Az irgalmas szamaritánus (Lk 10,25-37) A kérdező írástudó – a megkérdezhető Jézus Krisztushoz odamegy egy írástudó, és kérdez. A kő, a növény, az állat nem kérdez, kérdezetlenül él. Csak az ember tud kérdezni, a kérdezés a jele annak, hogy ő valami többre hivatott, neki nem elég belemerülni a létezők világába. Az állat a létezőkbe, a környezetébe bezárt, az embert nem elégítik ki teljesen sohasem a létezők, minden környezetből tovább vágyik, azaz a Létre, a teljességre irányul. A kérdezés a transzcendencia jele. Emberlétéhez tartozik, hogy kérdezzen, s az sérül emberlétében, aki nem kérdez, akinek nincs problématudata, akinek minden jó így. Egy életet nem lehet így végigvegetálni, majd fog kérdezni, de a válasz megtalálása akkor már égető lesz, és az idő is elment. Olyan emberi, olyan felemelő, amikor valaki nagy kérdésekkel küzd, nagy kérdéseket forgat a szívében. Jó válasz csak jó kérdésre lesz, jól élni az fog, aki jól keresi az utat. Kérdezni mindenre lehet, de a sok hajszáleres kérdés végül is három fő kérdéssé duzzad. Az egyik a létkérdés: „Miért van a valami, s nem inkább a semmi?” Amikor nem természetes az, hogy vagyok, hogy a világ van, hogy a lét van, s én minderre rákérdezek, akkor sejti meg az ember a létre irányultságát. A másik fő kérdés: „Honnan van, miért van, és mi a szeretet?” Nem csak létezem, hanem szerelemből létezem, úgy élek igazán, ha szeretek és szeretnek, elképzelhetetlenül és kitalálhatatlanul boldoggá tesz a szeretet. De honnan van? Végül a leghúsbavágóbb a szenvedés kérdése: „Miért van a rossz?” Látva szenvedést, halált, bűnt torokszorítóan felvetődik az emberben ez a kérdés is. A fő kérdés azonban nem ez a három kérdés, hanem az: „Miért kérdezek én ezekre?” A fő kérdés a kérdezésre való kérdés! Miért nem elég nekem a vegetatív lét, az elért tudás? Miért kérdezek mindenre? Ekkor megérti az ember, amit Hegel mond: „aki tud a korlátairól, az már tud a korláton túli világról is.” Aki a kérdéseivel előre tapogatózik, talál egy korlátot-problémát, az már tudja: nem csak ennyi a világ, nem csak ennyi vagyok én, huzatom, meghívottságom van a Teljesség felé, ahol minden kérdés összeér és választ kap. Aki nem kérdez, akinek buta kérdései vannak, aki nem tudja, hogy kitől kérdezzen – az a rossz válaszok miatt rosszul fog élni. Az ókorban a nagy mítoszok tartották ébren a kérdezést, a fő kérdéseket, még ha válaszaik mesések is voltak. A keresztény ember mer kérdezni, mert tudja: amiről semmit sem tud, arra kérdezni sem tudna, tehát eleve van tudásunk Istenről, a teljességről, a jóról, a harmóniáról, minden végső értelmességéről. A keresztény mer kérdezni, nem fél az eltévedéstől, nincsenek tabui, mert Istenünk eleve úgy mutatta magát, mint a tökéletes válasz, a világosság, az igazság, az út, az élet. Az Ószövetségben Isten tűzoszlopként vezette a kereső-kérdező népet. Krisztus Mester, akihez odamehet a farizeus kérdezni, és zarándoktárs, aki az emmauszi tanítványokat elvezette az igazságra. A Lélek is a bölcsesség Lelke, aki elvezet a teljes tudásra, megadja minden pillanatban, amit tudnunk, mondanunk kell. A Liturgián is ezért emeljük fel az evangéliumot: „Bölcsesség!” – ebben van a teljes igazság. Megtanít a hiteles kérdezésre, megadja a hiteles válaszokat, így az igaz életet. A Veritatis Splendor enciklika nagyon mélyen beszél arról: nehogy azt higgyük, hogy a kérdezés bármerre bolyonghat. A kérdezést eleve tereli az Igazság. Előbb van az Igazság, s utána a kérdés. Nem a kérdésre születik meg válaszként az igazság, kinek-kinek a saját csőlátású igazsága, aminek következtében mindenkinek igaza lehetne és mindenkinek saját erkölcse lehetne – hanem egy Igazság van, egy Erkölcs, Jóság van, akit egy szóval Istennek hívunk, s Ő tereli a kérdezést. Itt válik mély értelművé a szószéken jó pásztorként ábrázolt Krisztus. A mai embernek nem létszükséglete a problématudat, a kérdezés. Szellemi kényelemben tengődnek sokan, saját vagy rájuk kényszerített lustaságból, tompaságból. Amíg nincs problématudatuk, addig az egyház válaszai sem kellenek, addig elég az ezotéria, összeollózott keleti vallás, féltudományos álműveltség. Sajnos a létet és a szeretetet a legtöbben természetesnek veszik, ezekre nem is kérdeznek, így Istenünknek nem marad más esélye, mint a szenvedéssel elindítani őket a kérdezésre, a keresésre. Így lesz a szenvedés a transzcendencia felé katalizátor, lökő erő, apropó. Az emberekre öntött válaszok nem kellenek, nem a sajátjuk, nem izzadtak értük, nem érzik egzisztenciálisnak. Ezért irritálóak a szektások magnószövegei. Ahogy Szókratész vagy az
emmauszi úton Jézus tette: előbb kérdezni, jó kérdésekkel terelni, s ő utána a Lélek segítségével valóban maga fogja megszüli azokat az igazságokat, amikért élni és halni tud. Bárkit, aki kérdez, aki a vallás, az erkölcs felé tapogatózik, nagyon meg kell becsülnünk! A kérdések felébresztésén túl olyan párbeszédképes emberek, példaképek kellenek, akiktől lehet és érdemes kérdezni. Már az is nagy dolog, ha tudja az ember, kitől érdemes kérdezni, mert az illető megkérdezhető. A nagyon szívemből eredő kérdéseimet nem akarom mindenki elé tárni, s mindenki válasza sem érdekel. A gyerekeimnek se válaszoljon mindenki. Krisztus olyan volt, akihez oda lehetett menni, aki a buta, fennhéjázó vagy tőrbecsaló kérdésekre is intelligensen válaszolt. Legyen Isten embere ma is megkérdezhető, ne magnószöveget ismételjen. A kérdező nagy tudású. Jól ismeri a törvényt, a zsidó bölcsességi irodalmat. Valami különlegeset vár ettől a különleges Jézustól. Ő már többet tud, mint a Krisztus körül összecsődülő csőcselék, aljanép. Azt is várja, hogy Krisztus őt kitünteti valami többlet tudással, magasabb igénnyel, különleges színvonallal: „Beszéljük meg mi, mesterek, elitek, tudósok…” S legnagyobb meglepetésére Krisztus azt mondja, amit minden zsidó gyermekkorától tud: „szeresd Istenedet és felebarátodat.” Ám a törvénytudó folytatni akarja az intellektuális dialógust, ezért kérdez tovább: „ki az én felebarátom?” Az írástudó egy elméleti kérdést tesz fel: „Ki az én felebarátom?” – s Krisztus erre egy nagyon gyakorlati példával válaszol. Az egyik kedvenc időtöltés volt az írástudók között, hogy a sok szabály (több mint 600 parancs!) értelmezését, ütközését szemezgessék. A nagy elméleti vitákban jókat lehetett vitatkozni, szaktekintélyekre hivatkozni, iskolákra különülni. Szerettek egy-egy tanítót, mestert is megkérdezni álláspontjáról. Krisztus nagyon intelligensen válaszol: egy gyakorlati példával. Mi a célja? Egyrészt mindenki számára azonnal és szemléletesen érthető a válasz, hogy ki is az én felebarátom. Az igazi tanítás mindenkinek szól, nem csak a kiváltságosok öntelt, tudományos, kasztmentalitású vitájának van fenntartva. A példa szemléletes, emberközelibb, minden történelmi-kulturális határt átlép, a mai napig elevenen vibrál a levegőben. Mindez bíztatás a misszióra: a pogány is meg tudja érteni Krisztus tanítását, és meg tudja tartani a parancsot. Másrészt az összes elméleti vitát odarendeli az igazi céljukhoz: az élethez. Van igaz és kötelező szellemi vita, és van meddő és bűnös vita. Nincs jó gyakorlat jó elmélet nélkül, a szemlélődő Mária választotta a jobb részt a gyakorlatias Márta előtt. Az elmélet fontos, de nem öncélú, terméketlen, a könyvtárak tele vannak meddő könyvekkel. Az elmélet célja az élet előbbre vitele, az igényes élet. Nem az elméletért élünk, hanem az elmélet van az életért. S majd az élet igazolja azt is, kik jártak a helyes elmélet útján, kik voltak igazi tudósok, teológusok, s kik voltak megtévesztőek, ideologikusak, áltudományosak. A kérdező azonban lehet Krisztus tanítványa is, aki nem kísérteni, próbára tenni akarta, hanem egyszerűen várt tőle valami újat. Ha Krisztus tanítványaként kérdezett, akkor ő is meglepődött: nem mond Krisztus újat, csak ami a Tórában, a 10 parancsban benne van. Az újdonság sokkal inkább az, hogy a két sík, az Isten és az ember szeretete Krisztusban ér össze. Krisztus lesz a törvény és a próféták teljessége. A teológusok sokat vitatkoztak arról, hogy Krisztus milyen többletet hozott a természetes erkölcsi törvényhez és az ószövetségi törvényhez. Mára elfogadott igazság, hogy Krisztus beteljesíti mindkettőt: a természetes erkölcsi törvényt a lelkiismeret alapján tudjuk, az ószövetségi törvény a Lélek sugallatára leírt, de a teljesség Krisztusban ragyog fel. Így a kereszténynek nem kell másnak lennie, mint „természetesnek”, de Krisztus definiálta újra, mit jelent az igazi emberi „természet”. A természetes az, ami a célja felé viszi a létezőt: az embernek a célja a Szentháromságos életközösség, így mindazt nevezhetjük természetesnek, ami ezen cél felé visz, s mindaz természetellenes, ami elvisz ettől. Így természetes az önfegyelem, és természetellenes a gátlástalanság, természetes a becsület és természetellenes a bűn. Nélkülözhetetlen Krisztusban újragondolni a természetességet, mert a naturalisták-biologistákracionalisták képesek összezavarni a keresztény embert is (pl. természetes a meztelenség, a nudizmus, vagy az agresszió és a libidó azonnali kiélése). Krisztus teljessége nem csak a természetnek, hanem az ószövetségi törvénynek is, saját vallomása szerint nem akar egy pontot sem megváltoztatni, hanem beteljesíteni. A törvény csúcsértelmét akarja feltárni. Ehhez használ szemléletes példákat (irgalmas szamaritánus), sokkoló provokációkat (hegyi beszéd túlkövetelő sokkjai), de ezt igazolja egész kereszthalála és feltámadása is: érdemes a végsőkig szeretni istent és
az embert. A Teremtő tehát felkészített minket (amikor a szívünkbe írta a természetes erkölcsi törvényt), és a törvényadó Jahve is felkészített (amikor az Ószövetségben törvényeket adott) arra, hogy majd elérkezik a Teljesség – Jézus Krisztusban. Valóban kutatnunk kell a természetességet és az ószövetséget: de már visszafelé, Krisztus keresztjének tövéből és az üres sír felől.
A rablók Krisztus nem sok szót fordít a rablókra, de azért megérdemelnek egy-két szót. Minden ember életében van elég szenvedés pusztán azért, mert teremtmény, mert véges. Szenvedünk a végességünktől, a betegségtől, a daganattól, a fogyatékosságainktól, gyengeségünktől, a haláltól. Ezek a természettel együtt adott szenvedések, kikerülhetetlenek mindenki számára, akik nem istenek (kozmikus rossz). Van azonban olyan szenvedés is, amit mi okozunk egymásnak (morális rossz). Valami különös gonoszság kell ahhoz, hogy a már eleve keresztekkel küzdő embertársamat én még terheljem, még jobban kifosszam. Nézi az ember a Híradót, és összeszorul a szíve: mutogatják a hatalmas fegyvereket, amivel egymás ellen mennek, hogy szenvedést okozzanak a másiknak. A lágerek lakói is azt mondták: az éhezésen, a hidegen, a kényszermunkán túl az őrök kegyetlenkedései fájtak a legjobban. Mert annak nem kellene lenni. Az a tudat fáj, hogy ennek nem kellene így lenni, mehetne jobban, szebben az életük. Az alapképlet minden ember életére ugyanaz: születünk, élünk 80 évet, közben szeretünk, dolgozunk és szenvedünk a természet, a betegség, a saját gyönge természetünk miatt – s valami húsbavágóan tud fájni, amikor ezt az egyetlen drága és rövid életünket más megterheli, eltéríti, tönkre teszi. Éppen eléggé szenvedünk emberlétünktől, kiemelten fáj az erre rakódó emberi gonoszság, kegyetlenség. Őszinte önvizsgálat a megkövetelt: szenved-e valaki énmiattam? Szenved-e tőlem a házastársam, a gyerekeim, dolgoznak-e rám a munkatársaim, a rám bízottaknak okozok-e plusz terhet? Vannak, akik rettenetes dolgokat engednek meg maguknak, lassan csúsznak a lejtőn, és egyre durvább szenvedéseket okoznak a másiknak. Talán mi, templomba járók nem vagyunk útonállók és rablók, súlyos kárt nem okozunk a másiknak, de értelmetlen szenvedést mi is képesek vagyunk okozni lustasággal, agresszióval, hanyagsággal, szeretetlenséggel, önzéssel. A másiknak is ez az egyetlen élete, szenved eleget úgyis, nem terhelhetem. Aki ezzel nem törődik, az már gonoszság. Apró dolgokból is képes összeállni egy szívet hasító gonoszság. Nem szabad ezt elbagatellizálni: ez nem egyszerűen az én kis figyelmetlenségem, lustaságom, érdekeim. Azt a mély gyökeret kell megkeresni: miért merem megterhelni a másikat, lustának lenni, érdekeit csorbítani, kissé ártani neki? A kis bűnök, ártások mögött is lappanghat egy mély gonoszság. Félelmetes belátni nekünk jól nevelteknek, nagy bűnöket el nem követőknek, hogy gonoszok tudunk lenni. Gonoszság, hogy ennyire nem veszem figyelembe a másikat! Valami misztikus módon aki mindezt átelmélkedi, az már eleve semminek és senkinek sem akar szenvedést. Már sajnálni tudja az állatokat is: le lehet ölni őket, de nem lehet kínozni. Éppen eleget szenvednek ők is a kozmikus rossz miatt, a testvéreim ők, fölösleges szenvedést nem okozhatok nekik. Akik komolyan szeretik az embert, azoknál mindig egy misztikus természetszeretet, az állatvilág mély szeretete is megjelenik (Szt. Ferenc, Albert Schweitzer, a kolostorok kertjei, a templom környezete). Erőszakos rablók ma is vannak: a helyi bűnözőkön túl a nemzetközi bűnözés, a háborúk ma is szedik áldozataikat. A keresztények sajog a szíve, ha látja az erőszak áldozatait a hazai, vagy a nemzetközi hírekben. A kereszténységnek a legnagyobb kihívás: az erőszak. Jól tudta ezt Istenünk, ezért ment erőszak nélkül a Golgotára, példát és erőt adva: az erőszak megverhet, meg is ölhet, de nem győzhet le. A szeretet, a megfeszítőkért mondott ima, a megbocsátás győzött a legbrutálisabb erőszakon is. Föltámadása után már tudjuk: nem csak példát, mintát, motivációt ad nekünk Krisztus, hanem önmagát, jelenlétét adja, hogy az erőszak elszenvedése pillanatában se érezzük magunkat egyedül, kapjunk kegyelmet a szeretetteljes viselkedéshez, tanúságtételhez, vértanúsághoz. Az erőszakot ugyanis erőszakkal nem lehet legyőzni, csak féken tartani. Szent Pál mennyi erőszakot szenvedett, és megértette: „A rosszat győzzétek le a jóval”, senki ne ámítsa magát, hogy a rosszat rosszal le lehet győzni. Minden erőszak ellen kell a bilincs, a rendőrség, a börtönök, a törvények – de ezek csak féken tartják, nem oldják meg, nem tépik ki gyökerestől. Csak Krisztus, csak a
szeretet, a jó nevelés képes az erőszakot megoldani. Ebbe kellene az államoknak sokkal több embert, pénzt befektetni, nem a katonákba, rendőrökbe, börtönökbe. Ma nem csak erőszakos rablók vannak, jóllehet az életszínvonalak ollójának drasztikus szakadása mindig kedvez az erőszaknak. Ma jellemzőbb a másik ember sunyi kirablása. Ezt teszem, amikor nem dolgozom becsületesen, amikor lopom a köztulajdont, amikor nem azt adom kereskedőként, szolgáltatóként, amiért az ügyfél fizet. Gyakoribb ma a fehérgalléros rablás: amikor erőszak nélkül, de pénzügyi erőszakkal lopnak meg családokat, embereket. Ma rabolják az időnket, a gondolatainkat, az egészségünket. Rablás, amikor elrabolom a másik szerelmét, feleségét. Rablás, amikor nem engedem a munkában, a ranglétrán előrébb a másikat, nem jut a másik az őt megillető pozíciójához, munkájához. Rablás, amikor megfosztom a gyermekem a hittanórától, az imádságtól, az erkölcsös neveléstől. Rablás, amikor nem akarom a szenvedés érlelő hatását, elrabolom önmagamtól az érlelés lehetőségét, s öngyilkosságot követek el súlyos betegség idején. Rablás, amikor elrejtem a történelmi igazságot. Rablás, amikor nem megyek szavazni, mert engem már nem érdekel és nem érint. Rablás, amikor nem készülök fel egy hittanórára, prédikációra, nem végzem úgy a szertartást, ahogy az a másikat megilletné. A rablók önző emberek. A világban a legtöbb bajt az önző emberek okozzák: meg is fizetik érte a legsúlyosabb árat, egyedül maradnak, boldogtalanok lesznek. Az önző ember csak önmagát szereti, elsősorban önmagát szereti, s a többiek, Isten felé érzett szeretete is igazából önmagának szól. Az ilyen ember nem szeret, hanem használ, kihasznál. Annyira szereti a másik embert, amennyire neki az jó, hasznos, amennyiben érdekében áll. A természetet, az élővilágot sem szereti, hanem használja. Isten felé is mindig kér, Istent is dzsinnként használni akarja. Csak az számít, hogy nekem kényelmes legyen. Nincs erkölcse sem, az egyetlen erkölcsi elve a haszon, az élvezet, az érdek. Felül is bírálja a társadalmi, a vallásos erkölcsöt. Ha pedig érdekei nem tudnak érvényesülni, a rablástól, az erőszaktól sem riadnak vissza. Onnan lehet felismerni őket, hogy a nyomukban mindenütt kifosztott, véresre sebzett emberek vannak. Rabló-mentalitással nem csak fizikailag lehet kihasználni a másikat, hanem érzelmileg, anyagilag, pszichésen is. Sokszor nem is erőszakosan lépnek fel, hanem önsajnálattal, másokat érzelmileg zsarolnak, segítséget csikarnak ki ártatlan képükkel, szánalmasan tudnak hisztizni. Míg a szerető ember körül nő a fű és színesednek a virágok, az ilyen ember letép, öl, letapos. Aki önmagát szereti csak, annak a „jutalma” is ez lesz: önmaga marad önmagának, senki sem fogja szeretni. Otthagyja a családja, nem lesznek barátai, a munkatársai sem engedik kihasználni magukat, és egy dzsinn-istennel sem lehet a végtelenségig visszaélni. Egy természetes önszeretet mindenkiben van és kell is lennie. Csak aki tudja önmagát szeretni, az tud majd másokat is. Aki tudja önmagát tisztelni, önmagán segíteni, van önbecsülése, az tudja majd mindezt a másiknak is megadni. Krisztus sehol sem parancsolja, hogy önmagunkat teljesen hanyagoljuk el (ahogy némely keresztény megteszi), hogy ne adjuk meg magunknak olykor az örömöt, a megérdemelt pihenést, jó kávét, kulturált öltönyt. Az altruizmus nagy önbecsapás. A végletet, az egoizmust kell kerülni, ami csak önmagát nézi, ami képes felrúgni minden erkölcsöt, ami agresszív vagy szelíd erőszakkal kihasználja a másikat.
A pap és a levita A görög kifejezés nem arról beszél, hogy nem vették észre, és észrevétlenül elmentek az áldozat mellett. Hanem arról, hogy meglátták, és nagy ívben elkerülték. Tudatos elkerülésről van szó, nem véletlen észre-nem-vételről. Nem közömbös emberek ők, nem indirekt szereplők, hanem valódi ártók. A mulasztás is ártás. És az áldozatnak teljesen mindegy, hogy direkt vagy indirekt ártás: ha hagyják elvérezni, akkor meghal – direkte vagy indirekte… A nagy kérdés: miért hagyják ott a nyilvánvalóan szükséget szenvedőt? Talán a pontosan kiszabott menetrendjükből nincs idő kitérni, ha váratlan szituációba lépnek, nem tudnak dönteni, inkább tartják magát a menetrendjük vágányához, az biztosnak tűnik. Időfalónak, időrablásnak tartják, ha valakit fel kell hívni, meg kell látogatni, bíztatni kell. Pedig aki időt ad, a legdrágábbat adja. A sok „elvesztegetett” idő majd egykor arany valuta lesz a mennyek országában. Schapers „A negyedik király” c. regénye arról szól, hogy 4 király indult el Betlehembe,
de a negyedik állandóan lemaradt. Egyszer egy sebesültet vitt be a városba, máskor a tevéjével szántani segített, alkalmanként a kincseiből adott a szegényeknek. Csak akkor ért oda Jézushoz, amikor keresztre feszítették. Ott leborulva bocsánatot kért, hogy elkésett, hogy elszórta kincseit. Krisztus annyit válaszolt neki a keresztről: „Mindig is velem voltál!” Az élet célja, hogy Krisztussal legyünk. Menetrendszerű intelligens életvitelünkben, de alkalmi kitérőinkben is, meghallva a segélykiáltásokat. A negyedik király látszólag alig haladt előre, a valóságban nagyon is közel járt a teljességhez. Krisztus szavai olyan kijózanítóak a menetrendszerű életek számára: „Mit ér, ha ember az egész világot meg is nyeri, de a lelke kárát vallja?” Úgy kell haladni élettervünkben, hogy a szívünk kárát ne vallja. A valódi haladáshoz engedni kell a hangos vagy néma segélykiáltásoknak, alkalmi kitérőknek, a valódi haladáshoz ezek is kellenek. Nagy vigasz ez azoknak, akiknek nem sikerült úgy az életük pont azért, mert kitérőt kellett tenniük: mert fel kellett nevelni a testvéreit, mert gondoznia kellett szüleit, mert a történelem eseményei máshogy hozták, vagy gonosz emberek eltérítették 20 évesen megálmodott életpályáját. Rendkívül vigasztaló Krisztus regénybeli mondata: „A kitérőkben is mindig is velem voltál, elérted a fő célodat.” Otthagyják, mert talán túl menetrendszerű életük van. Korán kelnek, pontosan dolgoznak, este család. Pontosan betartják a haladás menetrendjét, lassan jutnak is előbbre. Nem is ezzel van a baj, hanem azzal, hogy ezt várják el mindenkitől, s aki erre nem képes bármilyen ok miatt (mert nem erre nevelték soha, mert most éppen összeomlottak, mert súlyos csapás érte), azt nem tudják és nem is akarják megérteni. Közömbösek maradnak feléjük, rosszabb esetben le is nézik, megvetik őket, nyomorukban kioktatják és pálcát törnek felettük. Menetrendjükből nincs idő a kitérőre, mások segítésére, s ezt meg is magyarázzák önmaguknak és a világnak: „ha én tudok így haladni, másnak is tudnia kell, nekem is nehéz, mindenki önmaga szerencséjének a kovácsa, azzal nem segítek ha most egyszer segítek…” Egy olyan idealista világképük van, miszerint mindenki azt kapja, amit megérdemel. Ennek gyökere más az iskolában van: hibás pedagógiával csak az egyént jutalmazzuk ill. büntetjük. Mindenki azt kapja, amit megérdemel. Így kialakul már a gyerekben az az életérzés: ha valaki sikeres, akkor tehet róla, ha sikertelen, akkor arról is csak ő tehet, s neki egyedül is kell jóvá tennie. Pedig nem lesz jó a társadalomnak az olyan kitűnő tanuló, aki nincs tekintettel a bukásra állóra, aki gőgös és törtető. A rossz tanuló pedig arra áll be, hogy rajta nem segít senki, egyedül van, neki kell becsületes, vagy becstelen módon önmagán segíteni, nem érdemes segítséget kérni az okosaktól, neki így vagy úgy kell egyedül boldogulnia. Ha egyéni boldogulásra neveljük gyerekeinket, felnőttként is ilyenek lesznek: önmaguk javáért törtetnek, minden szociális, szolidáris empátia nélkül. Pedig az emberi élet nem ilyen: sokszor nem azt kapjuk az élettől, amit megérdemlünk, már Krisztus sem azt kapta, amit megérdemelt. Van a világban titokzatos gonosz, a bűn társadalmi továbbhullámzása, strukturális bűn, örökölt bűnös minta. Van úgy, hogy nem tehetünk a kifosztottságunkról. Aki menetrendszerűen él és akar boldog lenni, majd rájön, hogy a boldogságot nem lehet menetrendszerűen elérni, hanem ajándékba kapjuk. Majd rájön, hogy ő is kap olyat, amit nem érdemel meg, s akkor nagyot fog zuhanni, idealista világképe durván fog összetörni, s az első hibás Isten lesz. Minél tovább él valaki mesén, annál keserűbb lesz a kijózanodás. A valóságban sokkal inkább összefonódottak vagyunk, Teremtőnk nagyon komolyan összeláncolt minket: csattan egymáson munkánk, szavunk, politikánk, életvitelünk. Jó és rossz irányba is, ezért sokkal testvériesebben kell élnünk. Előbbre járnánk, ha tudnánk olykor csoportosan is osztályozni, együtt jutalmazni a diákokat, a munkát és a jutalmat kiosztani csoportoknak – szokják meg, hogy vagy együtt boldogulunk, vagy együtt bukunk. A csoportban mindenki másban jó, máshogy húzzák előbbre a másikat, egymást kiegészítik. A társadalmi szolidaritásra nevelés a családban, az iskolában, az egyházban kezdődik. Elmentek mellette, mert azt gondolhatták: „Megérdemli.” Önmagunk felmentése miatt főleg két dolgot kezd az ész hangsúlyozni: az egyik, hogy tehet róla, a másik, hogy mi lehet az egész oka. „Miért járkál ilyen veszélyes helyen?” A kriminológia tud arról, hogy vannak áldozatok, akik vonzzák a bajt, akik mintha magukra húznák a vizes lepedőt. Van úgy, hogy valaki viselkedésével kiprovokál egy bűncselekményt. Az emberi szabadságot mégsem szabad mechanikusan értelmezni: az ilyenek túl rövidre zárják az ember érdemét és sorsát, gyerekesen azt hiszik, mindenki azt kapja a földi életben, amit megérdemel, teljesen elfelejtik a keresztre feszített Jézus sorsát. Másrészt elkezdi
az ész az okokat boncolni. Az egész pszichológia túlzottan az okok felé fordult, a múltat boncolgatja, túlzottan pszichoanalízis, „agyturkász” lett. Aki túlzottan az egyént nézi, az okokat boncolgatja, az könnyen jut el a másik elítélésig, és önmaga felmentéséig. A keresztény lelkiismeret (és keresztény pszichológia) inkább akarja nézni az egyén előnyét, útját, a segítés lehetőségeit, azaz a jövőt, a célt. A történetben Krisztus sem részletezi a rablókat, személyüket, kegyetlenkedésüket, indokaikat. Néhány szóval elintézi a történteket. Ha a baj megtörtént, akkor az első dolgunk a gyors segítségnyújtás. Később lehet az indokok boncolgatása, a személyes felelősség mérlegelése – de ha a baj megtörtént, akkor gyorsan tüzet kell oltani. Talán gyakran megtörténik, hogy egy ilyen helyzetben előretolakodik az ész helyzetelemzése, a felelősök keresése, a bűnösök szidása, az elméleti mérlegelés – a lelkiismeret hangja helyett. Ráadásul a maga életéből mindenki tudja: olykor olyan úton is menni kell, ami veszélyes, még ha ezt előre is tudta a vándorunk. Talán beteg gyerekéhez sietett, vagy szülő feleségéhez. Van úgy, hogy a veszélyes utat, a kockázatot is vállalnunk kell. A másik életéből csak a látszatot látjuk, az indítékot nem. A tett, a felelősség, a „tehet róla” megállapításokhoz az egész embert látni kell, nem csak a bajt, a látszatot. De ha az egészet csak Isten láthatja, nekem csak a rész, akkor az én dolgom nem az egész szerinti elítélés, hanem az itt és most szerinti segítés. Ha én magam következetesen élek, tudom, mikor mit miért teszek, ha nagy kockázatot súlyosan mérlegelve vállalok, akkor képes vagyok ezt feltételezni a másikról is. Akik a látszat alapján ítélnek és nem segítenek, talán a saját életükben is ilyenek: könnyen vállalnak kockázatot, nem következetesek, túl vakmerőek, s ezért ilyenek mások felé is. A gyors ítélet a kevés empátia, életbölcsesség jele, inkább a felszínességé, irgalmatlanságé. Nem segítenek, mert talán azt gondolják: „Nem az én dolgom, majd más”. „Sajnálom, nem vagyok közömbös, de biztos van, aki jobban ráér, ért hozzá, biztos van rokona, telefonon tud segítséget kérni.” Nem az én dolgom. Nekem van utam, célom, a saját életutam is alig bírom vezetni, segítsen, aki teheti, ráér, szakember. Aki így gondolkodik, elkezdi az agyát erre trenírozni, az a valóságban sohasem segít. Okot mindig lehet találni… Nem segít az egyházközségi programban, a nagycsaládi munkában, nem adakozik, nem értékeli az egyetlen politikai szavazatát, nem vállal plusz munkát, nem segít a konkrét bajba jutottan . Az ilyen emberek zárták be a kapukat a szentcsalád kopogtatása előtt. Ha valaki segítséget kér, fogjuk fel úgy: a szentcsalád most kopogtat nálam. Egy német teológus úgy fogalmazott: túl sok a néző. Megszoktuk, hogy nézünk, s majd más csinálja. A társadalmi munkamegosztás, felelősség megosztás mintha túl jól sikerült volna. Egymásra várunk, egymásra mutogatunk. Megszokták-megszoktuk a látványt. Gyakran megesik. Nekünk egy eset a híradóban, de az áldozatnak az egyetlen élete. Túl megszoktuk, hogy Afrika áldozat, hogy a kisebbség áldozat, hogy nagy számú áldozatokról hallunk híreket. Még teológusok is beleeshetnek abba a csapdába, hogy túlhangsúlyozzák a társadalom strukturális bűnét, az élet komplexitását. Az erkölcsteológia kifejezetten hangsúlyozza: a strukturális bűn az egyéni személyes bűnökből adódik össze, a strukturális bűnt megelőzi a személyes bűn. A felelősség tekintetében is élettelen és meddő a nagy társadalmi felelősségre hivatkozni: az egyén figyelmét, szolidaritását kell megnevelni, az egyénnek kell erkölcsöt adni, s majd abból épül fel egy szolidárisabb, felelősebb társadalom. Megszoktuk, hogy nézünk. Nézzük a tv-t, a híreket, a problémák mintha a fejünk fölött szállnának el, s a felelősség is. Megszoktuk, hogy a templomban is nézünk: a pap imádkozik, beszél, cselekszik, nekem csak nézni kell. A Liturgián pedig aktívan kell részt venni. Ha valaki lecsúszik, a túlzott individualizmus arra nevelt minket, hogy ne szóljunk bele az életébe, „majd ő tudja”. A liberalizmus belénk nevelt egy közömbösséget, hamis toleranciát, mellettünk emberek szaladnak szakadékba, emberek fekszenek véresen kifosztottan, s mi toleranciára hivatkozunk – testvériesség helyett. Túl sok a néző: ahol pedig sok a néző, az a rablóknak kedvez. Ahol nincs reakció, ott lehet agyat mosni, drogot osztani, másokat kifosztani, rongálni, erőszakoskodni, lopni. A gátlástalan emberek mindig tudták, hol lehet fosztogatni, hol nem mernek szólni az emberek, vagy hogyan lehet megfélemlíteni. Igaz ez kicsiben, de sajnos kormányzati szinten is. Az életnek pedig nem nézői, hanem szereplői szeretnénk lenni. Van az életben olyan, amit passzívan el kell szenvednünk, de van, amiről tehetünk, amit aktívan alakíthatunk. Méltatlan a keresztényhez, Krisztus kereszthalálához, aki csak passzívan nézi az eseményeket, az életnek csak nézője, de nem szeretetteljes és hatékony beavatkozója. Régi mondás:
a történelemben nem azért van annyi baj, mert a gonoszok túl erősek, hanem mert a jók túl gyöngék. A cserbenhagyó pap és levita nem segítenek talán a rituális előírás miatt: a papok, templomszolgák nem érinthették a sebesültet, más vérét, mert az tisztátalanná tette őket. Akkor sok tisztulási szertartáson kellene átmenni, hogy újra szolgálhassanak. Persze a parancsok szerint azért könnyű élni, mert mindig lehet találni olyat, amire hivatkozhatok, hogy ne kelljen segíteni. A sok parancsot mindig lehet úgy fogatni, hogy nekem előnyös legyen. Ma is megtörténik, hogy ütköznek a parancsok, és a könnyebb utat választjuk. A vasárnapi munka, a Liturgia, a nagycsaládi program, a pihenés parancsai, a saját pénztárca ütközhetnek, s akkor azt választjuk, ami nekünk a legkényelmesebb. Mérlegelni egész életünk folyamán kell, tiszta utak, feszültségmentes helyzetek, parancsütközések nélküli élet nincs, csak a mesében. Ha viszont ilyen az élet, akkor erre fel kell készülni, akkor tudni a mérlegelés művészetét. Az erkölcsteológia éppen ezt tanítja: mikor mi a fontosabb, milyen értékhierarchiát kell betartani, a szeretet kötelékei hogyan köteleznek, kikért vagyok inkább felelős. A stratégia, a mérlegelés, a kompromisszum egy rendkívül kényes művészet – aki jól akar élni, annak a fő vonalakat sajátjává kell tenni, hogy ne hivatkozzon olcsón mindig a könnyebb útra, a neki kényelmes parancsra. Az önkényes válogatás Ádámhoz illik: ő bírálta felül tetszőlegesen a súlyosabb isteni parancsot. Isten őrizz, hogy sokadrangú parancsokat betartva súlyos szükségben szenvedőt hagyjak el! Maga Krisztus a fő mérlegelő: a szombat nyugalmának parancsát meri felrúgni a nagyobb jóért, a gyógyulásért. Nem önkényesen és kényelmi szempontok miatt, hanem mérlegelve teszi ezt. Ma is a fő origó, mérleg az élő Krisztus. Imádság nélkül ezért nem lehet a bonyolult életben lavírozni. Nem segítenek, mert talán félnek. Még rejtőzhet itt egy-két rabló, jobb, ha sietnek. Ha Krisztus olyan sokat hangsúlyozta a félelemtől való megszabadulást, akkor az nem kis dolog. Gőgösen nem szabad lekicsinyelni mások félelmét, és félelemből eredő cselekvését, menekülését. Amikor rácsok mögött vicsorít a kutya, könnyű emelkedettnek lenni. Amikor azonban a félelem ott és akkor megszorítja a torkom és hideg keze összeszorítja a szívem, akkor kezdem sejteni: milyen nagy csoda, hogy Krisztus megszabadított a félelemtől. Igenis félelemmel tölt el az erőszak, megtámadhatnak, vagy megtámadhatják a kislányom. Elvehetnek tőlem dolgokat, kirabolhatják a házam, a templomom. Félelemmel tölt el, hogy lehetek beteg, okozhatok tévedéseimmel súlyos károkat másoknak, félelmetesnek tűnik a halál. Krisztus nem véletlenül mondja gyakran: „Ne féljetek!” A félelem nagyon rossz tanácsadó. Aki félelemből cselekszik valahogy, az sutba vágja minden erkölcsét, elveit, a másik embert, végső soron önmagát, önbecsülését. Félni mindig van mitől! Ha a félelem a legmagasabb rendű parancsolóm, akkor játéklabdává válok. Mindig ki lennék szolgáltatva, állandóan lesnem kellene másokat, mások véleményét, mozdulatát, terveit. Aki fél, sohasem tud egészen önmaga lenni, nem a lényegre van tekintettel, hanem mindig a félnivalóra. Ehhez gyógyszer a „lélekjelenlét”: nem az én lelkemnek, hanem a Szentléleknek a jelenléte. A lélekjelenlét azt jelenti: az ember a Lélek szerint cselekszik, nem ösztönösen, félelemből, indulatból. Ahhoz, hogy a Lélek jelen legyen a feszült élethelyzeteimben, nekem is a Lélekben kell lennem, bele kell merítkeznem a bérmálásban, az imában, a Liturgiában, az elmélkedésben, a művészetekben. A lélekjelenlét nem terem hipp-hopp érdem-munka nélkül az ölünkbe. Nem segítenek, mert talán nem tudják, hogyan kell szakszerűen segíteni. Van olyan helyzet, ahol a nemtudás is bűn. Van az embernek a családi állapotából, hivatásából, szakmaiságából fakadóan olyan kötelességek, amiket alapvetően tudnia kell. Túl könnyen egy nehéz helyzetben nem menthetjük fel magunkat, hogy „nem tudtam”. Ha rosszul nevelt lesz a gyerekem, elhidegül a házastársam, a szakmaiságom miatt kára keletkezik másnak, vagy valaki meghal mellettem, akkor túl könnyen nem menthetem fel magam. Az önképzés, a továbbképzés az önbecsülés kérdése, a lelki igényesség követelménye. Aki jól akar élni, annak sokat kell tudni, aki többet tud, az kevesebbet hibázik, kevesebb kárt okoz másnak és önmagának. A több tudás nem jelent garanciát, kell lélekjelenlét, Istenünk kegyelme, kell a másik ember is – de a több tudás több esélyt jelent. Igaz ez az élet, a baleset, a lelkiek területére is. Egy alapjártasság az élettapasztalattal is nő bennünk, de jó lenne, ha nem súlyos károk után tanulnánk meg teendőket, alaphibákat, hanem előre lennénk okosak. A tanulás istenadta érés lehet, előbbre tapogatózás, hogy a nehéz helyzet ne nyeljen el, s ne
legyen utána lelkiismeret-furdalásunk. A szakmai továbbképzések kötelezőek, az igényes munkahely bevasalja alkalmazottain. Kell tudás a házasság, a család vezetéséhez, de a lelki bölcsességeket,a hit továbbképzését nem követelik úgy meg rajtunk, épp ezért hajlamosak is vagyunk hanyagolni. Pedig a lelkiek terén is súlyos kárt okoznak a hiányok, a tudatlanság, s azt nem lehet hetek alatt pótolni. A rablók csak a vagyonát vették el az áldozatnak. Feleszmélődve, felfoghatta, hogy elvették mindenét, de azért mégiscsak él. Mégiscsak tud hálás lenni, a legnagyobb baj nem történt meg. A legfontosabbat, az életét nem vették el. Feleszmélődő szempillái alatt amikor meglátja elmenni a papot és a levitát, akkor belé hasíthatott: ők még kegyetlenebbek, mint a rablók! Hagyják elvérezni, hagyják az életét elpusztulni. Bár közvetve, de súlyosabb rablók: az életlehetőséget rabolják el tőle a segítségnyújtás elmulasztásával. Súlyos esetben a direkt és az indirekt cselekvés határai összemosódhatnak: a mulasztás is aktív tett lehet, s az áldozat szempontjából mindegy, hogy direkt vagy indirekt módon, de meghal. Ezen túl az ártás fokozatait nem szabad szem elől téveszteni. Meglehet, hogy valakik csak pénzt lopnak, míg más fehér gallérosok valódi életlehetőségeket lopnak el. Meglehet, hogy mások erőszakosan, de csak anyagiakat tesznek tönkre, míg mások passzívan, de életeket tesznek tönkre. Az agresszív ártás látványos, jól megszólható, elítélhető. A csöndes cserbenhagyás, a lehetőségek meg nem adása nem olyan látványos, de gyilkosabb tud lenni. Ilyen lehet, ha gátolom egy jó házasság létrejöttét, sok gyermek születését, egy keresztény közösségbe való beilleszkedést, egy tisztes szakmai előrehaladást, egy új élet megkezdését. Nagyon éles szemmel figyelnünk kell önmagunkat: nehogy csak a látványos, anyagi, agresszív ártásainkat lássuk és gyónjuk meg, hanem legyen kiélezett szemünk a csöndes mulasztásainkra, az elrabolt életlehetőségekre, bűnös hallgatásainkra. Ezeket nehezebb észrevenni, nehezebb is jóvá tenni. Egy középkori kódex-illusztráció úgy ábrázolja a cserbenhagyókat, hogy az egyik pap, a másik keresztény szerzetes. Az irgalmas szamaritánust pedig törökként ábrázolja. Ma is úgy szemléltetjük a történetet, hogy behelyettesítjük: a szamaritánus lehet cigány, bevándorló, muszlim, kommunista. Sajnos mindig van, akivel illusztrálni lehet a történetet.
A szamaritánus Ahogy a cserbenhagyóknál az indíték, úgy a segítőnél is az indíték a fontos. Miért segített? „Megesett a szíve” – írja az evangélium, azaz nem tanultságból, neveltetésből, vallási előírásból, anyagi érdekből, jutalomért segített. Pilinszky szerint kiművelt, iskolázott volt a figyelme. A figyelem kiművelése nehéz feladat. A hangos jajveszékelést, a lármás segítségkérést könnyű észrevenni. Kiművelt figyelem ahhoz kell, hogy azokat vegyük észre, akik nem kérnek segítséget, akik szemérmesen rejtegetik szenvedéseiket, akiknek néma a sikolyuk. Nagyon szemléletesek azok a filmek, amik arról szólnak, hogy egy szereplő képes belelátni mások gondolataiba. Soha nem gondolt dolgokat lát meg a másikban, s ledöbben: ezt nem is gondoltam volna, hogy ez jár a másik fejekben! A kiművelt figyelem képes sejteni, mi történik a másikban, s ott is meghallja a segítségkérést, ahol mások nem. Honnan van ez a kiművelt figyelem? Egyfajta figyelemmel születünk, a lelkiismeret egyfajta figyelmét Istenünk a szívünkbe írta. Amikor szenvedni látunk valakit, sírni hallunk valakit, az emberben felébred egy ösztönös részvét, irgalom. Nem véletlen, hogy a gyereksírást senki nem bírja elviselni. Paradox, de az észközpontú felvilágosodás filozófusai (Rousseau) szerint az ész előtt alapvetőbben természetünkbe van írva a részvét a másik felé. A szánalom ösztönösen úgy van bennünk, ahogy az állatban nincs, ez is éppen annak a bizonyítéka, hogy a szeretetre születtünk, Istenünk egymásra bízott minket. Aki hallgat a lelke mélyére, valóban megérzi ezt az ösztönös irgalmat, szánalmat a szenvedő felé. A figyelem kiművelésében továbbá fontos minta lesz a szülők, pedagógusok, papok nevelése. Az élő minta mindig életre szólóbb, mint a stratégiai mérlegelés iskolás megtanítása, jóllehet ez is nélkülözhetetlen. Kiemelten fontos a szülők nevelése: arra kapnak kegyelmet, hogy lelkileg is szülőkké váljanak, ne csak testileg. A szaktanár a szaktudásra tanítja a gyereket, a pap heti néhány órában foglalkozik a gyerekkel. Akinek a leghatékonyabb lehet a mintája: az a szülő. A családban,
főleg ha testvérei is vannak, ott tanulja meg, hogy segíteni kell az elesetten, hogy olykor hátrébb kell lépnem, vállalnom kell az erőfeszítést. A családi minta, egy élő példakép még a síron túl is hat. Az ösztönös, majd a nevelt figyelmet aztán a saját kezünkbe vesszük az önnevelés során. Az önnevelés legfontosabb fóruma az imádság. A közös imádságban megtanuljuk önmagunkat visszavenni, hogy a másik is tudjon imádkozni. Ezért nem egyénieskedünk, nem harsogunk másokat elnyomva, vagy zavarva a másikat. Aki a templomban, az imában megtanul figyelni a másikra, az fog tudni az életben is figyelni a másikra. A közös ima a figyelem művelésének iskolája. Az igazán kiművelt figyelmet azonban leghatékonyabban Istenünktől tanuljuk. Ahogy Krisztus meglátta a görnyedt asszonyt, a vakot, Zakeust, a jót a bűnös asszonyban, Isten jeleit a természetben, úgy kellene kiművelni a figyelmünket. Igazzá válik a mondás: ki mint imádkozik, úgy is él. Az imában megtanuljuk önmagunkat visszavenni a felebarát is Isten tekintetében. Megtanulunk odaátra hallgatni, a másikra tekintettel lenni. Akinek szétszórt az imája, felszínes, buta, annak az életvitele is ilyen lesz – fáziskéséssel, de biztosan. Az élet lazulása tehát fejben, a gondolatokban, az imában kezdődik, innen válik tetté, s a sok rossz gondolat válik tetté, majd a tett teszi teljesen tönkre az életet. Az imában azt is megtanuljuk, hogy a másikat idehozzuk az Úr tekintete elé: itt gondolkodunk róluk, forgatjuk élethelyzetüket a szívünkben, keressük a mi teendőnket Krisztussal szemközt. A házasság megmentésének a kulcsa valóban az lesz, ha Krisztussal szemközt gondolkodom a házastársamról, az ő helyzetéről mellettem, az én teendőimről. S ez igaz a családra, a barátokra, a munkatársakra, a poltikára is. Az életben valóban vannak váratlan helyzetek, parancsütközések: igényes szív, stratégikus ész, kiművelt figyelem nélkül csak rögtönöznénk, kapkodnánk. Az élet kiszámíthatatlanul gazdag, szövevényes, megjósolhatatlan. Aki jól akar élni és az ilyen helyzetekben helytállni, az önmagát vértezze fel, kérje a Lélek fegyvereit (ahogy Pál mondja), hogy tudjon helytállni. A kiművelt figyelem nem derült égből meglepetés. Tolsztoj szerint Krisztus alapelvét kellene belenevelni az emberekbe: „azt tedd a másikkal, amit szeretnéd, hogy veled is tegyenek.” Szerinte ez az alapelv változtatná meg a világot, nem a technika, a tudomány, vagy a politika. Ha ez bensővé válna, mindennél többet érne. Túlzottan megszoktuk szerinte, hogy törvénnyel, rendőrséggel, erőszakkal tegyünk rendet, a szuronyt, az akasztófát, a börtönt tartjuk az egyetlen lehetséges fegyvernek. Pedig éppen ez távolít el a legjobban attól, hogy igazán rendbe hozzuk a világot. Kitüntetést nem a hadi tettekért kellene osztogatni, hanem a szeretet tetteiért. „Megesett a szíve” – nem tanultságból, vallásos indítékból, jutalom miatt tett így. „Összeszorult, megesett a szíve” – kifejezés az anyaméh összerándulásából származik. Valami mély belső összerándulást érez az anya, amikor gyermekét szenvedni látja, azt a gyerekét, akinek ő adott életet. Ezt a kifejezést Krisztus mindössze kétszer használja: a tékozló fiún így esik meg az apa szíve, nem azért mert a fiú megérdemli. Máskor pedig Krisztus szíve is így esett meg a naimi ifjú anyján, s adta vissza fiát, de nem azért, mert az anya kérte, vagy megérdemelték volna. A megesett szív éppen arról szól, hogy nem miattad cselekszem így vagy úgy veled, hanem önmagam miatt. Nem azért, mert megérdemled: éppen nincs tekintettel az érdemekre, nem kérdezi a tékozló fiút vagy az anya érdemeit. Önmaga miatt szeret és segít az, akinek megesik a szíve. S itt váratlan fordulatot vesz a történet: nem az a kérdés, ki tartozik a zsidó néphez, kik a választottak. Nem az lesz a felebarátom, aki a választott néphez tartozik. A kérdés megfordul: nekem kell felebaráttá változnom. Önmagam miatt kell így cselekednem a másikkal, az én szívem indít ilyen cselekvésre. Már nem az a kérdés, ki tartozik a felebaráti körhöz, hanem az, hogy nekem hogyan kell viselkednem. Felebaráttá nem a származása miatt válik, hanem a szívem, a szeretet igénye miatt. Így válik az igaz keresztény számára mindenki felebaráttá. Észre kell vennünk: Krisztus fordítva kérdez vissza. Az eredeti kérdés az volt „Ki az én felebarátom?”, azaz kinek kell segítenie nekem, kire számíthatok, ki köteles mellém lépni, ki tartozik az én körömhöz. Krisztus úgy kérdez vissza: „Melyik lett a felebarátja?”, melyik vált felebarátjává a másiknak. Azaz: nem nekem kell várnom, hogy mások felebarátommá legyenek, hanem azt kell keresnem, én hogyan válhatok másoknak felebarátjukká. Nincs egy előre meghatározott köre a felebarátságnak (pl. választott nép), hanem rajtam múlik, kinek válok felebarátjává. A passzivitás helyett az aktivitás kerül előtérbe. Itt hangzik
el a válasz a Biblia elején feltett kérdésre: „Hát őrzője vagyok én testvéremnek?” – kérdezi Káin, miután Isten számon kéri rajta testvérét. Itt a válasz: igen, légy őrzője, aktív felebarátja. Ilyen kitérőkre az képes, akinek a szíve, a lelkiismerete élő. Az ember leghangsúlyosabb iránytűje a lelkiismerete: a lelkiismeret előrelendül, megsejti a teljességet, a saját útját, jobban hallja Isten hangját. A lelkiismeret ezt az előrelendülést, huzatot, homályos célt adja át az észnek: az ész fordítja le a hétköznapokra, menetrendre a lelkiismeret többletét. Nem az él a legmagasabb rendű életet, aki okosan él, aki az esze szerint él, hanem aki a lelkiismerete szerint. A léleknek van egy ismerete a teljességről, ezért lelki-ismeret. Ha a keresztény „szívet” mond, akkor nem érzelmekre, szeszélyes kis meleg érzésekre gondol, hanem a legbenső énjére, a legigazibb önmagára, amit más szóval lelkiismeretnek nevezünk. A szamaritánusnak megesett a szíve, azaz megszólalt a lelkiismerete. Sokszor szólal meg a lelkiismeretünk, s az ész dolga ilyenkor az lenne, hogy a szív többlettudását fordítsa le a praxisra, az itt és most teendőre, tehetőre. Akinél ez a lefordítás jól működik, az tud úgy haladni, hogy harmóniában van Istennel, önmagával, embertársával. Halad az életútján, de a lelkiismerete szerint tud egy kitérőben is segíteni, s ráadásul nem is tartja azt kitérőnek. Sokszor megtörténik azonban, hogy a lelkiismeretünk szól, a szívünk megesik, de az ész kimagyarázza: az ész nem azt közvetíti, amit a lelkiismeret mond, hanem az önzésre, másokra, a mindenki mintájára hallgat. A lelkiismeret egy nagyvonalú jóra, magatartásra indítana, az ész pedig visszacsavarja az igényeket, lefokozza a jót. Meg kellene tanulnunk: ha a szívünkben jelentkezik egy jó igénye, azonnal meg kell tenni. A szív olykor nagyvonalú adakozásra, önzetlen segítésre, kemény erőfeszítésre indítana, az ész pedig kezd belőle gyököt vonni. Szolzsenyicin kérdezi: „Ha mindig óvatosak vagyunk, emberek vagyunk még?” Egy keleti mondás szerint: „Aki mindig tétovázik, olyan, mint a fél lábon álló gólya, nem halad sehová.” Van egy középkori mondás is, amit lehet jól is érteni: „Minden kompromisszum az ördög győzelme”. Van persze erkölcsileg felelős kompromisszum, olykor jobb keveset tenni, mint semmit, olykor a kisebb rossz is jobb, mint a nagyobb rossz. De mindig nem kellene habozni, nem kellene leragadni az észérvek mellett. A gonosz észérvekkel csábította el Évát. Amikor valaki leáll a gonosszal alkudozni, akkor már veszített. Ha azonnal hallgatunk a lelkiismeretre, akkor lassan átneveljük az eszünket is, a praktikus, társadalmi gondolkodásunkat is. Nem az ész igényeihez kellene leszállítani a szív igényeit, hanem a szív igényeihez felemelni a gondolkodás módját. Ami a szívünkben felötlik, azt kisebbítés nélkül tegyük meg. A szív igénye kötelez a legesleginkább. Kötelez a 10 parancs, az egyház parancsai, a szülői ház neveltetése, az európai erkölcs, a demokratikus jogok – de semmi sem kötelez annyira, mint a lelkiismeret. Egyszer egy amerikai politikust kérdeztek az irgalmasságról. Ő kezébe vett egy ceruzát, majd a másikba egy radírt. Írni kezdett, majd egy-két szót kitörölt. Azt mondta: „az irgalmasság az, amikor a megtörtént rosszat utólag kijavítjuk, elfeledjük.” A kereszténység szerint az irgalmasság sokkal több ennél: nem csak utólagos revízió, javítás, hanem megelőzően is lehet az ember irgalmas. Sokkal jobb megelőzően felemelőnek, feljavítónak lenni, mint utólag. Jobb, olcsóbb, intelligensebb, hosszabb távú – és Isten irgalmasságához is jobban hasonlít. Istenünk eleve irgalmas, nem utólag. Az embernek ez a megelőző irgalmassága nem a levegőből pottyan, hanem Istenünktől nyerjük. Az emberi irgalmasságnak bele kell ágyazódnia Istenünk megelőző irgalmasságába. A történelmi beleágyazott az ontológiaiba. Aki ezt felfogja, már boldog, mert tudja-éli-érzi, hogy Istenünk irgalmában van. Ettől boldog! És ezért tud ő maga is irgalmas lenni úgy, hogy nem adja hozzá a nevét és címét, nem vár hálát érte, ha nem kap vissza annyit, nem keseredik el, nem a világ irgalmassági szintjéhez igazítja a sajátját. Így érthető a boldogságmondás: „Boldogok az irgalmasok, mert ők irgalmasságot nyernek (Istenben)”. Ők már irgalmasságot nyertek, már boldogok, ezért tudnak túlcsordulóan irgalmasok lenni. A megelőző irgalmasság nem bárgyúságot jelent, hanem okosságot: ne jusson a másik irgalmatlan helyzetbe, ne legyen sarokba szorítva, ne kerüljön peremvidékre, ahol csak nagyon rossz lehetőségei vannak, és emiatt nagy kísértései nagy bűnökre. A megelőző irgalmasság tud előre gondolkodni, a történések látszatfonalát előre húzni a jövőbe, a sorsok életútját alternatívákban elgondolni. A megelőző irgalmasság így okos akar lenni a saját életvezetésében, családja-barátai élete felé, de nagyban is: társadalmilag és politikailag is! Ne jussanak emberek irgalmatlan helyzetekbe.
És a fogadós? Egy hittanórán vetődött fel. A kérdésre, miszerint „Ki volt a felebarátja az áldozatnak?” – jött a válasz: „Az irgalmas szamaritánus – meg a fogadós!” Krisztus elnézte volna? A meghökkentő válasz sokat segített tisztázni az „irgalmasság” fogalmán. Alapvetően 3 féle cselekvés található a történetben: 1. A pap-levita túl elméleti, a sok elméletet nem tudják az életre, a konkrét teendőkre lefordítani. Ismerik az Írást, a teológiát, de nem ismerik az életre való alkalmazást. 2. A vendégfogadós professzionális, szakmailag pontos, tudja mit kell tennie gyakorlatilag – de pénzért teszi. Profi azért, amiért megfizetik. 3. A szamaritánus bensőből, lelkiismerete szerint cselekszik: van elméleti tudása is, azaz nem hivatkozik ideológiára, ismeri az életet is, gyakorlatiasan is tud segíteni, és jó szíve is van a segítséghez. Ez a háromféle ember ma is felismerhető: az elméleti, a megfizetett szakember, és a lelkiismeretes emberek. Ebből a szempontból egyes magánvélemények szerint a történetbe a „pap” csak későbbi betoldás, nem hoz újat a történethez. Krisztus a két rossz hozzáállást (túl elméletit és megfizetett professzionalizmust) akarta szerintük szembesíteni a szamaritánussal. A bibliakutatók többsége szerint Krisztusra jellemző a fokozás (pl. magvető, visszautasított lakomai meghívás), ezért valószínűleg így eredeti. De azért elgondolkodtató. Létezik megfizetett professzionalizmus, ami értékes: a jó munkáért megérdemli a munkás az anyagi és erkölcsi elismerést. De létezik olyan professzionalizmus is, ami a pénzért elvtelenül bármit megtesz. „A pénznek nincs szaga” – mondják a semlegességet erőltetve, jóllehet a lelkiismeret alapvető jóra irányultságát nem lehet büntetlenül lehazudni magunknak. Valamint léteznie kell ingyenes segítségnek, ami nagyvonalúan segít, mert baj van, s nem vár érte hálát, kitüntetést – szoros értelemben csak ezt lehet irgalmasságnak nevezni. Ha mindent csak a fizetésért tennénk, akkor alapvető emberségében inogna meg a társadalom. Hogy ez el ne vesszen, nagyon fontos a terjedő professzionalizmussal, munkamegosztással szemben ingyenes, karitatív, társadalmi munkára hívni az embereket, családokat. Nem is csak egy iskola, templom kifestése, utca megtisztítása miatt, hanem a lelki haszon miatt is. Jól esik ingyen, közösségben jót tenni, s ez visszahat az emberek lelkére.
Az áldozat A kiszolgáltatottnak minden jó. Aki igazán bajban van, az nem tud ellenállni az igazi segítségnek. Aki igazán bajban van, az nem hisztériázik, nem válogat, hanem neki minden jó, minden segítséget elfogad. Képzeljük el, ahogy magához tér. Fáj a feje és minden tagja. Idegen környezetben ébred, idegen a fogadós. Arra még foszlányokban emlékszik hogy kirabolták – aztán filmszakadás. Megtudja fogadóstól, hogyan került ide. De ki volt az? Hol van most, hogyan köszönje meg? Miért tette? Sem a nevét, sem az arcát nem ismeri, megköszönni sem tudja. Egy nagy adósság lóg a nyakában, amit a kozmosz felé, mások felé kell törlesztenie, mert a konkrét jótevője felé nem tudja. A nagy tettekhez szokás szerint név és arc is tartozik: emléktáblák, szobrok, sajtó, média. A történészek felfedezik, majd hanyagolják, aztán ismét előveszik. De az irgalmas szamaritánus? Névtelen, arctalan, mégis feledhetetlen a történelemben. Különös gondolatokat ébreszt ez. Egyrészt maga a jótett ilyen jó légkör a világban: a csöndes jótettek olyanok, mint a légkör a Föld körül. Amíg vannak, nem tűnnek fel, de ha eltűnnének, elpusztulnánk (Pilinszky). Nem kell félni névtelenül jónak lenni, valahol írják az egészet, ill. csak azt a jó klímát éltetjük a jótettekkel, ami minket is éltet. Egy nagy kozmikus adóssága van mindenkinek, ezt törlesztgetjük ismeretlenek felé is. Végső soron Krisztusnak és Krisztusként tesszük a jót, nem kell, hogy a másik tudja nevem, vagy a médiában nyilvánosan megköszönje. Sartre azt mondja: a pokol, az a másik ember. A másik ember pokollá tud válni, el tudom viselni a természet csapásait, a saját végességemből adódó nehézségeimet, de hogy ezen felül egy másik ember terheljen, kikészítsen, tönkre tegyen, az
pokolian tud fájni. A keresztény ember hivatása, hogy ne pokollá váljunk, hanem irgalmas szamaritánussá. A másik ember Krisztusa akarok lenni, Krisztus szeretetét, világosságát akarom neki elvinni. Ehhez személyesnek, meghívónak kell lennem, de egyszerre tudnom is kell félreállni: nehogy engem szeressen, értem rajongjon, az énemet tudni kell félreállítani (S. Weil). A karizmatikusság addig fontos, amíg oda nem viszem Krisztus elé: onnan Neki kell átadni a személyt. Nem akadály, hanem áttetsző katalizátor akarok lenni. Hatékony, és mégis láthatatlan. Másrészt eszünkbe jut Isten: a jótevő láthatatlan. Minden véletlen, történés, találkozás mögött a Láthatatlant akarom meglátni. Innentől az áldozat (és vele a hallgató) élete megváltozik. Egy olyan szamaritánus tette vele a jót, akit megvetettek, akiben csak azt látták: mennyire különbözik tőlük, igazhitű zsidóktól. A különbséget élezték ki. A feléledő áldozat felfogta: ez most megkönyörült rajta, segített neki, egészen emberinek tűnt, sőt, embernek tűnt. Lám, több a közös bennük, mint a különbség. A saját népe és vallása fiai ott hagyták, lám: köztük több a különbség minden faji-vallási egyezés ellenére? Kiderül, hogy az emberség egy jó alap, jó közös nevező, ami túl van minden etnikai-vallási különbözőségen. Az áldozatban és a hallgatóban felcsillan: a közös emberség az, ami mindenek előtt összeköt, ami közös bennünk, s ennek felül kell múlni minden különbözőséget. S. Weil ezt nevezi „szent személytelennek”: ne a személyest nézzük, mert az individuális, elválaszt, különbözővé tesz, hanem a személytelent, ami összeköt, mindenkiben azonos, ami szent. Azaz: az emberség. Meglátva egy embert, először emberként kell látni: több a közös bennünk. Ha ezt a több közöst felülmúlják, felülírják, elnyomják a népi-vallási-kulturális különbözőségek, akkor ott vagyunk, ahol a cserbenhagyó pap és a levita. A keresztény vallást persze nem szabad leértékelni egy univerzális humanizmussal szemben. Nem lehet kijelenteni: „mindegy a vallás, csak emberség legyen”. Sokszor kiderül az egyéni sorsokban és a történelemben is: ilyen, hogy „emberség” egyoldalúan, absztraktan létezik, Hitler is gondolt valamit az emberségről. A világvallások is gondolnak valamit az emberségről, s alkalmanként nehéz közös nevezőre jutni. Pusztán „emberségről” beszélni, definiálni nagyon nehéz, sőt, lehetetlen. Schwarzenegger, Picasso, Einstein és Hitler valamiben különleges volt. Melyik a csúcsember? Az emberséget véglegesen Krisztus definiálta: az antropológia bele van ágyazva a krisztológiába. Az igaz emberség definíciója és élő mintái a kereszténységben vannak: elsősorban Krisztus, majd a beteljesedett emberek, a szentek. A mai média tele van futatott sztárocskákkal, hiszen valamiről fecsegniük kell. Fájdalmasan ki szokott derülni, hogy emberségében olykor milyen silány az a sportoló, énekes, tudós, politikus... Az igaz emberség a kereszténység óvó kezeiben van, ott is kell lennie. De a kereszténységnek állandóan ügyelnie kell arra, hogy emberséges is maradjon, az egyház minden embertelen botlása fájdalmasabb, mint mások botlásai. És ezért kell szentéletűségre törekedni.
A felebaráti szeretet és Isten szeretete Tanácsot kér a törvénytudó. Jézus nem tanít mást, mint a tóra, a választ a törvényben kell keresni. Amikor pedig az nem ad elég segítséget, akkor a törvény eredetét, azaz Istent kell kérdezni. A törvénynek a teljessége maga Krisztus. A törvény teljességét tanítja, s annak tökéletes alkalmazását. Ebben az alkalmazásban egészen új. Az alkalmazás a kényes! Az írástudó a sok parancs lényegét, hierarchiáját, majd a mindennapi lefordításukat illetően kér tanácsot. Gyereknek tanácsot adni könnyű, a felnőtt érettebb, tapasztaltabb. A középkorban is könnyebb volt tanácsot adni: sok ember élt szinte hasonló életet, könnyebb volt átlátni az egyének sorsát. A mai világban azonban jelszóvá vált a pluralizmus, a sokszínűség, a személyes intimszféra tisztelete, az alternatívák kötelezősége. Ma tanácsot adni egy felnőttnek sokkal nehezebb. Az egyháztól két végletet várnak el: sokan elvárnak ma is részletes útmutatást, szinte azt, hogy helyette mondjam ki a megoldást. A másik véglet emberei meghallgatják az evangéliumot, de az önmaguk életére való lefordítást fenntartják maguknak: az egyház ne szóljon bele a szexuális életükbe, pénzkezelésükbe, politizálásukba. Az igazság középen van: az egyháznak aktualizálni kell az evangéliumot, le kell fordítani a konkrét világra, tekintettel kell lennie az idők jeleire, az egzisztenciális élethelyzetekre.
Az egyház húz olykor szigorú határokat, ami mindenkire kötelező, de a határon túli egyéni megvalósítást mindenkinek s saját felnőttségére bízza. A mai egyház nem akarja és nem tudja kiskorúként kezelni híveit: a kötelező határokat, a személyes lelki segítséget megadja, de aztán szinte igényli a hívő felnőttségét, partnerségét. Képviseljük pl. a személyes méltóság tiszteletét, de hogy egy orvos hogyan bánjon méltóan egy beteg szemérmességével, azt már neki kell az adott helyzetre alkalmazni. Ez a felnőtt hívő kitüntetettsége és egyben terhe: ez tényleg az ő személyes tette, érdeme, de egyben elvehetetlen, átháríthatatlan feladata is. Itt lehet érteni, hogy Krisztus törvénye igazából nem megköt, hanem felszabadít egy személyes cselekvésre. Mindenre nincs előzetes szabály, az egyház nem tud és nem is akar mindent szabályozni: be akarja állítani a felnőtt lelkiismeretének iránytűjét, képezni akarja erkölcsi okosságát, lelket akar önteni belé a misztikában, imádságban – de aztán neki kell ott és azt megtennie, amit úgy és akkor senki sem tud helyette. Ez a kitüntetettsége a takarítónőnek és a miniszternek is. A történet csattanója, hogy a szamaritánus lesz az irgalmas. Az a szamaritánus, aki felé előítélettel van mindenki, akitől semmi jót nem remélnek, lenéznek, megvetnek. Még Jézusnak is van személyes keserű tapasztalata róluk, mert egyszer elzavarták a szamaritánusok, amikor földjükön keresztül haladt, és Jeruzsálem felé tartott. A saját és az általános rossz tapasztalaton túl Krisztus mégis egy szamaritánust állít példaképül. Itt mutatkozik meg Krisztus többlete. Egyrészt túl kell lépni a másikról való negatív tapasztalatunkon. A másikkal nem a múlt tapasztalataiból kellene találkoznunk, hanem a jövő ígéretéből. Nem azért kell a másikkal így vagy úgy bánni, róla így vagy úgy gondolkodni, mert a múltban így vagy úgy tett, ilyenek a tapasztalatok, ezt mutatja a statisztika. Hanem a jövő többletéből kellene vele találkozni: azért bánok vele így, mert hátha akkor jobb lesz, ő is Isten gyereke, ő is úton van, tegnap ilyen volt, ha ma jól bánok vele, hátha holnap jobb lesz. Erre a „balgaságra” csak az imádkozó ember képes. Az imádságban egymást jobb színben látjuk, egymást Isten Országa felé tartó polgárnak látjuk, s megszokjuk ezt a klímát, szemüveget. A holnap teljességéből merek ma máshogy találkozni valakivel, mint ahogy ez tegnap sikerült, ahogy megérdemli a múlt alapján, ahogy a statisztika mutatná. Ezért kevés a múlt okait boncolgató pszichológia és a múlt számait feldolgozó statisztika. A hit többlete kell. Ez persze nem teszi fölöslegessé ezeket a tudományokat, az ő eredményeiket, de egy egészen más perspektívába állítja azokat. Előítélettel, de nem negatívval, hanem pozitív előítélettel akarunk találkozni a másikkal. A fejteni tudás, a megbocsátani tudás, a magunkra öltött jó kedv, kedvesség már következmény: aki már Isten Országa felé tart, másokat is tud így látni. A remény perspektívája nem a világból, a múltból adatik, hanem Isten Országából. Krisztusnak sikerült a saját negatív tapasztalatát félretéve pozitívan beszélni, gondolkodni a szamaritánusokról. A másik súlyos csattanó az általános előítélet lerombolása. Azért mert sokan tettek rosszat, butaság lenne mindenkire alkalmazni. Az általánosítás a buta ember megismerési módja. Nem kell sokat tanulni, utazni, tapasztalni, mindenkivel beszélgetni, a helyzet bonyolultságát feltérképezni, a személyeket egyesével nézni – a buta ember a valóság egy szelete alapján általánosít, a kis véleményét ráhúzza az egész világra. Nagyon komolyan meg kell ezt gondolnunk a cigánysággal, a zsidókkal, mindenféle kisebbséggel, történelmi előítélettel kapcsolatban. Ha Krisztus az egyes embert váltotta meg, ha minden ember Isten képmására lett teremtve, ha egyénileg kell számot adnunk az ítélet napján, akkor bűn minden általánosítás, kollektív büntetés, kollektív előítélet. Erre is csak az imádkozó ember képes: ahogy engem személyesen lát az Atya, személyesen mellettem van Krisztus, úgy ez igaz a másik emberre is. Ő is elsősorban személy, Isten gyereke, s csak utána egy család, egy nép, egy nemzet gyereke. Sokszor fáztam már rá az előítéletemre, a látszat, a családi név, a múlt alapján olykor nem vártam sokat a másiktól, s megszégyenítően kedves, intelligens, jó ember volt. Jó annak, akit erre kisebb dolgokban ránevel a Teremtő, s komoly szituációkat nem ront el az előítéletével. Ezt maga Krisztus is átélte: „Jöhet valami jó Názáretből?” – kérdezik megvető előítélettel, amikor Jézusról kiderül származása. Maga Jézus is érzékeny ere, s minket is érzékennyé akar tenni. Akiben persze ott van a pozitív előítélet, aki a pszichológiai múltat, a statisztikai számokat nem akarja túl komolyan venni, s a jövő teljességéből akar találkozni a másikkal, az olykor csalódik. Erről a csalódásról azonban nem én tehetek: én megtettem, ami rajtam múlott, pozitív előítélettel közeledtem a másikhoz. Ha ő nem nőtt fel ehhez, ha nem tudta
okosan kihasználni ezt a kedvező csillagállást, ha ez az út, perspektíva nem kellett neki, akkor az már nem az én bűnöm. Az eredmény Istenünk ajándéka, az aratás az ő dolga. Talán nem is csalódás a csalódás, talán van lassú vagy rejtett növekedés, de az aratás nem az én dolgom. Jobb nekem csalódni nyugodt lelkiismerettel, jobb a jóság balgaságából találkozni, bízni a másikban, mint ridegen okosnak, számítónak lenni – ráadásul lelkiismeret-furdalással. Inkább én csalódjak sokszor, mint egyetlen ember élete, sorsa súlyosan sérüljön általánosításom miatt. A történetben a jót egy olyan ember teszi, akitől nem várnák: egy kicsi, megvetett, hamis vallású. A történet előtt Krisztus éppen azért ujjongott fel nagy örömmel, mert Isten a kicsiknek nyilatkoztatta ki az igazat. Képesek a kicsik, a pogányok is látni és tenni az igazat. Eszméletlen buzdítás ez a pogánymisszió idején, és eszméletlen óvatosságra int a mai pogányok, hamis vallásúak felé. Ha a jó megtételére a pogány, a hamis vallású is képes, akkor nem is olyan istentelen, minden jó egyedüli kútfeje, forrása az Isten. Jót a Jóság nélkül senki sem képes tenni. Isten ott van a pogánnyal és hamis vallásúval is, még ha ő nem is sejti, vagy egyenesen tagadja. Ők az anonim keresztények (Rahner), akik tetteik, életvitelük által keresztények. Pogányok is üdvözülhetnek: Isten a kövekből, utcanőkből is támaszt fiakat. Persze nem szabad odáig eljutni, hogy „csak a tett számít, a hit, templomba járás, ima, hittudás nem is kell, csak a jó tettek”. Aki többet tud, kevesebbet téved. Akiben a hittudás, az ima, a vallásos közösségi élet gazdagabb, az könnyebben, biztosabban teszi a jót, él jól s lesz boldog. A keresztény hit elméletét és gyakorlatát nem szabad élesen szembeállítani, mint ahogy a valódi életben sem állnak élesen szemben, sokkal inkább egymást lendítik előbbre. Persze lehet fordítva is igaz: lehetnek anonim ateisták is, akik csak vélik, azt gondolják magukról, hogy keresztények. A történet tanítása: aki szereti Istent, szeresse embertársát is. Könnyen véljük magunkat vallásos, jó embereknek. Őszintén lemeztelenítve olykor meg kell nézni életvitelünket. Leszámítva a templomba járást, az imát, a saját véleményemet – vajon lehet-e látni az életemen, hogy Krisztus-követő vagyok? A vallásos gondolataimat és a gyakorlataimat nem számítva az élet többi területén, a gyakorlatban, a praxisban látszik-e rajtam, kihez tartozom, ki vezérel? Ha csak azt teszem, amit egy jóérzésű pogány is megtesz, ha csak annyira szeretek, mint a pogány, ha a munkában, politizálásban, pénzkezelésben, szórakozásban pont olyan vagyok, akkor milyen jutalmat érdemlek, mitől vagyok jobb, hol van Krisztus? Látszik-e a családi életemen a házasság szentsége, vagy pont úgy veszekszünk, mint az istentelenek? Látszik-e a krisztusi becsület a munkámon, vagy pont úgy csalok, lopok? Látszik-e Krisztus a szenvedéseimben, vagy pont úgy káromkodom, elkeseredek, rosszul szenvedek, mint akik sohasem hallottak Krisztusról? A gyereknevelésemben Krisztushoz vezetem-e másikat, vagy pont úgy nevelek földi élvezetre, karrierre, könyöklésre, mint a földi életben remélők? Krisztus elválaszthatatlanul összekötötte az istenszeretetet és az emberszeretetet, sőt, belemondta magát a legkisebbekbe: amit egynek azok közül teszünk vagy nem teszünk Neki tesszük vagy nem tesszük. Felebarát, aki a néphez tartozott, kizárták a eretnekeket, árulókat, szaamritánusokat. A köynyörület villáma hasít szívébe, s teszi felebaráttá túl minden kérdésen és veszéylen. Engem tesz a könyörület felebaráttá. Nem az adok kapok szintre helyezei a szeretetet, hanem megelőzően adok, hogy majd te is adj.
A többi világvallásban nincs ilyen szorosan összekapcsolva Isten és a felebarát szeretete. Az elméletekben és imamódokban, meditációkban kuriózum tud lenni egy másik világvallás. Mégis: az etika szintjén derül, milyen embertelenek tudnak lenni. Tudja azt minden világvallás, a zsidó is, hogy az embertársat szeretni kell. Krisztusban és a kereszténységben az a nóvum, hogy az Isten és az ember iránti szeretetet a legszorosabban összekapcsolja, s ez Krisztusban teljesül be. A világvallások embertelensége a konkrét etika szintjén szokott kiderülni, nem a közös imádságok alkalmaikor. Embertelen tud lenni a kasztok miatti tiltása a szerelemnek és házasságnak, az istenség nevében elkövetett gyilkosságok, a nők szexuális megcsonkítása a vallási tisztaság értelmében, a rituális tömeges öngyilkosság – és még sorolhatná az etikus. Nem véletlen, hogy a vallások közti párbeszéd és olykor az ökumenikus közeledés egyik legnehezebb területe az etika, olykor maguk az etikusok. A keresztény etikusnak mernie kell határozottan képviselni a keresztény emberségességet, megalkuvás nélkül más világvallások (és olykor protestáns felekezetek) humanizmusával szemben. S a történelemben előfordul, hogy a keményen képviselt keresztény emberségesség lassú víz módjára partot mos, vagy brutálisan szót kér magának. A kasztrendszert ma már tiltják az állami előírások, az emberi alapjogok terjedőben vannak. Azt is láttuk: a szeptember 11-i merénylet után a minden iszlám vallási vezetők szinódusa kijelentette: „Isten (Allah) nevében egyetlen vallásban sem szabad ölni. Ahol Isten (Allah) nevében ölnek, azt minden vallás nyelvén gyilkosságnak, terrorizmusnak kell tartani.” A Krisztus által ilyen szorosan összekötött Isten és ember közti szeretet képes hatni más világvallásokra, kultúrákra, népekre. Krisztusban ér össze a két parancs, s egyben Ő az aranyfedezete is parancsok megtételének. Kant olyan szépen leírja, hogy „a jót a jóért, önmagáért, kötelességből tegyük meg”, hogy a kategorikus imperatívusz szerint bánjunk az emberekkel, „a másik mindig célja legyen egy cselekvésnek, ne eszköze”. Olyan szép, de miért tartanánk meg? A tiszta észre redukált vallás megbukott, Kant kijelentései mögül hiányzik az aranyfedezet. Az ember kikerülhetetlenül keresi az okot, értelmességet, a miértet. Csak a „tiszta ész” miatt nem lesz jó. Ez a racionalizmus optimizmusának bukása. A törvénytudó is azt kérdezi Jézustól: „az örök életért mit tegyek?” Az ember valamire irányul, ezt hívjuk Teljességnek, Mennyországnak, Istennek. Krisztusban az a csoda, hogy Ővele ez az ország már most elérkezett. Már most beléphetek oda és élehtem boldogságát. A lefordításban éppen az a nehéz, hogy itt és most nekem mi a teendőm. Az elméleti tudás nélkülözhetetlen, de halott teória, ha nem tud életté válni. Az elméleti tudás arról szól általánosságban, hogy „mindenki tegye a jót, kerülje a rosszat”, „mindenki ne öljön, lopjon, csaljon”, „mindenki szeresse felebarátját”. De hogy itt és most ezt nekem feléd hogyan kell tenni, ezt senki nem tudja sem meghatározni, sem előírni. Ezt nevezzük egzisztenciális etikának: itt és most átháríthatatlanul, személyesen nekem kell megvalósítanom a „ne ölj, ne lopj, szeress, tisztelj” általános parancsokat. A „légy udvarias” erkölcsi parancsot mindenki egyedien valósítja meg, pontosan előírni sem lehet, kinek hogyan, kik felé kell udvariasnak lennie. Itt van a személy kitüntetettsége: az egyedi, egyszeri történelmi szituációra kell alkalmaznia személyes módon az általános etikát. A csúcs nem az, ha nem teszek meg bizonyos rosszakat, hanem ha egyedien, személyesen vagyok jó munkaerő, családtag, hívő.
Menj, cselekdj hasonlóképpen. A világban másként élni az tud, aki már látta Isten Országa törvényét egy ember életében orosuz sztarec. A felebarát szeretete nem egy melllék teendőnk a sok fő teendő mellett, hanem végül is az egész életünk erről szól. Semmi másról nincs szó. Ez a tulajdonképpeni élet, ha dolgozunk, élünk,
játszunk. Aki a felebarátot szereti, az teljesíti a törvényt (Róm 13,8). Akár tud közben Istenről, akár nem. Üdvözülhet, aki istenről való kifejezett tudása nélkül szereti felebarátját, de nem üdvözülhet, aki felenbírátját nem szereti kifejezetten szóban, tetteben, igazságban. Aki a felebarát szeretet nélkül hiszi, hogy igy is imádhatja Istent, annak téves az istenképe, ámítja önmagát. Krisztus a példabeszédben nem ítél el senkit, nem szólja le a cserbenhagyókat, egyszerűen felnyitja a szemet. Rendkívül okos hozzáállás: nem bántja a maga törvényét megtartó papot és levitát, nem helyteleníti rendjüket, egyszerűen feltárja: van itt egy másik cselekvésmód is. Egyszerűen felmutat egy jobbat, s a jobb magától vonzóbb. A kereszténységnek is ez a dolga: nem kel bántani a másikat, lenézni gyakorlatát, nem kell sértegetni – egyszerűen fel kell mutatni a jobb emberséget. A jobb mindig magától lesz vonzóbb. Nekünk a csillogó, ragyogó többletet kell felmutatnunk, s nem kell eretnekharcot vívnunk. Van a világban annyi butaság, álvallás, ezotéria, szekta, hogy mindegyikkel fel sem tudjuk venni a kesztyűt. Persze az „igenhez” lényegileg tartozik a „nem”, ezért kell a keresztség előtt „nemet” mondani a gonoszra, esküvő előtt „nemet” mondani más jegyesekre. Olykor ki kell mondanunk a feketéről, hogy fekete, a rosszról, hogy rossz. Megtette ezt Krisztus is. De nem ez az első dolgunk. A példabeszéd apellál a benső emberségességre, a jónak teremtett lelkiismeretre, a józan ítélőképességre, s meghívó akar lenni a többre, a jobbra. A kereszténységnek tudni kell mindig jobb alternatívát felmutatni az emberséges életre, mint a világ, a filozófiák, a jog: ha a kereszténység emberségessége vonzóbb, akkor maga a keresztény hit is elfogadásra talál. Nem szabad kishitűnek lennünk: bíznunk kell ma is a benső emberségességben, jónak teremtett lelkiismeretben, józan ítélőképességben, ahogy Krisztus tette, s az általa elmondott történetből azonnal felismerték, melyik a jobb emberségesség. Ma is tudnunk kell bátran hirdetni, hogy az emberségességnek igenis jobban megfelel a stabil házasság, a nagycsalád, az erkölcsös életvitel, a becsületes munka, a testi-szellemi igényesség, a társadalmi szolidaritás, az igaz demokrácia. A jobb magától vonzóbb. S ebben a történetben Krisztus nem oszt meg, nem ítél el senkit, inkább a jobb alternatíva egyesít. A kereszténység valóban így lesz kovász, ami nem oszt meg, hanem inkább egyesít. A szamaritánus nem nézi, hogy ki a másik, és nem nézi annyira önmagát sem. Nem akadály számára a vallási-etnikai különbözőség, de nem is hagyja ott a nevét, címét, nem vár érte hálát. A szükséget nézi. Ez alapján definiálható: az a felebarát, aki azt keresi, hogy itt és most hogyan tudna krisztusian segíteni a másiknak. S kiderül: a felebaráti szeretet olykor nem kíván heroikus erőfeszítést, nem kívánja, hogy a másik teljes sorsát vegyük a nyakunkba, csak mindig „az itt és mostban” legyünk emberségesek. Nem kívánja, hogy az egész történelmet írjuk át, a világ szenvedéseit vegyük a magunk hatáskörébe: csak itt és most tegyük meg, ami megtehető. A patrisztikus atyák allegorikusan értelmezik a történetet, világtörténelmi méretekben: A félholtra vert ember Ádám. A kultúra, a földi vallás, a tudomány nem gyógyítja meg, elmegy mellette. Krisztus leszáll, ez a kenózis. Olajat és bort önt a sebekre, ezek a szentségek. Elviszi a fogadóba, ami az egyház. Isten olyannak mutatkozik, mint aki ami felebarátunk. Az atya a maga kikutathatatlanságában oylannak akart mutatkozni, amilyen Krisztus volt: irgalmas, szerető!! Isten felebarátunkká teszi önmagát, hogy mi is másik felebarátjaivá lehessünk. Az elmondottakból sejthető meg, mi az irgalmasság, s hogy az igazi szereplő maga Isten. A szamaritánus irgalmas, és így cselekszik Istennek tetszően. Irgalmas, nem igazságos. Az emberi igazság azt adná meg, amit a másik megérdemel. Talán emberi szempontból megérdemli, miért nem volt óvatosabb a veszélyes úton. Irgalmas, nem kihasználó: talán még maradt valami lopható mellette. Az áldozatba már nem belerúgni, kihasználni, kioktatni kell, hanem segíteni neki. Az irgalmasság magasabb rendű, mint a matematikai igazságosság. Az irgalmasság a szeretet tette, nem az emberi igazságosságé. Az jár neki, hogy szeressék, mert Isten gyermeke. Innen érthető, hogy a szeretet, az irgalom, és az igazságosság nem ellentétes: az igazsággal, az információval, az
érdemekkel és a büntetéssel is csak a szeretet tud bánni. Isten irgalmassága több, mint az emberi logika. Ha ez Istenünkben össze tud érni, akkor nekünk is sikerülhet. Minden Liturgián kulcskérésünk: „Uram, irgalmazz!” Irgalmat kérünk, nem matematikai igazságosságot. Bizalmat, felemelést, vigasztalást, újrakezdést. Aki aztán megtapasztalta az irgalmat, az majd tudja tovább is adni. Az irgalom megtapasztalásának helye a Liturgia: Isten irgalmasságát akarjuk tetten érni, látni, megtapasztalni, megköszönni – nem az emberekét, a világét. Isten irgalma lesz olaj a sebeinkre, a világ sebeire.
