Balti kör út, 2005. augusztus 620. Ami az utat alapvetően meghatározta, az a szakadó eső, felhőszakadás és vihar… Egész idő alatt szinte a kocsiból sem lehetett kilátni, állandóan párásodott az üveg, a tömény pocsolyáktól nem lehetett látni sem az útburkolati jeleket, sem a kátyúkat. Az utcán sétálva sem lehetett sokszor egykét méternél messzebbre ellátni. Célszerű öltözék (lett volna): magas szárú vízhatlan bakancs, kiváló minőségű, hosszú, vízhatlan esőkabát, jól aláöltözve; cukorsüveg alakú, átlátszó, nagyon erős ernyő (hogy lássunk is valamit, és ne törje szét a szél öt perc alatt), vízhatlan, meleg sapka, és úszószemüveg (az ernyő alá is folyamatosan becsapott a sokszor vízszintesen eső eső). Ebből megvalósult: ehhez képest gyenge minőségű széldzsekik és ehhez képest gyenge minőségű ernyők… Hidasnémeti, aug. 6. Az első szépen megszervezett szállásunk egyben a legrosszabb: egy igen hangulatos, de nagyon dohos, egészségtelen levegőjű parasztház. Olyan rossz a levegő, hogy velem, a narkolepsziással életemben először előfordult, hogy nem tudtam aludni, mint ahogy András sem, így hajnali 2 órakor úgy döntöttünk, hogy kínlódás helyett inkább elindulunk, így a kis forgalmú utakon jól tudtunk haladni. Még virradás előtt átértünk egész Szlovákián. Miedzyr zec Podlaski, Lengyelor szág, aug. 7. Lengyelország furcsa előjele az volt, hogy egyáltalán nem tudtam online szállást foglalni a megcélzott régióban. Több mint 60 különböző TICnek, ugyanennyi travel agencynek és a végén már Miedzyrzec összes elöljárójának is írtam, mire nagy nehezen EGY travel agency végre válaszolt, és szállást is foglalt. Pedig jobban is megbecsülhetnék a vendégeket, hiszen a keleti rész igen szegény környék (a többi részt nem ismerem). A hotelek, motelek mind konganak az ürességtől, akkor meg miért kell könyörögnöm a szállásért? Mindazonáltal a Miedzyrzeci szállással igen elégedettek vagyunk, mi vagyunk az egyetlen vendégek. A szoba nagyon igényes és nagyon olcsó. A lengyel közlekedési rendszer jó és egyértelmű, minden ki van táblázva, megfelelő az útbaigazító táblák mennyisége és elhelyezése, megfelelőek az útburkolati jelek. Térkép nélkül sem tévednénk el. Az emberek eléggé cigányos mentalitásúak, értem ezalatt: sok a gyerek, akik csapatostól kint kóborolnak az utcán (3 éves kortól), a felnőttek pedig lassan sétálgatnak, vagy padon üldögélnek, cigarettáznak és bámulják a járókelőket. A proli negyedre ugyanez áll: a fele lakosság az ablakban / erkélyen áll / ül, cigizik és bámul kifelé. Van egy határozott érzésem, hogy itt jó nagy lehet a munkanélküliség. Sok a csapatban bicikliző, lágerszökevényfejű fiatal. Építkezés: sok a kis apró falu, amelyek egymást érik: az utunk felét lakott területen tesszük meg. Gyakori a kétszintes kockaház, a faház és a bádogtető. Vasárnap lévén már reggel 6 órától az utak szélén mindenütt szépen felöltözött emberek tömege megy a templomba. Az utak többnyire szélesebbek, mint Mo.on, a szélső leállósávban gyalogolnak az öltönyöskosztümös emberek, járda többnyire nincs. A templomok óriásiak, sok van belőlük, és mind tömve van hívővel, és még így is van, aki nem fér be: ők kint hallgatják a misét, térdepelnek, imádkoznak, ugyanúgy, mintha bent lennének.
Az emberek meglepően mosolytalanok, és leplezetlenül bámulnak bennünket. Angoltudásuk szerény, oroszul azonban a többség jól tud. Lengyel népzenei CDt is veszek, mint utólag itthon kiderült, jó szar, mert valami modern feldolgozás. Mindegy, alapvetően tetszik az ország, úgyhogy még lesz alkalmam CDt vásárolni máskor, mert ide még vissza akarok jönni. Lublinban lengyel ételkülönlegességeket igyekszünk venni: · Enyhén párolt savanyított káposzta kolbásszal, pirospaprikával. · Enyhén párolt savanyított káposzta gombával. · Káposztás tészta, jó borsos. · Kremovka – hát, legalábbis ez a krémes elég silány, egy tiszta vajas, cukros krém. Amúgy népszerű a krémes errefelé is, mindenütt kapható. · Orzechowiec – ez viszont nagyon finom süti: a barna tészta, vaníliapudingszerű réteggel, a tetején durvára vágott dió és mogyoró, kicsit karamellásítva. A sajt jóval olcsóbb, mint nálunk, veszünk is egy csomót, amennyit csak hűtő nélkül meg tudunk enni. Meg nemcsak a sajt, hanem egy csomóféle tejtermék, süti, corn flakes, meg egyéb finomságok is jóval olcsóbbak, mint nálunk. Lengyel zászlót vasárnap révén sehol nem tudtunk venni, de nem baj, úgyis jövök még ide, ha másért nem, Robertót venni (ez a Raffaello lengyel változata, a harmadába kerül, csak éppen nincs díszcsomagolásban, az íze pedig 95%ban ugyanaz). Ezen a Robertodolgon egészen elgondolkodom: nem lehetne ezt Mo.ra exportálni? Mázsaszám vennék az édességkedvelők, mint pl. én. Akármilyen jól keres az ember, Raffaellót saját fogyasztásra azért nem sokan vesznek maguknak. Ez a Roberto meg teljesen ugyanaz, hajszállal gyengébb külső kivitelezésben. Vilnius, Litvánia, aug. 89. Nagy szerencse, hogy Vilniusban tavaly már voltam, mivel utunknak ezt a részét is 100%osan elmosta az állandó vihar. Andrásnak megmutattam sebtiben a legfontosabbakat, csak dióhéjban, pedig olyan szép kis városnéző túrát terveztem. A tavalyról megmentett szép Vilniuskönyveimet és térképeimet idén ronggyá áztatta az eső. Szerencsére már tavaly jó fényképeket készítettem a legjobb épületekről, így csak egyetlen képet készítettünk: a fürdőszobában felakasztott, kiteregetett nadrágok, cipők, pólók, pulóverek, hátizsákok, könyvek, iratok, mind ronggyá ázva. Gyakorlatilag félóránként ruhát kellene cserélnünk, hiszen az összes vízhatlannak hitt dzsekinket, cipőnket szétáztatja az állandó eső. Trakaiba is elszerencsétlenkedünk („ha már itt vagyunk”). Szerencsére itt is voltam már tavaly, de az idő itt még rosszabb volt. Itt már igazi downpour volt, fel kell venni a sálat és kesztyűt is, és emlékezetem szerint itt volt a legrosszabb, a leghidegebb utunk során, éppen ezért itt voltunk a legingerlékenyebbek is. Gyakorlatilag nem lehetett egy méternél messzebbre ellátni gyalog (kocsiban sem…), még szerencse, hogy én már ismertem a járást, de így sem maradt sajnos valami szép emlék. J ekabpils, Lettország, aug. 10. Megállunk Daugavpilsben, esernyőt venni (mivel az eddigi ernyők máris tönkrementek). Elvileg „sétálni” próbálunk, hogy nézzük a lett városszerkezetet, de félóra kínszenvedés után inkább visszabotorkálunk az autóhoz. A szörnyű viharban és hidegben csak arra koncentrálunk, hogy melyik szögben nem töri el az ernyőt a szél,
kerülgetjük a pocsolyákat, és az autók elől ugrálunk, hogy minél kevésbé csapjanak fel. A szakadó esőben egyelőre nem sok mindent láttunk Lettországból sem. Valahogy megtaláltuk ezt a Jekabpils nevű városkát, ahol nagy nehezen megtaláltuk a szállást. Mérges vagyok, hiszen itt is szívesen elmennék megnézni a kisvárost, a lett építkezési szokásokat, de annyira szakad, hogy mivel már negyedik napja csak szárogatással töltöm a teljes hotelban töltött időmet (ahol szintén nyirkos a levegő), már nincs kedvem, hogy újra ronggyá áztassam magam. Sőt, itt már annyira elegünk van az igen rossz időjárásból, hogy komolyan fontolgatjuk, hogy pakolunk és hazamegyünk, mert ennek így semmi értelme: csak pénzkidobás a szállásokra és a benzinre, látni meg nem látunk semmit. Tartu, Észtország, aug. 11. Na végre, itt már nem esik egyfolytában. Amióta elindultunk, először láttam a kék eget és a napot, és ennek nagyon örülünk. El is határozzuk, hogy innentől ezerrel ki fogunk használni minden egyes nemesős pillanatot (igaz, eddig nem lett volna mit…). Sőt, a nemeső örömére még egy kis erdei kirándulásra is telik, útközben. Tartu nagyon aranyos egyetemi város. Mindhárom balti államban a nagy méretű autókat kedvelik (Olaszországban épphogy a kis méretűeket szeretik, ott meg azt állapítottam meg). A favorit az Audi, a kocsik fele ez a márka, ill. más német kocsik: Wolksvagen, Opel. A parkolókban alig lehet kiszállni az autóból a sok nagy böhöm autó miatt (Mo.on egyenletesen vannak nagyobb és kisebb autók, itt viszont csak nagy kocsik vannak, így a szabványméretű parkolókban valahogy nem ugyanakkorának tűnik a hely). A nagy méretű autók ugyanakkor elég rossz állapotban vannak, a parkoló autók melletti házak (sokszor inkább: viskók) meg még rosszabb állapotúk. Tanakodtunk is, hogy vajon honnan telik ezeknek viszonylag drága autókra, mikor egy házmeszelésre sincs pénzük. Úgy látszik, itt az autó a fő státuszszimbólum. Az autókat pedig 99%ban 2040 év közötti férfiak vezetik. Se ennél idősebb, se női sofőrt jóformán egyáltalán nem láttam, sehol. A közlekedési kultúrájuk nagyon hasonló a magyarokéhoz, még a lettek a legbunkóbbak, ott tipikus az útról leszorítás, az index teljes mellőzése stb. Ők a legoroszosabb nép, rossz értelemben. Mindhárom országban sok a visszafordító tábla, arra az esetre, ha valaki rossz irányba indul, ez nagyon szimpatikus. (Mo.on ilyen tábla jóformán egyáltalán nincs.) Észtországban a zebránál a kocsiknak meg kell állniuk, ha gyalogos álldogál átkelési szándékkal. Szerencsére erre még időben rájöttünk. (Először udvariasságnak hittük, aztán, amikor már a harmadik autó is megállt kérés nélkül, gyanakodni kezdtünk.) Mindhárom államban telezöld van, ami nem azt jelenti, amit nálunk (= mindhárom irányba lehet menni), hanem azt, hogy „lehet menni”. Hogy merre, azt külön táblácska mutatja. (Erre is viszonylag időben rájöttünk…) Sok a kutya és a macska mindhárom országban. A kutyák szinte mind keverékek, a macskák pedig nagy termetűek és jó vastag szőrzetűek – tehát nekem nagyon bejönnek J. Mindhárom országban az emberek elég kedvetlenek és mosolytalanok (főleg Lettországban). A 2040 év közötti nők mindenütt nagyon csinosak és nagyon szépek, mindenki vékony; elhízott embert egyáltalán nem lehet látni. A 40 év feletti nők azonban már slamposak, elhagyják magukat. Egyik határátkelőhelyen sem szarakodtak semmit.
Tallinn, Észtor szág, aug. 1214. Mindhárom országról elmondható, hogy angolulnémetül szinte senki sem tud (a recepciósok is csak éppen hogy), oroszul viszont szinte mindenki. A rossz idő miatt aránytalanul sok időt töltöttünk boltokban, így kicsit gasztronómiai kirándulássá alakult az egész. Igyekeztünk minden helyi specialitást végigkóstolni, így mindketten kb. 55 kgt híztunk utunk végére J. Sokkal, de sokkal nagyobb a választékuk: kenyérfélékből, tejtermékből (tej, sajt, joghurt), halból, húsból. A túró mindhárom országban isteni finom, ahol csak tehetem, eszem túrós ételeket. A tej szintén isteni, főleg a kimért tej a piacon. Végigkóstolunk többféle szárított húst és halat is. Észt specialitás: véres kolbász (50%a vér), ezt is ettünk. A véres palacsintáról azonban csak olvastam, kapni sehol nem kaptunk. Amiből szerényebb a választékuk, az a zöldség és gyümölcs. Majdnem minden import (magyar dinnye is van). Itteni jellegzetesség az áfonya. Tipikus látvány mindhárom országban a gombaárusok az út szélén. Szegénykék elmennek az erdőbe, gombát szednek (a jó kis idő miatt lehet is…), utána kiülnek az országút szélére megzuhant arccal, és próbálják értékesíteni, amit találtak. Különösen egy tíz év körüli kisfiú hatott meg nagyon, épp akkor árulgatott, amikor a leginkább szakadt: egy kutyát nem lenne szabad ilyen időben kint hagyni. Igen sok a stoppos, az útszéli gyalogos és a biciklis is a települések között, mindhárom országban. Feltűnő, hogy a bicikliseken soha nincs sapka, ebben az időben. A tallinni óváros nagyon jó és izgalmas hangulatú, kár, hogy ezt is felhőszakadás közepette próbáltuk felfedezni. Így a hangulat sajnos kevéssé ragadott meg bennünket. Részt vettünk viszont egy igazi orosz ortodox misén, ami lenyűgözött bennünket, hiszen egyikünk sem látotthallott még soha ilyet. A pravoszláv templomok csodálatosak, és valószerűtlenül gyönyörűen énekelnek a hívők. Tallinn, állatkert. Nem vagyok egy állatkertbarát, nem szeretem nézni, ahogy állatok be vannak zárva, de valami azt súgta, hogy ide menjünk el. Ez a legjobb, a legemberségesebb és legnagyobb állatkert, amit valaha láttam. Paldiski: észt kikötőváros. Ez a leglepukkantabb hely, amit láttunk, de már kezdik újjáépíteni. Parnu: észt üdülőközpont, nyári főváros, homokos tengerparttal, amit sajnos szintén esőben tekintünk meg… De jó időben kiváló lehet. Csak barna és szőke hajú emberek vannak, a vörös haj egyáltalán nem divat. Feltűnőek vagyunk: én a hajszínem miatt, András a 145 kgja miatt, úgyhogy jól megbámulnak bennünket mindenütt. Vettem észt és lett népzenei CDt, ezek viszont kiválóak. Riga, Lettország, aug. 1516. Rigában azért volt a legjobb, mert itt végre szinte egyáltalán nem esett. Amúgy ez a legkevésbé intelligens népség, félruszki lakosokkal. A másik kettőről sem állítom, hogy különösebben vendégszeretők lennének, de ők közel sem mutatják ki annyira az utálatukat, mint ezek. Ők a legkevésbé tartózkodóak is. Sok a rendőr, akik egyfolytában bírságolnak, a legkisebb apróságért is. Mi is kaptuk büntetőcédulát, amely tartozást természetesen nem egyenlítettük ki.
Itt a legkevésbé egyértelmű a közlekedési rendszer. Jóformán egyáltalán nincsenek táblák, melyik főút vagy nagyváros merre van. Napközben állandó a dugó a fővárosban, sok az egyirányú utca és a nem egyértelmű útburkolati jel. Ez az ország a legdrágább a három közül (miközben ők a legszegényebbek). Az erős valutájuk miatt (1 Lats 350 Ft) minden apróság 12 Latsba kerül. Itt beszélnek a legkevésbé oroszul (pontosabban: itt hajlandók legkevésbé megszólalni), holott elvileg itt él a legtöbb orosz. Angolulnémetül meg nem tudnak. A legjobb, hogy ők haragszanak ránk, hogy ők nem beszélnek idegen nyelveket. Lettországban, akárhol vásároltunk, 90%ban még a vételárat sem voltak hajlandók oroszul megmondani, nemhogy egyebet. Pedig az csak egy szám. Mindegy, nem bántom őket, ennek bizonyára megvan az oka, és valóban itt a legnagyobb az orosz nyomás. A rigai piac óriási élmény, életemben nem láttam még ekkora piacot. Eleve építettek 5 óriási csarnokot (darabja a veszprémi csarnok háromszorosa). Az egyikben csak halat, a másikban csak húsfélét, a harmadikban csak tejterméket, a negyedikben csak sütit, péksüteményt, kenyeret árulnak, az ötödikben csak butikok vannak, és ebből van, ami kétemeletes. A külső tere meg még nagyobb, mint az öt csarnok együttvéve: gyümölcs, zöldség, ruha, szerszámok, babaholmi, állateledel, bolhapiac – ki mire specializálódott. Ha minden egyes soron megállás nélkül végigmentünk volna, legalább 2 órába telt volna, mire végigjárjuk. Nem nagyon értem, hogy él meg ennyi töménytelen mennyiségű eladó egymás mellett. Végre először belepillantatunk az éjszakai életbe is. Nagyon sajnálom, hogy erről Tallinnban és Vilniusban is lemaradtunk, a szar idő miatt. (Másoknak sem volt kedve az utcán mulatni a tomboló viharban, úgy értem.) Kipróbáltuk a rigai tömegközlekedést. A villamoson minden egyes kocsiban külön alkalmazott van, aki a jegyeket árulja és ellenőrzi. Minden felszállót megnéz, és kéri vagy árulja a jegyet. Rendben van, hogy így bliccelni lehetetlen, de minden egyes villamoskocsiban külön alkalmazott? Szerintünk nemigen éri meg a bliccelők teljes kiküszöbölésére ez a módszer. Ami még nagyon tetszik: egyik országban sem kíváncsiskodott senki: kik vagyunk, miért jöttünk ide, hogyhogy, tanácsosztogatások… Mo.on eddig akárhol szálltunk meg, eddig még minden vendéglátónk kifaggatott, osztotta az észt, és ellátott kéretlen tanácsokkal. Kaunas, Litvánia, aug. 17. Szerencsére én már Kaunasban is jártam, a tavalyi konferenciám színhelye. Ide este érkezünk, és másnap már megyünk is, úgyhogy sajnos nem sok időm marad várost mutatni Andrásnak. De a kevés, amit látunk, nagyon jó, jó érzés ide visszajönni.
Miedzyr zec Podlaski, Lengyelor szág, aug. 18. Ide is csak megérkezünk, két órát alszunk, és este 10kor indulunk hazafelé. Éjszaka is viszonylag nagy a forgalom, főleg a kamionok miatt.
Hidasnémeti helyett inkább Veszprém… aug. 19. Mivel időben vagyunk, nem állunk meg Hidasnémetiben, ahogy eredetileg terveztük. Főleg, ha arra a jó dohos levegőre gondolunk, inkább sietünk haza. Visszaolvasva, elég negatívnak tűnik ez az írás, pedig alapvetően jól éreztük magunkat, de tény, hogy az idő átlagon felül rossz volt. Naivság azt gondolni, hogy „így is tud ugyanolyan jó lenni egy kirándulás, mint szikrázó napsütésben”. Hazatérve láttuk, hogy itthon sem volt jobb az idő: egész Európában egy csomó helyet elöntött az állandó felhőszakadásból következő áradás.
Deák Hajnalka
