Az örök kincs Műfaj: novella Írta: Lázár Gyopárka Keszthelyi Vajda János Gimnázium
Adelmo Andreoli különleges ember volt. Szegény sorból származó ifjúból vált a neves milánói színház, a Teatro Alla Scala igazgatójává. Fiatal kora óta rajongott a zenéért és a színházi világért. Ő maga hegedült és énekelt, ebből kereste kenyerét. Álma az volt, hogy minél közelebb kerüljön a színpad világához. Ehhez az első döntő lépést az jelentette számára, hogy beleszeretett a dél-olaszországi Campania egyik legvagyonosabb üzletemberének a lányába. A fiatal hölgyet Ilariának hívták és apja határozottan ellenezte kapcsolatát Adelmoval. - Egy olyan lány, mint te, mégis hogyan lehetne együtt egy nincstelen parasztfiúval? – tört ki belőle az indulat. Ám Ilaria nem tágított kedvese mellől. Rajongással szerette őt, a világ végére is követte volna. Nem volt más választásuk, ezért titokban elszöktek Milánóba. Leleményességükön kívül szinte semmijük sem volt. Könnyedén feltalálták magukat és mindig sikerült megkeresniük a napi betevőt. Adelmo továbbra is folytatta az utcazenélést, azután is, hogy bolti eladó vált belőle. Ilaria főként alkalmi munkákat vállalt, mielőtt állandó helyet nem kapott szabóasszonyként egy üzletben. Az így megkeresett pénzükből újból folytatni tudták tanulmányaikat. Ilariát a divat foglalkoztatta, Adelmot pedig a gazdaság. Kiváló üzleti érzékkel rendelkezett és nagy műveltségre tett szert. Egy napon olyan magasra jutott a ranglétrán, hogy egy híres cég gazdasági igazgatója lett belőle. Ekkor találta magát méltónak arra, hogy feleségül vegye Ilariát. A fiatal nő, aki addigra teljesen elmerült a divattervezésben, boldogan mondott neki igent. Azonban bármennyire mesébe illőnek is tűnt életük, Adelmo Andreoli nem mondott le a színházzal kapcsolatos vágyairól. Számtalanszor látogatott el a Teatro Alla Scalaba, ahol más üzletemberekkel is volt alkalma megismerkedni. Hamarosan úgy mozgott a felsőbb körökben, mintha egész életében hozzájuk tartozott volna. Nagy ismeretségi körre tett szert. Az emberek imádták éles észjárásáért, humorérzékéért és nemes modoráért. Igazi úriemberként tartották számon. Nem csoda, hogy hamar felfigyeltek rá. Kitartó munkájának hála végül elérte célját és ő lett a Teatro Alla Scala igazgatója. Ám nem életútja tette őt igazán kivételessé. Hanem az, ami számára a karrierjénél és minden másnál fontosabb volt: a lánya, Luna. A gyermeket csodás adottsággal áldotta meg a sors. Elragadó hangja volt. A kislány tehetsége nagyon korán megmutatkozott, már négy évesen híres zenészek oldalán szerepelt, később pedig önállóan is megállta a helyét. Akkor ragyogott a legjobban, ha sokak előtt énekelhetett. Adelmo Andreoli pedig mindent megtett annak érdekében, hogy felfelé ívelhessen a gyermek csillaga. Úgy vélte, egy ilyen csodás lélek megnyilvánulásait mindenkinek meg kellene ismernie. Szinte az egész világot bejárták, Európától, Japánig. Luna mindenütt elkápráztatta közönségét. Valami földöntúli erő rejtőzött dalaiban, ami távoli helyekre repítette az embereket. A lány lelke törékeny volt, mint a tükör és ártatlan, akár a pirkadat. Mikor megszólalt kitárta szárnyait és megmutatta valós önmagát. Egy igazi csoda volt. Azonban apja ügyelt arra, hogy a lány ne váljon a bulvársajtó központi szereplőjévé. Viszont nem tudta megakadályozni azt, hogy Luna elszakadjon a kortársaitól, bármennyire is próbált normális életet biztosítani neki, a fellépései mellett is. De a kislányt, ez cseppet sem zavarta. Számára a színpad jelentette a "normális életet". Mindenkivel közvetlen volt és örökké vidám. Szófogadó volt és kötelességtudó, sohasem ellenkezett. Jóságát az édesanyjától örökölte, aki egyszer sem tett megjegyzést arra, mennyire nem való ez az életforma egy ilyen kicsi lánynak. Így mindenben támogatta, amiben csak lehetett. Signore Andreoli tökéletesnek tartotta életét. Családjával úgy éltek milánói villájukban, akár a paradicsomban. A képzőművészetek világából mindig öröm volt visszatérni oda. Idővel még Ilaria szüleivel is sikerült kibékülniük, ami ugyancsak Luna sikereinek volt köszönhető. Kénytelenek voltak bevallani, hogy lányuk keresve sem talált volna jobb férjet magának. Ám nem létezik olyan idill, ami örökké tartana. Senki sem sejtette, hogy az élet milyen kegyetlen fordulatot fog venni. 10 évvel azután, hogy Signore Andreoli színházigazgatóvá vált, különös gyengeség fogta el. Kiderült, leukémiája van. A hír megdöbbentette a közéletet. A gondolat, hogy egy olyan személy, mint ő, hamarosan el fog távozni, megrázóan hatott. - Ugyan, kérem, nem kell még engem temetni! –nyugtatatta az embereket jól megszokott optimizmusával. Orvosai is igazolták, hogy jó esélye van a gyógyulásra. Azonban bármennyire próbálta elkerülni az aggodalmaskodást, magában mégis végiggondolta egész életét.
Mi lesz, ha mégis el kell mennem? Mi lesz az álommal, amit felépítettem? Mi lesz az én Lunámmal? – tűnődött. Félt attól, hogy magára kell hagynia imádott gyermekét. A legkevésbé sem akart fájdalmat okozni neki, hiába volt elkerülhetetlen. Mindenképpen teljesíteni szerette volna kívánságát. Luna az Amilcare Ponchielli Zenei-és Képzőművészeti Gimnázium tanulójává akart válni. Az intézmény kiváló lehetőséget nyújtott valamennyi csiszolatlan gyémánt számára, akik kellő elhivatottsággal és megfelelő adottságokkal rendelkeztek. Adelmo jól tudta, hogy lányának nem az énektudásán kellett fejleszteni. Ő csupán egy olyan közösség tagjává szeretett volna válni, ahol a diákok hasonló elveket képviselnek. Ott mindenki jobbá akart válni abban, amihez a legjobban értettek. Luna hamar talált magának barátokat, akik elfogadták és nem a hírességet látták benne. A közös munkát élvezték a legjobban. Luna mindent elmesélt apjának, ami vele történt. A köztük lévő kapocs fantasztikusan nyilvánult meg minden rezzenésükben. Azok az elbűvölő égszínkék szemek! Le sem tagadhatták volna egymást. A sors tényleg képes elválasztani két ilyen lelket egymástól? Signore Andreoli csak azt tudta, hogy a lánya boldog. Békességet érzett szívében, mert úgy hitte, sikerült eleget tennie apai kötelességeinek. Egy tavaszi délutánon váratlan vendég érkezett az Andreoli-házba. Egy fiú volt az, akit Giorginak hívtak. Luna évfolyamtársa volt és Adelmo már hallott róla korábban lányától. Tisztában volt vele, mennyire nehezen kezelhető, öntörvényű és tiszteletlen volt, mikor megismerkedett Lunával. Később viszont megváltozott. A lány hatására belátta, hogy más hozzáállással is lehet élni. Mivel Signore Andreoli sokat tudott az emberi kapcsolatokról és rengeteg olyan dolgot is észrevett, amit mások nem, arról is meg volt győződve, hogy bár lánya és Giorgio azt állították, csupán barátság van köztük, ennél többről volt szó. Luna nem mert a fiúhoz fűződő vonzalmáról beszélni apjának. Nem is várta, hogy ilyesmit éppen vele beszéljen meg. Mindenesetre többet tudott, mint azt a lány gondolta volna. Adelmot boldogsággal töltötte el a két fiatal kapcsolatának alakulása. Mindenben segítették egymást, sosem mondtak nemet egymásnak, alázattal bántak a másikkal, ami a manapság ritka a fiatalok között. Olyanok, mint amilyen Ilaria és én voltunk. - gondolt magára és feleségére. Eszébe jutottak azok a boldog idők, mikor még csak ők voltak egymásnak, és nem akadt senki, aki szétválaszthatta volna őket. Signore Andreoli Luna és Giorgio szemében meglátta azt a fényt, amelyet elegendőnek talált ahhoz, hogy biztos legyen benne: ők mostantól összetartoznak. Lényük vibrált, titkosan sugárzott, bármennyire próbálták leplezni az igazságot. Áprilisban még viszonylag jól érezte magát Adelmo Andreoli. Mintha javult volna az állapota egy kicsit. Hogy köszönhető volt-e ez a lánya boldogságának és a szép időnek, nem tudni. Az orvosok is bizakodóbbak lettek az eredmények láttán. Azonban kár volt korán örülni. Három hónappal később, egy júliusi napon összeesett. Így Adelmo Andreoli rémálma valóra vált azzal, hogy kórházba kellett mennie. Augusztusban ismét otthon lehetett, a saját magánszférájában, ahol megszállták az ihletek. Hatalmas ablakok, angyalszobrok, egy kicsiny szökőkút, baldachinos ágy. Szinte már barokk jellegű túldíszítettség jellemezte azt a termet, de számára csak az jelentette a nyugalmat. A fehér falak, a kórházi nővérek, a csövek és a fertőtlenítő szagának gondolata kétségbe ejtették. De az otthonában is sokszor látogatták ápolók és az orvosa. Ám bármennyire is próbálta meggyőzni őt a doktor, nem ment vissza a kórházba. A tesztek alapján biztató eredményekkel sem szolgálhatott. Bár a kezelések lassítottak a végzetes folyamaton, de megállítani nem tudták azt. A kóros sejtek szép lassan átvették az uralmat Signore Andreoli teste felett. De Adelmo nem adta a lelkét olyan könnyedén. Éppen ezért minden olyan jellegű gyógymódot visszautasított, ami módosította volna a tudatát. Nem törődött sem a fájdalommal, sem azzal, amit orvosai és felesége gondolt döntéséről. Ő már felkészült arra, hogy nyugovóra térjen. Ilariát férje betegségének híre mélyen lesújtotta. Adelmoval ellentétben nem tudott pozitívan gondolkodni. Időnként, amikor férje állapota rosszabbodott, titkon árnyéka volt önmagának. Ezt lánya előtt sosem mutatta ki. Ő bizakodva tekintett a jövőbe, remélve, hogy apja felépül. Ha Ilaria Lunára pillantott, majd' megszakadt a szíve. Reményt látni más szemeiben, tudva, hogy a láng egyszer végérvényesen ki fog hunyni, szívet tépő érzés.
Adelmo is hasonlóan érzett Ilaria miatt. Tudta, mi jár felesége fejében, és bármennyire is nehezére esett, de őszintén beszélt vele mindarról, ami a halállal kapcsolatban foglalkoztatta. Ilaria pedig nem volt képes többé elrejteni előtte bánatát, hiába tartotta magát mindenki más előtt. Signore Andreolit meghatották felesége könnyei. Hálás volt neki minden egyes együtt eltöltött percért. El sem tudta képzelni, mihez kezdett volna nélküle. Ilaria viszont azt nem tudta elképzelni, milyen lesz a jövő Adelmo nélkül. Signore Andreoli pedig úgy nyugtatgatta, akár egy kisgyermeket. Elnézést kért, amiért be kellett vallania, hogy lányától nem képes elbúcsúzni. Nem akarta, hogy az legyen az utolsó emléke róla. Hadd történjen minden a maga útján, ahogy annak lennie kell. Végül, egy borús októberi napon Adelmo Andreoli búcsút vett az evilági élettől. Utolsó óráiban nem szenvedett sokat. Kora délután, álmában ment el, úgy ahogy szerette volna. Otthon, a saját műtermében. Luna akkor nem tartózkodott otthon. Ilaria azt gondolta, talán úgy volt a legjobb. Legalább nem lesznek emlékei a legfájóbb pillanatról. Reggel még egyszer utoljára volt alkalmuk beszélni. Mind a ketten mosolyogtak. Ettől Signora Andreoli egy kissé megkönnyebbült. Azt viszont nem tudta, miképp fogadja majd a hírt. Az ő tündérének szíve össze fog törni és ki tudja, vajon képes lesz-e valaha újból egy darabot alkotni. Ilaria életében először tehetetlennek érezte magát. Luna mit sem sejtve sétált hazafelé barátnőjétől. Éppen egy találkára készült Giorgioval. Azt tervezgette, hogy most végre bevallja neki érzelmeit. Remélte, hogy a fiú is hasonlóan érez ő iránta. Csillogó kék szemeivel felnézett az égbolton gomolygó felhőkre. Esni fog. - gondolta. De ez sem ronthatta el a kedvét. Haza szeretetett volna menni, hogy átöltözzön. A rajta lévő virágos ruháját és drapp mellényét túl gyerekesnek vélte. A kék színű ruháját a fehér, fodros kardigánjával, sokkal nőiesebbnek találta, pedig korábban esze ágában sem lett volna felvenni. Ilyen gondolatok kavarogtak a fejében, amikor benyitott a bejárati ajtón. Miután belépett, hangosan köszönt: - Anya, Paola, hazajöttem! - azonban addig oly vidám arcára kiült a félelem és a kétségbeesés, amint meglátta anyját és Signora Tostot, a házvezetőnőt. Mind a ketten tetőtől talpig feketébe öltöztek, Signora Andreoli görcsösen szorongatta zsebkendőjét a kezében. Végül felemelte fejét, és a lánya szemébe nézett. Luna szinte azonnal olyan falfehérré változott, mint anyja. Signora Andreoli, mintha kővé dermedt volna. Szemei alatt sötét karikák húzódtak, mindkét szeme vörös volt és üveges, mintha egy lélek nélküli bábuként álldogált volna ott, és mintha egy pillanat alatt legalább öt évet öregedett volna. Signora Tosto úgy érezte, asszonya még azelőtt elájul, hogy egy hang is kijöhetne a torkán. De nem volt szükség arra, hogy akárcsak egyetlen szót kiejtsen. Luna pontosan tudta, mi folyt ott. Tudta, de nem akart eljutni a tudatáig. Szép lassan zsibbadás lett úrrá az egész testén, és mielőtt teljesen a hatalmába kerítette volna, megtörte a vérfagyasztó csendet. - Mégis...mégis...mikor történt? Mikor? - kérdezte alig nyöszörögve, várva a lesújtó választ. Arckifejezése olyan volt, mintha egy rémálomból ébredt volna fel. Signora Andreoli szemei könnybe lábadtak. - Az apád... két órával ezelőtt elment, kicsim. Annyira, sajnálom. - közelebb akart lépni a lányához, hogy átölelje, de Luna eltaszította magától. Nem, ez nem egy álom, ez bizony a valóság. Könyörtelen, mar és éget, akár a sav. Nem, nem akarta elfogadni a történteket. Mintha megszűnt volna benne a világ. Tekintete üres lett, elméjében visszhangzott a rettegés. Szívében elfojtotta a sikolyt, az üvöltést, mert alig volt képes megszólalni. - Én… nem akarok itt lenni. Ezt a házat nem vagyok képes otthonnak nevezni nélküle! Signora Andreoli ezen szavak hallatán csak még sápadtabb lett. - Na, de Luna! - kérte Signora Tosto, aki elkapta Ilariát, mielőtt összeesett volna. Luna nem mondott többet. Kibotorkált az ajtón, majd elrohant. Signora Tosto utána kiáltott: Luna, azonnal gyere vissza! Ilyen állapotban nem mehetsz ki! Hiába, Luna már nem hallotta a szavait. Rohant, ahogy csak az erejéből telt és érezte, ahogy valami csípi a szemét. A keserűség könnyei voltak azok, amelyek záporozni kezdtek. Nem érdekelte az égvilágon semmi. Sem az, hogy a virágos ruhájában volt, sem az, hogy közelgett a vihar, és az sem, hogy esetleg elüthetik, miközben eszeveszetten szaladt. Csupán egy dolog lebegett szemei előtt: megtalálni Giorgiot.
Úgy érezte, csak ő tudja megmenteni attól, hogy a szíve végleg összeroppanjon. Csak zihált és futott tovább a park felé. Kereste a nagy diófát, mielőtt a fájdalom megbénította volna a lábait. A diófa alatt kellet lennie Giorgionak. És valóban ott volt. Ott állt izgatottan és kíváncsian. Ám mikor megpillantotta Lunát, nagyon meglepődött. A lány végül odaért hozzá, s miközben átkarolta a fiút, majdnem felborította. Giorgio megdöbbent. Luna semmit sem szólt, csupán egész testét rázta a zokogás. Minden ereje elhagyta már, de mégis úgy szorította a fiút, hogy szinte már fájdalmat okozott neki. Most már biztonságban érezte magát. Nem kellett félnie semmitől. Nem kellett elrejtenie a bánatát sem. Giorgio mintegy óvón átkarolta és beletúrt derékig érő mogyoróbarna hajába. Azonnal megértette a jelenetet. Szóval véget ért - gondolta magában. Az ég, mintha megérezte volna a földi kínt, a szenvedést látva megszakadt, remélve, hogy ezzel enyhülést hozhat. Giorgio némán hagyta, hogy Luna csak sírjon. Tudta, bármit is mondana neki, teljesen hiábavaló lenne. Szavakkal nem segíthetne semmit. Az egyetlen dolog, ami megnyugvást hozhat, az az idő, ami számtalan sebet ápol, még akkor is, ha teljesen nem gyógyíthatja be őket. Giorgio felelevenítette magában Luna apját. Abban a pillanatban vált világossá számára, hogy a lány mennyire szerette őt. Sohasem gondolt arra, hogy eljön majd az az idő, mikor nem lesz több holnap a számukra. Giorgio abban a házban tanúja volt a meghittségnek és a gyötrődésnek is. A villa valamennyi tagján tükröződött a félelem, a nem vár jövő gondolata. Bármennyire is próbálták az idillinek tűnő látszatot fenntartani, apró elesett gesztusaik az idő előre haladtával egyre gyakoribbá váltak és egyre jobban tükröződött rajtuk az elkeseredettség. A színjátékot egyedül Luna érdekében csinálták. A lány mérhetetlenül naiv volt és bizakodó. Talán azért, mert a mának élt, nem révedezett sokszor a múltba és nem aggodalmaskodott a jövő miatt sem. Abban hitt, hogy a legszebb álmaink valóra válhatnak, ha igazán akarjuk őket. Az ő vágya pedig az volt, hogy az apja újra egészséges legyen. Keserű érzés felébredni. Giorgionak elszorult a szíve. Nem bírta elviselni, hogy az általa szeretett lány szenved. Látni akarta azt az édes mosolyát, a pajkosságot szemeiben. Luna fontos volt neki. Fontosabb volt, mint addig bármi. Ezért nem gondolva semmilyen észérvre, egyetlen szót suttogott a lány fülébe: - Szeretlek - ez az egy szó elegendő volt. A jég megtört, és a lány kibontakozva a fiú karjaiból, hitetlenkedve a szemébe nézett: - Tényleg? - rebegte. Giorgio csak ismételni tudta önmagát: - Szeretlek! Szeretlek, ezért nem akarlak így látni! Tudom, hogy mennyire fáj. Tudom, hogy nem pótolhatja Őt senki. Azzal is tisztában vagyok, hogy örökké hiányozni fog. De abban is biztos vagyok, hogy nem szeretne téged bánatosnak látni! Hiszen ezentúl mindig figyelni fog onnan fentről. Pont, mint ahogy engem Anya. És mind a ketten arra vágynak a legjobban, hogy boldogok legyünk! Akkor lehetünk csak igazán azok, ha a legkedvesebb emlékeinket örök kincsként őrizzük meg a szívünkben róluk! Mert ezeket a pillanatokat sohasem feledtetheti el velünk senki és semmi! - Giorgio arcán egy könnycsepp csordult le. Ezelőtt még sohasem hatódtak meg ennyire. Vajon miért ilyen felemelő, ha a fájdalom örömmel vegyül? Egyikőjük sem tudta. Luna könnyei függönyén át elmosolyodott. Olyan hihetetlennek tűnt számára minden. Alig egy órával ezelőtt még azon ábrándozott, hogyan vallhatná be Giorgionak az érzelmeit. Most, miután apja angyallá változott, Luna úgy érezte a fájdalom szakadékának szélén lebegett, a fiú hozta vissza őt a valóságba. Nem, nem szánalomból, vagy vigasztalásképpen mondta azokat a szavakat. Minden szava igaz volt, legalább annyira őszinte, mint ő maga. Luna tudta, hogy sosem játszaná meg magát előtte. Különös, leírhatatlan örömöt érzett, és melegség járta át a testét. Szíve hevesen vert és miután összeszedte a bátorságát, kimondhatta azt, amire már annyira várt: - Szeretlek, Giorgio. És nem hagyom, hogy az emlékeim elvesszenek! Mert én is azt akarom, hogy Apa boldog legyen! Giorgio magához szorította Lunát. Egymás karjaiban már mind a ketten sírtak. De a kín nem marcangolta a szívüket többé. Egymásra találásuk adott nekik erőt ahhoz, hogy újra mosolyogni tudjanak. Kölcsönös szerelmük gyógyító ereje lángot ébresztett szívükben és végérvényesen összekapcsolta őket. Ekkor az ég, mintha elvégezte volna feladatát, bezárta kapuit, és a fénynyalábok megelevenítettek rajta egy szivárványt. A szivárványt, ami szimbólumává vált valamennyi lélek reménységének.
