B. Erdõs Márta. A nyelvben élõ kapcsolat

B. Erdõs Márta

A nyelvben élõ kapcsolat

1

KOMMUNIKÁCIÓKUTATÁS

A sorozat megjelent kötetei: Hamp Gábor: Kölcsönös tudás Havasréti József: Alternatív regiszterek

2

B. Erdõs Márta

A NYELVBEN ÉLÕ KAPCSOLAT Egy öngyilkosság-megelõzõ sürgõsségi telefonszolgálat beszélgetéseinek vizsgálata

Budapest, 2006

3

Témakör: kommunikáció ISSN 1787-2634 ISBN 963 9548 75 8 © B. Erdõs Márta, Typotex, 2006

4

Tartalom

Köszönetnyilvánítás Bevezetõ Elsõ fejezet – A kommunikáció participációs elméletének alkalmazási lehetõségei a krízisintervenciót célzó segítõ beszélgetések vizsgálatában 1.1. A kommunikáció funkciójáról 15 1.2. A nyelvrõl 27 1.3. Elemzési módszerek a vizsgált minta fõbb sajátosságaival összefüggésben 30 Második fejezet – Az öngyilkosság tematizációi 2.1. Az operátorok elméleti tudása és ennek tágabb kontextusa: az öngyilkosság köznapi tematizációja 2.2. Krízis és rítus 2.3. A diszkurzív szuicidológia 2.3.1. A „szó szerinti” beszéd 2.3.2. A kerülõ nyelv

37 60 65 68 81

Harmadik fejezet – Az öngyilkosság-megelõzõ telefonszolgálatokról. A telefonon történõ segítõ beszélgetés sajátosságai 3.1. A telefonszolgálatok létrejötte és intézményi beágyazottsága 113 3.2. A telefonszolgálat alapvetõ célja, mûködési szabályai, szakmai kapcsolatrendszere 124 3.3. A pszichoterápia társas retorikája 130 3.4. A terápia liminális tere 147 3.5. A kommunikátorokról 153 3.5.1. Hívók és operátorok 153 3.5.2. „Csendestársak”: szupervíziós módszerek a szolgálatnál 154 3.5.3. Laterális beszédaktusok 161 3.5.4. Az anonim viszonyról. Idegenek –

5

6

TARTALOM

az anonimitás mint a segítõszerep lényegi összetevõje 3.6. Eljárások és beszélgetési stratégiák 3.6.1. Eszmények, technikák, paradoxonok 3.6.2. A kérdésekrõl. A vizsgált beszélgetések jellegzetességei 3.7. A kommunikációs technológiáról. Lehetõségek és korlátok 3.7.1. A médium mint üzenet. A telefon – a kapcsolat metaforája Negyedik fejezet – A dialogikus kapcsolat 4.1. Az új dialógusfogalom a segítõ professziókban 4.2. Dialógus és második történet 4.3. A jelentésváltozás folyamata 4.4. Dialógus és teremtés

164 178 182 188 200 207

219 230 238 246

Ötödik fejezet – A szelf, a szelf cselekvései és a tagadás alakulása. Összehasonlító kvantitatív tartalomelemzõ vizsgálat 5.1. A vizsgálat célja. Hipotézisek 249 5.2. A vizsgált minta. Módszerek 251 5.3. Eredmények 261 5.4. Megvitatás, további lehetõségek 263 Összegzés. Válaszok és kérdések

269

Felhasznált irodalom

277

Mellékletek 1. melléklet 2. melléklet 3. melléklet 4. melléklet 5. melléklet – az ATLAS.ti4.2. tartalomelemzést segítõ program bemutatása 6. melléklet – Illusztráció a Népszabadság internetes archívumából (www.nol.hu): az „öngyilkos terrorista” mint domináns tematizáció

6

295 297 304 306 310

313

Köszönetnyilvánítás

Ez a könyv egy doktori disszertáció nyomán íródott. Kézdi Balázs professzornak, témavezetõmnek, a pécsi S. O. S. Élet Telefonszolgálat alapítójának és Horányi Özséb professzornak, a kommunikációs doktori program vezetõjének köszönhetem, hogy kutatói pályámon elindultam. Köszönettel tartozom továbbá Ehmann Beának és Kelemen Gábornak az értõ, gondos visszajelzésekért. A pécsi telefonszolgálat meghatározó szerepet töltött be az életemben: köszönet érte a telefonszolgálat munkatársainak, egykori kollégáimnak és a hívóknak, akiktõl mindazt megtanulhattam, amit könyvekbõl nem lehet.

7

8

Bevezetõ

Célunk egy különleges intézményi keretek között zajló lélektani változás leírása, a folyamat komplex kommunikációs elemzése. Ez a változás a személyes tudás, a kapcsolati készségek, jelentések, forgatókönyvek, elvárások radikális átalakulását, újjászervezõdését eredményezheti. Szûkebb tere a segítõ és segített között kialakuló beszélgetés formálta interszubjektív mezõ, tágabb keretét pedig a társadalmi-kulturális környezet adja. A változás sürgetõ szükségességét a segítséget kérõ úgy tapasztalja meg, mint a szokásosan rendelkezésére álló személyes tudások és az ezekkel összefüggõ értékek, érzelmek, emberi viszonyok kaotikussá, érvénytelenné válását, devalválódását – az életvilág kezdõdõ dezintegrációjának fenyegetõ érzését. Ezt az átmeneti, az idõ szokásos folyásába, a mindennapi élet menetébe nehezen illeszthetõ állapotot a telefonszolgálat munkatársai a lélektani krízis állapotaként azonosítják. A krízisrõl való ismeretek munkájuk alapjait jelentik: ez az állapot a szakterületen elfogadott definíció szerint akkor áll fenn, ha a személy olyan problémával szembesül, amelyet a rendelkezésére álló problémamegoldó eszközök és a mobilizálható pszichológiai energia birtokában megoldani nem képes, ám ugyanakkor a megoldás igénye mindennél fontosabbá, és sürgetõ kényszerré válik számára. (Balikó 1995) Ezekben a helyzetekben kulcsfontosságú, hogy a személy megmaradjon a kommunikáció vitális állapotában. A participációs modell a kommunikációt olyan állapotként írja le, ahol az ágens számára a problémamegol-

9

10

A NYELVBEN ÉLÕ KAPCSOLAT

dáshoz szükséges felkészültségek elérhetõvé válhatnak. (Horányi 1999a) Így a kommunikáció felfogásunkban voltaképpen nem más, mint a krízisállapot ellentettje: a krízis a kommunikáció állapotából való kifelé sodródást jelenti, amely egyúttal az életbõl való kilépést is maga után vonhatja. Az öngyilkosság folyamatában a kulturális-nyelvi tényezõket elõtérbe állító diszkurzív szuicidológia keretei között ragadhatóak meg azok a közös tudástípusok vagy felkészültségek, amelyek rejtetten, ám igen „hatékonyan” mutatják az utat a krízisben lévõ személy számára az önpusztítás felé. (Kézdi 1995; 2003) Ehhez képest a telefonszolgálatok, mint pszichoterápiás jellegû intézmények, egy biztonságos dialogikus viszony elérhetõségét kínálják, ahol a közös jelentésalakítás folyamán megteremtõdhet az életrevaló tudás. A kommunikátorok közötti kapcsolat alakulása, a folyamat szûkebb intézményi és tágabb szociokulturális kontextusa egyaránt tárgya ennek a leírásnak. Az adott közegben a kapcsolat, a „segítõ beszélgetés” fogalmát a lehetõ legtágabb kategóriaként értelmezhetjük, amelybe beletartozik a speciális felkészültséget igénylõ és megfelelõ jogosítványokhoz kötött pszichoterápia, de értendõ alatta a kevésbé szerencsés elnevezésû „tanácsadás” (counseling) is. A mûfajok, a terápiás formák sokasodásával, az új, szimmetrikus viszony kialakítására törekvõ megoldáscentrikus irányzatok megjelenésével (Anderson–Goolishian 1988; Bagdy 1999) egyre kevésbé van értelme különválasztani ezt a kettõt, különösen a jelen kontextusban. Annyit mindenesetre megjegyeznénk, hogy a magyar „tanácsadás” terminus igen félrevezetõ elnevezés: a tanácsadó a legritkábban látja el kliensét saját megmunkálású életbölcsességeivel. Ezzel szemben elvárható, hogy a kialakuló újfajta tudás legyen kettejük kulturálisan, aktuálisan és (a segítõ professzió szabta specifikumok figyelembevételével) kölcsönösen szabályozott együttmûködésének eredménye. A telefonszolgálatok világa lényeges eltéréseket mutat más segítõ intézményekétõl – így például nem kerül sor

10

11

BEVEZETÕ

semmiféle hagyományos értelemben vett és a társas élet vonatkozásában határozott következményekkel járó diagnosztizálásra. Ide tartozik, hogy a kríziskoncepció fél évszázados elmélete egy vonatkozásban rendkívül modern: a krízis ugyanis egyértelmûen tranzitív diagnózis. A tranzitív diagnózis fogalma alatt Johnson és munkatársai (2000) olyasmit értenek, ami maga után vonja az adott lélektani állapot belátható idõn belüli gyökeres megváltozását. Szokatlan ez a pszichiátria világában, ahol sokszor „életfogytiglanra”, de legalábbis „közelebbrõl meg nem határozható” idõtartamra szól a besorolás – például a személyiségzavarok, az addikciók, a skizofrénia vagy a hangulati élet zavarainak széles skáláján. A beszélgetés során kialakuló viszony jellemzõinek azonosítása, a lezajló beszélgetés hatásainak felmérése és értékelése a pécsi S. O. S. Élet Telefonszolgálat 1995 és 2000 között fogadott, belsõ oktatási célra archivált hívásainak többoldalú empirikus elemzésén alapszik. A vizsgálat fókuszában a következõ kérdések állnak: Mit jelent a telefonszolgálat mint intézmény létrejötte a magyar kultúrában? Hogyan illeszkedett szûkebb magyarországi környezetéhez, az egészségügyhöz? Milyen „telefonszolgálatul” beszélni? Milyen új típusú szignifikációk létrehozását teszi lehetõvé a kialakuló beszédkapcsolat? Amennyiben a köznapi interakciók szabályait vesszük alapul, milyen célzott eltéréseket azonosíthatunk a segítõ beszélgetések világában, és mi változik ehhez a másodlagos kontextushoz képest a telefonszolgálatok esetében? Milyen az „öngyilkosság nyelve”, melyek a domináns tematizációk, és hogyan, milyen eltérésekkel jelennek meg ezek a telefonszolgálat beszélgetéseiben? A korábbi hasonló irányú kutatásokat napjainkban a diszkurzív szuicidológia paradigmája egyesíti, amelyrõl bõvebben a könyv második fejezetében lesz szó. (Kézdi 1995; 2003)

11

12


Milyen kommunikációs törvényszerûségeket aknáznak ki a segítõ beszélgetések közkedvelt kapcsolatépítõ és kapcsolatszabályozó, a kontroll és az affiliáció mértékét vezérlõ technikái? Ezen a technikai megközelítésen túl azonban a dolgozat ide tartozó, egyik legfontosabb kérdése, hogy miféle teret biztosít ez a sajátos kontextus a dialogikus kapcsolat (Bahtyin 1986; Buber 1991) kialakítására. A terápiás dialógus célja az elmondhatatlannak hitt történetek vagy még ki nem mondott dolgok, ezzel párhuzamosan az alternatív perspektívákból történõ újraértékelés megfogalmazása. (Arminen 1998; Rober 2002) Létrejöhet-e ez a fajta dialógus egy olyan beszédkapcsolatban, amelyben a résztvevõk intézményileg meghatározott pozíciói nem kedveznek a szokásos értelemben vett kölcsönösség kialakításának? Valóban a kölcsönösség, tehát egymás megismerésének kölcsönös szándéka, és egy szimmetrikus kommunikációs kapcsolat kialakítása a dialógus legdöntõbb ismérve? Hogyan oldható fel az a dilemma, amely a „hagyományos”, gyámolító segítés és a kliens bölcsességét, a szimmetrikus kapcsolat kialakításának szükségességét hirdetõ „forradalmi” irányzatok között feszül? Hogyan módosítja a telefon mint kommunikációs technológia a segítõ beszélgetés során kialakuló kapcsolatot? Mi a beszélgetések deklarált célja, és melyek ehhez képest azok a változások, amelyek a hívó, valamint a segítõ (a továbbiakban: operátor) szövegében végbemennek? Hogyan lehet alkalmas módon vizsgálni ezeket a változásokat? A kérdésekre adható válaszokból remélhetõleg újabb kérdések születnek: a könyvnek biztosan nem célja semmiféle általános, leegyszerûsített kommunikációs recept kidolgozása. A nyelv olyan élõ rendszer, amely kizárja az efféle alkalmazhatóságot. Éppen ellenkezõleg, a „ször-

12

13

BEVEZETÕ

nyû egyszerûsítések” gyakran lehetetlen, jobb esetben nevetséges és így végsõ soron a reflektálást segítõ, felszabadító, máskor viszont blokkoló és pusztító kommunikációs helyzeteket teremthetnek. Mivel a beszélgetéseket vezérlõ elõírások nagy részét evidensnek tekintjük (pl. beszélõváltások rendje, szünetek hossza), és a természetes emberi beszéd tempója nem teszi lehetõvé minden egyes megnyilatkozás hosszas, tudatos mérlegelését, a többlettudással rendelkezõ terapeuta vagy tanácsadó is inkább „intuitíve” dolgozik: a beszélgetés sokszor olyan természetesen mûködik számunkra, akár a légzés. Általában csak akkor figyelünk oda igazán, amikor ezek a szabályok valamilyen módon sérülnek, a közlés eltér elõzetes elvárásainktól. Látni fogjuk, hogy ez az eltérés nem mindig hiba, de a szövegek vizsgálata azzal jár, hogy a ritkábban elõforduló kisiklások, a beszélgetés törései, a szituáció ellentmondásossága szintén bemutatásra kerül. A cél a leírás, azonban – mivel az emberi rendszerek nyílt rendszerek – a leírások óhatatlanul visszacsatolásként, így végsõ soron elõírásként mûködnek. (Kelemen 2003) Ebben az esetben az elõírások, tehát a hasznosíthatóság szintjén a következõket lehet megfogalmazni: az alapvetõ cél az emberi jól-lét fejlesztésére minél alkalmasabb kontextus kialakítása. (Riikonen 1999) Ez az egyik tér lehet a telefonszolgálatok teremtette környezet, amelynek alkalmasabbá tételét a kommunikációs törvényszerûségek jobb tudatosítása jelentheti. Az elsõ fejezetben a téma kommunikációelméleti alapjairól, valamint az alkalmazásra kerülõ elemzési módszerekrõl esik szó. A második fejezetben tárgyaljuk az öngyilkosság témánk szempontjából releváns elméleteit, elsõsorban tehát azokat, amelyekre a telefonszolgálat segítõi, az operátorok a leggyakrabban támaszkodnak munkájuk során. A kríziskoncepció és a preszuicidális szindróma korábbi teóriái mellett elsõsorban a diszkurzív szuicidológia egyes nyelvészeti vonatkozásaira összpontosítunk. A harmadik, az elõzõvel szorosan összefüggõ fejezet azokkal a tudásokkal, felkészültségekkel foglal-

13

14


kozik, amelyek a telefonszolgálatot mint intézményt konstituálják: ide tartoznak a szervezet létrejöttének körülményei, intézményi illeszthetõsége és azok a sajátosságok, amelyek különlegessé, kivételessé, egyúttal sebezhetõvé teszik a tágabb környezeten, az egészségügyi intézményrendszeren belül. Az operátorok által követett eljárások, beszélgetési technikák vizsgálata során a mögöttes kommunikációs szabályszerûségek feltárása a cél. A következõ, negyedik fejezetben tárgyalt kérdés a tudástípusok kölcsönösségére vonatkozik: mit érthetünk terápiás dialógus mint konstruktív beszédkapcsolat alatt? Gondolatmenetünk vezérfonalát egy korábbi, a Palo Alto-i csoport által kidolgozott szempontrendszer (Watzlawick és mtsai. 1968), valamint egy újabb, a mentalizációt mint a társas térben felmerülõ problémák megoldására alkalmazott hozzáállást középpontba állító fejlõdéslélektani elmélet adja. (Fonagy és mtsai. 2002) Az utolsó fejezetben egy, a beszélgetések során bekövetkezõ változások azonosítását célzó kvantitatív vizsgálat bemutatására kerül sor. Ennek a vizsgálatnak az a fõ kérdése, hogy vajon milyen (nem mindig tudatosuló) nyelvi elemek jelzik az operátor számára a hívó lélektani állapotában bekövetkezett kedvezõ irányú változást. Azaz, amikor a kommunikátorok a beszélgetés lezárása mellett döntenek, milyen nyelvi markerek orientálják az operátort abban, hogy közremûködjék a beszélgetés befejezésében. Egy másik, nem kevésbé fontos kérdés, hogy miként változik az operátor nyelvhasználata a hívóéval azonos kategóriák mentén? A nyelvben élõ kapcsolatról tett összegzõ megállapításokat a hatodik fejezetben találja az olvasó, azokkal a felmerülõ kérdésekkel együtt, amelyeknek vizsgálata túlmutat a jelen munka keretein. A Mellékletben található weboldalak, kommentárok, beszélgetésszövegek a kötet szerves részét képezik.

14

Elsõ fejezet

A kommunikáció participációs elméletének alkalmazási lehetõségei a krízisintervenciót célzó segítõ beszélgetések vizsgálatában

1.1. A kommunikáció funkciójáról A participációs elmélet keretei között gondolkodva a kommunikációra olyan alapvetõ állapotként tekintünk, amelyben a problémamegoldáshoz szükséges felkészültségek elérhetõvé válhatnak. (Horányi 1999a) Ez a társas mezõben létrejövõ állapot azonban nem statikus, dinamikus egyensúlyát vizsgálati területünkön a mikroszintrõl induló mozgások, a személyközi kommunikáció folyamata, az interakciók mintázata alakítja. A leírás során a változás kontextusára összpontosítva a közös tudások típusait, a domináns tematizációk elérhetõségét, sûrûségét vizsgálhatjuk. Magát a lezajló változást, a közös jelentésalakítást, legitim és konstruktív szignifikációk létrehozását ugyanakkor a participációs modell interaktív aspektusából szemlélhetjük, ahol a kommunikáció folyamat- és cselekvésjellege kerül elõtérbe. A kommunikátorok a személyközi térben megalkotják-újraalkotják a jelentéseket, ettõl elválaszthatatlanul újjáépítik a folyamat intézményi kontextusát, magát a kommunikációs kódot is. Amikor például az öngyilkosság jelenségét nyelvi sajátosságainkkal hozzuk összefüggésbe, a nyelvet egyfelõl

15

16


úgy tekinthetjük, mint a kommunikációs állapot meghatározóját, ami adott az ágens számára. Ugyanakkor azonban maga az ágens teremti újjá és tartja azt fenn vonatkozó megnyilatkozásai sokaságával. A participációs modell adta keretek közt tehát leírhatóak a kulturális vonatkozások – a rendszerbe illeszkedõ konzervatív szignifikációk – és azok az alkalmi szignifikációk is, amelyek az elõbbiektõl nyilvánvalóan nem függetlenül az adott folyamatban a kommunikátorok közös cselekvése által relatíve újként jönnek létre, és betagozódhatnak a résztvevõk életvilágába, valamint az intézményi kultúrába. (Horányi 1999a) A fentiek értelmében van tehát a kommunikációnak egy makroszinten mûködõ, gyors és radikális változásokat ritkábban mutató állapotjellege, ez az állapot viszont csak úgy létezik, ha az ágens cselekvései révén annak folyamatos fenntartásán, megõrzésén és szükség szerinti megújításán munkálkodik. Ezen túl van azonban egy markáns interaktív vetülete is, ami akkor kerül elõtérbe, amikor egyrészt vizsgálni kezdjük, hogy ennek a konzervációnak milyen konkrét lépéseit tudjuk azonosítani; valamint elemzés tárgyává válik, hogyan konstituálódnak azok a kivételek, amelyeket az alkalmi szignifikációk révén sikerül létrehozni. Az alkalmi szignifikációk különleges súlyát az adja, hogy a terápiás világ a tudások, kapcsolatok másodfokú változásának világa: a kapcsolati szituáció újradefiniálása nemegyszer szükségessé válik a probléma megoldása érdekében. (Watzlawick és mtsai. 1990) A probléma a participációs elmélet kiindulópontja, dinamizáló eleme, következésképpen lényegi folyamatként jelenik meg a problémahelyzetre lehetséges válaszokat tartogató felkészültség elérhetõségének változása. Felkészültségrõl vagy kompetenciáról a továbbiakban elsõsorban a procedurális tudással összefüggésben esik szó, amikor azonban a transzcendens vonatkozások kerülnek elõtérbe, vagy gondolatmenetünket egyes korábbi pszichológiai elméletekhez illesztjük, akkor az általánosabb fogalmat, a tudást tekintjük a terminus alkalmas szinoni-

16

A KOMMUNIKÁCIÓ PARTICIPÁCIÓS ELMÉLETÉNEK ALKALMAZÁSA…

17

májának. A „felkészültség” inkább valamilyen, az adott szituációban specifikus készséget sejtet, a vizsgált esetekben – a krízisszituációban – azonban egy jóval általánosabb, kiterjedtebb változás zajlik. Fontos megjegyeznünk, hogy amikor tudásról vagy felkészültségrõl beszélünk, kognitív, emocionális és konatív mûködés megbonthatatlan egységét értjük alatta. Ezek szoros öszszefüggéseit több kutatási eredmény is alátámasztja: nem találhatjuk meg külön az „érzelmeket” a kapcsolódó gondolatok nélkül, és mindezek óhatatlanul meghatározzák a személy szándékát, irányulását is. (Beck 2001; Fonagy és mtsai. 2002) Itt érdemes röviden felidéznünk Kelly személyikonstrukciók-elméletét (personal constructs theory, 1965), amelynek középpontjában szintén a jelentésszervezõdések, a konstrukciók kialakulása és meghatározó szerepe áll. Ez az elmélet az ember számára kínálkozó alternatív világképek köré rendezõdik: hangsúlyozza az ágens sajátos, egyedi perspektíváját, ugyanakkor a szocialitás-korollárium mint a kölcsönös megértést és társadalmi mûködést lehetõvé tévõ szervezõelv révén társadalmi-kulturális hovatartozását. A makro- és mikroszintet a jelentés köti össze. Kelly elmélete, amely a pszichológián belül fõként a fenomenológiai irányzat kialakulásakor hatott, jelenleg reneszánszát éli, és alapvetõen meghatározza egyes terápiás iskolák gyakorlatát. (pl. McNamee–Gergen 1999; Neimeyer–Raskin 2000) Az elmélet újabb változataiból elsõsorban a társadalmi diskurzus vizsgálatát, a pszichoterápia kritikai megközelítését elõtérbe helyezõ, a hatalmi viszonyokat elemzõ szociális konstrukcionista álláspontok adják számunkra a vonatkoztatási keretet. A kommunikáció funkciója tehát a kapcsolataink hálójában létrejövõ és azokat mûködtetõ, összefonó társas tudás megteremtése és újjáteremtése. A válságos lélektani állapot, a krízis megfelelõ megoldása a kommunikációban maradás függvénye, ugyanakkor a folyamatban valamilyen új, korábban nem létezõ minõségnek – mégpedig esetünkben a szimbolikus tartományba sorolható mi-

17

18


nõségnek – is létre kell jönnie. A lélektani krízis a személyt korábbi komplex felkészültségeinek, legelsõsorban pedig a kapcsolati dimenzióra vonatkozó tudásának töredezettségével szembesíti – a kulcs tehát az interszubjektivitás állapotának megõrzése. A kommunikáció ebben a kapcsolati mezõben egy alkalmasabb, éppen magára a kapcsolati szférára, tehát az aktuális kapcsolatra is vonatkozó, a jelentõs Másokkal való relációkra kivetíthetõ új típusú, reintegráló tudás létrejöttét szolgálja. Az így létrejövõ komplex tudás procedurális és értékelõ elemei segítik az eredeti, konfliktusokkal terhelt kapcsolati háló rekonstrukcióját: a közös élmények újjáértékelésével, a cselekvési elõírások módosulásával, a bizalom fokának újradefiniálásával. Szintén a tudás elérhetõségével függ össze az ember koherenciateremtõ törekvése. A tudás koherenssé szervezése segíti a szükséges ismeretek tárolását és gyors elérését. Ugyanakkor a harmonikus fejlõdést szolgáló új típusú tudás megszerzésének elõfeltétele a természeténél fogva szorongató kiüresedett állapot és a „káosz”, a krízis ideiglenes megtapasztalása. Mivel a kapcsolatok továbbfejlõdéséhez szükséges tudás elérhetõsége, együttes megteremtése válik létfontosságúvá, ebben az értelemben joggal beszélhetünk arról, hogy a lélektani krízis a személyes fejlõdés „motorja”, amely a kapcsolatok gazdagodását, a megértés, a tudás megújulását eredményezi. A folyamatban a társ az újjászerkesztett személyes élettörténet hitelesítõje, csakis a társ – mint az adott kultúra részese és képviselõje – közremûködésével válhat egy narratíva koherenssé, konzisztenssé, a személyes történetek alapjául szolgáló jelentésszervezõdések pedig érvényessé. (Gergen 1990) A krízis mint kaotikus állapot egyik fontos jellemzõje a krízisben lévõ ambivalenciája. Ezzel összefüggésben érdemes megemlíteni a kommunikáció funkciójával kapcsolatos korábbi gondolatok közül Berger és Calabrese Gudykinst által továbbfejlesztett modelljét, amely szintén a tudás hozzáférhetõségére összpontosít. Elméletük

18


19

szerint a kommunikáció tétje a bizonytalanság csökkentése, így a jelentések jobb, pontosabb meghatározása. (Gudykinst–Ting-Toomey 1990; Griffin 2001) Ez az elmélet figyelembe veszi a társas élet megkövetelte együttmûködés súlyát – a kooperáció pedig jelentõs mértékben függ a kommunikátorok viselkedésének bejósolhatóságától. Krízisben a bizonytalanság csökkentése, a koherencia megteremtése lényeges szempont, de a folyamatot nem lehet siettetni, mert az érvénytelenné váló felkészültségeket alkalmas módon kiegészítõ, az adott helyzetben új erõforrásként bevonható kapcsolati tudás híján ez „negatív koherenciához”1, szûkített, zárt jelentéstartományhoz vezet. A lélektani krízisben megfigyelhetõ ambivalencia és beszûkülés olyan jellegzetességek, amelyek a jelentések kiterjesztését és árnyaltabb meghatározását egyaránt megkövetelik. Új alternatívák felismerésére és a késõbbiekben határokat teremtõ, a szervezõdést segítõ döntésekre egyaránt szükség van. A kommunikáció participációs elmélete a negatív koherencia kedvezõtlen jelenségével is számolva a jobb alkalmazkodáshoz szükséges felkészültségek elérhetõségének kérdését állítja középpontba. (Horányi 1999a) A szignifikációt konstatáló vagy konstituáló cselekvõt a participációs elmélet ágensként tartja számon. Ez a terminus a társadalmiba csatolódó individuális aktivitás szükségességét hangsúlyozza. Emellett, ebben az írásban a kommunikációelméletben jelenleg kevéssé szerepet játszó, bár alkalmazhatónak tûnõ szelf (Berger 1987; Griffin 2001; Mead 1973; Philipsen 1992) az egyik központi kategóriává válik. Ez a kifejezés pontosan a reflektivitást emeli ki, amelynek kialakítása a segítõ beszélgetés kifejezett célja. A szelf a pszichológiai terminusok közül azért is a legalkalmasabb elnevezés, mert az „én” az ego-pszichológia irányzataira, a „személyiség” elsõsorban vonáselméletekre utalna – ezeknek lényegesen kevesebb köze 1 A negatív koherencia dr. Ehmann Bea ideillõ terminusa (személyes közlés, 2002).

19

20


lehet az anonim módon mûködõ telefonszolgálatok munkájához. Amikor szelfrõl beszélünk, akkor a szimbolikus interakcionizmus álláspontját követve ezt úgy gondolhatjuk el, mint a kapcsolatokból, a kommunikációból folyamatosan építkezõ entitást, amelynek feladata a jelentések, konstrukciók szervezése. (Ehmann 2002a; Péley 2000) Amikor a kommunikátorokra a speciális hangsúlyok vagy az intézményi kontextus meghatározta szerepek nélkül, minél általánosabb formában teszünk utalást, akkor többnyire a „személy” terminust fogjuk használni. Az általunk vizsgált esetekben a személy a számára adott külsõ környezeti-kapcsolati forrásokból merít, egyúttal meglévõ tudását strukturálja újra. A felmerülõ probléma mint az aktuális és a kívánt állapot között feszülõ ellentét indítja arra, hogy elérhetõ felkészültségeit mozgósítsa, vagy újakat keressen. (Horányi 1999a) A tanácsadást és a pszichoterápiát hagyományosan analógnak tekintik a problémamegoldási folyamattal: meg kell, hogy történjék a probléma meghatározása, valamint az alternatívák feltérképezése és a megfelelõ (beszéd)cselekvések. (Ivey–Downing 1990) Maga a krízisparadigma is alkalmazza a „probléma” terminust, amennyiben a problémamegoldó eszközök aktuálisan, a szituációhoz mérten elégtelen voltára utal. A telefonszolgálatban a kommunikátorok – mind a hívó, mind pedig az operátor – gyakran fogalmaznak úgy céljukat meghatározandó, hogy az valamilyen „probléma” megoldása: O2: S.O.S. Élet Telefonszolgálat. H: Jó estét kívánok. O: Jó estét. H: Szeretném megtudni, hogy mit takar az Ön szolgáltatásuk, szóval, hogy… O: Aha, ez nem szolgáltatás, hanem egy szolgálat, amelyik este héttõl reggel hétig mûködik, és mindenféle lelki problémákkal… 2 H: a telefonszolgálat kliense, a hívó; O: a telefonszolgálat segítõje, az operátor.

20


21

H: Önök kizárólag azoknak szolgálnak, akik öngyilkosok akarnak lenni, ugye? O: Nem, nem. H: Hát, nehéz volt elszánnom magam, hogy felhívjam Önöket. O: Aha. H: Nem is tudom, szóval nehéz ilyenkor. Nem tudom, hogy szokták kezdeni az ilyet. O: Hát, lehet valamilyen gondja, problémája. H: Hát… O: Vágjon bele a közepébe!

Elméleti szempontból azonban kérdés, hogy az organikus fejlõdést és feltételét, az „élethez való bátorság növelését”3 célszerû-e kizárólagosan a probléma terminusaiban felfogni. Egy, elsõsorban a konstrukcionista-konstruktivista irányzatokon belül ható elterjedt nézet szerint az ember fejlõdését érdeklõdése iránya határozza meg. (Cooperrider–Whitney 1999) Amennyiben nem az eltérésekre, hanem a kívánt állapotra, azaz a megoldásra, illetve a fogyatékosságok helyett az erõforrásokra összpontosítunk, akkor korábban fel nem ismert esélyeket és alkalmas megoldásokat, nem pedig sokasodó, újabb és újabb problémákat találunk. Ebben a felfogásban a probléma mint életszabály jelenik meg, ami helyett a terapeuta és kliense együttes figyelme a szabályt megtörõ kivételek, a megoldások felé fordul. (Anderson–Goolishian 1988; White 2000) Úgy tûnik, a segítõ szakmák diagnosztikus, „konzervatív”, illetve megoldáscentrikus „modern” képviselõinek eltérõ munkamódja szerint az a kérdés, hogy a folyamatban a kiinduló állapotot, a „múltat”, vagy inkább a kívánt állapotot, a lehetõségeket érdemes elõtérbe helyezni. A különbség abban áll, hogy problémamegoldó folyamat eltérõ, de egymást kölcsönösen feltételezõ állomásaira helyezzük a hangsúlyt. 3

A telefonszolgálatok legfõbb nemzetközi szervezete, az IFOTES megfogalmazása szerint. (Balikó 1990)

21

22


Az elméletet a gyakorlatba is átültetve legvalószínûbben a következõk történnek: Ha a segítõ kizárólag a probléma létrejöttének körülményeirõl, a probléma mélységérõl, az átéltek hatásairól hajlandó beszélgetni a klienssel, akkor biztonságos, kiszámítható, ám egy idõ után unalmas, a probléma konzervációját eredményezõ beszélgetés jöhet létre, ahol a terapeuta vitathatatlanul megõrzi szakértõ-gyámolító szerepét, csak éppen a teljes folyamat téveszti el célját. Ha viszont a segítõ nem bátorítja a klienst a probléma körülményeinek ecsetelésére, és fõképpen az azzal kapcsolatos érzéseinek kifejezésére, hangsúlyozza a kliens hozzáértését, és „demokratikus” attitûddel minimalizálni igyekszik saját tekintélyét, valamint érdeklõdése kizárólag az erõforrások, megoldási lehetõségek felé fordul, akkor az ülés könnyen kaotikussá válik, az energiák ugyan felszabadulnak, ám a szerepelvárások ütközése miatti strukturálatlanság a kapcsolat teljes széteséséhez vezethet. Van azonban egy más természetû nehézség: ha a problémát úgy határozzuk meg, mint az aktuális állapot és a kívánt állapot közötti eltérést (Horányi 1999a), akkor illene megmondanunk, mit tekintünk lélektani krízis esetében kívánt állapotnak. Ez – ahogyan a krízis definíciójából következik – aktuálisan lehetetlen: ha a kívánt állapot egyértelmûen meghatározható, nem krízisrõl, hanem inkább konfliktusról van szó. A krízisben lévõ számára a legkínzóbb már nem az, hogy képtelen megvalósítani valamilyen általa vágyott jót, hanem az, hogy aktuálisan nincs tudomása ennek a jónak a mibenlétérõl: ez tehát szükségszerûen az az eset, amikor a „felkészültségeket eredményezõ folyamatok nemcsak konvencionális pályákat futnak be, de kreatív lépéseket tartalmazó innovatív pályákat is”. (Horányi 1999a, 29.) Kelemen Hudsont idézi, aki a fejlõdõ felnõtt életének két alapvetõ mintázatának az életfejezetet és az élet-átváltozást tartja. Az életfejezet nem tartogat nagyobb meglepetéseket, a változások tervezhetõek, beláthatóak, a „mini-transzformációkat” a telítõdés motiválja. Az élet-átváltozás ehhez képest

22


23

másodfokú változás, ahol minden bizonytalanná, kétségessé és zavarossá válhat. A kiindulópont gyakran valamilyen váratlan veszteség. Az új tervek és célok késõbbi kimunkálásának feltétele az alapvetõ viszonyulási módok megváltozása, a folyamatot a befelé fordulás átmeneti idõszaka kíséri. (Kelemen 2003) Krízisben lényegében nincs jövõre irányuló gondolkodás, legfeljebb szuicid fantáziák, amelyek azonban nem egy reálisan tervezhetõ kívánt állapotot jelenítenek meg, hanem olyan regresszív analógiákra építenek, mint a halál, valamint a menekülés, béke, alvás, pihenés között tételezett konceptuális kapcsolatok. (Lakoff–Turner 1989; Lakoff 1993) Mindebbõl az következik, hogy a „probléma” és a „problémamegoldás” kifejezések ebben a könyvben a szokásostól kissé eltérõ, tágabb értelemben szerepelnek. A problémamegoldás folyamán Dennett szerint különféle alapvetõ hozzáállásokból tekinthetünk az adott esetre. Ezek a perspektívák más-más esetekben bizonyulhatnak adaptívnak. Így a fizikai hozzáállás a dolgok minõségére, szerkezetére segít összpontosítani: „semmi nem fog történni… nincs bedugva a gép”. (Dennett 1998, 10.) Általában a normális mûködéstõl eltérõ esetekben hagyatkozunk rá – talán ezért is olyan nagy a kísértés manapság, hogy kapcsolati problémákat már „elsõ körben” a farmakoterápia eszközeivel közelítsünk meg. Bauman (1993) szerint a modern gondolkodást általában véve is jól jellemzi az a törekvés, hogy minden emberi problémára technikai megoldást keressen – ezt nevezi Gergen (1990) „az ember gép” tudományos paradigmájának, amelyhez képest gyökeres, bár nem túl kiterjedt változást a második kognitív forradalom és a nyelvi fordulat hozott. (Bruner 1990) A tervezeti hozzáállás esetében elsõsorban a funkcióra figyelünk, és ennek ismeretében jósoljuk meg az események kimenetét: pl. „ha kivonjuk a mérgezõ komponenst a háztartási gázból, csökken az öngyilkosságok száma”. Az intencionális szint pedig a szándékok, hiedelmek, akaratok, vágyak tulajdonításával segíti az adott helyzetben történõ tájékozódást: „Hát hogy-

23

24


hogy nem lehetett, vagy hogy úgy érezte, hogy nem akar, vagy nem lehet? Ez hogyan volt?” – kérdezi az operátor az egyik beszélgetésben. Fonagy és munkatársai – a fejlõdéslélektan eredményeire alapozva – Dennett nyomán követték végig az emberi világ pszichikus problémái megoldásának lehetséges mintázatait és a látványos kudarcok okait. A szerzõk szerint érdemes a dennetti gondolatkört tovább bõvíteni: a számunkra adott világban társas alkalmazkodásunk szempontjából „megéri” felismernünk, hogy reprezentációink minõségüket tekintve mint reprezentációk léteznek, és az élettörténetünk formálja õket. A mentalizáció tehát azt jelenti, hogy másokról és magunkról mentális állapotok terminusaiban tudunk gondolkodni, és ezeket képesek vagyunk minõségileg egyedinek, történetinek tekinteni. Az elõbbi példánkban éppen ezek az elemek válnak hangsúlyossá, hiszen az operátor az érzés, a szándék kialakulásának egyedi körülményeire fókuszál. A participációs elmélet egy hasonló rendszert körvonalaz az eltérõ szignifikációs módok vonatkozásában. Ebben az elméletben a szignifikációs módok megváltozásának individuális szinten leírható összefüggései kevesebb hangsúlyt kapnak. A modell magyarázóerejét ugyanakkor megnöveli, hogy további elemként bevonja a transzcendencia fogalmát és a szakrális fakultást. A participációs modell keretében a nyers, ahol a leírás során elegendõ az elérhetõ percepciós modalitásokat megadnunk, rokonítható a fizikai hozzáállással: egyszerûen konstatáljuk, hogy maga az eset létezik. A szimptomatikus szignifikáció során még nem haladjuk meg a nyers tartományát: jelölõ és jelölt ebben az esetben valamilyen, a lineáris kauzalitás elvét követõ természeti törvény alapján kapcsolható össze. Ennek a szignifikációs módnak leginkább a tervezeti hozzáállás feleltethetõ meg. A döntõ lépés, amellyel a nyelv és a kultúra szintjére érkezünk, a szimbolikus megjelenése. A participációs elmélettel összhangban szimbolikusnak tekinthetünk mindent, ami a szimbolikus szignifikáció révén jön létre: egy konstitu-

24


25

tív szabály mentén, a kommunikátorok (esetünkben sokszor hallgatólagos) megegyezése alapján önmagánál többet jelent. Az ember legfontosabb sajátossága, hogy számos tapasztalatát szimbolizálja: egy másik síkra, a kultúra síkjára helyezi, ahol azután ezt a szimbolikus létezõt további mûveletek tárgyává teszi. (Angyal 2001) A szimbolikus szignifikáció révén válhat képessé az intencionális hozzáálláson alapuló cselekvésre, valamint az (ön)reflektivitást, az egyedi eltéréseket és a történetiséget elõtérbe állító mentalizációra. Ezek gyakorlása során egyben tovább növekszik a szimbolikus térben való jártassága. Mivel a szimbolikus szignifikáció esetében valamilyen, a kommunikátorok közötti megegyezés szükségeltetik ahhoz, hogy új minõség keletkezzen, ez egyúttal a társaskulturális természetû felkészültségek gyarapodását, jobb elérhetõségét jelenti. A folyamat a kapcsolatok organikus fejlõdésével párhuzamosan zajlik, amelynek fordulópontjai határolják be a telefonszolgálat fõ mûködési területét. A szimbolikus megjelenése teszi lehetõvé eltérõ hozzáállások vagy perspektívák és a megfelelõ kommunikációs csatornák változó alkalmazását. A szimbolikus és szimptomatikus komplexeként jellemezhetõ pszichikus szignifikáció alternatívákat teremt a kommunikátorok számára, de a szimptomatikus szinten túli, szimbolikus értelmezéshez szükséges elõfeltételnek tekinthetjük a mentalizációt. A pszichoterápiában gyakran gondolnak úgy a szimbolikusra, mint a metaforikus szinonimájára: a jelen kontextusban a metaforikus alatt a szimbolikus olyan komplex változatát kell értenünk, amely bekapcsol egy önálló szimptomatikus szignifikációt, mert gyakran valamilyen természeti törvényhez igazodó, érzékleti tapasztalathoz kötött konceptuális megfeleltetésen alapul. (Lakoff 1993) A pszichikus, a metaforikus és a transzcendens egymástól elválaszthatatlan minõségek: a pszichikus és a transzcendens a metaforában talál formát. A transzcendens – az a minõség, amely közvetlen érzéki tapasztalatainkon túlmutat – lényegileg a dialogikus viszonnyal összefüggésben jelenik meg, és a szakrálisra

25

26


emlékeztetõ nyelvhasználattal párosul. A dialógusban jelen van még egy szignifikációs mód – a participációs elmélet ezt osztentatívnak nevezi –, amikor a kommunikátorok egy átváltozásnak lesznek részesei, és az aktív konstituálás helyett a szokásos, a mindennapi helyére újként lépõ transzcendens minõség befogadása, az erre való nyitottság válik elsõdlegessé. A fenomenológiai irányzat képviselõi ezt a jelenséget mint valamilyen alapvetõ, hirtelen bekövetkezõ perspektívaváltást tartották számon, amikor a kliens által újra elmondott történet többlet-értelmet nyer – anélkül, hogy akár a kliens, akár a terapeuta valamilyen magyarázatba bonyolódna. Úgy tûnik, ezt a változást – ami lényegében egy felismerés, ráismerés – egyszerûen maga az elmondás és a figyelemmel követés hozza létre. (Buber–Friedman 1966) Tekintve, hogy az öngyilkosság élet és halál közötti döntés, az öngyilkossági krízis a sorskérdések felmerülésének idõszaka, témánk szempontjából alapvetõ az itt felsorolt szignifikációs módoknak a transzcendencia érintésében játszott szerepe. (Horányi 1999a; Turner 2002) Ugyanakkor éppen a transzcendens minõség bevonása jelenti a dialógus leírásának korlátait – a segítõ professziók talán legnehezebben megragadható területe a spiritualitás élményvilága. A kérdés további összefüggéseivel a 4. fejezetben foglalkozunk majd részletesebben. A participációs modell számításba veszi, hogy bizonyos esetekben egyes, a szignifikáció mikéntjével jellemezhetõ fakultások lényegi veszteségek nélkül nem redukálhatóak egy másik, kevésbé komplex területre, így a köztük történõ váltások nem tetszõlegesek, legalábbis nem egyenlõen adaptívak. A modell az egyedi eltéréseket a szimbolikus sûrûség fogalmával írja le: esetünkben, a kapcsolati világban a terápia intézményére jellemzõ perspektívák közül a mentalizáló hozzáállás tekinthetõ szimbolikusan legsûrûbbnek. A sûrûség fogalmába beleértjük, hogy a személy nem csupán konstatálja és végrehajtja a szimbolikus üzeneteit, hanem részesévé válik azok aktív alakításának is: a tudás tehát akkor érhetõ el a szá-

26


27

mára a megfelelõ mértékben, ha arra reflektálni képes. Születésünktõl kezdve tanuljuk a szimbolizáció, az intencionális hozzáállás és a mentalizáció módjait – ennek a tanulásnak a nyomai késõbbi életszakaszokban is világosan felismerhetõek. (Fonagy és mtsai. 2002) Ez a fajta tanulási folyamat azonban nem feltétlenül determinál, inkább preferenciákat, azaz kedvezõbb vagy kedvezõtlenebb elérhetõséget és szimbolikus sûrûséget alakít ki.

1.2. A nyelvrõl A telefonon történõ kommunikáció esetében a kapcsolat építése, ezzel együtt a felkészültségek változása a nyelv által meghatározott szimbolikus térben történik. A nyelv olyan mértékben áthatja életünket, hogy egyes szerzõk az emberi rendszerek legfõbb sajátosságaként a nyelvalkotást és a nyelvhasználatot, a nyelvben való létezést emelik ki. („Human systems are languaging systems” – Anderson–Golishian 1988) A nyelvi funkciók körérõl és az egyes funkciók súlyáról számos elmélet szerint gondolkodhatunk. (Robinson 1977; Dunbar 2002; Sándor 2002) A felkészültségek változása során egyértelmûen változnak azok a reprezentációink, amelyeket a nyelv segítségével alkotunk a világról – azaz a nyelv egy lehetséges aspektusa a referálás. Ugyanakkor a referenciális funkció gyakran egyoldalú kiemelése – ezzel együtt a világot minél jobb hatásfokkal leíró nyelv keresése – talán célszerûnek bizonyulhat a tudományos diskurzus területén, a segítõ professziók vonatkozásában azonban csak részleges magyarázatokhoz vezet. A leírás elsõdlegességét, leválaszthatóságát egyéb, elsõ látásra talán perifériásnak tûnõ funkciókról számos jelenség alapján megkérdõjelezhetjük. A társas hatások fontosságát mutatja, hogy a mindennapi életben ugyanolyan típusú problémákat sokkal könnyebben oldunk meg, ha társas kontextusba vannak ágyazva, mint ha elvont logikai keretben szemléljük õket. (Cosmides–Tooby, id. Sándor 2002, 69.) Egyes kutatások

27

28


szerint a nyelv viszonylag nehezen birkózik meg az érzésekre és az érzelmekre vonatkozó leírásokkal, általa ugyanakkor könnyedén megjeleníthetjük, egyben ápolhatjuk társas kapcsolatainkat, mondhatjuk el közös történeteinket. A nyelv keletkezésérõl szóló egyik elgondolás értelmében a nyelv az evolúció folyamán a kapcsolatok alakítását, ápolását és gazdagodását szolgáló, akár a fizikai érintést helyettesítõ új eszközként jött létre, amelynek segítségével már egy nagyobb létszámú csoport is biztonságosan élhetett és fejlõdhetett együtt. Erre utalhatnak a nyelvi készségek és a társas intelligencia evolúciós összefüggései, valamint az, hogy a természetes helyzetekben létrejövõ beszélgetések nagyobb részét, 60– 70%-át szociális témákra fordítjuk. (Dunbar 1997; 2002; Sándor 2002) Jóval korábban már Malinowski (1923) is rámutatott, hogy van olyan kommunikációs helyzet, amelyben nem annyira információkat, elgondolásokat osztanak meg egymással a beszélõk, hanem ebben a fátikus kommunikációban inkább a személyközi kötelékek, maga a társas lét válik hangsúlyossá. A mobiltelefon izgalmas hatással lehet a kapcsolatokra. Egyetemisták beszélgetésébõl: „Miért nem vetted fel tegnap? Nem azt akartam mondani, hogy szeretlek, hanem mondani akartam valamit!” Kiderült, hogy egy baráti kör tagjai alkalmanként „rácsengetnek” egymásra, hogy így jelezzék törõdésüket, szeretetüket. Rövid csengetéseknél a telefont tehát nem kell felvenni. Úgy látszik, elsõ hallásra nem mindig sikerül egyértelmûen megkülönböztetni a fatikus-expresszív vagy a referenciális, illetve konatív funkciók túlsúlyát a csengetésben. (saját gyûjtés, 2003)

A fentiek alapján a jelentésszervezõdés változását elsõsorban mint kapcsolati változást értelmezhetjük. A nyelvre úgy tekinthetünk, mint amelynek segítségével az emberek a társas-kulturális valóságot alkotják újra. (Shotter 1993) Az általunk beszélt nyelv befolyásolja világlátá-

28


29

sunkat, szemléletünk pedig nyelvhasználatunkat. A személy beszédének, nyelvhasználatának változása utal a szelfben mint kapcsolati csomópontban végbemenõ változásokra. Az individuális szinten túl, a nyelv egyes cselekvéseket lehetõvé, értelmezhetõvé tesz, sõt lényegében elõír, míg más típusú cselekvéseket ellehetetlenít. A nyelvi relativizmus bírálói különféle példák segítségével igyekeznek cáfolni azt, hogy minden nyelvhez egy sajátos „világnézet”, perspektíva járul. Ezek a cáfolatok azonban mindmáig nem teljes körûek, legfeljebb valamelyest árnyaltabbá teszik az eredeti álláspontot. (Moeschler–Reboul 2000; Shotter 1993; Whorf 1997) A nyelv, a beszéd funkcióiról ugyanakkor nem csupán általánosságban, hanem az adott intézményi környezet vonatkozásában is érdemes gondolkodnunk: a beszélõk közössége magáról a beszédrõl mint kommunikációról meghatározott vélekedésekkel bír. Az operátor egyik feladata annak a terápiás kódnak a megtanítása vagy legalábbis megerõsítése, amely kimondja, hogy a beszéd a társas világ problémáinak megoldásában, a szenvedés enyhítésében hatékony, és sokoldalúan alkalmazható eszköz. A verbálisra irányuló elemzést – éppúgy, mint magát a telefonon történõ segítõ beszélgetést – az teszi értelmes megközelítési móddá, hogy humán kommunikáció során a rendelkezésre álló csatornák között viszonylag rugalmasan váltani tudunk, és a distancírozás során az egyik csatornán kialakuló feszélyezõ közelséget egy másikon való (nyers vagy szimbolikus) távolítással korrigálhatjuk. Arra is képesek vagyunk, hogy a néhány csatornán érkezõ és mindig redundáns üzenetet többé-kevésbé pontosan egészítsük ki multimodálissá. (Fonagy és mtsai. 2002; Vas és mtsai. 2000) A kommunikációs csatornák közötti rugalmas váltás, illetve a csatornák manipulációja – egyfajta metaszintû mûködésként – a szimbolizációs képességgel összefüggõ emberi sajátosság. Ebbõl az is következik számunkra, hogy a „médium maga az üzenet”, azaz a strukturálódás módja, a választott kommunikációs technológiák is értelmezendõek.

29

30


Kultúra és nyelv egymástól elválaszthatatlan fogalmak: a nyelv tükrözi, rögzíti, újraalkotja-formálja kultúránkat. A kultúra meghatározása során a listázó-leltározó megközelítések helyett, ahol valamiféle teljes körû tartalmi felsorolásra törekszenek (pl. Billington és mtsai. 1991; Gudykinst–Ting-Toomey 1990), számunkra alkalmasabbnak tûnnek a kultúra mint másodlagos, ember teremtette környezet különleges szerepére rámutató definíciók. Ilyen Geertz (1997) közismert gondolata a sûrû, jelentéssel telített leírás alkalmas közegérõl. Peterson (1979) hasonló elgondolása szerint a kultúra lényegében egy cselekvési térkép4, amely megszabja irányulásunkat, lehetõségeinket, orientálja jövõbeni fejlõdésünket. E térkép egyik változataként tekinthetünk írott és beszélt nyelvünkre. Térkép mivoltában a tiltott helyekrõl, a tabukról, valamint az odavezetõ tévutakról (de-viancia) is tájékoztat. Egyben – a már említett alkalmi szignifikációkon keresztül – járható ösvényeket, alternatívákat nyithat a kultúra kreatív hordozói számára. Tekintettel az intézményi környezetre, a folyamat természetes velejárója a létrejövõ szignifikáció legitimálása.

1.3. Elemzési módszerek a vizsgált minta fõbb sajátosságaival összefüggésben Egy empirikus vizsgálat elméleti hátterének kijelölése nemcsak a kérdések irányulását, a kérdésfeltevés módját szabja meg, de módszertani következményekkel is jár. A dolgozat elméleti és módszertani hátterének meghatározása során fontos szempont volt az öngyilkosság-kutatás területére jellemzõ nomotetikus-idiografikus dilemma feloldása (Leenars 2003), olyan keretek alkalmazása, amelyben makro- és mikroszinten egyaránt vizsgálódha4

map for action

30


31

tunk. A nyelvre, a kultúrára, a jelentések vizsgálatára, értelmezésére alapozott megközelítés vizsgálati területünkön, a segítõ professziók világában Magyarországon jelenleg nem tekinthetõ vezetõ paradigmának. Meggyõzõdésünk azonban, hogy az emberi világ problémáit – mint amilyen az öngyilkosság is – célszerûtlen egyetlen lehasított, leggyakrabban fiziológiás mûködési szinten, a fizikai hozzáállásból kiindulva megfogalmazni. Tekintettel arra, hogy az öngyilkosságot humánspecifikus és társas jelenségnek tartják, kézenfekvõnek tûnik a humánspecifikus és társas területek általános kontextusának, a nyelvnek és a kultúrának a vizsgálata. Az elemzés során szem elõtt kell tartanunk a szintek közötti átjárhatóságot, amelynek révén a kommunikátorok mint a kultúra hordozói és alkotói jelenítõdhetnek meg. Ezt az eltérõ szintek közötti közlekedést szem elõtt tartva, módszertani szempontból a „grounded theory” elmélet gondolatmenetét (Corbin–Strauss 1990), a tartalomelemzés szekvenciális-transzformatív modelljét (Ehmann 2002a), valamint a „nyelv etnográfiája” vizsgálati hagyományait tartottuk szem elõtt. A választott módszer terén a vezérfonalat az etnográfiai nézõpont (ethnography of speech [Hymes 1997; Philipsen 1992]) adja: jellemezzük a kommunikátorokat, az adott kommunikációs közösségre jellemzõ beszédkódot, a médiumot, a környezetet, ideértve a közvetlen körülményeket, a cselekvéseket, a normákat, és természetesen azt, amit a kommunikátorok célként tételeznek. Elsõsorban a beszédkód-elmélet eszközeivel írjuk le a segítõ beszélgetések alternatív retorikáját; de emellett a gyökeres változásokat, a krízist kísérõ negatív kódot is. A szervezet tevékenysége, a beszélgetések elemzése során az „in-vivo kódolás” (Corbin–Strauss 1990) elvét követve igyekszünk azokban a terminusokban is fogalmazni, amelyeket a szervezet kommunikátorai használnak: így tehát elõfordulnak pszichiátriai szakkifejezések, és a sajátos telefonszolgálatos nyelv is megjelenik a dolgozatban. A konkrét módszerekrõl szólva, a szolgálat beszélgetéseinek elemzése során a tartalomelemzésre, illetve az

31

32


adatok megszabta korlátok között a konverzációanalízis hagyományaira (pl. Goodwin–Heritage 1990; Psathas 1995; Sacks 1993; Schlegoff 1997) támaszkodunk. Sor kerül „külsõ” adatok vizsgálatára, beillesztésére is, a „grounded theory” nyomán gondolkodva. (Corbin–Strauss 1990) Jelen esetben a „grounded theory” irány a vizsgált szövegek tág értelemben vett környezetének feltérképezését jelenti: a társadalmi-kulturális háttér, a szervezeti építkezés és ezzel összefüggésben a kommunikációs médium adekvát leírását. A vizsgálat során használt, az 5. mellékletben bemutatott ATLAS.ti 4.2 tartalomelemzõ szoftver is ennek az elméletnek a logikáját követi. Ez a fajta többoldalúság a kvalitatív kutatásokban mint adat-, módszer- és tudományterület megszabta trianguláció ismeretes, amelynek funkciója a következtetések érvényességének növelése. (Denzin 1994; Ehmann 2002a) Ugyanakkor a „grounded theory” egy további követelménye, az elõzetes hipotézisektõl, konstrukcióktól mentes „tiszta” kutatás, mai ismereteink fényében illuzórikusnak tûnik. Ehelyett támaszthatunk egy másik, a gyakorlatban jól megvalósítható elvárást: elõfeltevéseinket a reflektivitás jegyében nyíltan megfogalmazhatjuk. A továbbiakban tartalomelemzés alatt bármely olyan eljárást fogunk érteni, amely szöveges (vagy vizuális) anyag elemzésére használható, és általa a tartalom minden olyan aspektusa azonosítható, interpretálható, amelyet a kutató szignifikánsnak tart. (Ehmann 2002a) A három fõ módszer: a tematikus, a kontextus-, illetve a szógyakoriság-elemzés mindegyike alkalmazásra kerül. Tartalomelemzésénél a kvalitatív adat annyiban különbözik a kvantitatívtól, hogy transzformált adat, amely eredeti formájában látensen, rejtetten fordult elõ. Lényeges, hogy a transzformáció révén olyan mintázat jöjjön létre, ami mások számára is észlelhetõ, értelmezhetõ. Induktív eljárást követve a szövegben rejlõ, az elemzés során kiemelkedõ ismétlõdõ mintázatokat keressük (ilyen volt pl. a Murray-féle „aszcenzionizmus” skála keletkezése [Ehmann 2002a]), a deduktív eljárás kereteiben pedig va-

32


33

lamilyen külsõ szempont határozza meg a keresett kódokat. A két irány természetszerûleg keveredik a konkrét elemzésekben. A keletkeztetett kvalitatív adat végül kvantitatívvá alakítható – ez a tartalomelemzés szekvenciálistranszformatív modelljének lényege. (Ehmann 2002a) Az egyes elemzések során alkalmazott mikrotechnika, a konverzációanalízis (Arminen 1998; Goodwin–Heritage 1990; Psathas 1995; Sacks 1993; Seltzer 2001), a tartalomelemzés fenti tág definíciója szerint lényegében tekinthetõ a kvalitatív tartalomelemzés egy különleges formájának, ahol az ismétlõdõ mintázatok felismerése képviseli az induktív, míg az intézményi kontextus, az antropológiai és szociológiai ismeretek bevonása a deduktív irányt. Ezt azonban hagyományosan a tartalomelemzéstõl különbözõ módszernek szokás tekinteni. A besorolást nehezíti a kvalitatív kutatási módszerek hagyományos idegenkedése a tartalomelemzõ technikáktól – ebben az ellentétben lényegében a kvalitatív–kvantitatív paradigma némileg ésszerûtlen és túlhaladott szembeállítása nyilvánul meg. (Ehmann 2002b) A konverzációanalízis és a diskurzusanalízis különbsége nyelvészeti szempontból úgy definiálható, hogy a konverzációanalízis erõsen kontextuális, míg a diskurzuselemzés akár fiktív szövegekkel is dolgozik. (Levinson 1983) Egy másik, általunk használt értelemben a diskurzuselemzés a makroszintû, a hatalom befolyása alatt álló társadalmi diskurzust, a tematizációk elemzését célozza (Foucault 1996; Kézdi 2003), míg a konverzációanalízis a személyes kapcsolati történések elemzésének mikromódszere, akkor is, ha ez az elemzés egyben a személy társadalomhoz való kapcsolatának megjelenítésére fókuszál. (pl. Arminen 1998; Sacks 1993) Ebben a felfogásban a köznapi interakciók erõsítik meg vagy éppenséggel építik fel a makroszintû intézményi gyakorlatot. Sacks kezdetben még nem használt a vokális csatorna lényeges információit megörökítõ átírási protokollt (Arminen 1998; Psathas 1995) – ma ez már a módszer szerves része, sõt, a rögzítés gyakran videón történik. Esetünkben az átírási protokoll ilyen al-

33

34


kalmazásának objektív akadályai voltak: mivel a rögzített, archivált hanganyagok nem vihetõek ki a szolgálat mûködésének helyérõl, és az átírást rövid idõ alatt kellett megoldani, csak a szöveg került rögzítésre. A konverzációanalízis bevett terminussá vált, Psathas azonban megjegyzi, hogy célszerûbb volna etnometodológiai interakcióelemzésnek (etnomethodological interaction analysis, Psathas 1995, 2.) nevezni, hiszen a beszélgetés verbális és vokális jellemzõin túl egyéb kommunikációs markerekkel, kulturális tényezõkkel is számolnak az elemzés során. A kutató abból indul ki, hogy az interakció sajátos szervezõdését, rendjét a kommunikátorok teremtik meg, vagy teremtik újjá az adott helyzetben. Ez a sajátos struktúra ismétlõdõ természetû, ám a vizsgálat szempontjából nem annak van jelentõsége, hogy adott jelenség milyen gyakran, vagy mennyire széles körben tapasztalható: az elemzõ ehelyett az eljárásokra és a mögöttes struktúrákra, a „minden ponton rendezettségre” fókuszál. Ebbõl következik, hogy – eltérõen a kvantitatív tartalomelemzõ eljárásoktól, vagy korábbi interakcióelemzõ módszerektõl – nincsenek elõre meghatározott kategóriák, amelyek lefednék a vizsgált területet, hanem azok az elemzés során merülnek fel. A konverzációanalízis kontextusérzékeny eljárás, ugyanakkor kontextustól független szabályszerûségeket is azonosít. (Psathas 1995) Mint említettük, a választott módszert meghatározza az elméleti háttér: így a tranzaktív, információtovábbítást hangsúlyozó kommunikációs modellhez a hagyományos kvantitatív, míg a közösen létrehozott jelentésekre összpontosító konstruktivista modellekhez (Chandler 2000) a kvalitatív technikák illeszkednek jobban. Ennél azonban még lényegesebb lehet a vizsgált minta, és különösen a feltett kérdések természete. Metaforákat inkább kvalitatív módszerekkel vizsgálunk (bár az elemzést kétségtelenül továbbvihetjük a szekvenciális-transzformatív modell szerint); ám a lexikális elemek „irányítására”, kapcsolódására vonatkozó elõírásszerû procedurális nyelvi

34


35

tartalmakat (Wilson–Sperber 1993; Reboul–Moeschler 2000) terjedelmes szövegekben a kvantitatív tartalomelemzõ technikákkal közelíthetjük meg eredményesen. Ezt követõen azonban visszatérhetünk a mikroszintre, hogy a konverzációanalízis eszközeivel további új minõségeket keressünk, és árnyaltabbá tegyük az éppen kibontakozó összefüggéseket. Ez az eltérõ szintek közötti közlekedés azért is fontos, mert a tartalomelemzõ vizsgálatok egyik nagy kihívását jelenti a beszédaktusok illeszkedéseinek, irányulásának azonosítása. (Searle 1979; 1998) A beszélõ idõnként a szavakat illeszti a világhoz, (leírást ad, konstatál, pl. „Lõn világosság.”), máskor azonban a világot illesztené a szavakhoz (elõír, kívánságot, reményt fejez ki és így tovább, pl. „Legyen világosság!”), egyszóval létrehoz valamit a nyelvvel, ami aktuálisan hiányként jelenik meg a számára. Korántsem biztos, hogy egy hagyományos szógyakoriság-elemzésben az eredmények ezt a különbséget megjelenítik. Bár az adatok szélesebb körébõl is igyekszünk meríteni, elsõsorban az S. O. S. Élet Telefonszolgálat 27 beszélgetését elemezzük. A szolgálat minden hívását magnón rögzítik, ezek közül azonban csak néhány kerül „archiválásra” – fõként azok a beszélgetések, amelyeket a szolgálat fõállású munkatársai jellemzõnek tartanak a szervezet mûködése szempontjából. A vizsgált beszélgetések tehát különlegesen „sikeresnek”, a többi operátor számára is követendõ mintának, vagy éppen ellenkezõleg, „elrontott” beszélgetésnek számítanak. A szövegek összterjedelme 647 133 „n”, összesen 113 721 szó. A beszélgetések eltérõ hosszúságúak – a néhány percestõl a több mint másfél órás hívásig. Szintén technikai okok miatt valamennyi átírt beszélgetés az 1995–2000 közötti oktatási céllal megõrzött archív anyagokból származik. Ez a minta elsõsorban tehát kvalitatív elemzések elvégzésére bátorít, hiszen egyfelõl eléggé heterogén, másfelõl nem áll rendelkezésünkre olyan „külsõ” adat, amelynek fényében összehasonlító vizsgálatot tehetnénk. Nincs információ arról, mi történik a hívás után, ahogyan

35

36


nem ismert az sem, hogy a hívók milyen szociológiai markerekkel jellemezhetõek. Éppen ezért a kvalitatív szövegelemzõ technikák túlsúlya mellett a rövid kvantitatív elemzések általában egy-egy jól körülhatárolható részterületre: a beszélgetésben bekövetkezõ változásokra vagy intézményi jellegzetességekre összpontosítanak. Corbin és Strauss (1990) felhívják a figyelmet arra, hogy egy empirikus vizsgálat soha nem lehet teljes, legfeljebb releváns. Gyakorlatilag egyetlen szöveget sem lehet „kielemezni”, mert egy terjedelmes szövegbázis éppolyan kielemezhetetlen, mint maga a valóság egésze. (Ehmann 2002a) Ki kell hát jelölni az elemzés célját, sajátos szempontjait – esetünkben ezek a bevezetõben körvonalazott fõ kérdésekbõl következnek. A szövegelemzések segítségével jellemezhetjük a telefonszolgálatot mint intézményi környezetet, feltérképezhetjük kapcsolódási pontjait más társadalmi intézményekhez, valamint leírhatjuk a kommunikátorok közötti kapcsolat változásait. Elemzõ munkánk elsõ lépésében a következõ fejezetben az öngyilkosság makroszintû tematizációit és az öngyilkosságot megelõzõ állapot nyelvi markereit vizsgáljuk.

36

Második fejezet

Az öngyilkosság tematizációi

2.1. Az operátorok elméleti tudása és ennek tágabb kontextusa: az öngyilkosság köznapi tematizációja A magyarországi telefonszolgálatok többsége, így a pécsi S. O. S. Élet Telefonszolgálat is az öngyilkosság-megelõzés elsõdleges céljával jött létre. Ebben a fejezetben azt tekintjük át, milyen társadalmi-kulturális környezetben, milyen elméleti ismeretek alapján végzi munkáját a telefonszolgálat, és – sajátos intézményi felkészültségei révén – miféle alternatívákat tesz elérhetõvé a vele kapcsolatba kerülõk számára. Az öngyilkosság azt jelenti, hogy a személy a meghalás tudatos szándékával saját maga vet véget életének. A cselekedet nem elõzmények nélküli, hanem egy folyamat végpontja; ennek során valamilyen külsõ mintát követve formálódik egy olyan módszer képzete, amely alkalmas az élet kioltására, majd sor kerül a módszer cselekvéssémájának megvalósítására. (Buda 2001) Leenars (2003) öngyilkosság-definíciója emellett a problémahelyzetben alkalmazható megoldási sémák beszûkülését, azaz lényegében a felkészültségek elérhetõségének, a kommunikációnak az akadályait hangsúlyozza, és a többoldalú megközelítés szükségessége mellett érvel. Firestone a közvetett szuicídium (indirect suicide) összefoglaló fogalmával jelöli az önpusztító cselekvés egyéb gyakori formáit: az

37

38


addikciókat, köztük a kapcsolati függõséget, a fokozott baleseti hajlamot, a kockázatkeresõ magatartást, vagy akár azt is, ha a személy a felmerülõ pozitív alternatívák tagadása révén elzárja maga elõl a további fejlõdés lehetõségét. (Firestone 1997, 138.) Ezekben az utóbbi esetekben az öndestrukció – gyakorlatilag bármi, amit a személy saját kárára tesz – rejtett és lassú folyamat. A telefonszolgálatok megelõzõ tevékenysége a közvetlen és a közvetett formákra is kiterjed. Az öngyilkosság megelõzésének azonban megvannak a maga ellentmondásai. Egyfelõl, egy komplex emberi cselekvés esetében bizonyíthatatlan, hogy a cselekvésre, ebben az esetben az öngyilkosságra, sor került volna-e, amennyiben más, elõzetes cselekvés elmarad. (Kézdi 1997) Másfelõl, a szakirodalomban több eset szerepel, amikor az „öngyilkosság-megelõzés” egy veszélyes paradoxonja lépett mûködésbe, azaz a kifejezetten megelõzés céljából tett intézkedések egyfajta kioldó mechanizmusként indították el magát az öngyilkossági cselekményt. (Kobler–Stotland 1974, 393.) Ha valakinek az öngyilkosságát szeretnénk megelõzni, azaz arra koncentrálunk, hogy ne tegye meg, ne legyen öngyilkos, akkor ezzel egyértelmûen azt is kommunikáljuk, hogy az adott szituációban, személyiséggel, elõtörténettel és tudásokkal az öngyilkosság tõle elvárható, kulturálisan jól értelmezhetõ és a fennálló társas-kapcsolati viszonyok tekintetében hitelesíthetõ cselekvés.5 Ráadásul az „élet értelmét” – ahogyan ez a krízis során kérdésként megfogalmazódik – biztosan nem határozhatjuk meg úgy, mint ami az öngyilkosság elkerülése. Az öngyilkosság megelõzésére tehát az életrõl való konstruktív beszéd tûnik a legalkalmasabbnak. A legtöbb telefonszolgálat tudatos névválasztása is tükrözi ezt a fontos felismerést, ahogyan esetünkben az S. O. S. Élet Telefonszolgálaté. Ami a fenti dilemmában 5

A fejezet további, a diszkurzív szuicidológiához, azon belül a negatív kódhoz kapcsolódó részében visszatérünk arra, hogy a tagadás, illetve tiltás a pragmatikai játéktér tágassága következtében általában éppen ilyen „kétértelmûen” egyértelmû.

38

39

AZ ÖNGYILKOSSÁG TEMATIZÁCIÓI

megjelenik, az lényegében két eltérõ, a preventív és a promotív mentálhigiénés paradigma üzenete. (Kézdi 1997; 1999) A társadalmi problémák átpszichiátrizálásának gyakorlata fõként az elsõ, prevenciós törekvéseket hangsúlyozó irányzat jellemzõje, ahol a betegség – jelen esetben az öngyilkosság – elkerülése kerül a figyelem fókuszába. A promotív gondolkodásmód szerint a szakember feladata inkább az egészséges életre alkalmas társadalmi-kulturális kontextus megteremtése, természetes fejlõdési folyamatok facilitálása. Az öngyilkosság feltételezhetõ okairól számos eltérõ, korlátozott perspektívából születnek magyarázatok. Sem a statisztikai adatok ismertetése és kommentálása, sem pedig a lineáris kauzalitáson alapuló, erõsen redukcionista modellek tárgyalása nem tartozik a jelen dolgozat témájához. Mivel az öngyilkosságot sajátosan emberi, markánsan szociális (Buda 2001) – társas, társadalmi, kulturális – cselekvésnek ismerjük, a jelenség magyarázata során kézenfekvõnek tûnik elsõsorban azokat a cselekvési tereket és perspektívákat számba venni, amelyek szintén emberre specifikusak, és más terekre (fakultásokra) nem redukálhatóak. Horányi (1999a) terminusaiban gondolkodva – bár a továbbiakban sok szó esik majd a lélektani szintrõl, amely a kommunikáló felek kölcsönössé tett tudásának leírására alkalmas –, önmagában a pszichológiai fakultás sem képviseli az egyetlen megfelelõ szintet. Amikor a saját sorsa, életének értelme, a folytatás mikéntje kérdõjelezõdik meg a személy számára, akkor voltaképpen mindig a transzcendenciát érintjük, azt a világot, amelyet lehetséges érzékszervi tapasztalatainkon túl gondolunk el. (Kézdi 1997) Az öngyilkosságnak nyilvánvalóan vannak pszichológiai, emellett azonban mély transzcendens vonatkozásai is – utóbbiról azonban kevés szó esik, mert kultúránk elismert és az öngyilkosság jelenségével összefüggésbe hozott eszközeivel ez a sík nem megragadható. Lényegileg azért, mert az idevonatkozó tudományos mítosz tartalma, hogy az ember legjobb esetben is csak „bio-pszicho-szociális” lény, világa adekvá-

39

40


tan leírható transzcendencia tételezése nélkül. A szekularizáció folyamatában nemcsak a halálról, hanem az emberi szenvedés értelmérõl is megváltozott a gondolkodásunk: míg korábban a személy szenvedése valamilyen túlvilági jutalomban, egyben a közösség spirituális javainak gyarapodásában nyerhetett értelmet, addig korunkban a szenvedést ritkán tekintjük életünk természetes velejárójának. A krízisparadigma szerint azonban – „szép új világunktól” eltérõen – a szenvedés az élet szükséges feltétele, és a személyt egy teljesebb, integráltabb, elevenebb, gazdagabb élethez juttatja. Ha a releváns tudástípusokat keressük, kiindulópontként megállapíthatjuk, hogy az öngyilkosság-megelõzés soktényezõs, cirkuláris kapcsolatokkal jellemezhetõ vizsgálati terület, ahol a kontrollált hatékonyságvizsgálatok lehetõsége szinte kizárt – azért is, mert ezek lefolytatása többnyire etikátlan volna. Ha még olyan „objektív” eljárások hatékonyságát próbáljuk is megítélni, mint a gyógyszeres terápia, akkor is világos, hogy a gyógyszeres kezelést sem választhatjuk külön az „orvos-gyógyszertõl” (Bálint 1994; Fekete 2000), a személyre szabott figyelem és gondoskodás, maga a kapcsolat elkerülhetetlen. Ki az, aki bizonyítani tudja, hány százalékban hatott valamilyen szer, és milyen mértékben a fokozott odafigyelés, törõdés, az a kommunikációs állapot, kapcsolat, amelyben az életrevaló tudás megteremtõdik? A placebo-hatás kiszûrésére vonatkozó vizsgálatok eredményei több esetben éppen a kapcsolat elsõdlegességét mutatják. (Szendi 2004) Számos kutatás során próbálták meghatározni az öngyilkos személyiséget (vagy élesebben: a megfelelõ pszichiátriai kórképe[ke]t), a stresszorokat, a társadalmi környezet olyan változásait, amelyek az öngyilkosság szempontjából veszélyt jelentenek. Ezek a próbálkozások egyrészt a meglévõ diagnosztikai kategóriák kitágításával, másfelõl azzal a megállapítással végzõdtek, hogy az egyedi cselekmény mindezeknek a tényezõknek igen bonyolult összjátékára vezethetõ vissza. Az „igen bonyolult” alatt azt is értjük, hogy utólag minden öngyilkossá-

40

41


got „ki lehet magyarázni”, és akár minden öngyilkosságot elkövetett embert felruházhatunk valamilyen megfelelõ vagy éppen érdekvezérelt diagnózissal. (Oravecz 2004; Szendi 2004) Ahhoz, hogy az egyedi cselekményt megértsük, a személyes jelentések szintjén kell megtalálni az összefüggéseket. Az öngyilkossággal kapcsolatos elméletek, kutatási eredmények közül a továbbiakban azokkal foglalkozunk, amelyek, mint a kommunikátorok számára hozzáférhetõ felkészültségek eredõi, a telefonszolgálat napi tevékenységét a kutatás idõtartama alatt leginkább meghatározták. Megközelítésünk az elõzõ fejezetben kijelölt elméleti és módszertani súlypontok eredõje. Emellett az egyedi eset aktuális mérlegelésénél – ami a telefonszolgálat ügyeleteseinek legfontosabb feladata – a statisztikákra alapozott, más vonatkozásban igen informatív szociológiai megközelítés nem segíthet, sõt, Sacks hasonló, Los Angelesben végzett vizsgálatai szerint sokkal inkább ártalmas, mivel a „Melyik is vagy?” utáni kitartó kutakodás elhomályosítja a „Ki vagy Te?” lélektani krízisben releváns, valódi kérdését. (Sacks 1993) Ha az operátor azon tûnõdik, hogy korosztály, társadalmi rétegzõdés, valamint a kialakult élethelyzet vonatkozásában hívója az átlagosnál veszélyeztetettebbnek tekinthetõ-e, mit sem fog megtudni az egyedi személyrõl, akivel beszélget – sem pedig arról az állapotról, amely hívóját aktuálisan jellemzi. Mi az, ami a szolgálat ügyeletesét segíti a helyzet megítélésében? Egyértelmûen az adott beszélgetés során felmért kommunikációs jellegzetességek. Nem egy bizonyos személyiségtípust, jellegzetes elõtörténetet keres, hanem egy adott állapot markereit. Magát az állapotot a megelõzõ kutatások eredményeinek és perspektíváinak segítségével tudjuk közelebbrõl behatárolni. A lélektani krízis állapota és a közvetlen fenyegetést jelentõ preszuicidális szindróma fennállása között felfogásunkban az a különbség, hogy az utóbbi esetében a döntéshelyzet során a mérleg nyelve már határozottan elmozdult az öngyilkosság mint megoldás irányába, míg krízisben számos egyéb alternatíva nyí-

41

42


lik. (Wedler 1992) Azt, hogy ezek közül az alternatívák közül adott esetben melyik kap nagyobb hangsúlyt, kulturális és személyiségbeli tényezõk egyértelmûen befolyásolják. Pontosabban, a krízis megoldása adott esemény adott perspektívából történõ értelmezésétõl függ, a perspektívát pedig a személy élettörténete és a történet társas-kulturális illeszthetõsége szabja meg. Kézdi szerint Magyarországon minden krízis öngyilkossági krízis is egyben, mert az identitást érõ válságokban az öngyilkosság a leggyorsabban aktiválódó domináns megoldóképlet. (Kézdi 1995) Az ügyeletesek által detektált krízisállapot szorosan összefügg az öngyilkossággal: a pécsi telefonszolgálathoz érkezõ, az operátorok által krízisnek minõsített hívások száma együttesen mozdul a szuicid statisztikákkal. Ahogyan Kézdi megállapítja, a szolgálat alkalmas a magyarországi szuicid szcéna monitorozására. (Kézdi 1995) A krízisállapot univerzális: élete során mindenki átéli néhányszor. Olyan jelentõs változások idõszakában következik be, amelyek vagy természetes módon történnek, vagy sorscsapásként, váratlan, kiszámíthatatlan traumaként érik a személyt. Ez az az állapot, amelyet veszélyesnek, fordulópontnak tekintenek (mint: válság, döntés, vád), ugyanakkor potenciálisan a szelf fejlõdését hozza magával, a személy új ismeretekre tesz szert, hiszen új helyzethez kell alkalmazkodnia (mint: értelmez, magyaráz, megfejt). (az etimológiák forrása: Búza 2002) A krízis a teljes identitást érinti, „élet-átváltozást”, „megtérést” eredményezhet. (Kelemen 2003; Erikson 1992; Kézdi 1995; Nagy 2001) Elsõsorban ez a fajta intézményi tudás szabja meg a beszélgetés vezetését, egyes fontos elemeit – a krízisállapot univerzalitását, a lelki bajok fájdalmas volta miatti szenvedésre való jogosultságot, a krízis átmeneti jellegét, a benne rejlõ alternatívákat, a támogatás szükségességét az operátorok a beszélgetés során a hívóban is tudatosítják. A tudatosítás a megküzdési stratégiák része: az ide vonatkozó kutatási eredmények szerint már az jelentõs segítséget jelent, ha a személy úgy néz szembe a bajjal,

42

43


hogy azt az élet szokásosan elõforduló elemének tekinti, olyasminek, ami ugyan egyedileg értelmezett, de amiben mégis másokkal közösséget vállalhat. (Atkinson és mtsai. 1996) „A segítõ… közvetítheti kliense számára, hogy bár személye egyedi számára, mégis, maga a krízisállapot nem rendkívüli és egyedi esemény, támogatása… reális tapasztalatokra épül.” (Fekete 1999, 86.) Ez az értelme az alábbi beszélgetésrészletnek is, ahol az intervenció anticipált sikerességét kissé beárnyékolja a nehézségek többszöri túlzott hangsúlyozása: O: Hát, de én úgy gondolom, hogy ezek a lelki bajok, ezek legalább olyan nehezek tudnak lenni. H: Hát pontosan én is ezért gondolkodtam, hogy telefonálok, mert, úgy mondom, hogy hónapok óta gyötrõdök rajta, hogy telefonáljak, ne. Mert mindig mikor abbahagytam, akkor azt gondoltam, hogy hiszen vannak olyan emberi nyomorúságok, hogy amellett az én bajom, az, az eltörpül. De végül is mindenki maga érzi a saját… O: Ezt én is így gondolom, és én úgy gondolom, hogy ez nagyon nehéz lehet, mert, ö, ö, mert hát tényleg egy ilyen helyzet az nagyon nehezen oldható meg.

A Tele/pszicho/fon címû kötet a telefonszolgálatos munkára való képzés egyik alapmûve. A továbbiakban a szerzõ munkája nyomán ismertetjük, egyben röviden kommentáljuk a szolgálat munkatársainak tevékenységét meghatározó elméleteket: a lélektani krízis, a preszuicidális szindróma és a „cry for help” kommunikáció sajátosságait. (Balikó 1990) A krízis átélése során: a személy kénytelen a veszélyeztetõ körülményekkel szembenézni, amelyek fenyegetõ közelsége mindennél fontosabb pszichológiai problémává válik számára,

43

44


a helyzetet meglévõ problémamegoldó eszközeivel megoldani nem képes, a veszély fenyegetõ voltát ugyanakkor sem elkerülni, sem lassítani nem tudja. Ennek a sorsfordító és emberpróbáló állapotnak a fentiek szerinti meghatározásából egyben az is következik, hogy a krízis, amely a korábbi felkészültségek érvénytelenné válása folytán tekinthetõ egyfajta kiüresedésnek, az új tudás megszerzésének szükséges elõfeltétele. A kiüresedést jelzi, hogy az aktuális állapot felülírja a személyiségjegyeket, a krízis, illetve a preszuicidális szindróma egyfajta végsõ közös úttá válik. (Kézdi 1995) A krízis „jó” vagy „rossz” megoldása magyarázhatja a személyiség fejlõdését, de a legkülönbözõbb patológiás állapotok kialakulását is. Ha a hívó képes a beszédkapcsolat fenntartására, ez azt is jelenti, hogy sikerül a kommunikáció állapotában maradnia, így a kapcsolati dimenzióra vonatkozó felkészültségek elérhetõvé válhatnak a számára. Ennek a közös munkának a sikerétõl függ a krízis lehetséges kimenetele: Megoldás: külsõ erõk mozgósítása révén. A „külsõ” itt egyértelmûen valamilyen kapcsolati erõforrásra utal; ennek az erõforrásnak viszont nem feltétlenül kell intézményi természetûnek lennie. A külsõ erõ természetesen nem mindig jelent segítséget, a kollúzió (Fekete 2000) a személyt az öngyilkosság vagy egyéb inadekvát megoldási formák felé sodorhatja. A kollúzió az öngyilkossági veszély nem-tudatos megsejtését és egyidejûleg az öngyilkosságra készülõ személy elutasítását, elítélését, szélsõségesen destruktív kapcsolatban ténylegesen halálra ítélését tükrözi, amelynek hátterében többnyire a segítõ fel nem ismert saját hasonló problémái állnak. A sikeres megoldás viszont „learned resourcefulness” (Riikonen 1999, 149.) mûködést eredményez, azaz a tapasztalat további erõforrásokat jelent újabb válságok esetére, önmagunk és mások számára egyaránt. A lelki egészség mint nem egyedi, hanem univerzális „kívánt állapot” alkalmas

44

45


meghatározását a krízisparadigmában gondolkodva úgy tekinthetjük, hogy egészséges az a személy, aki képes elviselni az életútja, fejlõdése során szükségszerûen átélt mélyreható változások átmeneti velejáróját, a káoszt, az ambivalenciát és ennek következményeit anélkül, hogy a „növekedési fájdalom” minden áron való elkerülésére törekedne. Ezt azért teheti, mert segítik kapcsolatai, amelyek „objektíve”, tehát a közmegegyezés szerint támogatóak, vagy akként értékeltek (Arminen 1998; Kelly 1965; Kézdi 1995), valamint korábbi tapasztalatai, amelyek nyilvánvalóan a kapcsolatoktól különválaszthatatlanul, az azokban átélt élmények lenyomataként – „belsõ” erõforrásként táplálják õt a krízis során. A megtapasztalt káoszból az egészséges személy egy korábbi és jelenlegi életútjára, további lehetõségeire jellemzõ új rendet képes kialakítani, amely egyre komplexebb (Bannister–Fransella 1980; Burleson 1987), így a kapcsolatokban az intencionális viszonyulást, továbbá az egyedi eltéréseket és a történetiséget hangsúlyozó mentalizációt (Fonagy és mtsai. 2002) teszi lehetõvé. A mentalizáció révén a személy mentesül saját új világának abszolutizálásától, következésképp jobban boldogul társas környezetében. Kompromisszum: alkalmazkodás egy új, korábban a személy számára elfogadhatatlan helyzethez. Ez ismétlõdõ krízisekhez vezethet. A kognitív átértékelés jelentõségét tekintve azonban nem annyira kompromisszumnak, mint inkább valós megoldásnak tekinthetjük az ágens perspektívájának megváltozását, ami a jelentésszervezõdések, a szelf megváltozását jelenti. (Arminen 1998; Beck 2001) Nem szükségszerû a feltételezés, hogy ami korábban elfogadhatatlan volt, arra a jelenben, sõt a jövõben is elfogadhatatlanként tekint a személy. A kompromisszum fogalmát tehát itt arra az esetre szûkítenénk le, amikor valódi átértékelés nem jön létre, az egyén fásult belenyugvással veszi tudomásul helyzetét, és hagyja, hogy az események magukkal sodorják. Ebben az esetben nem az adaptív új tudás, hanem a seligmani tanult tehetetlenség

45

46


(Atkinson és mtsai. 1996; Szendi 2004) elsajátítása történik meg, ennek jövõbeni, kiszolgáltatottságra és reménytelenségre tanító következményeivel. Ineffektív megoldás: neurózis, alkoholizmus, stb. – a közvetett vagy prolongált szuicídium formái tartoznak ide. Súlyos függésben lévõknél az általuk választott problémamegoldás válik a problémává, s ha esetleg kimutatható is valamilyen „eredeti traumatizáció”, annak feltárása már nem elég a felépüléshez, sõt nemegyszer alkalmas kibúvókat kínál a szükséges lélektani munka alól. A neurózist Szasz (2002) nyomán lényegében tekinthetjük egy „hibás nyelvnek” is, ahol a szimbolikus tér, a pszichikus fakultás helyett tisztán a nyers (fizikai) fakultásban (Horányi 1999a) próbálkozik a személy tapasztalatai elrendezésével. Összeomlás: pszichózis, öngyilkosság. A jelen dolgozat szempontjából is jól értelmezhetõ a két jelenséget egy kategória tagjaként feltüntetni: mindkettõ az elõbbi értelemben vett szimbolizációs képesség súlyos, néha végzetes károsodását jelenti. Erikson szerint nem csupán kiszámíthatatlan sorscsapások miatt élünk át krízishelyzeteket (ún. akcidentális krízisek formájában), hanem ezek egyszerûen az emberi fejlõdés velejárói. Epigenetikus fejlõdésmodelljében nyolc eltérõ életszakaszt azonosít, és mindegyikhez rá jellemzõ „fejlõdési feladatokat”, problémamegoldó stratégiákat társít. Az átmenet egyik szakaszból a másikba mindig fejlõdési válságot jelent. (Erikson 1992) A két gondolat egymásra vetítésébõl – az emberi élet valós természetével összhangban – született meg a krízismátrix, ahol az egyes sérülékeny életszakaszokhoz társuló akcidentális kríziseket még veszélyesebbnek ítélik meg. (Jakobson, idézi Balikó 1990) Függetlenül attól, hogy a telefonszolgálat munkatársai valamennyien ismerik és használják is ezt a paradigmát,

46

47


nem biztos az, hogy minden esetben lehetségesnek és érdemesnek tartanak a beszélgetésben valamilyen rosszul megoldott „õs-krízis” után kutakodni, különösen, ha maga a problémamegoldás önálló életre kelt és önmagában is problémává vált. Ha azonban az ügyeletes megítélése szerint aktuálisan zajló krízisállapotról van szó, a fentiek értelmében az a dolga, hogy ebben a kivételes, potenciálisan sorsfordító helyzetben az aktuális állapot elfogadtatásával és kapcsolati kapaszkodók biztosításával elõsegítse a jobb alkalmazkodáshoz szükséges, emberi viszonylatokra vonatkozó tudás megszerzését. Az öngyilkossághoz vezetõ folyamat elsõ lépcsõje tehát egy sérülékenyebb állapot, amelyben fokozott közösségi támogatásra lenne szükség. A közösség azonban másként reagál, növeli a távolságot, kirekeszti a személyt. A krízisállapot lényegi velejárója a korábbi kapcsolatok átértékelése – ennek szükségszerû következménye az ambivalencia, hiszen a személy számára fontos, „közeli”, bár nem feltétlenül bensõséges, harmonikus viszonyt kell újradefiniálni. Ennek az ambivalens állapotnak a kommunikációja az egyik kulcstényezõ, hiszen a kétértelmûséget a legtöbb közösség rosszul tolerálja – a kiszámíthatatlanság az emberi együttmûködés szokásos menetét veszélyezteti. Vannak azonban kultúrák közötti különbségek, tehát nem mereven elõre huzalozott, változtathatatlan reagálásról van szó. (Gudykinst–Ting-Toomey 1990) Hagyományos társadalmakban az ambivalencia és velejárója, a kétértelmûség megjelenítése mindenesetre erõsen szabályozott. (Turner 2002) A kapcsolati problémák tagadása, az ebbõl eredõ agresszió kezelhetetlensége szoros összefüggésben van az ambivalencia belsõ, személyesen átélt, és külsõ, közösségi tolerálásának nehézségeivel. Az életet veszélyeztetõ agresszióként felfogott kapcsolati zavar egyik univerzális és korai kezelési kísérlete a cut-off jelenség, a kapcsolatok, eredeti etológiai értelmében a szemkontaktus megszakítása. (EiblEibesfeldt 1979; Bereczkei 1998) Az ambivalencia és a düh következményeképpen kialakuló elszigetelõdés te-

47

48


hát vezetõ tényezõ az öngyilkosság folyamatában. Ringel (1974) empirikus vizsgálatában az öngyilkosságot közvetlenül megelõzõ állapot jellemzõit (a már említett preszuicidális szindrómát) a következõképpen azonosította: Beszûkülés. A beszûkülés, behatároltság mindazokat a dimenziókat áthatja, amelyek nyelvünk tanúsága szerint számunkra adottak. Így a tér, az idõ és a kapcsolat dimenzióit – éppen ez az a három alapvetõ irány, amelyet deiktikus6, lehorgonyzó elemekkel jelölnünk kell, amikor beszélünk, és beszédünkben jelöljük ki aktuális világunk határait. (Levinson 1983) Elsõ típusa a szituatív beszûkülés, amelynek során a személyes lehetõségek terének észlelése megváltozik. A személy az akadályozottságot, a keretek, a szimbolikus tér szûkösségét, az alternatívák elvesztését éli át. Ebben az értelemben Ringel szerint az öngyilkosságokból valójában hiányzik az igazi választás mozzanata. A dinamikus beszûkülés a szokásosan árnyalt érzelmi élet átmeneti elszegényedését, bizonyos folyamatoknak és ezek eredõjének dominanciáját jelenti, a fókusz a negatív tapasztalatokra, élményekre, az ezek alapján levonható következtetésekre helyezõdik. A spontaneitás – a jelen írás terminusaiban: a jelentésalkotás szabadsága, a dialogikus viszony képessége – súlyosan károsodik. A történések egyoldalú interpretációja természetesen hatással van a viselkedésre: a lehetséges, értelmezhetõnek tûnõ cselekvések köre is korlátozottá válik. Ringel szerint megváltozik az idõélmény, azaz „az affektív beszûkülés keretében megáll az idõ is, és ez azzal fenyeget, hogy a pillanat örökkévalósággá válik”. (Ringel 1974, 370.) Az idõélmény kuszasága a beszédben megõrzõdik. A tartalomelemzõ vizsgálatok visszatérõ eredménye, hogy az integrálatlan tapasztalat, a „trauma”, az élettörténet válságos periódusa, fordulópontja a perspektívákat alaposan 6

Deixis vagy index: a tér- és idõbeli, valamint kapcsolati viszonyok nyelvi jelölése: pl. Ön, holnapután, amott stb.

48

49


összezavarja, „idõhurkot” hoz létre. (Bruner 1990; Ehmann 2002a; Pólya 1999; B. Erdõs és mtsai. 2002) A történet idõfolyama – például egy önéletrajz részlete – ilyenkor nehezen köthetõ a fizikai idõhöz, a valós kronológiához. (Neimeyer 2000) Az idõ vonatkozásában ezt a következõ példán tudjuk szemléltetni (az integrálatlan tapasztalatot ezúttal egy homoszexuális kapcsolat jelentette, ezt az eseményt egy öngyilkossági kísérlet követte, amelyrõl a hívó évekkel késõbb számol be): „Talán azt nem kellett volna, akkor még ugyanolyan erõsnek kellett volna lennem, mint most, vagy akkor, múlt(igeidõ) múlt (határozószó) múlt (igeidõ) jelen (határozószó) azelõtt, pontosabban. Akkor, akkor mindent, szóval akkor éreztem azt, hogy most itt a vége, és gyorsan (rég)múlt (határozószó) múlt/múlt/múlt (határozószó) múlt (igeidõ) jelen(határozószó)jelen (igeidõ /”van”) valamit tenni kell magammal.” jelen (igeidõ)

Érvelhetünk azzal, hogy az utolsó tagmondatot magyar nyelven nehéz lenne másképpen mondani, ettõl azonban még változatlanul háromféle kronologikus idõ jelenik meg a két mondaton belül (most–akkor–azelõtt), ami az értelmezésben eléggé zavarba ejtõ lehet ahhoz, hogy indokolja a sûrû idõdeixist. A térbeli-idõbeli viszonyok jelölése a személyek jelölésének képességével párhuzamosan, az én és a másik különválasztása, a reciprok szerepek elsajátítása, mint elõfeltétel teljesülésével válik lehetõvé. (Bruner 1983) Az elmondott élmény közeliségét, a feldolgozás éppen zajló folyamatát jelezheti, ha a beszélõ az „eltolódott” beszédrõl (Bloomfield 1933, id. Brown–Bellugi 1983) az itt-és-mostra vált. A jelen idõ, a közvetlen szituációra vonatkozó közlések a nyelv fejlõdésének során elõbb bukkannak fel, mint az „eltolódott” beszéd. Az „eltolódott” beszéd más idõrõl és más helyrõl szól, míg a jelen idõ, a közelre mutató névmások haszná-

49

50


lata az élményt újra közvetlenül átélhetõvé, az érzelmi tapasztalatokat korrigálhatóvá teszi. Az idõhurok természetesen nem arra való, hogy összezavarja a beszélõket, inkább a két élmény idõsíkjának egymásra vetítését segíti. Így az inkonzisztencia végsõ soron a konstruálás folyamatát, tehát a késõbbi koherencia megteremtését szolgálja. Malan (1989) a rövid-dinamikus terápiás irányzatról írott összefoglaló kötetének egyik alaptétele éppen a „háromszögelõ” összekapcsolás: a régmúlt és a közelmúlt egybecsengõ traumatikus tapasztalatát a terápiás kapcsolatban átéltekkel összekötve, és az összefüggéseket felismerve válik képessé a kliens a változásra. Az idõhurok jelensége arra utal, hogy ezt az adaptív változást elõmozdító tudást rejtetten – bár egyáltalán nem némán – a kliens is birtokolja. Az idõre vonatkozó másik megállapításunk, hogy a jövõ dimenzió ebben az állapotban hiányzik – mûködõ konstrukciók híján a jövõre vonatkozóan sincsenek mûködõ predikciók. (Kelly 1965) O: És most miért sír? H: Mert úgy érzem, hogy nincs értelme annak, hogy éljek. O: És miért érzi úgy? Hogyan látja a jövõjét? Mitõl fél? H: Hogy nincs jövõnk.

A dinamikus beszûkülés része az elhárító mechanizmusok7 beszûkülése, amelynek legfontosabb velejárója az agresszió-visszafordítás. Ekkor a kapcsolatban átélt 7

Az elhárító mechanizmusok számos analitikus szerzõ szerint a terápia szempontjából igen alapvetõek. Szasz (2002) úgy véli, gyakran ott is keressük õket, ahol csupán tabutémákba, kellemetlen, nehezen kommunikálható történetekbe ütközünk. Gergen (1985) álláspontja ez utóbbihoz hasonló: az elhárító mechanizmusok nem annyira „vannak”, mint inkább „jól jönnek”, mintegy a Gonosz kései, tudományos változataként. Itt azért használjuk ezt a terminust, mert a telefonszolgálat tevékenységének leíráshoz egyrészt szükségesek, másrészt valahogyan meg kell neveznünk azt a jelenséget, hogy a kommunikátorok – tudva vagy nem tudva – néha nem a probléma megoldásán, hanem agyafúrt megkerülésén fáradoznak.

50

B. Erdõs Márta. A nyelvben élõ kapcsolat

Recommend Documents