Balázs Tibor A Latin Negyedben van lakásom
Ha egyszer megreked a fény, s nem szakad Párizs városára, a Latin Negyedből kijárat nincs más, csak egy van: Kolozsvárra.
Ablakom a Szent Genovéva utcára nyílik, kedves kis kaptatón baktatnak itt haza a szentek, kik eretnekek nem lehettek.
Verlaine épp René Descartes-nál járt, egy kicsikét szomszédolni, hazafelé egy-két csehót még útba ejtett, erről ismerni fel a költőt, ki Rimbaud után szabadon kosztolt némi bűnbánaton, s erről ismerni meg a szentet.
Sartre sétál a Deux Magots-ból, föl, föl a Pantheon felé, hiábavaló passiónkról az igét itt is hintené, de erre nem vevők a népek, mint messzi transzszilvániát,
úgy őrzik itt a templomot, a templomot s az iskolát.
Kapuzárakkal csörömpölnek Balzac-hősök a Genovéván, száz regény közt ők ki-be járnak, életembe is ki-be, árnynak, a Mester pedig ott ül csendben egy kolozsvári marxizáló és Engels-hitű hittanórán.
Közel ide úszik a Szajna, mintha éppen égi kanyarba érne, úgy tűnik el, s messze a Szamos vele elegyedne.
Kolozsváron, 89-be’, titkos kaput nyitnak nekem, épp nekem a Latin Negyedre.
Meglógok a hittanóráról…
Ma meg Párizsnak városából: 2014-ben, látom, a Genovéván nincs más lábnyom, nincs más út, ami rám találna, csak egy van: vissza Kolozsvárra!
AKI
HÁROMSZOR LÉGIÓS
Krisztus után 89-ben állok a légiós menetben, itt állok, éppen felavatnak világhódító árnyalaknak.
Római katona leszek, – súgják halkan az istenek –, és lészek aquincumi polgár, kivel a Birodalom jól jár, erôm ifjonti, és kegyetlen szûköl egy római isten bennem, ha egy percig is félek, gyülnek körém az istenségek, mert Krisztus nincs, Krisztus még nincs itt, se fénynyalábként, se úgy, mint vakhit, az aquincumi szertartáson, ahol Domitianust látom, ô itt az isten, ô a császár, kiért az óda és a szájzár, ô itt a minden és a senki, kiért jó lenni vagy nem lenni.
Császár, lettlégyek katonád, a 6000 közül az egyik, és nevünk légió legyen,
és ott essem el én a harc mezején, Segesváron, vagy Doberdónál, a Don-kanyarban, vagy Temesváron 1989-ben, a vég felé a történelemben, épp halált porcióznak ottan, magyaroknak és románoknak, lehetsz szász is – s bármi lehettél, csend vala ott és hó és halál – meg tél, 89-ben Domitianus légiójában még nem tudám, hogy 1900 év után úgy állok majdan Aquincumban, Temesvárról idáig szalajtottan, menekültként, én a római, csak mert oda mertem mondani, és itt állok 89-ben, Atyaúristen, de melyikben?! Most szétdobálom kardom, tógám, s kimentem, ami maradt: irhám?
Melyik 89 ez? Most avatnak katonává? Vagy terjesztenek fel halottnak?
És menekültem, hogy csak tisztán léphessek egyszer át a Tiszán,
én, a római katona, Aquincumba jöttem haza. Féltem én, féltem ott meghalni, hol a hôsi halál is talmi, ahol az élet csak talált holmi, és számûzik apát, ki a télbe, a semmibe, hogy jól csimpaszkodjon bele, kizsuppolják, kiteszik szépen, Világosnál, egy erdôszélen. Húsz év után, épp ennyi kellett, hogy papírra vessem e verset, 2009-ben, télen vittem Fiam: vittem az éltem, Galliába, rohammentôvel, a doktorokhoz, Galliába: bele egy életnyi kosárba.
S Pannóniába visszahoztam, vissza, Fiam, egy griffmadáron, Air France-madáron hoztam ôt, legkisebb aquincumi hôst, és én, a légió veteránja lettem kegyvesztett, dezertôr, utca kövén leltem helyem,
Krisztusom, Édes Istenem!
ÁGACSKA
Az én apukám légiós volt, derék római katona, ezt onnan tudom, hogy derék volt, mert mosolyogva járt haza,
az apukám kezében reggel lándzsa volt, pisztoly, gps, harci szekérrôl intett vissza: – Ha megnôsz, majd te is jöhetsz.
És aquincumi páncélosról, meg ûrfregattról sms-t küldött, hogy a google-ba üssem be ezt a régi szót: „szeretet”.
A facebookon egy Pál apostol, (exlégiós!) blogjában látom: semmi vagyok szeretet nélkül az aquincumi retrobálon.
És tart a farsang, meg a party, egy welcome-drinkkel a kezemben alszom el egyszer egy este, és ezt ámodom, egyre szebben:
Egy ágacska hajolna átal
az Égbe-ömlô kék Dunán. Ez lennék én. S ki átemelne, ôt lefokoztad, Ave Caesar! Hová számûzted az Apám?!
B U D A P E S T, C É L Á L L O M Á S
Vonatunk megáll Budapesten. Lekecmergek a Gare de l’Esten.
Társam is cókmókját szedi: földillatú, érmindszenti.
Együtt jövünk, s nem olcsó frázis: küldött a Pece-parti Páris.
Elküldött ide, Budapestre, kicsit nyugatra, Nyugat-estre.
Máshová nem is jön vonat. Innen csak a Mennybe tolat.
Innen már nincs Föld, földi pálya, halottak élén, hogy bejárja.
Itt jön velem, kamasz a kedve, Zilahon dőlt Ég-kerevetre.
Zilahon angyalbőrben jártam, felemelt fővel és „hazátlan.”
Nagyváradon a Müllerájig
vetett jósorsunk – mi hibádzik?
Éroszt osztanak ott, bőséggel. Dögkutat avattunk ma éjjel.
S lám, már itt vagyunk mind a ketten e Szajna-parti Budapesten.
Ő zsurnaliszta, én tanár, lelkünk egymásba ki-be jár.
A Szent Mihály útján suhan egy ősz, mely másik versben van.
Ősz suhan itt, én hol vele suhannék, hol meg nélküle.
Budapest: Villon játssza itt szent akasztófa-dalait,
a karitatív nőegyletben, Óbudán, a Latin Negyedben.
Budapest: kamasz Rimbaud látja: itt hasad ketté ifjúsága,
itt, hol a Lánchíd mindkét partján folyik a vers-, s rabszolgavásár.
Budapest: Verlaine részegen dúdol őszi sanzont nekem,
a sittről épp idezavarták Elysées-i jogvédő kancák.
Baudelaire idecitálja Sátánt, hogy istenuccse, járjunk kánkánt.
S a romlás virágai nyílnak a Terror Háza Múzeumnak.
Léda lép be, majd Brüll Adél jön ki, s egy versben elvetél.
Kamaszlány perdül ide Svejcből, leckét adni a hiszekegyből.
Hiszek egy költő halálában. Hogy ebben, Csinszka, ebben más van.
Más Pest, más Páris, másmilyen transzcendens GPS nekem.
Budapesten a Gare de l’Estre fut be velem, tán Ady Endre.
A HARGITÁN
ÁT
(Nagyanyám, született Molnár Ilona emlékére)
Bölcsőd ott ringott hajdan a székely falucskában, ahová Isten úgy járt, meztéláb, avagy subában.
Aztán meglépett Isten, melege volt, vagy fázott, nyakába vette a transzcendens másvilágot.
Téged otthagyott, gyermek, hogy nőj az égi tarlón, melyet e földre ő szórt, jókedvében, pazarlón.
Otthagyott téged Isten, veteményesét gondozd, a törökbúzát, répát és a mennyei loncot.
Az Úristen vágott ki az Ígéret Földjére, hogy búza légy és konkoly, az Ő dicsőségére!
A Fennvaló kizsuppolt kis rezervátumába, Siculucidiumba, hogy hős legyél vagy árva.
Az Atyaúristennek nagy terve volt tevéled, le is perkált ő hozzá kilencvennégy kék évet.
Kéket, a végtelenből - - a többit meg elvette, a Mennyei Atyának erre volt fedezete.
A Homoród is kéklik, ha vásznat sulykolsz benne, hogy aztán kiteríthesd az Égi kerevetre,
ott fenn az Úr harangoz, lóg a harangkötélen, majd lenyúl téged, elvisz, de én ezt hadd ne értsem…
Ünnepi rokolyádat megpörköli az alkony,
s a kékes Hargitán át szállsz el, székely Nagyasszony…
REGGEL BÜKKFALVÁN
(Nagyapám, Balázs Ferenc emlékére)
Se hír, se név, se pénz, csak posztó, posztóból nadrág, az ing darócbó’, és facipő,világot járni, ha bárhonnan is megtérhet bárki.
Kőkerítés, sk. kirakva, ha elhallgatsz, a kövek hangja kísér végig, kísér hazáig, a kapualjig, hol Isten fázik.
Faház és tornác, a házban én, gyermek, kit másik házból ide kivernek, lépni tanul, lépni tanulna, lódul a tornác, fel, fel a Holdba, fölszáll a gyermek, más égi tájon adatik néki, hogy elkószáljon, Neil Armstronggal, úgy hatvannyolcba’, indul Csabához, a mítoszokba…
Hogy visszatér-e? Átfut a Semmin? Itthon: faház, és csűr és pajta, osztozunk ennyin, az Úr szeme rajta.
Világ ez is, világnak teljes, Világok Ura, lajstromolj, sejtess!
Hét szilvafádnak hét szép ága hajlana messzi, mennyei csodára --a csoda késik, a menetrenddel nem jön más, csak egy szürke, mocskos, ótvaros reggel.
Ezt a reggelt, Uram, ne vedd el!
Fókácskával
Tusnádon
A 16 éves Zsófinak, 2010-be
Azon a nyáron valami volt, kölcsönfény volt az, vagy vakfolt.
A fenyvesek közt állunk ketten, itthon – és látod: idegenben, a világ nincs is, vajh’ mi végett lenne ő akarat és képzet, Schopenhauer nem járt még erre, rá se fütyül erre a versre.
Tusnádra fut be a vonat, innen egyszer tovább tolat, közben évek telnek el, évek, én meg retrósként visszaélek.
A fények itt most szertefolynak, bizsergetik hátát az Oltnak, és jobbra-balra medvevészek, Fókácskám – és sehol egy lélek. Tusnád üres, mindenki elment: az Égben vásárolnak telket, akik ma minket idevártak, ők máshová szegődnek árnynak.
Az a nyár immár sehol sincsen, ezt akarja, s képzeli Isten, kétezertíz júliusában igen, talán egy másik nyár van, emlékeim már odalöknek holmi rövidfutamú hitnek. Rövid e nyár és rövidített minden, ami még hozzá köthet, minden le van kurtítva, nyesve, ez a nyár össze van esve. Már alig látlak benne, Lányom, és vajon, Téged kéne látnom? Tizenhat év – s ebből a nyárból, mert összement, ki alig látszol. Tizenhat év – s ennek a nyárnak fordít az Úr, fordított hátat.
Fenyves zúg itt, bukolikába áll be a táj, beáll, hiába, vaku nem villan, ecset sincsen, ami végre megörökítsen, nem nyílnak itt költői képek, Lányom, nem, bárha téged nézlek, medvék csörtetnek, jönnek erre, medvék járnak rá itt a versre! A földiek Istenhez járnak: örökléte legyen e nyárnak! Az Égiek közül még egy se
száll le e szép tusnádi estre, amelyből mi is szépen, lassan, eltűnünk egy más virradatban.
Négy év után az Olt vizében látlak, Fókácskám, látlak ébren, és ahol álmomban is látlak, ott nem te vagy, annak a nyárnak véget vetett, véget az Isten,
aki e versben fénylik, s nincsen.
