Balogh László: Rendszerváltás (?) Bulgáriában 1.a) A rendszerváltás előzményei A magántulajdon és a szabad piacgazdaságon alapuló gazdasági viszonyok és az ezzel összefüggő társadalmi-politikai érdekstruktúrák szinte teljes egészében eltűntek a totalitárius időszakban. Mindezzel megszűntek a civil társadalom fejlődésének előfeltételei és a garantált szabadságjogokkal rendelkező állampolgár státusza. A civil társadalom előfeltételeinek felszámolása a politikai demokrácia végét is jelentette, amit felváltott a pártállami monopolisztikus hatalom. „Lenyelte" a társadalmat és blokkolta az érdekek, szükségletek és akaratok szabad kifejezését, különösen pedig a társadalom politikai érdekeinek és preferenciáinak kinyilvánítását. A kikényszerített szellemi és ideológiai uniformizálás megbénította a szabad gondolkodást és a nemzet alkotóképességét, különösen az értelmiségét, amely a társadalmi változások motorja. A totalitárius „kultúra" mélyreható következményeivel a társadalmi tudatot eltorzító legártalmasabb tényezőnek bizonyult s a rendszerváltás időszakában (1989-1996) az ideológiai és politikai pluralizmus, valamint a demokratikus politikai kultúra kialakulásának egyik legfontosabb akadálya. Társadalmi nézőpontból a „kiegyenlített" életszínvonal önzéshez, kiterjedt felelőtlenséghez és a tehetséges emberek motiválatlanságához vezetett. Ez a társadalmi egyenlőség természetesen azt jelentette, hogy egyesek „egyenlőbbek" voltak másoknál. Egy új, kasztszerű, trichotom társadalmi szervezet alakult ki. Az első csoportot a nómenklatúra csúcsa alkotta, amely korlátlanul és ellenőrzés nélkül használhatta saját egyéni érdekeinek megfelelően az állami tulajdont. A második csoport az állami és párthivatalnokok köréből állt, ide értve néhány értelmiségit is, akik különösebb erőfeszítés nélkül tudtak viszonylag jó életkörülményeket biztosítani maguknak a társadalmi javak újraelosztásában élvezett előnyeik birtokában. És végül a rendszer margójára szorult többség, akiknek a társadalmi termék „morzsái" jutottak. Legtöbbjük a szegény mezőgazdasági térségekből emelkedett fel és vált a „pszeudourbanizált" társadalom részévé. Mindaddig, amíg elegendő nemzeti termék állt rendelkezésre ahhoz, hogy a pártállam felügyeletével e három fő társadalmi csoportnak szétosszák, az anyagi javak relatíve kielégítő mennyisége biztosította a rezsim bizonyos szintű legitimitását. Más közép-európai országokhoz képest Bulgária gazdaságilag erősen elmaradott volt; főleg agrárnépességgel rendelkezett, s csak viszonylag kis létszámú burzsoáziával és középosztállyal, valamint vékony értelmiségi réteggel. Mindez lehetővé tette a kommunista pártnak, hogy a rezsim legitimitását a társadalom legszegényebb rétegeinek támogatására alapozza; az olcsó orosz nyersanyagok segítségével viszonylag rövid idő alatt iparosítson, kifejlessze a tömegoktatás rendszerét és óriási állami és pártapparátust építsen ki. Meg kell említeni a bolgárok sajátos viszonyát az oroszokhoz és a pánszlávizmust, ami szintén kedvezett a bolsevik rezsim bevezetésének. Ma a demokrácia számára különleges problémát jelent az, hogy legitimitásának megteremtése érdekében – a diktatúrához viszonyítva – igen rövid idő alatt kell bebizonyítania nagyobb gazdasági hatékonyságát és előnyeit.
Következésképpen a totalitárius uralom egészen új szociálpszichológiai, intellektuális és politikai környezetet hozott létre. Az elmúlt negyvenöt év alatt sikerült szinte teljesen lerombolni a régi, fejletlen kapitalista piacgazdaságot és parlamenti demokráciát. Ezért a politikai demokrácia, és különösen a pluralista pártrendszer alapvető gazdasági, szellemi és politikai feltételeinek helyreállítása hosszú, ellentmondásos, konfliktusokkal és zavarokkal terhelt periódus lesz. Nem lehetetlen, hogy ez bizonyos körülmények között autoritárius uralom alatt zajlik le. A totalitarianizmus gazdasági, kulturális, pszichológiai és politikai struktúráinak lebontása nagy erőfeszítéseket, ismételt reformokat és helyes politikai döntések sorát kívánja, s próbára teszi a társadalom türelmét. l.b) Rendszerváltás bolgár módra Az 1989 őszi bulgáriai társadalmi-politikai folyamatok alapvetően evolúciós jellegűek voltak, nélkülözték a társadalmi bázistól induló széleskörű forradalmat. Az alternatív-ellenzéki szervezetek, mozgalmak gyengesége, a bolgár társadalom általánosan alacsony politikai kultúrája és a „totalitárius kultúra" következtében a rendszerváltás megindításában meghatározó szerepet töltött be a BKP reform-kommunista szárnya (P. Mladenov, D. Dzsurov, A. Lukanov és mások). Ezek a személyek vezető pozíciókat foglaltak el a hatalmi elitben, hiszen pl. Mladenov és Dzsurov PB-tagok voltak, egyúttal előbbi a külügy-, utóbbi pedig a honvédelmi miniszteri funkciót is betöltötte. Velük szemben állt a T. Zsivkov irányította csoport, amely elbizonytalanodva és félelmek közepette ugyan, de kitartott a régi koncepció mellett. 1989. november 10-én – a hadsereg támogatásával és M. Gorbacsovval előzetesen egyeztetve – a reform-kommunista szárny vértelen puccsal eltávolították a párt főtitkári és az államfői funkcióból T. Zsivkovot s egy előzetesen egyeztettt forgatókönyv szerint újraosztották egymás között a legfelső hatalmi funkciókat: P. Mladenov lett az államfő, Lukanov a miniszterelnök, A. Lilov a BKP vezetője, Dzsurov pedig megtartotta korábbi miniszteri pozícióját. Az új elit azonban korántsem volt reformelkötelezett, sokkal inkább a totalitárius modell addigi alapjainak s ezzel párhuzamosan saját pozícióik megőrzése érdekében indították el a fordulatot. A fokozatosan megerősödő politikai pártok és mozgalmak azonban – az általuk ösztönzött és legtöbbször általuk is vezetett sorozatos tömegakciókra támaszkodva (1989 decemberétől 1990 márciusáig) – egyrészt elérték, hogy kezdődjenek „kerekasztal-tárgyalások" Bulgária jövőjéről, másrészt ezek eredményeként azt is, hogy rövid időn belül tartsanak szabad parlamenti választásokat. Bulgáriában a novemberi fordulat után indult csak meg az ellenzék szerveződése, pártokba, mozgalmakba tömörülése. A pártpluralizmus formális struktúráit viszonylag gyorsan vissza lehetett állítani. Eltűnt a kommunista párt alkotmányos monopóliuma. A pre-kommunista időszak „történelmi" pártjai újrakezdték tevékenységüket, és számos új párt és politikai szervezet alakult. Ezek alapvetően egyes vezetők és társaik körül létrejött új típusú csoportosulások „klientelista" pártjai voltak. Úgy is fogalmazhatunk, hogy ezek „névleges" pártok, amelyek elnevezései (kezdve a klasszikus liberális, konzervatív, szociáldemokrata, kereszténydemokrata stb. nevektől a teljesen újakig) vagy az ország megtagadott politikai hagyományaira hivatkoznak, vagy nyugati mintákat másolnak. E pártok mögött nem álltak világos érdekekkel azonosítható fontos társadalmi csoportok. Hiányoztak az egyértelmű ideológiai meghatározások, gyakorlati tapasztalataik és szervezeti struktúráik. Mindez elsősorban a civil társadalom és az állampolgárok politikai aktivitásának feléledését tükröző spontán folyamat volt, nagy kezdeti lelkesedéssel és a demokratikus változások iránti elkötelezettséggel. A válságok és a rezsim hanyatlása előhívták a parlamenti demokrácia és a piacgazdaság nyugati modelljei felé mutató változások iránti általános és absztrakt igényt. Ez
indokolja a legaktívabb társadalmi csoportok gyors politikai reorientációját, például az értelmiségieknek és a városi lakosságnak az ellenzéki pártok és mozgalmak felé fordulását. A többi kelet-európai országhoz hasonlóan a pártpanoráma kiformálódásának első szintje Bulgáriában is túlzottan ideológiai jellegű volt, a kommunizmus-antikommunizmus vonal mentén, a kommunista párt mellett vagy ellen. Ennélfogva az első lényegi törésvonal ideológiai természetű volt. Az első ellenzéki pártok és csoportok legfontosabb egyesítő eszméje az antikommunizmus volt. A korai ellenzék ideológiai platformjának két vezérlő motívuma az 1956 és 1989 között hatalmon lévő Zsivkov és a hozzá közel álló felső nómenklatúra megbuktatásának igénye, és a kormányzati struktúrában a kommunista dominancia megszüntetésének követelése volt. Az ellenzéki pártokat és koalíciókat e vonatkozásban egy olyan ideológiai faktor befolyásolta, amely fokozatosan egybeterelte az egyaránt változást akaró, de egyébként eltérő érdekű, társadalmi státuszú és iskolázottságú embereket. A kommunista párt hatalomból való eltávolításának igen általános, de gyakorlati szempontból rendkívül fontos ügye háttérbe szorította az ellenzéki pártok és társadalmi bázisaik közötti különbségeket. Ez az egységes törekvés bizonyos fokig ideiglenesnek bizonyult, de erős befolyáshoz juttatta az ellenzéki csoportokat az első szabad választásokig tartó periódusban és a hatalom átvételében. Az antikommunizmus mögött azonban fokozatosan utat talált egy másik, rejtettebb motívum is. Ennek hátterében azon „marginális" társadalmi csoportok követelései és törekvései álltak, akik kívül rekedtek a „pártokrácia" rendszerén és keresték a visszavágás lehetőségét (különösen az egykori burzsoázia tagjai és a politikai üldözöttek), vagy túl gyorsan akartak felemelkedni a hatalmi hierarchiában (elégedetlen, türelmetlen és gyakran lumpenizálódott rétegek). Más szóval, a párttörésvonalaknál egyre nagyobb szerepet kezdett játszani egy új felosztás a „bentiek" és a „kintiek" között mind a kommunista párt elleni harcban, mind pedig az ellenzéken belül. Bulgáriában nagyon tipikus volt, hogy az antikommunista ellenzék irányítói között nagy számban voltak egykori kommunisták, akik a régi rezsimet szolgálták, többen a titkosrendőrség ügynökeként. A lengyel, csehszlovák vagy magyar gyakorlattól eltérően, a bolgár ellenzéknek nem volt több éves múltja a rezsim elleni küzdelemben. Bulgáriában az ellenzék a kommunista párton belül fejlődött ki és csak később önállósodott. Ez a tény további törésvonalakat hozott létre a régi rezsim áldozatai és elnyomottjai, valamint a „konvertált" volt kommunisták között. További bolgár sajátosság, hogy a „renegát" kommunisták saját legitimációjuk érdekében az ellenzék extrém antikommunista csoportjainak élére törekedtek, kiszorítva néhány olyan pártvezetőt, akiket az előző rendszerben üldöztek. Az új posztkommunista pártok és csoportok a rendszerrel szemben és a hivatalos intézményrendszeren kívül alakultak meg és csak fokozatosan nyerték el legitimitásukat, foglalták el helyüket. Ebben a fájdalmas folyamatban egyszerre zajlottak a parlamenten kívüli tömegmegmozdulások és a kemény „kerekasztal"-tárgyalások. A kommunista párt hatalmi pozícióit lépésről-lépésre vették át a pártpluralizmus bevezetésével (a párt monopóliumának megszüntetésével, a szabadságjogok kivívásával, az elnyomó törvények hatályon kívül helyezésével, a munkahelyi pártszervezetek felszámolásával, választásokkal stb.). A bulgáriai folyamat evolúciós jellegű volt, nélkülözte a társadalmi bázistól induló „bársonyos" forradalmat. Ehelyett a megállapodásokra, a békés tömegkampányokra és a kommunista párt által felkínált engedményekre épült. A kommunista párt új, reformer vezetői szintén ebben a
folyamatban remélték legitimálni magukat, mint a változások fontos tényezői, miközben szerették volan megőrizni kezdeményező szerepüket és vezető pozíciójukat. Az új politikai pártoknak számtalan feladattal kellett szembenézniük. Rövid idő alatt reflektorfénybe kerültek, létre kellett hozniuk struktúráikat, aktivistákat kellett toborozniuk és programokat kellett készíteniük. A kommunista párt még létező befolyása miatt ez nagyon nehéz feladat volt. A demokratizálódás a felsőbb szinteken erőteljesen bontakozott ki, de a folyamat nagy része a „függöny mögött" zajlott. Így a pártstruktúrák kialakítása és a pártok tömegkapcsolatainak fejlődése csak korlátozottan haladhatott előre. 1.c) A politikai-hatalmi viszonyok alakulásának főbb csomópontjai Bulgáriában csak az 1989-es novemberi fordulat után indult meg az ellenzéki erők tényleges szerveződése, pártokba, mozgalmakba tömörülése. 1989 decemberében alakult meg a Demokratikus Erők Szövetsége (DESZ) elnevezésű politikai gyűjtőmozgalom, amely különböző eszmei és politikai csoportokat tömörített: A Bolgár Kommunista Párt (BKP) olyan korábbi, illetve akkori tagjai, aki valóban szakítani akartak a totalitárius modellel és a demokrácia és a piacgazdaság mellett kötelezték el magukat. Ebben a szárnyban a „Peresztrojka" és a „Demokrácia Klubja" rendelkezett a legnagyobb befolyással, s ide tartozott a mozgalom egyik legismertebb személyisége, Zseljo Zselev is, aki a Demokratikus Erők Szövetsége (DESZ) vezetője lett. Az ún. történelmi pártok, amelyeket a politikai üldöztetéseket túlélő egykori vezetők, tagok szerveztek újjá. Közülük a Szociáldemokrata Párt, a Bolgár Földműves Népi Szövetség (BFNSZ), a Demokrata Párt és a Radikális Demokrata Párt élvezte a legnagyobb társadalmi támogatottságot. Olyan politikai csoportok, amelyek illegalitásban és nagyon szűk értelmiségi s munkás bázisra támaszkodva már 1989 novembere előtt is működtek (pl. a „Podkrepa" Szakszervezet és az Ekoglasznoszt). Önálló politikai erőként szerveződött meg Ahmed Dogan ismert ellenzéki filozófus vezetésével a török kisebbség érdekeit képviselő Szabadságjogi Mozgalom (SZM) 1990 januárjában. A novemberi fordulat után a Bolgár Kommunista Pártban is komoly változások indultak meg. Létszáma ugyan egymillióról félmillióra csökkent 1990 első felére, az új pártelnöknek, Anton Lilovnak azonban sikerült együtt tartania a három fő szárnyat – a reform-kommunistákat, az ortodox kommunistákat és a szociáldemokratákat – a reform-kommunista centrum vezetésével. Később a nevét Bolgár Szocialista Pártra (BSZP) változtatta. Az első szabad parlamenti választásokat 1990 júniusában tartották meg. Az egykamarás Alkotmányozó Nemzetgyűlésbe a BSZP (211) és a DESZ (144) küldhette a legtöbb képviselőt. A taktikai hibák, a gyenge falusi bázis, a választási kampány rövidsége és a csekély anyagi erőforrások magyarázzák egyfelől a DESZ „csak" második helyét. Másfelől a kommunista utódpárt legális és illegális pénzügyi forrásai és elsősorban a falvakban megmaradt hatalmi túlsúlya biztosította a BSZP győzelmét. A magas parlamenti küszöb (4%) miatt az említett pártok mellett csak a BFNSZ (8,03%) és a SZM (6,03%) szerzett képviselői helyeket. A Bolgár Szocialista Párt – abszolút többsége ellenére, a társadalmi feszültségek
előzetes levezetése érdekében – saját jelöltje helyett kompromisszumként elfogadta a lemondott Petr Mladenov helyére az ellenzék által támogatott Zselevet államfőnek, nem sokkal a parlamenti választások után. Az 1990. szeptember 17-én megalakult tiszta szocialista párti kormány ellentmondásos és következetlen gazdaságpolitikája komoly életszínvonal-csökkenést és magas inflációt eredményezett. Az erősödő társadalmi elégedetlenség hatására 1990 decemberében koalíciós kormány (BSZP-DESZ) alakult, a koalíciós partnerek közötti, illetve azokon belüli áthidalhatatlan elvi-politikai ellentétek miatt azonban képtelen volt egyértelmű gazdasági és szociálpolitikát folytatni. A DESZ-en belüli viták annyira elmérgesedtek, hogy 1991 júliusában szétesett a mozgalom. Az 1991 októberi parlamenti választásokon már külön listán indultak a korábban egységben lévő csoportok: – a DESZ „mozgalmi" szárnya tömörítette a Demokrata Pártot, a Radikális Demokrata Pártot, továbbá más olyan erőket, amelyek a társadalmi fejlődés radikális útját konzervatív, liberális, illetve monarchista értékek alapján támogatták; – a DESZ Centrum a nyugat-európai szociáldemokrata és zöld-alternatív értékek talaján állt (a Szociáldemokrata Párt és az Ekoglasznoszt egy része adta e csoport magját); – a DESZ liberális szárnya liberális és zöld-alternatív eszmei vonalat követett (pl. a Zöld Párt és a Klubok a Demokráciáért Szövetség tartozott ide); – az 1990-es választások után néhány kisebb politikai csoporttal kiegészülve 1991 júliusában a Bolgár Földműves Népi Szövetség is különvált. A választásokat 34,36%-kal a DESZ mozgalmi szárnya nyerte meg, de nem sokkal maradt el mögötte a BSZP és hat kis szövetséges pártjának koalíciója (33,14%). A változatlanul 4%-os választási küszöb mellett az említett politikai erőkön kívül csak az SZM (7,55%) került be a parlamentbe. Az 1992 januárjában megtartott elnökválasztás is megerősítette ezt a helyzetet, ugyanis a DESZ „mozgalmi" szárnya és a DESZ Centrum közös jelöltje, Zselev szerezte meg a győzelmet. A parlamenti választásokon győztes DESZ „mozgalmi" szárnya által alakított tiszta kormány sem tudott úrrá lenni az elvi-politikai ellentéteken, így gazdaság- és szociálpolitikája – hasonlóan a korábbi kormányokhoz – következetlen volt. Az instabil gazdasági és politikai helyzet hatására 1994. december 18-án újra az urnák elé szólították a választópolgárokat. A kialakulatlan választói magatartás és a kormányzati politikával való elégedetlenség eredményeként ismét fordult a kocka: a legsikeresebben a BSZP vezette Demokratikus Bal elnevezésű koalíció szerepelt (43,5%), megelőzve a DESZ „mozgalmi" szárnyát (24,23%). 6,51%-kal bejutott a törvényhozásba a Demokrata Párt és az (Egyesített) Bolgár Földműves Népi Szövetség koalíciójaként létrehozott Népi Unió is. Jelentősen megerősödött a bolgár vállalkozói réteg egy részét tömörítő Bolgár Vállalkozók Blokkja (4,72%). A Szabadságjogi Mozgalom viszont valamelyest visszaesett, ugyanis nem tudott döntő fordulatot elérni az etnikai kérdésben. A Demokratikus Bal alakított kormányt, független szakértők bevonásával. Ennek sem sikerült azonban napjainkig kivezetnie az országot a gazdasági válságból és megszilárdítania a demokratikus intézményrendszert. Ez egyrészt a BSZP említett irányzatainak vetélkedésével, másrészt a párt- és civil szervezeti struktúra kialakulatlanságával magyarázható.
A jelenlegi gazdasági válság és a mélyülő társadalmi törésvonalak bátorítják a szélsőséges pártokat, amelyek a növekvő elégedetlenségre kettős szlogennel válaszolnak: egyrészt követelik a piacgazdaság gyors kiépítését és a rendszerváltást (akár tekintélyuralmi eszközökkel is), másrészt ellenállást hirdetnek a „vadkapitalizmussal" szemben. Ezáltal növekszik a pártrendszer polarizáltsága és konfrontációs jellege. Az etnikai problémák szintén hozzájárulnak a konfliktusok mélyüléséhez és a polarizációhoz.A totalitárius időszakban a keresztény bolgárok és a muzulmán törökök között felgyülemlett ellenszenv és konfliktusok a kilencvenes években elemi erővel törtek felszínre. Tapasztalhatók végül a lelki és szellemi válság jelei is. A totalitárius lelki elnyomás lebontása egy különlegesen összetett és ellentmondásos folyamat. Még nagyon hosszú időt igényel a totalitárius időszakból származó sztereotípiák, mint például a gyűlölködés, az osztályellenség keresése, a fenyegetés, a lelki és politikai erőszak felváltása olyan liberális és demokratikus értékekkel, mint a tolerancia, a párbeszéd, az eltérő vélemények elfogadása. 2. A gazdaságpolitika fontosabb jellemzői Bulgáriában a rendszerváltás időszakában (1989-1996) következetes, a szabadversenyes piacgazdaság kiépítésére irányuló gazdaságpolitikáról nem beszélhetünk, amely elsősorban az instabil politikai helyzettel magyarázható. Egyértelműen igazolja ezt az, hogy 1995 végén a GDP-nek csupán 35%-át adta a magánszektor. Összehasonlítva ezt pl. Csehország vagy Lengyelország adataival, akkor egyértelmű a lemaradás, hiszen mindkét ország esetében a magánszektor részesedése 1995 végén már elérte a 70–80%-ot. 1995 végén Bulgáriában kb. 350.000 hivatalosan bejegyzett magáncég működött, amelynek hozzávetőlegesen 70%-a kereskedelmi jellegű volt. Ez azt jelenti, hogy az ipari vállalatok többsége továbbra is állami tulajdonban volt, még mindig a bürokratikus, egyáltalán nem hatékony államigazgatási tulajdon volt túlsúlyban. A bolgár gazdaság helyzetét jellemzi az alábbi táblázat is: A táblázat adatai alapján mindenekelőtt az állapítható meg, hogy – összhangban a privatizáció terén tapasztalható lemaradással – a munkaképes lakosság többsége az iparban és az agrár jellegű ágazatokban foglalkoztatott. Összehasonlítva a legfejlettebb ipari országokkal, de még a gazdasági modernizációban élenjáró kelet-közép-európai államokkal is, látható, hogy a foglalkoztatottak többsége nem a szolgáltatási szférában dolgozik, pedig a fejlettségnek, a minőségi színvonalnak ez az egyik legfontosabb fokmérője. A gazdasági életben tapasztalható visszaesést jelzi az is, hogy 1991-ben 11,7%-kal, 1992-ben 7,3%-kal, 1993-ban pedig 2,4%-kal csökkent a bolgár gazdaság GDP-je. Csupán 1994-ben (1,4%) és 1995-ben (1,6%) figyelhető meg lassú javulás. Ugyanakkor pl. Csehországban és Lengyelországban 1994-95-ben 4-5% körüli volt a GDP. A bolgár gazdaság problémáit jelzi továbbá az is, hogy a kilencvenes években állandósult a magas munkanélküliség. Így pl. 1993 végén 21,4%; 1995 végén pedig 19,8% volt. Mindezek a tényezők még instabilabbá tették a politikai-hatalmi viszonyokat. Nyugodtan megállapíthatjuk tehát, hogy a politikai életben tapasztalható ellentmondások szorosan összekapcsolódtak a gazdasági életben megfigyelhető következetlenségekkel.
Bulgária a kilencvenes években továbbra is első számú külgazdasági partnerének Oroszországot és néhány más szovjet utódállamot tekintette. Ugyanakkor felerősödött a német, a görög, az olasz, a macedón és az amerikai vonal is. Igazolják ezt az alábbi adatok: 3. Etnikai kérdés A hivatalos bolgár statisztikai adatok alapján Bulgária nemzetiségi megoszlása a következő oldalon látható: Amennyiben röviden visszatekintünk a totalitárius időszakra, akkor a következő fontosabb összefüggésekre érdemes felhívni a figyelmet: 1. A hivatalos adatok (1957, 1975) alapján lényegében hosszú időn keresztül nem változott a lakosság etnikai összetétele. Az össznépesség 92%-át alkották a bolgárok, de mellettük jelentős számú etnikai kisebbségek is találhatók. Az ország északkeleti és délkeleti részében élő törökök őseit a 15. és a 18. század között telepítették Bulgáriába s a hivatalos felmérések 5-600 ezerre becsülték lélekszámukat (az összlakosság kb. 5-6%-a). A hozzávetőlegesen negyedmilliós cigányság (az összlakosság kb. 3-4%-a) elszórtan élt az ország különböző részein, de pl. Szófiában és környékén jelentős településeik voltak. Az örmények, a zsidók, a görögök, a románok, a tatárok és más nemzetiségek aránya, lélekszáma elenyésző volt. A totalitárius időszakban a hatalmi elitek erőteljesen és tudatosan törekedtek az etnikai kisebbségek erőszakos asszimilálására. A kollektív jogok – pl. a törökök esetében a területi autonómia – garantálását mindvégig megtagadták s az egyéni jogok (pl. az anyanyelv szabad használata) is csak korlátozottan érvényesülhettek. Sőt, 1983-84 telén gyakorlatilag olyan lépéseket tett a politikai vezetés, amelyek megtiltották az eredeti török nevek használatát, a török nyelv családi alkalmazását és a mohamedán vallás és szokások szabad gyakorlását. Ezek az intézkedések egyértelműen a török kisebbség erőszakos asszimilálására irányultak. A törökök ezerszámra menekültek Törökországba, tovább erősítve a hagyományos bolgár-török ellentéteket. Az 1992-es hivatalos statisztikai adatok, továbbá nemzetközi kutatóintézetek felmérései azt támasztották alá, hogy a török kisebbség aránya – az erőszakos lépések ellenére – már a totalitárius időszakban is magasabb volt (kb. 11-13%), mint a hivatalos adatok. Nyilvánvalóan az erőszakos asszimilációs lépések csökkentették ezt az arányt. Az 1992-es statisztikai adat lényegében valósnak tekinthető. A „török" fogalom nemcsak a korábban tárgyalt etnikai és mohamedán kisebbséget jelenti (a kb. 10%-os arány), hanem a kereszténnyé lett török származásúakat, a mohamedán vallású, bolgár ajkú, pomákokként ismert, szláv eredetű lakosokat, akik a görök határ közelében, a Rodope hegységben élnek és a római katolikus hitre áttérőket is. Egészen speciális a macedón probléma, amely túlmutat Bulgárián, de a bulgáriai macedónkérdés megértéséhez feltétlenül szükséges általános összefüggéseiben vizsgálni a kérdést. A 19. század óta „Macedónia" és „bonyolultság": rokon-értelmű szavak. A térség lakossága vegyes: macedónok, albánok, bolgárok, görögök, románok, zsidók, cigányok, törökök – ezért van, hogy franciául a macédoine vegyes salátát (vagy átvitt értelemben vegyes felvágottat)
jelent, az olasz macedonia di frutta pedig gyümölcssalátát. A szerbek, a bolgárok és a görögök egymással vetélkedve követelték maguknak Macedóniát, és ez a körülmény arra ösztönzi a régió lakosait, hogy különálló nemzeti állam igényével lépjenek fel. A macedón nemzeti öntudat a maga modern formájában fellelhető az egykori Jugoszláviához tartozó Macedón Köztársaságban, valamint az Albániában, Bulgáriában és ÉszakGörögországban szétszórt macedón közösségeken. A magukat macedónoknak vallók meggyőződése, hogy nemzet tagjai, a görögök ezzel szemben szláv nyelvű görögökként emlegetik őket, azt állítva, hogy Macedónia egy régió görög elnevezése; s a görögökkel együtt a bolgárok és a szerbek is állhatatosan tagadják különálló macedón nemzet létezését. A macedónok igénye, hogy különálló nemzetnek tekintsék őket, szorosan összefügg azzal az állítással, hogy létezik külön macedón nyelv. Valamennyi szláv nyelv egymás közeli rokona, s a Macedónia egyes régióiban beszélt helyi nyelvjárásokat nehéz megkülönböztetni a közvetlen szomszédok, a bolgárok és a szerbek használta nyelvjárásoktól. A macedónok standard irodalmi nyelvének jellegzetes vonása azonos azzal, amely a bolgárt megkülönbözteti a többi szláv nyelvtől. Ez a nyelv a Bitola Veles térség dialektusain alapul, amelyek közel állnak a nyugat-bolgár tájszólásokhoz, mivel azonban a standard bolgár irodalmi nyelv bázisa a kelet-bolgár dialektusok egész sora, a két irodalmi nyelv eléggé eltér ahhoz, hogy a macedón különálló nyelvnek minősüljön. A macedónok többsége görög-keleti (ortodox) vallású. A macedóniai egyház a nemzeti büszkeség forrása, s a macedónok a 11. századi Sámuel császár pátriárkátusa folytatásának tekintik, így tehát a szerb ortodox egyháznál régebbinek tartják. A görög-keleti világ többi része azonban a macedóniai egyházat Tito és a jugoszláv kormányzat kreatúrájának minősíti, s elutasítja elismerését. A modern macedóniai egyházat 1958-ban választották el a szerbiai ortodox egyháztól, amikor is újjászervezték a hajdani ohridi pátriárkátust, és 1967-ben önállónak nyilvánították. Jó viszonyban volt ez az egyház a kommunista hatóságokkal, amelyek támogatták is, mert bástyának vélték az albán nacionalizmus és az iszlám állítólagos veszélyével szemben. A macedónok kisebb része muzulmán, főként szunnita, de vannak közöttük dervisrendbeliek is. A muzulmán macedónokat pomakoknak, torbeseknek és poturoknak is nevezik. Az 1970es években olyan egyesületet alapítottak, amely felkarolta identitásuk ügyét, hogy megállítsák az albán-mohamedán szomszéd kultúrájához való asszimilációt. A magukat macedón muzulmánoknak – nem pedig törököknek – valló macedónok száma az 1953-ban regisztrált 1591-ről 1981-ben 3955-re növekedett. Jóllehet a macedón rockzenekarok Nagy Sándort vallják nemzetük ősatyjának, az újabb tudományos történelmi munkák szerint azonban hiteltelenek az olyan állítások, hogy a macedón kontinuitás három évezred óta tart, és csupán arra szolgálnak, hogy nevetségessé tegyék a macedónokat a nemzeti létüket egyébként is tagadó emberek szemében; a Macedónia nevű régió elnevezés ugyan igen-igen régi, de az újkori macedónok Európa legfiatalabb nemzetei közé tartoznak. Az ún. macedón kérdés a 19. században került előtérbe, amikor is az oszmán-törökök fokozatosan visszavonultak a Balkánról, és felvetődött a probléma, hogy a nemzetek között határvonalakat alakítsanak ki Macedónián keresztül és Macedónia körül. Régi középkori viszályok törtek újból felszínre, amikor a nemzeti érzés hevítette bolgárok, szerbek és
görögök maguknak követelték a régiót és nyilvánvalóan valamilyen meghatározatlan szláv nemzetiséghez tartozó lakóit. Ilyen körülmények között alakult ki a 19. század utolsó éveiben a macedón nemzeti öntudat. A VMRO,vagyis az 1893-ban alapított Macedón Forradalmi Szervezet eredeti célja az volt, hogy egységes Macedónia alakuljon, amely egy délszláv föderáció része lenne, Szerbiával és Bulgáriával együtt. A macedónok nem a görök, hanem a szláv világgal vállaltak azonosságot és a délszlávok közül leginkább a bolgárokkal éreztek rokonságot. 1903-ban Bitola és Strandiza lakosai fellázadtak a törökök ellen; a felkelést úgy időzítették, hogy egybeessék a görög-keleti naptár egyik fontos ünnepével. (Ezért nevezték Ilinden vagy Elijah-napi lázadásnak.) A felkelést azonban hamarosan leverték az albán szabadcsapatok szolgálatait igénybevevő oszmán hatóságok. Macedónia végül a második Balkán-háború nyomán, 1913-ban szabadult meg a török uralomtól, de azután felosztották az országot: a macedón terület kb. 50%-a Görögországhoz került (Égei-Macedónia), kb. 40%-a Szebiához (Vardar-Macedónia) és mintegy 10%-a Bulgáriához (Pirin-Macedónia). Égei-Macedóniának és Vardar-Macedóniának a bolgár kultúrához vonzódó lakosai sokat szenvedtek, amikor a görög és a szerb kormányzat bosszút állt a legyőzött bolgárokon. Közülük sok ezren menekültek át Bulgáriába. Vardar-Macedónia 1918-ban a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság, a későbbi Jugoszlávia része lett, jóllehet a délszláv államnak már az elnevezése is tagadta a macedón nemzet létezését. A belgrádi kormány a két világháború között kíméletlenül folytatta az erőszakos asszimilálás politikáját, és – akárcsak Koszovóban – igyekezett szerb telepesekkel benépesíteni a térséget. A VMRO, amely addigra nyíltan forradalmi szervezetté alakult, Bulgáriától kapott támogatást. 1934-ben a VMRO egyik terroristája, akit a horvát usztasa mozgalom támogatott, meggyilkolta Karagyorgyevics Sándort, Jugoszlávia szerb királyát. A jugoszláv macedónoknak a bolgárok iránt érzett rokonszenvét kioltotta a II. világháború: a bolgárok elfoglalták a régiót, és megkísérelték egyértelműen bolgár jellegűvé alakítani. A háború utáni Jugoszláv Szövetségi Köztársaság elvitathatatlan nemzeti létet ígért a macedónoknak, és a boszniai muzulmánoknak. Tito azért alapította meg a Macedón Köztársaságot, hogy Jugoszlávián belül megteremtődjék a macedónok nemzeti otthona, a macedón nemzeti törekvések központjaként. A görög kormányzat, abban a meggyőződésben, hogy Tito terjeszkedni akar a Balkánon, sokezer görögöt telepített le Égei-Macedónában, hogy gátat emeljen a minden macedónt magába foglaló nemzetállam megalakítására irányuló, a népességben gyökerező törekvések elé. Közben a jugoszláv kormányzat pártfogolta az új macedón nyelv kialakítását, és új, hivatalos macedón történelmet fogalmazott meg, amely szerint a bolgár történelem nagyjai mind macedón hősök voltak. A macedónok a szerb nacionalizmus újjáéledése óta ismét fenyegetettnek érzik magukat. 1992-ben azonnal követték Szlovénia, Horvátország és Bosznia példáját: kikiáltották függetlenségüket, ezzel azonban kiszolgáltatták magukat a görög nacionalizmusnak. A görög kormányzat attól tart, hogy szláv ajkú görögjei esetleg egyesülni akarnak a macedónokkal, hogy nemzetállamot hozzanak létre. A macedón elnevezés használata körüli csetepaté nem része tudós akadémiai vitáknak, de azért a „macedón kérdés"-ben most is ott lappang a Balkán destabilitásának a lehetősége.
Bulgária legbefolyásosabb politikai pártjainak többsége az egységes bolgár nemzetállam koncepciójának talaján áll. Eszmei-politikai programjaik és kilencvenes évekbeli politikájuk egyértelműen ezt támasztja alá. A Bolgár Szocialista Párt valamennyi dokumentumából hiányzik a nemzeti kisebbségek megnevezése, csupán etnikai csoportok létezését ismeri el. Nem hivatkozik az általános emberi jogokra, viszont a kisebbségi anyanyelvoktatást veszélyesnek tartja a nemzet egységére nézve. Az anyanyelv tanulását és hagyományok követését nem szabad felhasználni a nemzet megosztására. S ami talán a legfontosabb: „A Bolgár Köztársaság egynemzetiségű állam és hivatalos nyelve a bolgár" – hangsúlyozza a párt jelenlegi programja. A Demokratikus Erők Szövetsége s későbbi utódszervezetei is programjaikban a „külpolitika önállósága" fejezetben érintették a nemzetiségi kérdést. Lényegében úgy fogalmaztak, hogy a nemzetközileg megerősített emberi jogok és szabadságok elismerése az egyetlen stabil alap arra, hogy Bulgária felépíthesse a nemzeti egység politikáját. Azok a megfogalmazások, miszerint elismerik a legkisebb etnikai-vallási közösség jogát is arra, hogy megőrizze és fejlessze etnikai és kulturális sajátosságait, egyáltalán nem jelenti a kollektív jogok garantálását. Sőt, az egyéni jogok (pl. az anyanyelv szabad használata) sem sérthetik az egységes nemzetállam koncepcióját. A Demokrata Párt, a Petkov-vezette Bolgár Agrárszövetség, a Népi Unió és a Bolgár Vállalkozók Blokkja Bulgáriát egyértelműen egynemzetiségű és vallású államként kezeli. Csupán annyit tesznek ehhez hozzá, hogy fontos a bolgár népi és vallási hagyományok megőrzése. A „bolgár" pártok tehát egységesen az oszthatatlan bolgár nemzetállam koncepcióját képviselik s realizálták eddigi politikájuk során. Nem hogy a kulturális és területi autonómia bármely formáját tagadják, hanem az egyéni jogokat is csak rendkívül korlátozottan hajlandók érvényesíteni. Ezek az elvek és ez a politika többségi támogatást kapott mindeddig a bolgár etnikum részéről. A Mozgalom a Jogokért és a Szabadságért programja érthetően nagy teret szentel a kisebbségi kérdésnek. A párt olyan „szabad, polgári társadalom" kiépítését célozza, amely „minden bolgár állampolgár jogait és szabadságát biztosítja", „... beleértve a kisebbségeket és a kulturális, vallási közösségeket". Szükségesnek tartja az emberi jogokra vonatkozó nemzetközi szerződések kötelező betartását, mert csak így biztosítható az országon belül minden bolgár állampolgár jogegyenlősége. A program leszögezi, hogy a kisebbségek, a vallási és kulturális közösségek létezése, szabad tevékenysége gazdagítja az ország kultúráját. Szükségesnek tartja az alkotmány módosítását, mivel az a jelenlegi formájában nincs összhangban az Európában a közösségek jogait érintő nemzetközi szerződésekkel. A program megállapítja, hogy „az utóbbi évtizedekben a Bolgár Köztársaság Európában az emberi és kisebbségi jogok durva megsértésének szimbólumává vált". A fenti koncepciók általános jellemzője, hogy nem nevezi meg egyik nemzetiségi csoportot sem, beleértve a legnagyobb lélekszámú törököt és a legproblémásabb macedónt. A macedón kérdést, hogy léteznek-e macedónok vagy sem, egyik program sem veti fel. Ez a nagy óvatosság és tartózkodás nemcsak a fenti pártokra vonatkozik, hanem más pártok is agyonhallgatják a kérdést, elkerülik az állásfoglalást, kivéve néhány szélsőségesen nacionalista pártot, melyek nyíltan hirdetik: a macedónok bolgárok. Valamiféle macedón párt
létrehozása Bulgáriában mesterséges és alkotmányellenes lenne, mivel tilos etnikai alapon pártot létrehozni. Ma egyetlen bolgár párt sem veti fel annak lehetőségét, hogy el kellene ismerni a Bulgáriában élő macedónokat mint kisebbséget. Ezért nincsenek adatok róluk a hivatalos statisztikákban. A bolgár parlament ülésein sokszor heves jelenetek játszódtak el. A hosszú tekintélyelvű uralom után a parlamenti munkában tapasztalatlan ellenzék füttyszóval és lábdobogással akarta elhallgattatni a törökpárti felszólalókat. Nagy vitát keltett, hogy a szocialista képviselők bonyolult bírósági eljárás útján kívánták visszaadni a török kisebbség korábbi családi és utónevét. A parlamenten kívüli pártok közül a Nemzeti Érdekvédelmi Bizottság és a Hazafias Munkapárt vált a törökellenes bolgár nacionalizmus fő fészkévé. A törökellenesség groteszk megnyilvánulásaként 1990. november 22-én kikiáltotta a Razgradi Boglár Köztársaságot. Ez a lépés tiltakozás volt, mert a törvényhozás megengedte a bulgáriai törököknek, hogy a múlt rendszerben kényszerrel bolgárosított család- és utóneveket ismét eredeti törökös alakjukban viselhessék. A nacionalisták hisztériás hangulatot keltettek országszerte, az ún. török asszimiláció elleni fellépést sürgetve. A bolgár parlament hosszú harc után, 1990. november 15-én engedélyezte bírósági eljárás nélkül a török nevek visszaállítását. A nacionalista hisztéria azóta is folytatódott. Felhasznált irodalom Crampton, R.J.: A short History of Modern Bulgaria. Cambridge (etc.) 1987, Cambridge Univ. press, 221 p. Dellin, L.A.D.: The Communist Party of Bulgaria. In: Stephen Fischer-Galatis (ed.): The Communist Parties os Eastern Europe. New York, 1979. Der Exodus der Türken aus Bulgarien. In: Osteuropa, 39 Jg., Heft 10/1989, A 559-A 569. S. Höpken, W.: Das Ende der Ära Zivkov oder Beginn einer neuen Politik? In: Südosteuropa, 39. Jg., Heft 1/1990. 1-35.S. Jackson, M.R.: A crucial Phase in bulgarian Economic Reforms. Köln, 1988. Bundesinst. für ostwissenschaftliche u. internationale Studien. 50.S. Jelavich, C. et Jelavich, B.: History of the Balkans. Vol. 2.: Twntieth Century Cambridge, Cambridge Univ. press, 1983. Kosinski, L.A. (ed.): Demographic Developments in Eastern Eruope. New York, Praeger 1977. „Pre-Ustrojtsvo" -Bulgariens reformvariante. In: Neue Zürcher Zeitung, 14. Jun. 1989. Shilling, H.G.: Samizdat and Independent Society in Central and Eastern Europe. London, MacMillan Press, 1989. 293. p. Van den Berg, G.P.: Joint Party and Government Decrees in the USSR and other Socialist Countries. In: Review of Socialist Law, Vol. 11., No. 1. 1985, 47-53.p.
