Újkenyér 2010. augusztus 20.
Adakozz, ne aggodalmaskodj! Textus: 2Korinthus 9,6–15 1. Amit a textusról tudni kell – exegetikai / kortörténeti megértés 1.1. A szöveg maga Nagyon izgalmas a 2Kor előtörténete, hiszen egészen kivételes érdekességekkel szolgál az olvasónak és a kutatónak a szöveg. Az első titok, amire fény derül Pál írását végigolvasva, hogy a gyülekezet harmadszori meglátogatására készül (2Kor 12,14; 13,1), ami egyértelművé teszi számunkra, az első levél után és a második megírása előtt, az apostol eljutott Korinthusba. További fontos momentum, hogy az olvasó valójában a harmadik korinthusiaknak írt levelet tartja a kezében, hiszen olvasunk egy bizonyos „könnyek között írt” levélről, amelyet második látogatása után fogalmazott meg (lásd 2Kor 2,4; 7,8.12). Ennek az ismeretnek a birtokában viszont nem nehéz elképzelnünk, hogy bizony meglehetősen feszültségteljes lehetett az apostol és a közösség viszonya. Mindezek ellenére nem tekinthető ez a kapcsolat ellenségesnek, vagy kibékíthetetlennek, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy Pál éppen Korinthusban időzve fogalmazza meg majd a római gyülekezetnek írott levelét, Kr.u. 56-ban. Ugyanakkor ezen ismeretek hiányában talán furcsán hatnak Pál szavai a 9. fejezet elején, ahol olvasva a sorokat az embernek olyan érzése támad, mintha az apostolnak bizony kétségei lennének afelől, hogy kérésének megfelelően (1Kor 16,2), rendben folyik-e a gyűjtés a jeruzsálemi gyülekezet számára (vö. 2Kor 9,3–5). Titusz és két további testvér (2Kor 8,16) előreküldésének célja nyilván az lehetett, hogy ezt a szolgálatot segítsék és koordinálják. Ugyanakkor azt is látnunk kell, ennek a kontrolnak alapvetően nem az volt a célja, hogy az apostolt megvédje a rá nézve esetleg kínossá váló következményektől – miszerint a makedóniai gyülekezeteknek például állítólag semmit nem teljesítettek vállalt feladatukból. Az ellenőrzés célja sokkal inkább az lehetett, hogy Isten ügye ne szenvedjen csorbát, nehogy az emberi mulasztás kihasson a fiatal keresztyén gyülekezetek lelkiségére. Ami a levél szövegkritikai vizsgálatát illeti, feltétlenül említést kell tennünk arról a korábban elterjedtté vált vélekedésről, miszerint a 2Kor 8 és 9 dublett lenne,1 vagyis egy másik levél része lenne, amely valamilyen módon bekerült a nekünk örökül hagyott írásba. Mindazonáltal a kutatók mai álláspontja szerint a tézis mellett felsorakoztatott érvek nem bírnak elég meggyőző erővel, így inkább elfogadható az a vélemény, hogy a két fejezetben csupán más-más szemszögből járja körül az apostol ugyanazt a problémát. Pál írását a korinthusi gyülekezetnek és általában egész Akhajának címzi, ehhez a témához tér vissza a 2Kor 9,1-ben rövid kitérője után (2Kor 8,16–24). További érv a két fejezet egysége mellett, hogy mindkettőben 1 Ennek a véleménynek az egyik verziója, amelyik nem a teljes fejezetet tekintette betoldásnak a levélen belül, csupán az első 5 verset. HUGHES: The Second Epistle to the Corinthians, 321.
433
Újkenyér
ugyanazt az időpontot jelöli meg Pál a gyűjtés kezdeteként, az elmúlt évet (vö. 2Kor 8,10; 9,2). Ugyancsak nehezen elgondolható, hogy a 2Kor 9,3-ban emlegetett, hozzájuk küldött testvérek kilétét vajon honnan sejtenék a címzettek, ha korábban nem utalt volna rájuk az apostol. A 2Kor 7,5-ben említett érkezése Titusznak pedig a teljes 8. és 9. fejezetek érvelésének előfeltétele. Végezetül a két említett fejezet között erős belső összefüggés áll fenn, hiszen Tituszék feladata (2Kor 8,16) akkor zárul le, amikor Pál a makedón testvérekkel megérkezik (2Kor 9,3).2 Elmondhatjuk tehát, hogy a levelet egységesnek kell tekintenünk, és ezt a meggyőződést érvényesíteni kell választott textusunk értelmezésekor is. 1.2. Exegetikai nehézségek „Erről pedig3: aki szűken4 vet, szűken arat, aki bő áldásra tekintettel vet, bő áldás reményében is arat5. Mindenki úgy adakozzon, ahogyan már eldöntötte a szívében, ne szomorúságból vagy kényszerből, mert a jókedvvel6 adakozót szereti az Isten. Istennek pedig van hatalma rátok árasztani minden kegyelmét, hogy mindenekben, mindenkor, minden szükségessel rendelkezzetek, bővelkedvén minden jó cselekedetre. Ahogyan meg van írva: „Bőven7 adakozik a szegényeknek, igazsága örökre megmarad”. Aki pedig a magvetőt vetőmaggal és az evéshez kenyérrel ellátja8, titeket is el fog látni vetőmaggal és meg fogja sokasítani azt, és megnöveszti igazságotok gyümölcsét9. Mindenben meggazdagodván a teljes jószívűségre, amely általunk hálaadást terem10 2
Bővebb kifejtését a témának lásd SCHNELLE: Einleitung in das Neue Testament, 97. A touÖto dev kifejezés gyakorta előjön Pál leveleiben, de általában összekapcsolva a szólással, beszéddel (1Kor 1,12; 7,6.29.35). Ugyancsak fontos a kifejezés értelmezése szempontjából, hogy a mutató névmás éppen úgy visszautal a korábban elmondottakra, mint a most következőkre. HUGHES: The Second Epistle to the Corinthians, 328. 4 A feidomevnwõ kifejezés hapax legomenon a bibliai irodalomban. A szó jelentésének meghatározásában Plutharkoszra, valamint Kozma és Demján történetére támaszkodhatunk, mivel csak itt fordul elő még a kifejezés. Illetve annak igei formája előjön a Kr.e. 4. évszázadban és ott a jelentése „fukarnak lenni”, ez pedig jól illik a mi szövegösszefüggésünkbe is. Uo. 5 Cserháti fordítását veszem át ezen a helyen, aki ezt a megfogalmazást a következőképpen indokolja: „Itt a görög szövegben a vetés ejp j eujlogivai" (az áldás kedvéért) történik. Az eujlogiva (áldás) pedig visszautal az előző versre, ahol kényszerűségből hálaáldozatnak fordítottuk, de ugyanez a görög szó található.” CSERHÁTI: Pál apostolnak a korinthusiakhoz írt második levele, 316. 6 Noha a megszokott „jókedvű” fordítás is elképzelhető, „Pál ebben az esetben nem az adakozó jókedvű természetét látja fontosnak, hanem az adakozásban megnyilvánuló nagylelkűségét”, ezért talán pontosabb a „jókedvvel” fordítás. uo. 7 Itt a skorpivzw ige aoristos Sg. 3. alakja szerepel, aminek a jelentése: (szét)szór, az összegyűjtés ellentéte (lásd: BALÁZS: Újszövetségi szómutató szótár, skorpivzw). Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy ebben az esetben nem az válik hangsúlyossá, hogy szétszórja Isten az ajándékait, hanem az, hogy még a szegényeknek is bőséggel jut a szétszórt javakból, ezért tartom megfelelőnek átvenni szó szerint az Ószövetség szövegét (Zsolt 112,9). Bár az is nyilvánvaló, hogy a zsoltárban a kegyes, jó emberről szól ez a szöveg, itt mégis úgy gondolhatjuk, hogy Istenre vonatkozik, hiszen nehezen képzelhető el éppen Pálról, hogy az embernek cselekedeteiből származhatna igazsága. DE BOOR: Der zweite Brief an die Korinther, 192. 8 Nagyon érdekes az itt szereplő corhgevw ige, aminek alapjelentése kórust, énekkart vezet, vagy olyan személyre vonatkozik, aki egy énekkar költségeit fedezi egy fesztiválon. Ennek alapján jelentése az Újszövetségben: juttat valamit, támogat valakit, gondoskodik valakiről (lásd BALÁZS: Újszövetségi szómutató szótár, corhgevw, valamint HUGHES: The Second Epistle to the Corinthians, 337). 9 A gevnhma szó jelentése: „egy tett következményeként beállt állapotra, vagy hatásra utal: a valamivé válás eredménye. Állatoknál: utód (Mt 3,7), növények termése (Mk 14,25), tulajdonságai (2Kor 9,10).” BALÁZS: Újszövetségi szómutató szótár, gevnhma 3
434
2Korinthus 9,6−15
Istennek. Mert ennek a (papi) szolgálatnak az elvégzése11 nem csupán a szentek szükségletének megelégítése,12 hanem sokakat hálaadásra is indít Isten iránt. A (szolgálat) elvégzésének próbájára13 tekintettel dicsőítik Istent, azért az engedelmességért, amivel vallást tesztek Krisztus evangéliumáról, és a velünk, valamint mindenkivel közösséget vállaló nagylelkűségetekért14. És imádkoznak értetek vágyakozván utánatok, Isten bőségesen rátok áradó kegyelméért. Hála legyen Istennek kifejezhetetlen ajándékáért!”
2. A perikópa megértése Választott szövegünkről általánosságban elmondható, hogy témája az a vállalkozás, aminek motorja Pál volt, és szinte minden általa alapított gyülekezet erejéhez mérten részt vett benne, a gyűjtés a jeruzsálemi testvérek számára. A kollektának persze csupán az egyik célja az anyagi segítségnyújtás, benne érezhetjük egyszersmind a jeruzsálemi gyülekezet elsőségének elismerését, valamint azt a tettekben megnyilvánuló egységet is, ami zsidók és pogányok között valósággá vált Krisztusban. Pál az előző fejezetben krisztológiai megalapozást ad a gyűjtésnek (2Kor 8,9), a 9 fejezetben az adakozás következményével igazolja az adakozás helyes voltát, hiszen Isten áldása lesz az adakozóval. Nagyon találó képet alkalmaz Pál, amikor az adakozást a vetéshez hasonlítja (lásd ehhez a témához még Gal 6,6–10), hiszen nem csupán arra mutat rá ezzel, hogy nem szabad sajnálni a vetőmagot, ha úgy tetszik, a kiadást a bő termés, aratás reményében, de arra is felhívja olvasói figyelmét, hogy mindezt Isten áldása kíséri. Ez a kijelentés talán furcsának hat a mai olvasó számára, aki már tökéletesen tisztában van a biológiai folyamatokkal, amelyek befolyásolják a termés minőségét és mennyiségét, de az ókori ember számára „a szántóföld nem annyira a biológiai események, mint inkább Isten csodáinak színtere, hiszen az elvetett mag az ő áldása nyomán termi a sokszorosát”.15 A vetés példáját tovább követve, arra is utal ez a kép, hogy a vető ember vetőmagja már eleve Isten ajándéka, hiszen a korábbi termés része. Így alapvetően az adakozás nem más, mint abból adni, amit ajándékba kaptunk, és a következménye is a vetéshez hasonló, ez nem kárba megy, hanem
10 Azért választottam a „teremni” jelentését a katergavzomai igének, mert ez talán jobban illik a korábbi vetés-termés tematikába, mint az újfordítású Biblia „szülni” fordítása. 11 Nehéz jó fordítást adni, mivel itt egymás után szerepel két egészen hasonló jelentésű szó, a leitourgiva és a diakoniva. Az első fordítását igyekeztem visszaadni a papi szolgálat fogalmával, amint ezzel összefüggésben szerepel a LXX-ban is. Ehhez kapcsolódóan érdemes azonban megjegyeznünk, hogy ilyen típusú szakrális jelleg nem csupán a LXX-ban, de az antik irodalomban is kapcsolódott a kifejezéshez (DE BOOR: Der zweite Brief an die Korinther, 193). A második esetében viszont megfogadva több exegéta tanácsát, a szó cselekvést kifejező tartalmát részesítettem előnyben. 12 „A prosanaplhrovw ige jelentését két igekötő is meghatározza. A plhrovw azt jelenti, hogy valaki megtölt valamit. Az ajna igekötő viszont azt, hogy az illető „feltölti”, illetve „újra megtölti” azt, amiről szó van. A pros- pedig, hogy a feltöltést nem egyedül végzi, hanem hozzájárul ahhoz.” CSERHÁTI: Pál apostolnak a korinthusiakhoz írt második levele, 320. 13 Ezen a helyen ismét a diakoniva kifejezés áll, ezért választottam ismét annak cselekvést kifejező tartalmát. Ennek a cselekvésnek a megpróbálására utal a szöveg (dokimhv – megvizsgáltság, mint eredmény), vagyis ahogyan képesek a korinthusiak elvégezni ezt a szolgálatot, annak függvénye, abból fakad Isten dicsőítése mások által. 14 i. m. 315. 15 i. m. 323.
435
Újkenyér
sokkal inkább előfeltétele a következő termésnek. Ahogyan a vetés, az adakozás is a sokszorosát termi (vö. Péld 19,17). Ezen alapvetést már csupán egy fontos kiegészítéssel látja el az apostol. Nem a mennyiség, az adomány nagysága a döntő, de sokkal inkább az adakozó szívbéli meggyőződése (kontrasztként említhetjük Ananiás és Szafira esetét az ApCsel 5,1ben).16 Senki ne kényszerből, vagy rossz szájízzel adjon, hanem úgy, amiként elhatározta korábban a szívében. Mert csak az ilyen fajta adakozás lehet kedves Istene előtt. Pál a 7. versben a Péld 22,8a-t idézi, amely szövegnek az érdekessége, hogy csak az Ószövetség LXX verziójában jelenik meg és ott sem pontosan így szerepel. A LXX-ban ugyanis Isten megáldja az adakozót,17 míg az apostol itt Isten szeretetéről szól. Véleményem szerint ennek a szócserének éppen a fentebb elmondott magvetéssel való párhuzamba állítás az oka, ott már egyértelművé tette Pál, hogy Isten megáldja az adakozót (vö. Mt 6,1). Nyilván az áldásban benne van az is, hogy Isten szereti azt, akit megáld, de az apostol mégis szükségszerűnek érzi ezt még egyértelműbbé tenni eme módosítás által. Ugyanezen összefüggés oldja fel azt a talán sokakban felmerülő kérdést, miszerint Isten szeretete az adakozás következménye lenne? Ha ugyanis az adást már megelőzte Isten áldása, úgy ez a kérdés oka fogyottá válik, hiszen minden tekintetben megelőz minket az Atya, előbb szeretett, előbb áldott meg és előbb adott. A 9. vers értelme nem szorul különösebb magyarázatra, hiszen immáron egyértelművé vált minden olvasó számára, hogy csak abból adhat, amit ajándékba kapott. De aminthogy ajándékba kapta korábban azt, amivel most adakozhat, és az is Isten hatalmában állt, úgy most sem kételkedhetik benne, hogy Istennek hatalmában áll holnap és azután is áldásban részesíteni őt. Milyen módon kapcsolódik a témához az itt szereplő ószövetségi idézet a 112. zsoltárból? Ha Isten az, aki bőven ad a szegénynek, akkor miért van szüksége arra, hogy én is adjak? Nem saját érvelése alatt vágja a fát ezzel a kijelentéssel az apostol? Valóban úgy tűnik első látásra, hogy igen. De ez csak azért lehet, mert egyáltalán nem tartjuk természetesnek, hogy Isten munkatársai legyünk, mint ahogyan – jegyezzük meg – nem is természetes. Azonban itt éppen erről van szó. Ahogyan a magvető munkatársává válik Istennek a vetésben, úgy az adakozó az adakozásban! A következő két vers (2Kor 9,10–11) ismét a magvetés képét alkalmazva mutat rá arra, amit a szeretet és az áldás ötvözetének tekinthetünk, Isten gondoskodására. És egyben vissza is húzza a valóságba a már-már elkalandozó, Isten munkatársává válva talán kissé elbizakodott embert. Isten az, aki mindezt adja (vö. Ézs 55,10), sőt Ő lesz az is, aki az igazság gyümölcsét felneveli – nem az embert dicséri ez sem, egyszersmind arra is felhívja a figyelmet, hogy Isten cselekvése és az emberé élő módon fonódik össze.18 A 9. és10. versben szereplő dikaiosuvnh fogalom meglehetősen karakteres szerepet játszik Pálnál. Ez esetben pedig egyértelmű, hogy a meg-
16
HUGHES: The Second Epistle to the Corinthians, 330 avnj dra iJlaro;n kai; dovthn eujlogei' oJ qeovõ (Péld 22,8a) – nyilván valamiféle köztes megoldásnak tekinthető az istentiszteleteink végén elhangzó „szereti és megáldja”. 18 De Boor ehhez a vershez kapcsolódóan megjegyzi, hogy az apostol itt esetleg a Hós 10,12-re gondolhatott. DE BOOR: Der zweite Brief an die Korinther, 192. 17
436
2Korinthus 9,6−15
tért, megigazult ember cselekedeteire vonatkozik.19 A 11 versben az apostol már kissé módosít a nézőponton, amely módosítás aztán majd a 12-ben lesz szépen kifejtve (lásd korábban 2Kor 1,1; 4,15). Immáron nem csupán az adakozó és Isten viszonyát taglalja, de már arról is szól, hogy ezek a bizonyos gyümölcsök milyen hatást gyakorolnak a körülöttünk levő emberekre. Első renden a keresztyén testvérekre az adakozó gyülekezetekben (2Kor 9,11b), másodsorban, a Jeruzsálemben lakó szentekben (2Kor 9,12a) és végül sokakban, akiket mindez hálaadásra indít Isten iránt (2Kor 9,12b). Az adakozásnak tehát kettős haszna van, egyfelől materiális, másfelől spirituális20 - külön érdekesség, hogy az apostol nem helyezi az egyiket a másik elé, mindkettő ugyanolyan fontos. Talán furcsának tűnhet az olvasónak, miért annyira fontos az apostol számára, hogy az adakozást hálaadás kövesse. Pedig az ok roppant logikus és egyszerű. Egyfelől egyértelművé teszi, hogy nem az adakozás mértéke, mennyisége a legfontosabb, hanem a cselekedet túl kell mutasson önmagán.21 Másfelől, nem csak az adakozónak, de a megajándékozottnak is tisztában kell lennie azzal, hogy mindez Isten kegyelméből lehetséges, akkor pedig hálát kell adni érte. Az adomány akkor éri el valóban a célját, ha az hálaadásra sarkallja a jeruzsálemieket és másokat is. A hálaadás pedig – hangsúlyozza ismét Pál – nem az embert kell, hogy illesse, hanem Istent kell dicsőítse. Az adományozó gyülekezet pedig ezzel vallhatja meg a hitét. A 13. versben szereplő oJmologiva kifejezés nagyon fontos, mivel a teljes gyűjtés lényegére hívja fel az olvasó figyelmét, hiszen Pál szóhasználatában a kifejezés hitvallást, a hit melletti elkötelezést is jelent (Róm 10,9–10).22 A kollekta tehát szó szerint kézzel fogható hitvallássá válik az adományt megkapó, szükséget szenvedő testvérek számára. És hitvallássá kell váljon az adakozó gyülekezet számára is. Csodás körforgás ez. Ahogyan a magot el kell vetni, hogy termést hozzon, úgy a kapott ajándékokkal szolgálni kell másokat, hogy ők is és mi is gazdagabbak legyünk általa. Nyilván akinek szól a kollekta, az nem ennek viszonzásával tud minket gazdaggá tenni, de képes könyörögni az adakozóért, és maga elé tűzni célul, hogy ugyanezt megtegye a nálánál is rászorulóbbal, mert akkor – ez vágya tárgya – Isten kegyelme rá is gazdagabban árad. Mi mással zárhatná Pál azt a gondolatsort, mint éppen a hálaadással Isten csodálatos ajándékáért. Mivel az ajándék egyes számban áll, ezért sok kutató ma is egyetért Aranyszájú Jánossal, és Krisztust érti az ajándék kifejezés alatt.23 Szerintem ez a megállapítás olyan szempontból mindenképpen elfogadható, hogy Isten áldásának leggazdagabb forrása és megjelenése a világban valóban Krisztus személye volt. Ámde a kontextust figyelembe véve ajándék alatt sokkal inkább elgondolhatónak vélem magát a teljes folyamatot. Ahogyan Isten megajándékoz, ahogyan fenntart, és amiként bölcsen igazgat mindeneket. 19
CSERHÁTI: Pál apostolnak a korinthusiakhoz írt második levele, 318. Más úgy véli, hogy itt egyértelműen a kifejezés zsidóságon belüli használata alapján kell értenünk a szót, ahol elsődlegesen az adakozásra, a jót tevére vonatkozott. WENDLAND: Die Briefe an die Korinther, 224. 20 HUGHES: The Second Epistle to the Corinthians, 337. 21 WENDLAND: Die Briefe an die Korinther, 224. 22 CSERHÁTI: Pál apostolnak a korinthusiakhoz írt második levele, 321. 23 HUGHES: The Second Epistle to the Corinthians, 342.
437
Újkenyér
3. Prédikációvázlat1 3.1. Gyakoriság = felületesség? Sokszor kerít hatalmába az érzés, hogy a gyülekezeteink liturgiájában megjelenő, tehát a gyakorta hallott bibliai igék valódi tartalma, mondanivalója felett elsiklik a figyelmünk. Nincs ez másként az alkalmaink végén ismételt kéréssel sem. Hétről hétre halljuk „a jókedvű adakozót szereti és megáldja Isten”, de nem foglalkozunk ennek beágyazottságával a kontextusba. Önálló életre kel, és hajlamosak vagyunk ebből kiindulva megfeledkezni eredeti jelentéséről. Pedig, mint minden ige, ez is valódi tartalmát akkor tárja fel számunkra, ha azt eredeti összefüggésében látjuk. Ilyenkor derül ki, hogy a visszatérő liturgiai elemek jelentésébe nem, vagy csak nagyon ritkán mélyülünk el. 3.2. Miért adakozzunk? − Kötelesség adni? Amikor az adakozásról szólunk, történjék az istentiszteleteink végén, vagy valamely kivételes alkalom kapcsán, sokszor érezhetik valamiféle kényszernek azt gyülekezeteink tagjai. Mai perikópánk azonban éppen arra hívja fel a figyelmünket, hogy a kényszer, a szomorúság szülte adomány semmit nem ér. Csak a szívbéli döntésben találhatod meg adakozásod helyes voltát és megfelelő mértékét. Csak ezt elfogadva leszel képes a szívbéli örömre. Sem a magadnak tetszelgés, a másoknak tetszeni akarás, sem a mások elvárásainak való megfelelés vágya nem lehet megfelelő előzmény adni – még akkor sem, ha éppen ez okoz jókedvet az adakozónak! Persze erre rájönni nem egyszerű feladat, belátásához elengedhetetlen elfogadnunk, hogy mindennemű adakozást az teszi lehetővé, hogy Isten ajándéka már az is, amiből adakozhatunk. 3.2.1. Do ut des? Azért kell-e vajon adakozni, mert ezzel majd Isten áldása kiárad ránk? Hát vajon Isten áldásában nincsen-e így is nap, mint nap részünk? Nem neki köszönhető-e minden a mi életünkben és így a gazdagságunk is, ami lehetővé teszi számunkra az adakozást? Ha úgy gondolja valaki, hogy adománya bármiféle érdemszerző jó cselekedet, ezzel egyben azt is állítaná, mindene, amije van saját magának köszönhető! Saját képességének, tehetségének, döntéseinek. Ha viszont alaposan körülnézünk a környezetünkben, úgy rögvest látni fogjuk, nálunk tehetségesebbeknek, tisztességesebbeknek jóval kevesebb adatott, mint nekünk. Ahogyan mindig találsz olyat a környezetedben, akinek jobban megy sora, aki gazdagabb, sikeresebb, szerencsésebb – úgy olyan embert is mindig találni fogsz, aki szegényebb, sikertelenebb, szerencsétlenebb náladnál. Csak a szerencsén múlna? Bizonyosan nem. Isten az, aki vetőmaggal ellátja a gazdát, és ő adja meg kenyerét is. 3.3. Akkor intézze Isten mindezt saját hatáskörén belül… Miért nem intézi akkor ezt Isten saját hatáskörében? A kérdés, noha cinikus éle van, alapvetően jogos. Isten valóban képes lenne nélkülünk is (lásd Mt 6,25–34) megfelelő mértékben elosztani javait. Hiszen Ő a vető és Ő az arató is. Akkor mi szerepe van ebben az embernek? Isten munkatársává válhat! Az adakozás nem más, mint részt venni az Atya gondoskodásában. Nem mintha Ő elmulasztaná gondoskodni az övéiről, de szeretetéből megteremti annak a lehetőségét, hogy ebben mi is társai lehessünk. Belekerülhetünk abba a csodás körforgásba, amiben előbb Isten ajándé438
2Korinthus 9,6−15
kaiból részesülünk, hogy adakozhassunk, majd utóbb mindezt áldásként éljük meg. Ma, amikor hálát adunk az új kenyérért, talán még erőteljesebben érezzük, mint a hétköznapokon, hogyan áldja meg Isten az ember munkáját, hogyan gondoskodik róla és tesz ezzel feleslegessé mindennemű aggódást. Ugyanakkor ez arra is figyelmeztet bennünket, hogy a mennyei Atya munkatársakul hív bennünket. Vagyis adakozásunk következményeiért megint csak nem kell aggódnunk – a vetőmagra szükséges veszteség, ha aratni akarunk. Ezt tudva ugyan ki szomorkodhat? Ezt tudva ki ne adakozna jó kedvvel? Ami pedig ennek következményeit illeti, arra mutat rá a 2Kor 9,11, amely gyakorlatilag a perikópa centrumát jelöli, megfogalmazva a munkatárssá válás lényegét. Az adakozó meggazdagodik, az emberek pedig hálát adnak Istennek (2Kor 9,13). A hálaadás ugyanakkor mi lehetne más, ha nem a dicsőítés szava: „Hála legyen Istennek kimondhatatlan ajándékáért!” (2Kor 9,15).
4. Példák, képek, szemelvények Lekció: Mt 6,25–34 Illusztráció: Isten túláradó kegyelmére kiváló példákat találunk a természetben. Amikor ezt leírom, a kókuszdió luxuskivitele jut az eszembe. Hihetetlen vastagságú csonthéj veszi körül az ehető részt – micsoda anyagpazarlás. Modern világunkban ezért kirúgnák a mérnököt! De gondolhatunk az élet továbbadására úgy a növények, mint az állatok, vagy az emberek esetében. Ez a folyamat is 1000 százalékosan túl van biztosítva. Én ebben is Isten kegyelmét látom megjelenni. Ilyen pazarló a mindenség Teremtője, mely pazarlás a teremtés működésének biztonságát szolgálja.
5. Felhasznált és ajánlott irodalom BALÁZS KÁROLY: Újszövetségi szómutató szótár, Budapest, Logos Kiadó, 1998. DE BOOR, WERNER: Der zweite Brief an die Korinther, Wuppertal, R. Brockhaus Verlag, 1972. CSERHÁTI SÁNDOR: Pál apostolnak a korinthusiakhoz írt második levele, Budapest, Luther Kiadó, 2009. HUGHES, PHILIP E.: The Second Epistle to the Corinthians, Grand Rapids, Michigan, 1977. SCHNELLE, UDO: Einleitung in das Neuen Testament, Göttingen, Vandenhoeck & Ruprecht, 31999. WENDLAND, HEINZ-DIETRICH: Die Briefe an die Korinther (NTD 7), Göttingen, Vandenhoeck & Ruprecht, 11980. Dr. Kókai Nagy Viktor (Debrecen)
439
