Azonos feladatok két helyen: családban és iskolában Heltai Miklós nyugalmazott gimnáziumi igazgató A nevelés mibenlétét idehaza máig legmodernebbül a magyar pedagógia klasszikusa, Karácsony Sándor fogalmazta meg. Ha legalább egy, idősebb, többet tudó fél (nevelő) és legalább egy tapasztalatlanabb, de befogadásra kész, kíváncsi partner (növendék) között olyan viszonyulások alakulnak ki, amelyek ember és ember között általában lehetővé teszik az érzelmi, értelmi és akarati hatásgyakorlást (művészeti, nyelvi, valódi társadalmi relációk), akkor kölcsönösen gazdagodhatnak egymásból. A nevelés tehát voltaképpen növelés. Növelés, növekedés csak műveltségi anyaggal, csak normákkal, csak direkt ráhatásokkal nem érhető el, ezeknek az individuum autonómiája ellenáll. Ez nem úgy értendő, hogy lemondunk a normákról, vagy a műveltség anyagáról, hanem úgy, hogy a normákat is, meg a műveltségi anyagot is csak a két fél kapcsolata elevenítheti meg. A nevelés persze akkor is beavatkozás a másik életébe, ha nem direkt ráhatás, de kibírható, ha bizonyos a másik fél jó szándéka, hitele van egyiknek a másik előtt. Karácsony szerint a kétségtelen jó szándék és kölcsönös hitel a családi relációban biztosított leginkább, neveléselméletének ezért egyik alappillére a familiaritás. A szeretetteljes családi élet légkörében megvalósítható a kölcsönösség, a javakban, munkában, felelősségben való igazságos osztozás, az állandó érzelmi és értelmi kontaktus, a gyümölcsöző együttműködés, egymás teljesítményen alapuló kölcsönös megbecsülése. S mindemellett a család maga a jövőbe vetett hit, biztonság és perspektíva. Karácsony a maga korában a még többnyire ép, tradicionális család működésében látta azokat a pozitívumokat, lehetőségeket, amelyek az intézményes nevelésben is követhetők. Úgy gondolta, hogy nevelő és növendék familiáris viszonyban jobban elviselhetik egymást, mint bármilyen egyéb, alá-fölérendelési, vagy pusztán szabályok segítségével biztosított mellérendelési viszonyulásban, s sikeresebben együtt is dolgozhatnak: a családi relációknak nagyobb az elaszticitása, mivel bizalmi alapon működnek. Felfogása szerint a családias viszonyulás az iskolában is megnyugvást hozhat és lehetőségeket ad. Ha növendékeimet gyermekeimnek, öcséimnek, húgaimnak tekintem, s ők is elfogadnak apjuknak, bátyjuknak, stb., könnyebben elviseljük egymást, könnyebben találunk azonos érzelmi húrokat, nyelvet, működő közösségi formákat. Karácsonyhoz hasonlóan határozza meg a nevelés fogalmát a most használatos egyetemi pedagógia tankönyv (Friedrich Wilhelm Kron: Pedagógia, Bp., Osiris, 2003.), persze más szakkifejezésekkel: a nevelés kölcsönösen egymásra vonatkoztatott társadalmi cselekvés formájában jelenik meg, legalább két (idősebb, kompetens – fiatalabb, kevesebb tudású, még nem kompetens) személy közötti interakcióként. A nevelés nem elsődlegesen, hanem naiv, reflektálatlan formában erősíti föl a közben állandóan lejátszódó enkulturációs és szocializációs folyamatokat. A nevelés tehát nevelő és növendék kölcsönhatása, szociális interakciók rendszere. A nevelési viszonyban a partnerek egész létükkel viszonyulnak, pedagógiailag megalapozott szerepeik védelmétől megfosztva, a relációt közösen megfogalmazva. A partnerek egymás előtti hitelét Kron szerint a folyamatos érdekegyeztetés biztosítja. A két felfogás közötti hasonlóságra a könyv magyar szerkesztője is rámutat. * Azaz: a nevelésnek célja is, feladata is a generációk közti kontaktus és kommunikáció, továbbá formák, ismeretek, kódok, együttélési képességek átadása, továbbörökítése, ennek alapfeltétele az, hogy a partnerek között viszony alakuljon ki. A
gyermekifjú testi lényből társadalmi lénnyé válik, miközben kifejlődnek érzelem és értelemvilága, akarati képességei. A közelmúltban megjelent kitűnő pedagógiai szakművek (Michael Cole – Sheila R. Cole: Fejlődéslélektan, Bp., Osiris, 2003; Vajda Zsuzsanna – Kósa Éva: Neveléslélektan, Bp., Osiris, 2005) elismerik a család meghatározó szerepét, s hasznosíthatónak tartják tapasztalatait az intézményes nevelésben (például az állandó érdekegyeztetés és részvállalás, feladat- és felelősség megosztás különböző formáit). Azt azonban hangsúlyozzák, hogy a család helyzetének, életmódjának és környezetének megváltozása következtében nemcsak a családi, hanem az iskolai nevelésben is válságjelenségek mutatkoznak. Számomra különösen tanulságosak voltak ebből a szempontból Marie Winn Gyerekek gyermekkor nélkül (Gondolat, Bp., 1990) és Bruno Bettelheim Az elég jó szülő című könyvei (Cartophilus, Budapest, 2003, harmadik rész: Család, gyermek, közösség). * Azt, amit a szakirodalom problémaként mutat be, a köznyelv úgy fejezi ki: baj van a családokkal, baj van a családi neveléssel. Azt hiszem, nem szükséges statisztikai adatokkal bizonyítani, hogy a családok egyre kisebb hányada marad hosszabb távon stabil, hogy egyre kevesebb házasságot kötnek, egyre kevesebb gyermek születik, ahol meg születik, ott sok helyt – finoman szólva is – kedvezőtlenek a nevelés szociális és gazdasági körülményei, stb. De az integer és jó körülmények között élő családokban is problémás a nevelés, mert a modern élet a tradicionális család föntebb felsorolt nevelési lehetőségeiből sokat elvett, elégedjünk itt meg B. Bettelheim egyetlen példájával: a modern gyermek nem látja apját (már ha van) sikeresen és eredményesen dolgozni, iránta érzett bizalma és megbecsülése ezen az alapon nem alakulhat ki (más alapon persze igen!). Következésképpen: a család, amely sok évszázadon át a társas létezés biztonságának őrhelye, bázisa, a szocializáció legfontosabb színtere volt, ezeket a feladatokat egyre kevésbé képes teljesíteni. A szakirodalom is leírja, de a közvélemény is észleli: baj van az iskolai neveléssel is. Remélem, ezt a megállapítást sem szükséges részletes statisztikai adatokkal igazolni, elegendők a nevelők és szülők mindennapi tapasztalatai, például az idei év „tanárverései” által felszínre került problémák. Láthatjuk, lassan lehetetlen órát tartani a fegyelmezetlenségek miatt, s ezek megfékezésére nincsenek a tanároknak törvényes eszközei. De nemcsak ehhez, még a minimális biztonság fenntartásához szükséges felügyelet eszközei sincsenek meg, mert rossz a törvényi szabályozás, a házirend iskolán kívül nem érvényes, s a következmény: az iskola előtt egymást véresre verő gyerekek vitájába tanár nem avatkozhat be. Legeredményesebb nevelés a jó oktatás, de azzal is baj van. Részben a NAT pedagógiailag hibás előírásai miatt. A hat-tizenkét éves kisgyermekeket például nem terheli elég memoriterrel, lexikális tanulnivalóval, pedig memóriájuk kapacitása ilyenkor szinte végtelen, s rengeteg dolgot raktározhatnának el, amelyek később nyelvi és gondolkodási készségeik és képességeik kifejlődésekor tudatosulhatnának és hasznosulhatnának. De mi, pedagógusok is hibásak vagyunk, ha nem csinálunk kedvet a kicsiknek a lexikális anyag gyűjtésére (földrajzi nevek, évszámok, történelmi szereplők, stb.), a verstanulásra, ami amúgy is természetük szerint való. Pedig így rájöhetnének az önként végzett munka jó ízére, s egyúttal – az ő nyelvükön beszélnénk velük! S nem lenne az iskola dögunalmas! Mert nemcsak a NAT hibája, hanem a mienk is, hogy nem beszéljük az egyes korosztályok „nyelvét”. Nem a szlengről van szó, bár az is egyfajta kód, hanem az értelmi fejlettségüknek megfelelő kódrendszerről. A kisiskolások nyelve a gyűjtés, ezen lehet velük szót érteni, készséggel szedik begyre és veszik tudomásul a szükséges tények sokaságát. A serdülőket ugyanúgy kész tények tudomásulvételével
„oktatni”, mint a kicsiket azt jelenti, hogy mi magunk tartjuk vissza őket a fejlődésben, hiszen a serdülő értelmi lény, az élet, a tanulás, a tudomány törvényszerűségeit szeretné kikutatni, probléma-nyelven beszél, ezen kellene hozzája szólnunk. Az ő nyelvükön tehát akkor beszélünk, ha az órákon szakadásig problémákat keresünk, jót viszont akkor teszünk velük, ha továbbra is ragaszkodunk a tényszerűséghez, az egzakt tudományosság kritériumaihoz, még akkor is, ha az éppen nehezükre esik. Dominózni csak dominókkal lehet, a lexikális anyag megtanulása nem mellőzhető felületes indokok alapján (pl.: majd megnézik a szükséges tényeket számítógépen). A természettudományoknál nem volna szabad elhagyni a kísérletezést, az élőben tanulmányozást. A történelemben nélkülözhetetlen a forráselemzés és a szépirodalmi koncentráció, az irodalom tanításában pedig a korrekt szövegelemzés. Ha időhiányra, érettségi előkészületekre hivatkozva marad az órai darálás, verbalizmus, tábla- és krétafizika, biológia – akkor nincs dialógus a diákokkal, nem tanítjuk meg őket a természettel folytatandó dialógusra, és: nincs nevelés! A nevelők egyre növekvő terhei, a sok jogi és pénzügyi bizonytalanság alig teszik lehetővé iskolai közösségek létrejöttét, működését. Nincs már sem önképzőkör, sem érdeklődési kör, sem szakkör, sem kirándulás: nincs rájuk pénz, nincs irántuk érdeklődés. S lassan osztály sincs, csak időlegesen egybeverődött azonos korú egyedek laza konglomerátuma, mert nincs cél, ami a közösségformálódás kohézióját megadhatná. Pedig társadalmi lény csak abból a diákból lesz, aki meglelte társait az osztály közösségében. Társait, akikkel megmérkőzött, s közben kitapasztalta a fair play szabályait, meg azt is, hogy ő maga mire képes, akikkel együtt dolgozva rájött, hogy mi is az a munkamegosztás, mivel tud használni, mi a felelősség, milyen az együtt végzett munka öröme. Pótolhatná az osztályközösség hiányát az ifjúsági mozgalom, ha lenne! A meglévő vallásos és nem vallásos ifjúsági mozgalmak azonban a gyermekifjú korosztálynak csak töredékét érik el (hála Istennek, hogy legalább a töredékét, de ez azért nagyon kevés). A közösségi életnek nincs vonzása, mert nem csak az ifjúság jó része, hanem nevelőik is perspektívát vesztettek, úgy érzik, nincs miért és nincs kivel közösségre törekedni. Nemcsak az erő fogyott el, hanem az egymásba vetett hit is, pedig a nevelés egyik fontos tényezője a kollegialitás, a nevelők együttműködése nélkül nincs nevelés. Kikerekítik a képet felsőoktatásban dolgozó kollégáink egyre gyakoribb panaszai: az odakerülő ifjaknak nemcsak a szocializációja, hanem az enkulturációja is igen hiányos, magyarul: viselkedni nem tudnak, viszont egyre tudatlanabbak. S hogy az intelligencia másik, manuális vonatkozásának a hanyatlásáról is szóljunk: honnan lesznek jó szakmunkások a kecskeméti Mercedes-gyárba? * Joggal merülhet föl mindezek után: vajon nincs -e összefüggés a családi és iskolai nevelés bajai között? Azt hiszem, nem kell bizonyítani, hogy van, s óhatatlanul eszembe ötlik Karácsony Sándor nevezetes mondása: akit a család nem nevelt meg, azt az iskola sem fogja megnevelni. A kép nem szívderítő, de nevelésügyi kongresszusra nem azért jövünk, hogy szépeket mondjunk egymásnak, hanem azért, hogy igazat. Nem akarok azonban a pedagógiai konferenciák általános tanári hibájába esni, a tanácskozást panasznappá alakítani, ezért föl kell tennünk a klasszikus kérdést: mit tegyünk? Mert aki pedagógus, mindig először magát kérdezze, mit kellene másképp csinálni! * Akármilyen idealisztikusan hangzik, azt hiszem, követnünk kellene Karácsony Sándor, Bettelheim és más okos emberek tanácsait, vállalnunk kellene a diákokat gyerekeinknek, húgainknak, öcséinknek, teljes felelősséggel és szeretettel, akármilyen
nehéz ez manapság. (Ezzel azt is elnyernénk, hogy szüleikkel szülőtársi viszonyba kerülnénk, s talán jobban hallgatnának ránk. De erről lentebb még többet.) Hogy ez mit jelent? Például nem nyughatunk addig, míg meg nem nyugtatjuk növendékeink társaséletérzéseit, míg kétségtelenné nem tesszük autonómiájukat, de azt is, hogy ennek legbiztosabb garanciája a méltányosság, a másik érdekeinek figyelembevétele, s ebbe a másikba mindenki beletartozik, még a tanár is. Aztán: keressük meg az érzelmi azonosulás viszonyulási lehetőségeit. Ne hárítsuk el a felelősséget azzal, hogy ilyen a gyerekek ízlése, ne mondjunk le az igényfölkeltésről, a művészi alkotásokat, vagy a szaktárgyunkban meglévő tudományt újjáalkotó elkötelezett tanári hevületről, a furor paedagogicusról, sem az első, sem a tizenötödik fanyalgás és ökörködés után. Még a legelvadultabb kamaszgyerekre is hatást gyakorol, ha az erdőszélen leboruló éjszakába együtt suttogjuk bele, mondjuk József Attila Eszméletének strófáit! Csak ehhez el kell menni velük az erdőszélre, rá kell őket szoktatni a vers és természet szépségére. Velük kell lenni, menni kell velük, akár ingyen is, akár saját költségen is. Meg kell tanulnunk, vagy újra meg kell tanulnunk a föntebb már emlegetett kódrendszert, nyelvüket, nem, amelyen beszélnek, hanem amelyen értenek, hogy sokat beszélhessünk velük. Ha van eszköze a korosztályok közötti kontaktus helyreállításának (ez most teljesen megszakadni látszik), akkor ez az eszköz egész egyszerűen csak a beszéd, a sok beszélgetés, kulcsa minden nevelésnek, tudománynak, közösségnek. A szociokultúrálisan hátrányos helyzetben lévők élethelyzetének kilátástalansága Nessus véreként kellene égesse minden becsületes magyar pedagógus szívét, s minduntalan eszünkbe kell juttassa a legnagyobb kérdést: eleget beszélünk -e diákjainkkal? Nem nyugodhatunk bele, hogy az iskolában nincs közösség, hogy úgy élünk együtt, mint egy villamos utazóközönsége: a következő megállón kiszállunk és többé nincs közünk egymáshoz. Azt is tudnunk, tanulnunk kell, milyen közösségi viszonyulási formákban hajlandók növendékeink velünk kalákába állni. E nélkül minden teljesítmény csak félértékű, csak pseudo eredmények születhetnek. A modern pedagógia: tanár és diák munkaközössége, nem mondhatunk le róla. És végül: minden nemzedéknek meg kell tanulni hinni és szeretni, mondták nálamnál okosabb emberek. Meg kell tehát találjuk közös hitünket is diákjainkkal, ehhez az első lépcsőfok az, hogy hiszünk a jövőjükben, hogy ők is hihessenek benne. Sok diákkal találkoztam már, s találkozom néha ma is, akit tanára, tanárai hite repített olyan magaslatra, ahová e nélkül nem jutott volna el. Támogassuk minden erőnkkel diákjaink pályaválasztását. De: tanácskozzuk meg velük is, szüleikkel is, mire valók, nehogy valami faksznit ismerjünk el hivatásnak, s szaporítsuk a meg nem értett zsenik amúgy is túl nagy számát. Egyéb vonatkozásairól a hitnek nem szólok, mert legyen kinek-kinek a maga hite szerint. De abban talán egyetérthetünk, hogy hit és lélek nélkül nem érdemes nevelősködni, meg egyáltalán bármit is csinálni (gondoljanak ilyen sportriporteri közhelyekre: a csapat lelkesen – avagy lélektelenül játszott). Ha valaki lelkéből szól, lelket találhat, lélek nélkül a semmit. A tanár nem londiner, aki fensőséges pofával delikáteszeket kínál, hanem olyan ember, aki hisz és szeret, s erről vall szaktárgyain keresztül, de az életével is. Mindezt persze az oktatáspolitika bikkfanyelvén úgy is kifejezhetném: gyökeresen meg kellene újítani a pedagógus továbbképzési rendszert, komoly szakmai ellenőrzéssel biztosítani színvonalát, hogy valóban pedagógiai műveltséget újítson és adjon, ne pedig, mint most, súlyos pénzekért – gyakran – bóvlit! Komoly szakmai ellenőrzésre – úgy vélem – a tudományos akadémia, valamint a tudományegyetemek pedagógiával foglalkozó részlegei lennének képesek.
Sokat kellene konferenciáznunk gyerekeink szüleivel pedagógiai kérdésekről, valóban szülő- és nevelőtársnak tekintve őket, mert a fenyegető válság elhárításában a szülők megnyerése kulcskérdés. Fel kéne világosítani őket, hogy akkor nevelik gyermekeiket az életre, ha már otthon tudomásul vétetik velük: nem egyedül élnek, hanem közösségben. Tehát nem csinálhatjuk azt, amit akarunk, csak azt, amiben megegyezünk, ami mindenki számára elviselhető. Vagy: az osztozásnál mindenkinek kell jusson, túlzott igényekkel nem csonkíthatjuk a másik jussát. Továbbá: ki-ki a magáéval rendelkezik, a máséval nem, amit nem te szereztél, azzal nem rendelkezel, elégedj meg azzal, ami jut. Ha többet akarsz, tégy érte. Sok probléma oldódna meg a családi, de iskolai nevelésben is, ha a szülők mernének szülők lenni. Nem szólok a hajnalig diszkózás egyéb súlyos veszedelmeiről, de: a tinédzserek által erre kicsaklizott pénz tényleg fölöslege a szülőknek? És tényleg nem zavarja őket, meg a testvéreket a pihenésben a hajnali hazatámolygás? S vajon azért kell a szülőknek magukat agyondolgozni, hogy ruha-cipő a legdivatosabb (és legdrágább) legyen, holott az olcsóbb éppúgy megfelelne. S túlóra, második és harmadik állás helyett esetleg szóba állnának egymással szülők és gyerekek, ne adj isten, együtt végeznék otthon a házimunkát, vagy kirándulnának. Sokszor mondták már nekem szülők, mikor ezekről a kérdésekről beszélgettünk: hogy mondhatnám én, hogy nem, mikor mindenki más megengedi a gyerekének azt, amit én megtagadok. Kitaszított, magányos, lenézett pária lesz belőle, gúnyolódás céltáblája. Ilyenkor arra biztattam őket: fogjanak össze a szülőtársakkal, csináljanak divatot a jónak, ne csak az önsorsrontás legyen divatos. Egyébként meg a jó családi közösség meghozza az igazi jó barátokat is, akikre nagy szüksége van gyermekeiknek. Föl kell bátorítanunk a szülőket a szülőségre, s egyúttal komoly iskolai feladatnak tekinteni azt, hogy alkalmat adjunk nekik is, gyermekeiknek is az igazi közösségi életre, ha másutt nem, az iskolában. Némelyik, egyébként élvezhetetlen amerikai filmből úgy látom, arrafelé már divat az ilyesmi. Nem kell a gyerek elől a sarokba állni, tőle mindent eltűrni, mert az nem jóság, hanem tutyimutyiság, nem demokratizmus, hanem félrenevelés. Ha soha nem kap visszajelzést arról, mit tesz jól, mit nem, magát képzeli a világ közepének, pedig nem az. Otthon is el lehet zárni a szennycsatornákat, ne engedjék otthonukba a pornót, a horrort, ez nem zsarnokság, hanem gyermekeik idegi-lelki épségének védelme. Ne mondják, hogy ez lehetetlen, mert nem az. Beszélni kell a gyerekekkel! A társas magány nem nevel, hiába vagyunk együtt, ha szavunk sincs egymáshoz, vagy nem vesszük észre, hogy most éppen komoly szóra van szükség, nem felszínes fecsegésre. A veszedelmektől egyetlen módon védhetjük meg őket: ha megmarad velük kapcsolatunk. Ehhez folyamatos kontaktus-kommunikáció kell. És bizalom, amit meg kell érdemelni és meg kell tartani, ez pedig csak úgy lehetséges, ha nem képmutatóskodnak, ha szavaik és tetteik ugyanazt mutatják (ez egyébként a tanári magatartásnak is alapszabálya). A családi nevelés régebben jobb alapot adott az iskolainak, mint ma. Erre alapozta Karácsony Sándor a nevelés familiaritásával kapcsolatos eszméit, amelyek ma is kínálkoznak az iskolában, csak sokkal távolabbra kerültek, nehezebb közeledni hozzájuk. De más utat nem látok. Az eszmék áramlásának az iránya azonban jelentős mértékben változott: ma inkább az iskolának kellene bezengeni az életet, hogy az élet derűs iskola legyen. * Van Karácsony Sándornak a nevelésről egyszerűbb meghatározása is: a nevelés nem más, mint annak tudomásulvétele, hogy közösségi életünkben gyermekek is vannak. Megkérdeztük magunkat, mit kellene másképp csinálnunk, hogy családban, iskolában tekintettel legyünk a gyermekekre, hogy elháríthassuk a fenyegető válságot.
Hadd kérdezzük meg azonban a politikát és a társadalmat, nem kellene nekik is tudomásul venniük: társadalmi közösségünkben gyermekek is vannak? Mert a nevelés valójában társadalmi ügy, s ha a társadalom nem vállalja a maga részét, a baj csak nagyobb lesz. Éppen ezért nyomatékkal mondom: Ha a társadalom, a politika nem segít jobban a gyermeknevelésben, ha nem gondoskodik róla, hogy a gyermekeknek járó támogatás a gyermekeknek jusson, ha a gyermekvállalás és nevelés erőn felüli vállalkozás marad, akkor még kevesebb gyermek lesz, de ettől a nevelési problémák nem csökkennek! És ne hivatkozzon a politika hipokrita módra demokráciára ifjúságvédelem helyett, hanem zárja el a csatornákat a szenny, a förtelem, a verbális és képi agresszió, a kábítószer elől, mert ezek ártalmasak. Az oktatáspolitika adja vissza a nevelőknek a fegyelmező eszközöket, s biztosítsa a családi és iskolai nevelés folytonosságát. Ha a házirend az iskolán kívül is érvényes, az annyit jelent, hogy a szülő-nevelő joghatósága a fiatalkorúra teljes körűen érvényes, nem pedig azt, hogy az iskola „rendőri” feladatokat vállal (azt a blőd ellenérvet már többször hallottam e vonatkozásban). Adja meg a pénzt ahhoz, hogy az iskolában szakkör, kirándulás, stb. lehessen: ne a tanároknak kelljen privát-kasszájukból a költségeket viselni – közérdekből. Minden társadalom olyan sorsot érdemel, amilyet nevelőinek juttat. Gyalázat, hogy majd húsz évvel az úgynevezett rendszerváltozás után a tanári pálya vonzása – mert létbiztonsága – lejjebb süllyedt, mint valaha (lásd az idei egyetemi-főiskolai jelentkezések tanári szakokra vonatkozó számait. S hiába mondaná bárki, hogy mondjam meg, mindezt hogyan és miből, nem teszem, mert nem vagyok sem szociál-, sem oktatás-, sem semmilyen egyébfajta politikus. Viszont nem is tartok igényt képviselői, miniszteri fizetésre, szakértői tiszteletdíjra. Ha pedig mindezekre valaki azt mondja, hogy lehetetlenség, akkor erre azt mondom: tehetetlenség. Az a politikai szisztéma, amely lassan már frázisokat sem puffogtat a nevelésről, a nevelők megbecsüléséről és a nevelés társadalmi alapfeltételeit sem biztosítja, ne várjon sok jót jövőjétől. Ha csak – mondta Karácsony Sándor, ha csak – mondhatjuk mi is, mai pedagógusok. Hacsak az iskola nem képes pótolni azt, amit a család elmulasztott, hacsak a pedagógus nem lép gyermekeink anyja, apja, nénje, bátyja helyébe, vagy mellé. Ha csak, hogy egy másik klasszikust, Arany Jánost hívjam segítségül, nem jön olyan áldott pillanat, mikor: „A nemzet él, a nemzet összeretten,/ Átfut szívén a nemlét iszonya.” Ez a ha csak azonban mindenekelőtt őszinteséget, azután meg iszonyatosan sok munkát, áldozatot követel tőlünk, vitam et sanguinem, életünket és vérünket. Vigasztaló legfeljebb csak az lehet, hogy az igazi történelmet vérrel írják (persze nem a diktátorok vérontásával, hanem, megint csak Adyt idézve: vér és velő odaáldozásával.
A szerző ajánlásai a kongresszusnak: 1.) Módosítani szükséges a közoktatási törvény fegyelmi büntetésekre vonatkozó előírásait, súlyos fegyelemsértések esetén lehetővé téve fegyelmi eljárás nélkül az iskolán belül más osztályba való áthelyezést; fegyelmi eljárással pedig az iskolából való kizárást, betöltött 14. életévtől kezdve. A közoktatási törvény végrehajtási utasítása, ugyancsak a 14. életév betöltése után írja elő harmincat meghaladó igazolatlan hiányzás esetén az évismétlést, vagy a névsorból való törlést.
A Házirend érvényessége fiatalkorú tanulók vonatkozásában iskolán kívülre is kiterjesztendő. 2.) A Nemzeti Alaptantervet és a rájuk épülő iskolai pedagógiai programokat szükséges lenne a növendékek életkori sajátosságainak figyelembevételével átdolgozni. 3.) Széleskörű szakmai viták alapján szükséges konszenzusra jutni az iskolai szaktárgyi rendszer és a tantárgyak tartalmi terjedelmének kérdéseiben. 4.) Az iskoláknak újra anyagi eszközöket kell biztosítani a tanórán és iskolán kívüli foglalkozások tartásához, rendezni szükséges ezen foglalkozások jogi hátterét is (a nevelők felügyelettel kapcsolatos jogai és kötelességei). 5.) Gyökeresen meg kell újítani a pedagógus továbbképzési rendszert, komoly szakmai ellenőrzéssel biztosítani színvonalát, hogy valóban pedagógiai műveltséget újítson és adjon (a szervezésben a nagyszámú oktatási háttérintézmény felelőssége, az ellenőrzésben a tudományos akadémia, valamint a tudományegyetemek, tanárképző főiskolák pedagógiával foglalkozó részlegei felelőssége mellett). 6.) Ki kell alakítani a szülők pedagógiai tájékoztatásának iskolai és iskolán kívüli formáit (Szülők Akadémiája). Az iskolán kívül ebben részt vállalhatnának a már felsorolt tudományos intézmények. 7.) Meg kell teremteni az iskolákban az anyagi és személyi feltételeket a szülők intenzív pedagógiai és közösségi foglalkoztatásához. 8.) Hathatós törvényi szabályozással és hatósági ellenőrzéssel el kell zárni az ifjúságot veszélyeztető verbális, elektronikus és tevőleges károsító hatások csatornáit. 9.) Törvényi szabályozással és hatósági eszközökkel kell biztosítani a gyermeknevelési támogatások célnak megfelelő felhasználását.
