egymásra nézett. 45
Glórium
- Ez egy okos ötlet - állapította meg a bajuszos. Hát akkor lássuk, mire megyünk az ötletével. Hívja fel! Stevet nem kellett kétszer biztatni. - Mindjárt jövök - mondta, s felállt az asztaltól. Greg kíváncsi pillantásokat vetett feléje a pult mögül, s ahogy a raktárba menet elhaladt mellette, meg is kérdezte: - Mit akarnak? - Majd elmondom - felelte félvállról. Izgatottan tárcsázott, akár egy szerelmes, aki úgy érzi, egy világ omlik össze benne, ha kedvese nem válaszol hívására. Görcsösen remélte, hogy ötlete beválik. Úgy szorította kezében a telefonkagylót, mintha már a gyilkos nyakát érezné két tenyere között. Az ilyen megérdemli a hurkot a nyakára! Minden egyes kicsöngésnél nőtt a feszültsége. Kiket ölhetett meg? Egy másik gyorskiszolgáló étterem iskolás alkalmazottait? Vagy magatehetetlen idős embereket összekuporgatott pénzükért? A sunyi tolvaj! Ha rajtam múlik, rács mögé kerülsz. A pokolba. Bitófára vagy villanyszékbe, ahol a helyed van. Végre hangot hallott a vonal másik végéről. Jerry hangját. Minden önuralmára szüksége volt, nehogy hanghordozása elárulja akár izgalmát, akár nehezen leplezett megvetését. - Ne haragudj - mondta, s közben nyelt egy nagyot -, tévedésből bocsátottalak el. Azt hittem te vagy az, aki pénzt csent a kasszából. De megvan az igazi tolvaj. Bocsánatot kérek. Ha elhiszed nekem, hogy félreismertelek, habozás nélkül visszaveszlek. - Hogyne, persze, megértem - hallotta a választ, s érezte, hogy összeszorul a torka. Alig tudta kinyögni: - Ha már ma este be tudnál jönni, úgy hagyom jóvá az óráidat, mintha már reggel tíztől itt lennél. Plusz 46
Glórium
kifizettetek neked egy extra napot a vállalattal kártérítésként. Megszolgáltad. Rövid szünet következett, s már azt hitte, terve dugába dőlt. Miért is reménykedett benne? Ám hosszúnak tetsző hallgatás után Jerry igent mondott. - Egy órán belül ott leszek - közölte, s Stevenek úgy tűnt, mintha még örülne is. “Megnyugodtál, mi? - gondolta magában levettem rólad a gyanú árnyékát, most megint magabiztos lehetsz. De gyere csak! Szeretettel várunk.” Visszament az étterembe, s nem kis önelégültséggel számolt be telefonbeszélgetéséről a két FBI ügynöknek. - Mi nem várhatjuk itt. Egyrészt nem akarjuk, hogy idő előtt gyanút fogjon, s esetleg elszeleljen még mielőtt rátesszük a kezünket. Másrészt itt az étteremben sem akarunk feltűnést kelteni. Meg pánikot sem, hiszen az sem kizárt, hogy fegyver van nála. Stevenek rövid gondolkodás után felcsillant a szeme. Egy kicsit még élvezte is, hogy konspirálhat. - Elől fog bejönni, az éttermen keresztül. Ha maguk hátrajönnek velem a raktárba, ott elfoghatják. Az íróasztalom szemben áll a lengőajtóval, s amint meglátom a képét, jelzem maguknak. - Gyerünk! - pattant fel a szőke. Mintha szertefoszlott volna eddigi hidegvére, hirtelen egy türelmetlen vadászra hasonlított, aki nem akarja elszalasztani a közelgő vadat. - Tartsunk terepszemlét. A bajuszos egyetértett vele, s azonnal követték is Stevet a raktárba. Olyan sietséggel igyekeztek, hogy szinte tolták maguk előtt Stevet. Greg, a két lány meg a szakács álmélkodva néztek utánuk. Steve hallani vélte sutyorgásukat, amint találgatják, mi zajlik itt. Azt 47
Glórium
hihették, valami nagykutyák jöttek ellenőrizni, mert szorgosan törölgették a pultot, a sütőüstök peremét, s míg máskor - a délutáni órákban, ha vendég nem tartózkodott az étteremben - a szájuk járt, úgy most a kezük. A két FBI ügynök pillanatok alatt felmérte a raktárhelyiséget, amelyet egy lengőajtó választott el az étteremtől, illetve annak pult mögötti kiszolgáló részétől. A lengőajtó fölött és alatt mindkét helyiségből át lehetett látni a másikba. Íróasztala mögül Steve könnyen észrevette, ha valaki megjelent a lengőajtónál. A hátsó helyiséget elsősorban raktárnak rendezték be, noha ott volt a mosogató és a preparáló asztal is felállítva. A halak és rákok sütése, végleges elkészítése a kiszolgáló pult mellett elhelyezett üstökben történt, s így napközben a munka javarésze ott zajlott. A helységet fémpolcokkal rakták tele, a polcokon zacskós és dobozos szárazáruk, papírtányérok és poharak, valamint plasztik evőeszközök garmada. Steve íróasztalát is két ilyen, mennyezetig megtöltött polc fogta közre. Mögötte a hátsó vészkijárat, amelyet csak áruszállításkor nyitottak ki. A lengőajtó mindkét belső oldalán volt annyi hely, hogy egy-egy ember meghúzódjon a fal mellett. Igaz, egy gurulós tálalót arrébb kellett tolni, s a másik oldalon le kellett emelni a tűzoltókészüléket a falról. - Itt fogjuk megvárni a barátunkat az ajtó mellett szögezte le a bajuszos. - Maga csak bólintson a fejével, ha megérkezik. A két férfi elhelyezkedett a fal mellett. Steve figyelmeztette őket, ne húzódjanak túl közel a zsírplecsnikkel tarkított falhoz, könnyen piszkos lehet az öltönyük. A szőke csak legyintett, de azért ügyelt arra, nehogy ruhája a falhoz érjen. 48
Glórium
Steve kiment a pult mögé, magához intette Greget. - Emlékszel Jerry Sawyerre? - kérdezte tőle. - A kis kleptóra? Hogyne emlékeznék. - Ha megérkezik, egyenesen küldd be hozzám. - Csak nem hívtad be? - tudakolta Greg, fikarcnyit sem leplezve álmélkodását. - De igen. Ez a két úriember találkozni akar vele. - Jerryvel? Nofene. És mivégből? - Az FBI-tól vannak - bökött Steve a háta mögé. Van egy kis elintéznivalójuk vele. - A rablás miatt? - Meg más, annál súlyosabb dolgok miatt is. Majd elmondom - vette elejét Steve a további érdeklődésnek. A többieknek ne szólj róla, tartsd a szád és tedd, amire kértelek. Visszatért az íróasztalához. Néhány másodpercig azon tanakodott, szóval tartsa-e vendégeit, vagy folytassa a beosztás elkészítését. Végül az utóbbi mellett döntött, ámbár előbb hellyel kínálta a két ügynököt. Ők azonban máris elhelyezkedtek a lengőajtó két oldalán, és Steve kísértést érzett, hogy elnevesse magát. Viselkedésüket meglehetősen komikusnak vélte. Bár az izgalomnak jele sem látszott rajtuk, feleslegesnek tartotta a korai felkészülést. Hiszen mondta nekik, hogy Jerry csak egy órán belül fog megérkezni, semmi szükség arra, hogy úgy álljanak ott az ajtónál, mint a királyokat őrző alabárdosok, mereven és szótlanul. “Türelmük van” - gondolta Steve, s elfojtotta mosolyát. Asztalán megcsörrent a telefon. Jerry meggondolta magát, hasított bele, s érezte, hogy egész teste megfeszül. Lehunyta szemét, és szemhéja mögött riasztó képek vibráltak. Jerryt látta, 49
Glórium
kezében egy ormótlan pisztollyal és kaján, ártatlanságot színlelő mosollyal gyerekképén. Az éttermi pult tövében Greg feküdt a földön, vérző fejjel, élettelenül. Aztán saját magát látta ugyanebben helyzetben, homlokából patakzott a vér, feje fölött Jerry lengette a megkaparintott bankókat. “Kitalált valamit, hogy ne kelljen jönnie. Ráérzett a veszélyre. Csak tudnám, hol tartózkodik! Én vinném oda ezt a két góliátot, a rendőrséget, saját kezemmel…” “De hiszen megvan a címe! - csapott a homlokára. A felvételi űrlapra beírt valamilyen címet, ami ugyan lehet hamis, de a telefonszám valódi és működik, így talán a cím is létező. Ha igen, akkor is elkaphatják, ha meggondolta magát. Felemelte a telefonkagylót. Erika hangja váratlanul érte. - Te még ott vagy? Egy órája várlak készenlétben. Palikát beöltöztettem, itt toporog mellettem, mehetnékje van már. Fél óra múlva bezár az óvoda. Azt ígérted… - Valami közbejött. Erika így még sohasem kiabált vele. Szégyenkezve nézett a szoborként strázsáló FBI ügynökök felé, meggyőződése volt, hogy Erika minden szavát hallják. A telefonból áradó szemrehányás azonban nem hallattszott el a lengőajtóig, vagy ha igen, a két cerberus annak semmi jelét nem mutatta. Erika még mindig mondta a magáét, amikor Greg izgatottan jelezte, hogy Jerry megérkezett. - Ne haragudj - mondta Steve a telefonba, s köszönés nélkül lecsapta a kagylót. Tekintetét az ajtóra szegezte, s feszült figyelemmel várta Jerry megjelenését. Ahogy meglátta a fiú arcát a lengőajtó fölött, megemelkedett székéről, s a megbeszéltek alapján 50
Glórium
felkiáltott: - Jerry! Végre! A következő jelenet hihetetlen gyorsasággal játszódott le. Mire felocsúdott, a két lakli ember már a földre teperte Jerryt. A szőke balkezével a padlóra szorította fejét, jobbjával revolvert szegezett a tarkójának, míg a bajuszos a fiú hátára térdelt, és gyors, szakavatott mozdulattal kattintotta hátracsavart karjainak csuklójára a bilincset. Álmélkodott csak a két lomhamozgásúnak látszó, nagy darab férfi gyorsaságán, meg azon, hogyan került kezük ügyébe a fegyver és a bilincs a másodperc törtrésze alatt. Az ügynökök felrángatták Jerryt a földről, szorosan közrefogva kísérték a hátsó ajtó felé. A szőke még mindig markában tartotta a lövésre kész fegyvert. - Erre, ugye? - kérdezte a bajuszos. Steve felállt, s kinyitotta a hátsó ajtót a távozóknak. A bajuszos valami köszönésfélét morgott, s aztán Steve már csak azt látta, hogy betuszkolják Jerryt az épület mögött álló Ford LTD hátsó ülésére. A szőke ült mellé, a bajuszos a volán mögé. Egy perc múlva az autónak híre-hamva sem volt. Becsukta a hátsó ajtót, majd amikor megfordult visszatérni íróasztalához, váratlanul Greggel találta magát szemközt. - Mi volt ez? - kérdezte Greg izgatottan. Alig bírt magával, mintha élete legmegrendítőbb élményében lett volna része, amit aprólékosan meg kell tárgyalni. - Letartóztatták - felelte Steve. - És megérdemelte. - A lopásért? - Greg tisztában volt Steve gyanújával, vele is figyeltette Jerryt. - Sikerült rábizonyítani? - Azt nem. De annál sokkal súlyosabbat ezek 51
Glórium
szerint igen. - Súlyosabbat? - Igen. Néhány rablógyilkosságot. Greg hitetlenkedéstől megnyúlt ábrázattal nézett rá, látszott, keresi a szavakat, melyekkel hangot is adhat kétkedésének. Steve azonban nem engedte szóhoz jutni. - Rohannom kell. A feleségemnek megígértem… legyintett. Semmi szükség magyarázkodásra. - Mindegy. Ha valaki tudni akarja a jövő heti beosztását, mondd meg neki, holnap majd elkészülök vele. Ma már nincs rá időm. Ezzel faképnél hagyta álmélkodó helyettesét. Az ajtóból még visszaszólt: - Otthon hívhatsz, ha van valami gond. Erikát már nem találta otthon. Felmerült benne, hogy utánuk megy az óvodába, ám végül ennek semmi értelmét sem látta. Már amikor először szóba került a gyerek beíratása sem értette, miért kell neki ahhoz ott lenni. Erika ezt egyedül is el tudja intézni, hiánya a felvételi ceremóniánál semmivel sem csökkenti fia iránt érzett odaadását, s még apai tekintélyén sem ejt csorbát, vélekedett. Kiült a kertbe, s gondolatai az óvodáról máris az étteremben lejátszódott eseményekre terelődtek. Egy év alatt háromszor törtek be a gyorskiszolgálóba, negyedszerre fegyveres rablást hajtottak végre, közvetlenül zárás előtt. Hárman voltak, de Jerry nem lehetett közöttük. Ami nem zárja ki az FBI ügynök igazát, miszerint kívülről fedezte társait. Ismét felrémlett előtte a kép, ami azon a péntek estén az üzletbe lépve fogadta. A hétvégi nagy forgalomra való tekintettel öten zártak aznap este. Arthur, a helyettese, a két szakács és a 52
Glórium
két kiszolgálólány. Távozásuk előtt a rablók a fagyasztóba kényszerítették az egész társaságot, s lelkükre kötötték, egy órán belül elő ne merészkedjenek. Nem derült rá fény, kivárták-e az egy órát vagy sem, ám akármennyi időt töltöttek is a fagyasztóban, ahhoz éppen eleget, hogy csontig átjárja őket a hideg. A két lány még akkor is didergett a rájuk terített takaró alatt, amikor a rendőrök hívására megérkezett az étterembe. Nem tudta eldönteni, a hidegtől-e vagy az átélt rablás hatására vacogott még mindig a foguk. Lányok, gondolta akkor, érthető. A két szakácson nem mutatkoztak félelem jelei, sőt egyedül Juliónak volt elegendő lélekjelenléte azonnal értesíteni a rendőrséget. Legnagyobb megdöbbenésére Arthur még a lányoknál is rosszabb bőrben volt. Az ő homlokához szorították a revolvert, ez kétségtelen, mégsem tudta megérteni viselkedését. Két éve dolgoztak együtt, s ezen idő alatt Arthur sokat és sokszor mesélt Vietnámról, ahol három évet húzott le. Többször is megjegyezte, isteni gondviselésnek tudja be, hogy élve és épségben hazakerült. Borzalmakról mesélt, a haláltól, s a talán még ennél is nehezebben elviselhető Vietkong fogságtól való örökös félelemről, amit sohasem lehet megszokni. Steve ezt egy pillanatig sem vonta kétségbe, de úgy képzelte, ha megszokni nem is, hozzáedződni lehet. Éppen ezért érzett némi csalódást Arthur magatartása láttán. Helyetteséből egy szót sem lehetett kicsikarni, csak reszketve meredt maga elé, egyszerűen képtelen volt önuralmat erőltetni magára. Ahelyett, hogy lelket öntött volna a többiekbe, ő volt az, akit pátyolgatni kellett. Ismét megpróbálta elképzelni, vajon hogyan reagált volna Arthur helyében? És nem az ellenállásra gondolt, az valóban 53
Glórium
életveszéllyel járó kockázat. Még így, ellenkezés nélkül is elegendő lett volna egy rossz, félreérthető mozdulat, s a fegyver máris elsül az ideges rabló kezében. Ilyen helyzetben - s erről már éppen elégszer hallott - a legcélszerűbb mindenben eleget tenni a rabló óhajának. Hiszen az is ideges, az is fél - igaz, egészen mástól, mint az áldozata -, s a félelem kétségessé teszi szándékait. Mindezt megértette. Kénytelen volt beismerni, hogy ő is csak hallgatott volna, összeszorított fogakkal, legfeljebb magában imádkozva, hogy élve megússza. De utána? Amikor már túl vannak mindenen, s a rablók mérföldekre járnak a megszerzett pénzzel. Milyen nyomot hagyott volna őbenne, ha ő éli át mindezt? A feltett kérdésre képtelen volt kielégítő választ adni, saját magát hergelte csak. Szerette volna ugyan határozottan állítani, hogy adott esetben hősiesen viselkedik, megőrzi önuralmát és hideg fejjel teszi, amit tennie kell. Efelől azonban cseppet sem volt meggyőződve. És ez feldühítette. Egy pillanatig sem habozott, amikor a két FBI ügynöknek felajánlotta közreműködését, s most, hogy újra lepergett előtte a jelenet, helyénvalónak ítélte cselekedetét. Ezen nem volt mit fontolgatni. Az ilyen gazembereket mielőbb rendőrkézre kell juttatni, hogy minél hamarabb odakerüljenek az akasztófa alá. Éljék át ők is azt a szörnyűséget, amit az erőszakos halál közvetlen közelsége hordoz magában. Az ilyen embereket, sőt - mert ez a kifejezés meg sem illeti őket -, az ilyen vadállatokat el kell tüntetni még a föld színéről is, hogy az egyszerű, békeszerető polgároknak soha ne kelljen megismerni azt a félelmet, azt a rettegést, amit a brutális erőszak vált ki belőlük. Gondolataiból ajtócsapódás riasztotta fel. Palika 54
Glórium
csapta be maga mögött a kertbe vezető ajtót, és szaladt apja felé. Futtában, lelkendezve hadarta: - Óvis lettem! Holnap már megyek is, az óvónéni mondta…, és sokan leszünk, fiúk, lányok…, az egyik fiú, Joshuának hívják, már ismerem…, ő lesz a barátom, és… Erika jelent meg az ajtóban, félbeszakította a gyerek mondókáját. - Menj be szépen a szobádba, és öltözz át. Majd később elmesélheted apádnak, ha egyáltalán érdekli. A gyerek tiltakozni próbált, ám anyja egy szigorú pillantással elejét vette a kísérletnek. Mialatt Palika csalódottan bandukolt vissza a házba, Erika a férjéhez fordult. - Tudom, hogy sokat kell dolgoznod, és mióta Palika megszületett te vagy az egyedüli kenyérkereső, de mindennek van határa. Kezdek torkig lenni a munkáddal és a beosztásoddal. Steve maga elé emelte kezét, megálljt parancsolni a várható szóáradatnak, de Erika, ahogy az előbb a gyereket, úgy most férjét is visszakozásra késztette szúrós tekintetével. - Ez a mai már több volt a soknál. Erre nincs mentség. Két hete megbeszéltük a mai programot. Szerencsétlen gyerek itt toporgott hiába, várta az apját, akinek persze minden fontosabb a gyerekénél. Ne szólj egy szót se! Tudom. Közbejött valami. Mindig közbejön valami, ami előrevalóbb a családodnál. - Most tényleg olyan… - Mindig olyan. Ne akard bemesélni, hogy nélküled bezárhatják azt a halsütődét. És ha már annyira nélkülözhetetlennek tartod magad, az is eszedbe juthatna, a családodnak is szüksége van rád. Nem tettem szóvá az elmúlt hat hetet, amikor a gyerek szinte nem is látott. Csoda, ha egyáltalán rád ismer. De ez a mai… 55
Glórium
- Már indultam haza, amikor két FBI ügynök… - Te szentséges ég! - kiáltott fel Erika. - Már hazudsz is? Hihetőbb történetet nem tudsz kitalálni? - Végighallgatsz? - csattant fel Steve indulatosan. - Nem vagyok kíváncsi a meséidre. A gyereknek mesélj esténként, de annak se ilyen marhaságokat. Steve az ajkába harapott, tett egy lépést felesége felé. Az asszony csípőre tette kezét, harciasan nézett szembe férjével. - Mondom, már indultam volna haza, amikor Greg szólt, hogy két FBI ügynök velem akar beszélni. - Persze - vetette közbe Erika csípősen. - Már a szövetségi nyomozók sem tudnak nélküled létezni. Ez mit jelent? Még kevesebbet látunk itthon? - A szentségit! Befejezhetem? - Steve ezúttal már kiabált, arca is kivörösödött. Erika jobbnak látta nem feszíteni tovább a húrt. Mindamellett nem leplezte kételkedését. Ám ahogy hallgatta férje beszámolóját, egyre jobban elfehéredett, dióbarna szemei kikerekedtek a megdöbbenéstől. Elfeledkezett a gyerekről, az óvodáról, s eddigi neheztelése látható rémületnek adta át helyét. - Azt mondtad, rablógyilkos? - szörnyülködött. - Azt. - Meg hogy már négy embert megölt? - Igen. - És amikor az éttermet kirabolták, a társai voltak odabenn? - Valószínű. - Hát neked elment a józan eszed! Steve elképedt. Zavart, a korábbitól eltérő és félelemmel vegyes felháborodást olvasott le felesége arcáról, de nem értette okát. - Mire célzol? 56
Glórium
- Arra, hogy azt a hétpróbás bűnözőt te csaltad csapdába. Mert végül is azt csináltad, nemdebár? A te közreműködéseddel fogták el. - Igen. És? Talán hagytam volna futni? Erika megtámaszkodott a kerti asztal lapján, mint akit elhagyott minden ereje. Palika jött ki a házból, s már az ajtóból kiabálta: - Átöltöztem! Erika úgy nézett a gyerekre, mintha az égből pottyant volna közéjük. Homloka ráncba szaladt, és Palika megijedt anyjának rosszalló tekintetétől, megállt félúton. - A szobádat is rendbe raktad? - Azt nem, de… - Akkor légy szíves. - De anyu! Most? - Hallottad, amit mondtam! A gyerek lehorgasztotta fejét, s további ellenkezés nélkül, de bánatosan fordult vissza. Erika csak azután szólalt meg ismét, hogy fia eltűnt a házban. - Magyarán te adtad rendőrkézre azt a Jerryt, vagy hogy hívják. - Igen. - Akinek vannak társai. - Nyilván. De mit akarsz ebből kihozni? - Még mindig nem fogod fel? - Nem értem. Mit kéne felfogjak? Steve el sem tudta képzelni, hova akar kilukadni az asszony. Kíváncsian és várakozva nézett szembe vele. - Arra nem gondoltál, hogy a társai esetleg bosszút állnak? - Ugyan már! - Az ilyen elvetemült bűnözőktől minden kitelik. - Akkor is - mondta Steve. 57
Glórium
Hogyan állhatnának rajta bosszút? Az FBI vagy a rendőrség most már, hogy a főkolompos a kezükben van, s hacsak ez már eddig meg nem történt, nyilván felgöngyölíti az egész bandát. Még azok is, akiket nem ítélnek halálra, hosszú évekig, talán egész életük végéig börtönbe lesznek zárva. Vagy Erika azt képzeli, kiengedik őket egy rövid időre, lévén némi lerendezni valójuk? Nevetséges. Csakhogy Erika ezt nem találta annak. - Neked családod van - suttogta. - Hogy tehettél ilyet? Stevenek tátva maradt a szája. Nem képzelte, hogy valamiféle hőstettet vitt véghez, amiért esetleg elismerés vagy dicséret jár, ám az, hogy ezért szemrehányással illessék, zavarba hozta. Mintha ő követett volna el bűncselekményt! A hibáztatás még akkor sem helyénvaló, ha Erikának netán igaza van, és Jerry valamelyik társa valóban bosszút forral ellene. Ami ugyan képtelenség. Egyszerűen képtelenség! Hirtelenjében nem tudta, mit feleljen. Erika megismételte: - Hogy tehettél ilyet? Stevet bosszantani kezdte az értetlenség. Talán még neki kéne a vádlottak padjára ülni? Ingerülten válaszolt: - Azt tettem, amit, azt hiszem, mindenki más megtett volna. Én láttam azokat a szerencsétleneket a rablás után. Láttam rajtuk az iszonyatot, ami örökre megmarad bennük. Nagyon is jól tudták, átérezték, hogy életük egy hajszálon múlott. Erre csak legyintenem kellett volna? - Akkor is felelőtlenség volt tőled! Minek kellett ebbe beleavatkoznod? Az FBI előbb-utóbb a te 58
Glórium
segítséged nélkül is a nyomára jutott volna. - Így hamarabb kapták el. A késlekedés könnyen kerülhetett volna egy másik ember életébe. - A meggondolatlanságod viszont a te életedbe kerülhet! Vagy a gyerekébe. - Rémeket látsz! Erika most már nem tűrtőztette magát. Könnycseppek jelentek meg a szemében, hangja sírósra váltott. Leroskadt a kerti székre, karba font kezével az asztalra támaszkodott. - Pista! Nem érted? Félek. És féltelek téged meg Palikát is. Te nem ismerheted a gengszterek mentalitását. Hóhérkézre juttattad a társukat. E fölött nem fognak csak úgy átsiklani. - Eleve tudomást sem szereznek róla, ha ez megnyugtat. Kétlem, hogy az FBI nagydobra veri, kinek köszönhetően került a kezükbe. - Az lehet - ismerte el Erika. Előrehajolt, minél közelebbről nézhessen férje szemébe, mintha szuggerálni akarná. - Az meg sem fordult a fejedben, hogy a bandájából esetleg nem csak ő dolgozott az üzletedben? Honnan tudod, hogy a szakácsod, vagy akár az egyik kiszolgálólány nem tagja-e a bandának? És az már tudja, ki volt az aki feladta. Steve olyannyira megrökönyödött, hogy képtelen volt felelni. Ez már nem családféltés! Ez már egyenesen az őrület határát súrolja. Méghogy a szakács vagy valamelyik lány! Mi lesz a következő? A szomszédtól is rettegni fogunk? Mintha csak a gondolatát olvasná, Erika könyörgésre fogta hangját: - Pista, kérlek, költözzünk el innen! Még mielőtt nem késő. 59
Glórium
- Hagyjunk itt csapot-papot, állást, házat, amit nemrég vásároltunk, mindent, csupán csak azért, mert rémálmaid vannak? - Ez nem rémálom! Pista, kérlek! Semmi más vágyam nincs, mint békében és nyugodtan élni. - Hol? - Mindegy. Csak messze innen. Messze. Hol? Milyen messze? Váratlanul eszébe jutott egy tizenöt évvel korábbi, odahaza, Magyarországon történt esemény. Erika még nem volt a felesége, csak udvarolt neki. Táncolni mentek egy pesti bárba. Kifelé jövet, már az éjszaka közepén, a körúti bár bejárata előtt ólálkodó fiatalok közül az egyik odaszólt Erikának durva hangon. Sértő megjegyzésére gondolkodás nélkül válaszolt: tartsd meg magadnak a piszkos véleményedet! A többiek azonnal hőzöngeni kezdtek. Mi van, félted a csajodat? Nem is tetszel neki, csak azért van veled, mert nem talált jobbat. Gyere velünk angyalkám, majd mi megmutatjuk milyen az igazi férfi. Szó szót követett, az ittas fiatalok fenyegetően egyre közelebb kerültek. Erika rángatni kezdte: gyerünk innen, ne vitatkozz velük! Nem hagyhatta annyiban. Erika hiába próbálta elcibálni, a szóváltásból verekedés lett. Verés, helyesebben szólva. Mert ő húzta a rövidebbet. Két fogát kiverték, s Erikát csak az mentette meg a bántalmazástól, hogy időközben a rendőrök is megjelentek a helyszínen. Vért köpött, két foga hiányzott, orrcsontja eltört, mégis elégedett volt, büszke magára. Erika azonban akkor is leszedte róla a keresztvizet. Megmondtam, hogy ne vitatkozz velük, hogy söpörjünk el innen mihamarabb, de neked hősködni kellett. Utána hosszú ideig kerülték a körútnak azt a részét, még fényes nappal is. 60
Glórium
Hát most nem fognak kikerülni semmit! - Wyomingba a hegyek közé, vagy a tenger fenekére? Azonnal tudta, hogy túllőtt a célon. Nem azzal, amit mondott, hanem ahogy mondta. Erika sírva pattant fel az asztal mellől, s könnyeivel küszködve szaladt a házba, akár egy vérengző vadállat elől menekülne. Steve kísértést érzett felállni, utána menni, bocsánatot kérni tőle, megvigasztalni. De nem! Valahol az engedékenységnek is meg kell húzni a határát. Egy bizonyos ponton túl nem lehet és nem szabad visszakozni. Eltökélte magát, hogy nem hátrál. Ebben az ügyben egy fikarcnyit sem enged. Ha igaza van Erikának, ám jöjjenek és végezzenek vele, vagy álljanak bosszút, ahogy akarnak, de innen egy tapodtat sem. Estig nem beszéltek egymással. Steve játszott egy keveset Palikával, majd, amikor Erika fürdésre, fekvésre szólította fel a gyereket, hallgatott. Korainak vélte a lefekvést, még akkor is, ha másnap kezdődik az óvoda, de nem tette szóvá. Pedig több időt akart eltölteni a fiával, mert valóban, egy kezén össze tudta volna számolni, hány estét töltöttek együtt az elmúlt hetekben. Palika sem mutatkozott igazán engedékenynek, ám hiába kérlelte az apját, Steve nem ellenkezett a feleségével. Erika az ágyban újra kezdte. - Miért kellett ebbe beleavatkoznod? - Ne vitatkozzunk megint! - Valld be, hogy személyes bosszú vezérelt. - Miről beszélsz? - kérdezte Steve. Fordult volna 61
Glórium
az oldalára, álomra hajtani fejét, ehelyett feltámaszkodott az ágyban. Elégtételt vett - mert módjában állt - beosztottjai szenvedésén. Hiszen az volt, kínszenvedés. Bármilyen rövid idő alatt zajlott is le az egész, szembenézni egy csőre töltött pisztollyal, nem ismervén a rablók valós szándékát, óráknak tetsző és egy életre kiható halálos gyötrődés. Honnan tudhatták előre, hogy a fagyasztóba fogják kényszeríteni őket, s nem végeznek velük, amint a pénz a kezükbe kerül? Megtehették volna. Már csak azért is, mert szemtanú hiányában minden más bizonyíték megkérdőjelezhető. És mi a garancia, hogy nem ismétlődik meg ugyanez egy másik étteremben, ha nem kapják el időben ezt a bandát? Vagy legalább a vezérüket. És annak a másik étteremnek az alkalmazottai esetleg szerencsétlenebbül járnak, s nekik már csak a hullaház fagyasztója marad a rablást követően. Személyes bosszú? - Arról, hogy személyes bosszút álltál. Vagy nem te mondtad, hogy fülön akartad csípni azt a Jerryt, amikor pénzt emel ki a kasszából? - De. Meséltem róla. - Ugye. És még mindig azt állítod, hogy nem személyes bosszú vezérelt? Hülyeség. Persze bosszantotta, hogyne bosszantotta volna, hogy túljártak az eszén. Meg kell hagyni, az a bandita Jerry tolvajként is ügyesnek bizonyult. Hiába figyelte árgus szemekkel, olyannyira, hogy már ő maga szégyellte a leskelődést, meg azt is, hogy Greget is megbízta figyelésével, egyszer sem sikerült tetten érni. Kit ne bőszítene fel, ha szilárd meggyőződése ellenére is csak kétes bizonyítékokkal tud előhozakodni. Az, hogy 62
Glórium
mindig csak akkor hiányzott pénz, amikor Jerry a pénztár közelébe került, nem igazol semmit. Ha szóba hozza nyilvánosság előtt, még rágalmazásnak is felfogható. Egy igazságszerető bíró is csak a fogát csikorgatja tehetetlenül, ha fel kell menteni egy vádlottat, holott minden jel arra mutat, bűnös az illető. Mit tesz az a bíró, ha a vádlott ismét a szeme elé kerül, és ezúttal már rendelkezik ellene felhasználható és cáfolhatatlan bizonyítékokkal? Személyes bosszút áll? - Azt. - Ugyan! Amikor mesélted, láttam rajtad, hogy robbanni tudnál a méregtől. - Dühös voltam, az igaz. De elsősorban magamra. Elég gyakorlatom van ahhoz, hogy egy tolvaj ne tudjon kijátszani. - Neki sikerült. Steve felsóhajtott. Nem nézett a feleségére, a párnát igazgatta könyöke alatt. Erika folytatta: - És csak azért, hogy megfizess néhány bezsebelt dollárért, hogy kielégíthesd sértett egoizmusodat, kockára teszed a családod biztonságát. - Ne lovagolj már ezen a családi biztonságon! Mi lenne, ha mindenki így gondolkodna? Tolvajok, rablók és gyilkosok lepnék el az egész világot. Dugtam volna homokba a fejem, mint a struccok? - Azt nem. - Hát akkor? - Odaadod annak a két ügynöknek a telefonszámot, nyomozzák ki ők, hova, kihez tartozik, menjenek ki ők a helyszínre elfogni azt a gazembert. És nem te csalod be az üzletedbe. Mi más ez, ha nem bosszúállás? Vendetta. - Nos, ha mindenáron ezt akarod hallani, igenis 63
Glórium
meg akartam lakoltatni. Csakhogy nem magamért. Nem azért, mert szakmai vagy mittudomén milyen hiúságomat bántotta, hogy nem sikerült nyakon ragadni azt a nyálasszájú gyilkost. Nem. Ha bosszú vezérelt, akkor az idegileg teljesen kikészült Arthurért, a két szakácsgyerekért meg a két lányért, akik talán még most is reszketve riadnak fel álmukból minden éjszaka. És még tíz év múlva se fogják elfelejteni azt a napot. - Így se fogják. - De legalább abban a tudatban élhetnek, hogy rács mögött van vagy akasztófára jut az, aki ezt tette velük. - Áltatod magad - mondta Erika csendesen. - Úgy ismersz? Erika nem válaszolt, csak szája szöglete görbült szomorú, magabiztos mosolyra. Steve már azon volt, hogy megfordul, s megpróbál aludni. - Költözzünk el! - kérlelte Erika hosszas hallgatás után. - Ne kezd előlről! Nem költözünk sehova! Erika könyörgőre fogta. Megragadta és megszorította férje kezét. - Lehet, igazad van, és ennek az ügynek nem lesz semmi, legalábbis ránk nézve semmilyen következménye. Én akkor is félek. Nem tehetek róla. Steve magához húzta feleségét, átölelte és homlokon csókolta. - Hidd el, nincs mitől. - Kérlek! Steve a fejét ingatta. Eljöttünk Magyarországról, ott hagytunk családot, barátokat, ismerősöket. Talán nem kellett volna, de onnan is menekültünk. Az albérlet elől, a kilátástalanság 64
Glórium
elől. És talán ömnagunk elől is, mert nem mertünk szembenézni azzal, ami odahaza várt volna ránk. Lehet, hogy nem is lett volna annyira rossz, mint amilyennek elképzeltük. Mindegy, az már a múlté. Knoxville-ból azért, mert a kezdeti nehézségeket akartuk magunk mögött hagyni, hogy semmi ne legyen körülöttünk, ami az Amerikában töltött első három évre emlékeztet. A mocskos üzem takarítására, a minimális bérért való robotolásra, a nyelvtudás híján szerencsétlenkedő gagyogásokra, meg az abból adódó komikus félreértésekre. Hogy immár amerikai állampolgárként, mint Steve Padar, s nem mint Pádár István és családja kezdjünk új életet. Nem abban egyeztünk meg, miután ideköltöztünk, hogy végre révbe értünk? Megszületett Palika, az üzletvezetői állásom biztosítja mindhármonk gondtalan megélhetését. Saját házunk is ideköt. És most szedjük a sátorfánkat egy gyilkos nyikhaj miatt, akit ráadásul már hűvösre tettek? - Hát nem! - Csak akkor ébredt tudatára, hogy ezt az utolsó két szót hangosan mondta ki, amikor Erika hangját hallotta. - A fiadért sem? - Nem! És ne is próbáld kicsikarni belőlem az igenlést ilyen körmönfont módon, rossz és felelőtlen családapának beállítva. Nincs mitől félni, és ha most nem, majd néhány hét múlva te magad is belátod. Ezzel megfordult, és évek óta először nem adott esti búcsúcsókot feleségének. Erika még egy darabig csendesen sirdogált, aztán őt is elnyomta az álom. Két héttel később, már jóval sötétedés után, Steve egy szakács gyerekkel és egy kiszolgálólánnyal együtt 65
Glórium
zárta az éttermet. A parkolóban készültek egymástól búcsút venni, amikor két lövés dördült el. Stevet a vállán érte a golyó, a másik lövedék a mellé ugró szakács gyerek nyakába fúródott. Soha nem derült ki, hogy ki és miért adta le azt a két lövést. ***
66
Glórium
Senki Neoncsövekkel megvilágított hosszú és néptelen folyosón vezették végig, majd betuszolták egy szűk irodába, ahol egy férfi az íróasztala mögül, tompított fényű lámpa mellett a falra szerelt televíziót nézte. Felettébb ingerülten tekintett fel az érkezőkre. - Vendéget hoztunk - mondta Korondi kisérőinek egyike. Az íróasztal mögött ülő férfi egy futó szemvillanással szemügyre vette a bekísért embert. - Késő van - mondta aztán türelmetlenül. - Az orvos sincs már itt. Nem tudok mit kezdeni vele. Kisérjék a százhetesbe, ott van a folyosó másik végében. Aztán maguk is mehetnek a dolgukra. Ezt a jóembert meg majd elintézzük holnap reggel. A kisérők megvonták a vállukat és eleget tettek a felszólításnak. Elvezették foglyukat a százhetes szobáig, s nem éppen gyengéd mozdulattal belökték az ajtón. Korondi egy asztal előtt találta magát, amelynek másik oldalán egy sápadt arcú, sovány férfi kártyát vetett. A kisebb robajjal érkező váratlan vendég láttán felemelte fejét, és a kezében tartott kártyalap mögül mondta: - Na, ugye megmondtam, hogy hamarosan új ember érkezik! - Hangja egykedvű volt, akár az olyan emberé, aki hangsúlytalanul és érzelemmentesen beszél mindenről, lett légyen az trágár vicc vagy személyes tragédia. Felhúzott szemöldöke, meg a homlokán gyűrődő keskeny ráncok jelezték csak, hogy igazának tudatában elégtételt érez. - Gyarapszik a senkik intézménye. A szobában két másik ember is tartózkodott. 67
Glórium
Korondi megjelenése beszélgetésüket zavarta meg, ami cseppet sem bántotta őket. Vélhetőleg közömbös dolgokról esett szó, mert a vállasabb, ereje teljében levő középkorú ember szemei vidám pislogásba kezdtek. Láthatóan örült, hogy megszokott, s talán már unalmassá vált társasága új taggal bővült. Rántott egyet átnedvesedett, ujjatlan atlétatrikóján, és lomha mozdulattal feltápászkodott az ágyról. Korondi elé lépve bemutatkozott. - Starecz Mihály vagyok, ha elhiszi. - Miért ne hinném el? Starecz a nagy darab emberek öblös hangján felnyerített. - Itt mindenki az mond, amit akar. Korondi értetlenül meredt az előtte álló szélesvállú férfire, aki ujjatlan trikójában és bő alsógatyájában úgy festett, akár egy munkájában elfáradt hordár. Az asztalnál ülő keszeg emberke felállt a székéről, odabicegett behemót szobatársa mellé. Ő legalább fel volt öltözve. Vastag, sötétkék inget viselt, sőt hosszú ujjút, mintha sovány, idegesen mozgó karjait még a szoba fülledt melegében is takarnia kellene. - Giovanni vagyok - mondta szomorkás mosollyal. - Maga olasz? - Nem. Attól persze még lehetek Giovanni. Mosolya kiszélesedett. - Maga nagyon megilletődött képet vág, s nem valószínű, hogy a nevem miatt. Úgy veszem észre, nem tudja hova került. - Fogalmam sincs róla - mondta Korondi. Az elmúlt egy-két óra eseményei olyan gyorsan zajlottak le, miközben gondolatai makacsul és állandóan visszatértek felesége eltűnésének körülményeire, hogy azon, mi 68
Glórium
történik vele, hova is hozták, egy pillanatig sem töprenegett. Nyilván valami félreéertésről van szó, ami hamarosan tisztázódik. - Egyáltalán miért hozták ide? - Mert nem volt nálam az igazolványom, s még az ujjlenyomatom alapján sem tudott az a hülye kalauz azonosítani. - Hm, hm - csóválta fejét Giovanni. Még a száját is elhúzta. - Ez bizony nem jól hangzik. Hol hagyta el a kártyáját? - A tárcámban volt, azt meg ott hagytam a feleségemnél, a vagon lehajtható kis asztalkáján, míg kimentem a peronra cigarettázni. - A vonatokon nem szabad dohányozni - vetette közbe a szoba harmadik lakója, aki még mindig az ágyán heverészett. - Ezt mondta a kalauz is. Talán, ha nem gyújtok rá, nem történik ez a félreértés. - Nem értem - mondta Giovanni. - Ha a feleségénél maradt a tárcája, miért nem igazolta magát az asszony? - Mert mire a kalauzzal visszatértem az utastérbe, a feleségem eltünt a tárcámmal együtt. - Úgy érti, míg maga bagózott, az asszony leszállt a vonatról? - Ez az, amit nem értek - mondta Korondi. Megmasszírozta homlokát, mintha így akarná serkenteni lassan működő agyát. - Amikor ez történt, a vonat kétszáz kilométeres sebességgel robogott. Tudja, ezeknek az új expresszeknek az egyike. A kalauz szerint nem ugorhatott ki a száguldó vonatból, mert az ajtók és ablakok hermetikusan zárva voltak. És még ha sikerült volna is, az expressz azonnal megáll, a külső kamerák minden rendellenességet azonnal jeleznek. Meg aztán, 69
Glórium
miért is ugrott volna ki? - Veszekedtek? Korondi elgondolkodott. Az utóbbi időben sokat. Viktória nap mint nap noszogatta, tegyen valamit a karrierje érdekében, ne legyen olyan tehetetlen, s ő hiába magyarázta, hogy szó sincs tehetetlenségről, csak nem vágyik semmi többre. Mint szabadúszó reklámszakember jól keres, örömét leli abban, amit csinál. Mit kellene még elérni? Kettejük jövedelméből különösebb erőfeszítés nélkül mindent megszereztek, ami anyagilag megszerezhető, s ami tökéletesen elegendő a gondtalan élethez. Boldog házasságban élnek. Ő, Korondi Géza legalábbis így érezte. Mi kell még? Veszekedtek? Nem. Ma még csak nem is vitatkoztak. Nagyon kellemes napjuk volt Szegeden. - Nem. Semmi okunk nem volt veszekedésre. - Hát itt valami sántít - mondta a behemót Starecz, és sajnálkozó pillantást vetett Korondira. Mint aki biztosan tudja, valami nem stimmel, és elkeseríti, hogy mások ezt nem látják. - Itt bizony sántít valami. A keszeg emberke idegesen leintette. - Az utastérben ülők nem látták, hova indult a felesége? - Rajtunk kívül csak egy férfi ült a vagon másik végében, de annak annyira lekötötte figyelmét a laptop komputere, hogy azt sem vette volna észre, ha ellopom mellőle a kézitáskáját. A kalauzzal végigjártuk a vonatot, ám az asszonyt nem találtuk sehol. Közben az expressz beérkezett Pestre. A kalauz ujjlenyomatot vett tőlem azzal a kis azonosító készülékkel, és… Nem értem… még most sem értem. A digitális kijelző nem mutatott semmit. Ez egyszerűen lehetetlen! És hiába magyarázkodtam, az a hülye rám szabadította a 70
Glórium
biztonsági embereket, akik behoztak ide. Nem értem… ez… ez… egyszerűen… Ne haragudjanak, de ideges leszek, hacsak rágondolok. Az ágyon heverésző szeplősképű férfi is megszólalt: - Itt aztán - mondta, s közben jobbkezével legyintett egyet, mint aki e mozdulattal is erősíteni akarja szavainak hatását -, lesz ideje arra, hogy megnyugodjon. Mert hosszú ideig ez lesz a szállása. - Nem hinném, hogy olyan hosszú időre lesz szükség kilétem igazolásához - felelte Korondi magabiztosan. - Lehet, hogy az adatbázisban elkallódott valahol a nevem, vagy valami kavarodás történt, de nagyon sok barátom van, akik az első kérésre kiállnak mellettem. Ha kell, eskü alatt vallják, hogy én vagyok én. - Miből gondolja uram, hogy bárkit is felkérnek majd erre a feladatra? - Valójában nem kell senkit felkérni. Igaz, nem értem és nem tudom hova lett az asszony, de elhiszem, amit a kalauz mondott, hogy a vonatról nem szállhatott le, nem ugorhatott ki. Valószínűleg elkerültük egymást, bár nem tudom, hol és hogyan. De kétlem, hogy nyomtalanul tünt volna el. Előbb utóbb előkerül, sőt nyilván ő fog keresni engem, és akkor, még ha elhagyta volna is a tárcámat, az ő igazolványában minden adatot megtalálnak. Elég áthúzni a leolvasón, és egy másodperc alatt kiderül, ki a férje, mikor volt az esküvőnk, hol lakunk, melyik bankban van számlánk, és a többi. Korondi saját maga meggyőzésére is folytatni akarta, de a szeplősképű megelőzte. - Maga nem fogja viszontlátni a feleségét. Akkor sem, ha az asszony nem tünt el. - Mire céloz? - kérdezte Korondi. Meglehetősen rossz érzései támadtak. 71
Glórium
- Sándornak igaza van - mondta Giovanni válasz helyett. Visszaballagott az asztalhoz. Leült, eltolta maga elől a kártyalapokat. Felkönyökölt az asztal lapjára, csontos állát a tenyerébe támasztotta. - Ez itt a senkik intézménye. Akit ide behoznak, az a társadalom számkivetettjének tekintheti magát, jogok nélkül, erősen korlátozott lehetőségekkel. Tény, hogy nem vagyunk rabok, a szó szoros értelmében, mint a börtönbe vetett bűnözők, hiszen, amint majd látni fogja, itt nincsenek rácsok, nincsenek lelekatolt ajtók, mindenki szabadon mehet, ahova akar… - Mindaddig, amíg a telepen belül marad - vetette közbe az ágyon heverő alak, akit Giovanni Sándornak szólított. Szeplős arcára vigyor telepedett, bal szemével még kacsintott is, mint aki e pillanatban cinkosává akarja tenni hallgatóját. - Minden, a telep elhagyására tett kísérlet hiábavaló próbálkozás. Meg aztán, nem is érdemes próbálkozni. Higgye el nekem, uram, sokkal jobb ez a senkik világa, mint odakint az úgynevezett való élet. A behemót is visszatelepedett az ágyra. Amikor leült, vállonveregette a szeplősképűt. - Tudom, te szívesen tengeted magad itt, de nem hiszem, hogy mindenki olyan nagyszerű helynek véli ezt a rohadt intézményt, mint te. A senkik intézménye! Tehát mégis létezik. Korondi hallott már ismerősöket sustorogni erről a helyről, de az volt a véleménye, légből kapott állítás, hiszen az egyszerűen lehetetlen, hogy egy emberről ne legyen valahol valamiféle adapt. Vagy, ha már az adatbankokból eltünt is minden, létezését igazoló bizonylat, valaki akkor is ismeri, igazolni tudja kilétét. Egy ember nem válhat egyik napról a másikra senkivé, csak mert neve, 72
Glórium
személyleírása, ujjlenyomata egyetlen adatbázisban sem szerepel, s ilyenformán - a hivatalok szemében legalábbis - nem létező egyén. Egy ember nem az adatainak köszönhetően lesz valóságos személy. Korondi még mindig a szoba közepén állt, szemben a lefüggönyözött ablakkal. Nem értette, mit keres itt ebben a viszonylag tágas, bár szállodai szobákra emlékeztető helységben, ahol a klímatizálás sem működik, vagy ki van kapcsolva; ahol a besűrűsödött levegőtől gyöngyözik az ember homloka, mint Stareczé; ahol a mennyezeti lámpa csak láthatóságot biztosít, de fényt nem ad, s ahol ismeretlen emberek terpeszkednek el, éppen csak a szükségletet kielégítő, jellegtelen bútorok között, és olyasvalamiről beszélgetnek, ami egyszerűen felfoghatatlan. Előbb az ablakot eltakaró vékony, sötét függönyre meredt, titkolt bizakodással várva, hogy a szél fellebbenti majd, és látható lesz az a világ, amelyikből idehozták. Csak ki kell nyúlni az ablakon, és máris tapinthatóvá, érzékelhetővé válik. Aztán hol a szoba egyik, hol a másik lakójára nézett, reménykedve abban is, hogy valamelyik majd csak elneveti magát, s kiderül, mind a hárman viccelődnek. A nevetés azonban elmaradt. Korondi egy ideges mozdulattal cigarettát húzott elő. Rágyújtott. Mélyet szívott a cigarettájából, majd letelepedett ő is az asztal mellé, szemben Giovannival. Van valahol egy hamutartó? - Nincs - hangzott egy kurta megjegyzés az asztal másik oldaláról. - Egyikőnk sem dohányzik. - Bocsánat. Meg kellett volna kérdeznem, zavarjae magukat a cigaretta füstje? - Tudja mit - szólalt meg Starecz -, adjon nekem is egy cigarettát. Nem is tudom már, hogy milyen az íze. 73
Glórium
Kihúzta az éjjeliszekrényének fiókját, s kiemelt belőle egy zöld tégelyt, amelynek alján még volt egy kevés vajszínű krém. Feltornázta magát az ágyról, a tégelyt odatette Korondi elé. - Ezt használhatjuk hamutartónak. - Szabad itt egyáltalán dohányozni? - kérdezte Korondi bizonytalanul, miközben átnyújtott egy cigarettát Starecznak. - Nem tiltja senki - mondta az ágyon heverésző Sándor. - Nem tiltanak itt jóformán semmit. Ezért is nagyszerű itt az élet. - Megtudhatnám miről beszélnek maguk? Amit eddig hallottam, az elég zavarosan hangzik Starecz válaszolni akart, de elfogta egy köhögési roham. Szavak helyett csak füstöt köpködött ki szájából. Giovanni szólalt meg helyette: - Ki itt belépsz, hagyj fel… Ismerős? Aki idekerül, szabadon mozoghat, tehet, csinálhat, amit akar - mondta. Az ablak felé bökött. - Most sötét van, nem lát semmit, de reggel majd meglátja, milyen hatalmas ez az intézmény. Rengeteg mindenre van lehetőség. Nem messze ettől az épülettől van egy kisebb ipartelep, jól felszerelt, különféle műhelyekkel, mert dolgozni azért itt is kell. Nincsenek őrök… - De van csip - jegyezte meg Starecz, legyűrve végre köhögési ingerét. - Miféle csipre céloz? A vézna emberke szólalt meg Starecz helyett. Elhúzta tenyerét az álla alól, s most két kezét karbafonva dőlt az asztalra. Úgy festett, mint egy göthös tanár, aki diákjaiba próbál értelmet verni. - Odakint, ugye, mindenkinek van egy igazolványa. Egyszerű kis plasztik lapocska, amibe minden elképzelhető adata be van táplálva, jó és rossz szokásaitól kezdve, az orvosi leletein át egészen az 74
Glórium
átlagos, vagy éppen különc ízléséig. Nyilván maga is tudja, sőt most már a saját bőrén is tapasztalhatja, nem is az ember számít, hanem a kártyája. Hiszen mit is kezdenének magával kártya nélkül? Lehet lelke, lehetnek gondolatai, érzelmei és elképzelései, ám az igazolványa hiányában mégis csak egy mozgó hústömeg és semmi más, akiről senki nem tud semmit. Márpedig a társadalom tart az olyan emberektől, akikről semmit sem tudnak. Akik éppen ezért kiszámíthatatlanok, s akiket emiatt el kell különíteni. Korondi tett egy tiltakozó mozdulatot. Ingerülten mondta: - Gyakran előfordul, hogy valaki elveszíti az igazolványát. Ettől még nem válik, ahogy maguk mondják, senkivé. - Igaz - vette át a szót Sándor. Bólogatások közepette felült az ágyon. Pattanásos állát vakargatta beszéd közben -, de maga mondta, hogy sem az ujjlenyomata, sem a neve alapján nem tudták azonosítani. Maga ki van iktatva a nyilvántartó számítógépekből. Ne higyje, hogy ez olyan rossz. Én például egy szakember barátom segítségével töröltem ki minden adatomat. És tudja miért? - Egy pillanatra elhallgatott, de kérdésére már nem várta meg a választ. Gondolja meg. Ön, uram, vesz egy autót, kenyeret a péknél, cipőt az áruházban, és természetesen a kártyájával fizet, hiszen manapság, a huszonegyedik század közepe felé, már ez a fizetőeszköz, az útlevél, az orvosi kórlap, egyszóval minden. Nagyon praktikus. Az ember nem is hinné, hogy több adat elfér ezen a kis kártyán, mint amennyit az agyában tárolni képes. Csakhogy van ennek hátulütője is. Felszáll a metróra, vagy a maga esetében a vonatra, kártyáját használja jegy helyett. Kész. Máris regisztrálva van, hol volt, honnan 75
Glórium
jön, s hova igyekszik. Akit érdekel, s higgye el nekem, sokkal több embert érdekel, mint azt ön, uram gondolná, többet tud meg magáról, mint amennyit az ön édesanyja valaha is tudott. Rövid szünetet tartott, időt hagyva Korondinak felfogni a hallottakat, s megvárva, hogy az utolsó slukk után eloltsa cigarettáját. A tégelyből kellemetlen szag áradt, mintha vajat olvasztanának egy tűzhelyen. Aztán folytatta: - Vagy más. Fizetésemelést kap, kitüntetést vagy megrovást, a főnöke ezt is továbbítja az adattárolóba. Ezeket az adatokat nyilvántartásba veszik, és azonnal felkerülnek a kártyájára is. Minden mozdulata, az önnel kapcsolatos minden intézkedés szinte azonnal fel van jegyezve valahol. Életének minden mozzanata, eseménye. Így aztán nyomon követhetik nem csupán egészségének, de hangulatának és ízlésének változását is. Hanem, tudja mi a félelmetes, uram? Az ön adatai letagadhatatlan tények. Elvégre ön sem titkolja vagy tagadja, hogy kenyeret vett, vagy felszállt a metróra. A fizetésemelésének meg egyenesen örül, tán még dicsekszik is vele. Nincs is ezzel semmi baj. Az azonban már elgondolkodtató, hogy ki és miként vélekedik önről az adatai alapján. Milyen következtetést szűr le azokból. S a következtetései nyomán milyen elhatározásra jut. Arra esetleg, hogy ön alkalmatlan a munkájára, mert túl gyakran szabadjára engedi a fantáziáját. Vagy megbizhatatlan, mert mindenféle követhető trend nélkül, szeszélyesen és összevissza vásárol. Ezek alapján akár dönthet is az ön sorsa felől. Egy vadidegen ember. Nos, ebből én nem kérek. Sándor elhallgatott. Fészkelődött kicsit az ágyán, mint aki a nyugalmához megfelelő poziciót keresi, hiszen elmondta, amit akart, véleményébe ágyazva 76
Glórium
tanácsait. Hallgatott, de már nemigen figyelt. - Ez a maga dolga - mondta Korondi. Újabb cigarettára gyújtott, s most már nem csak a hangja volt ingerült, de keze is remegett, amikor az öngyújtót a cigaretta elé tartotta. - Azt azonban nem hiszem el, hogy a huszonegyedik század közepén ne tudják valakinek az adatait előkeríteni, ha akarják, meg ha az illető maga is kéri. Starecz helyeslően bólogatott, mint akinek titkos reményeit erősítik meg a hallott szavak. A keszeg emberke felemelte kezét, figyelmeztetően ingatni kezdte mutatóujját. - Ez a lényeg, kérem - mondta, s keskeny, vértelen szájával csücsörített. - Ha akarják! Nekem azonban úgy tűnik, hogy nem akarják. Ha maga elveszíti az igazolványát, és jelenti ezt az illetékes hatóságnál, nincs semmi baj. Percek alatt kap egy másikat. Csakhogy magát rajtakapták valami turpisságon. Ráadásul sem az ujjlenyomata, sem a neve alapján nem tudták azonosítani. Mondja, egyáltalán van magának felesége? Korondi egy dühös mozdulattal elnyomta cigarettáját, felpattant a székről. Starecz is megmozdult, készen arra, hogy megakadályozzon egy készülődő tettlegességet. - Mit képzel maga? - kiáltott fel Korondi. Két kezével görcsösen megmarkolta az asztal lapját, mintha így akarná visszafogni kitörő indulatait. - Azt gondolja, hazudok? Csak azért, mert itt, legalábbis maguk szerint, mindenki azt mondhat, amit akar? A vézna Giovanni, mintegy védekezésképpen, székkel együtt hátrább tolta magát az asztaltól. - Csak lassan a testtel! - mondta csitítólag. - Én csak azt a gondolatot közvetítettem, ami az ellenőr agyában megfordulhatott. Végtére is, az ellenőrnek 77
Glórium
semmivel nem tudta bizonyítani, hogy valóban a nejével együtt szállt a vonatra. Én hiszek magának, semmi okom nincs kételkedni a szavában. Ez esetben viszont csak arra tudok gondolni, hogy ami magával történt, azt valaki tudatosan és tervszerűen megrendezte. Hogy ki, azt nem tudom, de minden valószinűség szerint az ön felesége. Esetleg összejátszott az ellenőrrel, akinek igaza volt abban, hogy a felesége nem ugorhatott ki a robogó vonatból. Ezt az észlelő kamerák azonnal jelezték volna, s a vonat pillanatokon belül megáll. Korondi lehiggadt. Visszaült a székre, s most ő is az asztalra támaszkodott, homlokát tenyerébe temetve. Törte az agyát, megpróbált visszaemlékezni mindenre, ami a vonaton történt. Giovanni rövid töprengés után folytatta. - Mondja csak, maga is benézett minden mosdóba, vagy csak az ellenör? – kérdezte lassú, tagolt beszéddel. Korondi felemelte fejét. Rémülten, mint aki egy óriási disznóságra döbben rá, nézett a szemben ülő keszeg emberre. Starecz előredőlt a székén, kíváncsian várta a választ, mintha azzal saját, régen elfeledett titkai is napvilágra kerülnének. Sándor arcán is észrevehető volt némi érdeklődés. - Egy-kettőbe én is beláttam, de mindegyikbe… Nem. - Nem lehetetlen tehát - folytatta eszmefuttatását Giovanni -, hogy a kedves felesége mégiscsak megbújt valamelyik mosdóban. - De hát miért tette volna? Giovanni széttárta sovány kezeit. - Ezt magának jobban kéne tudni. - Semmi oka nem volt arra, hogy ilyesmit tegyen! - Mégis megtette - szólalt meg Sándor az ágyról. Ha meg így van, akkor magának itt van a legjobb helye. 78
Glórium
Nekem elhiheti. Starecz egy rosszalló pillantást vetett az ágy felé, egy sajnálkozót pedig Korondira, mint aki átérzi, milyen gondolatok cikázhatnak a másik agyában. Sándor nem zavartatta magát. - És maga még mindenáron ki akar jutni innen? Vissza egy olyan asszonyhoz, aki ezt tette magával? Itt is vannak ám asszonyok! Ne higyje, hogy a senkik társasága csak férfiakból áll. Korondi az ágy felé fordult. Tiltakozólag felemelte kezét, egy kicsit előretolta a levegőben, mint aki távol akarja tartani magától az ilyen gondolatokat, sőt még azt az alakot is, aki ilyesmit kifejezésre juttat. - Ne haragudjon - mondta, s kifordított tenyerével, fejének lassú ingatásával is próbálta jelezni, hogy mondandójában nincs semmi sértő szándék -, nem akarom magukat megbántani, de nekem nem itt, hanem odakint van a helyem. Munkám van, amit el kell végezzek, és igenis, az asszony is hiányzik! Most, hogy ezt kimondta, úgy érezte összeszorul a torka. Felesége tizenöt éve mégiscsak a társa, együtt voltak jóban-rosszban. Bármilyen logikusnak hangzott amit hallott - s ezek alapján felesége megérdemelné, hogy sorsára hagyja -, mégis… Mi történt Viktóriával? Mi baja eshetett? Az nem lehet, hogy csak úgy eltünik, mint a kámfor! Nem, nem! Ő lett sorsára hagyva, s nem pedig az asszony. Torkában egyre nőtt a gombóc, mély lélegzetet vett, hogy legyűrje. Mondani akart valamit, de Giovanni megelőzte. - A tárcája… Hogy került az asztalra? Az emberek zsebükben vagy táskájukban hordják a tárcájukat. - A feleségem kérte, hogy tegyem ki, arra az 79
Glórium
esetre, ha jönne a kalauz vagy ellenőr, amíg én a peronon dohányzom. A sápadt arcú ember csak hümmögött, de nem szólt egy szót sem. - Tévedés történt, higgyék el nekem. Nem olyan nagy tévedés azonban, hogy ne lehetne helyrehozni. A másik három sokatmondóan hallgatott. Korondit megrémítette ez a hallgatás. - Vagy úgy gondolják, hogy… - Nincs sok esélye - szögezte le a Giovanni határozottan. Starecz is elhúzta a száját, rábólintott. Még mindig reménykedve nézett azonban Korondira, mintha ez az újonnan jött ember az ő sorsára is hozott volna megoldást. Sándor elvesztette érdeklődését, sőt úgy tünt, mint aki egy kicsit meg is sértődött, amiért senki sem hallgat az ő józan véleményére. Giovanni folytatta: - Egy napja van, aztán a maga fejébe is bekerül a csip. - Az isten szerelmére! - csattant fel Korondi. Árulják már el, miféle csipet emlegetnek folyton? A behemót lehorgasztotta fejét, és a vézna kis emberkének is, mintha sírósabb lett volna a hangja. - Holnap reggel, de a nap folyamán biztos, a maga fejébe is beültetik azt a csipet, amiről beszélünk. Ide hátra - mondta, s ujjaival tapogatni kezdte fejét a tarkója fölött. Korondi megrökönyödött képét látva gyorsan hozzátette: - Ettől nem kell félni. A csip mindössze gombostűfej nagyságú. A műtét szinte jelentéktelen, egy cseppet sem fájdalmas, észre sem veszi, de azután… Korondi türelmetlenül közbevágott. - Mi lesz azután? - Tulajdonképpen semmi, csak nem hagyhatja el a telepet. Akkor válik csak igazán senkivé! Ez a csip állandóan és folyamatosan, centiméterre pontosan jelzi a 80
Glórium
maga tartózkodási helyét. Ahogy maga elhagyja ezt a telepet, rögtön riasztva van az őrség. A következő sarokig sem jut el, már hozzák is vissza. - De hiszen ez képtelenség! - kiáltott fel Korondi rémülten. - Ez mégiscsak rabság! Ráadásul teljesen alaptalanul. Jogtalanul! - Ugyan már! - mondta Sándor. - Szó sincs itt rabságról. Azt csinál itt, amit akar. A telepen belül senki sem korlátozza önt a szabadságában. Helye, ideje lesz mindenhez, amihez csak a kedve tartja. Nem rabság ez. Éppen ellenkezőleg. Ameddig nem tesz kisérletet a telep elhagyására, itt szabadon, és főleg nyugodtan élhet, távol a külvilág mohó, türelmetlen és irigykedő kíváncsiságától. Mit akar még? Ennél jobb életet el sem képzelhet magának. A keszeg emberke a kártyalapokkal kezdett babrálni, mint aki így akarja a többiek tudomására hozni: ő világosan és érthetően elmondta, amit kellett, ennél többet nem tehet. Starecz mereven maga elé bámult. - Lehet ez akár a világ legjobb helye - mondta Korondi -, nekem akkor sincs itt semmi keresnivalóm. Lehunyta szemét, töprengett valamin, aztán ismét kinyitotta. Körbejáratta tekintetét a szobán, majd reménykedve megkérdezte: - De azt talán mégiscsak tudják, kihez fordulhatnék az adott helyzetben. Maguk csak jobban ismerik itt a dörgést. A választ ezúttal is a keszeg emberkétől kapta. - Reggel mehet Stipulához, ő az igazgató. Szívesen meghallgatja magát. Nagyon türelmes és udvarias ember. De azt már most megmondom, jó előre, a kisujját sem fogja mozdítani magáért. Ahogy értünk sem tett soha semmit. Korondi elgondolkozott. Végül, mint aki valamiféle megoldást vár a választól, megkérdezte: 81
Glórium
- Maguk tulajdonképpen miért kerültek ide? Starecz és Giovanni egymásra néztek. Most Starecz igyekezett a válasszal: - Hasonló okból, mint maga. Valaki meg akart szabadulni tőlem… - Na, na! - tiltakozott Korondi. - Az csak egy feltételezés, hogy tőlem is meg akar szabadulni valaki. - Mindegy - legyintett a behemót ember -, a lényeg az, hogy a saját öcsémnek voltam útjába. Szüleink örökségére egymaga akarta rátenni a kezét. Mit mondjak? Sikerült neki. - És maga nem tett ez ellen semmit? - Maga talán tett valamit? - Nekem csak az ellen kell tenni valamit, hogy idehoztak - mondta Korondi csendesen, de rögtön élesebb hangnemre váltott. - És ebbe nem is fogok csak úgy belenyugodni! A keszeg emberke letette az ujjai között morzsolt kártyalapot. Szóra nyitotta száját, de időközben meggondolta magát, mert beszéd helyett dobolni kezdett az asztalon. - Remélem - mondta Starecz, és szavai őszintén hangzottak -, maga több szerencsével fog járni. Én is megtettem, ami tőlem tellett. Csak a szerencse nem állt mellém. - A bolond! - szólalt meg Sándor az ágyról. - Még Ottót is meg akarta környékezni. - Ki az az Ottó? - Ottó egy zseni. Komputermérnök. Mint már említettem, uram, itt mindent szabadon csinálhat, egyedül komputernek nem juthat még a közelébe sem. Elvégre semmit nem tudnak magáról, így azt sem tudhatják, mit tud kihozni egy komputerből. Talán még az adatait is képes visszacsempészni az adattárolóba. 82
Glórium
Persze ehhez nem sok idő áll a rendelkezésére, mert ha egyszer beültették fejébe a csipet… - És ha kiderül, hogy mégis tévedés történt? Hogy valaki esetleg elnézett valamit? Netán zavar keletkezett a komputerekben. Sok minden lehetséges. Még az is, hogy csak holnaputánra, vagy csak egy hét múlva derül ki, hogy valami félreértés áldozata lettem. - Akkor már késő - mondta Giovanni. - Már akkor is késő volt, amikor behozták önt ide szögezte le Sándor. - Innen nincs kiút. Minek is lenne? Starecz alsó karjával letörölte homlokáról az izzadságcseppeket, lehúnyta szemét, majd a távolba révedezve mondta: - Azok meg, akik idejuttatták magát, gondoskodnak róla, nehogy maga kijusson innen. Ha már idejuttatták, akkor maradjon is itt. Nehogy már a levesükbe köpjön! - És az az Ottó? - kérdezte Korondi. - Egy szuperhacker - válaszolt Sándor. - Neki jó helye van itt, éppen ezért nem is lehet megkörnyékezni. Él-hal a komputerekért. Éjjel nappal ott ül a monitor előtt, szünet nélkül babrál a billentyűzeten. Ez az élete. Benne persze meg is bíznak. Szabad kezet kapott, sokkal többet megtehet, mint odakint bármely cégnél, vagy akár állami vállalatnál. Ennek fejében aztán eladta magát. Kétség sem férhet a lojalitásához. Tulajdonképpen boldog ember, és igaza van. Engem sem tudnának megkörnyékezni. Higyje el uram, itt van a szabadság, és nem odakint. Jó, jó, először talán szokatlan, mint mindenki számára az új környezet, de ha egyszer már megszokta, esze ágában sem lesz elkívánkozni innen. - Badar beszéd - dörmögte a behemót bosszúsan. . - És hol van ez az Ottó? - Éppenséggel pont fölöttünk lakik - vette vissza a 83
Glórium
szót a keszeg emberke -, de úgy ahogy Sándor mondja, vele semmire sem jutna. - Nem bizony - hagyta jóvá csüggedten Starecz. - Egyáltalán mire képes az az ember? - Hát… a komputeren mindenre. Fogadom, hogy néhány perc alatt visszaállítaná a maga adatait, de ne reménykedjen. Korondi eltöprengett a hallottakon. Egyszerűen hihetetlen, amit ezek az emberek mondanak. Nem vagyok bűnöző, sohasem vétettem a törvény ellen, még szabálysértést sem követtem el soha, gondolta. Nem létezik, hogy ilyesminek ne járjanak utána, vagy éppenséggel ne higgyenek a feleségének. Mert Viktória keresni fogja őt. Ma már talán nem, de holnap. Vagy legkésőbb holnapután. Akkor mit mondanak neki? Letagadják, hogy tudnak róla? Lehetetlen. És ha mégis igaz, amit ez a három ember állít? Akkor minden perc várakozással csak az idejét fecsérli. Ha most nem tesz valamit, holnap talán már tényleg késő lesz. Nincs más választása, beszélnie kell ezzel az Ottóval. Az emberek többsége könnyen ítélkezik, s Ottó talán nem is annyira megkörnyékezhetetlen, mint ahogy ezek állítják. Bármennyire él-hal is a komputerekért, attól még szorulhatott belé egy kis megértés, igazságérzet. Egy kis jóindulat. Meg kell próbálni. De hogyan? Ottó itt lakik a fejük fölött. Korondi emlékezett rá - noha nem figyelt meg mindent, amikor idehozták -, hogy a folyosó közepén egy lépcsőház mellett haladtak el. S mivel - ahogy eddig hallotta - az emberek itt, a telepen belül szabadon járnak kelnek, semmiből sem áll felsétálni az emeletre. 84
Glórium
Igen ám, de ha abban a szobában is hárman vagy négyen laknak? Honnan tudja majd, hogy melyik közülük Ottó? S vajon szóba fog-e állni vele mások jelenlétében? Legfeljebb kihívja a folyosóra, hiszen mások előtt ő sem mondhatja el, mit akar. Ha elhagyni nem lehet, mégiscsak börtön ez a telep, szándéka pedig szökési kisérletnek számít. Márpedig szökési terveiről jobb, ha nem beszél nyíltan az ember. Áruló, besúgó mindig, mindenütt akad. Tekintetét körbejáratta három szobatársán. Sándor, ahogy ő maga mondta, jól érzi magát itt, s másokat is arra bíztat, találják meg itt a helyüket. Rá nem lehet számítani. Starecz segítőkészségére valószínűleg lehet alapozni. Korondi úgy érezte, Stareczban megbízhat, ő talán még társul is szegődne a szökéshez. Csakhogy a fejébe ültetett csip rögtön elárulná. És a kis keszeg? Őt nem tudta hova tenni, de ez végülis mindegy, mert jobb, ha nem avat senkit a terveibe. Segítség nélkül, magának kell cselekednie. Éjnek idején, amikor a többiek elalszanak, felkeresi Ottót és beszél vele. Hacsak… Felesége eltünt. Azon most nem is töprengett, hova, hiszen minden bizonnyal már rég előkerült. Viktória szemében ő számít eltüntnek, ez esetben pedig ismerve őt évek óta - biztosra veheti, hogy haladéktalanul keresni fogja minden elképzelhető helyen. Sorra hívja az ismerősöket. Aztán telefonál a rendőrségre. Csakhogy a rendőrök mindig is lassan dolgoztak. Igaz, ha valaki már hozzáfog ügyének kivizsgálásához, akkor semmi az egész, minden gyorsan halad. Percekbe sem telik megtudni, mi történt vele. Ámde feltételezhető az is, hogy a rendőr arra gondol, szeretőjénél tölti az éjszakát. És esetleg merő férfiszolidarításból megnyugtatja valamivel az asszonyt, 85
Glórium
így biztosítván egy kis haladékot, holott semmi szüksége nincs az ilyen szolidarításra. Sohasem volt szeretője. A rendőr azonban honnan tudhatná ezt? Viktóriára nem várhat. Meg aztán, felesége segítsége akkor is jól jön majd, sőt akkor jön jól igazán, ha Ottóval kudarcot vallott. - Ezek szerint ennek az Ottónak külön irodája van itt a telepen - puhatolózott Korondi. - Szobája az irodája. Egyedül van a komputereivel, hozzá járnak a hivatalnokok, ha akarnak valamit - mondta Sándor, az utolsó szót egy ásításba fojtva. - Későre jár. Starecz megértette a célzást. Felállt az asztaltól. A keszeg emberke felsóhajtott, összesöpörte a kártyalapokat. - Az ott a maga ágya, ha eddig még nem jött volna rá - mondta a bejárat melletti jobb sarokba mutatva, ahol egy érintetlen, méregzöld takaróval borított ágy állt, közvetlenül Sándoré mellett. Aztán felállt ő is, lekapcsolta a mennyezeti világítást. A szobában most már csak Starecz éjjelilámpája világított, épp annyi fényt szórva szét a sötét lámpaernyő alól, hogy botorkálás nélkül mindenki megtalálja helyét. Korondi nem bajlódott a takaróval, ruhástól vetette magát az ágyra. Hamarosan Starecz lámpájából is kialudt a fény, s Korondit, amint a sötétség hirtelen körbefonta, fáradtság és álmosság kezdte kínozni. Nem szabad elaludni, gondolta. Ha elalszom, és csak reggel ébredek fel, már késő lesz. Ottót még az éjszaka folyamán kell felkeresni. Egy pillanatra megfordult az agyában, hogy hülyeség ez az egész várakozás, ha akar valamit tőle, most kell felmenni hozzá. Szobatársai nem fogják megakadályozni, miért is 86
Glórium
tennék? Akár meg is mondhatná nekik, mi a szándéka. Számukra teljesen mindegy mit csinál, semmiféle érdek nem fűzi őket sem távozásához, sem itt maradásához. Persze idegen emberekben sohasem szabad megbízni. Aztán a feleségére gondolt. Tizenöt év alatt ritkán fordult elő, hogy nem aludtak együtt, s most nagyon hiányzott neki az asszony melegsége, közelsége. Az az éjszakai asszony hiányzott, aki gyerekesen tudott csacsogni a sötétben; akinek simogatása, mint egy varázsló keze, eloszlatott gondot, kétséget; testének forrósága egyszerre volt nyugtató és vérpezsdítő, közelségéből erőt lehetett meríteni, ölelése kapu volt az álmok birodalmába. Igen, ez az asszony hiányzott, s nem az a nappali, az a kínosan rendszerető, aki mindent mindig szóvá tesz, kijavít; aki mindenkit - de mindenek felett és elsősorban őt - rendre utasít, eligazít. A szoba csendjét csak Starecz békés horkolása törte meg. Korondi az órájára nézett. A világítós számlapon mindkét mutató túlhaladt már a tizenkettesen. Várt még néhány percet, aztán egy erőteljes, tudatosan határozott mozdulattal felült az ágyon. Számított az ágy nyikorgására, még kezét is mintegy véletlenül - beleverte az éjjeliszekrény sarkába. A zajra nem változott semmi. Starecz horkolásához változatlanul a másik kettő egyenletes szuszogása szolgáltatta a kísérőzenét. Felállt, indulni készült az ajtó felé, amikor a szomszédos ágyról pisszegést hallott. Először azt hitte képzelődik, de a pisszegést suttogó hang követte. Megmerevedett, aztán riadtan megfordult. Sándor bámult rá álmos szemekkel. - Bolondságot csinál, de maga tudja - mondta a férfi fojtott hangon. S mint aki megtett minden tőle telhetőt, átfordult a másik oldalára. 87
Glórium
Korondi lábujjhegyen lopakodott ki a szobából. Gyorsan és hangtalanul húzta be maga mögött az ajtót. A folyosó sokkal sötétebb volt, mint este, amikor idehozták. A mennyezeti neoncsövek helyett mindössze három vészlámpa szolgáltatott világítást, elegendő fényt azonban ahhoz, hogy tájékozódni tudjon. A lépcsőfeljárónál megállt, hallgatózott. Az épületben uralkodó csend mégsem nyugtatta meg teljesen. Fokonként meg-megállva haladt fel a lépcsőn. A felső szint folyosója semmiben sem különbözött az alantitól. A kőpadlózat, a fehérre meszelt falak, a vészlámpák pislákolása, a szobák elhelyezése ugyanaz volt, mint az alsó szinten. Lábujjhegyen, a fal mellett settenkedve jutott el Ottó szobájáig, s csak az ajtó előtt villant át az agyán, mi történik akkor, ha az ajtó kulcsra van zárva? Nem dörömbölhet! Az éjszakai csendben felverné vele az egész épületet. De ha már idáig eljött… Lenyomta a kilincset. Szerencséje volt. Az ajtó engedett. Belépett a szobába, s becsukva maga mögött az ajtót, kitapogatta a fali kapcsolót. Várakozásával ellentétben a szoba nem borult fényárba. Itt - nem úgy, mint az alanti helységben rejtett világítás volt, a mennyezet sarkaiból áradt az alaposan megszűrt fény. Ahhoz azonban elég, hogy szemügyre vegye a helységet. A balkéz felé eső falra a szoba teljes hosszában egy méternél is szélesebb polc volt felerősítve. A polcon három számítógép, ugyanannyi monitor, egyéb komputer tartozékok, a monitorok között és mögött, mint egymásba ölelkező kígyók, összekötő zsinórok kusza összevisszasága. A polc előtt egy kerekekre szerelt öblös szék, amellyel a szőnyeget védő műanyaglapon 88
Glórium
könnyedén lehetett a polc egyik végétől a másikig gurulni. A szoba másik oldalán egy széles ágy, amelyen egy elhízott férfi aludt mélyen. A megszűrt világítás, de még az éjszakai látogató sem zavarta álmát. Korondi odament az ágyhoz, megállt az alvó ember előtt. Néhány másodpercet várakozott, aztán megrázta a férfit. A kövér ember felnyitotta szemét. Pislogott, morgott valamit érthetetlenül. Lassan ébredt tudatára annak, hogy áll valaki fölötte, s hogy valóban ébresztgetik. Aztán a súlyos test megrándult. A férfi malacszemei értetlenül bámultak a látogatóra. - Ki maga? - kérdezte, vagy inkább csak morogta Ottó. - Beszélni akarok magával! - Éjnek idején? - Nekem sürgős. És fontos is. Életbevágóan fontos! Ottó hájas tokája remegett, ahogy szaporán szedte a levegőt. A jövevény - látszatra - semmilyen reakciót nem váltott ki belőle. Félelem, de még csak igazi meglepetés sem tükröződött az arcán, mintha megszokta volna a váratlan éjjeli látogatókat. - Mit akar? - kérdezte minden érzelmi hangsúly nélkül. Korondi néhány szóval elmesélte, mi történt vele. - Azt akarom - fejezte be mondókáját -, hogy kászálódjon ki az ágyából, üljön a komputer elé, és nézzen utána az adataimnak. Úgy hallottam, maga egy született komputerzseni, aki csodákra képes a számítógéppel. Ottó közömbös arcán most megjelent valami elégedett mosolyféle. - És miből gondolja, hogy meg is teszem azt, 89
Glórium
amire kér? - Emberségből. - Emberbaráti szeretetből. Az éjszaka kellős közepén. - Vagy pénzért, ha ez jobban cseng a fülének. Vagy mit bánom én, miért. Csak tegye meg. Ottó nem mozdult, csak apró disznószemeit húzta összébb, mintha mérlegelné a kérést. - Tisztában van azzal, hogy illegális, amit kér tőlem? - Lehetséges. Csakhogy én tévedésből, kétségtelen félreértés folytán kerültem ide, nem hiszem, hogy e furcsa telep szabályai vagy törvényei rám is vonatkoznának. - A törvények mindenkire vonatkoznak. Teljesen mindegy, hogy az illető miként került ide. A falakon belül az itteni szabályok érvényesek. Maga pedig a falakon belül van. Ha ki akar kerülni innen, annak is megvan a járható útja. Holnap szépen felkeresi Stipula urat, gondolom már tudja, hogy ő az igazgató. Stipula úr majd szépen elrendezi a maga dolgát. - Nem! - tiltakozott Korondi. - Arról szó sem lehet! Nem várhatok holnapig, hogy aztán ki tudja meddig senyvedjek majd itt egy bürokratikus huzavona miatt. Ottó megmozdult az ágyon. Szuszogva, nehézkesen féloldalt fordulva feltámaszkodott. Húsos szája legörbült, kaján vigyorral élvezte az előtte álló ember kétségbeesett igyekezetét. Korondi orrát savanykás izzadságszag csavarta. - És, ha azt mondom, hogy nem? Hogy nem tudok vagy nem akarok segíteni magán, akkor mit tesz? Kényszerít? Korondi meghökkent. A kérdés elevenébe be vágott. Kényszeríteni? Erre valóban nem gondolt. 90
Glórium
Végignézett az ágyon heverő hájas emberen. Puszta kézzel nem sokra menne. Ottónak vastag karjai voltak, s bár ezt a vastagságot nem izomzat, hanem háj alkotta, mégsem mutatkozott könnyű ellenfélnek. Mozgása láthatóan lassú, nehézkes; termetével, súlyával volt a baj. Hiába vetné magát erre az emberre, megmozdítani sem igen tudná ezt a nehéz, kövér testet. - Nincs mivel, de nem is áll szándékomban. Kérni szeretném, hogy segítsen. Ottónak, ha lehet, még jobban elhúzódott a szája. Szótlanul nézett, és gúnyos grimaszából Korondi csak lassan értette meg, jóindulatra nem számíthat. S mintha csak ezt a megérzést akarná megerősíteni, Ottó szájából végre kibuggyant a válasz: - Rossz helyen kopogtatott. Nem tudok segíteni magán. Korondi az ajkába harapott, keze ökölbe szorult. Muszáj! Legszívesebben leült volna valamelyik számítógép elé, rendezte volna sajátmaga, amit kell, de halvány fogalma sem volt arról, mit és hogyan csináljon. Minden nap dolgozott számítógépen, grafikákat tervezett, hirdetési oldalakat szerkesztett, számlákat írt és fizetett ki; volt már annyi gyakorlata, hogy egy-egy kisebb hibát is korrigálni tudjon - számítógép eleddig még nem fogott rajta ki -, de belépni a központi adatbázisba, s azon belül még korrekciókat is végrehajtani, az már túlontúl meghaladta képességeit. Ahhoz kódszámokat, rejtjeleket kellene tudni. Fájlokba behatolni, kódokat feltörni az átlagosnál jóval nagyobb szaktudást igényel. Elkeseredetten lehajtotta fejét, s miközben egész bensejét majd szétfeszítette a tehetetlen düh és kétségbeesés, lassan megfordult, hogy dolgavégezetlenül 91
Glórium
elhagyja a szobát. Hallotta, hogy háta mögött megreccsen az ágy, amint az eddig feltámasztott súlyos test visszahanyatlik a párnára, fordul egyet az ágyon. Előre lépett, s ekkor vette észre a falra erősített polcon heverő drótot, amelyik nem volt csatlakoztatva semmihez. A szürke műanyaggal bevont drót az egyik monitor előtt tekeredett, vége lelógott a polcról. Szkennernek, nyomtatónak, vagy valami hasonló szerkezetnek a csatlakozó zsinórja. Válla felett visszafordította fejét. Látta, hogy Ottó háttal neki, a fal felé fordul, mint aki jól végezte dolgát. Egy gyors mozdulattal felkapta a zsinórt, megfordult, s egy szemvillanás alatt ott termett ismét az ágy mellett. Nem gondolkodott, valójában nem is tudta mit cselekszik. Nem az agya, felgyülemlett indulata vezérelte, s mire észbekapott, mire cselekedetének tudatára ébredt, a szürke zsinór már Ottó nyaka köré tekeredett. Korondi teljes erejével szorította. - Ha akarja - sziszegte a fogai között -, kényszeríteni is tudom. Ottó két püffedt karja a levegőbe emelkedett, kezével tett egy kétségbeesett kísérletet, lefejteni nyakáról a hurkot. Mondani is akart valamit, de csak elnyúló hörgés fért ki tátogó száján. Korondi lazított a szorításon, éppen csak annyira, hogy a vergődő test levegőhöz jusson, ám készen arra, hogy erőteljesebb szabadulni próbálkozás esetén újra, és még erősebben szorítson. - Most kikászálódik az ágyából, odaül a számítógép elé és elvégzi, amire megkértem. Ellenkező esetben pillanatokon belül megfojtom. Akkor is, ha ellenkezik, és akkor is, ha kiáltani akar. Cselekedjék egyetlen hang nélkül. Ottó nagyon igyekezett, de még így is hosszú 92
Glórium
időnek tünt, mire nehéz testét ülőhelyzetbe tornázta. Dolgát nehezítette Korondi is, aki többé-kevésbé ügyetlenül, de határozottan azon volt, hogy mozgást biztosítson a szorítás enyhítése nélkül. Tudta, csak addig van nyeregben, amíg a zsinórt magabiztosan fogja. Ottó, a hátára szinte rátapadó Korondival a nyomában odavánszorgott a polchoz, és lezökkent a székre. A kerekeken guruló székkel kis híján fellökte Korondit, aki csak kínkeservesen, a másik torkára tekert zsinórba kapaszkodva tudta egyensúlyát megtartani. E véletlen azonban csak megerősítette a fuldokló Ottót abban, hogy ellenfele nem tréfál. Amint a szorítás engedett valamelyest a nyakán, bekapcsolta az egyik számítógépet. Amilyen lassú volt terebélyes testének mozgása, olyan fürgén dolgoztak húsos ujjai a billentyűzeten. Korondi lélegzetét visszafojtva, véka alá nem rejtett türelmetlenséggel figyelte a monitort, de csak felvillanó számsorokat, a képernyő szemmel alig követhető színváltozásait látta. A nagy kapacitású számítógép azonnal reagált a billentyűk minden mozzanatára. Alig telt el néhány perc, a kifényesedő monitorról saját, kicsinyített ábrázata tekintett vissza Korondira. A kép mellett a monitort teljes egészében betöltő szöveg: Korondi Géza, született Dunaharkányban, 1990-ben. 2011-ben nősült, gyermektelen; felesége Sásdi Viktória (szül.: Budapest, 1991) Házasságkötésük időpontja 2011. április 16. És a többi, egyetlen kattintással előhozható fájl: alkata, alakja, ízlése, bankja, orvosi vizsgálatainak időpontja, eredménye; rokonai, barátai, iskolái, iskolai végzettsége, hobbija, elérhetősége, szokásai, rendellenességei, lakhelyei, és a többi, végtelen 93
Glórium
hosszúságban. Korondi megrökönyödött az adatok halmaza láttán. Sohasem hitte volna, hogy az, aki végigolvassa az összes fájlt, talán még többet tud róla meg, mint amennyit ő tudott sajátmagáról. Kísértést érzett rászólni Ottóra, nyissa meg valamelyik fájlt, látni, tudni akarta mit tartalmaznak részleteiben, de józan eszére hallgatott, tudta, az idő sürgeti. - Visszaállított mindent az eredeti állapotába? Hörgő, krákogó igen volt a válasz. Korondi gondolkodott. Ha legalább egy kés lenne a keze ügyében, sokkal könnyebb lenne a dolga. Így azonban képtelen lekötözni, ártalmatlanná tenni ezt a pojácát. Ahhoz el kellene engedni a zsinórt. Mindenféleképpen kockáztatnia kell. Egyszerűen nincs más választása. Néhány másodpercig még töprengett azon, mitévő legyen, végül megszólalt. Suttogott, de minden igyekezetével azon volt, hogy amit mond, a lehető legfenyegetőbben hangozzék. - Rendben van. Akkor most figyeljen rám, de jól! Elengedem, és abban a pillanatban azt teheti, amit jónak lát. Segítségért kiabálhat, hívhatja az őrséget, bármit tesz, már nem tudom megakadályozni. De egy dolgot nagyon alaposan véssen az agyába! Látja, hogy nem tréfálok, és a jövőben sem fogok. Maradjon nyugton legalább egy óra hosszat, amíg kijutok erről az istenverte telepről. Utána, felőlem azt csinál, amit akar. De addig hallgat, és ki nem teszi a lábát ebből a szobából. Ellenkező esetben, ha itt ragadok, meg fogom találni, higgye el, meg fogom találni, és akkor lőttek az életének. Kikészítem magát, ha addig élek is. Megértette? Ottó egy fejbólintással és újabb hörgéssel jelezte, hogy igen. Korondi még mindig szorosan fogta a zsinórt. 94
Glórium
Tétovázott. Egy cseppet sem bízott szavainak hatásában, de nem tehetett mást. Elengedte a zsinórt. Ottó a nyakához kapott, eltorzult ábrázattal tapogatta. Korondi két öles lépéssel az ajtónál termett és kilépett a folyosóra. Arra még volt gondja, hogy behúzza maga mögött az ajtót. Nesztelenül, sietős léptekkel igyekezett a lépcsőfeljáróhoz, közben fülelt, figyelt minden idegszálával, hall-e kiáltást Ottó szobájából, vagy meghallja-e netán a riasztott őrség lépteit. Mert akármit mondott is Sándor, hogy szabadon élnek itt az emberek, azért mégis kell legyen valamiféle őrség, nemcsak az az unatkozó fiatalember, akit a bejáratnál látott, mikor ide behozták. Némi megnyugvására azonban, csak saját lépteinek surranó hangját hallotta. A lépcsőnél megkapaszkodott a korlátban, nehogy sietségében rosszul lépjen és éktelen zajt csapva leguruljon a lépcsőn. A földszintre érve megtorpant. Most merre? Emlékezett a folyosó jobboldali végénél levő bejáratra, ösztönösen arra nézett. A folyosó egy szélesebb előtérbe torkollott. A portás fülkéje felett kékes színű neonlámpa sejtelmesen szórta fényét a tágas előtérre. A sötétből nézve olyan volt, mint egy kivilágított színpad, amelyről épp csak a színészek hiányoztak. Megkockáztathatná, hogy hétrét görnyedve elosonjon a portásfülke ablaka alatt, ám ha sikerrel járna is, a kaput nyilván zárva tartják. Dühös volt magára, amiért az istennek sem volt képes visszaemlékezni, nyitva volt-e a kapu, amikor idehozták, vagy kísérői adtak jelt a kapunyitásra? Persze akkor még nem is gondolt arra, hogy szöknie kell majd innen. Akár így, akár úgy, a kapu számításba sem jöhet. Az épületet változatlanul uralta az éjszaka 95
Glórium
csendje, Ottó tehát hallgatott a fenyegető szép szóra. Vagy mégsem? Háta mögül, az alagsorba vezető lépcsőről valaki rászólt. Korondi megrémült, megállt, mintha hirtelen fagy kényszerítené minden izmát a bénaságra. A pillanat egy törtrésze alatt átcikázott az agyán: hiábavaló volt minden erőfeszítése, kisérlete kudarcba fulladt. Most már mindegy, gondolta elkeseredetten, így is eljutottam már a tettlegességig, ezután sem hagyom, hogy csak úgy, minden ellenkezés nélkül visszatartsanak. Ismét hallotta a hangot a lépcső aljáról. Most már sokkal tisztábban. - Erre jöjjön! Az ijedtség görcse engedett, s most izmait megfeszítve, felkészülve a lehetséges ellenállásra, megfordult. A korlát árnyékában a keszeg Giovanni gubbasztott. Jobbkezével türelmetlenül integetett, jelezve, merre menjen. Csapdát sejtett. Bizonytalanul körbenézett, tétovázott. Végül mégis Giovanni javára döntött. Eddig is a szerencséjére bízta magát, a hely ismerete nélkül ezután sem tehet mást. Elindult lefelé a lépcsőn. - Hát maga? - kérdezte csodálkozva, amint a lépcső aljára ért. A keszeg emberke szája elé emelte mutatóujját, másik kezével intett, hogy kövesse. Az alagsorban még vészlámpa sem világított. Koromsötétben, a falon tapogatózva követte a kis embert, aki ismerhette a járást, mert magabiztosan és gyorsan haladt előre. Aztán teljesen váratlanul megállt. 96
Glórium
Korondi kis híján felöklelte, ahogy beleütközött. - Itt kell lennie valahol - pusmogta Giovanni, s Korondi nem látta, csak hallotta kezének neszezését a falon, meg azt, hogy lábait csúsztatva araszol előre. - Végre! - sóhajtott fel kis idő múltán, néhány lépéssel arrébb. Korondi először csak egy ritkán használt és lassan tárulódó vasajtó halk nyikorgását hallotta. Aztán friss hársfaillat váltotta fel az alagsor dohos, áporodott levegőjét. Feltekintve meglátott egy magasban fénylő csillagot. Kint voltak a szabadban. A hold elé egy felhő feszített narancsszínű fátylat, így csak a felhők között szétszórt csillagok adtak némi fényt a tájékozódáshoz. Egy kertben voltak. Az ajtótól nem messze terebélyes, öreg hársfák sorakoztak az épület teljes hosszában, mögöttük zúzott kővel beszórt sétány, azon túl egy széles fűtábla, néhány csenevész bokorral tarkítva. - Jöjjön - mondta Giovanni, s előregörnyedve elindult a hársfák felé, majd a hársfák mentén, de még a sétány innenső oldalán haladt tovább, párhuzamosan az épülettel. Amikor az épület végéhez értek, a keszeg emberke megállt. Lassan körbeforgatta fejét, mint aki bizonyos akar lenni helyzete felől. Aztán nekiiramodott a pázsiton. Futás közben billegett, mintha egyik lába rövidebb lenne a másiknál. De gyors volt. Korondi lihegve igyekezett utána. Egy vadsóskával befuttatott kőkerítés mellett találták magukat. A kerítés még két méter magas sem lehetett, s Korondi egy szemvillanás alatt a tetejére segítette társát, majd feltornázta önmagát is. Egy betonjárdára huppantak a másik oldalon. 97
Glórium
Korondi ismét megrettent. Ismét az a jeges, bénító érzés kerítette hatalmába. - A csip! - kiáltott fel ijedten. - Ne féljen - mondta Giovanni, s fejét előre hajtva a tarkója fölé mutatott. Korondi csak egy sötét foltot látott, és nedvesen csillogó, összeragadt hajszálakat. - Ott maradt az ágyban. - Maga szedte ki? - kérdezte Korondi hitetlenkedve. Giovanni köhécselő nevetést hallatott. - Ha akartam, se tudtam volna. Sándor volt a műtőorvos. - Sándor? - Na persze! Maga azt hiszi, hogy Sándor ellene van a szökésnek, csak mert amilyen tökkelütött, jól érzi magát ezen az átkozott helyen. De higgye el, hogy tisztességes ember. Ha valaki menni akar, segít is, ha tud. - Stareczról… Giovanni közbevágott. - Hagyja már! Starecz egy álmodozó nagy mafla, még most is alszik, mint a bunda. Álmában ő is szabadon járja a nagyvilágot, ám ébren visszariad a legkisebb kockázattól is. Csak a szája jár. - És hogy hogy eddig…? A keszeg emberke egy kamasz szégyenkezésével lehorgasztotta fejét, szinte sajátmagának suttogta: - Mindenkinek kell egy kis biztatás. Amikor észrevettem, hogy maga kilopózik a szobából, már tudtam mit kell tegyek. Szerencsére Sándornak arany keze van. - És most? - Elválnak útjaink. - Az én utamat egyenesbe hozta az az Ottó, de 98
Glórium
maga… Kártya nélkül? - Hogy Ottó mit csinált, azt nem tudom, de egyelőre még magának sincs igazolványa. Ha az adatai igazolják magát, no meg a feleségét is előkeríti, akkor már nincs baj. Addig azonban jobb, ha maga is vigyáz. Giovanni elhúzta száját, kesernyés mosollyal tekintett fel Korondira. - Ami engem illet… Nos, talán majd nekem is tesz valaki egy szívességet. - Egyáltalán, hogy került ide? - Hosszú történet, arra most nincs időnk, de hogy mégis kielégítsem kiváncsiságát, hát annyit elmondok, belekotnyeleskedtem abba, amihez nem igazán értek. Előnyösebb helyzetbe akartam kerülni és megpróbáltam korrigálni az adataimat. Egyszer csak eltűnt minden rám vonatkozó fájl. Legközelebb, amikor használni kellett az igazolványomat, ugyanúgy mint magánál, a képernyőn nem mutatkozott semmi. Persze, hogy rögtön idehoztak. De ne szaporítsuk a szót, a végén még itt fog ránk virradni. Korondi tanácstalanul nézett körül. - Nem tudom, hova akar menni, de arra van a Belváros, arra van a Duna - mondta a keszeg emberke, amikor észrevette Korondi bizonytalanságát. Kezével jobbra mutatott, nyugat felé, arra, amerre sötét esőfelhők takarták el a csillagokat. - Fogadja meg a tanácsomat, és menjen gyalog. Ne próbálkozzon tömegközlekedéssel. Lehetőleg kerülje a nyilvánosságot. Legalábbis addig, amíg a kártyáját vissza nem szerzi. - Sok szerencsét - mondta Korondi. Kezet fogtak. És köszönöm. Hanem várjon csak - tette még hozzá visszafordulva, miután már elindultak ellenkező irányba. Ingének felső zsebéből, a cigarettás doboz mögül egy névjegyet halászott elő. Visszalépett, és 99
Glórium
átnyújtotta a Giovanninak. - Ha segítségére lehetek, egy percig se gondolkodjon. Hívjon vagy keressen fel. A keszeg emberke, bánatos mosollyal az arcán, zsebre vágta a névjegy kártyát. Aztán elindult, vissza sem tekintve Korondira, aki még pár pillanatig nézett utána, majd ő is nekivágott a hazafelé vezető útnak. Indokolatlan igazoltatások nem voltak az utcán, még éjszaka sem, és Korondi tisztában volt azzal, hogy öltözete, kinézete sem ébreszt gyanút senkiben. Mégis, úgy lopakodott kerítések, házak mentén, mint az üldözött, akit egy fél ország fogdmegjei keresnek lázasan. Minden sarkon megállt, óvatosan körülnézett, mielőtt folytatta volna útját. Egy posztoló rendőr láttán visszafordult, megkerült jónéhány háztömböt, és több utcányira ment el a strázsáló rendőr mellett; egy cirkáló rendőrőrjárat elől kapualjba húzódott és sokáig várt, mire újra előmerészkedett. Semmit nem akart kockáztatni. Szerencsésnek tudta magát, amiért Ottó - hála a kimondásakor kétesnek érzett fenyegetésnek - legalább az első órában nyugton maradt. Mert afelől kétsége sem volt, hogy a kövér férfi, félelme múltával, ismét kitörölte adatait a komputerből, sőt az őröket is riasztotta. S bár az a sokat emlegetett csip nem árulkodik tartózkodási helyéről, egyáltalán nem lehetetlen egy esetleges, ellene kiadott körözési parancs. Jobb tehát elkerülni mindenkit. Így, óvakodva, kerülőkkel megtoldva, hosszú volt a hazáig vezető út. Az éjszakai esőfelhők eltűntek az égről, mire a belvárosba ért. A kánikula már a reggeli órákban beköszöntött. Hétágra sütött a nap, még a delet sem várva meg, ontotta forró sugarait. A járókelők igyekeztek 100
Glórium
árnyékba húzódni. Akinek dolga volt, és gyalogosan ment dolga után, az utcák árnyékos oldalán haladt, aki meg ráért, az akác és platánfák lombjai alatt megbúvó, apró teraszokon szürcsölte reggeli kávéját. Tizenegy óra elmúlt már, amikor Korondi, hosszas bolyongás után, fáradtan és megizzadva odaért a dunaparti lakóházhoz. Belépett a hatalmas üvegajtón, s jóleső borzongás futott végig rajta, amint az átriumszerű előtérben megcsapta a klímaberendezés által cirkulált hűvös levegő. A portás régi ismerősként üdvözölte; a fiatal, libériás egyenruhát viselő férfi barátságos integetése azt éreztette vele, hogy végre megérkezett, helyben van, a lift felrepíti saját otthonába, élete hamarosan visszazökken a megszokott kerékvágásba. Kedve lett volna odalépni a libériás portáshoz, megszorítani a kezét, de a felismerés jutalmául csak a mosolyát viszonozta egy fáradt arcvonással. A lakásajtó kódja kifogástalanul működött. Amikor belül volt, végigjárta az összes helységet, megtapogatta a bútorokat, könyvespolca előtt hosszan elidőzött, mint aki nem akar hinni a szemének, s mindenféle tárgyi bizonyítékokra van szüksége elhinni, hogy létezik, s ami az elmúlt néhány órában történt, nem volt más, csak rossz és hihetetlen álom. A konyhában benézett a hűtőszekrénybe. A megbontott meggylés flakon, a szalámi hiánya, valamint a hűtőszekrény melleti mosogatóban árválkodó kistányér és kávéspohár arról árulkodott, felesége járt már itthon, mióta előző nap reggel elutaztak Szegedre az asszony rokonaihoz. A tudat, hogy felesége mégsem tünt el, végleg megnyugtatta. Mohón, nagy kortyokban ivott a meggyléből, teljesen kiürítve a flakont. A nappaliban megállt az egész falat betöltő panoráma ablak előtt. Mint egy évek óta nem látott, de 101
Glórium
szívéhez nőtt tájra tekintett ki és gyönyörködött a kilátásban. Balra az Árpád-híd, mintha a Margit-sziget két kitárt karja lenne, jobbra a nemrég épült, s napról napra forgalmasabb Megyeri-híd. A két híd között lassú áradással hömpölygött a Duna, a túlsó parton pedig a budai hegyek egymásra vetettek árnyékot a tűző napsütésban. Behúzta a függönyt. A hirtelen ráboruló félhomályban kiütközött rajta a fáradtság. Leheveredett a diványra, s perceken belül elnyomta az álom. Ajtónyílásra riadt fel. Megdörzsölte szemét, felült a díványon. Ösztönös mozdulattal megigazította a díszpárnát, nehogy az asszony rögtön veszekedéssel kezdje, amint belép. Első gondolata az volt, ő támad majd az asszonyra, keresetlen szavakkal felelősségre vonja, amiért eltünt, amiért egy kellemetlen éjszakában részesítette. Aztán letett erről a gondolatról, úgy vélte, jobb, ha hallgat, az asszony úgyis elmeséli majd, mi történt. Így még jobb is lesz, a felelősségrevonás csak védekezést, ellenkezést váltana ki belőle, és ha magyarázkodni kényszeríti, a végén még őt fogja hibáztatni, hiszen ő ment ki a peronra a rohadt cigarettája miatt. Ezt úgysem fogja elkerülni, de legalább a viszontlátás kezdeti örömétől nem fosztja meg az asszonyt - természetesen magát sem -, s így talán részese lehet azoknak a ritka nappali pillanatoknak, amikor harmónia és egyetértés uralkodik közöttük, nem pedig az állandó, szavakban kifejtett vagy csak némán jelzett ellenségeskedés, vádaskodás: a te hibád, a te bűnöd, hányszor mondtam neked, miért nem tudsz rám hallgatni, és a többi. Ez, sajnos, úgyis előjön, de néhány perc, ami felidézi a régi felhőtlen szerelmet, egy világgal felér. A nappaliba egy férfi lépett be. Korondi mukkanni sem tudott a meglepetéstől. 102
Glórium
Egy idegen férfi az ő lakásában! Hogy jutott be? Hogy engedhette fel a portás? És mit keres itt? A meglepetés bénító rémületbe csapott át. A telepről jött! Vissza akarják vinni a senkik közé! Csakhogy itt már ő van nyeregben. A portás, a ház lakóinak javarésze, mind igazolni tudják a kilétét; itt vannak - a fali széfben elhelyezve - a lakás tulajdonjogi papírjai, még eggyel több ékes bizonyítéka személyazonosságának. És Ottó a szeme láttára hozta helyre a központi adatbázisban keletkezett hibát, bárki, bármikor utánanézhet. A senkik telepén még nyilvántartásba sem vették, és talán ez volt az oka, nem pedig a fenyegetés, hogy Ottó nem riasztott senkit. Ám akkor kicsoda, és mit keres itt ez az ember? Idegen? A férfi, aki szintén megrökönyödve állt az ajtóban, valahonnan ismerős volt. Valahol már látta. Aztán beugrott! Hiszen a vonaton egy pillanatra feltekintett, amikor ő az ellenőrrel visszatért az utastérbe. Igen, a férfi a vonatról! Nem nézte meg magának, abban a helyzetben miért is kötötte volna le figyelmét egy közömbös utas, de fekete, az átlagosnál dúsabb szemöldökének látványa rögződött a memóriájában. Korondi egymás után hadarta kérdéseit. - Ki maga? Mit keres itt? Hogy jutott be ide? Az ajtóban álló férfi arcáról eltüntek a megrökönyödés szőtte barázdák, sötét szemöldöke alól eleddig nyugtalanul vibráló szemei most megállapodtak Korondin. Nyugodtan, a rajtakapott betörőkre cseppet sem jellemző kimért szavakkal válaszolt. - Mondhatnám, hogy hazajöttem, persze ez ellen ön rögtön tiltakozni fog. S valóban, Korondi szóra nyitotta száját, hogy 103
Glórium
vehemensen elutasítsa ezt az abszurdítást, de a férfi egy kézmozdulattal leintette. - Ön az, akinek itt semmi keresnivalója nincs. Tudtommal a társadalomból kirekesztett senkik között volna a helye. Csodálkozom, hogy sikerült onnan kiszöknie. - De… - Semmi de - mondta a férfi határozottan. - Máris intézkedem, hogy visszakerüljön oda, ahova való. Még ki sem ejtette száján az utolsó szót, már nyomkodta is mobiltelefonja gombjait. Korondit elvakította a méreg. Hirtelen, mindent elsöprő hullámban, elemi erővel tört rá a felháborodás, most nem gondolt személyazonosságát igazoló papírokra, nem gondolt Ottóra, meg arra, hogy az adatbázisban bárki leellenőrizheti kilétét vagy jogát arra, hogy a társadalom tisztességes és hasznos tagjaként zavartalanul élhesse életét. Nem gondolt semmire, indulataitól vezérelve cselekedett. Villámgyorsan. Egy jókora ugrással ott termett a férfi mellett, s még mielőtt annak ideje lett volna felocsúdni, kitépte kezéből a mobiltelefont. Ledobta a márványpadlóra, rátaposott és tiporta, tiporta, mint egy engedetlen játékára feldühödött eszelős gyerek. A férfi ösztönösen, de jócskán megkésve kapott a telefonja után. Korondi megragadta a kezét, egy gyors és erőteljes mozdulattal hátracsavarta, lábával gáncsot vetett ellenfelének, majd lökött egyet rajta. Együtt zuhantak a földre. A férfi kezét még estében is csavarta, hátrafeszítette. Hátára térdelt, bal alsó karját a tarkójára szorította, s nyomta fejét a márványpadlóhoz. A hívatlan vendég tett egy kísérletet, hogy kiszabadítsa magát, de Korondi feszített egyet hátracsavart karján. A férfi felnyögött kínjában. 104
Glórium
Lám, lám, mire kényszerül az ember! Pályát tévesztettem, gondolta Korondi cinikusan. Rövid idő leforgása alatt ez már a második ember, akit magam alá gyűrök, holott sohasem voltam verekedős típus. Sőt! Világéletében írtózott mindenféle erőszaktól. - Hajlandó végre normális választ adni a kérdéseimre? - Igen - nyögte a férfi a hideg kőpadlóról. - Hogy került ide? - Itt lakom. - Na! Nem mondja! És mióta? - Most költözöm ide. - Nagyszerű! Örülök, hogy velem is tudatja. Mégis, kinek az engedélyével? - Viktória… Felesége nevének hallatán Korondi úgy érezte elhagyja minden ereje. - Folytassa! - mondta halkabban. Sokkal inkább bizonytalan kérés volt ez, mintsem felszólítás, olyan kérés, aminek teljesítését akarjuk is, meg nem is. - Mi van Vikivel? - Viktória és én… - Gyerünk! Mondja csak! - biztatta Korondi a férfit a mazochisták önkínzó vágyakozásával. - Már régóta… Én mondtam neki, hogy van ennek más eljárási módja is. Válás, törvényes úton, de ő… Megállt a szívverése. Úgy érezte, mintha ő lenne alul, s valami nagyon súlyos tárgy nehezedne mellkasára. Tudta, érezte, hogy a férfi, már csak kényszerhelyzeténél fogva sem hazudik, hacsak a válást illetően nem. Abban holtbiztos hazudik, menteni akarja a bőrét. Az nem lehetett Viki ötlete. Ez a gazember rábeszélte. Erre a gondolatra teljes súlyát balkezére helyezte, 105
Glórium
úgy préselte a férfi fejét a márványlaphoz. De miért? És miért így? Az elképzelhető legaljasabb módon! Hiszen, ha Viki csak egyetlen szóval is mondja, mi a szándéka, akkor ő… Lebeszéli róla. Kényszeríti, szóval és tettel, minden kézzelfogható eszközzel, hogy változtasson elhatározásán. Talán ezért? Viki tudja, vagy legalábbis sejti, soha nem adná hozzájárulását a váláshoz. Hogy hárpia természete ellenére is ragaszkodik hozzá, nem tudja elképzelni az életét nélküle. Hirtelen átérezte, mi foroghat annak az embernek a fejében, aki inkább megöli élettársát, mintsem átengedje másnak. Még ezek után is ragaszkodik hozzá? Hogy senkivé akarta tenni, hogy a társadalom, az élet számkivetettjét akart csinálni belőle? Még ezek után is? Most - életében először - érezte úgy, hogy a világban elfoglalt helyéhez jobban ragaszkodik, mint a feleségéhez. Az asszonyhoz talán csak azért, mert együtt építették fel az életüket, és ennek az életnek ők ketten a tartóoszlopai. Vajon e támaszték nélkül az ő élete nem ér egy fabatkát sem? Honnan tudja, ha ki sem próbálta, hogy milyen az élet egyedül? Már éppen enyhíteni akart a szorításon, amikor teljesen váratlanul - Viktória lépett be a nappaliba. Egy szemvillanás alatt felmérte a helyzetet, s helyes vagy helytelen, azonnal tudta, mit kell tennie. Még mielőtt akár a földre szorított férfi, akár Korondi észbekaphattak volna, már le is adta vészjelzését a mobiltelefonján. Korondi elengedte a férfit, aki nehézkesen tápászkodott fel a földről. Balkezével hol jobbkarját, hol pedig a nyakát tapogatta. Egyelőre túlságosan is magával volt elfoglalva ahhoz, hogy bármi érdemlegeset tudjon cselekedni. Korondi jóval előbb reagált az 106
Glórium
újonnan kialakult helyzetre, és korábbi kétkedő gondolatait feledve szólt az asszonyhoz. - Arra ébredtem, hogy behatolt ide ez a jóember. Nem tudom, hogy került ide, vagy hogy mi volt a szándéka, de sikerült ártalmatlanná tennem. A betolakodóra ügyet sem vetve nézett az asszonyra, mint egy csínytevésen rajtakapott gyerek, aki hevesen magyarázza bizonyítványát, s közben nem is titkon reménykedik meséje elfogadhatóságában, sőt, cselekedetének helyeslését is elvárja. Számít rá. Az idegen férfi valamelyest immár rendbeszedve magát - szintén az asszonyra tekintett várakozóan, mintha Viktóriának legalábbis azt kellene eldönteni, ki került ki győztesen a birkózásból. Csakhogy Viktória nem mutatott vállalkozó kedvet a döntőbíró szerepére, nem úgy állt az ajtóban, mint aki azt mérlegeli, kinek a pártjára álljon, önzetlenül vagy igazságosan. Galambszürke kiskosztümjében úgy hatott, mint egy sikeres díva, aki e pillanatban lépett a színpadra, s most, még mielőtt bármit tenne, a közönségtől várja a megjelenésével kiváltott reakciót. Maga előtt tartott mobiltelefonjára meredt, mintha az adna majd jelzést, mikor és mit tegyen. Percekig csend ülte meg a szobát. Úgy álltak ott hárman, akár egy szoborcsoport a felavatás után, mintha csak arra várnának, hogy - akár a hajnali köd napkeltekor - oszoljon szét a szoba hűvös félhomálya, s a beáradó fénnyel együtt a közönség is megtekinthesse kőbe vésett fájdalmukat. Ajtócsapodás, sietős léptek koppanása törte meg a csendet. Az előtéren át négy egyenruhás biztonsági őr hatolt a nappaliba, s mint akik megírt forgatókönyv szerint cselekszenek - amelyben a rendezői utasítás alapján a nő csak áldozat lehet, védtelen és biztonságba 107
Glórium
helyezendő - a két meglepett férfit fogták közre szakavatott gyorsasággal. Korondi érezte, hogy megragadják a karját, ujjait egy kis készülék lapjára préselik, ugyanúgy, mint a kalauz tette a vonaton, csak határozottabban, durvábban, s látta, amint egy másik - kopaszodó és enyhén bandzsító - biztonsági őr hasonlóképpen vesz ujjlenyomatot a lakásába betolakodó idegentől. Az a bandzsa biztonsági őr szólalt meg legelőször. - Hajnal vezérigazgató úr? - kérdezte, holott nyilvánvaló volt számára a válasz, amit azonnal meg is kapott egy fejbiccentés formájában. Korondi hallgatott. Várta a természetesnek vett kérdést: Korondi úr?, hogy majd azt követően rendezzék el, kinek mi a szerepe ebben a színjátékban. A kérdés azonban elmaradt. Azaz, egy más jellegű kérdést tettek fel neki. - Maga hogy kerül ide? A meglepetéstől nyelt egyet. - Ééén?! Itt lakom, ez a lakásom. Inkább ettől az úrtól kérdezze meg, mit keres itt. - Én magát kérdeztem. - Ellenőrizze csak még egyszer. Mint mondtam, ez a lakás az otthonom. Az enyém. Illetve az enyém is. A hölgy pedig, ott az ajtóban, a feleségem. A biztonsági őr, egy, a munkáját kellő komolysággal végző, szőke fiatalember udvariasan, inkább a hölgyre való tekintettel, semmint a felszólításra, Viktóriához fordult. - Ne haragudjon aszonyom, megnézhetem az igazolványát? Korondi egyre növekvő hitetlenséggel szemlélte, ami ezután következett. Viktória, mintha már várt volna erre a kérdésre, 108
Glórium
kosztüm kabátjának zsebéből előhúzta a plasztik kártyát, ami Korondi szemében már önmagában véve is figyelemre méltó dolog volt, hiszen felesége mindig a retiküljében tartotta az igazolványt. A szőke fiatalember elvette a kártyát, áthúzta a kezében tartott kis készülék leolvasóján, és a kijelzőre vetve egy gyors pillantást, alsó ajkának kifordításával jelezte, azt olvassa, amire számított. - A hölgy hajadon - szögezte le ellentmondást nem tűrő hangon. Korondi ki akarta tépni a fiatalember kezéből a készüléket, hogy saját szemével győződjön meg e képtelenségről, de még mielőtt elérte volna, két másik biztonsági őr rávetette magát, lefogták. - Lehetetlen! - tiltakozott Korondi a két biztonsági őr fogságában. Előbb a lakásába behatoló Hajnal úrra nézett, mintha éppen ellenfelétől remélne támogatást, aztán Viktória felé fordult. - Mondj már nekik valamit! Legyen már vége ennek a komédiának! Mondd csak el, hogy tizenöt éve vagyunk házasok, bármit mutat az a kártya, vagy az az elfuserált készülék. Mondd el, megkérdezhetnek bárkit a házban, mindenki tudja, hogy férj feleség vagyunk, öt éve lakunk már itt, mindeki ismer minket. Mondd el, hogy… Elhallgatott. Tágra nyílt szemekkel meredt az asszonyra, aki rezzenéstelen arccal, már-már közömbösen hallgatta végig minden kiejtett szónál egyre rémültebb és kétségbeesettebb segélykérését. Az asszony is, a betolakodó is némán álltak. Szótlanul nézték, ahogy a biztonsági őrök elvezetik Korondit, aki odalent, a bejárati átriumban még odakiáltott a portásnak: - Maga ismer engem. Tudja ki vagyok. Mondja meg ezeknek a pribékeknek is… - Még a kapuból is 109
Glórium
visszaszólt: - Uram, maga tudja, hogy itt lakom! - de a portás elmerengett a semmibe, talán arra gondolt, jobb nem beleavatkozni a biztonsági őrök munkájába, abból netán még neki is baja származhat. Korondit betuszkolták egy autóba, s az autó alig valamivel fél óra múlva megállt a már ismert épület előtt. Most, a nappali világosban alaposabban szemügyre vehette a kétszintes, megkopott épületet, amelynek két végéből messzire elnyúló kőkerítés óvta a telepet. A senkik telepét. Amennyire meg tudta ítélni, részint az előző éjszaka megtett gyalogos kirándulásból, részint egy gyorsan körbevetett pillantásból, a telep a város határában, avagy a városon kívül terült el. Szemben a teleppel gaz benőtte földek terjeszkedtek ameddig a szem ellátott. Csak a távoli látóhatár szélén emelkedett néhány, aprónak látszó családi ház. Az utca, helyesebben szólva inkább országút kihalt, a kerítés mentén haladó keskeny gyalogjárdán sehol egy teremtett lélek, az úton egyetlen egy autó sem volt látható. Az előcsarnok üres volt, a fülkéjében trónoló portás épphogy csak feltekintett, nem kérdezett semmit, nem adott útbaigazítást, mint aki várta már a biztonsági őrök és Korondi érkezését. Elhaladtak a lépcsőház előtt, amelynek lefelé vezető lépcsőjén meghúzódva várta őt - nem is olyan régen - a kis keszeg emberke. Néhány lépés után egy szobába vezették be, amely kétségkívül orvosi rendelőként szolgált. A szoba két oldalsó falát beépített, üvegajtós szekrények képezték, tele orvosi műszerekkel, tégelyekkel és üvegcsékkel. Az ajtóval szemközt keskeny íróasztal, előtte háromlábú forgószék. A helység közepén átlátszó nejlonnal letakart, különböző poziciókba állítható fehér műtőasztal, felette vakítóan erős fényű 110
Glórium
kerek lámpa. Talán a klímaberendezésnek, talán a jól záró szekrényeknek köszönhetően, nem lehetett érezni az orvosi rendelőkre olyannyira jellegzetes éter, jód és fertőtlenítő szagot. Ez a szagtalan fehérség félelmetes volt, mint a végtelen hómező, mely fagyhalállal várja az odatévedőt. Az elmúlt egy órában lezajott váratlan és érthetetlen események bénító hatással voltak Korondira. Nem mintha megadta volna magát sorsának, de hirtelen kiszolgáltatottsága erősen tompította agyműködését. Minden érzékszervévcl észlelte mindazt, ami vele történik, az agya azonban nem reagált ezekre az észlelésekre. Szótlanul tűrte, hogy a biztonsági őrök hasra fektessék a műtőasztalon. Engedelmeskedett, mint egy könnyen irányítható báb. Nem látta, csak hallotta, hogy belép valaki más is a szobába. - Na, itt van az új páciense - mondta az egyik biztonsági őr. Az orvos, mert Korondi a környezete alapján és a páciens szó hallatán természetesnek vélte, hogy orvos az, aki a szobába lépett, nem válaszolt. Ügyet sem vetve a műtőasztal körül álló biztonsági őrökre, egyenesen az üvegajtós szekrénysorhoz lépett. Egy fémtálcát emelt ki a szekrényből. A tálcán szike, csipesz és egy nagyon apró, ezüstösen csillogó korong volt elhelyezve. A műtőasztal fejéhez erősitett, elforgatható műanyag lapra helyezte szerszámait, majd intett a kisérőknek, hogy fogják le az asztalon fekvő férfit. Aztán munkához látott. Korondi érezte, amint jeges kenőccsel kenik be a tarkóját, egy rövid szakaszon éles sebészkés hasítja fel a bőrét, fájdalommentesen és gyorsan. Érezte még, hogy egy kéz matat a nyakán, meg valami tompa nyomást is érzett, aztán csak azt, hogy ragtapasz feszül a bőrére, 111
Glórium
összehúzva a tarkóját fedő hajszálakat. Ez fájt egy kicsit, olyan volt, mint amikor a fésű beleakad az egymásba ragadt hajtincsekbe, és tőből akarja kiszakítani azokat. A felcser végzett munkájával, a biztonsági őrök elengedték. - Elmehetnek - mondta a felcser Korondi kisérőinek, majd némi gúnyos felhanggal folytatta: Gondolom, tudja hol van a szobája, s amint hallottam, az épületben is ismerős. Kisérőre tehát nincs szüksége. Korondi felállt, lehunyta szemét. Pár másodpercig várakozott, mint aki azt hiszi, szemét felnyitva majd egy más helyen találja magát. De ugyanott volt, ahonnan alig néhány órája elszökött. A senkik telepén. Gépiesen, bár nem tántorogva, mégis, mint egy ittas ember, akinek agyát eltompította az alkohol, botorkált végig a folyosón. A százhetes szoba előtt megállt, s csak itt és most ébredt tudatára valós helyzetének. Szégyenkezés fogta el, akár a magabiztos embert, aki rájön, hogy nagy dúrral és kecsegtetőnek beharangozott vállakozása csődöt mondott. Nevetségessé vált, mert mindezt mások is tudják, látják. Az esetleges kárörvendő tekinteteknél is jobban tartott attól, hogy a szobába lépve Giovannival találja szemben magát, a keszeg emberkének sem sikerült, s így még az az elégtétel sem adatik meg, hogy csőd ide, csőd oda, a vállalkozás mégsem volt eleve kudarcra ítélve. Bátortalanul nyomta le az ajtó kilincsét. A szobában nem tartózkodott senki. A helység, lakói nélkül, nyomasztóan jellegtelen volt. A széles ablakon beszűrődő fény bevetett ágyakra, helyére tolt székekre, letakarított asztalra vetődött. A legszembeötlőbb a személyes tárgyak hiánya volt. Még Giovanni kártyalapjai is eltűntek az asztalról. Az esti 112
Glórium
lámpafénynél, és a többiek jelenlétében, kicsit úgy érezte magát, akár egy társalgóban. Most viszont úgy, mint aki nem lakója, hanem élettelen tartozéka lesz a szobának. Levetette magát a számára kijelölt ágyra. Megpróbálta ugyan elrendezni gondolatait, de csak kusza képeket tudott elképzelni, mint egy kaleidoszkóp semmitmondó, színes ábráit. Az összefüggéstelen képek kavargása homályos foltba mosódott össze. Amikor, néhány órával később felnyitotta szemét, Starecz busa feje hajolt föléje. - Látom, visszahozták - mondta Starecz keserűen. Korondi mégis valamiféle elégtételt szűrt ki hangjából, mintha együttérzésén túl megnyugodva érezné magát, amiért nem ő az, aki hiábavaló kisérletet tett szabadsága elnyeréséért. Korondi feltámasztotta magát az ágyon, pillantása körbejárt a szobán. Sándor az ablak előtt állt, szeplős arcára alig észrevehető, huncut mosoly rajzolódott ki. A keszeg emberkét nem látta sehol. - Giovanni? - kérdezte ültében Starecztól. A behemót vállat vont. - A jó ég tudja, hol csavarog. Elég nagy ez a telep. Különben is, furcsa ember. Furcsa dolgai vannak. Előfordult már, hogy egy-két napra eltünt. Biztos piszmog a műhelyében, ott is alszik néha. Végeredményben azt csinál, amit akar, ameddig a telepen belül marad. - Biztos jó helyen van - szólalt meg Sándor az ablak mellől. – Lehet, hogy rálelt a barátnőjére. Mondtam már önnek, uram, kár innen elkívánkozni. Ez a hely maga a kánaán. Még nőt is talál magának. Giovanni is biztos ott ragadt valamelyik széplánynál. Talán még ott is marad nála. Mert Giovanni sikeres és szerencsés. - Bánom is én - mondta Starecz. Elfordult 113
Glórium
Koronditól, leereszkedett az egyik székre. - Tudja - folytatta rövid szünet után -, lehet, hogy Sándornak van igaza, s talán jobb is, ha beletörődünk a helyzetünkbe. Csippel a fejében úgysem jut messzire. És amint látom, csip nélkül sincs sok esélye. Korondit felbőszítette ez a kijelentés. Felpattant ágyáról, szapora léptekkel járkálni kezdett a szobában, fel és alá. - Esélye van mindenkinek - jelentette ki határozottan, majd némi gondolkodás után még hozzáfűzte: - Csak vannak, akik nem tudnak élni ezzel az eséllyel. Vagy képtelenek elég gyorsan alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez. - Mit akar ezzel mondani? - kérdezte Starecz. Sándor érdeklődő kívülállóként hallgatta a beszélgetést. - Igaz, hogy visszahoztak - mondta Korondi -, de csak azért, mert azt hittem, mindent vissza tudok rendezni úgy, ahogy volt. Ezzel aztán sajátmagamnak állítottam csapdát. Most már tudom, hogy a központi adattárolóban bekövetkezett változást nem lesz könnyű helyrehozni. Egyedül, megbízható segítség nélkül végképp nem megy. Időközben arra is rájöttem, nekem nem is az igazolvány hiányzik, hanem a szabadságom. - Itt olyan szabad, mint a madár - vetette közbe Sándor. - Önnek az a baja, uram, hogy túlságosan ki akarja szélesíteni lehetőségeinek korlátait. Ön, uram, egy határtalan világban akar élni, és szabadságát csak a kerítésen túl tudja elképzelni. - Pedig az a szabadság - révedezett el Starecz -, kártya nélkül fabatkát sem ér. Állandó rettegésben létezni, mikor bukik le, ha meg elég ügyes ahhoz, hogy igazolvány nélkül evickéljen a kinti élet útvesztőiben, akkor az meg milyen élet? Örökös bújkálás, szűkre 114
Glórium
szabott lehetőségekkel. Én a régi énemet szeretném visszaszerezni. És azzal már a szabadságomat is visszanyerném. Korondi megállt Starecz előtt. Kissé lehajolt, közel a behemót arcához, és úgy mondta, mintha ez a közelség nagyobb nyomatékot adna szavainak. - Én a szabadságomat akarom visszaszerezni, akkor is, ha régi énemet nem fogom soha megtalálni. Szabadon az új énemmel is elégedett leszek. - Maga tudja - mondta Starecz. - Én már csak nem tudok kibújni a bőrömből. - Én viszont kibújok az enyémből, ha kell! Talán akad is majd valaki, aki segít lehántani magamról ezt a régi bőrt. Egyenesen Sándorra tekintett. A vörösképű ember arcáról leolvadt a rókamosoly. Komolyan, rezzenéstelenül nézett farkasszemet Korondival. Percekig álltak így, nézték egymást szótlanul. Aztán a vörösképű biztatóan hunyorított egyet.
***
115
Glórium
Isten éppen félrenézett - Hát e volna az - mondta a torzonborz. Szürke, hosszú haja csimbókokban lógott a vállára. Besett arcát körszakáll, gumókba csomósodott szőrzet borította, szájába lógó bajszán orra nedve csillogott. Ráncos, cserzett homloka egy pillanatra kisimulni látszott, sötét szemeiben is felvillant némi fény, a házigazdák öntelt büszkesége. - Ühüm - mondta a másik, aki majdnem teljesen kopasz volt, csak füle mögül ágaskodott néhány hajszál. Napszítta fejbőre, mint az aszaltszilva héja tapadt a koponyájára. Hunyorgott, zöld szeme vibrált, villámgyors pillantással mérte fel új lakóhelyét. A harmadik, nyeszlett emberke, közömbösen állt mellettük, összegöngyölt, bizonytalan színű pokrócot szorongatott a hóna alatt, és mindkét keze remegett, mintha hideglelés rázná. A kőépület hátsó, szolgálati bejáratának beugrójában álltak. A betonmennyezetre lámpabúra volt erősítve, ám a búra kiégett villanykörtét takart. A duplaszárnyas ajtó felső harmadát vastag üvegtábla alkotta. Valahol az épület mélyén égve felejthették a világítást, onnan szűrődött ki némi fény. Ahhoz éppen elég, hogy a kopasz szemügyre vehesse a környezetet. Tétován bólintott, mint aki így akarja jelezni: jobb híján ez is megteszi. A park is jó volt, de csak addig, míg az eső el nem kezdett esni. Most is szemerkélt, a szél is feltámadt, nem túl erősen, épp csak annyira, hogy játszani tudjon a sovány esőcseppekkel. Nem volt hideg, sőt, kellemesnek mondható este volt, ám a szabad ég alatt az embert előbb utóbb átjárja a nedves szél, idővel még a gyenge fuvallat 116
Glórium
is csontig hatol. Itt viszont védve voltak. Az esőtől biztos, valamennyire még az erőtlen széltől is. A nyeszlett kis emberke szakadt porkrócát a sarokba dobta, lábával úgy-ahogy eligazgatta, és rögtön le is telepedett rá. Felfeslett, vastag pulóver volt rajta, mégis fázósan húzta össze magát. A másik kettő még toporgott egy kis ideig, mintha csak udvariaskodnának egymással, kit illet meg az elsőség helyet választani. Végül a kopasz nagybátran, a vendég előjoga révén magáénak nyilvánította a másik sarkot, egy százéves, bélése csüngő kabáttal téve otthonosabbá. A torzonborz, akinek hajdanvolt kövérségéből csak a nehézkesség maradt meg, komótosan ereszkedett a duplaszárnyas, zárt ajtó elé, s közben sóvár pillantásokat vetett új társukra, akinek a kezében szorongatott plasztik zacskójából borosüveg nyaka kandikált ki. - Ma még borra is tellett, mi? - Egy furcsa manusz egész szép pénzt nyomott a markomba - válaszolta a kopasz, majd némi hivalkodással hozzátette: - Még egy szendvicset is vettem. Frisset! - Ilyen az ünnepnap - mondta a torzonborz. A nyeszlett emberke hallgatott. A messzi semmibe bámult közömbösen. Jobb kezével időnként megmarkolta bal csuklóját, megállítani keze remegését. Nem igazán sikerült neki, sőt, úgy tűnt, mintha egyik kezével rázná a másikat. - Osztán van-e még az üveg alján? - kérdezte a szakállas. Megharapta nedves bajszát, egyik kezét is a szája elé emelte, mint aki így akarja megelőzni, hogy valami meggondolatlanság kicsússzon belőle. Szemei mereven a borosüvegre szegeződtek. A kopasz lecsavarta a kupakot, meghúzta az 117
Glórium
üveget. Aztán eltartotta magától, hosszasan méregette a sötétzöld butéliát, de nem tudta megállapítani mennyi maradt a borból. Megrázta az üveget. Töprengett még egy darabig, végül kinyögte: - Nesze! - és nyújtotta a szakállas felé. - Egy kicsi neked is jut. A torzonborz alak mohón nyúlt az üveg után, s ugyanilyen sietős mohósággal emelte szájához. - Hohó! - szólt rá a kopasz. - Nem ám mindet! Talán még a barátunk is inna egy kortyot. Meg aztán, én sem fejeztem be a magam részét. Nézzenek oda! A torzonborz leengedte az üveget, nyelt egy nagyot, vakarózott előbb, s csak utána adta át a nyeszlett emberkének, aki két tenyerével szorosan fogta közre, nehogy véletlenül kicsússzon remegő kezei közül. Alig ivott egy kortyot, gyorsan elkapta szájától, erős köhögési rohama támadt. Prüszkölt, krákogott, borvörös nyál csorgott le szája szélén. - No mán! Nézzenek oda, tán nem ízlik? kérdezte a torzonborz, reménykedve, hogy a bor visszakerül hozzá. - Pe’g jó bor. Nagyon jó bor. Egy korty tán még csak jut belőle. A kopasz homloka sűrű ráncokba gyűrődött, szemei összeszűkültek, kezét egy támadásra kész mozdulatra emelte, mint áldozatára lecsapni kész vadállat a mancsát, de a szakállas tényleg csak egy kortyot nyelt, s már nyújtotta is vissza az üveget. - Azannyát! Jó bor - mondta ismét, s még csettintett is hozzá a nyelvével. - Ahatott vóna az a jólélek két üvegre valót is. A nyeszlett emberke köpött egyet, jó messzire szánta, de a köpedék lerongyolódott, sárlepte tornacipője orrán landolt. Felemelte másik lábát, köpedékes lábfejét feljebb húzta, s nadrágja szárába törölte a cipő orrát. 118
Glórium
- Így ni! - mondta. - Franc a tüdőbajba. Mindig akkor jön rám, amikor ihatnék egy kicsit. Reménykedő pillantással tekintett a másik sarok felé, ám a kopasz maga végzett az üveg tartalmával. - Isten adjon máskor is ilyen jó napot - mondta elégedetten. Az üres üveget maga mellé helyezte a földre, fejét a falnak vetette, s egykedvűen szemlélte a bejárat előtt ritkás párának tetsző esőcseppeket. - Néha nekem is van jó napom ám - mondta a torzonborz heves vakarózás közepette -, csak ritkásan. Meg attó is függ hun állok le. - Azon sok múlik - felelte a kopasz a sokat tapasztalt emberek magabiztos hangján. - Forgalmas helyre nem szabad kiállni, az a legrosszabb. - Már mér lenne az? - kérdezte a szakállas változatlanul vakarózva. A nyeszlett emberke a sarokba kucorodott, és szótlanul hallgatta a másik kettő párbeszédét. - A forgalmas kereszteződésekben idegesek az emberek, azt figyelik, mikor taposhatnak a gázba, a gyalogosok meg sietnek átérni a túloldalra. A torzonborz elgondolkodott. - Monhacc valamit - mondta végül, - de azé, ahun meg nincs forgalom, ott órákig ácsingózhatok, oszt semmi se jut. - Az akkor is biztosabb. És ha szerencséd van, nagyobb a bevétel is - tartott ki igaza mellett a kopasz. Kemény ez a rohadt beton. Egyik kezével feltámasztotta magát a földről, a másikkal maga alá gyűrte a szakadt bélésű kabátot úgy, hogy a feje alá is jusson valami a kabát piszkos anyagából. - Így ni! Valamivel jobb - mondta elégedetten. A szakállashoz fordult. - Neked aztán nem kell párna, 119
Glórium
annyi hajad van. - Nem is rakok én semmit a buksim alá. Elhallgatott, majd kisvártatva folytatta. - Azé nekem is jó napom volt. Étterembűl gyüvet egy kövér nő a kezeim közé szalajtotta az ebéggyit. Még meleg volt. És jó sok. Laktató. Te mit tucc mesélni? - Az egyik nap olyan mint a… - kezdte mondani a nyeszlett emberke, de nem fejezte be. Újabb köhögési rohammal kellett megbírkóznia. A környék kihalt volt, estefelé már autók is ritkán jártak erre, gyalogos meg szinte soha. Akkor volt néha valamelyes forgalom, amikor nagyritkán eseményt rendeztek a közeli sportpályán, de a jövés-menés olyankor is rövid ideig tartott. A torzonborz és nyeszlett barátja ezért is szerették ezt a helyet. A kopasz egy parkban tanyázott már napok óta a szabad ég alatt, s éppen a bokrokat fürkészte esőtől védett helyet keresve, amikor a másik kettő beléje botlott. A torzonborz rögtön meginvitálta. - Gyöjj velünk! Nyugis hely, széltől, esőtől védett, oszt elférünk hárman is. Ha meg borod is van - húzta el sunyi mosolyra száját -, ammeg még jobb. A kopaszt nemigen kellett biztatni. Szívesebben itta volna egymaga a borát, de hát, gondolta, ily csekélységen ne múljék a szárazság. És tényleg jó helynek ígérkezett. Az ablakon kiszűrődő halovány fény elúszott a fejük felett, a sarki lámpa sugarai meg rövidek volt ahhoz, hogy idáig érjenek. Egyszerre hallották meg a hangfoszlányokat. Fiatalok vihogását, majd közeledő lépteket. Aztán egy cingár, bajuszos fiatalember bukkant fel az ajtómélyedés előtt. Térde alá érő, bő rövidnadrágot viselt, meztelen lábfején pántos szandált. Felső testére atléta trikó tapadt nedvesen. Bal kezében celofánzacskót szorongatott, 120
Glórium
burgonyaszirmot szemezgetett belőle. - Na, nézd már! - mondta tele szájjal, s alig mondta ki, szélesvállú, bikafejű fiú lépett melléje. Kisportolt alakjával, testére feszülő és a farmernadrágon kívül hordott sárga selyemingjében úgy hatott, mint a népmesék daliája, akinek ártatlan arcára még csak most kerülnek fel az élet szigorú vonásai, hiszen gyerekfejjel kell bizonyítani életrevalóságát. Jobb kezében baseballütőt lóbált. - Mi van itt látnivaló? - kérdezte olyan érdeklődéssel, mint aki legalábbis valami csodára számít. Egy középtermetű, pattanásos arcú kamasz is feltűnt mellettük. Betöltötték az ajtómélyedés keretét. A legidősebbnek látszó bajuszos beljebb lépett, kissé előrehajolt, a torzonborz alak felé nyújtotta a celofánzacskót. - Egyél is néha - mondta nevetve. A szakállas eltátotta száját, mintha csodálkozna ilyen ritka jótéteményen. Belemarkolt a zacskóba, piszkos ujjai között ropogtak a burgonyaszirmok, fogatlan szája egyre jobban tágult, s csak felcsillanó sötét szemei jelezték, hogy ezt valami mosolyfélének szánta. A kiemelt burgonyaszirmokat a szájába tömte, mohóságával rácáfolva a korábban emlegetett bőséges ebédre. - Hát nem belekotort a mocskos kezivel! De nagy barom vagy te! Legalább felkérted volna, hogy méltóztasson kezet mosni, mielőtt elfogadja, amivel kínálják - mondta a dalia, és szavai nyomán már lendült is a baseballütő. Az ütés az ajtó kilincsét érte először, s csak utána a torzonborz alak jobb vállát, így, az ajtó kilincsén sokat veszítve hatásából, nem lehetett nagyon fájdalmas. A szakállas mégis feljajdult. Riadt szemeivel döbbenten 121
Glórium
tekintett fel a daliára, a ragacsos szakállra nyálas morzsák hullottak az eltorzult, fogatlan szájból, mintha a baseballütővel kotorták volna ki a burgonyaszirmok összenyámmogott maradékát. A férfi bozontos arca elé emelte másik kezét, alkarja mögül pislogott értetlenül. - Mé kínátad, ha most meg sajnálod - mondta a bajuszosnak. - nem kellett vóna, hogy aggyál. A nyeszlett emberke összekucorodott a sarokban, reszkető kezével arca elé húzta ócska takaróját, a rojtos szövet mögül pislogott rémülten. A kopasz feljebb támaszkodott a földről, mint aki felállni készül. - Nem bántott titeket senki - mondta, hangjában egyformán érződött felháborodás és félelem. - De ha útban vagyunk, találunk más helyet. - Kuss! - rivallt rá a pattanásos képű, s hogy nagyobb nyomatékot adjon felszólításának, oldalba rúgta a kopaszt. - Más helyet? Érzitek milyen büdös van? kérdezte körbeszaglászva a dalia. - Nem elég, hogy itt bebüdösítettek, még máshol is terjeszteni akarják ezt a szarszagot. A bajuszos fiatalember a falnak támaszkodott, eddig zavart vigyorgással szemlélte társait, most felhúzta az orrát, mélyet szippantott az esőillatú levegőből. - Bizony, nem is parfüm terjeng errefelé. Olyan szag van itt, mint budik mögött a szarnyelő mellett. - Ne csodálkozz. Ezek a mocskok úgy utálják a vizet, mint anyám a svábbogarat. Szappanról az életükben nem hallottak. De kajára fáj a foguk. Add csak ide! A dalia kikapta a bajuszos kezéből a celofánzacskót, magasra emelve felfordította, s rázta, szórta a zacskó tartalmát, mintha csak áldást hintene az 122
Glórium
alázatos hívekre. Egy burgonyaszirom a kopasz fejebúbjára hullott. A férfi felemelte kezét, hogy lesöpörje róla. Félig sem volt keze a levegőben, amikor a dalia odasózott a baseballütővel - Mocskos csavargó - mondta -, ne piszkáld a koronádat. A kopasz felszisszent és ösztönösen sajgó alkarjához kapott bal kezével. Arca eltorzult, szemei beszűkültek, így nézett fel a daliára, mereven. Ha volt is a tekintetében vádaskodás, az mélyen ült, eltakarta a fájdalom. A daliából kitört a röhögés. - Nézd már! - bökte oldalba a pattanásos arcút. Úgy bámul rám, mint a csajod, amikor meg akartam baszni. A dalia barátja nyelt egyet, ábrázatát a pattanásai között is pír festette vörösre, mintha tábortűz lángja érné egészen közelről. - Nekem is nehezen engedett, pedig azt mondta, hogy szerelmes belém. A dalia abbahagyta a röhögést. - Hát az lehet, hogy téged szeret, de hogy baszni nem, az holtbiztos. A pulykaképű megint nyelt egyet, zavartan lesütötte szemét, majd mikor újra felpillantott, tekintete a falnak támaszkodó bajuszosra tévedt. - Te meg mit állsz ott, mint egy faszent? - horkant fel ingerülten. - Mozgasd már meg te is az emberedet, mélaszájú! A bajuszos rúgásra emelte lábát, meg is lendítette, de ez csak amolyan ímmel-ámmal végzett rúgás volt, mintha labdát akarna arrább pöccinteni. - Ne úgy, a kurva anyád! Keményen, ahogy kijár a mocskos csavargóknak. 123
Glórium
- Így ni! - mondta most a dalia, és oldalvást sújtott baseballütőjével a rémült szakállasra. A nyeszlett emberke már a suhintástól is megijedt, összegömbölyödött a sarokban, mint a sündisznó, épp csak a tüskéi hiányoztak. A torzonborz, talán, hogy ne érje még egy ütés a jobboldalról, talán, hogy egymást védelmezzék, közelebb csúsztatta magát a nyeszlett emberkéhez. - Elég volt ám! - szólalt meg ekkor a kopasz, aki joggal érezhette úgy, hogy magára maradt a másik sarokban, s aki még mindig bízott a szép szóban. A dalia csettintett a nyelvével. - Ez legalább tiltakozik, nem úgy mint a csajod mondta gúnyos elismeréssel. A pattanásos arcú felbőszült. - Pofa be! Te világ mocska! - kiáltotta, és minden erejét beleadva rugdalni kezdte a kopasz embert. A férfi igyekezett elhajolni a rúgások elől, földre támaszkodó keze hozzáért a borosüveghez. Felemelte, s amennyire csak erejéből tellett, rácsapott vele a pattanásos arcú újabb rúgásra emelt lábára. Így sem volt igazán erős ütés, az üveg sem tört el, ahhoz azonban elég, hogy a fiú káromkodva kapjon a lábához. A kopasz, ha már rászánta magát a védekezésre, tápászkodni kezdett, hogy előnyösebb helyzetbe kerüljön. Az üveget, mint a védekezés egyetlen lehetséges eszközét, nyakánál fogva görcsösen szorította markába. A dalia kaján vigyorral szemlélte a kétségbeesett kísérletet, gyerekes arcán még elégedettség is mutatkozott, mintha megbecsülné, hogy komolyabb ellenfele akadt. A kopasz már majdnem álló helyzetbe került, hátát az ajtónak vetve éppen el akart rugaszkodni, 124
Glórium
amikor az épület belsejében kihúnyt a világítás. A hirtelen támadt sötétség egyaránt lepte és vakította meg a szemben állókat. A dalia kapott előbb észbe, s egy várható támadást megelőzendő, magasba emelve baseballütőjét találomra suhintott vele a kopasz ember felé. Csak a csattanást hallották, meg az üveg hangját, amint a betonhoz koccant. Mire szemük hozzászokott a sötétséghez, a kopasz ember aléltan feküdt a földön. Feje az ajtónak dőlve félrebicsaklott, ernyedt kezében ott volt a borosüveg, de már nem szorította. A pattanásos arcú megkerülte a daliát, s a lábszárát ért ütéstől még mindig ingerülten félretolta a falnak támaszkodó és pusztán csak szemlélődő bajuszost. - Állj félre, a kurva anyád, ha már nem csinálsz semmit - mondta, s közben a daliához fordult. - Add ide azt a husángot, hadd csapjak a mocskok közé. A dalia tétovázott, mint aki nem szívesen válik meg egyetlen fegyverétől. Ezalatt a bajuszos átment a beugró másik oldalára, kissé előrehajolt, hogy mint valami szakértő szemügyre vegye a mozdulatlanul fekvő kopasz embert. - Hé, fiúk! - kiáltott fel cseppet sem titkolva rémületét -, ez a fickó csurom vér! Azt hiszem szétrepedt a feje. Jobban tesszük, ha gyorsan eltűnünk innen. - Hát akkor menjünk - mondta dalia minden sürgetés nélkül, s mint aki elvégezte dolgát, végülis átadta a baseballütőt barátjának. Az meg csapkodni kezdett vele, ütlegelte a szakállast meg a nyeszlett emberkét, csak akkor hagyta abba, amikor elért füléig az első hangos jajszó. Ekkor, mintha megszabadult volna minden haragjától, visszadta a baseballütőt. - Menjünk - mondta elégedetten. - Ideje, hogy 125
Glórium
igyunk egy sört is. - Hol? - kérdezte a bajuszos. - Nem messze ide van egy fűszerüzlet. Oda bemész, és veszel szépen néhány doboz sört. - És ha nem ad a spíné? - Akkor szépen, finoman, ahogy úriemberekhez illik, megmondod neki, hogy jövünk mi is és szétverjük a kóceráját a fejével együtt. Úgy, hogy jobban teszi, ha markodba nyomja a sörösdobozokat. Elindultak a fűszerüzlet felé. Időközben szakadni kezdett az eső, a szél is felerősödött, behúzták hát a nyakukat és sietősre fogták lépteiket. Nem maradt mögöttük, csak a csend és a sötétség.
***
126
