.DOLINSZKY MIKLÓS.
.Az út és a tükör. Tao-tropusok Sári Józsefnek
E
tán a kép alig észrevehet√en elmozdul, és az él√ mintáról lassan leválik. Akit ismerek, az él√ arc önmagát szüntelen keletkez√ként éli meg. Fényét a megvalósulóban lév√ eszményképr√l sugározza rá, s az arc átszellemült metamorfózisban tündököl. Ez az az átható imaginatív derengés, melyért az emberi arcot isteni képmásnak mondják, és amely nem hiányzik a legtompább és legelvadultabb arcról sem. A mosoly csírája az ilyen arcon is ott van. Amikor az arc fényképre kerül, akkor az eszményképpel való bens√séges kapcsolatát elveszíti. A fényképezés m∫velete éppen hogy nem más, mint a látható arc, az arcmás leszakítása eredetijér√l. Fényforrásától megfosztva a fényképarc új fényforrást kénytelen alkalmazni: a belülr√l ható imaginációt az imago váltja fel. Az arc ezzel megsz∫nik saját fényforrásának meghosszabbítása és megtestesülése lenni, és ez azzal jár, hogy többé nem eredete, hanem képzelt végpontja fel√l kapja fényét. Ez a végpont a szem mint tükör. A fénykép azért imago, mert nem az arcot, hanem annak hatását ábrázolja. Kiszolgáltatja a szemnek, mert már eleve akként láttatja, ahogyan a szem majd érzékeli. Az arcnak az a tulajdonsága, hogy látható, ekkor mint végcél jelenik meg, így az eredet és az eredeti, tehát az eredetben már eleve benne foglalt végcél, mert láthatatlanok, kiszorulnak róla. Mivel a fényképen nem az jeleníti meg, mint ami hordozza, a fényképarc immár nem mása az eredetinek. Amíg az eredetinek mása, addig azt szüntelenül más alakban jeleníti meg. És az eredeti, melyet egyetlen, vagyis végleges alakká merevítenek ki, többé nem más, hanem másolat.
gykor az utazás arra szol- Nem lép ki az ajtón gált, hogy máshol legyünk és világot megismer, vagy sehol se legyünk. Ma az nem néz ki az ablakon, utazás az egyetlen módja és égi utat megismer; annak, hogy érezzük: egyál- mennél messzebb megy, annál kevesebbet ismer. talán vagyunk valahol (Baudrillard). Az utazás így válik metaforájává a megismerés egzotizmusának. Hiszen a megismerés aktusa valójában nem a tárgy megismerésére, hanem magára a tárggyá tevésre irányul: a tárgyat éppen a megismerés teszi tárggyá. Az európai gondolkodás értelmében a megismerés nem az eleve adott rejt√z√re, hanem az ismeretlen tárgyra irányul. De ha a megismerend√ már eleve tárgyként van elgondolva, akkor a megismerés aktusa elé a tárgy képe férk√zik. Ez a kép pedig nem engedi, hogy a megismerésben a képzelet valóságteremt√ ereje érvényesüljön. A modern megismerés nem megmutatás vagy feltárás. Inkább az imagináció mechanizmusának üzemzavara: az imaginációt, amellyel a belénk helyezett képet kivetítjük és amellyel ugyanezt a képet átszemélyesítjük, az imago váltja fel. Az imago nem vetíthet√ ki, mert már eleve kint van – a megismerés levált az önmegismerésr√l (exodus). Meg kell ismerni, mert megismerhetetlen. Az utazó távolodik céljától, mert ez a cél: tárgy. Utazni annyi, mint elhomályosítani a tényt, hogy szüntelenül úton vagyunk. Az utazás ellentéte az út.
H
osszan nézem a fényképarcot. El√ször úgy t∫nik, a dolog egyezik. Egy id√ múl-
Látást az öt szín tompít, hallást az öt hang tompít, ízlést az öt íz tompít.
A fénykép felszámolja a távolságot az arc és eszményképe között. Miközben az él√ arc éppen az esz-
127
Dolinszky Miklós
ménykép távolléte miatt válhatott annak megjelenítésévé, a fényképarc felszínre kényszeríti, véglegesen megfogalmazza, vagyis elvalótlanítja az eszményképet. Paul Virilio a fényképezést lövéshez hasonlítja, joggal: a gyilkosság a távolság felszámolásának radikális módja. A gyilkos a közelséget végzetesen összetéveszti a közvetlenséggel. Közel az van, ami távolságot √riz maga körül. A távolság az a közeg, amelyen keresztül az eszményképpel kapcsolatba lehet kerülni, és ugyanez a távolság √rzi az eszményképet közvetlen megjelenítését√l. Amikor a gyilkos ezt a távolságot felszámolja, akkor kívül reked azon, amivel maradéktalanul egyesülni akart: belül kerülni azon lehet, ami befelé sodró mozgást végez, ami önazonosságát a küls√ folytonos bens√ségesítése útján √rzi. Valóságos az, ami a maga valóságosságát a küls√ dolgok átvalósításában mutatja fel. Ami folytonosan válik valamivé. Ami önmaga valóságosságát a más átvalósításában nyilvánítja ki. Ami önmagát szüntelenül mássá teszi, hogy arcmás mivoltát √rizhesse. Az él√ arc derengése a szüntelen másság megfoghatatlansága. Amikor a fénykép a látható arcot azonosítja annak eszményképével, vagyis amikor az arcot megjelenítés helyett megörökíti, akkor a kiszámíthatatlan változáshoz való jogától fosztja meg. A gyilkos b∫ne nem az, hogy megszakítja az élet biológiai folyamatát, hanem hogy az életet leválasztja a létr√l (az útról) és ezzel megfosztja a szabadság transzcendenciájától.
ték szerepét tölti be. Akkor az, amit megjelenít, azért és annyiban válik valóságossá, amiért és amennyiben megfelel a mértéknek; amiért önmagában és önmagával önnön mértékét jeleníti meg. A távollév√ és a jelenlév√ közötti metamorfikus kapcsolat megteremtése, a jelenkornak az √skor révén való megragadása ekkor mint hozzámérés, mint próba leplez√dik le, amely egyszerre mutatja fel a megjelenített részesedését a mértékb√l és az attól való távolságát. Az, hogy az út a mértéket közvetíti, azzal is jár, hogy középen vezet. A közép nem azt jelenti, hogy egyenl√ távolságot √riz azoktól, amiket összeköt, hanem hogy helyet hagy a megjelenítés, a megnyílás kiszámíthatatlanságának. Amit az út megjelenít, az nem következik és nem levezethet√ az útból, mivel maga is az út. Valóságos, vagyis mérték szerinti; mérték szerinti, vagyis kiszámíthatatlan.
A
mikor gyalog megyek az úton, lábam az éppen soron következ√ lépésre összpontosít. A mozgást ekkor nem egy eleve készen álló út jegyében végzem, hanem mozgásom maga vájja ki önnön útját. Az út a mozgás aspektusa marad. Az ilyen mozgás tulajdonképpen nem is el√re halad. Iránya nem horizontális, hanem minden irányban gömbszer∫en terjed√. Ezzel pedig kimondódik az is, hogy mozgása nem megismer√, hanem feltáró. A lépés csak a hozzá legközelebb állóról tud, de cserébe egységben marad a mozgás és a cél: az egyes lépések ugyan nem képesek a célt el√re látni, a lábat lendít√ gesztus mégis egységbe foglalja a mozgást és célját, mert a cél imaginációjából fakad. Az útnak nincs koncepciója önmagáról, nem képes reflektálni önmagára, vagyis nem látja önnön végs√ beteljesülését, viszont cserébe minden pillanatában beteljesedik. Teljessége transzcendens eredetének √rzése. Az úton járó mozdulat abban az önmagán való túlcsapásban √rzi ezt a transzcendenciát, mellyel az utat annak folytonos megtagadásaként megteremti. …A bölcs ismeri magát, de nem ismerteti, szereti magát, de nem szeretteti, neki nem a távoli kell, hanem a közeli.
A
z él√ arc megragadha- Az √skor útját birtokolva tatlan, tehát van vala- s a jelenkort általa megragadva hol. A fényképarc, mivel rálátni mindennek eredetére: az egyszerit mint végle- ez az út vezet√-füzére. gest akarja megragadni, helytelen: a valódi dolgok közötti nemlétez√ helyet foglalja el. Közben van, vagyis: középszer∫. Mindenkibe bele van írva a tudás, hogy a középszer nem min√ségi kérdés. A dicséret vagy az elmarasztalás csakis korlátozott érvény∫ lehet, ha viszont valakit középszer∫nek neveznek, ezzel létében teszik kétségessé. A középszer a lét hitelességének, a valódiságnak kérdése.
Az út útként nem tud magáról. Ez úgy is mondható, hogy nem tud elképzelni semmit, ami önmagán kívül van. Mindvégig az éppen soron következ√ lépés köti le figyelmét: neki nem a távoli kell, hanem a közeli. Ebben a korlátoltságában rejlik végtelensége. Az út azt a pontot, ahonnan végesnek látszik, nem foglalja magába. Nincsen képzete önnön végér√l, és ha egyszer vége szakad, ez rajta kívül álló esemény,
Az út az a hely, amely mentes a közökt√l. Megszakítatlansága nem a megjelen√ben, hanem a megjelenítésben érhet√ tetten. Amikor az út mindent magába fogad és kivetít, amikor megjelenít, hogy elrejtsen és elrejt, hogy megjelenítsen, akkor a mér-
128
Az út és a tükör
mely végtelenségét nem csorbítja. Ez a korlátozott végtelen. A korlátlan véges viszont akkor keletkezik, amikor az imago (tükör) a korlátozott végtelent véglegesíti úgy, hogy az út végpontját annak látóterébe bevonja. Teszi ezt abban a meggy√z√désben, hogy a közeli mérhet√ távolságot jelöl ki. És a közeli távolságát a köz zel méri meg. Holott a véges korlátlansága nem más, mint a végtelenben rejl√ szabadság eredend√ korlátozottságának hiánya, miközben a korlátozottság intenzív végtelenségét hiábavalóan igyekszik a korlátlanság extenzív végtelenségével felváltani.
nincs: az ember maga is médium. A technika nem ellentétes az úttal, mert az utat az ember mindig át akarta hidalni: így született az út. A technika akkor kezdett a nemlét szószólójává válni, amikor feladta eredend√ ezoterikus jellegét és mindenki, pontosabban bárki számára hozzáférhet√ lett. Ekkor már a technika a sebességben fogható meg legjobban, amely a közeli és a távoli összemérése a mérték híján. A köz ott van a filmkocka szemcséi között, amelyek a fényképarcot apró darabokra szedték szét, hogy újból összerakható legyen. Ugyanolyan lesz, mint az él√? Ugyanolyan, de maradéktalanul. A fénykép szemcséit közök választják el egymástól, és a tükörkép, amely az eredetit visszaadja, tehát nem változtatja meg: imago, vagyis nem létezik, mert nem más többé. A köz, mint amely a közvetítend√t fragmentálja és atomizálja, a nekrofíliát testesíti meg, amelyre Erich Fromm a 20. század valamennyi lényeges jegyét visszavezette. A technika, mely a közt szolgálja, visszaretten az út szenvtelenségét√l, a keletkezés és pusztulás szüntelen metamorfózisától, holott mindez egyszer∫en az egészben maradás technikája. A közt szolgáló technika humánus: megmenti a közvetítend√t a folyamatos pusztulástól úgy, hogy jó el√re egyszer s mindenkorra elpusztítja. Ekkor már biztonságban van. Immár nem vál hat többé, mert a tükör, amely a Más helyén áll, az utat lezárja, s a fényképarc mosolygása a halotti maszk vicsorgásává t∫nik át.
Ha járok az úton, nem tudok az útról. Ha utazom rajta, akkor kettéválasztom a hordozó és a hordozott metamorfikus egységét, vagyis magamat az útról, az utat pedig önmagából rekesztem ki. Kívül vagyunk egymáson, tehát kívül vagyunk önmagunkon.Ha az utat többé nem az hozza létre, mint ami járja, akkor az út immár önnön végpontja fel√l tételezi magát, vagyis nemcsak szereti, de szeretteti, és nemcsak ismeri, de ismerteti is magát. Mozgása ezentúl nem teremtés, hanem önmaga elvont – végpontba helyezett – fogalmának igazolása. Akkor homogén közeggé válik, melynek olyan pontjaival is el kell számolnia, melyet nem is értelmezett. Ezek a pontok: a közök. A tükörben az út ilyen közök sokaságából áll össze. Ez úgy is mondható: a tükör az útban megnyilvánuló mértéket mérhet√ távolsággá transzformálja. Az út által és az útban √rzött távolság érzékelése helyett magát az utat teszi távolsággá, de csak azért, hogy a közök révén felszámolhassa. Mert az, hogy a tükör a végpontba helyeztetett, a tükörkép közvetlenségigényér√l tanúskodik. A közvetlenségnek véglegességként való értelmezése azonban a Mástól teremt távolságot – nem pedig, mint az út, önmagától. Így aztán a közök nem képesek arra a közelségre, amelyet az út éppen az eszményképpel való távolság √rzésével birtokolt. Ezt a közelséget éppen a köz lenne hivatott pótolni, de a köz mint a távolság fedezete nélküli közelség csakis szétválasztani tud, összekötni nem. Ha két dolog közötti hely nem él√, akkor a dolgok maguk sem lehetnek él√k. A köz a nemlét mértéke.
A
z európai ember ezt a tanácsot nem fogadta meg: azt akarja elnyerni, ami kívüle van, ami máshol van, amiért meg kell küzdeni és amit végül be lehet kebelezni. Holott az, ami kívül van, már csakis birtokolható. A birtoklás tulajdonképpen a hagyomány m∫ködésének meghibásodása. Az út mint ami önnön azonosságát az önmagától felvett távolság szüntelen megújításával √rzi, nem szorul rá birtoklásra: eleve mindent felölel. A hagyomány technicizálása mint a közvetít√ és a közvetített közötti részvét felszámolása ezért kerülhetett kezdett√l fogva a hatalom szolgálatába. Ezen a ponton tisztán látszik, hogy az európai metafizika milyen mélyen fakad az európai ember birtoklási vágyából: a köz pontosan arról a képzetr√l tanúskodik, hogy a dolgot megel√zi a léte, a lét kívül van (tehát birtokba vehet√ és veend√), s a dolgot olyan módon tartja, hogy a kett√ egyAz úton járjon az ember, akkor közös az úttal, az erényes közös az erénnyel, a veszt√ közös a veszteséggel. Aki közös az erénnyel, az utat elnyeri.
A köz az, ami a 20. század technikáját az útról való letéréssé tette. A technika önmagában pozitív er√. Ugyanabból a transzcendens gesztusból táplálkozik, mint a mozdulat vagy a szó. És fordítva: a szó vagy a mozgás is már az ember meghosszabbításának igényével lép fel. Közvetlen emberi megnyilatkozás
129
Dolinszky Miklós
másból nem részesül. A Tao te king másik modellt kínál: az út nem máshol van. Nem megkeresni és megismerni (birtokolni), hanem meg√rizni kell. Európa a léttel együtt adott mérték szabadságával járó felel√sséget nem vállalta fel – a korlátozott végtelen helyett a korlátlan végest választotta.
Az út embere szorongásra ítéltetik, mert az út létét nem tudja bizonyítani. Az utat nem választja el köz attól, aki az útról beszél, a bizonyítás viszont már feltételezi az utat. Az út túlságosan közeli, túlságosan kézenfekv√, túlságosan egyszer∫ ahhoz, hogy bizonyítani (tükrözni) lehessen. Az útra akkor léphetek rá, ha az úton vagyok – ez a Tao te king egyik lényeges felismerése. Az útra való rálépés aktivitása pedig azonos az út eredend√ aktivitásának passzív elfogadásával. Az explicit cselekvésnek alanya és tárgya van (végtelen véges), az út viszont a cselekvésnek egyszerre tárgya és alanya (véges végtelen).
A
bölcsek tebölcs vékenysége …A nézi az áramlást, és hagyja, nem er√lködik, els√dlegesen alkot, de m∫vét nem birtokolja, nem a m∫re, cselekszik, de nem ragaszkodik, hanem az útra beteljesült m∫vét nem félti, irányul. A m∫ s mert magának nem √rzi, el se veszíti. annyiban hiteles (életképes), amennyiben az út áramlását áttetsz√vé teszi magában. Ezt a teljesítményt Európában már zseniálisnak mondják. Valójában a zsenialitás a m∫r√l való leválás képessége. Amikor a m∫ önnön hatásával (tükörképével) azonosítja magát, akkor ez a tükörkép a szerz√t fogva tartja, a szerz√ pedig birtokviszonyban marad m∫vével. Nem félteni és nem birtokolni tehát ugyanaz: aki nem félti m∫vét, az bízik abban, hogy a m∫ saját erejéb√l is boldogulni fog; hogy a m∫ ki állja az interpretációk megpróbáltatásait (anélkül, hogy a m∫ ellen állásában reménykedne). Az interpretáció megpróbáltatása az írottság közegében megfelel a hozzámérés próbatételének, még ha a legkevésbé sem azonos vele. Amikor a szerz√ beteljesíti m∫vét, akkor voltaképp a szerz√r√l való leválás e képességével ruházza fel. Az útra bízza rá, és ezzel a m∫ eredete a szerz√r√l az eredetre helyez√dik át. Éppen az útban való részesülés az, ami a m∫t√l való távolság fenntartását lehet√vé teszi. És amikor a bölcs cselekszik, de nem ragaszkodik, vagyis amikor az élet–m∫ antagonizmus felszámolásával lemond arról, hogy a m∫vel zárványt képezzen az áramlásban, akkor ezt az eredetet teszi m∫vével és m∫ve számára hozzáférhet√vé.
A 20. században a szorongást a technikával hozzák összefüggésbe, mert a technika állítólag elidegenít. Csakhogy az elidegenedés mozzanata az útban is jelen van. A különbség, hogy ott nyomban vissza is forog az útba. Elidegenedni attól lehet, ami önmagával már eleve maradéktalanul azonos. A technikában a köz az, ami meggátolja ezt a visszacsatoló mozgást. A középszer az utat maradéktalanul végighúzza imaginárius végpontjáig. Mert a középszer helye nem középütt, hanem itt, a végponton, elvont fogalmak fedezékében van. A beszélgetésben a középszer csakis ebb√l a végpontból: a távoliból képes kiindulni. Ami közel van, az a középszer számára nem hozzáférhet√. Amib√l részesülünk, amiben benne állunk, ami velünk és általunk van jelen, vagyis ami ténylegesen jelen van, arról nem a szavak, hanem csakis a mondás adhat számot. A középszer legf√bb tulajdona, az elvont fogalom viszont éppen hogy nem más, mint a szó, melyb√l a mondást elvonták: amit mond, nem a mondás mondatja vele. Így lesz a beszélgetésb√l közlés. Ha a nyelv – Buber szavával – a Tevilág helyett az Az-világ szolgálatába áll, akkor a keletkez√ valóság (út) a szavak közül kiszökik, és az ember joggal érzi, hogy maga kimondatlan marad. A nyelv akkor váltja ki a „metafizikai szorongást”, amikor a dolgokat nem azok eredetében szólítja meg: az eredett√l való megfosztottság a jöv√t√l való megfosztottság. Ami a kett√ között marad: a létüres állapot. Az arc fényképállapota.
E
z az út em- Mindenkinek megvan a maga dolga, berének szo- bolondnak, durvának csak én mutatkozom, rongása és Egyedül én vagyok más, mint az emberek, melankóliája mert az √s-forrásból táplálkozom. a középszerrel szemben. Az út embere magányos lesz. Miért? Mert h∫séges marad saját megfoghatatlanságához, miközben a többiek a saját megfogható tükörképüknek fogadtak h∫séget. A tükörkép életh∫sége az √s-forráshoz való h∫tlenséget leplezi.
A középszer a legnagyobb világhatalom. Olyan oknál fogva, melyet senki nem ismer, az ember a saját képességeihez nem tud hozzáférni. Ismert történelme során az ember, önnön eszményképeinek igézetében, beteljesületlen maradt. És mégis, az embernek a távolságot önmaga és eszményképe között fenn kell tartania. Mert attól a pillanattól, amikor az ember ezt a távolságot felfüggeszti, m∫ködésbe lép a
130
Az út és a tükör
középszer. Ekkortól kezdve már minden a középszert igazolja (kivéve az igazolás szükségességének ténye). Tükre bármit, ami más, képes azonosságként azonosítani. Az út reciprok mozgása ez: ahogyan az út bármit, ami útjába került, átvalósított és úttá formált, a középszer aktivitása mindent meghagy önmagában és önmagának, végleges, jó el√re elkészített helyére utasítva. Kibúvó nincs, ahogyan az úton kívül sincs semmi. Az ember a középszer el√tt a maga másságában (a másikkal való és a másság révén megragadható azonosságában) nem tud megmutatkozni. Baudrillard: „A képerny√ tükörhöz hasonlít… Egy interaktív képerny√ a viszonyulás folyamatát az Egyik és az Ugyanaz közötti kommunikációvá transzformálja. A Másik virtuálisan az Ugyanaz: a másságot a gép eltünteti.”
A közlésnyelv annak az útnak egy állomása, melynek végpontján egy lövés dördül el. A lövés maga a közlés: a köz közlése. A gyilkos b∫ne, hogy a Másik megváltoztatásáról lemond. Az elpusztult világ képe nem a megsemmisített, hanem az elvalótlanított világ képe: kép, amely az ember imaginációjáról véglegesen leszakadt. Minden növekszik a maga rendjén, az örök áramlásban körbe-halad. Minden virul, terem, s a kezdethez visszatér szüntelen.
A Tao te king-b√l vett részleteket Weöres Sándor fordításában közöljük.
Arai Shori: A Pearl Harborban sérült repül√gépek javítása, 1941
131
