B.-nek, aki nélkül ez a történet soha nem született volna meg

B.-nek, aki nélkül ez a történet soha nem született volna meg

1. Az eső hidegen csorog végig az arcomon, de én alig érzem. Minden erőmmel az előttem álló férfira összpontosítok. Jonathan. Utánam futott az esőben… úgy, ahogy volt, ing nélkül, mezítláb. Épp olyan vizes, mint én. Fekete haja csillog az utcai lámpa fényében. Mivel felsőteste meztelen, látom, amint a mellkasa emelkedik és süllyed, s az esőcseppek leperegnek a bőrén. Szeretném megérinteni, kezemet a bőrére tenni, de nem merem. – Nem akarom, hogy elmenj, Grace – mély hangjában feszültség csendül, és van valami a kék szemében, amit még sohasem láttam. Valami olyan intenzív csillogás, amely szinte megijeszt. – Maradj! A szemembe könnyek szöknek, mert éppen ezeket a szavakat szerettem volna hallani. Mégis félek attól, hogy engedjek. – Nem megy, Jonathan – nézek szomorúan a fehér kovácsoltvas kerítéssel körbevett villára. A „klub”. Nagyon exkluzív, és valamiképpen nagyon izgató is. Megint megjelenik előttem, amit ott az imént átéltem. Szexeltünk – hihetetlenül forró szex volt közöttünk, sohasem fogom elfelejteni. De teljesen egyértelmű, hogy elértem a határaimat. Odabent nem voltunk egyedül, osztoznom kellett volna rajta, és ez nem ment. Nem akarok olyan semmire sem kötelező kalandot, amilyent Jonathan vár tőlem. Nem tehetek úgy, mintha semmit sem éreznék iránta. – Végig neked volt igazad. Nem vagyok képes a te szabályaid szerint játszani. Egész testemben megremegek, ahogy még mindig farkasszemet nézünk. Nem akarom elhagyni őt, már a puszta gondolattól is beteg vagyok. De miféle kilátásaim lehetnek egy olyan férfival, amilyen ő? Amikor túlcsordul szívemben az iránta érzett szerelem – ő pedig visszaretten mindenfajta közelségtől? Ha kicserélhető vagyok, ha helyettesíteni lehet? Bármennyire fáj is, mennem kell. Vissza, Amerikába. El kell hagynom Jonathant, és meg kell próbálkoznom a felejtéssel. Egy hosszú pillanatig áll előttem, ökölbe szorult kézzel, állkapcsán ránganak az izmok. – Akkor megváltoztatjuk a szabályokat – mondja, és egy lépéssel közelebb jön. – Folytassuk akkor a te szabályaid szerint! – Micsoda? – elhűlve meredek rá. Talán nem hallottam jól. Ezt nem mondhatta. – De… – hangom olyan vékony és reszketeg, hogy meg kell köszörülnöm a torkomat,

hogy egyáltalán beszélni tudjak. – De én rendes kapcsolatot akarok, Jonathan. Igazit. Amiben csak te meg én vagyunk. Te pedig azt mondtad, hogy erre nem állsz készen. Hangosan kifújja a levegőt. – Arra viszont még kevésbé állok készen, hogy elengedjelek. – Megragadja a karomat, s egy pillanatig azt hiszem, hogy meg fog rázni. De csak vasmarokkal szorít. – Grace, muszáj maradnod. Kérlek! A szívem gyorsabban ver. Nem emlékszem rá, hogy Jonathan Huntington valaha is kért volna tőlem valamit – így legalábbis nem. Hihetetlenül arrogáns tud lenni, mivel hozzászokott, hogy az utasításait végrehajtják. Most azonban kér, és engedményeket is hajlandó tenni – én pedig annyira megkönnyebbülök afelett, hogy talán mégsem kell szakítanom vele, hogy könnyeim az esővel keveredve csorognak végig az arcomon. Közben pedig tovább bámulom őt, elmerülve hihetetlenül kék szemében. – Mr. Huntington! – Jonathan! Elereszti a vállamat, és megfordulunk, amikor szinte egyidejűleg halljuk a kétfelől érkező két hangot. A felőlem jövő, amelyik előbb szólalt meg, Stevené, Jonathan sofőrjéé. A magas, szőke férfi kiszállt az út szélén parkoló hosszú limuzinból, és kérdőn néz ránk. Szemlátomást kínosan érinti, hogy a főnöke félmeztelenül, mezítláb áll az esőben az előkelő Primrose Hill-i utcán, és rám mered. De hallgat, nem akar közbeavatkozni. A másik oldalról is közeledik valaki. Yuuto Nagako, Jonathan japán üzlettársa utánunk jött a klubból, és most gyors léptekkel közeleg. Jonathannal ellentétben ő teljesen fel van öltözve. Az imént is ruhában volt még, mivel utánunk érkezett. Arca, mint egy maszk, merev és komoly – de ő mindig ilyen, ennek semmi jelentősége. – Mit álltok itt az esőben? – mondja azon a hűvös, tökéletes, tanult angolságával, amelyet épp olyan hátborzongatónak találok, mint az egész embert. – Gyertek vissza! Ez akár még kedves invitálás is lehetne, mintha csak aggódna, hogy megfázunk, bár most, július elején ez a veszély igazán nem fenyeget. Én azonban tudom, hogy miről van szó, hiszen már megint olyan félelmetesen csillog a szeme, mint az elején. Mindig is féltem tőle. Majdnem olyan magas, mint Jonathan, de idősebb – meg nem tudnám mondani, mennyivel –, és épp ő volt a legfőbb oka annak, hogy nem bírtam ki tovább ott a klubban. Bárcsak ne jött volna ki utánunk, egyedül szeretnék maradni Jonathannal! És mintha Jonathan is így gondolná, mert arca most kifejezetten ellenséges, amint a japánra néz. – Nem megyünk többé vissza – mondom szilárd hangon, és legszívesebben azonnal

odaszaladnék Stevenhez, beszállnék abba a nagy kocsiba, és elmennék. Yuuto ingerülten nézi Jonathant. Nyilvánvalóan nem hisz a fülének. De Jonathan bólint: – Elmegyünk. Yuuto még mindig rezzenéstelen arccal mond valamit japánul, amit nem értek meg. Nem hangzik valami barátságosan, és Jonathan, aki velem ellentétben folyékonyan beszél Yuuto anyanyelvén, válaszol valamit, ami szintén nem lehet kedveskedés. – Gyere! – fordul aztán hozzám, és hirtelen a limuzin felé fordul. Boldogan mennék utána, megkönnyebbülten, hogy megszabadultam a japántól, de nem tudok. Yuuto ugyanis egy szempillantás alatt mellettem terem, és megragadja a karomat. – Még csak arra sem volt alkalmunk, hogy közelebbről megismerjük egymást – próbál mosolyogni, de csak torz grimaszra futja. – Még csak most indult volna a móka. Megcsóválom a fejemet. Semmiképp sem megyek vissza a klubba, pláne vele nem. Undorodom, ha arra gondolok, hogy azt kellene tennem ezzel a félelmetes japánnal, amit az imént Jonathannal tettem. – Nekem aztán nem – mondom, és próbálok kiszabadulni a szorításából, de nem enged. A mosoly végképp lefagy az arcáról. – Most mi van, Jonathan? – Arca eltorzul, hangja is egyre agresszívabb. – Hiszen ő is benne volt. Ő akart idejönni. – Engedd el! – mondja Jonathan, és nem lehet nem észrevenni, hogy fenyegető a hangja. – Velem érkezett, velem is távozik. Yuutónak azonban eszében sincs elengedni. Még valamit mond az anyanyelvén, ami szintén nem lehetett túl kedves, mert Jonathan eddig is fagyos tekintete egyenesen jéggé dermed. – Semmi közöd hozzá – kiabál nyílt dühvel a japánra. – Most pedig ereszd el! Yuuto megint csak nem enged el, sőt, egyre erősebben szorít, és magához húz. Közelebbről még megkeseredettebb az arca, a ráncok is mélyebbek. Öregebb, mint gondoltam, inkább a végén járhat negyvenes éveinek, mint az elején. Tekintete még mindig szúrós. Rideg. Dühös. – Csak összezavar téged, Jonathan. Ha tudtam volna, hogy ez lesz a vége, nem ragaszkodtam volna hozzá, hogy idehurcold. Szavait Jonathanhoz intézi, bár le nem veszi rólam a szemét. – Nem miattad jött ide – feleli Jonathan. Arcán ráng egy izom. Yuuto felnevet. – De nélkülem a közeledbe sem jutott volna, erről se feledkezz meg. Akkor itt se

lenne. Ettől a megjegyzéstől dühbe gurulok. Amikor annak idején, a repülőtéren véletlenül összetalálkoztunk, akkor Yuuto is ott volt, és éppen az keltette fel Jonathan figyelmét irántam, hogy Yuutót érdekelni kezdtem. Ez igaz. Azt viszont elhiszem Jonathannak, hogy mindannak, ami azután történt, már köze sincs a japánhoz. És ezért olyan felháborító pofátlanság, amit ez a Yuuto képzel magáról, hogy ő volna a kapcsolatunk talpköve. – Most viszont itt vagyok – szólok közbe, mivel nincs ínyemre, hogy ezek ketten úgy beszélnek rólam, mintha levegő lennék. Megint csak megpróbálom kiszabadítani magamat Yuuto szorításából, de nem megy, ettől pedig könnybe lábad a szemem. Tényleg fájdalmas a szorítása. – Ez fáj! – Túl sokat képzelsz magadról – förmed most rám Yuuto, és annyira megmarkol, hogy feljajdulok. – Azért kerülhettél ilyen közel Jonathanhoz, mert én így akartam. De nem vagy nagy szám, még ha most úgy gondolod, akkor sem… egy vagy a sok közül. Holnapra elfelejt, akármilyen nagy cirkuszt csapsz most. Akkorra már lesz egy újabb kis lotyó, aki alig várja, hogy Jonathan jól… Nem jut tovább, mert Jonathan letépi a kezét a karomról. Maga mögé ránt, aztán ököllel jól képen vágja a japánt.

2. Yuutót meglepi a támadás, hátratántorodik, de nem esik el, visszanyeri az egyensúlyát. Nehezen értelmezhető kifejezéssel tapogatja az ajkát, ahol Jonathan ökle eltalálta. Alsó ajka felhasadt, fehér ingére csepeg a vér. Amikor meglátja, összeszűkül a szeme. – Te megütöttél? Emiatt a kis ribanc miatt? – Most már hagyd őt békén! – kiált rá Jonathan. Arcát eltorzítja a harag. Sohasem láttam még ilyennek. Megfordul, és megragadja a kezemet, a kocsihoz indulna velem, de Yuuto hátulról lerohanja, és olyat üt a bordáira, hogy Jonathan zihálva összegörnyed. – Gondolod, hogy csak úgy megalázhatsz? – Yuuto arca falfehér, vérző ajkával és a véres folttal az ingén félelmetesen néz ki, mintha most lépett volna elő egy horrorfilmből. Megint üt, és megint Jonathan bordáit találja el. – Elég! – kiáltok fel, és belekapaszkodom a japán karjába, mert egyszerre félteni kezdem Jonathant. És sikerrel is járok, mert Yuuto most megint felém fordul, és békén hagyja Jonathant. Hű, de jó, gondolom. De amikor megpillantom az arcát, meggondolom magam. Nem, nem jó. Egyáltalán nem jó. Ez teljesen magánkívül van. Szitkozódik valamit japánul, és még mielőtt bármit is tehetnék, visszakézből pofon vág. Fejem oldalra billen, egy pillanatig csillagokat látok. A fájdalom hirtelen jön és hasít, könnybe lábad tőle a szemem, elakad a lélegzetem. Yuuto megint nekigyürkőzik, de Jonathan ezúttal megelőzi. Elrántja a japán karját, ellöki mellőlem, aztán nekiesik. Mindketten a földre zuhannak, heves ütésváltás és birkózás közepette. Már Steven is ideér a kocsitól, de mindketten csak állunk tehetetlenül, és nézzük a két verekedőt, akik olyan gyorsan mozognak, és annyira folyamatosan váltogatják a helyzeteiket, hogy lehetetlen közbelépni és szétválasztani őket. Steven tétovázásába mintha az is belejátszana, hogy talán nem is szabad közbelépnie. Egyszerre gyors lépteket hallok, és amint megfordulok, azt látom, hogy a klub felől is emberek közelednek. Két libériás szolgálattevő szalad a bejárat felől, s utánuk a szőke recepciós hölgy. – Mi folyik itt? – kiáltja izgatottan, amikor hozzánk ér. Már egyáltalán nem olyan tartózkodó és hűvös, mint amikor az imént beeresztett bennünket. Inkább nagyon is indulatos. – Gyerünk, válasszátok szét őket! – utasítja a libériásokat. Stevennel ellentétben a két férfi azonnal beavatkozik, és rövid idő alatt sikerül is nekik széthúzni Yuutót és Jonathant, akik ugyan nem szívesen hagyják abba egymás

püfölését, de aztán lenyugszanak. Mindketten zihálnak, mindkettőt megviselte a küzdelem. Ha el kellene döntenem, ki a győztese ennek a harcnak, hát egyértelműen Jonathanra szavaznék. Jobb arccsontján nagy duzzanat képződött, alsó ajka vérzik, és valószínűleg a bordái körül sincs rendben minden, de a japánhoz képest még mindig jól néz ki. Annak az orrából dől a vér, és alig tud talpon maradni. Imbolyog, s a szőke nőnek kell megtámogatni, nehogy visszaessen a földre. Jonathan dühösen kiszabadítja magát az alkalmazott és Steven fogásából, akik eddig tartották. Ő is elég bizonytalanul áll a lábán, előregörnyed, és kezét fájdalmas képpel szorítja a bordáira. Aggódva szaladok oda hozzá, hogy támogassam, és amikor látja, hogy én vagyok az, magához is enged. A klub alkalmazottja odabiccent Stevennek, aztán visszatér kollégájához és a szőke nőhöz, akik még mindig Yuutót ápolgatják. A japán tényleg pocsékul néz ki, arcának egész alsó részét vér borítja. De úgy látom, a megalázás sokkal jobban bántja, mint az, hogy rommá verték. Hideg szemében most egyenesen gyűlölet villog. – Megbánod ezt még, Huntington – mondja dühtől remegő hangon. – Megfizetsz érte. – Küldd csak el a számlát – feleli Jonathan még mindig lihegve, de roppant megvetően. – A klub nevében sajnos közölnöm kell önökkel – mondja a szőke Jonathannak, és a hangja most már megint teljesen rideg –, hogy egy ideig le kell mondaniuk intézményünk látogatásáról. Tagságukról pedig a közeljövőben döntés fog születni. – Húzzon ki nyugodtan a listájáról! – feleli Jonathan, és meglepetten nézek rá. Kilép a klubból? Miattam? Vagy csak azért dühös, mert kirúgással fenyegették, és ezt akarja ily módon megelőzni? A nő mindenesetre láthatóan elképed a válaszon, de aztán csak tartózkodóan biccent. Majd hátat fordít, és mind eltávoznak, Yuutót közrevéve, vissza a kovácsoltvas kapuhoz, amely még mindig nyitva áll, de utánuk azonnal becsukódik. Négyük közül senki sem néz vissza. – Sajnálom… Ezt igazán nem akartam – dadogok, és még mindig halálosan össze vagyok zavarodva az imént történtek miatt. Jonathan, akinek súlya a vállamra nehezedik, a fejét csóválja. – Nem a te hibád – és vizsgálódva rám néz. – Te rendben vagy? Bólintok, bár a képem pokolian ég. De mi ez ahhoz képest, amit ő kapott?! Megint megjelennek előttem a verekedés képei, és csak most döbbenek rá, hogy ez az erőszakbomba milyen sokkoló hatással volt rám. És nemcsak Yuuto magatartása

döbbentett meg, hanem Jonathané is. Ilyennek, ilyen fékevesztettnek még sohasem láttam. Ettől pedig az én érzelmeim is elszabadultak, mert hiába rettentem meg tőle, mégiscsak örültem nagyon, hogy engem védett ilyen hevesen. – Tudsz járni? – kérdezem, és amikor bólint, óvatosan visszamegyünk a kocsihoz. Már Steven is itt van, ő támogatja a másik oldalról Jonathant. Együttesen besegítjük a limuzinba. – Van a kocsiban elsősegélydoboz? – kérdezem. Steven bólint, és a csomagtartóhoz megy. Hátraülök Jonathanhoz, és már át is vehetem az elsősegély-ládikót, amit Steven ad oda. Jonathan hátrahajtja a fejét, és behunyja a szemét. Csak akkor riad fel és mered rám, amikor fertőtlenítővel átitatott vattacsomót nyomkodok óvatosan az ajkához. Mondani akarok valamit, de Steven, aki közben már elfoglalta helyét a kormány mögött, leereszti a válaszfalat, és megelőz: – Hová, Sir? – Haza – mondja szűkszavúan Jonathan, és engedi, hogy tovább ápolgassam az ajkát, mialatt a hosszú autó besorol a forgalomba. Nem nagy a seb Jonathan ajkán, össze sem lehet hasonlítani Yuutóéval, de a hely mégis megduzzadt egy kicsit, akárcsak Jonathan arca, ahol Yuuto ökle elérte. Ha csak egy kicsivel följebb megy, most szép kék monoklival ékeskedhetne. Jeget veszek a kocsi minibárjából – milyen előnyös egy ilyen úri autó –, és néhány jégdarabot bebugyolálok egy kendőbe, hogy hűthesse vele a fájdalmas helyeket. – Köszönöm – szabad kezével megérinti kivörösödött arcomat. – Ez a szemét disznó. Nagyon fáj? Csak megrázom a fejemet, mivel ez a tőle szokatlanul gyengéd gesztus simán elfeledteti velem a fájdalmat, amely pedig az imént még kínzóan jelen volt. És hát azt sem akarom, hogy miattam aggódjon. Van aggódnivalója saját magáért épp elég. Jonathan leereszti a kezét, és a fejét megint csak hátrahajtja, miközben tovább vizsgálgatom. Amikor hozzáérek a bordájánál a kivörösödött helyhez, megrándul és felnyög. – Jól elkapott! Ismerem az ilyesmit: Illinois-ban, a nagyszülőknél a húgommal együtt sokat lovagoltunk régen, és gyakran le is estünk, amíg rendesen bele nem jöttünk. Fél gyerekkoromat végigkísérték ezek a zúzódások, ezért aztán pontosan tudom, milyen fájdalmai is vannak most – ráadásul azt is, hogy a várakozáson kívül ezzel nemigen lehet egyebet tenni. Még az is lehet, hogy eltört egy bordája, jut eszembe hirtelen rémülten.

– Lehet, hogy meg kellene mutatni magadat egy orvosnak. – Nem, nem, annyira nem rossz. Így pedig tuti, hogy egyetlen kórházba sem teszem be a lábamat. – Végigmutat saját magán. Csak most eszmélek rá, hogy egy szál nadrágon kívül semmi sincs rajta. – Igazad van – adom meg magamat. Tényleg rossz ötlet volna tőle félig felöltözve, széttrancsírozott képpel beállítani az ügyeletre. Ehhez túlságosan is ismert ember. Mélyet sóhajtok. – De legalább a paparazzók nem fényképeztek le. Ha ugyanis visszaemlékezem a legutóbbi közös lesifotónkra, amely egy pletykalapban jelent meg, akkor élénken el tudom képzelni, mi történne, ha a botránysajtó megszimatolná, hogy Jonathan az elegáns Primrose Hillben, a nyílt utcán ökölharcot vívott valakivel. Micsoda finom falat lenne ez a sajtó hiénáinak! – Még csak az hiányzott volna! – Jonathan most mosolyog először, mióta elhagytuk a klubot. Mint mindig, valahányszor ezt teszi, kihagy a szívverésem, hogy aztán még hevesebb száguldásba kezdjen. Egyszerűen annyira jóképű azzal a sötét, kicsit hosszabbra hagyott hajával, amely most nedvesen fénylik, és a kék szemével, amely gyönyörű kontrasztot képez olajbarna bőrével, hogy egyfolytában remeg a gyomrom. Ráadásul, amikor elmosolyodik, meglátni az apró hiányt az egyik metszőfogán, az egyetlen dolgot, ami nem tökéletes rajta, és amit éppen ezért még jobban imádok. De ezúttal csak átmeneti a mosoly, s a kék szempárból nem tágít a komolyság. – Ez a Yuuto tényleg árthat neked? – nagyon izgat ez a kérdés, amióta csak meghallottam, mivel fenyegetőzik a megvert japán. – Ártani éppen árthat, és ha jól ismerem, meg is fogja próbálni. De ne félj, ha erre kerülne a sor, meg tudom védeni magamat is, a céget is. Jonathan annyira magabiztosan mondja ezt, hogy egészen megnyugszom. Kezét a kezembe fogom, és szorítom, mert szükségem van a közelségére, ő pedig nem húzza el, hanem olyan furán, behatóan néz rám, hogy a szívem megint csak tempót vált. – Miért volt ilyen Yuuto? – kérdezem. – Egész megszállottnak tűnt. – Azt hiszem, ami téged illet, tényleg annak nevezhető – magyarázza Jonathan. – Az első pillanattól fogva ő volt az, aki ragaszkodott hozzá, hogy gyere el a klubba: már akkor kitalálta, amikor életében először megpillantott. Eszembe jut, hogyan találkoztunk akkor a repülőtéren. Nagyot nyelek. – Mindig így szoktátok? Már úgy értem: felszedtek valahol egy nőt, aztán elcipelitek a klubba? – Nem. Soha. És éppen ez az – húzódik szája kis mosolyra. – Te vagy a nagy kivétel,

Grace. Mondtam már neked. Örömmel nyugtázom a bókot, de igazából még mindig Yuuto jár a fejemben. – Gondolod, ha nem vagy ott, visszakényszerített volna a klubba? Jonathan megcsóválja a fejét. – Nem tudom, elment-e volna ilyen messzire. De amikor meglátott téged a klubban, egyszerűen nem tudta elfogadni, hogy az enyém vagy, és nem az övé. Lágyan megsimogatom hosszú ujjainak belső felét, és még felpillantani sem merek. Egyik felem berzenkedik a megfogalmazás ellen, ennek ellenére a szívemet még gyorsabb tempóra készteti. Úgy hangzik ugyanis, mintha a tulajdonjogát jelentené be rám, márpedig egészen eddig mindig azt hangoztatta, hogy egyetlen nőre sem tart külön igényt, és persze a fordítottját sem engedi. – Ha a tiéd vagyok, akkor te is az enyém? – kérdezem halkan. Jonathan keze rázáródik az ujjaimra, melyekkel még mindig az övéit simogatom. Hirtelen felnézek – egyenesen a kék szemébe. – Hát nem ez volt a feltétel? – kérdez vissza. – Nincs senki más, nincs klub… csak mi ketten. Lélegzetem elakad, csak biccenteni tudok, és boldog vagyok a változása miatt. De azért gyorsan vissza is táncol egy kicsit. – Csak kísérletről van szó, Grace. Semmit sem ígérhetek, de… – nem fejezi be a mondatot. – De? – kérdezem idegesen. Mélyen felsóhajt, nyögésnek is beillik. – De pillanatnyilag tényleg nem akarok rajtad osztozni. – Helyes. – Nem akarom hangosan kimondani, mégis csak úgy kicsúszik. – Dehogyis helyes – Jonathan elereszti a kezemet, és beletúr a hajába. Ezt a gesztust már tudom értelmezni. Amikor bizonytalan, akkor tesz így. – Amióta itt vagy, rengeteg olyan dolgot tettem, amit azelőtt soha, Grace. Olyanokat, amelyeket egyébként nem teszek. Ez pedig nekem nagyon új, és még nem tudom, hogy… tetszik-e. Kételkedve néz, szinte szerencsétlenül, és egyszerre azt érzem, hogy szorosan mellette kell lennem. Feltolom a szoknyámat, és lovaglóülésben az ölébe helyezkedem. A vizes nadrág hidegen feszül a combomnak. Két kézzel megfogom az arcát, és óvatosan csókolom az épen maradt felét, a szája sértetlen részét. Pár perccel ezelőtt még el akartam hagyni, mert úgy gondoltam, hogy nem jelentek neki semmit, hogy mindegy vagyok neki, pontosan, ahogy Yuuto Nagako mondta: egy a sok közül. De most már maradhatok. Mert nem akar osztozni rajtam. És mert olyan dolgokat tesz meg értem, amilyeneket azelőtt nem tett meg senkiért. Ez

kezdetnek legalábbis nagyon jó. Elmosolyodok, amikor elengedem. Egészen újfajta boldogságot érzek, áradóan jókedvűvé varázsol. Nem tudom visszafogni a jókedvemet. – Tudod, ha jobban belegondolok, én sem vagyok biztos abban, hogy ez az egész egyáltalán tetszik-e nekem – nézek szigorúan Jonathanra. Kérdő tekintettel néz vissza, de nem látszik feszültnek. Nyilvánvalóan biztos abban, hogy még egyszer nem akarom elküldeni. Nyilván köze lehet ahhoz is, hogy az ölében ülök, és meztelen mellkasát cirógatom. – Komolyan gondolom pedig, te egy sznob angol vagy, nyolc évvel idősebb, a vagyonod körülbelül ötszázszor nagyobb az enyémnél. Van sejtésed arról, hogy milyen hatással van mindez az öntudatomra? – Nem éreztem úgy, hogy a jelenlétem kóros szerénységre kényszerít – vigyorodik el. – És ez még mind nem elég – folytatom, meg se hallva a megjegyzését –, ráadásul még egy átkozott earl is vagy! Nevet. – Csak vikomt vagyok, Grace. Majd csak leszek earl, és pontosan tudod, hogy erről örömmel lemondok. Nevetése hervadóban, és gyorsan tovább beszélek, nehogy most kezdjen töprengeni az apjához fűződő bonyolult viszonyán. – És mindennek a tetejébe – folytatom megjátszott komolysággal –, amikor megismertelek, még szűz voltam… most meg… nézz csak rám! Kicsit mozgolódom az ölében. Négy héttel ezelőtt még nem mertem volna ilyen egyértelmű erotikus kihívást kezdeményezni. De hát azóta iszonyatosan sok minden történt. – Szóval én is igen-igen sok olyan dolgot művelek, amit eddig sohasem – mondom, és mézédesen mosolygok rá. – Vagyis, uram, kiegyenlített a helyzet. – Te kis boszorkány – zárulnak körém a karjai, magához von, egész közelre, és megpillantom a szemében fellobbanó vágyat. Aztán ajka már az enyémen, nyelve bebocsátást kér. Megkapja, elbódít ismerős, meghitt íze. Már magától a gondolattól, hogy megvolt az esélye, hogy soha többé nem látom, olyan kétségbeesés vesz rajtam erőt, hogy magamhoz szorítom, és vadul viszonzom a csókját. Keze egyre követelőzőbben simít végig vizes ruháimon. Megtalálja a mellemet, ujjai megszorítják a felmeredő bimbókat, ettől forró villámok lövellnek a hasamba. Lélegzetem felgyorsul, pulzusom dübörög. Újfajta izgalom kerít hatalmába, belenyögök a szájába, többet akarok. Nem kaphatok eleget ebből a férfiból, és nem törődöm a

lehetséges következményekkel. Jonathan lélegzete is darabosabbá válik. De amint fel akar emelkedni az ülésről, felnyög és visszahuppan. – A francba! Fájdalomtól eltorzult arccal fogja az oldalát. – Bocsáss meg, a bordáidról egészen elfeledkeztem. – Tényleg megijedek, és azonnal feltámad a lelkifurdalásom is, de ő csak ironikusan mosolyog. – Én is – feleli –, és ez elég jól mutatja, mennyire elveszed az eszemet. Nem akadályozza meg, hogy lemásszak az öléből, de amikor visszaülök mellé, megint átkarolja a vállamat. Elbűvölve hajtom a vállára a fejemet, hozzásimulok. Ennyi közelséget még sohasem engedett meg, és tényleg azt kell hinnem: megint sikerült egy lépést előrefelé tennünk Jonathan Huntingtonnal. Néhány percig csendben haladunk az éjszakai Londonon át, és gondolataim megint csak a japánnál akadnak el. – Mit mondott neked Yuuto, amikor japánul beszéltetek? – kíváncsiskodom. Jonathan mosolyog. – Azt mondta, hogy nem vagy te sem más, mint a többi nő, én pedig azt feleltem neki, hogy ne avatkozzon bele a dolgaimba. Aztán arról kérdezett, milyen trükköt dobtál be, hogy ennyire megbabonáztál, és azt feleltem, hogy semmi köze hozzá. – És nekem mit mondott, mielőtt megütött? Jonathan mosolya egy kicsit eltorzul. – Azt inkább nem fordítom le. Vagy úgy, gondolom magamban. Akkor pontosan olyan sértő volt, amilyennek gondoltam. – És ezek a klubbeliek miért éppen miatta aggódtak annyira? – Ezt azért elég furának éreztem. – Hiszen ő maga provokálta a verekedést. Akkor miért téged fenyegettek meg a klubból való kizárással, miért nem őt? – Mert Yuuto már sokkal régebben tag, mint én – magyarázza Jonathan. – Ő is a klub alapítói közé tartozik. Ez az információ új, és egy kicsit más fényben mutatja a japánt. Nagyon jó kapcsolatokkal kell rendelkeznie itt Londonban, ha engedik neki, hogy klubot alapítson. És akkor nagyon sokat is itt kell lennie, hogy ki tudja használni a klubját. Vagyis sokkal nagyobb a hatalma, mint gondoltam. Ettől viszont visszatérnek az aggodalmaim, hogy esetleg mégiscsak befolyással lehet Jonathan vállalkozására, még ha ő tagadja is. Aztán még valami eszembe jut. – És mi lesz a holmiddal? – Hiszen mindent otthagyott a klubban, amikor kijött

utánam. – Csak nem tartják meg őket? Jonathan nevet. – A holmim? – Nagyon szórakoztatónak találja azt a gondolatot, hogy emiatt aggódom. – Majd visszakapom őket. Emiatt ne fájjon a fejed! Visszadől a támlára, és felsóhajt. Csak most látom, mennyire fáradt és elgyötört. Így aztán már nem is kérdezek semmit, csak hozzásimulok, és siklunk tovább az éjszakában – egy olyan jövő felé, amely még mindig teljességgel bizonytalan. De legalább már nem fekete. Most, mondjuk, inkább szürke, gondolom boldogan. Esetleg halványszürke – igen, kifejezetten halványszürke.

3. A másnap reggeli ébredéskor szükségem vagy egy kis időre, hogy tájékozódni tudjak. De aztán már tudom, hol is vagyok: Jonathan hálószobájában, a knightsbridge-i városi villában. A függönyök nincsenek egészen behúzva, így beszivárog egy kis fény, és mindent látok: a nagy ágyat a négy oszloppal, a hozzá illő sötét, nemes fából készült beépített ruhásszekrényt, a két, művészi tervezésű fotelt az ablak előtt. Jonathan mögöttem fekszik, érzem a teste melegét. Óvatosan megfordulok, nehogy felébresszem. Karja a feje alatt, az oldalán fekszik. A másik karja mellettem, a lepedőn, a barna bőr élesen elüt a fehér lepedőtől. Felsőteste csupasz, tekintetem végigsiklik izmos mellkasán, széles vállán, majd újra fel az arcára. Haja a homlokába hullott, gyengéden visszasimítom. Álmában nagyon békés, figyelem, le sem tudom venni róla a tekintetem. A tegnapi éjszaka nyomai még világosan láthatók rajta: arca ott, ahol Yuuto ökle eltalálta, vörös és duzzadt – de szerencsére legalább nem kék –, és felrepedt ajka alatt is enyhén dagadt a bőr. Ez azonban mit sem ront megjelenésén, sőt. Valahogy vagányabbnak látszik a sebhelyektől. Meg hát az én védelmemben szerezte őket, így még szebbnek látom tőlük. Igazából még mindig nem tudom felfogni, hogy ez a hihetetlenül izgalmas férfi éppen engem akar, és ha arra gondolok, mi mindent fog még művelni velem, hát egészen libabőrös leszek. Nem lehetek eleget együtt vele, és minden önuralmamra szükségem van, hogy ne érjek hozzá. Nem akarom felkelteni. Az éjjeliszekrénykén álló ébresztőóra megerősíti, amit amúgy is sejtettem. Kilenc elmúlt, és mivel ma péntek van, Jonathannak rég úton kellene lennie az iroda felé. Ám tegnap úgy döntött, hogy a délelőttöt itthon tölti. Nem is rossz ötlet, mivel, ahogy most kinéz, egyáltalán nem volna tanácsos odabent mutatkoznia. Csak elindítaná a pletykalavinát. Tulajdonképpen be is akartam telefonálni emiatt a titkárnőnek, de aztán, mivel a fél éjszaka a történteken töprengtem, én magam is elaludtam. Majd mindjárt elintézem. Amilyen halkan csak tudok, kiszedek pár holmit a szekrényből – fehérneműt, a fekete blúzt és a hozzá illő szoknyát. Több holmim is itt van, mivel az utóbbi időben már alig fordultam meg az islingtoni albérletemben. Mrs. Matthews, Jonathan házvezetőnője időközben a ruháim egy részét beakasztotta Jonathan ingei közé, ráadásul felszabadított számomra egy polcot. Csak most esik le, hogy ez – Jonathan

életfelfogásához mérve – valóságos vallomás. Csak persze nem biztos, hogy ki is tart mellette. Vagy a tegnapi eset után mégiscsak szorít nekem egy kis helyet az életében? Fogom a cuccokat, bemegyek a fürdőszobába, felöltözöm, és kritikus pillantást vetek a tükörbe. Vörösesszőke hajam kócos, de ezt hamar rendbe hozom, és már az arcom sem vörös ott, ahol Yuuto tegnap megütött. Zöld szemem alól egy parányi alapozóval eltüntetem az árnyékokat, és hamarosan egész tűrhetően nézek ki. Csendesen visszatérek a hálószobába, és az ágy szélére ülök. Tulajdonképpen csak még egy pillantást akarok vetni rá, mielőtt lemegyek a konyhába, és reggelit készítek. Pontosabban megpróbálok összeütni egy reggelit; az, hogy az én omlettem is finom lesz-e, erősen kérdéses, mivel, vele ellentétben, tökéletes szakács-antitalentum vagyok. De meglepetésemre kinyitja a szemét. Még mielőtt bármit is tehetnék, megragadja a csuklómat, és lehúz magához az ágyba. Most rajta fekszem. Teste melege átsüt a blúzomon, nem védekezem, engedelmeskedem neki. – Hová, hová? – kérdezi közvetlenül az ajkam mellett, de a kezemet nem engedi el, és végigborzongok, mert teljesen ki vagyok neki szolgáltatva, és ez egyáltalán nincs ellenemre. – Csak reggelit akartam készíteni – lehelem, és elsüllyedek kék szeme hipnotikus mélyében. – De most nem enni van kedvem – mondja nyersen –, hanem inkább pótolnám azt, amit tegnap elmulasztottunk. Igen, igen, igen! – akarom mondani, hiszen, mint mindig, amikor ilyen közel vagyunk egymáshoz, azt tehet velem, amit csak akar. De nem válaszolhatok, mert máris megkaparintja a számat, beletolja a nyelvét, lassan, kapkodás nélkül, élvezkedve. Szeretném megérinteni az arcát, de nem engedi, markolja a kezem, mintha sejtené a szándékomat. Megpróbálom viszonozni, elmélyíteni a csókot, de ezt sem engedi: ő diktálja a tempót. Felnyögök, többet akarok, és amikor felnevet, érzem, ahogy a mellkasa belülről morog. – A mohó kis Grace – suttogja a szám mellett. – Neked sohasem elég, mi? Hát, belőled nem is, akarom mondani, és érzem, mennyire védtelen vagyok vele szemben. Ha meggondolja magát, átkozott nagy fájdalmat tudna okozni. De nem szeretnék emiatt aggódni. Legalábbis nem ma. – És te hogy vagy ezzel? – kérdezem, és beszívom az alsó ajkát, kicsit rá is harapok. – Neked eleged van talán? Egy hosszú pillanaton át farkasszemet nézünk, és elakadó lélegzettel figyelem, amint a tekintete megváltozik. De még mielőtt mondhatna vagy tehetne valamit, egy gong hangos, de harmonikus hangja kondul végig a lakáson. Az ajtócsengő.

– Az ördögbe! – Jonathan elereszt, és ugyanazzal a mozdulattal le is gördít magáról. Megint szól a gong, többször egymás után. Valaki igencsak be szeretne jutni. – Megnéznéd, hogy ki az? Biccentek és felugrom, az ajtóhoz sietek. Micsoda szörnyű időzítés, fut át a fejemen, miközben lesietek a lépcsőn. Kinek kellett pont most idejönnie? Mire az étkezőbe érek, a gong elhallgat, ellenben megszólal Jonathan mobilja az étkezőasztalon. Mivel felismerem a hívó képét, elszántan felkapom. – Igen? – Grace, te vagy az? – Alexander Norton az, Jonathan üzlettársa. Meg se várja, hogy válaszoljak, máris folytatja: – Hol a pokolban bujkál Jonathan? Tizedszerre hívom! Nem hallotok? És egyáltalán, hol vagytok, a francba már?! – Itthon. Ööö… úgy értem, Knightsbridge-ben – helyesbítek. – Akkor meg miért nem nyittok ajtót? Úgy értem, öt perce itt állok az… Alex nem fejezi be a mondatot, mivel ebben a pillanatban kinyitom az ajtót. Meglepetten néz rám. Öltöny és nyakkendő van rajta, a rendes irodai viselet, ebben sokkal korrektebb, mint Jonathan, akinek elég sajátos dresszkódja van. Szőke haja megcsillan a júliusi napfényben, amely végre megint süt, és amely hunyorgásra kényszerít. Egy pillanatig csak állunk ott, aztán megköszörüli a torkát. – Rosszkor jöttem? – kérdi, és ez annyira angolosan, annyira korrektül hangzik, hogy elnevetem magam. – Úgy is mondhatjuk – felelem. – Jonathan még nem öltözött fel. Tudod, egy kicsit… – Na, most mit mondjak? – Egy kicsit kizökkent a kerékvágásból. – Kizökkent? – Alex felhorkan, most már megint mérges, elmegy mellettem, be a házba, meg se várja, hogy beinvitáljam. – Tisztában vagytok egyáltalán azzal, hogy mennyi az idő? – kérdi, mialatt felmegyünk a lépcsőn a konyha és az étkező szintjére. – Legalább már megreggeliztetek? Amikor megrázom a fejem, egyenesen a konyhába megy, feltölti és bekapcsolja a vízforralót. Biztos mozdulatokkal szedi elő a bögréket, a teát, a kannát a szekrényből. Szemlátomást jól kiismeri itt magát. Hálás vagyok, hogy ennyire tettre kész, és hajlandó nekünk teát főzni, leroskadok az egyik székre. – Jonathan nincs valami jól. Azt hiszem, ma nem tud bemenni az irodába – mondom. Alex abbahagyja a matatást, hátrafordul. Aztán otthagyja a forralót, és odajön hozzám, leül velem szemben. – Szeretném azt hinni, hogy a múlt éjszakai szex viselte meg annyira, hogy kikészült – emeli fel sokatmondón a szemöldökét.

Néhány nappal korábban még valószínűleg elpirultam volna a szavaira, de most csak elmosolyodom. Semmi köze hozzá, ezért aztán nem is válaszolok, de az tény, hogy most aludtunk először egy ágyban Jonathannal úgy, hogy nem volt köztünk semmi, mert Jonathan annyira kikészült. – De sajnos inkább azt kell gondolnom – folytatja Alex –, hogy ennek oka inkább Yuuto Nagako lehet… Igazam van? Nyelek egyet, és érzem, hogy elsápadok. – Ezt meg honnan tudod? Csak nem áll máris bent az újságban? – Micsoda, Grace? Elbizonytalanodva nézek rá. – Azt hittem, tudod. – Nem – áll fel, és visszamegy a munkalaphoz, mert a víz felforrt. Leönti a teafiltert. – Csak annyit tudok, hogy egy órával ezelőtt felhívtak Yuuto irodájából. Minden kapcsolatot azonnal megszakít velünk, és az ázsiai beruházásoknál sem áll mellettünk tanácsadóként. Minden indok nélkül, csak úgy. – Ó, te jószagú… – sóhajtok fel önkéntelenül. Tudom, hogy Jonathan és Alex éppen az ázsiai területekre akarják kiterjeszteni a Huntington Ventures üzleteit, így ez most elég rossz időben jött. Úgy látszik, Alexander is így gondolja, mert nagyon komolyan bólint. – Így is mondhatjuk. Nos, erről akartam Jonathannal beszélni, de mivel nem volt az irodájában, és nem vette fel a mobilját sem… ez eléggé idegesítő volt. Hiszen mindig elérhető, és ha nem, akkor legalább tudom, hogy mikor érem el, meg mi van vele. – Elém tesz egy csésze gőzölgő teát, és rám néz. – Nos hát, bökd ki: mi történt tegnap? Vonakodva, akadozva mesélem el a tegnapi verekedést a klub előtt, legalábbis nagy vonalakban. Arról nem számolok be, hogy mit is műveltünk odabent, és hogy miért álltunk ott a klub előtt – ez túlságosan személyes, de Alex reakcióján látom, hogy pontosan tudja, miféle klubról is van szó. Jonathan legjobb barátja, hát nem lehet titok előtte. Egy pillanatra elgondolkodom azon, hogy talán már ő maga is volt-e ott, de nem hinném. Nem az a fajta. Amikor a végére érek, Alex kifújja a levegőt, és hátradől a széken. – Ez sok mindent megmagyaráz – mondja, és karba fonja a kezét. Aztán nagy elképedésemre egyszerre elmosolyodik. – Jonathan tényleg miattad verekedett, és még a klubból is kilépett? Ez enyhén szólva elismerésre méltó. – Előrehajol. – Nem emlékszem, hogy valaha is kiállt volna egy nőért. Persze Sarah-t leszámítva. Bizonytalanul viszonzom a mosolyt. Nagyon szeretném megkérdezni, hogy vajon Jonathannak tényleg jelentek-e annyit, mint a húga, akit rajongással szeret. Jonathan

nekem eddig csak annyit mondott, hogy maradjak vele, és próbáljuk meg, tudunk-e kapcsolatban élni. Azt nem mondta, hogy szeret. De aztán nem merem megkérdezni. Kedvelem Alexandert, sok szempontból megközelíthetőbb és barátságosabb, mint Jonathan. De ezek mégiscsak nagyon belső magánügyek. Ő pedig Jonathan barátja, nem az enyém. Alex megint hátradől. – Grace, voltaképpen hogyan tervezed a jövőt? Itt akarsz maradni Londonban? Jó kérdés. Tegnap éjszaka, amíg Jonathan aludt, ezen is sokat gondolkodtam. És mindig ugyanoda lyukadtam ki, ami sokat lefaragott abból az eufóriából, amellyel idejöttem a nagy limuzinban. Ugyanis boldogan maradnék, de még mennyire! De az itteni időm véges – még két hónap, és vége a gyakorlatomnak a Huntington Venturesnél. Aztán vissza kell mennem Chicagóba, hogy befejezzem a közgazdasági egyetemet. Nem tehetek mást, mivel nagyon sok pénzt, időt és energiát öltem a tanulásba, és már közvetlenül a befejezés előtt állok. Ez azonban azt is jelenti, hogy hetekig, sőt talán hónapokig ki kell bírnom Jonathan nélkül, ettől meg félek. Annyira kevéssé ismerem, és a kapcsolatunk épp hogy elkezdődött, a folytatás még teljesen nyitott. Mi lesz, ha ez idő alatt meggondolja magát? Ha észreveszi, hogy mégiscsak jobb neki nélkülem, visszatérve a régi életéhez? Nem akarok erre gondolni, pozitívan állok a dolgokhoz. De amilyen bizakodó voltam az elmúlt este, olyan nehezen gyűrhető le most az a gondolat, hogy egyszer félremehetnek a dolgok Jonathan és köztem. – Még ha akarnám, akkor sem maradhatnék – magyarázom boldogtalanul. – Hiszen még tanulok. Alexander összeráncolja a homlokát. – Tényleg, erre nem is gondoltam. Még valamit akar mondani, de ebben a pillanatban belép Jonathan. Fekete pólót húzott a már rajta lévő pizsamanadrághoz, és köntöst vett fel, amit azonban nyitva hagyott. Úgy látszik, nem zavarja, hogy külseje olyan éles ellentétben áll Alexével, mert fesztelenül vonul át a nagy dizájnerkonyhán. – Mit keresel itt? – kérdi a barátját, aki jól látható megrökönyödéssel mered rá. – Inkább az a kérdés, hogy te mit keresel itt még mindig – válaszolja Alex. – De Grace már adott némi felvilágosítást. – Még alaposabban megnézi Jonathant. – Azt hittem, Hunter, hogy kinőttünk már abból a korból, amikor testi erőszakkal intézzük el a lovagias konfliktusokat. – Hangja most egyértelműen ironikus. – Én is ezt hittem – Jonathan dühös arckifejezéssel megy a munkaasztalhoz, és teát tölt magának. Világos, hogy nincs kedve a barátjával az összetört állapotáról

beszélgetni. De úgy tűnik, Alexander nincs tekintettel a rossz kedvére. – Rémesen nézel ki – mondja Jonathannak, és őszintén szólva igazat kell adnom neki. Rosszabb is lehetne, de egyértelműen látszik rajta, hogy verekedett. – Voltam már jobban is – feleli Jonathan mogorván. – Mi történt az irodában, hogy még egy délelőttre sem tudtok nélkülözni? Alex meg én összenézünk. – Yuutóval gyűlt meg a bajunk – mondja aztán, és elmeséli a teája mellett ülő Jonathannak a nyugtalanító telefont. Jonathan kicsit kivár, láthatóan emészti a hírt. – Egyedül is megcsináljuk – mondja aztán. – Nincs rá szükségünk. – Könnyű ezt mondani – ellenkezik a társa. – Nagyon fontos kapcsolatai vannak, ezt magad is tudod, és épp elég rossz már az is, ha ezek nem állnak többé a rendelkezésünkre. De ha Yuuto komolyan elkezd ellenünk dolgozni, akkor abból nagyobb baj is lehet. – Megoldjuk – morogja Jonathan, és a hangsúlya olyan lezárólagos, hogy Alex sem akarja tovább feszegetni a témát. – Oké, majd kiderül. Viszont, ahogy elnézlek, jobb, ha ma egyáltalán nem jössz be az irodába. Másképp biztos, hogy valamilyen úton eljut a verekedés híre a sajtóhoz. Ha viszont nem vagy ott, akkor sajnos a Hackney-projekt mai megbeszélésén sem tudsz részt venni – néz a Rolexére –, ami körülbelül egy óra múlva kezdődik, és amiről nyilvánvalóan megfeledkeztél. – A francba! – szitkozódik Jonathan, és riadtan kapom fel a fejem. A Hackney-projekt, ennek a kiszolgált ipari épületegyüttesnek a bevásárlócsarnokká való átépítése nagyon a szívügyévé vált, az elmúlt hetekben sokat dolgoztunk rajta. Ezek a megbeszélések mindig nagyon fontosak voltak neki. Hogy megfeledkezett róla, csak azt bizonyítja, mennyire megviselte a tegnapi eset. – Catherine már le akarta mondani a megbeszélést, de azt mondtam neki, hogy várjon még vele – mondja Alexander. Jonathan szemlátomást megkönnyebbül. – Remek. A találkozót nem halaszthatjuk el. Nem maradhatnak félreértések, különben az egész építkezés borulni fog. A tekintetemet keresi, némán bólintok. Igaza van: a beruházók már amúgy is szkeptikusak egy kicsit bizonyos késlekedések miatt. Ha egy további lemondással még jobban elbizonytalanítjuk őket, talán vissza is lépnek. – Nos, ezért vagyok itt – mondja Alex. – De azért nélküled nemigen tartható meg ez a megbeszélés, nem igaz? Én ebben nem tudlak helyettesíteni. Gőzöm sincs az egészről.

Jonathan egy pillanatig gondolkodik. – Te nem, de Grace igen. Ő levezetheti. Ez a javaslat annyira meglep, hogy szó szerint tátva marad a szám. Igaz ugyan, hogy szinte a kezdet kezdetétől figyelemmel kísérem a projektet, ám azt sohasem gondoltam volna, hogy Jonathan megbízik bennem annyira, hogy engem küld el, hogy helyettesítsem. Még meglepőbb, hogy Alexander egy pillanatra sem kételkedik Jonathan döntésének helyességében. – Gyerünk akkor, Grace! Sürget az idő. – Rendben – válaszolok elnyújtva, és még mindig arra várok, hogy valamelyikük meggondolja. De nem teszik. – Hozom a táskámat – mondom, és felszaladok az emeletre. Amikor leérek, Jonathan és Alexander a konyhaasztalnál beszélgetnek. Csak foszlányokat kapok el, de mintha még mindig rólam beszélnének, mivel a nevemet hallom. Sajnos elhallgatnak, mihelyt észreveszik, hogy lejöttem, Alex felemelkedik. De még mielőtt megszólalhatna, megcsendül a mobilja. Előveszi, s rápillant. – Sarah az – mondja mosolyogva, és eltűnik az étkezőben. Nem látjuk, de a hangja behallatszik. Sokkal könnyedebb és derűsebb, mint eddig. – Talán venni kellene Sarah-nak egy csipogót, hogy bármikor magához rendelhesse Alexet, és ne fecséreljék az időt telefonálgatásra – Jonathan hangja kifejezetten gúnyos. Igaza van. Mióta Sarah a marylebone-i VII. Edward Kórházban fekszik lábtörésével, Alex legalább olyan gyakran látogatja, mint Jonathan meg én. Lehet, hogy még gyakrabban is. – Csak nem a féltékeny bátyó szólalt meg? – ugratom. Felhorkan, egyáltalán nem vevő a tréfára. – Éppen csak csodálkozom, ennyi az egész – mondja. – Tudtam, hogy Alexnek gyengéje a kishúgom, de azt nem, ami pedig most már nyilvánvaló, hogy a dolog kölcsönös. Márpedig bizony az. Tudom, mivel beszéltem Sarah-val Alexről. De mivel Jonathannak még hozzá kell szoknia a gondolathoz, hogy a húga esetleg összejön a legjobb barátjával, inkább témát váltok. – Meddig tartják még bent? Jonathan vállat von. – Még egy darabig. Kórházból mindenképpen túl sok ez. – Aztán feláll, és rám pillant. – Nem is tudom, hogy igazán oda akarlak-e engedni, Grace – mondja. Nyelek egyet. Tudtam! Kételkedik bennem, abban, hogy végig tudom-e vinni a

tárgyalást, gondolom, miközben felém lépdel. És minél közelebb ér, annál gyorsabbá válik a szívverésem. Semmit sem tehetek ellene. – De… Közvetlenül előttem megáll. – Inkább itt kellene maradnod, hogy ápolj – mondja, és csak most pillantom meg a szemében azt a csillogást, amitől a gyomrom azonnal ugrándozni kezd. Világos, hogy nem afféle betegápolásról van szó… De most ki kell használnom az alkalmat, és megkérdezni, ami már rég nyomja a begyemet. – Tényleg azt gondolod, hogy megállom a helyem a tárgyaláson? Bólint. – Ha nem gondolnám, nem javasoltam volna, hogy te menj oda – magyarázza, és egy pillanatra kemény üzletembernek látszik. Nem nekem akar örömöt szerezni: tisztán gyakorlati okokból döntött mellettem. Ettől nagyon megkönnyebbülök. Tényleg úgy gondolja, hogy megcsinálom. Persze az elvárás nagy, és ez eléggé nyomaszt. Másrészről azonban éppen ez az, amit tanulok, ami miatt itt vagyok, amivel foglalkozni szeretnék. Ezért félre is tolom a nyomasztó gondolatokat. Biztosan menni fog! – Nagyon jól áll neked a fekete – dicsér meg Jonathan, és ettől a bóktól felragyogok. Ez a blúz és ez a szoknya a kedvenceim közé tartoznak: ebben a szerelésben voltam, amikor legelőször találkoztunk. Akkor még nem tudtam persze, hogy Jonathan nagyon kedveli a feketét. Én azonban mindig szerettem, és azóta még szívesebben veszem fel. Most már sajnálom egy kicsit, hogy Alex itt van a szomszéd étkezőben, és bármelyik pillanatban visszajöhet, de úgy tűnik, Jonathant nem zavarja, mert szorosan átölel, és vágyakozóan megcsókol. – Jonathan, most ne – figyelmeztetem egy pillanat múlva kifulladva, pedig valójában nem is akarom, hogy abbahagyja. És persze nem is áll szándékában abbahagyni. – Ez itt az én házam, és nem tudom, ki tilthatná meg ezt nekem – mondja, és keze a szoknyám alá csúszik. – De… most vissza kell mennem Alexanderrel az irodába – emlékeztetem, és egy kicsit eltolom magamtól. – A te ötleted volt! – Tudom – morogja. – De amikor vége a megbeszélésnek, azonnal felhívsz, és már küldöm is érted Stevent. – Mit forgatsz a fejedben? Vigyorog. – Megvizsgáljuk, hogy melyikünk mohóbb kettőnk közül – mondja, és a tekintetétől kéjesen végigborzongok.

De még mielőtt tovább puhatolóznék, hogyan is gondolja ezt a vizsgálódást, visszatér Alex a konyhába. Elégedetten mosolyog, és felém fordul. – Akkor jössz, Grace? Elindul a lépcső felé, de Jonathan még visszatart, és egy igen gusztusos szendvicset nyújt felém egy tányéron: sajtos és uborkás. – Fogd csak – mondja, én pedig örömmel elveszem, meglepődve azon, hogy nem felejtette el, hogy még nem reggeliztem. Milyen figyelmes! Valószínűleg éppen emiatt a részletekre is kiterjedő alaposság miatt lett olyan sikeres. – Köszönöm! Bólogat és mosolyog, én pedig inkább mennék, mint maradnék… Sóhajtva készülök elfordulni tőle, de még egyszer visszatart. Előrehajol, érzem meleg leheletét a fülemen. – Ne maradj túl sokáig! – mondja, és mély hangja olyan érzéseket kelt bennem, amelyek egyáltalán nem illenek az üzleti tárgyaláshoz, amelyre épp indulok. Dobogó szívvel futok Alexander után a lakás ajtajáig, és gondolatban csakis azzal foglalkozom, vajon mit fog tenni velem Jonathan, amikor hazaérek.

4. – Nos, akkor megegyeztünk – mondja Jason Leibowitz. Ő az új építési cég vezetője, amely a régi, megbízhatatlan helyett ugrott be. Megkönnyebbülésemre a legtöbben bólogatnak a szavaira. Csak Frank Howard, a kövérkés ügyvéd nem látszik elégedettnek. Ő képviseli a leendő Hackney-bevásárlóközpont legfőbb ingatlanbérlőjét. – És mi van akkor, ha nem tudják tartani a határidőket? – kérdezi kötekedve. – Tartani fogjuk – nézek rá, és igyekszem a legprofesszionálisabb baráti mosolyomat rávillantani. Immár több mint egy órája ezt teszem minden kifogására, márpedig elég sok volt belőlük. És mióta észrevette, hogy Jonathan helyett én vezetem le a tárgyalást, különösen ellenséges hangra váltott. Nyilvánvalóan nemcsak azzal van baja, hogy nő vagyok, hanem azzal is, hogy fiatal. – És ha mégsem? Akkor a Huntington Ventures kezességet vállal az anyagi kockázatra? Most nagyon határozottan Alexanderre néz, akiből nyilván több céges anyagi kompetenciát néz ki, mint belőlem. Alexander azonban nem reagál az ügyvédre, hanem egyenesen rám néz. Finoman felém bólint, ami azt jelenti, hogy tőlem várja a választ. Ezt csinálja egész idő alatt, és nem is értem, egyáltalán miért jött el. Örülök, persze, hogy nem vagyok egyedül, de nem valami nagy segítség. Nagy levegőt veszek, és arra gondolok, hogy mit válaszolna Jonathan ebben a helyzetben. És így már nem is olyan nehéz válaszolni. – Amint mondtam, nem valószínű, hogy erre sor kerül – felelem a lehető legnyugodtabb hangon. – És ha mégis, akkor a szerződés pontosan szabályozza, hogyan osztandók meg a költségek. A Huntington Ventures természetesen viselni fogja a rá eső részt, ami, mint ön is tudja, nem csekély. Remélem, ennek tükrében minden érintett számára áttekinthető a kockázat. – Már nem Frank Howardot nézem, hanem körbejártatom a tekintetemet az egybegyűlteken. – Ne felejtsék el, mennyire fontos ez a beruházás nemcsak Hackney-nak, hanem a szomszédos kerületeknek is. A gazdasági haszon mellett szociális szempontból is előnyös, aminek a hosszú távú hatásai egyáltalán nem becsülhetők le. Ráadásul ezt a nyilvánosság felé is nagyon hatékonyan lehet kommunikálni. Vagyis ezen a beruházáson mindenki csak nyerhet. Alexander alig láthatóan mosolyog, míg a projektben részt vevő többi cég képviselője egyetértően bólogat. Sőt! Most még Frank Howard is ezt teszi!

– Reméljük, igaza lesz – mondja még mindig szkeptikusan. De szemlátomást nem jut eszébe több ellenérv. Végre! Úgy látom, Alexander is osztja az érzéseimet, mert kihasználja a pillanat adta lehetőséget. – Úgy gondolom, akkor be is fejezhetnénk a találkozót. A legközelebbiről pedig meg fogják kapni az értesítést – mondja, mire az elsők elkezdenek szedelőzködni vagy beszélgetni a szomszédjukkal. – És azon Mr. Huntington is újra jelen lesz? – kérdezi a kerületi önkormányzattól jött Sophie Readon, túlkiabálva a hirtelen beálló hangzavart, és reménykedő pillantást vet rám. Frank Howarddal ellentétben ez a csinos szőke hölgy csakis azért kíváncsi erre, mert ő is azok népes táborát gyarapítja, akik rajonganak Jonathanért, és emiatt keresik a közelségét. Én igazán megértem, de a féltékenység nem engedi, hogy túl kedves legyek vele. – Igen, azt hiszem – vetem oda kurtán, és épp csak sikerül összeraknom a papírjaimat, mire az elsők már jönnek is elköszönni. Amikor mindenki eltűnik, Alexander meg én is elhagyjuk a nagy konferenciatermet. Indulunk fel a főnöki szintre, de amikor a lift elé érünk, Alexander telefonja újra megszólal. – Menj csak fel – int, és visszamegy a folyosóra. Nyilvánvalóan nem akar hallgatóságot, és ha jól értelmezem az arckifejezését, akkor megint Sarah van a vonalban. Egyedül megyek tehát a felső szintre, ahol Jonathan és Alexander irodái vannak. Catherine Shephard, a szép fekete titkárnő látja, ahogy közeledem a folyosón. Mosolya tettetett és maszkszerű, a szeme hideg marad. Még nem jöttem rá, hogy azért utál-e engem, mert Jonathan-rajongó, vagy mert nem tetszik neki, hogy Jonathan úgyszólván a feje fölött tett meg engem az asszisztensének. Valószínűleg mindkettő benne van. Mindenesetre sikerül elbizonytalanítania a tekintetével, és letörnie a széles jókedvemet, ami idáig elkísért. – Nos, hogy ment? – kérdi elég bratyizós stílusban. Szinte biztos vagyok abban, hogy egy kis kajánság is kihallatszik a hangjából. – Tűrhetően – vetem oda ezért flegmán. – Ha Mr. Norton megérkezik, kérem, mondja meg neki, hogy várom. És ügyet sem vetve rá, elsietek mellette, behúzok egyenesen a Jonathan irodája melletti szobámba. A helyiség berendezése épp olyan, mint Jonathan irodájáé, világos, egyszerű, formatervezett bútorok teszik kényelmessé, csak lényegesen kisebb. Akárcsak a többi

helyiségnek, ennek is üvegfala van kívül, amely mögül – legalábbis innen fentről – szép kilátás nyílik Londonra. Az ablakhoz lépek, hogy gyönyörködhessek a városképben. Sóhajtok egy nagyot, nem is tudnám visszatartani. Egyrészről boldog vagyok, hogy véget ért a megbeszélés, ráadásul meglehetősen szerencsésen – eltekintve Frank Howard állandó kötözködésétől –, másrészről nagyon felemelő érzés, hogy itt állok, és tudom, hogy ez most az én érdemem. Fárasztó volt, de azt is megmutatta, hogy amit most itt kipróbálhattam, tényleg az, amit csinálni szeretnék. Pontosan ezzel akarok foglalkozni: olyan projekteket gondozni, mint ez a hackney-i építkezés, látni, amint a fogaskerekek egymásba illeszkednek, ahogy a számlákat kifizetik, és ahogy a végén valami új jön létre. Olyasvalami, amihez jelentősen hozzájárultam én magam is. Kopognak az ajtón, ez kiragad a gondolataimból. Úgy gondolom, Alexander az, és kikiáltok, hogy szabad. Ám amikor megfordulok, a barátnőm, Annie dugja be a fejét az ajtón. Színes vintázs ruha van rajta, ami persze nem való munkába, de a magas sarkú csizmával – legalábbis Annie esetében – elmegy mint irodai szerelés. Igazán nem tudom, hogyan csinálja, de megvan a saját stílusa, amit őszintén irigylek. – Bejöhetek? – Hülye kérdés, naná, hogy bejöhetsz – méltatlankodom, amiért olyan félénken kérdezi. Elébe szaladok, megölelem. – Mit keresel te itt? Annie eredetileg a beruházási osztályon dolgozik, ahol én is kezdtem. Itt fenn ritkán fordul meg. Vigyorog, a szeme csillog. – Hivatalosan vagy nem hivatalosan? – Mert két változatod is van? – nevetek rá. – Hát persze. Hivatalosan ezeket a fontos iratokat hoztam neked – mutat a kezében lévő mappára. – Legalábbis ezt szándékoztam mondani a jégsárkánynak, ha rákérdez. Ez az elnevezés annyira illik Catherine Shephardra, hogy elmosolyodom én is. – Igazából csak hozzád akartam bekukkantani, mert hallottam, hogy idebent vagy. Hiszen amúgy szinte nem is látlak. Kicsit szemrehányóan hangzik ez, és rossz lelkiismerettel ismerem el, hogy igaza van. Mióta megjelent az újságban az a fénykép, amely Jonathant is rákényszerítette, hogy színt valljon mellettem, szinte nála lakom, és nem is fordulok már meg Annie-nál meg a többieknél az islingtoni albérletben, pedig a szobámat még fenntartják. – Hol van a nagyfőnök? – érdeklődik Annie. – Azt csiripelik, hogy ma be sem jön. – Ez így igaz – felelem a valóságnak megfelelően, és fontolóra veszem, elmeséljem-e neki a tegnap este történéseit, és hogy Jonathan kész megtenni egy újabb fontos

lépést… De aztán inkább hallgatok. Annie-ban ugyan igazi barátnőre leltem ez alatt a rövid idő alatt, mióta itt vagyok, de mindig rosszallotta a Jonathannal folytatott viszonyomat. Úgy véli, Jonathan nem képes igazi kapcsolatra, és attól fél, hogy fájdalmat fog nekem okozni. Ezért aztán biztos, hogy más szemmel, kritikusabban ítélné meg az egészet, én viszont még élvezni szeretném egy kicsit azt a boldog lebegést, amelyben éppen vagyok. De ennyire nyilvánvalóan nem is akar belemélyedni a kapcsolatunk elemzésébe. – Marcus kérdezősködött rólad – mondja. – Azt hiszem, még mindig nem tette túl magát azon, hogy Jonathan Huntington elhappolt az orra elől. – Ez nem igaz – tiltakozom. – Hiszen nem kellett választanom kettőjük között. Kedvelem amerikai lakótársunkat, de Jonathannal szemben egy pillanatig sem lett volna esélye. Annie is tudja ezt, látszik a széles mosolyán. – De annyiban igaza van, hogy legalább odadughatnád néha az orrodat – folytatja. – Mit terveztél a hétvégére? Ian szombaton curryt főz. Tudod, azt a híreset, és meghívta néhány barátunkat is. Gyere el, biztos jó buli lesz! Ian egy tetkóstúdió vezetője, és nem csak a lakótársunk, hanem Annie barátja is. És valóban legendásan finom curryt tud készíteni – így aztán őszintén sajnálom, hogy le kell mondanom róla. De ezen a hétvégén muszáj Jonathan mellett maradnom. – Nem lehet – mondom, és kicsit elszomorodom azon, hogy már megint csalódást okoztam neki. Márpedig azt okoztam, ez világosan látszik rajta. Ám még mielőtt megindokolhatnám a választ, vagy mielőtt ő tiltakozni kezdhetne, belép Alexander. – Ó, bocsánat – mentegetőzik. – Azt hittem, Grace, egyedül vagy. – Már megyek – szól közbe Annie, és rám kacsint. Az ajtóból még egyszer visszafordul. – De a jövő héten találkozunk, okés? – És átható tekintettel néz rám. – Becsszó – felelem, és reménykedem, hogy meg is tudom tartani. Tényleg nem szeretnék egy ilyen jó barátnőt elveszíteni. Amikor elmegy, Alexander rám vigyorog. Még kisfiúsabb néha, mint Jonathan, jut egyszerre eszembe. Valahogy gondtalanabb, lazább… – Elégedett vagy az első üzleti tárgyalásoddal? – kérdi. Vajon ez afféle csapda? Most mit válaszoljak? – Azt hiszem, egész tűrhetően ment – felelem végül. – Tűrhetően?! Grace, hatalmas show-t csináltál! Jonathan igen elégedett lesz veled, igazán méltón képviselted. Mintha hájjal kenegetnének. Rávillantom a mosolyomat. – Nagyon sokat tanultam tőle az utóbbi hetekben – felelem, és amint kimondom, egyszerre meg is értem: Jonathan Huntington nemcsak az ágyban volt kiváló mester!

Egyre szélesebben mosolygok. Ez azt jelenti, hogy Jonathan nem csak rossz hatással volt rám! Ezt mindenképpen el kell mondanom Annie-nak, ha legközelebb találkozunk. – Ő pedig tőled – toldja meg Alexander. Meglepett arcomat látva megint elmosolyodik. – Megváltoztattad őt, Grace. És ez az új Jonathan sokkal jobban tetszik nekem, mint az előző. Épp amikor azon gondolkodom, hogy mégiscsak kérjek-e tőle tanácsot, megszólal a mobilja, fél másodperccel korábban, mint az én asztali telefonom. Felveszi, és fejével jelez, hogy visszamegy a saját irodájába, én pedig az asztalhoz szaladok, és felveszem a kagylót. Jonathan az. – Vége? – A hangja olyan, mint egy simogatás, én pedig azonnal megfeledkezem mindenről, már csak egyetlen célom van: hogy mihamarabb ott legyek nála. – Igen, vége – lehelem. – Steven indulhat értem. – Itt várunk a kijárat előtt – feleli erre. Öröm cikázik végig rajtam. – Hát te is eljöttél? Azt hittem… – Gyere csak le, Grace! – mondja a régi parancsoló hangon, de ebben most vágyakozás is csendül, én pedig azonnal leteszem a telefont, összekapom a holmimat, és a lifthez szaladok. Catherine-nek még odaszólok, mondja meg Alexandernek, hogy elmentem. Ő úgyis tudja, hogy csak az üzleti tárgyalásra jöttem be, tehát nem lesz belőle baj. Ráadásul a nagyfőnök utasítását követem, teszem hozzá még magamban egy kis mosollyal. A sötétített üvegű nagy limuzin tényleg ott áll az út szélén, és amikor kinyitom az épület üvegajtaját, Steven kiszáll, és megkerüli a kocsit. Kinyitja nekem a hátsó ajtót, én pedig rámosolygok és beszállok. Jonathan a hátsó ülésen vár, a szívem ugrik egy nagyot, a gyomrom pedig mintha hullámvasutat játszana. Egy kurta csókkal üdvözlöm, ennyit muszáj megtennem, mielőtt mellé telepedek a kocsiba. – Ez aztán rekordsebesség volt! – mondja derűsen. – Azt hittem, sokkal több időre lesz szükséged. – Az első dolog, amit a Huntington Venturesnél megtanultam, az az, hogy a főnök nem szereti, ha váratják – mondom neki, ő pedig felnevet. – Nagyon helyes. Alaposabban megnézem, mialatt a kocsi elindul. Nadrág, cipő, zakó – minden a megszokott fekete, kivéve az ingét, ami nagyon sötét lila. Hozzá képest ez egyenesen

tarkabarka, gondolom magamban. A kis duzzanatok még láthatók az ajkán és az arcán, de egyébként már olyan, mint mindig. – Hogy vannak a bordáid? – kérdezem, mivel még mindig magam előtt látom a tegnap esti harc jeleneteit. Nem is fogom egyhamar elfelejteni. – Jelentősen jobban. Úgy látszik, Yuutónak még sincs olyan ütőereje, amilyent feltételeztem róla – mondja Jonathan. Remélem, ez átvitt értelemben is stimmel, gondolom aggodalmasan. Mert azért ebben nem vagyok olyan nagyon biztos. – Milyen volt a találkozó? – kérdezi Jonathan, én pedig beszámolok, amíg áthajtunk Londonon. Eredetileg azt hittem, hogy visszamegyünk Knightsbridge-be, de egyszer csak azt veszem észre, hogy egyáltalán nem ismerem a vidéket. – Hová megyünk? – kérdem zavartan. – Biggin Hillbe. – Amikor elképedt arcomat meglátja, még hozzáfűzi: – Van ott egy magánrepülőtér. Kattog az agyam. – És mi mit keresünk ott? Jonathan hátradől a támlára. – Úgy határoztam, hogy megfogadom Alexander tanácsát. Jobb, ha nem kerülök egyetlen paparazzo lencséje elé sem, amíg még látni rajtam a verekedés nyomait. Ezért a hétvégére elutazunk. – Most rögtön? – totálisan megrökönyödöm. Sőt, meg is rémülök. – De hiszen semmim sincs velem! – Becsomagoltattam ezt-azt Mrs. Matthewsszal – mondja Jonathan rezzenéstelen arccal. – És amire még szükséged lesz, azt majd megvesszük. Hát persze, gondolom. Nincs gond, ha pénz van. Jonathan világában aztán nincs gond. Néha még mindig nehezemre esik az ő kategóriái szerint gondolkodni. De az, hogy valamit csak úgy elhatároz, és meg se beszéli velem, az bizony feldühít. – És nem lett volna szükséges, mondjuk, beavatni a terveidbe? – Remélem, elég szigorú a tekintetem ahhoz, hogy felébresszem a lelkiismeretét. De bizony nem ezt látom rajta… Vállat von. – Jonathan, nem dönthetsz el valamit csak úgy a fejem fölött! Átkarolja a vállamat, és már megint azzal a mosolyával néz rám, aminek nem tudok ellenállni. Ezzel nyilvánvalóan tisztában is van. – Nem szereted a meglepetéseket? Micsoda aljas egy kérdés! Egyáltalán, az egész borzasztó aljas! Hiszen hogyan is lehetnék rá dühös most, amikor teljes izgalomban vagyok, mert egy egész hétvégén

együtt lehetek vele! – De igen… csak ilyen hirtelen. Ráadásul szívesen csomagoltam volna én magam. – Erre nem lett volna idő – magyarázza. – Fél óra múlva van a résidő, amit kaptunk. Általában egy nappal korábban be szoktam jelentkezni, de most szerencsére ilyen kapkodva is ment. Mivel ebben a pillanatban kanyarodunk le a repülőtér felé, ahol egy kis ezüstszínű gép éppen a levegőbe emelkedik, válik világossá, hogy nem menetrend szerinti járatról beszél. Hiába nem akarom, akkor is le vagyok nyűgözve, és egy szót sem szólok, csak figyelem Stevent, aki a repülőtér épülete előtt elhajt a hangárok felé. Egy kicsit nagyobb gép áll ott, mint ami az előbb felszállt. Fehér és karcsú, öt kicsi ablakkal a pilótafülke mögött, és két nagy turbinával a szárnyak fölött. Maguk a szárnyak a végükön fölfelé megtörnek, és a farkon, amelynek a tetején keresztbe fut egy merevítőlap, kék alapon fehér felirat hirdeti, amit már eleve gondoltam: ez a jármű bizony egy Learjet. – A tiéd? – kérdezem, amint a kocsi mellett várjuk, hogy Steven kiemelje a csomagjainkat. Nem tudom levenni a szemem erről a luxusgépről, amelyről szinte sugárzik, hogy csak az repülhet vele, akinek nagyon-nagyon sok pénze van. – A cégé – mondja Jonathan, és kezét a hátamra téve előretol, a felénk tartó két, kék egyenruhás férfi felé. Jonathan bemutatja a pilótáinkat, s mialatt a gép felé tartunk, vált velük néhány szót, amelyekből azonban nem jövök rá, hová is megyünk. Végül ott állunk a gép lehajtott lépcsője előtt, ami egyben a kabinajtó falának hátulja, és Jonathan a kezét nyújtja, hogy besegítsen. Odabent minden a legelőkelőbb: nemes fa, pihe-puha, világos bőr, süppedős szőnyegek. A két pilóta a fülkébe megy, és nem sokkal később máris a kifutópálya felé gurulunk. Félénken ereszkedem az egyik kényelmes bőrfotelbe, és csodálkozva nézek körül. – A mindenit! – csúszik ki a számon. – Ha meg akartál döbbenteni, az nagyon jól sikerült. Jonathan odamegy a kis, falba épített hűtőszekrényhez. Amikor visszatér, a kezében két pohár pezsgőt tart. – Nem akartalak megdöbbenteni. Gyorsan célba akarok érni, hogy még maradjon is valami a hétvégéből – feleli, majd odaadja az egyik poharat, és mellém ül. Halkan felsóhajtok. Ezt még el is hiszem neki. Tipikus Jonathan: elveszi, amire szüksége van, hogy megkapja, amit akar. Ez lehet a sikerének egyik titka. Ezért is nevezhetik Hunternek – na igen, a vadász… Hirtelen eszembe jut, mit mondott nekem Jonathan, amikor először megcsókolt.

Hát akkor hogyan működik, Grace? Mit kell csinálnom, hogy azt tedd, amit én akarok? Nagyot nyelek. Vajon képes arra, hogy megígérjen olyasmit, amit aztán nem is akar betartani, csak azért, hogy az ő akarata szerint történjenek a dolgok? Talán ezt az egészet nem is gondolja komolyan, csak éppen így intézi el, hogy maradjak, ameddig ő a kedvét leli bennem? – Nos, az első sikeres tárgyalásodra! Jonathan emeli a poharát, koccintunk. Az első korty pezsgő eltünteti a torkomban növekvő gombócot, és úgy döntök, hogy hiszek neki. Minden egyebet olyan borzasztó még elképzelni is, hogy inkább nem is foglalkozom vele. – És most hová megyünk? – kérdezem, hogy eltereljem a figyelmemet. Jonathan hallgat, játékosan megbököm a karját. – Na, ne titokzatoskodj már! Nagyot kortyol a pezsgőből, és amikor leereszti a poharat, a szeme hirtelen másképp fénylik, mint máskor – valahogy lágyabban. Gondolataiba mélyedve néz ki a kis ablakon át. – Írországba megyünk.

5. Késő délután van, amikor Jonathan bekanyarodik a bérelt kocsival Ballybeg House kapuján. A nagy, szürke kőkúriának, amely előtt megáll, számtalan erkélye és kéménye van, és festői kontrasztot alkot a környező lágy, zöld dombokkal. A nagyszabású, virágokkal teleültetett kertben, amely a házat övezi, a legkülönfélébb bokrok virágzanak megkomponált, harmonizáló színekben, s a ház mögé vezető utakat elszórtan fák szegélyezik. A világos kaviccsal felszórt parkoló, ahol a csinos, ezüstszín Austinunk mellett áll még néhány – szintén nagyon drágának tűnő – sportkocsi és limuzin, nagyon gondozott benyomást kelt. Ez igen, gondolom magamban, és csak ámulok és bámulok. Életem huszonkét évét Illinois-ban töltöttem, leszámítva egy egyhetes családi nyaralást a kanadai határ közelében, ráadásul még a városomat, Lestert sem nagyon hagytam el. Most pedig Anglia után Írországot is megismerhetem, ahová az imént egy Learjettel érkeztem meg. Ha ez nem látótértágítás, akkor nem tudom, mi az… – Ez nagyon szép – jelentem ki, és kinyújtózom a hosszú utazás után. Kerry repülőterétől, ahol leszálltunk, még egy jó órányi autóút várt ránk a Dinglefélszigetig. – Nem tudtam, hogy a Huntington Venturesnek szállodái is vannak. Nagyon sokat kellett rimánkodnom a repülés alatt Jonathannak, mire elárulta utunk célját, de végül engedett, és megmondta, hogy a szálloda, ahová tartunk, éppúgy az övé, mint a méregdrága repülőgép, amivel idejöttünk. Lehet, hogy egy napon majd megszokom, hogy a férfi, akibe szerelmes vagyok, olyan borzasztó gazdag, hogy valószínűleg meg tudná vásárolni egész Lestert a hozzá tartozó földekkel együtt… de egyelőre még nagyon lenyűgöz. – A szálloda nem a Huntington Venturesé – igazít ki Jonathan, és odabiccent a fiúnak, aki épp az autóhoz siet, és kiemeli a poggyászunkat: Jonathan kis trolibőröndjét és a táskát, amit nekem csomagolt össze Mrs. Matthews. Zavartan nézek rá. – De az imént azt mondtad… – A szálloda az enyém, Grace. Nem céges tulajdon, hanem az enyém mint magánemberé. Először meglepődök, de aztán rájövök, hogy nem is olyan furcsa ez. Hiszen ha valakinek annyi pénze van, mint neki, akkor azt célszerű befektetni, amire egy ilyen ingatlan tökéletes választás. Jonathan félig ír származású, anyai ágról, tehát nem is

olyan vad ötlet, hogy itt, a félszigeten keressen beruházási lehetőségeket. Ahogy átvágunk a kavicsos bejárón az ajtó felé, odafenn a lépcsőn egy ötven körüli hölgy jelenik meg. Haja ezüstösszőke, zöld kosztümöt visel, hajtókáján aranybrossal. Amikor észrevesz bennünket, felkiált örömében. – Mr. Huntington, milyen jó, hogy eljött! – kiáltja, és lesiet a lépcsőn. – Kellemes útja volt? Erős ír akcentussal beszél, és nagyon kedvesnek látszik. – Igen, Mrs. O’Leary, köszönöm – mosolyog Jonathan. Sötét napszemüveget tett fel, ami részben ugyan eltakarja a szeme alatti duzzanatot, de azért még látható. De ha fel is tűnik a nőnek, nem árulja el. Pillanatnyilag amúgy is velem van elfoglalva, kíváncsian méreget. Akárcsak én magam, ő is arra vár, hogy bemutassanak bennünket egymásnak. De Jonathan valamiért nem szól. Hallgat, és ezt igencsak zavarónak és szokatlannak érzem, hiszen éppen ő az, aki folyton kínosan ügyel a szalonképes viselkedésre. Márpedig egy bemutatás pontosan ide illene. Amikor már kínosra nyúlik közöttünk a csend, önállósítom magam, és kezet nyújtok. – Grace Lawson vagyok – mondom, a nő pedig, bár már elhangzott a neve, megismétli, hogy ő Beth O’Leary, és ő itt a háziasszony. – Isten hozta Ballybeg House-ban – mondja, és mosolya szinte még kedvesebb, mint amellyel Jonathant üdvözölte. Nem is tudom mivel magyarázni. Lehet, hogy a profi vendéglátó hivatásos mosolya ez, de az is lehet, hogy Jonathan bakiját akarja ezzel jóvátenni. Megyünk befelé a nő után a házba, rá-rápillantok oldalról Jonathanra. Észre sem veszi. Miért nem mutatott be? Talán azért, mert nem tudja, kijének is nevezzen meg? Hát ez jó kis kezdet lenne a mi kísérleti kapcsolatunkban. – Annyira örültünk, amikor telefonált. Olyan régen nem járt már nálunk! – mondja Mrs. O’Leary, és egészen addig mosolyog, amíg el nem tűnik az előtér fogadópultja mögött. A ház belülről egészen más, mint amit vártam: egészen modernül rendezték be, ennek ellenére megmaradt az épület régi sármja. Például az az ívelt lépcső, amely innen, a fogadótérből vezet fölfelé az emeletre, egyértelműen régi, akárcsak maga a ház, de a bútorok már nem eredetiek. Felhalmozott régiségek és nehéz függönyök helyett minden könnyű és friss hatást kelt, a hagyomány összekapcsolódik a modern designnal. – Hűha – suttogom lenyűgözve. – Miután megvettem, teljes egészében szanáltam és renováltattam – szólal meg

Jonathan, aztán már vissza is érkezik Mrs. O’Leary, és átnyújt neki egy kulcsot. – Szokás szerint a Ballybeg lakosztályt kapják – mondja. – Ugye nem volt baj, hogy csak úgy ideszóltam? – kérdezi Jonathan. – Nem, nem, uram – tiltakozik a nő. – Megtisztel bennünket. Egy egyenruhás fiú felkapja a bőröndünket, és előremegy a lépcsőn a felső szintre. Egy csodaszép lakosztályba vezet bennünket, amely különösen nagystílűnek, mégis otthonosnak tűnik a szabadon hagyott, a szoba összképébe belekomponált öreg gerendák miatt. Mialatt Jonathan borravalót ad a fiúnak, és útjára bocsátja, én körülnézek egy kicsit. A berendezés nem más itt sem, mint a ház többi részében, itt is modernek és ízlésesen kiválasztottak a bútorok, és ez korszerűvé teszi a szobát. A lakóteret egy zöld kárpitos ülőgarnitúra uralja, s ha helyet foglalunk rajta, akkor csodás kilátás nyílik a vidékre. A széles, oszlopos ágy is hívogató. Nagyon hívogató. Jonathan azonban, mintha mindezt meg sem látná, egyszerre olyan távolinak tűnik. Elgondolkodó arccal áll a szoba közepén, és kifelé néz. Mintha csak akkor venne ismét tudomást rólam, amikor odalépek hozzá. – Hogyhogy nem mutattál be? – kérdezem, mivel egy kicsit még mindig bánt a dolog. – Nem mutattalak be? Ó, sajnálom. Tekintete ismét kirepül az ablakon túlra, és tehetetlenül állok mellette, rágom az ajkamat. Ez a nyomorult fickó most tényleg úgy elvész a gondolataiban, olyan szórakozott, hogy még el is hihetném neki, hogy elfelejtette. Ha akarnám. Most rám néz. – Na, milyen? – Micsoda? Írország vagy a szálloda? Nem vagyok biztos benne, hogy mire gondol. – A ház. – Igen szép – felelem. Bár nemigen értem a megkülönböztetést. Hiszen a szálloda maga a ház, nem? Mindenesetre egy valódi gyöngyszem. Jonathan némán bólint, és eltávolodik tőlem, átmegy az ablakhoz, ott áll előtte, keresztbe font karral, és a semmibe mered. Bizonytalanul nézem a hátát, a válla feszült vonalát. Az imént még minden nagyon jó volt, de Jonathan most egyszerre olyan fura lett. Milyen zárkózottá, szinte elutasítóvá vált. Nem értem, és erről azonnal eszembe jut, hogy milyen kevéssé ismerem, és mennyire nem tudom kiszámítani. De hát épp azon vagy, hogy megismerd, figyelmeztetem önmagamat, és nagy levegőt veszek. Aztán odalépek hozzá, oldalról átkarolom, és a vállára hajtom a fejem. Hirtelen

közelségemtől egyértelműen meglepődik, leereszti karba tett kezeit, amit kihasználok, hogy még szorosabban hozzásimulhassak. Nem is tehet mást, mint hogy átöleljen, így szorosan összekapaszkodva állunk ott. – Mi van veled? – kérdem. – Mitől lettél egyszerre olyan… más? Dobogó szívvel várom a választ. – Rég jártam már itt – mormolja maga elé, mintha ugyan ez magyarázat lenne, és még mielőtt alaposabb kérdezősködésbe kezdenék, szorosan magához ölel, és olyan csókkal zárja le a számat, amelytől a lélegzetem is eláll. Van abban valami heves, valami kétségbeesett, ahogy most szorít, és az a szenvedély, amellyel csókol, egészen maga alá gyűr és elborít. De persze boldogan hagyom, és örülök, hogy végre megint a közelébe férek, és nem húzódik el tőlem. Aztán nem érzem a lábam alatt a talajt, és ösztönösen Jonathan nyakába kapaszkodom. Felemel, és úgy visz az ágyhoz, közben tovább csókol, és én még menet közben kezdem kigombolni az ingét, hogy érezzem meleg bőrét. Ám amikor két lépésre vagyunk az ágytól, kopogás hallatszik. – A francba! Jonathan kifulladva szakítja el a száját az enyémtől, de nem távolodik el tőle messzire. – Ha abba nem hagyják a zavarást, egy lakatlan szigetre szöktetlek. Tekintete már fátyolos, és látom rajta, milyen nehezére esik elszakadnia tőlem. De megteszi, és mivel a kopogás megismétlődik, le is tesz a földre. Gyorsan rendbe szedem magam, Jonathan is visszagombolja az ingét, mielőtt még – elég ingerült hangon – kiszól, hogy szabad. Mrs. O’Leary dugja be a fejét, és – megint mosolyogva – bekukkant a szobába: – Elnézésüket kérem a zavarásért, de arra gondoltam, hogy az utazás után talán ennének valamit. Jonathan kérdőn néz rám. – Éhes vagy? Habozok. Tulajdonképpen mindenekelőtt Jonathant akarom. Szeretném folytatni ott, ahol abbahagytuk. De mivel csak reggel ettem egy szendvicset még az üzleti tárgyalás előtt, az étel említésére a gyomrom heves korgásba és morgásba kezd, ami félreérthetetlenül jelzi, hogy bizony jó ötlet lenne enni valamit. – Hát igen, el tudnék viselni valami harapnivalót – ismerem be. Mrs. O’Learyt láthatóan boldoggá teszi ez a kijelentés, mert felragyog. – Örömmel megterítünk önöknek a kerti házban. Vagy inkább ennének a szalonban? Jonathannal határozatlanul egymásra nézünk, és úgy látom, ő is ugyanarra gondol,

amire én. Nem hiányzik, hogy másokkal együnk. Most nem. – Sőt fel is hozathatok valamit, ha inkább itt ennének – mondja Mrs. Leary, aki nyilvánvalóan észrevette a szobában uralkodó hangulatot. Jonathannal egyszerre bólintunk. Ő még megköszörüli a torkát, és hozzá is teszi: – Ó igen, az nagyon jó lenne! – Esetleg a szobaszerviz-kínálatunkból? Vagy, persze, választhatnak a rendes étlapról is, vagy esetleg… – Bármit elfogadunk, amit a séf ajánl nekünk – vág a szavába Jonathan. – És egy üveg pezsgőt is kérünk. Köszönjük szépen, Mrs. O’Leary. – Boldogan, uram – mondja, és gyorsan becsukja az ajtót. Úgy tűnik, megértette azt a nem túl finom utalást, hogy zavar bennünket. Megvárom, amíg elmegy, aztán az ágyhoz húzom Jonathant, megtéve a maradék két lépést. A takarókra zuhanva folytatjuk a csókolózást. Olyan kellemes a jól ismert illata, s a szívem zakatol, annyira kívánom. Mert idehozott erre a csodás helyre, és mert vele lehetek. Talán csak most, amikor vele maradhatok, válik világossá előttem, hogy milyen szörnyű lett volna elhagyni. Ujjaim szinte maguktól találják meg az inggallért, és megint elkezdem a gombolgatást. De Jonathan már a harmadiknál megállít. – Attól tartok, a desszerttel meg kell várnunk a vacsora végét. Kis időbe kerül, mire leesik, miről is beszél, aztán csalódott sóhajjal esek vissza a párnákra. Tudom, igaza van. Mindjárt belép a szobapincér, és bajosan fogadhatjuk pucéran. De én nem bírok tovább várni, én… Ajkam néma óóó-t formál, amikor megérzem, hogy Jonathan keze benyomul a combom közé. Amikor ránézek, vigyorog, és kék szemében szikrák lobbannak. – Ez azonban nem jelenti azt, hogy az aperitifről is le kellene mondanunk.

6. Fejét előrehajtja, és a jobb mellemre helyezi a száját, meleg levegőt lehel rá a fekete anyagon át. Mellbimbóm azonnal megkeményedik és feléje nyújtózik, láthatóan kinyomva a vékony melltartót és a blúzt, Jonathan pedig megszorítja a szájával és gyengéden meghúzza. Keze ugyanekkor felfelé kezd vándorolni a combom belső felének érzékeny bőrén. Fogalmam sincs, hogy csinálja, de alig ér hozzám, máris nagy lánggal lobogok, azt szeretném, ha mindenütt érezném a kezét. Megint felemeli a fejét, a szemembe néz, arcom minden rezdülését figyeli, amikor eléri a célját, és ujjait a bugyim nedves anyagához dörzsöli. Jó szélesre tárom a lábamat, hogy szabad utat engedjek neki. Tudom, milyen szemérmetlen ez, de nagyon akarom, hogy megérintsen. Szükségem van rá. Olyan, mintha a testem tisztában volna azzal, hogy csakis ő vihet engem azokra a magaslatokra, amelyek nélkül már nem tudom elképzelni az életemet, és amelyekre most is nagyon vágyakozom. Jonathan mosolyog. – Kis mohó – mondja elégedetten, de ezt már csak mintegy fátyolon át érzékelem, mert a hüvelykujja a csiklómon köröz. A bugyi anyaga megakadályozza a közvetlen érintést, mégis átzúdulnak rajtam a kéj első hullámai. Sóhajtva nyomulok közelebb a kezéhez, hogy erősebben simogasson, de valami még jobbat tesz. Oldalról beakasztja az ujját a bugyimba, lehúzza és félrehajítja. Aztán még egyszer lehajtja a fejét, és szája forrón rázárul a mellbimbómra. Altestem összehúzódik, és érzem, hogy újabb nedvesség gyülekezik a lábam között. Türelmetlenül kapok a keze után, és próbálom visszavinni a lábam közé, hogy folytassa, de ő nem akarja. Egy pillanatra megrémülök, hogy itt hagy, de aztán csillogó szemmel visszatér a lábam közé, és egészen felhajtja a szoknyámat. Még szélesebbre tárja a combomat, így teljesen lecsupaszítva fekszem előtte. Alig bírom már a feszültséget, felkönyökölök, és lenézek magamra. A kéjes látványtól egészen elgyengülök. Ki vagyok szolgáltatva Jonathannak, mert a kezét a fenekem alá csúsztatja, és átkarolja a combomat, hogy mozdulni sem tudok. Szája már csak centiméterekre van a vénuszdombomtól, olyan közel, hogy érzem a bőrömön a leheletét. Az izgalomtól reszketve, alsó ajkamat beharapva készülök az érintésére – de ő csak a szemembe néz, és elnyújtja a pillanatot, fokozva izgatottságomat. Aztán végre előrehajol, és nyelvének hegye hozzáér felizgultan lüktető csiklómhoz.

Gyengéden megsimítja. – Óóóóóóhhhh! – hosszú nyögéssel esem vissza a párnára, és átengedem magam a vad kéjnek, amely elragadja a testem. Jonathan lassan fokozza a feszültséget, keményebb nyelvvel nyalogatja a gyöngyszememet, majd szopogatni kezdi, amivel egyenesen az őrületbe kerget. Fel akarok emelkedni az ágyon, de Jonathan nem enged, szorosan fog, hogy moccanni sem bírok, teljesen ki vagyok szolgáltatva most már ritmusosan mozgó nyelvének, amely már a hasadékba is be-belátogat, és újabb nedvességet csal ki belőlem. Érzem, amint az orgazmus első hullámai elborítanak, ujjaimat a lepedőbe vájom, fejem ide-oda dobálom, mert olyan intenzív az érzés, hogy össze akarom zárni a lábamat, menekülni akarok. De ő nem enged, hanem tovább fokozza nyelvével a tempót. – Ó istenem, ezt… nem… bírom… Érzem, amint minden belső izmom összehúzódik. – Kérlek, Jonathan. Irgalomért esedezek, mert a nyelvével a végsőkig korbácsolja a kéjt – és a szavaimmal mintha tovább fokoznám a hatást. Amikor már majdnem a csúcsra érek, egy pillanatra megáll, és engedi, hogy levegőhöz jussak. Aztán nyelvét laposan rászorítja vágytól lüktető csiklómra, két ujját ugyanakkor bedugja a forró, nedves nyílásba. Azonnal és hevesen elmegyek, elragad a kéj robbanása, amely mintha ezer apró darabra szakítaná szét a testem, és végre felröpítene a megváltásba. Reszketek, és lábamat Jonathan fejére kulcsolom, nyögve lovagolok a kéj hullámain, amelyek egyremásra végiggördülnek rajtam, mialatt a nyelve tovább ingerli a legérzékenyebb pontomat, amíg már nem bírom tovább. Teljesen kimerülten roskadok vissza a matracra, még ahhoz is gyengén, hogy a fejem felemeljem, vagy a lábam összezárjam. Csak akkor ereszt el, feltolja magát hozzám, mellém hever. Magához húz és megcsókol. A saját ízemet érzem a nyelvén, és még egyszer végigborzongok, nagyot sóhajtok. – Ez… – …csak az előétel volt – fejezi be a mondatot elégedetten csillogó szemmel. Felkel, bemegy a fürdőszobába, én pedig továbbra is ott heverek lustán az ágyon, élvezem a teljes ellazulást. Csak akkor rezzenek fel, amikor kopognak az ajtón. Kis idő után eszmélek csak, hogy ez mit jelent: megjött az ebéd. Jonathan előjön a fürdőszobából, és már az ajtó felé tart, így gyorsan felállok, lesimítom a szoknyámat. Tekintetemmel a bugyimat keresem a

földön, és észre is veszem az éjjeliszekrény alatt. De nincs időm, hogy felhúzzam, mert a szobapincér már be is gördíti a lakosztályba a zsúrkocsit a tányérjainkkal. Lábammal gyorsan betolom az árulkodó ruhadarabot az éjjeliszekrényke alá, és egy kicsit lejjebb rángatom a szoknyámat. Érzem, amint elpirulok, és dühös pillantást vetek az ajtóban vigyorgó Jonathanra. Tuti, hogy ezt szándékosan csinálta – ő akarta, hogy ne maradjon időm rendbe tenni magam, mire a pincér bejön. Persze tisztában van azzal, hogy a pincérnek sejtelme sincs arról, éppen mivel voltunk elfoglalva, és azt sem tudhatja, hogy a szoknya alatt semmi sincs rajtam, de én magam annál inkább tudatában vagyok mindezeknek. Ettől egy kicsit még jobban tüzel az arcom. Jonathan pedig még szélesebben vigyorog. Ezért lakolni fogsz, esküszöm meg csendben magamban, mialatt végignézem, amint a pincér – fiatal, vörös hajú fiú – megteríti nekünk az asztalt. Kibontja a pezsgőt is, és tölt a két karcsú, kissé hasasodó pohárba, aztán az asztalra helyezi egy tál friss eperrel együtt. Nyilván ezt szánták desszertnek. A művészien hajtogatott szalvéták képezik az utolsó felvonást. Mindezek után a fiú kihúzza a székemet, és várakozó tekintettel néz rám. Nincs más választásom: oda kell mennem, és engedni, hogy a helyemre segítsen. Jonathan busás borravalót ad, majd ő is leül, a pincér pedig felemeli az ezüstfedőt a tányérunkról. A sült hús és a fűszerek illata, amelyet halványan már eddig is érezni lehetett, most egyszeriben betölti a szobát, amire összefut a nyál a szánkban. – Levendulás bárányvagdalt zöldbabágyon, pirított burgonyával – mondja kérdő tekintetünkre. – A séf személyes ajánlásával. – Nagyon étvágygerjesztő – mondja Jonathan, és elégedetten bólint. Ez az étel, úgy látszik, igazán elnyerte a tetszését. És az enyémet is, mivel az aranybarna hús olyan mennyeien illatozik, hogy alig bírom kivárni, míg belekóstolhatok. – Jó étvágyat! – mondja még a pincér, aztán magunkra hagy bennünket. Jonathan felvonja a szemöldökét, és a fejét csóválja. Ajkán nagyon izgató kis mosoly. – Bugyi nélkül az étkezőasztalnál? Úgy gondolom, Miss Lawson, az úri viselkedésről még el kell beszélgetnünk egy kicsit. Tulajdonképpen dühösnek kellene lennem, de időközben már nekem is tetszik, hogy semmit sem viselek a szoknyám alatt. Van benne valami romlott, és arra emlékeztet, hogy még nem végeztünk. Ezért aztán csak rámosolygok, a combjára helyezem a lábamat, felcsúsztatom az öléig, érzem a kemény domborulatot, ami azt jelenti, hogy nem hagyja hidegen a ténykedésem. – Tudja, uram, vidékrűl gyöttem – verdesek nagy ártatlanul a pilláimmal. – És hát ottan nemigen számít az úri viselkedés… Jonathan tekintete sötétebbé válik.

– Ha nem akarod, hogy kihűljön a bárány, mielőtt még nekiláthatnál, akkor hagyd ezt abba, Grace. Elégedett vagyok azzal, hogy keményen küzdenie kell az önuralma megtartásáért, így visszahúzom a lábamat, és vágok egy darabot a húsból, amely pontosan olyan omlós, mint amilyennek látszik, és csak úgy olvad a számban. Szemlátomást ízlik Jonathannak is. – Mióta van meg ez a szálloda? – kérdezem evés közben. – Öt éve – feleli Jonathan, és kérésemre szívesen mesél az egy teljes évig tartó renoválási munkákról, amelynek során a mesterek az ő tervei alapján építették át a házat. És az eredményre, jogosan, nagyon büszke. – Régi és új keverékét akartam létrehozni. Ballybeg House-nak úgy kellett megérkeznie a jelenbe, hogy közben a múltat se hagyja el egészen – magyarázza, és hátradől. Már végzett a báránnyal, belekortyol a pezsgőbe. – Hát, sikerrel jártál – mondom mosolyogva. Az utolsó falatok közben kinézek az ablakon a kertre. Mivel U alakú az épület, ezért innen látható az oldalszárny egy része az erkélyekkel, és a csodaszép elrendezésű kert. – Valahogy hasonlít ez Lockwood Manorra? – kérdem. Fogalmam sincs, milyenek az angol kúriák, és igen kíváncsi vagyok, milyen lehet Jonathan famíliájának dél-angliai családi székhelye. Ám a kérdés egyértelműen érzékeny pontot érint, Jonathan imént még remek hangulata gyorsan jó néhány fokot hűl. – Nem – feleli jéghideg hangon. – Lockwood Manor nem egyéb, mint egy dohos vén kasztni. És mivel apám teljes mellszélességgel a hagyományőrzés mellé állt, ez soha nem is fog megváltozni. – De egy napon a tiéd lesz, és akkor átjárhatják a friss szelek – mondom. Megcsóválja a fejét. – Ott sohasem fogok élni. Épp elég nekem az is, hogy állandóan oda kell mászkálnom, amíg az apám él. Aztán Sarah megtarthatja a házat. De felőlem hagyhatja megrohadni is. Nem érdekel. Olyan szenvedéllyel mondja ezt, hogy meglepődöm. – Azért ezt nem mondod komolyan, ugye? Ezt el sem tudom hinni. Egyszerűen nem lehet annyira rossz apa és fia között a kapcsolat, hogy Jonathan szándékosan hagyná tönkremenni a család „ősi fészkét”. – De még mennyire – feleli. – Nem akarom, hogy bármi közöm is legyen a Lockwood-örökséghez. Rémülten nézek rá. Eddig is tudtam, hogy kettejük között nem éppen

kiegyensúlyozott a helyzet, de ez az ellentét bizony sokkal, de sokkal mélyebb, mint gondoltam. Megint eszembe jut, hogy Jonathan még a nemesi címét sem viseli, ha nem muszáj, és lassan rájövök, hogy nem megjátszásból vagy szerénykedésből, esetleg valamiféle önállósági demonstrációként teszi. Egész egyszerűen: tényleg nem akarja, hogy köze legyen az egészhez, és mintha már a gondolatától is irtózna annak, hogy egyszer majd ő lesz Lockwood earlje. – Miért, ezt lehet? Úgy értem: meg lehet csinálni, hogy ne légy earl? Jonathan nagyot sóhajt. – Hát igen, elméletileg lehetséges. Jogom van lemondani a címről, és már sokat gondolkodtam rajta. Sarah azonban teljesen kiborul, akárhányszor csak meg merem említeni. Sőt, megfenyegetett, hogy ha meglépem ezt, attól kezdve egy szót sem szól hozzám… és ahogy ismerem, meg is teszi. – Megvonja a vállát. – Hát annyit megteszek neki, hogy viselem a címet. És itt vége. Többet még az ő kedvéért sem. Nagyot nyelek. Tehát Jonathan és az apja közötti kapcsolat tényleg nagyon rossznak mondható. Pedig ha visszaemlékszem eddigi egyetlen találkozásomra az öreg earllel, úgy láttam, hogy ő nagyon is sajnálja ezt a jeges viszonyt. Ugyan épp olyan makacs és arrogáns volt, mint amilyen néha Jonathan is szokott lenni, és biztos, hogy nem valami ügyesen kezdett hozzá – de mintha próbálta volna keresni az utat a fiához. – Nem gondolod, hogy összetöröd az apád szívét, ha ennyire elutasítasz mindent, ami neki fontos? – Nem gondolom, hogy van szíve, amit össze lehetne törni – feleli mérgesen Jonathan. – És ha lehet, akkor ne beszéljünk erről többet. Rendben? Nem akarom teljesen tönkretenni a hangulatot, így elhallgatok. De mindenképpen meg kell majd próbálnom még többet megtudni erről a kapcsolatról, ha valaha is meg akarom érteni Jonathant. – Egyébként gyakran jársz ide? – kérdem, miközben újratöltöm a pezsgőspoharakat. Jonathan elgondolkodik. – A felújítás alatt nagyon sokat voltam itt, felügyeltem a munkákat – mondja. – De azóta csak egyszer-kétszer jártam itt. Az utolsó alkalom olyan két éve lehetett. Milyen fura, gondolom. Minek vesz meg egy szállodát, és minek öl bele irdatlan pénzt a felújításába, ha aztán alig fordul meg itt? – És hogyhogy éppen Ballybeg House? – Csak egyetlen ok jut eszembe. – Édesanyád talán innen származott? Lady Orla Lockwood ír nő volt, valódi szépség, ahogy az interneten láttam. Jonathan tőle örökölte fekete haját és kék szemét. Ezt leszámítva viszont nagyon keveset tudok

róla, azon kívül, hogy mintegy húsz éve egy balesetben elhunyt Lockwood Manorban. Jonathan a fejét csóválja. – Nem, ő egy Dublin melletti helységből származott. De nagyon szerette Kerry grófságot, és legfőképp ezt a félszigetet. Nyaraltunk itt párszor, mielőtt meghalt. Csendben számolok magamban. Kilencéves volt, amikor az anyjával az a szerencsétlenség történt, vagyis ezeken a nyaralásokon még nagyon kicsi lehetett. Milyen fura, gondolom magamban. Nehezemre esik kisfiúként elképzelni. Pedig nyilván az volt egyszer, és akkor kellett megbirkóznia ezzel a súlyos veszteséggel. Nagyon át tudom érezni a fájdalmát. Hatéves voltam, amikor apa elhagyta a családot, ezért pontosan tudom, milyen elveszíteni valakit, akit szeretsz. Milyen tehetetlen dühöt okoz, hogy az illető már nincs veled, noha szükséged volna rá. Jonathannak pedig még nehezebb lehetett. Hiszen az én apám még él. Nincs vele kapcsolatom, de ha akarnám, lehetne. – És itt laktatok, ebben a szállodában? – Nem, akkor még magántulajdonban volt ez a ház. Itt laktunk a közelben, és gyakran sétáltunk erre. Ilyenkor anya mindig elmondta, mennyire tetszik neki. Sőt, talán egyenesen a ház miatt sétáltunk errefelé. Szomorúan elmosolyodik, és érzem, amint a szívem összeszorul. Istenem, gondolom, hiszen akkor ez a ház nem beruházás, hanem a drága emlékek őrzője. És már azt is tudom, miért viselkedett olyan furcsán. Hát persze. Hiszen az, hogy itt van, nyilván minden ehhez kapcsolódó érzését felébresztette. Lehet, hogy túlságosan fáj, azért nem jön rendszeresen ide. És az, hogy éppen ide hozott, egészen különös jelentőséggel bír. – Édesanyádnak biztosan tetszett volna, amit csináltál belőle – mondom csendesen. Jonathan nagyot sóhajt, bólint, és egy pillanatra megvillan előttem az, amit olyan gondosan rejteget: a fájdalom, amely sokkal mélyebbre fúrta magát a lelkébe, mint sejtettem. Elakadt lélegzettel állom a tekintetét, és megpróbálom felfogni, hogy pontosan mi az, ami úgy kínozza. Ám a pillanat, amilyen gyorsan jött, úgy tova is száll, és Jonathan megint bezárul, visszahúzódik arra a titkos helyre, ahol sem én, sem más nem érhetjük el. Ám a tekintetében most valami egészen más jelenik meg, olyasvalami, amit nagyon is jól ismerek, és amitől vágyakozó bizsergés fog el. – Jöhet most a desszert? – kérdezi nyers hangon. Mintha mágnes vonzana hozzá. Ám először meg kell fizetnie a bugyis magánszámért. – Ja, persze, a desszert – lehelem, és ártatlan képpel emelek ki egy szem epret a közöttünk lévő asztalkán álló tálból. Aztán őrjítő lassúsággal a számhoz emelem,

izgatóan körülzárom az ajkammal, és élvezettel beleharapok, még fel is nyögök hozzá. – Isteni – lelkendezem, és lábammal megint a combját birizgálom, majd a lába közötti keményedéshez érek. – Ó, olyan jó lenne, ha nem volnék ilyen mohó. De úgy látszik, nekem sohasem elég… a desszertből. Jonathan szeme már veszedelmesen elsötétült, ettől elégedetten elmosolyodom, aztán eltüntetem az epret a számban, és élvezettel nyalom meg az ajkam. Már nyúlnék egy újabbért, de Jonathan hangja megállít. – Gyere csak ide, Grace! – mondja abban a parancsoló stílusban, amely nem tűr ellentmondást, és ami éppen ezért nagyon próbára teszi a türelmemet. De most boldogan sietek hozzá, és ülök az ölébe. Keze azonnal a szoknyám alá csúszik, a combom közé, én pedig hívogatóan szétnyitom a lábam. – Szóval sohasem elég? – suttogja az ajkam mellett. – Nem bizony – suttogom vissza. – Soha! A fejem hátrahajlik, amikor megérzem, hogy ujjával belém hatol. Átkarolom a nyakát. Minden porcikámmal az övé vagyok, éppen, ahogy mondta. És azt akarom, hogy ő meg az enyém legyen – legalább itt és most. – Most aztán jaj lesz annak, aki zavarni merészel – mondja, és hangjában vágy és birtoklás reszket. Ajka végigsiklik a nyakamon, forró vonalat rajzol egészen a fülemig, miközben az ujját egy kicsit begörbíti bennem, amivel heves robbanássorozatot vált ki belőlem. Felnyögök. Az ajka már az enyémen – eláll a lélegzetem is a csókjától. Csak mintegy ködön át érzékelem, hogy visszahúzódik belőlem, és felemel, az ágyhoz visz. Aztán érzem a hűs lepedőt alattam, Jonathan testét mellettem. Mámorosak vagyunk, nem tudjuk már visszafogni magunkat. Remeg a kezem, amikor végre megtehetem, amire végig vágytam: kigombolom az ingét, kihúzom a nadrágjából. Zavar ez a sok gönc, a bőrét kívánja a kezem, és Jonathan is így lehet ezzel. Szinte lázas kapkodással vetkőztetjük egymást, figyelmetlenül szanaszét hajigáljuk a ruhadarabokat, míg csupaszon nem fekszünk egymás mellett. Tekintetem mohón járatom végig Jonathan testén. Olyan szép, hogy minden egyes alkalommal elakad tőle a lélegzetem. Minden gyönyörű rajta. A széles, kisportolt mellkasa, izmos karja, erős lába, a feneke és lapos hasa, a keze, bőrének sötét színe. És persze a kőkemény pénisze, amellyel olyan sok gyönyört tud szerezni nekem. Érzem az izgatottságát. Pontosan annyira akar engem, amennyire én őt, alig tudja türtőztetni magát. Én pedig nem maradok le tőle: kezemmel és ajkammal annyit kóstolok belőle, amennyit csak bírok, és megvonaglom alatta, amikor sóvárgó mellemre teszi a száját. Nyelvével köröz egyet a kemény bimbó körül, aztán szívja, amíg fel nem nyögök.

– Grace! – sóhajt fel Jonathan, fölém nyomul, és azzal a türelmetlenséggel akar leteperni, amit én magam is érzek. Én azonban a mellére teszem a kezem, és eltolom magamtól. – Várj! Jobbról-balról a fejem mellett támaszkodik, várakozásba dermed fölöttem. Látom a feszültséget az arcán, és az alig zabolázható kéjvágyat – meg a csodálkozást, amiért megállítottam. – Komolyan mondtad, hogy mostantól az én szabályaim szerint játszunk? – kérdezem. A homlokát ráncolja. – Mire akarsz kilyukadni? – Igen vagy nem? – sürgetem. – Az attól függ, mifélék azok a szabályok – vonja fel a szemöldökét. – A szexben nem szoktam hozzá a szabályokhoz, Grace. Leesik, hogy azt hiszi, valamit meg akarok tiltani neki. De eszemben sincs semmi hasonló, így hát mosolyogva tovább nyomom el magamtól, amíg meg nem adja magát, oldalra hemperedik, én pedig rágurulhatok. Most ő van alul, én pedig rajta ülök. – Nincsenek szabályok – mondom. – Semmilyen szabály. Mostantól nekem is mindent szabad. Ez az első alkalom a klub óta, hogy együtt alszunk. Az első alkalom, amióta Jonathan úgy döntött, hogy ad egy esélyt nekünk. És ezért most többet akarok. Jonathan értetlenül mered rám. – De hiszen egész idő alatt azt tettél, amit csak akartál – mondja, én azonban a fejem rázom. – Dehogy tehettem azt. Eddig csak a tiszta szex mehetett, érzelmek nélkül, igazi közelség nélkül. De hogyha most az én szabályaim szerint játszunk, akkor az máris egészen más. Előrehajolok, szájon csókolom, és a feje fölé tolom a karjait. – Megbízol bennem? Bólint, bár a szeme továbbra is bizonytalanságot tükröz. – Mit tervezel? Lecsúszok róla. – Csak engedd, hogy meglepjelek – mondom. – Ne mozdulj! Gyorsan odaszaladok a táskámhoz, és beletúrok, aztán megtalálom, amit kerestem. Visszatérek Jonathanhoz, és mellé térdelek. Tényleg nem mozdult, de nagyon szkeptikus képet vág. Csak akkor enyhül meg az

arca, amikor megpillantja kezemben a nagy selyemkendőket. – Megkötözöl? – kérdi, és mintha egyszerre találná izgatónak és zavarónak az ötletet. – Már te is kötöztél meg engem – emlékeztetem, és a csuklójára kötöm az egyik sálat. – Egyenjogúság van! Az ötlet azonban egyszerűbb volt, mint a kivitelezés, mivel a kendő másik végét csak az ágy oszlopához tudom kötözni, ami viszont azzal jár, hogy Jonathannak kicsit meg kell emelkednie, és szét kell tárnia a karját. De mégis hagyja, én pedig a háta mögé gyömöszölök egy párnát, hogy a lehető legkényelmesebb legyen neki. Amikor kész, Jonathan megrángatja a kötelékeit: úgy tűnik, tartanak. – És most? Mosolya kicsit még mindig bizonytalan. Nyilván nem szokta meg, hogy kiadja az irányítást a kezéből – de sajnos hozzá kell szoknia. Elégedetten szemlélem a művemet. Hihetetlenül izgató látvány itt látni őt az ágyhoz kötözve. A nap, amely épp lemegy a dombok mögött, csodás lágy fénnyel tölti meg a szobát, és Jonathan meztelen bőrét aranyszínűvé varázsolja. – Most pedig – simítok végig a mellkasán, majd tovább, a hasán – azt teszem veled, amit mindig is szerettem volna.

7. Jonathan hirtelen szívja be a levegőt, amint kezem közelít kemény, felmeredő péniszéhez, de nem érintem meg, hanem megállok, majd visszahúzom a kezemet a hasán át a mellkasára. Pontosan ezt akarom csinálni. Azt akarom tenni, amit egész idő alatt megtagadott tőlem – érezni őt, felfedezni a testét, a bőrét érezni a bőrömön, méghozzá úgy, hogy nem menekülhet a gyengédségem elől. Eddig ugyanis mindig ezt tette, mintha egyenesen félne ettől a fajta közelségtől. De most az enyém – én pedig alaposan ki fogom élvezni ezt a helyzetet. Mellé fekszem, hogy testünk teljes hosszában érintkezzék, ujjammal könnyedén végigcirógatom, majd az ajkam követi az ujjamat: kóstolgatom. Ahol csak hozzáér a szám, mindenütt érzem a feszültséget, a kemény, megfeszült izmokat, amelyek nem akarnak lazulni. Tudja, hogy soha nem okoznék fájdalmat neki, mégis mintha arra készülne, hogy valami kellemetlen következik. – Hunyd be a szemed! – utasítom, de csak pár pillanatnyi habozás után engedelmeskedik. Folytatom, amit elkezdtem. Centiméterenként fedezem fel a felsőtestét, megrágcsálom a nyakát, megcsókolom a bicepszét, nyakának és vállának ívét, széles mellkasát gyengéden megkarmolászom, nyelvemmel körüljárom kis, kemény mellbimbóját. Lassan, nagyon lassan felenged, ellazul. Érzem, amint az izmaiban oldódik a feszültség. Kifújja a levegőt, amit egész eddig bent tartott, fejét, mint mindig, lehunyt szemmel oldalra hajtja. Csak most indulok tovább lefelé a kezemmel és az ajkammal. És most sem sietős. Még sohasem tehettem ezt meg, ilyen nyugalomban, és most ki akarom élvezni. Megint kihagyom a péniszt, csak a hasát, majd a medence és a combok közötti érzékeny vonalat csókolom végig, kezem végigsiklik combjának belső felén, megsimogatom a herezacskóját, és kissé meghúzom, amitől Jonathan felzihál. Felsőteste megint megfeszül, a szeme kinyílik. Mellkasát veríték borítja, és alkarján kidomborodnak az inak, ahogy rángatja a kötelékeit. A hatalom mámorító érzete ömlik szét bennem, érzem, amit megnedvesedek. Ez az egész engem legalább annyira felizgat, mint őt, és igazán nem tudom, meddig fogom még bírni. De egy kicsit még húzni akarom az időt, fokozni, felkorbácsolni az izgalmát, egészen addig, míg láthatóan elkínzottan, szinte az őrület határán homorítja ki a hátát. – Grace! – mordul fel összeszorított fogakkal. A hangja éles, de azonnal hosszú

sóhajba megy át, amint kemény péniszét a számba veszem. Nyelvem végigcsusszan rajta, érzem a vágy első, tiszta cseppjeinek ízét. Sokat tanultam tőle, amióta együtt vagyunk, és nagyon is tudom, hogy mit szeret. Érzem, amint még keményebbé válik. Liheg, és láthatóan küzd az ellen, hogy idő előtt elmenjen. Amikor észreveszem, hogy hamarosan eléri a csúcspontot, kiengedem a számból. Csalódottan nyög fel, de azonnal megbékítem, mert most lovaglóülésben telepedek rá, péniszét a nyílásomba vezetem. Lassan ereszkedek rá, érzem, amint belém hatol, ahogy tágítja a szűk járatot. Belső izmaim forrón és szűken zárulnak rá, és remegve szoktatom hozzá magam ehhez a kitöltöttség-érzéshez. Csak ezután kezdek mozogni rajta. Most már én is épp olyan izgatott vagyok, mint ő, de még nem teltem be a közelségével, így előredőlök, karomat a nyaka köré fonom. Bőrömet a bőrén akarom érezni. Kemény mellbimbóm a mellkasát súrolja, amitől felnyögök, altestemben villámok cikáznak. – Úristen, Grace, oldozz el – nyög fel Jonathan. – Könyörgök! Most már komoly erővel rángatja a köteleit, és egy pillanatig hajlok is erre – hiszen, ha elszabadítom, akkor elszabadul a gyönyör is, amelyet a szemében látok. Akkor nekivadulva, alaposan meg fog kefélni, maga alá gyűr, leigáz. Már a puszta elképzeléstől is megrándulnak a zsigereim. De megrázom a fejemet. – Nem. Most enyém az irányítás. Most én diktálom a játékszabályokat. Kezemet a mellére helyezem, körözni kezdek a medencémmel, előbb lassabban, aztán egyre gyorsulva. Rám hangolódik, és hamarosan megtaláljuk azt a ritmust, amely mindkettőnket egyre magasabbra visz. Látjuk egymás szemét, arcát, így a vágy fokozódását egyenes adásban nézhetjük végig. Már szinte sok is ez. Remegek, lihegek, érzem, amint olyan rengések készülődnek bennem, amelyek az orgazmusig sodornak. De sokkal erősebbek, intenzívebbek, mint máskor, olyan hevesen rándul össze az altestem, hogy felzokogok tőle. Az enyém, gondolom magamban, és hozzá préselődöm, olyan mélyen akarom magamban tudni, amennyire csak lehet. Kezem belemélyed a mellkasába, kétségbeesetten keresek valami kapaszkodót az egyre vadabb lovaglásban. Elkap és forgat a kéj örvénye. Szeretném magamon érezni a kezét, hogy megtartson, mert rettegek attól a robbanástól, amely felé feltarthatatlanul közeledem. De már késő. Iszonyú erővel kap el az orgazmus. Hátrahajtom a fejem, felsikoltok, szinte az eszemet is elvesztem.

– Grace! – kiált fel Jonathan, és ő is követ, felemelkedik, és zihálva egyre tovább pumpál bennem. A megszokottnál erősebben érzem péniszének rángásait, és az a tudat, hogy együttesen éljük át az orgazmus pillanatát, meghosszabbítja az enyémet is. Nem csillapul bennem a rengés. Végül kimerülten és kielégülten roskadok le rá, szuszogok, figyelem a szívem nehezen csillapuló zakatolását. – Oldozz el! – mondja Jonathan rekedten, és emlékeztet rá, hogy számára nem ez a legkényelmesebb helyzet. Azonnal felriadok, legurulok róla, rossz lelkiismerettel bogozom ki a kötelékeit. Csuklóján világosan láthatók a vörös nyomok, ahol a kendők belevágtak a bőrébe. – Úgy sajnálom – mondom, és szinte arra számítok, hogy mérges lesz rám. Hiszen közben is kérte, hogy eresszem el, de én nem tettem meg. Ám legnagyobb meglepetésemre megint magához von, kinyújtózik velem az ágyon. Nem tudom, tisztában van-e azzal, hogy mit is tesz: szex után magához ölel. Ez eddig elképzelhetetlen volt, és nagyon boldog vagyok, hogy most már ide is eljutottunk. – Te csak ne sajnáld – mondja lustán mosolyogva. – Jobb volt, mint gondoltam. Ragyogok, fejemet a mellére hajtom. – Tetszett? – Hát mi ne tetszene most, hogy már mindent szabad? – kérdi, miközben kezével végigsimít a hátamon, le egészen a fenekemig, ahol megáll. Aztán érzem, amint az ujját becsúsztatja a farpofáim közé, könnyedén megérinti az ánuszomat, és körözget körülötte. – Eszembe jut egy és más, amit még nem próbáltunk ki. Érzem, amint a szívem hevesebben ver. Az a gondolat, hogy oda is bedugja, hogy újabb szexuális határokat tör át velem, kicsit ijesztő. De fel is izgat. Nagyon is. Tudom, hogy semmit sem tudnék megtagadni Jonathantól. Ehhez túlságosan belébolondultam, és túl szép minden, amit együtt élünk át. Felsóhajtok és visszafordulok, hozzá akarok simulni. Ki kell használnom, hogy megengedi, hogy nem húzódik úgy vissza, mint máskor. Ám amikor a lábamat át akarom vetni az övén, valami szokatlan nedvességet érzek alul. Csodálkozva ülök fel és nyúlok oda, aztán némi késéssel leesik, hogy Jonathan ondója az. Bennem ment el, mivel nem használt óvszert, most először, amióta együtt vagyunk. Egy pillanat eltelik, míg csillapul az ijedtségem, és megkönnyebbülten veszem tudomásul, hogy ez se jelenthet gondot. Mégis csodálkozom. – Elfeledkeztünk róla – mondom Jonathannak, aki a könyökére támaszkodik. Egy pillanatig megfejthetetlen arckifejezéssel hallgat, aztán megvonja a vállát, és

visszahanyatlik az ágyra. – Szerencsére nem lehet baj belőle. Ő ragaszkodott hozzá, hogy kezdjem szedni a tablettát, miután lelepleződött a viszonyunk a lesifotóssztori után. De hiába aludtunk együtt azóta számtalanszor, és hiába voltam vele szinte éjjel és nappal, valamiért mégis ragaszkodott ahhoz, hogy felhúzza a gumit. Én nem kérdeztem rá, hogy miért, végtére ő a tapasztalt ezen a téren, és hát nem is zavart. Eddig nem is próbáltam máshogy. Nagy sóhajjal visszabújok a karjai közé. De már eltűnt az az elégedett meghittség, ami az imént még eltöltött, és valami mardosó, kínzó érzésnek adta át a helyét, amitől már nem tudok megszabadulni. Így megint csak felemelem a fejem, és én is a könyökömre támaszkodom. – Miért szerencsére? Akkora nagy baj lenne, ha teherbe esnék? – Nem eshetsz teherbe – feleli Jonathan. – Szeded a tablettát. – Csak elméletben kérdezem – makacskodom. – Mi történne, ha mégis terhes lennék? – Akkor gondban lennénk – feleli komoly arccal. – Én nem akarok gyereket, Grace. – Úgy érted, most nem akarsz? – nyelek egyet. – Vagy tőlem nem akarsz? – Úgy értem, egyáltalán nem akarok. Senkitől – felel, és hangjának hevessége megriaszt. Na nem, mintha én most feltétlen gyerekre vágynék. Sőt, még sohasem gondolkodtam el ezen. Miért is? Nagyon fiatal vagyok, és nemrég még távol állt tőlem minden olyasmi, amitől teherbe eshettem volna, így aztán nem is foglalkoztatott a kérdés. De most, hogy megéreztem magamban Jonathan spermáját, a dolog konkrétabbá vált, és rá kell jönnöm, hogy egyáltalán nem találom borzasztónak azt a gondolatot, hogy terhes legyek tőle. Nagyon is el tudnám képzelni, hogy ő legyen a gyermekeim apja, még ha nem is most azonnal. Valószínűleg ez is csak azt mutatja, milyen menthetetlenül belé vagyok zúgva. – De nem nagyon fontos, hogy egyszer gyerekeid legyenek? – kérdezem. – Kik lesznek különben az örökösök? Jonathan mélyet sóhajt. – Nekem ugyan nem fontos. Az előállítandó utódok feladatát felőlem átveheti Sarah a kúriával meg a többi vacakkal együtt. Elgondolkodva nézek rá. – Jonathan, mit találsz olyan taszítónak a gyerekekben? – A gyerekek szörnyetegek, legalábbis azzá válhatnak. Ezt nagyon látványosan

bebizonyították nekem a Winchester College-beli kis barátaim. Jonathan hangjában keserűség csendül, én pedig sejtem, hogy nem lehetett könnyű neki az anyja halála után szinte azonnal kollégiumba menni. Nem csoda, hogy az Alexanderrel kötött akkori barátsága ilyen erősnek bizonyul. Felsóhajt. – És ha nem is szörnyetegek, akkor sem szeretnék gyereket. A gyerekkorom nem az volt, amit bárkinek is kívánnék, és egészen biztos, hogy pocsék apa lennék. – Ezt nem tudhatod… – kezdenék bele, de leint. – De – mondja, és fúj egyet. Szemlátomást feldúlt. – Ráadásul szeretném, ha megszakadna a Lockwood-vérvonal. Ezt komolyan gondolom. A címet felveheti Sarah gyereke, vagy akárki, aki tud vele kezdeni valamit. Én nem tudok, és nem is akarok. Hangjában most nem dühöt, hanem elszántságot hallok. És őszinte aggodalmat is, amiből azt vonom le, hogy ez a döntés nem egyszerű hadüzenet az earl felé, akármennyire így láttam is eleinte. Jonathan nem az apját akarja bosszantani döntésével, hanem tényleg nem akar utódokat. És ezt kénytelen vagyok elfogadni. Figyelmeztető pillantást lövell felém. – Ha tehát amolyan családalapítós happy endben reménykedsz… – a mondat másik fele ott marad lebegve a levegőben. Kiegészíthetem, ha akarom: …akkor ne nála keressem. Mert akkor nem ő az igazi számomra. De én ezt nem akarom hallani. – Én aztán semmiben sem reménykedem – felelem, és remélem, hogy a hangom magabiztosabban cseng, mint ahogy érzem magam. – Családalapításra meg gyerekekre bőven ráérek még. – Helyes – magához von, és behunyja a szemét. – Akkor semmi gond. Dehogynem, gondolom boldogtalanul, és fejemet visszahajtom a mellkasára. Kibámulok az estébe. Hogyne lenne gond. Talán most még nincs, de hamarosan lesz. Mert – hasít a szívembe – még nagyobbra nőtt a szakadék aközött, amit Jonathan adni képes nekem, és amit én magam szeretnék. Olyan szoros határokat szab, hogy az iránta érzett szerelmemnek egyszerűen nincs tere arra, hogy kifejlődjön. Ehhez távlatokra volna szükség, ezt pedig egyszerűen nem teszi lehetővé. Most már tudom, hogy komolyan gondolja: tényleg nem ígérhet nekem semmit. De hogy nekem mit jelent ez? Hirtelen félelem kerít hatalmába: egyszer – hamarosan – olyan fal elé érek, amely után nincs tovább. Tudtam, hogy nem egy egyszerű, mindennapi férfi. Igencsak zárkózott, és lassan azt is sejteni kezdem, hogy mi keményítette meg így. Valami titkos fájdalom bújik meg minden szava és minden tette mögött, de sejtelmem sincs, milyen mély és milyen

hatalmas lehet. Mi lesz, ha egyáltalán nem nyílik meg nekem? Ha mindig csak egy-egy részét vehetem birtokba, és azt is csak korlátozott ideig? Hogyha le kell mondanom olyan dolgokról, amelyek mindenki más számára természetesek, csak mert ő nem tudja vagy nem akarja őket megadni nekem? Kétségbeesetten sóhajtok, lehunyom a szememet. Vajon tényleg bármi áron kell nekem Jonathan Huntington?

8. – Mi van veled? – kérdi másnap délelőtt Jonathan, amikor végigsétálunk Dingle főutcáján. Ez a kisváros Ballybeg House tőszomszédságában fekszik. – Olyan csendes vagy ma. A fejemet csóválom. – Nem, semmi. Csak… fázom egy kicsit. Bocsánatkérően húzom össze magam. Az idő rosszabbra fordult. A nap ugyan süt még, de feltámadt a szél, és felhőket hozott az égre. Az eső is meg fog eredni hamarosan – legalábbis most úgy néz ki –, és már bánom, hogy reggel a szellős, zöld nyári ruhát választottam ki a csomagomból. Talán jobb lett volna egy vékony farmer, mert az a leheletnyi kabát, amit a ruha fölött viselek, nem sokat javít a helyzeten. Mrs. O’Leary a reggelinél azt mondta, hogy ez a jellegzetes ír időjárás – elered az eső, de aztán rögtön ki is süt a nap. Közben cinkosan rám kacsintott, mintha vigasztalni akarna. A reggeli nyomott hangulatom bizonyára nem kerülte el a figyelmét. Pedig úgy igyekszem, hogy ne vegyenek észre rajtam semmit. Élvezni szeretném ezeket a napokat Jonathannal – már csak azért is, mert nem tudom, mikor lesz még egy ilyen alkalom. De a kérdés, hogy egyáltalán lesz-e vele közös jövőm, annyira nem hagy nyugodni, hogy árnyékként vetül rá mindenre, amit csak csinálunk. Jonathan aggodalmasan – és egy kicsit talán zavarodottan – néz rám: mintha sejtené, mi rejlik megváltozott viselkedésem mögött. De nem akar mélyebbre ásni. Ehelyett leveszi a bőrkabátját – fekete bőrdzseki, amit még sohasem láttam rajta, de piszkosul jól áll neki –, és a vállamra teríti. Elmosolyodom a gesztuson. – Ha fázol, bemegyünk valahová, és iszunk egy teát – szól, és tekintetével máris keresi a megfelelő pubot. Dingle-ben ez nem túl nagy feladat, mivel egyik bár, kocsma és étterem a másikat éri. Mind csinos, színes cégtáblával hívogat, amelyek sejtetik, hogy mire számíthatunk, ha betérünk. Választása a „Murphy’s Inn”-re esik: vörös homlokzatával és sok osztatú ablakaival igen hívogató. Céltudatosan lépked a bejárat felé, kitárja az ajtót, és maga elé enged. Odabent a pubban igen kellemes a hangulat, épp olyan, amilyent a külseje alapján vártam. Klasszikus dizájn, faborítás, egyszerű faasztalok és székek, amelyek délelőtt lévén még mind üresen állnak. Csak a bárpultnál támaszkodik egy idősebb, vastag pulóveres, munkásnadrágos, gumicsizmás férfi – nyilvánvalóan idevalósi. Amikor

belépünk, felénk fordul és bólint. – Jó reggelt! – üdvözöl a kocsmáros is, aki a pultja mögött áll. Vörös hajával és szakállával tipikus írnek látszik, és barátságosan mosolyog ránk. – Kaphatnánk egy csésze teát? – érdeklődik Jonathan. – Természetesen – vigyorog a férfi, biztosan örül a vendégeknek. – Milyent parancsolnak? – Van English Breakfast teájuk? – kérdezem reménykedve. Mióta Angliában élek, szenvedélyesen megszerettem a teát, kiváltképp a szigetországban közkedvelt reggeli keveréket. A férfi rám kacsint. – Itt csak Irish Breakfast tea van – mondja, én meg elszégyellem magam, milyen ostoba dolog épp Írországban angol teát kérni. De mivel amerikai vagyok, ezért nagylelkűen túlteszi magát ezen az otrombaságon. – Az is megfelel? – Hát persze – erőltetek mosolyt magamra, ő pedig azonnal matatni kezd a pult mögött. Jonathan már asztalt keres, és közvetlenül az osztott ablakok előtt választ helyet, ahonnan szép kilátás nyílik. Lesegíti rólam a dzsekijét és a saját kabátomat, kihúzza a székemet, és velem szemben telepedik le. – Most már jobb? – arca még mindig aggodalmat tükröz, és tekintetében ott a kérdés, hogy tényleg a hideg volt-e az egyetlen problémám. Bólintok és mosolyogni próbálok, de nem túl nagy sikerrel. Jonathan hátradől a székén, és néz. – Mondd, hiányzik a családod? A kérdés annyira váratlan, hogy egy percig csak bámulok rá. – Hát persze – felelem végül. Fogalmam sincs, hogy hová is akar kilyukadni. – Legfőképp Hope. – A húgod? Bólintok, és egyszerre összeszorul a szívem. Hope a legfőbb bizalmasom, és nagyon hiányzik, legfőképp most. – Mennyi idős? – kíváncsiskodik Jonathan. – Pár hét múlva tölti a huszonkettőt. Mosolyog. – Hasonlít hozzád? Megrázom a fejem. – Egy kicsit sem. Nem is gondolnád, hogy testvérek vagyunk, pedig prímán megértjük egymást.

Hope nagyon más, mint én: magas, szőke, sportos. És amúgy is eléggé különbözünk. A húgom sokkal könnyedebben és derűlátóbban áll hozzá az élethez. Általában a szemébe nevet a gondoknak, és valószínűleg nem hagyná, hogy úgy mardossák a kételyek, mint most engem. De Hope nem is szeretett bele egy ilyen férfiba, mint Jonathan. – És Chicago? Szeretnél már visszamenni? – faggat tovább. Lassan kényelmetlenné válik ez a sok kérdezősködés. Miért akar most egyszerre mindent tudni? Semmit sem mondott még arról, hogy mi lesz velem a gyakorlat után, és erre bizony csak félve merek gondolni. – Ha a városra gondolsz, hát az nem hiányzik. Az államvizsgám után semmiképp sem akartam ott maradni – mondom, és ebben a pillanatban válik világossá, hogy mennyire bizonytalan az egész jövőm. El sem tudom képzelni, mit fogok csinálni az egyetem befejezése után. Mielőtt Angliába jöttem volna, tele voltam tervekkel, bár ezek eléggé zavarosak voltak. Tulajdonképpen csak annyit határoztam el, hogy nem maradok Illinois-ban. Máshol akartam munkát keresni, de hogy pontosan hol, azt még nem döntöttem el. Elég sok olyan hely van, ahol el tudnám képzelni az életemet. Vagyis inkább csak volt. Pillanatnyilag csak egyetlenegy ilyen hely létezik, ez pedig az Atlanti-óceán innenső felén van. De azért ez nem olyan egyszerű, gondolom magamban, és már érzem, amint elborít a szomorúság újabb hulláma. – Mikor államvizsgázol? – kezdi megint Jonathan. El kell gondolkodnom, mivel mióta Angliában vagyok, nagyon távolinak tűnik az egyetem és Chicago. – Jelentkezem, mihelyt vége itt a gyakorlatnak – felelem. Már kész vagyok az összes szükséges tárggyal, és White professzor talált is egy rám szabott szakdolgozattémát. Csak közbejött ez az angliai út. – És amikor kész vagy? Vannak terveid? Összeszorul a torkom, nyelek egyet. Nem veszi észre, mennyire fáj nekem, hogy úgy faggat a jövőmről, mintha ott neki már semmi helye sem lenne? – Majd állás után nézek – mondom egy árnyalattal dühösebben, mint szeretném, de Jonathan nem veszi észre, csak néz rám továbbra is figyelmesen. – Mégis, mifélére gondoltál? Mit szeretnél csinálni? Veled maradni, válaszolok magamban. Londonban. A Huntington Venturesnél. Folytatni, amit eddig csináltam. Hangosan pedig így szólok: – Projektmenedzsmentet. Azt hiszem, azzal szívesen foglalkoznék. Jonathan látható elégedettséggel bólint, és mondani készül valamit. Ám ekkor

megjelenik asztalunknál a kocsmáros a kancsó teával és két csészével. – Irish Breakfast tea az ifjú hölgynek. Meglátja, ez mindjárt megszínezi azt a sápadt ábrázatát – és vigyorog hozzá. – Köszönöm – mondom. Egy kicsit megriaszt, hogy ennyire meglátszik rajtam a közérzetem. – Vagy majd az ura gondoskodik róla, hogy megmelegedjék – teszi hozzá kis kacsintással. Az uram, gondolom magamban szomorúan, és Jonathanra nézek, aki viszonozza a tekintetemet, de nem tudom értelmezni az arckifejezését. Vajon lesz belőle az uram valaha is? De legalább nem igazítja ki a kocsmárost, aki még mindig az asztalunk mellett áll, és úgy tűnik, mindenáron beszélgetni akar. – Megismerték már a mi Funginkat? – kérdezi. – Fungi? – nézek rá értetlenül. Jonathan bólint. Úgy látszik, ő tudja, miről beszél ez az ember. – Fungi a delfin, aki odakint él a Dingl-öbölben. – Bizony – erősíti meg a vendéglős. – Megéri odamenni! Ne szalasszák el! – Él itt egy delfin? – csodálkozom. A kocsmáros bólogat, és látható lelkesedéssel tölti el, micsoda helyi specialitással tud szolgálni. – A történetétől pedig a legkeményebb kőszív is összeszorul – mondja, és ripacskodva a bal mellkasához nyúl. Aztán megint rám és Jonathanra kacsint. – Igazi szerelmespároknak való történet! Nyilvánvalóan bennünket értett szerelmespáron, hiszen ránk mosolyog, mielőtt még visszatérne a pultja mögé. – Ismered azt a történetet? – kérdezem kíváncsian Jonathantól, miután az ember elment. Emlékszem, láttam valahol egy bronz delfinszobrot is, de aztán ki is ment a fejemből. Jonathan bólint. – Ha jól emlékszem, Fungi az 1980-as évek végén jött az öbölbe, és azóta itt él. Naponta indulnak sétahajók, hogy a turisták megnézhessék és lefényképezhessék. Úgy is mondhatnánk, hogy ő a helyi idegenforgalom aranytojást tojó tyúkja. – És mi volna a megható a történetében? – kérdezem. Jonathan vállat von. – Fungi állítólag nem egyedül jött ide. Volt vele egy nőstény is, aki itt, az öbölben pusztult el. A halála pedig összetörte szegény Fungi szívét, és hűségből, illetve a gyász miatt maradt itt. Ez a rövidebbik verzió. De ha helyi lakosokat kérdezel, akkor biztos

szívesen kiszínezik neked. Elgondolkodva kavargatom a teámat. – De hiszen ez tényleg szép történet. – Csak a reménytelenül romantikus lelkeknek – feleli Jonathan –, akik közé szemlátomást a mi jó kocsmárosunk is tartozik. A vörös férfira pillant, aki poharakat törölget, és a pultnál álló férfival beszélget csendesen. Majd elfordítja a fejét, és kinéz az ablakon. A kintről beeső fény megcsillan sötét haján: nem tudom a szemem levenni róla. A szerelem miatt én is maradnék, gondolom, és érzem, hogy könnyek égnek a szememben. Nagyon kevés tapasztalatom van e téren, de attól tartok, hogy elég súlyos eset vagyok. Nagyon-nagyon súlyos eset. Néha még levegőt sem kapok, ha csak ránézek, és gyakran érzem, hogy a szívem összeszorul a mellkasomban. Akárcsak ebben a pillanatban. És ez ijesztő. Mivel fogy az idő, amit még vele tölthetek, és nem vagyok biztos abban, hogy egészen meg tudom nyerni magamnak, mielőtt el kell hagynom. – Grace – néz rám Jonathan megint, és a kezemre teszi a kezét. – Minden rendben? Megrázom a fejemet. – Nem – felelem, és mohón nagyot kortyolok a teából, mert belülről mintha megdermedtem volna. – Te hogy képzeled ezt az egészet? – A hangom remeg egy kicsit, de nem tudok rajta változtatni. – Mi lesz velünk? Jonathan hosszan hallgat, aztán mélyen felsóhajt. – Én csak annyit tudok, hogy pillanatnyilag nem állok készen arra, hogy elengedjelek. – Mégis muszáj lesz. – Most már nagyon ég a szemem a könnyektől. – A gyakorlatomnak mindjárt vége, Jonathan. Pár hét múlva hazarepülök. És akkor nem vagyok itt többé. – Tudom. Épp erről akartam beszélni veled – mondja, és egyszerre eszembe jut az iménti sok kérdése a családomról és a tanulmányaimról. A vállam megfeszül. Csak bevezetőnek szánta, hogy megtudja, milyen életem lesz Amerikában… nélküle? Jonathan mosolyog. – Ne nézz rám úgy, mintha meg akarnálak enni. Nem akarom, hogy elmenj. És ismerhetnél már annyira, hogy tudd, megoldást is találok arra, hogy itt maradhass. – És hogy néz ki az a megoldás? – kérdezem szkeptikusan. – Be kell fejeznem az egyetemet, Jonathan. Semmiképp sem szakítom meg a tanulmányaimat. Egyrészt semmiféle végzettségem nem lenne akkor, másrészt Rose mama szeme elé sem kerülhetnék

többé, hiszen egyfolytában azt prédikálta Hope-nak és nekem, hogy mennyire fontos a tanulás. Ha azonban vizsgázni akarok, akkor fel is kell rá készülnöm – ez meg hetekig eltart. Ezekben a hetekben Jonathantól távol kell lennem. – Fejezd is be. Visszarepülsz Chicagóba, és levizsgázol. Majd úgy szervezzük meg, hogy minden egybevágjon. Aztán visszajössz, és továbbra is nekünk fogsz dolgozni. – Mi? – Az agyam fel se fogja eleinte, hogy miről beszél. A szívem azonban már felfogta, és izgatottan ver. – Hogy gondolod? – Úgy gondolom, hogy a Huntington Ventures felajánl neked egy junior projektmenedzseri pozíciót, amit eddig nem tudtunk betölteni. Emlékszel azokra az állásinterjúkra, amelyeket a múltkor Alexanderrel vezettél le? Sajnos nem volt alkalmas egyik jelölt sem, ezért még megvan az állás. Betölthetnéd. Azonnal kezdened is kellene, ha érdekel az ajánlat. Abban viszont biztos vagyok, hogy meg tudjuk oldani, hogy letedd Chicagóban a záróvizsgádat. Le vagyok nyűgözve. – Mikor döntötted el ezt? Vállat von. – Tegnap beszélgettem Alexanderrel, amikor a táskádért mentél. Rögtön egyet is értettünk. – Jonathan mosolyog. – Nagyon nagyra tart téged. Szakmailag és emberileg is. – De… – az elmém még mindig buktatók után kutat. – Biztos vagy abban, hogy ez sikerülhet? Már úgy értem, az én végzettségemmel? Nagyon szép ez, túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. De Jonathan bólint. – Alexander nagyon jó barátja White professzornak, és az egyetem meg a cég között sokéves jó kapcsolat áll fenn. Nyilván nem fognak akadályokat gördíteni az utunkba, hiszen az állás, amit kínálunk, szakmai fejlődést is biztosít neked. Így aztán biztos vagyok abban, hogy White professzor segítségedre lesz abban, hogy megfelelő vizsgaidőpontot kapj. Áthajolok az asztal fölött, és szájon csókolom Jonathant. – Köszönöm – ragyogok fel. – Vagyis elvállalod az állást? – Naná, hogy elvállalom. Olyan, mint… egy álom. Jonathan arca elkomolyodik. – De ezzel együtt sem tudok semmit sem ígérni neked, Grace. – Tudom – mondom, de már nem szomorodom el a hallatán. Épp ellenkezőleg. Az egész világot át tudnám ölelni, eszelősen boldog vagyok. Tényleg azt akarja, hogy maradjak! Olyan lehetőséget kínál, amilyenről álmodtam.

És pillanatnyilag épp elég ennyi, hogy máris jobb színben lássam a jövőt is. – Milyen szép pár – hallom a kocsmáros hangját, ahogy nemsokára kifelé indulunk. Nem tudom, Jonathan is meghallotta-e a megjegyzést, de amikor kiérünk az utcára, kézen fog. Én pedig nem fűzök hozzá megjegyzést, egyszerűen csak élvezem, mert ezzel megint egy lépéssel közelebb engedett magához. Amikor hirtelen elered az eső, magához von, és megcsókol. – Most mit csináljunk? – kérdi. – Megnézzük a delfint? – Ne – mondom, és olyan határozott a hangom, hogy elképedten néz rám. – Hát akkor mit akarsz? – Menjünk vissza a szállodába – felelem, és ahogy a szeme elsötétül, már látom, hogy megértette, mire gondolok. * * * Épp elérünk a lakosztályig, ahol vadul egymásnak esünk és csókolózunk. Valóságos kínszenvedés volt, amíg ideértünk. Jonathan gyorsan hajtott, én meg rá se mertem nézni, mert akkor még a szállodáig sem értünk volna el, hanem már az autóban szeretkezni kezdtünk volna. Nem akarok kapkodni, ki akarom élvezni a pillanatot, most, hogy tudom: nem kell elhagynom Jonathant. De a vágy izzik bennem, az önkéntes várakozási idő is fokozta, így remegő kézzel ölelem, és úgy kapaszkodom belé, mint fuldokló a szalmaszálba. – Csak lassan – mondja rekedten Jonathan, lesimítja a ruhát a vállamról. A ruha a földre hull. – Ráérünk, Grace. Ajka a nyakamon, míg kinyitja a melltartót, és kiszabadítja a mellemet. Kezével átfogja, és becézgeti a kemény bimbókat. Felnyögök, és újra megpróbálom lerángatni róla a pólót, ami eddig ellenállt nekem. Sikerül áthúznom a feje fölött. Meztelen felsőtesttel öleljük egymást szorosan, izgatottan, levegőt se kapva. – Akarlak téged – suttogom, és megcsókolom meztelen mellkasát, megpróbálom kinyitni a nadrágját, de nem sikerül, annyira reszketnek az ujjaim. Jonathan torokhangon nevet, aztán segít, lehajigálja az utolsó zavaró ruhadarabokat, és rólam is lehúzza a bugyit. Mohón csúsztatom végig kezemet a mellén és a hasán, megmarkolom a péniszét. Milyen más ez, mint még pár hete, gondolom, és élvezem Jonathan arckifejezését, amint merev péniszét szorítom. Zihál, és az a lángoló tekintet, amellyel rám néz, kéjes remegést vált ki az altestemben.

Félelem és tartózkodás nélkül nézek a szemébe, és élvezem a hatalmamat fölötte, élvezem, hogy ennyire fel tudom izgatni. Már nem vagyok sem félénk, sem tapasztalatlan, és ez Jonathan műve. Sőt, épp ellenkezőleg: igényt tartok arra, amit csinál velem, szükségem van erre a kielégülésre, amit csak tőle kaphatok meg. És még tovább akarok menni, érzem, hogy egyszerre bátrabb vagyok és gátlástalanabb – most, hogy megint elhihetem, hogy minden rendben lesz velünk. Felemel, hogy a szemünk egy magasságba kerül, lábamat a csípőjére kulcsolom, kezemmel átfogom a nyakát, csókolom, érzem kemény erekcióját a hasamon. – Tégy a magadévá – suttogom a fülébe. – Azt csinálsz velem, amit akarsz. Megborzong, amikor a szemembe néz. Arckifejezése megváltozik, vadabbá és zabolátlanabbá válik. De pontosan ezt akarom. Semmit sem akarok kihagyni abból, amit adni képes nekem. Tovább csókol, majd letesz az ágyra, mögém fekszik. Felé akarok fordulni, de megfog. – Ne, maradj így. Két keze előresiklik, az egyikkel megfogja a mellemet, míg a másikat célirányosan a lüktető, sóvárgó gyöngyszememre helyezi. – Készen állsz? – kérdezi csendesen, és végigsimít nedves hasadékomon. Amikor a lélegzetem elakad, és bólintok, érzem, amint péniszének hegye nekinyomul a szeméremajkamnak, és szétválasztja. – Milyen nedves vagy – mondja Jonathan, aztán lassan belém hatol, teljesen kitölt, míg kéjesen fel nem nyögök. Jonathan mélyen bennem van, lágyan a vállamba harap. – Tudod, milyen izgatónak találom még mindig, hogy én voltam az első férfi, akivel lefeküdtél? És hogy még mindig én vagyok az egyetlen? Azt gondoltam, képes leszek osztozni rajtad, Grace. Nagyon lassan mozog, szinte teljesen visszahúzódik belőlem, aztán megint mélyen belém hatol. – De most csak magamnak akarlak. Csak magamnak. Az. Enyém. Vagy. Az utolsó szavakat szaggatottan mondja, keményen döfködve. Felelni szeretnék, de nem tudok, mivel ajka és keze egyszerre viharosan, érzékien elborít – szinte megsemmisülök. A keze becézgeti a mellbimbómat és a klitoriszt, ugyanakkor harapdálja a nyakamat, miközben kefél, mély, szilárd döfésekkel. Túl sok ez, túl gyors, rohanok az orgazmus felé. De mintha tényleg ez lenne a szándéka, mert elégedetten morog, amikor ívbe hajlok a karjában, aztán várja, hogy lecsillapodjon az orgazmusom, de ő maga nem megy el.

Zihálva fekszem az oldalamon, de Jonathan még nem végzett. Visszahúzódik belőlem, majd elmegy, és hoz valamit. Nem emelem fel a fejemet, hogy lássam, mi az. De nincs is rá szükség, mert egy pillanat múlva hideg zselét érzek a lábam között, ami összekeveredik a saját nedveimmel. Riadtan akarok visszafordulni, de Jonathan nem enged, a vállamnál fogva tart, míg a másik kezével tovább simogatja a rést. Ujjhegyével közben megérinti az ánuszt is, egy keveset juttat oda is a zseléből, aztán ujjával könnyedén belém hatol. A lélegzetem elakad, megdermedek. – Csak nyugodtan – mondja Jonathan a fülem mellett, és mélyebbre dugja az ujját. – Lazíts. Engedd el magad! Ezt könnyebb mondani, mint megtenni. Egész testemben kitör a káosz, az izmaim még gyengék a legutóbbi orgazmustól, most mégis szinte fájnak a várakozástól, és akaratom ellenére is megfeszülnek. – Itt is én akarok az első lenni, Grace. – Jonathan határozott hangja megborzongat. Sziszegve fújom ki a levegőt, már nem állok ellen a nyomásnak, amit gyakorol rám. Az ujja már egészen bennem van. Nem siet, engedi, hogy megszokjam az érzést, masszíroz az ujjával, tágít, aztán egy második ujját is bedugja. Elakad a lélegzetem, de nem védekezem, mivel a másik kezével folyamatosan ingerli a csiklómat, vagyis folyamatos izgalomban tart. Aztán már sehol sincsenek az ujjai, érzem a csípőmön mindkét kezét. Hasra fordít, és úgy helyez el, hogy a hasam egy párnára kerül, a fenekem megemelkedik, a felsőtestem pedig a matracon hever. Még több hűs zselét halmoz a bemenethez, aztán megérzem a nyílásnál péniszének hegyét. Izgalmamban fellihegek. – Bízz bennem, Grace! – Jonathan hangja most egészen reszelős az izgalomtól. A tegnapi napra kell gondolnom, amikor megkötöztem, és behunyom a szemem, felkészülök arra a kalandra, amit tartogat nekem. Ahogy tegnap ő is rám bízta magát. Most erősebben nyomul a szűk gyűrűnek, áthalad az ellenálláson, és belém hatol. Olyan telt, égető érzés, hogy az ajkamba harapok. De kibírom, és teljesen elönt az újfajta érzékiség. Jonathan időt hagy, hogy hozzászokjak, lassan, szakaszosan halad előre, visszahúzódik, aztán megint előrenyomul, míg végül egészen bennem van. Őrületes a nyomás, de hihetetlenül izgató is az érzés. Valahogy más. Csak amikor Jonathan fokozza a döféseinek tempóját, akkor érzem azt, hogy szétszakadok, és védekezni kezdek. De nincs értelme: Jonathan keményen markol, és egyenletesen pumpál bennem. – Ereszd el magad, Grace! – mondja nyersen, és úgy fokozza a nyomást, hogy két

ujjával a hüvelyembe hatol, hüvelykujját pedig a csiklómra szorítja. Felsikoltok, de nincs kegyelem, Jonathan olyan orgazmusba hajszol a péniszével és a kezével, amit biztosan nem fogok túlélni. Nincs más esélyem, mint hogy teljesen megadjam magam. A testemen a fájdalom és a kéj osztozik, robbanókeveréket alkotnak bennem, az érzékeim összezavarodnak. A szívem vadul verdes, a testem verítékben úszik, remegek, és érzem, amint a hüvelyem izmai görcsbe rándulnak. Villámok cikáznak át rajtam. – Jonathan! Feloldódom, szétömlök egy véget nem érő orgazmusban, amely mindent elér, minden szögletet megmozgat. Szinte ködön át veszem észre, hogy Jonathan visszahúzódik belőlem, feltép egy óvszert, aztán erőteljes döféssel behatol a hüvelyembe, és addig pumpál, míg a megváltás egy kiáltással nála is meg nem érkezik. Lihegve roskadunk az ágyra, fenekem a hasánál, míg lassan meg nem nyugszunk. Jonathan korábban tér magához, valamikor felkel, de én nem bírok mozdulni, behunyt szemmel élvezem a teljes kielégülés lomhaságát, amely egész valómat átfogja. Aztán újra megereszkedik az ágy Jonathan súlya alatt, érzem, amint mögém fekszik. Megfordulok, és szorosan hozzá simulok, de a szememet nem nyitom ki. – Ez… jobb volt, mint gondoltam – mondom, és hallom a dörömbölést a mellkasában, amikor felnevet és magához von. Sóhajtva lélegzem be a bőre illatát, és érzem, hogy egyszerre vagyok boldog és kétségbeesett. Mert már egyáltalán nem tudom magamat elképzelni nélküle. Szükségem van rá. De vajon hová vezet ez? Majd meglátjuk, gondolom magamban, és kinevetem az elősompolygó aggodalmakat. Majd meglátjuk.

9. Jason Leibowitz lendületesen kihörpinti pohár vizét, amit az ebédhez kért, és hátradől a székén. – Nos, úgy vélem, eddig minden rendben van. Vagy… – és odatolja üres tányérját a pincérnek, aki épp erre jár – van még kérdése? Megcsóválom a fejemet. – Nem, köszönöm, a legfontosabb pontokat tisztáztuk – felelem, és a karórámra nézek. – Ó, te jó ég, mindjárt fél kettő! Sietnem kell! Olyan kellemesen elbeszélgettem ezzel a barátságos építési vállalkozóval, hogy észre se vettem, mennyire elszaladt az idő. Most aztán kapkodhatok, ha mindent el akarok végezni, amit elterveztem. Jonathannal háromkor találkozunk, és a gyomrom is összeszorul, ha arra a hétvégére gondolok, ami előtt állunk. Remegve veszem a levegőt. Szedd már össze magad, korholom magamat. Legalább a munka végéig! Jason Leibowitz a saját karórájára pillant. – Nekem is – mondja végül, és bocsánatkérő arcot vág. – De magával mindig olyan jól elbeszélgetek, Miss Lawson. Ilyenkor megfeledkezik az ember az időről. Visszamosolygok rá, és örülök a bóknak. Megelégedésén csak osztozni tudok, mivel nála kellemesebb partnert kívánni sem lehet. Mióta az ő építőcége vette át a Hackneyprojektet, amelynek immár hivatalosan is egyedüli felelőse lettem, minden simán megy, mert jól szervezetten és – ami a legfontosabb – megbízhatóan dolgoznak. Ráadásul többekkel ellentétben sohasem kérdőjelezte meg a projektvezetői tekintélyemet, és ezzel a kezdetektől belopta magát a szívembe. – Külön köszönöm, hogy itt találkoztunk – fűzi még hozzá. – Félre ne értsen, én kedvelem Mr. Huntingtont, nagyon is, de azok a finom úri vendéglők, ahol vele szoktunk találkozni… – a fejét csóválja. – Pedig nincs is jobb, mint egy kis fish and chips finom zöldborsópürével. Elvigyorodom. A Globe, ahol találkoztunk, tényleg nem Jonathan színvonalának megfelelő étterem, csak egy hamisítatlan angol pub a London Wall közelében, rusztikus berendezéssel, hagyományos étlappal. Nem mintha azt gondolnám, hogy Jonathan lealacsonyítónak találná, ha ide kellene jönnie Jason Leibowitz-cal. Csak éppen eszébe sem jut, hogy vannak olyan emberek, akik az egyszerűbb helyeket előnyben részesítik a finom gourmet-vendéglőkkel vagy a hipermodern, felkapott bárokkal szemben. A vállalkozó pedig nyilvánvalóan nem mer szólni neki. Megjegyzem magamban, hogy finoman figyelmeztetnem kell erre Jonathant, de majd csak, ha letudtuk ezt a hétvégét.

– Ki is nevezhetjük a Globe-ot megbeszéléseink mindenkori helyszínévé. Még úgyis összeülünk néhányszor – mondom, és felállok, hogy kifizessem az ő fish and chipsét és a mézes-mustáros öntettel megbolondított sonkás, spenótos salátámat, amit a ház specialitásaként ajánlottak, és valóban igen finom is volt. Aztán már kint is vagyunk az épület előtt, és Jason Leibowitz szívélyesen búcsút vesz. Amikor eltűnik, gyorsan átszaladok a London Wallon a Huntington-irodaházhoz, amely szerencsére nincs túl messze. Július van, az idő pompás, meleg, s még mintha az emberek is vidámabbak lennének a megszokottnál. Mintha mindenki előre örülne a hétvégének, gondolom, és hát tulajdonképpen én is alig várom. De azért a gyomorszorító izgatottságom csak nem akar csillapodni. Épp belépek az üvegajtón, és átsietek a csinos előtéren a lifthez, amikor megszólal a mobilom. – Gracie? – azonnal felismerem a húgom hangját, még ha sistereg is a vonal. – Mi történt? – kérdem rémülten; nem számítottam a hívására. Hope nevet. – Miért gondolod mindjárt, hogy történt valami, ha felhívom a nővérkémet? – Na, nem, csak… – sebesen számolok – nálatok még kora hajnal van! – Tudod, hogy a nagyi mindig azt mondta: ki korán kel, aranyat lel. Felkeltett már kakaskukorékoláskor, mert nemsokára el kell vinnem egy barátnőjéhez Springfieldbe. Elmosolyodom. A két és fél órás út tőlünk Springfieldig tényleg a családi legendárium tárgyát képezi. Nagyanyám mindig hatalmas feneket kerít annak, ha ki kell tennie a lábát a farmról, még ha saját jószántából megy is. Persze korán kell kelni, és mindent alaposan végiggondolni, nehogy valami otthon maradjon. – Nos, és mivel már amúgy is ébren voltam, hát gondoltam, megcsörgetlek – folytatja Hope –, ugyanis eszembe jutott, hogy jó egy hete nem jelentkeztél. Ha ezt nézzük, akkor inkább én gondolhattam volna, hogy veled történt valami! Hangjában tettetett a felháborodás, mégis feltámad bennem a lelkifurdalás. – Ó, tudom, és sajnálom is. De olyan sok dolgom volt, hogy még levegőt se tudtam venni. Ez pontosan így is van, gondolom még, miközben megnyomom a lift hívógombját. Mióta visszajöttünk Jonathannal Írországból, szinte repülnek a hetek, és mindenféle szempontból nagyon izgalmasan szalad az idő. Ezért aztán tényleg nem volt alkalmam olyan sűrűn beszélni Hope-pal, mint korábban. Az a juniormenedzseri poszt, amit egy hónapja elfogadtam, igen szórakoztató, de sokkal megterhelőbb, mint gondoltam. Csak utólag fogtam fel például, hogy mennyire bonyolult ügy is ez a Hackney-projekt, mellesleg meg tanulnom kell közben az államvizsgára is: már megvan az időpontja.

Meg hát persze Jonathan… Halk csendülés után megáll a lift, és kinyílik az ajtaja; beszállok, és megnyomom a nyolcadik emeleti tervezési osztályhoz a gombot. – Tulajdonképpen csak annyit akartam mondani, nagyon örülök, hogy hamarosan hazajössz! – csacsog tovább Hope. – Annyira hiányzol! – teszi hozzá csendesen. – Te is nekem – felelem elszoruló torokkal, és a pillanatnyi csendben fájdalmasan döbbenek rá, mennyi mérföld választ el, és fog immár tartósan is elválasztani a testvéremtől. – De azért hamarosan látjuk egymást, már három hét sincs addig! Július végén fogom elhagyni Angliát, vagyis nagyjából akkor, amikor az eredeti terv szerint is visszamentem volna. Visszarepülök Chicagóba, és White professzornál megcsinálom a záróvizsgát. Jonathannak igaza lett: a professzor azonnal kész volt segíteni, hogy megkezdhessem munkámat a Huntington Venturesnél. Tehát amikor visszaérek Chicagóba, egy hetet még intenzíven készülök, aztán leszóbelizek, majd visszatérek a munkámhoz Londonba. És a szakdolgozatomra kivételesen kapok némi haladékot, és majd akkor adom be, amikor elkészültem vele. – Jonathan is jön? – Hope hangja reménykedő. – Nem tudom. Sok a dolga, és még nem nyilatkozott. Csak most, hogy a húgom mondja, jut eszembe, hogy erről még egyáltalán nem beszéltünk. – Hát csak mondd meg neki, hogy jöjjön – erősködik Hope. – Szeretném megismerni azt a férfit, aki átcsábította a testvéremet Angliába. Vigyorgok. – Lesz még rá alkalmad. Még az is lehet, hogy összejön a dolog, és el tud kísérni. Titokban inkább csak reménykedem ebben, mert még mindig rettegéssel tölt el az a gondolat, hogy el kell távolodnom Jonathantól. Hiába tudom, hogy csak rövid időre szól, és hogy úgyis visszajövök. Szerencsére egészen eddig nem kellett megtapasztalnom, milyen nélküle, mert mióta visszajöttünk Írországból, szinte elválaszthatatlanok vagyunk. Ha rajta múlik, beköltöztetett volna a mellette lévő irodába, hogy onnan dolgozzak, úgy kellett győzködnöm, hogy ez nem fog menni. Épp elég arról meggyőzni az embereket, hogy nem azért kaptam meg az állást, mert ágyba bújok a főnökkel, hanem mert szakmailag alkalmas vagyok rá. Ezért aztán nagyon fontosnak éreztem, hogy a tervezési osztályra költözzek, ahogy azt a munka megkívánja, és azt is, hogy lehetőleg ne látogasson meg ott, nehogy még inkább tápot adjunk a pletykáknak. Tartja is magát ehhez, de egyre-másra felhív „megbeszélésre”. És hát, a főnök utasításait nem vehetem semmibe, mosolyodok el, és felsóhajtok, amikor a hasamban megérzem a jól ismert bizsergést.

Tulajdonképpen minden tökéletes lenne, csak ne lenne ott az az átkozott kétely, amitől még mindig nem bírtam megszabadulni. Mert hiába érzem, hogy sokkal közelebb kerültem Jonathanhoz az elmúlt pár hétben, és hiába enged ő is egyre közelebb, még mindig azt érzem, hogy van egy része, amit elzár előlem. Ez a része pedig továbbra is menekül az érzelmek elől, a beismerések elől, és bennem megmaradt a félelem, hogy egyszer majd ez a rész kerekedik felül. – És mi a helyzet a lakással? – kíváncsiskodik Hope. – Találtál már? Bűntudatos fintort vágok, szerencsére nem láthatja. – Nem. De be kell vallanom, hogy nem is nagyon kerestem. Akár mondhatnám azt is, hogy nem értem rá, de az az igazság, hogy nem is akarok új lakást. Az islingtoni szobám kellemes, célszerű, és nagyon jó búvóhely, ha egyszer tényleg elszakadok Jonathantól. Pillanatnyilag azonban leggyakrabban nála vagyok a knightsbridge-i villában, és ha rajtam múlik, akkor ez meg sem fog változni. Bár a jelenlegi fizetésemből megengedhetnék magamnak egy kis lakást egy elfogadható környéken, de ameddig nem vagyok biztos abban, hogy mi lesz ennek a Jonathankapcsolatnak a folytatása, addig túl merész ötletnek tűnik lakást bérelni. Egyvalami ugyanis teljesen letisztázódott bennem: akármennyire csodálatos is az állásom a Huntington Venturesnél, ha Jonathannal vége szakad a kapcsolatunknak, akkor mennem kell. Persze szakmai szempontból a legostobább választás lenne ez, de nem tudnám elviselni, hogy nap mint nap látnom kelljen, és ugyanúgy elmenekülnék, mint azok a nők, akik szintén beleszerettek, de akiknek – velem ellentétben – nem adatott meg, hogy közel kerüljenek hozzá. Ha már attól annyira szenvedtek, hogy nem lehettek mellette, akkor el lehet képzelni, milyen lenne, ha a mi kapcsolatunk futna zátonyra. – Hope, le kell tennem – mondom, amint a lift megáll a nyolcadikon, és kinyílik az ajtaja. – Hétfőn felhívlak, és akkor nyugiban beszélgetünk egy jót, oké? – Miért csak hétfőn? – kérdi bosszankodva, és ekkor jut eszembe, hogy a legfontosabb újdonságot még nem is hallotta. – Mert a hétvégén az apja családi birtokára megyek Jonathannal. Valami jótékonysági bált rendeznek, elvisszük Sarah-t, a húgát, és mi is ott maradunk. – Húúúú! – Hope el van ragadtatva. – Ez aztán izgi! Te és az angol főnemesség egy fedél alatt! De megnéznélek! Nevet, de nekem nincs kedvem csatlakozni. Én ugyanis nem izgalmasnak, hanem inkább félelmetesnek tartom az egész akciót. – Nos, akkor majd jelentkezem, és mindent elmesélek! – ígérem meg, és befejezem a

beszélgetést, mielőtt még több olyan kérdést tesz fel, amelyre nincs válaszom. Sejtelmem sincs, mi vár rám Lockwood Manorban, vagy hogy fogom megállni a helyemet, de valami azt súgja, hogy fontos látogatás lesz. Talán csak akkor értem meg Jonathant egészen, ha látom abban a környezetben is. Ettől aztán még idegesebb leszek. Milyen szerencse, hogy Sarah is ott lesz. Jonathan húgával nagyon jól összebarátkoztam, ő majd segít, hogy ne égessem le nagyon magamat. – Grace! Már majdnem beérek az irodámba, amikor Indira Ambani szólít meg. A titkárság előtt áll a folyosón, és magához int. Mivel itt ő a főnökasszony, gyorsan vissza is sietek hozzá. Negyvenes éveinek végén jár, hosszú fekete haja és barna szeme elárulja indiai származását. Szeretem a hűvös, visszafogott stílusát. A türelme látszólag végtelen, de éppen ezért nem is lehet mindig tudni, mi jár a fejében. – Hogy ment a beszélgetés Mr. Leibowitz-cal? – kérdezi, én pedig gyorsan beszámolok a találkozóról, az előrelépésekről, és azokról a határidőkről, amelyekről megállapodtam vele. – Írok gyorsan egy rövid beszámolót, és átküldöm – ígérem meg. Csodálkozva húzza fel a szemöldökét. – Nem korábban akart menni ma? – De igen. De időben vagyok. Rámosolygok, és mennék az irodám felé, de megfogja a karomat. – Tudja, Grace, amikor meghallottam, hogy megkapta ezt az állást, meglehetősen… szkeptikus voltam. Nem gondoltam, hogy el tudja látni ezt a feladatot. Milyen szép finoman írja le azt, hogy „Azt gondoltam, kifeküdted magadnak ezt az állást, mint a főnök lotyója”, fordul meg a fejemben, és lélekben nagyot sóhajtok. – De kellemesen csalódtam – folytatja Indira. – Ritka célirányosan tud gondolkodni, és legfőképp jól tud bánni az emberekkel, ez pedig a mi munkánkban elengedhetetlen. – Kezével, amellyel eddig visszatartott, megsimítja a karomat: – Csak így tovább! Egy pillanatra a szavam is eláll, így csak akkor tudok egy köszönömöt utánakiáltani, amikor már eltűnik az ajtaja mögött. Elgondolkodva ülök be az irodámba, leülök az íróasztalhoz. A másik asztal velem szemben Ruth Banningé, de ez a helyes kolléganő már a hét elején szabadságra ment, így most egyedül vagyok az irodában. Nagy sóhajjal hívom elő az emlékeztető programot. Tudni sem szeretném, hány kolléganő gondolja rólam azt, amit Indira kezdetben gondolt, és hányan vannak, akik még nem változtattak a meggyőződésükön. Akiknek én még mindig a főnök „kis

kalandja” vagyok, és akik szakmailag semmire sem tartanak. Attól tartok, elég sokan lehetnek. De hát ezen nem tudok változtatni. Emiatt azért nem fogom eldobni magamtól ezt a remek munkát, és legfőképp nem Jonathant. És hát nem is kötik az orromra nyíltan az ellenszenvüket. Néhány kivételtől eltekintve általában kedvesek velem… Sóhajtva megnyitom a programot, és megcsinálok mindent, amit még terveztem. Amikor néhány perccel három előtt lekapcsolom a gépet és összeszedem a holmimat, megcsendül a mobilom. Sarah az. – Grace, megmondanád Jonathannak, hogy nem kell engem is vinnetek? – Jókedvűen, de kicsit izgatottan cseng a hangja. – Én már Lockwood Manorban vagyok! – Micsoda? – ezen elképedek. – Azt hittem, csak délután engednek el a kórházból! – Túlságosan izgatott voltam. A bál előtt mindig annyi tennivaló van, és segíteni akartam apának. Ezért engedett el az orvos, és Alex volt az, aki lehozott. Naná, gondolom mosolyogva. Kezdettől fogva kézenfekvő volt ez a megoldás, csodálkoztam is, Jonathan miért ragaszkodik ahhoz, hogy mi vigyük le Sarah-t. De most legalább ez is megoldódott. – És miért nem magad mondod meg neki? – kérdezem még, mivel sejtem, mit fog szólni Jonathan, és nem szeretnék én a rossz hír vivője lenni. – Már megpróbáltam elérni, de nem veszi fel a mobilját. A titkárnője azt mondta, hogy nem kapcsolhatja, mert valami fontos megbeszélése van. – Érdekes – bosszankodva rázom meg a fejemet, és azon gondolkodom, vajon miféle beszélgetés lehet az, ami miatt Jonathan nem veszi fel a mobilját… főképp Sarah-nak. Tulajdonképpen mindig felveszi, hacsak nem az étkezőasztalon hever, ő maga meg összeverve az ágyban. – Szólsz neki? – Sarah hallhatóan sietne. – Persze. De nem lesz boldog – sóhajtok. – Tudod, milyen tud lenni, ha bekavarnak az elképzeléseibe. Sarah kuncog. – Majd csak elviseli valahogy. Na, akkor viszlát hamarosan! Elköszönünk, és kicsit elgondolkodva, bár mosolyogva maradok egyedül a gondolataimmal. Jonathan nyilván el fogja viselni, mondom magamban. De azért mégiscsak jobban örültem volna, ha Sarah velünk jön Lockwood Manorba. Biztosan el tudta volna terelni Jonathan figyelmét, akin a napokban egyre inkább látszott, hogy nyomasztja a rendezvény. Ha csak az apját kellene meglátogatni, akkor valószínűleg nem is mennénk. De a

jótékonysági bál Lady Orla ötlete volt, az earl csak folytatta a hagyományt a felesége halála után is. Jonathan tehát az anyja emléke és a jó cél – fiatal, kreatív tehetségek támogatása a legkülönfélébb területeken – miatt érzi kötelességének, hogy megjelenjen. Ezért még azt is vállalja, hogy összetalálkozzon az apjával. Ami persze nem jelenti azt, hogy ez a találkozás csak békés lehet… Gyorsan felmarkolom a táskámat és a kabátomat, a lifthez sietek, az utolsó métereket szinte futva teszem meg, mert hirtelen úgy érzem, gyorsan ott kell lennem Jonathan mellett. És nemcsak azért, mert mindjárt három óra, és akkorra beszéltük meg a találkozót. Ha hozzá megyek, mindig sebesebben ver a szívem, ez semmit sem változott, és szinte félek attól, hogy soha nem is fog. Amikor a legfelső emeleten kinyílik a liftajtó, Catherine Shepard felpillant az íróasztala és a számítógépe mögül. Amikor felismer, elmosolyodik, méghozzá nem azzal a hivatalos, semmitmondó mosollyal, amellyel egyébként szokott. Nem, most kifejezetten boldogan mosolyog, amiből arra következtetek, alig várja, hogy összetűzhessen velem. Még a szeme is csak úgy csillog a támadó kedvtől. És milyen jól gondoltam! Mert amikor kurta üdvözlés után Jonathan ajtajához indulok, felugrik, és elállja az utamat. – Most nem mehet be. Milyen ismerős, gondolom. Catherine, ha csak módjában áll, megpróbál távol tartani Jonathantól. Minden lehetőséget kihasznál, hogy ne engedjen be az irodájába. Valósággal szórakoztatja ez, és máris diadalmasan csillog a szeme. – És ugyan miért nem? – kérdezem idegesen, és érzem, amint forrni kezd bennem a düh. Lehet, hogy a cégben többen is mindenféléket gondolnak rólam, de legalább nem mutatják ki. Catherine Shepard azonban egyáltalán nem próbálja titkolni, hogy minek is tart. Talán lassan itt az ideje, hogy tisztába tegyük ezt a szerencsétlen helyzetet. Ám a következő megjegyzése elveszi a harci kedvemet. – Mr. Huntington Mr. Nagakóval telefonál – mondja, és felvonja a szemöldökét, amivel azt akarja jelezni, hogy ideje észrevennem magamat. Ez itt nem tréfaság! Catherine tud arról, hogy a japán összekülönbözött a Huntington Venturesszel, és most megpróbál keresztbe tenni a cégnek az ázsiai piacokon, ám a veszekedés valódi okát természetesen nem ismeri. De arra jól ráérzett, hogy érzékeny vagyok Jonathan és egykori barátja kapcsolatára, és azzal a biztos tudattal méreget, hogy most aztán jól megadta nekem. És még csak nem is mondhatom, hogy nem igaz. Nagyon meglep, hogy Jonathan megint beszélő viszonyban áll Yuutóval, és nem tudom hová tenni az egészet. Az eszem azt mondja, jó a cégnek, ha ezek ketten félre tudják tenni a haragjukat, ám a szívem

nyugtalanítónak találja, hogy Jonathan Yuutóval beszélget. Ezért aztán még gyorsabban be akarok jutni hozzá. Megint lépek egyet az ajtó felé… és a fekete, hűvös nő megint csak elzárja az utamat. – Megbeszélésem van Mr. Huntingtonnal – mondom összeszorított fogakkal, mert lassan tényleg betelik nálam a pohár. – Vár engem, méghozzá – és látványosan az órámra nézek – pontosan most. – De ő még nem tudja fogadni önt – jelenti ki ridegen. – Kifejezetten azt mondta, hogy senki ne zavarja? – Jonathan az ilyesmit pontosan meg szokta mondani, Catherine Shepard jobban tudja ezt mindenki másnál. Habozik, de csak egy másodperctöredéknyit. – Erre nem volt szükség. Az ilyen fontos beszélgetések esetében nyilvánvaló, hogy nem akarja, hogy megzavarják. – És hideg mosollyal mutat az ablakok előtti látogatói székekre. – Miért nem foglal helyet, amíg Mr. Huntington nem ér rá fogadni önt? Ökölbe szorul a kezem, és összecsikordul a fogam, annyira nehezemre esik visszafogni magamat. Hirtelen ugyanis déjà vu érzésem támad. Amikor kezdtem a gyakorlatot, volt egy pontosan ugyanilyen helyzet: Yuuto bent volt Jonathannál, Catherine pedig nem akart beengedni hozzá, hanem leültetett a látogatószékre, ami meglehetősen megalázó volt. Azóta azonban sok minden történt, és most már nem kell hagynom, hogy szórakozzon velem. – Ráér, hogy fogadjon, és ezt maga is pontosan tudja! – kiáltok rá. – Most pedig engedjen be végre! Karba fonja a melle előtt a kezét, és tekintete már nem is jeges, hanem dühös. – Ön túlbecsüli magát, Miss Lawson – mondja izgatottan, hangosabban a szokott hangerejénél. Most végre kimutatta, mi rejlik ellenséges magatartása mögött: féltékenység. – Önnek itt nincsenek semmiféle különleges előjogai – rikácsolja. – Még ha magánemberként dolga is van Mr. Huntingtonnal, akkor is ugyanazok a szabályok vonatkoznak önre, mint a vállalat minden más alkalmazottjára. Várnia kell, míg ráér, hogy Mr. Huntington fogadja önt. Még valamit hozzá akar tenni, de ijedten hátrafordul, amikor kinyílik mögötte az ajtó, és Jonathan jelenik meg az ajtókeretben.

10. Jonathan homlokát ráncolva néz ránk, tekintete ide-oda jár köztünk. Elég mérgesnek és feldúltnak tűnik, de ez nem miattunk van. Már ilyen volt, amikor kinyitotta az ajtót. Ugyanakkor biztosan nem javított a hangulatán, hogy arra kellett kijönnie, hogy az irodája előtt veszekszünk. – Sajnálom, Sir – Catherine leereszti a karját, és szemrehányóan néz rám. – Remélem, nem zavartuk. Arra kértem Miss Lawsont, hogy várja meg, amíg befejezi a telefonálást. De nem hallgatott rám. Annyira meg vagyok döbbenve a metsző hangon, amellyel az imént beszélt velem, és az arcára írt gyűlöleten, hogy meg sem tudok szólalni, csak bámulok rá. Szinte hihetetlen, hogy így kivetkőzött magából, mert most már újra rajta van a mosolygós maszkja, és maga a megtestesült önuralom. Ám lehervad a mosolya, amikor észreveszi, hogy Jonathan arca milyen dühössé válik. – Nem is kell megvárnia. Ugyanis neki itt tényleg különleges előjogai vannak, és Catherine, hacsak nem akarja, hogy írásos figyelmeztetést kapjon, ezt jobb lesz, ha tudomásul veszi – mondja azon a veszedelmesen csendes hangon, amitől már megtanultam félni. És ami a titkárnőnél sem téveszti el a hatását. Catherine láthatóan nagyokat nyel. Erre a reakcióra aztán nem számított. – Mindig beengedi hozzám, kivéve, ha kifejezetten azt kérem, hogy senki ne zavarjon. Megértette? Bólint, majd megszeppenve rám néz, aztán fülét-farkát behúzva visszaoson az íróasztala mögé. Nyilván örülnöm kellene, hogy így lejáratta magát, de annyira kellemetlen az egész helyzet, hogy boldog vagyok, amikor Jonathan int, hogy menjek be az irodába. Szó nélkül megyek utána, belülről becsukom az ajtót, és megállok, mert ezt most fel kell dolgoznom. Egyáltalán nem számítottam rá, hogy Jonathan így megvéd a titkárnőjével szemben. Mindenesetre nagyon jólesett, még ha Catherine Shepardnek biztosan nagyon kellemetlen volt is. – Köszönöm – préselem ki magamból, és amikor Jonathan visszaindul az íróasztalához, belekapaszkodom az ingébe, amely ma ismét éjfekete. Magamhoz húzom. Átölel és megcsókol, ettől egy kis időre megfeledkezem a világ valamennyi Catherine-jéről. – Máskor is viselkedett már így veled? – kérdi, amikor megint levegőhöz jutok.

Homlokán még mindig ott a ránc. Az agyam már kikapcsolt, mint mindig, amikor ilyen közel vagyok hozzá, így eltart egy ideig, míg megértem a kérdést. – Csak néha. És lehet, hogy jó szándék vezérli – vonom meg a vállam. Ez biztosan nem így van, de a haragom már elpárolgott a jeges titkárnő iránt, igazán nem szeretném befeketíteni őt Jonathannál. – Annyira lojális irántad! – Ha téged távol akar tartani, akkor talán mégsem – mondja, és vadul verdes a szívem, amikor megint ostrom alá veszi az érzékeimet, és szenvedélyesen tovább csókol. De aztán szinte váratlanul elereszt, visszamegy az íróasztalához, ahol elgondolkodva kezd néhány papírt rendezgetni. Homlokán még mindig ott a mély ránc, és egyszerre az jut eszembe, hogy talán nem is a titkárnője miatt ilyen rossz a hangulata. – Tényleg Yuutóval beszéltél? – Erről szinte elfeledkeztem a Catherine Sheparddel folytatott szóváltás miatt, de most megint nyugtalanítani kezd. Jonathan felemeli a fejét, rám néz. Aztán bólint, és újra a papírjaiba merül. – Igen, vele. – Ő hívott téged, vagy te őt? – Nagyon fontosnak érzem ezt a kérdést. – Ő engem. A gyomrom görcsbe ugrik. – És mit akart? Jonathan kisimítja a haját a homlokából, kifújja a levegőt. – Azt közölte, hogy a cége kész újra felvenni a Huntington Venturesszel a kapcsolatot. Nyelek egy nagyot. – Csak úgy? – Nem, feltétele is van. Úristen, hát minden szót úgy kell harapófogóval kirángatni belőle? – Milyen feltétel? – Olyan, amit eszem ágában sincs teljesíteni – mondja szűkszavúan, és hevesen félresöpri a papírokat, ami mutatja, hogy mennyire dühös. – Kapcsolatban van velem? – kérdem szorongva. Megint felnéz, kék szeméből most nem tudom kiolvasni a gondolatait. – Nem fogom teljesíteni – ismétli, és ez megerősíti, amit már úgyis gondoltam. Igen, velem kapcsolatos. – Jonathan, mit akar tőled? Azt, hogy rúgj ki? – Nem. Megelégszik azzal is, ha csak szakítok veled.

Szarkasztikusan mondja, mégis, mintha kihúzná a talajt a lábam alól. – Ez a feltétele? Hogy szakíts velem? Jonathan bólint, én pedig érzem, hogy egy jeges kéz összeszorítja a szívemet. Rémülten nézek rá. Épp elég undorító érzés volt, hogy Yuuto vágyainak tárgya lettem, de a gyűlöletének céltáblája lenni még annál is rosszabb. Nem először gondolkodom el azon, hogy vajon mi hajtja ezt a japánt. Mit nyer azzal, ha elválasztja tőlem Jonathant? Talán így akarja visszanyerni őt a klubnak meg az ahhoz tartozó életformának? Vagy úgy gondolja, hogy ha ő nem kaphat meg, akkor Jonathané se legyek? És ami még fontosabb: vajon Jonathan kitart-e az álláspontja mellett? Durva választás előtt áll: jó kereskedelmi kapcsolatok Ázsiával – vagy a kapcsolat velem, ami még mindig nem áll túl biztos lábakon, és fogalmunk sincs, hová vezet. Az a jeges kéz mintha még egy kicsit szorosabban markolna. Reszketve kérdezem: – És? Most mit fogsz tenni? Jonathan felkel az íróasztalától, megkerüli, és szorosan előttem megáll. – Most elmegyek Sarah-ért a kórházba, aztán együtt elmegyünk Lockwood Manorba, hogy letudjuk végre azt a nyomorult bált. Hát ezt fogom tenni. – Még egyszer, futólag megcsókol. – Menjünk! Sarah már biztosan vár bennünket. Megrázom a fejem. – Sarah az imént hívott: Alex már elvitte őt Lockwood Manorba. Látom, amint Jonathan arca egy csapásra elsötétül. Hát ez nem tetszik neki. Tudtam előre. – A francba! – szitkozódik. – És hogyhogy? – Azt hiszem, nem bírt már várni, és mivel Alexander éppen nála volt, és ő is meg van hívva, hát Sarah megkérte őt, és az orvosok is elengedték. De hiszen nincs ezzel semmi baj. Jonathan szemlátomást más véleményen van. – Egyáltalán mit keres Sarah azon a bálon? Még nincs is egészen jól. Az orvosa azt mondta, kímélnie kell magát. Azóta hangoztatja ezt, amióta Sarah kijelentette, hogy jönni akar, és részt akar venni a bálon Lockwood Manorban, még ha mankón kell is ugrándoznia. – Jól van már, nyugi – mondom. – Amúgy meg biztos vagyok benne, hogy Alexander figyel rá, hogy ne terhelje túl magát. Sarah és Jonathan üzlettársa immár elválaszthatatlanok, bár hivatalosan nem alkotnak még egy párt. Alexander valamiért nem nyilatkozik, pedig a vak is látja, mennyire szerelmes Sarah-ba. És Sarah boldog mellette, én pedig örülök

mindkettőjüknek. Bárcsak Jonathannal és énvelem is ennyire egyszerű és nyilvánvaló lenne a dolog! Jonathan felhorkan, mivel nemigen győzi meg az az érvem, hogy Alex majd vigyázni fog Sarah-ra. – Sarah a tenyeréből eteti Alexet. Azt csinál, amit csak akar, Alex pedig tapsikol hozzá. Meglep ez az agresszív hang, felkapom a fejem. Jonathan eredetileg csak mosolygott a húga és az üzlettársa között szövődő románcon, de most, hogy tényleg komoly a dolog, mintha ingerült lenne tőle. – Azt hittem, örülsz, ha a húgod boldog. – Nekem már az is elég, ha nem lesz boldogtalan – morog. – De miért lenne az? Hiszen Alex szereti – mondom, de ezzel csak egy további horkantást aratok. Jonathan ezzel lezártnak tekinti a témát. – Menjünk! – nyitja ki az ajtót. Elhúzunk a még mindig nagyon összetörtnek látszó Catherine mellett, aki rám sem mer nézni. Most nem az előtérbe megyünk, hanem egyenesen a mélygarázsba, ahol Jonathan egy másik kocsija áll. A nagy limuzint és Steven szolgálatait csak munkanapokon veszi igénybe, mert az úgy kényelmesebb, ha viszont maga akar vezetni, akkor ezzel a kis zöld sportkupéval jár, amelynek világos bőrülései vannak, előkelő és igazán sportosan elegáns, és biztosan nagyon drága is lehetett. Visszamegyünk Knightsbridge-be, hogy összepakoljunk a hétvégére. Azaz Jonathan bőröndjét Mrs. Matthews biztosan össze is állította már. De én inkább magam csomagolok, ezt Mrs. Matthews is tudja, ezért rám is hagyja. Sokat gondolkodtam azon, hogy mit vegyek fel első Lockwood Manor-beli megjelenésemhez, aztán egy világos blúz és egy színes, nyomott mintás ceruzaszoknya mellett döntöttem. Úgy érzem, hogy a pink balerinacipőkkel épp megfelelő lesz ez az öltözék: nyárias, nem kihívó, de nem is unalmas. Tökéletes az első találkozásomhoz az angol főnemességgel, amennyiben ma tényleg jelen lesz. Jonathan azt mondta, hogy a legtöbben csak holnap jönnek, amikor a rendezvény egy délutáni teapartival kezdődik a kertben, aztán átmegy vacsorába, majd pedig a híres jótékonysági bálba. Erre persze van egy sokkal csinosabb ruhám, egy álomszép, váll nélküli zöld sifonruha, amelyben igazán szépnek érzem magam. Annie-val választottuk ki tegnap, és… – A francba! – csúszik ki a számon jó hangosan. Jonathan, aki az ágyon ülve pötyög valamit a mobilján, felkapja a fejét. – Mi az?

– A holnapi ruhám! Ott maradt Islingtonban, az albérletben! Fel sem tudom fogni, hogyan felejthettem el. De aznap, amikor Annie-val megvettük, este még hivatalos voltam Jonathannal egy vacsorára, ezért otthagytam az albérletben. Utána pedig egyszerűen kiment a fejemből. – Hát akkor elmegyünk érte – határozza el Jonathan. – De hát akkor még külön ki kell mennünk Islingtonba. Ami pont az ellenkező irányban van, és nagy kerülő, mert igazából dél felé kellene tartanunk, le a part mentén. Megvonja a vállát: – Nekem aztán nem sürgős, hogy Lockwood Manorba érjek – mondja, és ezzel megint eszembe juttatja, hogy nem lesz egyszerű ez a látogatás. De legalább csinos leszek a bálon, ha elhozzuk a ruhámat, gondolom, és hálásan rámosolygok. Gyorsan összekapkodom még, ami innen kell, aztán indulunk Islingtonba. – Megvársz? – kérdezem Jonathantól, amikor megáll a ház előtt. – Akkor nem kell parkolóhelyet keresned. De Jonathan csak a fejét csóválja, és már tolat is be egy helyre. – Nem, veled tartok – jelenti ki, és kiszáll, jön velem az ajtóhoz. Kicsit szorongok, miközben a kulcsot keresgélem, a kulcsot, amit olyan gyakran hagyok el. Szerencsére most gyorsan előkerül, kinyitom a bejárati ajtót. Jonathan eddig még sohasem járt az albérletemben. Gyakran megesett, hogy hazavitt vagy értem jött – persze általában Steven volt a sofőr –, de bent a lakásban nem járt még. Én meg nem erőltettem, mert szerettem volna elkerülni, hogy Marcus meg ő újfent összefussanak. Feszülten nyitom hát ki a lakás ajtaját, hallgatózok. De minden csendes, és amikor kicsivel később az előszobába lépek, nem nyílik meg egy ajtó sem, hogy kikukkantson valaki, és megnézze, ki érkezett. Fellélegzek, megkönnyebbülök. Annie-ra vagy Ianre nem is számítottam, mert mindketten dolgoznak, de a testnevelés szakos Marcus akár itt is lehetne. De nincs itt. – Melyik a szobád? – kérdezi Jonathan, aki követett a hosszú, keskeny előszobán, és az innen nyíló sok ajtóra mutat. Mosolyogva mutatok az ajtómra, hagyom, hogy kinyissa, és előttem menjen be. Érdeklődéssel néz körül, aztán felhúzza a szemöldökét. – Szóval ezt részesítetted előnyben a Huntington Ventures céges apartmanjával szemben? A hangja vidám, de valahogy lekicsinylő is. Önkéntelenül visszagondolok az első londoni napjaimra, amikor egy kis ideig úgy tűnt, hogy tető sem lesz a fejem felett, mivel egy szélhámos felültetett. Annie akkor

felajánlotta ezt a megüresedett helyet az albérletében, Jonathan pedig egy nappal később egy elegáns céges apartmanlakást, amit nem fogadtam el, mivel itt Annie-val és a többiekkel jobban éreztem magam. Akkor még nem is sejthettem, hogy mi alakul majd köztem és Jonathan között. – Mi történt volna, ha elfogadom az apartmant? Kinyitom a ruhazsákot, amely védi a szekrényen lógó ruhát, hogy megnézzem, tényleg rendben van-e. Önfeledten simogatom meg a pompás anyagot, és elmosolyodom, amint elképzelem, milyen leszek ebben holnap este. – Meglátogattál volna? Amikor Jonathan nem felel, hátrafordulok. Ott áll az ágyam előtt, kezét lazán zsebre dugva, olyan arckifejezéssel, amitől mindig elakad a lélegzetem. – Hát, nem tudom, ellen tudtam volna-e állni a kísértésnek – mondja egyszerűen, én pedig beleveszek a kék szempárba. Még a lélegzetem is eláll. Sötét foltok vannak a szemében, amit csak az alapos szemlélő vehet észre. Ha én is csak messziről láthatom, úgy, mint a többiek, sohasem vettem volna észre ezeket, gondolom. Csak az veszi észre tekintetében a sötétséget, aki közel kerül hozzá – ez teszi olyan vonzóvá és ugyanakkor olyan megközelíthetetlenné. Nem mondtam még neki soha, hogy szeretem, túlságosan félek, hogy visszautasítja a közeledésemet. Ez a félelem már állandó társammá szegődött, és most megint megszaporázza a szívverésemet. Abban biztos vagyok, hogy nem közömbös irántam. Nem akarja, hogy elmenjek, kíván, és mellém áll, ha szükségem van rá – ezt ma is bizonyította. De vajon szeret? Mire képes az érzés, amit irántam táplál? Valahogy mindig úgy érzem magam Jonathannal, mintha valami függőhídon egyensúlyoznék egy mély szakadék fölött. Izgalmas, és a kötél egyelőre megtart. De átkozottul vékony, és ha elszakad, akkor zuhanni fogok. Feltartóztathatatlanul. – Szép a ruhád – mondja, én meg nyelek egyet, válaszolni sem tudok azonnal. Tekintetünk egymásba kapaszkodik, a levegő felizzik közöttünk, elakad a lélegzetem. Egy gesztus, egy lépés elég lenne, hogy felszítsa közöttünk a szenvedély lángját. Ám még mielőtt bármelyikünk megtenné, megfordul a kulcs a lakásajtó zárjában, és valaki hangosan kicsapja az ajtót. A feszültség elillan a testemből, fellélegzek, kicsit reszketegen mosolygok Jonathanra, aki szintén felhúzza a szája szögletét: ő is érzi, milyen meleg volt a helyzet. Ki tudja, éppen mit műveltünk volna, ha az a valaki csak pár pillanattal később érkezik. Gyorsan visszazárom a ruhazsákot, egy lépéssel az ajtóban termek, felnyitom. Annie az, kezében nejlonszatyorral épp a kézitáskáját akasztja be a gardróbba. Ijedten fordul hátra.

– Grace? Mit keresel te itt? Azt hittem, ma Lock… – itt elakad, mert mögöttem Jonathan is megjelenik az ajtóban, karján a ruhazsákkal. – …woodba mégy – fejezi be azért Annie kicsit zavartan. Nem nagyon tud mit kezdeni azzal, hogy maga a nagyfőnök áll a lakásának előszobájában. De rendíthetetlen mosolya hamarosan visszatér. – Örülök, hogy látom, Mr. Huntington – mondja, és kezet nyújt. Jonathan megszorítja, és azt a szexis mosolyát ragyogtatja Annie-ra, amit legszívesebben betiltatnék. – Egyszerűen Jonathan – mondja, és látom Annie-n, mennyire elképed, hogy felajánlotta neki, hogy a keresztnevén szólítsa. – Én is örülök, Annie. Annie vigyorog, szemlátomást jólesik neki a dolog. Ha Jonathan meg akarta nyerni magának, most egy perc alatt, játszva megtette. Most talán Annie is jobban meg fogja érteni, miért is nem tudtam ellenállni ennek a férfinak, hiába figyelmeztetett, intett óva tőle ezerszer is. – Sajnos már mennünk is kell. Tulajdonképpen csak a ruháért ugrottunk be. Képzeld, itt felejtettem – mondom, és megölelem a barátnőmet. – Sok szerencsét! – suttogja a fülembe, és magához szorít. Amikor egymásra nézünk, elvigyorodik. – Na, most pedig szaladok, és berakok mindent a hűtőbe, mielőtt szétolvad – biccent még Jonathan felé, aztán elrobog a konyha irányába. Megyek Jonathan után, aki már az ajtóban áll. Amikor kinyitja, és előreenged, egyszerre Marcusba ütközöm. Sportszerelés van rajta, és izzadt, biztos futni volt. Kicsit előrehajolva áll ott kezében a kulccsal, nyilván épp nyitni akart. Arca felragyog, amikor felegyenesedik és meglát, de mindjárt el is sötétül, amikor Jonathant is észreveszi mögöttem. – Szia, Grace! – egyszerre fáradtan cseng a hangja. – Szia, Marcus! – előrehajolok, és adok egy puszit a verítékes arcára. Kurtán elmosolyodik, de aztán Jonathannak már merev faarccal, szó nélkül biccent oda. Jonathan ugyanolyan mereven viszonozza a biccentést. Nyoma sincs annak a sugárzó mosolynak, amellyel lenyűgözte Annie-t, és úgy látszik, a tegeződésnek még csak a gondolata sem merülhet fel. Sőt, mintha egyenesen dühösnek látszana. – Indulnunk kell, Grace – mondja, és elnyomul Marcus mellett. – Gyere! Utasítása egyértelmű, de csak vonakodva teszek eleget neki. – Sietünk – mondom bocsánatkérőn Marcusnak, ő meg bólint. A lépcső tetejéről még egyszer visszafordulok, és ahogy a tekintetünk találkozik, az övében szomorúságot látok. Az ördögbe, ez tényleg kedvel engem, gondolom magamban, és azon töprengek,

hogy áltattam-e valaha hamis reményekkel. De nem, semmi ilyesmi. Marcus tényleg helyes fiú, jól néz ki a világosbarna hajával és kisportolt alakjával. De amint angol földre tettem a lábamat, gyógyíthatatlanul beleszerettem Jonathan Huntingtonba, és rá sem tudtam volna nézni másra. – Örülök, hogy találkoztunk, Grace – mondja bánatosan Marcus, és eltűnik az ajtó mögött. Vissza se néz már. A szívem egy kicsit fáj, mert sajnálom, hogy így alakult a kapcsolatunk. Pedig milyen helyes fiú. Szeretetre méltó, csinos is, de egyszerűen… – Grace, jössz? – Jonathan a lépcsőn áll, és türelmetlenül néz rám. – Most már tényleg indulnunk kell. Pedig az imént még azt állította, hogy neki aztán mindegy, mikor érünk Lockwood Manorba. Sóhajtva megfordulok, és lemegyek mellette a lépcsőn, ő pedig követ. Amikor kiérek, az éles délutáni napfény úgy elvakít, hogy meg kell állnom, hogy szemem hozzászokhasson. De azonnal megérzem Jonathan tenyerét a hátamon, amint tol előre, mintha már alig várná, hogy eltűnjünk innen. – Miért kell most egyszerre így sietni? – kérdezem mérgesen, mialatt a kocsi felé igyekszünk. – És miért voltál olyan barátságtalan Marcushoz? Megemelkedik a szemöldöke. – És te miért voltál olyan kedves hozzá? Meglepődve nézek rá. – Én? Teljesen normális voltam vele. – Csókolgattad. – Egy puszit adtam az arcára – mondom, és a hasamban bizsergést érzek. – Jóban vagyunk. Jonathan a csípőmnél fogva elkap, magához von, és megcsókol. Szájon csókol. Hosszasan. Olyan hosszan, hogy egyszerre elfeledkezem arról, hogy az utcán állunk. Csak akkor ereszt el, amikor már egyáltalán nem kapok levegőt. Meghökkenten nézek fel rá. Ez egyértelműen egy „csak-rám-tartoznak-a-csókjaid” csók volt, bár mintha ő maga is meglepődött volna azon, hogy szükségét látta ezt így nyomatékosítani. De nekem így is jó. Sőt, nagyon is jó. Ha rajtam múlik, életem hátralévő részében senki mást nem fogok csókolni, csak őt. – Gyerünk, induljunk! – mondja, és kinyitja nekem a kocsi ajtaját. Aztán körbemegy, beül, indít, éles kanyarral megfordul, és már be is sorolt a forgalomba. A csókja még visszhangzik bennem, mosolyogva nézek ki az ablakon, amíg Jonathan

le nem kanyarodik a dél felé menő autópályára. És ezzel vissza is tér a bizonytalan, szorongó érzés a hasamba. Most aztán már tényleg úton vagyunk Lockwood Manor felé – és nagyon kíváncsi vagyok, hogy mi vár ott rám.

11. Körülbelül egy órát utazunk, és minél közelebb érünk, Jonathan annál szótlanabbá válik. Eleinte még mondott néhány érdekességet a vidékről, de most már csak meredten figyeli az utat. Szája körül új, kemény vonás jelenik meg, amelyet eddig még nem láttam, és amelyet eléggé nyugtalanítónak találok. Lopva figyelem őt. Átöltözött, mielőtt elindultunk, de a színösszeállításon nem változtatott. Az inge most is, mint mindig, fekete. Azonban tudom, hogy hozott egy fehéret is, hogy a holnapi bálon majd a férfiak számára kötelező szmokingban jelenjen meg. Legalábbis ezt mondta, amikor megkérdeztem, hogy mit fog viselni. Ezek szerint vannak fehér ingei is. Nem is hittem volna, kuncogok magamban. Sőt, arra is kész, hogy a nemes cél érdekében erőt vegyen magán, és megfeleljen az öltözködési kívánalmaknak. Most azonban a színvilága tökéletesen illeszkedik a hangulatához, ami máris mélyfekete, és egyre csak sötétebb lesz. Én viszont egyre izgatottabb vagyok, és egész idő alatt azt próbálom elképzelni, hogy mi várhat rám Lockwood Manorban. Mégis, amikor Jonathan leparkol a kúria előtti téren, és bemegyünk a kockakővel kirakott belső udvarra, teljesen elképedek, és eláll a szavam. A kicsi, most szinte intimnek tűnő Ballybeg House-zal ez itt igazán nem hasonlítható össze. Az épület sokkal nagyobb és tágasabb, mint ahogy gondoltam. Nemcsak a ház maga tartozik hozzá, hanem istállók és gazdasági épületek sokasága is, amelyek négyszögletes teret zárnak közre. Ráadásul afféle vízi vár! Ha a kis Lockwood falucska felőli széles fasorból közelítünk, akkor egy széles, nagyon csendes és nagyon sötét vizű vizesárkon kell átkelni. Kőhíd vezet át fölötte, amelyen át bejuthatunk az udvarra. Maga a ház még középkoribbnak tűnik, mint amilyenre számítottam. Ám semmi fenyegető kényúri nincs benne, inkább tekintélyt sugároz, és tiszteletet vált ki a látogatóból. Alapjai és a védművek kőből épültek, akárcsak a négyszögletes, széles torony középen, amely a többi épületrész fölé magasodik, és amelynek falai épp olyan pártázatosak, amilyent az ember elvár egy ilyen építménytől. A többi rész azonban favázas, ólomüveg ablakokkal és faerkélyekkel. A tetők fölé mindenütt téglakémények nyúlnak, és az egész épületegyüttes öregnek látszik. Nagyon-nagyon öregnek. – Hűha! – csak ennyit tudok mondani, amikor kiszállunk. Számomra ez valódi kultúrsokk, hiszen abban az országban, ahonnan én jöttem, alig akad kétszáz évesnél idősebb épület. Elbűvölve bámulom a gerendavázas rész ablaküvegeit, amelyeken

aranylóan csillog a napfény. Mintha időutazáson lennénk, gondolom magamban. Csak a mindenütt ott sürgőforgó modern ruhás emberek repítenek vissza a jelenbe. Mindenki valamilyen egyenruhát visel, van, aki szerelőruhát, mások pincérkötényt és különféle tárgyakat cipelnek: padokat, élelmiszeresládákat, kábeltekercseket – mindenfélét, ami egy ilyen nagy ünnepséghez kell. – Mikor épült Lockwood Manor? – kérdezem, mert lassacskán rájövök, jócskán alulbecsültem, hogy milyen régi nemesi családokkal fogok itt találkozni. – A legrégebbi épületek a 14. századból valók – feleli Jonathan, és ezzel megerősíti iménti aggályaimat. – És mindig is a te családodé volt? Bólint, de nem találja annyira különösnek ezt az egészet, mint én, inkább kicsit rezignáltnak tűnik. Én viszont szinte teljesen lemerevedek ettől a tiszteletet parancsoló légkörtől, és alig merek levegőt venni. Hú! Ezt nevezem én családi hagyománynak! És Jonathan ezt az egészet, amit itt látunk, meg a hozzá kapcsolódó történelmet is csak úgy ellökné magától – csak mert összekülönbözött az apjával? Az earl nem mutatkozik, és aki az udvaron sürög-forog, az mind a holnapi bál előkészületeivel foglalatoskodik, nem annyira az ünnepléssel. Épp kérdezni akarom Jonathant, hogy mikorra várhatók az első vendégek, amikor felderül a képe. Amikor követem a tekintetét, Sarah-t pillantom meg, aki Alexanderrel a sarkában a főház felől közeledik. Sarah lába afféle hipermodern, kék rögzítőkötésben, amelyet már a gipsz helyett kapott. Mankója is van, de ezzel együtt is remekül néz ki a piros nyári ruhában, ahogy ragyogva felénk sántikál. – Hahó! Végre itt vagytok! – mondja, és szabad kezével átöleli az elébe siető Jonathant, az pedig magához szorítja. Megint megállapítom, hogy mennyire hasonlítanak: mindkettőjük haja fekete, szemük pedig szokatlanul kék. Sarah azonban karcsú, filigrán, és ebben a pillanatban a magas Jonathan mellett egyenesen törékenynek tűnik – talán a hosszú kórházi tartózkodás teszi. Amikor először láttam, egész rövidre volt vágva a haja. Közben már nőtt valamicskét, és most lágyan keretezi az arcát, amitől nőiesebbnek látszik. De úgy általában is lágyabbnak és boldogabbnak látom, mint pár héttel ezelőtt – ennek pedig Alexander lehet az oka, aki egész idő alatt vele van, és vigyáz rá. – Hogy vagy? – tudakolja Jonathan. – Tényleg beleegyezett az orvos, hogy ide gyere, és itt ugrabugrálj? – Hát persze – mosolyog Sarah. – Ha nem hiszed, kérdezd Alexet, ő végig ott volt!

Alexander megerősíti Sarah szavait. Jonathan meg ő megölelik egymást, ahogy mindig is szokták, mégis, most mintha egy árnyalattal hűvösebb lenne ez az üdvözlés. Nem marad időm, hogy elmélkedjek ezen, mert Sarah máris utánam nyújtja a szabad karját. – Grace! Annyira vártalak már! – Megölel, magához szorít. – Később beszélni akarok veled – suttogja. Meglepetten bólintok. Jobban megfigyelve egy kicsi árnyékot veszek észre az arcán. Talán még sincs minden rendben közte és Alexander között? Amíg Alexszel üdvözöljük egymást, aggódva figyelem a magas, szőke férfit, de ő mosolyog, mint mindig. Oldottnak és boldognak látszik. – Nos, hogy van az új alkalmazottunk? – kérdezi, és puszit cuppant az arcomra. – Minden rendben a tervezési osztályon? Csak bólintani tudok, mert Sarah nem érzi olyan fontosnak ezt a témát, és megrángatja a ruhám ujját. – Az üzletről majd hétfőn beszélgethettek. Most először is teázunk – jelenti ki, és int, hogy menjünk vissza vele a házba. Természetesen engedelmeskedünk. Ha egyszer Sarah valamit a fejébe vesz, akkor ugyanolyan kitartó és kérlelhetetlen, mint a bátyja, bár azért egy kicsit emészthetőbb a stílusa, mosolygok magamban. Belülről Lockwood Manor tényleg egy „vén kasztni”, ahogy Jonathan még Írországban becsmérlően nevezte. Ide még nem jutott el a modernség szele – de kár is lenne ide betörnie, gondolom lenyűgözve a sok antik tárgytól, amelyekkel a szobák be vannak bútorozva. Minden konzervatívnak tűnik, sőt, a sötét fa falborítás miatt kicsit nyomasztónak is. Ugyanakkor a berendezés vitathatatlanul ízléses és harmonikus, és van valamiféle patinája – egy darabka történelem, amitől le vagyok nyűgözve. Hogyan fordulhat el ettől Jonathan? Sarah-val együtt átmegyünk a nagy fogadócsarnokon, ahonnan ívelt falépcső vezet fel az emeletre, végigsétálunk egy hosszú, üres termen, melyet több csillár világít meg. A végén három ember épp azzal foglalatoskodik, hogy egy széles bárpultot állítson fel. – Holnap este itt lesz a bál – mondja Sarah. – Ott meg a nagy vacsora – mutat egy hasonló méretű teremre, amely a miénkből nyílik, és ahol kötényes nők terítenek éppen. – Már ma is ott fogunk enni? – kérdem szorongva. Egy kicsit nyomaszt, mennyire ünnepélyes ez az egész. – Nem, ma csak néhány ismerős jön át, főképp, akik a környéken laknak. Akik maradnak a kis fogadásra, azokkal az étkezőben eszünk. Az igazi cécó csak holnap kezdődik – magyaráz Sarah, és egy folyosón át csinos, sokkal kisebb szobába kalauzol

bennünket, amelyből szép kilátás nyílik a ház mögötti tágas kertre. A falakat itt fényes, mélyvörös anyag fedi, és ugyanez az anyag borítja a kecses ülőalkalmatosságok – egy szófa, egy kanapé és néhány fotel – párnáit is. Sarah elmondja, hogy ezt a helyiséget épp ezért Vörös szalonnak nevezik. A heverő előtti alacsony, fényesre lakkozott antik asztalkán hihetetlenül filigrán, gyönyörű porcelán teáskészlet vár – nyilvánvalóan ránk. A többiek leülnek, én azonban az ablakhoz lépek. Kíváncsian nézegetem a kertet. Klasszikus kialakítású, épp olyan, amilyennek egy tipikus angol kertet elképzel az ember: alacsony bukszusbokor-sövények és szimmetrikusan elrendezett, színekben egymáshoz igazított virágágyások díszítik… önkéntelenül eszembe jut a zöldségeskertünk odahaza, Illinois-ban. Anya álló nap dolgozik a városban, nagymamának ezer dolga van a farmon, így nem sok idejük marad erre: nő is összevissza minden, ahogy eszébe jut. A legpontosabb kifejezés az „elvadult” lehet, az ellentét nem is lehetne nagyobb ezzel a finoman végiggondolt, ápolt angol kerttel. Egy másik világ ez, gondolom magamban, és fel is sóhajtok, mert ez megint eszembe juttatja, hogy mennyire nem illek ide. Ezzel a szorongással pedig feléled az összes többi is, ami a közelgő ünnepségre vonatkozik. Ha akarnám, sem tudnék erről megfeledkezni, hiszen a virágágyak melletti rétre már sok fehér sátrat felállítottak. – Egész ijesztő, mi? – kérdezi hirtelen Alexander, aki úgy lépett mögém, hogy észre sem vettem. Amint meglepetten megfordulok, látom, hogy mosolyog. – Én is így jártam, amikor először voltam itt – folytatja aztán. – De hozzá lehet szokni. Hálásan viszonzom a mosolyát. Egészen megfeledkeztem arról, hogy ő is – akárcsak én – egyszerű körülmények közül származik, ezért nem talál mindent olyan magától értetődőnek, mint Sarah vagy Jonathan, és ez nagy vigasz számomra. Hiszen, ha ő is megszokta, akkor nekem is sikerülhet, fut végig az agyamon, mialatt visszamegyek vele az asztalhoz. Jonathan mellé ülök a kis kanapéra, és elveszem tőle a teát, amit felém nyújt. Amíg csak Sarah, Alex és Jonathan van itt, addig nem feszélyez semmi, legföljebb attól vagyok ideges, nehogy összetörjem a szörnyen vékony falú, biztosan méregdrága porcelán teáscsészét. Sarah még egyszer részletesen elmeséli, mit mondott az orvos a lába gyógyulásáról, aztán aprólékosan elmagyarázza nekem, hogy miképpen is zajlik egy ilyen jótékonysági bál Lockwood Manorban. – A délutáni teapartit legfőképpen Lockwood lakói számára tartják. Nyitott rendezvény, így nem is annyira formális. A vacsorára és a nagyteremben tartandó bálra aztán már csak azok a vendégek jöhetnek, akik meghívót kaptak. Van egy

minimálisan kötelező hozzájárulás, de persze többet is adhat, aki akar. A befolyt összeg a Lockwood-alapítványba kerül, amelyet még anyám alapított: apa éjfélkor hirdeti ki, mennyi pénz gyűlt össze idén. Ez a hagyomány. Sarah izgatott, ragyog, látszik, hogy nagyon tetszik neki ez a társadalmi esemény. – Hol van édesapád? – kérdezem kicsit aggódva, mert nem vagyok benne biztos, hogy az earl és Jonathan között kellemesen fog lezajlani a találkozás. Sarah vállat von. – Sejtelmem sincs. De biztos mindjárt itt lesz – mondja, és közben Jonathanra sandít. Ebből sejteni lehet, hogy őt is nyomasztja a közelgő találkozás, hiszen az összeütközés lehetősége sajnos túlságosan nyilvánvaló. Sóhajt egyet, aztán, hogy mindkettőnk figyelmét elterelje, valami egészen új témába vág. – Mit veszel fel holnap? Tudod már? Mesélek neki a zöld sifonruháról. – Ha meg akarod nézni, idehozhatom. Még a kocsiban van. Sarah azonban megrázza a fejét. – Azt nem hinném. Mrs. Hastings biztosan rég felvitette a csomagokat. A névre felfigyelek. – Mrs. Hastings? Mr. Hastings felesége? Sarah nevet. – Bizony. Apa sofőrjének a felesége. Ő itt a háziasszony, a férje pedig, ha éppen nem apát hurcolássza a világban, akkor mindenféle barkácsmunkát elvégez, ami a ház körül adódik. Sajnos akad bőven. Ők ketten olyanok, mint Lockwood jó szellemei. Mióta az eszemet tudom, itt dolgoznak, de még mindig jó erőben vannak, és ők a tökéletes tyúkanyó meg tyúkapó… Imádom őket. – A mankójáért nyúl. – Gyere, megmutatom a szobádat. Legalább mindjárt megnézhetem a ruhádat is – mondja, és feláll. Megyek utána, és azon elmélkedem, hogy vajon Jonathan szól-e Alexnek Yuuto ajánlatáról, amíg magukra maradnak. De aztán úgy döntök, hogy nem foglalkozom többé ezzel a kellemetlen üggyel. Végül is Jonathan azt mondta, hogy nem megy bele, nekem meg úgysem maradt más, mint hogy elhiggyem neki. Míg felmegyünk az első emeletre, egyfolytában az jár a fejemben, amit Sarah mondott. Hogy mennyire szereti Hastingsékat. Sarah még kisbaba volt, amikor anyját a halálos baleset érte. Jonathan azt mesélte, hogy az első években Sarah az earl testvérénél nevelkedett, és ötéves korában tért vissza Lockwood Manorba. Valószínűleg Hastingsék sokat foglalkoztak vele, így jöhetett létre ilyen szoros kapcsolat közöttük. És mit is mondott a szobámról? Úgy hangzott, mintha nem Jonathannal közös szobában laknék, pedig ebben eddig biztos voltam – és ez az új variáció nem nagyon tetszik. Amikor elérünk a hosszú folyosó végén lévő helyiséghez, ahová valaki már tényleg

felhozta a táskámat és a ruhazsákot, beigazolódik a félelmem. Jonathan ruhái nincsenek itt. – Egyedül kell itt aludnom? Sarah felnevet, amikor meghallja a rémületet a hangomban. – Igen, valamennyiünknek saját szobánk van, neked, Jonathannak, nekem és Alexnek is. Apám elég konzervatív. Nem adna nekünk addig közös szobát, amíg gyűrű nincs az ujjunkon. Viszont nem fog ellenőrizni minket, így semmi gond. Én a magam részéről nem óhajtom egyedül tölteni az éjszakát, és persze neked sem kell. – Rám kacsint, és leül az ablak elé egy bájos kis sminkasztalkához. – Na, gyerünk, mutasd azt a ruhát! – mutat a ruhazsákra, amely az antik szekrényen lóg. Kritikus tekintete előtt nem kell szégyenkeznem a ruhámmal. – Ebben aztán csinos leszel. Jonathan meg dolgozhat, hogy elhessegesse a lovagokat mellőled – kuncog. – Eléggé rá tud telepedni az emberre, nem gondolod? Ez családi vonás… Mosolyogva bólintok, és az albérlet előtti csók jut eszembe. De engem nem zavar. Épp ellenkezőleg. Ameddig nem tudom egészen biztosan, mi Jonathan szándéka velem, addig ezek a bizonyítékok nagyon is kellenek nekem. Sarah elkomolyodik. – Bár Alex is ilyen lenne! Mély sóhajára felkapom a fejem. Csak most jut eszembe, mit is mondott az imént: hogy beszélni akar velem. Visszaakasztom a ruhát a szekrényre, és leülök mellé az ágyra, a szemébe nézek. – Minden rendben? Boldogtalanul rázza meg a fejét. – Nem, egyáltalán nincs minden rendben. A helyzet leginkább kétségbeejtő – mondja, és tanácstalanul emeli fel a karját. – Grace, én már nem tudom, mit tehetnék. Alex olyan rettenetesen tartózkodó, ha velem van. Azt mondja, ne kapkodjunk el semmit, azt mondja, időre van szükségem, hogy tisztában legyek az érzelmeimmel. De ez marhaság. Száz százalékig biztos vagyok abban, hogy szeretem. Vele akarok lenni, ettől a pillanattól az örökkévalóságig, és nem bánom, ha az egész világ megtudja is. – Újabb sóhaj. – Csak éppen őt nem vagyok képes meggyőzni erről. Azt mondja, túl fiatal vagyok ahhoz, hogy ezt eldönthessem, és olyan szabadságot akar biztosítani nekem, amire nincs igényem. És ezzel egyenesen az őrületbe kerget. – Boldogtalanul vonogatja a vállát. – Nem bírom így tovább. Hát ez baj, ezt meg tudom érteni. De mégis irigylem Sarah-t. Nem férhet hozzá kétség, hogy Alex szereti. Bár én lennék ilyen biztos Jonathanban!

– És mit akarsz tenni? Sarah elgondolkodva rágja az alsó ajkát. – Fogalmam sincs – szól. – De az tuti, hogy ezt nem nézem sokáig tétlenül. – Elszántan feláll. – Induljunk vissza! Alex és Jonathan már biztosan vár, és lehet, hogy közben apa is megérkezett. Bólintok, és hirtelen nyugtalanság fog el, hogy Jonathan és az apja talán már találkoztak is. Felállok, és kinyitom Sarah-nak az ajtót. Amikor leérünk a földszintre, és átmegyünk a termen, hangokat hallunk. Az egyiket megismerem: Jonathané. De nem Alexander a másik férfi, akivel beszél. – Ez apa – mondja feszülten Sarah, és rám néz. Aztán egy kicsit gyorsabban igyekszünk arrafelé. A hangok ugyanis egyértelműen feszültek és izgatottak.

12. – A cég sohasem érdekelt téged, azt sem akartad, hogy megalapítsam. Akkor most se akard megmondani, hogy hogyan vezessem! – mondja éppen Jonathan megvető hangon, amint belépünk. Ökölbe szorított kézzel áll az ablak előtt, szeméből dühös villámok csapkodnak az apja felé, aki a fotelben ül. Alexander sehol. Az earl észreveszi, hogy beléptünk, felemelkedik, és hűvös tekintetű szürke szeme előbb Sarah-n, majd rajtam állapodik meg. Magas, akárcsak Jonathan, és szürkülő hajával és konzervatív ruházatával – ma világos öltönyt és kockás mellényt visel – nagyon visszafogottnak látszik. Megint feltűnik, hogy mennyire egyenesen tartja magát, de sápadtabb, mint legutóbb, és mintha fáradtabb is lenne. Hozzám fordul, hogy üdvözöljön – hiszen ezért is állt fel –, de aztán elakad a mozdulata, és visszafordul a fiához. Láthatóan nem tudja lenyelni Jonathan szavait, még egyszer helyre kell raknia a dolgokat. – Hiszen csak azt akarom tudni, hogy mi van veletek! És ha nehézségeid vannak, akkor azok bizony engem is érintenek! – jelenti ki. – Egyáltalán, honnan tudsz te arról, hogy mi történt köztem és Yuuto között?! – kiabál Jonathan dühösen, és a név hallatán megriadok. – Nem érdekes – felel az earl. – Van vele gondod vagy nincs? Jonathan arcán ráng egy izom, a szeme összeszűkül. – És most mi következik, apa? Hallgassak végig egy szentbeszédet arról, hogy te mindig is óvtál tőle? – Sok keserűség cseng a hangjában. – Tudod jól az okát – vág vissza az earl dühösen, én meg visszafojtott lélegzettel figyelek, hátha több információhoz jutok. Miért nem akarja, hogy a fiának köze legyen ehhez a japán férfihoz? Jonathan legyint, mintha eleve elvetné az el sem hangzott érveket. – Majd én elintézem ezt Yuutóval – mondja. – Foglalkozz inkább a saját dolgaiddal! A tekintete most olyan fagyos, amilyennek még sohasem láttam. Az apja válaszra nyitja a száját, de ebben a pillanatban visszatér Alexander a teraszról. Odakint telefonált – homályosan láttam, amint fel-alá járkált az ablak előtt –, és most gondterheltnek látszik. – Hunter, kijönnél? Beszélnünk kellene… négyszemközt – mondja, és bocsánatkérően pillant Sarah-ra és rám. Láthatóan semmit sem hallott a barátja és az earl szóváltásából. Jonathan egyenesen boldognak látszik, hogy befejezheti az apjával folytatott vitát,

így szó nélkül követi Alexandert a teraszra. Még az ajtót is becsukja maguk után. Az earl szinte ebben a pillanatban felém fordul. A döbbenet, ami eddig az arcán ült, mostanra eltűnt, és egy őszinte – vagy legalábbis annak látszó – mosolynak adta át a helyét. – Elnézését kérem, Miss Lawson, hogy eddig nem üdvözöltem – mondja, és most teljesen rám összpontosít. Kezet fogunk. – Isten hozta Lockwood Manorban! Örülök, hogy itt üdvözölhetem. Ezt el is hiszem neki, mivel már a legutóbbi találkozásunkkor tudtomra adta, milyen fontos neki, hogy a fia megnősüljön. Úgy látszik, még az sem zavarja, hogy csak egy huszonkét éves amerikai egyetemista vagyok, s mint ilyen, biztosan nem az ideális menyjelölt. Az earl szerintem már annak is örül, hogy van bármi fejlemény ez ügyben. – Köszönöm. Én is örülök, Lord Lockwood – mondom, és hirtelen ötlettől vezérelve hozzáteszem: – A ház igazán lenyűgöző. – Szívesen megmutatom, ha szeretné. – Az earlt szemlátomást megörvendezteti az érdeklődésem, de lehet, hogy csak hálás, amiért legalább én nem vagyok olyan ellenséges vele. – Jó ötlet – szólal meg mellettem Sarah, és a kanapéhoz ugrándozik. – A vezetés további szakaszát vedd át tőlem, apa… én meg megfogadom az orvos tanácsát, és a nagy felhajtás előtt próbálok kicsit pihenni. Rám mosolyog, de ezúttal sokkal kevésbé vidáman. Láthatóan megviselte a bátyja és az apja közötti szóváltás. Ráadásul még nincs is annyira jól, mint amennyire el akarja velünk hitetni. Amint a fura gipszhelyettesítőbe burkolt lábát felemeli a heverőre, hogy tehermentesítse, elfintorodik az arca a fájdalomtól. – Fájdalmaid vannak? – kérdi rögtön az apja, akinek ez nem kerülte el a figyelmét. – Csak egy kicsit. És a doki azt mondta, hogy ez teljesen normális – feleli Sarah. – Hívjam Mrs. Hastingst? Sarah hevesen rázza a fejét. – Ha nagyon kell valami, majd Alex idehozza. Na, nyomás, járjátok csak körül a házat! – mondja mosolyogva, és még a kezével is hessegető mozdulatot tesz. – Én már rendben vagyok. Tényleg. Nem szívesen hagyom magára Sarah-t, rossz lelkiismerettel megyek a szintén tétovázó earllel. De mivel Jonathan és Alexander nincsenek messze, Sarah tényleg kikiabálhat nekik, ha valami gondja támad. Ráadásul úgysem lehetne nyugta, ha Jonathan visszatértével újra fellángolna apa és fia között a szópárbaj, így talán jobb is, hogy a veszekedők kicsit távolabb kerülnek egymástól. Úgy tűnik, az earl is örül, hogy fellélegezhet, hamarosan hatalmas lelkesedéssel

magyarázza a nagy bálterem építészeti sajátosságait. Láthatóan nagyon büszke a kúriára és annak történetére, és nagyon sokat is tud róla. Ráadásul a leírásokat folyamatosan apró anekdotákkal fűszerezi a Lockwood-ősök viselt dolgairól. Miután megnéztük a kis és a nagy báltermet, az earl továbbvezet a hatalmas konyhába, amelyben ott állnak még ugyan a régi tűzhelyek és kemencék, de mellettük modern felszerelések is helyet kaptak. Itt is – akárcsak az egész házban – folynak már az előkészületek a bálra. Az earl bemutatja Mrs. Hastingst. Úgy tűnik, hogy az elszánt, ősz kontyos kis asszony, aki olyan hatvan-egypár éves lehet, keményen kézben tart mindent. Elmondja, hogy a nagy tálcák a rengeteg finom falatkával a fogadásra készültek, amely nemsokára kezdődik. Mindenesetre hamarosan észrevesszük, hogy fölöslegesek vagyunk, és továbbállunk. Egy rakás apróbb szalon van még, amelyeket mind a falaikat borító anyagok színéről neveztek el. Voltaképpen hasonlók, mint a Vörös szalon, de valahogy mind kopárabbnak látszanak. Talán, mert nincsenek valami gazdagon bútorozva. Lehet, hogy már nem használják őket gyakran. Végül elérünk a könyvtárba. Nem túl nagy, és pontosan olyan, ahogy egy ilyen öreg kúria könyvtárát elképzeli az ember: plafonig érő, sötét könyvespolcok és egy nagy kandalló, amilyen minden eddig megnézett teremben is volt, ami megmagyarázza a rengeteg kéményt odafent a tetőn. A polcok előtt két hatalmas, súlyos bőrkanapé kapott helyet, amelyeket bevarrott gombok díszítenek, az egyik sarokban pedig ott áll még egy kis szekrényke, ami – gondolom – bárszekrényként funkcionál. Jonathannak is van egy ilyen szekrénykéje a knightsbridge-i lakásában. A könyvtártól csupán egy ajtó választja el az earl dolgozószobáját, ami hasonlóképpen van berendezve: ezt is nagy könyvespolcok uralják. Ám amikor belépek, vissza is hőkölök, mert két dolog azonnal szemet szúr. Az első, hogy a helyiségben egyetlenegy kép kapott csak helyet, ami viszont majdnem a teljes falfelületet elfoglalja az íróasztallal szemben: egy hölgyet ábrázol, aki széken ülve rámosolyog a nézőre. Azonnal felismerem, Lady Orla az. A másik feltűnő darab, amit ebben az elegáns angol környezetben semmiképpen nem várnánk, egy hosszú japán kard. Olyan, amilyeneket a szamurájfilmekben látni. A kandalló fölött lóg. – Ezt meg honnan szerezte? – kérdezem kíváncsian, és odamegyek, hogy közelebbről is szemügyre vegyem. Nem győzök csodálkozni, hogy ezek szerint nemcsak Jonathannak, hanem az apjának is van köze Japánhoz. – Egy jó baráttól kaptam – mondja az earl, de megrázza a fejét, amikor leolvassa arcomról a ki nem mondott kérdést. – Nem, nem Yuuto az. – Szomorúan elmosolyodik. – Nagyon jó barátom volt Yuuto bátyja, Kaito. Ő egy ideig itt élt Angliában, mert az apja

diplomáciai szolgálatban állt, mi pedig az internátusban ismerkedtünk össze. Mindketten a Winchester College-ba jártunk, oda, ahová aztán Jonathan is. Kaito azonban az egyetem elvégzése után visszatért Japánba, és meghívott, hogy látogassak el hozzá. Tartottuk a kapcsolatot nagyjából tíz évvel ezelőttig, amikor is súlyosan megbetegedett. Amikor meghalt, rám hagyta ezt a kardot, én pedig tisztelettel megőriztem. Innen tehát a kapcsolat Japánnal és a Nagako famíliával, gondolom magamban. De miért beszél olyan szívélyes hangon az idősebb testvérről, és óvja ugyanakkor a fiát a kisebbiktől? Bizonytalanul nézek rá. – Kérdezhetek valamit? Bólint, de még szemlátomást el van merülve a gondolataiban. – Mi annak az oka, hogy… hogy Jonathannak őrizkednie kellene Yuutótól? Az earl mélyet sóhajt, és ránéz a falon függő kardra. – Kaito és Yuuto nem is különbözhetett volna jobban egymástól. Yuuto az apja második házasságából származik, tehát Kaitónak csak féltestvére… egyúttal a család fekete báránya. A cége, amit alapított, sikeresebbé tette, mint Kaito volt, ugyanakkor a kapcsolatukról nem sok jót lehetett mondani. Kaito mindig óva intett engem az öccsétől. Azt mondta, Yuuto teljesen gátlástalan, kizárólag a saját előnyei érdeklik. Az egész családja elfordult tőle. – Az earl lemondóan legyint. – Talán csoda, hogy ezek után nem voltam elragadtatva, amikor Yuuto meghívta Jonathant Japánba az egyetem után? Úgy éreztem, el akarja venni tőlem a fiamat, afféle késői bosszúként, mivel a Kaitóval folytatott vitáiban mindig a testvérét támogattam. Én figyelmeztettem Jonathant, de persze nem hallgatott rám. Mindig az ellenkezőjét teszi annak, amit mondok. Aztán pontosan be is következett, amitől féltem. Japán után nem is lehetett beszélni Jonathannal, még zárkózottabbá és megközelíthetetlenebbé vált, mint azelőtt. Yuuto arra használta fel a vele való ismeretséget, hogy tovább építgesse angliai kapcsolatait, én azonban tudtam, hogy megbízhatatlan, és hogy egyszer még meggyűlik vele a bajunk, ahogy Kaitónak is meggyűlt. – Aggodalommal néz rám. – Mennyire súlyos a helyzet? A cég is veszélybe került? – kérdi izgalommal teli hangon. Habozok a válasszal, mert biztos vagyok abban, hogy Jonathan nem akarná, hogy az apjával tárgyaljak erről. De úgy látom, ez a dolog tényleg megviseli az earlt, és meg szeretném nyugtatni. – Nem ismerek minden részletet, de nem gondolom, hogy félnie kellene. Jonathan kézben tartja az ügyet. Fogalmam sincs, hogy ez igaz-e, de Jonathan mindenesetre ezt gondolja, én meg

hiszek neki. Az earl elégedett a válaszommal, és a hangjában még egy kis büszkeség is csendül. – Velem ellentétben a fiamnak minden sikerül, akármibe kezd is. Talán, mert annyira hisz abban, hogy meg tudja valósítani. Olyan, mint az édesanyja. Tekintete a falon függő nagy képre rebben, és szürke szemében ugyanazt a bánatot látom megjelenni, amit gyakran Jonathannál is megfigyeltem. Nem igaz, hogy szívtelen, gondolom döbbenten, és azon töröm a fejem, hogy Jonathan vajon miért gondolja mégis ezt. Éppen csak nem mutatja ki az érzelmeit, akárcsak Jonathan, ami azt bizonyítja, hogy apának és fiának mégiscsak vannak közös vonásai. Ez pedig még szomorúbbá teszi azt a tényt, hogy olyan rossz a viszony kettőjük között, hogy alig állnak szóba egymással. – Sarah azt mesélte, hogy Jonathan állást kínált önnek a cégnél – mondja hirtelen az earl, kiragadva a gondolataimból. – Ez azt jelenti, hogy továbbra is Angliában marad? Bólintok. – Igen, itt maradok. Legalábbis egyelőre – visszakozom mindjárt, mivel még mindig nem tudom biztosan, milyen jövő vár rám Jonathan mellett. Az earl megköszörüli a torkát. – Miss Lawson, komolyak a szándékai? A régimódi megfogalmazás egy kicsit megzavar. – Ezt meg hogy érti? – kérdezem, és a gyomrom kicsit összeszorul, de sejtem, mire akar kilyukadni. – Úgy értem… a kapcsolat ön és a fiam között… komoly? – ismétli meg az earl, és hogy ilyen kertelés nélkül rákérdezett, azt jelzi, milyen fontos neki ez a téma. Mégis zavarba jövök, mert nem tudom, mit is mondhatnék. – Csak a saját érzéseimről tudok nyilatkozni – kezdek bele némi hallgatás után –, de azok komolyak. De még mennyire komolyak, teszem hozzá magamban. – És a fiam nem beszél az érzéseiről? – faggat tovább, szinte agresszívan, de aztán észreveszi, mennyire elvetette a sulykot, és meghátrál. – Ne haragudjon rám, természetesen tudom, hogy semmi közöm az egészhez – mondja, és valami apró mozdulatot tesz, ami talán a türelmetlenségét hivatott jelezni. – Csak, tudja, én már feladtam a reményt, hogy a fiam asszonyt keres magának. De a lányom úgy gondolja, hogy… – habozik, mintha nem volna biztos benne, hogy tényleg ki akarja mondani –, hogy talán most össze tudja szedni magát – fejezi be mégiscsak a mondatot. A hangja aggodalmat fejez ki, elcsodálkozom. Jonathan szavai nyomán azt gondoltam, hogy az apját csak az utód, az örökös érdekli, ezért olyan fontos neki, hogy

Jonathan visszazökkenjen a normális kerékvágásba, és megnősüljön. De most úgy látom, hogy valójában Jonathan miatt aggódik. Igazam volt, gondolom magamban. Keresi a kapcsolatot a fiával, mert nagyon szenved a közöttük lévő feszültségtől. Csak éppen nem tudja, hogyan kezdjen hozzá, és azt reméli, egy nőn keresztül könnyebben hozzáfér Jonathanhoz, aki már rég hozzáférhetetlenné vált számára. Az earl tekintete visszavándorol a portréra, és látom benne a nagy fájdalmat, a kétségbeesést. – Lady Orla nagyon szép nő volt – mondom, mert szeretném az együttérzésemet kifejezni, és nem jut eszembe jobb ennél. – Az volt bizony – mondja, és mosolyog az emlékektől. – De egyáltalán nem ilyen volt, mint a képen. Szinte sohasem ült meg ilyen nyugodtan, ahhoz túl mozgékony volt. Látom, amint a parkban versenyt fut Jonathannal. Mindig versenyeztek, aztán Orla elkapta őt, és nevetve a fűbe vetették magukat. Olyan sok élet volt ebben a házban! De nélküle… – nem fejezi be a mondatot, láthatóan túlcsordulnak benne az emlékek. De csak egy pillanatig. Aztán összekapja magát, kiegyenesedik, és látom, amint az arca újra bezárul. Ami egy kis időre a felszínre bukkant, most újra hozzáférhetetlenné válik. Akárcsak Jonathan. Megköszörüli a torkát. – Nem múlik el nap, hogy ne gondolnék rá, milyen jó is lenne, ha még velünk lehetne – teszi még hozzá, és rekedtsége elárulja, hogy majdnem elvesztette az önuralmát. – De nincs velünk. Mindketten hátrafordulunk, és Jonathant pillantjuk meg, aki ebben a pillanatban lép be a szobába, és vádlón néz az apjára. Szemében megint düh csillog, és kész az újabb összetűzésre. De az earl nem. – Nincs – ismétli meg szomorúan, egy cseppnyi dac sincs a hangjában. – Nincs, meghalt. Úgy látom, nincs már ereje ahhoz, hogy a fiával veszekedjen, inkább az íróasztalához ül, és az asztallapot díszítő zöld filcborításra bámul. Jonathant egy pillanatra mintha megzavarná, hogy az apja ilyen passzív, de a harag megmarad a szemében, és kérlelhetetlen. – Gyere! – szól, és nyúl a kezemért, vinne magával. De elhúzom a kezem. Egyszerre aggodalom fog el az earl miatt, aki most még sápadtabb, mint az imént volt. – Jól van? – kérdezem, és oda akarok menni hozzá, de Jonathan most már megragadja a kezemet, és nem ereszt. Amikor az earl ezt észreveszi, megnyugtatóan int.

– Minden rendben – mormolja. – Menjen csak. Jonathan ezt jelnek veszi, hogy induljunk, és húz az ajtó felé. Menet közben még egyszer visszapillantok az apjára, aki magába roskadva ül az íróasztalnál. – Nincs jól! – mérgesen nézek Jonathanra, hogy lehetett ilyen durva az apjával, de ő elrángat, el az apja mellől. – Nem hagyhatjuk így itt. – Dehogynem hagyhatjuk – feleli, és alig tudja legyűrni a dühét. – Hidd el, kutya baja sem lesz. – De hát nem láttad, mennyire kikészült? Még mindig gyászolja édesanyádat. Szavaimra Jonathan keserűen felnevet. – Soha életében nem gyászolta, hidd el. – Hogy mondhatsz ilyent? Tényleg megrettenek attól, ahogy átlép az apja érzelmein, ráadásul túl gyors nekem ez az egész, akárcsak az, ahogy magával vonszol. Nem tudom követni. Már kint vagyunk a házból, egy hátsó teraszajtón át értünk ki, és Jonathan a park felé tart. Dühösen lecövekelek, amivel őt is megtorpanásra kényszerítem. – Jonathan, mi van veled? Mivel vádolod őt? Miért vagy rá ilyen szörnyen dühös? Jonathan visszanéz a ház felé. Nem ereszti el a kezemet, inkább szinte szétmorzsolja, annyira szorítja. – Mert csak megjátssza magát, Grace. Évek óta megjátssza magát. A gyászoló özvegyet alakítja, és mindenki beveszi, még Sarah is. De én tudom, amit tudok. Soha nem szerette az anyámat, Grace. Boldogtalanná tette. És ő a felelős a haláláért.

13. Döbbenten meredek rá. – Hogy érted ezt? – kérdezem alig hallhatóan. Lady Orla halála szerencsétlen baleset volt, ezt Sarah is megerősítette. De amúgy semmit sem tudok róla. Jonathan sohasem mondta el, hogyan halt meg az anyja, én meg nem emlegettem a témát, mivel nem akartam fájdalmat okozni neki. És ezen a ponton az internet is hiányos forrásnak bizonyult: minden beszámoló csak tragikus szerencsétlenséget, balesetet emlegetett, de hogy mi történt ténylegesen, azt nem. Mintha valamennyi médium összeesküdött volna, hogy egyetlen szóval sem említik a körülményeket. Vagy mintha valaki nagy gondot fordított volna arra, hogy ne engedje a részleteket a nyilvánosság elé jutni. – Miért, végül is… hogyan halt meg? Jonathan kifújja a levegőt, hátrahajtja a fejét, láthatóan még mindig feldúlt, még mindig dolgozik benne a fékezhetetlen harag. – Lezuhant a lépcsőn – mondja összeszorított fogakkal. – Itt? – kérdezem, és fejemmel a ház felé intek. – Az előtérben. Egyszerre elszorul a torkom, nyelnem kell. Sokkal konkrétabb és sokkal borzalmasabb ez az egész, hogy helyhez tudom kötni, és a mikéntjét is megismertem. – De mégiscsak baleset volt. Vagy… – alig merem kimondani, amire gondolok – … vagy apád lelökte? Jonathan tekintete kerüli az enyémet. – Nem – mondja, és látom, amint az arcán változnak az érzelmek. – De mégis az ő hibája volt. – Hogyhogy? Jonathan beljebb húz a parkba, nyilvánvalóan már nem bír egy helyben maradni. – Mert akkor este veszekedtek. És akkor történt, érted? A gondolataim cikáznak, ahogy vágtatunk át a parkon. Ez legalább arra magyarázatot ad, hogy az earl miért volt olyan kétségbeesett, amikor a felesége haláláról beszélt. Hiszen ha mindez igaz, akkor biztosan magát hibáztatja. De azt még mindig nem magyarázza, Jonathan miért gondolja, hogy az apja nem is gyászolta a feleségét. – De hát akkor egy tragikus baleset volt, Jonathan. Biztosan ő sem így akarta. – Ha nem így akarta volna, akkor békében is hagyhatta volna. Grace, ők nemcsak azon az estén veszekedtek. Egyfolytában veszekedtek! Mióta az eszemet tudom. És

amikor anya meghalt, apa egyszerűen tovább élte az életét. Engem internátusba küldött, ahogy azt már korábban is tervezték, Sarah pedig Mary nénihez került. Őt meg sem az nem érdekelte, hogy mi van velünk, sem az, hogy az anyánk halott… hogy őmiatta halott. Ezért nem veszem be egy másodpercre sem, hogy gyászolja őt. Nem érdekli, Grace. Érzéketlen és rideg. Jonathan megint megáll. Annyira belelovalta magát, hogy reszket az indulattól. – Jonathan, ez… Meg akarom mondani neki, mennyire sajnálom, és hogy tényleg borzasztó, hogy elvesztette az édesanyját, de még mindig meg vagyok győződve, hogy tévesen ítéli meg az apját. De nem hagyja, nagyon hatásosan, egy követelődző csókkal tapasztja be a számat. – Nem akarok erről többet beszélni, rendben? – lihegi, amikor leválik rólam. Hátrasimítja a haját, szemében vágy és düh keveredik, és még valami más. Talán kétségbeesés? Megint kézen fog, és továbbvisz. Már elég messze járunk a háztól és a mezőn lévő sátraktól – valójában két nagy sátor áll közvetlenül egymás mellett, de ezt bentről nem lehetett jól látni. Az alkalmazottak még mindig szorgalmasan rohangálnak ki-be a különféle holmikkal, és néha már egy-egy autó is begördül a kúria elé. De itt a parkban magunkban vagyunk. – Hová megyünk? – kérdem, amint Jonathan néhány méter után egy kis ligetbe húz, amely a parkot keretezi. Itt lehajló ágú nyárfák állnak, közöttük pedig bokrok, amelyek gallyai összezárulnak mögöttünk, így nemsokára már csak a zöld vesz körül minket. Nem válaszolt a kérdésemre, de már nem is kell: a válasz ott van a szemében. Izgatottság vesz erőt rajtam is, tekintetébe kapaszkodom, mialatt háttal egy fa vastag törzséhez tol. – Jonathan – suttogom rekedten, hátrahajtom a fejemet, odakínálom a nyakamat, és végigborzongok, amikor megcsókol a fülem mögött, és kezét a mellemre helyezi. Tudom, hogy akar engem, hogy szüksége van rám… és én ugyanezt érzem. Soha nem tettük még szabad ég alatt, ez a gondolat izgató, elakad tőle a lélegzetem, legfőképp, mivel Jonathan nem ad időt, hogy gondolkodjak. Feltolja a szoknyámat, lehúzza a bugyit rólam, türelmetlenül nyitja a blúzomat. Amint leveszi rólam, és egy faágra akasztja, megérzem a meleg júliusi szelet a bőrömön meg az érdes fakérget a hátamon. Megborzongok, majd újabb hullám fut át rajtam, mikor a melltartóból kiszabadítja, majd azonnal megragadja és kissé fájdalmas, de izgató módon szorítja a mellemet. A sötétvörös bimbók feléje nyújtóznak, én pedig megfogom a fejét, a hajába kapaszkodom, magamhoz húzom, míg ő felváltva szívogatja a bimbókat. Mélyről jövő

nyögés szakad fel belőlem. Az altestemet villámok járják át, megnedvesedek, és nagyon vágyom rá. Nem tiltakozom, amikor teljesen leveszi a melltartót, és a blúz mellé akasztja. Felül már teljesen meztelen vagyok, és élvezem a szégyentelen érzést, amint elragad, a vágyat, ami belém költözött, mint a láz. Jonathan elengedi a mellem, és egyik kezével a lábam közé nyúl. Készségesen szétnyitom. Érzem, amint egyik ujjával belém hatol, mintha csak azt vizsgálná, hogy készen állok-e a befogadására. Aztán visszahúzódik, majd még szorosabban nyom a fának, hozzám szorítja kemény erekcióját, és addig csókol, amíg bele nem szédülök. Nehezen szakadok el az ajkától, kinyitom a nadrágját, kiszabadítom merev péniszét, amely készségesen pattan elém, amikor letolom az alsónadrágot. Elgyengülök a látványtól, hagyom, hogy felemeljen, a lábamat köréje hurkolom, és érzem a pénisze hegyét a nyílásomnál. Jonathan egyetlen erőteljes döféssel hatol belém, mélyen belém ássa magát, és felnyög, amikor a medencéink összeérnek. Egy pillanatig így maradunk, a szemembe néz, egyértelműen kiolvasom tekintetéből a gyötrő kétségbeesést – azt a sötét oldalt, amely újra meg újra előkerül. Feledést akar, tudom, és meg is akarom adni neki. Én is alig várom, hogy belevesszek abba a megváltás-érzésbe, amit csak vele tudok átélni. Szája megtalálja az enyémet, nyelve és pénisze keményen birtokba vesz. Van valami állati, valami sürgető abban, ahogy a magáévá tesz, de közben tudom, hogy teljesen velem van – én vagyok az, akire szüksége van, én tudom neki megadni, amire szüksége van. Egybemosódik minden, amit érzek: a hátamban a fa kérge, a lágy szellő a bőrömön, a madárcsicsergés és a levelek zizegése, ami összekeveredik Jonathan zihálásával, forró teste az enyémhez szorulva, döféseinek ereje – ez mind egy hatalmas orgazmus gördülő hullámai alá taszít. Könnyek szöknek a szemembe, végigcsurognak az arcomon, túl intenzív, túl fájdalmasan szép ez az érzés. Jonathan maga a mámor, én pedig a vállába kapaszkodom, elviselem a keménységét, amellyel belém hatol, mert azok a vad érzelmek, amelyeket kivált belőlem, sokkal hatalmasabbak a fájdalomnál. Nem akarom, hogy abbahagyja, egyáltalán nem akarom, hogy valaha is abbahagyja – adja nekem, ami kínozza, hogy végre egészen az enyém legyen. – Grace! – Jonathan ajka az arcomon, lecsókolja a könnyeimet. Már nem a fához támaszkodom, hanem puha füvet érzek magam alatt, és Jonathan nincs bennem, amitől tiltakozva felnyögök. Most mellettem fekszik, és tovább csókolja a számat és az arcomat. – Fájdalmat okoztam neked – mondja elkeseredve és szemlátomást rémülten. – Dehogy – csóválom meg a fejem. Magamra húzom, szétnyitom a lábamat, hogy

újra belém hatolhasson, amit meg is tesz. – Akarom, Jonathan. A fejem mellé támaszkodik, és a könyökére ereszkedik, hogy még közelebb kerüljön: érzem a kezét a hajamban, imádott súlyát rajtam, élvezem a teljes testi érintkezést. Mosolyogva nézem csodaszép kék szemét, amelynek sötét foltjai egyre ismerősebbek, hüvelyi izmaimat rászorítom a péniszére. Felnyögök, ahogy lassan ismét mozogni kezd bennem, és a csiklómat dörzsöli. Jonathan csak lassan fokozza a tempót, időt ad nekem, nem akarja, hogy még egyszer elragadja a hév. De mindkettőnknek öreges ez a lomha tempó, ehhez túl erősen reagálunk egymásra. Látom, mennyire elkínzottnak látszik, mennyi önuralmába kerül ez így, ezért magamra húzom. – Többet akarok – súgom. – Kefélj meg rendesen! Visszahúzódik, majd megkönnyebbült sóhajjal döf belém újra, most már mélyen és szilárdan, ettől élvezettel fellihegek. De továbbra is tétovázik, amíg csak kezemet követelőzően a fenekére nem teszem. – Na, kérlek – súgom, és feléje emelkedem. Most már elhagyja az önuralma, őrjöngő tempót diktál, egyre keményebben pumpál. Mégis más ez, mint az imént, a tekintetét a szemembe mélyeszti, nem ereszti akkor sem, amikor már érzem, hogy a csúcspont első rengései jelentkeznek bennem. Csak akkor vész bele a saját kéjébe, amikor engem már leterít az orgazmus, akkor követ engem is a hatalmas hullámba, amely mindkettőnket mélyen megráz. Zuhanok és zuhanok, nézem a szemét, ő pedig újra és újra élvez bennem, ajkammal fogom fel a nyögéseit, és magával ragad a kéj újabb és újabb robbanása, amely csak lassanként csillapul mindkettőnkben. Jonathan még egy utolsót rándul, aztán karomat a nyakára fonom, és tartom, ő pedig kielégülten roskad rám. Hát ez nem csak szex volt, gondolom magamban, amikor percekig heverünk egymás mellett a fűben, és lélegzetünk lassan megnyugszik. Ez sokkal több volt. Nemcsak testi egyesülés volt ez, nem szeretkezés – ez szerelem volt. Az, ami ellen Jonathan kezdetben annyira tiltakozott, igazából már régóta ott van közöttünk, és én egyszerre semmit sem kívánok jobban, mint azt, hogy kimondja végre. Hogy kimondja azt, amit a testemmel érzek, és amit a szemében látni vélek. Hogy több van közöttünk, mint fantasztikus szex és testi vonzalom. Hogy szükségünk van egymásra. Hogy szeretjük egymást. De nem teszi meg. Csak felsegít, aztán felöltözik, majd hozza az én ruháimat és segít elrendezni őket, amikor én is elkészülök. Kiszedegeti a fűszálakat a hajamból, és megint megcsókol. De mindarról, ami most végbemegy benne, hallgat. Pedig valami zajlik benne, ezt látom. Valami, amit nem akar megmutatni, mert amikor el akarom

kapni a tekintetét, félrefordul. – Vissza kell mennünk – mondja, és az órájára néz. Megértem, hogy most bizony nemigen fogom tőle meghallani azt, amit szeretnék. Talán nem is fogja mondani soha, jut hirtelen eszembe elbátortalanodva, és megpróbálom legyűrni a csalódottságot, ami a hatalmába kerített. Mosolygok, bár nem szívből, és a ruháimra mutatok. – Át kell öltöznöm. A szoknya gyűrhetetlen anyag ugyan, és a blúz is egész jól vészelte át a spontán szerelmeskedést, mert Jonathan még időben félretette, de én azért biztos vagyok abban, hogy látszik rajtam, mit is műveltem nemrég. Ráadásul sürgetően szükségét érzem egy zuhanynak – vagy inkább fürdőnek, mert itt, Angliában elég kicsi a víznyomás. – Így nemigen kerülhetek az emberek szeme elé – mondom még, és azon elmélkedem, hogy milyen igazságtalan is az élet. Jonathan pontosan olyan frissnek és vasaltnak néz ki, mint annak előtte. Róla bezzeg senki se gondolná, hogy az imént még hevesen szexelt a parkban. Elmosolyodik. – Hát, én elég szexinek látlak – és megcsókol, de úgy, hogy majdnem újra fellángol közöttünk a vágy. Amikor elereszt, megint azt a kifejezést látom az arcán, amit az imént. De még mielőtt megpróbálnám megfejteni, megcsördül a telefonja. – A parkot mutattam meg Grace-nek – magyarázza a hívó félnek, valószínűleg Sarah-nak, aki rácsörgött, hogy hol lehetünk. – És már úton is vagyunk visszafelé – teszi még hozzá egy parányi ingerültséggel a hangjában, aztán elteszi a telefont. – Hiányolnak bennünket – mondja ferde mosollyal, és újból átkarolja a vállamat. Kilépünk a ligetből, és indulunk vissza a házhoz, de lassabban, mint az előbb. Úgy látom, Jonathannak már nem sürgős a visszatérés. – Igaz, hogy itt szoktál versenyt futni anyukáddal? – kérdezem, amikor az earl megjegyzése eszembe jut. Jonathan bólint. – Mindig engedte, hogy én győzzek. – Egy kurta pillanatra mosoly suhan át az arcán, és mintha egészen elmerülne a múltban. De aztán megrázza a fejét, és meggyorsítja lépteit, mintha menekülni akarna az emlékektől. Amikor már majdnem odaérünk a házhoz, hirtelen megtorpanok, és a Vörös szalon előtti teraszra nézek, ahol már gyülekeznek az emberek. Az első vendégek. Azonnal ki kell találnom valamit, ha még meg akarom valósítani a fürdős-átöltözős tervet.

A csoport tagjai beszélgetnek, a legtöbben ügyet se vetnek ránk. Ám egy szőke nő már a szeme elé emelte a kezét, hogy védje a nap elől, és mifelénk integet. Alakját hangsúlyozó, feltűnően fehér szegélyű tengerkék ruhát visel, és egy olyan kalapféle izé van a fején, ami nem is kalap, mert csak pár tollból és színesen bevont drótból áll. – Van itt valami hátsó ajtó? – kérdezem Jonathant, mert a nő határozott léptekkel már el is indult felénk. – Olyan, amit azelőtt elérnél, hogy Imogen ideér, nincs – feleli Jonathan szárazon, és elmosolyodik ijedt arckifejezésemen. – Grace, csodásan nézel ki, ne aggódj már annyit! Könnyen beszél, gondolom, de bátran megállok, és bizonytalanul rámosolygok a szőkeségre. Hát, ha valaki csodásan néz ki, akkor az inkább ő. Magas és karcsú, az egyedi ruhában olyan, mint egy modell. Fiatalabb, mint először gondoltam, legföljebb húszas éveinek végén jár. És csak úgy ragyog Jonathan felé. – Jó, hogy látlak, Imogen – üdvözli Jonathan, és arcon csókolja, amit a nő elragadtatással viszonoz. – És viszont – feleli a nő, majd engem vesz szemügyre. – Ő itt Grace Lawson – Jonathan rám mutat, majd a szőkére. – Ő Lady Imogen Moredale, a keresztapám lánya. Összerezzenek, mert azt ugyan elmondta, hogy Lady Imogen kicsoda, de azt nem, hogy én ki vagyok. Csak a nevemet mondta ki. Most jövök rá, hogy tulajdonképpen nem is tudom, hogy mint micsoda veszek részt az earl ünnepségén. Ez az első olyan eset, ahol ilyen nem hivatalos alkalomra kísérem Jonathant. Voltunk már mindenféle üzleti ebéden, vacsorán, ahol a munkatársaként mutatott be – ami nem is volt hazugság, sőt, abba a kontextusba bele is illett, még akkor is, ha nekem valami egyéb kedvesebb lett volna. Elvileg nem titok a kapcsolatunk, hiszen vastag betűkkel állt a bulvársajtóban. De úgy látom, Jonathan még nem képes kimondani, hogy milyen szerepet játszom az életében. Lady Imogen velem is kezet ráz, de a mosolya sokkal kevésbé ragyog, mint az imént. Ő nyilvánvalóan tisztában van azzal, hogy ki vagyok, mert nem kérdez. Vagy csak kitalálta, hogy ki vagyok, mivel sugárzik rólam az iménti szex, gondolom rémülten. Mindenesetre a jelenlétem egyáltalán nem akadályozza meg abban, hogy nyíltan körüludvarolja Jonathant. – Hunter meg én gyerekkorunk óta ismerjük egymást – jelenti ki minden ok nélkül. Végtére is senki sem kérdezte, de biztosan a baráti megszólítást indokolja ezzel. Legalábbis nagyon szeretné hangsúlyozni, hogy milyen közel állnak egymáshoz. Vagy legalábbis ezt szeretné. Jelzi ezt a tekintete, én pedig még inkább vágyom arra, hogy

Jonathan valahogy tiszta vizet öntsön a pohárba. Hogy egyértelműen kijelentse, hozzá tartozom, ő pedig hozzám – nem pedig a Ladyhez. De nem tesz semmi ilyesmit. – Édesapád is itt van? – kérdi ehelyett Lady Imogent, a lány pedig lelkesen bólogat. – Már kérdezte is, hol lehetsz – karol bele Jonathanba. – Átmegyünk hozzá? – Hozzám is intézi a kérdést, de én megrázom a fejemet. – Nekem még át kell öltöznöm – mondom, ugyanis határozottan muszáj átöltöznöm és a tükörbe néznem, mielőtt emberek szeme elé kerülök. Ez persze egyelőre azt jelenti, hogy át kell engednem Lady Imogennek a terepet, aminek nem örülök túlságosan. Őt viszont boldoggá teszi a lehetőség, ahogy elnézem. Ezért aztán hirtelen ötlettől vezérelve lábujjhegyre állok, és megcsókolom Jonathant. A száján… a félreértések elkerülése végett. Lady Imogen mosolya megfagy – nagyon helyes! –, de Jonathan arcáról semmit sem tudok leolvasni. Nyilvánvalóan nem számított erre, de vajon mit gondolt? Hogy az egyik pillanatban lenyűgöző szexben van része velem – a következőben pedig ellebeg egy szőkeséggel az oldalán? Hát nem, nem erről szólt a megállapodás! – Mindjárt jövök, Hunter – mondom, és csak Jonathan arcát figyelem, akinek a szája sarka egy picikét megrándul, aztán sarkon fordulok, és visszamegyek a házba. Amikor elérem a ház ajtaját, még egyszer visszanézek, de Jonathan és Lady Imogen már eltűntek a látómezőmből: visszamentek a ház mögötti teraszra. Boldogtalanul nyitom ki a súlyos faajtót, és bemegyek a házba; nem vagyok már biztos abban, hogy nem vittem-e túlzásba, és attól félek, hogy Jonathan mérges lehet rám. Fent a szobámban gyorsan áttúrom a táskámat, vajon találok-e valami újat, amit felvehetek. Egy pasztellkék miniruhát választok, amit még Annie-val vásároltam, és amelyet tulajdonképpen kicsit túlzásnak érzek egy laza délutáni fogadáshoz. De ha mindenki olyan eszméletlenül drága és előkelő cuccokba vágta magát, mint Lady Imogen, akkor nem eshetek túlzásba. Leteszem az ágyra a ruhát, és beszaladok a fürdőszobába, megeresztem a vizet. Sokkal jobb a zuhanynál, gondolom a kádban elnyúlva. Élvezem, ahogy a meleg víz ellazítja az izmaimat. De sajnos nem mossa el azokat a kétségeket, amelyek hirtelen megint előkerültek. Vajon milyen jövő vár rám Jonathan oldalán? Gyomrom idegesen összerándul arra a gondolatra, hogy a következő napoktól talán több minden függ, mint gondoltam.

14. Ahogy közeledem az ünnepi sátrakhoz, fehér színük elvakít a napfényben. Az egyikbe belépve szemem hamar megszokja az új fényviszonyokat, így alaposabban megnézhetem a vendégeket. Igencsak jólöltözöttek. A hölgyek részben merész kalapkreációkat viselnek és selyemkesztyűt, a férfiakon szürke öltöny és hozzá illő cilinder. Pezsgőt isznak, beszélgetnek, nevetgélnek. És nekem is épp ehhez van kedvem. Hiszen olyan hihetetlenül boldog vagyok. Ám ennek oka nem a csodás idő, és nem is az itteni tökéletes ünnep. Még csak nem is a körülöttem lévő emberek, akik kedvesen mosolyognak rám. Jonathan miatt van. Mögöttem áll, érzem a teste melegét, érzem, ahogy a csípőmön tartja a kezét. Feléje fordulok, nézem, most, hogy a mosolyát látom, még boldogabb vagyok. Elégedettnek tűnik, a szemében felhőtlen ragyogás, ilyent még sohasem láttam. Meg akarom csókolni, de úgy gondolom, hogy nem lehet, itt, ennyi ember előtt, akik mind kíváncsian figyelnek, nézik, mit csinálunk. De Jonathannak nincsenek efféle aggályai, ajkamra teszi az ajkát, és megcsókol. Kiadósan és gyengéden. A szívem ujjong, viszonzom a csókját, mert azt erősíti meg, amire már olyan régen vártam, amit a szeméből olvastam ki. Amit mindig kívántam. Amikor Jonathan elenged, a körülöttünk lévőkre pillantok: mindenki minket néz. Ott van az earl is, Sarah és Alexander is. És Annie. Marcus. Sőt, még Catherine is. És valamennyien úgy mosolyognak rám, mintha osztoznának a boldogságomban. Senki sem ráncolja a homlokát, senki sem néz rám figyelmeztetően. Jonathan a kezemért nyúl, együtt hagyjuk el az ünnepi sátrat, átszaladunk a mezőn a parkba. Boldogan és habozás nélkül követem, ám menet közben még egyszer visszafordulok, és megnézem Lockwood Manort. Festőien néz ki elvarázsolt erkélyeivel meg a sok kéménnyel, és mintha nagyobb is lenne. És világosabb. Minden sokkal világosabb, mint máskor, mintha a nap most olyan ragyogóan sütne, hogy nem engedne helyet semmi másnak. Amikor újra előrefordulok, már nem a mezőt látom, csak Jonathant. Fogja még a kezemet, a karjába vesz, aztán hirtelen esni kezdünk, zuhanunk, de nem a fűre, hanem egy hatalmas, végenincs ágyra. Nem félek, Jonathan karjában süppedek a lágy matracba, amely felfogja esésünket. Körülöttünk egy csomó pihe lebben föl: apró fehér tollpihék, amelyek feltáncolnak a magasba, aztán lassan visszaereszkednek ránk. Mosolyogva nézem őket, figyelem cikcakkos útjukat. Nem lehet előre megmondani, milyen mintát írnak majd le

ereszkedéskor. Érzem leheletnél is gyengédebb érintésüket, amint arcomhoz érnek. Boldogan simulnék még közelebb Jonathanhoz, de ekkor arcom valami keményhez, hűshöz ér: felriadok. Rémülten emelkedem fel és nézek körül. Keresztben fekszem egy nagy ágyon, a hideg, amit az arcomon éreztem, az ágy oszlopa volt. És most már azt is tudom, miféle szobában vagyok: a Lockwood Manor-i vendégszobában. Ez a felismerés rögtön egy következőt is hoz magával: amit az imént láttam, csak álom volt – bár erre nem gondolok szívesen. Igen: álom volt. Hát persze, mondom mérgesen magamban. Egy nagy mező közepén beleestünk egy hatalmas ágyba, aztán meg pihetoll esett, mint a hó. Milyen valószerű! De – ahogyan az már az álmokban lenni szokott – semmin sem csodálkoztam, semmit se kérdeztem, csak élveztem azt a csodás, melengető érzést, amit ezek az álomképek kiváltottak belőlem. Kapaszkodnék továbbra is ebbe az állapotba, de nem lehet, szertefoszlik, véget ér. Ehelyett valami egészen más szűrődik be a tudatomba, amitől az elégedettség érzése még sebesebben foszladozik: Jonathan nincs itt. Üres az oldala az ágyban, nem fekszik mellettem. Visszament volna a saját szobájába? Gyorsan felülök, és fel akarom kapcsolni az éjjeli lámpát, de ekkor rájövök, hogy már nem szükséges: a függönyréseken át beszűrődik a fény. A nap felkelt már, de még elég alacsonyan jár, jó korán lehet. Ahogy ránézek a telefonomra, látom, hogy tényleg korán van: hat múlt pár perccel. Kifújom a levegőt, kinyújtózom az ágyban, a plafont nézem. Nem csoda, hogy olyan szép volt az álmom: a tudatalattim mindent összegyűjtött, amit csak kívánok, és képekké alakította. Olyan képekké, amelyek sajnos nem felelnek meg a valóságnak. A tegnapi fogadás inkább kijózanító volt, és semmi köze nem volt az álmomhoz – vagy alig valami. A sátrak tetejét tényleg aranyfénybe vonta a lemenő nap, amikor beléptem. És az emberek tényleg szépen ki voltak öltözve, bár nem olyan fantasztikusan, mint az álomban – nyilván a fantáziám tett rá még egy lapáttal. De Jonathan egészen más volt. Nem tartott a karjában, nem csókolt meg. Sőt, alig volt velem, olyan sokat kellett beszélgetnie a többi vendéggel. Mindenekelőtt egy idősebb úr, valami Duke of Beau-akármi fecsegett neki végeláthatatlanul, és ha ő véletlenül elhallgatott, akkor Lady Imogen csimpaszkodott rá azonnal. Sarah, aki a sérült lába miatt leginkább helyhez volt kötve – egy nagy fotelben ült, amelyet direkt az ő kedvéért hoztak ide a sátorba –, és akivel szinte az egész estét töltöttem, biztosított arról, hogy Jonathannak soha semmi dolga nem volt a

kapaszkodós Ladyvel, és nem is lesz. Mégis dühített, hogy ez az Imogen annyira elő tudta adni magát, csak mert Jonathan túlságosan elfoglalt volt ahhoz, hogy velem is foglalkozzon, és ezzel a nő tudtára adja, hogy foglalt. Ráadásul nem is vagyok biztos abban, hogy mindig a házigazda fiát illető kötelességek szólították el mellőlem. Bár tudom, hogy mindig nagy súlyt helyez a formalitásokra, néha úgy éreztem, kitér előlem. Persze odaállhattam volna melléje, és egyszerűen kísérgethettem volna – de nem akartam afféle fityegő lenni a karján. És hála Sarah-nak, nem is volt erre szükség, mert ő nagyon is szívesen átvette Jonathan feladatát (legalábbis amit én annak gondoltam), és fűnek-fának bemutatott, aki csak arra tévedt, majd amikor elmentek, nekem is elmesélte, hogy ki volt az illető, és milyen viszonyban áll a Huntington családdal. A fogadás utáni vacsorán, amikor már csak néhány vendég maradt, Jonathan végre megint mellém került. Ott azonban újabb asztali beszélgetésekbe kellett bonyolódnia azzal a Beau-izé herceggel, olyan beszélgetésekbe, amikhez semmi közöm sem volt. Valamikor, olyan tíz körül aztán elnézést kértem, és feljöttem a szobámba, bebújtam az ágyba: szomorú voltam, ideges és kiábrándult. Biztos voltam benne, hogy Jonathan ma este nem jön be hozzám, de mégis bejött, és amikor itt volt, elhalmozott a csókjaival, és olyan szenvedélyes volt, hogy nem volt szívem szemrehányásokkal előhozakodni. Meg persze azért sem akartam, mert boldoggá tett, hogy megint mellettem van, és megint olyan meghitt közelségben, ahogyan mindig. Most azonban, ebben a hűvös hajnali fényben, megint azon gondolkodom, hogy mit jelent az eltűnése, és hirtelen úgy érzem, oda kell mennem hozzá, és bizonyosságot szerezni, hogy minden rendben van. Ott akarok feküdni az oldalán, hozzá akarok simulni, és egy kicsit meg akarok feledkezni arról, hogy olyan bonyolult a helyzet. Így aztán kibújok az ágyból, felveszem a selyempongyolát, amit direkt erre az alkalomra vettem a hozzá illő hálóinggel együtt. Végül is nem alhatok örökösen Jonathan pizsamafelsőjében, és nem találtam vállalhatónak a hatalmas, XXL-es egyetemi pólót sem, amiben otthon aludtam. Régebben eszembe sem jutott volna, hogy egy ilyen szexi semmiséget vásároljak magamnak, mint amiben most vagyok. Minek is? De mióta olyan férfival töltöm az éjszakáimat, akinek tetszeni akarok, azóta teljes fordulatot vett az ízlésem. Most már nagyon is fontosnak találom a szép hálóruházatot, és értelme is van – bár sokáig nem marad rajtam, mosolyodok el, mialatt az ajtó felé megyek. Csendesen kinyitom, és átsurranok a folyosón Jonathan pár lépésre lévő szobájához. Nem szeretném, ha valaki fülön csípne. De Jonathan nincs itt, az ágya érintetlen. Vagyis, amikor tőlem elment, nem a saját

szobájába tért meg. De akkor hol lehet ilyen hajnalok hajnalán? Nem sokat töprengek, visszamegyek a folyosóra, leszaladok a lépcsőn. A korlátnál megtorpanok. Biztos voltam abban, hogy még az egész ház alszik, de tévedtem. Lockwood Manor rég ébren van, a földszintről hangok szűrődnek fel, valószínűleg a konyhából. Tehát, még ha a hallban nincs is senki, a folyosón akkor is összefuthatok egy alkalmazottal, ha most odalent kezdem Jonathant keresni. Határozatlanul rágom a szám szélét. Mindenképpen meg szeretném találni, de nem vagyok biztos benne, hogy illik-e – akár egy vendégnek – hálóholmiban szaladgálni a folyosón. – Miss Lawson, hát már felébredt? – szólal meg Mrs. Hastings mellettem egy nagy kosár ágyneművel a kezében. – Szüksége volna valamire? Nagyon kedvesen és némi aggodalommal a tekintetében néz rám, hiszen lehet, hogy hiányt szenvedek valamiben, amit ő hivatott enyhíteni. De hiányos öltözékemről semmi egyéb jelzése nincs. – Ööö… én csak… – köszörülöm a torkom. – Mr. Huntingtont keresem. Nincs a szobájában. Nem látta véletlenül? Az, hogy hajnalban Jonathant keresem, ráadásul a szobájában, megint csak nem csal semmiféle érzelmet az arcára, legföljebb egy még szívélyesebb mosolyt. – De, láttam. Már elég régóta odalent ül a könyvtárban – mondja, és rám kacsint. – Onnan tudom, hogy már vittem neki egy kancsó teát. Megköszönöm, és már futnék le a lépcsőn, de aztán elbizonytalanodom. – Rendjén van az, hogy… szóval, hogy így… – végignézek lenge ruházatomon, amivel újabb mosolyt csalok az arcára. – Menjen csak nyugodtan, ha sürgős az a megbeszélnivaló – mondja. – Ismeri az utat a könyvtárba? Bólintok, hálásan a feloldozásért, leszaladok a lépcsőn, ő pedig hátraarcot csinál, és visszamegy a kosár ruhával a folyosóra. Nem nehéz odatalálni, és egy kosárnyi ezüst evőeszközt cipelő, kíváncsi konyhalányon kívül – aki mindenesetre elég érdeklődve mustrál végig – tényleg nem találkozom senkivel. A könyvtár ajtaja nyitva áll, s ahogy benézek, az első, ami a szemembe ötlik, az a Mrs. Hastings által emlegetett teáskanna. Az egyik szófa melletti kis zsúrasztalkán áll. Jonathan viszont nincs a szófán – csak akkor veszem észre, amikor egészen belépek a helyiségbe. Velem ellentétben teljesen fel van öltözve. Apja dolgozószobájának ajtajában támaszkodik, és valamit néz odaát, a falon. Nem kell gondolkodnom, tudom, hogy mi az: az anyja képe.

Amikor meghallja a lépteimet, felkapja a fejét, megfordul, és rám néz. Mélyen a gondolataiba merült, és amikor felismer, akkor is komoly marad az arca. – Már fent vagy? – kérdezem, de azonnal meg is bánom, amikor felemeli egyik szemöldökét. Milyen ostoba egy kérdés. Naná, hogy fent van. Még egy lépéssel közelebb megyek, remélve, hogy elém jön, hogy kitárja a karját, vagy valami más módon adja tudtomra, hogy rendben van, ha megközelítem. De ott marad, ahol volt, karja keresztbe fonva a mellén, és arcán olyan kifejezés ül, ami arról árulkodik, hogy mindezt most egész biztosan nem akarja. Így én sem merek tovább közeledni. – Mit csinálsz itt? Megvonja a vállát, és egyik lábáról a másikra nehezedik, de a hátát továbbra is az ajtófélfának támasztja. – Nem tudtam aludni. A válasz olyan egyértelműen hárító, hogy felháborodom. Miért ilyen most egyszerre? Tegnap éjjel még szerettük egymást, akkor minden rendben volt, közel voltunk egymáshoz, akárcsak délután a parkban. A karjában alhattam el. Most pedig mintha túl sok lett volna neki a közelségből… egyszerre hátrál, mintha a távolságot akarná növelni kettőnk között. – Most mi van? – kérdezem boldogtalanul. – Talán valamit… – habozok. – Valamit rosszul csináltam? Jonathan a fejét csóválja, és még egyszer visszanéz a nagy festményre, mielőtt visszafordulna hozzám. – Nem – feleli, és a kék szeme mintha még hozzátenné: De én lehet. Megint jelentkezik az a jeges szorítás, ezúttal még durvábban, még levegőt sem kapok tőle. – Jonathan… – Menj, öltözz fel inkább, mielőtt még így látnak! – mutat a pongyolámra. Ez aztán nem más, mint parancs. A sorok közt olvasva egyszerűen kidobott. Tűnjek el. Hirtelen gyámoltalannak érzem magam, majd harag önt el. Tudom, hogy most pontosan rólunk van szó, a kapcsolatunkról, amit mintha most egyszerre megkérdőjelezne. De még mindig nem tudtam meg az okát, és nem is ad rá lehetőséget, mert nyilvánvaló, hogy most nem akar szóba állni velem. Vagy nem tud. Egy pillanatra megkísért egy jó kis veszekedés lehetősége, de aztán mégsem teszem, mert a szemében van valami, ami visszatart. Valami gyötri, és bár dühít ez a hűvös, elutasító magatartás, mégis segíteni akarok neki. Úgy látszik, pillanatnyilag ennek az a módja, ha békén hagyom, és időt adok neki, hogy megbeszélje magával a dolgokat, és

döntésre jusson. Ráadásul ebben a vékony hálóingben tényleg elég védtelennek érzem magamat. – Rendben – mondom ezért, és felfigyelek a szemében megjelenő meglepődésre. Nyilvánvalóan ellenállásra számított. Nem tudom megítélni, hogy megkönnyebbült vagy csalódott, mert nem engedi, hogy figyeljem. Visszafordul a képhez a dolgozószobában. Egy szót sem szólok, felszaladok a folyosón és a lépcsőn. Most nem futok össze senkivel, fent azonban épp beleütközöm Mrs. Hastingsbe, aki az üres kosárral épp kifordul az egyik szobából. Látom rajta, hogy kérdezni akar, talán, hogy megtaláltam-e Jonathant, de csak rámosolygok, és gyorsan be is surranok mellette a szobámba, hogy esélye se legyen szóba állni velem. Bentről az ajtóhoz támaszkodom lihegve, mivel végigszaladtam az utat. Egészen mostanáig egyetlen katasztrófa volt ez a Lockwood Manor-i út, gondolom, és nagyon nyomorultul érzem magam. És ha Jonathannak már reggel hatkor sikerül a kétségbeesésbe kergetnie, akkor talán nem is akarom tudni, hogy mi mindent tartogat még számomra ez a nap.

15. Pont mint a tegnap este, csak még sokkal rosszabb, gondolom magamban, amint pár óra múltán megint a két ünnepi sátor egyikében álldogálok, és hallgatom az egyik sarokban eldugott vonósnégyes klasszikus muzsikáját, ami a vendégsereg csevegésének biztosít aláfestést. Most már azt is értem, miért mondta Sarah tegnap, hogy igazából csak ma indul be a buli. A tegnapi harminc emberrel szemben, akik a fogadáson megjelentek, a mai teapartin legalább háromszázan hemzsegnek. Mintha az egész falu felkerekedett és eljött volna Lockwood Manorba, és természetesen érkeztek olyan vendégek is, akik a vacsorára és az esti bálra is hivatalosak. Ennek mondjuk megvan az a le nem becsülhető előnye, hogy ekkora tömegben simán el tudok veszni, és már nem keltek feltűnést – másrészről viszont tényleg elveszettnek érzem magam. Jonathan persze megint nem mellettem áll, hanem néhány méterrel arrébb egy férficsoportban, és ahogy elnézem, baráti csevegést folytat. Ma már nem hagy annyira magamra, mint tegnap, talán bántja kicsit a lelkifurdalás a reggeli eset miatt is. De mégiscsak elhanyagoltnak érzem magam, hiszen többet van távol, mint közel. Ahányszor csak szólítja valaki, vagy integet neki – és ez gyakran előfordul –, odasiet, de nem ám velem együtt, hanem elnézést kér, és faképnél hagy. Amikor visszatér, és esetleg odalép hozzánk valaki, megint csak a nevemmel mutat be, és semmit nem fűz hozzá. Más párokkal ellentétben a karját sem teszi a vállamra, hogy jelezné: együtt vagyunk. Semmi hasonlót nem tesz, hanem, amint alkalma nyílik, ismét elillan. Kerül engem, világos. És minél tovább tart ez az állapot, annál nagyobbra nő a gombóc a torkomban, amely már reggel, a könyvtári találkozáskor megjelent. De én aztán nem futok utána, még akkor sem, ha az egész sokkal rosszabb a tegnapinál, mivel most nincs mellettem Sarah, mint mentőöv a viharos tengeren. Valószínűleg tegnap csak azért kímélte a lábát, hogy ma helyt állhasson, mert ma eszébe sem jut kényelmes fotelben üldögélni, és ott fogadni az alattvalókat. Akárcsak az earl maga vagy Jonathan, folyamatosan szaladgál, vagy inkább ugrándozik a mankójával. A vendégek pedig megállás nélkül szólítgatják, köszönetet mondanak neki, vagy mesélnek valamit. És mivel nem akarok kiskutya módjára a sarkában lihegni egész este, inkább bátran markolom a pezsgőspoharamat, mert a kötelező teán – végül is teapartin vagyunk – és az aprósüteményen meg a szendvicsen kívül ez van még, és

rámosolygok arra a sok emberre, akik elhaladnak előttem, és akiknek az arca semmit se mond nekem. Néha akad egy-egy arc, melyet láttam tegnap este, vagy egyszerűen csak ismerősnek tűnik, de nincs bátorságom odamenni és beszélgetésbe elegyedni. Végül is mit mondjak, ha rákérdeznek, ki vagyok, gondolom elkínzottan, és tekintetem Jonathant keresi, aki még mindig ott áll azokkal a férfiakkal. Gondolná valaki, hogy Jonathan Huntington barátnője vagyok, ha így viselkedik velem? – Helló! Elképedten pillantok fel, amikor hirtelen megszólít valaki. Karcsú, szőke nő áll előttem, nekem túl rövidnek tűnő ruhában. Nyilván ismer engem, és pedig tudom, hogy láttam már valahol. De mivel csak úgy betoppant a gondolataimba, rá nem jövök, hogy hol. – Grace, igaz? – csipogja feltűnően magas hangon, és poharát az enyémhez koccintja. – Én Tiffany vagyok. Hát nem emlékszik? Richard meg én együtt vacsoráztunk magukkal Londonban. Tényleg, jut eszembe, tényleg. Tiffany, az üresfejű. Annak a nyálas Earl of Davenportnak a barátnője, akit rögtön szólíthattam Richardnak, és aki tutira a combomra rakta volna a zsíros mancsát, és még le is tapizott volna, ha nincs ott Jonathan. Az az este elég sajátosan alakult, mert igen sokat ittam, és akkor aludtam először Jonathannál – és Jonathannal –, így aztán mindezek ellenére jó emlékezetemben őriztem meg ezt a butácska Tiffanyt és a dagadt Richardját. Bár ez az emlékezet eléggé homályos, gondolom ironikusan, és megadom magam a sorsomnak, amely ezek szerint még egy beszélgetést tartogat ezzel a Tiffanyval. De hát amúgy sincs túl nagy választékom beszélgetőpartnerekből. – Hogy s mint mostanság? – kérdezi Tiffany, de nem nagyon kíváncsi a válaszra, mert máris kutatva néz körül. – Jonathan nincs itt magával? Nem is annyira ostoba, gondolom magamban, de azért megpróbálok mosolyogni. Két mondat, és máris átlátja a helyzetet. – Mindig elrabolják tőlem – mondom, és a férficsoportra mutatok, ahol Jonathan is áll. – De érthető is, ha mindenki vele akar szót váltani, elvégre ő a vendéglátó. Tiffany mintha nem is hallaná, amit mondok, és csak most tűnik fel, hogy mintha valahogy bizonytalan lenne. Tekintete ide-oda cikázik a tömegben, és nagy kortyokat nyel a pezsgőjéből. – Hol van Richard? – kérdezek vissza. Talán osztozunk a faképnél hagyott nők sorsában? – Nem tudom – feleli duzzogva lebiggyesztett ajakkal. – Valahol ott elöl. Valami

unokaöccsel, akivel fontos megbeszélnivalója akadt. Nagyon úgy hangzik, mintha a férfiak elküldték volna, ami viszont nem nyerte meg Tiffany tetszését. De megjátssza, hogy nem érdekli, vonogatja a vállát. – Biztos mindjárt visszajönnek. – Aha. Egy percig hallgatunk, és töröm a fejem, hogy most mit illene mondanom. De nem jut eszembe semmi, amit Tiffanyval megbeszélhetnék. Legutóbb ugyanez a kommunikációs probléma volt köztünk. Vagyis a probléma csak engem érint, mert ő – akárcsak akkor, a vendéglőben – most is azonnal elindítja a dumamalmot, és megint ugyanarról a két örökzöld témáról beszél, ami engem totálisan hidegen hagy: Richard nagyszerűségéről és Richard nagylelkűségéről. Homályosan arra is emlékszem, hogy legutóbb valami gyűrűt dugdosott az orrom elé, amit Richard ajándékozott neki, és amit meg kellett volna csodálnom. Most pedig azzal illusztrálja, hogy Richard mennyire elkényezteti őt, hogy elsorolja mindazokat az egzotikus úti célokat, amelyeket mind ebben az évben akarnak felkeresni. Most én vagyok az, aki segítséget keresve néz körül – ha ez így folytatódik, inkább álldogálok egy szál magamban –, de Jonathan már nincs az iménti férfiakkal. Pár méterrel arrébb, két sötét hajú nővel társalog, akik közül az egyik, aki nekem háttal áll, Jonathan karjára teszi a kezét. Jonathan idefordítja ugyan a fejét, és el is mosolyodik kurtán, amikor észreveszi, hogy nézem, de aztán tovább beszélget a két nővel, és nem reagál esdeklő pillantásomra. Annál inkább Sarah, aki egy kicsit idébb áll. Ő azonnal elköszön azoktól, akikkel beszélgetett, és átsántikál hozzánk. – Tiffany, de jó, hogy látom – mosolyog kedvesen a szőkeségre. És még mielőtt az megszólalhatna, mindjárt folytatja is: – Jaj, úgy sajnálom, de el kell rabolnom egy kis időre Grace-t. Grace, velem jönnél? – Hát persze – biccentek Tiffanynak, aztán követem a sántikáló Sarah-t. Amikor kicsit eltávolodunk, és egyúttal közelebb kerülünk Jonathanhoz, aki még mindig azzal a két nővel társalog, megmentőm rám vigyorog. – Jaj, te szegény – kacsint rám. – Épp Tiffany kaparintott a karmai közé… híres arról, hogy minden monológján el lehet aludni. – Közel jártam hozzá – erősítem meg, és megkönnyebbülten mosolyodom el én is. – Hálás köszönet a mentőakcióért. – Becsületbeli ügy volt – feleli Sarah. – Amúgy meg tényleg beszélni akartam veled, nem is kellett füllentenem. – Miről? – Most, hogy már nem mosolyog, feltűnik, milyen feldúlt az arca. – Történt valami? Alexanderrel?

Jó felé tapogatózom, ezt látom a szeme villanásán, de mégis csóválja a fejét. – Nem, épp ez az, hogy nem történt semmit. Sohasem történik semmi. És azt hiszem, már tudom, mi a baj – sóhajt fel. – Tegnap megpróbáltam beszélni a fejével, de ő továbbra is szilárdan hisz abban, hogy az én érzelmeim nem elég stabilak, és hogy még hagynunk kell, hadd fejlődjön a kapcsolatunk. Egyszerűen nem jutok el hozzá. De azt hiszem, most rájöttem, Grace, hogy igazából miért is mondja ezt. Azt gondolom, hogy fél. Fél, hogy esetleg tényleg elfordulhatok tőle. Hogy meggondolom magam. Mintha nem hinné el, hogy szeretem. Nem hiszi el… most mit szólsz hozzá? Nagyon levertnek tűnik, ami megrendít, mivel korábban még sohasem láttam szomorúnak. – Akkor rá kell kényszerítened, hogy higgyen neked – mondom. – Már úgy értem… ahhoz nem fér kétség, hogy szerelmes beléd. Csak a vak nem látja. Akkor viszont nem lehet olyan nagy ügy bebizonyítanod, hogy te is szereted őt. Megrökönyödve néz rám, és lassan felderül az arca. – Te, hát tényleg igazad lehet, nem kell nekem állandóan csak nyavalyogni és várni, hogy majd történik valami. Mert lassan tényleg belebolondulok. – A homlokát ráncolja. – Tenni kell valamit… de mit? Egy pillanatig mindketten hallgatunk, aztán elvigyorodik. Szemlátomást zseniális ötlete támadt. – Azt hiszem, tudom már, hogy mit csinálok. – És mit? – kérdezem, mert továbbra is nagyon rejtélyesen nevetgél. – Majd meglátod – feleli, aztán átnéz a vállam fölött. – Ó, ott van Mr. Richards az alapítványi bizottságból. Elnézést, de beszélnem kell vele. – Menj csak – mondom, talán egy kicsit bánatosabban a kelleténél, mert Sarah, aki már indult volna, visszafordul, és alaposan megnéz. – Menj csak, na – biztatom, de nem tudom becsapni, látom az arcán, hogy tisztában van vele, mennyire utálnék most egyedül maradni. Kutatón néz körbe. – Ott elöl van Jon, látod? – kérdi, én pedig bólintok. – Tudom. – Menj oda hozzá – biztat Sarah, és nevet. – Ez a két hölgy körülbelül ugyanolyan érdekes, mint Tiffany. Jon boldog lesz, ha megmented, hidd el. Sarah jó szándékát nem érheti kétség, mégis távolabb maradok, és innen figyelem Jonathant. Amíg ilyen megközelíthetetlen, egy frászt fogok utánaszaladgálni, akármennyire vágyom is a közelségére, és akármilyen szívesen cserélnék is a két hölgyeménnyel. Egyikük megfordul, és most elölről is láthatom. Emlékeztet valakire. Amikor

eszembe jut, hogy kire, még a vér is meghűl bennem. Az egyik nő jutott eszembe róla abból a bizonyos klubból. Jobban megnézem, és szerencsére nem ő az. Mégis rögtön arra a pár héttel ezelőtti estére kell gondolnom, és Jonathanra meredek. Soha nem beszéltünk azóta a klubról, és én megnyugodtam, hogy a témát is törölte az életéből. De vajon tényleg így van? Mi van, ha visszakívánkozik a régi életébe? Ezért viselkedik vajon olyan furán? Vagy valami más oka lehet? Jonathan egyszerre oldalra fordítja a fejét, körülnéz. Hamar észre is vesz, élesen beszívom a levegőt, amikor tekintetünk találkozik. Most még sokkal erősebb az az érzés, amely hozzá húzna, de ellenállok, maradok, ahol éppen vagyok, és a szemébe nézve egész szívemből arra koncentrálok, hogy ide jöjjön, vagy hogy legalább megértsem, miért olyan visszafogott egész idő alatt. De aztán valaki megérinti a vállamat, és elvonja a figyelmemet. – Grace! Már megint Tiffany az, és lélekben felsikítok, mert tényleg ő az utolsó, akivel most beszélgetni szeretnék. Ám amikor visszafordítom a tekintetem, Jonathan már visszatért a két hölgyhöz, és folytatja velük a bájcsevelyt. A szívem összeszorul, keservesen rámosolygok a szőkeségre. Hát jó, akkor bájcsevegjünk mi is ezzel az üresfejű libával. Tiffany világa helyrebillent, már boldogan mosolyog, mivel visszakapta az ő Richardját, akit én bizony ugyanolyan hájasnak és vörös képűnek látok, mint korábban. És ugyanolyan bizalmaskodó a tekintete is, mint amikor Londonban együtt vacsoráztunk. – Ő itt Grace… – Tiffany segélykérően néz rám. – Lawson – egészítem ki, ő pedig hálásan bólogat. – Pontosan. Emlékszel, Richard? Ő volt Jonathan kísérője, amikor az utolsó londoni látogatásunkkor vacsorázni voltunk – fuvolázza, és nagyon elégedettnek látszik, hogy zsákmányt hozott a gazdinak. – Hát persze, hogy emlékszem – villog Richard apró disznószeme, pontosan úgy, mint akkor. Van benne valami kellemetlenül várakozó, valami lesben álló. Nehezen viselem. De állom a tekintetét, mosolyt kényszerítek az arcomra. – Tehát még mindig Jonathan mellett – állapítja meg valami aljas módon elégedetten. – Vagyis akkor jól sejtettem, hogy nem csak az asszisztense? Felhúzom a szemöldökömet. Remélem, erre nem vár választ, gondolom. Kicsit rémült is vagyok, és nagyon megkönnyebbülök, amikor egyszerre csak egy férfi lép hozzánk. Most ő kerül kis csoportunk középpontjába, én pedig kiszorulok onnan.

– Henry, hát itt vagy! – Richard örvendezve teszi kezét a nagyjából velem egykorú fiatalember vállára. – Grace, hadd mutassam be unokaöcsémet, Henry Stainthorpe-ot. Biztosan jól megértik egymást, mert mostanában sok dolga van Amerikában. Igaz, Henry? Mielőtt még Richard folytatná a bemutatást, gyorsan megelőzöm, kezet nyújtok, és az előadás második felvonását inkább én rendezem. Nem nagyon szeretném hallani, milyen kommentárt fűz a nevemhez, amikor bemutat az unokaöccsének. – Grace Lawson, örvendek – mondom mosolyogva, és alaposan megnézem magamnak ezt a fickót, akinek ez a mindig cinikus Richard olyan őszintén megörült. Nem túl magas srác, de jól néz ki, középbarna hajú, zöld szemű, nyílt tekintetű. Jól szabott szürke öltönye hangsúlyozza sportos alakját, tényleg megnyerő a mosolya, és összességében is sokkal rokonszenvesebbnek látom, mint a bácsikáját – ami egyébként önmagában nem nagy teljesítmény. – Én is örülök – mondja, és érdeklődés csillan a szemében. Nyilvánvalóan épp olyan rokonszenvesnek talál engem, mint én őt. Tiffany ellenben nincs elragadtatva a fiatalember érkezésétől, hiszen már az imént is elvonta az ő Richardját tőle. Ez világosan leolvasható savanykás ábrázatáról. – Szeretnék inni valamit – mondja Richardnak, és máris lebiggyeszti duzzogó kis szájacskáját, amint az nem reagál azonnal a kérésére. Aztán tekintete tovább keresgél, úgy hiszem, kényszeresen teszi, mert fél, hogy lemaradhat valamiről vagy valakiről, és egyszerre csak megpillantja Jonathan apját, aki itt áll egészen közel hozzánk. – Ó, nézd csak, itt van Arthur – húzgálja Richard zakóujját. – Még nem is üdvözöltük! Ezt a kívánságát – az italra vonatkozóval ellentétben – már meghallja Richard, mert kurtán odabiccent nekem meg Henrynek, és Tiffanyval az earl irányába vontattatja magát. A keresztnevén szólítja Lord Lockwoodot, állapítom meg felderülve, miközben utánuk nézek. Vajon tetszik-e ez a lordnak? Nemigen tudnám elképzelni, és ahogy az arcát elnézem, tényleg nem az elragadtatás tükröződik rajta, ahogy Richarddal és Tiffanyval beszélget. Tekintetemmel most megint Jonathant keresem, aki közben befejezte a hölgyekkel a társalgást, és nagyon komoly arccal – és először igazán figyelmesen – felém néz. Aztán Henry Stainthorpe-hoz fordulok. Jonathan egész idő alatt rám se fütyült. Most, hogy végre akadt valaki, aki nem tök hülye, és nyilvánvalóan szeretne is velem beszélgetni, hát tehet egy szívességet. Rámosolygok Richard meglepően helyes unokaöccsére, és kérdezni akarok tőle valamit, de abban a pillanatban ő is belekezd valamibe, aztán mindketten zavartan

elhallgatunk. Kinyújtja a kezét. – Tessék csak – mondja előzékenyen. – Miért említette Amerikát a nagybátyja? – kérdezem. – Miféle dolga van ott? – Az a médiacég, amelynek dolgozom, éppen most kezdett Amerika felé terjeszkedni, és én vezetem a fúziós tárgyalásokat. Ezért aztán mostanában nagyon sok időt töltök Amerikában, főképp Bostonban és New Yorkban – magyarázza. – Ha minden jól megy, akkor valamelyik üzletet én fogom átvenni odaát. Némi büszkeséget vélek kicsendülni a hangjából, de nem a dicsekvős, hanem az öntudatos fajtából. – Akkor a nagybátyjának hiányozni fog majd. Úgy látom, nagyon büszke önre – mondom, de mindjárt rájövök, hogy ezt talán nem kellett volna. De Henry nem veszi rossz néven. – Richardnak nincsenek saját gyerekei, ezért az én pályafutásomat kíséri nagy figyelemmel – mondja, és elereszt egy félmosolyt, amit nagyon aranyosnak és rokonszenvesnek látok. Néha a látszat csal, gondolom magamban. Ebből az undorító Richardból nem néztem volna ki egy ilyen rokont. – És ön? – kérdez most Henry. – Honnan jött? – Chicagóból – felelem. – Mi hozta éppen Lockwoodba? Tudtam, hogy eljön ez a kérdés, mégis készületlenül ért. – Öööö… – Velem van. Felkapom a fejem, amikor Jonathan jól ismert, mély hangja szólal meg hirtelen mellettem. Előbb rám, majd a kissé elképedt Henryre mosolyog, aki semmit sem tud kezdeni ezzel az információval. Természetesen tudja, hogy kicsoda Jonathan, de ahogy elnézem, további magyarázatra éhezik. – A Huntington Venturesnek dolgozom – magyarázom az első sokk elmúlta után, és kihívóan nézek Jonathanra. A szívem ugyan rég elgyengült és vadul kalapál, mert igencsak úgy néz ki, hogy azért termett itt olyan gyorsan, mert féltékeny Henry Stainthorpe-ra, de biztos nem lehetek benne, ezért inkább nem bököm ki, hogy összetartozunk. Ha Jonathan ki akarja egészíteni, hát tegye, de neki kell megtennie. – Aha – mondja Henry még mindig bizonytalanul a Jonathan melletti szerepemet illetően. De úgy tűnik, erősen érdeklődik irántam, ezért inkább úgy dönt, hogy a kapcsolatunk csak szakmai lehet. Így tovább kérdez, Jonathanról mintegy tudomást se véve. – És mit dolgozik a cégnél?

– Junior projektmenedzser vagyok – felelem, és amint oldalra nézek, látom, hogy Jonathan arca elsötétül. Helyes, mondom magamban, mert még mindig dühös vagyok rá, és igazságosnak érzem, ha bosszankodik. Ugyanakkor határtalanul örülök is, hogy végre megint érzéseket mutat. Az elmúlt éjszaka óta ez az első alkalom, hogy úgy érzem, megint hozzáférhetek, és ettől hihetetlenül megkönnyebbülök. – És milyen projekttel foglalkozik éppen? Vélhetően nem az earl teapartijával… – veszi át a szót ismét Henry, visszairányítva ezzel a figyelmemet magára. – Nem – szól Jonathan, még mielőtt felelhetnék, és feltűnően a vállamra teszi a karját. – Mint már említettem, Grace velem van. Ez az üzenet már félreérthetetlen, de Jonathan a biztonság kedvéért még egy kicsit közelebb is húz magához. Az a tekintet, amellyel a másik férfit nézi, figyelmeztető, míg rám birtoklást kifejező szemmel néz. – Vagy úgy – mormolja Henry láthatóan elképedve. Erre nem számított, ami nem is csoda, ha meggondoljuk, hogy Jonathan egészen eddig nagy ívben elkerülte összetartozásunk kimutatásának mindenféle formáját. Henry azonban hamar összeszedi magát. – Nagyon szép az ünnepség – mondja. – Köszönöm a meghívást. Jonathan biccent. – Megbocsát egy pillanatra? – És meg se várva a választ, enyhe nyomással elvezérel onnan, távolabb Henrytől, aki úgy néz utánunk, mintha látomása lett volna. De gyorsan másfelé fordul, és új beszélgetőtársakat keres magának. Kint, az ünnepi sátor oldalánál Jonathan megáll, és szemrehányóan néz rám. – Ezt most miért tetted? – Mit? – kérdezek vissza, mert igenis elvárom, hogy pontosan fogalmazza meg, mi baja. – Hogyhogy éppen ezzel a Henry Stainthorpe-pal flörtölsz? Makacsra veszem a formát. – Hogyhogy éppen? Nagyon kedves fiú. – Richard unokaöccse – morogja Jonathan, mintha ez magyarázat volna. – És? Ismered? A fejét rázza. – Akkor meg ne ítélkezz arról, hogy kedves-e. Ugyanis tényleg az. És egyáltalán nem flörtöltem vele, hanem beszélgettünk. Nehezemre esik ellenállni annak a késztetésnek, hogy két ököllel verjem a mellét, amiért olyan sokáig magamra hagyott, ugyanakkor a nyakába boruljak, mert végre megint itt van velem.

– Egyébként pedig boldog voltam, hogy egyáltalán szóba állt velem valaki, mert neked nyilvánvalóan nem tűnt fel, hogy mennyire… Levegőnek néztél, mondanám még, de nem tudom, mert megcsókol. Olyan hirtelen, hogy megmozdulni sem tudok. Nagyon gyorsan vége is. Annyira azért nem volt gyors, hogy a körülöttünk álló emberek észre ne vették volna, a szemem sarkából máris látom, hogy sutyorogni kezdenek. – Egyetlen másodpercig sem feledkeztem el rólad – mondja rekedt hangon Jonathan, és végre, végre látom a szemében azt a kifejezést, amit már olyan régóta hiányoltam. A lángot, amely azt tanúsítja, hogy nem vagyok neki közömbös. – És miért nem voltál velem soha? – Muszáj volt a vendégekkel foglalkoznom – magyarázza, de még mindig nem hiszek neki. De már megbocsátottam. Mivel pontosan azt tette, amit annyira szerettem volna, és emiatt hihetetlenül boldog vagyok. – Velem is foglalkoznod kell, különben még rossz útra térek – mondom neki sugárzó mosollyal, ami egyértelműen elárulja, hogy nem térhetek semmiféle rossz útra addig, ameddig ő az alternatíva. De felőlem azt is hiheti, hogy így van… ha ennek az a következménye, hogy megölel és megcsókol, akkor a nap hátralévő részében már csak flörtölgetni fogok. A zenészek, akik eddig a zenei aláfestést szolgáltatták, hirtelen elhallgatnak. Vége lett a darabnak, de eddig mindig tovább játszottak, úgyszólván végtelenítve, tompítva a vendégek hangjának zűrzavarát. De most nem szűrődik ki zene a sátorból. Ehelyett azt hallani, hogy valaki a mikrofonhoz megy, és megkopogtatja. – Halló, hallanak? – csendül fel Sarah hangja a sátorban és még kint a mezőn is. Összenézünk Jonathannal. – Be akar jelenteni valamit? – kérdezem, de Jonathan csak vállat von, és kart karba öltve megyünk vissza a sátorba, ahonnan az imént jöttünk ki. Az emberek éppen a kis színpad köré tolonganak, amelyen a zenekar játszott, mindenki hallani akarja, mit is jelent be Sarah. Látom is, ahogy a zenészek előtt áll, és próbálgatja a mikrofont. Szerencsére a vendégek átengednek bennünket egészen előre, oda, ahol Alexander és az earl a színpad szélénél állnak. – Mi történt? – kérdezi Jonathan Alexandertől, ugyanakkor a húgára is kérdőn néz, az azonban rezzenéstelenül viszonozza a tekintetét, és mosolyog hozzá. – Én sem tudom – mondja Alexander, akinek a tekintete egyfolytában Sarah-n csüng. – Nem akarta elárulni. – Jól hallanak? – kérdi Sarah ismét. Válaszként egyetértő mormolás érkezik az

egybegyűltektől. – Nagyon örülök, hogy akárcsak minden évben, idén is ilyen szép számban tettek eleget a meghívásunknak, és velünk ünnepelnek – mondja tisztán csengő hangon. – Ebben az évben azonban még sokkal inkább örülök, mert ezúttal egy csodálatos hírt szeretnék megosztani önökkel. Kis hatásszünetet tart. – Ugyanis a mai nap az eljegyzésem napja – jelenti be boldog mosollyal.

16. Alexander kővé dermedve bámulja Sarah-t. – Eljegyzés – suttogja, és csak azért hallom, mert közvetlenül mellette állok. Mintha nem fogná fel, mi hangzott el az imént. Azon gondolkodom, oldalba bökjem-e. Az earl és Jonathan esetében nincs erre szükség, mert ugyan ők is elképedtek, de legalább nem váltak kőbálvánnyá. – És ki a boldog vőlegény? – rikkant fel valaki a tömegben, egy férfi, akit tegnap este már láttam. – Alexander Norton – feleli Sarah, lenéz hozzánk, tekintetével fogva tartja Alexanderét. – Ő a legnagyszerűbb, legszeretetreméltóbb és legkedvesebb férfi, akivel valaha találkoztam, és mindörökre övé a szívem. Kinyújtja feléje a kezét, és mosolyogva, hívogatóan int neki, menjen fel hozzá. Alex azonban még mindig nem mozdul, csak bámul meredten. Kétségkívül sokkot kapott, ezért aztán most tényleg oldalba bököm. Ez elég is neki, mert azonnal felébred kábulatából, és megteszi a pár lépést, ami Sarah-tól és a kis emelvénytől elválasztja. Amikor megérkezik, Sarah megragadja a kezét, és felnéz rá. – Ezért legszívesebben az egész világot telekürtölném, milyen boldoggá tesz, hogy az életem további részét vele tölthetem el – teszi még hozzá. Egy pillanatig lélegzet-visszafojtva áll mindenki, aztán Alex nagyon szorosan átöleli Sarah-t, és a lelkes tömeg tapsa és ujjongása közepette megcsókolja. Alex szemében könnyek csillognak, látni, mennyire túláradnak benne az érzelmek, milyen meghatott. Sarah azonban nemcsak rá gyakorolt ilyen hatást. Sok vendégnek ragyog az arca, és néhánynak könny is csillan a szemében. Mindenki tovább tapsol, annyira lenyűgözte őket ez az őszinte vallomás. Az én könnyem is kicsordul, annyira örülök kettőjüknek. Most már csak elhiszi Alex, gondolom magamban, és csodálom Sarah-t, amiért ennyire nyíltan ki mert állni az érzései mellett. Persze úgy könnyű, ha az ember biztos abban, hogy az érzései viszonzásra lelnek, gondolom, és Jonathanra sandítok. Jonathan és az earl mosolyogva öleli át a színpadról lelépő Sarah-t és Alexandert. De míg az apa már elrendezte magában a meglepetést, és szemlátomást tényleg örül a hírnek, Jonathan öröme nem tűnik olyan felhőtlennek. Igyekszik eltitkolni a valódi érzelmeit, és Sarah meg Alexander túlságosan boldogok ahhoz, hogy észrevegyék, de én akkor is látom rajta. A gratulálók sora azonnal hosszúra nyúlik, de nekem még sikerül gyorsan elérni

Alexet, aki túlcsorduló boldogságában majdnem agyonszorít, és arcon csókol. Sarah-t azonban reménytelenül sokan veszik körül, így elhatározom, hogy kivárom a megfelelő alkalmat. Hiszen nemcsak gyorsan sok boldogságot akarok kívánni neki, hanem egy kicsit beszélgetnék is vele. Ezért pár lépéssel hátrébb állok. Jonathan észreveszi ezt, és odajön hozzám. Most, hogy félreállt, a homloka mindjárt ráncba szalad, s az egész arca kételkedést tükröz, ahogy a húgára és a barátjára néz, akiket körülvesz a gratulálók gyűrűje. – A te ötleted volt? – kérdi mérgesen. – Micsoda? Hogy ezek ketten eljegyezzék egymást? Nem, teljesen egyedül határoztak így – vigyorgok rá. – Alexander aztán nem határozott el semmit. Nem vagyok vak, Grace, Alex semmiről sem tudott. Sarah valósággal lerohanta. – Sajnos épp erre volt szükség. Ugyanis a kedves barátod képtelen volt arra, hogy feltegye az i-re a pontot. Így aztán Sarah a saját kezébe vette a kezdeményezést. – A te tanácsodra – mondja szemrehányóan, és amikor zavartan rápillantok, még hozzáteszi: – Láttalak benneteket az imént, amint sugdolóztatok. Utána meg láttam rajta, hogy olyan képet vág, mint mindig, amikor forral valamit. Valamit, ami nem egészen felel meg a szabályoknak. – És ha igen? – kérdezem kihívóan. – A lényeg az, hogy működött. – Hm – dörmögi, amivel aztán jól fel is dühít. – Jonathan, mi van veled? A húgod úszik a boldogságban, a barátod úgyszintén, össze akarnak házasodni. Te meg olyan képet vágsz, mint akivel valami rémes hírt közöltek. A tarkójára teszi a kezét, és kicsit megtámasztja a fejét, majd végigszánt a haján, és leereszti a karját. – Örülök mindkettőjüknek, és minden jót kívánok nekik, igazán – mondja. – De mi lesz, ha mégsem sikerül nekik? Pesszimizmusa meglep. Hogy is jut eszébe egy ilyen csodás szerelmi vallomás hallatán, hogy Sarah és Alexander között elromolhatnak majd a dolgok? Hiszen a saját szemével láthatta, mennyire össze vannak hangolva. De aztán rádöbbenek, hogy ez nála így működik. Alapvetően semmiféle kapcsolatnak nem szavaz meg sem bizalmat, sem jövőt. Elgondolkodva csóválja a fejét. – Akkor el kell majd döntenem, hogy kinek az oldalán állok. És ezt nem szeretném. Inkább magának mondja ezt, hangosan kimondva azt a gondolatot, amely nyomasztja. – Nem hinném, hogy ezt kellene tenned. És még ha majd egyszer, egy napon el is

válnak az útjaik, ráérsz akkor törni a fejedet, hogy mi legyen. Most először is örülj velük! De erre képtelen, látom rajta. Nem tud szívből örülni. – Grace, Sarah a húgom. Egész életemben vigyázok rá, amennyire csak tudok. Szeretem Alexet, ő a legjobb barátom. És tudom, mennyire imádja Sarah-t. Mindig is imádta. De ha boldogtalanná teszi… – Boldoggá teszi, Jonathan. Akkor lenne boldogtalan, ha tudná, hogy nem tudsz őszintén örülni a boldogságának. Még mielőtt válaszolhatna, megint megszólítják – ezúttal egy idősebb házaspár –, én pedig sóhajtva visszaindulok Sarah-hoz, mert a szerencsekívánók sora közben alaposan megritkult. Épp ragyogó arccal magyaráz valamit Alexandernek, de amikor meglát, félbeszakítja, és elém jön. – Sok boldogságot – mondom, amikor mellé érek. Megölelem, és már megint könnyezem, sőt Sarah szeme sarkában is csillog valami. – Hát mégiscsak sikerült – mondja, és ismét azt a lenyűgöző mosolyát ragyogtatja rám. – Igen, bár egy pillanatig azt hittem, Alex összeesik rémületében – felelem, és mindketten nevetésben törünk ki. Aztán elkomolyodom. – Hihetetlenül bátor voltál. Megcsóválja a fejét. – Nem is volt olyan nehéz. Csak az ötletnek kellett kipattannia – mondja, és még egyszer megölel. – Köszönet érte… a te érdemed! Ha nem vezetsz rá, hogy magamnak kell a kezdeményezést a kezembe ragadni, akkor valószínűleg örökké csak vártam, reménykedtem és dühöngtem volna. És Alex is. Tudod, hogy már rég megvette az eljegyzési gyűrűt? Még Londonban látta meg egy ékszerboltban, és nem bírta otthagyni, mert úgy gondolta, illik hozzám. Csak aztán nem adta oda, mert nem akart sürgetni. Te érted ezt? Mosolyogva nézem ujján a gyűrűt, egy egyszerű foglalatú kis követ, amely épp az egyszerűségével ragad meg, és igazán nagyon tetszik. – Ez tényleg gyönyörű – mondom, de Sarah elneveti magát. – Ez nem az! Végül is Alex nem sejthette, hogy mire készülök. Az ő gyűrűjét majd csak ma este kapom meg, amikor magunkra maradunk, hogy bepótolhassa a kimaradt lánykérést – mondja, és hamiskásan rám kacsint. – De hát akkor ez… ezt honnan vetted? – kérdem megrökönyödve, mert a gyűrű tényleg olyan, mintha direkt eljegyzésre tervezték volna. Sarah mosolyogva nézegeti. – Anyué volt, az ő eljegyzési gyűrűje. Apa nekem adta a tizennyolcadik

születésnapomon, és azóta itthon őriztem az ékszeres ládikámban. Gondoltam, felteszem, hadd legyen még hihetőbb az eljegyzésem. – És a fény felé tartja, szemlátomást boldogan a jól sikerült tréfa tudatában. – Egyszerűen zseniális vagy – mondom, és így is gondolom. Sarah hihetetlen határozottságra képes, ha egyszer a fejébe vesz valamit. Akárcsak a bátyja, gondolom még, és tekintetemmel Jonathant keresem, de ő még beszélget. Nagyot sóhajtok. – Mit lehet ezen a szép napon sóhajtozni? – kérdi Alexander, aki ebben a pillanatban lép hozzánk, és átkarolja Sarah-t, aki szerelmesen ragyog rá. Ezt a fiút mintha felszabadították volna, jut eszembe, amíg elnézem őket. És csak most, hogy látom a különbséget, döbbenek rá, milyen nyomott volt korábban, mennyire befékezte valami mindenben, ami csak Sarah-hoz kapcsolta. Az nyomasztotta és korlátozta annyira, hogy nem akarta sürgetni, nehogy éppen ezzel veszítse el, és ahhoz, hogy ettől az érzéstől megszabaduljon, tényleg Sarah merész húzására volt szükség. – Á, semmi – mondom, és megint Jonathanra nézek, aki észreveszi a mozdulatomat, és idefordítja a fejét. Ha nála is ennyire egyszerű lenne… Sarah, mintha csak megérezné, merrefelé kalandoznak a gondolataim, megint elkomolyodik. – Te meg Jon… most ti következtek! – mondja, de én csak a fejemet csóválom. Jonathan sokkal, de sokkal nehezebb eset, mint Alexander. Nem hinném, hogy nálunk is lehetne ilyen frappáns megoldást kitalálni. – Dehogynem – makacskodik Sarah. – Csak ne add fel, hallod? – figyelmesen néz rám. – Olyan sok mindent elértél nála. Egyetlen nő sem volt rá ekkora hatással. Alexander is bólint, nagyon komolyan. – Ez így igaz, Grace. Már akkor mondtam neked, amikor először elhozott oda az étterembe, amikor épp Ázsiából jöttem vissza. Emlékszel még? Halványan elmosolyodom. Mintha ugyan bármit is el tudnék feledni ezekből az első londoni napjaimból! – Nemcsak arról volt szó, hogy magával hozott. Inkább az a mód, ahogyan bánt veled. Mintha a világ legtermészetesebb dolga volna, hogy megosztja veled a mindennapjait. Jól érezte magát veled, ez azonnal látszott, és volt valami különleges kapcsolat kettőtök között. – De sohasem mondja – szólok közbe. – Úgy hiszem, sohasem fog nekem az érzéseiről beszélni. – De kimutatja őket, Grace. Összeveszett Yuutóval, teljes mértékben megváltoztatta

az életstílusát, lemondott egy csomó üzleti utat… – Lemondott? – Erről nem tudtam. – Ezt először hallom… Alexander mosolyog. – Hivatalosan persze másképp hangzik az indok, de ha engem kérdezel, szerintem egyszerűen belátta, hogy nem vihet magával, mert előbb neked is be kell dolgozni magadat az új állásodba. És akkor inkább ő is marad Londonban a fenekén, ahelyett, hogy szanaszét repkedne a világban. Igaza lehet. Most, hogy mondja, eszembe jut, hogy Annie is csodálkozott, mennyit tartózkodik a főnök mostanában Londonban. Azt mondta, régebben sokkal többet utazott. Persze már én magam is ültem a cég Learjetjén. Egy ilyen drága gép csak akkor kifizetődő, ha rendszeresen használják. De az írországi utunktól eltekintve, mióta vele vagyok, Jonathan nem repült vele. Mindenesetre magamtól soha nem jöttem volna rá, hogy mindez velem függ össze. Máris érzem, ahogy a szívverésem felgyorsul. – Ráadásul mindenképpen azt akarta, hogy megkapd a tervezési osztályon az állást. Bár legkésőbb a Hackney-projekt után én magam is felajánlottam volna neked, csak hogy tisztába tegyük a dolgokat – mosolyog Alexander. – Azt akarja, hogy a közelében legyél. Szüksége van rád. Mosolygok, mert annyira jól hangzik ez az egész, de aztán visszatérnek a kételyeim. Jonathan azt akarja, hogy maradjak. Ezt mondta, ezt tudom. De vajon mennyi időre? Nem becsüli alá egy kicsit Sarah és Alexander a dolgok bonyolultságát? – Ennek egyszerűen muszáj működnie közöttetek – mantrázza Sarah. Ez egyben választ is ad a kérdésemre. Noha nagyon akarja, hogy Jonathan tartósan beengedjen az életébe, teljesen biztosra ő sem meri venni ezt. – Észre kell térítened őt, Grace – mondja, amikor továbbra is hallgatok. – Te boldoggá teszed, én pedig akarom is, hogy boldog legyen. És hát láthattad, mit lehet elérni egy kis kezdeményezőkészséggel. Lehet, hogy igaza van, gondolom egy perccel később, amikor az ifjú párt megint elragadják a gratulálók utolsó hullámai. Jonathant keresem a tekintetemmel, aki épp ebben a pillanatban szakadt el a házaspártól. Állandóan idesandítgatott a beszélgetés alatt, és most azonnal indul is felém. Van nála esélyem, gondolom magamban. És valami tényleg van közöttünk a kezdetek kezdetétől fogva, ez tagadhatatlan. Ezért nem hagyta, hogy elmenjek, és ezért vagyok most itt, ezért nem tudott elriasztani a néha mégoly parancsoló modorával sem. Nem vallott még szerelmet, de – a maga módján – nagyon előzékenyen bánt velem. Belement egy csomó olyan dologba, sőt kezdeményezett is sok mindent, amelyek azt mutatják, hogy jelentek neki valamit. Hogy sokat jelentek neki.

De vajon képes-e olyan szerelemre, amilyent én szeretnék? Vajon képes-e arra, hogy megnyíljon nekem? Nem is tudom, hogyan, de egyszerre belátom, hogy nem helyes olyan passzívnak lennem, mint amilyen ma voltam. Meg kell próbálnom elérni őt, akkor is, ha elhúzódik tőlem, és hinnem kell abban, hogy egyszer az ő szemében is meg fogom látni azt a fényt, amit ma Alexanderében láttam. Ez megéri, hogy harcoljak érte, gondolom, és rámosolygok. – Miért mosolyogsz úgy? – kérdi Jonathan, amikor hozzám ér és átölel. – Talán nem szabad? – kérdezem, és megcsókolom. Itt, mindenki szeme láttára. Ahogy ő engem az imént. Ha neki szabad, nekem is. Felhúzza a szemöldökét. – Dehogynem. De amikor így nézel, akkor rendszerint forgatsz valamit a fejedben. Szóval már ismer valamennyire, gondolom magamban, és még szélesebben mosolygok. – Nagy baj lenne, ha tényleg forgatnék benne valamit? – kérdem, és sötétszürke ingére teszem a kezemet, amit a fekete öltöny alatt visel, s érzem teste meghitt melegét alatta. Jonathan szeme összeszűkül. – Attól függ, hogy mi lenne az – mondja, én pedig elgondolkodva nézek rá. Akar engem, gondolom, és ezt a tényt eddig nem eléggé használtam ki. Hiszen nem vagyok már ártatlan kislány… ő tett igazi nővé. És ez a nő most nekilát, hogy kikövetelje a jogait. – Majd később elárulom – mondom titokzatosan, és egy pillanatig még élvezhetem a zavart és a vágyat, amit a szemében látok, még mielőtt jön egy újabb vendég, hogy elrabolja tőlem.

17. Amikor kopognak az ajtón, még utoljára odapillantok a fésülködőasztalka fölötti tükörre, és be kell vallanom, elégedett vagyok a látvánnyal. Sarah itt járt az imént, és segített tökéletesíteni a frizurámat. Először fel akartam tűzni a hajamat, de letettem róla, olyan szigorúan néztem ki vele. Ehelyett most lágy hullámokban keretezi az arcomat – hála Sarah-nak és a hajsütővasnak. Sarah ráadásul kölcsönadta a csodaszép smaragd fülbevalóját és a hozzá illő, finom fonatú láncot. Remekül illenek a ruhámhoz, amely pontosan úgy áll, ahogy szerettem volna. Még az új cipő sem nyom – egy pántos tűsarkú, ugyanolyan színű, mint a ruhám –, így aztán még egyszer bátorítóan rámosolygok a tükörképemre, aztán megyek ajtót nyitni. Tudom, hogy Jonathan lesz az, mondta, hogy bejön értem, mégis majd’ elájulok, amikor meglátom. Nem láttam még frakkban – egyáltalán, soha, senkit sem láttam még frakkban. Csak filmekből ismertem ezt a ruhadarabot, de hohó, korántsem olyan régimódi és merev viselet ez, mint gondoltam. Sőt! Jonathannak nagyon jól áll. De még mennyire jól… Fehér mellény, fehér csokornyakkendő, hosszú fecskefarkak a fekete frakkon – ettől még szélesebbnek tűnik a mellkasa, és valami elképesztően férfias. Ráadásul ez a hagyományos öltözék nagyon is illik ebbe az ódon környezetbe. Az inge pedig fehér, derülök magamban. Eszembe nem jutott volna, hogy egyszer ilyenben is láthatom. Jonathan tekintete is csodálatot fejez ki. – Hihetetlenül csinos vagy – mondja, én pedig boldogan mosolygok rá. Ám amikor előrehajol, hogy megcsókoljon, hátrahúzódom. Épp csak annyira, hogy az ajkunk súrolják egymást. Ez szemlátomást felzaklatja Jonathant. Még sohasem húzódtam el tőle, nem is tetszik neki – ám mostantól nem fogom mindig megtenni, amit éppen akar. Csak játék ez, ő is tisztában van vele – de látom a szemén, hogy őt is izgatja. Felébredt benne a vadász. Helyes, mosolygok elégedetten. Előre örülök annak a pillanatnak, amikor majd a zsákmánya lehetek. Utánam kap, hogy a csípőmnél fogva magához vonjon, de lefejtem a kezét, és határozottan kilépek a folyosóra, becsukom magam mögött az ajtót. Aztán a fülébe lehelek egy „később”-öt, és Sarah elé megyek, aki szintén most lép ki a szobájából, sarkában Alexanderrel. Földet söprő ibolyaszín ruha van rajta, Alexen pedig természetesen szintén frakk. – Kész vagy? – kérdi Sarah, akinek továbbra is mankóznia kell, mégis csak úgy sugárzik az örömtől, Alexszel együtt.

Bólintok, és követem őket a lépcsőhöz, nem is törődöm Jonathannal, aki azonban egykettőre utolér bennünket, és kezét a csípőmre teszi. Ott is hagyja, mialatt végigvonulunk a hallon, és én nagyon élvezem ezt a helyzetet. Amikor elérjük a hatalmas, feldíszített ebédlőt, ahol egyre több vendég gyülekezik, kezdetét veszi a végeérhetetlen üdvözlési szertartás. Ám a ma délutántól eltérően Jonathan most alig mozdul el mellőlem. Nem mondom, hogy szomorú volnék emiatt. Aztán pedig helyet is kell foglalnunk, mert kezdetét veszi a vacsora. A hosszú asztalokat már megterítették. A vendégeket komoly ülésrend várja, névtáblák mutatják, kinek hol a helye. Emellett egyes sarkokon kis térképek jelzik, kit melyik asztalhoz rendeltek, megkönnyítve ezzel a helykeresést. De mégis egész sokáig tart, amíg mindenki megtalálja a helyét. Nagy megkönnyebbüléssel konstatálom az ülésrenden, hogy most nem választottak el Jonathantól. Amikor Annie-val a ruhát vásároltuk, azt mesélte, hogy ilyenkor néha szántszándékkal összekeverik az embereket, hogy ismerkedni kényszerüljenek, én meg elfelejtettem megkérdezni Sarah-tól, hogy feléjük mi a szokás. Ám a helyem Jonathan mellé szól. Pfuu! Nehezen tudtam volna egyebet elképzelni a sok duke, earl és lady nyüzsgésében. Egyébként azonban egyetlen családtag sem ül a közelünkben; az earlt, illetve Sarah-t és Alexet is más-más asztalhoz rendelték, amit azért kicsit bánok. Főleg Sarah fog hiányozni. De valószínűleg épp azért ülnek külön, mert ők a vendéglátók. Asztalszomszédaink neve jórészt semmit sem mond nekem, de kettőre azonnal felkapom a fejem: itt van Henry Stainthorpe és Lady Imogen is. Na, pont ez hiányzott, mondom magamban. Másrészről viszont érdekes a helyzet. Ha ugyanis Lady Imogen megint rászáll Jonathanra, akkor én Henry Stainthorpe-pal fogok foglalkozni. Lássuk, lesz-e kedve Jonathannak így is a keresztapja lánya körül legyeskedni. Ám amikor leülünk, észreveszem, hogy az ülésrend egyáltalán nem teszi lehetővé, hogy Henry Stainthorpe-pal akár csak szóba is elegyedjek. Az asztal jóval nagyobb, mint ahogy a térkép sugallta, ő pedig a túlsó felén kapott helyet. Azaz valósággal kiabálnunk kellene, ha szót akarnánk váltani egymással. Lady Imogennek azonban könnyű a helyzete: pont szemben ül Jonathannal. Ki is használja azon nyomban, és már az első előétel – gombakrémleves – alatt hosszabb társalgásba merül vele. Ezért én a másik szomszédomhoz, Lord Brocktonhoz fordulok, aki hosszasan mesél nekem a lovairól. Közben egyre-másra elkapom a messziről is rám-rám mosolygó Henry Stainthorpe pillantásait. Mintha azért nem adta volna fel egészen, gondolom magamban, és visszamosolygok rá. Amikor megérkezik a második fogás – remek saláta dióval és karamellizált körtével –, egyszerre Jonathan kezét érzem az asztal alatt a combomon, és meglepetten fordulok

felé. Meglehetősen komolyan néz rám, harag villog a szemében. – Légy szíves, ne flörtölj vele! – mondja halkan. Ezek szerint észrevette Henry Stainthorpe pillantásait. – Te pedig ne flörtölj Lady Imogennel! – Egyáltalán nem flörtölök vele; ha ez az, akkor is inkább ő flörtöl énvelem. – Mert azt érezteted vele, hogy megteheti. Ha velem foglalkoznál, akkor valószínűleg meg se próbálná. És akkor Henry Stainthorpe se pillantgatna rám. Kezének szorítása erősödik. Bevallom, elég izgató hatással van rám ez az érintés. – Hidd el, hogy pillanatnyilag kizárólag veled foglalkozom – súgja a fülembe. – Ez a ruha olyan rendkívül szexi, hogy egész idő alatt csak azon jár az eszem, milyen szívesen leszedném rólad – mondja, és ahogy a lélegzetét a fülemen érzem, megborzongok. – És Henry Stainthorpe-nak ugyanez jár a fejében, azért bámul egész idő alatt. De ha még egyszer meglátom azt a mohó kifejezést a képén, kipofozom a frakkjából, esküszöm. – Nehogy már megint verekedésbe keveredj – mondom, és boldog vagyok a közelségétől. Arca szorosan az enyém mellett van, és egyszeriben úgy érzem, mintha rajtunk kívül senki sem lenne az egész nagy teremben. Hogyan is gondolhatja, hogy bárki másra van szemem, amikor ő a közelemben van? – Egyébként meg nem is ez jár a fejében – teszem hozzá. – De még mennyire, Grace, hogy ez jár benne. Minden férfinak az jár a fejében, még Lord Brocktonnak is. Annyit ugyanis az utóbbi tizenöt évben együtt sem hallottam beszélni ezt a vén sülthalat, mint most. Kuncogok, kezem a karjára teszem, és élvezem, hogy megérinthetem. – Felőlem gondolhat bárki, amit csak akar, az nem tilos – mondom, aztán elkomolyodom. – De jól mondtad az előbb. Veled vagyok itt, Jonathan. Az egyetlen, aki ebből a ruhából kihámozhat, az te vagy. Kék szemének csillogása megváltozik, tekintete ragadozó és mohó lesz, amitől végigfut a hátamon a hideg. Tudja, gondolom. Pontosan tudja, hogy számomra ő az egyetlen férfi, és az is marad. De izgatja, ha hallja is ezt, én pedig rendkívül örülök, hogy végre elértem, hogy rám figyeljen. Leengedem az asztal alá a kezemet, az övére helyezem, amely még mindig a combomon nyugszik, és egy kicsit följebb tolom. – Őszintén remélem, hogy azzal a kihámozással már nem kell túl sokat várni. – Ne provokálj, Grace! – Hangja egyszerre halkabb és reszelősebb. – Különben nem vállalok garanciát a viselkedésemre – szűri még a foga között. Eleresztem a kezét, egy kicsit előrébb hajolok, és a combjára teszem a kezem.

– És ha nem hagyom abba? – kérdem, és látom, amint az arcán megrándul egy izom, amikor elérek a nadrág alatti kőkemény erekcióhoz. – Talán nem is akarok semmiféle garanciát. – Felemelt szemöldökkel nézek rá, remélem, megértette a célzást. – Talán egyszerűen csak téged akarlak. Tekintetünk összefonódik, amíg a pincér torokköszörüléssel szét nem riaszt bennünket, hogy leszedhesse a tányérokat. Lady Imogen azonnal kihasználja a pillanatnyi szünetet, hogy megint bevonja a társalgásba Jonathant. Ám most letörölhetetlen mosollyal üldögélek ott, míg hallgatom őket, mert érzem, amint Jonathan keze az asztal alatt az enyémet keresi. Amikor megtalálja, ujjheggyel elkezdi a tenyerem érzékeny bőrét cirógatni – ezzel hihetetlenül bizsergető érzéseket vált ki. Viszonzásképpen én is simogatni kezdem az ő kezét, és elhomályosuló tekintetén látom, hogy őt ugyanúgy izgatja a dolog, mint engem. Amikor megérkezik a főfogás, abba kell hagynunk ezt a játékot, hogy nekiláthassunk az étkezésnek, de ha a kezünk nem is szabad már, azt nem látom be, hogy miért ne érintkezhetnénk ezek után is. Így a térdemet az övéhez szorítom. A közöttünk lévő feszültség már hatalmas, és ahányszor csak egymásra nézünk, egyre tovább nő. Alig kapok már levegőt, annyira kívánom. Jonathan ugyanígy van ezzel, mert miután a desszertet is kihozták, közelebb hajol, és mélyen a szemembe néz. – Grace, ha továbbra is így nézel rám, én mindjárt elmegyek az ünneplős nadrágomban, annyira kemény vagyok már – suttogja, és látom rajta, hogy igazat mond, tényleg küzd az önuralma megtartásáért. De nem bírom abbahagyni. Ahhoz túlságosan izgalmas ez a játék. – Jaj, ne – lehelem a fülébe. – Én azt szeretném, hogy bennem menj el, ha már elmész. Érezni akarom a kemény péniszedet, amikor alaposan megkefélsz, és veled együtt akarok elmenni, amikor majd robbansz bennem. Minden további csak pazarlás volna – súgom, és ártatlanul mosolygok rá, de a szívem nagyokat verdes a mellkasomban. Gyakran beszélt így hozzám, fokozva vele a vágyamat, és most, hogy én próbálom ki ezt a stílust, szintén hat. Érzem, amint az altestem összerándul, amint elképzelem, ahogy belém hatol, és bennem lesz. Jonathan fojtottan felnyög, és egy pillanatra behunyja a szemét. Amikor kinyitja, tekintete határozott. – Öt perc múlva a könyvtárban – suttogja, hogy csak én hallom. – És ne kapcsold fel a lámpát. Aztán előveszi a mobilját, valamit belepötyög, és a füléhez tartja, majd nagy léptekkel kimegy. – Mi történt? – érdeklődik Lady Imogen azonnal. – Hová ment Hunter?

– Nem tudom, valami fontos üzleti akármi, ami egy percet sem várhat – felelem, aztán a fejemhez kapok, és fájdalmasan eltorzult arcot vágok. Ahogy ránézek, ez nem is esik olyan nehezemre. – Hosszú volt ez a nap. Megfájdult a fejem. Megyek, keresek valamit, hogy kibírjam a bált is – mondom, és reménykedem, hogy hihető volt az ürügyem. De mit érdekel, ha nem? Tudja csak meg nyugodtan, hogy nem bírok ki Jonathan nélkül már néhány percet sem, sőt, egy másodpercet sem. Azonnal vele kell lennem! Odakint már sötétedik, amikor belépek a könyvtárba, így automatikusan a kapcsolóhoz nyúlok. De gyorsan eszembe jut, hogy Jonathan azt mondta, ne gyújtsak fényt. Nem is szükséges, mert amikor egy kicsit hozzászokom a derengéshez, elég jól ki tudom venni a polcok és a nagy kanapé körvonalait. A szomszédos dolgozószoba ajtaja csukva. Óvatosan beljebb megyek a helyiségben, de Jonathant nem látom. Itt van egyáltalán? Már veszem a levegőt, hogy szólítsam, de egy meleg kezet érzek a számra zárulni, teste pedig hátulról az enyémhez simul. Szívem azonnal vad kalapálásba kezd, noha tudom, hogy Jonathan az. Vagy talán éppen ezért. – Csitt – suttogja a fülembe, aztán elvezet az ablakig, az egyik kanapé mögé. Felém fordul, és a széles ablakpárkányhoz szorít. Levette a frakk kabátját, már csak a fehér ing és a mellény van rajta, amelyek a beszivárgó szürke fényben szinte világítanak, akárcsak a szeme. – Miért akartál éppen itt találkozni? – kérdezem elfulladva, mert a keze lassan végigsimít a torkomon, aztán lecsúszik a mellemre. – Nincs sok időnk, és vigyáznunk kell a ruhádra – mondja. Miközben beszél, letolja a pánt nélküli felsőrészt, és lebillenti a szintén pántok nélküli melltartót is. Ettől élesen beszívom a levegőt. – Nem akarjuk tönkretenni… – Akkor vedd le. Megcsóválja a fejét. – Dehogyis. Egész idő alatt arról ábrándozom, hogy ebben a ruhában csináljuk – mondja, és megsimogatja felmeredő mellbimbómat, amitől felnyögök. Azonnal a számon a keze. – Csendben – suttogja. – Jöhet valaki. – És ha rajtakapnak? – lehelem izgatottan, és hátrahajtom a fejemet, mert Jonathan éppen a nyakamat csókolja végig, és közben finoman ráncigálja a mellbimbóimat. – Pont ez az izgalmas benne – nevet. – De ez nem fog megtörténni. – És ha mégis? – Akkor azt mondjuk, hogy megmutattam neked a könyvtárat.

– Sötétben? Megint nevet. – Nincs is sötét. Épp elég világos van ahhoz, hogy lássalak. – Jonathan – végigsimítom a keményített frakkmellényt. Sajnálattal veszem tudomásul, hogy nincs idő arra, hogy leszedjem róla. De már amúgy sem én irányítok. Jonathan átvette a vezetést, én pedig nem tiltakozom. Bizsergető érzés tölt el arra a gondolatra, hogy mit fog tenni velem mindjárt. Megfordít, és felemeli a szoknyát, a bugyimat a térdemig húzza. Aztán hallom, amint lehúzza a nadrágja sliccén a cipzárt, és egy pillanattal később kemény pénisze a lábam közé nyomul, egész pompázatos hosszában érzem, ahogy dörzsöli a szeméremajkamat. – Akarlak téged, Grace – mormolja halkan a fülem mellett, és hallom a még elfojtott szenvedélyt, amely azonban mindjárt elszabadul. – Benned akarok lenni, amikor robban, benned akarok elmenni. Pont ezeket mondtam neki az imént, és most az én testemet borzongatják végig e szavak, fokozva a kéjt bennem. Remegek, annyira izgatott vagyok, annyira felizgat, hogy felöltözve, de mégis lecsupaszítva állok itt. Érzem Jonathan testét, az erejét, a féktelen vágyát utánam, amelyet rám is átsugároz, és amely egészen elgyengít. Testestül-lelkestül ezé a férfié vagyok, és úgy gondolom, hogy ő is így van velem. Boldogság árad szét bennem. Elcsábíthatom, amikor akarom, és ő hasonlóképpen – mert nem tudunk egymásnak ellenállni. Soha nem is tudtunk. Jonathan egyik kezét még egyszer a szám elé teszi, hogy emlékeztessen a csendre, aztán a másikkal úgy helyezi a péniszét, hogy egyetlen kemény döféssel bennem legyen. Halkan felnyögök, annyira kitölt, és annyira izgató ezt érezni. – Csitt – mondja megint, és megáll, engedi, hogy élvezzem az érzést: megint egyek vagyunk, és már nem választ el bennünket semmi. Egyik kezével a szoknyámat tartja a magasba, a másikkal mutató- és hüvelykujja közé szorított mellbimbómat húzogatja. – Egy szót se – suttogja még egyszer rekedten, és mozogni kezd bennem. Azonnal elönt a tűz, átengedem magam a ritmusának, amelyről tudom, hogy csodálatos érzéseket tud kelteni bennem. Gyors, szinte túl gyors. A feszültség, amely az egész vacsora alatt csak gyűlt bennünk, most gyorsan és hevesen oldódik. Villámok cikáznak át a testemen, és egyre inkább nehezemre esik nyugton maradni. Jonathan mozdulatai is egyre hevesebbek, fejemet hátrahajtom a vállára, felveszem a ritmust, és homorítok, hogy még mélyebbre hatolhasson bennem. Már nem számít a ruhám, nem számít az ő frakkja, a bál, ahová mindjárt vissza kell mennünk. Érzem, amint egyre közeledik felém az orgazmus. Érzem, hogy már

Jonathan is nagyon közel jár ahhoz, hogy megtegye, amit az előbb ígért. De egyszerre megáll, és amikor tiltakozni akarok, a számra teszi a kezét. – Csend! Valaki van itt. Akkor már én is hallom a neszeket. A szomszédos szobából jönnek. Valaki mozog az earl szobájában, s egy halvány fénysugarat is látok kiszűrődni az ajtó alatt. Jonathan egy lendülettel visszavonul belőlem, sajnálkozó csókot lehet a nyakamra, felhúzza a bugyimat, le a szoknyát, helyére a melltartót és a felsőrészt – mindezt röpke pillanatok leforgása alatt. Még mielőtt felfognám, hogy mi is történt, már újra teljesen felöltözve állok a karjai közt, és az ajtóra meredek, várom, hogy mikor lép ki rajta valaki. Ezeket a reflexeket irigylem, gondolom magamban. A vágy engem még egészen eltompít, és csak lassan apad el bennem. Mindig ilyen hülye helyzetekbe hoz – de ki is rángat belőlük, ha szorul a hurok. Az ajtó percek múltán sem nyílik, de folyamatosan hallani, amint a dolgozószobában motoszkálnak. – Az apád? – súgom a fülébe amilyen halkan csak tudom. Bólint, és továbbra is a karjában tart, nem igyekszik kihasználni a helyzetet, hogy még sikerült észrevétlennek maradnunk, és eltűnhessünk. Nyilván abban reménykedik, hogy az earl elmegy, és észre sem vesz bennünket, mi pedig a végére járhatunk annak, amiért idejöttünk. Fura, gondolom, mialatt továbbra is visszafojtott lélegzettel hallgatjuk a szomszéd szoba neszeit. Mintha az a valaki odaát minél kevesebb zajt akarna csapni. A léptek az imént is nagyon csendesek voltak, de most már egyáltalán nem is hallatszanak. Csak zörgés van, aztán egy kattanás, aztán megint zörgés, mintha valami zacskót vagy szatyrot pakolgatnának. Jonathan mellére támasztanám épp a fejemet, ameddig várnunk kell, de visszarettenek, mert a teste megfeszül, és friss éberséggel fülel az ajtó irányába. – Mi az? – kérdem. A hangom csak egy lehelet. – Ez nem az apám – suttogja. – Azt hiszem, valaki a páncélszekrény körül motoszkál.

18. Jonathan alig mondja ki a gyanúját, máris cselekszik. Őt ölelő kezemet lefejti, elszakad tőlem. Aztán betol az ablak melletti sarokba, és komolyan rám néz. – Maradj itt. El ne mozdulj! – parancsolja, és még mielőtt visszatarthatnám, két hatalmas lépéssel a dolgozószoba ajtajánál terem, és felszakítja. Fény hull ki a könyvtár padlójára, látom Jonathan árnyékát az ajtó keretében. És a szobában még egy árnyék mozog. – Állj! – ordít fel Jonathan, és beljebb megy a helyiségbe. Hirtelen lövés dördül. Szinte megáll a szívem a rémülettől. De nem talált a lövés, mert most harc zaját hallom, ökölcsapásokat és lihegést, elfojtott nyögéseket. Nem bírok itt maradni a sarokban, minden Jonathan közelébe húz, muszáj látnom, mi történik vele. Talán segíthetek is neki. Ezért az ajtóhoz surranok. Az elém táruló látványtól elakad a lélegzetem. Tényleg egy betörővel, egy sötét öltözetű alakkal harcol Jonathan. Pisztoly is van az idegennél, de nem tud Jonathanra lőni, mert az fogja a csuklóját, és megpróbálja elvenni tőle. Elkeseredetten küzdenek. Jonathan magasabb, mint a másik, és már majdnem le is szorította az íróasztalra, amelyen a káosz az úr. Minden, ami csak értékeket tartalmazhat – fiókok, dobozok, tartók –, fel van dúlva, az íróasztal mögötti páncélszekrény kiürítve. Kék sporttáska áll előtte a padlón, ebbe pakolta zsákmányát a betörő. Az ablak nyitva, nyilván erre szeretett volna kimenekülni, csak nem tudott, mert Jonathan megakadályozta. A férfi – kurtára nyírt haj, jellegzetes tetoválás a nyakon – még mindig hevesen, eltorzult arccal védekezik, és ki is szabadul Jonathan szorításából, még mielőtt az egészen lenyomhatta volna az íróasztalra. Fürge és izmos, sikerül teljesen kiszabadulnia, és teljes erővel Jonathan karjára csap, hogy az felkiált, és elereszti a csuklóját. A betörő a fegyvert azonnal újra Jonathanra irányítja. – Neeee! – kiáltok fel, és a két férfi odakapja a fejét. Csak most ébrednek tudatára, hogy ott vagyok. Jonathan rémült arccal mered rám, nyilván halálra ijedt, hogy a lővonalba kerültem, és az elképedésnek ezt a kicsit töredék másodpercét használja ki a betörő. De nem arra, hogy lőjön, hanem nagy lendülettel fejbe vágja Jonathant a revolverrel. Keményen megüti a halántékán. Jonathan hátratántorodik, és összeroskad, arccal előre a padlóra esik. Sebéből szivárog a vér. Azonnal oda akarok szaladni hozzá, de a betörő rám irányítja a fegyvert.

– Ne mozdulj! A szemében pánikot látok, jobb lesz nem mozdulni, nem provokálni. Már csak annyit akarok, hogy eltűnjön, hogy odamehessek Jonathanhoz. A férfi megkerüli az íróasztalt, megragadja a sporttáskát. Az ablakhoz hátrál, egy pillanatra sem veszi le rólam a tekintetét, a fegyver csöve felém irányul. Egész testemben remegek a félelemtől és a feszültségtől. Jonathanhoz akarok menni, de nem tudok, ameddig ez az ember itt van. Eléri az ablakot, egyik lábát átlendíti a párkányon, kimászik. Egy utolsó fenyegető pillantás után eltűnik az éjszakában. Két lépéssel Jonathannál termek, térdre roskadok mellette, óvatosan a hátára fordítom. – Jonathan! – Elég erősen vérzik most a feje, és hirtelen halálosan megrémülök, hogy meghalt vagy súlyosan megsebesült, de amikor szólítom, magához tér, és nyögve tapogatja a fejét. – Maradj csak fekve – mondom, és így is tesz, egy pillanatra a szemét is behunyja. – Hol van az a mocsok gazember? – kérdezi kábán. – Elment – aggódva, még egészen sokkhatás alatt állva nézem. Ezt épp, hogy megúsztuk. Az a férfi Jonathanra akart lőni. És mi van, ha megteszi? Túlságosan szörnyű ez a gondolat, nem is gondolom végig. – Hívd… az apámat! Jonathan megint fel akar tápászkodni, de csak felkönyökölnie sikerül; a padlóra térdelek, fejét az ölembe teheti így. A seb még mindig vérzik, és semmim sincs, amivel elállíthatnám. – Értesíteni kell a rendőrséget! – mondja, és ismét becsukódik a szeme. Igen, gondolom. Jönnie kellene valakinek, és nemcsak a betörés miatt. Jonathannak is segítségre van szüksége: orvosi segítségre. De nem akarom egyedül itt hagyni, ezért tétovázom. Szerencsére megoldódik a helyzet: odakintről sietős léptek hallatszanak. – Hahó! Ide! – kiáltom, amilyen hangosan csak tudom, és egy pillanattal később már fel is tépik az ajtót, és belép az earl Alexszel és Mrs. Hanstingsszel a sarkában. De további léptek is hallatszanak a folyosóról, nyilván többen is jönnek még. – Lövéseket hallottunk – szólal meg az earl, és elsápad, amikor Jonathanra esik a pillantása. – Úristen, csak nem…? Megcsóválom a fejem. – Nem, csak leütötték. De akkor is azonnal orvos kell neki! Meg persze a rendőrség – teszem még hozzá.

Az earl azonban nem mozdul, csak meredten néz Jonathanra. Alexander szerencsére előbb tér magához. – Betörő? – kérdi, aztán röviden kikérdezi, hogy mit láttam, majd az asztali telefonhoz siet, hogy segítséget kérjen. Mrs. Hastings is gyorsan átlátja a helyzetet, és cselekszik. Visszataszigálja a helyiségbe a kíváncsiskodó embereket, akiket az idesietők látványa és a lövések hangja csalt ide, és tudni akarják, mi történt. Udvariasan megkéri őket, hogy térjenek vissza a bálba, és utasítja a közben előkerülő alkalmazottakat, hogy takarják el a könyvtárt és a mellette lévő szobát. – Hozok kötszert – mondja, és kisiet, de amint kinyitja az ajtót, beviharzik Sarah. – Atyaisten, mi történt veled? – A hangja elcsuklik, amint megpillantja Jonathant. A sérült lába miatt nem tud melléje kuporodni, így tehetetlenül és kétségbeesetten tipródik, egészen odavan a rémülettől. Jonathan gyengén elmosolyodik: – Semmi vész, még élek. – De ez csak mázli! Annál az embernél pisztoly volt! – vetem közbe remegő hangon, mert csak most jön ki rajtam a sokk, és most tudatosodik bennem, mi minden történhetett volna. Hogy elveszíthettem volna Jonathant. – Miféle embernél? – kérdi idegesen Sarah. Szűkszavúan beszámolok neki a harcról és a lövésekről. Mrs. Hastings is visszaér közben, és odaadja a kötszert, amit a ruhám helyett rászoríthatok a sebre. Az már nem vérzik olyan erősen, tehát nem lehet túlságosan mély. Inkább maga az ütés aggaszt, mivel Jonathan egy pillanatra tényleg eszméletlen volt, vagyis tényleg komolyan elérte. Már megint feltápászkodna, de nem engedem. – Itt maradsz fekve, amíg az orvos meg nem érkezik – mondom, és most az én hangom nem tűr ellentmondást. Nem is akar ellentmondani, ami viszont azt bizonyítja, hogy rosszabbul van, mint ahogy mutatni próbálja. – Rögtön megérkezik a mentő és a rendőrség is – jelenti Alex, aki közben befejezte a telefonálgatást. Egy pillanatra elcsendesül mindenki, mintha csak most fogták volna fel, hogy mi is történt itt. Legfőképp az earl látszik mélységesen megrendültnek. Az íróasztalánál áll, és a papírok közt matat. Elképedten bámulja a kárt. Ahogy a nyitott széfre tekint, még sápadtabb lesz. – Mindent elvitt – mondja reszketeg hangon. – Hogy jött be az az ember? Az ablakon át? – kérdi Sarah. Vállat vonok, nem is különösebben érdekel, de valószínűleg ez lehetett. Amikor

Jonathan meglepte a betörőt, az ablak nyitva állt. Sarah mintha nem értené az egészet. – De hogyhogy nem kapcsolt be a riasztó, amikor bemászott? Most az earl vonogatja a vállát. – Mert kikapcsoltattam a bál idejére. Az utóbbi időben megbízhatatlan volt, és nem akartam, hogy a vendégeket megrémítse egy hamis riasztás. – De miért nem cserélteted ki, ha rossz? Olyan fontos egy jó riasztó! – korholja Sarah, az earl azonban hallgat. Mintha hirtelen még öregebbnek és gondterheltebbnek látszana, mint eddig. Végignéz a helyiségen, és amikor Lady Orla portréjához ér, valósággal megdermed. Azonnal mindenki a képre mered, én is, és kifejezetten megrémülök. Félmagasságban egy kurta nyelű kés áll ki a kép széléből, fölötte szakadás. A betörő nyilván ki akarta vágni a képet a keretből, hogy magával vigye, s Jonathan éppen ebben akadályozta meg. Jonathan tekintetét keresem, és azt a haragot látom benne, azt az elszántságot, amit már olyan jól ismerek. Azért rontott rá a betörőre, azért ordította, hogy „Állj!”, gondolom, mivel látta, hogy mire készül a tettes. És ezért rohanta le… ami aztán majdnem az életébe került. Ha nem ment volna mellé az a lövés… Alexander odalép, ki akarja húzni a kést, de Sarah megállítja. – Ne! Talán van rajta ujjlenyomat – és közelebb lépve ő is megnézi a szakadást. Nem túl hosszú, de innen is látom, hogy a kép megsérült. És ahogy az earlt elnézem, azt a kést mintha nem is a képbe, hanem az ő szívébe döfték volna. Jonathan is úgy nézi a képet, mintha neki okoztak volna fájdalmat, és hirtelen megértem, mennyire fontos mindkettőjük számára Lady Orla. Nincs már jelen, de fiúnak és apának egyaránt kísért az életében, nem hagyja, hogy békére leljenek, sem önmagukkal, sem egymással. Csak Sarah nézi a dolog gyakorlatias oldalát. – Biztosan meg lehet csináltatni – mondja, és felkapja a fejét. A távolból szirénák hallatszanak. – Jön a segítség. – De mi lesz a vendégekkel? – Az earl még mindig mintha túl nagy súlyok alatt görnyedne, tehetetlenül az íróasztal előtt álló székbe roskad. – Majd mi intézkedünk – mondja elszántan Sarah, és ezzel Mrs. Hastingre és Alexanderre is gondol, akik rá is bólintanak. – De előbb arra figyeljünk, hogy itt minden rendben legyen. Néhány pillanat múlva itt vannak a mentősök és a rendőrök is, innentől felgyorsul minden. A rendőrök a nyombiztosítással foglalatoskodnak, és kikérdeznek bennünket,

a mentőorvos pedig alaposabban megnézi Jonathant, és ellátja a sebeit. Csak zúzódást állapít meg, de agyrázkódásra is gyanakszik, és igazából szívesen beszállítaná, de Jonathan határozottan tiltakozik. – Itt maradok – jelenti ki, és az orvos kénytelen engedni. Viszont félrevon, és komolyan néz rám. – Figyeljen, feküdnie kell, ne engedje, hogy felkeljen – utasít. – És ha véletlenül elvesztené az eszméletét, vagy hányni kezdene, akkor azonnal hozzák be a klinikára. Megígérem, hogy figyelni fogok rá. – Felvihetnénk? – kérdem, mert jó lenne, ha Jonathant kiemelhetném ebből a zűrzavarból. Az orvos rábólint, és int két mentősnek, akik vele érkeztek, hogy segítsék fel Jonathant. Mrs. Hastings megmutatja a cselédlépcsőt, hogy ott menjünk fel az első emeletre, hogy Jonathannak ne kelljen még egyszer elmennie a bálterem előtt, mivel ott még mindig nagy a felbolydulás az eset miatt. – Mindenki csak erről beszél – mondja –, nem kellene további pletykatémát szolgáltatni az embereknek. Hálás vagyok neki, de legfőképp akkor érzek hálát, amikor végre elérjük a szobákat. Önkéntelenül a saját szobámba irányítom a Jonathant támogató mentősöket, nem az övébe, s a két férfi segít neki leülni az ágyra, majd elköszön. Az orvos még marad, és fájdalomcsillapítót nyom a kezembe. – Ha nagyon fájna a feje – mondja. – Adtam neki injekcióban egy enyhe nyugtatót is, hogy jobban tudjon aludni. Ki kell pihennie magát. Ha holnapig nem lépnek fel komplikációk, ha eleget fekszik, akkor talán megúsztuk az agyrázkódást, és akkor már túl is van a nehezén. De sajnos az ütés miatt egy darabig zúgni fog a feje, ezt nem tudom megakadályozni. Megköszönöm az orvos segítségét, és becsukom mögötte az ajtót. Jonathan hanyatt hever az ágyon, megint behunyja a szemét. Valószínűleg máris hat a nyugtató. – Hé! – gyengéden felsegítem. – Le kell vetkőztesselek! – mondom, és azonnal neki is látok, olyan óvatosan, ahogy csak tudom, de ugyanakkor gyorsan is, hogy végre rendesen lefektethessem. A cipő nem gond, de a frakkot jó néhányszor elátkozom, annyi apró részletből áll: a csokornyakkendő, amellyel úgy kell megbirkóznom, a keményített mellény, amely most csupa vér, az ing, amelynek gombjai szintén engedetlenkednek. De aztán végre sikerrel járok, és alsónadrágra vetkőztetem. Igazából még hozni akartam a szobájából egy pólót, de mihelyst készen vagyok, sóhajtva visszahanyatlik az ágyra, és nyögve

behunyja a szemét. Így aztán gyorsan kényelmesebb helyzetbe rendezem, és betakarom. Azonnal elalszik, hallani az egyenletes lélegzetén. Mégsem tudom levenni róla a szemem. Remegve ülök az ágy szélén, mintha lecövekeltem volna. Most hullik le rólam az utóbbi órák terhe, végre nem kell izgulnom, és csak most veszem észre, mennyire megviselt engem is az ügy. – Hihetetlenül könnyelműen viselkedtél – szidom a könnyeimen át. Már maga az a gondolat, hogy akár holtan is heverhetne itt, összeszorítja a torkomat. Megcsókolom a vállát és az arcát, óvatosan megsimogatom homlokán a nagy fehér tapaszt. – És mindezt egy kép miatt! – Bejöhetek? – dugja be fejét Sarah az ajtón. – Persze – nyelem vissza a könnyeimet. – Hogy van? – Az ágy másik szélére ülve nézi a bátyját. – Alszik. És odalent mi a helyzet? – nézek rá kérdőn. Vállat von. – Az apám kikészült, de a rendőrség szerint reménykedhet. Állítólag, főleg a jó személyleírásodnak hála, már van is elképzelésük a lehetséges tettesről, és haladéktalanul a körmére is néznek. – És a bál? – Megy tovább. Ha apa nem lesz olyan állapotban, hogy kihirdesse a gyűjtés végeredményét, akkor majd én megteszem, és megnyugtatom az embereket, akik mind aggódnak Jonért. Főképp Lady Imogen aggódik… – mondja, és elmosolyodik, amikor forgatni kezdem a szemem. – Mit kerestetek egyáltalán a könyvtárban? – kérdezi, és a mosolya kiszélesedik, amikor fülig pirulok. Pillanatnyilag nincs erőm a hazudozáshoz, de szerencsémre Sarah nem is firtatja tovább a dolgot. – Mit akartál mondani a képről? – kérdezi inkább. – Jonathan azért rontott rá a betörőre, mert az éppen édesanyátok képét metélte volna ki a keretből – mondom. – Ezt akarta megakadályozni, érted? Ezért sodorta életveszélyes helyzetbe magát. – Remeg a hangom, egyszerűen nem értem. Sarah előbb rám néz ijedten, aztán Jonathant nézi, aki hanyatt fordult álmában. – Elmesélte, hogyan halt meg anya? – Leesett a lépcsőről. Azt mondta, hogy előtte apátokkal veszekedett – mondom szorongva, mert most jut eszembe az egész. Sarah rám néz. – Azt is elmondta, hogy ő is jelen volt? Rémülten rázom meg a fejemet. Persze tudott a szülei veszekedéséről, de azt

gondoltam, csak úgy mesélték neki. Sarah megint a bátyját nézi. – Ott volt, látta, amint lezuhan. Sohasem beszél róla. Soha. De Mrs. Hastings elmesélte, hogy amikor megjöttek a mentők, nem tudták leválasztani róla. Belekapaszkodott anya testébe, és ordított, hogy nem engedi elvinni. Erőszakkal kellett lefejteni a testről. Nem mond többet ő sem, de nem is kell. Megértem, mit akart mondani ezzel, és hálás vagyok neki. Egy kis részlettel több a nagy kirakósból, amiből egyszer összeáll majd, hogy Jonathan miért is lett olyan, amilyen. – Le kell mennem – mondja egy pillanattal később, és felsóhajt. – Hív a kötelesség. De Jon amúgy is nálad van a legjobb kezekben. – Az ajtóban még visszafordul: – Vigyázz rá! Visszamosolygok, de amint kimegy, megint elkomolyodom, és érzem, amint újra feltolulnak az iménti könnyek, amelyeket olyan nagy üggyel-bajjal szorítottam vissza. Megszakad a szívem, ha elképzelem, amint Jonathannak végig kellett néznie, amint az anyja halálra zúzza magát, és megértem, mekkora trauma lehet ez neki. Olyan trauma, ami talán azt is megmagyarázza, hogy miért ódzkodik annyira az érzelmektől. Talán az a pillanat, amikor erőszakkal elválasztották az anyjától, amikor be kellett látnia, hogy soha többé nem találkozhatnak… talán az volt az a pillanat, amikor elhatározta, hogy többé nem kerül közel senkihez? Letörlöm a könnyeket, és felállok az ágyról, hogy levetkőzzek. A szép ruhám oldala és szegélye most vérfoltos. Ráakasztom a szekrényre, felveszem a hálóingemet, gyorsan megmosdom a kis fürdőszobában, és fogat mosok. Amikor visszamegyek a szobába, bebújok az ágyba, mert Jonathan mellett akarok lenni. Az éjjeli lámpa még ég, úgy is hagyom, figyelem az arcát álmában, és gyengéden megcsókolom. Úgy tűnik, megérezte a közelségemet, utánam nyúl, magához von, és elégedetten elmosolyodik, amikor egészen szorosan melléje kerülök. Mélységes szeretet árad el bennem, megcsókolom a kulcscsontját, a nyakát – ezeket érem el anélkül, hogy kibújnék az öleléséből. Aztán arcomat a mellére fektetem, és figyelem a szívverését. Fáj, hogy csak akkor az enyém ennyire, amikor mélyen alszik. Csak ilyenkor enged el mindent, és ilyenkor van, hogy a közelségemet nemcsak épp elviseli, hanem egyenesen keresi is. De legalább azt elárulja ez, hogy a lelke mélyén neki is épp annyi igénye van a gyengédségre, mint bárki másnak. Nem tudom meg nem történtté tenni, amit átélt, és lehet az is, hogy sok minden végképp eltört benne, és nem tud már teljes odaadással szeretni. De talán az én

szeretetem pótolja azt is, ami belőle hiányzik, gondolom magamban. Talán mégiscsak elérem egyszer, és rá tudom venni, hogy bízzon meg az érzelmeiben. Hogy bízzon meg bennem, és bízza rám magát – ennek minden következményével. Ezekkel a gondolatokkal, Jonathan karjában alszom el.

19. Amikor másnap felébredek, már magasan fenn jár a nap, késő délelőtt van. A mobilomra pillantok – valóban, majdnem tíz óra! Nagyon sokat aludtunk, senki nem keltett fel bennünket. Amikor eszembe jut, hogy miért is, rögtön visszatér az aggodalmam, és ránézek Jonathanra, aki az oldalán fekszik mellettem. Kicsit sápadt, és homloka a ragtapasz alatt feldagadt, de egyenletesen lélegzik, és ez nagyon megnyugtató. Karja a derekamon, erősen fog. Így volt egész éjszaka. Akármikor felébredtem, mindig szorosan mellettem volt, megérintett, néha rám tette a karját, mintha szüksége lett volna a testi kontaktusra. Mosolyogva előrehajolok és megcsókolom, olyan boldog vagyok, hogy ilyen jól megúszta a tegnapi napot. Másképp is történhetett volna, gondolom. A félelem újra jegesen összeszorítja a szívem. De aztán határozottan arrébb hessegetem, hiszen Jonathan él, és semmi más nem fontos. Felébred a csókjaimtól, rám néz, egy percre felvillan a kék szeme, tekintetünk egymásba fonódik. – Grace – a hanga rekedtes, még mintha kicsit kábult lenne. – Jó reggelt – mondom, és visszadőlök a párnákra, de továbbra is őt nézem. – Hogy van a fejed? Mintha akkor jutna eszébe, mi is történt az előző este. A homlokához nyúl, és összerándul, amikor ujjai a tapaszhoz érnek. Szeme megint elfelhősödik. – Megvagyok – mondja. – Azt hittem, rosszabb lesz. A ruhámra néz, amely a szekrény oldalán lóg, rajta a vérfoltokkal. – Ezt is tönkretettük – mondja halvány mosollyal. – Pedig mennyire vigyáztunk rá… Én is elmosolyodom, amikor eszembe jut az a forró szex a könyvtárban, de rögtön odatolakodnak az utána történtek képei is, és mindjárt elmegy a jókedvem. – Hihetetlenül könnyelmű voltál – ismétlem meg a tegnapi szemrehányásomat, mert úgy gondolom, hallania kell. – Az az ember simán megölhetett volna. – De téged is – feleli. – Miért nem maradtál a könyvtárban úgy, ahogy a lelkedre kötöttem? – Nem bírtam. Hozzád kellett mennem – mondom, és megint megcsókolom, érzem, amint megölel. És amikor egy pillanattal később megint a szemébe nézek, olyant látok, amitől izgatottan feldübörög a szívem. Mintha a fal, amelyet maga köré vont, egy kicsit átlátszóbb volna, mint máskor. Mintha most mélyebbre látnék a lelkébe. Talán csak azért, mert most annyira elesett,

gondolom. A tekintete mindenesetre lágyabbnak, nyíltabbnak tűnik, és amikor gyengéden megfogom az arcát és megcsókolom, nem húzódik el. Egy pillanatra beleveszünk egy csókba, olyanba, amilyen még nem volt közöttünk, és ettől mélyen megrendülök. Talán csak azért, mert mindennek vége is lehetett volna egy pillanat alatt, és mert most a tudatában vagyok, mennyire drága minden perc, amit vele tölthetek. Mintha ő is így érezne. Mert ebben a csókban valami új érzés is rezeg, valami új, olyan, ami túlmutat a megszokott szenvedélyen. Most nem azért csókol, mert meg akar kapni, nem birtokló, nem követelőző ez a csók, hanem olyan, amivel azt üzeni: szeretem, hogy mellettem vagy. Épp annyira féltett engem, mint amennyire én is őt, gondolom, és szorosan megölelem. Közben a csókja elmélyül, a kellemes meleg boldogságérzet felforrósodik, szenvedély költözik belé, a testünk is reagál egymásra. Aztán már csak a vágyat érzem, és átteszem rajta a lábamat, érzem a boxeralsónak feszülő kemény péniszt. Tegnap nem tudtuk befejezni, amibe belekezdtünk, de most senki sem zavarhat meg. Akarom őt. Most. Itt. Most én kezdem vetkőztetni őt. Ujjamat a boxeralsó gumijába akasztom, és megszabadítom őt az utolsó, kellemetlen ruhadarabtól. Pénisze azonnal felugrik, vágyakozva nyújtózik felém, én pedig megmarkolom, aztán ráhajtom a fejemet, és bekapom. Lassú, élvezkedő mozdulatokkal szopom, a nyelvemmel is cirógatom, és mélyen beengedem a számba. Hallom, amint Jonathan élesen beszívja a levegőt, majd belemarkol a hajamba, amikor fokozom a tempót. De aztán leállít, és felhúz magához. Nyilván más tervei vannak a tegnapi történet befejezésével kapcsolatban. – Látni akarlak – dünnyögi, és végigsimítja a hálóing vékony anyagát, cirógatja a mellemet, a felmeredő bimbókat. – Mindent látni akarok. Habozás nélkül felülök, fejem fölött áthúzom a hálóinget, félrehajítom, aztán jöhet a bugyi. Egy pillanatig élvezem Jonathan vágyakozó tekintetét, ahogy végigsiklik a testemen, és felnyögök, amikor megsimogatja a hasamat, majd a lábam közé nyúl. Ujja behatol a résbe, amely már bőségesen nedves, és kész a befogadására. Olyan erővel kívánom, amely engem is megrettent. Aztán már nem elég az ujja, megfogom a karját, megvárom, amíg visszahúzza a kezét, és végre lovagló ülésben ráhelyezkedhetek. Lassan engedem magamba, forrón rázárulok. A combomba markol, látom, amint az állán dolgoznak az izmok, és fékezi a vágyát, amint mélyen magamba fogadom. – Grace – nyög fel, amikor mozgolódni kezdek rajta, körözök a medencémmel, előrehátra hintáztatom. Tudom, mit akarok, mire van szükségem. Egyik kezét a mellemre

teszem, a másikat a lábam közé, hogy ingerelje érzékeny gyöngyszememet – ezt örömmel és izgalmas lassúsággal meg is teszi. Aztán kicsit hátradőlök, a lába közé nyúlok, kezembe veszem a heréit, és egy kicsit meghúzgálom. Ettől zihál, és megráng bennem. Élvezem, hogy egy vagyok vele, engedem, hogy sodorjon az az érzés, hogy mennyire kíván engem az a férfi, akit imádok. Kéjesen lovagolok rajta, mindent alaposan kiélvezek, amit csak a kezétől és a péniszétől kaphatok, amíg csak végig nem futnak rajtam a kéj hullámai, és felnyögök, mert új, heves orgazmus jelentkezik bennem. Ám mielőtt még végleg odajutnék, Jonathan megállítja a kezét, megragadja a fenekemet, és maga alá fordít. Lábamat a csípője köré fonom, hagyom, hogy tegyen velem, amit akar, és már nem vagyok képes feltartóztatni saját orgazmusomat, amelyet a legközelebbi, mély döfésekor el is érek. Jonathan az ajkával kapja el kiáltásomat, és pillanatok múlva ő is követ, mélyen bennem robban. Minden rándulással újabb rengéseket szabadít el bennem, amelyek végtelenül ismétlődnek, és csodásan meghosszabbítják a csúcspontot. Valósággal összeolvadok vele. Nem is tudom, meddig tart, de végül Jonathan velem együtt oldalra fordul, egy sóhajjal kicsúsztatom magamból, érzem a lábam között a nedvességet. Jonathan mintha mostanában egyáltalán nem ügyelne az óvszer használatára, most sem húzott. Mintha nem tartaná fontosnak. Egészen közel fekszünk egymáshoz, a tekintetünk egymásba kapcsolódik, a lélegzetünk összekeveredik, ahogy lassan megnyugszik a szívverésünk is. Pompásan elevennek érzem magam, teljesen betölt mindaz, amit iránta érzek. És egyszerre túlcsordul a szívem, és kicsúszik a számon az, amit már rég meg akarok mondani neki, mert már nem tudom, miért ne tehetném meg. Hiszen már rég tudnia kell. – Szeretlek. Teljesen magától értetődően tolul ez a mondat a számra, mert már olyan gyakran ott volt a gondolataimban; mert egész éjszaka a nyelvem hegyén lebegett. Ám mihelyt kimondom, abban a pillanatban már tudom is, hogy nem kellett volna. Az a lomha elégedettség, amellyel Jonathan eddig rám nézett, egy csapásra eltűnik, semmivé foszlik. Arca komoly lesz, aztán rátelepszik az az áttörhetetlen kifejezés, amelyről minden lepattan. A fal, amely az imént már düledezni látszott, és szinte áttetszővé vált, most egyszerre megint itt van kettőnk között. – Keljünk fel – mondja valami teljesen közömbös hangon, mintha semmit se mondtam volna. Kiül az ágy peremére, hátat fordítva nekem.

Döbbenten és megbántottan nézem válla megfeszülő vonalát, és nézek utána, amint felkel, és a fürdőszobába megy anélkül, hogy visszanézne. Visszazuhanok a párnára, és a mennyezetre meredek. Miért reagál így, miért zúzza össze azt a közelséget, amely már kialakult köztünk? Csak mert kimondtam azt, amit már régen tudnia, éreznie kell? Nyelek egyet. Vajon azért nem tudja elmondani nekem, hogy mit érez, mert valami visszafogja? Vagy nem is szeret, csak most még nem akarja megmondani, mert akkor elveszíti az engedelmes kis játékszerét? Ekkorát kellene csalódnom benne? Nem szabad feladnod, visszhangzik egyszerre Sarah hangja bennem. Olyan sokat elértél már. Sóhajtva felülök az ágyban. Ebben a pillanatban inkább úgy tűnik, mintha hatalmas lépést tettem volna hátrafelé. Mintha épp olyan messze lennék most, mint régen, és egy picikét sem lettem okosabb az ő érzéseit illetően. Ha nem szeret, akkor ezzel meg kell békélnem, és le kell vonnom a következtetéseket. De ha szeret, csak nem bírja kimondani, akkor annak meg kell keresnem az okát. Úgysem tudom elhagyni, gondolom magamban, amint Jonathan visszajön a fürdőszobából törülközővel a derekán, és rám néz. Addig nem, amíg csak egy szikrányi remény is van arra, hogy egyszer ő is kimondja, hogy szeret. Addig nem adom fel. * * * – Ezek az istállók? – kérdezem csodálkozva, amikor egy jó óra múlva elhagyjuk Lockwood Manor belső udvarát, és kisétálunk a külső részre, amely a főépület oldalánál húzódik, és sokkal nagyobb, mint gondoltam volna. Megkértem Jonathant, mutassa meg őket, mert tényleg érdekelnek – gyermekkorom óta imádom a lovakat. A nagyszüleimnél mindig voltak, én meg gyakorlatilag közöttük nőttem fel. Ráadásul örülök annak is, hogy találtam egy semleges témát, ami talán még őt is rábírja egy kis lelkesedésre. Mert annyira hallgatag és zárkózott lett, hogy lassan komolyan aggódni kezdek miatta. Reggeli közben még csak-csak elment, akkor még tűrhető hangulatban volt. Sarah és Alexander, akik persze sokkal korábban keltek, és már rég túl voltak a reggelin, mégis odaültek hozzánk, és nagyon oldott és kedves csevegést folytattunk. De néha még akkor is magamon éreztem azt az elgondolkodó tekintetét. El sem tudom képzelni, mi járhat a fejében, és biztos vagyok abban is, hogy nem fogja megmondani, ha rákérdezek. Ezért abban reménykedem, hogy talán a lovakon keresztül megnyílik egy ösvény a szíve felé, hiszen ő is lovagol, ezt mesélte már nekem.

Ha egyszer itt ekkora istálló van, akkor biztosan ugyanúgy kisgyerekként is ült már nyeregben, akárcsak én. Az idő még mindig csodaszép – ha csak ezt nézzük, igazán szerencsések voltunk ezzel a hétvégével. Világos, nagyon vékony, virágmintás nyári ruha van rajtam, amit pontosan azért tettem be a táskába, mert napsütésre számítottam. Jonathan azonban visszaöltözött talpig feketébe, és mivel a hangulata is éppen ilyen, egyre inkább nehezemre esik bátran mosolyogni. Nem akarom azt hinni, hogy a szerelmi vallomásom volna az oka. Annyira azért nem lehet szörnyű, hogy bevallottam neki, mit érzek. De azért kínoz a bizonytalanság, és igazán boldog vagyok, amikor végre átvágunk a macskaköves udvaron, és a nagy, nyitott kapun át kiérünk az istállókhoz. Azonnal megcsap az ismerős illat: a lótrágya és a széna illata, bár nem olyan intenzíven, mint amire számítottam. Nem csoda, ugyanis csak az első két jászolnál látok lovakat, egy fehéret és egy pejt. A fehér erőteljes alkatából látni, hogy csődör, izgatottan horkantgat és csapkodja fehér sörényét, amikor közelebb megyünk, de a barna kanca csak egy pillanatra emeli ki fejét az abrakosvödörből, aztán nyugodtan tovább eszik. A hosszú istálló valamennyi további boxa üres. Úgy látom, Jonathan ezen alaposan megrökönyödik. – Hol vannak a lovak, Edwards? – kiált oda a tweedsapkás öregembernek, aki az istálló végében épp lezárja az abrakosládát, és összecsapkodja a tenyerét. A férfi – nyilván az istállómester – szélesen elmosolyodik, amikor észrevesz bennünket, és sietve jön közelebb. – Lord Huntington! – kiáltja. – Milyen régen nem járt már erre! Jonathan csak kurtán bólint, nem bír szabadulni a kérdéstől, ami foglalkoztatja. – Edwards, a lovak! – ismétli. – Hol vannak? – Eladták őket. – Mikor? – Néhányat már tavaly, de a legtöbbet csak pár hónapja. Az utolsót tizennégy nappal ezelőtt vitték el – mondja az istállómester. Jonathan a fejét csóválja. – És miért? – Azt nem mondta az édesapja. Annyi volt az utasítás, hogy amikor a vevő jön, pakoljuk fel a lovakat. – Edwards vállat von, láthatóan nem teszi boldoggá gazdájának döntése. – Nem tudok többet. Jonathan állával a két maradék ló felé int. – És Daredevil meg Roxanne?

– Őket nem szabad eladni, azt mondta az édesapja. – Edwards helyreigazítja a sapkáját, láthatóan sietősen. – Elnézést, uram, de igyekeznem kell. Elromlott a kertben az öntözőberendezés, még meg kell szerelnem – magyarázza. – És miért nem a kertész csinálja? – kérdi Jonathan, akinek szemlátomást nő az ingerültsége. – Gordont el kellett bocsátani, uram. Azóta Hastings meg én gondozzuk a kertet. Jonathan kutatóan néz körül. – És Joe? Duncan? A lovászok? Edwards vállvonogatva mutat körül az üres állásokon. – Nem volt már elég munka, uram. – Megböki a sapkáját, jelezve, hogy tennivalója van, de csak akkor indul el, amikor Jonathan egy fejmozdulattal útjára engedi. – Hány lova volt apádnak? – kérdezem, amikor újra magunkra maradunk. – Sok. Minden boxban állt egy – feleli Jonathan, végignézve az üres állásokon. Aztán tekintete visszatér a fehér lóhoz, amely most szintén falatozik. – Ezt a kettőt miért tartotta meg? Ezek talán különlegesek? – Daredevil az én lovam – mondja, és megveregeti a fehér ló nyakát. – Roxanne pedig – mutat a kis pejre – Sarah-é. Odalépek a fehér mén boxa elé, elébe tartom a kezemet. A ló megszaglássza. Mennyire illik Jonathanhoz, még ha a színe pont az ellenkezője is annak, amit szeret. Úgy tűnik, ezt az earl is így látja, mert egyik gyerekének lovától sem akar megválni. – De vajon miért adta el a többit, és miért bocsátotta el az embereket? – Jonathan ugyanazt a kérdést mondta ki, ami bennem is megfogalmazódott, és azt is látom, hogy ugyanarra a következtetésre jutott, mint én. Az earlnek anyagi gondjai vannak. Eszembe jut az elromlott riasztó meg a szobákból hiányzó bútorok. Ráadásul itt, Lockwoodban mindennek van valami rozoga bája, amit én egyedül a kornak tudtam be. De több pénzzel azért ezt sokkal jobban karban lehetne tartani, mint ahogy pillanatnyilag kinéz. – Kérdezd meg – mondom Jonathannak, aki azonban szinte kelletlenül megcsóválja a fejét. – Lockwood Manor nem az én ügyem – mondja. – Apámnak meg tudnia kell, mit miért tesz. Megint aggodalommal tölt el, hogy olyan engesztelhetetlenül elutasító az apjával. De legalább két szónál többet is hajlandó váltani velem, ami mégiscsak haladás. Hirtelen az udvar felől sietős léptek kopogása hallatszik, és egy pillanattal később Alexander lép be az istállóba. Kutatva néz körül, aztán felderül az arca, amikor észrevesz bennünket.

– Ó, hát itt vagytok! Már mindenütt kerestelek benneteket – mondja lihegve, nyilván sokat szaladgált utánunk. – Miért, mi történt? – kérdi Jonathan, miközben elindulunk kifelé. – Itt vannak a rendőrök – magyarázza Alexander. – Elkapták a betörőt, és az egész zsákmányt megtalálták nála. Képzeljétek, minden megvan!

20. Jonathan szemlátomást megkönnyebbül a jó hír hallatán, a reggeli óta először látom mosolyogni. – Helyes – mondja olyan elégedett hangon, hogy csak csodálkozom. Elvégre az apja dolgait lopták el, és mivel általában hidegen reagál az earllel kapcsolatos minden dologra, most furcsállom ezt. Talán volt a lopott holmik között olyasmi, ami neki is fontos, gondolom magamban, de már nem tudom megkérdezni, mert a két férfi futólépésben siet vissza a házhoz, alig tudom utolérni őket. De az étkező ajtajánál, ahová Alexander kalauzol bennünket, Jonathan mégis megvár, és előreenged. Tekintetünk találkozik, amint elmegyek mellette, de a kifejezését még mindig nem tudom értelmezni, csak a szívemet dobogtatja meg. Legalább nem felejtette el, hogy létezem, villan át a fejemen. Az étkező egy hosszúkás helyiség, súlyos mahagónibútorok uralják. Ismerem már, hiszen itt ettünk pénteken szűk körben. Egy pillanatig el is csodálkozom, hogy miért itt fogadja a rendőröket az earl. Nem lenne alkalmasabb a Vörös szalon? De mihelyst belépek a szobába, már tudom is az okát: a széles asztalon papírok és bankjegyek hevernek szanaszét, valamint több különböző méretű doboz. Ezek lehetnek azok a tárgyak, amelyeket a betörőnél megtaláltak. A két rendőr, akik a tegnapi nyomozókkal ellentétben civil ruhában vannak, Cromley főfelügyelőként és Whiters nyomozóként mutatkoznak be. A közöttük lévő rangbéli különbség meglátszik a tevékenységükön is. A főfelügyelő idősebb, gyérülő hajú férfi. Az asztalnál ülve meséli az earlnek a letartóztatás folyamatát, míg a fiatalabb, fürgébb, sötét hajú hadnagy állva, listával a kezében hasonlítja össze az eltűnt tárgyak jegyzékét az asztalon lévőkkel. Egy kicsit megijeszt, amilyennek az earlt látom: még mindig a tegnapiak nyomasztó súlya alatt nyög. Nyugtalanul járkál fel-alá a szobában, és mintha nem találná a helyét. Sarah, aki szintén itt van, és sápadtan ül egy fotelben az ablaknál, aggodalmas tekintettel kíséri. – A tettest Andrew Jenkinsnek hívják – mondja a főfelügyelő, miután üdvözölt bennünket. Majd az earlre néz. – Úgy gondolom, nem ismeretlen önnek ez a név. Az earl elképedten néz rá. – Nem bizony. Jenkins nálunk dolgozott, de el kellett bocsátanunk lopás miatt. A főfelügyelő bólint. – Így igaz. Betörések okán már régi ismerősünk, és amikor Miss Lawson olyan

remekül leírta, mindjárt eszünkbe jutott. Még tegnap éjszaka letartóztattuk. Hűvösen, keskeny ajakkal rám mosolyog. De amúgy is olyan rideg ember benyomását kelti, hogy valószínűleg nem is képes másfajta mosolyra. – Akkor alá kéne írnia, hogy visszakapta a tulajdonában álló tárgyakat – szólal meg a fiatal hadnagy, aki elkészült a listák összehasonlításával. Az earlt azonban, úgy látszik, még másvalami foglalkoztatja, mert meg se hallja a fiatalembert. – És a feleségem képét miért? – szegezi a kérdést a főfelügyelőnek. – Azt miért akarta kivágni? Talán azt hitte, hogy értékes darab, és eladhatja? A főfelügyelő a fejét rázza. – Nem. Azt mondta, hogy így akart bosszút állni az elbocsátásáért. Ezért választotta ki éppen Lockwood Manort célpontnak. Azt mondta, itt kiismeri magát, és még van egy rendezetlen számlája önnel – szinte bocsánatkérően vállat von. – Úgy látszik, tisztában volt azzal, mennyire sokat jelent önnek az a kép. Jonathan halkan felhorkan, de ezt csak én hallom, mert közvetlenül mellette állok. Tehát mégiscsak hallotta, amit a főfelügyelő mondott, pedig úgy tűnt, mintha egészen az asztalon lévő tárgyakra koncentrálna. Egyesével felnyitotta a dobozokat. Valójában nincs is olyan sok belőlük, mint ahogy először hittem, hat-hét darab sorakozik csak az asztalon. És nem is ékszert rejtenek, hanem rendjeleket, kitüntetéseket. Csak az egyikben hever egy csodaszép és értékesnek látszó, zafírokkal és gyémántokkal ékesített nyakék. Az a kijelentés, hogy a betörésnek személyes indítéka volt, súlyosabban érinti az earlt, mint maga a bűntény. Szinte minden szín kimegy az arcából, pedig már eddig sem volt rózsásnak nevezhető. Még gondterheltebbnek, még rezignáltabbnak látom. Nehézkesen ereszkedik le egy székre. – Bosszúból – mormolja csendesen. – Apa, nem vagy jól? – kérdi azonnal Sarah. Feláll, és egyik kezét apja vállára teszi, de az earl mintha észre sem venné, csak rázza a fejét, és maga elé mered, mintha fel sem tudná fogni, hogy egy egykori alkalmazottjuk ilyen gyűlölettel gondol vissza rá. – Hozom a gyógyszeredet – mondja Sarah, és kimegy, de előtte egy pillantással mintegy rám bízza az apja felügyeletét. A hadnagy, aki szeretne már végezni, elébe tartja a kemény alátétre rögzített listát, és egy tollat is ad mellé. – Legyen szíves akkor itt aláírni, hogy ezzel… – Hiányoznak dolgok – veti közbe Jonathan, és amikor a hadnagy meglepetten ránéz, a dobozokra mutat. – Az ékszerek közül.

Mindenki meghökkenten hallgat el, a hadnagy zavartan néz az earlre, a főnökére, aztán megint a listára. – De itt az áll… – Egy egész csomó ékszer hiányzik – folytatja Jonathan, és amikor a hadnagy kérdőn néz rá, folytatja, nem is ügyelve a fiatal nyomozóra. – Sokkal több láncnak, fülbevalónak, karkötőnek kellene itt lenne. És egy nagyon szép, feltűnő gyémántdiadémnak. – De… nem – ellenkezik a hadnagy, és még egyszer végignézi a listáját. – Egy zafír nyakék. Más ékszer nincs itt megadva. – Ismét az earlre pillant, mintegy megerősítésre várva. – Vagy elfelejtett valamit? Az earl az egyetlen, akit nem lep meg Jonathan állítása. Inkább mintha kellemetlenül érintené, mintha jobban örült volna annak, ha Jonathan nem érinti ezt a témát. – Mylord? – kérdi udvariasan a hadnagy, amikor hosszú szünet után sem kap választ. Az earl megköszörüli a torkát. – Nem – jelenti ki szilárd hangon, és ránéz a fiára, aki kérdőn, de egyben vádlón is néz rá. – Semmi sem hiányzik. – A listáért nyúl, aláírja, aztán egy biccentéssel vissza is adja. – Hálásan köszönöm, hogy idefáradtak a holmikkal. – Ez csak természetes, Lord Lockwood – hajol meg könnyedén a főfelügyelő. Eltűnődöm azon, hogy vajon másokkal is ilyen előzékeny-e a rendőrség, vagy csak az earllel. Nem csodálkoznék, ha az utóbbi lenne az igaz. A két rendőr aztán elköszön, és mivel sem az earl, sem az apját egyre sandábban figyelő Jonathan nem emelkedik fel, Alexander kíséri ki őket. – Hol van a többi? – kérdi Jonathan, amint az ajtó becsukódik kettőjük után. – Mit csináltál velük? Neked adta? – kérdi most Sarah-tól, aki ebben a pillanatban lép a szobába. Egy csomag gyógyszer van a kezében, és meglepetten néz a testvérére. – Mit adott volna nekem? – Anya ékszereit. A nyakláncokat és a gyűrűket, a brossokat, a diadémot – sorolja Jonathan, és megint az apjára néz, amikor Sarah megrázza a fejét. – Hová tűnt mindez, apa? Azt hiszem, a legtöbb ember már rég kitért volna Jonathan jeges tekintete elől, de az earl állja a sarat. Kicsit kihúzza magát, egyenes derékkal ül, ahogy az rá olyan jellemző, és a fiára néz. Nem tűnik bizonytalannak, csak valamiképpen szerencsétlennek. Mintha pontosan tisztában lenne azzal, hogy a válasza újabb vitát generál majd. – Eladtam őket – mondja. Jonathan keze ökölbe szorul, az arcán megrándul egy izom. Sarah, aki az asztalkánál egy pohárba vizet tölt az apjának, szintén felkapja a fejét.

– Már csak a zafír nyakék van meg? – kérdi csalódottsággal a hangjában. Ez a hír neki is újdonság volt. Az earl bólint. – Sajnálom – mondja. – De nem ment másképp. Jonathan persze nem így látja. – Mindig van választás, apa – mondja lekicsinylő hangsúllyal. – De azt végképp nem értem, hogy miért nem nekem ajánlottad fel azokat az ékszereket. Én megvettem volna az egészet, ha már annyira szabadulni akartál tőlük. Veled ellentétben Sarah-nak és nekem sokat jelentettek ezek a holmik. Az earl a fejét csóválja: – Gyerek voltál még akkor, Jonathan. – Már évekkel ezelőtt eladtad az ékszereket? – Jonathan még inkább elképed, és még jobban dühbe gurul. – De miért? Talán nem akartad, hogy emlékeztessenek arra, amit tettél? Vagy ennyire nem jelentettek neked semmit anya dolgai? – Hangja már reszket az alig visszafojtott dühtől. – Ahogy ő maga sem jelentett neked semmit. – Orla mindent jelentett nekem! – ordít föl az earl, és amióta ismerem, most először tör ki, és veszti el teljesen a hidegvérét. Arca eltorzul, s a fájdalom, amely az imént, a dolgozószobában csak egy pillanatra villant meg rajta, most teljesen a hatalmába keríti, és nem tudja már eltitkolni. Sarah meg én annyira megrémülünk a reakció miatt, hogy elhűlve bámulunk rá, de Jonathan még dühösebb lesz, mintha apja haragja csak szítaná az övét. – Ez nem igaz – vádolja az earlt. – Gyűlölted őt. Csak veszekedni tudtál vele. Boldog voltál, amikor megszabadultál tőle. Az earl ököllel az asztalra csap. – Nem! – Dehogynem! – vádolja tovább Jonathan, és egyet lép is feléje. – Egyszerűen tovább éltél, mintha mi sem történt volna – veti a szemére. – A szempillád se rebbent. Csak a látszatot akartad megőrizni, mint mindig. Mindig csak erről volt szó. De szeretni sohasem szeretted. – Mit tudsz te erről? Hiszen még gyerek voltál! – kiált fel az earl. Felugrik ő is, és egy pillanatra úgy állnak egymással szemben, mint ősi ellenségek. Aztán az earl visszaroskad a székre, és levegőért kapkod. – Apa! – kiált fel Sarah, és odasiet, de az earl leinti. Már jobban van, csak a mellkasa emelkedik-süllyed még nehézkesen. – Vedd be a tablettáidat – utasítja szigorúan Sarah, és kipattint a csomagból kettőt. Míg arra vár, hogy az apja lenyelje a gyógyszert, szemrehányó pillantást vet a bátyjára.

– Fejezd be! – mondja figyelmeztető hangsúllyal. Jonathan azonban túlságosan feldúlt ahhoz, hogy leálljon. – Tudom, mit láttam! Te voltál az… – kezdi. – Jonathan! Szinte reflexszerűen kapom el a karját, hogy megfékezzem. Meglepetten hallgat el, és néz a kezemre. Egy pillanatig még lángol a harag a szemében, de aztán hirtelen elfordul, és az ablakhoz lép. Kezét a nadrágzsebébe süllyesztve kibámul az ablakon. – Apa, nem pihennél le inkább? – kérdi Sarah. Az earl azonban Jonathant nézi. Dühe rég elpárolgott, most csak rezignáltnak és mélységesen szomorúnak látszik. – Anyád és én veszekedtünk, ez igaz – mondja, és Sarah-ra néz, mert Jonathan még mindig hátat fordít neki. – Olyan temperamentumos volt, olyan határozott, ha valamit kigondolt, teljes elszántsággal akarta végrehajtani. Én meg nem értettem mindig egyet vele, ez tény. Sajnos túl sokat vitatkoztunk. De szerettem őt, és ő is szeretett engem. Ezt el kell hinned. Nincs olyan nap, amikor ne gondolnék rá, hogy milyen jó lenne, ha még mellettem lenne. Sarah kézfejével megsimogatja az apja arcát, és nem válaszol, bár az earl tekintete még mindig rászegeződik. Talán, mert tudja, igazából kinek is szólnak ezek a mondatok. És Jonathan is tudja, ezért is fordul vissza az apjához. – Miután meghalt, soha nem emlegetted. Egy szóval sem – mondja, és kék szemében még mindig harag parázslik. De a dühe már csillapodott, inkább vádló a hangja. És sebzett. – Engem intézetbe küldtél, Sarah-t meg Mary nénihez. Örültél, hogy mindenkitől megszabadultál. Most akkor essünk hasra attól, hogy egyszerre elkezded a gyászoló özvegyet alakítani?! Az earl teljesen elképed a vádak hallatán, de most őszinte megbánást is látok az arcán. – Nem beszéltem anyádról, Jonathan, mert nem voltam rá képes. Mert túlságosan nagy fájdalmat okozott a halála. Csak később lettem volna képes rá, de amikor megpróbáltam, minden próbálkozásomat visszaverted. Én pedig, hiába nem szerettem volna, mégis elküldtelek az internátusba, mert egyszerűen nem tudtam jobb megoldást. Orla halála után nem maradt tartásom, semmire sem voltam képes, hagytam mindent szétesni. És főképp rólatok, rólad és Sarah-ról nem voltam képes gondoskodni. – Lehajtja a fejét, szemlátomást szégyelli ezt a gyengeségét. – Csak akkor kaptam észbe, amikor az alapítvány, amelyet anyátok hívott életre, majdnem elúszott. A pénzeket elsikkasztották, mivel nem figyeltem oda. Akkor felébredtem… és akkor kellett eladnom az ékszereket, mert tudtam, hogy Orla azt kívánta volna, az ő

szellemében vigyem tovább az alapítványt. Ez biztosan fontosabb lett volna neki, mint az ékszerek – felsóhajt. – Csak az eljegyzési gyűrűt tartottam meg, amit aztán neked adtam, Sarah. És a zafír nyakéket, mert azt szerette a legjobban. – Lemondóan emeli fel a karját. – Sajnálom – ismétli, és nyilvánvaló, hogy nemcsak az eladott ékszerekről beszél. Jonathan az apjára mered, lélegzetemet visszatartva várom, hogy most mit lép. Sohasem hittem el, hogy az earl az az érzéketlen ember, akinek Jonathan leírta, már akkor, a londoni kórházban sem, amikor legelőször találkoztunk. Azt hiszem, épp az ellenkezőjéről van szó: nagyon is mélyen érző ember, aki azonban nem mutatja ki ezeket az érzelmeket, hanem magába zárja őket. Talán ez az oka annak, hogy Jonathan is ilyen lett – hiszen az apja volt az egyetlen mintája, ami az anyja meggyászolását illeti. Ezt tanulta az earltől, így éltek egymás mellett, ki-ki a saját gyászának foglyaként, és nem tudtak egymásnak segíteni. De most már minden világos, gondolom. Jonathan tévedett. A szülei igenis szerették egymást, és teljességgel tévedésben élt a feltételezéseivel. Ez mindent megváltoztat. Egy lépés még, gondolom. Már csak egyetlen apró lépést kell megtennie az apja felé, és akkor talán beszélgetni is tudnak majd arról, ami éveken át mérgezte a kapcsolatukat, és ami mindkettőjükre olyan súlyos terheket rótt. Micsoda lehetőség… ezt nézve ez a betörés még jót is hozhat, akármilyen szörnyű volt is az egész. Ám úgy látszik, a dolog nem ennyire egyszerű, mert Jonathan arca kemény marad, kifejezése változatlan. – Felbecsültetted a nyakéket? Tudod, hogy mennyit ér? Az apja, akárcsak én meg Sarah, értetlenül néz rá. Erre a kérdésre biztos, hogy senki sem számított. Jonathan türelmetlen kézmozdulatot tesz, meg se várja, mit válaszol az earl, pedig az épp mondani kezdene valamit. – Mondj egy árat. Megveszem, mert fennáll annak a veszélye, hogy ezt is elkótyavetyéled. Talán nem hallotta az eddigieket, kérdezem rémülten magamban. Hogy foglalkozhat most azzal a nyavalyás nyaklánccal, miután az apja ilyen vallomást tett? Miért nem akarja megtenni azt az apró lépést, ami után megbékélhetnének egymással? Az earl összerándul, mint akit ütés ért. Biztosan nehezére esett a vallomás, és ő sem erre a reakcióra várt. – A tiéd lehet – mondja, és a colliét rejtő dobozkára mutat. – Tedd el! Az ajtó hirtelen kinyílik, Alexander érkezik vissza. Léptei lendületesek, nyilván tovább tartották fel a rendőrök, mint gondolta, és sietett vissza. De azonnal

megdermed, amikor megérzi a feszültséget a szobában. – Minden rendben? – kérdi, aztán sorban végignéz rajtunk. Tekintete elakad Jonathanon, aki az ablaknál áll, és az apját nézi. – Hunter! Jonathan megrezzen, amikor Alex hangját meghallja. – Persze, minden rendben – szűri a szavakat a foga között. Hallatszik a hangján, hogy épp az ellenkezőjét érzi. Két nagy lépéssel az asztalnál terem, felkapja az ékszeres dobozkát, és a zakója zsebébe süllyeszti. – Felbecsültetem, és kapsz majd egy csekket a megfelelő összegről – mondja még az apjának. Úgy tűnik, nem akar tőle ajándékot elfogadni. Aztán hozzám lép, kezét a hátamra teszi, és kifelé tol, az ajtó felé. Amikor odaérünk, megfordul. – Grace meg én elutazunk – jelenti ki. – Jon… – Sarah egy lépést tesz Jonathan felé, és gyámoltalanul néz rá. Eddig meg se szólalt, talán mert nem akarta apa és fia párbeszédét megzavarni abban a reményben, hogy ezek ketten kibékülnek. Jonathannal azonban nem lehet beszélni. – Még találkozunk, mielőtt elmegyünk – mondja. Kurtán biccent hármuknak, és becsukja mögöttünk az ajtót, még mielőtt egy bocsánatkérő mosolyon túl bármi egyébre is képes lennék. Alighogy kint vagyunk, hatalmas léptekkel rohanni kezd a hall felé, szaladnom kell, hogy lépést tartsak vele. – Miért nem állsz szóba az apáddal? – kérdem. – Miért nem adsz neki esélyt? Jonathan megcsóválja a fejét. – Ugyan, Grace, minek? Hiszen semmi sem változott. – Éppen, hogy minden megváltozott – ellenkezem. – Nem volt igaz, amit apádról gondoltál. Szerette az édesanyádat! Hirtelen megáll és rám néz. – De ő akkor is meghalt, Grace. Nem él. Akkor a szeretetével ölte meg. Tökmindegy. Érted? Nincs jelentősége. – Jonathan, apád nem ölte meg az anyádat. Anyád balesetben halt meg. És bizony ez nagyon nem mindegy. Nagyon nagy a különbség. – De nem nekem – a hangja olyan véglegesen cseng, hogy elszorul a torkom. Nem tartóztatom már, amikor hátat fordít, és felrohan a lépcsőn. Egyszerre megint milyen messzire került tőlem, gondolom kétségbeesetten. Pedig már kezdtem azt hinni, hogy megnyílik nekem. Hogy végre közel enged magához. Talán nem kellett volna megmondanom neki, hogy szeretem, gondolom, mialatt lassú léptekkel követem. Mert nyilvánvaló, hogy ezt nem akarja. De én mégiscsak szeretem, mégpedig most még jobban, mint eddig. Ha nem ismerném már olyan jól, ridegnek és arrogánsnak mondanám, talán

érzéketlennek is. És sok nő biztosan ezt is gondolja róla… azok, akiket lepattintott. Most velem is mintha ezt tenné. De más nő sohasem jutott el addig a mélységig, mint én. És hiába próbál ellenállni, én akkor felhozom a mélyről a rejtett kincseit. Nem sok hiányzik már, és összeáll a kirakós, amely megmutatja, miért is rejti el az érzelmeit, miért nem engedi senkinek sem látni azt, ami annyira kínozza. Mennyit szenvedett már az earl is, és mégis mennyivel rosszabb lehetett Jonathannak. Az anyja szörnyű, halálos balesete után magára maradt az internátusban, ahol biztosan nem fogadták megértően. Nem véletlenül tartja a gyerekeket „kis szörnyetegeknek” – a fiúk minden bizonnyal ráéreztek, mennyire kiszolgáltatott, és biztosan céltáblául szolgált nekik. Meg kellett keményednie, nem volt szabad gyengeséget mutatnia. Valószínűleg az Alexanderrel kötött barátsága mentette meg az életét. Ez kapcsolja össze máig olyan szorosan kettőjüket. Ennek az ára azonban az volt, hogy máig nem enged senkit a lelkéig férkőzni, sem a barátját, sem a húgát, még engem sem. Nem csak a sérüléstől és a csalódástól való félelem tartja vissza attól, hogy változzon és megnyíljon. A probléma mélyebbre nyúlik: mintha önmagában nem bízna, mintha ő maga volna a baj, nem én. És most határozottan úgy érzem, már csak egy részecske hiányzik a kirakósból, és ehhez is nagyon közel járok. Amikor felérek az emeletre, Jonathan épp kilép a szobájából, kezében a már összecsomagolt bőrönd. – Odalent várlak – mondja, amikor elhalad mellettem. – Indulunk, mihelyst elkészültél. Elsiet mellettem. Zavarodott vagyok, de mindenre elszánt is. Tudom, hogy nem lesz könnyű dolgom, és persze még mindig lehet, hogy nem sikerül megváltoztatni azt, amit ő – Isten tudja, milyen okból – nem akar megváltoztatni. De eszembe nem jut, hogy megfutamodjak ijedtemben, mint a többiek. Új lendülettel megyek be a szobába csomagolni, és készen állok a következő kihívásra.

21. – Rosszul nézel ki – mondja Annie, és aggódva néz rám. – Miatta? Átnyúl a konyhaasztalon, vigasztalva a kezemre teszi a kezét. Együttérzésével könnyeket csal a szemembe, de gyorsan visszanyelem őket. Nem akarok bőgni, még előtte, londoni legjobb barátnőm előtt sem. Tulajdonképpen nem akarom elismerni, hogy igaza van. Hiszen ő volt az, aki a kezdet kezdetétől fogva óva intett Jonathantól. De nyilván annak se volna értelme, ha úgy tennék, mintha minden rendben lenne. Csak a vak nem látja, hogy nem lehet minden rendben, ha egyszer itt vagyok az albérletben, nem pedig Jonathannál Knightsbridge-ben. – Olyan nehéz most minden – mondom, és tehetetlenül vonogatom a vállam, meg szuszogok, hogy eltűnjön a gombóc a torkomból. Nehéz… ez nem kifejezés. Mióta Lockwood Manorból visszajöttünk, Jonathan teljesen bezárkózott előttem. Már szemernyi esélyem sem maradt arra, hogy a közelébe férkőzzek, és rosszabbul viselem, mint gondoltam. Az első napokban még minden ugyanúgy ment, mint máskor, legalábbis látszólag. De valahányszor megpróbáltam szóba hozni az apját, azonnal leblokkolt. Pedig látni rajta, hogy keményen dolgozik benne mindaz, ami Lockwood Manorban történt. Épp csak nem vonja le a következtetést úgy, ahogy reméltem, sőt, ha lehet, még kevésbé akar beszélni az apjáról, mint annak előtte. Ráadásul úgy eltávolodott tőlem, hogy teljesen kikészültem. Mintha csak tudná, hogy elhatároztam: nem adom fel, harcolok érte – mintha emiatt próbálna mindent tönkretenni. Mintha arra várna, hogy én vessek véget annak, amit ő nem tud vagy nem akar. És lassan el is jutok idáig. Kapcsolatunk egyetlen vékony szálon függ: ez a szex. Ez még mindig nagyon megy mindkettőnknek, és hogy egyáltalán itt vagyok még, ennek köszönhető. Olyan, mint egy függőség, mint valami, amitől egyikünk sem tud szabadulni. Olyan volt… mostanáig, gondolom keserűen, és érzem, hogy megint elhatalmasodik rajtam a kétségbeesés. Ugyanis már ebből a szempontból is elvonókúrán vagyok. A mai már a harmadik egymást követő éjszaka, amit nem vele töltök, mert tegnapelőtt elutazott Bécsbe valami hirtelen kitűzött üzleti tárgyalásra, miután sokadszor vesztünk össze az apjához való hozzáállásán. Épp csak annyit közölt velem, hogy megy, és mióta elment, nem hallottam róla, pedig ma délben már visszajött. És lassan kezdem azt hinni, hogy most tényleg ennyi volt. Hogy törölt az életéből. Vagy hogy nekem kell őt sürgősen törölnöm, mert így semmi értelme a kapcsolatunknak. Láttam, amint a nagy limuzin dél körül megállt az épület előtt, ő kiszállt, én pedig

átkoztam azt a lágy szívemet, amely máris repült volna hozzá, és remélte az azonnali találkozást. Ám nem jött be hozzám, és a hívására is hiába vártam. Olyan hat óra körül aztán elegem lett az egészből: lementem Annie-hoz, vele jöttem vissza Islingtonba, és most itt ülünk a konyhában, az első flaska vörösboron már majdnem túl, és üvölteni tudnék dühömben és elkeseredésemben, mert egyáltalán nem tudom, hogyan tovább. Jövő hét végén elutazom Chicagóba, hogy letegyem a záróvizsgámat. Legalább két hétig távol leszek. Vagy még tovább, teszem hozzá gondolatban, mert ha a kapcsolatunk addig nem javul meg, akkor jobb lesz, ha mindjárt ott is maradok. – Tudod, legutóbb már azt gondoltam, hogy nagyot tévedtem – mondja Annie, és tölt még egy kis bort. – Amikor itt volt, hát… tényleg nagyon szerelmesnek látszott. De ahogy elnézem, ez a mi nagyra becsült főnökünk nem tud kibújni a bőréből. – Kösz. Ez az, amire szükségem van – próbálom egy nagy korty borral eltüntetni a torkomból azt a nagy gombócot, ami ott feszít. Borzalmasan vágyom Jonathanra, ugyanakkor iszonyú dühös is vagyok rá, mert ennyire képes kínozni engem… meg magamra, mert ennyire hagyom, hogy kínozzon. Érdemes egyáltalán ennyi terhet magamra vennem? – Sajnálom, nagyon szívesen mondanék valami egészen mást, de ha egyszer három napja nem jelentkezett… Annie nem tudja befejezni a mondatát, mert a telefonom megszólal. Amikor látom, hogy Jonathan az, majdnem félrenyelek, és olyan hevesen kapok a mobil után, hogy kiugrik a kezemből. Nyugi, csak nyugi, próbálom hűteni magamat, de a kezem remeg, amikor felveszem. – Hol vagy? – Jonathan hangja haragos, amitől olyan méregbe gurulok, hogy kezdeti örömöm azonnal elpárolog. – Islingtonban – mondom, és érzem, amint a düh elhatalmasodik rajtam, talán csak azért, mert a bor kicsit már a fejembe szállt. A konyhai óra fél kilencet mutat. Fél kilencet! Ma délben már itthon volt, és csak most jut eszébe, hogy én is a világon vagyok? – Egyedül vagy? – Nem, nem vagyok egyedül – felelem, bár Annie rég felállt és kiment, hogy ne zavarja a telefonálásunkat. – Épp remekül szórakozom, és eszem ágában sincs abbahagyni. Nem is tudom, miért mondom ezt, talán mert be vagyok csípve, és fájdalmat akarok okozni neki, úgy, ahogy nekem fájt az ő többnapos hallgatása. Meg az, hogy fogalmam sincs, most akkor hogy is állunk egymással. – Látni akarlak, Grace! – mondja, és hangjában ott az a parancsoló hangsúly,

amelynek máskor nem tudok ellenállni. Három napig voltunk külön, és pontosan tudom, mi fog történni, ha most elmegyek hozzá, és hogy nagyon élvezném is. De azt is tudom, hogy nem változott semmi. Hogy megint csak szex lesz, és más semmi, mert Jonathan nem enged tovább. És hogy ez a távolságtartás még jobban meg fog sebezni. Hozzá akarok menni. Már ez után a röhejes hetvenkét óra után is annyira kívánom, hogy alig bírom ki. De ezt akkor sem csinálhatja tovább, velem nem. Megpróbáltam, tényleg megpróbáltam, de nem működik. Mert már régóta megint az ő szabályai szerint játszunk. És mert lassan egyenesen az őrületbe kerget a bizonytalanság, hogy nem tudom, lehet-e szó valaha is többről közöttünk. Nem értem Jonathant, és nagyon félek attól, hogy sohasem fog megváltozni. – Én viszont nem akarlak látni téged – mondom ki, és lehunyom a szememet. Soha nem tudtam jól hazudni, és ekkorát még sohasem hazudtam életemben. De a düh és a csalódottság ezt diktálja, és még mielőtt válaszolhatna, kinyomom a telefont, és mélyet sóhajtok. – Megyek, lefekszem – jelentem be Annie-nak, amikor visszajön a konyhába, mert már nem akarok beszélgetni. És elegem van abból is, hogy állandóan mentegetőznöm kell a Jonathan Huntington iránti érzelmeim miatt előtte – de még Jonathan előtt is. Nem tehetek róla, hogy beleszerettem, de ha ő ennyire nem akarja, akkor valószínűleg nekem is jobb, ha hozzászokom a gondolathoz, hogy sajnos nem működik ez a dolog kettőnk között. Amikor fél óra múlva – már megfürödve, hálóingben – kijövök a fürdőszobából, csengetnek. Tétovázok. Marcus Manchesterbe utazott egy versenyre, Ian Skóciában meglátogatja a szüleit, Annie-t pedig az előbb hívták el sms-ben valami cimborái egy pubba. Azt mondtam neki, hogy menjen csak nyugodtan, mert már nem vágyom társaságra ma este. Így aztán egyedül vagyok, és mivel nincs kapunyitónk – éljenek a régi épületek! –, most le kellene másznom, hogy ajtót nyissak. De mivel már hálóingben vagyok, nincs sok kedvem ehhez. Ha valamelyik lakótársamhoz jött valaki, akkor úgyis fölösleges, én meg nem várok látogatót. Még egyszer megszólal a csengő, most hosszabban, és a szívem egyszerre ugrik egyet, mivel eszembe jut, hogy talán Jonathan az. Kitelik tőle, hogy egyszerűen nem fogadta el, hogy nemet mondtam neki. De ha ő az, akkor kifejezetten jót tesz neki, ha hagyom az ajtó előtt állni, miután ő úgy bánt velem. Hogy biztosra menjek, Annie szobájába lopódzom, mert az ő ablakából lelátni az utcára. A bejáratot nem látom ugyan, ahhoz ki kellene hajolnom az ablakon, de átellenben parkol egy csinos, zöld kis sportkocsi világos bőrülésekkel. Nagyon is jól ismerem ezt a kocsit. Tehát tényleg Jonathan áll az ajtó előtt – ettől a gyomrom azonnal

liftezni kezd. Tudom, hogy nem szabadna kinyitnom, és nem is akarom, kemény akarok maradni. De aztán már nem szól a csengő. Léptek dübörögnek felfelé a lépcsőn, és hangos kopogtatás hallatszik a lakás ajtaján. – Grace! Tudom, hogy itt vagy! Nyisd ki! Jonathan ezek szerint valahogy bejutott a házba. Talán becsengetett valamelyik másik lakásba. És amilyen elszántnak hangzik, nem is fog elmenni, ezért aztán remegő kézzel eltolom a reteszt, és kinyitom az ajtót. Tényleg Jonathan áll előttem. Fekete haja a homlokába hull, mellkasa hevesen emelkedik-süllyed, hiszen felrohant a lépcsőn. Karja leeresztve, keze egyre-másra ökölbe zárul, és mivel feltűrte fekete inge ujját, látom a barna bőr alatt karizmainak játékát. Arckifejezése épp olyan megfejthetetlen, mint az utóbbi napokban mindig volt, de kék szemében fellobban a tűz, amikor megpillant. Nagyot nyelek. – Mit keresel itt? – Már megmondtam – feleli. – Látni akartalak. A szívem vadul ver, és úgy gondolja, ez éppen elég ok arra, hogy Jonathan karjába vessem magam, de az értelmem ezúttal ébren marad, és visszatart. – Miért is? Az utóbbi három napban szemlátomást kiválóan elvoltál nélkülem – mondom, és küzdök a vággyal, amely csak úgy vonz hozzá. De így akkor sem megy. Három napig nem jelentkezett, három álló napig. Előtte pedig olyan rideg volt velem, hogy már azt gondoltam, vége. Most meg egyszerre itt áll az ajtóban, és azt mondja: „Látni akarlak”, és olyan szemmel néz rám, hogy remeg a térdem tőle. Hát kérem, mit kezdjek én ezzel? – Megbeszélhetnénk odabent? – kérdezi. Oldalra lépek, beengedem, s mihelyt becsukódik mögötte az ajtó, magához ránt, és olyan lázasan kezd csókolni, mintha egyetlen másodperccel sem bírta volna tovább. Én is ezt érzem, bár tudom, hogy ezzel nagyon megkönnyítem a dolgát. De ha a számon az ajka, és szorosan megához ölel, akkor minden egyéb teljesen mindegy. Nyelve meghódítja a számat, valósággal rácsimpaszkodom, mert az íze olyan, mint egy drog, amit sokáig kellett nélkülöznöm. És mintha ő is ugyanezt érezné. Felnyög, amikor viszonzom a csókját. Érzem a kezét a hátamon, a fenekemen, én is simogatom a vállát, a haját, biztosítom magam, hogy még mindig ugyanolyan az érintése, mint amilyenre emlékezem. Mámorító újra érezni őt, főleg most, hogy azt hittem, vége mindennek. Amikor felemel, a derekára kulcsolom a lábamat, és hagyom, hogy beljebb

vigyen a szobámba. Jonathan egész idő alatt csókol, mintha csak el akarná ködösíteni az agyamat, ám amikor lefektet az ágyra, tekintetem a szekrényre esik, arról meg eszembe jut, mikor is voltunk itt utoljára – amikor a ruhámat hoztuk el a bál előtt. Ezzel az emlékkel aztán visszatér a többi is, mindazok, amelyeket egy kicsit el tudtam fojtani, és ez elég arra, hogy kezemet a mellére téve eltoljam magamtól, amikor fölém hajolva tovább akar csókolni. Még nem válaszolt a kérdésemre. Ahogyan arra sem válaszolt, hogy miért nem állhatja az apját, és miért tagadja, hogy kapcsolatunkban a puszta szexnél már régóta több van. – Jonathan, miért? – ismétlem ezért, mélyen a szemébe nézve. – Miért akartál mindenképpen látni? És miért most? Miután már fél napja alkalmad lett volna megkeresni. Egy hosszú pillanaton át csak bámul rám. – Mert nem gondoltam, hogy ennyire fogsz hiányozni – mondja aztán, és amióta Lockwood Manorból visszajöttünk, először látom egy kicsit felemelkedni a függönyt a tekintetéről, és először láthatok bele egy kicsit. Nem igazi szerelmi vallomás ez persze, de arra elég, hogy megtörje az ellenállásomat. Nagy sóhajjal adom át magam annak a hatalmas érzésnek, amely vonz hozzá. Átölelem a nyakát, és viszonzom a csókját. Ő akarta, gondolom. Nem akart többé látni, de nem bírta ki, és most a szemében olyan vágy ég, amitől elakad a lélegzetem. – Mennyire hiányzott ez az édes kis anyajegy itt a füled mögött – suttogja elfúló hangon, és megcsókolja a szóban forgó helyet. De nem marad ott, ajka továbbvándorol lefelé a nyakamon. Amikor eléri a hálóing szegélyét, megtorpan, majd gyors mozdulattal leveszi rólam. Aztán rögtön utánam kap megint, én pedig engedelmesen kínálom neki a testemet, mikor kezével és szájával a mellemet kezdi becézgetni. – És a bőröd illata, meg a puhasága – mondja, orrával végigszánt a két mellem között, aztán nyelvével felsiklik az egyik dombra. – Meg a bimbócskáid íze – folytatja, és finoman szívogatni kezdi az egyik felmeredő bimbót, egyre erősebben, amíg fel nem nyögök. A szavai legalább annyira a fejembe szállnak, mint az érintései. – Jonathan – lehelem elgyengülten, mert annyira akarom, ő pedig halkan felnevet. Aztán leveszi a bugyimat, és már meztelenül fekszem előtte az ágyon. – Az pedig egész különösen hiányzott, amikor a nevemet suttogod, mert olyan nagyon akarsz engem – mondja, és egyik keze a szeméremdombomra vándorol,

hüvelykujjával megnyomja a csiklómat. Ujjaimmal a lepedőt markolom. Ugyanúgy akarom én is érezni őt, mohón vágyom bőrének érintésére, így aztán kigombolom és leráncigálom róla az inget, közben türelmetlenül a vállába harapok, hogy érezzem az ízét. Mellkasa csodásan széles, izmai kemények, ahogy tenyérrel végigsimítok rajtuk. De igazából egyetlen célra irányulnak a mozdulataim, és felnyögök, amikor végre kiszabadítom a nadrágból, és teljes pompájában meglátom. – Gyere ide – lehelem, mert már alig várom, hogy bennem legyen, Jonathan pedig hanyatt fektet az ágyon, széttárja a lábamat, és közéjük térdel. De nem hatol belém, hanem folytatja melleim gyengéd gyötörgetését, ujjával pedig megint a csiklómat becézi, hogy fokozza izgalmamat. Ám mielőtt még elérném a csúcspontot, megszakítja, pedig már súlyosan lihegek, és nem sok kellene. – Hiányzott a készségességed, és hogy annyira szereted megadni magad nekem – suttogja, nyelve a köldökömbe siklik, aztán centiméterről centiméterre halad lefelé, míg kezével a mellemet, a nyakamat, a vállamat simogatja, aztán a bordáim mentén le a derekamra, amíg csak ajka és a keze össze nem találkozik rajtam ott, ahol a kéj összecsomósodik. Remegek, amikor végre szétválasztja szeméremajkamat az ujjával. – Meg hogy milyen finom a nektárod – mondja még, és már alig bírom a feszültséget. Felizgatott csiklóm fájdalmasan lüktet, és amikor megérzem, hogy a nyelvével végigsimít rajta, hatalmas orgazmusban robbanok. Jonathan nem várja ki, amíg ismét lenyugszom, hanem felemelkedik, lábamat a vállára helyezi, és egyetlen erőteljes lökéssel belém hatol, míg bennem még hullámzik a kéj, hogy csak tekeregni tudok az ágyon. Belső izmaim szorosan köréje zárulnak, szívják és fejik, miközben lassan döföl, és élvezi, hogy megint bennem lehet, és hogy képes fokozni a kéjemet. – Hiányzott, hogy olyan nagyszerűen szoros vagy és forró, amikor szorítasz – zihálja, és a hangjában remegő izgatottság forrón árad szét bennem. Megragadja a lábamat, és fokozza a tempót. Kicsit előrehajol, hogy a szöget még meredekebbé, az érintést még kéjesebbé tegye. Aztán érzem, amint elveszti az önuralmát. Elereszti a lábamat, én pedig a csípőjére kulcsolom, és igazodok immár zabolátlanná váló ritmusához. Már majdnem a csúcsra érek, amikor megáll. – Kellesz nekem, Grace – nyögi, és még egyszer, mélyen belém döf. Megrázza a saját csúcspontja, és engem is magával sodor. Vele együtt zuhanok, ívben meghajlok, és készségesen befogadom a lökéseit, amelyekkel kiömlik bennem, és megtartom, amikor egy utolsó lökéssel megrándul, aztán összerogy fölöttem, és csak nehezen, lihegve

találjuk meg a visszavezető utat a valóságba. Csodálatos érzés, hogy visszakaptam, hogy megint magamban érezhetem, és még egyszer felidézem magamban a szavait, amelyek ezt a szerelmeskedést olyan különlegessé tették. Annyira szeretném elhinni, hogy most megint minden teljesen rendben van. Hogy csak ez az aprócska szétválás kellett ahhoz, hogy Jonathan megint átérezze a hozzám fűződő érzelmeinek komolyságát. De vajon mennyire komoly az, amit irántam érez? Még e csábító bókok után sem tudom. Kellesz nekem, azt mondta, meg: hiányoztál. Tőle ez már hatalmas vallomás, és ebben a kielégített, lomha állapotomban még arra is képes lennék, hogy ebben meg is nyugodjak. Csak azt a nyavalyás gondolatot tudnám kiverni a fejemből, amely arra figyelmeztet, hogy még mindig csak egy selyemfonálon függ a kapcsolatunk. Mert a mostani három nap után már látom, milyen mély a szakadék, amelybe belezuhanok, ha tényleg elszakad az a szál. * * * A boldog burok, amely körülvesz, másnap reggelig tart ki. Akkor Annie jön be gőzölgő teáscsészéjével a tervezési osztály irodájába. – Hé, hová tűntél tegnap? – kérdi. – Azt hittem, le akarsz feküdni aludni. De amikor ma reggel benéztem hozzád, nem voltál az ágyadban. Elnézést kérőn mosolygok rá. – Sajnálom, akartam is neked egy sms-t írni, de elfelejtettem. Jonathan tegnap este mégiscsak értem jött. Annie kellemes meglepetéssel fogadja a hírt. – Akkor kibékültetek? – kérdi. Szemlátomást megkönnyebbült, kicsit talán túlságosan is. Bólintok. – Hogyhogy ennyire örülsz? Azt hittem, már feladtad a reményt, hogy Jonathan megváltozhat. Sóhajtva leereszkedik a látogatói székre, teáscsészéjét maga elé teszi az asztalra. – Nem gyűlölöm ám én annyira Jonathant, amennyire gondolod, Grace. Egyáltalán nem olyan szörnyű, amilyennek gondoltam… mármint férfinak, mert főnöknek mindig is rendben volt – feleli, és a mosolyából látom, hogy visszagondol a találkozásukra az albérletben, amikor Jonathan férfias sármja őt is levette a lábáról. Aztán megint elkomolyodik. – De én alapból a te oldaladon állok, és szeretném, ha boldog lennél.

Ezért voltam eleinte olyan szkeptikus. Jonathan Huntington nem arról híres, hogy boldoggá teszi a nőket – magyarázza, és nekem máris lelkifurdalásom támad. Újra eszembe jut Claire, az a nő, aki az islingtoni lakásban az elődöm volt. Ő a Huntington Ventures sajtóosztályán dolgozott, és kegyetlenül beleszeretett Jonathanba, aki azonban elég durván lepattintotta. És Annie mindezt közvetlen közelről nézte végig. Nem csoda, hogy egész idő alatt attól retteg, hogy velem is hasonló történik. – Tudom – mondom, és titokban hálát adok ezért a barátságért –, de ő, tudod, eléggé… – Eléggé ellenállhatatlan, világos – nevet, és legyint. – Igyekszem is, hogy ne mindig a legrosszabból induljak ki, ha róla van szó. De épp az iméntig azt gondoltam, hogy újra a régi útját járja… Csodálkozva nézek rá, mert mintha most megint elgondolkodóbb lenne, mintha mégsem hinne Jonathan nőboldogító szerepében. – Hogy érted? Hátradől a széken. – Lent az előtérben épp összetalálkoztam Yuuto Nagakóval, aki a főnöki szintre indult. Az a fickó hetekig nem dugta ide az orrát. De ha azt mondod, hogy kibékültetek, akkor ez a látogatás csak üzleti lehet. Rámeredek. – Yuuto itt van? Jonathan tegnap este rábeszélt, hogy mégiscsak menjek vissza vele Knightsbridgebe, ahol még egyszer szeretkeztünk, és amikor ma reggel felkelt, laza volt és derűs. Egy szóval sem említette, hogy a japánt várja, ezért szorongva nyelek. Meglepetésem láttán Annie még inkább elkomolyodik. – Jonathan már nem jár abba a klubba, igaz? – Már nem. – Akkor akár örülhetünk is a hírnek – mondja, és bátorítóan mosolyog rám. – Mármint a cég miatt, érted. Hiszen a Nagako Enterprises felfüggesztette a kapcsolatait a Huntington Venturesszel, aminek rossz hatása volt a cégünk keleti terjeszkedésére. Ha ez a Yuuto megint betoppant, akkor az biztosan enyhülést jelent. Kérdőn néz rám, de hiába. – Lehet. Mindenképpen megkérdezem Jonathant. Látványosan tologatni kezdem a papírokat az asztalon. Annie ért belőle, és felveszi a teáscsészéjét. – Nos, akkor el is indulok. Remélem, nem látjuk egymást este – köszön el vigyorogva, és én is visszamosolygok, bár nincs mosolygós kedvem.

– Szorítok, hogy minden rendben legyen veletek – mondja még, aztán becsukódik mögötte az ajtó. Felugrok, és az üvegfalhoz lépek, nehogy valaki, aki kívülről benéz az üvegajtón, meglássa, mennyire feldúlt ez a hír. Persze lehet, hogy Annie-nak van igaza, ami Yuuto felbukkanását illeti, de valahogy nem tudom elhinni, hogy csak úgy, egyszerűen felveszi a Huntington Venturesszel a megszakadt kapcsolatot. Feltételek nélkül biztosan nem. Talán ez egy újabb kísérlet arra, hogy elűzzön Jonathan mellől, és visszavigye őt a klubos életbe, az érzelemmentes szex világába? Alkalma, mondjuk, lesz rá, mert a jövő hét végén vissza kell utaznom Chicagóba. Hirtelen egészen kikészülök arra a gondolatra, hogy egy ideig semmi befolyásom nem lesz arra, hogy Jonathan mit tesz vagy nem tesz, és hirtelen úgy érzem, muszáj vele lennem, és megnéznem, miről is van szó. De még mielőtt bármit is tehetnék, megszólal a mobilom. Nem ismerős a szám, és először fel sem akarom venni, annyira lefoglalja gondolataimat a japán és Jonathan. De aztán meggyőzöm magam, hiszen akár fontos is lehet. Felveszem, és milyen szerencse! Ugyanis nem más keres, mint Lockwood earlje. És nem is köntörfalaz, mindjárt a lényegre tér. – Miss Lawson, volna rám egy kis ideje? – kérdi. – Van itt valami, amiről sürgősen beszélnem kell önnel. – Persze – mondom, és épp el akarom magyarázni, hogy munka után ráérek, de megelőz. – Ha lehet, rögtön, jó? – Csak most hallom, hogy a hangja reszket, ami arra enged következtetni, hogy nagyon feldúlt. – Sürgős az ügy.

22. – Kedves, hogy ilyen hamar időt szakított rám – mondja az earl, amikor egy óra múlva a Globe előtt találkozunk. Indira engedélyével egy órával előrébb hoztam az ebédidőmet. Ebbe a bárba Jason Leibowitz-cal szoktam menni, és valamiért ez jutott eszembe először, az earl pedig azonnal beleegyezett. Úgy látszik, az ügy, ami miatt beszélnünk kell, annyira fontos, hogy még a környezetére sem ügyel. És tulajdonképpen nem is rí ki a környezetből, gondolom, míg az asztalnál állva várja, hogy helyet foglaljak. A régi jó etikett! Jonathan apja pont olyan hagyománytisztelő és enyhén porlepte, mint a bár egész belső berendezése, amit idővel nagyon megkedveltem, és becsülni is tudom. Az sem kérdés most, hogy beülve nem szalasztjuk-e el a kinti napsütést, hiszen megállás nélkül szakad az eső. – Mit iszik? – kérdi, aztán elballag a pulthoz két vízért meg egy whiskyért, amire, úgy látom, szíverősítőül van szüksége. Ma megint úgy van öltözve, mint amikor először láttam: tweedzakó, teveszőr nadrág, vörös mellény és kockás ing. De most sokkal rosszabb állapotban van: idegesnek és fáradtnak látom. Akármi nyomasztja is, súlyos gond lehet – de rá is tér azonnal, mihelyt leülünk. – Nagyon sajnálom, Miss Lawson, hogy zaklatom ezzel az üggyel… – Kérem, szólítson egyszerűen csak Grace-nek – vetem közbe spontán, aztán meg is rettenek egy kicsit, hogy vajon szabad-e egy earlnek ezt „csak úgy” felajánlani. De olyan merevnek érzem, ha Miss Lawsonnak szólít. Végül is a fia barátnője vagyok, közel érzem magamhoz őt is, talán mert Jonathan számos vonására ráismerek benne. – Grace. – Úgy látszik, rendben levőnek találja a helyzetet, mert kurtán még el is mosolyodik. Aztán visszaköltözik a gondterhelt kifejezés az arcára. – A segítségét kell kérnem. Várok, bár hosszúra nyúlik a hallgatása, de látom rajta, hogy csak a megfelelő szavakat keresi. Szemlátomást nehezére esik beismerni, miféle ügyben keresett meg. Megköszörüli a torkát, és azon a rá jellemző módon kihúzza magát. – Segítsen rábeszélni Jonathant arra, hogy segítsen nekem. Anélkül ugyanis elveszítem Lockwood Manort – mondja, és akármennyire igyekszik is megőrizni a tartását, hallom a hangján, mennyire megrázná ez. – De… hogyhogy? – kérdezem, bár már el tudom képzelni. Ezek szerint helyesek voltak a gondolataim az üres istállóval és az elbocsátott személyzettel kapcsolatban.

Mégis igyekszem óvatosan fogalmazni. – Anyagi nehézségei támadtak? Az earl bólint, és szemlátomást boldog, hogy végre túl van a vallomáson. Megint a torkát köszörüli. – Adósságaim vannak. Már jó régóta. Az, amit a gyerekeknek meg magának elmeséltem, amikor a rendőrség visszaszolgáltatta a betörőtől megszerzett zsákmányt, nem a teljes igazság volt. Orla ékszereit az alapítvány megmentésére kellett eladnom, ez tényleg így történt. De akkor nagyon sok más egyebet is el kellett adnom, amikre Jonathan szerencsére már nem emlékszik annyira, mint az ékszerekre. Csak így tudtam kimászni abból az anyagi helyzetből, amelybe jutottam. Hosszú időn át nem tudtam a birtokkal vagy az épületekkel foglalkozni – mélyet sóhajt. – Rossz tanácsadók szegődtek hozzám, akik kihasználták, hogy gyenge vagyok, és mire felfogtam a helyzetet, a szüleim öröksége elolvadt, és majdnem tönkrementem. Akkor Kaito Nagako nyúlt a hónom alá, elhárította a fejem fölül a legrosszabbat, s egy darabig minden rendben is volt. Azt hittem, kézben tartom az ügyeket. Belekortyol a whiskyjébe. – Most azonban utolértek az akkori bűnök – folytatja. – Egy olyan háznak, mint Lockwood Manor, hatalmas a rezsije. Egyre-másra vettem fel a kölcsönöket, ezek az évek során felhalmozódtak, és a fejemre nőttek. Ultimátumot kaptam a banktól. – El kellene adnia a birtokot? – El kell adnom – feleli kétségbeesetten. – Csak ez a bevétel menthet meg a teljes csődtől. Már évekkel korábban át kellett volna íratnom a National Trustre, de túl sokáig hezitáltam… – A National Trustre? – kérdezem, mert nekem semmit sem mond ez a név. – Ez egy olyan alapítvány, amely angol kulturális értékeket ment, és cserébe nyilvánosan látogathatóvá teszi őket. Tulajdonképpen nem rossz kezdeményezés, már sok vidéki kúriát mentettek meg a pusztulástól. De én mindig csak halogattam, remélve, hogy Jonathan egyszer majd csak észre tér. Neki és Sarah-nak akartam megőrizni Lockwood Manort, hiszen évszázadok óta a család tulajdonában van. A homlokára teszi a kezét, és látom, mennyire megterheli az a lehetőség, hogy éppen ő lesz az, aki elveszíti a családi birtokot. – Sajnos nem tudok mást tenni, mint hogy eladom. – Hacsak Jonathan nem segít? – kérdezem. Ledönti a maradék whiskyjét, és amikor rám néz, szemében váltakozik a remény és a beletörődés. – Az ő pénzügyi lehetőségeivel gyerekjáték volna segíteni rajtam, és renoválni Lockwood Manort. De attól félek, hogy nem fog belemenni.

Nem bizony, gondolom én is, és sajnálom az earlt, mert nem sok mindennel tudom vigasztalni. – Beszélt már vele erről? Az earl kifújja a levegőt, és összegörnyed. – Nem. Csak vártam az alkalomra, hogy egyszer leüljek vele, de az alkalom nem jött el. Hogy is jött volna, gondolom. Ezek ketten amint találkoznak, máris veszekedésben törnek ki. – És most akkor én szóljak neki? Bólint, de én nem vagyok biztos benne, hogy alkalmas volnék egy ilyen közvetítői szerepre. – Nem lenne jobb, ha mégis ön tenné meg? Végül is ez családi ügy. Az earl megvonja a vállát. – Hiszen látta, milyen – mondja leverten. – Valószínűleg még a végére sem érnék a mondókámnak, már el is utasítana. – És Sarah? Ő erősen kötődik a bátyjához. Megint a fejét rázza. – Számtalanszor próbált már közvetíteni kettőnk között. Jonathan imádja, de nem hallgat rá. – Megújult reménnyel néz rám. – Ezért kell magának beszélnie helyettem, Grace. Úgy látom, maga az egyetlen, aki meg tudja értetni vele, hogy nem hajíthat el magától mindent. Nyelek egyet, és csak nézem az earlt. Nem tudom, mit felelhetnék. Egyvalami ugyanis egészen biztos: Jonathan nem fogja megtenni. Nem érdekli az öröksége, a birtok meg főleg nem. És ebben az earl sem egészen ártatlan, gondolom magamban, de nem mondom ki hangosan. Úgy érzem, tisztában van vele, mennyi része volt abban, hogy a közöttük lévő viszony ennyire elmérgesedjen. És most már nem segít a jajongás sem. Muszáj, hogy legyen megoldás, gondolom, és lázasan kutatok az agyamban alternatívák után. – Nem tudom, azt hiszem, tényleg nehezen fog menni. De ha Jonathan nem akarja, akkor talán Alexander segíthet – jut eszembe. – Hiszen ő a leendő veje, így Sarah öröksége őt is érinti. Alexnek biztosan érdekében áll, hogy semmi se vesszen el belőle! Az earl azonnal megrázza a fejét. – Nem. Alexet aztán tényleg nem akarom ezzel zaklatni – mondja, és amikor a kétségbeesett elszántságot látom a szemében, megértem, hogy többről van itt szó, mint Lockwood Manor megmentése. A pénzhiány valós probléma, az earl tényleg meg van rendülve anyagilag, ez nem

hazugság. Tényleg nem akarja elveszíteni a birtokot. De a segítségkérés csak eszköz. Azt reméli ugyanis, hogy Jonathan visszatalál ezáltal fiúi szerepkörébe, és betölti azt az űrt, ami olyan fájóan tátong az earl életében. Úgy tűnik, meg akarja ragadni az alkalmat, amit ez az anyagi nehézség nyújt, hogy még egyszer megpróbálkozzon a kapcsolatfelvétellel, még ha nem is saját személyében. És csak akkor kezdi majd törni a fejét alternatív megoldásokon, ha ez az utolsó kísérlete is kudarcba fullad. Vagy akár akkor sem. Lehet, hogy akkor már neki is teljesen érdektelenné válik a családi örökség. – Segít nekem, Grace? – kérdi még egyszer nyomatékkal. Bizonytalanul rágom az alsó ajkamat. Az earl a szívemből szól, mert én is azt gondolom, hogy Jonathannak egyszer igenis le kell ülnie beszélgetni vele. Csak épp én az elmúlt hetekben többször is lefolytattam ezt a vitát, és mindig ugyanaz lett a vége: Jonathan kerek perec megtagadta, hogy akár egy szót is beszéljünk még az apjáról. Egyszerűen nem akarja: mindentől elzárkózik, amihez csak köze van az earlnek, és amikor legutóbb ezen összevesztünk, akkor három napig nem láttam. Most megint velem van, de kétségtelenül vékony jégen járunk, és biztos vagyok benne, hogy szörnyen feldühödne, ha megtudná, ebben a pillanatban épp az apjával beszélgetek… ráadásul róla. – Azt hiszem, túlbecsüli a lehetőségeimet – mondom végül elég lemondóan, de az earl egészen más véleményen van. A kezemre teszi az övét. – Nem, Grace, úgy látom, maga becsüli alá a saját befolyását. Magára inkább fog hallgatni, mint bárki másra a világon. Elhúzom a kezemet, nem vagyok biztos benne, hogy kinek az oldalára kellene állnom. Még mindig nem látok teljesen tisztán, és még mielőtt az earl oldalára állok, ahogy azt elvárja tőlem, és ezzel kockára teszem a kapcsolatunkat, meg akarom tudni, hogy tulajdonképpen mi is történt kettőjük között. – Ha megteszem, amire kér, akkor néhány dologgal tisztában kell lennem. – Mire kíváncsi? – Jonathan azt mondja, hogy egyáltalán nem támogatta, amikor létrehozta a Huntington Venturest, sőt egyenesen akadályokat gördített az útjába. Ez igaz? Az earl sóhajt. – Akadályt nem gördítettem, de megkértem néhány ismerősömet, hogy beszéljék le erről az ötletről. De persze hiába. – De miért? – kérdezek rá még egyszer. – Miért nem akarta, hogy a fia céget alapítson? Az earl elhúzza a száját, és bűnbánóan mosolyog. – Mert nem látok olyan tisztán, mint a fiam, és mert üzleti dolgokban sohasem

voltam nyerő típus. Amikor előállt az ötlettel, épp nagyon feszült volt az anyagi helyzetem. Ha kudarc éri, nem tudtam volna neki segíteni. Olyan fiatal volt még, el nem tudtam képzelni, hogy tényleg sikerre viszi a vállalkozást. Féltettem, hogy túl nagy fába vágja a fejszéjét. – Lehunyja a szemét, arcán fájdalmas kifejezés jelenik meg. – Pedig tudhattam volna, hogy megcsinálja. Jonathanban az édesanyja elszántsága és szenvedélye dolgozik. – Önből is sok van benne – mondom, de fájdalmasan mosolyog csak. – Azt hiszem, ezt letagadná. – Vagy legalábbis nem örülne neki – értek egyet vele, és elgondolkodva nézek rá. – De mivel érte el, hogy ennyire meggyűlölje? Tudom, hogy önt hibáztatja az anyja halála miatt. Miért nem beszélgetett el vele már sokkal-sokkal régebben? Az earl elfordítja a fejét, kinéz az ablakon, és amikor visszafordul, látszik, mennyire eluralkodott rajta a kétségbeesés. – Mert nem voltam rá képes. Éveken át nem tudtam a balesetről beszélni – mondja. – Aztán meg már nem is akartam bolygatni, mert Jonathan is hallgatott róla. Azt hittem, így jobban fel tudja dolgozni. Akkor lázadt fel ellenem, amikor nagyobb lett, de akkor a kamaszsága rovására írtam, és azt hittem, ez így normális. Csak amikor Yuutóval Japánba ment, akkor jöttem rá, mennyire elfordult tőlem, és hogy miért. A fejemet csóválom. – De amikor legelőször kimondta azt, hogy önt hibáztatja az anyja haláláért, akkor helyre lehetett volna tenni. Fel nem foghatom, hogy akkor miért nem tisztázta ezt vele. Lemondóan legyint. – Mert… mert azt gondoltam, hogy kevésbé árt neki, ha engem gyűlöl, mint ha önmagát. Azt hittem, ez segít rajta. Zavartan nézek rá. – Ezt meg hogy érti? Az earl megrettenve pillant rám. Nyilvánvalóan elszólta magát sürgető kérdéseim nyomása alatt. Aztán mélyet sóhajt, és magába roskad. – Felejtse el, nem olyan fontos. Na nem, mondom magamban, erről aztán szó se lehet. – Lord Lockwood, ha beszélek Jonathannal, akkor tudnom kell, hogy értette ezt az előbbit. Miért segítene Jonathanon az, ha önt gyűlöli? Körülnéz, mintha meg akarna bizonyosodni róla, hogy senki sem hall bennünket. De nagyon kevés még itt a vendég, nincs is még rendes ebédidő, mi pedig egy félreeső sarokban ülünk. Mondhatom, hogy négyszemközt vagyunk. Mély levegőt vesz.

– Jonathan ott volt azon az estén, amikor a feleségem lezuhant. – Ezt tudom. Sarah elmesélte – felelem, de az earl már folytatja is, elmerülve a szemlátomást gyötrelmes emlékekben. – Meghallotta, hogy veszekszünk, és kijött a szobájából. Mi meg annyira belemerültünk a vitába, hogy észre sem vettük, csak amikor már közénk nyomakodott. Nem szándékos volt persze, csak ránk akart szólni, csak figyelmeztetni akart, hogy fejezzük már be. Orla azonban megijedt, hátralépett, és mivel a lépcső tetején állt, elvesztette az egyensúlyát. Utánakaptam, de lezuhant. Behunyt szemmel rázza a fejét, mintha a sok éve látott, de azóta sem fakuló képeket akarná elhessenteni a fejéből. – Te atyaisten! – Egy pillanatig a lélegzetem is elakad, könnyek szöknek a szemembe. Megint eszembe jut, amit Sarah mesélt, hogy Jonathan az anyja testébe kapaszkodott, amikor elvitték, és nem akarta elereszteni. – Jonathan úgy gondolja, hogy ő tehet róla. Hát emiatt gyűlöli olyan szenvedélyesen az apját: szüksége van valakire, akit felelőssé tehet. És az earl, ahelyett, hogy megbeszélte, elmagyarázta volna neki, hogy egy véletlen balesetről van szó, amiről senki sem tehet, nemcsak fizikailag, hanem lelkileg is magára hagyta, hogy maga döntse el, mi a helyzet bűnösség–nem bűnösség ügyben. Tehetetlen düh támad bennem, haragosan villogtatom szememet az earlre. – És soha nem beszélt erről vele? Némán rázza a fejét. – Pedig meg kellett volna tennie. Már évekkel ezelőtt meg kellett volna tennie! Annyira felháborít ez az újabb fejlemény, hogy azt sem tudom, mihez kezdjek. De aztán észreveszem, mennyire gyámoltalannak tűnik az earl, és megértem, hogy ez az ügy egyszerűen túlnőtt rajta. – Hiszen rászolgáltam a gyűlöletére. Én is gyűlölöm magamat, amiért nem tudtam megakadályozni. Nap mint nap. – A felesége vajon elégedett lenne azzal, hogy önök ketten most gyűlölik egymást? – Ugyan – mondja, és kiegyenesedik, a szemembe néz. – Higgye el, Grace, a feleségem épp annyira szeretett engem, amennyire én is őt. Jonathan gyerek volt még, nem értette, mi folyik a szülei között. Gyakran összevesztünk, ez igaz, túlságosan is gyakran, de aztán épp annyira szenvedélyes volt a kibékülés is minden alkalommal. – Egy pillanatig elmélázva mosolyog, de aztán már tehetetlenül, könyörögve néz rám. – Orla egész biztosan nem akarná, hogy a fiunk gyűlöljön engem. De nem tudom, hogyan változtathatnék ezen. Kérem, Grace, segítsen nekünk. Beszéljen vele. Kérem! Bólintok. Muszáj lesz beszélnem Jonathannal, de nem azért, hogy az earlnek

szívességet tegyek. Érte kell megtennem, és magamért. Mert most már végre ismerem az általa átélt tragédia teljes mélységét. Esélyem nyílt arra, hogy megértsem, miért lett olyan, amilyen. Ez pedig mindent más színben mutat. Jonathan, mintha olvasna a gondolataimban, felhív a mobilomon. – Nem vagy az irodádban – mondja szemrehányóan. – Indira azt mondta, előrehoztad az ebédszünetet. Hol vagy? – Csak… csak el kellett intéznem valamit. Már indulok is vissza. – Azonnal hozzám gyere! – parancsolja, és meg nem tudnám mondani, hogy a vágy adja a szájába ezeket a szavakat, vagy valami egészen más. Megint eszembe jut Yuuto, és ennek hatására gyorsan kihörpintem a vizemet. Amikor az ajtó előtt búcsút veszek az earltől, az megfogja a karomat. – Mindig nagyon szerettem volna, ha Jonathan talál egy hozzá illő nőt – mondja. – Abban reménykedtem, hogy akkor megérti, mi zajlott le bennem. Mert akkor talán megtudja, milyen is az, amikor az ember szenvedélyesen szeret valakit. Ha ugyan Jonathan még egyáltalán képes szeretni valakit, teszem hozzá gondolatban már a Huntington-irodaház felé menet. Most már nem csodálom, hogy mindenkit eltaszít magától. Vajon lehet-e még ezen változtatni? Vajon eléggé megbízik-e magában és bennem ahhoz, hogy továbblépjen? Vagy ez az egész túl mélyen vert gyökeret benne, és a sérülései képtelenné teszik arra, hogy rendes kapcsolatot alakítson ki? Kiderítem, mondom magamban. Ugyanis azt tervezem, hogy választás elé állítom: ha tényleg engem akar, akkor szembe kell néznie a múltjával, hogy együtt újra kezdhessük. Ha azonban nem… Erre inkább nem is gondolok.

23. Amikor kinyílik előttem a liftajtó a főnöki szinten, egy pillanatra megdermedek. Nem tudom, mi vár rám az ajtó mögött. Leginkább attól félek, hogy egyenesen beleszaladok Yuuto Nagakóba, de minden csendes, mint mindig. Catherine a helyén ül, rám néz, és eszébe sem jut, hogy feltartóztasson. Jonathan egyértelmű szavai után már egyáltalán nem érezteti velem, hogy nem kedves, sőt épp ellenkezőleg – jelentősen kedvesebben mosolyog, mint eddig, amiből azt a következtetést vonom le, hogy az állását jobban szeretné megtartani, mint a féltékenységét kimutatni. – Mr. Huntington az irodájában van – mondja, és az ajtóra mutat. Szükségtelen mutogatnia, hiszen Jonathan egyenesen ide rendelt az előbb. De egy másik információra annál égetőbb szükségem van. – Mr. Nagako is nála van? Nem vagyok benne biztos, hogy akarok-e még valaha is találkozni ezzel a japánnal, ezért aztán jobb a biztonság. Megkönnyebbülök, amikor Catherine megrázza a fejét. – Már jó fél órája elment – jelenti ki. Megköszönöm, és bemegyek Jonathanhoz. A tágas helyiség, amelyet első látásra elég nyomasztónak éreztem, már otthonosnak tűnik, de azóta is szívdobogást kapok, ha át kell lépnem a küszöbét. Jonathan, mint mindig, talpig feketében ül az íróasztalánál, és a mobilján pötyög valamit, de amint meglát, elém siet, és leteszi a telefont. Én is meggyorsítom a lépteimet, és amikor egymáshoz érünk, megölelem és megcsókolom. – Hol voltál? – kérdi egy pillanattal később. Kicsit eltol magától, és gyanakodva nézeget. – Yuuto mit akart? – szegezek neki én is azonnal egy kérdést, mert egyelőre még nem szeretnék felelni az övére. Meg hát tényleg érdekel, hiszen még mindig nem rokonszenvezem ezzel a japánnal. – Szeretné újra felvenni a Huntington Venturesszel a kapcsolatot – mondja Jonathan, és elégedetten elmosolyodik kérdő tekintetem láttán. – Feltétel nélkül. Nem jön meg a bizalmam. – Tényleg nem akarja már, hogy szakíts velem? Jonathan a fejét rázza. – Meg sem engedhetné magának. Kiderült, hogy az ázsiai üzleti terjeszkedésünkhöz

nem is voltak szükségesek az ő kapcsolatai, nélküle is kiválóan be tudtunk rendezkedni ott. Ráadásul olyan jól megy a szekér, hogy most mi vagyunk azok, akik a feltételeket diktálják. És a legelső feltételünk az volt, hogy senkivel sem kötünk üzletet, aki kapcsolatban áll a Nagako Enterprisesszel. Így aztán Yuuto cége lecsúszott néhány zaftos üzletről, és persze ez egyáltalán nem tette boldoggá. Hirtelen rájött, hogy újra fel kell vennie az üzleti kapcsolatot a Huntington Venturesszel. – Fordult a kocka?! – Teljesen el vagyok ragadtatva, amitől még szélesebben mosolyog. – Mondtam neked, hogy nem kell aggódnod a cég miatt. Szememet fekete ingén tartom, és mindkét kezemmel megsimogatom a mellkasát. – És megteszed? – Mit teszek meg? – Felveszed a kapcsolatot a Nagako Enterprisesszel? – kérdezem felemelt fejjel, a szemébe nézve. Jonathan vállat von. – Még nem döntöttem el – mondja, én meg titokban felsóhajtok. Megnyugtat ugyan, hogy Jonathan szemlátomást tényleg kézben tartja a helyzetet, de azért jobban örültem volna egy egyértelmű „nem”-nek. Nem érzem magam egészen jól, ha arra gondolok, hogy Jonathan akárcsak üzleti szinten is, de ismét beengedi az életébe ezt a japán fickót. Az elmúlt évek során kettejüket az üzletnél sokkal több minden kapcsolta össze. Amit most tudok, azok alapján Yuuto afféle apafigura volt Jonathan életében, ő irányította, miután a saját apját teljesen kizárta az életéből. Most már azt is megértem, miért tetszhetett meg Jonathannak annyira ez a hűvös, érzelemmentes életmód, amikor épp a gyásszal és az önváddal kellett birkóznia. És akármennyire szeretném is, hogy Jonathan végre véglegesen szakítson ezzel az életformával, el tudom képzelni, hogy nem lesz képes erre. Yuuto életstílusa jelentősen egyszerűbb, és így kívánatosabb is, mint a velem tervezett közös jövő. Jonathan megint magához von, és megcsókolja a nyakamat, amitől a térdem megint remeg. – És te hol jártál? – tér vissza a kérdéséhez, miközben kinyitja a blúzom legfelső gombját. – Mi volt olyan fontos, hogy egyszerűen előrehoztad az ebédszünetedet, és még csak a főnöködnek sem szóltál erről? Nyelek egyet, mivel tudom, hogy nem fog örülni a válasznak. De mégiscsak meg kell mondanom. Jobb előbb, mint később. – Az apáddal beszéltem.

Jonathan megdermed, és a hitetlenkedő arckifejezés, amit először látok rajta, gyorsan átadja helyét egy bizalmatlanabbnak. – Apám itt van Londonban? Bólintok. – Igen. És találkozni akart velem. Jonathan hirtelen elereszt, eltávolodik tőlem, visszaindul az íróasztala mögé. De kicsivel előtte megáll, visszafordul, most látom csak, milyen dühös. – És mit akart? Hadd találjam ki! Azt mondta, hogy téríts észre engem, hogy térjek vissza a leendő earl szerepébe? Hogy rángass vissza arra a helyre, ahová a sors szánt? Csak úgy csöpög a szavaiból a szarkazmus, de végeredményben fején találja a szöget: az apja pontosan azt szeretné, hogy visszatérjen. Csak éppen nem az a kiindulópontja, amit Jonathan gondol, és amit mindenki mással – velem is – el akar hitetni. És most nem fogom csak úgy ráhagyni a dolgot. Egyszer szembe kell néznie az igazsággal. Megrázom a fejemet. – Nem. Súlyos gondjai vannak, Jonathan. Lockwood Manor teljesen eladósodott, kényszerárverés fenyegeti. Ő pedig szeretné, ha segítenél rajta. Jonathan felhorkan. – Na, pont ilyesmire gondoltam. És téged tol maga elé? Miért? Nem meri ő maga megmondani? – Nem bizony! – vágom oda kicsit harciasabban, mint szeretném. Miért kell mindjárt felfortyannia? – Módjában sem állna, hiszen azonnal letorkollod, ha megszólal. Ezért kért meg arra, hogy én mondjam el neked, és kérjelek meg, hogy segíts rajta. – Rendben – mondja, és látom rajta, hogy a világon semmi sincs rendben. – Hát akkor zárjuk rövidre. Mondd meg neki egyszerűen, hogy elutasítottalak. Hogy egy centet sem ruházok be Lockwood Manorba, és ha valaki megtenné, hát annak sok szerencsét kívánok az öreg viskóhoz. Most már reszket dühében. Nagyon érzékenyen érinti, hogy az earl rajtam keresztül próbálta megközelíteni. Teljesen kiakadt. Nagy lélegzetet veszek. – Jonathan, ez a „viskó” a családod történelmét reprezentálja. Nem adatik ez meg mindenkinek, éppen ezért nagyon értékes, és nem kellene egyszerűen eldobnod. Főképp, hogy lehetőséged van arra, hogy megtartsd. – Nem a te ügyed ez, hát ne foglalkozz azzal, hogy mit tartok meg és mit dobok el – mondja, és úgy rázza a fejét, mintha valami tehertől kellene megszabadulnia, aztán harcra készen mered rám. Mint egy sarokba szorított tigris. – Egyáltalán, miért olyan rohadt fontos neked az én ügyem az apámmal, Grace? Minek ütöd bele az orrodat?

Nem hagyhatnánk végre ezt a témát? – Nem, nem hagyhatjuk. Nagyon rossznak találom, hogy mindent ennyire elvetsz magadtól. Hogy az apáddal ilyen elutasító vagy. Ő keresi az utat hozzád, és szerintem is fontos lenne, hogy beszéljetek egymással. És ha aztán sem akarsz segíteni neki, hát isten neki, ne segíts. De beszélned kell vele. Végre tisztáznotok kell a dolgaitokat. – Semmit sem „kell” – mondja Jonathan megvető hangon. – Mi van veled, Grace? Az apám agymosást végzett rajtad? Kinek az oldalán állsz tulajdonképpen? Nehéz Jonathan haragjával szembesülni. De akármilyen vihar tombol is most a kék szempárban, én állom a tekintetét. – A tiéden – mondom. – Nem az earlért csinálom mindezt, Jonathan, hanem csakis érted. Mert nem jó az, amit csinálsz… mert nem jó ez a gyűlölködés. Felőröl, kikészít téged. Jonathan végigszántja az ujjaival a haját. – Vagyis megint sikerült neki, mi? Szépen megpuhított téged is, ahogy Sarah-t szokta. A szegény öregember, akire annyi teher nehezedik… még sajnáljátok is! Grace, te nem tudsz semmit. Te nem tudod, mi történt. – De igen. Apád elmondta! – Teszek feléje egy lépést. Arca most mintha megkövült volna. – Elmondta, mi történt azon az estén, amikor édesanyád meghalt. Jonathan lehunyja a szemét, és elfordul, a nagy üvegfalhoz megy, melle előtt összefonja a karját, és kifelé mered. Odalépek hozzá, de egészen közel nem merek, mert a tartása rettenetesen elutasító. Két lépéssel mögötte megállok. – Soha nem beszéltetek erről, de meg kell tennetek, ha esélyt akarsz adni arra, hogy valaha túllépj rajta. – Nagyot sóhajtok. – Jonathan, tedd meg az én kedvemért. És anyád kedvéért. Ő szeretett téged, de szerette apádat is. Ő nem akarta volna, hogy meggyűlöld önmagadat vagy apádat. Szörnyű balesetet szenvedett, és ezt már nem lehet visszafordítani, de nem vagy benne hibás. Visszafordul felém, és a szemében már csak a nyers fájdalom látszik. – Apám boldogtalanná tette őt – mordul fel. – Ez nem lehetett szeretet. Dobogó szívvel nézek rá. Nem tudja elengedni, gondolom. Kapaszkodik abba a világképbe, amit még gyermekként épített fel, és amiben berendezkedett. Minden mást túlságosan fájdalmasnak érez. – Dehogynem. Anyád szerette apádat, Jonathan. És viszont is. Minden látszat ellenére. Ahogyan én is szeretlek téged. – Nem kellene – mondja, és szemére ismét ráborul az a védő fátyol. A lelkébe már nem látok be, és ijesztő, mennyire véglegesnek tűnik mindez.

– És miért nem engeded? – kérdezem kétségbeesetten, odamegyek hozzá egészen közel, kezemet a karjára teszem. – Miért szaladsz el az érzések elől? Iszonyú dolgok történtek veled, de nem kellene ezeknek meghatározniuk az egész életedet. Már nem emlékszel, miről írja a húgod a doktoriját? A szerelem színeiről, Jonathan. A te szüleidnél ez egy egészen sajátos keverék volt, más, mint másoknál. De mégis intenzív fénye volt, fel tudott ragyogni. Legszívesebben megráznám, annyira fáj a kifejezéstelen tekintete. – Neked minden fekete, igaz? Minden reménysugár elől elbújsz, letagadod, hogy egyáltalán létezik ilyesmi, csak mert rettegsz attól, hogy csalódnod kell, vagy csalódást okozol másoknak. Ez a valódi ok, igaz? Ezért is öltözködsz ilyen sötéten. Olyan ez, mint valami figyelmeztetés: kerülj el nagy ívben! Nálam nem találsz fényt, nem találsz szeretetet! És észre sem veszed, Jonathan, hogy mit teszel ezzel önmagaddal. Hogy mitől fosztod meg magadat. Jonathan kifújja a levegőt, de a tekintete nem változik, ha lehet, még keményebbé válik. – Szeretetről sohasem beszéltünk, Grace – kelletlen mozdulatot tesz a kezével, a szívembe hasít vele. – Előre tudtam. A nők olyan könnyen szentimentálisak lesznek. Sohasem kellett volna belekezdeni. Hülyeség volt. Hülyeség és értelmetlenség. Visszarettenek, de még egyszer nekifutok. – Kérlek, Jonathan, gondolkodj el egyszer ezeken. Ha az apádnak megadod az esélyt, akkor nekünk is… – Nem – mondja, és ez véglegesen hangzik. – Nem adok esélyt apának, Grace. Nem érdemli meg. – És akkor önmagadnak se adsz? Akkor nekünk se adsz? Jonathan nem felel, de a választ a szemében olvashatom. – Ha nem állsz készen erre, akkor elmegyek – fenyegetőzök, és amint kimondom, érzem, hogy ezúttal komolyan is gondolom. – Jó, eredj. Felőlem – feleli hevesen. Egy pillanatig még a szemébe meredek, kutatom, hogy találok-e ott bármit, ami azt üzeni, hogy nem gondolja komolyan. De semmi más nincs a tekintetében, csak jeges düh és elutasítás. – Akkor legalább ezt is tisztáztuk. Megint az ablakhoz fordul, tekintete kint, valahol a messzeségben jár, számomra már elérhetetlen. Belülről szinte megdermedek, ahogy a hátát látom, és érzem, amint hidegen szétárad bennem a felismerés: kettőnknek így nincs jövője. Tegnap még dühös voltam rá, mérges, hogy miért olyan megátalkodott, de ma már csak a kétségbeesést érzem.

Semmi sem változott, gondolom, és soha nem is fog változni semmi. Jonathan képes arra, hogy egy bizonyos pontig engedményeket tegyen nekem. De nem szeret, legalábbis annyira nem, hogy megváltoztassa a hozzáállását, nekem pedig a szívem szakad bele ebbe a felismerésbe. De nincs tovább értelme. Nem elég nekem, és legfőbb ideje, hogy belássam ezt. – Hát jó – mondom. – Tisztáztuk. Megfordulok, és pont ahogy mondtam, elindulok, de mintha nem is érdekelné. Ahogy az ajtóból visszafordulok, ugyanott áll az ablaknál, és nem reagál, nem néz utánam. Így aztán becsukom magam mögött az ajtót. Ha Catherine valamit meg is hallott az eléggé hangos veszekedésünkből, nem mutatja. És azt is érzi, hogy nem akarok beszélgeti vele, mert csak biccent, visszahajol a képernyő fölé, és pötyög valamit, akármi legyen is az. Szinte alvajáróként megyek el mellette a lifthez, le a tervezési osztályra, az irodámba, belülről becsukom az ajtót. A számítógép képernyője közben kikapcsolt, olyan sokáig voltam el, és most, hogy visszakapcsolom, előugranak a diagramok, amelyeken éppen dolgoztam, mielőtt Annie, majd az earl telefonja befutott. Folytatni akarom, egyszerűen szeretném elbódítani magamat valamivel, de nem megy. Csak bámulok egy ideig, ki tudja, meddig, és belül újra meg újra lejátszódik bennem a veszekedés Jonathannal, aztán a képernyő elsötétedése megint felriaszt. A gyomrom összeugrik, felállok, az ablakhoz lépek, lenézek az utcára. Ez az egész itt – London, az irodám, a munkám itt a Huntington Ventures cégnél – egyszerre fájdalmasan távolinak tűnik, mert akárhogy csűröm-csavarom gondolatban, mindez csak Jonathannal együtt működik. Ha az életéből kilépek, akkor egészen elmegyek, akkor itt kell hagynom Londont is, és mindent, ami csak összefügg vele. De ez az ostoba szívem még mindig nem akarja feladni, állandóan keresi a veszekedésünkben, ami arra utalna – legyen az akár a leghalványabb reménysugár –, hogy Jonathan mégiscsak meg fogja gondolni magát. De nincs ilyen. Vagy mégis? Mélyet sóhajtok, és éppen ellépnék az ablaktól, amikor meglátom, hogy odalent éppen előáll Jonathan nagy fekete limuzinja. Visszafojtott lélegzettel nézem, míg megpillantom Jonathant is, aki nagy léptekkel hagyja el az épületet, és beszáll a kocsiba, aminek ajtaját Steven tartja neki. Egy pillanattal később a kocsi elindul, elegánsan besorol a forgalomba, és eltűnik a szemem elől. Leverten térek vissza az íróasztalhoz, leroskadok a forgószékre, érzem, amint mindenem görcsbe rándul. Elment… mintha fizikailag is érezném az elválást. Fogalmam sincs, hová megy, és az, hogy mostantól fogva már meg sem kérdezhetem, nagyon fáj.

Nem a te ügyed ez, hát ne foglalkozz azzal, hogy mit tartok meg és mit dobok el, mondta. Talán egyenesen Yuutóhoz megy, és ott folytatja, ahol miattam abbahagyta? Nem tudom, de jobb is, ha hozzászokom a gondolathoz, hogy mostantól mindketten a saját utunkat járjuk. Mostantól megint mindketten egyedül vagyunk. Jonathan talán örül, hogy már nem tartozik nekem számadással. Ahogy az előbb elnéztem, pontosan ezt akarta – megint szabad ember lenni. Én azonban csak üresnek és boldogtalannak érzem magam, mintha kiszakadt volna a szívemből egy rész – az a rész, amely a boldogságért felelős. Csak most, ennyi idő után telik meg könnyel a szemem, de visszafojtom, mert itt, az irodában igazán nem akarok sebezhetőnek mutatkozni. Nagy sóhajjal ülök vissza a számítógéphez, befejezem az elkezdett diagramokat, hozzájuk csatolom a megfelelő beszámolókat, megírom az emlékeztetőket. Aztán elindulok Indira Ambani irodájába, hogy pontot tegyek ennek az egésznek a végére, még ha nagyon fájdalmas is ez.

24. – Ez az? A taxis Jonathan knightsbridge-i városi villájának fehér falára mutat. Amikor bólintok, megáll előtte, fizetek, ő pedig velem együtt kiszáll, segít, kiemeli a csomagtérből hatalmas fekete bőröndömet, aztán még az üres utazótáskát is, amelyet Annie szerencsére kölcsön tudott adni. Azután visszaül a kocsijába, továbbhajt, én meg itt maradok, és még egyszer jó alaposan megnézem a házat. Engedem, hogy belém égjen a látvány. A szomszédos házak közvetlenül hozzásimulnak. Az egész utcában egyetlen külön álló ház sincs, ennek a fehér villának a homlokzata mégis kiemelkedik a többi közül, ahogy Jonathan is kiemelkedett a tömegből azon a reggelen, amikor megérkeztem Londonba, és megpillantottam őt. Nekifohászkodom, és benyomom a kovácsoltvas kerítéssel védett előkert kapuját, a súlyos bőröndöt magam után vonszolva megteszem az utolsó lépéseket a kapuig. A csengő – kellemes gong – hangja végigzendül a házon, aztán megkönnyebbülésemre lépteket hallok. Mrs. Matthews, Jonathan házvezetőnője ilyenkor általában itt van, de biztos azért nem voltam benne, nélküle pedig nem jutok be a házba. Amikor egy pillanattal később megszokott takarítókötényében ajtót nyit, és megismer, kedvesen elmosolyodik. – Miss Lawson! – kiált fel, de aztán egész elkeseredett képet vág, hogy csalódást kell okoznia. – Mr. Huntington nincs itt! Üzleti útra ment, és csak a jövő héten jön vissza. Hát nem is tudta? Halványan rámosolygok. – De igen – mondom. – Csak a holmimért jöttem. Bemehetek? – Hát persze! – oldalt lép, beenged maga mellett a házba. A tömött bőröndöt a folyosón hagyom az ajtó mellett, de a táskát felviszem magammal. Míg követem felfelé a lépcsőn Mrs. Matthewst, szememmel még egyszer magamba szívom a látványt, minden apró részletet: az ízléses, modern berendezést, a képeket a falakon, Jonathan műgyűjteményének szobrait, a szalonban álló öreg zongorát, amely anakronisztikusan hat a sok modern bútor között, és amelyről már tudom, hogy Jonathan anyjáé volt. – Mr. Huntington után megy? – érdeklődik Mrs. Matthews, amikor az étkezőbe érünk. Vissza kell mennie a konyhába, látom, hogy ott áll a kövön a felmosóvödör, a mop meg az ajtónak támasztva, de nyilván piszkálja a csőrét, vajon miért viszem el a

holmimat. Biztosan észrevette, milyen pocsékul vagyok. Meglátni rajtam, legalábbis, ha igaz volt a sok megjegyzés, amit részben az irodában, részben Iantól és Annie-tól kaptam. Megrázom a fejemet. – Nem, visszarepülök Amerikába – mondom, de nem részletezem tovább, úgyis kitalálhatta már. A tekintetében sajnálat és együttérzés keveredik. Felmutat a lépcsőre. – Ismeri a járást – mondja, és visszatér a konyhába, hogy folytassa, amit a csengetésemre abbahagyott. Még egy pillantást vetek rá, mielőtt elindulnék fölfelé a hálószobába. Olyan meghitt itt minden, hogy már fáj, ezért aztán igyekszem. Gyorsan az ágyra teszem az utazótáskát. Aztán kinyitom a szekrényt, megpróbálok nem nézni Jonathan dolgaira, amelyek megtöltik a fiókokat és az akasztókat. Gyorsan berámolom annak az egyetlen fióknak a tartalmát, amit átengedett. Végül a fürdőszobába szaladok, és onnan is begyűjtöm, ami az enyém. Több, mint amennyire számítottam, és minden egyes darabbal, amit bepakolok, erősödik bennem egy furán bénító érzés. Jól befészkeltem magam ide, gondolom tompán. Na, nem véglegesre, hiszen még semmi sem dőlt el, de azért lassan kezdtem otthonosan érezni magam ebben a villában. Kezdtem úgy érezni, hogy ide tartozom. Mert szépnek tűnt minden. De ezek szerint csak nekem. Nehéz léptekkel ballagok vissza a hálóba, benézek még egyszer a szekrénybe. A fiókom üres, másutt sem látok semmit, ami az enyém. De egyszerűen nem bírok elszakadni innen, lassan kinyújtom a kezem, és megsimogatom a sötét ingek sorát, egy ingujjat felemelek, az arcomhoz szorítom. Amikor megérzem rajta Jonathan jól ismert illatát, könnyek szöknek a szemembe, elengedem az inget, és becsukom a szekrényt. Görcsösen próbálom összeszedni magamat, és minden erőmmel a táska cipzárjára koncentrálok, amely azonban nem akar becsukódni. Minél tovább küzdök vele, annál kétségbeesettebb leszek, és végül sírva fakadok. Feladom, lerogyok az ágy szélére, kezembe temetem az arcomat, és csak zokogok és zokogok. Mostanáig megálltam a sírást. Nem sírtam el magam, amikor Indira Ambaninál jártam, hogy bejelentsem, az egy héttel későbbre tervezett amerikai utamat előbbre hoztam. És hogy a két hét múlva esedékes chicagói vizsgám után nem szándékozom visszatérni Londonba. Hogy azonnali hatállyal felmondom az állásomat a Huntington Venturesnél. Mivel próbaidőn voltam, ezzel nem volt semmi gond. Indira meglepődött, és csalódott is volt, de megértően viselkedett, még azt is megígérte, hogy csak akkor közli a felmondásomat a kollégákkal, amikor már elmentem. Nem akarok nagy búcsúzkodást, lehetőség szerint „angolosan” akarok távozni, amúgy is éppen elég

nehéz a szívem. Annie-nak persze elmeséltem az egészet este Islingtonban, de akkor sem sírtam, mert a belsőm valahogy jéggé volt dermedve. Annie és Ian társaságában boroztunk egy kicsit – Marcus megint úton volt –, és egyfolytában azt bizonygattam nekik, hogy jobb ez így. Hogy be kellett látnom, hogy Jonathanból és belőlem sohasem lehet egy pár, és bölcsebb előbb lépni, mert később még rosszabb lesz. Aztán amikor már az ágyamban feküdtem, akkor sem voltak könnyeim, csak bámultam a plafont. Talán, mert végig abban reménykedtem, hogy Jonathan mégiscsak megkeres, és bocsánatot kér. Hogy elmondja: sajnálja, meggondolta magát. De nincs is Londonban. Tegnapelőtt, a veszekedésünk után azonnal elutazott, és azóta nem bukkant fel újra. A tegnapi egész napot az irodában kellett még töltenem, hogy mindent elegyengessek arra az időre, amikor már nem leszek ott, hogy valaki gond nélkül átvehesse a Hackney-projektet. Eleinte mindig összerezzentem, ha kinyílt egy ajtó vagy megszólalt a mobilom, mert arra gondoltam: Jonathan az. Aztán egy folyosói beszélgetésből kihallottam, hogy már nincs is itt, üzleti útra ment. Nem tudni, hová. Úgy tűnt, még Catherine sem tudja, hol van, és mikor jön vissza, mert máskor remekül működik a cég dzsungelhíradója. Rákényszerítettem magam, hogy ne törjem a fejem azon, hogy hol lehet, és egész idő alatt azon győzködtem magamat, hogy jobb is, ha nincs itt, mert legalább nem tud visszatartani, és nem lesz olyan nehéz a búcsúzás. De egyáltalán nem könnyű búcsút vennem a londoni életemtől. Egyetlen lépést sem tudok könnyen megtenni, ami távolabbra visz Jonathantól, és minél tovább vagyok ebben a szobában, ahol olyan sok szenvedélyes órát töltöttem vele, annál több darabra szakad szét a szívem. Remeg a vállam, nem tudom abbahagyni a sírást, pedig muszáj lesz. Muszáj lesz összeszednem magam és elindulni, hogy még elérjem a gépemet, amely pár óra múlva indul a Heathrow-ról. Veszek hát néhány mély lélegzetet, és amikor egy kicsit megnyugszom, benézek a fürdőszobába, hogy szemügyre vegyem, mennyit rontott a képemen a sírás. Hát, szörnyen nézek ki: sápadt vagyok, a szemem vörösre sírva, a fekete tust csíkokban mosta le a könny. Rengeteg hideg vizet használok el, mire letisztogatom, és rámeredek a tükörképemre. Azon tűnődöm, hogy megéri-e újrasminkelni. Valószínűleg nem, mert ha megint elkap a bőgés, úgy fogok kinézni, mint egy mosómedve. A mobilom csengése ragad ki a gondolataimból. Visszaszaladok a hálószobába, felveszem. Sarah az. – Igaz ez, Grace? – kérdez azonnal, a hangja szigorú.

– Mi igaz? – Hogy a tervezettnél korábban repülsz vissza Amerikába. – Honnan tudod? – Titokban abban reménykedtem, hogy csak akkor szerez tudomást róla, amikor én már messze járok. – Alex most mondta. Keresett téged, és a főnökasszonyod elmondta neki. Hogyhogy egy szót sem szóltál? – Sejthet valamit, talán a kishúgok hatodik érzéke mozdult meg benne, mert aggodalmat hallok a hangjában. – Megváltoztatták a vizsgaidőpontot? – Nem, csak így kedvezőbb – hazudok, és érzem, amint megint gyűlnek a szememben a könnyek. Az utóbbi két napban ritka összeszedett voltam, most fizetem meg az árát. – És Jonathan hol van? Alexander azt mondja, elutazott, de nem tudja, hová – faggatózik tovább Sarah. – Azt én sem tudom – mondom, és a hangom reszketése elárul. Sarah hallgat, és szinte hallom, amint a tantusz csilingelve leesik neki, és rájön, mi történhetett. – Ti összevesztetek! – Nem kérdés ez, hanem megállapítás, és a hangja nagyon izgatott. – Grace, el akarod hagyni, igaz? Visszajössz a vizsgád után? Nagyot nyelek. – Nem, Sarah. Nem jövök vissza. – De Grace, ezt nem teheted. Nem szabad. Könyörgöm! Szüksége van rád. – Nincs szüksége rám – felelem szomorúan. – Nem kellek már neki, Sarah. – Micsoda marhaság! – fortyan fel. – Megőrül érted! Behunyom a szememet, újabb könnycseppek gördülnek végig az arcomon. – Nem. Nem eléggé. És éppen ezért kell elmennem. Kérlek! – Felemelem a hangomat, amikor Sarah megint közbe akar szólni. Ettől elhallgat. – Kérlek, engedj el – mondom, és ő elhallgat. Valószínűleg érzi, mennyire szétestem, és mennyire komoly a dolog. – Mikor indulsz? – kérdi most már sokkal lágyabb hangon. – Éppen Knightsbridge-ben vagyok, elhozom a holmimat. Aztán taxival kimegyek a repülőtérre. – De hiszen akkor már nem is látlak – mondja Sarah döbbenten. – Meglátogathatsz – felelem, és rögtön elgondolkodom, hogy megvalósítható-e ez. Szívesen viszontlátnám Sarah-t, mert egész jó barátnők lettünk. De először is távolságra van szükségem. Távolságra Angliától, és legfőképpen Jonathantól. – Tartjuk a kapcsolatot – jelenti ki Sarah határozott hangon, és amikor végül leteszi a telefont, még nyomorultabbul érzem magam, mint eddig.

Egyszerűen nem tudom összeszedni magam annyira, hogy elinduljak. Üldögélek csak, nézek az ablakra, és egyre-másra képek bukkannak fel az emlékezetemben, amelyektől nem tudok szabadulni, és amelyek még sokáig velem maradnak. Olyan képek, amelyek azt mutatják, milyen boldog voltam Jonathannal, milyen jó is volt vele lenni, és hogy milyen elképzelhetetlenül jó volt vele a szex. De ennek már vége, gondolom, és felállok, elszakadok innen. Leverten indulok lefelé a konyhába, ahol Mrs. Matthews még mindig takarít. – Viszontlátásra, Mrs. Matthews! – szólok be neki, és kezet nyújtok. Száz százalék, hogy látja rajtam, hogy sírtam, és a helyes következtetést vonja le belőle, mert most már nem aggódva, hanem részvéttel néz rám. – Látjuk még? – kérdi óvatosan, és amikor megrázom a fejemet, nem tűnik meglepettnek. – Milyen kár! – mondja, és hallom a hangján, hogy tényleg így is gondolja. Az utóbbi hetek során egész jól összeismerkedtünk, és a korkülönbség ellenére is rokonszenv alakult ki közöttünk. – Mr. Huntington hiányolni fogja – mondja még óvatosan, hiszen nem tudhatja, hogy melyikünk hagyja el a másikat. – Mr. Huntington mostanában annyival kiegyensúlyozottabb volt! És olyan szép pár voltak. Mosolygok, de ha nem akarok újabb könnyeket, akkor jobb, ha nem válaszolok. – Minden jót! – búcsúzik még, aztán folytatja a munkáját, én meg lemegyek a táskával az ajtóhoz. A fekete bőröndszörnyeteg ott mered még, nehézkesen gurítom kifelé. Még tömöttebb, mint errefelé volt, mert azokat a cuccokat is bele kellett gyömöszölnöm, amelyeket itt, Londonban vásároltam. Ezért volt szükségem Annie útitáskájára is, hogy egyáltalán mindenemet el tudjam csomagolni. Lám, kívülről akár úgy is tűnhet, hogy rengeteget nyertem ezzel a londoni tartózkodással, gondolom, míg előhalászom a mobilt, hogy taxit hívjak. Persze mindez nem ér fel azzal, amit itt hagyok, de remélem, ha a fájdalmam csillapodik egyszer, belátom, hogy – ha egyebet nem is – tapasztalatokat azért tényleg nyertem. Nehogy még szentimentális légy, korholom magamat, még a végén Jonathannak lesz igaza. Keresgélem a taxiscég számát, amit elmentettem, közben meglátom, hogy smsem érkezett. Alexander írta, és meglehetősen szűkszavú: Várj meg Jonathannál. Beszélnünk kell. A. Meglepetten és némi szorongással nézem a szöveget. Biztosan Sarah árulta el neki, hol vagyok, talán azt is, hogy mi történt. Igazán nem tudom, hogy akarok-e válaszolni a

kérdéseire, amelyeket nyilván fel fog tenni, részben Jonathannal, részben a felmondásommal kapcsolatban. Elvégre ő a tulajdonképpeni főnököm, a tervezési osztály az ő felügyelete alá tartozik. Ráadásul lassan kifutok az időből, igyekeznem kell a repülőtérre. De úgy érzem, tartozom neki annyival, hogy megvárjam, ha erre kér. És nem is kell sokáig várakoznom, mert alig tíz perc múlva lefékez a szürke Jaguár, kiugrik belőle Alexander, és elém siet. Másképp, mint szokott, most nem mosolyogva üdvözöl, hanem a homlokát ráncolja, és állával a csomagok felé bök. – Tényleg menni akarsz? Most azonnal? Bólintok. – A gépem néhány óra múlva indul. Épp taxit akartam hívni. – Arra nincs szükség. Majd én kiviszlek – mondja, elveszi tőlem a bőröndöt, és a táskával együtt elhelyezi a csomagtartóban. De amikor beülünk, nem indít, hanem rám néz. – Sarah felhívott, és mindent elmondott – szól, és ezzel beigazolódik a gyanúm, hogy miért is van itt. Sóhajt. – Nem kell megvitatnunk, hogy mennyire hülye Jonathan, és az sem az én dolgom, hogy mi volt köztetek. Ezt nektek kell elrendeznetek. Viszont azt nem engedhetem, hogy feladd a munkádat, Grace. Nagy nyereség vagy a vállalatnak, és azért jöttem, hogy nyomatékosan megkérjelek, gondold át még egyszer a döntésedet. Boldogtalanul nézek rá. – Ez nagyon hízelgő, Alex, de nem tehetem. Vissza kell mennem Chicagóba. A vizsgám… – És aztán? – vág a szavamba. – Mit akarsz a vizsga után? Vállat vonok. – Keresek valami állást. – Nem kell keresned. Már van állásod. – Alex, nem érted? Nem jöhetek vissza. Távolságra van szükségem, és idő kell, hogy végiggondoljak mindent. És mindkettőre azonnal szükségem van. Nem jöhetek vissza két hét múlva, és nem folytathatom ott, ahol abbahagytam. Nem megy. Bólint. – De azért még nem kell feladnod az állásodat – makacskodik, és amikor ellent akarok mondani, felemeli a kezét. – Grace, jobban megértelek, mint gondolnád. De most figyelj rám. A Huntington Venturesnek van egy irodája New Yorkban is, ahol nagyon nagy szükség volna rád erősítésképpen. Ha túl vagy a vizsgádon, kezdhetnél ott, ha akarsz. És nem is kell most rögtön döntened. De legalább gondolkodj el rajta, jó? Legalább adj egy esélyt nekem, mielőtt egy másik cég elhappol tőlünk.

Elmosolyodok, mert ez tényleg remek ajánlat. Ha nem volnék olyan boldogtalan, akár örülhetnék is neki, hiszen Alex igazán sokat fáradt miattam. De hogy a Huntington Venturesnek dolgozzam, még ha New Yorkban is… hát, annak akadna egy parányi akadálya. – Jonathan… – Tudnia sem kell róla, Grace. Megbeszéljük egyszer nyugiban, csak mi ketten, ha letetted a vizsgádat. Addig meg lesz elég időd, hogy nyugodtan végiggondolj mindent, és akkor majd eldöntheted, hogy elfogadod-e az ajánlatomat. Oké? – Oké – felelem némi habozás után. Végül is úgy fogalmazott, hogy nem is mondhattam volna nemet. – És most kiviszel a repülőtérre? Kérlek! Bólint és indít. Az úton már nem is beszélünk, én túlságosan a gondolataimba merülök, Alexander pedig tiszteletben tartja ezt, és békén hagy, amiért nem lehetek elég hálás neki. A repülőtéren még segít feladni a csomagokat, aztán elválunk az utasok számára fenntartott résznél. – Viszlát, Grace! – mondja, és könnyedén megölel. – És sok szerencsét a vizsgádhoz. Épp csak kinyögök egy köszönömöt, és bólogatok, aztán még meg kell ígérnem, hogy keresni fogom Sarah-t. Majd végigsietek az ellenőrzésen, de már nem fordulok meg, mert érzem, hogy a torkom ismét összeszorul. Itt, a repülőtéren kezdődött minden, gondolom, miközben felemelem a karomat, hogy a biztonsági őr végigfuttathassa rajtam a fémkeresőt. És most itt is ér véget… visszamegyek a jól ismert, mégis olyan idegenné vált Chicagóba, amely sivárnak tűnik az itt átélt álommal szemben. Olyan szívesen maradnék! De tudom, hogy mennem kell. Jonathan, ha akarta volna, itt tarthatott volna. De nem akarta, és talán ez a legbiztosabb jele annak, hogy jobb lesz elfelejtenem őt, és újrakezdeni valahol, talán New Yorkban, talán másutt. De amikor végül a repülőgépen ülök, és az ablakból lenézek az egyre zsugorodó Londonra, megint küzdenem kell a könnyeimmel, annyira fáj a szívem, és rájövök, hogy a felejtés sem lesz olyan egyszerű.

25. – Tényleg menned kell? – kérdem Hope-ot, és bánatosan nézek rá. Bólint, szorosan megölel még egyszer. – Nagyinak szüksége van rám a farmon, tudod, mekkora cirkusz van ott mindig aratáskor – mondja vidáman, de látom, igazából őt is nyomasztja, hogy máris véget ér a közösen eltöltött idő. Jó volt, hogy velem lehetett, és segített mindenemet bedobozolni. Gyorsan el is szállt az idő. Sokat nevettünk, és amíg velem volt, módomban sem állt Jonathanon meg a lelkemet kínzó ürességen gondolkodni. Hope beszáll nagyi öreg pickupjába, amellyel idejött, letekeri az ablakot. – Micsoda hőség van itt bent – fújtat, mert a kocsit sütötte a nap, ami ma végre megint előbújt az elmúlt napok esős időszaka után. Jó ómennek tűnik ez a mára tervezett dolgaimhoz, de Hope-ot igazán sajnálom, mert három órát kell zötyögnie ebben a vén csotrogányban, amelyben ráadásul még klíma sincs. De ez az én csodaszép, életvidám húgom, aki megint begyűjtötte az összes erre járó férfi tekintetét barnára sült bőrével, szőkeségével, modellalakjával, rég elfelejtette már, hogy valaha is baja volt a meleggel, és megint csak miattam aggódik. – Tényleg elboldogulsz egyedül is a többivel? – kérdi, és kételkedve ráncolja a homlokát. – Így görbüljek meg – esküdözöm, és az égre emelem a tekintetem. – Tudod, Alex azt mondta, hogy semmire se legyen gondom. A cég állja a költözést, ha elfogadom a New York-i állást. Ha pedig mégsem, akkor felhívlak, jössz a pickuppal, és visszafuvarozol haza. Hope mosolya kicsit keservesnek tűnik. – Hát, nem is tudom, mit kívánjak. New York igazán izgalmasan hangzik, szeretném, ha összejönne. De marhára szeretném azt is, hogy velem legyél újra otthon. Azok után, hogy mi zajlott le az utóbbi négy hétben, megértem az aggodalmát. Londonból visszatérve mély szakadékba zuhantam, és igazából csak az ő gondoskodásának köszönhetem, hogy egyáltalán meg tudtam csinálni a vizsgámat a súlyos szerelmi bánat ellenére is. Elém jött a chicagói repülőtérre, és az első napokban velem is maradt, aztán még egyszer eljött, elkísért a vizsgára, aztán megünnepeltük, hogy ezzel is kész vagyok. Aztán sokat gondolkodtam azon, hogy hogyan tovább, sokat beszéltem telefonon Sarah-val és Alexszel, és végül abban egyeztünk meg, hogy legalább megnézem azt a

New York-i irodát. Igazából nem nagyon tudom elképzelni, hogy megint a Huntington Venturesnek dolgozzak, másrészről azonban ezt a lehetőséget nem szabad könnyelműen elhajítanom. New York messze van Londontól, és Alex szerint Jonathan csak a legritkább esetben fordul ott elő, s ezeket a szórványos találkozásokat – ha egyáltalán sor kerül rájuk – majd csak elviselem valahogy. Ráadásul az is megeshet, hogy sor sem kerül ilyesmire, hiszen az utóbbi hetekben sem mutatott érdeklődést irántam. Hope beindítja a motort. – Gracie, vigyázz magadra, jó? És hívj fel azonnal, mihelyst megérkeztél New Yorkba! Megígérem, és integetek neki, míg a kocsi el nem tűnik az utca végén. Milyen fura, gondolom. Igazából nem változott semmi. Hope mindig is vigyázott rám, annak ellenére, hogy fiatalabb, mint én. Mégis, most először ténylegesen idősebbnek is érzem magam nála. Talán, mert annyit változtam az Angliában töltött idő alatt, és mert nagyon szomorú vagyok. Elgondolkodva térek vissza a kis apartmanba, amely augusztus végéig, azaz pár napig még az otthonom. Akkor lejár a bérleti szerződés, amit én mondtam fel, és el kell döntenem, hogy visszamegyek Lesterbe, vagy elfogadom Alexander ajánlatát, és New Yorkba repülök. Nagyokat sóhajtva nézek végig a dobozokon, és örülök, hogy Hope segítségével legalább a pakolással készen vagyok. A lakás azonban most még sokkal sivárabbnak tűnik, így egyszerűen elindulok a repülőtérre, hogy ott várjam meg Sarah-t és Alexandert. A táskám, amit a háromnapos New York-i útra csomagoltam, az ajtóban vár. Megragadom, és kilépek, nem nézek vissza. Jó, hogy megint történik valami, fordul meg a fejemben, amint a taxival a repülőtérre igyekszem, és egyszerre nagyon örülök annak, hogy elmegyek Chicagóból. Igazából már alig várom, hogy New Yorkban legyek, mert Hope-nak igaza volt: ha egyedül vagyok, akkor csak ülök, és gyötröm magam az emlékeimmel, ami pedig nem tesz jót. Nem jutok vele semmire. Még mindig minden éjszaka Jonathannal álmodom, és napközben is látom magam előtt. Alig egy-egy perc telik el úgy, hogy ne jutna az eszembe, és úgy vélem, ideje, hogy ennek véget vessek. Jó kezdet lehet erre a New York-i út. Kizártnak tartom, hogy Jonathan is ott legyen a következő napokban. Az iroda Alexhez tartozik, és ha kölcsönös hallgatási fogadalmunk ellenére is elkotyogta volna a barátjának, hogy oda megyek, az inkább arra adhatna okot Jonathannak, hogy messzire kerülje el New Yorkot.

Akármennyire szomorú is, úgy látom, hogy teljesen kitörölt az életéből. Pedig végül is megfogadta a tanácsomat, és kisegítette az apját Lockwood Manor ügyében. Sarah mesélte, hogy nemcsak az adósságokat fizette ki, hanem a ház restaurálási munkálatait is elkezdték, így az továbbra is a család tulajdonában maradhat. Azt nem tudom, hogy szóba is állnak-e egymással, mert Sarah nem sokat beszél Jonathanról, talán, mert tudja, mennyire fáj a hiánya. Azért ezt az egy jó hírt nem bírta magában tartani, és persze én is örülök, hogy így alakult. Amikor ezt meghallottam, egy pillanatra azt hittem, hogy másban is megváltozhatott a véleménye. De úgy látszik, mégsem, és mivel Sarah olyan keveset árul el róla, gondolom, olyasmiket művel, amiknek nem igazán örülnék. Valószínűleg visszatért a régi életéhez, Yuutóval együtt eljár a klubba, és elfelejtett engem. Az O’Hare repülőtéren szokás szerint nagy a nyüzsgés, de ennek is örülök. Keresek egy központi fekvésű kávézót, ahonnan figyelhetem a folyamatosan jövő-menő embereket, és várom, hogy Sarah és Alexander elé mehessek. Valójában persze ők jönnek értem, együtt megyünk a Learjettel tovább New Yorkba. Kicsit fájdalmasan emlékszem vissza arra az alkalomra, amikor utazhattam ezzel a géppel, de elnyomom ezt az emléket. Előrefelé kell nézni, nem hátra, figyelmeztetem magamat, mert ez az egész rettentő nehéz. Hogyan is felejthetnék el egy olyan férfit, mint Jonathan? Teljes egészében elfoglalta a szívemet, és el sem tudom képzelni, hogy valaha is más férfit szeressek. Egyszeriben nyugtalanná válok arra a gondolatra, hogy valószínűleg nagyon sokáig tart még ez a szenvedés. Így aztán gyorsan kiiszom a kávémat, és elindulok az érkezési váróba. Egy oszlopnak támaszkodva nézem a kiáramló embereket, nézem, ahogy szinte mindenkit vár valaki… a kedvese, vagy valaki, aki eljött érte. Persze néhány embert senki sem vár, de a legtöbbet igen, és a viszontlátási nagyjelenetek, amelyek az orrom előtt játszódnak le, lekötik a figyelmemet. Hamar el is jön az idő, amikor Sarah-nak és Alexandernek meg kell érkeznie. De nem jönnek. Három órakor kellett volna leszállniuk, de most már háromnegyed négy, és még mindig nincsenek sehol. Nyugtalanul veszem elő a mobilt, hívom Sarah-t. Ha még a gépen ül, biztos ki lesz kapcsolva, gondolom, de egy próbát megér. A második csengés után, íme, fel is veszi. – Hol vagytok? – kérdezem. – Valami nem stimmel a géppel? Sarah nem válaszol azonnal, egy darabig csak sustorog a vonal, mintha a ruhájához szorítaná a készüléket, hogy ne halljam, amit beszél. A háttérből mintha Alexander hangját vélném hallani. Aztán megint susogás, és most már tisztán hallom Sarah-t. – Nem, nem, minden rendben – mondja. – Tudnád tartani egy kicsit?

Mérgesen meredek a telefonra, amikor megint csak a susogást hallom. Hosszú pillanat telik el, mire újra beleszól, és valahogy mintha túlzottan vidám lenne, amikor folytatja: – Mindjárt ott vagyunk – mondja. – Már száll le a gép. A háttérből megint zajt hallok, ami teljesen összezavar. Egyértelműen egy ló nyerítését hallottam. – Sarah, hol vagy? – kérdezem egy kicsit mérgesen, hiszen egyértelműen hazudik. – Csak azt ne mondd, hogy a repülőn. Lovakat tudtommal nem szállíthat a Learjet. Megint sutyorog valakivel – egyértelmű bizonyíték, hogy valami egyáltalán nem stimmel –, aztán megint csak beleszól a telefonba, és most már határozottabb a hanghordozása. – Grace, nagyon sajnálom, de egy kicsit megváltozott a terv – mondja. – Ott vagy a repülőtéren? – Bizony, már majdnem egy órája állok itt az érkezésnél, és leslek benneteket – felelem végképp összezavarodva, és most már aggódom is egy kicsit. – Miért, ti hol vagytok? – Lockwood Manorban – válaszolja, én pedig érzem, hogy mélységes elkeseredés lesz úrrá rajtam. Ekkorát kell benne és Alexben is csalódnom? Csak üres hitegetés volt a New York-i állás? Már ennyire nem érdeklem őket? De még mielőtt kinyitnám a számat, hogy mindezt megkérdezzem, Sarah már folytatja is: – Most nem tudom elmagyarázni, de rendben van minden. Maradj csak ott, és várj. Megígéred? Ígérjem meg, hogy itt állok és várok, miközben ő több ezer kilométerre innen vígan lovagol Angliában? Hahó! Hát mit gondol ez… De végig sem tudom gondolni, mert a szívem egy pillanatra megáll, a telefont tartó kezem pedig lehanyatlik. Továbbra is az érkezési oldal fotocellás ajtajára meredek, ami éppen szétnyílt, és átenged egy magas, fekete hajú férfit, aki határozott léptekkel közeledik, és körülnéz. Ó. Te. Jóságos. Isten. Jonathan.

26. Imbolyog a talaj a lábam alatt. Fejemben végtelenített szalag indul meg: jonathanjonathanjonathan… A szívem nem tud megnyugodni, hihetetlen tempóban dübörög, a térdem még mindig rogyadozik, és úgy meredek rá, mint egy látomásra. Olyan leírhatatlanul jól néz ki a fekete hajával és világító kék szemével. Viszont a fekete nadrághoz és a fekete bőrzakóhoz most fehér inget visel. A haja egy parányit hosszabb, mint amikor utoljára láttam; kisimítja a homlokából, és kutatóan néz körül. Visszaemelem a mobilt a fülemhez, megint hallom Sarah hangját. – Grace, ott vagy még? Grace! – Jonathan… itt van? – kérdezem, csak hogy megbizonyosodjak, nem őrültem meg, és amikor meghallom, hogy megkönnyebbülten felsóhajt, minden megvilágosodik előttem. Hát ezért viselkedett olyan furán! – Te tudtad, hogy idejön! – Nem kérdés ez, hanem megállapítás, és Sarah nem is nagyon ellenkezik. – Legyél kedves vele, jó? Nincs valami jó formában. – Valahogy elégedett a hangja, és tudom, hogy mosolyog. – Később még hívlak. Kattan a készülék, letette. Én is a táskámba teszem a mobilt, miközben továbbra is megbabonázva nézem a férfit, aki az utóbbi négy hétben annyira hiányzott, hogy azt sem tudtam, hogy bírjam ki ép elmével. Még nem fedezett fel az oszlop mellett, de csak egy pillanat kérdése, és amikor tekintetünk találkozik, az olyan, mintha nagy magasságból kezdenék zuhanni, olyannyira összerándul a gyomrom. Jonathan szeme felvillan, habozás nélkül, nagy léptekkel jön felém, én pedig tehetetlenül nézem, képtelen vagyok megmozdulni. Lélegezz, Grace! – mondom magamnak, de az agyam egyáltalán nem foglalkozik az olyan csip-csup ügyekkel, mint az oxigénellátás. Aztán már itt van, rám néz a kék szemével, amit olyan ellenállhatatlannak látok, hogy nem is tudom, hogyan bírtam ki eddig anélkül, hogy belevesszek. A tekintete viszont olyan, amilyennek csak nagyon ritkán láttam eddig. Bizonytalan, gondolom meglepetten. És csak most látom, hogy tényleg elég megviseltnek látszik, a szeme alatt nagy fekete karikák, mintha keveset aludt volna az utóbbi időben. – Grace – szólal meg rekedten, és több nem is kell a testemnek a forradalomhoz, máris reszketek. Úgy gyűlölöm, hogy ilyen hatással van rám! Amikor kinyújtja felém a kezét, egy

lépést hátrálok, hogy ne érjen el. Megijed a reakciómtól, megdermed, rám néz, keze félúton a levegőben lebeg. – Mit akarsz, Jonathan? – kérdezem, és csodálkozom, mennyire nyugodt a hangom, pedig közben hatalmas orkán dúl bennem. Keze leereszkedik. – Érted jöttem – mondja, és ezzel végképp összezavar. Mi van? Most akkor ő csak Alexander és Sarah helyett jött? – És elkísérsz New Yorkba? – Nem – mondja, és kis szünetet tart. – Visszaviszlek Londonba. Halvány sejtelmem sincs, mit tervez, mi ez az egész, de ez így nem fog menni. Ezért hevesen megrázom a fejem, és még egy lépést hátrálok, végül egészen megfordulok, és vállamon a táskával a kijárat felé kezdek szaladni. Nem jutok messzire, mert szinte azonnal megérzem Jonathan kezét a karomon. Megállásra kényszerít, maga felé fordít. Kezének érintése végképp megfoszt az akaratomtól, bábu vagyok a kezében, ő pedig kihasználja a tehetetlenségemet, és magához ölel, megcsókol. A világ egy pillanatra megszűnik forogni, minden megdermed, mert Jonathan karjában lenni – ez olyan, mint egy álom. Olyan jó az íze, olyan jól ismert, és nem akarom emlékeztetni magamat arra, hogy nem lesz jó vége, ha megint közel engedem magamhoz. De nincs alkalmam gondolkodni, mert Jonathan még behatóbban csókol, érezteti velem, hogy mennyire kíván, én pedig egy elgyengült pillanat erejéig hozzásimulok, és megadom magam annak az érzésnek, amely mindig is vonzott hozzá, és amely hosszú elválásunk után sokkal erősebb, mint eddig bármikor. Csak amikor elveszi a száját az enyémről, akkor kapok észbe, és kísérelem meg átgondolni, hogy mindennek mi is az értelme. – Muszáj velem visszajönnöd – mondja Jonathan komolyan, és megint megcsókol. – Könyörgöm, Grace, nem bírom ki nélküled. Minden erőmre szükségem van hozzá, de megteszem: mellének támasztom a kezemet, és eltolom magamtól, hogy képes legyek a gondolkodásra, mert ha a karjában tart, akkor nem megy. Márpedig nagyon fontos, hogy tudjak gondolkodni, mert már így is elég nehéz átlátnom a helyzetet. – Ez nem igaz – felelem, és nem térek ki a tekintete elől. – Nagyon prímán kibírod nélkülem. Úgy tűnik, az elmúlt négy hét alatt, amikor is semmit, de abszolút semmit nem hallottam felőled, nem nagyon izgatott, hogy nem vagyok veled. – Megrázom a fejemet, és érzem, amint méregbe gurulok: ezt a beszélgetést már Londonban is lefolytattuk. – Mégis, meddig akarsz még játszadozni velem? Hányszor akarsz még

kiradírozni az életedből, hogy aztán visszacipelhess, ha éppen úgy érzed, hogy szükséged van rám? Ha végre eszedbe jut, hogy hiányzom. – Nem én radíroztalak ki, hanem te mentél el – feleli. – Te pedig hagytad, hogy elmenjek – viszonzom. Beletúr a hajába, és olyan gyámoltalanul néz rám, hogy a szívem azonnal hozzá repülne. De ezt már megtette egyszer, ott, az albérletben. Most kemény maradok. Ha azt akarja, hogy visszamenjek, akkor győzzön meg – és ehhez egy lagymatag „szükségem van rád” egyszerűen nem elég. – Igen, elengedtelek – mondja Jonathan, és tekintetét nem fordítja el, enged belelátni a lelkébe. – Azt gondoltam, el tudlak távolítani az életemből, Grace. Azt gondoltam, egyszerűbb lesz, ha nem leszel. Mert nem tudtam, mit jelent, ha elveszítelek. Ha egyszerűen elmész, és magamra hagysz. Habozik egy pillanatig, aztán hangosan kifújja a levegőt, de ez akár sóhaj is lehetne. Nagyon kétségbeesett sóhaj. – Van fogalmad arról, milyen mocskosul félelmetes, hogy ennyire a markodban vagyok? Hogy minden rajtad áll vagy bukik? Mióta elmentél, nem tudok rendesen dolgozni, nem tudok aludni, egyfolytában te jársz az eszemben. Még azzal a gondolattal is eljátszottam, hogy elmegyek a klubba, csak hogy lefoglaljam magam. De tudtam, hogy nem volna értelme. Nélküled semminek sincs értelme. Vallomása lefegyverző, és amikor megint értem nyúl, engedem, hogy a mellére vonjon, odahajtom az arcomat is, és élvezem, ahogy megtart. Erősen, mintha soha többé nem akarna elengedni. – Muszáj visszajönnöd, Grace – mondja a hajamba. – Sarah már azzal fenyegetőzik, hogy agressziókezelő tréningre írat be, ha nem változom meg, és azt hiszem, még Catherine is boldog lenne, ha visszajönnél, mert az utóbbi időben kiállhatatlan vagyok vele. Halványan elmosolyodom. – Ó, őt ne féltsd, tud ő szenvedni, ha kell. A vállamra teszi a kezét, és karhosszra eltol magától. – De én nem, Grace – mondja hevesen. – Én nem bírom a szenvedést. Nekem szükségem van rád. Egy hosszú pillanaton át nézek a szemébe, és figyelem benne a fényt, amit annyira reméltem, és amiről már lemondtam. De ki is kell mondania. Hallani akarom. – Jonathan, ez nekem nem elég – mondom. Tudom, hogy érti, miről beszélek. Hogy mit kell mondania, hogy még egyszer megkockáztassam a nagy ugrást. Mély levegőt vesz, és a szemembe néz.

– Grace, szeretlek. Rohadt sokáig tartott, amíg bevallottam magamnak, de szeretlek, és soha többé nem akarok elválni tőled. Egy pillanatra belesüllyedek szemének mámorító kékségébe, látom a sötét foltokat, a fröcsköléseket, amelyek olyan mélységet adnak a szemének, és várok. De nem múlik el a boldogságérzet, amely forrón szétárad bennem, és boldogan mosolygok fel rá. Jonathannak ez a reakció mintha nem lenne elég, a homlokát ráncolja. – Mondj valamit, Grace! Karomat a nyaka köré fonom, lehúzom magamhoz, szájon csókolom. – Már sokkal korábban el kellett volna, hogy hagyjalak. Karja azonnal szorosabbra fonódik körém, szeme még intenzívebben ragyog. – Soha többé nem fogsz elhagyni, megértetted? – néz rám tettetett szigorral, és a csókja olyan, akár egy ígéret. Aztán hirtelen elereszt, és valamit elővesz a nadrágzsebéből. Egy apró dobozka az, és amikor kinyitja és megmutatja, meglepetten fújom ki a levegőt. – Anyukád eljegyzési gyűrűje! – mondom, és érzem, amint a szívem vadul kalapálni kezd. Jonathan kiveszi a csodaszép eljegyzési gyűrűt, visszateszi a dobozt a zsebébe, a gyűrűt pedig bal kezem gyűrűsujjára húzza. – Sarah odaadta. Azt mondta, tetszett neked, neki meg van már sajátja, és ezenkívül… Elakad, keresi a szavakat, de azok nemigen sietnek a segítségére. De hát mit várjak egy olyan férfitól, akinek huszonegy évre volt szüksége ahhoz, hogy végre megnyissa valakinek a szívét? Így is értem, amit mondani akar. Vallomás ez, amelyben igazat ad nekem. Hogy rosszul ítélte meg a szülei kapcsolatát, és hogy most már elfogadja a múltját. Hát igen: ez az ő stílusában azt jelenti, hogy most már egészen megkaphatom, ha ugyan még igényt tartok rá. Rámosolygok. – Mylord, csak nem házassági ajánlat volt ez? Rám néz azzal a fura, bizonytalan, új tekintetével. – Megpróbálnád velem? Azt gondoltam, túl öreg, túl sznob és túl gazdag vagyok hozzád. Félrehajtott fejjel, ajkamat lebiggyesztve válaszolok: – Hát, most, hogy mondod… Azonnal magához ragad, és csókol, amíg egészen ki nem fulladunk. – Erre azt kell mondanod, hogy szeretsz – mondja csak félig megjátszott haraggal.

– Tudom – nevetek, és arcát a két tenyerem közé fogom, mert úgy gondolom, eleget szórakoztam már a rovására. – Kérdezd csak meg, Jonathan. Kérdezz olyan gyakran, ahányszor csak akarsz. A válasz mindig ugyanaz lesz. Igen, szeretlek, akkor is, ha te vagy a világon a legmakacsabb, legarrogánsabb, leglehetetlenebb férfi. Megint megcsókolom, most már hosszabban és alaposabban, és nem érdekel, hogy még mindig a terminálon állunk, és körülöttünk ezren jönnek-mennek. – Ó, és a legizgalmasabb – suttogom egy elmélyült pillanat után, ujjamat a nyakáról az inggallérra csúsztatva. A fehér inggallérra. – Hogyhogy most ilyen világosban vagy? Nemcsak fekete kiadásod létezik? Jonathan vállat von. – Úgy gondoltam, neked jobban fog tetszeni – mondja, és megható, hogy a kedvemért lemondott még az imádott feketéjéről is. – Nekem minden színben egyformán tetszel – mondom neki, kinyitom az ing legfelső gombját, és megcsókolom a nyaka és a válla között. – De leginkább a bőröd színe tetszik. Jonathan megint megcsókol, most olyan hevesen és szenvedélyesen, hogy attól tartok, mindjárt lecsuknak bennünket közszeméremsértésért. – Milyen szerencse, hogy a Learjettel megyünk vissza – dörmögi, amikor kelletlenül mégiscsak elereszt. – Ugyanis van egy olyan tervem, hogy a leendő Huntington vikomtné nagyságos asszonyt alaposan bevezetem a Mile High Club rejtelmeibe. A vágy hulláma söpör át rajtam, amikor arra gondolok, mi mindent fog tenni velem a felhők felett, és hirtelen már alig tudom kivárni, hogy végre egyedül maradhassak vele. – Remek ötlet, Mylord. – Előrehajolok, hogy ajkam a szájára simuljon, és közelről lássam, mint lobban fel szemében forrón a vágy, ami engem is elönt, és ami már annyira hiányzott. – A leendő vikomtné örömmel áll rendelkezésére – felelem boldogan, és kezemet a kezébe csúsztatom.

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Kathryn Taylor: Colours of Love – Entblößt Bastei Lübbe Taschenbuch, 2013 Copyright © Bastei Lübbe GmbH & Co. KG, Köln, 2013 Hungarian translation © Farkas Tünde, 2014 Minden jog fenntartva. Kiadja a Könyvescéh Kft. Art Nouveau Kiadója, 2015 7630 Pécs, Üszögi-kiserdő utca 1. Felelős kiadó a kft. ügyvezető igazgatója Felelős szerkesztő Pais Otília A borítót Müller Péter tervezte ISBN 978 615 5104 77 0 verziószám: 1.00