Czéh Tamás
AZ UNIPOLÁRIS PILLANAT - Az Amerikai Egyesült Államok külpolitikája a neokonzervativizmus tükrében - DIPLOMAMUNKA -
TÉMAVEZETŐ: BALOGH ISTVÁN egy. ts.
2013
Előszó Sokan gondolják úgy, hogy az élet minden egyes területére érvényes az a szabály, miszerint a dolgok fejlődése egy „ciklikus pályát” jár be az életük során. Ahogy az emberi létezés is egy hasonló tökéletes kört ír le, úgy a társadalmak, az általunk ismert fejlett államok életében is megfigyelhető a felvirágzás, majd a lassú elhalás. Belátom, furcsának tűnhet az előző sorokban leírt okfejtésem egy tudományos dolgozat bevezetőjében, mégis úgy gondolom, fontos, hogy megértsük: az egyes államok hasonlóan viselkednek, mint az emberek a fejlődésük során. Ilyen értelemben tehát az államot egy organikusan működő szervezetként lehet elképzelni, melynek saját akarata van. Ez az akarat határozza meg az állam többi országgal kapcsolatos viszonyát, mely az adott világrend egy jól meghatározható sarokkövét jeleníti meg. Az emberiség történelme során a világrend folyamatos változásban volt. Azonban két „sajátosság” mindig megfigyelhető volt függetlenül attól, hogy az emberiség milyen „fejlettségi szinten” állt. Ez a két tulajdonság a következő: (A) az aktuális rend mindig törekszik teljesen kitölteni az adott terültet – az adott teret, valamint az (B) adott rendszerből mindig kiemelkedik egy domináns résztvevő, korának legerősebb állama, aki hatalmának segítségével megpróbálja érvényesíteni akaratát a többi résztvevővel szemben. Ha a nemzetközi rendszer történetét megvizsgáljuk, azt látjuk, hogy többnyire mindig volt, létezett egy olyan nagyhatalom, mely domináns pozícióban volt, s ezáltal a legnagyobb
hatást
gyakorolta
a
körülötte
elhelyezkedő
országokra.
Ennek
következménye pedig az a saját érdekeit szem előtt tartó állami akarat, mely formálni kívánja az adott világrendet. Ahogy az előzőekben is említettem, nem új keletű fogalomról/jelenségről van szó, hiszen birodalmak jöttek és mentek, civilizációkat felvirágoztak, majd eltűntek. Ha megvizsgáljuk korunkat, a 21. század hajnalán azt mondhatnánk, hogy a világrend megítélése rendkívül komplex feladattá vált. Egyrészt kibővült az előzőekben említett „világtér”, melynek jótékony és káros hatásai egyaránt megfigyelhetők. Ez a sokat vitatott folyamat a „globalizáció”. A korunk világrendjének megértéshez vezető út kezdőpontja véleményem szerint a hidegháború végéhez köthető. A hidegháború majdnem fél évszázada alatt ugyanis a két nagyhatalom, az Amerikai Egyesült Államok és a Szovjetunió alakította a
2
világ sorsát. Az államok nagy részét ugyanis „felosztották” érdekeltségeik szerint, mely során kialakult a tömb - szemlélet. A sors „szerencsés” iróniája, hogy a két szuperhatalom közvetlenül sosem konfrontálódott egymással, melynek legfőbb oka a „MAD”1 (Mutual(ly) Assured Destruction, vagyis a Kölcsönösen Biztosított Megsemmisítés elve). A hidegháború közel ötven éve alatt természetesen kialakultak „forró” háborúk a perifériákon, melyekben hivatalosan a két szuperhatalom nem, de közvetve – ideológia és fegyveres támogatással – mégis jelen volt. Ilyen háborúnak számított a koreai háború és a vietnámi háború. Az ismert amerikai nemzetközi kapcsolatok szakértő, Kenneth Waltz szerint – aki a „The Stability of a Bipolar World”2 című művében hosszasan vizsgálódik - a hidegháború stabil nemzetközi, gazdasági, ideológiai társadalmi és politikai kapcsolatait a posztbipoláris rendszerbe történő átmenet hosszú folyamata átstrukturálta. Valóban, a világrend közötti váltása óta eltelt majd negyedszázad lassan, de biztosan igazolni látszik a sokak által elfogadott tényt, miszerint a bipoláris rendszer látszólag – melyben egyfajta elmondásként jelenik meg a szinte folyamatosan jelen lévő atomháborús veszély - sokkal kiszámíthatóbb volt, sokkal „rendezettebb” rendszert hozott létre, mint amilyenben jelenleg élünk. Tény, hogy a hidegháború folyamán mindkét pólus ilyen vagy olyan módon, de beavatkozott az adott problémás térség államainak ügyeibe. Manapság azonban ilyen kiegyensúlyozó, stabilizáló nagyhatalmi erőszak híján olyan rések keletkeztek, melyekben különféle új típusú biztonsági kihívások - például a modern terrorizmus is könnyebben megjelenhetnek. Fontos, hogy megértsük: a kétpólusú világ végével nincs olyan közvetlen érdek, amely egyensúlyban tudná tartani a világ problémás térségeit. S ennél a pontnál jelenik meg véleményem szerint a „posztbipoláris” rendszer alapvető problémája, nevezetesen, hogy a hidegháború befejezése óta a világ multipoláris tendenciákat mutat, ugyanakkor a gazdasági erő, katonai aktivitás, a monetáris és technikai képességek tekintetében a világ egypólusúnak tekinthető. Így a 90-es évek első felében úgy tűnt, megszületett az a
1
MAD: Mutual(ly) Assured Destruction – A fogalom lényege, hogy egy esetleges atomháború kitörése mindkét fél teljes pusztulásával járna, emiatt nem lehetne győztese egy ilyen jellegű háborúnak. (Kölcsönösen biztosított megsemmisítés elve) 2 Kenneth Waltz: The Stability of a Bipolar World – Forrás: http://ir.rochelleterman.com/sites/default/files/waltz%201964.pdf (2013.04.07.)
3
pillanat, mely korábban elképzelhetetlen volt: egy hatalom képes uralni a világrendet.3 Ez a hatalom, a hidegháborút túlélő Amerikai Egyesült Államok volt. Az Egyesült Államok elsőbbsége mellett szólt a kedvező geopolitikai háttér, a klasszikus katonai erő fenntartása, a nukleáris energia – bármilyen jellegű - hasznosítása, valamint az ország egyedi technológiai- és logisztikai képessége, s látszólag határtalan gazdasági ereje. Ennek az unipoláris pillanatnak a 2001. szeptember 11-én történt terrortámadás és az azt követő George W. Bush adminisztráció által elindított kül- és biztonságpolitikai „lavina” vetett véget. A támadás óta eltelt 11 év alatt a világban ismét a multipoláris tendenciák erősödtek fel. Az Egyesült Államok számára fontos unipolarizációs lehetőségek egyre jobban beszűkülnek. A világ egyre inkább a többtényezős világhatalmi szerkezet irányába tart, melynek beteljesülését napjainkban láthatjuk.4 A fentiek tükrében tehát érdemes megvizsgálni, hogy az Egyesült Államok szerepe, pozíciója milyen elméleti-ideológiai magyarázatokkal érthető meg. A szakdolgozat ezek közül egyet emel ki és vizsgál meg tüzetesen – ez pedig a nekonzervatív külpolitikai gondolkodás. Egy állam nagyságát csak részben határozza meg a körülötte lévő környezet. Ahhoz, hogy hatékonyan tudjon működni, hogy képes legyen megfelelni a kor elvárásainak, hogy tudja kezelni a külső és belső tényezőket, szükség van egy „ideológiára”, egy olyan szemlélet módra, mely képes választ adni a felmerülő kihívásokra. A neokonzervativizmus egy ilyen eszmerendszer, mely véleményem szerint a „legamerikaibb” ideológiának számít. S hogy miért pont a konzervativizmus ezen sajátos irányzatát választottam témámnak? Jelenleg egy olyan világban élünk, melyben a legjelentősebb hatalom továbbra is az Amerikai Egyesült Államok. Az Egyesült Államok működését, cselekedeteit megérteni ezen ideológia ismerete nélkül szinte lehetetlen. Gondoljunk csak abba bele, mennyire is meghatározza az amerikai társadalom elitjének gondolkodásmódját, és az amerikai politikai életet a neokonzervativizmus. Számos politikust, s két elnököt is – Ronald Reagan és George W. Bush - összefüggésbe hozhatunk ezen ideológiával. A 21. század egyes kulcsfontosságú eseményei, így az afganisztáni és az iraki háborúk 3
Charles Krauthammer: The Unipolar Moment – Forrás: http://www.comunicazione.uniroma1.it/materiali/14.34.27_Charles%20Krauthammer%20The%20Unipol arMoment.pdf (2013.04.17.) 4 Itt érdemes megemlítenünk napjainkban Kína és Oroszország erősödő gazdasági és katonai potenciálját, India növekvő lakosságát, valamint az iszlám térség (Közel-Kelet, Észak-Afrika) egyre markánsabban megjelenő identitás tudatát.
4
értelmezhetetlenek lennének ezen eszmerendszer megismerése nélkül. Munkám során górcső alá veszem az ideológia létrejöttét, fejlődését. Kiemelem a legfontosabb gondolkodókat, akik (ki)alakították a „neokon” szemléletmódot. Megvizsgálom az ideológiát a gyakorlatban is pozitív és negatív példákkal élve: (A) pozitív példa Ronald Reagan elnöksége, hiszen a neokonzervatív külpolitikával létrehozott „kis hidegháború” hosszú távon végül az Szovjetunió széteséséhez vezetett.5 (B) Negatív példa George W. Bush esete, aki elnöksége alatt a „neokon” tanácsadók segítségével indított el két háborút – Afganisztánban és Irakban - mely utóbbinak a jogossága erőteljesen vitathatóvá vált. 2001. szeptember 11-e után úgy tűnik, az Egyesült Államok unipoláris pillanata lassan véget ér. Erre az összefüggésre építi fel elméletét Chalmers Johnson, aki még egy lépéssel tovább is megy. Véleménye szerint ugyanis 2001. szeptember 11-e után vészesen közeledik az „Amerikai Köztársaság utolsó napja”.6 A szerző szerint ugyanis Amerika alapvető problémája, hogy „az elnökökre mindig a túlzott erőalkalmazás volt jellemző háborús időkben.”7 Az író szerint nincs ez másképp George W. Bush elnöksége alatt, melynek ékes példája az iraki beavatkozás. A túlzott erőalkalmazás, valamint a szeptember
11-ei
események
hibás
értelmezése
vezetet
el
egy
olyan
magatartásformához, mely egyenes úton vezet Amerika morális válságához. Johnson a katonai beavatkozáson túl problémát lát amerikai döntéshozás korrupciójában, valamint a CIA nem megfelelő működésében. Szerinte ugyanis, ha nem következik be alapvető változás az „Amerikai Köztársaság” rendszerében, felvirradhat az Egyesült Államok utolsó napja. Johnson nézete vészjósló elméletnek tűnhet, azonban ha belegondolunk, a tézis végső soron annak a „ciklikus körforgásnak” az utolsó részletét jelenítheti meg, mely dolgozatom elején is megjelent.
5
Természetesen nem állíthatom azt, hogy „csak” az Egyesült Államok hatékony, új külpolitikája miatt omlott össze a Szovjetunió, az viszont tény, hogy jelentős szerepe volt benne sok más tényezővel együtt. 6 Chalmers Johnson könyvének a címe: Nemesis, the last days of the american republic 7 Chalmers Johnson: Nemesis, the last days of the american republic; Metropolitan books; New York; 2006. 244. oldal
5
I. Fejezet
Genesis: egy ideológia születése „Kiknek a jó rend és a nemzeti reális érdekek iránti érzékük nincs, soha sem mulasztották el azzal vádolni ezek védőiket, hogy a haladásnak és szabadságnak ellenségei, és a felbomlás politikusai már csak azért is retrográd törekvésekkel vádolják a conservativ és consolidatio embereit, hogy ezzel takargassák saját irányuk destruktív voltát.”8
Asbóth János, az ismert magyar politikus/gondolkodó a 19. század második felében született művében, a „Magyar conservativ politika”-ban világít rá a konzervatív gondolkodás
lényegére.
Sokan
úgy
próbálják
megragadni
a
konzervatív
gondolkodásmódot, mint a maradiságot, a tradíciókat támogató eszmét, mely folyamatosan szembe helyezkedik a haladással. Tény és való, a konzervatív ember alapvetőn a hosszú idők alatt kialakult értékekben hisz, s aggódó szemmel tekint mindenfajta gyors, radikális változásra. Azonban az előzőekben leírtak „vegytisztán” mára egyik konzervatív ideológiában sem találhatók meg, hiszen a konzervatív tudat is folyamatosan átalakul, mindig a kor szellemének megfelelően olyan sajátos irányzatokat teremtve, mint amilyen a neokonzervativizmus is. A konzervativizmus tehát az ideológiák világában sajátos helyet foglal el. Ezen ideológia ugyanis az emberiség legrégebbi szemléletmódja közé tartozik. Ha beszélünk a liberalizmusról, a szocializmusról,
vagy bármilyen más eszmerendszerről,
összehasonlításként mindig a konzervativizmussal szemben lehet a legjobban meghatározni őket. Békés Márton szerint „a konzervativizmus nem ideológia – nem rendelkezvén racionálisan megkonstruált terv szerint eljáró politikai tudással -, sokszor tűnik nehezen mozduló és örökké a reakció pozíciójába kerülő eszmének.”9 A konzervativizmus – ahogy a későbbiekben is látni fogjuk - nem a progresszió és a technológiai fejlődés érdekében, hanem az ember és a társadalom fejlődése során
8
Asbóth János: A conservativ áramlat; 1875., 13. oldal idézi Békés Márton: Az amerikai neokonzervatívizmus; Századvég Kiadó; Budapest; 2008.; 25. oldal 9 Békés Márton: Az amerikai neokonzervativizmus; Századvég Kiadó; Budapest; 2008.; 21. oldal
6
kialakult politikai bölcsesség értékei alapján szemléli a világot, ezen értékek megőrzését tartja a legfontosabb feladatának. Az eszme – ahogy már a korábbiakban is említettem rendkívül nagy múltra tekint vissza, melynek ismerete nélkül nem tudnánk kialakítani reális képet témánk valódi tárgyáról, a neokonzervativizmusról. Az „őskonzervativizmus” ideológiájának születése a francia forradalomra tehető. Egyik
legfontosabb
alapvetésének
Edmund
Burke,
„Töprengések
a
francia
forradalomról” című műve tekinthető. Az ideológia lényege tehát a hírtelen változásoktól való félelem. Felveszi a harcot minden olyan változást hozó eszmével, mely az általa működőképesnek tartott társadalmat próbálja megreformálni. Szerinte csak is a tradíciók számítnak, a hagyomány mely hosszú idők alatt alakul ki és a legmegfelelőbb az adott állam társadalmának. 10 A konzervativizmus lényegét jelentő „átélt idő” a múltat ismertnek és „tanulságot adónak” tekinti, míg a jövőt illetően rendkívül bizonytalan, a jelenben pedig a múlt megismert hagyományait – tapasztalatait - ad hoc módón érvényesíti. Itt érdemes megemlítenünk a magyar származású gondolkodót, Karl Mannheimet aki úgy gondolja, hogy a konzervatív ember a jelent a múlt utolsó állomásának tekinti, s ezáltal szkeptikus a „nagy tervekkel” kapcsolatban.11 A konzervativizmus szorosan összefügg a politikai realizmus elméletével, bizonyos szempontból egymást jól kiegészítő eszmerendszert hoznak létre. A politikai realizmus alapja ugyanis – Hans Morgenthau hat pontját figyelembe véve12 - az a gondolat, miszerint a politikai viselkedést és a társadalom felépítését az objektív törvények (objective laws) határozzák meg, melynek gyökerei az emberi természetből eredeztethetők. A konzervativizmus ugyanis az adott kor rendjének „szokásjogi” elemeit veszi figyelembe akkor, amikor kialakítja róla a véleményét. A realizmus értékítéletére is komoly befolyást gyakorol, ugyanis a konzervatív gondolkodású ember a konkrétat, a „reálisan” létezőt, a valóságban jelenlévő és komoly tapasztalattal rendelkező dolgokat és tényeket részesíti előnyben.13 Összefoglalva az előzőekben leírtakat, a konzervativizmust alapvetően három jellemzővel tudnánk leírni, melyek a következők: (A) a hagyományos életmód iránt elkötelezett álláspont jellemzi, valamint (B) nem hisz a nem organikus, tervezett fejlődésben kialakult elemekben, végezetül (C) az időtengelyen folyamatosságot, 10
Bayer József: A politikai gondolkodás története; Osiris Kiadó; Budapest; 1998.; 210. oldal Békés Márton: Az amerikai neokonzervativizmus; Századvég Kiadó; Budapest; 2008.; 21. oldal 12 Hans Morgenthau: Six principles of political realism- Forrás: https://www.mtholyoke.edu/acad/intrel/morg6.htm (2013.04.22.) 13 U.o. 11
7
állandóságot mutató nemzet biztonságos és folyamatos fejlődését részesíti előnyben.14 Fontos azonban, hogy tudjuk: a konzervativizmus fejlődése eltérő utat mutat Európa és Amerika tekintetében egyaránt. Az eszmerendszer családfájának egyik „mellékhajtása”, melyet neokonzervativizmusnak hívunk, sok ponton kapcsolódik az „ős-ideológiához”, mégsem lehet őket összekeverni, hiszen különleges változásokon ment keresztül a konzervatív gondolkodásnak ezen sajátos szemléletmódja. Ahhoz, hogy a változások mibenlétét megértsük, szükséges megismernünk a konzervativizmus fájának amerikai leágazását. Először is át kell tekintenünk a történelmi okokat. Az Egyesült Államok és Európa eltérő történelmi és politikai fejlődést mutat, így politikai kultúrájuk is jelentősen eltér egymástól. Európa saját fejlődés során hosszú utat járt be a feudalizmustól a felvilágosodáson át egészen a liberális gondolkodásig. Amerika történelme ezzel szemben egy sajátos fejlődést produkált, melynek alapja a zártság volt. A gyarmati Amerika területén nem alakult ki erős központi királyi hatalom, s nem jött létre erős, európai értelemben vett földbirtokos nemesség sem. Alapvetően hiányzott a feudalizmus európai megfelelője, hiszen a Brit Birodalomhoz elsősorban csak gazdasági szálon, gazdasági érdekek vonatkozásában kapcsolódott ezen távoli gyarmat. Mivel hiányoztak a feudalizmus alapintézményei, így a felvilágosodás eszméi szinte akadály nélkül terjedhettek. Az előzőekben levezetett történelmi fejlődés következtében az Egyesült Államokban nem alakult, nem alakulhatott ki az európai értelemben vett konzervativizmus. A közismert neokonzervatív gondolkodó, Irving Kristol15 szerint – akit sokan a neokonzervativizmus „keresztapjának” is tekintenek - „ez az újfajta konzervatív politika kétséget kizáróan amerikai jelenség. Európában a neokonzervativizmushoz hasonló jelenség nem létezik, sőt az európai konzervatívok többsége meglehetősen szkeptikus ennek legitimitásával kapcsolatban”.16 Vagyis, Kristol szerint is rendkívül fontos megragadni a két kontinens gondolkodásának különbségeit. A gondolkodó szerint egyértelmű, hogy „az amerikai konzervativizmus sokkal egészségesebb, mint az európai, ráadásul politikailag is hatékonyabb. Az európaiak általában képtelenségnek tartják, hogy az amerikaiaktól vegyenek politikai leckét, ezért egyáltalán nem hajlandók
14
Bayer József: A politikai gondolkodás története; Osiris Kiadó; Budapest; 1998.; 213. oldal Irving Kristol (1920 - 2009): Amerikai filozófus, New Yorki Egyetemen diplomázott. Fiatalabb korában baloldali trockistának vallotta magát, majd folyamatosan kezdte figyelmét a konzervativizmus, azon belül is a szárnyait épp csak próbálgató neokonzervativizmus felé fordítani. 16 Irving Kristol A neokonzervatív meggyőződés; The Weekly Standard, 2003. augusztus 25. - – Forrás: http://www.szombat.org/archivum/h0401g.htm (2013.05.03.) 15
8
figyelmet szentelni ennek a problémának”.17 Az ideológiai különbségek az Egyesült Államok és Európa között azonban nem pusztán elméleti szinten jelenik meg, hanem biztonság- és külpolitika kérdésekben egyaránt. Itt érdemes kitérnünk egy másik nagy neokonzervatív gondolkodó, Robert Kagan18 elméletére, mely pontosan Európa és az Egyesült Államok között kialakult, egyre szélesedő különbségekre hívja fel a figyelmet. Kagan 2002-ben írt tanulmánya, mely a „Power and Weekness19” címet viseli, s melyet egy évvel később könyv formájában – „Of Paradise and Power” - címmel is kiadatott. Nézetei szerint a szövetségesek különbségeinek alapvető oka, hogy míg az amerikaiak a „Marsról” jöttek, addig az európaiak a „Vénuszról”. Kagan szerint ugyanis hiába hasonlóak az érdekeik és bizonyos értelemben a nézeteik, az amerikaiak a tettekben hisznek – ha kell az erő kivetítésében, akár fegyveres csapatok bevonásával is -, míg az európaiak a diplomáciát, a békés megoldásokat részesíti előnyben. Érvelése szerint ugyanis Európa elfordult az erő alkalmazásától egy saját szabályokkal és törvényekkel rendelkező világ felé, melynek alapja a nemzetközi tárgyalás és az együttműködés. Kagan szerint Európa így nyer belépést egy történelem utáni béke „paradicsomába”, melyet Kant „Örök béke” című műve ábrázol a legjobban. 20 Az Egyesült Államok – marsi gyökereivel - nem a Kant-féle nézetekből, hanem a Thomas Hobbes által leírt anarchikus világból indul ki. Ebben a világban ugyanis nincs nemzetközi jog, nincs nemzetközi szabályozás, csak a nyers erő birtokában tud az állam életben maradni. Ezen alapvető különbségek magukban hordozzák azt a veszélyt, hogy az Egyesült Államok és Európa között fennálló több évtizedes szövetség megszűnik. Kagan ugyanis arra figyelmeztet, hogy amint a két szövetséges államérdekei mást kívánnak, más lesz a meghatározó fenyegetettségük és más kihívások érik őket, az Egyesült Államok és Európa szövetsége meg fog szűnni. 21 Amerika eltérő fejlődésén túl szükséges megemlítenünk a sorban következő második okot, mely hozzájárult a konzervatív felfogások módosulásához: a szociológiai tényezők, vagyis az a sajátos társadalom, melyet a betelepült emberek sokfélesége 17
U.o. Robert Kagan (1958-) közismert politikai elemző és külügyi szakértő a görögországi Athénben született. Yale Egyetemen diplomázott. George P. Shultz (1984-1985) külügyminiszter szövegírójaként helyezkedett el. Project for the New American Century nevű neokonzervatív szervezet alapító tagja. 19 Robert Kagan: Power and Weekness - Forrás: http://www.hoover.org/publications/policyreview/article/7107 (2013.02.19.) 20 U.o. 1. rész 21 U.o. 1. rész 18
9
teremtett meg. Köztudott, hogy a 1600-as években érkezett angol nonkonformisták hozták létre a keleti part településeit. Az idő előrehaladtával és harcolva az őslakosokkal egyre inkább a kontinens belső területei felé kezdtek terjeszkedni, s folyamatosan kialakult a földrészre oly jellemző, sajátos identitás tudat. Ha megnézzük, milyen emberek is érkeztek az „Új Világba” a jobb életet reményében, láthatjuk, hogy az otthon kitaszított,
üldöztetett
emberek
települtek
le
elsősorban,
akiknek
gondolkodásmódjukban is megjelent a „különlegesség tudat”, amit átadományoztak utódaiknak is. A különféle országokból érkező emberek számára az identitás és a hit tette lehetővé azt, hogy önmagukat újra képesek legyenek meghatározni és elhelyezni egy új ország társadalmában, melyet csak közösen tudtak létre hozni. Ezt a tudatot, az amerikaiság szellemét kellett átörökíteni a következő generációk fejébe és lelkébe. Így – távol Európától - nem meglepő, hogy megpróbálták létrehozni saját elméleteiket, gondolkodásmódjukat. Ez a hosszú fejlődés vezetett el ahhoz a társadalomfilozófiához, mely „egyfajta erkölcsi felsőbbrendűség-tudat, amely párosul az amerikai intézmények tökéletességébe vetett hittel, s mindez kialakít egy tökéletesség-, egy morális felsőbbségtudatot”.22 A patriotizmus az Egyesült Államok társadalmának egyik legfontosabb fő összetartó eleme. Ez a fogalom fogja össze azokat a népcsoportokat, melyek otthonukat elhagyva letelepedtek Amerikában. Az új hazában olyan identitástudatra volt szükség, ami lehetővé tette azt, hogy a betelepülő önmagát ne „olaszként”, „angolként”, „spanyolként”, stb. határozza meg, hanem amerikainak vallhassa magát. A patriotizmus lényege, hogy „valójában nem a származásra és a nyelvre, hanem a szülőföldhöz, vagy még tovább: egy közösséghez, egy kollektív kultúrához és az amerikai tudathoz, néha életérzéshez való tartozást jelenti.”23 Ez a fajta hazaszeretet tükröződik az Amerikai szimbólumokban, az amerikai zászlóban, és a kormányzati hivatalok jel- és szimbólumrendszerében. Ez a patriotizmus – mely az amerikai életérzés sarokköve - képezi alapját annak a sajátos konzervativizmusnak, melyet neokonzervativizmusnak hívunk. E történelmi és szociológiai tények magyarázata után fontos, hogy a neokonzervativizmust
pontosan
el
tudjuk
különíteni
az
egyéb
konzervatív
szemléletektől. Amerikában mára ugyanis négy jól elkülöníthető jobboldali/konzervatív
22
Békés Márton: Az amerikai neokonzervativizmus áttekintő elemzése - Forrás: http://tortenelemszak.elte.hu/data/12561/Bekesmarton01.pdf (2013.04.25.); 39. oldal 23 U.o.
10
erő különböztethető meg:
Az ún. ókonzervatívok, vagy status quo konzervatív irányzatot, melynek képviselői a legjobban hasonlítnak a klasszikus európai konzervatívokhoz (szintén pragmatikus irányzat).
A Paleokonzervatívoknak, vagyis a „Pat Buchanan”24 vezette radikális jobboldali csoportot (őket tradicionalistáknak is nevezik), melyet határozott Izrael-ellenességet, továbbá az anti-liberalizmus jegyeit viseli.
A libertariánusokat – ez főképp a „Cato Intézet”25 nevű think-tank köré tömörülő csoportosulás – nemcsak a gazdasági liberalizmus, hanem kulturális értelemben vett liberális apszulútum támogatói.
A legfiatalabb irányzat a neokonzervatív csoport, melyre legjellemezőbb az elitista gondolkodású, valamint az antikommunizmus, mely leginkább Reagan idején érvényesült.26
Az előzőekben felvázolt ideológiai áramlatok között természetesen sok hasonlóság megfigyelhető. Gyűjtőpártjuk a Republikánus Párt, ahol különböző korszakokban mindig egy adott nézet kerül a középpontba, ezzel részben meghatározva a kormányzás jellegét. A
konzervativizmus
elméleti
fejtegetése
után
a
dolgozat
magát
a
neokonzervativizmust mutatja be.
I/1: Az elméleti alapok Az előző részben ismertettem a konzervativizmus elméleti megközelítését, valamint érintettük Európa és az Amerikai Egyesült Államok kapcsolatának vitatott elemeit. Dolgozatom folytatásában szeretnék rátérni a neokonzervatív ideológia létrejöttére, és fejlődésére. 24
Pat Buchanen, a közismert politikai elemző és író, aki politikai tanácsadóként segítette Richard Nixon, Gerald Ford és Ronald Reagan elnökségét. Létrehozta a „The American Cause” fémjelzett csoport, mely feladatául az amerikai ős-konzervítivzmus elmélyítését tűzte ki célul az amerikai társadalomban. 25 Cato Institute: a több mint harminc éve alapított non-profit politikai kutatóintézet fő célja, a közpolitika megfigyelése és elemzése a következő szempontok alapján: kormányzat hatalmának visszaszorítása, az egyéni szabadság és a szabad kereskedelem preferálása. Forrás: http://www.cato.org/about (2013.02.17.) 26 26 Békés Márton: Az amerikai neokonzervativizmus áttekintő elemzése - Forrás: http://tortenelemszak.elte.hu/data/12561/Bekesmarton01.pdf (2013.04.25.); 43. oldal
11
Az ismert neonkonzervatív gondolkodó, Dougles Murray,27 a „Neoconservatism: why we need it” című könyvben azt írja, hogy manapság a neokonzervativizmus és a „neokon” kifejezés sokakban egyet jelent a „baljósló szélsőséggel.”28 Murray szerint azonban ez az állítás helytelen. Véleménye szerint a félreértés oka, hogy a neokonzervativizmus születése és maga az ideológia „folyamata” egyszerre „egyszerű és zavaros”. A „neokon” szemléletmódnak ugyanis nincs egységes manifesztuma, nyilatkozata, melyből megismerhetővé válna az ideológia, csupán a „tanok” széles köre, melyekben a neokonzervatív emberek egyet értenek. Egységes dokumentum híján a „neokonzervativizmus egy szélesre tárt templom, mely sok nézőpontot és gondolatmódot fog össze.”29 Az előzőekben már emlegetett neokonzervatív „ikon”, Irving Kristol a neokonzervatív szemléletmód sajátosságaira hívja fel a figyelmet a „Neokonzervatív meggyőződés” című művében, mely 2003 augusztusában jelent meg a „The Weekly Standard” című folyóirat hasábjain. Kristol szerint a neokonzervativizmus nem egy titkos mozgalom, mint ahogy az elmélet kritikusai vélik, hanem „egyfajta „meggyőződés”, mely időről-időre, kiszámíthatatlan módon mutatkozik meg, s melynek jelentését egyértelműen csak visszatekintve lehet meghatározni.”30 Kristol bizonyos szinten egyetért Murray-yel abban, hogy az ideológia különböző elméletek rendszertelen összességéből áll. Azonban Kristolnál megjelenik az ideológia történelmi célja, melynek feloldása fontossá válik a neokonzervativizmus elméleteiben. Ez a történelmi cél- és politikai szándék is egyben - nem más, mint végső soron átalakítani a Republikánus Pártot és általában az amerikai konzervativizmust, továbbá létrehozni egy újfajta konzervatív politikát, mely képes a modern demokrácia megfelelő kormányzására. A szerző tanulmányában úgy gondolja, hogy a „neokonzervativizmus az elmúlt száz év amerikai konzervativizmusának első, „valóban amerikai” változata. Reményteli, nem levert; jövőbe tekintő, nem nosztalgikus; általában jó kedélyű, nem riasztó, vagy beteges.”31 27
Dougles Kear Murray (1979-) brit származású neokonzervaítv író. Fő kutatási területe a konzervatív ideológia és az iszlám fundamentalizmus. 28 Dougles Murray: Neoconservatism: why we need it; Encounter Books; New York; 2006; 1. oldal 29 U.o. 1. oldal 30 Irving Kristol A neokonzervatív meggyőződés; The Weekly Standard, 2003. augusztus 25. – Forrás: http://www.szombat.org/archivum/h0401g.htm (2013.05.03.) 31 U.o.
12
A
gondolkodó
meg
van
győződve
a
neokonzervativizmus
„felsőbb
rendűségéről”, melyről az is tanúskodik, hogy tanulmányában a konzervativizmus megmentőjeként festi le. Ha mélyebbre ásunk a konzervativizmus világában, azt láthatjuk, hogy bizonyos szinten, bizonyos témában a konzervativizmus és a neokonzervativizmus egyetért, egymást erősítik. Például mindkét ideológia fontosnak tartja a gazdasági növekedést, egy erős és hatékony gazdaság kiépítését, valamint a kialakult hagyományok – tradíciók - tiszteletben tartását. A legmarkánsabb sajátosságokat a neokonzervativizmussal kapcsolatban a külpolitikai elképzelésekben találjuk. Alapvetően a „neokonok” abból a feltevésből indulnak ki, hogy az emberek mindig is inkább az erős államot választották a gyengével szemben, noha természetesen a túlságosan tolakodó államra senki sem vágyik. Tehát az elképzelésükben együtt jár az erős gazdaság és erős állam, mely bizonyos határok között, de az ember
felett
áll. Természetesen nem állítom azt, hogy a
neokonzervativizmus ne hinne a demokrácia eszméjében, csak arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy egy erős és hatékony államrendszer kiépítését tartja a legfontosabb feladatnak. A neokonzervativimus külpolitikai téziseit Irving Kristol a következőkben állapította meg: (A) a legfontosabb a hazaszeretet, mely egyszerre természetes és egészséges érzés, melyet mind a magán-, mind pedig a közintézményeknek támogatniuk kell. (B) A neokonok nem hisznek a világkormány eszméjében, ugyanis ez világzsarnoksághoz vezethet. Kristol szerint mélységes gyanakvással kell figyelni minden olyan nemzetközi szervezetet, melynek tevékenysége – s egyben célja -, hogy végső soron világkormányzatot hozzon létre. (C) A neokonok – s általában a konzervatívok - hisznek a racionalitásban, így a külpolitika szempontjából fontosnak tartják, hogy az államférfiaknak mindenek előtt meg kell tudniuk különböztetni az ellenséget a baráttól – méghozzá morális alapon. Végül az utolsó tézis, mely véleményem
szerint
leginkább
meghatározza
a
neokonzervatív
külpolitikai
gondolkodást: (D) a hit, miszerint egy nagyhatalom számára a nemzeti érdek nem csupán „földrajzi” probléma. Vagyis, egy nagyhatalmat nem lehet úgy kezelni, mint egy kis nemzetet, melynek nemzeti érdekei határainál kezdődnek és itt is érnek véget, és ebből következően külpolitikája szinte kizárólag defenzív jellegű. Egy nagyhatalom sokkal több érdekkel rendelkezik, melyek érvényesítése nem pusztán határainak
13
közelében, hanem globális szinten kell történnie.32 Irving Kristol szerint az előző sorokban felsorolt axiómáknak kellett és kell megjelennie az Amerikai Egyesült Államok külpolitikájában. Fontosnak tartja kiemelni azt az elhivatottságot, hogy az Egyesült Államok „mindig kötelességének érzi, hogy lehetőségei szerint megvédje a demokratikus államokat – akár külső, akár belső antidemokratikus erők támadásával szemben.”33 Tanulmányában történelmi példát is hoz a neokonzervatív külpolitikára, nevezetesen, hogy az Egyesült Államokban a „saját nemzeti érdekünk diktálta, hogy a második világháború idején megvédjük Angliát és Franciaországot, és ma ezért tartjuk fontosnak, hogy kiálljunk Izrael mellett, ha létét fenyegetik.”34 A
neokonzervativizmus
meghatározása
után
folytassuk
az
ideológia
megismerését azokkal az emberekkel, akik valójában közreműködtek a szemléletmód felépítésében, akik a múltban lehetővé tették ennek az eszmei irányzatnak a kialakítását, akik megteremtették az ideológia rekrutációját. Ahhoz azonban, hogy megértsük az új korszak neves gondolkodóit, szükségesnek tartom visszatérni egy pillanat erejéig a gyökerekhez, megnézni és megérteni azt, hogyan is jutott el a neokonzervativizmus a „kormányzati ideológiák” szintjére. A neokonzervativizmus történetének első állomása az 1930-as, 1940-es évek New Yorkja, ahol a fiatal – jobbára zsidó - értelmiség találkozott, és megoszthatták egymással nézeteiket, elképzeléseiket. Mindannyian a City College of New York hallgatói voltak.35 Mindannyian munkáscsaládból származtak, ezzel is magyarázható, hogy nem engedhették meg magunknak, hogy valamelyik elit egyetemre, mondjuk a Harvard-ra vagy a Columbiai Egyetemre járjanak36. Így a City College of New York falai között komoly érdeklődéssel kezdték figyelni a politika világát, s teljes mellszélességgel kezdtek el politizálni. A legfontosabb hagyatéka a korszak történéseinek az erőteljes antikommunizmus volt, valamint az ellenszenv a kommunizmussal szimpatizáló emberekkel szemben.37 A liberálisok és a kommunisták negatív megítélése vezette el az ideológia későbbi „utópisztikus társadalom átalakító törekvésekkel való szembenállásáig, ami a mozgalmat átható vonások legtartósabbikává 32
U.o. U.o. 34 U.o. 35 A kör a következő személyeket ölelte fel: (a teljesség igénye nélkül) Irving Kristol, Irving Howe, Nathan Glazer, Daniel Bell. 36 Francis Fukuyama: Amerika válaszúton; Századvég kiadó, Budapest, 2006; 26. oldal 37 Például ellenszenv jelenik meg liberálisok irányába, akik adott esetben megértőbbnek bizonyultak a kommunizmussal szemben. 33
14
vált”.38 Sokan ezért is tartották ebből a körből Trockijt pozitív szereplőnek, ugyanis személyében látták megtestesülni a sztálini rendszer legnagyobb hazugságait, a kommunista rendszer „cinizmusát”. Azonban a New York-i fiatalok körét nem szabad „összemosnunk” az új baloldal – Trockij és tábora - antikommunizmusával. Az amerikai fiatalok egy agresszor kommunista nagyhatalom és annak antidemokratikus mivolta ellen emelték fel hangjukat, addig az újbaloldal egy működőképes rendszert látott a kommunizmusban, amit a lehetőségek szerint szükséges fenntartani. 39 A második világháború végére a New York-i társaság folyamatosan jobboldalra torlódott, amiben óriási szerepe volt annak, hogy a háború után folyamatosan napvilágra kerültek a sztálini rendszer borzalmai és létrejött a hidegháborús világrend. A „New York-i” évek után, a neokonzervativizmus történetének új felvonása kezdődött, melyben a fő szerepet az ideológia nézeteinek terjesztése játszott. Az új korszak új intézményt szült, melynek hatalmas szerep jutott a neokonzervatív gondoltak artikulálásában. Ez az „eszköz” a „The Public Interest”40 című folyóirat. A folyóirat – melynek később Irving Kristol létrehozta külpolitikával foglalatoskodó párját, a „The National Interest” hatalmas népszerűségnek örvendett a konzervatív érzelmű emberek körében. Eszköz volt, melyet fel tudtak használni „neokonok” az új értelmiségi vitákban. Ekkor ugyanis hatalmas változások mentek végbe az amerikai társadalomban. A vietnámi háború idején a társadalom nagy része – különösen a fiatalok tiltakozásukat fejezték ki a kormányzat politikája ellen. Az elégedetlen emberek egyre nagyobb része kezdett rokonszenvezni a Havannában, Pekingben és Managuában regnáló kommunista vagy marxista rezsimekkel. Tiltakoztak a jóléti állam által generált versengés és társadalmi egyenlőtlenség ellen. Tiltakoztak a Kormány reformjai ellen, nem fogadták el a Lyndon B. Johnson elnök által meghirdetett „Nagy Társadalmat.”41 Ezeknek a folyamatoknak a féken tartására hívta fel a figyelmet a „The Public Interest” és a mögötte álló neves neokonzervatív gondolkodók csoportja42.
38
Francis Fukuyama: Amerika válaszúton; Századvég kiadó, Budapest, 2006; 26. oldal Az újbaloldal ugyanis módosításokat szerettek volna elérni. Végső soron a sztálinizmus megreformálását szerették volna végrehajtani. 40 A Daniel Bell által alapított „The Public Interest” című folyóirat a „neokon” gondolkodók hivatalos orgánuma több mint 40 éve. 41 Great Society: Lyndon B. Johnson elnök által meghirdetett szociális reform, melynek fő feladata a szegénység leküzdése volt. Tervei közé tarozott az oktatás, az egészségügyi ellátás valamint a városi problémák és a közlekedés hatékony kezelése. Végül a program befejezetlen maradt a vietnámi háború következtében. 42 Nathan Glazer, James Q. Wilson, Glenn Loury, Stephen és Abigail Thernstrom, Charles Murray. 39
15
Az előzőekben leírt rövid történeti kitekintő után szeretnék rátérni arra a személyre, aki különösen fontos szerepet játszott a neokonzervatív ideológia létrehozásában, sőt, sokan hozzá kötik a neokonzervatív gondolkodás kezdetét. Ez az ember Leo Strauss.
I/2: Az alapító és a kritikusai Leo Strauss (1899-1973) német származású politikai filozófus, német ortodox zsidó családban született. 1921-ben doktorált filozófia és természettudományi tanulmányai után, majd Berlinben az Akademie für die Wissenschaft des Judentums teológiai kutatója lett. Itt kezdett el kritikai Bibliai interpretációval foglalkozni. Járt ösztöndíjjal Franciaországban, ahol zsidó és iszlám filozófiát tanult, majd NagyBritanniában, ahol Hobbest tanulmányozta.43 1938-ban emigrált a hitleri Németországból az Egyesült Államokba, ahol először a Columbia Egyetemen, majd New Yorkban tanított. New Yorkban teljesedett ki a munkássága, ahol egy nemzedék vette át, tette magává nézeteit, létrehozva a neokonzervatív gondolkodásmódot. Strauss filozófiai munkásságának középpontjában a modernitás és a premodern gondolkodás, a vallás, valamint a racionalitás premodern és modern változatának ellentéte áll. Alapvetően Strauss nézete arra a kettőségre épül, miszerint a „nyugati civilizáció és kultúra dinamizmusát röviden a hit és az ész, Jeruzsálem és Athén feloldhatatlan ellentétében látja.”44 Munkásságát nagyrészt Nietzsche és Heidegger gondolatai határozták meg. Korábbi antik gondolkodók nézeteit tartotta szem előtt akkor, amikor megpróbált egyfajta választ találni arra, hogyan is lehetne racionális, valós képet adni a természetről, s annak a politikai élettel való viszonyáról. Munkásságának hatalmas részét Platón, Machiavelli, Hobbes, és más filozófusokról írott tanulmányok testesítik meg. Irving Kristol szerint Leo Strauss legnagyobb érdeme az, hogy „a mi korunknál bölcsebb ókori görög szerzőkön keresztül közelítette meg a modernitást, és felőlük magyarázta annak genezisét.”45 Kritikusai szerint Leo Strauss politikai elképzelésének legfőbb defektusa a 43
Békés Márton: Az amerikai neokonzervativizmus; Századvég Kiadó; Budapest; 2008.; 141. oldal U.o. 141. oldal 45 U.o. 140. oldal 44
16
következő: a gondolkodó a társadalom irányítását ez elitre bízná. A vád tehát azon hipotézisének a félreértelmezése, mely szerint néhány kiválasztott személynek kellene irányítani a társadalmat, olyan embereknek, akik rendelkeznek azzal a „plusszal”, ami ki jelöli őket a vezető szerepre. Tény, hogy Strauss fogékony volt Platón és Arisztotelész filozófiája iránt. Ha csupán e két nagyszerű gondolkodó eszméit vesszük figyelembe, akkor is viszonylag könnyen tehetünk olyan elhamarkodott kijelentéseket, hogy az elit uralmát tartotta egyedül járható útnak. Ahhoz azonban, hogy jobban megértsük a politika és a filozófia kapcsolatát, szükséges megismernünk a „rendszer”46 fogalmát. A „rendszer-fogalom” politikai életbe történő importálását nem Strauss hajtotta végre, hanem végső soron Platón és Arisztotelész. A két filozófus ugyanis komoly elméleti vitákat feszegettek az arisztokratikus, monarchikus és demokratikus rendszerek valódi természetéről, valamint arról, hogy milyen hatással is vannak ezen rendszerek tulajdonságai az állampolgárokra, az emberekre. Az ókorban azonban az intézményt nem modern értelemben fogták fel, hanem látható formális intézmények hálózataként, melyben formális és informális szokások folyamatosan csiszolják egymást.47 Strauss elméletének legjellemzőbb tulajdonsága a „modernizmus-kritika”, mely végső soron elvezet a sokak által kritizál elituralom koncepciójához. Ahogy már korábban is említettük, a gondolkodó összevetette a modern és az antik gondolkodást, mely során a következő megállapításra jutott: „az európai alapértékek relativizálódását, az észbe vetett hit egyoldalúságát állapította meg, amelyet a modern tudományosság korlátlan önhittsége és a premodern objektív értékektől való elszakadás okoz.”48 Strauss szerint a filozófia rendkívül veszélyes, mert ismeretében az emberben kérdések fogalmazódnak meg a világgal kapcsolatban, mely végső soron „kikezdheti” a társadalom hagyományait és morális rendjét. A filozófus értelmezésében ugyanis a modernség és egész korunk válságban van, hiszen kezd kihalni az az Európából származó nézet, miszerint a társadalmat és a politikai életet etika - erkölcsi alapokra kell helyezni. Az erkölcs hiánya és annak eredménye lehet végül az erős társadalmak felbomlása, s egyfajta anarchia létrejötte. A modern amerikai társadalomban elterjedt relativizmus továbbá erkölcsi válságot okoz, amely „magakadályozhatja Amerikát
46
A gondolkodóval és ideológiájával gyakran hozzák összefüggésbe a rendszer és rezsim fogalmát, amelyek elsősorban a Bush-adminisztráció kontextusában jelenik meg. 47 Békés Márton: Az amerikai neokonzervativizmus; Századvég Kiadó; Budapest; 2008.; 142. oldal 48 Békés Márton: Az amerikai neokonzervativizmus áttekintő elemzése – Forrás: http://tortenelemszak.elte.hu/data/12561/Bekesmarton01.pdf (2013.04.25.); 47. oldal
17
abban, hogy felismerje valódi ellenségeit.”49 „Mindezek ellen ma – mondja Strauss – a tömegdemokrácia és az értékrelativizmus vonul fel, elpusztítással fenyegetve az európai kultúra vívmányait.”50 S mi is lehet Strauss szerint a megoldás? Itt jelenik meg a sokak által mélyen elítélt elit uralom koncepciója, melyet részben Platón: „Az állam”51 című művében is megtalálhatunk. Platón művében ez elit kormányzását a filozófusok rendje jelenti meg, akik olyan képességek tudatában vannak, melyek legbölcsebbekké teszik őket, s ezáltal a filozófusokat kijelöli arra a magasztos célra, hogy irányítsák népüket.52 Strauss is valami hasonló államszervezetet tart szükségesnek ismerve a modernség hatalmas veszélyeit. Olyan emberekre, vezetőkre van szükség, akikben még megvan az erkölcs pislákoló lángja, s így feljogosultak arra, hogy vezessék államukat. A gondolkodó elitizmusáról és
moralizálásáról kifejtett
nézete óriási
elégedetlenséget váltott ki a „közvélemény” részéről, mely egyúttal Strauss fő „támadási felülete” is lett. Leo Strauss nem volt sem politika -, sem állam ellenes. Hitt a demokrácia és a szabadság eszméjében, mégis rá kellett jönnie, hogy az ilyen, fenti logikára épülő államszervezetek hiányosságokban szenvednek. A filozófus ugyanis látta az I. világháború utáni elkeseredett Németországot, s személyesen élte át a Weimari Köztársaság gyengeségeit s bukását. Ezen élmények tudatában nem meglepő, hogy megpróbált egyfajta koherens választ találni, a demokrácia hibáinak kiküszöbölésére. Leo Strauss neve 2001. szeptember 11-e után több alkalommal is felmerült a George W. Bush vezette adminisztrációval kapcsolatban. Ugyanis az általa kidolgozott szemléletmódot sokan társították a kormányzathoz. Az ismert amerikai gondolkodó, Francis Fukuyama szerint tévesek azok az elképzelések, melyek arról szólnak, hogy Straussnak hatása lett volna a Bush-kabinet külpolitikájára. Fukuyama szerint ugyanis „ha megkérnénk Dick Cheneyt, Donald Rumsfeldet vagy Bush elnököt, mondanák el, mit tudnak Straussról, alkalmasint tanácstalanul bámulnának ránk.”53 Tény, hogy két ok kapcsán merült fel összefüggés az egykori Bush-kormányzat
49
Valki László: Irak – egy háború előzményei; esettanulmány; In: Gombár Csaba: Képtelen háború; Helikon – Korridor; Budapest; 2004; 335. oldal 50 Békés Márton: Az amerikai neokonzervativizmus áttekintő elemzése – Forrás: http://tortenelemszak.elte.hu/data/12561/Bekesmarton01.pdf (2013.04.25.); 47. oldal 51 Platón az Állam című dialógusában a következő államszerkezetet képzelte el: három nagy társadalmi csoportot különböztet meg. A csoportok a következők: a; filozófusok rendje, b; katonák rendje, c; földművesek rendje. 52 Bayer József: A politikai gondolkodás története; Osiris Kiadó; Budapest; 1998.; 42. oldal 53 Francis Fukuyama; Amerika válaszúton; Századvég kiadó, Budapest, 2006; 32. oldal
18
és Leo Strauss között: (1) a nekonzervatív szemléletmód megjelenése miatt a kormányzat külpolitikájában, valamint (2) Paul Wolfowitz személyéből fakadóan. Az első okról a dolgozatom során többször fogok még írni, így inkább átugornék a másodikra. Paul Wolfowitz, a Védelmi Miniszter politikai államtitkára rövid ideig egyszerre folytatott tanulmányokat Straussnál és Allan Bloomnál. (Bloom szintén Strauss tanítványa volt.) Paul Wolfowitz egy 2003-as interjújában cáfolta a róla szóló merész állításokat. Igaz, beismerte, hogy tanítványa volt Leo Straussnak, de mindössze két kurzust vett fel nála: az egyik a Montesqiueu’s Spirit of the Laws volt, a másik pedig a Plato’s Laws. Wolfowitz szerint bármiféle párhuzam keresése a kurzusok és az Egyesült Államok külpolitikája között „nevetséges” lenne.54 Mégis
szárnyra
kaptak
bizonyos
tanulmányok,
vélemények
a
Bush-
adminisztráció és a filozófus közötti kapcsolatáról. Három személy véleményét szeretném kiemelni dolgozatomban akik a következők: Lyndon LaRouche, Shadia B. Drury és Anne Norton Tehát az első személy, aki „komoly” kritikai hangot ütött meg Leo Strauss és a neokon gondolatok kapcsán Lyndon LaRouche55 volt. LaRouche, az amerikai politikai élet folyton megújuló „színfoltja”, aki a 2003-as iraki háború, és az azt követő kudarc során kezdte el éles hangon támadni George W. Bush kormányzatát. Támadásának fő célpontja elsősorban Leo Strauss volt. A „Sátán gyermekei” (Children of Satan) című tanulmányában kifejti nézetét, miszerint az aktuális nemzetközi és belpolitikai helyzet rosszabbra fordulása annak tudható be, hogy a kormányzatban eluralkodott a „strausszi” nézet, melyet a szerző egyfajta „náci-szerű ideológiának”56 tekint. Szó szerint „a Chicago-i Egyetem fasiszta filozófusaként”57 beszél Leo Strauss-ról. LaRouche meg is nevezi, hogy kit tart elsősorban a Sátán gyermekének: Paul Wolfowitz-ot. Továbbá felhívja a figyelmet arra, is hogy az alelnök Dick Cheney is neokonzervatív – pontosabban
„Leo-Cons”58
elveket
vall.
54
A
„Sátán
gyermekei
IV”59
című
Dougles Murray: Neoconservatism: why we need it; Encounter Books; New York; 2006; 5. oldal Lyndon LaRouche közismert politikai aktivista. A demokrata érzelmű politikus régóta szereplője az amerikai politikai életnek. (Children of Satan) 56 „’genetically’ Nazi-like ideology” – Lyndon Rouche, „Insanty as geometry” in Children of Satan, 2003. március 26, idézi Dougles Murray; Neoconservatism, Encounter Book, New York, 2006, első fejezet 3. oldal 57 Draws Blood: LaRouche Exposé of Straussian `Children of Satan' – Forrás: http://www.larouchepub.com/other/2003/3019lar_expose_strauss.html (2013.02.20.) 58 Leo Strauss én a neokon gyűjtőnév összevonásából született a Leo-Con gúnynév, mely a „straussi” nézeteket elfogadó személyek táborát hivatott kifejezni. 59 Children of Satan IV -Cheney’s ‘Schmittlerian’ Drive for Dictatorship, LaRouche PAC, Január 2006. 55
19
tanulmánygyűjtemény például kifejezetten az alelnököt veszi górcső alá. A műben LaRouch-i nézeteket való személyek írnak, akik megpróbálnak párhuzamot vonni a 2001-es Bush kormányzat és a 1933-as hitleri vezetés között. El kell ismernünk, elég abszurd dolognak tűnhet a diktatórikus, náci Németországot összevetni a szabadságára és demokráciájára büszke Amerikai Egyesült Államokkal. Mégis, az előbb említett gondolkodók kiindulópontja a „vezetőjük”, Lyndon LaRouche víziója, aki 2001. január 3-án – 9 hónappal szeptemberi terrortámadások előtt - egy Washingtonban tartott előadásán megjósolta, hogy „az érkező Bush-kormányzat diktatórikus kríziskezeléshez fog folyamodni, melynek modellje a hitleri rezsim volt Németországban”. 60 Összegezve tehát LaRouche és hívei úgy gondolják, hogy szeptember 11-e hasonló fordulat volt az 1933-as Reichstag tűzhöz, amikor is Németországban felgyorsultak az események, s elszabadult a pokol. LaRouche hangot ad véleményének, amikor is kijelenti, hogy „ez sok dologban hasonlít - a Bush-kormányzat tevékenysége Németországhoz, 1933. február 28-ához, amikor a Notverordnung (szükségállapot dekrétum) megszületett.”61 LaRouche ékes példája is bizonyítja, milyen nagy sikereket lehet elérni olyan „összeesküvés” elméletek „gyártásával”, melynek alapja a történelmi események hibás értelmezése. Egyértelmű ugyanis, hogy bármiféle párhuzam keresése az Egyesült Államok és a hitleri Németország között abszurdum lenne. Az ok, amiért mégis bátorkodtam LaRouche nézetét idézni, hogy szemléltessem, hogy az Egyesült Államok társadalma milyen információkkal volt „ellátva” az ifjabb Bush elnökké választását követően. Attól ugyanis, hogy valami „demagóg” és hamis információkra alapozza az állításait, még mindig képes befolyásolni közhangulatot. A következő kritikusa Leo Straussnak – s vele együtt a Bush adminisztrációnak Shadia B. Drury62, aki a következőt állítja az ismert gondolkodóról: „Strauss diszciplinája a felsőbbrendűség, valamint az üldöztetés komplexusára hagyatkozik. S elfogadták – Strauss követői - hogy olyan felsőbbrendű emberek közé tartoznak, akik ismerik az igazat s ezáltal jogosultak az uralkodásra.”63 Ebből a kiragadott idézetből is világossá válik, mennyire elítéli azokat az embereket – jelen esetben a Bush 60
Lyndon LaRouche: „Children of Satan IV -Cheney’s ‘Schmittlerian’ Drive for Dictatorship, LaRouche PAC, Január 2006; 5. oldal 61 U.o. 5. oldal 62 Shadia B. Drury (1950-) Kanadai akadémikus, Regina Egyetem társadalami igazság kutató inézetének az elnöke. 63 Shadia B. Drury; Saving America, Leo Strauss and the neoconservatives; Evatt Foundation, Publication, 2003. szeptember 10.
20
adminisztrációt –, akik tévedhetetlennek hiszik magukat. Shadia B. Drury behatóan tanulmányozta Leo Strauss munkásságát, aminek folytán a következő megállapításra jutott: „Strauss szerint az ókori gondolkodók/filozófusok (mint Platón is) bölcsek és ravaszak voltak, míg a modern filozófusok (mint Locke és a többi liberális gondolkodó) ostobák és vulgárisak”.64 Strauss, aki egyfajta hidat jelképez az ókori és a modern filozófia között, elsősorban az antik filozófiát részesíti előnyben. Míg a modern gondolkodók - mint pl. Locke - hittek a szabadság eszméjében, abban, hogy minden ember természet adta joga a szabadság. A modernekkel szemben jelennek meg az antik gondolkodók, akik szerint a természet adta jogok nem kizárólag az egyén szabadságáról szólnak. Fontosnak tartják az elit uralmát ahhoz, hogy a társadalom működőképes maradjon. Drury szerint Strauss ott hibázott, amikor ez utóbbi felfogást tette magáévá, s ebből kifolyólag a tanítványai is ezt a nézetet vallották sajátjuknak. A kanadai akadémikus fordulópontnak tekinti Strauss gondolkodásában azt a momentumot, amikor is személyesen átélte Németországban a Weimari Köztársaság gyengeségeit és bukását. Látta a náci Németország születését, mely elől később menekülnie kellett. Ez a fajta visszásság nyomta rá bélyegét gondolkodásmódjára, s határozta meg követőinek cselekedeteit. A harmadik és egyben utolsó elméleti szakember, akit szeretnék kiemelni a „neokonok” bírálóinak sorában Anne Norton65. Művének címe: „Leo Strauss és az Amerikai Birodalom politikája”66. Művében kifejti, hogy véleménye szerint mennyire is meghatározó a straussi eszmerendszer a Bush kormányzaton belül, s a kormányzat hibáit is ebből származtatja. Anne Norton egyetért Drury-yel abban, hogy a fő ok Strauss elit elmélete, melyet a tanítványai megpróbálnak átültetni a gyakorlatba. Így a Bush-adminisztráció valójában nem más, mint az elméletet kormányzati szintre segítő, s egyben alkalmazó emberek csoportja.67 Leo Strauss elméleti alapjai után térjünk rá azokra a gondolkodókra, akik tovább fejlesztették a neokonzervativizmus ideológiai hátterét.
64
U.o. Anne Norton (1954-) amerikai politikatudomány professzora, Pennsylvania Egyetem politikatudományi tanszékének vezetője. Fő kutatási területe a politikai identitás - tudat. Az amerikai politikai élet kutatásával szerzett hírnevet magának. 66 Anne Norton, Leo Strauss and the Politics of American Empire, New Haven, CT: Yale University Press, 2004. 67 Ezen „elitelmélet” végeredményeként fogja fel Norton az Afganisztáni és az Iraki háborút egyaránt. 65
21
I/3: Az elrettentéstől az együttműködésig… I/3/A: Albert Wohlstetter és a nukleáris elrettentés Albert Wohlstetter68 neve idegennek tűnhet a neokonzervatív gondolkodók névsorában, ugyanis nem tudjuk, hogy vajon Wohlstetter valaha is a neokonzervatívok közé számította-e magát. Véleményem szerint mégis szükséges személyét kiemelni dolgozatomban. Tény, hogy míg Leo Strauss elméleti szakember volt, aki viszonylag ritkán fordult a külpolitika „gyakorlati” oldala felé, addig – matematikus létére - Albert Wohlstetter szinte csak a külpolitikát tanulmányozta. Sokkal pragmatikusabb, gyakorlatiasabb volt, mint Leo Strauss, s ami a szempontunkból még fontosabb: Albert Wohlstetter nézetei nagy hatással voltak a neokonzervativizmus fejlődésére, elvégre „Paul Wolfowitz, Richard Perle, Zalmay Khalilzad és más, a Bush-kabinetben tisztséget betöltő vagy a kormányzathoz közel álló személyek tanára volt.”69 Wohlstetter munkássága hosszú időn keresztül meghatározó irányvonalnak számított az Egyesült Államok külpolitikáján belül, különösen a hidegháborús világrendben. Két kiemelt téma foglalkoztatta melyek közül az első, a bővített elrettentés problematikája. Wohlstetter ugyanis szót emelt a hidegháború akkori sokak által preferált stratégiája ellen, miszerint a minimális nukleáris elrettentés a nemzetvédelem leghatékonyabb – s nem utolsó sorban legolcsóbb - formája. Egyik közismert tanulmányában, az 1959-es „Objectives of the United States Military Posture”70 -ban fejti ki azon nézetét, mely szerint a nukleáris fegyverek felhalmozása nem feltétlenül tudja kitölteni a hagyományos reguláris haderő leszerelésével tátongó űrt. Wohlstetter, azt állította, hogy a Szovjetunió ideológiai megfontolásból akár 10 milliós fős veszteséget is el tud fogadni, melyből egyenesen következik, hogy nem fogja elrettenteni egy potenciális nukleáris csapás. Wohlstetter szerint az interkontinentális ballisztikus rakéták pontosságának növekedésével és a több robbanófejes eszközök kifejlesztésével lehetségessé válik az „ellencsapás” egy atomháború kirobbanásakor. Ebben a tanulmányában fogalmazta meg a szerző az ún. első/második csapás
68
Albert Wholstetter (1913-1997): Matematikus, külpolitikai szakértő, akinek a fő kutatási területe a tömegpusztító fegyverek hadászati alkalmazása és annak elkerülhetetlen hatásai. New York-i és a Columbiai Egyetemen tanult, valamint Chicagói Egyetemen mélyedt el a politikatudományban. 69 Francis Fukuyama: Amerika Válaszúton; Századvég Kiadó; Budapest, 2006; 42. oldal 70 Albert Wohlstetter: Objectives of the United States Military Posture; http://www.rand.org/about/history/wohlstetter/RM2373/RM2373.html, (2013.02.24.).
22
gondolatát, mely az „elrettentés stratégia” alaptézisévé vált.71 A második téma, mellyel kapcsolatban szintén aggályai merültek fel, a nukleáris fegyverek elterjedése, s annak végzetes következményei. Kételyei támadtak ugyanis az 1968-s atomsorompó - egyezményből kinövő ellenőrzési rendszerrel kapcsolatban, mely megpróbált gátat szabni a tömegpusztító fegyverek elterjedésének, s egyúttal megpróbálta a nukleáris energiát az emberekhez közelebb vinni. (Nukleáris energia polgári célú felhasználása.)72 Albert Wohlstetter azon félelmeinek adott hangot, melyek a következő összefüggésből táplálkoztak: úgy gondolta, hogy képtelenség elkülöníteni a nukleáris technológia két dimenzióját, azaz a tudományos nukleáris ismeretek hadászati és polgári alkalmazását. Nem látta igazolva azt a sokak által elfogadott állítást, miszerint az atomsorompó-egyezmény égisze alatt, egy polgári célok kielégítésére létre hozott atomerőmű nem asszisztálhat adott esetben egy atombomba elkészüléséhez. 73 Albert Wohlstetter tanítványai szintén osztották e véleményt, hiszen jelentősnek tartották a szovjet fenyegetést. Akárcsak mentoruk, ők sem fogadták el a kölcsönös elrettentés elvét, sőt kétélű kardként kezelték azt. A hetvenes évek végén és a nyolcvanas években Wohlstetter a Perzsa-öbölnek, az iraki-iráni háborúnak, valamint az atomfegyverek küszöbönálló közel-keleti elterjedésének szentelte figyelmét. „Ő és tanítványai döntő szerepet játszottak abban, hogy a neokonzervatív eszmék általános köre specifikus külpolitikai preferenciákban valósult meg.”74
I/3/B: A nagy szerzőpáros: Kristol és Kagan A modern értelemben vett neokonzervativizmus egyik legfontosabb tartópillérét Robert Kagan gondolatai testesítik meg. Kagan – akinek neve korábban már felmerült Európa és az Egyesült Államok stratégiai kultúráinak különbségeinél – „egyenes ágon” örökölte a konzervativizmus hagyományait, hiszen édesapja – Donald Kagan - és fivére - Frederick Kagan – is a neokonzervativizmussal rokonszenvező történészek voltak, akik hittek abban, hogy az Egyesült Államoknak erősebb és hatékonyabb hadseregre van szüksége. Ezért nem is meglepő, hogy Robert Kagan elmélyedt a külpolitika és a
71
U.o. 1/A rész Francis Fukuyama: Amerika Válaszúton; Századvég Kiadó; Budapest, 2006; 43. oldal 73 Az elmúlt majd 50 évben az ellenőrzési rendszer viszonylag jól működöt, napjainkban azonban ismét aktuálissá kezdenek válni Wohlstetter aggodalmai, gondoljunk csak Irán vagy Észak-Korea példájára. 74 Francis Fukuyama: Amerika Válaszúton; Századvég Kiadó; Budapest, 2006; 45. oldal 72
23
biztonságpolitika terültén. 75 Kagan a szintén híressé vált elméleti szakemberrel, William Kristollal - akiről később még részletesebben írok - együtt adták ki a könyvet, mely a neokonzervativizmus egyik „alapművének” számít. A mű a „Present Dangers” címet viseli. A 2000-ben megjelent írás megpróbál általános képet festeni korunk külpolitikájáról, s megkísérel a felmerülő problémákra választ adni. Jellemzi a „neoreagani” gondolkodás, ami az Egyesült Államok kivételes helyzetére hivatkozik. Elgondolásuk szerint vissza kell térni a „reagani” korszakból elhíresült „jóindulatú hegemóniához”. A „neoreagani” külpolitikát sokan a wilsonizmushoz hasonlítják, holott a Woodrow Wilson által képviselt Népszövetségen alapuló liberális nemzetközi rendszer gondolata elképzelhetetlen lett volna nemzetközi szervezetek hatalma nélkül. A szerzőpáros azonban nem hisz a nemzetközi intézmények hatékonyságában. Számukra csak egy a fontos: az Egyesült Államok befolyása, mely lényegében három pillére épül: az elsöprő katonai fölényre, szövetségesek iránti megerősített elkötelezettségre, s végül a rakétavédelmi rendszerre.76 Robert Kagan külpolitikai szemléletmódját véleményem szerint jól tükröződik könyvében, a „The Return of History and the End of Dreams” –ben melynek alapul szolgáló korábbi recenziója, a „The End of the End of History”77 -ból szeretnék a következőkben idézni. Kagan elemzésének a kiindulópontja a „történelem végének”78 paradigmája. A majdnem félévszázadig tartó hidegháború végül bebizonyította, hogy a két szemben álló fél, az Egyesült Államok és a Szovjetunió, valamint az általuk képviselt államszervezet és ideológia közül az előbbi életképesebb. Liberális demokrácia végső győzelme a kommunizmus felett sokak szerint rámutatott arra, hogy a legjobb politikai rendszer a demokrácia, vagyis a történelem elérte végpontját. A legjobb rendszer tehát az emberek szabadságára épülő liberális demokrácia, mely győzelmével bebizonyította, hogy az egyetlen reális alternatíva. Robert Kagan ezt a hipotézist veszi alapul, s arra a következtetésre jut, hogy a történelem fejlődése nem állt meg, vagyis hibás Fukuyama elgondolása. Inkább olyan időket élünk, melyek a „válaszút” éveit testesíti meg. A szerző két hivatkozási alapja korunk Oroszországa és Kínája. Kagan felhívja a figyelmet arra, hogy bár mindkét 75
Robert Kagan fő kutatási területei: post - hidegháborús stratégiák; transzatlanti kapcsolatok; katonai stratégiák; védelmi költségvetés; és az Egyesült Államok diplomáciájának története. 76 Robert Kagan and William Kristol; Present Dangers – Crisis and opportunity in american foreign and defense Policy; San Francisco, California, 2000. 23. oldal 77 The End of the End of History : http://carnegieendowment.org/2008/04/23/end-of-end-of-history/zni (2013.02.26.) 78 A „törénelem vége” paradigma egy szintén neokonzervatív gondolkodó, Francis Fukuyama elmélete, melyet pontosan kifejt a Történelem vége és az utolsó ember című könyvében.
24
állam komoly változásokon ment keresztül elmúlt évtizedekben, mégsem tekinthetjük őket a klasszikus értelemben vett liberális demokráciáknak. Oroszország helyzete az elmúlt évtizedben 180 fokos fordulatot mutatott. A változás az országban egy személyhez köthető, Vlagyimir Putyinhoz. Az orosz vezető ugyanis új ideológiát dolgozott ki az orosz társadalomnak, melynek sikerült kiábrándulnia a liberális demokráciából a 90-es évek elején Borisz Jelcint vezetése során. A gazdasági növekedés és a hatékony államideológia házasságából született meg a modern Oroszország, melynek jelenlétével újra számolnia kell az Egyesült Államoknak. A másik jelentős és folyamatos fejlődést mutató tényező a „növekvő” Kína. A „kínai csoda” ugyanis alapjaiban képes megváltoztatni a jövő világrendjét. Kagan szerint Kína jelentette a példát Oroszország és Putyin számára 1989 után, ugyanis míg Borisz Jelcint a 90-es években a nyugat irányába próbált orientálódni, addig Kína a saját útját járta. Az ország sajátos rendszere, mely a szocializmus és a kapitalizmus egyvelege végül igazolta önmagát, hiszen mára Kína jelentős gazdasági és katonai hatalommá nőtte ki magát, s a világra kifejtett hatása vitathatatlanná vált. A szerző vélhetően arra kíván rámutatni, hogy világunk ismét kezd multipolárissá válni. Ezt a következő idézet is bizonyítja: „Hosszú évek után először, a valós gazdasági verseny hatására kiemelkedik az eszme piaca, az értékrendszer és a fejlődési modellek” ami annak köszönhető, hogy „a Nyugat elvesztette monopol helyzetét a Globalizáció folyamatokban.”79 Oroszország ismételten helyet kér magának a világot alakító nagyhatalmak sorában. Az ország gazdasági – s nem utolsósorban - katonai potenciálja, feljogosítja arra, hogy komoly figyelmet szenteljünk neki. Robert Kagan a folyamatok természetére próbálja felhívni a figyelmet és hangsúlyozza, hogy világunk változóban van. Ebben a változó világban Kagan „természetesen” az Egyesült Államok hegemóniájában látja a korszak dilemmáinak megoldását. A második, szintén jelentős neokonzervatív gondolkodó Irving Kristol fia, William Kristol80. Az ortodox zsidó családból származó William Kristol szerző társa volt Robert Kagannak a „Present Dangers” című munka megírása során. Minkét szerző 79
Sergei Lavrov, Oroszország külügyminiszterének idézete – Forrás: http://carnegieendowment.org/2008/04/23/end-of-end-of-history/zni (2013.02.26.) 80 William Kristol (1952-) Amerikai politikai elemző és szakértő. Alapítója és szerkesztője a The Weekly Standard, Amerika legnagyobb neokonzervatív lapjának. Részt vett az ideológia egyik legtöbbet hivatkozott dokumentumának, a PNAC létrehozásában. (Project for the New American Century)
25
szerint a sikeres társadalom garanciája a konzervatív ideológia „előírásainak” megvalósítása. Szintén elfogadja William Kristol az Egyesült Államok világban betöltött szerepét, valamint hisz abban, hogy a külpolitikának is erre a sajátos helyzetre kell hagyatkoznia. Kristol volt „talán a legőszintébb támogatója az iraki háborúnak.”81 Már 2002 második félévében hangot adott azon véleményének, mely szerint az egyetlen megoldás az, ha az Egyesült Államok érvényesíti akaratát a Közel-Keleten, s ennek kulcsát Irak megtámadásában látta. Véleménye szerint Szaddám Huszein rezsimje aggodalmakra ad okot, s e meggyőződésében Kristolt csak megerősítette az a gyanú, mely szerint Iraknak tömegpusztító fegyverei vannak. Könyvében – melyet Lawrence F. Kaplan-nel együtt írtak -, a „The war over Iraq”-ban igyekszik alátámasztani azt a tézist, mely szerint Irak megtámadás elkerülhetetlen volt. A 2003-as könyv ugyanis megmagyarázza, miért is kell Irakot lerohanni: ír a Szaddám jelentette fenyegetésről, s felhívja a figyelmet az Egyesült Államok küldetésére. Kristol szerint „ha Amerika nem alakítja az új korszakot, biztosak vagyunk benne, hogy más fogja alakítani számunkra.”82 A gondolkodó ugyanis megvan győződve arról, hogy az Egyesült Államok azzal, hogy legyőzte a Szovjetuniót, nem vonulhat vissza határai mögé élvezve a „szabadság” adta lehetőségeket. Korunk ugyanis egy átmeneti időszak, mely „képlékeny és veszedelmes(…) és amit az a pillanat határoz meg, melysorán egy korszak meghal, s közben egy másik küzd a megszületéséért.”83 Ebben az időszakban Amerikának fel kell vállalnia a vezető szerepet, s a mű szerint ez az Egyesült Államok döntő pillanata. Ha belegondolunk, a gondolkodók által létrehozott környezetbe tökéletesen illeszkedik az iraki háború, melynek indoklása a következő: „a diktátor, aki meggyilkolja a saját honfitársait(…) aki fenyegeti saját szomszédos országait(…) aki támogatja a terrorizmust, talán nem Amerikára tartozik. De ha a diktátor tömegpusztító fegyvereket nem csak birtokol, de használ is, az már biztosan Amerikára is tartozik.”84 William Kristol érvelésének tehát egyértelműen és erőteljesen adott hangot, melyhez hozzájárult az a tény is, hogy a „The Weekly Standard” című újsággal megvolt az eszköze, amellyel mind szélesebb körben tudta terjeszteni nézeteit. A kormányzat is felfigyelt Kristol aggályaira, s a Republikánus Párton belül sokakban fel sem merült a 81
„perhaps the most outspoken supporter of the Iraq War” - Dana Milbank, Homo Politicus, Fejezet 12, 254. oldal 82 Larence F. Kaplan; William Kristol: The war over Iraq; Encounter Books; San Francisco; California; 2003., VII. oldal 83 U.o.VII. oldal 84 U.o. 27. oldal
26
kérdés, hogy William Kristol esetleg téved. Előre ugorva az időben – s tudva, hogy Amerika végül a háború mellett kötelezte el magát - világossá vált, hogy a külpolitikai szakértő sok mindenben tévedett. Kristol mégis kritikával élt a Bush adminisztráció irányába, hiszen kifejtette, hogy George W. Bush elnök nem eléggé konzervatív, s hogy szerinte az egyetlen józan gondolkodású, valóban neokonzervatív ember Donald Rumsfeld, a védelmi miniszter. A későbbiekben majd látni fogjuk, hogy pont Rumsfeld volt az Irak elleni hadjárat fő támogatója az adminisztráción belül.
I/3/C: A kritikus - Francis Fukuyama Francis Fukuyama85 korunk egyik legmeghatározóbb társadalomtudósa. A szerző elhelyezése az ideológiák világában rendkívül nehéz, pályája során ugyanis eljutott a neokonzervativizmustól a Demokrata Pártra jellemző liberalizmusig. Híres és talán legmeghatározóbb műve „A történelem vége és az utolsó ember” címet viseli. A munka – mely egy korábbi tanulmányból nőtte ki magát - 1992-ben látott napvilágot, közvetlenül a hidegháború végjátéka alatt született. Nagyon jelentősek a mű születésének a körülményei, hiszen egy akkori pozitív, reményteljes állapotot tükröz. A mű témám szempontjából azért kiemelkedő, mert a szerző leírja és elemzi azt az inkább (de nem kizárólag) a Republikánus Pártra jellemző gondolkodást, melynek értelmében amerikai intézmény és társadalmi rendszer, a liberális „önműködő” piacgazdaság és a demokratikus szabadságjogokon alapuló társadalmi modell a történelem legjobban működő rendszere és mint ilyen, a lineáris történelmi folyamat utolsó, végső állomása. A Szovjetunió összeomlása tovább erősítette az amerikai rendszer „nagyszerűségét” a konzervatív gondolkodású emberek fejében.86 Időközben természetesen kiderült: Fukuyama tézise nem teljesen állja meg a helyét. Ahogy már az előzőekben is tárgyaltuk, a gondolkodót cáfolja korunk Oroszországa és Kínája. Mégis a neokonzervatív ideológia alaptézisévé vált, hiszen az elmélet tökéletesen illeszkedik az ideológia „eszmevilágába”. 85
Francis Fukuyama (1952-) Japán származású amerikai társadalomtudós. Fukuyama a Cormell Egyetemen szerzett latin-görög szakos diplomát, a Harvardon pedig politikatudományból doktorált. A 80as években Reagan-külpolitika politikai tervező részlegénél dolgozott. 1996-tól a Mason Egyetem, 2000től a John Hopkins Egyetem professzora. Két ízben dolgozott a korábbi védelmi miniszterhelyettes, Paul D. Wolfowitz beosztottjaként: először az Amerikai Fegyverzet-ellenőrzési és Leszerelési Ügynökségnél, másodszor a Külügyminisztériumban. 86 Trembeczki István – A történelem gyermekei – Forrás: http://www.valosagonline.hu/index.php?oldal=cikk&cazon=296&lap=1 (2013.04.24.)
27
Fukuyama mára eltávolodott a neokonzervatívoktól és kritikusan viszonyul a neokonzervatív irányzathoz. Ahogy láttuk, a 90-es évek elején inkább a neokonzervatív gondolkodók közé tartozott. Az új évezred fordulóján, a Bush kormányzat hatalomra kerülésével, valamint a 2001-es tragédia és azt követő intervenciók valamelyest változást hoztak szemléletmódjában. Fukuyama ugyanis erőteljesen elutasítja azokat a radikális külpolitikai nézeteket, melyet William Kristol és Paul Wolfowitz magáénak vallanak. Nem ért egyet a demokrácia olyan erőszakos terjesztésével, amely a demokratikus berendezkedés és a liberális piacgazdaság kialakítását célozza a demokratikus hagyományokkal nem rendelkező országokban. Véleménye szerint fordított irányból kellene megközelíteni a problémát. Az organikusan megjelenő liberális piacgazdaság generálja a demokratikus játékteret és ennek következtében születhetik meg a demokratikus eszme és ország. A fő hangsúly az organikus, azaz természetes okok következményén van.87 „Mégis, sok más konzervatívtól eltérően sosem voltam meggyőződve az iraki háború ésszerűségéről.”88 Az „Amerika válaszúton” című könyvéből vett idézet is mutatja, hogy Fukuyama igenis eltér a többi neokon gondolkodótól, akik teljes mellszélességgel támogatták az iraki offenzívát. A helyezet pikantériáját tovább növeli, hogy az idézet egy olyan embertől származik, aki 1998-ban aláírta a „Projekt az Új Amerikai Évszázadért” (Project for the New American Century)89 által Clinton elnökhöz írott nyíltlevelet, mely azt javasolta a Clinton–adminisztrációnak, hogy keményebben lépjen fel Bagdaddal szemben.90 Fukuyama véleményét alapvetően 2001. szeptember 11-e és az azt követő események változtatták meg. Számtalan fórumon kiemelte, hogy a terrorizmus elleni harcnak nem lehet alapja Irak lerohanása.91 Könyve pontosan ezt a kettősséget hivatott megmutatni, vagyis gondolkodása még mindig konzervatív, de mégis jelentősen eltér a fő irányvonaltól. Ezért megpróbál egy új „iskolát” létrehozni az ideológián belül, melyet ő „realista wilsonizmusnak” nevez. Elképzelése egy újfajta külpolitikát feltételez, ami nem az erőszakos demokratizálásokon, nem az Egyesült Államok nyers erejének „fitogtatására” épül, 87
Francis Fukuyama: Amerika Válaszúton; Századvég Kiadó; Budapest, 2006; 195. oldal. U.o. 7. oldal. 89 Project for the New American Century – Forrás: http://www.rightweb.irc-online.org/profile/Project_for_the_New_American_Century (2013.04.24.) 90 Letter to President Clinton in Iraq (1998. január 26) – Forrás: http://www.newamericancentury.org/iraqclintonletter.htm (2013.04.24.) 91 Francis Fukuyama: Amerika Válaszúton; Századvég Kiadó; Budapest, 2006; 21. oldal 88
28
hanem visszanyúl a Wilson elnök által gyakorolt külpolitikai szemléletmódhoz. Francis Fukuyama 2007-ben hazánkba is ellátogatott, ahol egy interjúban elmondta, hogy szerinte „Az Egyesült Államoknak nem jó, hogy egyedüli szuperhatalom. Az amerikaiak saját rendszerükben a hatalmi ágak szétválasztásának elkötelezett hívei, és mindig bizalmatlanok voltak a hatalomkoncentrációval szemben.”92 Fukuyama93 tehát továbbra is kitart álláspontja mellett, mely szerint Washingtonnak vissza kellene fordulnia egy kooperatív külpolitika irányába. Gondolkodó szerint fontos felhívni a figyelmet arra, hogy „nem jó az Egyesült Államoknak egy olyan világban, ahol azt gondolhatja, majd mindenki elhiszi neki, hogy jót akar, és erejét felelősen veti latba. Többek között nem hiszem, hogy elkövettük volna az iraki tévedést egy olyan világban, ahol a hatalom egyenlőbben van elosztva.”94 A fejezetben szó volt a neokonzervatív szemléletmód kialakulásáról, annak sajátos okairól, és fejlődéséről. Az elméleti alapok után térjünk rá a gyakorlatra, s nézzük meg, milyen pozitív és negatív példával is szolgált az amerikai történelem a neokonzervativizmus tekintetében.
92
Francis Fukuyama: Az Egyesült Államok hatalma sem tart örökké – Forrás: http://index.hu/kulfold/fuku070621/ (2013.02.27.) 93 Érdekesség, hogy a 2008-as elnökválasztáson Fukuyama már a demokrata jelölt – s az azóta újraválasztott – Barack H. Obama mellett állt ki. 94 Francis Fukuyama: Az Egyesült Államok hatalma sem tart örökké – Forrás: http://index.hu/kulfold/fuku070621/ (2013.02.27.)
29
