1956 a néphagyományban. Szerk.: Bartha Elek, Keményfi Róbert, Marinka Melinda. Debrecen: Kapitális kft Kiadó, 2010. 226-238.
Borbély Sándor Az olvasás „retorikája” és a szöveg jelentésrétegei Dr. Fazekas Mihály ’56-os naplójában Jelen írásomban Dr. Fazekas Mihály 1956-os naplójának1 narratív szerkezetét és kommunikációs stratégiáit elemzem. Érdeklődésem középpontjában a szövegben konstruálódó szerző státusza áll. Ebből az aspektusból a forradalom eseménytörténete - szélesebb értelemben történelem és fiktív viszonya – csupán annyiban kötheti le figyelmemet, amennyire az a szöveg konfigurációiban, mint egy jellemzőbb tematikai csomópont megjelenhet, vagyis amennyire a szöveg és olvasás közötti térben végbemenő kölcsönhatásokról mindez jelentéseket közvetít. Lényegében ezért inkább arra az alapvető kérdésre keresem a választ, hogy egy 1956-ban írt napló, melyet a szerző a rendszerváltás után, 1996-ban adott ki, milyen retorikai feltételek között, és milyen narratív eszközök segítségével hozza létre a mai szöveg-olvasás számára a textus történeti és kulturális jelentéseit. Valamint, hogy e jelentéseket a szerző szöveghez való saját viszonya hogyan hatja át. Három idősík egymásra-szinteződése és párbeszéde adja tehát a problémát: a szerző naplóírásának, a szöveg kiadásának és ha úgy tetszik, saját befogadói horizontom aktuális diskurzusának ideje. Mindjárt a tárgykörre és problémáira térve, induljunk ki abból az észrevételünkből, hogy ahogyan az irodalmi mű irodalmiságát a művek között fennálló összefüggések, intertextusok adják2, a történeti források történelmiségét is különféle szövegek kognitív és formai eszközeinek funkcionális hasonlósága képezi.3 Ha ezt elfogadjuk, és egy adott történeti szövegre, esetünkben Fazekas Mihály 1956-os naplójára vonatkoztatjuk, akkor a történeti forrás „önazonosságát (mint textuális identitást)”4 – a történetírás gyakorlatához hasonlóan - több irányból is jelentéssel teli összetevőként szemléljük. Ez hozzásegíthet ahhoz, hogy a naplót leválasszuk más történelmi szövegek intertextusairól.5 (Ilyen értelemben olyan „forráskritikai eljárást” alkalmazunk, amely a 1
Fazekas Mihály: Én így láttam (Napló 1956-1957-ből). Kiadja Karcag Város Önkormányzata: Karcag, 1996. Riffaterre, Michael: Az intertextus nyoma. In Dobos István (szerk.): Olvasáselméletek I. 323-338. Kossuth Kiadó: Debrecen, 2001. 323. 3 Irodalmiság és történelmiség homályos jelentéseinek messzemenő fejtegetésére ehelyütt nincs módunk kitérni. Ez utóbbit szóhasználatomban egyébként olyan formai entitásnak tekintem, amelynek segítségével a történettudomány a kulturális, társadalomi múlt „szövegeinek” – a valósághatás diskurzív formája alapján – azonos vagy eltérő tradícióba történő integrálását végzi. Tehát strukturálisan voltaképpen a nyelv síkjához hasonló generatív elvek összességét értem „történelmiség” alatt, mely a történelmi múlt és az azt reprezentáló szövegek „párbeszédét irányítja”. 4 Kulcsár Szabó Zoltán: Intertextualitás és a szöveg identitása. In: Dobos István (szerk.): Olvasáselméletek I. 339-344. Kossuth Kiadó: Debrecen, 2001. 340. 5 Tudatában vagyunk annak, hogy ez a leválasztás természetesen csak elméleti disztingció eredménye. Barthes szövegelméletét figyelembe véve ugyanis, a szöveg szignáljait mindig a már leírtak/olvasottak perspektíva-szövedékén keresztül lehet csak olvasni, ezért gyakorlatilag lehetetlen „még nem olvasott” szövegről beszélni. Lásd: Kulcsár Szabó Zoltán: Intertextualitás… i.m. 341. 2
1956 a néphagyományban. Szerk.: Bartha Elek, Keményfi Róbert, Marinka Melinda. Debrecen: Kapitális kft Kiadó, 2010. 226-238. konkrét szöveg egyediségének határait szűkíti be és írja körül.) Másrészt viszont, ezzel párhuzamosan az adott dokumentum szélesebb értelemben vett kontextusához is közelebb vihet. Akkor legalábbis, ha a „közelebb” alatt azt értjük, hogy más történelmi monunemtumok alakzatai a kizárás gesztusa révén homályosan ugyan, de mégicsak körvonalazódhatnak. Ezt az utat a nehézségei ellenére azért kívánjuk végigjárni, mert Fazekas Mihály naplójának identifikációs jegyei számos irányba nyitnak intertextuális réseket hasonló vagy akár látszólag teljesen más tematikájú és műfajú szöveghelyek felé. Elég ezzel kapcsolatban a rendszerváltást követő évtizedekben felértékelődő „nem hivatásos emlékezők” jelentőségére utalnunk: az egyremásra megjelent ’56-os visszaemlékezésekre, a korábban nem látott dokumentumok és naplók kiadására, melyek a szocialista korszak történeti értékelésében egyre inkább központi szerepet kapnak, és fokozatosan számolták fel a gigantikus történelmi perspektívákat6; de akár felhívhatjuk a napló műfaji „intertextusaitól” független képzettársításokra is a figyelmet. Például a szerzői név allúzív jelentéseire, ami az olvasással különféle irodalomtörténeti reminiszcenciákat hív elő: a XIX. századi Debrecent, Fazekas Mihály írói alakját és kiseposzát, Ludas Matyit, vagy ennek kapcsán a feudális rendszerrel szembeállítható népmesei igazságtétel és erkölcsi fölényérzet korabeli didaktikus pátoszát.7 Banálisnak tetszhet, de éppen ezért, első lépésben el kell különítenünk Fazekas Mihály naplóját a vele azonos műfajból származó, és a történelem ugyanezen korszakáról írt más szögektől. Ezt követően pedig körül kell határolnunk a szerző ontológiai státuszát. Hiszen ha ezt a naplót, reprezentációs értéke folytán, számos más társával együtt, a nemzeti történetírás primer forrásként kezeli, akkor kimondatlanul azt is állítja, hogy a lezárt szövegre nem hathat vissza a történeti diskurzus. Az olvasás folyamatával az adott textus (vagy ha úgy tetszik az olvasási variánsok) határai nem oldódhatnak fel a történeti diskurzus intertextusaiban. Ami ha komolytalanul és egyszersmind konkrétan akarunk fogalmazni azt jelenti, hogy értelmezésünkben példának okáért Ludas Matyi népi figurája, igazságérzete és sorsa, valamint a Fazekas Mihály naplójának írója-szereplője semmilyen allegorikus azonosságot nem mutathat, Döbrögi Uram alakja pedig ugyancsak nem olvasható a háromszor megdorgált szovjet hatalmi modell metaforájának. Kulcsár Szabó Zoltán szerint, a lehetséges intertextusokkal számolva egy szöveg identitása kiszámíthatatlanul változó önazonosság.8 Ez meglátása alapján akkor igazolható, ha az intertextusok fogalmát nem csupán a pretextusokra terjesztjük ki, hanem az összefüggések „előreláthatatlan történéseinek” szövegtényeire is, ugyanis ekkor a textus az olvasás és újraolvasás 6
Niedermüller Péter: A nacionalizmus kulturális logikája a posztszocializmusban. In: Századvég. 91-109. Új folyam 16 Tavasz. 99. 7 Lásd: Debreceni Attila: Fazekas Mihály szócikk. In Péter László (szerk.): Új magyar irodalmi lexikon. Akadémiai Kiadó: Budapest, 2000. 610-611. 8 Kulcsár Szabó Zoltán: Intertextualitás … i.m. 340.
1956 a néphagyományban. Szerk.: Bartha Elek, Keményfi Róbert, Marinka Melinda. Debrecen: Kapitális kft Kiadó, 2010. 226-238. kiszámíthatatlan lehetőségei, illetve önkényes választásai között lebeg.9 Ezért, mint mondja, a szöveg viszonylagos identitását „szinte kizárólag diszkurzív stabilizációs mechanizmusoknak köszönheti (szerzői név, cím, elkülönített kiadás, kanonizáció).10 Nem érintve ehelyütt ezeknek az identitást-fenntartó eszközöknek időben nyitott voltát, és az olvasás történeti retorikájában látható problémákat11, magunk is ezeknek az összetevőknek a mentén teszünk kísérletet Fazekas Mihály naplójának vizsgálatára. Elsőként a cím értelmezésével kezdjük, amely jó alkalom arra, hogy a napló szövegének olvasása során felmerült jelentéseket, problémásabb pontokat koncentrált formában előrevetítsük és kifejtsük. Dr. Fazekas Mihály könyvének címe : „Én így láttam” (Napló 1956-1957-ből). Ha elemeire bontjuk ezt az elbeszélői státuszt, műfaji környezetet és tárgykört egyszerre kijelölő címet, láthatjuk, hogy az „én” személyes névmás itt allegorikus értelmű. Olyan kifejező név, amelynek jelentése mögött – referenciális értelemben – a napló szövegének egésze áll, s amely már nem a borítón szereplő szerzői névvel azonos. Abban a vonatkozásban legalábbis, amennyiben a szövegező személy múltként tekint a szöveg világára – és amennyiben a szerző folyamatosan formálódó, átalakuló empirikus jellegzetességei a lezárt textusban már nem jelenhetnek meg jelentéssel bíró szövegalkotó elemek formájában. „Én ezt akkor [kiemelés a szerzőtől] írtam, nem végeztem hozzá kiegészítő kutatást. Ezért a benne előforduló pontatlanságok – szerintem – természetesek. Úgy írtam le mindent, ahogyan én láttam, hallottam. Ezért választottam ezt a címet: ÉN ÍGY LÁTTAM.”- írja a szerző 1996-ban kiadott naplója előszavában12. Hogy mennyire fontos ez az „akkor”, és hogy szövegbeli funkciója szerint mennyire mást jelent, mint pusztán egy történelmi tapasztalat időbeli konkretizálását, azt nem csak az időhatározó tipográfiai kiemelése, de a napló végén újra megismételt gondolat bizonyítja. „Ami itt olvasható – hangsúlyozza Fazekas Mihály könyve utolsó bejegyzésében -, mindezt akkor [kiemelés újra a szerzőtől] írtam. Biztosan van benne hiba, tévedés, elragadtatott leírás. Legeslegfontosabb azonban benne az őszinteség, a nyíltság, a leplezetlen eredetiség – még akkor is, ha a leírás hellyel-közzel eltúlzottnak tűnik. Nem írhattam, nem tehettem másként. Én így láttam…”13 Az idézett szövegrészben az író egyértelműen a saját naplóját (újra)olvasó és „újraíró” szerző pozíciójából értékel, ahol az utótörténet ismerete és a napló 9
Kulcsár Szabó Zoltán: Intertextualitás… i.m. 340. Kulcsár Szabó Zoltán: Intertextualitás… i.m. 344. 11 A szöveg identitását saját olvasásának történetisége rombolja le. Erre Kulcsár Szabó Zoltán mutat rá, amikor az (újra)olvasás kapcsán a következőket írja: „Minthogy egy „mű”(/szöveg) intertextuális kapcsolatrendszere már csak azért sem lehet rögzíthető, mert nem kizárólag egy későbbi szöveg idézheti egy „pretextusát”, hiszen az idézés mint textuális folyamat mindig reverzibilis, a „kanonikusan” rögzített intertextuális háló ki van szolgáltatva az irodalom későbbi, előreláthatatlan történéseinek. Egy irodalmi szöveg önazonosságát (mint textuális identitást) az intertextualitás előreláthatatlan játékai ássák alá…” Kulcsár Szabó Zoltán: Intertextualitás… i.m. 340. 12 Fazekas Mihály: „Én így láttam”… i.m. 9. 13 Fazekas: „Én így láttam”... i.m. 140-141. 10
1956 a néphagyományban. Szerk.: Bartha Elek, Keményfi Róbert, Marinka Melinda. Debrecen: Kapitális kft Kiadó, 2010. 226-238. szövegében látott szerzői magatartás megítélése egyfajta erkölcsi felemelkedéssé, tetté alakítja át az önéletrajz individuális jellemzőit. Ez a személyes múlt, a személyes névmás segítségével absztrakt azonosítással történik, s végeredményben a cím állítmányának időkeretében nyer kifejtett jelleget. Ezáltal a címkezdő „Én”, mint kifejtetlen alany, jelentéstanilag a „láttam” igei állítmány idővonatkozásait ölti magára, melyet a műfaji és tematikai besorolást egyaránt kinyilvánító alcím („Napló 1956-57-ből”) konkretizál. Lényeges, hogy ehelyütt a „láttam” kifejezés és az annak időkeretet adó évszámok részben a „nemzeti” diskurzusába, részben pedig a történelemírás „óriásfogalmai”-nak sorába illeszthetők. Ennek megértéséhez több olyan szövegen túli és szövegbeli folyamatra kell felhívnunk a figyelmet, amely a napló identitásán belül lép interaktív viszonyba, és hatással van az idézett részekben látható szerzői-olvasói pozíciók kialakítására. Elöljáróban egy tudománytörténeti vonatkozásra kell felhívnunk a figyelmet. Jelesül arra, hogy az az ún. nyelvi vagy más szóval retorikai fordulat, amely a történeti források megközelítésében új szempontok, metodológusok és kérdésfeltevések egész sorát indukálta, és amely végül a 80-90-es évek fordulójára a történettudományt lényegében „episztemológiai válságba”14 sodorta, a kelet-európai országokban a poszt-szocialista történetírás gyakorlatával párhuzamosan fejlődött ki. Ebben - a történelmi beszédmód átalakítását és a nemzeti identitás újradefiniálását egyaránt magába foglaló időszakban, az érdeklődés középpontjába a szocializmusban marginalizált társadalmi rétegek történelmi tapasztalata került, akik a nemzeti diskurzus kialakításában az „objektív” történelem kiigazítására, az ellopott múlt visszaszerzésére reagáltak. Ez a tanúságtétel gesztusával, vagyis az individuális
és
csoportemlékezet
sokféleségével
(egyszóval
a
múlt
különféle
reflexív
reprezentációival) történt15. A társadalomtörténet diszkurzív váltása és – ahogyan Nidermüller Péter nevezi – a múlt szimbolikus gyarmatosítása16 ezáltal egyszerre jelentkezett. Azt a látszatot erősítette, hogy itt a történelemírói kétely (a kanonikus, homogenizált történelemmel, valamint a múlt nyelvi reprezentálhatóságával szemben), és a korábban kiszorult történelemolvasók – vagyis a történelem tényleges szereplőinek – empirikus horizontja egy valóban „tárgyilagosabb” nemzeti történelem létrehozásához vezethetnek. Ennek köszönhetően, a nemzeti identitás konstruálása és a társadalomtudomány diszciplínaépítése azonos keretek között és eszközök segítségével ment végbe. A fordulatot szimbolikus dokumentumok kísérték. Ezek a történeti idő - önéletrajzokban, naplóirodalomban,
14
élettörténeti
elbeszélésekben,
visszaemlékezésekben
megnyilvánuló
Kisantal Tamás – Szeberényi Gábor: A történetírás „Nyelvi fordulata”. In Bódy Zsombor- Ö. Kovács József (szerk.): Bevezetés a társadalomtörténetbe. 413-442. Osiris Kiadó: Budapest, 2003. 414. 15 Niedermüller Péter:A nacionalizmus… i.m. 96. 16 Niedermüller Pérer: A nacionalizmus… i.m. 100.
1956 a néphagyományban. Szerk.: Bartha Elek, Keményfi Róbert, Marinka Melinda. Debrecen: Kapitális kft Kiadó, 2010. 226-238. elbeszélésétől egészen a társadalomkutatás paradigmaváltását sürgető szakszövegek műfajajáig szinte minden rekonstrukciós forrást integráltak. Ebből a nézőpontból a szövegkiadás újonnan nyert legalitást jelentett, s azt jelezte valamennyi résztvevő számára, hogy a nemzeti múlt olvasói diskurzusa és a történetírás (hatalmi?) diskurzusa elérkezett ahhoz a ponthoz, amikor már önkritikát gyakorolhat önmaga felett. Felülbírálhatta, újradefiniálhatta végre a „nemzeti múltról” és az annak keretet adó „nemzeti” diskurzusról forgalmazott képet, miközben - meglátásunk szerint öntudatlanul olyan olvasási stratégiák kijelölését is megvalósította, amelyek az adott források szerzőinek írói és olvasói identitására egyaránt hatással voltak. Ezt a módosult identitást egyébként nagyon markánsan fejezi ki maga a történelmi dátum. 1956 ugyanis, a „nemzeti”-ről szóló beszédmód nagy korszakmegnevezéseihez – 1848-hoz, 1920-hoz, 1989-hez – hasonlóan lehetővé teszi az emlékezők számára, hogy egy átható, összetett történelmi eseményről, mint konkrétról és egyediről beszélhessenek, anélkül, hogy a dátum körül keringő, teljesen eltérő szemantikai elemek kizárnák, illetve érvénytelenítenék egymást. ’56 az (újra)olvasás számára tehát mitikus kategóriaként hat. Olyan „szemantikai koncentrátumként” (Niedermüller)17, mely az adott „olvasási szabályok”-at kialakítva, meghatározza, hogy a személyes élettörténeti szövegek eseményeit milyen jelentések mentén lehet elrendezi a történeti folyamatok peremére, illetve centrumába. Mint Takács József rámutatott18, analóg módja ez az irodalomtörténet-írásban uralkodó „centralisztikus látásmódnak”, amikor a stílusirányzatok és korszakmegnevezések az irodalom történetének cselekvőiként jelennek meg a szövegekben: mint ágensek, s nem mint alakzatok. E fogalmak nem „megragadják” vagy leírják a történetet (ami volt), hanem létrehozzák: lehetséges történetek feltételei.19 Mindezt azért kell szem előtt tartanunk, mert a napló szerzője – mint szövegének első olvasója – látható módon szintén számolt azzal, hogy az egyén öninterpretációja az ’56-ot kanonizáló nemzeti történelem-írás egyik lehetséges interpretációját is tartalmazza. Másrészt, hogy a szöveges emlékezés nem csupán egy élettörténeti elbeszélés kereteibe, de a „nemzeti múlt” visszaszerzésének lehetőségei közé is illeszkedik. Ezért azt mondhatjuk, hogy a napló szövegének élén, a szerzői név funkcionálisan a tanúság-tétel20 mozzanatával cserélődik fel, és hogy a cím által a történelmi hiteleség kérdése kerül konkretizálásra. A cím szerkezetét szervező igei állítmány jelentéstanilag a történelmi cselekvés-sorok közvetlen befogadását helyezi ugyanis előtérbe, amit
17
Niedermüller Péter: A nacionalizmus… i.m. 106. Takács József: Antropológia és irodalomtörténet-írás. In: BUKSZ. 11 Tavasz.1. 1999. 38-47. 19 Takács József: Antropológia… i.m. 42. 20 A tanúságtétel gesztusára Dulong definícióját alkalmazom, aki szerint ez „egy – az elmesélt eseményben való jelenlét révén igazolt – elbeszélés” K. Horváth Zsolt: A történeti tanúságtételről. Hozzászólás Gyáni Gábor tanulmányához. 297-302. In: BUKSZ X. 4. 1998. 297. 18
1956 a néphagyományban. Szerk.: Bartha Elek, Keményfi Róbert, Marinka Melinda. Debrecen: Kapitális kft Kiadó, 2010. 226-238. meglehetősen bonyolít a történet írása és elbeszélése között létrejövő szakadék: az, hogy a napló szövege a beszéd helyére kerül. A bizonyosság így nem a beszélő autoritása alapján alakul ki az olvasóban, hanem a szemtanú szövegbeli jelenlétének segítségével. „A beszélő alany saját beszédéhez való közelségének helyére a szerző és a szöveg bonyolult kapcsolata lép, mely lehetővé teszi azt mondanunk, hogy a szerzőt a szöveg létesíti, hogy maga a szerző is az írás kijelölte és előírta jelentés terében tartózkodik. A szerző a szövegben történik. De történhetik-e benne másként, mint első olvasó?”21 Így válik a „nemzeti múlt” és „történelmi igazság” diskurzusában a beszélő személytelensége (melynek a naplóját író szerző személyessége felel meg) és a cselekvő hitelessége (amelynek pedig a szerző olvasóvá válása, és a cselekvéstől való fokozatos eltávolodása felel meg) az érvelés lényegévé. Az elmondottakból látható, hogy a szöveg identitásának jegyeit alkotó sokértelmű jellegzetességek – úgy mint a szerzői név, cím, alcím, kiadás éve – egy jól körvonalazható összefüggés rendszerbe tartoznak. Ezt az összefüggést azonban az a történeti perspektíva teremti meg, amely egy kanonizálásra szánt esemény nézőpontjából rendezi periférikus vagy központi pozícióba az önéletrajz elemeit. Vagyis a „primer”-nek tekintett szöveg, már a szerzői név és a napló címe által is jelzi, hogy ehelyütt egy „szekunder” viselkedési szabály szimbolikus kifejeződésével van dolgunk. Olyan olvasói attitűddel, amely ugyan az írás kifejtetlen szándékain keresztül figyelhető meg, de amit valójában a történetírás egyfajta visszahatásából kell eredeztetnünk a történelmi szereplő tanúságtételére. Ebből a nézőpontból tehát e szerkezeti elemeket, a meggyőzés első retorikai eszközeként foghatjuk fel, melyek elhomályosítják az olvasó világa és a szöveg világa közötti különbségeket.22 Hangsúlyoznunk kell azonban, hogy ez az elhomályosítás itt a szerző emlékezetét, és nem a szövegen kívüli befogadó olvasását érinti elsősorban. Ezt a napló időszerkezetének elemzése támasztja alá. Fazekas Mihály naplója, mint ahogyan azt a borítón szereplő alcím is előrejelzi, a szerző 1956. októbere és 1957. márciusa között keletkezett feljegyzéseit tartalmazza. Lényeges, hogy ez az időintervallum egy 1951-től folyamatosan íródó általános napló23 kimetszett része: „Naplót –
21
Ricoeur, Paul: Mi a szöveg? In Dobos István (szerk.): Olvasáselméletek I. 26-42. Kossuth Kiadó: Debrecen, 2001. 29-30. 22 Lásd: Ricoeur, Paul: A szöveg világa és az olvasó világa. In Thomka Beáta (szerk.): Narratívák 2. Kijárat Kiadó: Budapest, 1998. 9-41. 23 Írásomban Philippe Lejeune osztályozását követem, aki tematikus és kronológiai szempontok szerint különít el általános és részleges naplótípusokat. Az előbbiek között tartja számon a vakáció- és útinaplókat, egyes munka és kutatónaplókat, a szellemi magunkba fordulás naplóit stb. – egyszóval egy adott periódusnak szentelt dokumentumokat, a tapasztalat partikuláris területére összpontosító szövegeket. „Az én ilyenkor túllép a napló mezején, túléli annak végét. A vég problémája csak az „általános” napló esetében döntő, amikor az írás célja egy élet követése, ameddig csak
1956 a néphagyományban. Szerk.: Bartha Elek, Keményfi Róbert, Marinka Melinda. Debrecen: Kapitális kft Kiadó, 2010. 226-238. emlékszik vissza a bevezetőben a szerző- nem 1956-ban kezdtem írni, hanem sokkal előbb. A legelsőt 1947. március 28.-án írtam, azaz hogy írtuk ketten bátyámmal, Fazekas Sándorral. Rövid, de naponként készített feljegyzések voltak ezek, amelyekben egy kisparaszti gazdálkodás küzdelmes, de a mi számunkra értékes eseményeit írtuk le, mégmeg váltakozva, hol az egyikőnk írta, hol a másikónk. Aztán később, 1951. január 1-jén én önállóan új „sorozatot” kezdtem, amelyet azóta folyamatosan írok, ma is…[kiemelés a szerzőtől].”24 A napló napi bejegyzései 1957. februárjától szűnnek meg, amikor a szerző rábízza öccsére a „krónika” vezetését25. Ettől kezdve esetlegesek a bejegyzések időpontjai. A kötet anyagában a testvér által folytatott napló részei nem szerepelnek, a kezdeti kronológiai ív így szaggatottá válik – csupán a napló írásához visszatérő Fazekas Mihály bejegyzései kerülnek be a szerkezetbe. Végeredményben ennek a teljesen érthető szerkesztői szelekciónak az az eredménye, hogy a napló összefüggő, lineáris struktúrája a szöveg egy meghatározott pontján átalakul; az események naponként vezetetett krónika-szerű elbeszélését ’57 február 4.-től a forradalom utótörténetéhez kapcsolódó híradások váltják fel. Ezek tematikus síkjukat tekintve (1957 február 4. és március 15. között öt feljegyzésben26) a személyes és kollektív társadalmi térben egyaránt érezhető változásokról számolnak be. Fazekas megjegyzéseket tesz bennük az egyetemei élet újraindulásáról, a hatalom megtorló intézkedéseiről és a forradalom eredményeiről, az ifjúság nemzeti önérzetéről, jövővárásáról és saját naplója sorsáról is. Ennek a kiadvány nagy részében folytonos, majd pedig szaggatott időbeli rendszernek a kötet elején szereplő előszó, valamint a zárószakaszt naplószerűen kialakító néhány bejegyzés teremt az irodalomból már jól ismert keretes történetekre emlékeztető jelleget. Ez utóbbi lezárás egyébként a forradalom 20, 25, illetve 40. évfordulóit örökíti meg. A napló egészét jellemző leíró-magyarázó aktusok ehelyütt a narratív stratégiákban már döntő módon inkább visszatekintő-értelmező mozzanatok formájában jelennek meg, s valószínűleg a kötet szerzői előszavában is megfigyelhető történeti szintézis előkészítő mozzanatának individuális párhuzamaiként, személyes hangú lezárásaként funkcionálnak. Előkészítik az ünnepi dátumok ürügyén (1976. október 23., 1981. október 23., illetve 1996 októbere27) az emlékezés szövegszerű rituális gyakorlatait, melyekben a
lehetséges…”- állapítja meg szerző. Lásd: Lejeune, Philippe: Hogyan végződnek a naplók? In Z. Varga Zoltán (szerk.): Önéletírás, élettörténet, napló. 210-221. L’Harmattan Kiadó: Budapest, 212. 24 Fazekas Mihály: „Én így láttam”… i.m. 9. 25 „Óh, mily szép dolog most a napok krónikásának lenni! Amikor minden nap fontos eseményekkel van tele! Fájdalom – nem viszem vissza Debrecenbe ezt a krónikát. Rábízom testvéremre, Sanyira, hogy folytassa az írását, csak nagyon óvatos helyen tartsa. Mindennap írjon bele egy-két sort legalább fájdalommal búcsúzok, hogy az írást meg kell szakítanom. Nincs baj, mert Sanyi folytatja” Fazekas Mihály: „Én így láttam”… i.m. 135. 26 Fazekas Mihály: „Én így láttam”… i.m. 133-136. 27 Fazekas Mihály: „Én így láttam”… i.m. 138-141.
1956 a néphagyományban. Szerk.: Bartha Elek, Keményfi Róbert, Marinka Melinda. Debrecen: Kapitális kft Kiadó, 2010. 226-238. cselekvő szimbolikusan végleg eltávolodhat a cselekvéstől28, vagyis a szemtanú az aktív tanúságtételtől. Azt mondhatjuk így Fazekas szövegéről, hogy mind a naplóírás műfaja, mind pedig az olvasói pozíció időbeli horizontváltását magában rejtő szerzői (újra)olvasás, a cselekvő folytonos eltávolodást rögzíti saját élményétől. Ez értelmezésünkben azt jelenti, hogy a napló írása és (újra)olvasása az emlékezés folyamatában ellentétes irányú törekvéseket eredményez: az író ugyanis olyan múlt visszaszerzésére törekszik, amelyet éppen a szöveg, illetve az írott forrásban megjelenített szemtanúi szerep következtében haladt meg vagy talán sohasem birtokolt. Ellentétes mozgás figyelhető meg ezek alapján tehát a szerző-funkciót reprezentáló, és a személyes élettörténetet megörökítő naplóírói szándék, valamint az újraolvasás mozzanatával megvalósuló szükségszerű eltávolodás között. Az efféle retrospektív mozzanatok, a napló újraolvasásának gyakorlatával mehetnek végbe, és a naplóírás műfaji tulajdonságainak alapvető lényegét képezik. Ezzel kapcsolatban Philippe Lejeune francia irodalomtörténész véleményét idézhetjük, aki szerint a napló műfajában benne van már kezdettől fogva a saját újraolvasásának eltervezése. Lehetséges – állítja a strukturalista elméletíró –, hogy valójában nem fogják újraolvasni, de megtehetnék. Olyan ez, mint a jövő felé küldött radarjel, amelyek visszatértét titokzatos módon megérezzük. A jövőnek ezen jelenléte nélkül nem írnánk. A napló nem az abszurd vég esetlegességére nyílik, hanem egy vagy több jövőbeli újraolvasás transzcendenciájára. Nem lezártként képzeljük el, inkább mint amit újraolvasnak (mi magunk), vagy elolvasnak (mások).29 Ez a szimbolikus és egyenes értelemben vett újraolvasás Fazekas szövegében vitathatatlanul végbemegy. Mindezt nem csupán a napló tényleges szövegét közrefogó emlékező narratív szerkezet bizonyítja, de az a pozíció is, ahonnan a napló jelentéseit a szerző rekonstruálja. A napló, mint minden írás, a szövegezés idejével lépi túl a valóság konfigurációit. Az előző napi „ezt”30 jelentéseit már csupán csak a szerző emlékezete állítja helyre, így a múltnak nem lehetünk tanúi, hiszen az olvasás jelenének folyamatára vagyunk utalva. Egy olyan gesztus és történelem-értés momentuma 28
Persze ez nem zárja ki, hogy Fazekas Mihály naplójában az írás a cselekvés sztereotip alakzatát öltse: „Történelmi napok ezek, halasztást nem tűr egyetlen perc sem; írni kell úgy, ahogy tudunk ha már a fegyveres harcban nem vehetünk részt.” Fazekas Mihály: „Én így láttam”… i.m. 68. „Olyan jóleső megnyugvás ez, amikor valamennyit önthetek, löttyinthetek ki a szovjet ellen – a tények következtében – bennem felgyülemlett gyűlölet robbanóanyagából. Egészen megkönnyebbültem most is. Ha tettel nem tudok – akkor így, írással vallok róla, foglalok állást és örökítem meg. ” Fazekas: i.m.103. Vagy máshelyütt: „Nem fogok elhallgatni soha, hátra van még a politikai harc, a fegyvertelen küzdelem. Oda is kell erő. Meg arra is, hogy legyen, aki az eseményeket figyelemmel kíséri, és lejegyzi. Szükség lesz még rám, és szükség lesz minden magyarra.” Fazekas Mihály: „Én így láttam”… i.m. 74. 29 Lejeune, Philippe: Hogyan végződnek… i.m. 211-212. 30 „Hegel az ’ezt’ itt és mos-tra osztja és könnyedén bebizonyítja, hogy az itt és most szavak hamissá és megtévesztővé válnak attól a perctől kezdve, hogy leírjuk őket. Ha most az este, és mi ezt leírjuk egy papírlapra, ebből az igazságból másnapra semmi sem fog maradni: a ma olvasata tehát már nem igaz stb. Az egyetlen ez, mely bizonyosságot ad, egy absztrakt ez, a rámutatás ténye, amit az ezt konkretizáló ittek és mostok sokaságának tagadásával kapunk. Az egész bizonyítás arról a kérdésről szól, hogy mi marad az ezből.” idézi Riffaterre, Michael: Az intertextus… i.m. 325-326.
1956 a néphagyományban. Szerk.: Bartha Elek, Keményfi Róbert, Marinka Melinda. Debrecen: Kapitális kft Kiadó, 2010. 226-238. érhető ebben tetten, amelyben bonyolult áttételességgel a szemtanú, a szerző és az írás gesztusa függeszti fel a valóságot, s tolja el egy másfajta dimenzió felé. Ebből a hermeneutikai térből tekintve, a krónika gondosan felépített retorikai fordulatai (egyetlen oldalon: „kis magyar nemzet”, „Kis nép” „hősi bátorsága”, „a magyar nép hősi, függetlenségi harca” „Az idegen nagyhatalom roppant túlereje”, „rettentő hadereje ellen”31) a szerző előtt is a jelen felől és mintegy irodalomként tételeződnek. „Hangsúlyozom azt –írja Fazekas Mihály a bevezetőben -, hogy az én Naplóm nem tudományos igénnyel megírott történelemkönyv [kiemelés a szerzőtől]. Inkább irodalom”32. A történelmi identitásban (= narratív formájú építkezési folyamat)33 ez az újraolvasás tehát rejtett beismerése annak, hogy a „múlt”-hoz a szerző is csupán szövegén keresztül férhet hozzá. Az értelmezésnek ebből az aspektusából a szöveg hálózata „irodalom”-ként testesül meg az újraolvasásban. De lehet-e irodalom ez a múlttá váló jelen a szerző számára abban az értelemben, ahogyan a szó eredeti jelentése és ahogyan a napló bevezetője sugallja. Hogy lényegében a leírások mögött esztétikai hatásokat kiváltó, fiktív alakzatok működnek, és hogy a napló műfaja szubjektív kontextusokban bővelkedik? Vagy hogy a szerző, már nem azonos az elbeszélővel, s naplójának szövegét a szövegen kívüli befogadó megértő figyelmébe, mint egykori önmagát ajánlja? Ha megnézzük a naplóban alkalmazott elbeszélői stratégiákat választ kapunk a kérdésre. Ismert, általános vonása valamennyi személyes műfajnak, hogy létrejöttéhez szükség van a szerző, az elbeszélő és a szereplő azonosságára, melyet a szövegben vagy nyelvtani személyek jelölnek, vagy ezzel szemben, például „integratív” (=jelöletlen) esetben, azon egyének személyazonossága helyettesít, akikre a nyelvtani személyek aspektusai vonatkoznak.34 Ha Fazekas szövegéből a napló keretét adó részeket nem vesszük figyelembe, azt vehetjük észre, hogy a korpusz belsejében is többféle jelen idejű elbeszélői típus érvényesül. Egyrészt azokon a szöveghelyeken, ahol az ’56-os események forradalmisága kibontakozik sokkal karakteresebb a szerző szereplői hangjának távolmaradása. (Az „író individuális jellegzetességeinek” efféle szövegbeli „elmosódását” Foucault vizsgálta valamennyi szerző-funkcióval rendelkező diskurzusra kiterjedően35.) Meghatározott szöveghelyeken tehát a napló különféle szerzői „én”-ek szétterjedését teszi lehetővé. Ilyenkor a forradalom eseménytörténeti leírása és az élettörténeti sík bejegyzései a narráció szempontjából különválnak. Mégha az elbeszélő személye a szöveg ezen részein kifejtett 31
Fazekas Mihály: „Én így láttam”… i.m. 6. Fazekas Mihály: „Én így láttam”… i.m. 9. 33 „Az identitások projektek és gyakorlatok, tervszerű cselekvéssorok, és nem tulajdonságok.” Jeffry K. Olick – Joyce Robbins: A társadalmi emlékezet tanulmányozása: a „kollektív emlékezet” a menemonikus gyakorlat történeti szociológiai vizsgálatáig. 19 – 43. In: Replika. 37 (szeptember) 1999. 31. 34 Lejeune, Philippe: Az önéletrajzi paktum. In: Z. Varga Zoltán (szerk.): Önéletírás, élettörténet, napló. 17-46. L’Harmattan Kiadó: Budapest, 2003. 19. 35 Foucault, Michel: Mi a szerző? In Dobos István (szerk.): Olvasáselméletek I. Debrecen: Kossuth Kiadó, 2001. 9-25. 32
1956 a néphagyományban. Szerk.: Bartha Elek, Keményfi Róbert, Marinka Melinda. Debrecen: Kapitális kft Kiadó, 2010. 226-238. is, azt kell mondanunk nem írható le a szerző=elbeszélő egyenleten 36 keresztül. Példaként erre a debreceni események október 23.-ai bejegyzésének első két mondatát idézhetjük: „A mai nappal történelmi pillanatok kezdetéhez érkeztünk.”- kezdi a napi krónikát a szerző. Majd újbekezdésben közvetlenül ez után a mondat után így folytatja: „Reggel nem keltem korán.” E két mondatból egyértelmű számunkra, hogy a szerző-elbeszélő a szöveg egészét tekintve nem egynemű. Ez alatt azt értük, hogy az adott megnyilatkozások formája meghatározott tárgykörű, típusú kijelentések, diskurzuselemek és beszédmódok csoportjait sorakoztatja fel és választja szét maga körül. A személyiség történetét reprezentáló napló és a történelem egy meghatározó szakaszát leíró krónika ismeretelméleti síkja és műfaja távolodik el ilyenkor egymástól. Sőt, nem is csak eltávolodik, hanem gyakran mintegy az elhomályosult elbeszélői hang helyébe lép37. Ennek a kettős beszédstratégiának köszönhetően úgy tűnik, hogy olykor – például amikor a forradalom eseménytörténeti leírása következik- az elbeszélő helyett maga a forradalom hangja „írja magát” teljesen személytelenül, illetve változó individuális környezetében, máskor viszont a szerzővel azonos szereplő beszél mindennapi életéről, miközben személyiségének történetébe a társadalmi változás modalitása játszik bele. Természetesen ebben a kettős elbeszélői modorban az az igazán lényeges, hogy ezek az egymásba fluktuálódó narrációk megmutatják „a megnyilatkozás alanyának és az elbeszélés címzettjeként kezelt kijelentés alanyának a különbségét”.38 Tehát azt, hogy az első esetben (az események krónikás feljegyzésével) a naplóját író Fazekas Mihály címzettje egy olyan majdani olvasó, aki szövegbeli alteregójával sohasem volt azonos. Nem lényegtelen egyébként az sem, hogy ezeken a helyeken a történések krónika-szerű, jelen idejű elbeszélésére Fazekas különös hangsúlyt fektet. A napló számos utalásból kiderül azonban, hogy a szövegben szereplő cselekmények, a látszólagos kronológiai rend ellenére nem a leírás időpontjában mentek végbe39. A „megtörtént”-nek ez a különös „visszaírása” olyan elbeszélői szerepek megnyitását teszi lehetővé, ahonnan a meghaladott, a néhány nappal korábbi lelkiállapotok kerülnek rekonstruálásra. E narratív 36
Lejeune véleménye, hogy azokban az esetekben, amikor a szerző, elbeszélő és főszereplő kifejtetlen, vagy éppen „harmadik személyű elbeszélésbe” illeszkedik, az említett pozíciók azonossága közvetett módon mégis létrejöhet a szerző=elbeszélő és a szerző=szereplő egyenletpárokon keresztül. Ugyanis ezekből áttételesen a elbeszélő= szereplő képlete következik, akkor is, ha az elbeszélő látszólag integratív. Lejeune, Philippe: Az önéletrajzi… i.m. 20. 37 Ricoeur mutat rá, hogy a szerző ilyetén eltűnése csak egy a retorikai technikák közül. Mint mondja „csupán azoknak az álruháknak és álarcoknak a tárházába tartozik, amelyeket a valóságos szerző azért alkalmaz, hogy implikált szerzővé váljon.” Ricoeur, Paul: A szöveg világa… i.m. 14. 38 Lejeune, Philippe: Az önéletrajzi… i.m. 21. 39 Fazekas 1956. november 1.-én a következőket jegyzi be például naplójába: „Már itt az első sorban kell jelentenem, hogy ma már nem november elseje van, hanem november 9-e, péntek. Most kezdem ezt a füzetet, amit édesanyám hozott a városból: az előző fűzetemet hazahoztam Debrecenből, éppen betelt október 31-ével; ezt az újat csak kilenc nap késéssel tudtam megnyitni, sajnos” Fazekas Mihály: „Én így láttam”… i.m. 68. Ugyanezen a napon, csak november 9.ei dátum alatt (!) az új füzetében már ez áll: „Ma naplót írtam, mert nagyon elmaradtam vele – de most utólértem magamat. Nem volt füzetem. Ilyenkor pedig rendkívül fontos, hogy minden egyes napon megírjam azt, ami aznap történik” Fazekas: i.m. 82. „Reggel sanyi a városba ment, én a naplóírást gyűrtem (hadd haladjon – íme, el is érkeztem e jelen sorokkal a mai napig)”- írja november 10.-én. Fazekas Mihály: „Én így láttam”… i.m. 85.
1956 a néphagyományban. Szerk.: Bartha Elek, Keményfi Róbert, Marinka Melinda. Debrecen: Kapitális kft Kiadó, 2010. 226-238. eljárásokban észlelhető folyamatok rávilágítanak arra, hogy nem csupán a kötet identitását kialakító keretben megfigyelhető visszatekintő-értelmező szerző, de a naplóját vezető leíró-magyarázó elbeszélő pozíciója is az írott emlékmű, a személyes és kollektív történelem rögzítésének intencióit rejti magában. Az az „irodalom”-ba való „visszaminősítés” tehát, amit a bevezetőben láthatunk, csak a szerzői újraolvasás „retorikájának” terméke, melyben a történelmi „újrakódolás” nyomai érhetőek tetten. Eszköz, ahol a múlt emlékezete egyben az „írott emlékmű” funkciójának igyekszik eleget tenni. Ez az emlékmű teszi aztán lehetővé magát az emlékezést, és ez alakítja ki végül azt a sajátos olvasói pozíciót, amelyben – mint Ricoeur írja - „az értelmezés „időszerűvé” válik, és amelyben a szöveg környezetre és hallgatóságra lel.”40 Ez hozza létre a napló jelentéseit, mert „a szövegnek csak értelme volt, azaz belső viszonyai, struktúrája, most jelentése van, azaz megvalósulása az olvasó alany saját beszédében. Értelme révén a szövegnek csak szemiológiai dimenziója volt, s most jelentése révén szemantikai kiterjedéssel rendelkezik.”41 Összegzésképpen elmondhatjuk tehát, hogy Fazekas Mihály naplójában, mint írott megnyilatkozásban különféle „szövegen túli” és „szövegen belüli” diskurzusok párbeszéde figyelhető meg. Ezek pedig az írás, az elbeszélés sokszínű szándékain keresztül éppen úgy tetten érhetőek, mint a szerzői (újra)olvasás, vagy a történeti refiguráció folyamatában. A szöveg diszperz elbeszélési stratégiáival, amely a mindenkori beszélő személyiségének fejlődéstörténetét és 1956 történetének krónikáját teljesen más diskurzív rendben jeleníti meg, továbbá a szöveg identitásáért felelős jegyek segítségével, a napló elsődleges kontextusát a szerző öntudatlanul változtatatta meg szekunder forrássá. Az elsődleges kontextust – tehát a személyes és történelmi múlt diskurzusátúgy egyeztette össze a másodlagos kontextussal - vagyis a társadalmi és nemzeti jelen diskurzusával- , hogy tényleges átírás nélkül „írja át” szövegét. Olyan identifikációs jegyekkel látja el ugyanis a szöveget, amelyek korábban nem lehettek benne. Vagy ha benne voltak, szövegbeli funkcióját tekintve különböztek a textualizált múltban. Az kell feltétlenül látni, hogy itt egy általános naplóról van szó, amelynek eredetileg az a célja, mint Lejeune mondja „hogy kövesse az életet, amíg lehet”. Ennek ellenére a szerző (valójában az olvasó pozíciójából) a kiadás előtt eltolta a hangsúlyait saját szövege diskurzusának: kiragadott egy korszakot, azt ellátta indentifikációs jegyekkel, létrehozott hozzá egy olyan diszkurzív környezetet, amelyben látszólag az esemény, a történeti fordulat lesz a szövegkohéziós erő. S amely a történeti múlt, és az emlékműállítás gesztusát tolja előtérbe az élettörténet helyett, amelyben a személyes élettörténet epizódjai egy nemzeti múlt konstruálása felé tolódnak el, a mások helyett való beszéd, és tanúságtétel felé. A rendszerváltás utáni történetírás és nemzeti tudat visszahatott a tanúságtételre, miközben a szöveg 40 41
. Ricoeur, Paul: Mi a szöveg? i.m. 38. Ricoeur, Paul: MI a szöveg? i.m. 38.
1956 a néphagyományban. Szerk.: Bartha Elek, Keményfi Róbert, Marinka Melinda. Debrecen: Kapitális kft Kiadó, 2010. 226-238. identitását létrehozó eszközök segítségével a napló típusa is átalakult: az általános naplóból „részleges napló” lett, a naplóból pedig sajátos önéletírás – ennek köszönhetően a történetileg változó szöveghatárok az olvasás politikai intenciói felől nyertek értelmet.
