Csellóvilágbajnok.
Fenyő László nyerte a két szomszédos településen, Kronbergben és Frankfurtban megrendezett második nemzetközi Pablo Casals csellóversenyt. A világszerte koncertező, 29 éves gordonkaművész, aki 2001 óta a Frankfurti Rádió Szimfonikus Zenekarának szólistája, a zsűri különdíját is elnyerte a versenyre komponált mű ősbemutatójának előadásáért. – Ön rutinos versenyző, hiszen már 12 éves korában első lett Szolnokon a zeneiskolások Friss Antal gordonka versenyén. Négy évvel később a Helsinkiben rangos nemzetközi mezőnyben a legjobb 16 közé jutott, 1994-ban Moszkvában középdöntős lett a Csajkovszkij-versenyen, Olaszországban két egymást követő nemzetközi versenyen harmadik, majd Stuttgartban a második helyen végzett. Párizsban, 1997-ben a Rosztropovics-versenyen kamarazenei különdíjban részesült, rá egy évre Budapesten a Magyar Rádió csellóversenyén Mérei Tamással osztozott az első helyen. Ez egyfajta készség, késztetés, hogy valaki a zenei pályán keresi az ilyenfajta kihívásokat? – Vannak, akik erre születnek. Az, hogy 12 éves koromban Szolnokon nyertem, még semmit nem jelentett,
aztán egyik verseny jött a másik után, eddig több mint tíz. Ezzel együtt nem érzem magam versenyzőtípusnak. – Pályafutása kezdetén a szülei menedzselték, majd önállósította magát. Hogyan működik ez tulajdonképpen: hallja a kollégáktól, olvassa valahol, hogy itt és itt lesz egy gordonkaverseny, s akkor fogja magát és benevez? – Meg kell nézni, hogy mi a műsor, kikből áll a zsűri, s ha minden passzol, az időpont is megfelel, akkor indulok. Bár két éve elhatároztam, hogy vége, már elég idős vagyok, és többé nem indulok versenyen. Aztán mégis hagytam magam rábeszélni, hogy induljak a Casals-versenyen. – Előfordult, hogy nem fogadták el a nevezését? – Amerikában azért utasították el a jelentkezésemet, mert nem értem el a korhatárt. – Az ön mestere Lübeckben, ahol a budapesti zeneakadémián megkezdett tanulmányait folytatta, David Geringas volt, akiről azt mondják, hogy a világ egyik legjobb csellótanára. Ha Budapesten marad, hasonlóan alakult volna a karrierje? – Attól tartok, hogy nem. Nem vitatva azt, hogy gyönyörű hagyományai vannak a magyar zenei oktatásnak. Szerencsémre pont akkor mentem el, amikor már birtokában voltam ennek, s Geringas tanítványaként tovább léphettem. – Hol találkozott Geringassal? – A jeruzsálemi fesztiválon ő is játszott, én is játszottam, véletlenül úgy alakult, hogy egy koncerten léptünk fel, s a koncert után felajánlotta, hogy másnap keressem fel és játsszak neki. Kodály szólószonátáját játszottam, nagyon tetszett neki, s azt mondta, feltétlenül menjek ki hozzá a lübecki mesterosztályába. Az egészben az a legszebb, hogy akkor még azt sem tudtam, hogy ő kicsoda. Ott volt egy öregember, aki nagyon jól csellózott, én 18 éves voltam, vagy még annyi sem. Felhívtam a szüleimet Szentendrén, és
kiokosítottak, hogy ez óriási lehetőség, Geringas Rosztropovicsnál tanult tíz évig, ő nyerte a Csajkovszkijversenyt a 70-es évek elején. Négy évig jártam hozzá, 1994-től 1998-ig, de másoktól is sokat tanultam. Elsőként édesanyámtól, Mezey Erikától, aki öt éves koromtól foglalkozott velem. Hasonlóan sokat köszönhetek Mező László tanáromnak a pesti zeneakadémián, aki a békéstarhosi Friss Antal féle magyar iskola egyik folytatója, és őt követte egy nagy szláv lélek, a litván Geringas. – Az idei, második nemzetközi Casals-versenyre több mint 150-en jelentkeztek, ebből a zsűri 40 nevezést fogadott el, köztük Fenyő Lászlóét is. Mit kellett prezentálni? – Szakmai önéletrajzot, és egy felvételt az előírt darabokról, Haydn D-dúr csellóversenyét és egy Gubajdulina prelúdiumot. A 40 csellistának a felkészülés során körülbelül három és félórányi zenei anyagot kellett megtanulnia, ami körülbelül annyi, mintha valaki szóról szóra memorizálja a Toldi trilógiát. – Mennyit ismert ebből a terjedelmes anyagból? – Tulajdonképpen majdnem mindent ismertem, de volt, amit még koncertszerűen nem játszottam. – Önnek egészen különleges zenei memóriája van. Ezt onnan tudom, hogy amikor 1998-ban a Magyar Rádió csellóversenyének egyik győztese lett, ám furcsa módon a másnapi gálakoncerten mind a ketten ugyanazt a darabot, Sosztakovics csellóversenyét játszották volna a zeneakadémián. A zsűri már-már megoldhatatlan dilemma előtt állt, amikor kevéssel éjfél előtt Fenyő László azzal állt elő, hogy szívesen eljátssza Csajkovszkij rokokó variációját, amivel utoljára másfél évvel azelőtt lépett koncert-pódiumra. Nem hazardírozás ez? – Ez minden sokat koncertező művésznél így van. A már játszott darabok olyanok, hogyha egyszer benne
vannak az ember fejében, onnan soha nem hullanak ki. Persze technikailag át kell játszani rengeteg helyet, mielőtt az ember a zenekar elé kiül. A rokokó variációkat például a felkérést követő három óra múlva bármikor koncertszerűen el tudnám játszani. Emögött azonban rengeteg munka van. Több éven keresztül minden nap kivétel nélkül eljátszottam 40-50 etűdöt. Az etűdöket soha nem úgy néztem, mint valami technikai gyakorlatot, hiszen ezek is zenék, ugyanakkor olyan biztonságot adnak a hangszeren, amit semmi más. Azóta is, ha úgy érzem, hogy sürgősen megfelelő állapotba kell hoznom az ujjaimat, vagy nem érzem jól magam a hangszeren, átjátszok 15-20 etűdöt és máris minden megy. – Milyen reményekkel indult a Casals-versenyen? Emlékeztetném egy korábbi nyilatkozatára, miszerint csak akkor érdemes elindulni bármilyen versenyen, ha az ember úgy gondolja, hogy ő lesz a győztes. – Elvileg ma sem gondolom másképp. De ezt valószínűleg évekkel ezelőtt mondhattam, s azóta rájöttem, mert értek azért csalódások is, hogy nem adják olcsón a sikert. Nem úgy kell odamenni egy versenyre, hogy meglátjuk, mi lesz. Ki kell tűzni egy célt, s mindent ennek a szolgálatába állítani. Olyan ez, mint egy többismeretlenes egyenletrendszer. A saját felkészültségemhez kell mérni a műsort, az ellenfeleket, a zsűrit, s még olyan, látszólag mellékes körülményt is, mint az utazást a verseny színhelyére. A Casals-verseny mezőnyét csak öt-hat héttel a verseny előtt ismertem meg, amikor kiderült, ki az a 40 csellista, akinek a nevezését elfogadták. A célom az volt, hogy döntőbe kerüljek. Már csak azért is, mert tudni lehetett előre, hogy a döntőben a frankfurti rádiózenekar, amelynek az egyik csellószólistája vagyok, működik közre. Ugyanakkor tisztában voltam azzal is, hogy olyan csellisták jönnek a világ minden részéből,
akiknek semmi más dolguk nincs másfél éve, mint kizárólag erre a versenyre készülni, és a három és fél órás anyagot gyakorolni. Miközben én a zenekari elfoglaltságom mellett tagja vagyok egy németországi csellóegyüttesnek is. – A verseny első fordulójában próbált tájékozódni az erőviszonyokat illetően? – Nem, és ez jó stratégiának bizonyult. Eddig minden versenyen megpróbáltam a többiek produkciójából is ötleteket meríteni, az eredménye az lett, hogy mikor rám került sor, izgultam. Most volt először, hogy megkaptam a prospektust, amibe alig néztem bele, mert nem érdekelt a konkurencia, ki milyen díjakat nyert, és nem hallgattam meg másokat. Ettől függetlenül persze izgultam, mikor kimentem a színpadra, de ez nem hatott bénítólag a teljesítményemre. – Önmagához képest hogy játszott? – Nehéz ezt megítélni, hacsak az alapján nem, hogy utána sokan odajöttek hozzám és gratuláltak. Ami engem illet: volt, amit jónak éreztem, és volt, amit nem. Az első forduló után összességében elégedett voltam magammal, a másodikban nem annyira, amikor már csak tizenöten maradtunk a versenyben. A második forduló más helyszínen volt, komplett egyórás műsort adtunk elő, négy különböző darabot, közönség előtt, szünet nélkül. Nem éreztem magam olyan jónak, mint az első fordulóban, amiben közrejátszott az is, hogy előző nap megcsípett egy darázs és a vonós kezem csaknem kétszer akkorára dagadt. Ennek ellenére nem ért meglepetésként, hogy egy finn, egy francia, egy grúz és egy német fiú társaságában bekerültem az ötfős döntőbe. Azért sem, mert a második forduló után Süe Deutsche Zeitungban, az egyik legnagyobb példányszámú napilapban részletesen csak rólam írtak, és kikiáltottak favoritnak. – És akkor jött a döntő…
– Méghozzá hazai pályán, a frankfurti rádió nagytermében, a – ha mondhatom így – a saját zenekarom kíséretével. Öt versenymű közül választhattunk, a sors fintora, hogy mind az öten a Dvorak csellóversenyt választottuk. – Egy este ötször egymás után ugyanazt a darabot hallgatta végig a közönség? – Két este. Nekem szerencsém volt, mert második este, amikor ketten játszottunk, én zártam a sort. A Dvorákon kívül a döntőben volt még egy szabadon választható, körülbelül tízperces darab. Bartók I. Rapszódiáját játszottam, zongorakísérettel. – Kikből állt a zsűri? – A 13 tagú zsűri tiszteletbeli elnöke a mester özvegye, Marta Casals Istomin volt, egy rendkívül finom, kulturált hölgy. Az elnöki teendőket a 90 esztendős amerikai Bernard Greenhouse látta el, jelenleg ő a legidősebb élő legenda a mi szakmánkban, leírhatatlan tekintély a csellisták között. A zsűri munkájában olyan kiválóságok működtek közre, mint Kurt Masur, a világ egyik legkiemelkedőbb karmestere, valamint Misztyiszlav Rosztropovics és Natalia Gutman csellóművészek, akikre nehéz jelzőt találni. A zsűri körülbelül egy órán át tanácskozott, s utána visszajöttek a nagy terembe. Először az ötödik helyezettet szólították, s amikor már csak ketten ültünk a helyünkön, és elhangzott a második helyezett német fiú neve, a közönség és főleg zenekar hatalmas üdvrivalgásba kezdett, ami még azután is legalább öt percig tartott, amikor győztesként kezet fogtam a zsűri tagjaival. Az ünneplés még fokozódott a különdíjak átadásakor, amit elsőként én vehettem át a mindannyiunk számára kötelező, gyönyörű mű előadásáért, amelyet Graciane Finzi francia zeneszerzőnő erre a versenyre komponált. – Igaz, hogy a gálakoncerten egyedül lépett fel?
– Másnap volt a gálakoncert a frankfurti háromezer nézőt befogadó Alte Oper-ban. Eredetileg úgy volt, hogy az első két helyezett fog játszani, s azon nem lehetett változtatni, hogy én a Dvorak csellóversenyt játszom. Feltételezem, hogy a második helyezett Julian Stekkelnek mondták, hogy játsszon valami mást, de ő ezt nem vállalta. – Az idei a második nemzetközi Casals-verseny volt. Megítélése szerint hol helyezkedik el ez nagy nemzetközi gordonka versenyek sorában? – A négy éve először megrendezett Casals-verseny olyan eredményesnek bizonyult, és olyan tekintélyre tett szert a zenei világban, ami arra késztette a rendezőket, hogy még feljebb rakják a mércét.. Ez megmutatkozott a zsűri összetételében, a díjakban, s nem utolsó sorban a program erősségében. Mindezek alapján a Casals-verseny most a világ legrangosabb csellóversenye. – E szerint a magyar Fenyő László a cselló-világbajnok? – Sokan nem jöttek el, akik nagyon jók, de ettől függetlenül világbajnokságnak lehet tekinteni. A párizsi Rosztropovics-verseny mérhető hozzá, de azon egyfajta orosz dominencia érvényesül. Néhány évvel ezelőtt még a Csajkovszkij-verseny volt a csúcs. – Négy év múlva indul a Casals-versenyen, hogy megvédje a címét? – Ilyen kötelezettség nincs, különben is akkor már túl leszek a korhatáron. Mint a cím „védője” nyilván koncertet adok a harmadik Casals-verseny alkalmából, mint ahogy az első győztes is megmutathatta Frankfurtban, hogy mit fejlődött négy esztendő alatt. – A hangszere milyen mértékben járult hozzá a sikerhez? – Legalább 20 százalékban. El tudom képzelni, hogy valaki a világ legjobb csellóművésze, amit azért nem tud érvényre juttatni, mert nincs megfelelő hangszere. Nekem
ebben is szerencsém volt, egy privát személytől kaptam két évre egy csodálatos csellót, amelyet Matteo Goffriller velencei mester készített 1693-ban. Az illető nagylelkű hölgy, egy jónevű ügyvéd özvegye, tudta, hogy a versenyen szeretnék elindulni, és ehhez kell egy nagyon jó hangszer, amelyen a férje játszott, aki hobbi-csellista volt. Körülbelül négy héttel a verseny előtt kaptam meg a hangszert, amely ma már a vételárnak legalább a huszonötszörösét éri, s viszonylag kevés időm volt, hogy összeszokjunk, de hála Istennek sikerült. – Tervek? – Sok múlik azon, hogy mi lesz számomra a verseny utóélete. A gálakoncert utáni napokban kaptam négy vagy öt koncert ajánlatot. Hamarosan találkozom egy impresszárióval, akivel meglátjuk, mire jutunk. És hát a már említett Bernard Greenhouse, aki sokáig Casals-növendék volt, felajánlotta, hogy tanítsak az egyik amerikai egyetemen, amit természetesen csak mint vendégtanár tudnék elfogadni. Két havonta két hét elfoglaltságot jelentene. Kertész Péter A szerző Pulitzer-emlékdíjas újságíró
http://www.vujicsics.net http://www.vujicsics.net/a-vilagsztarok-a-helyunkbe-jonnek.pdf
