Az utolsó pákász
Előszó Matula Gergely érdekes, kortalan alakja Fekete Istvánnak. Számos novellában és két regényben ismerjük meg az alakját, de mégis rendkívül keveset tudunk róla. Akárhol, akármikor tűnik fel, mindig az egyszerű, a természetben élő és azt rendkívüli módon ismerő, bölcs öregember. Ezen novella megírása előtt a legfontosabb eldöntendő kérdés az volt, hogy Matulát melyik mű alapján helyezzem el a XX. században, illetve hogy hány éves volt, amikor a kiválasztott mű cselekménye játszódik. Újraolvasva Fekete István mindazon írását, amelyekben Matula szerepel, végül a Tüskevár mellett döntöttem, annak ellenére, hogy a novellákban több információt is lehet olvasni Matula életének eseményeiről és utalást fiatalabb éveiről. A Tüskevár tette azonban a figurát fogalommá, ez az a könyv, amit mind a mai napig szinte mindenki ismer. Matula alakját azonban mégsem csak a könyv, hanem a könyv alapján készült filmsorozat tette igazán halhatatlanná. Amikor manapság az idősebb korosztály Matula bácsit emlegeti, akkor elsősorban a Bánhidi László által életre keltett és megszemélyesített figurára gondol, az jelenik meg a lelki szemei előtt. Mindezek alapján született az ötlet, hogy Matula korának meghatározásakor fix pontként a film elkészítése, és az őt megformáló Bánhidi László életkora szolgáljon. Annál is inkább, mert az emberek többsége vizuális, emlékszik a filmben megjelenő Matula alakjára, korára… Bánhidi László 1906-ban született, a filmforgatás idején 60 éves volt. Kézenfekvőnek tűnt, hogy Matula is ennyi idős legyen. Azonban ahhoz, hogy az élete eseményeit többé-kevésbé hitelesen el lehessen helyezni a XX. század nagy történelmi eseményeinek kronológiájában, és mindez minimális írói szabadság mellett nagyjából Fekete István novelláiban megadott adatoknak is megfeleljen, végül kénytelen voltam egy évet öregíteni rajta, így született az a döntés, hogy Matula 1905-ben született, és a regény cselekménye idején (1966 – a film forgatása) 61 éves. A döntést egyébként az is jelentősen alátámasztja, hogy Dalányi István visszaemlékezései szerint a Tüskevárban szereplő Matula alakját Fekete István – többek között – Futó Márton kis-balatoni vadőrről mintázhatta, aki szintén 1905-ben született. Mindezekből az következik, hogy a Matula életével kapcsolatosan többször is emlegetett háború – mely Fekete István novellái alapján az első világháború volt – az én művemben részben a második világháború lett.
1
Jó néhányan álltak a kis falu domboldali temetőjében. A völgyben, túl a falun, a Kis-Balaton nádas, mocsaras vidéke, lábuk előtt egy nyitott sírgödör, amibe éppen leeresztették a koporsót. A rokonok, barátok közelebb léptek, hogy egy-egy marék földet dobjanak rá. Némán állt mindenki, de amint a sírásók nekiláttak visszalapátolni a földet, és az a koporsó tetején hangosan dübögve törte szét a gyász csendjét, többen hangosan felzokogtak az asszonyok közül. Mintha csak erre várt volna, megszólalt a harang, messzire repítve a temetés hírét. Lassan fogyott a föld a sír mellől, már nem látszott a koporsó, halkan, puhán huppant minden lapát föld a sírba. A harang is hallgatott már, csak néhány cinke üdvözölte vidáman a tavaszt, a temető rügyező bokrain. Nekik egészen más az élet, más a halál. Ki tudja, gyászolják-e egyáltalán eltűnő társaikat? Gyula egy pillanatra elgondolkozott a temetés és a domboldalban virágzó tavaszi újjáéledés szöges ellentétén, de most nem jutott el a lelkéig az újjászülető természet hangulata. Leszegett fejjel, könnyes szemmel állt nagybátyja mellett. A sírásók közben szabályosan kialakították a sír hantját, majd egyikük beletűzte a fejfaként szolgáló keresztet, amelybe mindössze ennyi volt belevésve: Matula Gergely 1905-1979 Akik elkísérték az utolsó útjára az öreg csőszt, még egyszer fejet hajtottak a sír előtt, mondtak néhány vigasztaló szót Mariskának és a fiának, majd elindultak hazafelé. A temetés véget ért, de az igazi gyász csak most kezdődik… – Nyugodjon békében, Matula bácsi… – mormolta Gyula, elköszönt öreg tanítómestere lányától és unokájától, és a megtörten ballagó nagybátyja után indult. Emlékképek villantak fel benne Matuláról, az első nyárról, amit vele töltött a berekben, és az összes többiről az elmúlt évekből. Tucatnyi év emlékei, tapasztalatai törtek elő hirtelen, és a megdöbbenés, hogy az együtt eltöltött idő ellenére is alig ismerte Matulát. Beszélgetéseiknek mindig az aktuális történések, a természet változásai, a berek, a horgászat és a vadászat adtak témát, a múltról alig esett szó. Felgyorsította lépteit, hogy utolérje a nagybátyját. – István bácsi! – Mondjad, Öcsém… – a máskor harsány és vidám hang most furcsán megtört és elcsukló volt. – Csak kérdezni szeretnék. – Azt majd inkább otthon… nekem is magamhoz kell még térnem… – törölt ki egy csepp könnyet a szeme sarkából István bácsi. És Gyula ekkor jött rá, hogy nemcsak ő, hanem a nagybátyja is rendkívüli módon kötődött az öreg Matulához. Ahogy hazaértek, István bácsi egy majdnem teli üveg pálinkát és két kupicát vett elő a kredencből. – Matula emlékére… egészségedre, Öcsém! – a hangja és a kedélye javult valamelyest, de még mindig nem volt az igazi. – Nyugodjék békében! Egészségedre, István bácsi! – bár több mint két éve, Gyula diplomaosztója után megitták a pertut (Elvégre kollégák lettünk, és a kollégák 2
tegeződnek – kacsintott akkor István bácsi a friss agrármérnök unokaöccsére.), Gyulának valahogy azóta sem jött a szájára pusztán a keresztnevén szólítani a nagybátyját. Így maradt meg a „bácsi” a tegeződés mellett is. – Na, most mondd, mit akartál kérdezni! – István bácsi közben újra töltött. – Az jutott eszembe, hogy milyen keveset tudok Matula bácsiról. Rengeteget tanultam tőle, atyai jó barátomként tiszteltem… miatta lettem az, ami vagyok. És alig tudok róla valamit… István bácsi keze egy pillanatra megállt félúton, ahogy tette vissza az asztalra az üveget. – Hm. Aztán melyik vonattal akarsz visszamenni? Mert ez nem egy rövid történet! – A hajnali gyorsra van jegyem. A háromórásra már nem kaptam, utána az a következő, ami átszállás nélkül hazavisz Pestre. Így szezonon kívül elég érdekes itt a menetrend… – Sok minden érdekes errefelé – legyintett István bácsi. – Ezt igyuk még meg, azután teszek a tűzre és nekiülhetünk a történetnek. Egészségedre! – Egészségedre, István bácsi! – Gyula csak belekortyolt a pálinkába, ami nem volt kis teljesítmény, hiszen a klasszikus apró kupicából ittak, ami Matula szerint összesen nem tett ki egy kortyot. – Jó ez a pálinka – köszörülte meg a torkát. – Hogyne lenne jó… A patikus pálinkája… Matulának szántam, tudod, mennyire szerette, ezzel akartam meglepni, amikor felgyógyul. Bánatomban bontottam fel, amikor jött a hír, hogy meghalt… – István bácsi hangja megint nagyon fátyolos volt. Hordtak be fát a kamrából, István bácsi rakott a tűzre is, majd visszaült az asztalhoz. Gyula kiitta a maradékot a kupicából, elöblítette a gyűszűnyi poharakat, visszatette az üveget a konyhaszekrénybe és várakozóan nézett a nagybátyjára. * * * Matula 1905 tavaszán született, a szomszédos uradalomban. Egy Matula Mária nevű szolgálólány volt az anyja, aki belehalt a szülésbe, így magával vitte a sírba a titkot, hogy ki volt Matula apja. De a Gergely nevet még ő adta Matulának. Persze az emberek már akkor is igen pletykásak voltak, beszéltek sokfélét. Egyesek szerint maga a fiatal gróf volt Matula apja, ez akkoriban könnyen előfordulhatott a csinosabb szolgálólányokkal. Ezt látszik alátámasztani, hogy a későbbiekben, az első világháború után a fiatalúr nagyon a szárnya alá vette Matulát, amolyan apródfélét, vadászinast faragott belőle, de ez azért is lehetett, mert Matula gyerekként, félig afféle vadócként, kint a berekben nőtt fel, mindent tudott a vadakról, halakról, nyomot olvasott, csapdát állított, és a fiatal gróf ezt a tudást akarta a maga javára fordítani. De volt egy másik történet is, amit sokan beszéltek. Eszerint egy amolyan nádi legény, a Csukás Gergő lehetett az apja. Ez a legény állítólag a Savanyú Jóska-féle 3
banda egyik utolsó tagja volt, akit nem kaptak el, és amolyan nádi ember lett belőle a berekben, aki halászatból, pákászkodásból élt. Gyakran járt be az uradalom konyhájára, oda hordta a friss halat. Ott ismerkedhetett össze Matula anyjával. Én azt gondolom, hogy ez a valószínűbb, egyrészt, mert az anyja a Gergely nevet adta neki, és akkoriban az elsőszülött legtöbbször az apja nevét kapta. Másrészt erre utalhat az is, hogy a vérében volt a nádi élet minden trükkje, fogása, ezt egy gróftól nem lehet örökölni… Meg ennyire talán nem is lehet örökölni… Azt is beszélték akkoriban, hogy amikor Matula gyerekként kint kóborolt a nádasban, akkor az apjával volt, tőle tanulta a nyomolvasást, a szigonyozást, a hurokvetést – szóval mindazt, amit egy pákásznak tudni kell a megélhetéshez. Szóval nem tudjuk pontosan, ki lehetett Matula apja, az biztos, hogy az anyja, Matula Mária meghalt a születésekor, és az uradalom egy másik szolgálója nevelte fel, akinek meg a gyermeke halt meg néhány nappal a születése után. Más világ volt akkoriban, és ebben semmi rendkívüli nem volt. Ennek az asszonynak volt a barátnője és szolgálótársa az én nagyanyám. Ezért ismerem a történetet… De térjünk vissza az eseményekhez. Az árván maradt Matula szerencséjére – ahogy már említettem – az egyik asszony néhány nappal előbb vesztette el a gyermekét, és az akkori szokások szerint az árván maradt újszülött kisfiút „nekiadták”. Az ő férje az uradalom egyik vadőre volt, nagy szeretetben, a sajátjukként nevelték a kis Gergőt. Matula itt, ezen a környéken nőtt fel, részben a majorságban, részben a berekben, részben pedig a vadászházban és az erdőben. A mostohaapja is hamar rájött, mekkora tehetsége van a gyereknek a nádi-erdei élethez, és mivel akkoriban sok mindent a származás döntött el, nem is igen szorgalmazták, hogy iskolába járjon. Akkoriban a gróf fiából lett a gróf, a vadőréből a vadőr, a halászéból a halász. A városban persze már akkor is más volt, de itt, egy isten háta mögötti uradalmi majorságban ez így ment. Ezek, no meg a többlaki életmód miatt, Matula gyerekként nem is járt iskolába, majd jött a háború, és mire annak is vége lett, már fiatal legényke volt, akinek elsősorban a nyomolvasó képessége volt szinte legendás. Ismerte az egész környéket, annak minden bokrát, vadját, halát. Pontosan tudta, melyik váltón jár a legnagyobb agyarú disznó, merre egerészik esténként a róka, és hol jön ki a partra éjjel a vidra. Ekkoriban karolta fel és kezdte magával hordani mindenfelé a fiatal gróf, akinek alig volt más dolga, mint vadászni. Nagy volt a birtok, bejárták nemcsak ezt a környéket, hanem Balaton déli oldalának a berkeit, nádasait, tocsogóit, a somogyi dombokat, sőt még a Bakonyba is gyakran mentek. Ebben az időszakban tanult meg Matula puskával lőni, sőt patront tölteni, hiszen a háború után a vadászathoz szükséges eszközök beszerezhetősége akadozott, akkoriban a sörétes patront magának töltötte még az urak egy része is – pontosabban nekik a vadőreik töltötték a patronokat. Matulának ehhez is volt tehetsége, egyetlen patronja sem okozott balesetet, pedig azokkal a házilag töltött patronokkal ez gyakran megesett. 4
1924-ben, a grófi családban történt haláleset miatt, a birtokok irányítását teljesen átszervezték, a fiatal grófnak is fel kellett hagynia pusztán vadászatból álló addigi életével, így Matula is hazatért ide, a szomszédos majorságba. Alig múlt 19 éves, de már tapasztalt vadásznak számított, sőt ami akkoriban csodaszámba ment, saját sörétes puskája is volt, mert a fiatal gróf egy sikeres nyomkövetés örömére nekiadta az egyik puskáját. Mivel akkor már a barátja is volt a grófnak, természetesen kapott munkát és ehhez tartozó területet, sőt szolgálati lakást – egy vadászházat – is. Nem tudni, hogy kérte vagy véletlen volt, de pont azt a nádas-mocsaras területet bízták a felügyeletére, ahol gyerekként felnőtt. Sok mindenben szabad kezet kapott, és ő élt is ezekkel a lehetőségekkel. Lelkében továbbra is a szabad nádi legény volt, aki nem tartozott senkihez, csak a természethez… Persze veleszületett intelligenciája miatt mindig tudta, hol a határ, meddig mehet el úgy, hogy a gróf ne orroljon meg rá… Ne nézz rám így, Gyula, ez az igazság… igazi nádi legény, vérbeli pákász volt az öreg, akinek maga felé is hajlott néha a keze. De nem csak maga felé, igyekezett segíteni az egyszerű, szegény embereken is, hol egy kis hallal, hol egy kis vaddal… Feladatai közé tartozott, hogy időnként halat, vadat vigyen be a majorság konyhájára. Itt ismerte meg a feleségét, aki konyhalányként dolgozott. Néhány hónap után, 1925 tavaszán össze is házasodtak, és még abban az évben megszületett Matula fia, Márton, aki valamiért az édesanyja apja után kapta a nevét. A következő évben született meg Mariska, a lánya, akit te is ismersz. Ezzel kezdődött meg Matula életének talán legboldogabb időszaka, nevelték a gyermekeiket, vadászatokat vezetett, később már szervezett is. A gróf egyre több vendéget küldött, szinte kizárólag Matula gondjaira bízva, és Matula mindig meg is lövette velük azt a vadat, amit a gróf üzent. Hol apróvadat, hol disznót, hol őzet, hol szarvast. Ebben az időszakban kezdtek az urak a horgászat iránt is érdeklődni, és Matula, mivel úgy ismerte a területet, mint a tenyerét, ebben is kiválónak bizonyult. Egyre többen jártak vissza személyesen hozzá, köztük politikusok, írók, orvosok. Ekkoriban vált a felső körök egyik kedvelt vadász-horgász vezetőjévé. A vendégeket szinte családtagként kezelte, és akármilyen furcsa, ezek az urak szívesebben laktak vele a vadászházban, vagy aludtak kint a kunyhóban, mint a hivatalos szállásukon. Matula a maga egyszerű őszinteségével és vendégszeretetével mindenkit lenyűgözött, és rengeteg barátot, ismerőst szerzett. Erről az időszakról már nekem is vannak halvány emlékeim. Én is 1926-ban születtem, jó fél évvel Matula fia után, és jó fél évvel a lánya előtt, vagyis szinte egy időben velük. Együtt jártunk iskolába, rengeteg időt töltöttünk együtt, főleg a fia volt nagyon jó barátom. Sokszor játszottunk együtt, és Matula, ha arra járt, mindig hozott valamit, anyádnak tündérrózsát, apró vadrécéket, hogy nevelgesse. Engem horgászni tanított, meg tüzet rakni, nyomot olvasni, sípot faragni… Szóval szinte testvérekként nőttünk fel Matula gyerekeivel.
5
A ’30-as évek közepén elkezdtek megváltozni a dolgok, mai fejemmel azt mondanám, ekkor már érződött az újabb háború előszele, de itt lent, falun mi ebből alig láttunk, alig éreztünk valamit, azon kívül, hogy Matula vendégei egyre többet beszéltek arról, hogy az országnak tartozni kell valahova, emlegették Trianont, sőt néhányan már akkor mondták, hogy háború lesz. Egy-két évvel később, talán ’38 őszén Matula nagyon izgatottan jött meg az egyik bejárásáról. Tudod, mindennap járta a területét, mi gyerekfejjel nem is értettük, miért. Nekünk láthatatlan volt mindaz a változás, amit az ő szeme meglátott, és amire a számunkra misztikusnak tűnő tudása épült. Mai fejjel tudom, mennyire fontos folyamatosan látni, ismerni azt a területet, ahol és amivel dolgozol, legyen az akár növénytermesztés, akár vadászat, akár halászat. Akkor és csak akkor leszel jó szakember, ha nem csak az irodában, hanem kint, a területen is dolgozol… Szóval egy délután Matula izgatottan jött haza, lepakolta a tarisznyát és a puskát, kapkodva evett valamit, és már ment is be a falu postájára, és sürgönyt küldött a grófnak, amiben helyben eldöntendő, fontos vadászati kérdésről tájékoztatta. Mit nem értesz, Gyula? A postáskisasszony öccse is a barátunk volt… Hogyne tudtuk volna, mi áll a sürgönyben… Nem volt az annyira más világ, ahogy a könyvekben írják… Ugyanolyan emberek voltunk, mint a manapság élők, amire kíváncsiak voltunk, megtudtuk… Voltak barátaink, ismerőseink, rokonaink… no és akkoriban is élt mindenütt néhány pletykafészek. Visszatérve a történethez, egy megbeszélt üzenet volt ez, a gróf már másnap megjött, és azonnal elindultak Matulával a területre. Késő estére értek vissza, a gróf szemmel láthatóan nagyon vidám volt. Még aznap este elment a városba, a helyőrséghez, hogy üzenetet küldjön. Másnap délelőtt egy tiszt érkezett, gyorsan átöltözött vadászathoz, és már mentek is ki Matulával és a gróffal a területre. Délután egy golyós puska lövésének hangja gördült végig a majorság felett, majd nemsokára még egy. Alig egy óra múlva megjött Matula, szekérre ült néhány legénnyel, és már indultak is vissza. Alkonyodott, mire újra visszajöttek. A szekéren egy hatalmas szarvasbika feküdt, olyan aganccsal, amelyhez foghatót se előtte, se azóta nem láttam. A vendég tiszt lőtte meg, mégis, mintha Matula és a gróf lett volna vidámabb. Este, mikor mindenki hazament és lefeküdt, akkor derült fény az egész történetre, Matula akkor mesélte el a feleségének, és Márton, a fia, aki még nem aludt, végighallgatta az egészet. A bika vélhetően a bőgési időszak miatt tévedt erre a vidékre, Matula azt mondta, hogy régen, a somogyi területen látott hasonlót, de akkorát ott sem. Először csak a nyomát találta meg, két napig járt utána, amikor már látta is. A bika mozgásából és viselkedéséből azt is tudta, hogy területet foglalt a bőgésre, tehát marad egy időre. Ekkor sürgönyözött a grófnak, aki előzőleg a lelkére kötötte, hogy ha kapitális vadat – ősz lévén, elsősorban szarvast – lát, akkor küldjön neki egy sürgönyt, még a szöveget 6
is előre leírta egy papírra. A gróf azt mondta, háború lesz, mégpedig egy nagyon rossz háború, amiben nem akar részt venni. Viszont rövidesen megkezdődnek a sorozások, és csak az úszhatja meg, akit a katonaorvosok alkalmatlannak minősítenek. A tiszt, aki a bikát meglőtte, a Magyar Királyi Honvédség egyik katonaorvosa volt, akit nem sokkal később kineveztek – a gróf ezt már akkor tudta! – a sorozáshoz kapcsolódó orvosi vizsgálatok orvos-parancsnokává. Ez a trófea volt a gróf felmentése a hadkötelezettség alól. És még az is szerencsésen alakult, hogy a bika nem rogyott tűzben, hanem elugrott a rálövés helyéről. A gróf és a tiszt le is mondtak róla, Matula azonban jól látta a becsapódás helyét, és erősködött, hogy menjenek utána, mert rövidesen el fog feküdni. És így is lett, megtalálták a sebzett bikát, és az újra menekülni próbáló állatot a gróf – aki kiváló lövő volt – terítette le végleg. Ha Matula nem erősködik, és nem indulnak utána azon nyomban, a sebzett bika bevette volna magát a mocsárba, és ott pusztul el, a gyönyörű trófea pedig az enyészeté lett volna. Így viszont meglett, és a vadászati szabályok szerint az első sebet ejtő vadász zsákmánya. Ebből adódóan viszont nemcsak a gróf, hanem Matula is kapott egy papírt a katonai alkalmatlanságról… De ez a vadászat más szempontból is komoly fordulópont volt Matula családjának életében. Márton, aki minden vonatkozásban a fiatal, revizionista eszméket valló történelemtanárunk hatása alá került, mélyen csalódott apjában, hogy el akarja kerülni a katonaságot. Matula tehetetlen volt. A kamaszodó gyerek lassan teljesen kicsúszott a kezéből. Volt, hogy Matula nekem könyörgött, próbáljam jobb belátásra téríteni a fiát, és én meg is próbáltam, de teljesen sikertelenül. Az lett a vége, hogy a mi barátságunk is megromlott. Márton végül 1941-ben, 16 évesen elszökött otthonról, és beállt a leventékhez, onnan 1943-ban önkéntesként bevonult, majd 1944ben elesett. Matula ezt sohasem bocsátotta meg magának. És ezzel még nem volt vége a háború okozta tragédiáknak. Matula lánya 1944 tavaszán férjhez ment egy falubeli legényhez, aki az egyik fülére rosszul hallott, így egészen addig nem vitték el katonának. A nyilas hatalomátvétel után azonban neki is megjött a behívója, el kellett mennie. Mariska ekkor már terhes volt Ferkóval, aki ’45 elején meg is született. Nem sokkal ezután jött a hír, hogy a férje is elesett. Már szinte vége volt a háborúnak… * * * – Tartsunk egy kis szünetet – állt fel István bácsi –, neked valószínűleg már zúg a fejed a sok információtól, én meg belefáradtam a sok ülésbe. És feltehetően mindkettőnkre ráférne egy kis vacsora, no meg a kályhát is meg kell rakni még egyszer, mert különben csípős idő lesz idebent reggelre. Gyula tétován indult a fáskamra felé. Odakint közben hűvös este lett, a délutáni tavaszt elüldözte az alkonyat. A csillagok fényesen ragyogtak az égen, és a hold is 7
ezüst takarót borított a falura. Ezt néhány kutya helytelenítette a távolban. Gyulának megint csak Matula jutott eszébe. Az első együtt töltött tél… a téli berek… ugyanígy néztek le rá a csillagok és a hold, amikor a farkast – vagyis a doktor farkaskutyáját – lőtte. És még hányszor ültek az öreg csősszel a csillagok alatt, mire Gyulában megfogalmazódott, hogy valami ilyesmivel akar foglalkozni, és nem mérnök vagy orvos szeretne lenni, ahogy a szülei akarták. És mennyire fontossá vált neki is az a szemlélet, amit István bácsi is Matulától lesett el: hogy folyamatosan járni kell a területet, figyelni kell a természetet, olvasni kell minden rezdüléséből, és észrevenni a változásait. Az egyetemen ezt ökológiaként tanítják, de a régieknek, köztük Matulának, még nem kellett tanulnia, ők még együtt éltek a természettel… Hogy is mondta István bácsi? „Igazi nádi legény, vérbeli pákász volt az Öreg.” Talán az utolsó – tette hozzá magában Gyula, aki agrármérnökként végül is mérnök lett, bár nem egészen olyan mérnök, amilyennek a szülei szerették volna. Felnyalábolta a szükséges fát és visszament a szobába. István bácsi közben megterített, hurka, kolbász, disznósajt került az asztalra, kenyérrel, savanyúval. Szótlanul ettek, majd egy laza fröccsel öblítették le a vacsorát. Gyula rakott a tűzre, és kérdőn nézett nagybátyjára, aki hatalmas sóhajjal kezdett neki a folytatásnak. * * * Kicsit visszább kell mennem, mint ahol abbahagytam az előbb. Miután 1941ben az ország hivatalosan is belépett a háborúba, megkezdődtek a sorozások, és az apámnak is be kellett vonulnia. Apám nem politizált, de a háborút rendkívüli módon ellenezte, nem tartotta megoldásnak az ország helyzetére. Nem értett egyet azzal a revizionista tanárral sem, aki Matula fiát, Mártont megbolondította. Ezt nekünk sokszor elmondta, de ezen kívül nem tudott semmit tenni, amikor megkapta a behívóját, mennie kellett. Máig emlékszem rá, ahogy felszáll a vonatra. Sohasem tért vissza… 1942-ben egyetlen rövidke levelet kaptunk, hogy elesett. Azt sem tudjuk, hol temették el… Én innentől gyűlöltem a háborút. Elvette az apámat… Már előre féltem attól a naptól, amikor nekem is megjön a behívóm. Azután 1944-ben az én sorsom is végleg összekapcsolódott Matuláéval. Ahogy már mondtam, ’44 tragikus év volt. Elesett a fronton Márton, és a nyilas hatalomátvétel sok mindent átalakított. A gróf például azt követően szinte azonnal elhagyta az országot. Nem sokkal később megváltoztatták a sorozás rendszerét, elsősorban az orvosi alkalmasság feltételeit, és felülvizsgálták az addigi véleményeket. Így jött meg Mariska férjének a parancsa, hogy jelenjen meg orvosi felülvizsgálaton, szinte egy napon az én behívómmal. Matula – tudva, hogy az ő papírja is bármelyik nap megjöhet – a veleszületett paraszti bölcsességgel döntött. Azt javasolta, vegyük be magunkat a berekbe. Ő ismeri az egész 8
területet, ha nem ragadunk le egy helyen, ha mozgunk, vándorlunk, nem találhatnak meg. Ennivalót meg ad a természet. A háború meg már nem tarthat sokáig, mert jönnek az oroszok. Mariska férje nem akarta, nem tudta vállalni ezt a kihívást. Vagy nem félt eléggé, vagy nem gyűlölte eléggé a háborút. Bele is halt. Másnap hajnalban úgy szöktünk el. Matula azt mondta, az a biztos, ha kevesen tudják, hova megyünk. November vége volt, és előttünk állt az egész tél. És akkor még nem is tudtuk, micsoda kemény tél lesz… Bár ahogy utólag utánanéztem, nem is volt annyira hideg az a tél, de akkor annak tűnt… Szóval bevettük magunkat a berekbe, amennyire tudtuk, rendbe tettük a kunyhót, betároltunk némi tűzifát, és indultunk tovább. Karácsonyra már több hasonló nádi kunyhót is rendbe tettünk, és valahol a látrányi rét közelében jártunk. Halat és hurokkal fogott apróvadat ettünk, bár Matula rendületlenül cipelte a puskáját, soha el nem sütötte. – Csak végszükség esetén – mondogatta –, a lövés messzire hallatszik. Tüzet is mindig csak éjszaka raktunk, csak olyan helyen, hogy a lángok ne látszódjanak messzire. Egy-egy tanyahelyen csak egy-két éjszakát töltöttünk, és továbbálltunk. Tűzifát mindig hagytunk, ne fagyűjtéssel kelljen kezdeni, ha esetleg havazásban, hófúvásban térnénk vissza. Közben messziről folyamatosan hallottuk a harcok zaját, de a közelünkben nem volt háború, a berek és a Balaton déli partja nem vált háborús területté. Amikor vége felé közelített a tél, és várható volt, hogy a tavasz megolvasztja a havat és a berek jegét, elindultunk hazafelé. Matula azt gondolta, ideje hírt adni magunkról és ideje tájékozódni is. És persze az unokájára is kíváncsi volt. Azután pedig majd a Bakony felé vesszük az irányt, mert a tavaszi időszakban az emelkedő vízszint nagyon problémássá teszi az életet és a közlekedést a berekben. Éppen ezért elég nagy kerülővel mentünk, Öreglak, Buzsák érintésével. Egyre több helyen futottunk össze hozzánk hasonló bujdosókkal, katonaszökevényekkel. Amikor találkoztunk, elbeszélgettünk, de nem álltunk össze velük, és Matula azt sem hagyta, hogy hozzánk bárki csatlakozzon. – Minél többen vagyunk, annál nehezebb észrevétlennek maradni – mondta, és bármennyire is sajnáltam minden hontalanul menekülőt, kénytelen voltam igazat adni neki. Április elején értünk haza, addigra a környékünkön már elcsendesültek a harcok, csak a városban lévő szovjet hadikórházban lábadozó katonák kószáltak néha a környéken, de többnyire nem bántottak senkit. Matulát ez nem vigasztalta meg, az ő olvasatában ez még azt jelentette, hogy a háború nem ért véget, és ő eddig sem a németek vagy a nyilasok elől bujkált, hanem a háború elől. Alig egy hónapot voltunk itthon – pontosabban a környéken –, és továbbindultunk a Bakony felé, ahol a nyarat töltöttük. Csak ’45 őszén tértünk végleg haza. Biztos, ami biztos, Matula jól eldugta a puskáját a kunyhóban. 9
Azután tavasszal, ahogy beindult az élet, meg kellett indulnia a gazdaságnak is. Nem tudtuk visszajön-e a gróf, de tennivaló akadt bőven, élelmiszert kellett termelni, halászni, vadászni kellett, hiszen enni mindenki akart. Matula ekkor lett csősz. A vadőrséghez iskolák és engedélyek kellettek, ezek neki nem voltak meg. Szerencsére a majorság lakói szerették, az újonnan beköltözők pedig mit sem tudtak a grófhoz fűződő kapcsolatáról, így senki nem jelentette fel, élhetett és járhatta a nádast nyugodtan. Persze nemcsak járta… Így aztán akár nálunk, akár Mariskáék asztalán időnként előfordult egy kis hal, egy kis vad, annak ellenére, hogy a törvények szerint ezt már nem lehetett volna, mert az új rend mindent az állam tulajdonába rendelt. Én is kaptam munkát a majorságban, de mellette beültem az iskolapadba, érettségiztem, majd egyetemre mentem. 1950-ben ez a major is része lett egy hatalmas birtoknak, ami sok tekintetben ugyanolyan volt, mint a háború előtt, csak éppen nem grófi uradalomnak, hanem állami gazdaságnak hívták. Itt dolgoztam a növénytermesztőknél, majd a tehenészetben, miközben végeztem az egyetemet is, és friss diplomásként 1953-ban itt lettem nádüzemi ágazatvezető. Épp az utolsó pillanatban, mert Matula körül már éppen szorult a hurok. Tudod, abban az időben kevés volt az élelmiszer, a vidék elsődleges feladata a városi munkások ellátása volt. Matula pedig nem tagadta meg a pákász vért, a berek halát és vadját továbbra is részben a sajátjaként kezelte. Már folyt a nyomozás egy ismeretlen orvvadász-orvhalász ellen, amikor kineveztek. Mivel halászlével és nyúlpaprikással ünnepeltük a kinevezésemet, nem kellett sokat gondolkoznom, ki lehet a keresett orvvadász. Azonnal eltüntettem Matulát, átküldtem az egyik szomszédos állami gazdasághoz, amelyik a Balaton déli partján működött, és a vadászati ágazatát egy évfolyamtársam vezette. Matulának kreált egy valamilyen vadászati segédmunkási állást, és mivel az öreg azt a területet is ismerte, mint a tenyerét, hamar belopta magát mindenki szívébe. Mikor itt lezárták a nyomozást, és Matula visszajöhetett, alig akarták elengedni. Amikor Matula visszajött, hosszasan beszélgettünk, napokig üldögéltünk a kunyhónál, és én magyaráztam neki, hogy mennyire más lett a világ. Nem tudom, megértette-e, de mindegy is volt, mert közben a gazdaság vadászati ágazatvezetője elhibázott valamit egy vadászaton, és napokon belül le is csukták. Ne gondolj nagy dologra, mindössze annyi történt, hogy a vendégeskedő magas rangú elvtárs helyett valaki más lőtte ki az aranyérmes bakot. Ez szabotázsnak számított, és a felelősöket szigorúan megbüntették. Másnap engem neveztek ki a vadászati ágazat élére. Matulát azonnal magam mellé vettem, kapott egy segédvadőri kinevezést, és mivel én felügyeltem közvetlenül a munkáját, egyszerűen nem vettem tudomást az apró stiklijeiről, más meg nem is tudott róluk. Persze közben vadásztattuk is az új urainkat, akik persze nem úrnak, hanem elvtársnak szólították egymást, és Matula tudása meg területismerete rohamosan kamatozott. Gyorsan a legelismertebb és legsikeresebb ágazata lettünk a gazdaságnak. 10
Még a feleségemet is ebben a fellendülésben ismertem meg. Igazi városi hölgy volt, bent dolgozott a minisztériumban, igaz, gazdasági vonalon. Akkor találkoztunk, amikor hetente voltam a minisztériumban, az ágazat fejlesztése és a reprezentációs vadászatok miatt. Nekem nagyon imponált a városi gondolkodása, és neki is nagyon imponált a határozottságom. Egyedül Matula mondta, hogy pont ezek miatt nem illünk egymáshoz. Neki lett igaza. Lili arra számított, hogy kiemelnek és bekerülök a minisztériumba, de amikor ez felmerült, én akkor is a területet választottam, így lettem főagronómus. Lili még egy darabig tűrte a vidéki életet, rágta a fülemet a városba költözéssel, azután egy viharos veszekedés után elköltözött, és 1960-ban el is váltunk. De megint előreszaladtam az időben. Matula felesége 1956-ban halt meg, szinte ugyanakkor, amikor én elvettem Lilit. Ne nézz így, a halálának semmi köze az ’56-os eseményekhez, egyrészt még nyáron történt, másrészt mi itt vidéken alig éreztünk valamit az egészből. De talán jól is van ez így, csak nem marhatott belénk ennek az évszázadnak az összes magyar vihara… De azért mégsem mondhatom, hogy ’56 semmit nem változtatott. Utána akartak kiemelni a minisztériumba, mert valaki belekeveredett az eseményekbe, és nekem szánták a helyét, állítólag az ágazati eredmények miatt, de tagadhatatlan, hogy aki javasolt, ide járt vadászni. Nem akartam elmenni, de nemet mondani is veszélyes lett volna. Szerencsére a főagronómusunk szívesen ment volna, így gyorsan meg tudtuk beszélni, hogy ő megy a minisztériumba, én meg maradok, de az ő helyén. Így neveztek ki 1957-ben főagronómusnak. Matula néhány évig ott maradt még a vadászati ágazatban, azután egy nap bejött az irodámba, és a maga egyszerű stílusában közölte, hogy elege lett a rengeteg művadászból, akik úgy játszották az urat, mintha a honfoglalásig vezethették volna vissza a családfájukat, miközben mindössze a párt emelte a hatalomba őket, és a vadászathoz se a hozzáértésük, se a hozzáállásuk nem volt meg. Teljesen megértettem és elfogadtam, amit az öreg mondott, és némi adminisztráció után a ’60-as évek elején visszahelyeztem a berekbe, egyszerű csősznek. Az öreg nagyon hálás volt, a felesége halála óta akkor láttam először igazán boldognak és gondtalannak, amikor néhány hét múlva először látogattam meg a berekben, a kunyhóban, ahová kiköltözött. Boldogan, nyugodtan élt. Horgászott, vadászott, járta és őrizte a területet. De ezt már Te is tudod, hiszen ebbe csöppentél bele 1966-ban. Matula akkor volt 61 éves, gyakorlatilag nyugdíjas, külön miniszteri engedélyt jártam ki neki, hogy maradhasson és dolgozhasson. Innentől a történet jó részét Te is ismered, emlékezhetsz rá, hogy 1970-ben már nem tudtam elintézni, hogy állományban maradjon, hivatalosan is elment nyugdíjba. De legalább ott maradhatott a kunyhóban, és kint élhetett a természetben, ahogy azt egész életében tette. De van még valami, amit Te sem ismersz részleteiben. 11
Tavaly nem önként költözött haza a lányához a berekből. Azt biztosan tudod, hogy tervezik már a Kis-Balaton Vízvédelmi Rendszer teljes rekonstrukcióját, mert a Balaton vize algásodik, a Keszthelyi-öböl meg iszaposodik a Zala hordaléka miatt. Tavaly, ahogy felmérték a területet, kiderült, hogy az ő kunyhója is olyan területen áll, amelyet érint az építkezés. Ezért lebontásra ítélték, Matulát meg kiköltöztették. Mindent megmozgattam, hogy megváltoztassák a tervet, megkerestem minden ismerőst, minden kollégát. Mindenki bólogatott, támogatott, de senki nem mert azonnal intézkedni, egymásra mutogattak, meg a pártra, a politikusokra. Matula így ősszel hazaköltözött, de érezhetően nem volt sok életkedve. Csak ült a szobában, ha meglátogattam és elbeszélgettünk, valahogy mindig oda lyukadtunk ki, hogy egy öreg fát már nem lehet átültetni. Karácsonyra teljesen elvesztette az életkedvét, nem véletlenül betegedett meg. Végül egy reggel nem ébredt fel többé. És egy nappal a halála után ért ide az a minisztériumi háttéranyag, ami szerint a Kis-Balaton még az idei évben nemzetközi jelentőségű vizes élőhely lesz, mert csatlakozunk a Ramsari Egyezményhez. Részben emiatt a terveket is átalakítják, és a kunyhó megmaradhat. Afféle kutatóház lesz belőle. Szerintem ezt neki is meg kellett volna érnie… Talán soha ez fel sem merült benne, én mégis úgy érzem, mintha egész életében ezért küzdött volna. Ő volt itt az utolsó nádi legény, az utolsó pákász… Én utólag már csak annyit tudtam tenni érte, hogy az állami gazdaság a saját halottjának tekintette, és úgy választottunk neki sírhelyet, hogy „rálásson” a berekre… * * * Hajnalban Gyula fáradtan és elgyötörten szállt fel a vonatra. Bár zaklatott volt, és agya folyamatosan a hallottakon pörgött, végül mégis a fáradság győzött, és elaludt. Álmában öreg volt, és egy fiatal legényke szaladgált körülötte egy Matula-féle nádkunyhókból álló régi, néptelen faluban, és könyörgött, hogy vigye el, engedje el, mert nem akar itt maradni az Isten háta mögött, a szúnyogok között, és vissza akar menni a városba. És ő megpróbálta elmagyarázni neki, hogy mennyire fontos a természet, mennyire jó a részévé válni, és nem értette a fiú ellenkezését. Izzadtan riadt fel, ahogy a vonat megállt a Déliben. Lassan, komótosan állt fel, és már tudta, hogy tovább akarja vinni, fenn akarja tartani ezt az örökséget, és egyszer valahol ő lesz az utolsó pákász, ha másképp nem is, hát legalább a természethez való hozzáállás szempontjából…
12
