Natura Bekesiensis 9.
Az orsócsigák paradicsoma: Törökország Páll-Gergely Barna
A Sümela (görögül Sumelas) nevű kolostor messze földön híres, történelmi jelentőségű hely. Itt 15 orsócsigafaj él együtt, így e tekintetben a kolostor környéke világrekorder
Csigagyűjtés Törökhonban Az elmúlt években háromszor volt alkalmam ellátogatni Törökországba. Az első kettő csigagyűjtő út volt hasonló érdeklődésű barátaimmal, elsősorban az ország északi részére koncentrálva. Legutóbb négy hónapot töltöttem török földön tanulmányi ösztöndíj keretében, mely során gyakran volt időm kisebb-nagyobb egyszemélyes gyűjtőutakat szervezni, elsősorban autóstoppal. A stoppolás sajátossága, hogy elég kiszámíthatatlan, és ha nincsenek merev elkép-
zelések, az ember teljesen más helyen is találhatja magát, mint eltervezte. Előfordult, hogy egy műkedvelő ásványgyűjtő látott vendégül két napig, és megmutatta a kedvenc fosszília-lelőhelyét, máskor egy útszéli kerámiaárus hívott meg magához vacsorára. A legemlékezetesebb történet egy híres török színész fiához kapcsolódik, aki felvett stoppolás közben, és 400 kmnyi beszélgetés után meghívott a lakodalmára. A lakodalom előtti készülődés közben a kertjében találtam egy új csigafajt, mely a barátom nevét fogja kapni, és leírása folyamatban van.
31
Natura Bekesiensis 9.
32
Natura Bekesiensis 9. Az Albinaria génusz egyik képviselője: Albinaria schuetti costulifera
33
Natura Bekesiensis 9.
A P. funiculum meszes héjú, kb. 2 mm hosszú tojásai
A Pontophaedusa funiculum nevű csigafaj kifejlett egyede
34
Natura Bekesiensis 9. A török fauna, Földünk egyik forró pontja Törökország földrajzi adottságai miatt rengeteg csigafajnak ad otthont. A változatos felszíni formák, eltérő éghajlatú területek a fajképződést jelentősen elősegítik az olyan helyhez kötött élőlények tekintetében, mint amilyenek a csigák. Az eddig leírt taxonok (fajok és alfajok) száma közel 700, és ez a szám napjainkban is egyre bővül. Az elmúlt kétszáz év többé-kevésbé intenzív gyűjtései ellenére az ismert fajok kb. 35 %-át 1980 óta írták le a kutatók. Az ország a balkáni területekhez hasonlóan Földünk forró pontjai közé tartozik, ahol a biodiverzitás zavarba ejtően nagy. Törökország középső része, vagyis az Anatóliai-magasföld nagyon száraz, alig erdősült terület. Ennek megfelelően kevés faj él itt. A legnagyobb fajgazdagságot a Fekete-tenger partvidékén (Karadeniz bölgesi) és az ország déli részén, vagyis az Égei-Tenger partvidékén (Ege bölgesi) és a szír határ környékén (Güney Anadolu) tapasztalhatjuk. Az orsócsigák világa Az orsócsigák családjának jelenleg kb. 2500 leírt alakja (faj és alfaj) van. Mivel igen gyenge terjedési képességgel rendelkeznek, gyakran alakulnak ki helyi alakok, melyek az idők során új alfajokká, fajokká alakulnak. Tudományos nevüket a clausilium nevű mészlemezkéről kapták, mely közel hermetikusan le tudja zárni belülről a csigaház bejáratát. A mészlemezke mozgását a házon belül lemezek
(lamellae) és redők (plicae) irányítják, melyek a határozás és a rendszertan legfontosabb támpontjai. A család tagjainak döntő többsége „balos”, vagyis házuk balra csavarodik. Ez azért is érdekes, mert a Föld ismert csigafajainak több, mint 90%-a jobbra csavarodik, és esetünkben egy egész családra jellemző a „balkezesség”. Kevés kivétellel orsó alakú, megnyúlt házú csigák. A Törökországban előforduló tagjainak száma 170 körüli. Észak és dél jellemző orsócsigái Törökország hatalmas erdőségekkel borított északi része az ország drágaköve. Gyakran esik az eső, buja a növényzet. Jellemzően itt találhatók a leginkább nedvességkedvelő fajok, a csigák döntő többsége korhadéklakó. Az éghajlat a tenger miatt nagyon kiegyenlített, a hőmérséklet télen általában fagypont fölött marad. Jellemzőek a Serrulina-félék, melyek szigorúan korhadéklakó orsócsigák, rejtett életmódú puhatestűek. A főként Ázsiában előforduló Phaedusinae alcsalád tagjai, mely két csoportra szakadt szét az évmilliók során. Az alcsalád nagyobbik része Délkelet-Ázsiát népesíti be elképesztő alakgazdagsággal, a Törökországban is előforduló, kb. 20 tagot számláló Serrulina-csoport elterjedésének nyugati határa Görögországig és a Kárpátokig, keleti határa egészen Iránig és a Kaukázusig húzódik. A Serrulina-félék erősen reliktum karakterű csigák, fosszilis fajokat szinte egész Európában találtak miocén korú rétegekből.
35
Natura Bekesiensis 9. A Pontophaedusa funiculum nevű csiga nevét egy sodrott kötélhez való hasonlóságáról kapta (funiculum = kötél). A faj Törökországban, Grúziában és Oroszországban él, kaukázusi elterjedésű. Farönkök alatt, mélyen az avarban vagy korhadó fában él. Két éve 10 példányt gyűjtöttem Törökország keleti részén, és sikerült őket mesterséges körülmények között tovább szaporítanom. Két év alatt csak egyetlen „öreg” pusztult el, így sejthető, hogy a faj egyedei hosszú életűek lehetnek. A tartás közbeni megfigyelések során kiderült, hogy ez ma az egyetlen orsócsiga faj, mely kemény, meszes héjú, nem pedig lágy héjú, gömbölyű tojásokat rak. Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy viszonylag kevés faj esetében ismerünk többet a héjmorfológiánál. A Pontophaedusa funiculum másik érdekessége, hogy a felnőttkor elérésével a fiatal kori kanyarulatok (vagyis a csiga csúcsa) letörnek, az egyed fél centiméterrel megrövidül. Valószínűleg a hosszú ház akadályozná a csigát a szűk helyen történő mozgásban. Törökország déli részén jellemzően sziklalakó orsócsigákat találunk. A legjellemzőbbek az Albinaria fajok. Ez a génusz alkotja Európa legnépesebb csiganemét, kb. 400 tagot számlál. Kis túlzással elmondhatjuk, hogy minden mészkősziklán más alakot, fajt és alfajt találhatunk. Az Albinaria genus tagjai az év egy nagyon rövid szakaszában, ősszel párzanak és raknak tojásokat. Ezenkívül tavasszal aktívak, amikor kellemesebb az idő és bőven hullik csapadék. A forró nyár eljöttével a csigák keresnek egy alkalmas sziklafelületet, és szájadékukkal szorosan a sziklához tapadnak. Észtivációjuk („nyári álom”) 6 hónapig is eltarthat. Ezalatt nem mozognak, nem táplálkoznak,
csak lógnak a függőleges sziklafalról, mely hőmérséklete egy nyári koradélután 60 °C is lehet. Az orsócsigák világszerte elterjedt állatok, Ausztrália, Észak-Amerika és a sarkvidékek kivételével szinte mindenhol megtalálhatóak. Testük házukhoz képest nagyon kicsi, így azt csak vonszolni tudják. Hogy ilyen „hátránnyal” hogy tudnak mégis sikeresek lenni és ilyen sokféle élőhelyet meghódítani, a puhatestűekkel foglalkozó kutatók számára nagy rejtély. Fotók: Páll-Gergely Barna biológus hallgató Pécsi Tudományegyetem Általános és Alkalmazott Ökológiai Tanszék Pécs 7624 Ifjúság útja 6. e-mail:
[email protected]
36
