Szellemkép Szabadiskola Fotográfia szak konzulens: Zagyvai Sári
„Elvágyódás” című videoportré sorozatom elkészítése diplomadolgozat
Badacsonyi Ferenc 2015.
2
Tartalom
Videoművészet mint művészeti forma
3
Videoportré
5
Vizsgamunka koncepció
7
Edward Hooper képi világa
8
A nyugtalanság ábrázolása
8
Az idő megfoghatatlansága
9
Bibliográfia
11
3
Videoművészet mint művészeti forma A huszadik század közepén valami zavaró és komplex művészeti forma alakult ki Európában és az Egyesült Államokban. Számos névvel illették: úgy, mint videoművészet, kísérleti videó, művészek televíziója, "az új televízió", valamint „Gerilla TV". A műfaj ötvözött sokféle művészeti irányzatot, elméleti ideákat, technológiai újításokat, politikai és társadalmi tevékenységeket. Ebben az időszakban a dinamikus társadalmi, gazdasági és kulturális változások közepette számos viszonylag új művészeti forma radikalizálódott. Művészekre, akik ebben az időben elkezdtek a videotechnikával dolgozni, nagyban hatással voltak az olyan irányzatok, mint a pop art, a minimalista szobrászat, konceptuális művészet, avantgarde zene, kísérleti film, kortárs tánc és színház, valamint sokféle egyéb kulturális tevékenység. A videoművészetről egyértelműen kijelenthető, hogy nemzetközi jelenség. A kezdettől fogva a videóval foglalkozó művészekre számos - határokon átívelő - kulturális irányzat gyakorolt hatást, ezzel jelentősen gazdagítva ezen művészeti ágat. A videoművészet szempontjából az 1960-as évek fordulópontot jelentettek, mivel gyors fejlődésnek indultak az elektronikus és digitális képalkotási technológiák. Az eddig drága és speciális eszközök - melyeket csak a nagy műsorszolgáltatók és nagyvállalatok tudtak megengedni maguknak - majdhogynem mindenütt jelenlévő fogyasztási termékek lettek. Ebben az időszakban nőtte ki magát a videoművészet a marginális szerepéből, és hamarosan az egyik legbefolyásosabb kortárs művészeti médium lett. A videofelvevő készülék általánosan elérhetővé vált az ez iránt érdeklődő művészek számára is a hatvanas évek végén, azonban a hetvenes évek elején a technológiája még eléggé nehézkesnek, meglehetősen megbízhatatlannak és viszonylag drágának bizonyult. A videokazettán a felvételek meglehetősen szemcsésnek látszottak, alacsony kontrasztú fekete-fehér felvételek voltak, melyek szerkesztése meglehetősen nyers volt és pontatlan, a végeredménye a műsorszolgáltatók szerint teljesen alkalmatlannak tűnt a televízióban történő sugárzáshoz. Ez a helyzet teljesen megváltozott az 1980-as évek közepére. A művészek már hozzájuthattak a könnyű és hordozható színes felvételeket készítő videokamerákhoz, melyek
4
már olyan minőségben tudtak képeket előállítani, melyek alkalmasak voltak a minőségi sugárzásra. Ez a technológiai átalakulás - amely mögött a fogyasztói piac igényei és az egyre fejlődő számítógépes technológia állt -, jelentős hatással volt általában a vizuális, de különösen a televíziós és a kortárs művészeti kultúrára. A technológiai fejlődés - mint oly sokszor a történelem során - ismét új esztétikai ideákat teremtett. A videoművészet viszonylag új művészeti ág. Kezdetben maguk a művészek és kurátorok is próbálták meghatározni, beazonosítani ezen új kulturális formát, kevés sikerrel. Ha konkrét időpontot szeretnénk meghatározni ezen új művészeti forma kezdetére akkor 1963 márciusát nevezhetjük annak. A wuppertali Parnass Galériában az „Exposition of music Elektronic television" című kiállításon Nam June Paik koreai születésű alkotóművész „normál"
tévékészülékeket
manipulált.
A
képeket
mágnesekkel,
illetve
másfajta
beavatkozások révén megváltoztatta, „zavarta", úgyszólván „elektronikus úton festett". Wolf Vostell - aki ugyancsak egyike a vezető fluxus-művészeknek - két hónappal később bemutatta az USA-ban a New York-i Smolin Galériában az első videoművészeti kiállítást.
Nam June Paik
5
Ahogy már jeleztem, a kezdeti időkben a videó egy mellékes médiumnak számított a művészek körében. Technikailag ugyan nehezebben kezelhető, mint pl. a film, terjesztése, bemutatása nehézkes, problémás a galériákban történő bemutatása, emellett azonban rendelkezett valami egyedi, csak rá jellemző sajátossággal: a videó már a kezdetektől valami egyedülálló és lenyűgöző közvetlenséggel bír, az azonnal visszajátszható kép és hang pedig ideális volt a személyes kísérletezéshez. Videoportré A videoművészetnek – bár viszonylag rövid, pár évtizednyi története van – máris számos irányzata létezik. Ezen irányzatok közül a videoportré az a műfaj, amely leginkább megfogott, és amely műfajban elkészítettem diplomamunkámat. A videoportré mint műfaj a fotográfia és a film sajátos ötvözete: fényképszerű portré-beállítások, a felvételek viszont perceken át készülnek. Ebben a műfajban Andy Warhol, Robert Wilson, Bill Viola, Peter Greenaway videoportréi a legismertebbek. Ami közös bennük, hogy modelljeiket gyakran hosszú perceken át mozdulatlanul, vagy minimális mozgással ábrázolják. Andy Warhol „Screen test” címen 1964 és 1966 között mintegy 500 portrét készített. Érdekelte a filmkészítés, de nagyobb részben a kíváncsiság, az emberek felé történő vonzódás hajtotta. Az életet a maga valóságában szerette volna megörökíteni. Önéletrajzi könyvében kitért rá, hogy ezen portrék elkészítése során az volt a legfontosabb számára, hogy bizonyos időt eltölthessen ezekkel az emberekkel, és valóságos pillanatokat éljen meg. Azt akarta rögzíteni, hogy az emberek önmaguk legyenek.
6
Andy Warhol: Screen Test - Bob Dylan
A mintegy 500 felvétel pontosan ugyanolyan hosszú, ugyanis addig tartott az adott felvétel, ameddig a tekercs film: körülbelül 2 perc 40 másodpercig. A filmet utána lassította, így körülbelül négy perc lett egy videoportré hossza, majd a filmeket a kiállításokon összefűzte, hogy egyben lehessen lejátszani a portrékat. Andy Warhol szerint ezek a felvételek egyfajta hipnotikus ábrándok, melyek segítenek a közönségnek, hogy mélyebben megismerhessék önmagukat. A portrék alanyai közt találunk számos híres embert, olyanokat akik Warhol példaképei voltak (Bob Dylan, Lou Reed, Susan Sontag, Salvador Dali) és számos teljesen ismeretlen embert is. Warhol a felvételeket egy 16 milliméteres Bolex filmfelvevővel készítette, mely fekete-fehér némafilmet rögzített. A felvételek technikái különbözőek voltak. Volt, akivel beszélgetett a forgatás során, volt, hogy csak a kamera másik oldalán ált némán, és előfordult, hogy a felvétel elindítása után egyszerűen elsétált a kamerától. A célja minden esetben az volt, hogy a portré alanyáról a legtermészetesebb felvételt készítse.
7
Robert Wilson portréi más jellegűek. Wilson megbízásból is készít életnagyságú, nagy felbontású videoportrékat, melyeket „voom” portéknak nevez. Az elnevezés a Voom HD Networks cégnévből ered, mely cég eszközeit használja Wilson, hogy az általa eltervezett nagyfelbontású képeit el tudja készíteni. Az „ügyfelei” voltak többek között Willem Dafoe, Robert Downey Jr., Isabella Rossellini, Johnny Depp és Brad Pitt.
Robert Wilson – Voom portré Johnny Depp
Az alkotási folyamat során maga a felvétel minden egyes portrénál egy teljes napot felölel. Bonyolult munkafolyamat, amely megköveteli az operatőr, hangtechnikus, jelmeztervező, fodrász, sminkes és számtalan egyéb szakember összehangolt munkáját a felvétel sikeres elkészítéséhez. Wilson, aki egyben neves színházi rendező is, maga találja ki a beállításokat, és maga tervezi a megvilágításokat is. A felvétel során a portré alanyának mozgását erősen korlátozza, és ha kér is minimális gesztusokat, azt minden esetben nagyon lassú mozdulatokkal teszik. A portré hossza 30 másodperctől a 20 perces hosszúságig terjednek. A képei színesek, és minden esetben zenei vagy hangeffektusok vannak alákeverve.
8
Vizsgamunka koncepció
A diplomamunkának készített sorozatom címe az Elvágyódás. Portréim alanya egy harmincas éveinek végén járó nő különböző hétköznapi helyzetekben történő ábrázolása. A hétköznapinak
tűnő
szituációk
ábrázolása
során
a
képekből
ugyanakkor
valami
megfoghatatlan nyugtalanság, elvágyódás érzése árad. Adódhatnak olyan élethelyzetek, amikor elgondolkodik az adott ember azon, mit kellett volna másképp csinálnia az életben, ahhoz, hogy jobb legyen jelenlegi helyzete, mik az elszalasztott lehetőségek az életében. Harmincas éveinek végén sokan szembesülnek azzal, hogy életükben nagy változások már rendszerint nem következnek be. Tanulmányaikat régen befejezték, munkahelyük, munkakörük kialakult, baráti és párkapcsolataik a megszokott mederben haladnak; belehelyezkedtek, rosszabb esetben beleragadtak egy adott élethelyzetbe. A mindennapok megszokott rutin szerint haladnak. Ha valami oknál fogva elégedetlenek a helyzetükkel, életükkel, a változtatás már korántsem egyszerű, sok esetben – az előbb felsorolt okok miatt nagy áldozatokkal, sérelemmel, fájdalommal járna. Ilyen élethelyzetben érezzük a feszültséget, nyugtalanságot, az elvágyódást. Ez az a szituáció, amit szerettem volna bemutatni portréimon keresztül.
Edward Hooper képi világa A videoportrém képi világára hatással voltak Edward Hooper festményei. Edward Hooper a XX. századi amerikai festészet emblematikus alakja volt, a modern társadalom krónikásának is tekintették. Valamennyi művére az üresség, a távoliság, a titokzatosság és a költőiség összhangja jellemző.
9
Edward Hooper – Morning sun (1952)
Brian Doherty szerint Hooper „legjobb munkái mintha az élet mozijának állóképei lennének”. Szín- és fénykezelése, valóságkonstrukciója, festményeinek perspektívája és kompozíciója a mozgóképet idézi. Festményeinek filmszerűsége pedig olyan rendezőket ihletett meg, mint Hitchcock, Jarmusch, Scorsese vagy Wenders. Minimalista képeinek gyakori szereplői a magányos nő, valamint az ablak motívum. Az ablak, mint egy másik világ kerete magával hozza az elvágyódás motívumát.
Az elvágyódás ábrázolása A felvételeimen szereplő nőről nem derül ki, hogy házas-e, vannak-e gyermekei, esetleg munkahelyi vagy családi gondokkal küzd, ezekre szándékosan nem teszek utalásokat. Amit viszont sugároznak a képek az az, hogy valami nyugtalan feszültséget érzünk olyan hétköznapi jeleneteknél, ami magukban nem kellene, hogy nyugtalanságot sugározzanak. És itt jön elő a videoportré szerepe. Diplomamunkám elkészítése során az volt a célom, hogy ötvözzem a fotográfia képi világát a videó adta további lehetőségekkel. Ha csak szimplán fotografáltam volna ezeket a jeleneteket, nem értem volna el ugyanezt a hatást. A fotó alapján 10
azt gondoljuk, hogy egy adott pillanatot örökítettünk meg - megfagyasztottuk és kimerevítettük az idő egy szeletét - de a következő pillanatban már valószínűleg egy teljesen más szituációt tudtunk volna megörökíteni. Azzal viszont, hogy hosszú perceken át készültek a felvételek, tudtam érzékeltetni a nyugtalanságot. Ezeknél a felvételeknél tovább tart egy adott eseménysor, mint várnánk, mintha az egyén elhagyta volna azt a közeget, ahol fizikálisan jelen van, és egy teljesen új dimenzióban létezne. És itt érzünk valami időn kívüli állapotot.
Az idő megfoghatatlansága
Az általunk ismert valóság változásának, mozgásának jellemzője a tér és az idő. A teret az „anyag” hozza létre, az idő fogalmat az emberi tudat. Az idő fogalomának többféle megközelítéséhez Vernant, a görög mitológia kiváló francia szakértője a Prométheusz-történetet társítja. Úgy vélekedik, hogy az időnek mint életerőnek legalább három különböző formája létezik. Az egyik az istenek ideje az eseménytelen öröklét, amelyben minden adott, és amelyben semmi nem vész el. Létezik továbbá az egyes emberek ideje, az egyirányú időutca: a születés, gyermekkor, a felnőtté válás, az öregség és a halál által keretezett út, minden élőlény létezésének alaptörvénye. Ez Platón értelmezésében a nyílegyenesen haladó idő. Emellett van egy harmadik idő is, amit a görög mitológiában Prométheusznak a sas által nap mint nap befalt, éjszaka visszanövő mája jelképez. Ez a körkörös vagy ciklikus idő. Ilyen formában jelenik meg például a Hold változása, amely telik, fogyatkozik, elpusztul és újjászületik. A videoportré műfaja az, ami képes átértelmezni az általunk ismert időfogalmat. Más lesz a jelentése a látottaknak, mintha csak a másodperc tört része alatt készülnének el a képek. Ott vagyunk fizikai valónkban, viszont egy másik dimenzió is megmutatkozik. A mozdulatlanság vagy az ábrázolt ismétlődés, monotonitást, valamint a felvételek ciklikussága absztrakt időfogalmat generál, más idősíkba helyezi a képeket.
11
A több perces „képek” segítségével azt szerettem volna érzékeltetni, bemutatni, hogy milyen összetett az adott ember személyisége. Ezt kifejezni egy pillanatfelvételen sokkal nehezebb lett volna, más jelentéssel bírnak. A fényképhez képest a több percen át tartó felvételek ebben az esetben nyugtalanságot generálnak, új értelmezési rétegek rakódnak rá. Ezzel az ábrázolással szerettem volna az elvágyódást, az eltávolodást ábrázolni
12
Bibliográfia
Chris Meigh-Andrews – A History of Video Art (2014) Charlotte Cotton - The photography as contemporary art (2009) Nagy Edina: Hol pop, hol nem pop Melankólia, halálvágy, tragikum. Andy Warhol retrospektív kiállítása Berlinben. In: Balkon, 2001/12. Bíró Yvette: Nam June Paik Az „elektronikus tündér" bűvésze. In: Balkon, 2001/10 20th Century Photography – Museum Ludwig Cologne Szilágyi Sándor – Neoavantgárd tendenciák a magyar fotóművészetben E. H. Gombrich – The history of art (1995) Magyar fotóművészet az új évezredben (2013) Vernant, J-P. (2002): Mindenség, istenek, emberek. Európa Könyvkiadó, Budapest. Németh András - Mi is az idő? - Történeti időszociológiai és időantropológiai vázlatok Iskolakultúra Online, 1, (2007) Brad Brevet – Robert Wilson’s VOOM portraits -/Rope of Silicon (2013) Geralyn Huxley: About Andy Warhol’s screen test (The Andy Warhol Museum) POPism: The Warhol’60s
13
