244
AZ UTOLSÓ
MAGYAR. Irta: Komáromi János.
A z 1792-IK e s z t e n d ő b e n , május h a v á n a k vége felé a konstantin á p o l y i h a j ó v a l e g y m a g y a r o r v o s d o k t o r érkezett R o d o s t ó b a . És m é l y e t s ó h a j t o t t a m a g y a r d o k t o r , aki n a g y , igen n a g y utat t e t t m e g , m i e l ő t t — Kassáról j ö v e t — letehette v o l n a l á b á t r o d o s t ó i földön. Mert Kassáról i n d u l t . . . ( A n n y i e s z t e n d ő k után Isten t u d n á csak, m i v é g b ő l v á g o t t neki a t á v o l K e l e t n e k a felföldi m a g y a r ? ) Indult v o l t Kassáról, u t a z o t t aztán N a g y l e n g y e l o r s z á g ukrániai részein, m e g h o r d o z t a b o r ú s h o m l o k á t a D n y e s z t e r vizénél és M o l d o v á b a n , e l v e t ő d ö t t o n n é t Oláhországba, m e g f o r d u l t B u k a r e s t b e n és G y u r g y e v ó n , sorsa elvetette a b o l g á r R u s z c s u k b a , lekerült o n n é t D r i n á p o l y városáig, D r i n á p o l y t ó l K o n s t a n t i n á p o l y i g , hol a szultánok t r ó n o l t a k s a k ö z e p e s - n a g y gályán megérkezett v é g ü l R o d o s t ó b a . Körülpillantott a parton s egy mélyet sóhajtott. — Istenem, találok-e m é g itten v a l a k i t ? A p r ó kisfiú k o r á b a n hallotta a n a g y a p j á t ó l , h o g y itt l a k o t t a s z á m ű z ö t t R á k ó c z i s i t t halt m e g n a g y o n régen. N e m akarta o t t h a g y n i a t ö r ö k császár b i r o d a l m á t anélkül, h o g y m e g ne nézze a z o k a t a helyeket, ahol a szerencsétlen b u j d o s ó k éltek v a l a m i k o r , búsultak és reménytelen s ó h a j t á s o k a t b o c s á t o t t a k olyan sűrűn, szaporítván ezzel is a l e v e g ő t . A z 1792-ik esztendő m á j u s h u s z o n n y o l c a d i k napja v o l t e z . A l k o n y a t r a h a j l ó délután. S reálépvén a r o d o s t ó i partra, letette m á l h á j á t a f ö l d ö n . K i c s i n y v o l t a málha, de annál n a g y o b b a kassai d o k t o r m e g h a t o t t s á g a . . . K ö r ü l p i l l a n t o t t m á s o d s z o r is. A b b a n a g o n d o l a t b a n oldalán t e r m e t t e g y n ö v e k v ő ö r m é n y l e g é n y k e s f e l k a p v á n a málhát, m u t a t t a , h o g y ö r ö m e s t viszi utána. A z o r v o s n e m értette u g y a n a szót, de b ó l i n t o t t rá, h o g y rendben v a n a d o l o g . A z t á n , r á m u t a t v á n j o b b j á v a l a városra és a v á r o s k a fölé, t ö b b s z ö r is megismételte : — Madzsar . . . Madzsar . . . A z t szerette v o l n a megértetni, h o g y v a n - e m é g m a g y a r e m b e r ezen a t á j o n ? A z értelmes legényke először leesett szájjal f i g y e l t a kassai d o k t o r r a , m a j d é s z b e k a p o t t hirtelen s intett, h o g y érti. A lurkó azt g o n d o l t a nevezetesen, h o g y a M a g y a r o k U t c á j á t keresi a messze országokból érkezett m a g y a r úr. Megindultak aztán : elől a legényke a málhával, néhány lépéssel m ö g ö t t e a n a g y utat m e g t e t t o r v o s d o k t o r . A z e m e l k e d ő n e k i g y e k e z t e k lépést.
245 Lakta pedig akkortájt négy nemzetség a v á r o s t : török, örmény, görög és zsidó. A doktor pedig csupán németül beszélt anyanyelvén kívül. Szép helyt feküdt R o d o s t ó . . . Sekélyvizű öböl előtt terült el a városka, melynek házai terraszszerűen és legyezőalakban estek alá a hegyek oldalain, cédrusfák és ciprusok kölcsönöztek bús hangulatot a környéknek s a magasbaszökő minarettek körerkélyéről müezzinek üvöltöztek a nap bizonyos szakaiban. Olajfák és fügefák kandikáltak elő az udvarok kerítései mögül s zuhogott a napfény . . . Ment-ment a kassai doktor az enyhe alkonyatban. Előtte a málhacipelő legényke. Tetemes ideje haladtak már egy hosszú-hosszú utcában, a városka nyugati széle irányába. Egyszer megtorpant a legényke, hátrafordult s ujjával előremutatott ugyanakkor : — Madzsar . . . madzsar . . . A magyar orvos megremegett s ugyanakkor előrenézett maga is. S a magányos utcában, mely érthetetlenül üres maradt ezen a délutánon, meglátott ekkor egy szálmagas, egészen elvénült embert, akinek sarkantyú csörgött az egyik csizmáján, rajta honiszabású ruha kopott maradványai, ősz bajusza fehéren fityegett alá, az állán alul s ahogy megállt váratlanul az utcaközépen, ősz pilláival sűrűn pillogott a messziről idáigbolyongott v á n d o r felé. A z orvosdoktor alig tudta türtőztetni magát. — K e d v e s bátyámuram magyar ember? A szálmagas aggastyán tekintetében mintha az örömnek derengése suhant volna el. Válaszolt aztán szintén magyarul és rekedten: — Magyar v a g y o k , öcsémuram, de már csak magamban, az idegen földön . . . Még mélyebb megilletődés szállta meg a kassai orvost. — És hány esztendős most, b á t y á m u r a m ? — Száztizenhat, öcsémuram, a mindnyájunkra őrködő Isten meg a verhetetlen szultán akaratjából. Mert a török császár ma is megküldi nékem minden hóban azt a kevéske tahint, amiből elvagyok valahogyan. De magam v a g y o k már, magam . . . S ugyanakkor szíves szóval invitálta az idegen magyart. — Öcsémuram talán térne be a szállásomra, örömest látott vendégem marad. Osztán valamennyi ház és egyéb hajlék úgy áll ma is a Magyarok Utcájában, mint állott harmincegy esztendőkkel ezelőtt, amikor Mikes Kelemen öcsémuramat is kivette Isten a b u j d o s á s b ó l . . . Megindultak hát a Magyarok Utcája irányába, a város nyugati széle felé. A szálmagas pátriárka, aki botorkálva ténfergett a kassai doktor oldalán, szárazon beszélt: — A z én nevem Horváth István s egyedül v a g y o k a b u j d o s ó k közül. Mert az elholt magyarok utódai örmények közé házasodván, alig értenek már elődeik anyanyelvén. Vannak itten most Kőszeghyek,
246 Takarók, Katinkayak, de ezek elfelejtették, hogy magyar vér van bennük . . . A kassai magyar szintén megmondta erre a nevét s akkor megint sóhajtott egy szívszakasztót: — Hej-haj ! Azalatt észrevétlenül elérték a Magyarok Utcáját, mely keresztben volt R o d o s t ó nyugati szélén : egyenest a tengerpartnak. A tengerparton megállt pillanatra a doktor, elnézett a nagy víz fölött, melynek körülbelül a közepéből fehérben villogott elő a Márvány-sziget, amint az aláhanyatló napnak fényei estek rá s melynek túlsó feléről az üvegszínben felívelő Olimposz oromlott fel. Úgy hatott hirtelenül, mintha a tengerből bukkant volna ki. A Magyarok Utcájának végében, a tengerfelőli részen állt a ház, mely kietlen esztendők óta volt tanyája az öreg H o r v á t h Istvánnak. És míg beszélt volna a pátriárka-magyar, a kassai doktor elszontyolodva hajtotta le a fejét. Mert enyészet ült a Magyarok Utcájának házai felett. A házak teteje megcsúszott és félrebillent, falaikról hullt-hullt a vakolat s a macskafejű k ö v e k között magasra b ú j t ki a fű. Kevesen jártak ezen a tájon. Horváth István szívesen invitálta a ritka v e n d é g e t : — Kerülnénk talán beljebb, öcsémuram ! Odabent a doktor némi pénzt adott a málhacipelő legénykének, aztán elnézett maga körül a lakásban. — Mikor halt meg a mi fejedelmi urunk, kedves b á t y á m ? A z utolsó magyar elébb utasítást adott örmény szolgájának, hogy nézzen vacsora után, leült akkor maga is s ettől f o g v a meg-megremegett a hangja : — A m í g élt, Mikes öcsém is itt lakott e házban. Fejedelmi urunk meghalt pedig ötvenhét esztendővel ezelőtt, nagypénteki napon s akkor nagy sírás-rívás tört ki a bujdosók k ö z ö t t . . . Eltemették Konstantinápolyban. Elholtak azóta mind s mára m a g a m maradtam csak a Márványtenger szélén. És míg a kassai orvosdoktor hallgatott s félkönyökre támaszkodott az alacsony asztalkán, az öreg egyhangon b e s z é l t : — Míg életben volt fejedelmi urunk, nagy volt a rend errefelé, mint azt Mikes öcsém beszélte nekem többízben. Ötször-hatszor v o l t dobszó minden nap, mert őfelsége megtartotta a rendet s megtartatta másokkal is. A nagyvezér jelesül nyolcvan janicsárt rendelt őfelsége mellé : ezek doboltak olyankor. Itt fölemelte arcát a Kassáról idáigtévedt doktor. — S b á t y á m u r a m mint került R o d o s t ó b a ? H o r v á t h István elnehezült szívvel s z ó l t : — É n , öcsémuram? Én urunk halála után négy évvel, az 1739-ik esztendőben v e t ő d t e m el erre a szánandó tanyára. A török f o g o t t meg
247 akkor a belgrádi harcon és hurcolt gályára, ahonnan akkori rodostói tisztelendő atyánk váltott ki abból az alapítványból, amelyet Bercsényi főgenerális úr tett haldoklóágyán . . . Áldassék az emlékezete ! Vacsorához ültek a k ö z b e n : az ősz H o r v á t h István csillogó szemmel, a kassai doktor nagy elbúsulással. A Márvány-tenger csak elvétve loccsant a parton s körül-körül csend volt a bujdosótelepen. A doktor maga elé nézett . . . A h o g y végére értek a vacsorának, Horváth István tovább beszélt: — Egyedül v a g y o k már a rákócziánusok közül, hogy Mikes öcsémet is kivette Isten a b u j d o s ó k közül . . . Itt közbeszólt az orvosdoktor : — K i volt az a Mikes? — A z ? — vágta föl a fejét az öreg. — Az, öcsémuram, Rákóczi urunk főkamarásmestere s felette okos ember. Természeti szerint j á m b o r és jószívű. De hogy el ne vétsem : egymásután mentek ki a b u j d o s ó k az ítéletre, ú g y m i n t : Csáky Mihály gróf generális, aki básbug, azaz főnök volt a száműzöttek között, elment Z a y Zsigmond báró, szintén básbug, kolerában hajtotta le utolszor a fejét zágoni Mikes Kelemen s utána egy esztendővel elholt benedekfalvi Dettrich Boldizsár is, nagy kínok k ö z ö t t . . . A z ó t a egyedül v a g y o k s azóta nagy a csend errefelé. Elhallgatott az öreg, de kevés szünet után így beszélt m e g i n t : — A m i k o r az én Mikes öcsém megkezdte volna haldoklását, néminemű írásokat hagyott reám azzal a kéréssel: ha tehetem, juttassam el őket a hazába. Esztendőkkel utána ittjárt egy Mészáros nevű szolnoki magyar s néki adtam át az írásokat. N e m t u d o m , mi lett velük? Mély szánalom fogta el a kassai doktort, amint maga előtt látta az utolsó száműzöttet. — S nincs hazatérés Magyarországra, b á t y á m u r a m ? — Nincs hazatérés — panaszkodott az öreg. — Csaknem ötven esztendőknek előtte Mikes öcsém gráciát kért Mária Teréziától, ámde a kegyes királyasszony saját kezével írta rá az alázatos instanciára : «Törökországból nincsen visszatérés !» H á t így volt. Váratlanul azt kérdezte az elvénült b u j d o s ó : — És most ki az úr Magyarországon? — Mikor hazulról indultam, II. L i p ó t király uralkodott még — válaszolt kelletlenül a kassai doktor. Mert Mária Teréziára gondolt. Késő volt már nagyon. A lámpa alig sercegett s bagoly huhogott a sűrű sötétben. Egyszer még feldünnyögött az ö r e g : — Igen egyedül v a g y o k . . . Másnap alkonyatig maradt R o d o s t ó b a n a kassai orvosdoktor, miután előbb megnézte Bercsényi főgenerális, Eszterházy Antal úr meg a Sibrik apánk nyugvóhelyét. Alkonyatra szél támadt s hánykolódni kezdett a tenger, a vitorlás gályán feltülkölt a tülök, jeléül, hogy
248 hamarosan indul vissza a hajó, Konstantinápolynak. A doktor fogta hát a málháját s Horváth István elkísérte az utca feléig. Ott az orvos mély megilletődés közt f o g o t t kezet H o r v á t h Istvánnal. — Isten áldja meg b á t y á m u r a m a t ! — Isten áldja meg öcsémuramat is ! — válaszolt az utolsó rákócziánus. — És áldja meg M a g y a r o r s z á g o t ! Azzal kétfelé váltak. A doktor később megfordult és visszanézett. S látta akkor Horváth Istvánt, amint ténfergő alakja m i n d j o b b a n belehanyatlott az esti szürkületbe. Másodszor is tülökszó b ú g o t t fel a gályán. S akkor futni kezdett a tengerpartnak. A gálya vitorláit keményen feszítette a szél.
CSATTOGÓVIRÁGOK. Kéklik a csattogó A Barci gyöngyréten, Járok a rózsámmal, Kékvirágos égben.
Úgyver az én szívem Szép virágom érted, Le is sarlózgatnám Kedvedért a rétet.
Csókos égjárásunk Csak meg ne szakadna, Csak az a Jóisten Minket el ne hagyna.
Le is sarlózgatnám Kévébe is kötném, Jószagú boglyába Fel is tetejezném.
Pirosítná szívünk . . . A kék ég mindétig, Míg a Barciréten Csattogófű kéklik!
Selyem pántlikával Széltől meghuzatnám, Aranykő kolonccal Körül is aggatnám.
A Barcirét felett Pásztormadár szárnyal, Versenyt ver a szíve A Tisza habjával.
Felcsalogatnálak Csókos tetejébe, Onnan meg, onnan meg Két karom egébe . . . *
Tiszapartján Barciréten Aranyhajú nyári délben, Nyárfák tövén susnyók alján Megölelt egy szép szivárvány.
*
*
Szivárványom, gyöngyreményem, A Jóistent arra kérem, Addig legyél csak az enyém, Még virágot hajt a fenyér.
Azt pedig hajt örökétig, Mert a virág mindig kéklik, Tiszapartján télen-nyáron Nékem virulsz szép virágom. Számadó Ernő.
