Azért a politika az úr 1 Az önkormányzati multipozicionális elit kialakulása Magyarországon

Dénes Attila–Marelyin Kiss József________________________________Jelenkutató Intézet

Azért a politika az úr1 Az önkormányzati multipozicionális elit kialakulása Magyarországon

A helyi hatalom a rendszerváltozás elõtti tanácsrendszerben nem volt más, mint a központi döntéshozatal meghosszabbítása, amely csak egy mindent átható politikai vertikum részeként mûködött, mûködhetett. (Horváth 1996) A helyi hatalmat képviselõ önkormányzatok közigazgatási értelemben ma már a központi hatalom „helyi delegáltjaiként” vannak jelen a lokális közösségekben, a politikai dimenzióban betöltött szerepük szerint pedig a közügyekbe való polgári beleszólás és részvétel lényegi terepeként mûködnek. „A demokrácia eredendõen és természeténél fogva helyi” premisszából kiindulva (Chandler és Clark, 1995: 772), azt gondoljuk, hogy az önkormányzatok politikai-társadalmi rendszerben betöltött stabil pozícióját alapvetõen e kettõs szerepvállalás határozza meg. Az önkormányzatiság szükségességét megfogalmazó normatív tételrõl, mely szerint a központi hatalom annál erõsebb, minél jobban intézményesedett, befelé és kifelé is közvetíteni képes helyi önkormányzatokra támaszkodhat; és ellenkezõleg, a helyi autonómiák és önkormányzatok hiányában a központi hatalom is csorbát szenved, (Bõhm 1987: 105). Sokan tehát azt gondolták, hogy a rendszervált(oz)ás után a társadalmi rend egyik alapvetõ szabálya az önkormányzatiság lesz. Az önkormányzatok azonban jóval tovább hordozzák az 1990-es törvény, illetve a genézis következményeit. S lassan a tizenötödik év elteltével is csak azt mondhatjuk el, hogy ez a fõszabály, az önkormányzás lehetõsége, valamit szervezeti alrendszere még „erõsen alakulóban van”. S máris mutatkoznak a reformszükségletek, meg a reformtehetetlenség. Amit viszont biztosan lehet tudni: az önkormányzatok – amennyiben hatékonyan akarnak mûködni – mindig és minden idõben a központi hatalom stratégiai partnerei és egyben versenytársai lesznek. Pártok helyben Alig néhány évvel a rendszervált(oz)ás után már megfogalmazódott az a vélemény, miszerint az új önkormányzatok az egypártrendszer tagadásaként jöttek létre, a gyakorlatban viszont mégis a mintakövetés szabályai szerint alakultak meg. Az önkormányzatok intézményesülésében, a helyi közélet szervezésében a pártok már 1989–1990-es választások idején meghatározó szerepet játszottak. (Horváth 1996) A pártok lokális „honfoglalása” nemcsak hogy nem ért véget, de a folyamat ma is tart, a pártok befolyása erõsödött; a 2002-es választások idején minden eddiginél jobban meghatározták a helyi politikai térképek, a választási eredmények alakulását. A pártok egyre nagyobb szerepvállalása a hatást kölcsönhatássá alakította: ma már nemcsak az országos pártszerkezet képzõdik le az önkormányzati politika struktúráiban, de a (széles értelemben vett) önkormányzatok is egyre meghatározóbb módon jelennek meg a pártok stratégiáiban.1 A helyi politika felértékelõdött s ma már a pártok közel sem ad hoc módon „nyúlnak bele” az önkormányzati ügyekbe, hogy mondjuk maguknak jelölteket (kádereket) szerezzenek vagy nyerjenek meg a különbözõ szintû és típusú választásokra.2 Az ismertté vált, sikeres helyi politikusok kapcsolati tõkéje, anyagiszervezeti háttere, fontosságának fel- vagy beismerése újabban, 1998 óta jól megfigyelhetõ a 1

Megjelent: Kurtán Sándor, Sándor Péter, Vass László (szerk.) Magyarország Politikai Évkönyve 2003., 1245– 1290 old. (II. kötet)

1

pártok választási stratégiájának alakításában. A káder hatásköri, a nómenklatúra listák ugyan megszûntek, de ha ma elkészítenénk a pártok elmúlt tíz évének archontológiáit, valószínûleg mindenkit meglepõ eredményre jutnánk: a parlamenti választásokon versenyképes pártoknál az önkormányzati emberek nagy befolyással rendelkeznek, s egyre jobb esélyekkel indulnak mindenféle választási versenyen.3 A pártok vezetõi egyre nagyobb szükségét látják a „helyi erõk” bevonásának (vagy egy-egy város elfoglalásának, megtartásának), amelyek a pártok presztízsét növelik, pénzügyi és szervezeti hatalmát erõsítik. Az önkormányzati vezetõ tisztségek iránt mutatott egyre nagyobb központi figyelem talán nem egyéb egy kényszerjelenségnél, amelynek egyik oka a pártok szegénységében és gazdasági helyzetük instabilitásában keresendõ. Az önkormányzati oldal képviselõtõl gyakran hangzik el érvként, hogy a kettõs tisztségû (önkormányzati és parlamenti) politikusok hatékonyabban dolgozhatnak régiójukért, településükért. Az önkormányzatok a helyben jól teljesítõ embereiket ezért egyre gyakrabban és hatékonyabban delegálhatják az országos politikába. A politika országos porondján egyre nagyobb szerepet kapnak a „helyi iskolából” érkezõ (talán pragmatikusabb) politikusok; egyre inkább szerepe lesz a földrajzi-társadalmi helynek és tér(ség)nek, nagyobb befolyásuk lesz a kisebb-nagyobb régiók érdekeit összehangoló alkalmi társulásoknak vagy választási szövetségeknek. Talán nem kell túl sok idõ és a helyi politikusok felismerik, hogy a központ–hely rendszerben szerepük akkor teljesedik ki, ha pártállástól függetlenül pozícionálni tudják magukat általánosabb érdekek, többféle elvárás mentén. A helyi erõviszonyok egyre több helyen és egyre gyakrabban keresztbe metsz(het)ik – erõsíthetik vagy gyengíthetik – az országos pártok választásokon elért pozícióit. Ugyanakkor az önkormányzati érdekek gyakran szembe kerülhetnek a központokban megfogalmazott általános pártérdekekkel, értékelvekkel. A hely és a központ politikai intézményekre épülõ kapcsolata így válik egyre szorosabbá, miközben megõriz egyfajta tagoltságot is. Az önkormányzatok egyre jobban integrálódnak egy központi pártpolitikába, de nem végérvényesen; megõrzik a jellegükbõl és érdekeikbõl adódó sajátosságaikat. A parlamenti és helyhatósági választási eredmények kölcsönhatása, valamint az egyéni politikusi életutak alakulása alapján prognosztizálható, hogy a 2020-ig, újabb másfél évtizedig is eltarthat az önkormányzati multipozícionális elit kialakulása, illetve a rendszerváltó politikai elit „átszínezõdése”. Amelyet sok más egyéb részfolyamattal együtt az új politikai osztály kialakulásának is nevezhetünk. A pártok önkormányzatokba való „benyomulását” alapvetõen kétféleképpen lehet értékelni: a helyi politikai tagoltságok pártok és frakciók általi intézményesülése segíti a plurális érdekek megfogalmazását és hatékonyabbá teszi a gyakorlati cselekvést. Ugyanakkor a pártok alapvetõen ideológiákra épülnek, amelyek természetesen nem a helyi problémák megoldódására irányulnak, legfeljebb egyfajta keretet adnak a különbözõ típusú érdekek ütköztetésére és a megoldási lehetõségek kiválasztására. Minél erõsebb a politikai intézmények jelenléte egy-egy településen, annál nagyobb az esély „túlpolitizáltságra”, amely gyakran gátolja, elnyomja a sajátos helyi érdekek artikulációját, és politikai-hatalmi számítások szerint határozzák meg a cselekvési stratégiákat és teljesítik a helyi igényeket. A központi és helyi érdekek egyeztetése alkalmanként történik s a pártok helyi szereplõi (testületek, polgármesterek stb.) – amúgy jogosan, specifikus érdekeket, racionális érveket követve – gyakran nemcsak eltérnek, de szembe is fordulnak a központi irányelvekkel. A helyi politika szereplõi számára ez egyaránt jelent rizikót és lehetõséget. A pártok, mivel mindig nyerni akarnak, s a versenyképes jelölt-keresési folyamatban – akarva-akaratlanul – egyre inkább kötõdnek városokhoz, kisebb-nagyobb régiókhoz. Legyen szó akár országgyûlési, akár helyhatósági, megyei, sõt majd mostantól európai uniós választásról, a szavazók csoportja „mindig” ugyanaz, egy-egy helyen lakó, a helyet „használó”, differenciált igényeket megfogalmazó tömeg. Talán éppen ebben a stabilitásban rejlik az önkormányzatok érdekérvényesítõ ereje.

2

A személytelen pártok „eltávolítják, egyben értelmezik a lokális aktualitású problémákat” (Horváth 1996: 118), miközben az önkormányzatok legfontosabb érdeke, hogy megoldják azokat. Alapvetõen ebben a kettõs, ideológiai-pragmatikus mûködési dimenzióban vizsgáljuk a helyi politika országosba való belépését, illetve arról való egyidejû leválását, a központi intézmények és az alapvetõen helyi érdekeket képviselõ (vagy képviselni szándékozó) önkormányzatok kapcsolata és kölcsönhatása révén. Témánkhoz alapvetõen önkormányzati oldalról közelítünk, amikor polgármesterek politikai karrier-pályáinak alakulásában követjük az ország (központ) város (hely) viszonyrendszer alakulását és csak érintõlegesen foglalkozunk az országos politika „önkormányzatokon kívüli” részével. Az önkormányzati vezetõk parlamenthez fûzõdõ intézményes viszonyát jellemzõ kettõs tisztség fogalmunk tehát a polgármesterek országgyûlési képviselõségre való alkalmasságát, törekvését, s a két tisztség egyidejû betöltésének törvényes lehetõségét jelenti.4 Vizsgálati terepünknek a megyei jogú városokat választottuk, mivel a hatalom-közvetítõ intézményeinek száma és szervezettsége alapján mért központ–hely közötti „politikai távolság” a nagyobb városokban a legkisebb, így a pártok és a helyi érdekek kapcsolatára, a politikusok kettõs (országos és helyi) szerepvállalására, s mindezen keresztül pedig az önkormányzatok pozíciójának alakulására ebben a mintában találjuk a legjobb példákat.5 A megyei jogú városok kiválasztását egyébként nagyságbeli jelentõségünk túl még az a választás-technikai tény is indokolja, hogy a 22 város 40 országgyûlési választókerületet is lefed, így a mindenkori polgármesterek közigazgatási mûködési területei és a politikai földrajzi határok teljes mértékben egybeesnek.6 Az országos és a helyi politikák számtalan összefüggését, a tisztséghalmozás esélyét, az önkormányzatok politizálódását, illetve a pártok önkormányzatosodásának szemléltetését ezek az egyértelmû közigazgatási, társadalmi és politikai keretek megbízhatóan, akár statisztikailag is ellenõrizhetõ módon lehetõvé teszik.7 Választást befolyásoló személyek és pártok Egy-egy választási döntést a legritkább esetben hoznak meg kizárólag egyetlen szempont alapján. A pártok és a személyek egymástól hol jobban, jol kevésbé elváló értékelését kiválóan mutatják a potenciális szavazók döntését meghatározni szándékozó vélemény-kutatások adatainak trendszerû alakulása.8 Az elsõ helyhatósági választások eredményével kapcsolatban megállapítást nyert, hogy 1990-ben a kisebb településeken alapvetõen a jelöltek személye (ismertsége, tevékenysége) volt a fõ döntési tényezõ. A pártok csak a nagyobb városokban tudtak egyáltalán megalakulni, felkészülni és hatékonyan szerepelni; „Megjegyzendõ, hogy az önkormányzati választásokon a pártok közül a legnagyobb erõt a parlamenti pártok mutatták fel, mind a jelölést, mind a megszerzett mandátumokat illetõen”. (Farkas és Vajda, 1991: 30) A döntést meghatározó tényezõk között a személyek (személyiségek), valamint a pártháttér súlyának alakulását vizsgáltuk részletesebben.9 A megyei jogú városok vezetésére vállalkozók motivációit a verseny-helyzettel magyarázzuk, hiszen egy-egy városban a jelöltek száma, esélyessége, cserélõdése már önmagában is információkkal szolgálnak a jelöltekrõl, az õket támogató pártok stratégiáiról, esetleg politikai ambícióikról és teljesítményekrõl. Arra is találunk azonban példát, hogy egy-egy nagyvárosi versenyben egy jó (a riválisénál jobb) párttal is meg lehet nyerni egy kiélezett helyi választást. (A párt pillanatnyi „szervezeti állapotát” és erejét többnyire a tavaszi parlamenti választásokon való szereplés határozza meg.) A megyeszékhelyek polgármestereinek karrierjét, újraválasztási arányait tekintve azonban arra a következtetésre jutunk, hogy a gyõzelemhez mindenekelõtt egyenletesen jól teljesítõ, már bizonyított és megbízható jelöltekre van szükség. A polgármester minden településen az elsõ embernek számít, aki meghatározó része a mindenkori helyi közéletnek. Ennélfogva ritka az a település, ahol nem a polgármester személye és tevékenysége kapja a legnagyobb nyilvánosságot, bárhogy is ítéljen a köz véleménye.10 Egy botránymentesen

3

dolgozó polgármesternek (és politikusnak általában) a „szemmel tartott” állapot nem jelent automatikus újraválasztást, mert a választásra az ellenjelöltek is készülnek: folyamatosan keresik a támadási felületet, bírálnak, a leggyakoribb kifejezést használva „teregetik a szennyest”. Ezzel együtt (a példák többsége ezt mutatja) egy megbízható, eredményes, jól kommunikáló városvezetõvel szemben az ellenfelek meglehetõsen nagy, sokszor behozhatatlan hátránnyal indulnak. A választást meghatározó tényezõk és alakulására minden ciklusban találunk releváns példákat. 1990-bõl egyetlen, Balsay István, illetve Székesfehérvár esetét tudjuk kiemelni; témánk szempontjából a „Balsay-szindróma” alapos elemzése alapvetõen fontos. A hatalomváltást szükségszerûen kísérõ elitváltási folyamatban ugyanis õ volt az egyetlen, aki tanácselnöki hatalmát 1990-ben polgármesterségre tudta konvertálni.11 (Két tanácselnök kollégája, Csabai Lászlóné Nyíregyházán, Balogh József Gyõrött olyan helyzetbe került, hogy ugyan bekerültek az új önkormányzati testületekbe, de a rendszerváltó lázban esélyük sem volt arra, hogy vezetõ tisztséget szerezzenek. Persze számûzetésük nem tartott sokáig, 1994-ben mindketten visszatértek városuk élére.12) 1994-ben, a közvetett polgármester-választási rendszerbõl „szabadulva” indult a legtöbb jelölt, összesen száz személy. A függetlenek száma tizennégy volt és akadtak olyan városok, ahol két „pártsemleges” jelölt is elindult (Gyõr, Pécs, Szeged).13 Az országos pártoktól függetlenként mindössze egyetlen egy jelölt (Ringelhann György) nyert Egerben, a többi független általában a sorrend-listák végére szorult. Az induló jelöltek száma némileg magyarázza a helyi pártpolitikai erõviszonyok mellett az újraválasztott polgármesterek teljesítményét, mi legalább is így gondoljuk. 1994-ben Hódmezõvásárhelyen – egyedülálló módon – csupán két jelölt akadt: Rapcsák András és Lehmann István (utóbbi Csongrád megye szocialista közgyûlési elnöke). A másik végpontot azok a városok képezték, ahol rohamszerû verseny indult a polgármesteri tisztségért. Hét-hét jelölt indult Gyõrött, Kecskeméten és Tatabányán, míg Pécsett, Sopronban és Veszprémben hat személy neve került rá a szavazólistákra. 1998-ban, a tavaszi parlamenti választási eredmények, a helyi erõviszonyok letisztulása és szervezõdése, valamint az elõzõekben már közvetlenül (legitimált módon) választott polgármestere értékelhetõ tevékenysége negatívan befolyásolta a jelöltek számát. (És persze a szabad demokraták összeomlása, hiszen a párt történetének legnagyobb szavazat veszteségét elszenvedve szinte teljesen kiszorultak a nagyvárosi versenybõl.) Alapvetõen emiatt történt, hogy 1998-ban megcsappant a jelöltségre vállalkozók száma: az 1994-es 4,5 személyes városonkénti jelölt-átlag 4-re apadt (összesen 88 kandidátussal).14 A tizenkét független jelölt közül egyedül Bencsik János lett polgármester.15 A pártháttér elvesztése „nem viselte meg” Bencsik Jánost sõt, 1994-hez képest nemcsak hogy jobb eredménnyel gyõzött a hét jelölt között, de támogatóinak számát is jelentõsen megnövelte.16 Az eredmények ismeretében elmondhatjuk, hogy 1998-ban a megyei jogú városok polgármester-jelöltei már szisztematikusan számolhattak a májusi parlamenti választások eredményeivel, mint a helyi választásokat befolyásoló tényezõvel. A parlamenti választások megnyerése, a kormányzati befolyásolás irányát és mértékét már az eredmények puszta felsorolásakor sejteni lehet; 1998ban már az is látszik, hogy a jó teljesítményt nyújtó politikusok gyõzni tudtak párt vagy pártok támogatásával, vagy éppen pártok nélkül, esetleg még pártokkal szemben is. Persze a gyõzelem nagysága, vagyis a szavazatok aránya, illetve a támogatók abszolút száma meglehetõs nagy eltéréseket mutatott. A kép még meglehetõsen töredezett, mindenre van példa. Kaposváron Szita Károlynak már csak egy kihívója volt, mert elõre sejteni lehetett a már „birtokon belüli” kormánypárti polgármester elsöprõ (80 százalékos) gyõzelmét. Pécsett lecsökkent ugyan a jelöltek száma, de a Fidesz májusi sikeres szereplése sem erõsítette meg eléggé a jobboldali koalíció jelöltjét, Trombitás Zoltánt, s így a szocialisták ellenzéki jelöltje, Toller László végül biztosan legyõzte.17 Sopronban ugyanaz a helyi párt (Szövetség Sopronért) adta ugyanazt a személyt a város élére: Gimesi Szabolcs mindkét esetben az MSZP jelöltjét utasította a

4

második helyre. Veszprémben hatról négyre apadt a jelöltek száma, de míg az elõzõ két városban meglehetõsen szoros eredménnyel születtek meg a gyõzelmek, addig a kétpárti (szabad demokrata–szocialista) támogatással induló Dióssy László könnyedén és fölényesen, 21,5 százalékkal gyõzte le a jobboldali koalíció jelöltjét. Az MSZP nagy szerencséjére gyorsan „megtalálta” Nagy Imrét, miután 1994-ben listáról bekerült a város képviselõ-testületébe. 1998 õszén kemény választási harcban gyõzte le, a harmadszori újraválasztására készülõ, Fidesszel „megerõsített” Ringelhann Györgyöt18, aki akkor a már nyolc éve irányította a hevesi megyeszékhely életét. A sor végére kívánkozik az elgyengült SZDSZ három nagy vesztesége: Debrecen, Dunaújváros és Szombathely.19 A dunaújvárosi idõközi választáson a helyi képviselõbõl parlamenti képviselõvé avanzsált Kálmán András 60 százalékos szavazati aránnyal „elfoglalta” a polgármesteri tisztséget is, s ebben a lehetõ legszélesebb, ötpárti koalíció sem tudta feltartóztatni. Kálmán András karrier-története az egyik legérdekesebb történet; elõször listás képviselõ, de már bizottsági elnök, majd képviselõ-jelölt, aztán egyéni kerületbõl másodszor lett helyi képviselõ, s elõször tisztségviselõ, alpolgármester; 1998. májusban a szocialista gyengélkedés idején a városban parlamenti képviselõ, 1999-ben a város elsõ embere lett. 2002-ben 87 személy kísérelte meg, hogy valamely nagyváros polgármestere legyen. Legnagyobb tolongás Dunaújvárosban és Pécsett alakult ki, ahol hat–hat jelölt neve került a szavazólapokra, (korábban mindkét városban négy–négy jelölt indult). Hódmezõvásárhelyen a Rapcsák András halálát követõ egyfajta interregnum egyszerre megduplázta az aspiráló jelöltek számát. Hasonló szívóhatás érvényesült Sopronban, ahol több jelölt elõtt is felcsillant a remény, hogy nem egy tisztségében maradni akaró polgármesterrel kell felvennie a versenyt. A korábban mindkét alkalommal gyõztes helyi párt, a Szövetség Sopronért a kialakult vákuumot megfelelõ versenyképes jelölttel nem tudta betölteni; az erõsebb, „igazi” pártokkal szemben elvesztette a polgármesteri tisztséget, s ezzel a választásokat is.20 Kocsis Imre Antalnak (SZDSZ) 1994-ben Szekszárdon még csak a jobboldal jelöltjével kellett versenyeznie, 2002ben már a tavaszi szocialista nyertessel is farkasszemet kellett néznie. A hármas viadalban Kocsis Imre Antal 902 szavazót (13%) vesztett, de még így is nyerni tudott, immár harmadik alkalommal.21 A pártsemlegességet hangsúlyozó függetlenek száma több mint felére csökkent: csupán öt jelölt vállalkozott arra, hogy pártháttér nélkül induljon harcba. A függetleneket a korábbi választásokhoz képest jóval nagyobb számba induló, helyi érdeket és pártfelettiséget hirdetõ lokálpatrióta szervezetek, egyesületek „váltották ki”. Négy városban (Nagykanizsa, Sopron, Szeged, Szombathely) nem indult újra tisztségéért a hivatalban volt polgármester, s ez mindjárt a jelöltek magas számát eredményezte. Szeged az ellenpélda, ahol négy évvel korábban, 1998-ban még öt jelölt indult, de 2002-ben csak hárman szálltak versenybe. Tudjuk: a helyi elképzelések és a központi direktívák konfliktusa miatt a Fidesznek nem akadt olyan jelöltje, akit a jobboldali blokk egyöntetûen elfogadott volna.22 A „csak” támogatott, de független jelölt ugyan össze tudta tartani a négy évvel korábbi szavazóbázist, de ez nem bizonyult elégségesnek a megnövekedett szavazási részvétel miatt, s a jobboldal számára Szeged így „esett el”.23 2002-ben, a pártversenyben kiélezett szituáció miatt pedig szinte mindenhol új szavazatokra volt szükség a gyõzelemhez, s aki a szavazók mozgósításában lemaradt, az csak a szerencsében bízhatott. Veszprémben, lévén hogy az SZDSZ és az MSZP megegyezett a közös jelölt, Dióssy László személyében, egyetlen kihívó (a jobboldali Lakatos Antal) akadt. A magát „integrátor” személyiségnek nevezõ Dióssy László háromezer szavazatos fölénnyel kapott újabb mandátumot a város vezetésére.24 Pap János Békéscsaba polgármestere nem nevezi magát integrátor személyiségnek, õ „csak” ebben a szellemben vezeti városát 1990 óta.25 Csabai Lászlóné kihívói is választásról-választásra fogytak; 2002-ben a másodszor is „kötelességszerûen mindenhol elinduló” Fazekas Jánost, valamint az SZDSZ-es Felbermann Endre korábbi alpolgármesterét „söpörte le”, miközben megmásfélszerezte 1998-ban is jónak számító

5

eredményét. Zalaegerszegen Gyimesi Endre meg tudta õrizni pozícióját a „szûkülõ” versenyben. A zalai megyeszékhely a választást eldöntõ humán tényezõket megintcsak jól példázza: Gyimesi Endre (kormánypárti vagy ellenzéki helyzetben aratott) gyõzelmei mellett, a kihívó MSZP-jelöltek eredményei pártjuk mindenkori országos választási szereplését képezték le. 1994-ben, a nagy szocialista gyõzelem idején az MSZP polgármesterjelölt, Kremzner István 30,84 százaléknyi szavazatot gyûjtött be. 1998-ban, mikor az MSZP ellenzékbe kényszerült, Kárászné Rácz Lídia ennél 10 százalékkal gyengébb eredményt produkált. 2002-ben, amikor a legnagyobb párttámogatására lehetett számítani a szocialista Horváth László megháromszorozta szavazóinak számát, és így a szavazatok 44,13 százalékát kapta. Az eddig minden választáson lecserélt szocialista jelölt támogatottsága Zalaegerszegen most is csak a második helyre volt elég; jól látható tehát, hogy egy jól teljesítõ polgármestert nehezen lehet kiakolbólítani helyébõl. Ellenfelei ugyan pártjuk mindenkori parlamenti szereplésével összhangban jobban vagy rosszabbul pozícionálták magukat, de gyõzelemre egyiküknek sem volt esélye soha. Összegezve a választások mögötteseirõl mondottakat, az „abszolút” esélyes polgármester-jelölt: mindenekelõtt tényleges eredményeket tud felmutatni, innovatív módon vannak merész és elõrelátó ötletei, stratégiákban tud gondolkodni, képes a kompromisszumok (koalíciók) megkötésére, tudja, hogy „egyedül nem megy”; a képviselõ-testületet cselekvõ és döntésképes állapotba hozza, a feladatokat-munkát elosztja; programot hírdet. S ezen felül még a kormányt alakító többségi párt támogatását is bírja. Az ellenkezõ, a biztos bukáshoz vagy sikertelenséghez vezetõ út is meglehetõsen világos: egy város általános (abszolút vagy relatív) lecsúszása, a versenyképesség csökkenése, az elégtelen, rossz vagy helytelen kommunikáció, a botrányok és a rossz konfliktusok; no és egy gyenge vagy gyengélkedõ párt. Ilyen muníciókkal azonban ritkán indulhatnak és indulnak el jelöltek, de azért persze erre is van nem egy példa. Ehhez képest verseny-feltétel „könnyítésnek” számít, hogy a választók sem maximalisták; az újraválasztási feltételeket egy-két ciklus alatt is lehet teljesíteni. A türelmi vagy tanulási idõ megadását egyebek között az a tény is bizonyítja, miszerint az idõközi választásokon nyertes polgármestereket a „rendes” választásokon szinte kivétel nélkül újraválasztották (ha elindultak korábbi tisztségükért).26 A polgármesterek többségükben kapnak elég idõt a bizonyításra, s rajtuk, tudatosságukon is múlik az, hogy a lehetõséget kihasználják-e. 27 A közvélemény nem egyik percrõl a másikra fordul ide vagy oda; az értékelésben inkább évekig tartó folyamatokkal kell számolni. Ideális jelölt nincs, de jó jelölt van. Jó jelölt az, aki versenyképes, gyõztes pedig az lesz, aki bizonyos tekintetben jobb (alkalmasabb, tapasztaltabb, hatékonyabb apparátust s több pénzt mozgósít stb.) mint ellenfelei. A valóságban tehát a képlet személyes elemei sikeresen pótolhatják a hiányzó szervezeti tényezõket; és fordítva: egy lendületben lévõ párt „belökhet” szinte bárkit a polgármesteri székbe. (Ritkán ugyan, de az is elõfordulhat, hogy a személyes tényezõk teljesen elnyomják a pártok jelentõségét: ilyenkor a rivalizáló pártok ugyanazt a jelöltet támogatják.28) A mindenkori kormánnyal „szembenálló” (tehát ellenzéki helyzetben lévõ) polgármesterek helytállása bizonyítja, hogy a képlet még a párt vereségét is elbírja. (Sõt, kisebb városokban személy és támogató párt bizarr kapcsolatára is találunk példát.) A párt-hovatartozás fontossága viszont felerõsödhet akkor, ha a közvélemény a városvezetés tevékenységét alulértékeli, vagy a mandátumát kitöltõ polgármester nem vállalkozik újabb megmérettetésre.29 A szavazatokért folyó versenyben a jelöltek párt-hátterét a választások szigorú jogi szabályozása szinte megköveteli. A függetlenek mára majdnem teljesen kikoptak a parlamenti vagy városvezetõi mandátum-versenybõl. Nekik két lehetõségük van: vagy pártot keresnek vagy pártot csinálnak maguknak (A különbözõ neveken fellépõ lokálpatrióták megjelenése amúgy is többnyire pártokon belüli vagy pártok közötti konfliktusokhoz köthetõk.) A lokálpatrióta szervezetek szerepének megítélése ambivalens: vannak, akik a helyi érdekek felismerését (a pragmatikus feladatmegoldó civileket) üdvözlik megjelenésükben, mások

6

viszont transzmissziós szerepük miatt „álcivil” szervezeteknek minõsítik õket; eszerint csupán arra valók, hogy az egyes pártokból kilépett, kizárt stb. politikusokat a szavazók segítségével bejutassák a városi döntéshozó testületekbe.30 A lakosság plurális érdekeire utaló lokálpatrióta szervezetek, egyesületek választásról választásra növekedõ száma mellett az is tény, hogy ezek gyakori esetben kötöttek koalíciót valamely országos párttal. Azt mindenesetre meg lehet állapítani: a helyi szervezetek megjelenése a hely-specifikus érdekek egyre hangsúlyosabb artikulációját fejezi ki. A választásokon való, egyre gyakoribb koalíciós részvételük azonban azt tükrözi, hogy „izolált” helyi érdeket hangoztatva ma már nem lehet nagyvárosban választást nyerni. A helyi érdek (párt)politikai realitásokhoz való igazítása pedig leginkább a lokálpatrióta vezetõk érdekeit szolgálja. A vegyes választási rendszer következtében a választási gyõzelem nem lehetséges ismert, bizonyítani képes „hús-vér” jelöltek nélkül. A pártok helyi eredményeit sok esetben egy-egy tágan vett közéleti személyiség (leggyakrabban a polgármester) teljesítménye felfelé korrigálja. A közvélemény szerint a helyben jól teljesítõ polgármesterek a Parlamentben is hatékonyan tudnak városuk érdekében dolgozni, lobbizni, így a helyi választóközönség szinte kivétel nélkül „tolja fölfelé” a helyi politika vezetõit, preferenciáját pedig azzal magyarázza, hogy eredményesen lobbizni csak a központi hatalom közelében lehet. A Parlament tehát egyre inkább a helyi érdekek megvalósításának kiemelt terepévé válik.31

Sikeres, tehát stabil polgármesterek Mindenekelõtt fontosnak tartjuk leszögezni: tisztségek halmozásáról akkor beszélhetünk, ha a politikai vezetõ réteget már nagyobb stabilitás jellemzi. Az állandó és folyamatos személycserék nehezítik a fontos (képviselõi, polgármesteri) pozíciók egyidejû betöltését. A polgármesterség legstabilabb állást a kisebb településeken jelent (falvakban, nagyközségekben), míg városokban mindig magasabb a fluktuáció. Egy 1990-es KSH-felmérés alapján készült becslés szerint az 1985-ben a tízezernél kisebb lakosságú településeken megválasztott 1.294 tanácselnök közül becsült értékek alapján körülbelül 900 személyt (70%) választottak újra polgármesterként 1990-ben, ami azt jelenti, hogy a kistelepüléseken (közvetlen listán) megválasztott polgármesterek 31 százaléka volt korábban tanácselnök. Ennek kapcsán hangzott el a kérdés: „vajon a falvak lakói helyi szinten is akartak rendszerváltást?” (Farkas és Vajda, 1991: 45) Az önkormányzatok „elõéletét” ismerve talán nem túlzás kijelenteni: ami a helyi hatalom megváltoztatását illeti, a falvakban nem is volt szükség a rendszer változására, hiszen „a kicsik nem politizálnak”. (A közvetlen választásnak tehát egyidejûleg volt célja és következménye a tanácsi rendszer megszûntetése, illetve átörökítése.) Nagyobb, politikailag tagoltabb és átpolitizáltabb településeken ugyanez nem mondható el, hiszen a korábbi tanácselnökök polgármesterekké választásának aránya a városokban mindössze 7 százalék. A pozícióba jutott személyeknek nagy statisztikai esélye volt és van az újraválasztásra. A KSH felmérése szerint Magyarország településein 1994-ben a polgármesterek közel háromnegyedét újraválasztották. (Bocz 1996) A 72–73 százalékos arány bázisszámként is értékelhetõ, hiszen 2002-ben ismételten újraválasztották a polgármesterek közel háromnegyedét. (Zongor 2002) Még „beszédesebb” adatokhoz jutunk, ha a személyek stabilitását vizsgáljuk. 1998-ban közel 50 százalékos volt a másodszori újraválasztási arány: a 3.163 település között tehát minden másodikban olyan személyt választottak polgármesternek, aki már 1990 betöltötte ezt a tisztséget. 2002-ben minden harmadik településre érvényes az a kijelentés, hogy negyedik alkalommal is ugyanazon személy lett polgármester, mint a korábbi választások mindegyikén: több mint ezer településen a polgármester személye nem változott 1990 óta (1. táblázat). A helyi hatalom vezetõi tehát minden választásnál (még a rendszer- és hatalomváltáskor is)

7

helyükön maradhattak, ha munkájukat – a legtágabb értelemben véve – „a köz megelégedésére” végezték.

8

1. táblázat

Újraválasztott polgármesterek a települések élén 1990 1994 1998 2002 Összes Megyei Összes Megyei Összes Megyei Összes Megyei település jogú település jogú település jogú település jogú városok városok városok városok Újraválasztott polgármesterek aránya (%) 1990 óta újraválasztott polgármesterek aránya (%)

70*

0

73

41

72

50

73

68

-

-

73

41

48

23

32

18

* A 10 ezer lakosnál kisebb településen, 1.294 tanácselnök közül (KSH-becslés, Farkas–Vajda 1991).

Nagyvárosokban, ha nem is találunk ilyen magas újraválasztási arányt, a polgármesterek pozíciója ebben a mintában is stabilnak mondható. Pedig a jelöltállítást már nemcsak az egyéni kvalitások (tapasztalat, helyismeret, személyes kapcsolatok) döntik el, de már a pártdirektívák, frakciók és lobbicsoportok preferenciái is meghatározó erõvel bírnak. A politikum térnyerése természetesen nem jelenti azt, hogy a jelöltek kiszemelése kizárólag pártérdek mentén történne; maguk a pártok (és minden jelöltállító csoport) igyekeznek olyan alkalmas személyt találni, aki nemcsak a „saját ember” szerepét látja el, de a közvélemény számára is elfogadható személyisége és korábbi tevékenysége alapján. A 22 megyei jogú városnak 1990–2003 között összesen 55 polgármestere volt, ami a négy választásra vetítve átlagban 2,5 polgármestert jelent településenként. Ehhez képest egy hasonló méretû vizsgálati mintában, a fõvárosi kerületekben nagyobb a fluktuáció: kerületenként a négy választásra átlagosan 2,7 polgármester jut. Az újraválasztási arányok javulását, vagyis a „polgármesteri kar” stabilizálódást mutatja, hogy az 1994–2002 közötti periódusban a 22 város polgármesterségét átlagosan már csak 40 személy látta el (átlagosan 1,8 polgármester jutott egy-egy városra). Az utóbbi hat évben (1998 óta) pedig mindössze harminc személy töltötte be a polgármesteri tisztségeket. A megyeszékhelyenkénti 1,4 személyes átlag azt jelenti, hogy az utolsó elõtti választások óta eltelt idõszakban mindössze nyolc városban volt személycsere (s ebbõl kettõben haláleset okozta a váltást). 1994-ben a 22 polgármesterbõl kilencet választottak újra, 1998-ban pedig minden második polgármester a helyén maradt (2. táblázat). 2002-ben ennél is jobb az arány: a 22 város élérõl alig hét személyt cseréltek le a választók. Jelöltek és eredményeik alapján mindhárom választáson más és más helyzet alakult ki. Az elsõ négy év után, 1994-ben mindössze tizenegy városvezetõ indult neki a választásnak. A közülük újraválasztott kilenc személy aránya (82%) meglehetõsen mutatja, hogy akik az elsõ ciklus után elindultak, lazán nyerték meg választásokat, bárki is volt az ellenfél.32 A „megtorpanók” magas száma a kezdeti idõszak gazdasági-társadalmi nehézségeit, a politikai gyakorlat és a hosszú távú elképzelések kiforratlanságát, illetve hiányát jelzi, amit alátámaszt az a tény is, hogy legtöbben végleg búcsút mondtak a politikának. Az ettõl eltérõ néhány esetet többnyire sikertelen próbálkozásként lehet elkönyvelni.33 A tisztségben maradó polgármesterek nagy valószínûséggel a választók türelmének és nem utolsó sorban a közvetlen választási rendszernek köszönhették, hogy újabb négy éves idõszakot kaptak a bizonyításra. A késõbbi eredmények azt mutatják, hogy a kilenc újraválasztott polgármester közül néhánynak (Pap János, Kocsis Imre Antal, Bencsik János, Dióssy László) sikerült oly módon „megszolgálni” a bizalmat, ami hosszú távú vezetõi jelenlétet biztosított a helyi politikában. 9

A „hosszútávfutók” mellé újabb profik is felsorakoztak: Kaposváron Szita Károly, Gyõrben Balogh József, Nyíregyházán Csabai Lászlóné, Salgótarjánban Puszta Béla, Zalaegerszegen Gyimesi Endre nyerte meg a választásokat. Közülük egyedül Salgótarján polgármesterének keltett „bemutatkoznia”, hiszen a többiek neve már nem volt ismeretlen a helyi politikában: mindnyájukról helyi képviselõként tudhatott a szavazók tábora sõt, Csabai Lászlóné és Balogh József a négy évig pihentetett tanácselnökségüket folytatták. 1998-ban megyei jogú városok polgármesteri tisztsége már jóval nagyobb presztízst jelentett, nagyobb politikai-gazdasági befolyást biztosított. A városok polgármesterei most már nem akarták elengedni a tisztséget olyannyira, hogy húsz polgármester újra elindult az 1998-as választásokon.34 Tizenegy politikust újraválasztottak, ami nagyjából ugyanakkora cserét eredményezett, mint négy évvel korábban, azzal a lényeges különbséggel, hogy míg 1994-ben többen lemondtak a polgármesterségrõl, addig 1998-ban már a szavazók váltották le a városvezetõket. Az országos politika tavaszi történései (Fidesz-siker) az újonnan megválasztottak pártállásában nem tükrözõdik, hiszen a kilenc új vezetõbõl öt kormányszínekben, négy pedig ellenzékiként került a városok élére. Ezek az adatok nem bizonyítják, a központi politika erõsödõ hatását inkább csak sejteni lehet; a választások ennél sokkal bonyolultabb mechanizmus szerint zajlottak le, amelyben a párttámogatás csak egy volt a döntési tényezõk komplex rendszerében. 2002-ben tizenhét mandátuma végén járó polgármester szállt ismét versenybe; kísérletük eredményességét mutatja, hogy tizenöt személyt újraválasztottak. Hasonlóan a nyolc évvel korábbi választáshoz, a folytatásra készülõ (jelölt) polgármestereknek nagy (sõt, minden eddiginél nagyobb) esélye volt az újraválasztásra. A „felszabaduló” hét hely közül azonban hatot az MSZP jelöltjei szerezték meg, ami jelzi, hogy 2002. októberében minden eddiginél többet számított a városi politikában (is), hogy ki mögött áll nyertes (kormány)párt. Ez a tényezõ önmagában korántsem magyarázza a jelöltek vereségét vagy gyõzelmét. És ez így is van jól: a helyi politika „önjárását”, az önkormányzatok mozgásterét nem elég (és nem is szabad) a választási eredmények pillanatnyi állása szerint értelmezni. Káli Sándor, Botka László és Botka Lajosné a kormánypárt jelöltjeiként lettek polgármesterek, de ezt a teljesítményt nem lehet kizárólag az MSZP-s hátszélnek tulajdonítani; a gyõzelemhez talán kellett a korábbi négy éves önkormányzati képviselõi tevékenység és a tavasszal elnyert országgyûlési képviselõi mandátum is. Litter Nándor és Walter Dezsõ esetében már sokkal inkább beszélhetünk (gyõztes) támogató pártjuk meghatározó szerepérõl; mindkettõjüket egy távozó polgármester helyére „lökte be” a kedvezõ párthátszél. 2. táblázat

Újraválasztott polgármesterek a megyei jogú városok élén Év

Újraválasztott személyek száma

1994

Újból elinduló polgármesterek száma 11

1998 2002

20 17

11 15

9

Újraválasztottak Újraválasztottak az az összes polgárújból elindulók mester arányában arányában 41% 82% 50% 68%

55% 88%

Az adatok azt mutatják, hogy a szavazók nemcsak ciklusról ciklusra választják újra a nagyvárosok polgármestereit, de az idõ múlásával egyre jobban meg is vetik lábukat a helyükön (3. táblázat). A 22 megyei jogú város eddigi 55 polgármesterének közel felét választottak újra a következõ módon: 13 politikus legalább két választáson gyõzött, hatan

10

három ciklusra kaptak megbízást, míg négyen 1990-ben megszerzett városvezetõi tisztségüket õrizték meg.35 3. táblázat

Megyei jogú városok polgármesterei Város

1990–1994

1994–1998

Békéscsaba Hevessy József

Dunaújváros

Kósa Lajos

Almási Zsolt

Eger

Kovács Pál

Nagy Imre

Kolozsvári Ernõ

Balogh József Rapcsák András

Kaposvár

Szabados Péter

Kecskemét

Nagykanizsa

Merász József Csoba T. Asztalos Tamás Ildikó Kereskai István

Nyíregyháza

Mádi Zoltán

Pécs

Páva Zsolt

Sopron

Krippl Zoltán Zsély Tolmácsi András Ferenc Hirshler Rezsõ

Szeged

Lippai Pál

Szalay István

Székesfehérvár

Balsay István

Nagy István

Salgótarján

Lázár János Szita Károly

Katona László

Szécsi Gábor

Kobold Tamás Suahi Sándor

Tüttõ István

Litter Nándor Toller László

Puszta Béla Gimesi Szabolcs

Walter Dezsõ

Bartha László

Botka László

Warvasovszky Tihamér

Kocsis Imre Antal Kõnig László

Szombathely

Várhegyi Attila Wagner András

Szalay Ferenc

Botka Lajosné

Szabó Gábor

Ipkovich György

Tatabánya

Bencsik János

Veszprém

Dióssy László

Zalaegerszeg

Káli Sándor

Csabai Lászlóné

Szekszárd Szolnok

Kálmán András

Rimgelhann György

Hódmezõvásárhely

Miskolc

2002–2006

Pap János

Debrecen

Gyõr

1998–2002

Bogár Imre

Gyimesi Endre

Egy polgármester pozíciójának stabilitását nemcsak az újraválasztások ténye és száma, de a gyõzelem nagysága is mutatja. Polgármester-választáson gyõzni lehet a politikai háttér szerencsés konstellációjában elsöprõen, magabiztosan. De lehet ellenzékben és ellenszélben is. A megyei jogú városok tisztségben maradó polgármesterire az a jellemzõ, hogy újraválasztásuk során szinte minden esetben növelni tudták szavazóik számát és egyre jobb és jobb eredményekkel gyõzték le az ellenjelölteket (4. táblázat). A növekvõ választási részvétel mellett tehát újabb és újabb támogatók „meghódítására” került sor. A szavazatnyerõk alapján felállított ranglista elején kivétel nélkül a legstabilabb (háromszor vagy négyszer megválasztott) polgármesterek szerepelnek: a legnagyobb „szavazatszerzõ” a mezõny egyetlen polgármesterasszonya, Csabai Lászlóné (õ az utolsó önkormányzati választáson több mint

11

három és félszer annyi szavazatot kapott, mint 1994-ben), de Gyimesi Endre, Szita Károly, Balogh József, Bencsik János és Dióssy László is legalább duplájára növelte a rájuk voksolók számát. Közülük hárman – Csabai Lászlóné, Dióssy László és Szita Károly – is volt már az „Év Polgármestere”, de nagy valószínûséggel az elsõ hat emberbõl álló csapat „az évtized polgármesterei” címet is kiérdemelné. Választási teljesítménycsökkenésre alig akad ellenpélda. Rapcsák András 1994-ben gyûjtötte be a legtöbb szavazatot; akkor maga mögé állította a vásárhelyiek háromnegyedét. A választási részvétel alig érezhetõ csökkenése mellett, személye, tevékenysége körüli botrányok miatt az 1998-as gyõztes önkormányzati menetelésében már veszített szavazókat. Kálmán András tavaly a korábbi (idõközi választáson elért) eredményét (60,71%) ugyan alulmúlta 12 százalékkal, de szavazóinak számát csaknem egyharmaddal szaporította, így gyõzelme nem volt kétséges. Kocsis Imre Antal helyzetét alapvetõen az határozta meg, hogy Békéscsabával, Egerrel, Miskolccal, Nagykanizsával, Sopronnal, Szegeddel, Székesfehérvárral, Szombathellyel és Veszprémmel ellentétben Szekszárdon a szabad demokraták és a szocialisták nem tudtak megegyezni a közös jelölt személyében, így a polgármester csak hûséges „törzsszavazóira” számíthatott. A „hûségesek” relatív csökkenését a nagyobb választási részvétel idézte elõ, de az 5.492 szavazat így is elég volt a Kocsis Imre Antal negyedik gyõzelméhez. 4. táblázat

Újraválasztott polgármesterek eredménye* MJV

Csabai Lászlóné Szita Károly Gyimesi Endre Balogh József Bencsik János Dióssy László Warvasovszky Tihamér Pap János Szécsi Gábor Toller László Nagy Imre Kobold Tamás Kósa Lajos Kálmán András Puszta Béla Gimesi Szabolcs Kocsis Imre Antal Rapcsák András Tüttõ István

Megszerzett szavazatok Szavazat- Megszerzett szavazatok száma (N) növekearánya (%) dés** 1994 1998 2002 1994 1998 2002 7449 17250 26715 3,6 31,51 49,60 73,18 9468 16741 21445 2,3 52,15 80,10 73,24 5345 8816 12411 2,3 36,73 50,89 53,13 13511 25720 29409 2,2 38,63 56,52 58,60 7164 9535 14595 2,0 40,18 47,35 61,37 6659 9289 13430 2,0 39,11 46,23 56,19 15559 29240 1,9 44,87 70,09 6632 8629 12214 1,8 42,97 45,14 59,42 9524 17085 1,8 35,12 49,90 20916 37968 1,8 46,55 67,93 9181 13442 1,5 49,05 61,72 17632 26356 1,5 36,92 48,23 32661 44231 1,4 54,77 61,85 - 5796*** 7485 1,3 60,71*** 48,16 7100 6966 9227 1,3 56,69 46,19 62,29 4369 5175 1,2 29,32 32,02 5570 6394 5492 1,0 54,98 51,57 38,90 13596 11038 0,8 76,35 62,71 n.a.*** 5641 – n.a.*** 40,15 -

* Itt legalább kétszer, közvetlen módon megválasztott személyekrõl van szó. ** Az utolsó és az elsõ gyõzelmen szerzett szavazatok hányadosa. *** Idõközi választás eredménye.

A három közvetlen polgármester-választás adatait áttekintve megállapítható, hogy a 22 megyei jogú város polgármesterségére 214 jelölt indult, míg a választásokon való összes jelölés száma 12

276 (5. táblázat). A jelöltek több mint háromnegyede egyetlen alkalommal próbálkozott, 35 személy kétszer indult és mindössze tizenöten szálltak versenybe háromszor. A polgármesterséget tehát elsõ alkalommal kell megnyerni; egy-két sikertelen próbálkozás ugyanis „örök vesztessé” teheti a jelöltet; olyan esettel nem is találkoztunk, hogy egy elsõ alkalommal vesztes jelölt másodszorra meg tudta volna nyerni a választást. A jelöltek városonkénti összesítése alapján felállított sorrendben már a verseny indulásánál világosan látszik a személyiség meghatározó szerepe. A jelöltek számának alakulásában természetesen a nagypolitikai viszonyok és a pártok állapota is szerepet játszik. Ugyanakkor a pártok sohasem hagyhatják figyelmen kívül az ellenfél erejét és a választási konstellációt; ezért a jelöltállítást esélylatolgatás, számítások szerint vagy csak egyszerûen tapasztalati alapon befolyásolni kívánják; ám egy esetlegesen várható személy- vagy pártpresztízs veszteség esetén a jelöltekkel mint saját erõforrással „gazdálkodnak”. Többször megfigyelhettük az elmúlt néhány évben, hogy egy-egy biztos nyerõ ellen nem indítanak élvonalbeli politikust. Egy biztos befutónak számító, jobbára tisztségében lévõ polgármester helyzeti elõnyével már eleve visszatartja kihívóit. Békéscsabán, Dunaújvárosban, Gyõrött, Kaposváron, Nyíregyházán, Tatabányán, szinte nem is volt kérdés, hogy az újabb mandátumra készülõ polgármesterek megnyerik-e a választásokat. A kérdés csak az volt, hogy milyen mértékben; s hogy milyen részvétel mellett, hiszen még az aktivitás is egy fontos mutató. Habr Nyíregyházán, Egerben és Zalaegerszegen; 2002-ben ugyan három jelölt indult el, az eredmény azt mutatja, hogy a választás valójában párharcként zajlott le. A „harmadik számú jelöltek” esély nélkül, valószínûleg személyes ambícióktól vagy pártdöntéstõl vezérelve indultak el. Tatabányán a jelöltek elsõ rohama 1998ban összefüggésben lehetett a remélt politikai átrendezõdéssel, de a Bencsik János nyerési esélyeit mutató különbözõ prognózisok már szinte „zártkörû rendezvénnyé” tették a választásokat 2002-ben. A sok jelöltet „szállító” településekre ezzel szemben egyfajta politikai instabilitás jellemzõ, amit már a polgármesterek állandó cserélõdése önmagában is jelez. Kecskemétnek tizenöt polgármester-jelöltje és három polgármestere volt a négy választás alatt. Nagykanizsa eddig tizenkét jelöltet állított és négy polgármester választott. Debrecenben és Pécsett talán azért akadt átlagosan 5-6 jelölt, mivel a regionális központokban a differenciált politikai és/vagy helyi érdekek megjelenítésére eleve nagyobb volt az esély, mint a kisebb méretû városokban. De mint láttuk ezek a nagy centrumok sem voltak mindig problémamentesek. 5. táblázat

Városok a jelöltek száma, a részvétel és az eredmény-koncentráció szerint 1994-2002*

Városok Kecskemét Pécs Debrecen Nagykanizsa Sopron Szombathely Dunaújváros Szeged Tatabánya Gyõr Salgótarján

Jelöltek száma Összes jelölt 1994 1998 2002 7 6 5 15 6 4 6 14 5 5 5 13 3 6 5 12 6 4 5 12 4 5 5 12 4 4 6 11 5 5 3 11 7 7 4 11 7 2 3 10 4 4 4 10

Választási részvétel (%) 1994 27,70 27,90 24,89 30,58 35,47 37,76 29,06 27,67 31,64 35,36 33,78

1998 32,71 34,90 36,49 32,87 37,30 42,46 37,05 32,19 35,01 44,69 40,42

2002 40,19 43,75 43,34 38,87 51,34 48,02 36,35 41,99 41,60 48,93 40,86

A két legjobban szereplõ jelölt összesített eredménye (%) 1994 1998 2002 51,18 57,76 83,07 77,89 87,35 90,90 70,41 90,86 96,27 74,35 74,88 82,43 55,72 58,36 80,66 67,21 65,32 87,47 72,52 77,92 72,65 69,82 68,79 96,31 64,68 75,33 97,28 71,12 100,0 97,95 78,64 86,37 89,15

13

Szolnok Veszprém Miskolc Békéscsaba Székesfehérvár Hódmezõvásárhely Nyíregyháza Szekszárd Zalaegerszeg Eger Kaposvár ÖSSZESEN ÁTLAG

5 6 5 3 4 2 5 3 3 3 3 100 4,5

4 4 4 4 3 2 4 3 4 3 2 89 4,0

4 2 4 4 3 4 3 4 3 3 2 87 4,0

10 10 9 8 8 7 7 7 7 5 5 214 -

33,01 35,96 32,20 29,61 33,11 46,53 27,62 36,18 30,83 37,92 33,35 32,64

37,49 41,57 36,88 36,05 41,52 45,98 38,56 43,09 35,72 40,13 37,99 38,23

50,20 50,40 43,28 39,50 49,90 55,18 39,62 49,03 47,42 47,21 53,01 45,45

78,38 70,19 66,5 71,88 65,67 100,0 55,14 78,57 69,16 70,74 87,86 71,25

81,18 70,94 87,63 78,77 89,21 100,0 75,26 87,94 72,71 94,74 100,0 80,96

95,81 100,0 88,48 90,30 94,55 85,69 96,39 68,55 97,26 97,78 100,0 90,40

*Önkormányzati közvetlen és rendes választások

Az egyre kevesebb jelölt, a növekvõ választási részvétel mellett az idõ folyamán egyre koncentráltabb eredmények születtek a polgármesteri tisztségért folytatott versenyekben. 1994ben a jelöltek nagy száma is magyarázza, hogy a megyei jogú városokban a két legeredményesebb jelölt a szavazatok 71 százalékát vitte el. 1998-ra az elsõ és második helyezett ennél 10 százalékkal nagyobb mértékben részesedett a voksokból. A 2002-es szavazatszám-koncentráció kétséget kizáróan azt a kettõs párharcot (blokkosodást) mutatja, ami jobb- és baloldal jelöltjei között zajlott. A kétpártrendszer irányába mutató blokkosodás az országos politikai folyamatok megjelenését mutatja a nagyvárosi önkormányzatokban. Fél lábal otthon, fél lábbal a Parlamentben Az önkormányzati és a parlamenti elit közötti intézményesített átjárás a multipozicionális elit kialakulása 1994. július 5-én az összeférhetetlenség törvényi feloldásával kezdõdött.36 Feltételezzük, hogy a tisztségek egyidejû betöltését tiltó szabály eltörlése a korábbi hely és központ közötti hatalmi viszonyok megváltozását is eredményezte. Vagyis pusztán ez az egy szabályváltoztatás lehetõvé tette, hogy a régi vagy új politikai és hatalmi kapcsolatok felhasználásával lehetõleg minél nagyobb támogatást szerezzenek településük számára. Röviden: a kijárást folytatták. Az akkori ellenzék egyenesen a politikai stabilitást érezte veszélyben, hatalmi centralizációt emlegetett (miközben a polgármesterek közvetlen megválasztásában nagyjából egyetértés volt). Az önkormányzati törvény reformja 1994-ben még nem jelenthetett áttörést, hiszen a törvénymódosítás szeptember legvégén történt, az elsõ közvetlen polgármester-választásokra pedig december 11-én került sor. A hatalom koncentrációjáról szóló kritikus elõrejelzések nem bizonyultak alaptalannak, bár a törvény vitájának idején nem volt semmilyen tapasztalat arról, hogy ez milyen formában és ütemben megy végbe. Az viszont tény, hogy a közigazgatási és politikai földrajzi határok egybeesése egy nagyvárosi polgármester számára folyamatos jelenlétet biztosít választókerületében, s ez a tény már önmagában is hatékony kampányt jelent. Számokra lefordítva ez annyit jelent, hogy míg 1998-ban a 22 megyei jogú városban létezett 62 képviselõi és polgármesteri tisztséget 58 személy töltött be, addig 2002-ben ugyanennyi pozíciót 49 személy látta el (6. táblázat). A polgármesterek parlamenti karrierre való esélye talán annak is köszönhetõ, hogy a lakosok a feladat- és hatásköröket nem tudják vagy nem is akarják a képviselõ és a polgármester között úgy elosztani, mint ahogy az összeférhetetlenség mellett szóló érvelésekben elhangzott.37 Ezt az álláspontot legtriviálisabban talán úgy lehetne összefoglalni: a lakosságnak kell legalább egy ember, aki „a városért dolgozik”. Az 1994-ben a meglévõ

14

polgármesterek közül sokan nem is indultak újra; õk azok, akik 1990-ben belecsöppentek a politikába, hogy 1994-ben – talán a legelsõ ciklus nehézségei miatt, társadalmi nyomásra vagy talán a közvetlen választástól való tartózkodás miatt – búcsút mondjanak a helyi „arénának”. Salgótarjánban Tolmácsi Ferenc búcsúzott 1992-ben, míg Szolnokon Kõnig László húzódott vissza az önkormányzati képviselõi pozícióba egy év polgármesterkedés után.38 A helyükbe „beugrók” ugyancsak eltérõ politikai karriert futottak be: a salgótarjáni Zsély András 1994-ben már sikertelenül próbálkozott a nagypolitikába (a parlamentbe) való elõbbre lépéssel, míg Szolnokon Várhegyi Attila 1994-ben az ellenfél számára „elborzasztó” elõnnyel megnyerte a helyi polgármester választást.39 Az 1990–1994 között polgármesterkedõ vezetõk tehát alapvetõen két csoportra oszthatók: néhányan végérvényesen búcsút mondtak a politikának; míg mások személyes politikai ambícióktól vezérelve, esetleg egy más párt támogatásával újra elindultak 1994. decemberben. (De volt olyan egykori polgármester, Merász József, aki 2002. októberben próbálkozott meg a visszatéréssel.) A hivatalban volt polgármesterek közül 1994-ben csak azok próbálkoztak a parlamenti választásokon, akik az országos politikában akarták folytatni karrierjüket (vagy akik tudták, hogy még a helyhatósági választások elõtt el az Országgyûlés el fogja törölni az összeférhetetlenségi szabályt.40 Az összeférhetetlenség feloldását követõen két képviselõ-polgármester (Dióssy László, Rapcsák András) intézhette városa ügyeit az Országgyûlésben is. Az eredmények ismeretében tehát jogosnak bizonyult a reform kapcsán elhangzott kritika, miszerint a törvénymódosításra nem számítók nem is indulhattak a kettõs tisztségért.41 Az éppen tisztségben lévõ majd Parlamentbe jutó két polgármesteren kívül azonban két olyan személy is bekerült az Országgyûlésbe, akik négy évig az önkormányzati képviselõségben gyakorolták, vagy éppen folytatták 1990 elõtti „helyi-politikai” tevékenységüket., Toller László önkormányzati képviselõbõl lett egyéni mandátumszerzõ parlamenter, majd 1998-ban polgármester. Csabai Lászlóné 1990–1994-ben közgyûlési bizottsági elnöke, majd megyei listás képviselõ, végül – már az össeférhetelenség feloldása után – lett polgármester. Az önkormányzati emberek politikai „felértékelõdése” a fiatal demokraták gyõzelme után vagy annak következményeképpen vált nyilvánvalóvá 1998-ban. A Fidesz – kényszerbõl vagy politikai elõrelátásból – már „kapcsolt”, így a parlamenti frakció kétharmados többségét az önkormányzatokban kinevelõdött káderei adták. S persze fordítva: az 1998 májusában mandátumot szerzett képviselõit októberben nagyon tudatosan, sõt a korabeli beszámolókból tudjuk meglehetõsen agresszíven „ráindította” az önkormányzati tisztségekre (a helyi tisztségekre éppúgy, mint a megyeiekre.) Persze ha jól meggondoljuk az „önkormányzati indíték” magából a Fidesz történetébõl is jól levezethetõ.42 1998-ban – immár szabadulva az összeférhetetlenség „szorításából” – hat polgármester indult egyéni kerületben, heten pedig listáról próbáltak a Parlamentbe jutni. A tizenhárom jelöltbõl (a polgármesterek 60 százaléka próbálkozott) hatan akarták biztosítani magukat egyéni kerületben és listán egyaránt, de nem feltétlenül ez a hat személy jutott be a törvényhozásba. Kocsis Imre Antal és Dióssy László hiába bíztak a történelem ismétlõdésében: 1998-ban – a dupla jelölés ellenére sem kerültek be a Parlamentbe. Szeged, Szolnok, és Tatabánya polgármesterei (Szalay István, Várhegyi Attila, illetve Bencsik János) listáról jutottak be. Rapcsák András esetében nem volt szükség a listás támogatásra: az országban egyedüliként úgy szerzett egyéni mandátumot, hogy már az elsõ fordulóban megszerezte a szavazatok abszolút többségét (51,44 százalékkal). Ugyancsak egyéni mandátumot szerzett Kálmán András, aki az „önkormányzati iskolát kijárva” került be az országos politikába. A tisztségek megkettõzésének hasonló, mégis fordított útját járta be Warvasovszky Tihamér, aki négyéves önkormányzati képviselõség (és alpolgárság) után alig kétszáz (185) szavazattal lett polgármester 1998-ban, legyõzve korábbi fõnökét, a jobboldali koalíció jelöltjét, Nagy Istvánt. Késõbbi Parlamentbe való behívására 2001. szeptemberben, Vancsik Zoltán halálát követõen került sor. Habár a polgármesteri és országgyûlési képviselõi

15

tisztségeket a két Fejér megyei városi politikus eltérõ menetrend szerint „gyûjtötte be”, mindkettõjükre igaz, hogy erõsen megvetették lábukat otthon és a parlamentben egyaránt. 2002-ben a szocialista párt revans-gyõzelmével az önkormányzatok, mint politikaiszervezeti háttérbázis tudatosodtak, és a párt- vagy frakcióépítésben talán már az egyik legfõbb stratégiai iránnyá vált. Az MSZP tehát „megtanulta a Fidesz által feladott leckét”, a szocialisták nagy tömegben juttatták be a parlamentbe önkormányzati embereiket (már a kormányba is jelentõs szerepeeket adva nekik (Lamperth Mónika, Csabai Lászlóné, Baja Ferenc, Szalay István stb.). A Parlament intézménye is egyre stabilabb, hiszen az újonnan választott képviselõk aránya fokozatosan csökkent az 1990-es 94 százalékról 1994-ben 64 százalékra; 1998-ban 49 százalékra, majd 2002-ben 35 százalékra; miközben a törvényhozó testület összetétele is lényegesen megváltozott a kettõs tisztségû képviselõk alakulásának szempontjából (is). A KSH adatai alapján 1994-ben az országgyûlési képviselõk 30 százaléka volt önkormányzati politikus. (Bocz, 1996.) 1998-ban összesen 212 olyan képviselõ került a Parlamentbe, aki (települési vagy megyei) önkormányzati mandátummal rendelkezett; közülük 121-en aktív önkormányzati megbízatásuk mellett kerültek az országos politika központjába. 1998-ban az Országgyûlés tagjainak közel egyharmada kötõdött valamilyen módon a helyi politikákhoz. 2002-ben ez az arány még tovább változott a „helyiek” javára; az alakuló parlament képviselõinek kétharmadának volt valamilyen önkormányzati „elõélete”, ebbõl 193-an a helyi politikában aktuálisan is jelen voltak vagy betöltöttek különbözõ tisztségeket. Ez az Országgyûlés képviselõinek pontosan a felét jelenti.43 6. táblázat

A politikai karrier pályák a megyei jogú városokban

e x ök x e

e

x ap e+l x l

e

l

x

x

x x e+l e

x

x

x e+l e

x

x

x e+l e x e e

x

x

x

x

x

x e+l l

x x

x

x x

x

x

x

x

ap e+l e x x ök x x

x l x e+l e

x x

x

e+l x l l

x

x

x kk e+l l x x

OGYK

x

x x x x x x* x x

l x x* l ök

OGYK-jel

e+l e x e+l

x

PM

x

l

PM-jel

OGYK

x x

PM

e+l

e+l l x e+l e+l ök l x

x x

2002

PM-jel

e+l l

OGYK-jel

OGYK

OGYK-jel

x x

PM

Pap János Hevessy József Kósa Lajos Dunaújváros Almási Zsolt Kovács Pál Kálmán András Eger Ringelhann György Nagy Imre Gyõr Kolozsvári Ernõ Balogh József Hódmezõvásárhely Rapcsák András Lázár János Kaposvár Szabados Péter Szita Károly Kecskemét Merász József Katona László Szécsi Gábor Miskolc Csoba Tamás T. Asztalos Ildikó Kobold Tamás

1998

PM-jel

Békéscsaba Debrecen

1994

PM

1990

OGYK

Polgármesterek neve OGYK-jel

Megyei Jogú Város

l l x e+l e

l

x kk e+l x x

x

16

Nagykanizsa

Nyíregyháza Pécs

Salgótarján

Sopron

Szeged

Székesfehérvár

Szekszárd Szolnok

Szombathely

Tatabánya Veszprém Zalaegerszeg

Káli Sándor Kereskai István Suhai Sándor Tüttõ István Litter Nándor Mádi Zoltán Csabai Lászlóné Krippl Zoltán Páva Zsolt l Toller László Tolmácsi Ferenc Zsély András Puszta Béla Hirshler Rezsõ Gimesi Szabolcs Walter Dezsõ Lippai Pál e+l Szalay István Bartha László Botka László Balsay István Nagy István l Warvasovszky Tihamér Kocsis Imre Antal Kõnig László Várhegyi Attila e+l Szalay Ferenc Botka Lajosné Wagner András Szabó Gábor l Ipkovich György Bencsik János Dióssy László Bogár Imre Gyimesi Endre

x kk e+l e x

x ök x ap ök x x*

x x x

l

x x*

l

x

x

l e+l e

x

x

x

l

x

x

x

x

x

l

x

x e+l e

x

x

l e+l e

x

x e+l e

x

x

x

x e+l e

x

x

x

x x

x

x

x

x x

x x

x x

x

x x x

x x x

x

x

e+l x

x

x

x

l

x

x x e+l e x l l

x x x* ök

l l l l

l

x ök e+l x x e+l l x ök

x e+l e+l e e x x ök l x x e+l ök x x e+l ök e+l x

x x x x

x ök

l e e

x l** x x l

l l x e+l l x e+l x

l

x x

x e+l l kk e+l e e+l l

x e+l x e+l ök l x x e+l e+l x x x l x x 1 x x e+l x l x x e+l

e

l l e

e

Jelölések: OGYK-jel: országgyûlési képviselõ-jelölt, (e: egyéni kerületben; l: listán; e+l: egyéni kerületben és listán); OGYK: országgyûlési képviselõ (bejutott e: egyéni kerületbõl; l: listáról). PM-jel: polgármester-jelölt (bejutott a Parlamentbe. egyéni kerületbõl: 1, listáról: 2). PM: polgármesterré választották. Itt az egyéni karrierek szempontjából releváns önkormányzati tisztségeket is feltüntettük, ök: önkormányzati képviselõ; kk: megyei közgyûlési képviselõ; ap: alpolgármester). * idõközi választáson lett polgármester. ** listáról hívták be a Parlamentbe

Azt gondoljuk, hogy az önkormányzatok, illetve az önkormányzati politikusok növekvõ parlamenti reprezentációja önmagában is módosíthatja a központi intézményekben (parlament, kormány, pártok) folyó politizálás tematikáját, jellegét. Ez egyenlõre nem feltétlenül növeli az önkormányzati alrendszer érdekérvényesítõ képességét az országos költségvetési vitákban, vagy az államháztartás elosztási reformjának a módosításában. Ezért talán nem csak az önkormányzati politikusok tehetõk felelõssé. Az önkormányzatok érdekérvényesítõ képességét és az alrendszer hatékonyságát mindenekelõtt az önkormányzati rendszer belsõ, „természet adta” tagoltsága (települések nagysága, földrajzi fekvése, vagyoni helyzete) és az ebbõl adódó érdekellentétek, valamint a politikai érdekképviseleti rendszerük valószínûleg indokolatlan differenciáltsága határozza meg. (Jelenleg is hat szövetség látja el az önkormányzatok általános érdekeinek védelmét.) Mindenesetre az Országgyûlésben megjelent nagyszámú önkormányzati

17

politikus minden bizonnyal a lobbizásban, a kijárásban érdekelt elsõsorban, s csak másodsorban a jó törvények meghozatalában. (A törvénygyár jellegû parlamenti mûködésnek természetesen nem õk az okai, s a jó törvények meghozatalának semõk az elsõ számú akadályai.) Sõt a helyzet pontosan fordított, legalábbis ezt gondoljuk. A polgármesterek, (közgyûlési elnökök) a pártoknak azért kellenek, mert versenyképesek és szavazatgyûjtésben is nagyon hatékonyak. A polgármestereknek pedig a pártok, s rajtuk keresztül a parlamenti színtér azért kell, mert alkuképességük a kettõs tisztségeikben sokkal jobb, mint egyébként. Ha valamilyen mérleget mégis kellene vonnunk azt mondhatnánk: az önkormányzati politikusok parlamenti jelenlétükkel növelhetik a települési részérdekek érvényesítési eszközeinek bõvülését, módosíthatják a politikai ideológiák és a pragmatikus megfontolások alapján hozott döntések arányát.

Az alábbiakban egy várost, s vezetõjét igyekszünk közelebb hozni, mert belülrõl sok minden jobban látszik.44 Nagyon sok olyan jelenséget fel lehetne sorolni, ami Tatabánya kiemelését indokolhatja. Tatabánya esete azért példaértékû, mert a legpontosabban itt tudtuk számba venni az önkormányzat, a helyi közélet strukturáit és a városi politikai színtér személyiségeit. Persze nem tekinthetünk el Bencsik János polgármesterrel folytatott közel tíz éves közös munkánktól sem. (A közeli jövõben hasonló esettanulmányok készítésére és publikálásra készülünk Békéscsabán, Kaposvárott, Nyíregyházán és Veszprémben, illetve Pakson.) Tatabánya: nyolc választás (és ami utána következett…) Tatabánya, a baloldali város; „régen” is az volt, ma is az. 1945-ben, amikor a mai értelmben vett város még nem is létezett az ún „baloldali blokk” (SZDP, MKP, NPP) az érvényes szavazatok 92,36 százalékát, 1947-ben „már csak” 91,76 százalékát szerezték meg.45 (Tatabányát hivatalosan ekkor 1947-ben nyilvánították várossá.) Aztán 43 évig csönd honolt a városban, politikai csatazaj nem hallatszott, pártok sem voltak, választani sem volt mit, kit. A magyar „szavazás” és „választás” szavaink a lényeget pontosan kifejezik. 1949–1985 között szavazhattunk. 1989–1990-ben újra választhattunk. Megint volt mit és kit, s talán miért. Az 1990. évi pártlistás választásokon (34.059; 61,41%), 1994-ben (40.483; 71,31%), 1998-ban (31.632; 54,89%) volt a részvétel. Tehát 1994-ben a szocialisták nagy gyõzelmekor voltak a legaktívabbak a tatabányaiak. A három parlamenti választás átlagos részvételi aránya Tatabányán: 62,54 százalék. Az egyéni elsõ fordulókban alig maradt el a részvétel, a második fordulók már jóval kisebb érdeklõdést váltottak ki 1990-ben (-19,71%), 1994-ben (-14,35%). 1998-ban történt meg elõször, hogy a második fordulóban (valamivel) aktívabbak voltak a helyiek, mint az elsõben (+0,23%). A második fordulós kisebb részvételi aktivitás vagy azzal függött össze, hogy a verseny már lefutott volt, vagy az éppen feltámadt veszélyérzettel, amit – 1998-ban – az egységesülõ jobboldal váltott ki. A (leg)nagyobb részvétel – eddig legalábbis – a baloldalnak kedvezett. A választójogosultak száma 1990 és 1998 között 2.256 fõvel növekedett. 1998-ban a választáson résztvevõk aránya ennek következtében még alacsonyabb lett. (1997. novemberi elõrejelzésünk egészen pontos volt, hiszen a kérdezettek 55 százaléka jelezte, hogy „biztosan” szavazni fog, és 54,89 százalék szavazott is. A 2001. áprilisi elõrejelzésünk már rekordszámú és eddig sohasem mért (77%) résztvevõt mutatott. 2002. januárban, a választások elõtt három hónappal 73 százalékos elõrejelzést adtunk, a tényleges részvétel pedig 70,86% lett.)46 Ideológiai-politikai blokkosodás Tatabányán* Baloldali blokk

Liberális blokk

Konzervatív-jobboldali blokk

18

1990 (részvétel: 61,41%) a. sz. MSZMP (MP) 1702 MSZDP 1345 MSZP 3272 Összesen:

% a. sz. % 5,13 Fidesz 3129 9,43 4,05 SZDSZ 10282 30,99 9,86 13411 40,42 +VP+ASZ 1684 5,08 6.319 19,04 15.095 45,50 Országos átlag: 18,12 Országos átlag: 35,38

1994 (részvétel: 71,31%) MP 1362 MSZDP 776 MSZP 17433 Összesen:

3,40 Fidesz 1,94 SZDSZ 43,48 ASZ

19.751 48,82 Országos átlag: 37,13

1998 (részvétel: 54,89%) MP 1702 MSZP 13085

5,42 SZDSZ 41,69

FKGP FMDP KDNP MDF

2240 10883 500

5,59 EKGP 27,14 FKGP 1,25 KDNP MDF 13.623 33,98 Országos átlag: 29,48

3869

12,33 Fidesz FKGP KDNP MDF MDNP +MIÉP

Összesen:

14.787 47,11 Országos átlag: 36,46

2002 (részvétel: 70,86%) MP 1016 MSZP 23289 SZDSZ 2580 ÚBP 39

2,53 Centrum 57,88 6,41 0,10

3.869 12,33 Országos átlag: 7,88

1374

3,41 Fidesz-MDF FKGP RKGP +MIÉP

Összesen:

26.924 66,92 Országos átlag: 44,28 +SZDSZ = 49,85

1.374 3,41 Országos átlag: 3,98

a. sz. 1113 1761 1191 7284 11.349 Országos átlag:

% 3,35 5,31 3,59 21,95 32,20 32,92

128 0,32 2225 5,55 1556 3,88 2481 6,19 6.390 15,94 Országos átlag: 28,41

6767 21,56 3074 9,79 451 1,44 652 2,08 430 1,37 11374 36,24 1133 3,61 12.507 39,85 Országos átlag: 49,07 +MIÉP = 54,62 10782 26,80 73 0,18 87 0,22 10942 27,20 997 2,48 11.939 29,68 Országos átlag: 41,85 +MIÉP = 46,22

*(Komárom-Esztergom megye 1. sz. választókerület)

Az eredmény-elemzésnél mindenekelõtt az 1994., 1998. és a 2002. évi választásokat érdemes alaposan szemügyre venni és összehasonlítani. Ami pedig a politikai irányzatokat és erõviszonyokat illeti, a még mindig „sok” pártot érdemes „blokkosítani”, vagyis a leghagyományosabb (és persze a legvitatottabb) rendszerbe összefoglalni. Ami a mai aktív, választásokon indult pártok blokkosodását illeti – a három politikai irányzat munkahipotézisének elfogadása esetén – legalább négy tendenciát kell megemlítenünk Tatabányán. A nemzeti-konzervatív-keresztény (jobboldali) blokk 1945-tõl számítva sohasem nyert még (listás vagy egyéni) választásokat Tatabányán; eddigi legjobb – az országos teljesítményeket leginkább megközelítõ – eredményét a jobboldal 1990-ben érte el, 1994. évi súlyos veszteségei és veresége után 1998-ra visszanyerte szavazóit, mindenekelõtt a jobboldali fordulatot tevõ Fidesz-nek köszönhetõen. (A „hagyományos” jobb-közép pártok – MDF, KDNP, FMDP

19

közben eljelentéktelendtek). Összességében a jobb-közép irányzatoknak szinte „darabra” annyi szavazója volt (1990:11.349; 32,20% – 1998:11.274; 36,24%; 2002:10.942; 27,2%), mint 1990-ben. A nemzeti radikálisokkal (MIÉP) kiegészült teljes jobboldalnak már több is (1998:11.274+1.133=12.507 szavazó; 36,24%+3,61%=39,85%; 2002:11.939; 29,68%). 2002ben a jobb-közép blokk tovább egységesült, hiszen a KDNP a jogilag is felszámolódóban van, az MKDSZ már 1998-ban betagolódott az egyre egységesebbé váló „Fidesz–Magyar Polgári Pártba”; az FKGP önálló pártként politikailag ellehetetlenült, de még a legnagyobb kormánypárthoz lojális tagok (kereszténydemokrata mintára) betagozódhatnak, s miután helyi szavazóik már lényegében teljesen elhagyták õket (1998:9,79%; 2002:1,03%), más választásuk nincs is. Az MDF, ha némi alkudozás után is, de megegyezett a Fidesszel, a közös jelöltek számáról, indulási helyérõl, valamint listáik kapcsolásáról. 2001-ben a jobb-közép uniópárt deklarálása közelebbi lehetõségnek tûnt, de a választási vereség az „egységes párt” koncepcióját vagy végleg levetette a napirendrõl, vagy a megvalósítás csak több lépcsõben, türelmes építkezéssel történhet meg. A jobboldal számára az a nagy kérdés, hogy egy olyan hagyományosan baloldali városban mit kell, mit lehet, és mit tud tenni a választási gyõzelem, vagy legalábbis a versenyképesség, az esély-növelés érdekében?47 Az elsõ látható tendencia: átalakuló és egységesülõ jobb-közép oldal, lassan javuló választási teljesítménnyel. (2002-ben a jobboldal egy pihenõ vagy erõgyûjtõ szakaszt iktatott be a hegymenetbe.) Az ugyancsak „hagyományos” (mindössze egy ciklust megért) liberális blokk 1994 után szinte eltûnt, hiszen az SZDSZ és az Agrárszövetség baloldali, a Fidesz és a Vállalkozók Pártja jobboldali fordulatot hajtott végre, így a politikai centrum egy csapásra kiürült; a tatabányai adatokból is jól látszik, hogy az SZDSZ súlyos veszteségeket szenvedett, kb. hétezer „törzsszavazója” hagyta el 1994 és 1998 között, s legjelentõsebb csoportjaik a legnagyobb riválisokhoz, a fiatal demokratákhoz szegõdtek; egy kisebb részük pedig a szocialistákhoz pártolt. 2002-ben az volt az egyik (helyi) kérdés, hogy a pártot (idõközben) elhagyó polgármester személye milyen további szavazatvesztést jelent a szabad demokratáknak;48 illetve (a második fordulóban) mi történik a maradék szabad demokrata szavazókkal, vajon õk merre tartanak, és kire szavaznak majd? (Valószínûsíthetõ, hogy az 1998. évihez képest is még inkább visszaesõ szabad demokraták kitartó szavazói vagy máris döntöttek, vagy ezután döntenek a baloldal támogatásáról.) A második regisztrálható tendencia: a liberális blokk szétesése, a politikai centrum átmeneti vagy végleges kiürülése. A 2002-es „centrum- vagy a centrumba kerülési kísérlet” sok munkát ad még a politológusoknak és a politikai szociológiával stb foglalkozóknak. Azt gondoljuk egyébként, hogy ezeknek a kísérleteknek egyáltalán nincs vége, hiszen mindig lesznek olyan választó csoportok és rétegek, akik helyi vagy kisebb-nagyobb régiók „másként gondolkodóiként”, nem a két nagy blokk elvárásai szerint fognak szavazni. (Õk pragmatikusabbak és eklektikusabbak, de politikailag sokkal mehezebben szervezhetõk.) 1994-re a baloldali blokk pártjai látványosan kiszabadultak a karanténból, hiszen megháromszorozták szavazataik számát, s a szocialisták hét százalék híján egyedül is abszolút többséget szerezhettek volna; 1998-ra a baloldal abszolút ereje valamelyest csökkent, hiszen a szocialisták több mint négyezer (-4.348) szavazót vesztettek (mindenekelõtt azért, mert sok szavazójuk egyszerûen nem ment el választani, vagyis 1994-hez képest majd 17 százalékkal csökkent a részvétel.). A szociáldemokrata párt mindeközben megszûnt, szavazói a Munkáspártot és-vagy a szocialistákat támogatja. A választási tényadatok, valamint a közvélemény-kutatási elõrejelzések vagy becslések továbbra is jelentõs baloldali dominanciát mutatnak, noha a jobboldal „történelmi léptékkel” mért térnyerése azért nyilvánvaló.49 JELÖLTEK

Önkormányzati választások eredményei Tatabányán 1990–1998 1990 1994

1998

20

Bencsik János (SZDSZ) Miklós Ákos (SZDSZ) Zsíros László (MSZP) Lévai Ferenc Gergely (MSZP) Hegedûs Csaba (FKGP-KDNP-MDF) Dr. Osvald Lajos (MP) Tóth István (MP) Lengyel Péter (Függ.) Szentirmai Ferenc (FMDP) Dr. Sztruhár Gyula (Fidesz) 1998:Fidesz-FKGPMDF 1994: TTE-LÉÉT-LKE 1998: csak TTE

SZDSZ: egyéni 1646 (32,40) pártlista: 3026 (28,82) képviselõk sz.: 11

7.164*

40.18**

-

-

MSZP: egyéni-0 lista: 1006 (9,58) képviselõk sz.: 1

4.324

24.25

-

-

3500

1963

938 901

5.26 505

558

3.13

443

2.48

-

-

MDF: 611 (12,03) pártlista: 1895 (18,05) FKGP: 191 (3,76) lista:KDNP: 197 (3,88) pártlista: 1,000 (9,52) képviselõk sz.: 8 MSZMP (MP): Függetlenek: 729 (14,35) FMDP: 166 (3,27) pártlista: Fidesz: 1043 (20,53) pártlista:2.399 (22,85)

-

2.885 16,32

képv. sz.: 3+2= 5

4.303 24,34

7+2= 9

3.535 20,00

3+1+1+1= 6

1.186 6,71

1+1= 2

2.093 11,84 730 4,13 943 (5,33)

2+0= 2 1+0= 1 0+1= 1

1.227 6,94 -

0+1= 1 -

9.535

47.35

-

-

327

1,62

1

3,57

-

-

5.635

27,98

-

-

-

515 474

2,56 2,35

1 3,57

638

3,17

3.105

14,97

12 42,86

-

-

1+1+1+1 14,28

1

3,57

7 25,00 FTV 1990-ben még nem volt közvetlen polgármester-választás, csak egyéni jelöltekre és pártlistákra lehetett szavazni, helyben is. 1994:*Az elsõ közvetlen polgármester-választáson a jelöltekre leadott szavazatok abszolút száma. **A polgármesterválasztás szavazatainak aránya.***A párt egyéni jelöltjeire leadott összes szavazat (a 16 egyéni választókerületben). **** Az egyéni és/+ kompenzációs listán nyert mandátumok száma

Harmadik tendencia: a baloldal jelentõs túlereje, egy kevésbé jó teljesítményt nyújtó szocialista párti jelölttel. Ez a trend 2002. áprilisában, a szocialisták jelöltjének kényszerû változásakor sem módosult. Lehetséges, hogy ez az arány nem is változik addig, amíg a szocialista pártot választó bázis ennyire nagy.50 Negyedik tendencia: a függetlenek kikoptak a mandátumversenybõl. 1990-ben még négy független jelölt indult, s 3.836 (11,68%) szavazatot szerzett, 1994-ben már csak egy független jelölt volt 2.239 (5,59%) szavazattal, 1998-ban már egy sem volt. A trendeket figyelve a függetlenség ideje is mintha lejárt volna, de mindenesetre tény, hogy nagyon erõs a pártok szorítása51. (Nyilvánvaló, hogy a választási törvény is a pártoknak kedvez jobban.) 1990: szabadon – liberális fölénnyel Tatabányán 1990-ben az SZDSZ volt a legerõsebb párt 10.282 (30,99%) szavazattal.52 Egyéni jelöltje – Szalay Gábor – toronymagasan megelõzte az MDF-jelöltet (Pordán József), valamint az FMDP jelöltjét (dr. Helmle László). A helyben (kerületben) gyõztes párt ugyan országosan ellenzékben került, de az õszi önkormányzati választásokon kárpótolta magát, hiszen a szabad demokraták listájára ismét 28,82 százalékos arányban szavaztak a választók; a párt egyéni jelöltjei még jobban szerepeltek, hiszen 1.646 (32,40%) szavazatot szereztek, tizenegy képviselõjük bekerült az elsõ önkormányzati testületbe, s a polgármestert is az SZDSZ adhatta. A Fidesz – akkor még az SZDSZ-el együtt – az országos átlag-eredményénél jobban szerepelt, de egyéni jelöltje (Albert János) már kevésbé volt eredményes (-1%). A fiatal demokraták is nagyon jól szerepeltek az õszi önkormányzati választásokon, hiszen a Fidesz-lista 22,85%-ot, az egyéni fiatal demokrata jelöltek 20,53 százalékot kaptak. A Fidesz-SZDSZ (plusz Vállalkozók Pártja és az Agrárszövetség (ugyan még nem formalizált szövetségben) országosan

21

32,24 százalékot, Tatabányán 44,98 százalékot szerzett, tehát a liberális centrumpártok messze túlteljesítették országos eredményeiket. Érdemes tehát megjegyezni, hogy a második fordulóba jutott nagy pártok közül mindössze az SZDSZ tudott olyan jelöltet állítani (Szalay Gábor személyében), aki pártjánál is jobb teljesítményt nyújtott. (Ilyen személy volt még – dr. Helmle László –, aki pártjánál lényegesen jobb teljesítményt nyújtott, de az FMDP már az õszi önkormányzati választásokra (Szentirmai Ferenccel) kipukkadt. Érdekes módon a Független Magyar Demokrata Párt (FMDP) egyébként egyetlen megyei területi listát tudott állítani az országban, éppen Komárom-Esztergom megyében.53 A másik póluson az MDF állt, s vereséget is szenvedett (7.284; 21,95%). A demokrata fórum jelöltje (Pordán József) pártjánál is gyengébb teljesítmény nyújtott (-2,58 százalékkal). A kisgazdapárt egyéni jelöltet sem tudott állítani, a KDNP pedig itt mindig is gyenge volt. Az MSZP a (1988–1989. évi) pártszakadás következtében, illetve a rendszervált(oz)ás kommunistaellenes légkörében elszigetelõdött és súlyos vereséget szenvedett. Az MSZP jelöltje (Zsíros László) is gyengébb teljesítményt nyújtott pártjánál (-2,14 százalékkal). A baloldal országosan 18,12 százalékot, Tatabányán 19,04 százalékot szerzett. (Ám ha a HVK-t is ide számítjuk, akkor szinte teljesen azonosak az arányok, 19,99%.) Az 1990. évi tatabányai parlamenti választásokat tehát úgy lehet összegezni, hogy sok egyéni induló (12), viszonylag alacsony részvétel (ország:65,09% – város:61,41%), a konzervatív–nemzeti koalíció helyi vereségével. (Országosan az MDF–FKGP–KDNP koalíció a listás szavazatok 32,92 százalékát kapta. Tatabányán ugyanez a három párt mindössze 32,20 százalékot szerzett.) Röviden: Tatabánya az egyik „liberális fellegvár” volt, (s maradt 1994– 1998 között is). 1994: a nagy szocialista gyõzelem Az 1994. évi helyi választások – mint már szó volt róla – rekord részvétel mellett zajlottak (ország: 68,92% – város:71,31%) tizenegy jelölt és tíz párt részvételével. Az MSZP a listás szavazáson (17.433; 43,48%) rendkívül nagy arányú gyõzelmet aratott (országos eredménye 32,99 százalék volt). Fontos: a szocialisták egyéni jelöltje (Schalkhammer Antal) lényegesen rosszabbul szerepelt, mint az MSZP (-4,72 százalékkal). Az MSZP–SZDSZ páros versenybõl mégis a szocialisták jelöltje került ki gyõztesen (közel ötezer szavazatnyi elõnnyel). Szalay Gábor viszont megszerezte pártjának a liberális törzsközönség (10.504; 26,21%) szavazatait. (Albert János a fiatal demokrata jelölt a négy liberális párt szerzõdése értelmében visszalépett a második forduló elõtt, így Szalay Gábor már 13.341 (42,19%) szavazatot kapott; vagyis nem minden Fidesz-szavazó voksolt a szabad demokrata jelöltre, de a korábbi Fidesz támogatók többsége biztosan.) A második fordulóra az érdeklõdés erõsen csökkent, közel nyolcezren nem vettek részt az egyéni képviselõ (Schalkhammer Antal) megválasztásában. A kis pártoknak (EKGP, ASZ, MSZDP, NDSZ) csak statisztaszerep jutott. 1990-hez képest három párt – az FMDP, a HVK és a LVSZ-VP – el is tûnt. 1998: új jobboldal – a régi baloldallal szemben A harmadik szabad választásokon érdektelenségi rekord született (országosan: 56,26% – Tatabányán: 54,89%). Újra tíz jelölt és tíz párt próbálkozott a mandátum, illetve a szavazatszerzéssel. Mindeközben jelentõsen átrendezõdött a jobboldal. A Fidesz megháromszorozta-négyszerezte szavazatait (2.240–6.767; 5,59%–21,56%), de nem nyert annyi új támogatót (+4.527), mint amennyit az SZDSZ elvesztett (-7.014). (Nyilvánvaló, hogy az SZDSZ-t elhagyó szabad demokrata támogatók egy része nem támogatta a Fidesz jobboldali-konzervatív fordulatát.) A fiatal demokraták új szavazataik másik nagy részét a korábbi jobb-közép szavazóktól kapták, mindenekelõtt az MDF-tõl (-1.829) és a KDNP-tõl (1.105). Ha most összeadjuk az SZDSZ, az MDF és a KDNP együttes veszteségét (-9.948),

22

láthatjuk, hogy a Fidesz ennek mindössze legfeljebb a felét vihette el. Az integráció tehát éppen csak megkezdõdött, a polarizáció még nem (nagyon) látszott. A szavazatok egy jelentõsebb része a radikálisokhoz (FKGP és a MIÉP) került. A Kisgazdapárt (Ádám Róbert János) tíz éves történetének legjobb eredményét érte el Tatabányán (1990:1.113 3,35%; 1994:2.225, 5,55%; 1998: 3.074, 9,79%; igaz ezzel is jelentõsen elmaradt az országos 13,78 százalékos teljesítménye mögött, de ez egy iparvárosban nem is csoda). A második fordulóba az FKGP jelöltje már be sem jutott – hasonlóan a többi még kisebb jobboldali párthoz (KDNP, MDF, MDNP, ÚSZM). A másik nagy újdonság a MIÉP megjelenése volt, s a parlamenti bejutási küszöb teljesítése nem sikerült, de a párt megvetette lábát a városban (1.133; 3,61%). A korábbi, pártját vesztett jobbközép és a nemzeti radikális (MIÉP) jobboldali szavazótábora – 5.740 választó – szinte „egy emberként fogott össze” a második fordulóban; rendkívül nagy volt az átszavazási hajlandóság, hiszen a számok és a történések láttán nem volt kizárt a szocialista jelölt veresége sem. A szabad demokrata Szalay Gábor ugyanis nem lépett vissza a szocialista Schalkhammer Antal javára, amint azt pártja vezetõi a korábbi koalíció folytatásának jegyében ajánlották és kérték az SZDSZ jelöltektõl, így egy rövid pillanatra nyitott(abb)á vált a verseny. Végül is nem ez történt. Ha minden jobboldali szavazó átszavazott volna, vagyis mindenki elmegy újra és a Fidesz-re szavaz, akkor az „új integrátor párt” jelöltje 13.341 szavazatot kapott volna, ezzel szemben Szalay Zoltán csak 12.205 szavazatot kapott. (A valóságban -1.136 jobboldali szavazat elveszett, de mint kiderült ezzel együtt sem tudott volna nyerni a jobboldal.) Valószínûleg jobboldali-baloldali szavazócsere is bekövetkezett a második forduló elõtt. Az MSZP és Schalkhammer Antal egymás mellé tett adataiból adataiból ugyanis erre következtethetünk, ez viszonylag jól látszik. Az MSZP 1994:17.433 (43,48%) listán; 15.532 (38,76%) egyéni elsõ fordulóban; 18.279 (57,81%) egyéni második fordulóban; 1998:13.085 (41,69%) listán; 11.007 (35,19%) egyéni elsõ fordulóban; 16.078 (51,00%) egyéni második fordulóban. Mit mutatnak a számok? A szocialisták egyéni jelöltje mindig rosszabb teljesítményt nyújtott, mint pártja (vagyis 1994-ben -4,72%; 1998-ban -6,5%; 2002:-9,71% deficittel zárt); ráadásul a támogatási vagy bizalom-deficit saját pártja szavazói körében is növekedett az elsõ képviselõi idõszakában. Vagyis a saját szavazóbázisának tagjai lettek egyre kritikusabbak Schalkhammer Antallal szemben. (Kétszer egyéni gyõzelmet aratott képviselõtõl nem lehet „csakúgy” megválni, mindenesetre tény, hogy az ellenfelek számára tulajdonképpen jó, hogy az MSZP éppen a szakszervezeti vezért indítja.) Viszont a második forduló adataiból az is világosan kitûnik, hogy az egységesülõ jobboldal, illetve a „jobboldali veszély” láttán a baloldal nagyon gyorsan és hatékonyan összefogott. A szocialista (baloldali) szavazók elmentek szavazni, félretették erkölcsi aggályaikat, így a munkáspárti (1.741), a szabad demokrata átszavazókkal (-2.275), valamint az újonnan szavazókkal együtt végül is nyerni tudott másodszor is, méghozzá nagy fölénnyel. Az SZDSZ jelölt – a harmadszor induló „veterán”, Szalay Gábor – pártjánál (ország:7,88 százalék) több mint kétszer jobb eredményt ért el, akkori kitartásával még megakadályozta a kétpártrendszer létrejöttét Tatabányán. 2002: függetlenül nem megy? A 2002 elõtti idõszakban újra létrejött az egykoron nagyon sikeres „baloldali blokk”.54 2002. májusban Bencsik János függetlenként indult el a parlamenti választásokon, de alulmaradt a választások elõtt egy hónappal elhunyt Schalkhammer Antal helyére „beugró” Schvarcz Tiborral szemben. A polgári jelölt, Sztruhár Gyula 16,49 százalékkal harmadik lett. Bencsik János választási szereplése, „reménytelen 2. helye” így is jó ellenpélda, hiszen az országban egyedülálló módon és a legtöbbszavazatot megszerezve „függetlenként” is második helyen végzett. Az április végi második fordulóban már nem indult, visszalépett, de támogatóira bízta, hogy a második fordulóban kire szavaznak. Az önkormányzati választásokon azonban „elégtételt” vett magának: újra csak független jelöltként a most már csak négy próbálkozó

23

között megoszló szavazatok 61,37 százalékát szerezte meg, míg a szocialisták jelöltje 35,91 százalékot kapott. A jelöltek választási programja a korábbiakkal szemben változást mutatott, hisz míg korábban szinte mindenki a gazdaságfejlesztést és a munkahelyteremtést tette középpontba, addig 2002-ben a városiasodás, az otthonosabb és komfortosabb élet-feltételek megvalósulását szorgalmazták és ígérték. A jelenlegi testületben a legnagyobb frakciót a 14 szocialista képviselõ alkotja, a 4-4 védegyletes és fideszes frakció mellett. Bencsik János alpolgármesternek szocialista versenytársát, Lévai Ferencet választotta, akit a közgyûlés el is fogadott. Polgármester-teljesítmény Sokszor hallhattuk: sikeres város, sikeres polgármester. Szép számmal vannak nagyon sikeres – háromszor megválasztott, országgyûlésbe küldött, a pártok vezetésében helyet kérõ és kapó – polgármesterek. Nem kétséges és nagyon is érthetõ társadalmi tény: a helyi önkormányzatok mindenkori legismertebb szereplõi a polgármesterek. A helyi hatalomban iskolázódott új politikus-generáció megjelenésére egyik jó példa Tatabánya polgármestere, Bencsik János tizenkét éves közéleti pályája. Alig múlt huszonnégy éves, amikor szinte teljesen ismeretlenül és mindenfajta közigazgatási ismeret és tapasztalat híján az ország legfiatalabb nagyvárosi polgármesterévé választották. Tatabányához sem volt sok köze, igaz más városlakóknak sem sok, hiszen Tatabánya is „csinált város”, és lakóinak közel fele – a hatvanas-hetvenes évtizedben munkát keresve – az Alföldrõl vándorolt az ipari városba. Bencsik János ismertsége 1992. júniustól – a polgármesteri hivatalban töltött tíz éve alatt – lényegében teljes körûvé (95-98%) vált, mára már elérte a lehetséges felsõ határt (7. táblázat). A polgármester ismertségénél, ill. az ismertségének minõségénél meg kell jegyezzük: 1998 óta ismertsége valamelyest csökkent; ám ennél is lényegesebb az a tény, hogy a polgármestert személyesen vagy jobban ismerõk aránya erõteljesen csökkent. (A személyes ismertség a kampány során növelhetõ, s ha az ismertség fontosságáról mondottak igazak, akkor a kampány egyik célja a minél több csoporttal vagy személlyel való találkozás.) 7. táblázat

Polgármester-eredmények: Bencsik János (1992–2002)

1. 2. 3. 4. 5. 6. 7. 8. 9.

Ismertség Rokonszenv Párttámogatottság ism. Bizalmi tõke Hatalmi helyzet Elégedettség Támogatottság Gazdaságfejl. munka Alkalmasság

1992

1993

1994

67 63 -

82 70 22

90 62 38

76 62

75 66

83 57

1994

1995

1996

1997

1998

7.164

90 61 49 51 84 -

96 61 56 57 86 48

98 65 57 63 90 62 64

97 62 77 63 91

40,18 %

6571 63

1998

9..53 5 47,35 %

2000

2001

2002

2002 *

98 72

72

72

76

67 96 72 -

68 80 78 63 82

68 80 75 68 78

70

2002

94

75-73 1.: Meg tudja mondani, hogy ki a város polgármestere? (helyes válaszok százalékban) 2.: Mennyire rokonszenves Önnek a polgármester? (pontérték a százfokú skálán) 3.: Melyik párt támogatásával indult az önkormányzati választásokon? (helyes válaszok százalékban) 4.: Mennyire bízik Ön a város polgármesterében? (pontérték a százas skálán) 5.: Tatabánya helyzetét milyen mértékben befolyásolják a polgármester döntései? 6.: Mennyire elégedett a polgármester munkájával? 1998: Mi a véleménye eddigi közéleti tevékenységérõl? (pontértékek) 7.: Ön kit látna szívesen a polgármesteri székben? 8.: Mennyire elégedett a polgármester/Bencsik János helyi gazdaságfejlesztõ munkájával? 9.: Mennyire alkalmas Bencsik János polgármesternek? (2 mérés eredményei; pontérték százfokú skálán) *2002 augusztus-szeptember: két telefonos választási célvizsgálat eredményei. (pontértékek)

14.595

7681 7767 8083

24

61,37 %

1992-tõl 1993-ig a fiatal polgármester, Bencsik János népszerûsége hét pontot javulva elérte a 70 pontos szintet. A városlakók kifejezetten rokonszenvesnek találták polgármesterüket. (Az akkor mért nyolc városi polgármester átlagos népszerûségi-indexe 59 pont volt.) A gazdasági és társadalmi krízis-helyzet nyomában járó konfliktusok, a népszerûtlen döntések 1994 és 1996 között a nagyvárosi átlagnál lényegesen elfogadottabb polgármester népszerûségét is kikezdték. 1997-ben a jobb hangulatnak köszönhetõen az õ értékelése is kissé javult. 1998-ban – korábbi pártjából való kilépését, majd függetlenné válását követõ politikai és magánéleti támadások következtében – újabb „népszerûségi mélypont” következett, (amely egyébként támogatottságát lényegesen nem rontotta le). A polgármester rokonszenvességét (népszerûségét) mutató értékek 1998 és 2000 közötti „nagy ugrásnak” köszönhetõen visszaálltak a korábbi hetven pontos szintre. Közben persze történt egy és más. 2001-tõl népszerûség eredményei (72 ponton) stabilizálódtak. 2002-ben, a negyedik választás évében az eddigi legmagasabb értékeket mértük (átlag: 74 pont). A polgármester munkájával nagyon elégedettek a város lakói: 1992-höz viszonyítva – tehát egy évtized alatt – az értékelt teljesítmény-növekedés 13-16 pontot tesz ki. Természetesen a polgármesteri munka értékelésében is megjelennek a város utolsó évtizedének történetében tapasztalt hullámhegyek (1997, 2001), illetve hullámvölgyek (1993–1994; 1995–1996). A város gazdasági szerkezetátalakítását a helyi lakosok pontosan és érzékenyen követik. Ha jobban megy a városnak, lényegesen jobbra értékelik a helyi politikusok, mindenekelõtt a polgármesterek teljesítményét. Itt, Tatabányán – a csõdközeli helyzetbõl kimenekülõ városban – legalábbis ez így van. Vagyis a helyi gazdaság fejlesztése az igazi sikerágazat. 2002-ben a megkérdezettek 80 százaléka ötös és négyes osztályzatot adott a polgármesternek. Így nem meglepõ, hogy 2001-ben az általában is magasra tartott polgármesteri munkájából 82 ponttal – az eddig legmagasabb értékkel – a helyi gazdaságfejlesztõ munkáját értékelték. 2002-ben – a 75-76 pontos – átlagos teljesítmény mutató is magasnak számít. (Az augusztusi 81 pont kiugróan és tarthatalanul magas volt, ez máris beállt a reálisabb szintre.)

25

Polgármester-teljesítmény: Bencsik János 1992-2002 90

pontérték százfokú skálán 81 78

80

62

62

60

67

2000

2001

2002

2002 nyár

72

70

70

76

72 68

75 72 68

61

57

61 57

65 62

65 63 62

1997

1998

51 50

40

1992

1993

1994

1995

1996

rokonszenv bizalmi mutató

1999

2002 õsz*

tevékenységével való elégedettség tevékenység (telefonos értékelések)

*2002 õszén a Bencsik János 12 éves tevékenységére kérdeztünk rá.

Az egy évtized alatt gyûjtött bizalmi tõkéje is folyamatosan – 51 pontról 70 pontra – és lényegében törés nélkül gyarapodott. 2002-ben a lakosság egynegyede feltétlenül, második és harmadik negyede pedig alapvetõen bízik polgármesterében. Munkájának értékelése és a bizalmi-szint mutatója nagyon hasonlóan alakult. Döntésekre való befolyása erõsödött, vagyis polgármesteri hatalma nõtt. 1996-ban a válaszadók 48%, 1997-ben pedig már 64%-a támogatta újraválasztását. (Az 1998. októberi önkormányzati választásokon a szavazók közel fele, 47 százaléka õt választotta.) 2001. évi adataink szerint a város polgárainak 63 százaléka támogatta volna újraválasztását. 2002. januári adataink szerint pedig 68 százaléka voksolt volna a jelenlegi polgármesterre; támogatottsága egy év alatt öt százalékkal növekedett.55 A 2002. augusztusi kiugróan magas (77%) támogatottsági arány szeptember végére visszaállt a korábban mért szintre (67 százalékra). Egy százalék híján majdnem pontosan ugyanarra a mértékre, mint 2002. januárban volt. A tíz pontos visszaesés (vagy inkább korrekció) okai között a Fidesz áprilisi választási veresége utáni gyengélkedését, a szocialisták megerõsödését, az eszközökben nem mindig válogató kortézia hatásait is fölfedezhetjük. Mindent egybevéve a 2002. október 20-i polgármester-választás eredményének is ekörül kell(ene) alakulnia. A polgármester-verseny erõsorrendje ugyanis már régen nem kérdés. 56 8. táblázat

Polgármester-jelöltek mért és tényleges eredményei 1998–2002 százalékban

Bencsik János Lévai Ferenc Szentirmai Ferenc

1998. augusztus

1998. október

1998. okt. 18.

2002. augusztus

60 9 -

65 12 -

47,35 27,98 3,17

76 6 1

2002. 2002 október szeptemb 20. er

63 10 1

61,37 35,91 1,47

26

Tóth István Sztruhár Gyula egyikükre sem más személyt említett nem szavaz nem tudja nincsen válasz, titok

4 8 2 13 5

5 3 1 16 7

2,35 14,97 -

2 0 1 2 13 6

0 14 12

1,25 -

Ideális polgármester (és politikus) persze nincsen, ám mégis érdekes, hogy a választóközönség milyen magasra helyezte és helyezi a mércét. (A választási években, a „szennyes kiteregetésének és a kortézia idején”, az idealizálás mértéke kisebb, máskor nagyobb.) 1995– 1996-ban a tatabányaiak szerint valóságos, „hús-vér” polgármesterük mindenekelõtt tisztességesnek és hozzáértõnek, valamint széles látókörûnek bizonyult; az országos vihart kavart korrupciós botrányok az önkormányzatokat, s a politikusok tisztességébe vetett bizalmat sem hagyták érintetlenül. Az elsõ modernizációs eredményeket látva és méltányolva 1997-ben már vezetõi hozzáértését emelték ki; 1998-ban mint legfontosabb személyiség jegyeként határozottságát, bátorságát emelték ki; a választás évében egyébként jóval kritikusabbak voltak vele szemben a tatabányaiak, mint 1997-ben. A polgármester megítélése a „kritikus év” alatt így is kedvezõ maradt. 2001–2002-ben a legfontosabb politikusi tulajdonságának ismételten határozottságát, hozzáértését és tájékozottságát találták. A lassan tíz éve ismételt véleménymérések trendjei egy meglehetõsen markáns polgármester-magatartás modellt rajzolnak elénk. Polgármesteri tisztségre való alkalmasságát 2002. augusztusban 80, szeptemberben 83 pontra értékelték a helyi polgárok. Az „ideális" és a „valóságos” polgármester megítélése Tatabányán 1995–2002 pontérték százfokú skálán 98,9

100 97,2

94,4 91,8 90

80 75,6

77

76,4

74,6 71,7

70,6

70

60

1995

1996

1997*

az "ideális" polgármester

1998

2001

2002

Bencsik János polgármester

Az öt legfontosabb tulajdonság alapján: határozottság, hozzáértés, tisztesség, õszinteség, széles látókörûség.

27

Szubjektív portré Bencsik Jánosról57

1965. július 31-én Szarvaskõn született, Szarvason anyakönyvezték, mert falujában, Békésszentandráson nem volt szülõotthon. („Viszonylag késõi gyerek vagyok, anyám már éppen meghaladta a 30-at, apám akkor már 39 éves volt. Volt még egy nõvérem, aki 1955-ben született és 11 éves korában meghalt, rá egy évre érkezett nõvérem, aki a Tatabányával szomszédos Oroszlányban él. Majd kilenc évvel késõbb én”)

Nagyon fontosnak tartja, hogy gyökerei Békésszentandráshoz kötik, méghozzá a falunak is ahhoz a pontjához, ahol Szentes, Szentmárton és Békésszentandrás közigazgatási határa összefut, vagyis a hármas – Békés, Jász-Nagykun-Szolnok és Csongrád megyék – határának tövében. Itt volt az õsi birtoka a Csipaiaknak és a Bencsikeknek. („Tehát én falusi gyerek vagyok, de abban a szerencsében részesültem, hogy a tanyai világból, falusi életbõl, az ottani életvitelbõl, gondolkodásmódból, életszemléletbõl még elég sokat láttam és tapasztaltam. Ha valaki nagy hatással volt és van az életemre, akit én példaképemnek tekintek, akkor az a Csipai nagyapám. Nekem nem kell nagyon keresgélnem a világban, hogy kire tudok felnézni, kinek az élete jelenthet az én számomra vezérfonalat, mert nagyapám mentesítette mindazt az értéket, ami az életben fontos. Ez a szabadság és a tisztelet.”) Nagyon érdekes módon, egymás mellett helyezkedett el a két család, mármint édesanyjáék és édesapjáék tanyája, egy tanyákkal sûrûn telepített dûlõ út mentén. Nem közvetlenül egymás mellett, mert egy „idegen” tanya azért volt közöttük, de az egymástól való távolságuk, talán 200 méter ha volt. („Az édesanyám tehát ott született az egyik tanyán, édesapám ott született a másikon. Édesanyámék ketten, õ és bátyja voltak csak testvérek, apámék többen, õk eredetileg heten voltak, de idõközben kevesebben maradtak, mert közülük ketten elhaláloztak.”) És ugyanazon dülõben az út végén ott volt az iskola. („A rokoság jelentõs része is azon a környéken lakott. A családok nagyon zárt közösségeket alkottak még akkor is, ha rokonságban állottak egymással. A szoros együttmûködés, a kölcsönös segítségnyújtás a legnehezebb idõszakokban mutatkozott meg. Többek között amikor Rákosiék nekiálltak bezsebelni a termést, és olyan elõírásokat szabtak a gazdáknak, amelyeket egyedül nem tudtak teljesíteni, még a kis családok együtt sem, csak akkor ha a nagycsalád, a sógorok, komák, ismerõsök jöttek és segítettek. A mi falunknak ilyen szempontból hagyományos közössége volt, a pártnak nem sok szerepe volt.”) Bencsik Menyhért (1889–1972) nagyapja saját, viszonylag kicsi, 5 kat. holdas igen jó minõségû földjén intenzíven gazdálkodott Szentandráson. A divatos és piacosabb növénnyel, dohánytermesztéssel és dohányszállítással foglalkozott. Miután földjüket elvették, beléptek a téeszbe, beköltöztek a faluba s kapták járadékot folyamatosan a kisebb terület után is. Apai nagyanyja, Mácsai Ilona (1899–1985) Orosházáról származott, s hét gyermekük közül öten élték meg a felnõttkort.

Édesapja, Bencsik János (1926–1997) kezdetben õ is a családi földeken dolgozott, majd a földek elvétele után termelõszövetkezetek építési részlegeiben kõmûves szakmunkás és brigádvezetõ. („A szüleim 1954-ben kezdték el az építkezést, akkor házasodtak. Egy új osztású telken kezdték el építeni benn a faluban a házukat, a volt régi iskola és a Léderer-féle kastéllyal szemben. Ekkor beköltöztek õk is, az öreg szülõk is. Azért mentek be a faluba, mert kinn elveszítették a megélhetést. Az az egy hold föld, csak két embernek biztosította a megélhetését közvetlenül A föld elvétele után apám elõször a Tiszántúli Talajjavító Vállalatnál vállalt munkát és gépkezelõ lett, anyám pedig a Szarvasi Háziipari Szövetkezetnél lett bedolgozó. Ez 54-ben volt, amikor elkezdõdtek a korai téeszesítések, amikor elvették a földjüket. Apám a 70-es évek elején beiratkozott egy esti iskolába. Békéscsabára kellett neki bejárni kõmûves iskolába, kõmûves szakmát tanult ki. Aztán õ elõször a faluba, a termelõszövetkezetbe dolgozott kõmûvesbrigádban, aztán amikor megszüntették az építészeti részleget, akkor pedig az egyesült termelõszövetkezetnek lett a dolgozója, majd az egyik építõ brigádnak a vezetõje. Érdekes módon ez a szövetkezet nagyon sokat dolgozott Szarvason meg Szentandráson. Persze ennek az is oka volt, hogy megszûnt a helyi építészeti részleg, és ha valamit kellett építeni, istállót vagy mezõgazdasági épületet, 12 tantermes új iskolát, azt apámék építették. Fél perc alatt ért át a munkahelyére vagy két éven keresztül, amíg az iskola épült, mert csak az úton kellett átmennie.”) Csipai Gáspár (1908–1996) nagyapja szintén saját földjein dolgozottt, több mint hatvanhárom katasztrális hold földjén, de a divatosabb és piacosabb növény, a dohány termesztésével és szállításával is foglalkozott. („A falu 7, a templom 8 km-re volt tanyájuktól. A templom mellett volt egy paraszt-polgáros portájuk. Õk voltak a tehetõsebbek, ezért az ötvenes években kulák listára tették õket. Anyai nagyanyám, Szécsi Mária volt az, aki feldolgozta a tejterméket és vitte be faluba. A téeszesítés után egy hold földjük maradt a tanya körül. Nagyapámat nem sikerült a termelõszövetkezet rózsaszín ködével megfertõzni, õ továbbra is hû maradt a saját földjéhez és minduntalan azt hajtogatta, hogy neki nem kell a téesz-be mennie.”) A téesz-be semmi áron nem volt hajlandó belépni, s a tanyája körül meghagyott egyetlen holdon gazdálkodott haláláig. („Amikor 1971-ben elkezdték a téesz-járadékot folyósítani, akkor õ is megkapta, de nem vette fel, hanem megüzente, hogy neki ne küldözgessék, inkább adják vissza a földjét, azt szeretné mûvelni. Õk kinnmaradtak a tanyán és a környékbeli parlag területeket mûvelésbe fogták. Nagyapám nagyon precíz ember volt,

28

leborotválta a csatornának mind a két oldalát. 1996-ban, 88 esztendõs korában halt meg. Még megérte a rendszerváltást és az õsi földek visszakerülését, amelyek ma már a család birtokába vannak. A faluban a gazdacsaládok tudták, hogy – pedig Szentandrás nagy falu, 4000-en lakják – annak földjére nem licitálunk, akinek a hozzátartozói élnek és a földet szeretnék visszakapni.„) Feleségével két gyermeket, köztük édesanyját, Csipai Máriát (1933) nevelték fel. („Mindig szoktam mondani, hogy ha lett volna harmadik nagyapám, akkor azt biztosan Boldizsárnak hívták volna”.) Szülei 1954-ben házasodtak, akkor kezdték el az építkezést egy új osztású telken benn a faluban, a volt régi iskola és a kastély között. Édesanyja a Szarvasi Háziipari Szövetkezet bedolgozója lett. („Néhány évesen már a nyarakat és a teleket kinn töltöttem az anyai nagyszüleimnél, csak õk maradtak már a tanyán. Nagyapám nagy békességben élt a földdel. Tavasszal, a hóolvadás után õ kiment, az éppen kiolvadt rögöt, rögöket kézbe vette, megmorzsolta, a szájába vette, megkóstolta és megmondta, hogy milyen lesz a termés.”) 1979-ben a békésszentandrási általános iskolában elvégezte a nyolcadik osztályt. („Igen, a református templom melletti iskolában kezdtem, az valamikor református iskolaként mûködött. Ez egy két tantermes iskola volt, az egyik oldalon, amikor én még oda jártam, egy osztály tanult, a másik oldalon egy másik osztály, méghozzá úgy, hogy az egyik felében az elsõ és második osztály, mindig két évfolyam járt, utána cserélni kellett és át kellett menni a másik terembe, a harmadik és negyedik osztály ott jártam.” „Az édesanyám is nagyon vallásos, az édesapám olyan férfi módjára, hogy ha feltétlenül szükségeltetett, akkor elment a misére, minden vasárnap nem volt ugyan misén, de a minden másnapi templomba járás tekintetében mégis jobb volt az átlagnál, mert nemcsak karácsony meg húsvét másnapján ment, hanem nemzeti ünnepekkor, Nagy-Boldogasszony, Szent József, ezek olyan alkalmak voltak, amikor kellett menni a munkásembernek, aki tiszteli a földet. Nem is tudtam, hogy ki az a párttitkár, meg tanácselnök, mert ilyenrõl nálunk nem volt szó. A papról, a tisztelendõ bácsiról volt szó, a doktorról, a sekrestyésrõl, a kántorról, ezekrõl esett szó, a tanító nénikrõl, bácsikról, de ilyenrõl, hogy párttitkár, tanácselnök, nem. Serdülõkoromban lehettem, amikor elõször ilyeneket hallottam.) 1983-ban Szarvason a Vajda Péter Gimnáziumban érettségizett. („Bejáró voltam, télen busszal, tavasszal, õsszel biciklivel, a nyár elõtti idõszakban, az utolsó elõtti hetekben és szeptemberben pedig kajakkal, vízen. Az volt a leghosszabb.” A KISZ-be én már nem is jelentkeztem, mert én meglehetõsen fekete báránynak számítottam, fõleg a világnézetünk alapjai tanórán. Addigra már voltam annyira pimasz, hogy a véleményemet sem rejtettem véka alá és amikor dolgozatot kellett írnom, a dolgozatom két részbõl állt, duplán dolgoztam. Egyrészt leírtam, ami a tananyag volt, másrészt meg leírtam, ahogy a dolgok egyébként meg hogy vannak megjegyzéssel, és ez nem nyerte el a tanár úrnak a tetszését. Akkor kialakult bennem, hogy mintha nekem papi hivatásom lenne. Attól kezdve a földmûvesség, az agrármérnökség, a föld mélyének kutatása, a régészet a történelem után egy egészen más, egy ilyen spirituális irányba fordultam el, és arra készültem.”)

1985-ben beiratkozott a szegedi Római Katolikus Hittudományi Fõiskolára, majd két év elvégzése után a Pázmány Péter Hittudományi Akadémián, Budapesten folytatta hitoktatói tanulmányait. Még abban az évben, 1990-ben beiratkozott a Bárczi Gusztáv Gyógypedagógia Fõiskolára, ahol 1993-ban szerzett szociális munkás diplomát. Az Eötvös Loránd Tudományegyetemen 1996-ban szociológusi, a Debreceni Agrártudományi Egyetemen településüzemeltetõ szakmérnöki diplomát is szerzett. Közben, szakmájára készülve narkológiai, mentálhygiénés, csoport- és személyiségfejlesztõ tanfolyamokat végzett. Hitoktatói tanulmányai mellett rakodóként kezdett dolgozni Oroszlányban.

1987. novemberben Tatabányán vállalt munkát, a megyei Gyermek és Ifjúságvédelmi Intézetbe került nevelõnek, késõbb a Családsegítõ Központban dolgozott. A helyi politikai közéletbe is munkája révén került. Nagy hatással volt rá a Szegényeket Támogató Alap, s annak két vezetõje Solt Ottília (1944–1997) és Havas Gábor, akik az 1990. évi rendszerváltó parlament szabad demokrata képviselõi lettek.

1989. júniusban belépett az SZDSZ tatabányai szervezetébe. 1989. decembertõl 1990. októberig a helyi szervezet ügyvivõje. Részt vett az ITT-HON címû városi hetilap szerkesztésében.

1990. szeptemberben, az elsõ önkormányzati választásokon az 5. sz. egyéni kerületben indult, s közel hatvan százalékos eredménnyel gyõzött. Az SZDSZ városi listájának második helyérõl 1990. október 25-én, a hetvenötezer lakosú megyei jogú város harmincnégy tagú, szabad demokrata és fiatal demokrata többségû (22) közgyûlése huszonnyolc szavazattal polgármesterré választotta. 1989 és 1992 közötti három évben a Nyugat-Magyarországon az egykori „szocialista mintaváros” és vidéke került a legmélyebb válságba. 1989 és 1990 közötti egyetlen év alatt 12 ezer ember vesztette el az állását. A bányák bezárásával és a hagyományos ipari üzemek összeomlásával, a szegénység növekedésével a város csõd közeli helyzetbe került, ezért az önkormányzati vezetés célja a hanyatlás megállítása volt. Az 1990-ben meghírdetett programjában – Tatabánya város lesz, valódi! – a gazdasági és erkölcsi válságból való kilábalást, az alapozó munkát ígérte meg választóinak. 1992 és 1994 között megalapították a Modern Üzleti Tudományok Fõiskoláját, a Nemzetközi Kreatív Zenepedagógiai Intézetet, a Jászai Mari Színházat; meghatározták a helyi gazdaságfejlesztés lehetséges irányait és az önkormányzat által fontosnak tekintett alapvetõ értékeket.

29

1991–1993–ban a Megyei Jogú Városok Szövetségének egyik alelnöke, a Magyar Olimpiai Bizottság tagja, a Tatabányai Sport Club társadalmi elnöke, valamint egy sor gazdaság- és városfejlesztési alapítvány kuratóriumi tagja vagy elnöke. A határon túli magyarság iránti érdeklõdése és nemzeti liberális gondolkodása miatt 1994-ben belépett a Rákóczi Szövetségbe. 1993. októbertõl az újjászervezett önkormányzati tanácsadó testület elnöke lett.

1994. augusztusban az SZDSZ megyei egyeztetõ tanácsának ügyvivõje és polgármester-jelölt lett, de a szocialista–szabad demokrata koalíciót csak fenntartásokkal fogadta el. 1994. december 11-én ismét indult és gyõzött az önkormányzati egyéni képviselõi választáson. A hét induló polgármester-jelölt közül nagy fölénnyel – 40,18 százalékkal – másodszor is a város polgármesterévé választották. Az SZDSZ listájáról a Komárom-Esztergom Megyei Önkormányzat Közgyûlésébe is bekerült, és négy évig a területfejlesztési bizottság alelnöke, egy évig (1994–1995) az ügyrendi bizottság tagja volt.

1997. februárban – az SZDSZ országos tanács elnökségi taggá választása után – ÖTT elnöki tisztségérõl lemondott. A jórészt fiatal politikusokból állott elnökség tagjaként a párt erkölcsi válságából kivezetõ utat kereste, a gyakorlatiasabb és valóban liberális politizálást sürgette, a vidéki és az önkormányzati politikusok vezetésbe való bevonását szorgalmazta. A második önkormányzati idõszak elejére elkészült a helyi gazdaságfejlesztési stratégia, amelynek elsõ látható eredményei 1995–1996-ban mutatkoztak. 1995-ben a Kanada Quebec tartománya által támogatott segélyprogram keretében elkészült pénzügyi auditáció befejezését követõen sort kerítettek a túlméretezett városi intézményrendszer leépítésére, 1996-ban létrehozták a város gazdaságfejlesztõ szervezetét, 1997-ben megkezdõdött a regionális ipari park építése és fejlesztése; az 1993 és 1998 közötti években átalakították az iparszerkezetet. Megjelentek a modern iparágakat képviselõ nemzetközi gazdasági társaságok befeketetõi, a csomagolópapírt készítõ Alpla, az autóipar számára különbözõ bowdeneket és húzóköteleket gyártó német Bowden, az autókerék-tárcsákat szerelõ amerikai Suoftec, az amerikai mosószergyártó Benkciser, a szivattyúmotorokat gyártó dán Grunfos, a skóciai nyomdaipari Donprint cég, a tengelykapcsolókat gyártó Euró-Exedy, az autóiparnak elektronikai alakatrészeket beszállító olasz Plati, a víztisztító berendezéseket készítõ Zenon és az elektromos tápegységeket gyártó amerikai Artesyn cégek.

1998. májusban, az országgyûlési választásokon nem Tatabányán, hanem Kisbéren és Oroszlányban, illetve további huszonöt faluban (Komárom-Esztergom megye 3. számú vk.) indult. Az elsõ fordulóban a szocialista Keleti György honvédelmi miniszter és a fiatal-, ill. a magyar demokraták közös jelöltje mögött a szavazatok tizenkét százalékával a harmadik helyen végzett. A két választási forduló között határozottan ellenezte a szocialistákkal kötendõ újabb politikai szövetséget, a második fordulóban ezért nem is lépett vissza, ismételten a harmadik helyen végzett, ekkor már csak alig hat százalékot kapott. Az SZDSZ gyenge választási szereplése miatt mandátumát nem megyei listavezetõként, hanem az országos lista huszonnegyedik helyérõl szerezte. 1998. június 25-tõl az önkormányzati állandó bizottságban kezdett dolgozni.

1998.

június 20-i, a súlyos választási vereséget követõ rendkívüli tisztújító küldöttgyûlésen kemény kritikával illette pártja választási sikertelenségét elõidézõ hibás politikai döntéseket. Miután úgy ítélte meg, hogy kevés az esély a megújulásra 1998. július 8-án kilépett pártjából, 16-án nyilvánosságra hozta kilépése okait összefoglaló levelét. Levelében egyebek között azt írta, hogy kilenc évi tagság után azért lép ki az SZDSZ-bõl – és a parlamenti frakcióból –, hogy újra szabad demokrata lehessen. Július 20-án – már független képviselõként – bejelentette, hogy augusztus 30-i hatállyal mandátumáról is lemond. Az október 18-i önkormányzati választásokon független jelöltként indult és – a pártok támogatása nélkül is – nagy fölénnyel, harmadszor is elnyerte a város polgármesteri tisztségét, és megtartotta egyéni közgyûlési mandátumát. A korábbi (1994) választásokhoz viszonyított nagyobb részvétel mellett közel húsz százalékkal kapott több szavazatot (47,35%), mint a második helyen végzett Lévai Ferenc szocialista párti országgyûlési képviselõ. Polgármester-programjában ezúttal a lakható város építését hírdette meg. A városba befektetett mûködõ tõke 2000 végére elérte a hetven milliárd forintot, Tatabánya dinamikus növekedésnek indult és Északnyugat-Magyarország egyik regionális központjává vált. A városban 1998-ban még 9,5 százalékos volt a becsült munkanélküliség, ez 2000 közepére 7,5 százalékra csökkent. A korábbi évekre jellemzõ elvándorlás megszûnt, sõt a vándorlási irány megfordult: a négyezer új munkahely miatt ismét sokan jönnek a városba; 2001 végéig további háromezer új munkahely létesül. A Tatai-medence temészeti és élõvilágát ért károk helyreállítására és egy új terület- és térségfejlesztési politika kialakítása céljából létrehozott Által-ér Vízgyûjtõ Helyreállítási és Fejlesztési Szövetség egyik kezdeményezõje, s 1999. április 16-tól 2000.

30

november 2-ig a társulás elnöke volt. Programja szerint a térség településeinek nem egymással, hanem a külsõ környezettel kell versenyezniük. 2000. decemberben – mintegy az eltelt tíz év számvetéseként – megjelent kiadvány címe még kétkedõ, Tatabánya megmenekült!? A városlakó polgárok véleménye ugyanakkor egyértelmûbben tükrözi, hogy az 1998 óta a huszonkét megyei jogú város között a legdinamikusabban fejlõdõ megyeszékhely valóban megmenekült.

2002-ben

függetlenként indult mindkét választáson. A májusi országgyûlési választásokon az ország legjobb eredményét érte el függetlenként, a második forduló elõtt visszalépett. Az októberi polgármester választásokon közel 26 százalékkal ért el jobb eredményt, mint szocialista ellenfele. Negyedszer is gyõzött, negyedik polgármesteri ciklusát kezdte meg, és 2003 júliusában még csak harmincnyolc éves lesz. Nõvére, Mária (1956) gyógyszerész asszisztens, gyermekfelügyelõ Oroszlányban. 2000 Karácsonyától második házasságában él, Szász Mónikával, a székelyudvarhelyi polgármester, Szász Jenõ testvérhúgával. Gyermekei, János (1990), Krisztina (1993) és Anna Mária (1995) valamennyien iskolások.

31

Felhasznált irodalom Bocz János: Az önkormányzatok döntéshozói, 1994., Budapest, Központi Statisztikai Hivatal, 1996. Bõhm Antal: A helyi hatalom és a lakossági részvétel esélyei. In: Pápay Zsuzsa (szerk.): Helyi hatalom-helyi társadalom. Bp., 1987. Chandler, James A. and Clark, Terry N.: Local Government, In: Lipset, Seymour Martin (ed.): The Encyclopedia of Democracy, Vol. III., Washington D. C. 1995, Congressional Quaterly Inc. Farkas János–Vajda Ágnes: Két választás Magyarországon 1990-ben. Budapest, Központi Statisztikai Hivatal, 1991. Horváth M. Tamás: Pártok a helyi önkormányzatokban. A települések politikai intézményei. Budapest, Magyar Közigazgatási Intézet, 1996. Marelyin Kiss József–Kabai Imre–Dénes Attila: Önkormányzati rendszer és társadalmi deficit. A helyi önkormányzatok elõ tíz éve Magyarországon. In: Kurtán Sándor–Sándor Péter–Vass László (szerk.): Magyarország Politikai Évkönyve. Budapest, Demokrácia Kutatások Magyar központja Alapítvány, 2001. Országgyûlési Napló 1–25: Az Országgyûlés hiteles jegyzõkönyve 3–19. szám. Budapest, Magyar Országgyûlés, Bp. 1994. Vági Gábor: Magunk, uraim. Válogatott írások településekrõl, tanácsokról, önkormányzatokról. Horváth M. Tamás–Péteri Gábor–Radnóti Sándor (szerk.), Bp., 1991. Zongor Gábor: Választások után. Önkormányzat, 2002. 11. sz. Felhasznált adatok forrásai Az 1990-ben megválasztott Országgyûlés Almanachja. Kiss József (szerk.), Bp., 1992. Az 1994-ben megválasztott Országgyûlés Almanachja. Kiss József (szerk.), Bp., 1996. Az 1998-ben megválasztott Országgyûlés Almanachja. Marelyin Kiss József (szerk.), Bp., 2001. Hubai László: Magyarország XX. századi választási atlasza 1920–2000. I– III. kötet. Bp., 2001. Országosan egyeztetett önkormányzati közvélemény-kutatások. A Jelenkutató Intézet önkormányzati adatfelvételei, 1998–2002. Választási füzetek 87.: Országgyûlési képviselõk. Rytkó Emília–Marelyin Kiss József (szerk.), Bp., 2002. www.valasztas.hu. Belügyminisztérium Országos Választási Bizottság honlapja (letöltés ideje: 2003. március 16–28.) www.vokscentrum.hu. Hubai László és Ignácz Károly honlapja (letöltés ideje: 2003. március 20.) 1

Egyelõre elég a kisebbségi önkormányzatokra, a kisebbségi önkormányzatok körüli közjogi, politikai stb. vitákra gondolni. 2 Ha végig tekintjük a nagyobb, parlamenti pártok néhány adatát, akkor világos lesz a folyamat is: az MSZP-ban 1992. április 12-én alapították a Baloldali Önkormányzati Közösséget; alapító elnöke Baja Ferenc volt, aki már 1990-tõl a pártelnökség önkormányzati ügyvivõje, mondhatni lobbistája. A BÖK ma is az egyik legjobban szervezett, leghatékonyabban mûködõ belsõ erõcsoport a szocialista pártban. (A szocialista párt ma már meghatározó vezetõit adta az önkormányzati csoport: Baja Ferenc, Csabai Lászlóné, Lamperth Mónika, Szili Katalin, Toller László, Tóth József stb.). A Fidesz és az SZDSZ az 1990. szeptember–októberi nagy helyhatósági gyõzelmét követõen ún. Önkormányzati Tanácsadó Testületeket alakított. A Fidesz-ben 1991-tõl az ÖTT egyik alelnöke az idõközben Szolnok polgármesterévé választott Várhegyi Attila lett; lapot alapítottak, állandó önkormányzati irodát tartottak fenn, hiszen valamit kezdeni kellett a pártban hirtelen tömegesen megjelent ismeretlenekkel, akiknek a közigazgatásról szinte semmilyen elképzelésük, tudásuk és tapasztalatuk nem volt. Az SZDSZ 1991. január 23-án tizenegy tagú Önkormányzati Tanácsadó Testületet szervezett tényleges vezetõje Wekler Ferenc. Az ÖTT-t 1992-ben és 1993-ban is átszervezték. A szabad demokraták 1990–1992-ben egy egész

32

összefüggõ, anyagiakkal jól ellátott önkormányzati intézmény- és fórumrendszert – Európai Magyarországért Alapítvány, majd a Magyarországi Önkormányzatokért Alapítvány, Önkormányzati Akadémia, Ön Kor Kép c. újság stb. – hoztak létre. Az MDF-ben Gémesi György 1991-tõl jó érzékkel megalapította a Magyar Önkormányzatok Szövetségét, amely külsõ-belsõ kapcsolatépítést jelentett saját maga, pártja és városa (Gödöllõ) számára. A demokrata fórum önkormányzati lobbicsoportjának minden kétséget kizáróan õ lett az elsõ számú vezetõje. Ezeket a testületeket többször elsorvasztották, máskor újjászervezték, ahogy éppen a párton belüli erõviszonyok megengedték, konfliktusok megkívánták. Az alapvetõ „strukturális hibájuk” azonban az volt, hogy intézményesen a szervezeti és mûködési alapszabályzatban nem volt semmilyen formalizált státusuk, ezért nyomás-csoportokként nem vagy alacsony hatásfokkal mûködtek. De mindenkori vezetõik, az innen kikerült önkormányzati emberek azért karrierépítésben háttérszervezetként felhasználhatták, ha akarták, ha tudták. (A Fideszben: Balsay István, Búza Attila (1963–2000), Bóka István, Fazekas Sándor, Hargitai János, Juhos Katalin, Kovács Zoltán, Selmeczi Gabriella, Szita Károly, Révész Máriusz, Várhegyi Attila, Zupkó Gábor.; az SZDSZ-ben: Bencsik János (1993–1998), Dióssy László, Gulyás József, Kocsis Imre Antal, Kóródi Mária, Kovács Kálmán, Wekler Ferenc.) Az FKGP és a KDNP is próbálkozott különbözõ szakmai (önkormányzati), politikai kabinetek létrehozásával, de itt méginkább a mindenkori pártelnökök rögtönzéseitõl, egyszemélyi-hatalmi döntéseitõl függött e csoportok sorsa. 3 S egyre kevésbé hagyják magukat a pártok hagyományos, más szocio-kulturális köreibõl érkezett elit csoportjai mögé sorolni. 4 Tudatában vagyunk annak, hogy „önkormányzati szempontunk” az alakuló új politikai osztály lényeges leszûkítését, egyetlen szegmensét jelenti, de ugyanakkor lehetõvé teszi (és csak így teszi lehetõvé), hogy az önkormányzatok és az országos pártok közötti politikai kapcsolatok természetérõl, tendenciáiról és alakuló szabályairól beszéljünk. 5 Amikor tehát nagyvárosokról beszélünk, akkor a megyei jogú városokat értjük a megnevezés alatt. 6 A megyei jogú városok általában kompakt országgyûlési egyéni választókerületet is alkotnak, ami azt jelenti, hogy a polgármesterek többnyire képviselõként is városuk határain belül dolgoznak. Érdemes megjegyezni, hogy a 22 megyei jogú város 2.0002.684 választójogosult polgárt jelent, ami az ország választónak 25 százaléka. 7 A vizsgálat kereteit indokolt lenne bõvíteni. A fõváros kerületeinek gyors áttekintése azt mutatja, hogy a polgármesterek és országgyûlési képviselõk pozícióinak összemosódása hasonló tendenciát mutat, mint a megyei jogú városokban: a kerületek polgármesterei is egyre gyakrabban próbálnak bejutni a Parlamentbe és próbálkozások egyre hatékonyabb: míg az 1998-ban megválasztott polgármester közül alig hárman képviselõk a Parlamentben, addig 2002-ben már nyolcan töltik be a kettõs tisztséget. Négy év alatt a képviselõi jelöltség formája is átalakult: míg a korábbi (országgyûlési) választáson a legtöbb polgármester listán próbált a Parlamentbe kerülni, addig 2002-ben leggyakrabban a kettõs (egyéni és listás) jelölés fordult elõ. A helyi és országos politika közötti átjárás, valamit a hatalom koncentrációja az önkormányzatok másik alrendszerében, a megyei közgyûlésekben is megfigyelhetõk. 1998-ban a közgyûlési elnökök közül kilencen dolgoztak egyidejûleg a Parlamentben is, míg négy évvel korábban csupán hat személy volt kettõs tisztségben. A 2002. évi országgyûlési választásokon a tizenkilenc megyei elnökbõl tizenhárman próbáltak parlamenti mandátumot szerezni s ez kilenc személynek sikerült is. A három különbözõ terep összehasonlítását és az átfogó elemzést jelen tanulmány nem teszi lehetõvé; terjedelmi okok miatt most csak „felvillantjuk” a hasonló tendenciát. 8 A pártoknak a parlamenti választások esetében van a legnagyobb súlya, önkormányzati választáson a személyek ismertsége, tevékenysége és teljesítménye a fõ döntési és mérlegelési szempont. 9 Lévén, hogy az elsõ közvetlen polgármester-választásra 1994-ben került sor, csupán három választás számszerû eredményeit követhetjük. 10 A politikai marketing „legrosszabb reklám, ha nincs reklám” tételét alkalmazva ez annyit jelent: legfontosabb, hogy ismerjék és tudjanak beszélni a jelöltrõl. 11 Balsay István (1947), eredetileg közlekedésmérnökként 1985-ben Székesfehérvár tanácselnök-helyettessé, 1986-ban tanácselnökké választották, majd 1990-ben az elsõ szabadon választott – 52 százalékos fiatal demokrata többségû – közgyûlése választotta polgármesterré. (Ráadásul úgy, hogy 1990. áprilisában még a Hazafias Választási Koalíció országgyûlési jelöltje.) Kiváló polgármester, érti a dolgát, kivezeti városát az 1991-es gazdasági válságból, a Megyei Jogú Városok Szövetségének elnöke, az önkormányzati és a területfejlesztési rendszer egyik kialakítója. 1994-re már „befogja” a Fidesz megyei és területi listán is elindítják, parlamenti képviselõ lesz. 1994. decemberben valószínûleg hibát követ el, mert a város polgármesterségét úgy adja át, hogy utódjának valójában nem akarja átadni a döntéseket. Ebbõl súlyos konfliktussorozat származott, 1998. októberében a sikeres kormányalakítás ellenére a Fidesz elvesztette addigi „fellegvárát”, Székesfehérvárt. 1998. július 14-én ugyan kinevezték a kormány területfejlesztési államtitkárává, de hamarosan távoznia kellett a kormányból. 2002júniusától már „csak” parlamenti bizottsági alelnök. 12 Csabai Lászlóné, Rácz Judit (1947) Budapesten született, 1968-ban, a felsõfokú fõiskolát elvégezve került Nyíregyházára a konzervgyárba dolgozni. Négy évi középvezetõi munka után, 1973-tól függetlenített szakszervezeti bizalmi, népi ellenõrzési bizottsági elnök, majd 1986-tól városi tanácselnök. (1976-tól párttag,

33

1980-tól tanácstag.) 1990-ben át kellett adnia a város vezetését, de egyéni kerületbõl bejutott az elsõ, Fidesz– SZDSZ többségû közgyûlésbe, frakcióvezetõ, városi pártelnök. Közben nagyon kereste a helyét, vállalkozni kezdett, de rá kellett jönnie, hogy sohasem lesz jó vállalkozó. 1994 tavaszán, a nagy szocialista gyõzelemkor pártlistáról bekerült a parlamentbe. 1994-ben (Mádi Zoltán polgármester visszavonulását követõen) elindult a tisztségért, s öt jelölt között nyert. 1994. december 16-án letette polgármesteri esküjét, visszatért városa élére. Az elsõ négy éve nagyon sikeres volt, bal-közép irányból fújó hátszél is segítette. Azóta „megállíthatatlan”, illetve nem akadt olyan személy, aki bár meg tudná szorítani. 1998. tavaszán már országos pártlistáról szerzett parlamenti helyet magának, innentõl pártkarrierje is meredeken emelkedett. Az ellenzéki négy évben sem adta fel, nagyon találékony és harcos volt. 1998 õszétõl a Baloldali Önkormányzati Közösség alelnöke, 2000. novemberben az MSZP országos elnökség tagjává választották; tisztségében éppen most, 2003. március végén megerõsítették. 1998-ban a Megyei Jogú Városok Szövetsége társelnöke, 2000 tavaszán elnyerte az Év Polgármestere kitüntetést; 2002. áprilisában az MSZP 9. legjobb eredményével elõször szerzett egyéni parlamenti mandátumot, s közel húsz (18,83) százalékot vert a második helyezettre, korábbi jegyzõjére. A Fidesz egyik nagy ászát, Mádi László) nyilván kíméletbõl el sem indította ellene. 2002 kora nyarán belügyminiszter várományos, lakásügyi kormánybiztosi kinevezést kapott. Tele van energiával, még bírálói is azt mondják egyszerre három helyen is ott tud lenni. Úgy tûnik erre a képességére szüksége is van. Balogh József (1946) Nagykanizsán született. 1964-ben Gyõrött a Révai Miklós Gimnáziumban érettségizett. 1964-tõl a Gyõri Keksz- és Ostyagyárban betanított munkás, majd anyaggazdálkodó. 1970-ben munka mellett az MKKE pénzügyi szakán szerzett közgazdász diplomát. 1970-tõl az Élelmiszer-ipari Dolgozók Szakszervezete, 1973-tól a szakszervezetek megyei tanácsánál politikai munkatárs. 1975-tõl az MSZMP Gyõr Városi Bizottságának gazdaságpolitikai osztályvezetõje. 1980-tól Gyõrben a városi tanács általános elnökhelyettes, 1989– 1990-ben tanácselnök. 1990-tõl a Gyõri ÁFÉSZ mûszaki igazgatója. 1991 és 1993 között a Ferrovill Kereskedelmi Vállalatnál számviteli osztályvetõ, majd pénzügyi-számviteli fõosztályvezetõ. 1993–1994-ben a Bábolna Takarmányipari Kft. fõkönyvelõje. 1969-tõl MSZMP, 1989. októbertõl MSZP-tag; 1990. októberben bekerült Gyõr város közgyûlésébe. 1994. december 11-én polgármesterré választották, stabilizálta az önkormányzatot, mert õ kiválóan ismerte belülrõl a hivatalt, szemben a kissé hóbortos és különc mûvészettörténész-tanár elõdjével, Kolozsvári Ernõvel. 1998. október 18-án ismételten bizalmat kapott. Az 1994. és az 1998. évi országgyûlési választásokon területi listáról nem tudott mandátumot szerezni. 2000-tõl az MSZP városi elnökségi tagja. 2002. április 7-én a szavazatok abszolút többségével már az elsõ fordulóban bekerült a Parlamentbe. 2002. október 20-án a Fidesz „nagy ászát” (Szakács Imre) már el sem indítják ellene, igazuk van, mert közel húsz (17,25) százalékkal veri meg korábbi alpolgármesterét (Dézsi Csabát). A két „párhuzamos életrajz” láttán érdemes figyelnünk egy sor hasonlóságra. Ha karrier pályákat, illetve típusokat írunk le, akkor pedig fel kell figyelnünk. 13 Független az, akit az illetékes választási bizottságok függetlenként vettek nyilvántartásba. Debrecen: Ujvárosi Mihály; Eger: Ringelhann György; Gyõr: Oláh Imre, Márkus Katalin; Kecskemét: Benkõ Zoltán; Nyíregyháza: Kovács Mihály; Pécs: Molnár Zoltán, Aczél Attila; Soporon: Bács Tamás; Szeged: Kapás Ferenc, Szilágyi János Szolnok: Rakonczai László; Tatabánya: Lengyel Péter; Veszprém: Lõrinczné Horváth Valéria. 14 Tíz városban csökkent, nyolc városban nem változott, míg négy városban növekedett a jelöltek száma. 15 Békéscsaba: Császár Lajos; Debrecen: Halmos Sándor; Hódmezõvásárhely: Kõhegyi András; Nagykanizsa: Suhai Sándor; Nyíregyháza: Fazekas János; Szeged: Molnár Imre; Szolnok: Józsa Csaba; Szombathely: Harangozó Bertalan; Tatabánya: Bencsik János, Lengyel Péter; Veszprém: Francia Ferenc és Bors József. 16 Mindeközben a szabad demokrata jelölt, Miklós Ákos a szavazatoknak csupán az 1,62 százalékát tudta megszerezni. Vagyis: a korábbi párt-személy sorrend 1998-ra tatbányán biztosan megfordult; Bencsik János polgármester személye pártalakító tényezõ; amint eltûnt a szabad demokrata színtérrõl, az SZDSZ törpe párttá esett össze. 17 Az elemzõk szerint „kampányhiba” történt, hiszen végig Trombitás Zoltán vezetett, de a végén elkövetett hibák miatt 2.583 szavazattal (5,65%) kevesebbet kapott. 18 Lásd: Szõgyi Lenke: Ami a politika mögött van. Önkormányzati választások Egerben. In: Önkormányzati Választások 1994. Politikai szociológiai körkép. Bp., 1996. 250–271. old. Ringelhann György eredetileg a szabad demokraták polgármestere volt, nagyon népszerû gyermekorvos, aki törzsökös polgára volt városának. Az egri történet sok egyéb mellett azért is érdekes, mert az „elsõ pártellenes hullám” idején a hatpárti diktatúra ellenes légkörben alakították meg a helyi lokálpatrióta egyesületet, amely a pártok helyett jó néhány évig, pontosan 1998ig az egyik legbefolyásosabb politikai szervezet, „pártellenes párt”. 19 A gyenge párt, gyenge politikusi teljesítmény, személyes tisztesség „alapesete” Debrecen volt; Hevessy József 1994-ben még 16.869 (42,60%) szavazatot szerzett, 1998-ban már csak 2.192 (3,68%) támogatója akadt; nyolc évi polgármesterkedés után csak harmadik lehetett. Dunaújvárosban helyreállt a rend, a szocialista rend. Dunaújváros baloldali város, ott a liberalizmus, akár a nemzeti, akár a nyugatos változata; a konzervatív irányzatokkal kiegészítve is esélytelenné vált, 1998-ban hosszú idõre, az biztos. Kovács Pál akkori gyõzelme, de Kálmán András megjelenése (1999) a város élén a rendszerváltás egy epizódjává tette a szabad demokrata Almási Zsolt nyolcéves

34

regnálását. Szombathely más eset; 1994-ben a szabad demokraták még bírják Nyugat-Magyarországot, így a megyeszékhelyet is tartani tudják, bár már érzékeny veszteségeket szenvedtek. 1998-ban a jobb-közép blokk nyert, Wagner András nyolc év után búcsúzni kényszerült; a sok konfliktus, a sok ügy, a botrányok kikezdték tekintélyét, a vereséget szenvedett párttól semmilyen támogatás sem érkezett. Nyugat-Magyarország elesett, a szabad demokraták pozícióit a Fidesz vette át; 2002-ben revansot a „baloldali blokk” tudott venni, s vett is. 20 Polgármester jelöltjük csupán harmadik lett és három képviselõt vitt be a testületbe, a korábbi öttel szemben. 21 Kocsis Imre Antal polgármester 1990 óta „szabad” demokrata, hiszen sohasem volt tagja a pártnak; ennek ellenére vagy éppen ezért sikeres, már négyszer választották Szekszárd élére, de országgyûlési választást még sohasem tudott nyerni. (1997–1998-ban rövid idõre már volt képviselõ, listáról behívták.) Viszont bírta a legnagyobb, hárompárti versenyt, ami megmutatta, hogy jó egyéni teljesítménnyel, megbízható és kiegyensúlyozott politizálással paralizálni lehet a pártja gyenge, sõt egyre gyengülõ teljesítményét. Vagyis neki választásról-választásra éppen annyival kell jobbnak lennie, amennyivel pártja gyengébb teljesítményt nyújt. 22 A polgári körök a párttal ellentétes álláspontra helyezkedtek, és más jelöltet nézték ki a város élére; sokak szerint Szeged, a 98-ban meghódított város banális veszteség volt ez a Fidesz számára. 23 A vereség, noha várható, mégis nagy sajtónyilvánosságot kapott. Az okok között említhetõ, hogy a Fidesz veresége regionálisan nem volt indokolt, hiszen az alföldi kerületekben és városokban 1998-ban és 2002-ben is jól szerepeltek; a 2002. májusi kettõs szocialista siker mértéke, elõrevetítette az októberi bukást; nyilván ezért nem is indították Bartha László polgármestert. Botka László az 1994-es parlament legfiatalabb tagja gyorsan beérett, a szegedi fiatalok (Botka László, Újhelyi István) „mindent vittek”. Ráadásul Szolnok is a „család érdekeltségi” körébe került, Botka Lajosné, László édesanyja meglepõen magabiztosan gyõzte le fideszes ellenfelét. Aligha ismerünk a magyar politikatörténetben hasonló esetet.) 24 Dióssy László 1957-ben születet Bonyhádon, ott is érettségizett. Keszthelyen növényvédelmi üzemmérnöki oklevelet szerzett, majd Bikalon az állami gazdaságban, ezt követõen Véménden és a mencshelyi téesz-ben közvetlen termelésirányító; 1986-tól a megyei tanácson fõelõadó. Közben egyetemi diplomát is szerzett, 1983-ban. 1990-ben már nagyon a politika közelébe sodródott, az agrárkamara ügyvezetõ titkára. 1990. október 19-én Veszprém városának polgármesterévé választották, egy szavazat híján egyhangúlag. Szabad és fiatal demokrata támogatással egyéni kerületbõl bejutott a közgyûlésbe. 1994. májusában bejutott a parlamentbe, június 1-jén belépett az SZDSZ-be, december 11-én hat jelölt között is simán gyõzött. 1995-ben egységes liberális frakciót alakított. (Néhány hónapig összeférhetetlen helyzetben is volt.) 1998 tavaszán az Év Polgármestere lett, lendületbe hozta városát; októberben szociálliberális, tehát közös jelöltként gondja nem lehetett, huszonkét százalékkal gyõzött a polgári jelölt ellen. 1999-ben a Települési Önkormányzatok Országos Szövetségének elnökévé választották, így 2002-ben természetes módon maradt MSZP–SZDSZ közös jelölt; a négy szûk esztendõ ellenére már 23 százalékra nõtt az elõnye. Sokan próbálták legyõzni, innen is onnan is, eddig sikertelenül. 25 Pap János (1958) Karcagon született, 1977-ben Orosházán érettségizett; mûegyetemi építész diplomával 1986. március 1-jével került Békéscsabára. 1989. májusában alapítója a helyi szabad demokrata csoportnak. 1990. október 26-án – a taxis-blokád elsõ napján – foglalta el polgármesteri székét (szabad és fiatal demokrata támogatással). Polgármesteri beiktató beszédét eképpen fejezte be: „Képviselõtársak! Lássunk munkához!”. Ez polgármesteri ciklus-programnak is megtette. Nem a szavak mestere, persze ha kell jól beszél. A „békéscsabai gondolat” egyik képviselõje: a magyar városok alakítsanak egységes szövetséget. A gondolat többnyire Demszky Gábor különutas politikáján bukott meg. Békéscsabán találták a kis kincstárat. 1994-ben újra, illetve elõször mérette meg magát, most már közvetlenül. Biztosan, 14 százalékkal nyer. 1998-ban a Fidesznek már, a szocialistáknak pedig még nem jó, de egyedül is biztosan (kétezer újabb szavazattal támogatásával) nyer 2002-ben a szocialisták is belátják, jobb ma egy Pap János, mint holnap egy Végh László. Már azt is megteheti, hogy nem írja föl az MSZP-t a szavazócédulára. Nagyon nyer, közel harminc százalékot ver rá a második helyezett (szinte teljesen ismeretlen) polgári körös ellenfelére. (Ellene sem merik indítani sem Végh Lászlót, sem Domokos Lászlót.) Pártja minduntalan kapacitálja az országgyûlési választásokon való indulásra, nem tudják meggyõzni. Szerinte a polgármesterkedés erkölcsi kérdés. Elmondása szerint õ Békéscsabáért otthon dolgozik – ezt vállalta, ezt csinálja. 26 Várhegyi Attila 1992-ben, Tüttõ István 1997-ben, Kálmán András 1999-ben, idõközi választásokon lettek polgármesterek. Mindhárman megnyerték a soron következõ rendes választásokat. T. Asztalos Ildikó, Miskolc szintén idõközben (1993 nyarán) választott polgármestere 1994. december 11-én vesztett, csak 3. lett a szavazatok 27,5 százalékával. Errõl a kivételrõl lásd: Önkormányzati választások 1994. Politikai szociológiai körkép. Bp., 1996. 235–249. old. 27 A választások inkább a bizalmi tõkén, a kontinuitáson és a stabilitáson alapulnak, a választók gyakran realista módon mérik fel: egy-egy város fejlõdését személycserével nem szabad megakasztani vagy kockára tenni. Ha mégis ez történik, annak oka van. 28 Az országosan talán „elfogadhatatlan”, elképzelhetetlenül széles párttámogatásra szinte alig találunk olyan példát, mint ami Mohácson történt 2002-ben: a tisztségben lévõ és újrainduló Szekó József polgármestert, a Fidesz

35

jelöltjét a helyi MSZP is támogatta. (Egy ilyen nagy koalíció a megyei jogú városokban is nehezen képzelhetõ el, bár indokoltsága, vagy indokolhatósága több esetben is nyilvánvaló.) 29 A szokásos példa: Hevessy József Debrecen polgármestere 1994 és 1998 között 72 százalékos, kényelmes közgyûlési többséggel, a szociálliberális kormányzati háttérrel és szabad demokrata belügyminiszterrel „rendelkezett”, politikai ellenfelei mégis a pangás éveinek nevezték ezt az idõszakot. Egy 1997-es közvéleménykutatásunk szerint is a város lakossága rendkívül súlyosan ítélte meg az önkormányzat, s benne a polgármester tevékenységét. Ezek után következet 1998. októbere. 30 A harmadik álláspont szerint voltaképpen mindenki lokálpatrióta, aki községért, városáért dolgozik. Túl azon, hogy meglehetõsen nehezen értelmezhetõ már maga a fogalom is, meglehetõsen nyilvánvaló, hogy „aki városi képviselõ akar lenni, annak mind lokálpatriótának kell lennie, ez nem megkülönböztetõ jegy.” Antall József néhai miniszterelnök egyik egri látogatása alkalmából hasonló észrevételt tett. Amikor a Ringelhann-féle új frakció egyik tagja lokálpatriótaként mutatkozott be, megkérdezte: „Miért a többi nem az?” 31 Veszprémben 2001-ben a felnõtt lakosság 44%-a válaszolta, hogy elõnyt jelkent a kettõ tisztség, és csupán 32% szerint nem jelent sem elõnyt, sem hátrányt. 32 Szombathelyen Wagner András volt az egyedüli kivétel, akinek csupán 3 százalékos volt az elõnye. 33 Kivételnek számít Balsay István, aki 1994-ben az országgyûlésbe távozott és azóta is ott dolgozik. 34 Csak Pécs és Szolnok polgármesterei nem indultak a versenyben; elõzõen mindketten az országgyûlési képviselõséget célozták meg (Páva Zsolt sikertelenül, Várhegyi Attila bejutott). 35 Mind a négy polgármester a szabad demokratákhoz tartozott, illetve közülük három ma is oda tartozik. 36 Az új szociálliberális kormány 1994. július 5-én a legelsõ jogszabályok egyikeként terjesztette be az „egymondatos törvényjavaslatát” az összeférhetetlenség eltörlésérõl, vagyis az 1990. évi LXVII. törv. módosításáról szóló törvényjavaslatot, amelyet a parlament 215 igen, 50 nem, és 20 tartózkodás mellett elfogadott. 37 Lásd: Az Országgyûlés hiteles jegyzõkönyve. 1994. július 4–5-i ülés, 3. szám. 97–1994. szeptember 5–6-i ülésének elsõ ülésnapja. (8. szám). Kuncze Gábor belügyminiszter expozéja. 543–551. old.); majd az általános vita: 9. szám, 574–637. old.; 654–670. old.; 11. szám, szeptember 12–14-i ülés. 759–784. old.; 12. szám, szeptember 12–14-i ülés. 863–911. old. 13. szám, szeptember 19-i ülés. 945–967. old. 14. szám, szeptember 19– 21-i ülés. 970–1022. old. 15. szám, szeptember 19–21-i ülés. 1128–1155. old. 16. szám, szeptember 26–28-i ülés. 1182–1206. old. 18. szám, szeptember 26–28.1314–1389. old. 19. szám, 1455–1552. old. 38 1994-ben OGYK jelölt is volt, de nem sikerült mandátumot szereznie. 39 Várhegyi Attila már 1990-ben is országgyûlési jelölt volt. 1990 õszén pártlistáról városi képviselõ lett Szolnokon. 1991. december 17-én lett Szolnok városának „elsõ polgára”, a Fidesz egyik legfontosabb önkormányzati politikusa lett. 1994 nyarán a Fidesz országos választmányának elnökévé választották, így bekerült a legszûkebb pártvezetésbe. 1994. december 11-én a szavazatok 52,07 százalékát szerezte meg, így egymagának több támogatója volt, mint másik négy ellenfelének együttvéve (47,93%). Orbán Viktor bizalmi embereként egymást követõen ötször választották az országos választmány élére. 1998-ban a szolnoki önkormányzat élérõl a kormányba távozott, 1998. július 25-én polgármesteri tisztségérõl lemondott. 1998. július 14-tõl politikai államtitkár, de egy polgármesteri idõszakában elkövetett mulasztásáért a bírósági ítélet született ellene, ezért 2001. december 1-jén lemondott. 2002. áprilisban újra képviselõ lett, majd jogerõs ítéletének kihirdetése után 2002. október 8-án parlamenti mandátumáról is lemondott. Jelenleg a Fidesz pártigazgatója. 40 Rapcsák András hódmezõvásárhelyi, és Dióssy László veszprémi polgármesterekrõl van szó. 41 Lásd: dr. Szabó Iván hozzászólása. In: Az Országgyûlés hiteles jegyzõkönyve, 1994. július 5. 3. szám, 130. old. Szabó Iván, akkor még az MDF frakcióvezetõjeként a következõket mondta: „…mit csináljunk azokkal a polgármesterekkel, akik tudtak az összeférhetetlenségrõl, és nem jelöltették magukat képviselõjelöltnek, holott esélyük lett volna a megválasztásra, de tudták, hogy fennáll az összeférhetetlenség és nem akartak lemondani a polgármesterségükrõl, s tõlük most egy esélyegyenlõséget elvettünk. Ez a törvénymódosítás most nem tudja jóvátenni, hogy pótválasztással induljon az a polgármester, aki annak tudatában nem vállalta annak aláírását, hogy megszünteti az összeférhetetlenséget.” 42 1990. áprilisban a Fidesz 22 mandátummal a legkisebb ellenzéki párt lett, a parlamenti választásokon 5,5%-ot, listán 8,9%-ot kapott. Az önkormányzati választások igazi gyõzteseként a tízezernél több lakossal bíró településeken 15,3 százalékos, az egyéni választókerületekben 8,4 százalékos, az SZDSZ-szel közösen állított jelöltekkel 16,9%-os választási eredményt ért el. A Fidesz-re is az ideológiai sokszínûség jellemzõ, ez azonban sokkal kevesebb belsõ konfliktussal járt, mint az SZDSZ esetében, ill. a belsõ konfliktusokat elsõsorban nem az ideológiai nézetkülönbségek okozták. Egyes vezetõk a pártot ,,posztmodern” ill. „alternatív” liberális eszmerendszerrel jellemezték, ennek részletes kifejtését azonban többnyire mellõzték. 1990–1991 fordulóján a kezdetben emberjogi mozgalom politikai stratégiáját tekintve valóban elmozdult egy pragmatikus liberális párt irányába. Ez különösen a Fidesz-frakció parlamenti szereplésében érhetõ tetten. A Fidesz – szemben az SZDSZszel – parlamenti ellenzékbe kerülése óta nem igyekezett átfogó politikai program meghirdetésére és a kormány megbuktatására, az adott hatalmi struktúra keretei között politizált. A Fidesz sikeres politizálását bizonyos – csak erre a pártra jellemzõ – generációs jegyek is elõsegítették. Ennek alapja az idõsebb korosztálytól eltérõ politikai

36

szocializáció, amely a 80-as évekre esik. E generációs jegyektõl – és nem az ideológiai különbözõégtõl – vált markánsan más párttá a Fidesz az SZDSZ-hez viszonyítva. A pártban több frakció is kialakult: a fõcsapás – Orbán Viktor-vonal – mellett mûködött még az alternatívitást hangsúlyozó Zöld Frakció, az avantgarde-posztmodern (anarchista) Magyar Narancs Klubhálózat, valamint a bázisdemokraták frakciója. Míg az elsõ kettõ nem igazán konfrontálódott a vezetõ irányvonallal, addig a bázisdemokraták, akik a pártosodásból fakadóan csökkeni látszó, szervezeten belüli demokráciáért törtek lándzsát, többször kísérelték meg puccszerûen leváltani a vezetõséget és az önkormányzatokba bejutott tagjaik révén a többi Fideszes munkáját átszervezni. Az 1990. decemberi küldöttgyûlésen már-már úgy tûnt, sikerült kompromisszumra jutniuk: a Fidesz új választmányát – Orbánon, Fodoron, Némethen és Tirtsen mint parlamentit, képviselõkön kívül – a „második vonal” uralta és a bázisdemokraták bejutottak a vezetõségbe. A hatalom-átvételi kísérletek végül a bázis demokraták bukásával értek véget, más alternatív csoportok pedig eltávolodtak a párttól. Önkormányzati politikusaik azonban jelentõs részben maradtak. A fiatal demokraták 1988–1989-es kicsiny avantgárd mozgalma az 1990 tavaszi választások után kezdett pártszerû formációt felvenni, de az igazi átalakítási, pártosodási kényszert a „tömegesen” megjelent önkormányzati emberek jelentették a vezetés számára. A Fidesz 1994. májusi „katasztrofális” választási vereséget követõ feltámadása éppen a december 11-i önkormányzati választásokon következett be, s az 1994–1998 közötti nehéz éveket a parlament mellett, a megtartott „önkormányzati végváraiból” harcolta végig. Kis túlzással azt is mondhatnánk, hogy a Fidesz tíz év alatt is megmaradt „önkormányzati pártnak”, legalábbis ami a káderállomány politikai szocializációját és rekrutációját illeti, bizonyosan. 43 2002. márciusban egy választás történeti konferencia alkalmával azt prognosztizáltuk, hogy a vezetõ önkormányzati emberek (polgármesterek) aránya az 1998-as 7 százalékról akár a duplájára növekedhet. A Parlamentben is dolgozó polgármesterek száma 27-rõl 47-re nõtt, tehát a képviselõk 12 százaléka, ha nem is napi, de rendszeres „ingázó”, országa és városa között. 44 Tatbánya elmúlt tíz évének már nagy irodalma van. Egyet-kettõt említve: Gáspár Mátyás: Az önkormányzati váltás forgatókönyve. Bp., 1994. Horváth M. Tamás: A köz meghasadása Tatabány példáján. In: Aréna és otthon. Lakóhekyi szolgáltatások, városesetek és a „köz” véleményei. Írások önkormányzati rendszerünk elsõ fél évtizedérõl. Bp., 1996. Szirmai Viktória et. al: Verseny és/vagy együttmûködés? Bp., 2002. 45 Lásd: Hubai László: Magyarország XX. századi választási atlasza 1920–2000. Bp., 2001. 46 Lásd: Tatabánya közvéleménye. (A Jelenkutató Intézet adatfelvétele 2002. január 5–18 között zajlott, 800 tatabányai „illetõségû” lakópolgár megkérdezésével.) 47 Természetesen amikor Tatabányáról „értekezünk”, akkor Dunaújvárosra, Nyíregyházára, Miskolcra, Salgótarjánra, Oroszlányra, Komáromra, Kisbérre, Komlóra, Hatvanra, Ózdra, Kazincbarcikára stb., a budapesti kerületek közül Csepelre is gondolunk. 48 Bencsik János polgármester 1998. július 8-án tehát az elõzõ országgyûlési választásokat követõen kilépett a Szabad Demokraták Szövetségébõl. 49 Lásd: Hubai László: Magyorország XX. századi…id. mû: 515. old. Az 1947. évi választásokon a teljes tatabányai jobboldal (FMDP, KNT, MRP, PDP) 6,54 százalékot szerzett. 50 A szocialista párt az egész országban Komárom-Esztergom megyében érték el a legnagyobb sikerüket (ország: 42,05%–megye:49,33%). A Fidesz-MDF lista ugyanakkor Budapest után itt szerepelt a legrosszabbul (orszg:41,07– megye36,35%). A második fordulóban, a „bal-jobb versenyben” aztán Tatabánya különleges helyre került, hiszen az országban itt született a legnagyobb különbségû szocialista gyõzelem. Vagyis Schvarcz Tibor 39,01 százalékot „vert rá” Sztruhár Gyulára, a polgári oldal jelöltjére. 51 Az egész magyar parlamentben egyetlen „igazi független” képviselõ van, Kupa Mihály, aki a szerencsi kerületben alapos revansot vett 1994. évi vereségéért. 2002-ben viszont emlékezetes körülmények között õ is kiesett. 52 Lásd: Juhász Erika: Újraválasztott polgármesterek és változó összetételû közgyûlések. Szocialisták és szabaddemokrtaták versengése Tatbányán. In: Önkormányzati választások 1994. Politikai szociológiai körkép. Bp., 1996. 53 A helyi politikai térkép érdekes sajátossága a Balog István (1894–1976), vagy ahogyan országszerte ismerték Balogh páter által 1947. június 21-én alapított Független Magyar Demokrata Párt újramegjelenése. A párt az 1947. augusztus 31-i választásokon a szavazatok 5,2 százalékát kapta, s ezzel 18 mandátumot szerzett, az ellenzék harmadik legnagyobb pártja lett. A Balogh-párt 1947–1949 között egy mérsékeltebb, kompromisszum képesebb ellenzéki politikát folytatott. A többi, 1945–1949 között ellenzéki programmal fellépõ – MSZP, MFP, MRP – „történelmi párthoz” hasonlóan az FMDP is gyorsan eltûnt az országos politikai színtérrõl. 54 Az SZDSZ – a Demszky-féle kísérlet kudarcának láttán és azt elvetve, egyértelmûvé tette, hogy szövetségi politikájában csak egy irányban, balra nyitott. A polgári kormány megbuktatása, mint a legfõbb cél meghírdetésének természetesen sokféle következménye lehetett, s lett is. Tatabányán ez a konfliktus már korábban – 1998 május-júliusban – lejátszódott. Akkor Bencsik János távozott a pártból, három év múlva, 2001. nyarán Demszky Gábor fõpolgármester távozott a párt élérõl. A vitakérdés mindkét esetben az volt, hogy az szabad demokraták csak egy vagy mindkét irányban legyenek nyitottak.

37

55

„A 2002. évi országgyûlési választások esélyesévé elõlépett polgármester támogatottsága ugyancsak magas volt. A helyiek többsége (56%) szerint kifejezetten elõnyös lehet a város számára, ha polgármesterük egyben képviselõ is lehetne. A kérdezettek pontosan kétharmada (66%) szerint Bencsik János hatékonyabban – jobban vagy sokkal jobban (70%) – tud majd lobbizni a forrásokra továbbra is igényt tartó városáért. Ha 2002. áprilisban valóban kettõs tisztségbe kerül, októberben „biztos támogatóira” (47%) akkor is számíthat.” 2002. áprilisában a képviselõválasztáson második lett, igaz az országban elindult független jelöltek között a legjobb eredmény elérve. 56 Az eddigi trendek alapján Bencsik János várhatóan az érvényes szavazatoknak akár kétharmadát is megszerezheti. Ami egyébként pártháttér híján nagy „fegyvertény lenne”. Ennyi nem lett, de az elõrejelzésünk bevált. 57 A szubjektív portré Interjú a Bencsik Jánossal, 2002. november 26-án készített interjú és az 1998. évi országgyûlési almanachban szereplõ életrajzának alapján készült.

38

This document was created with Win2PDF available at http://www.daneprairie.com. The unregistered version of Win2PDF is for evaluation or non-commercial use only.