Az Út a munkához program értelmetlensége. Kun István

A fenyegető jövő morajlása 2009. október 16. péntek, 14:06

Az Út a munkához program értelmetlensége

Kun István

A régi szabolcsi megyeszékhely, Nagykálló keleti részében magasodik egy domb, amely maga a történelem. Egy rettentően aszályos esztendőben, 1780-ban, az éhező szegénység azzal a kéréssel fordult földesurához, Kállay Ferenchez, hogy kölcsöngabonával enyhítsen sorsukon.

A földesúr megszánta őket, adott gabonát, ám „kamatként” kikötötte, hogy emeljenek neki egy dombot, és ácsoljanak a tetejére kilátót. Az éhhaláltól így megmentett emberek minden eszközzel hordták a dombhoz szükséges homokot, teknővel, vékával, dézsával, szakajtóval, s akiknek még ezek se voltak otthon, azok kötényben. És meglett a kilátó is. Az errefelé gyönyörű magyar nyelvet beszélők elnevezték Ínségdombnak. A név pontos.

A tizenkét méter magas domb ma is létezik. A kilátót nemrég újjáépítették, nyugodtan föl lehet sétálni hozzá. Turistalátványosság, méghozzá indokoltan. A történelem azonban mintha ismétlődne: új ínségdombokat hordunk össze. A rendszerváltás előtt elkezdődött az a folyamat, hogy a „drága” munkaerőt bocsátották el elsőnek, azokat, akiknek valami mellékest is fizetni kellett, például útiköltséget. Néhány hónap alatt kiürültek a fekete vonatok, amelyek addig munkások tömegét szállították főként keletről – Szabolcsból, Hajdúból, Békésből – többnyire a fővárosba és környékére, kisebb részben pedig a borsodi iparvidékre. Aztán elnéptelenedtek a munkásszállító autóbuszok is. A Dél-Nyírségben nagy riadalmat keltett, amikor a téglási Hajdúsági Iparművek több száz ingázónak mondott fel.

1/6


Záhonyban a vasúti átrakóról az első ütemben nagyjából kétezer dolgozót küldtek el. Az Antall-kormány idején kiteljesedett a kisgazdák ordítozása, és egymás után bomlottak föl a téeszek, majd szűntek meg az állami gazdaságok is. (Szabolcsban például egytől egyig, mind a tizennégy.) A nagyüzemek azonban nemcsak termelő helyeknek minősíthetők, hanem a tagok vagy alkalmazottak megélhetési bázisainak is. Alig kapaszkodott meg belőlük pár százalék. Több mint egymillió – némelyek szerint másfél millió - ember maradt munka és jövedelem nélkül. A kormányoknak hatalmas lecke adatott, hogy mit tudnak ez óriási tömeggel kezdeni. Meg kell mondani, hogy a társadalom e feladatát nem tudta teljesíteni. Azóta se. Főként a retardált perifériákon sűrűsödtek meg a gondok. Mit értek e fogalmon? Mely területek az ország perifériái? Vajon igaz-e Csillag István volt miniszter meghatározása, hogy ezek a határtól 20-30 kilométeres sávban helyezkednek el? Bárcsak igaz lenne! Magam a perifériákat a válság kirobbanása előtt úgy határoztam meg, hogy a zalai dombságtól kelet felé indulva valamennyi határmegyét érintve fordulunk Békéstől északra – és nem hagyhatjuk ki a határtól jókora távolságra lévő Jász-Nagykun-Szolnokot sem – majd Hajdú-Bihar, Szabolcs-Szatmár-Bereg megyék után nyugatra fordulva haladunk tovább, végül Nógrádban zárjuk a sort. A sivár retardáltságot a térségben létező, strasszként csillogó néhány város sem feledtetheti. Itt volt található a regisztrált munkanélküliek hetvenhét százaléka, és itt éltek a nem regisztráltak további százezrei is. Összesen 7-800 ezer emberre becsülhető a tömeg. A válság előtt a magyar foglalkoztatási ráta ötvenhét százalékos volt, az Európai Unióban az egyik leggyatrább. (Azóta ez immár ötvenkét százalékra csökkent.) Az aktív korúaknak csaknem fele nem dolgozott, vagy nem tudjuk, hogy hol és mit. A perifériákon él a hiányzók derékhada. x Hová lettek a rendszerváltozás óta feledettek? Miből élnek? Keresték a menekülési utakat. Elsőként a rokkantsági nyugdíj jelentette ezt: némelyik megyében a rokkantosítottak száma hamarosan elérte az öregségi nyugdíjasokét. Bár a munkaerejét végletekig kizsákmányoló, és a rekreációs pihenést hírből is alig ismerő falusi ember nagyjából ötven éves korára eléri azt az állapotot, hogy nehéz munkákra kevéssé lesz tovább alkalmas, azért ez zsíros biznisz volt némely orvosi köröknek. A szigorítások nyomán viszont már nem nyolcvanszázalékos munkaképtelenséget, hanem csak ötvenszázalékosat állapítottak meg, ami most huszonhétezer forint rendszeres szociális segélyt jelent havonta. (Amiből ugyanúgy csupán nyomorogni lehet, mint a nyugdíjak alsó szegmentjéből.) Ilyen ellátást kap ma csaknem kétszázezer polgártársunk, ideértve a rehabilitációs járadékossá minősítetteket is. Számukra „csupán” egy a gubanc: munkahely hiányában képtelenség rehabilitálódni, visszatérni a munkajövedelemből élők sorába. Rajtuk kívül van háromszázezer körüli létszámú, valamilyen munkanélküli ellátásban – zömmel „rendelkezésre állási támogatásban”, ami havi 28500 forint - részesülő magyar. Hogy aztán ez a tervezet szerint családonként egy főt jelent-e majd, vagy a szigort bírálók szerint muszáj rugalmasabbnak lenni, az még nem dőlt el. Tudok viszont települést – a beregi Gulácsot -, ahol az „egy család, egy segélyezett”elv évekkel ezelőtt megvalósult, finomítva azzal, hogy a segélyezés a gyerekszámhoz is igazodott. A szűkítés heves támadásokat fog eredményezni – már várom Ferge Zsuzsa szociológus felelősen aggódó és Tamás Gáspár Miklós filozófus felhők fölött lebegő megszólalásait -, a dolog azonban korántsem egyszerű. És nem akarati kérdés. Pénz kellene a bővülő segélyezéshez, rengeteg pénz, ami nincs, ám sárkányölő bátorság is, mert a közvélemény aligha venné tudomásul az aránytalanságokat. Már most sem

2/6


teszi. Az csak egyik küllőakasztó, hogy főként a cigánysággal szemben lép föl igazán – a többi magyarral ezt nem nagyon meri, noha minden kutatói fölmérés szerint a segélyezetteknek inkább csak negyede, mint harmada roma. (Egy másik a politikába besettenkedett cigánykártya. A bűnbakképzés.) Számolni kell viszont azzal, hogy az ellátások emelésével egész hullám indulhat el, mely végigfutna legalább a nyugdíjasok alsó és középső szegmentjén. Óriási összeg! Lenne, de nem lesz. A járandóságokról – és itt nemcsak a rendelkezésre állás támogatásáról, hanem a 27 ezres szociális segélyekről is – kialakított a közvélemény egy álláspontot, mely szerint ezek az emberek ennyit sem érdemelnének. Gettólázadásokkal, éhségzendülésekkel, üzletek, hipermarketek dúlásával, hivalkodó lakóparkok felégetésével nem számol a politikai kultúra csudálatos magasságába emelkedett hazai plebsz. Sőt azzal sem, hogy évtizeden belül további százezreket kell megmentenünk az éhhaláltól, pusztán szolidaritási alapon. Pedig ez a jövő fenyeget. x Jól érzékelte a közhangulat változásait Szepessy Zsolt, Monok község polgármestere a kies Borsod-Abaúj-Zemplén megyében. Azt mondta: Segélyt csak az kaphat, aki dolgozik is. Mással ugyan nem lehetett megkínálni a rászorulókat, mint közcélú munkával, ám az akció a plebsz szemében igen népszerűnek bizonyult. Kívánatosnak. Követendőnek. Sokaknál – nálam is meg jócskán kiverte a biztosítékot, mondván, hogy ez alkotmányellenes, a munkáért nem segély jár, hanem bér . Ismét mások kényszermunkának minősítették a monoki gondolatot, és – fájdalom – nekik is igazuk lehet. A bírálatok mit sem értek. Az erősen népámító kezdeményezés terjedt és terjed, rohamosabban, mint a folyófű. Települések tucatjain vezették be a „segélyért munkát” néven, noha a valóság pontosabb közelítéséért meg kellene fordítani: „Munkáért segélyt.” És persze nem minden polgármester dicsekedett el nyilvánosan a helyi politika változásáról, viszont a lakosság elégedetten, sőt dorombolva vette tudomásul, hogy ezentúl ingyen segély se jár a resteknek, tunyáknak. (Sikerén fölbuzdulva, a monoki polgármester pártot alapított, és be kíván kerülni a jövő tavaszi választások után a parlamentbe. Nem valószínű. A diadal édes ízéből megerjedt szándék mégis fölöttébb jellemző.) A mélyben fortyogó lávát hűtendő, választ kellett kiötlenie a kormányzatnak. Ez lett az Út a munkához névre hallgató program. A megcélzott réteg az aktív korú munkanélkülieké. A lényege: aki akar és tud is dolgozni, annak munkát kell adni. Nemes gondolat. Azon önkormányzatok, amelyek bekapcsolódtak a projektbe, kedvezőbb támogatásokban részesültek, mintha csupán segélyeket osztottak volna. Csakhogy. Milyen munkát kellene adni ahhoz, hogy a páciensek legalább lélekben visszatérhessenek a munka világába? (Ez a visszatérés lózungnak minősítendő, erősen banálisnak, de hát nem futhatja mindenre.) A perifériákon csikorgó szegénységben – ne finomkodjunk: vegytiszta nyomorban - élő munkanélküliek döntő többsége szakképzetlen, ám a szakmunkások tudása is ingoványos alapokra emlékeztet. Sokan elfelejtették már, hogyan kell megfogni egy szerszámot, mások pedig – hiába van papírjuk róla – soha nem is tudták ezt. (Emlékezzünk a régi ÉS-vitára: Már nemcsak a felsőoktatásban járja ám a papírgyártás!) Valójában a képzés és az átképzés mindeddig nem tudott győzedelmeskedni a végeken. Van ellenkező példa is: a dél-nyírségi kisvárosban, Nyírlugoson erdőművelésre iskoláztak be embereket, köztük sok romát is, és ez azért is lehetett eredményes, mert a városnak 436 hektár erdeje van. A sikeres ügyek azonban – bármilyen keserves – ritkábbak a gyapjas malacnál. Óriási felelősség a közcélú munkásokra bízott feladat, hogy pontosabb legyek, annak

3/6


megtalálása, mit képesek elvégezni. A túlzott merészség sokba kerülhet. Elrettentő példa a tévedésre a lónyai református templomé. Ez egy XIII. században épült műemlék, tüneményes harangtoronnyal. Az utóbbi építője – „Kakuk Imre áts mester Bán Péter legényével 1781” - ma már szinte hihetetlen szakmai tudásáról ad hírt. Szegek, ácskapcsok nélkül alkották meg a 26,5 méter magas, négy fiatornyos épületet, amihez nem kellett, nem szabadott hozzányúlni. A templom épületét szándékozta renováltatni a közcélúakkal néhány éve az önkormányzat. Alig bírták helyrehozni. A közcélú munkásokat legnagyobb létszámban a közterületek rendben tartására, a falvak esztétikai megjelenésének javítására alkalmazzák. Manapság disznókondák már nem vonulnak a falusi utcákon, és csordák is ritkán, más szennyezi a környezetet, például a parlagfű, a csalán, meg a többi nagybani pollenkibocsátó. Azokat kaszálni kell. A kaszálás azonban kemény munka, nem bírja a paprikás krumplin meg káposztás paszulyon élő. Elterjedtek tehát a benzinmotoros ketyerék, azzal kaszálgatnak. Nem könnyű az sem, ezért háromszor-négyszer annyi a cigarettaszünet, mint a munka tényleges ideje. Mások az útszéleket, árokpartokat gereblyézik, néha kapálgatják is, de kapálni megint elég nehéz. Támasztják is a szerszám nyelét jószerével egész nap. Az ilyen munkához a kisebb településeken – kormányprogrammal vagy anélkül – a polgármesterek kegyelméből jutnak a rászorultak, akikre majd választáskor támaszkodni szeretne a jelölt. Kialakult szép rend ez. Egy embert a Szabó-hadból, egyet a Kiss-hadból, a Nagy-hadból, a Sípos-hadból – és így tovább. A klánok meg beosztják maguk között, ki mennyi ideig legyen közcélú. A polgármester újraválasztása levajazódott. Ámde így tisztes munkateljesítményt követelni? Nemcsak Nagykállóban láthatóak friss ínségdombok. Valamivel szerencsésebbek azok a települések, ahol pályázati úton némi adományt nyertek infrastrukturális beruházáshoz. Vigyázat! Azért a szakértelmet igénylő munkát kerülni kéne. Mondjuk szennyvízcsatorna építését közcélúakra bízni oktalanság lenne. Vannak egyszerűbbek, például a csapadékvíz elvezető árok kibetonozása. Egy hosszabb utca egész szezonra leköt egy brigádot. Vannak igazi közmunkák, ahol a dolgozók valódi értékeket hoznak létre. Ilyen például az útépítésekhez rendeltek köre. Egy szocialista képviselő mondta pár éve, hogy a legjobb lenne elkezdeni a Duna-Tisza csatorna létesítését, de hát az nincs napirenden. Az drága. Majdnem annyiba kerül, mint a csatorna hiánya. Évenként, persze. X A baljóslatú árnyak nem mostanában keletkeztek. Az adócsalástól nemigen rettegő honfitársaink között kényelmes gyakorlattá nemesedett a fekete foglalkoztatás, vagyis az, hogy a munkások után semmiféle közterhet nem fizetünk. Az igazi gát tapasztalataim szerint mégis a beregi árvíz után kezdődő újjáépítés során szakadt át, hiszen a lerombolt vidéket legalább 90-95 százalékban feketén építették újjá. (Lsd. A feláldozott Bereg című szociográfiámat – Osiris, 2004.) Akadtak, akik megértőknek bizonyultak az Orbán-kormány cinikus lezsersége miatt, mások azonban szinte szabotázsnak tekintették a gyeplő lovak közé lökését. De hát hogyan szabotálhatna egy kormány saját maga ellen? A plebsz azonban vette az üzenetet: szabad a gazda. A járvány addig is fel-felbukkant, azóta viszont megállíthatatlan. Pedig több tervezet is napvilágot látott, intézkedésfélék is kijöttek, amelyeket aztán vagy végrehajtottak, vagy nem. A balliberális kormányok, meg a szocialista minisztereik látszólag küzdöttek a helyzettel. Sikertelenül. Az első fiaskó a munkaügyi adatbázis (EMMÁ-nak hívták szegényt) zátonyra futtatása volt. Az alkalmi munkavállalói könyv kezdettől a sumákok menedékének bizonyult, hamisították szakmányban, a büdzsé pedig maximum

4/6


alamizsnát kapott, ha a közteherjegyet beleragasztották is. (Állítólag januártól megszűnik.) 2005-ben arról is szólt a fáma, hogy büntetőjogi felelősségre vonás követi majd a bejelentetlen munkások létét. Ez is csupán hajnali derengésnek bizonyult, s még olyan esetben sem következett be, mint a három gyulaházi munkás halálos balesete Gyöngyösön, ahol összesen tizenhárom főt dolgoztatott feketén a pallér. (Gyulaháza észak-nyírségi falu.) A fekete foglalkoztatás kifehérítése érdekében hozott kormányzati intézkedések kudarcba fulladtak. Hogy ez a „küszködés” mit takar, nem tudható. Talán dilettantizmust, talán tehetségtelenséget, talán hozzá nem értést. Nem jók, szinte használhatatlanok a szabályaink, hiányzott és hiányzik a kemény következetesség, nem elegendő a munkaügyi apparátus kapacitása a felderítésre, nem hatásos a retorzió, és a viszonyokban képtelenség feltörni a munkáltató és a dolgozó látszólagos érdekegyezését a munkaviszony látens formájára. Mindezek tetejébe a foglalkoztatáspolitika és a szociálpolitika ellentétbe került. (Ezt nekem a szabolcsi munkaügyi központ néhai igazgatója, Gál Sándor fogalmazta meg precízen. Köztisztviselőként, akinek a jogszabályok alkalmazása volt a feladata, és nem a bírálata. Lsd. Paloták a vadmacskásban című szociográfiámat, K.u.K. Kiadó, 2006.) A képzetlen munkanélküli érdeke nem az volt, és ma sem az, hogy állást találjon, hanem az, hogy kapja a juttatásokat családostól, és mellette járjon napszámba. Feketén, persze. Csodálkozunk még valamin? És következett a monoki szigor. Törvényszerűnek tekinthető. Az Út a munkához névre hallgató kormányzati válasz pedig pótcselekvés. Chipsz. Milliók eszik, de senkit sem lakat jól. Miért? Mert a gondokat nem fogja megoldani. Kormol. Elfedi, nem engedi látni a valóság sarát. Jövőre is csupán a munkanélküliek töredéke képes egy-hat hónapon át közcélú munkát végezni, feltéve, ha elég sok rövidített munkaidős, hatórás szerződést kötnek. Ám az újabb álláskereső támogatáshoz kétszáz nap előzetes munkaviszony kellene – ami ritkán jön össze. Nyugdíjév pedig semmikor! A dolgozót és családját a program csak átmenetileg segíti – tekintsük ezt érdemnek -, de semmiképpen sem vezeti vissza „a munka világába”. Az megalapozatlan reménykedés. Összességében azonban ezeknél is jóval nagyobb, elvi bajok vannak a programmal. Az első az, hogy ne az állam, és ne az önkormányzatok teremtsenek hazánkban munkahelyeket, mert azok megfizethetetlenül drágák. És főként ne tömegesen. Nem gyarapítják az ország bevételeit, hanem fogyasztják azokat. Azokból élnek. És többnyire értelmetlenek. Sajátos értékképzők. Érték a falvak szép kinézete? Az. Érték az infrastruktúra fejlesztése? Persze. Egyetlen aprócska, mégis kapitális baj van ezekkel. Nem eladhatók. Munkahelyeket a gazdasági szférában kell kialakítani! Eladható termékre, szolgáltatásra. Kérdés, hogy hol legyen az, milyen jellegű legyen, vagyis mire lehet képes a közcélúak derékhada, meg a regisztrálatlanok tömege. Ma hazánkban – okosan – több ágazatot is meghatározónak és fejlesztendőnek tekintenek. A járműipart, az elektronikai ipart, a biotechnológiát. Ezekben azonban még a képzettebb munkanélkülieknek is csupán morzsák juthatnak. Sokan – és főleg ellenzéki attitűdből – emlegetik a kis- és középvállalkozásokat. Valamennyi munkást foglalkoztathatnak, ám ha alapozunk rájuk, nádra támaszkodunk. Jellemzőjük, hogy a temérdek beszállítót igénylő autógyártásba se tudtak még csak értékelhető szintet sem elérni. Lassanként két évtized alatt! Technológiai szempontból – tisztelet a kivételnek – szinte ántivilágbeliek, menedzselésből harmatosak, piacszerzésük pedig elégtelen. Segíteni kell ezeket, bennük azonban megváltót látni, reménykedni egyelőre nem célszerű. Inkább populizmus.

5/6


Egyetlen ágazat lenne képes a munkaerő tartalékseregből akár 3-400 ezret értelmesen foglalkoztatni, velük eladható értéket előállítani, s az ország egészét gyarapítani – ez pedig a mezőgazdaság. E szakképzetlen, gyakran olvasni is nehezen, megérteni az olvasottakat pedig ritkán képes, máshová még vattának se kellő emberekkel a magyar mezőgazdaság világszínvonalú teljesítményt nyújtott évtizedeken át. Most ilyenről szó sincs. De lehet, lehetne újra! Mi kellene hozzá? Modernizáció, szerkezetváltás, és egyáltalán: kapitalizmus. A népi írók eszkábálta mostani harmadik utasságot a sutba kellene vágni! Van erre politikai akarat? Dehogy van. A kormány javasolta az egész Európában ismeretlen, adókerülő és a száz- és százmilliárdok elsumákolását sikerrel a zászlajára tűző őstermelés megszüntetését, amely javaslatot aztán ötpárti egyetértéssel elvetettek. Taps. Az pedig csak az első lépés lenne a hosszú úton történő elindulásban – de hát ki akar itt elindulni? Ehelyett a jelszavunk: Éljen és virágozzék a feketegazdaság! x A jövő pedig mind aggasztóbb. Százezreket kellene máris megmentenünk, például a rendelkezésre állásért támogatottakat, s mellettük a rendszeres szociális járadékosokat. Beszélgető társam (Újmódi summásélet, ÉS, július 3.) határozott: ha már nem bír dolgozni, akkor felakasztja magát. (A talán szót önhatalmúlag csempésztem a mondata elejére.) Sok polgártársunk tengődik a reménytelenségben. A perifériákon élő tömegeknek a nyugdíj korhatár betöltésekor a sablonszöveg jár már ma is: Sosem lesz nyugdíja! Mert nincsenek meg a szolgálati évei, és azok nem is pótolhatók. Az Út a munkához programmal sem. A most még napszámba járók egyszer megélik azt a napot, amikor nem hívják már őket munkába. Mert nem bírják a tempót. Akkor vagy hagyjuk éhen halni őket – remélhetőleg nem -, vagy megszánjuk őket Kállay földesúrhoz hasonlóan valami élelemmel. És hordatjuk velük szakajtóban, kötényben a magyar ínségdombokat, hogy mégse ingyen legyen a segítség. Feledjük el az illúziókat: e népesség utánpótlása messzemenően biztosított. Az oktatási rendszerünk kevéssé alkalmas hajónk útirányának változtatására. Az igazi fogós kérdés ezzel együtt az lesz, hogy ha óriási tömeget kell eltartania az országnak, akkor képessé válhat-e a fejlődésre. Nem lesz-e túl nagy teher mindez a produktív szférában dolgozók vállán? És egyáltalán: vállalják-e ők majd a gabonakölcsönzést? A mélyben a fenyegető jövő morajlik.

(Megjelent az Élet és Irodalom 2009. október 16-i számában)

6/6

Az Út a munkához program értelmetlensége. Kun István

Recommend Documents