Bábel Nem sírt fel. Soha nem volt lehetőségünk hallani a hangját. Ezután egyfajta hallgatólagos megegyezés született
közöttünk.
Nem
beszéltünk
erről.
Semmiről sem beszéltünk. Hallgattunk, napokat, heteket. Fájt, szaggatott a csend, de egyikőnk sem tudta lenyelni a fájdalmát. Bevonult a szobájába, étel és víz nélkül, még a mosdóba sem ment ki. Néha hallottam az ajtón keresztül, amint sír, olyankor magam sem bírtam ki, leültem a sarokban egy székre és kiadam magamból mindent. Fájt. Nekem is, de neki még jobban. Magába zuhant. Falakkal vette körül magát, kívül-belül. Talán ez adott nekem erőt. Talán ezért sikerült nekem legyőzni a fájdalmat. Ő nem járt ki, tehát mindent nekem kellett elvégezni a háztartási munkák közül. Emellett még dolgoznom is kellett. Nehéz időszak volt, de örültem annak, hogy le tudom magam kötni valamivel. Amíg mosogattam, főztem vagy épp az irodában kínlódtam a nyomtatóval nem gondoltam 1
a veszteségre és a szenvedésre. Az éjszakák viszont szörnyűek voltak. Nem tudtam aludni, minden gondolatom körülötte keringett. Miért történhetett, mivel érdemeltük ki ? Mikor ilyen esetekről olvastam, hallottam mindig arra gondoltam, hogy ilyen csak az újságokban, a televizióban van. Velünk soha semmi különleges nem történt, velünk ez nem történhet meg. És mégis rátekeredett... Amikor a falon túlról a sírás hüppögő hullámainak utolsója elért hozzám, mikor ő végre elaludt csak olyankor sikerült nekem is. A szívem szakadt meg, hogy ilyen állapotban tudtam őt. Egyetlen megoldás létezett, nekem is ki kell mozdulnom a saját védelmemből, a saját falaimat kell előbb lebontanom. A munkába temetkeztem. Úgy ítéltem meg ez kétszeresen hasznos. Plusz bevétel és gondolat elterelő. Ez volt az én önvédelmi mechanizmusom. Mindig ezt tettem. Ha valami gondom volt, gyerekkorom óta a tanulásba, a munkába bújtam el. Csak vártam, hogy a felhők eltünjenek. Aznap szabadságot
reggel veszek
elhatároztam, ki.
Mielőtt
hogy
elindultam
készítettem egy bögre teát. A kedvence volt. 2
Cseresznyés-fahéjas.
Kint
hagytam
az
éjjeli
szekrényen az ajtaja mellett. Mielőtt kiléptem még egy utolsó pillantást vetettem rá, hátha az illat, a szándék vagy a szeretet kimozdítja a szobából. Nem jött ki. A szabadságot könnyen megkaptam, hisz mindenki tudta mi történt. Nyílt titok volt. Nem szerettem volna, ha szánnak és sajnálnak, ezért úgy tettek, mintha nem tudnának róla, próbáltak velem normálisan viselkedni, én is próbáltam úgy tenni, mintha semmi sem történt volna. Ez fájt legjobban. Normálisnak mutatkozni, így. Kicsit úgy éreztem ezzel megsértem az emlékét. Amikor hazaértem hatalmas mosoly futott végig az arcomon. Üres volt a bögre. Megitta, kimozdult ! Ez egy jó első lépés mindkettőnk részéről. Kezdtek hullani a téglák. Minden nap kikészítettem neki a teát és mire hazaértem a vásárlásból üres volt a bögre. Gyermeteg öröm fogott el minden alkalommal, amikor ezt láttam. Egy ilyen apróságnak is ennyire tudok örülni. Sohasem gondoltam volna.
3
Három nap múlva kimozdult. Este tíz óra felé járt már. Egyenesen a kanapéhoz ment és leült. Egy fehér hálóing volt rajta, semmi más. Szemei karikásak voltak, nagyon lefogyott, minden élet elhagyta és ijesztően fehér volt. Csak a szemei izzottak vörösen a sok sírástól. Mint egy robot vagy élőhalott szó és hang nélkül mozgott. Leült a tévé elé és rajzfilmet nézett. Mindig is imádta a rajzfilmeket, alig várta, hogy legyen kivel néznie, hisz engem sohasem kötöttek le. Le akartam mellé ülni, megölelni, átkarolni, magamhoz szorítani, vígasztalni, szeretni, védeni, támogatni, de nem mertem. Az elővigyázatosság visszatartott.
Végre
kijött,
nem
akartam
megkockáztatni, hogy a hirtelen közeledésem elriassza, időt akartam neki adni. Kimentem a konyhába, megfogtam egy széket és letettem a kanapétól két méterre. Ő a tévét nézte, én pedig őt. Üveges és könnyes szemekkel nézte a műsort, miközben a kezében egy apró cipőt szorongatott. Néha ki kellett mennem, hogy ne lássa, amint sírok. Reggelig ültünk ott. A szoba teljesen sötét volt, csak a tévé világította meg az arcainkat. A fehér bőre kísértetiesen fénylett. Ketten, némán egymástól 4
több méterre, egyre vékonyabb falakkal közöttünk. Így aludtunk el. Mielőtt álomba merültem volna még betakartam az ingemmel, láttam, ahogy magára szorítja, önkéntelenül is elmosolyodtam, olyan békésnek tünt, mosolygott. Talán ott, abban a világban jobban érzi magát. Minden egyes nap egy fél métert loptam a távolságból. Reggel, amikor visszament a szobájába közelebb húztam. Este szinte mindig ugyanabban a pillanatban jött ki, amikor az Andersen mesék kezdődtek. Öt nap múlva mellette ültem a kanapén, de nem mertem megérinteni. A mese a kis gyufaárus lányról szólt. A szegény lány, aki a gyufáit árulja télen az embereknek, majd azok melegénél fagy halálra. Féltem, hogy rosszul érintni majd, de nem sírt. Jelét sem adta a szomorúságnak. Ekkor jöttem rá, nem tudja mit néz. Nem figyel, nem érti. Csak bámul maga elé. Összeszorult a torkom, meg akartam ölelni,
de
nem
mertem
megtenni.
Mindig
visszatartott a félelem, hogy talán többé nem mozdul ki. Elejtette a cipőt. Lehajolt lassan, majd felvette. Mikor felegyenesedett megszólalt. 5
- Gondolkoztam. Nagyon sokat. – hangja halk, erőtlen és elhaló volt. Csak néhány napja kezdett el enni, még nem tért vissza minden ereje. Meg akartam kérdezni, hogy min, miért, fel akartam kiáltani örömömben, de inkább vártam, hagytam, hogy ő beszéljen. - Olyan, mintha egy darab belőlem meghalt volna. Mintha lenne bennem. – a mellkasára tette a két kezét. – Egy lyuk. Itt. Olyan hosszú ideig együtt voltunk, együtt dobbant a szívünk, én éltettem. Miért tette volna ezt ? Miért lett volna öngyilkos azelőtt, hogy megtudja kik is vagyunk mi ? – a szemét nem vette le a tévéről, végig úgy beszélt. Inkább magának mondta, mint nekem. - Baleset volt. – nyögtem ki. - Ezen is gondolkoztam, de az még rosszabb. Akkor én öltem meg ? Hisz az én testem tette. Az én részem volt. Ahogy ő is. Nem tudom mit gondoljak. – elhallgatott. - Baleset volt. Sajnos nem is olyan ritka. - Én is hallottam. Tudom. Valahogy mégis mindig magyarázatot keresek rá. Miért történt volna meg ? Hisz nem azt mondják, hogy egy gyerek
az
anyaméhben
van
a
legnagyobb 6
biztonságban. Akkor...Akkor hogy történhet meg ilyen ? Soha sem fogom megérteni. Körülbelül öt percig hallgattunk, azután újra megszólalt. - Néha eszembejut, hogy milyen is lehetett volna. Álmomban. Ott még él, mindig más. Egyszer vidám, ott rohangál a játszótéren a többi gyerekkel. Erős mogyoróbarna haja van, mint neked. Az iskolai ruháiban van, mi pedig egy padról nézzük, ahogy összekeni magát. Mindig ezt csinálja. – elmosolyodott. – Ezzel bosszant bennünket, de nem tehetünk mást. Mire hazaér mindig tiszta mocsok, mindegy mennyit fenyegetjük azzal, hogy ruhástul betesszük a mosógépbe, csak nevet. Tetszik neki. Talán pont ki akarja próbálni, ezért teszi. Mosolyogtam én is. Fájóan szép kép volt. Éreztem, hogy görcsbe rándul a gyomrom és összeszorul a torkom. - Máskor szőke haja van, puha és selymes, mint nekem. A szemei is olyan kékek. Angyali gyerek, csak kicsit beteges. Mindig bent ül a szobában a könyveivel. A matematika az igazi szerelme, ezért nem kergeti a lányokat. Nagyon okos, első minden versenyen. Feltaláló, nagy tudós 7
lesz. Talán ezrek életét menti majd meg egyszer. Talán elnök lesz és egy ország néz fel rá, hisz annyi lehetősége lett volna. Elhallgatott,
kimentem
a
konyhába,
megkerestem a hatalmas papírzsebkendő csomagot és visszaültem mellé. Nézte a mesét szótlanul, én meg őt. Mennyi fájdalom érte, mennyi szenvedéstől kellett megvédenie magát. Ezt az egyetlen módot találta. Álmodozik. Képeket fest... - Egyszer megtalálta az öngyújtódat. Te nem tudtad
hogyan
dugdosd
előle,
de
ő
mégis
megtalálta. Mérgelődtél, de nem voltál rá mérges. Nem akartad, hogy valami kárt tegyen magában vele, ezért leszoktál a dohányzásról miatta. Nem
bírtam
tovább.
Elsírtam
magam.
Finoman, mintha csak egy lehellet lett volna, megsimogatta az arcomat, de nem nézett rám. - Ne sírj. – mosolygott. – Talán jobb neki ott. Ott nem szenved, tudom. Érzem. Még mindig érzem. Boldog, nincs baja. Nem beteg, nem szomorú soha. Nézd meg, mi mennyit szenvedünk itt. Figyel bennünket, jól kell viselkednünk. Mit szól, ha látja az édesapját sírni ? Ő boldog odafent,
8
onnan néz bennünket. Talán egy nap találkozunk még vele. Én hiszem, hogy igen. Mindent vártam volna, kivéve azt, hogy ő fog engem vígasztalni. Összeszedtem magam. - Talán idővel újra megpróbálhatnánk. – mondtam. – Átvészeljük ezt az időszakot. Jobb lesz. Nem fogok sírni, ígérem. Akkor viszont neked sem szabad. Néz bennünket, ugye ? – bólintott. – Akkor pedig mit szólna, ha a gyönyörű édesanyja sír ? Szerinte milyen érzés lenne az neki ? – rámnézett. Látszott rajta, hogy erre még nem gondolt. Elmosolyodott. - Igazad van. Nem szabad többet sírnom. Összeszedjük magunkat. A napokban rájöttem, hogy milyen nehéz lehetett neked. – mondta. A szeme kisztisztult, magához tért. – Rád szakadt minden feladat. Neked is ugyanúgy fájt, mint nekem. Még az én fájdalmamat is magadra vetted, segítettél nekem. Nélküled nem ment volna. Szeretlek. Mindent köszönök. – elhallgatott. - Akkor talán megpróbáljuk újra ? – kérdeztem félve, látva, hogy az állapota mostmár valamennyire normalizálódott.
9
- Nem. Még hosszú ideig nem. Nem vagyok rá kész. Túlságosan félek még tőle. Egyszer. Később. Hadd teljen el egy kis idő. - Rendben. Aznap éjjel ülve aludtunk el a tévénél, de végig éreztem a kezemben a kezét. Eltelt egy hónap. Mozgott, evett, beszélt, sőt még
dolgozni
is
elkezdett,
bármennyire
is
tiltakoztam ellene. Sokkal jobb színben volt. Egy lyuk viszont még mindig tátongott benne. Még mindig volt egy vékony fal. Beszéltünk, ettünk, tévéztünk együtt. Viszont azt a kézszorítás kivéve máskor nem mertünk egymáshoz érni. Féltünk. Hazaértem. Ott ült az asztalnál. Nagyon sokszokor megemlítette már, hogy nem mer még újra gyereket vállalni. Fél a felelősségtől, fél egy következő tragédiától. Mikor meglátott felállt. Egy nagy doboz volt a hónom alatt. Ránézett. - Mi az nálad ? – kérdezte. - Egy esély számunkra. – feleltem.
10
Letettem a karton dobozt. Egy apró sárga kutya tötyögött ki belőle esetlenül. Egy golden retriever. Elmosolyodott. Odakuporodott mellé és megsimogatta. A kutya megnyalta a kezét, majd félénken leült a lábához. Érdeklődően nézett végig a szobán. Ő mosolyogva felegyenesedett. Lassan felém lépdelt. Nem tudtam mit akar mondani. Semmit sem mondott. Erősen, szorosan megölelt, hosszú percekig el sem engedett. Éreztem a meleg könnyeit a mellkasomon, ahogy odabújtatta a fejét. Ott álltunk némán. Megszünt a világ. Halkan a fülembe súgott. - Köszönöm. Nagyon köszönöm. Leomlottak a falak.
11
