Az ősi küldött Tormay Cécile Mátraházán Író nem halhat meg szebben és példázatosabban, mint Tormay Cécile: 1937. április 2-án éjjel, munka közben, íróasztala mellől indult el Kharón ladikján a végtelenség, a léten túli lét birodalmába. Az orvosi látlelet szerint elhunytát a szív elmeszesedett koszorúereinek görcsös összehúzódása (latinul: angina pectoris) okozta. Azon az éjszakán is régi álma valóra váltásán, Az ősi küldött című regényén dolgozott, amely epikai életművének egyik remeke, önmagában is érvényes és jelentős nagyregény-központja. Élete utolsó hat esztendejét nagyrészt a Gyöngyös vonzáskörzetéhez tartozó Mátraházán töltötte, ott várt rá a halál is. Nagy Gyula kutatásai szerint a maradék Magyarország egyik legszebb pontján, a Mátra egyik legismertebb klimatikus üdülőhelyén „a gondviselésszerű véletlen ajándéka”-ként az 1930-as évek elején vásárolta meg azt a Meseházat, ahonnan utolsó útjára elindult. Az épület a régi Turista (új nevén: Sport) Szálló mögött mintegy nyolcvan méterre északnyugati irányban található, ma már lakatlanul, elhanyagolt állapotban. Csonka László, a neves mérnökdinasztia tagja (Csonka Jánosnak, a karburátor feltalálójának az unokaöccse), az Első Magas- és Mélyépítő Rt. tulajdonosa és vezetője, a Mátraházai Állami Gyógyintézet kivitelezője építette 1927–28-ban. Az ő lakása Budapesten volt, de a gyógyintézet építése közben sűrűn tartózkodott Mátraházán. A szanatórium 1931-ben készült el. Ezt követően Csonka László a saját vállalkozásában kezdett hozzá Kékestetőn a Kékes Gyógyszálló építéséhez, amelyben kényelmes, korszerű családi lakosztályokat alakított ki. Mátraházai villáját ekkor adta el Tormay Cécile-nek, aki 1932-ben már hosszabb időt töltött új otthonában. Közel volt szanatóriumhoz, orvoshoz: szívburokgyulladása óta erre gondolnia kellett. Felerészben tulajdonostársává szegődött a Magyar Asszony című lap szerkesztője, özvegy gróf Ambrózy Migazzi Lajosné, akit Hankiss János „a mátrai remete Mikesé”-nek nevezett: az írónő legfőbb támasza és segítője, barátja, személyi titkára és betegápolója az utolsó esztendőkben. Később ő rendezte sajtó alá hátrahagyott műveit.
26
Mátraházán, amelynek idillikus szépsége és nyugalma kedvező feltételeket teremtett az alkotáshoz, ózondús levegője pedig beteg szívét óvta és gyógyította, a legtöbb idejét és energiáját Az ősi küldött című regény befejezésére fordította. A korszak magyar irodalmának a történelmi regény volt az egyik legnépszerűbb műfaja, és ez a megállapítás nemcsak a konzervatív irányzatra érvényes. A vesztes világháború, az idegenből importált, félresiklott, elbukott forradalmak és Trianon sokkja után sok felelősen gondolkodó magyarban támadt föl a „valahol utat vesztettünk” kínzó tudata, égető szüksége merült föl az önmagunkkal, múltunkkal való nyílt, eligazodási pontokat, távlatokat kereső, a jelen gondjaira megoldást kínáló szembenézésnek. Irodalmunkban olyan nevek jelzik ezt a törekvést, mint Móricz Zsigmondé, Herczeg Ferencé, Kodolányi Jánosé és Gulácsy Iréné vagy az erdélyi Makkai Sándoré, Kós Károlyé, Szántó Györgyé és Tabéry Gézáé. Ebben az időszakban, 1922 és 1935 között keletkezett a műfaj első számú remeke, Móricz Zsigmond Erdély című regénytrilógiája, amely Báthory Gábor és Bethlen Gábor alakjában a tökélyt álmodó, délibábkergető, életet, erőt tékozló forradalmiság és a lehetőségeket is mérlegelő, nyugodt, békés építőmunka alternatíváit idézi, amelynek történelmünkben Kossuth Lajos és Széchenyi István ellentéte a legrelevánsabb és a legszimbolikusabb példája. Történelmi regénytrilógia Tormay Cécile Az ősi küldött című műve is. Megírásának ötlete még 1924-ben fogant meg benne, de csak 1929-ben látott hozzá a munkához, s dolgozott rajta szíve megálltáig. A munka megkezdése előtt, 1926-ban fordította magyarra Assisi Szent Ferenc Fiorettijét, majd Szent István, Szent Imre, Szent Gellért legendáját és az Intelmek-et, melyeket Magyar legendárium címen tett közzé 1930-ban. Ezek a művek indítják el Tormay Cécile alkotói pályájának utolsó, úgynevezett középkori korszakát. Fordítás közben elmerülhetett a középkor világában, gondolkodásmódjában és hitében. E műhelymunkák – mutatott rá Kollarits Krisztina – fölfoghatók a nagy szintézisregény előtanulmányainak is. Móriczhoz hasonlóan ő is a jelen nagy kérdéseire és a saját dilemmáira keres válaszokat a magyar múltban. IV. Béla korában, a tatárjárás idején játszódik, amikor a feldúlt, elpusztított ország új életlehetőségeit, az újrakezdés, a megmaradás módozatait kutatja. Tisztáznunk kellett a Kelethez és a Nyugathoz fűződő viszonyunkat, ami abban az időszakban a pogányság és kereszténység közötti választás alternatíváit jelentette. Ez a
27
határhelyzet párhuzamba állítható Tormay Cécile korával is: a világháború értelmetlen pusztításaiban elvérzett, legyőzött és a Trianon kegyetlen következményeivel sújtott Magyarország szintén a lét és nemlét kérdéseit fölvető döntési kényszerek előtt, új korszak küszöbén állt. Szellemi megosztottságunkat és választási lehetőségeinket két korabeli irodalmi folyóirat már a puszta létével is szemléltette: az egyiknek Nyugat, a másiknak – melynek 1923 januárjától Tormay Cécile volt az alapító-főszerkesztője – Napkelet volt a címe. Trianon kiábrándító tanulságainak és a bolsevista fenyegetésnek a mérlegén újra kellett értékelnünk a két égtájhoz és kultúrkörhöz való kötődésünket. Szakítanunk kellett azzal a hagyománnyal, amelyet Ady olyan éles szavakkal ostorozott: Európa és Ázsia kultúrája között ne ide-oda hányódó komp legyünk, hanem – Kodály Zoltán Magyarság a zenében című, az idő tájt írt tanulmányának záró gondolatait idézve – híd vagy talán mindkettővel összefüggő szárazföld. Ezek között a választási lehetőségek, alternatívák között tévelyeg, botladozik Az ősi küldött főhőse, Ung vitéz is, akiben szerelmének elvesztése (pestisjárvány áldozata lett Komáromban) és a tatár pusztítás fölébreszti a hazájáért érzett felelősségtudatot. Kiábrándul a kereszténységből, s hogy csüggedt népébe hitet és erőt öntsön, megpróbálja föltámasztani az elsülylyedt magyar ősvallást, de kísérlete kudarcba fullad. Rádöbben tévedésére, fölismeri a szenvedésben rejlő isteni értelmet és szándékot is. Ismét viszszatalál Istenhez, s hosszas vívódás, golgotajárás után belép az egyetlen magyar alapítású szerzetesi közösségbe, a pálosok rendjébe. Nem húzódik vissza a kolostor magányába, elvegyül hívei között, hogy – a rosszindulattal és az üldöztetéssel is dacolva – vigasztalást vigyen szenvedő népének, segítse eltiport, feldúlt hazája újjászületését. A regénytrilógia Ung vitéz sorspéldájában a keresztény Európa mellett tesz hitet, a krisztusi szeretet eszméjével azonosul, amelynek a törvényeit és értékeit – ezt jelképezi a főhős pálos rendbe történő belépése is – magyarrá formálja, egybeötvözi a nemzeti hagyományokkal. Az eseményteremtést elsődlegesen nem a történelem menete szabja meg, hanem Ung vitéz jelleme és útkeresése. Az ő bensőjében lejátszódó, gondolataiban, monológjaiban tetten érhető lelki, tudati folyamatok a saját korán is túlmutatnak, egy modern magyar értelmiségi tudatosságát, Tormay Cécile töprengéseit és vívódásait fejezik ki. Okkal teszi föl tehát a kérdést Kollarits Krisztina: valóban történelmi regény-e Az ősi küldött? Tormay Cécile-nek ugyanis nem a középkor feltámasztása, hiteles bemutatása volt a célja, hanem Ung vitéz meggyőző erejű életre keltése, megformálása. Az
28
alak megszövése közben azonban meg kellett szőnie annak környezetét is, el kellett őt helyezni térben és időben. Elsősorban tehát nem is a történelmi hűséget, hanem a jellemrajz mélységét, gazdagságát és árnyalatosságát, pszichológiai és esztétikai hitelességét szükséges számon kérnünk az írótól. Az irodalmi alkotásokban fölidézett történelmi kor többé-kevésbé mindig csak díszlete, nélkülözhetetlen közege és kelléke a művészi emberábrázolásnak, egy általánosabb érvényű mondanivaló kifejezésének. Senki sem léphet ki a saját árnyékából, látásmódja mindig konkrét, közvetlenül átélt élményekből és tapasztalatokból táplálkozik. Babits kifejezetten nem szerette, ha az író túlságosan közel hajol a valósághoz, a mindennapokhoz, azt akarta, hogy ne a „fecsegő” felszínen, hanem a „hallgató” mélyben, gyökereiben, lényegszerű vonásaiban és összefüggéseiben ragadja meg a kort, amelyet ábrázol. Tormay Cécile esetében is ennek lehetünk tanúi. Az ősi küldött atmoszférája, „levegője” jellegzetesen középkori. Ezt erősíti az írónő választékos, mértéktartóan archaikus, a középkor hangulatát idéző stílusa is. Történeti, nyelvtörténeti kérdésekben Jakubovits Emillel, a kitűnő paleográfussal és nyelvtörténésszel, korának egyik legismertebb középkorkutatójával, vallási kérdésekben Brisits Frigyes ciszterci szerzetessel, a jeles irodalomtörténésszel folytatott eszmecserét. Ha Flaubert megfogalmazhatta azt a paradox vallomást, hogy „Bovaryné én vagyok”, Tormay Cécile is elmondhatta volna: „Ung vitéz én vagyok.” Alakjába sok mindent belevetített önmagából. A nevében is a magyar sors jelképévé avatott szerzetesben ölt testet az az ideális magatartás, amely őt is vezérelte: a minden csalódással, keserűséggel és szenvedéssel dacoló, az önös érdekeken felülemelkedő, cselekvő hazaszeretet eszméje szabott irányt az ő munkásságának is. Hankiss János így hasonlítja össze a regényhőst és annak megálmodóját: „Ung küldetése – szerencsére – nagyon általános marad. Sehol sem válik »tanná«, sehol sem ad pontosan fogalmazott leckét. Aki szorosan markol, keveset tud átölelni, és Ung tanítása olyan, mint az evangélium, és nem olyan, mint a törvénykönyv. Egészen éles körvonalakat csak az író életével párhuzamosan tartva kap, mert így mindenütt egyezést mutat. Tormay Cécile az az erős lélek, akit az új tatárjárás s sok egyéni szenvedés egészen a nemzet szolgálatába állít; társtalanul él, mint egy a világba küldetett magyar szerzetes; bátran megáll gonosz pártosokkal és kicsinyes kártevőkkel szemben; politikája nem egy párt programja, amit néhány hangzatos bekezdésbe lehet foglalni, hanem egy nemzeté; benne lebeg az osztályok és a vallások fölött egy ősi közösség isteni elhivattatása szenvedésre és dicsőségre.”
29
A mű befejezetlenül maradt. Utolsó négy fejezetét Tormay Cécile elképzelései és jegyzetei alapján Kállay Miklós formálta meg, aki maga is jeles elbeszélő volt, néhány történelmi regényt is írt. Munkáját kellő empátiával, figyelemre méltó tehetséggel és rutinnal végezte. Az általa megírt részletek a regénynek sem cselekményében, sem stílusában nem okoznak törést. Személye újabb adatokkal gazdagítja a Tormay-életmű Heves megyei vonatkozásait. Egerben született 1885. október 7-én. Szülővárosában érettségizett 1903-ban, majd a szabadelvű Egri Újság munkatársa, 1914től 1917-ig szerkesztője. Egerben jelentek meg első könyvei is. 1907-ben látott napvilágot Dobó kora (Képek Egervár 1552. évi ostromából) című szonettciklusa, melyet „Gárdonyi Gézának, az Egri csillagok költőjének” ajánlott. Ebben a művében Eger múltja, az 1552-es várvédelem hősei iránt érzett háláját és tiszteletét rótta le. 1917-től 1955-ben bekövetkezett haláláig Budapesten élt, a neokatolikus irányzathoz, a Vigilia írói köréhez csatlakozott. Nemcsak Az ősi küldött befejezése révén vált folytatójává Tormay Cécile szellemi örökségének: 1937 júniusától megszűnéséig, 1940 augusztusáig ő szerkesztette a Napkelet című folyóiratot is. Nevéhez még egy irodalomtörténeti érdekesség fűződik: anyai nagybátyja volt az ugyancsak egri születésű kiváló költőnek, Kálnoky Lászlónak. Tormay Cécile élete utolsó éveiben, a Mátraházán eltöltött időszakban ért pályája, hazai és külföldi népszerűsége csúcsára. Ezt jelzi, hogy 1936-ban és 1937-ben is fölterjesztették Nobel-díjra, s talán csak korai halála akadályozta meg, hogy az elismerést megkapja. Nemzetközi hírnevét szemlélteti az a tevékenység is, amelyet a Népszövetség egyik állandó bizottságában végzett. 1935. május 22-én Pierre Laval francia külügyminiszter javaslatára választották be a Szellemi Együttműködés Nemzetközi Bizottságába Madame Curie helyére. A tizenöt főből álló, tudományos és művészeti kérdésekkel foglalkozó testületnek ő volt az egyetlen női tagja. A tisztséget súlyos szívbetegsége ellenére is elvállalta, mert írói hírnevével, műveltségével, nyelvtudásával, szónoki képességével és diplomáciai érzékével népének szószólója, a magyar kultúra nagykövete kívánt lenni Nyugat-Európában. Orvosi segítséggel 1935-ben és 1936-ban is Genfbe utazott, hogy részt vegyen a bizottság munkájában. Az első utat úgy tette meg, hogy minden vasútállomáson hidegvizes zacskót cseréltek a szívén. Nem csupán a hivatalos ügyintézés folyamataiba kapcsolódott be aktívan, hatékonyan képviselte a magyar ügyet a hétköznapi diplomáciában is. Megismerkedett és
30
együttműködött például Herriot-val, a többszörös francia miniszterelnökkel, a képviselőház elnökével, aki a bizottság egyik ülésszaka alkalmával vacsorát adott tiszteletére. Itt zajlott le közöttük az a kötetlen beszélgetés, amelyet Hankiss János is felidézett Tormay Cécile-ről írt monográfiájában. „Mondja, Madame – fordult felé Herriot –, mi az oka annak, hogy a háborúban legyőzött összes nemzetek […] beletörődtek már a békeszerződésekbe, csak éppen maguk magyarok nem akarnak megnyugodni sorsukban?” Tormay Cécile nem bocsátkozott politikai vitába, ezekkel a szavakkal fordult vendéglátójához: „Mondja, kérem, hol beszélnek Franciaországban a legszebben franciául? – A Touraine-ben – válaszolta Herriot. – Tegyük fel – vette vissza a szót Tormay Cécile –, hogy a németek, legyőzve a franciákat, elfoglalták volna Touraine-t. S ott megbotozták volna a francia asszonyokat azért, mert franciául mertek beszélni. Belenyugodott volna ebbe bárki is a franciák közül? – Nem! Soha! Senki! – tört ki Herriot-ból. – Látja, pedig ezt cselekedték a románok abban a városkában, ahol a mi egyik legnagyobb költőnk, Arany János született, ott, ahol a legszebben beszélnek magyarul.” Herriot egy percig tűnődve maga elé nézett, majd így zárta a párbeszédet: „Madame, ígérem magának, hogy a magyar ügyet e perctől fogva behatóbban fogom tanulmányozni…” Ambrózy Migazzi Lajosné a Napkelet 1939. áprilisi számában fölidézte Tormay Cécile akkor elmondott szavait, amikor a magyar asszonyok szervezete vezetőjévé választotta: „Az őrtoronyban, ahova engem küldött fel a magyar asszonyok bizalma, ott fogok állni életem utolsó leheletéig.” Fogadalmához – olvashatjuk Ambrózy Migazzi Lajosné említett visszaemlékezésében – mindhalálig hű maradt: „Az őrtorony élete utolsó éveiben Magyarország legmagasabb hegyén állt, ahonnan ellátni a Kárpátok felé. Nagy zimankós telek, ami körülveszi a házat. »Jó ez, beburkol és véd, elzárja a külső világot«, mondja csendesen, és csend van őbenne is. A hó neszel az ablakon, a jégbe dermedt hegyeken át eljön a zene. Itália meleg, kék ege alól jönnek a hang hullámai a Meseház fehér falai közé. A posta kész, a napi kötelesség lezárult. Mert ha valami elmaradna, nem dolgozhatik a regényén. És fáradtan, kihagyó, majd rohanó szívveréssel is ír, csak egyre ír még akkor is, mikor Isten megfogja a kezét és elviszi őt magához.”
31
