Az ír csoda. Írország gazdasági fejlôdése a függetlenné válástól napjainkig

EURÓPAI MÛHELYTANULMÁNYOK

HAJÓS RÉKA ZITA

Az ír csoda. Írország gazdasági fejlôdése a függetlenné válástól napjainkig

2006

Tartalom 1. A témaválasztás indoklása . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 3 2. Az ír gazdasági csoda . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 3 2.1. GDP- és GNP-növekedés . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 3 2.2 Külkereskedelmi mérleg . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 4 2.3. Folyó fizetési mérleg . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 5 2.4. Nemzeti adósságállomány . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 5 2.5. Munkanélküliségi ráta . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 6 2.6. Infláció . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 6 3. A kiemelkedô gazdasági teljesítményhez vezetô okok . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 6 3.1. Nyitottságra törekvô állami gazdaságpolitika . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 6 3.1.1. A függetlenné válástól az 1950-es évekig: piacvédelem . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 6 3.1.2. Gazdasági nyitottság . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 7 3.1.3. Liberalizáció, külföldi tôkebefektetések . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 7 3.1.4. A liberalizáció árnyoldala: a hazai ipar leépülése, az ír gazdaság szerkezeti dualizálódása 9 3.1.5. Exportnövekedés . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 10 3.2. Írország az Európai Unióban . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 11 3.2.1. A taggá válás körülményei . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 11 3.2.2. A csatlakozási tárgyalások . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 12 3.2.3. Az ír mezôgazdaság és a CAP . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 13 3.2.4. Az uniós források szerepe . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 14 3.2.5. A támogatások felhasználása és a fejlôdésben játszott szerepe . . . . . . . . . . . . . . . . . . 15 3.2.6. Írország és a Gazdasági és Monetáris Unió . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 17 3.3. Az 1987-es stabilizáció . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 20 3.3.1. Fiskális reform . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 21 3.3.2. Szociális partnerség . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 21 3.3.3. Munkanélküliség . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 22 3.4. Iparpolitikai váltás: az 1994–99-es Nemzeti Fejlesztési Terv . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 24 3.4.1. A Culliton-jelentés . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 24 3.4.2. A Moriarty-bizottság . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 25 3.4.3. A Nemzeti Fejlesztési Terv . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 25 3.4.4. Az új intézményi felépítés . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 26 3.5. Angol anyanyelvû munkaerô . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 28 4. Írország a 21. század elején . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 29 4.1. Írország és a Nizzai Szerzôdés . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 29 4.2. Az ír gazdasági helyzet a 21. század elején . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 31 4.2.1. Növekvô infláció . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 31 4.2.2. A gazdasági és pénzügyminiszterek tanácsának kritikája . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 32 4.2.3. A gazdaság megtorpanása? . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 33 5. Példa Magyarország számára? . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 35 5.1. Hasonlóságok és különbségek . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 35 5.2. Tanulságok . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 36 6. Összegzés . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 37 Irodalom . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 40

3

1. A témaválasztás indoklása Tanulmányomban elméleti témát, egy európai uniós ország gazdaságtörténetét kívántam feldolgozni. Elsôsorban a négy periférikus ország: Spanyolország, Portugália, Görögország és Írország helyzetét találtam érdekesnek, hiszen ezek az országok is hasonló körülmények között léptek be az Unióba, mint ahogy 2004-ben Magyarország és a többi közép-kelet-európai állam. Ugyan általánosítani nem lehet, mivel nincs két egyforma ország: fejlettségüket, gazdasági helyzetüket, társadalmukat, múltjukat, adottságaikat és az integrációhoz való elkötelezettségüket tekintve is különbözôek, de gazdasági értelemben mindegyik államot az Európai Unióhoz viszonyított elmaradottság jellemezte, illetve jellemzi. Választásom két okból esett Írországra. Egyrészrôl az Unió négy legfejletlenebb országa közül ez az állam volt képes a leglátványosabb fejlôdésre: negyed évszázaddal csatlakozása után nemcsak elérte a többi uniós tagállam szintjét, hanem sok tekintetben sikerült is átlagukat meghaladnia. Másrészrôl pedig azért választottam ezt az országot, mert 2000-ben alkalmam volt egy északi kisvárosban négy hónapot Erasmus-diákként eltölteni, így – habár akkoriban még nem foglalkoztatott az ír gazdasági csoda témája mélyebben – sikerült az országot közelebbrôl megismernem, mint ahogy azt pusztán a szakirodalom feldolgozásával tehettem volna. Dolgozatom a kilencvenes évekbeli Írország néhány makromutatójának ismertetésével kezdôdik, melyek az Európai Unió egészével és az egyes tagállamok adataival való összehasonlításban példázzák az ország kiemelkedô gazdasági teljesítményét. A következô részben rátérek a sikerhez vezetô út elemzésére, mely tulajdonképpen az ír gazdaság története a saját piacát védô, kis ország gazdasági nyitásától kezdve az Európai Közösséghez való csatlakozásán át a nyolcvanas-kilencvenes években hozott gazdaságpolitikai intézkedésekig. Fontosnak tartottam még a mai, a sikerek után kissé megtorpanó ír gazdaság, és az ország keleti kibôvüléshez való viszonyának bemutatását is. Bár tanulmányom célja nem az, hogy az írek sikerességét alapul véve messzemenô következtetéseket vonjak le Magyarország majdani Európai Unión belüli szereplésérôl – hiszen véleményem szerint az ír modell nem utánozható le –, dolgozatomat néhány tanulság levonásával zárom, melyek megfontolása hozzájárulhat Magyarország sikerességéhez az Európai Unióban.

2. Az ír gazdasági csoda A ma Írországát sokan a „kelta tigris” névvel illetik, utalva a délkelet-ázsiai, „kis tigris”-ként emlegetett, világszerte csodált gazdasági sikereket elért országok teljesítményével való hasonlóságra. Írország a kilencvenes években látványos gazdasági növekedést produkált, amely kiegészülve az életszínvonal lényeges emelkedésével, az egészségi állapotra és a jólét egyéb területeire vonatkozó mutatók javulásával, a lakosság iskolázottságának, szakképzettségének és a kultúra általános színvonalának növekedésével, azt is lehetôvé teszi, hogy az országot az Európai Unió „gazdasági bajnokának” nevezzük. Ebben a fejezetben Írország gazdasági teljesítményét szeretném bemutatni 1990 és 2000 között, különös tekintettel az 1997–2000 közötti idôszakra, amikor a fejlôdés elérte a csúcsát. Ekkor az országot kiegyensúlyozott gazdasági helyzet, szinte teljes foglalkoztatottság, javuló oktatás, fejlôdô infrastruktúra, alacsony kamatlábak, csökkenô adószint, egy évtizede növekvô reáljövedelmek jellemezték. Gazdaságának növekedése három-négyszer gyorsabb volt, mint az EU-országok átlaga, nemzeti adósságállománya pedig a legkevesebb volt közöttük. Az Európai Unió átlagával és az egyes országokkal összehasonlítva kívánom érzékeltetni néhány mutató segítségével az ország kiemelkedô teljesítményét. A fejlôdést lehetôvé tevô intézkedések, lépések részletes kifejtésére a 3. fejezetben kerül majd sor. 2.1. GDP- és GNP-növekedés

Egy állam gazdasági teljesítményét, gazdagságát általában a bruttó nemzeti termék (GNP) és a bruttó hazai termék (GDP) mutatószámokkal, illetve ezek egy fôre vetített értékével tudjuk jellemezni, a gazdasági növekedés pedig kifejezhetô a GNP és a GDP elôzô évhez képest történt változásával. A GDP növekedési rátája azt mutatja, hogy az állam kibocsátásának értéke mennyivel növekedett az elôzô évhez képest, nem véve figyelembe azt, hogy az így generált bevétel a hazai tulajdonból származik-e vagy sem. Ugyanakkor a GNP növekedési rátája az állam lakosainak, vállalatainak bevételnövekedését mutatja, a bevétel megszerzési helyétôl függetlenül.

4

EURÓPAI MÛHELYTANULMÁNYOK • 112. SZÁM

1990 és 2000 között az ír GDP értéke évente átlagosan 7%-kal növekedett, szemben az EU 2%os, az USA 3,5%-os, és a teljes OECD-térség 3%-os növekedésével. A legkiemelkedôbb év 2000 volt, amikor a növekedés 11,4% volt, de 1995-ben, 1997-ben és 1999-ben is meghaladta a 10%-ot (Statistical Yearbook of Ireland 2002. és Némedi–Varga, 1997.). Az Eurostat statisztikái szerint a GDP/fô vásárlóerô-paritáson mért értéke már 1997-ben elérte a 15 EU-tagállam átlagát, 1999-ben pedig 12%-kal, majd 2000-ben már 15%-kal haladta meg azt, holott a hetvenes évek közepén az egy fôre jutó jövedelem az EGK átlagának kevesebb, mint a fele, 46,5%-a volt. A zöld szigetet a GDP/fô tekintetében csak Luxemburg, Dánia és Svédország elôzte meg az EU-tagállamok közül. Meg kell azonban említeni, hogy Írországban a GDP és a GNP mértéke jelentôsen eltér egymástól. A GNP-t megkapjuk a GDP-bôl, ha a külföldi tôke által generált bevételt kivonjuk belôle, és hozzáadjuk a hazai tôke külföldön szerzett bevételét. A legtöbb országban ez a két tétel nagyjából kiegyenlíti egymást, így a GDP és GNP értékek körülbelül megegyeznek. Írországban azonban a GNP mintegy 12%-kal alacsonyabb a GDP-nél.

Forrás: Statistical Yearbook of Ireland, 2002. 1. ábra. GDP és GNP folyó áron, 1990–2000

Az 1. ábrából látható, hogy a GNP értéke minden évben alacsonyabb a GDP-nél. A hetvenes évek közepéig a GNP volt minden évben egy kicsit magasabb, mint a GDP, de a két érték megközelítôleg azonos volt. 1976-tól azonban a GDP elkezdte meghaladni a GNP-t, és a két érték elszakadt egymástól. Az azóta is fennálló különbség az Írországban mûködô nagyszámú külföldi tulajdonú vállalatnak tudható be, melyeknek az ír gazdaságban betöltött szerepével a késôbbiekben foglalkozom. Ha az állam gazdagságát a GDP-vel mérjük, akkor Írország a kilencvenes évek végére valóban felzárkózott a gazdag európai országokhoz, ha azonban a GNP/fô értékét tekintjük, akkor a számok alapján az ország még mindig a szegényebbek közé tartozik. 2000-ben Írországban a vásárlóerô-paritáson számolt egy fôre jutó GNP (19 901 euró) kevesebb volt, mint az EU-átlag (21 278 euró). Csak Olaszországban (19 550 euró), Spanyolországban (14 212 euró), Görögországban (11 997 euró) és Portugáliában (10 896 euró) volt kevesebb ez az érték. Összehasonlításul: a leggazdagabb országban, Luxemburgban ugyanebben az idôben 47 410 euró volt az egy fôre jutó GNP. (Eurostat) Annak ellenére, hogy a GNP/fô értéke eddig nem haladta meg az EU átlagát, a GDP/fô-vel közel egyformán, a kilencvenes években átlagosan évi 6,5%-kal növekedett, 2000-ben a növekedés üteme 10,4%ot ért el. Ha ez a növekedés folytatódik, Írország a GNP/fô tekintetében is utol fogja érni a gazdagabb európai országokat. (Statistical Yearbook of Ireland, 2002.) 2.2. Külkereskedelmi mérleg

Az ír külkereskedelmi mérleg a kilencvenes évek során – az EU többi periférikus országával ellentétben – végig aktívumot tudott felmutatni. Míg a három dél-európai ország, Spanyolország, Portugália és Görögország kereskedelmi passzívuma jelentôsen nôtt, addig Írországban a kiviteli többlet emelkedett rendkívüli mértékben. (Nagy, 2000.)

5

AZ ÍR GAZDASÁGI CSODA

1984-ig Írországra is az importtöbblet volt jellemzô, de ekkor az export értéke felülmúlta azt, és a külkereskedelmi mérleg azóta is minden évben többletet tud felmutatni. Az export értéke a kilencvenes évtizedben négyszeresére, az importé 3,5-szeresére nôtt. Az export és az import ilyen mértékû növekedése páratlan az egész világon. Ma Írország az egy fôre számított kivitel alapján a harmadik legnagyobb exportôr a világon, Szingapúr és Belgium/Luxemburg mögött.

Forrás: Statistical Yearbook of Ireland, 2002. 2. ábra. A külkereskedelmi mérleg alakulása folyó áron, 1990–2000

2.3. Folyó fizetési mérleg

1997-tôl kezdôdôen Írország azon EU-tagállamok közé tartozik, ahol a folyó fizetési mérleg egyenlege szufficitet mutat. 2000-ben 9 EU-tagország dicsekedhetett pozitív költségvetési egyenleggel: Finnország (7%), Luxemburg (5,6%), Írország (4,4%), Nagy-Britannia (3,9%), Svédország (3,7%), Dánia (2,5%), Hollandia (2,2%), Németország (1,1%), Belgium (0,1%).

Forrás: Eurostat 3. ábra. A folyó fizetési mérleg alakulása, 1992–2000

Az 1992-ben még negatív folyó fizetési mérleg 1996–1997 körül elérte az egyensúlyi helyzetet, és onnan kezdve folyamatos növekedést mutatott 2000-ig, amikor is elérte a GDP 4,4%-át. 2.4. Nemzeti adósságállomány

Írország nemzeti adósságállománya rohamos mértékben csökken 1993 óta. Akkor majdnem megegyezett a GDP összegével, azóta azonban minden évben 5–10 százalékpontos csökkenést mutat. 2000-ben már csak a GDP 39,1%-nak felelt meg, és 2004-re pedig még jobban, 20% alá csökkent. Az 15 EU-tagállam átlagos nemzeti adósságállományának rátája 2000-ben 63,8% volt.

6


A bruttó nemzeti adósságállomány egyedül Luxemburgban kevesebb, ahol mindössze 5,6%-ot tesz ki, de ez az érték az egész kilencvenes évtized során e körül a szint körül mozgott. Olaszországban és Görögországban, ahol a kilencvenes évek elején ez az adat szintén 90–100% körül alakult, nem tudták az adósságot olyan mértékben csökkenteni, mint Írországban, sôt ezen országok adósságállománya 1995–96-ig még emelkedett is. Az írek 39,1%-os eredményét közelíti Dánia 46,8%-a, de ôk a kilencvenes évek elején 70%-ról „indultak”, tehát a dán adósságállomány-csökkenés üteme sem közelíti meg az írt. Németországban pedig 2000-ig egyenesen növekedett ez az érték. (Eurostat)

Forrás: Eurostat 4. ábra. Bruttó adósságállomány, 1992–2000

2.5. Munkanélküliségi ráta

Írország munkanélküliségi rátája 1985-ben érte el a csúcsát (16,9%), a kilencvenes években csökkenô tendenciát mutatott, és 2000-re az EU-tagállamok átlagos munkanélküliségi rátájának a felét adta ki. Az évtized elején az ír 13,4%-os aránynál csak Spanyolország 16,2%-os rátája volt magasabb az EU-ban. 1993-ra minden EU-országban jelentôsen nôtt a munkanélküliség, az átlag is meghaladta a 10%ot. Ekkor Írországban a ráta 15,6%-ra emelkedett, majd erôteljes csökkenésnek indult: 1997-re 9,9%ra, majd 2000-re 4,2% alá csökkent, amikor a megfelelô EU-átlag 8,2% volt. Írországnál csak Portugáliában (4,0%), Ausztriában (3,3%), Hollandiában (2,6%) és Luxemburgban (1,9%) volt 2000ben kisebb a munkanélküliek aránya. A munkanélküliség kérdésével és a harmadik évezredben ismét növekvô munkanélküliségi rátával a késôbbiekben foglalkozom bôvebben. 2.6. Infláció

Az Írország kilencvenes évekbeli páratlan gazdasági teljesítményét beárnyékoló egyetlen aggasztó tényezô az infláció. Az évtized folyamán a fogyasztói árindex végig szépen alakult, egyszer sem emelkedett 4% fölé, azonban 2000-ben hirtelen 6,8%-os emelkedés volt tapasztalható. Ez a növekedési ütem jóval meghaladta az EU-átlagot, és az összes akkori tagállam inflációs rátáját felülmúlta. Az inflációval, valamint az Európai Unió gazdasági és pénzügyminiszteri tanácsának kritikájával a 4. fejezetben foglalkozom részletesebben.

3. A kiemelkedô gazdasági teljesítményhez vezetô okok 3.1. Nyitottságra törekvô állami gazdaságpolitika 3.1.1. A függetlenné válástól az 1950-es évekig: piacvédelem

Amikor az újkori ír állam 1922-ben megalakult, Írország lényegében agrárjellegû ország volt, ahol az ipar csak néhány iparcikket állított elô olyan hagyományos iparágakban, mint az élelmiszeripar, az italgyártás vagy a textilipar. Ezek is zömmel a hazai piacra termeltek. Önálló ír gazdaságról ebben az idôszakban nem is igen beszél-

A KIEMELKEDÔ GAZDASÁGI TELJESÍTMÉNYHEZ VEZETÔ OKOK

7

hetünk, inkább csak az „Egyesült Királyság gazdaságának egy részérôl”, hiszen az ír export 90%-a ide irányult, az ír import pedig teljes egészében innen származott egészen az ötvenes évek elejéig. Az ország meglehetôsen gyenge gazdasági pozícióval bírt, és a kilátások sem voltak túl rózsásak, lévén fiatal nemzetállam, polgárháborús hangulattal, kevés természeti kinccsel és még kevesebb pénzügyi hatalommal. A függetlenség elsô évtizedében a gazdaságpolitika fô célja a stabilitás elérése és a mezôgazdaság hatékonyságának növelése volt. Ezen kívül szabadkereskedelmi megállapodást igyekeztek elérni az Egyesült Királysággal. Az 1930-as években kezdte a kormány az ipart a mezôgazdasággal megegyezô fontossággal kezelni. Elsôsorban állami szubvenciók és piacvédelem révén próbálták fejleszteni az ipart és a mezôgazdaságot, a mezôgazdasági önellátás növelése volt a cél. Szigorúan tiltották, hogy az Írországban mûködô vállalatoknak külföldi tulajdonosuk lehessen, a protekcionista ír gazdaságpolitika az importhelyettesítést támogatta, az embereket pedig arra ösztönözte, hogy csak ír termékeket vásároljanak. Ennek ellenére az 1950-es évekig nem mutatkozott semmi érdemi fejlôdés, az ipari termelés és a foglalkoztatás stagnált. Ez a fajta gazdaságpolitika különösen veszélyes egy kisebb gazdasági potenciállal rendelkezô ország számára. Veszélyes egyrészt azért, mert az importhelyettesítés érdekében tett beruházások elvonják az eszközöket a korszerû, exportnövelô ágazatok fejlesztése elôl. Másrészt pedig, az ilyen gazdaságpolitikát folytató ország lemond a nemzetközi munkamegosztás elônyeirôl, csak a belsô erôforrások maximális kihasználására, a világpiactól való elzárkózásra és önellátásra törekszik. Ennek következményei a gazdasági és politikai elszigetelôdés, a nemzetközi gazdasági versenybôl való kimaradás, valamint ésszerûtlen gazdasági döntéseket eredményez, és szûkíti a belföldi árukínálatot. A protekcionizmus így eleve bukásra volt ítélve, tekintve Írország kis belsô piacát és kevés természeti erôforrását, mely soha nem tette lehetôvé, hogy önellátóvá váljon. Ugyan az ötvenes években alkalmazott piacvédelemre épülô gazdaságpolitika nagy segítség volt a hazai ipar fejlesztésében, de ahogy a termelés bôvült, egyre kevésbé volt alkalmazható. Az évtized végére recesszió, krónikus fizetési mérleghiány következett be. Ez a kormányt gazdaságpolitikai váltásra kényszerítette: az exportképes termelés fejlesztése lett a fô cél. A hazai iparra azonban nem lehetett építeni annak tôkeszegénysége és gyengesége miatt. Felismerték, hogy a produktív termelés növelése és modernizálása piacnyitással, a külföldi mûködô tôke segítségével valósulhat meg. A kormány reményei szerint így volt lehetséges tôkéhez jutni, az exportot növelni, mûszaki fejlesztéseket végrehajtani és a munkaerônek munkát adni. 3.1.2. Gazdasági nyitottság

A világgazdasági nyitottság tulajdonképpen egy ország globalizáltságának a fokát jelenti. Ez minél nagyobb, az ország annál könnyebben tud olcsó importhoz jutni, annál egyszerûbben tudja saját termékeit a világpiacon értékesíteni, a külföldi tôke pedig annál szívesebben fektet be az országba. Ezen kívül egy nyitott gazdasággal rendelkezô ország könnyebben jut a legújabb technológiához is. A világgazdasági nyitottságnak vannak azonban hátrányai is: az olcsó külföldi import veszélyezteti a hazai termékeket, iparágakat, valamint az ország annak a veszélynek is ki van téve, hogy a külföldi tôke amilyen hirtelen jött, ugyanolyan hirtelen el is hagyja az országot. Az ír vezetés felismerte, hogy a nyitottság ösztönzi a gazdaság növekedését. A nyitott országok gyorsabban növekednek, mint azok, amelyek elzárják magukat a világ többi részétôl. Írország ma a legnyitottabbak közé tartozik, nyitottsági mutatói (2000): • export/GDP = 98 165 millió euró/103 470 millió euró = 95% • import/GDP = 83 484 millió euró/103 470 millió euró= 81% A globalizáltság fokozására két stratégia áll az országok rendelkezésére. Az egyik az export növelése, amely biztosíthatja a bevételt a további fejlôdéshez, a másik lehetôség pedig a külföldi tôke „becsalogatása” az országba. Írországban éltek mindkét lehetôsséggel. 3.1.3. Liberalizáció, külföldi tôkebefektetések

A külföldi tôke becsalogatása végett 1949-ben létrehozták az Iparfejlesztési Ügynökséget (Industrial Development Authority – IDA), amely nemcsak a külföldi beruházások ösztönzéséért, hanem az ír tulajdonban lévô ipar fejlesztéséért is felelôs volt. 1952-ben megalakult az Ír Export Tanács (Irish Export

8


Board/Córas Tráchtála), és még ugyanebben az évben felkínálták az elsô kedvezményeket új iparágak kifejlesztésére az elmaradott körzetekben. A regionális politika kialakítása is ekkor kezdôdött, több ipari park létesítésével. Ezeken a vámszabad területeken a külföldi vállalatok az átlagosnál jobb letelepedési feltételeket találhattak. A waterfordi, galway-i mellett a legjelentôsebb a shannoni vámszabad légikikötô köré épült park és az 1957-ben itt megalapított Shannon Free Airport Development Company által irányított központ volt, mely a vámszabad területeken hajtott végre ipari fejlesztéseket és a közép-nyugati régióban tevékenykedô hazai kisvállalatok támogatását látta el. (Artner, 2000.) A protekcionista gazdaságpolitika felengedését az is mutatja, hogy az ország 1957-ben tagja lett az IMF-nek és a Világbanknak, 1965-ben szabadkereskedelmi megállapodást kötött Nagy-Britanniával, 1967-ben pedig csatlakozott a GATT-hoz is. Tehát az ötvenes évek végétôl különféle kedvezményekkel, ösztönzôkkel igyekeztek vonzást gyakorolni a transznacionális vállalatokra: • beruházási támogatások (állótôkére, kutatás-fejlesztésre); • üzemi építkezések támogatása; • ipartelepek infrastruktúra-kiépítésének támogatása; • kedvezményes hitelek a perifériákon magasabb mûködési költséggel tevékenykedô vállalkozásoknak; • az importvámok szinte teljes eltörlése; • vállalatalapítási kedvezmények tôke- és szakképzési juttatások formájában; • munkahelyteremtés és képzés nagyarányú finanszírozása; • Európában legalacsonyabb társasági adó (2003-tól: 12,3%); • 1956-tól 50, majd 1958-tól 100%-os adómentesség a feldolgozóipari exportra (a feldolgozóipari profit 2010-ig mindössze 10%-kal adózik, 1990-ig a feldolgozóipari kivitelbôl származó nyereség pedig teljesen adómentes volt); • kedvezmények az ipari épületek és gépek amortizációjára; • infrastruktúrával kiépített telephelyek, épületek kedvezményes bérbeadása; • olcsó tanácsadási, tereprendezési, közmûvesítési szolgáltatások nyújtása; • exporthitel-garancia; • osztalékra vonatkozó kedvezmények; • szabad tôke- és profitrepatriálás. Az ír kormányzat azt remélte, hogy a külföldi tôke segítségével, az idegen és a hazai vállalatok kapcsolatainak kiépülése révén megindul majd a hazai ipar fejlôdése is, azonban ez a remény nem valósult meg. A külföldi vállalatok beruházásai Írországban fôleg új, zöldmezôs beruházásokat jelentettek, a legkorszerûbb technikai eszközökkel felszerelve, hogy versenyképes termékeket tudjanak exportra termelni. (Nagy, 2000.) A hatvanas évekig fôleg a technológiailag fejlett és nagy élômunka-igényû ágazatokba – mint például a textil-, cipô-, mûanyagipar – történtek beruházások. Az ezekben az iparágakban tevékenykedô vállalatok leginkább azokat a telephelyeket részesítették elônyben, amelyek iparilag fejletlen vidékeken voltak találhatók, mivel képzett szakembereket, magas színvonalú és fejlett szolgáltatásokat nem igényeltek. Munkaerô-igényességük miatt elônyben részesítették azokat a térségeket, ahol a bérek alacsonyabbak voltak. Ezek az iparágak az 1960-as évek közepétôl fokozatosan áttelepültek a szegényebb, fejletlenebb országokba, ahol még alacsonyabbak voltak a bérek, Írországban pedig a modernebb, technológiahordozó iparágak kezdtek a külföld érdeklôdésének középpontjába kerülni: a multinacionális vállalatok egyre inkább az elektromos- és elektronikai iparban, a gyógyszeriparban és a gyógyászati eszközök iparában koncentrálódtak. (O’Malley, 1997.) Sikerült az ország által kínált termékszerkezetet úgy megváltoztatni, hogy olyan termékeket állítottak elô, amelyek iránt világszerte nagy kereslet mutatkozott, és az egyre bôvülô nyugat-európai piacokon is egyre akadálytalanabbul lehetett értékesíteni. (Nagy, 2000.) A technológiahordozó ágazatok az ír nemzetgazdaságban és exportban betöltött jelentôs szerepe egyértelmûen a külföldi iparnak köszönhetô. A vállalatok azonban a termelésnek csak bizonyos fázisait telepítették Írországba: jellemzôen azokat, amelyek nem igényelnek jelentôs helyi technológiai beavatkozást, szakértelmet és minôségi beszállítókat. A legtöbb vállalat kutatás-fejlesztési tevékenységét ma sem itt végzi, és stratégiai funkcióit is külföldön látja el.

9


A külföldi tôkének nyújtott ösztönzôk következtében a gazdasági növekedés rátája az 1950-es évekbeli évi 1%-ról a késô hatvanas évekre évi 4,5%-ra emelkedett. 1958 és 1973 között körülbelül 700 külföldi beruházás született mintegy 700 millió USD értékben (a külföldi vállalatok száma jelenleg meghaladja az ezret). A feldolgozóipari termelés évi átlag 5,9%-kal nôtt. 1959 és 1972 között a foglalkoztatás 25%-kal bôvült. 1973-ban a külföldi tôke adta a feldolgozóipari export 39%-át, a nem-élelmiszeripari export 30%-át, és a feldolgozóiparban dolgozók egyharmadát külföldi cégek alkalmazták. (Artner, 2000.) A külföldi tôke szerepe Írország Európai Közösséghez (EK) való csatlakozása után még jelentôsebbé vált, hiszen a nagy európai piac is vonzóerô lett a külföldi mûködô tôke számára. A tôkebeáramlás csak a nyolcvanas évek közepén torpant meg valamelyest, de a kilencvenes évektôl kezdôdôen ismét hihetetlen felfutásnak indult. 1. táblázat. Az OECD-országokból érkezô közvetlen befektetések összege Összege (millió dollár, átlagosan évente) Részesedés az összes OECD-tagországba érkezô mûködôtôke-áramlásból (%)

1981–1985 178

1986–1990 96

1991–1997 1124

0,48

0,06

0,66

Forrás: Barcza, 2001.

A magas export- és importrátájú külföldi vállalkozások nyereségük nagy részét kiviszik Írországból. Értékesítésük teljes összegének csupán 38%-a marad Írországban bérek, közterhek, valamint belföldi anyag-, termék- és szolgáltatási költségek formájában. A fennmaradó 62% kiszivárog az ír gazdaságból, mint importköltség, profitrepatriálás és az osztalékok hazautalása. (Artner, 2000.) Statisztikák szerint a GDP 10%-át meghaladó tôkekivonás folyik az országból. Evvel szemben az ír tulajdonú cégek bevételük 75%-át fordítják helyi termékek és szolgáltatások vásárlására. A különbséget a külföldi és a hazai vállalatok ágazati megoszlása csak részben magyarázza, ugyanis az ír tulajdonú vállalatok az azonos ágazatokban is sokkal több helyi inputot használnak fel. Habár a külföldi vállalatokat viszonylag gyenge kapcsolatok fûzik az ír gazdasághoz, az ír beszállítóikkal kialakított kapcsolataik révén közvetlen hatással vannak a hazai vállalatokra is, mivel pótlólagos munkaerô-keresletet teremtenek. Ezek a kapcsolatok leginkább a hagyományos ipari ágazatokban jellemzôek, a csúcstechnológiai ágazatokban az integráció foka sokkal alacsonyabb. (O’Malley, 1997.) 3.1.4. A liberalizáció árnyoldala: a hazai ipar leépülése, az ír gazdaság szerkezeti dualizálódása

A külföldi tôke letelepedésétôl azt várták, hogy az így befolyó bevétel és a termelôi kapcsolatok elôsegítik majd a hazai ipar fejlôdését, modernizációját, azonban ez nem a reményeknek megfelelôen valósult meg. Írországban a külföldi tôke beáramlása negatív következményeket is vont maga után: míg a külföldi vállalatok fôleg a modern, fejlett szektorokban mûködnek, a legkorszerûbb technikai berendezéseket alkalmazzák, addig a hazai vállalatok kezében csak a hagyományos iparágak a maradtak. Ezek a cégek szinte kizárólag a hagyományos iparokban, kevésbé fejlett technológiákkal és kis világpiaci versenybírással mûködnek, csak olyan ágazatokban van esélyük, ahol a multinacionális vállalatok nem jelentenek konkurenciát. Ma a nemzetközi tendenciáknak megfelelôen a hagyományos ágazatok egyik válságból a másikba kerülnek, ami Írországban azért különösen nagy probléma, mert ezek a halódó iparágak vannak ír tulajdonban, melyek megfelelô tôke és támogatás híján kiszorulnak a piac jelentôs részérôl, és fokozatosan sorvadnak. A külföldi és belföldi tulajdonú vállalatok közötti különbség megmutatkozik a méretükben, a termelékenységükben és a nyereségességükben is. Egy összehasonlításból kiderült, hogy az amerikai tulajdonú cégek átlagosan tizenkétszer olyan nagyok, négyszer olyan termelékenyek, és hatszor olyan nyereségesek, mint az írek. (Nagy, 2000.) Egy 1988-ban végzett felmérés szerint 1973-tól ugyan az összes foglalkoztatott száma csökkent, de ez úgy következett be, hogy míg a külföldi vállalatok folyamatosan növelték alkalmazottaik számát, addig az ír vállalatok mintegy 32 000 fôt bocsátottak el, így 1988-ra az összes foglalkoztatott 42%-a külföldi cégnél dolgozott. Az új munkahelyeket fôként amerikai, brit és német vállalatok hozták létre.

10


Ugyanezen felmérés kimutatta, hogy 1986-ban a vállalatok számát tekintve a külföldiek részesedése mindössze 12% körül mozgott, Írország nettó kibocsátásának 61,1%-át mégis ôk produkálták. Szerepük az elektronikai, a gép-, a gyógyszer-, a gumi- és a szesz- és dohányiparban a legjelentôsebb; a fa- és bútoriparban, valamint a papír- és nyomdaiparban pedig csekély. (Némedi–Varga, 1997.) Ezek az adatok a kilencvenes években tovább emelkedtek: a külföldi társaságok 1996-ra a feldolgozóiparban dolgozók 47%-át foglalkoztatták és a termelés 66%-át adták. A gazdaság szerkezeti dualizálódása, vagyis a fejlett külföldi és a fejletlen hazai szféra kettôssége ma is jellemzô Írországban, sôt bizonyos fokú erôsödés tapasztalható, mivel ma már a hagyományos ágazatokban is megszûnôfélben van az ír tulajdon eddigi dominanciája. A tradicionális ipari szektorok termelésének 1990-ben még 66%-a származott ír cégektôl, arányuk azonban 1996-ra 53% alá csökkent. Ezalatt a modern szektorokban az ír cégek részaránya 1990 és 1996 között az amúgy is alacsony 8%-ról 6%ra mérséklôdött. (Artner, 2000.) 2. táblázat. A 10 legnagyobb ír, és a 10 legnagyobb írországi multinacionális vállalat és iparági hovatartozásuk (1992/93) A 10 legnagyobb ír vállalat 01. Smurfits 02. CRH 03. Avonmore 04. Kerry 05. Goodman 06. Waterford Foods 07. Fyffes 08. Dairygold 09. Fitzwilton 10. Greencore

Iparág papíripar építôipar élelmiszer élelmiszer élelmiszer élelmiszer élelmiszer élelmiszer élelmiszer élelmiszer

A 10 legnagyobb MNV 01. Apple 02. Dell 03. Microsoft 04. Digital 05. Coca Cola 06. Amdahl 07. Pepsi 08. Schering Plough 09. Pfizer 10. Northern Telecom

Iparág IT IT IT IT élelmiszer IT élelmiszer gyógyszeripar gyógyszeripar telekommunikáció

Forrás: Némedi-Varga (1997) és saját gyûjtés

A 2. táblázatból is kiderül a duális iparszerkezet mibenléte: a tíz legnagyobb ír vállalat közül nyolc az élelmiszeriparban mûködik, a külföldi cégek pedig leginkább az információtechnológiában tevékenykednek. A világ elsô 25 számítástechnikai és szoftvercégébôl 19 döntött úgy, hogy képviseletet nyit Írországban. (Megtorpant az ír gazdaság, 2002.) 3.1.5. Exportnövekedés

Az ír export jelentôs átalakuláson ment keresztül az elmúlt három-négy évtizedben. Amíg az ötvenes évek importkorlátozó politikája érvényesült, a feldolgozóipari termelés alig 20%-a került exportra. A szabadkereskedelmi politika következtében azonban 1992-ben az export már a GDP 63%-át, míg az import az 53%-át adta. 2000-ben pedig a megfelelô adatok 95% és 81%, így ma az országot nagyfokú nemzetközi nyitottság jellemzi. A legnagyobb exportôr a feldolgozóipar, mely bruttó termelésének kétharmada kerül külföldi piacokra. Az évtizedek során az exportált termékek összetétele a magasabb technológia felé rendezôdött át: jelenleg a legerôsebb exportorientáció a modern csúcstechnikai termelésben tapasztalható, például a számítástechnikai berendezések, a gyógyszerek, az elektronikai gépek és mûszerek 90–98%-a elhagyja az országot. (O’Malley, 1997.) Az ír export fejlôdését vizsgálva érdemes kiemelni, hogy a multinacionális vállalatok nagyrészt kedvezô változást idéztek elô, ugyanakkor a hazai vállalatok gyenge szereplése kedvezôtlen hatással járt, tehát az ír gazdaság duális szerkezete a külkereskedelemben is megnyilvánul. A külföldi vállalatok ugyanis jellemzôen exportra termelnek, ugyanez a hazaiakról nem mondható el. A külföldi cégek összexportból való részesedése is nagyobb, mint az ír vállalatoké, amelyek az 1980-as években mindössze 26%-os részt könyvelhettek el. (Némedi–Varga, 1997.) A külföldi cégek között azonban jelentôs különbségek tapasztalhatók abban a tekintetben, hogy honnan származnak és termékeikkel mely piacokat célozzák meg. Egy 1997-ben végzett, 1993-as adatokon alapuló vizsgálat szerint az akkor Írországban külföldiek által mûködtetett vállalatok legnagyobb része amerikai (40%), angol (16%) és német (15%) tulajdonban volt. Ugyanezen vizsgálat kimutatta, hogy míg a hazai tulajdonban lévô vállalatok kibocsátásuknak mindössze 35%-át, addig a külföldi tulajdonossal


11

rendelkezôk 86%-át exportálták, s közöttük is kimagasló az egyesült államokbeli vállalatok 96%-os exportaránya. Ez utóbbiak Írországot csupán „ugródeszkának” tekintik, a belsô piac számukra csaknem teljesen jelentéktelen, fô céljuk az Európai Unió piacának elérése. Kivitelük 72%-a irányul ide, ezen belül 20% pedig Nagy-Britanniába. Az Írországba betelepült külföldi cégek jellemzôen külföldrôl szerzik be inputjaikat, és termékeiket is általában ott értékesítik. Ebbôl kifolyólag mind a bevitel, mind pedig a kivitel mértéke jelentôsen növekedett. 1988 és 1995 között az ország exportja 234%-kal, importja pedig 209%-kal, vagyis a világhoz és az Európai Unióhoz képest is jóval dinamikusabban emelkedett. A világkereskedelem ez alatt a 7 év alatt 180%-kal, az EU kivitele 173%-kal, importja pedig 167%-kal nôtt. (Nagy, 2000.) Általánosságban elmondható, hogy a külföldi vállalatok exportjának importtartalma magasabb, mint az ír vállalatoké, hiszen ahhoz az ipari tevékenységhez, amelyet a külföldiek végeznek, nagyobb mértékben van szükség importált alapanyagra, mint például a hagyományosan ír vállalatok által mûködtetett élelmiszer- vagy faiparnak. E duális fejlôdés nagy problémája, hogy nem alakult ki semmiféle kooperációs kapcsolat a betelepült multinacionális vállalatok és a hazai termelôszféra között. A külföldi vállalatok nem integrálódtak az ír gazdaságba, nem is törekednek arra, hogy inputjaikat az ír piacról szerezzék be, holott evvel mérsékelni lehetne a kettôsséget. A külföldi tulajdonú ipari cégek anyagi eszközeik mintegy 70%-át importálják, tehát nem igazán függnek az ír beszerzési forrásoktól. Az ír export fejlôdésének kedvezô jelensége, hogy megszûnt a brit piac kizárólagos szerepe. Míg 1950-ben az ír export 90%-a a brit piacra irányult, addig 1973-ban ez 50%-ra mérséklôdött, 2000-ben 25%-ot tett ki(Artner, 2000.), 2004-ben pedig már csupán 17,5%-ot. (The World Factbook, 2005.) 3.2. Írország az Európai Unióban 3.2.1.A taggá válás körülményei

Írország elsô alkalommal 1961-ben adta be csatlakozási kérelmét az akkoriban még hat országból álló Európai Gazdasági Közösségnek (EGK), majd 1967-tôl Európai Közösségnek (EK) nevezett integrációhoz. Ez a döntés azonban nem volt kétségektôl mentes, köszönhetôen nemcsak a csatlakozás hátrányaitól való félelmeknek, hanem az ír történelemben meghatározó semlegesség-kérdésnek is. Írország politikai közéletét a Sinn Féin kettészakadása után 3 nagy párt határozza meg: a Fine Gael, a Fianna Fáil és a Munkáspárt. A csatlakozás pártolói alapvetôen a Fine Gael és a Fianna Fáil köreibôl kerültek ki. Évek óta szorgalmazták a csatlakozást, ennek érdekében a Fine Gael be is nyújtott egy alkotmánymódosító javaslatot a kormányon levô Fianna Fáil pártnak, amit az el is fogadott. Ez a javaslat azonban nem tartalmazott semmit a hatalom átruházásáról, csupán az ír kötelezettségvállalásokat érintette. Az Írország csatlakozását támogatók érvei (Ördög, 2000. és VKI kihívások, 1994): • Az EK regionális politikájából eredô várható haszon, pénzügyi támogatás a Szociális Alapból a közösségi tagságból származó foglalkoztatási problémák megoldására. • Az EGK közös agrárrendtartásában való részvétel is kedvezô lehetôségnek tûnt az ország számára, hiszen a mezôgazdaság akkoriban a GDP 25%-át adta, az agrárszférában foglalkoztatottak számának aránya pedig 36%-ot tett ki. A csatlakozást támogatók avval érveltek, hogy az ír mezôgazdasági termékeket a Közösség széles és biztos piacán a korábbinál magasabb garantált árakon lehet majd értékesíteni, s evvel mérséklôdik a brit piacok mesterségesen alacsonyan tartott áraitól való függés mértéke. • Az európai integrációhoz való csatlakozás csökkentheti az ország Nagy-Britanniától való erôs gazdasági és politikai függését. • Az esetleges kimaradás abból a gazdasági és vámunióból, amelybe az ország összes fontos gazdasági partnere tömörül, igencsak rontja Írország esélyeit a gazdasági felzárkózásra. • Nagy-Britannia esetleges Írország nélküli belépése az EGK-ba negatív hatásokkal járna a brit-ír kereskedelmi kapcsolatokat tekintve. • A külföldi beruházások további emelkedése várható. A csatlakozás híveinek ezeken felül különbözô félelmekkel is meg kellett küzdeniük: • Az ipari szektort illetôen azon a véleményen voltak, hogy a jelentkezô problémák (pl. munkanélküliség) nem a közösségi tagság folyományai, hanem inkább az általános recesszióval, az olajár-

12


robbanást követô válsággal magyarázhatók, a megnövekvô versenybôl fakadó nehézségeket pedig az exportorientált iparágak húzóereje kompenzálja majd. • A semlegességi problémával kapcsolatban azt vallották, hogy – ugyan a Közösségnek nincs védelmi dimenziója –, ha szükséges, megvédik az egységes Európát, hiszen ez saját védelmüket is jelenti. A csatlakozáspárti kampányban a Fianna Fáil és a Fine Gael is aktív szerepet vállalt: megfelelô finanszírozási forrásokkal rendelkezve ismertetôket készítettek, melyek általános és specifikus kérdéseket egyaránt érintettek. A csatlakozás ellenzôinek táborát a parlamenti ellenzéket vezetô Munkáspárt hívei alkották. ôk a teljes jogú tagság helyett inkább a társult tagsági státust támogatták, kifogásaik a következôk voltak: • A mezôgazdasági termelés és foglalkoztatottság csökkenni fog, a termékek árának növekedésébôl származó hasznot a nagy farmergazdaságok fölözik le, tönkretéve a kis gazdálkodókat. • Az ír gazdaság Brüsszelnek lesz alárendelve és a multinacionális vállalatoknak kiszolgáltatva. • A semlegesség elônyeinek elvesztése. • Emigrációtól, elnéptelenedéstôl, bevándorlástól való félelem. • Növekvô létfenntartási költségek. • A termôföld idegen kezekbe kerülése. • A halászati politikával kapcsolatos aggályok. • A szabad tôke- és munkaerô-áramlás problémákat okozhat a tradicionális ír iparágakban. • Kétségeik voltak a regionális és szociális politika, valamint a redisztribúció hatékonyságát illetôen. Publikációik a tagság hátrányos gazdasági következményeivel, a várható áremelkedésekkel, a mezôgazdaságot érintô kérdésekkel, a szuverenitás problémájával foglalkoztak, és a tagsággal szembeállítható alternatívákat tartalmaztak. Tehát a lehetôségek és veszélyek mérlegelése után a vezetô ír politikai körökben úgy találták, hogy az európai integrációhoz való csatlakozás ugyan némiképp csökkenti az ország szuverenitását, de ugyanakkor növeli mozgásterét és a britektôl való „távolságot”. Így Írország, Nagy-Britanniával egyetemben, 1961-ben beadta csatlakozási kérelmét, de – az íreken kívülálló okok miatt – ekkor érdemi tárgyalásokra nem került sor, s a tagság elérése még váratott magára. Felmerült annak a lehetôsége is, hogy Írország esetleg Nagy-Britannia nélkül váljon a Közösség tagjává, azonban ezt hamar elvetették, tartva az esetleges brit kereskedelmi retorzióktól. Írország ezután egyoldalú vámcsökkentést vezetett be, és egy ideiglenes, átmeneti jellegû kereskedelmi megállapodást kívánt elérni az Európai Közösséggel, s közben a brit kapcsolatok felerôsödése eredményeként megalakult a már említett Angol-Ír Szabadkereskedelmi Övezet (AIFTA). Sôt, egyeztetések kezdôdtek Írország jövôbeli EFTA-tagságáról, melytôl Nagy-Britannia mindaddig ódzkodott, mondván, hogy ez egy fejlett országok számára készült, semmiféle felzárkóztató alapot nem tartalmazó megállapodás. 1967-ben újból feléledtek az Írország EK-tagságát célzó törekvések, de az érdemi tárgyalások újból elmaradtak – és ismét az íreken kívülálló okok miatt –, a csatlakozásra ekkor sem kerülhetett sor. (Ördög, 2000.) 3.2.2. A csatlakozási tárgyalások

A tárgyalások – a Nagy-Britannia és Írország viszonyát beárnyékoló konfliktus, az északír válság újbóli fellángolása ellenére – 1969-ben kezdôdhettek meg mégis. Miután az írek kötelezettséget vállaltak a Római Szerzôdés szabályainak és az EK által azóta hozott döntéseknek a betartására, valamint elfogadták a tagsággal járó gazdasági követelményeket, négy kritikus tárgyalási pontot jelöltek meg, melyek többsége a tárgyalások során kielégítôen meg is oldódott. (VKI Kihívások, 1994.) 1. Az elsô kérdés az érzékeny iparágak esetében felmerülô lehetséges problémák kezelésére, dömpingellenes eszközök alkalmazására és az ipari befektetések ösztönzésére vonatkozott. Ezt úgy sikerült megoldani, hogy az írek kénytelenek voltak engedni a jutaipart érintô különleges vámmegállapodásra vonatkozó igényeikbôl, cserébe viszont a motorösszeszerelô-ipar területén nagy engedményeket kaptak. Antidömping-törvényeiket megtarthatták, valamint továbbra is fenntarthatták exportösztönzô kedvezményeiket azon vállalatok számára is, melyek a csatlakozást követôen kezdtek exportra termelni az országban.


13

Speciális egyezmény született az acéliparra vonatkozóan, amelynek értelmében Írország a csatlakozást követôen még 2 évig vámmentesen importálhatott nyersanyagot harmadik országokból, az acélhulladék exportellenôrzése pedig 5 évig maradhatott fenn. Az általános közösségi szabályoktól eltérôen, Írország bizonyos termékeket illetôen még két és fél évig fenntarthatta a tagállamokkal szembeni importkvótáit és exportkorlátozását. 2. Átmeneti megállapodásokat próbáltak elérni a brit-ír kereskedelmi kapcsolatok területén, ezek megvalósítása azonban csak részlegesen sikerült. Az ipar területén 5 évre, a mezôgazdaság területén pedig 4,5 évre sikerült engedményeket szerezni. Ezen felül Írország 5 éves átmeneti periódust fogadott el, melynek során saját vámjait a közös külsô vámtarifákhoz kellett igazítania. 3. A harmadik kérdéskör az agrárszektort, és ezen belül a növény- és állat-egészségügyi szabályozást, valamint a halászati megállapodást érintette. Az utóbbi két pontot leszámítva az agrárkérdésekben viszonylag kevés nehézség támadt, mivel a Közösség biztosította Írország azonnali felvételét a Közösségi Mezôgazdaság-finanszírozási Alapba, amivel Írország mintegy 30 millió ír fontot kitevô exporttámogatást takaríthatott meg. Azonban a növény- és állat-egészségügyi megállapodás tartalma, és fôleg a halászati kérdés komoly elégedetlenséget okozott. A Közösség akkori szabályai ugyanis egyenlô hozzáférést biztosítottak a tengervízhez minden EK-tagország számára, az írek pedig úgy érezték, hogy ezek a szabályok nemzeti érdekeiket sértik, és ôket hátrányos helyzetbe hozzák. Ebben a kérdésben csak 1982-re sikerült megállapodniuk, amikor megengedték, hogy a tagállamok 6 mérföldes körzetben parti vizeiken kizárólagos halászati jogot biztosíthatnak a helyi kikötôk hajóinak és a hagyományosan az adott területen tevékenykedô halászoknak. 4. A negyedik pont arra vonatkozott, hogy a belépni szándékozó országok mindegyikével párhuzamosan folyjanak a tárgyalások, és felvételük is egyszerre történjen. A csatlakozás ellen tiltakozók kifogásolták, hogy a tárgyalási és csatlakozási feltételeket túlságosan is az EK-érdekek határozzák meg,és úgy tûnik, hogy a kormányzat akármilyen feltételt hajlandó elfogadni annak érdekében, hogy bejusson a Közösség tagjai közé. Az ellenzôk szerint evvel azt kockáztatták, hogy a késôbbiekben a többi tagállam ennek a viselkedésnek megfelelôen fogja kezelni Írországot. A tárgyalások végül 1972 elején fejezôdtek be, és megszületett Írország csatlakozási szerzôdése, melyben az EK biztosítja az országot arról, hogy folytathatja iparosító, gazdasági fejlôdést ösztönzô, az életszínvonal javítását és a munkanélküliség csökkentését megcélzó gazdaságpolitikáját, sôt, ezt a Római Szerzôdéssel konform, támogatandó célnak minôsítette, és felszólította az EK intézményeit, hogy e cél érdekében minden rendelkezésükre álló (különösen pénzügyi) segítséget adjanak meg. Azt is kikötötték, hogy Írország helyzetét különös figyelemmel kell kezelni a Római Szerzôdés állami segélyekrôl szóló részének alkalmazásakor. Evvel az EK gyakorlatilag már a csatlakozáskor engedélyezte Írországnak a Közösségben egyébként üldözött állami szubvenciók, adókedvezmények gyakorlatának fenntartását. Továbbá az EK vállalta, hogy segítséget nyújt Írország gazdaságának harmonizálásához az egyes régiók és a leginkább elmaradott térségek közti különbségek mérséklésével. (VKI Kihívások, 1994.) Cserébe Írország teljesíti a Római Szerzôdésben foglaltakat, illetve biztosítja, hogy a közösségi erôforrásokat a megfelelô módon használja fel. A tárgyalások az ország számára kedvezôen záródtak le abból a szempontból is, hogy az EK egyes intézményeiben nagyobb képviseleti arányhoz jutott, mint ami népessége vagy GNP-je alapján megillette volna: • helyek száma az Európai Bizottságban: 1 (a 20-ból); • szavazatok súlya az Európai Tanácsban: 3 (a 87-bôl); • helyek száma az Európai Parlamentben: 15 (a 626-ból). Az 1972. május 10-én megtartott népszavazáson a szavazók 83%-a voksolt „igen”-nel és 17%-a „nem”mel, elhárítva evvel az utolsó akadályt is Írország közös piaci tagsága elôl, így az ország Nagy-Britanniával és Dániával egy idôben, 1973-ban az EK tagjává vált. Az ország felvételét követôen alig öt év alatt meg is valósult a „négy szabadság”, vagyis a tôke, a munkaerô, az áruk és a szolgáltatások szabad áramlása. 3.2.3. Az ír mezôgazdaság és a CAP

Már az Európai Gazdasági Közösséget létrehozó 1957-es Római Szerzôdésben – a mezôgazdaság produktivitásának a növelése, a mezôgazdaságból élôk számára méltányos jövedelem- és életszínvonal, valamint a belsô agrárpiac stabilizálása érdekében – célul tûzték ki a közösségi szintû agrárpolitika megalko-

14


tását az alapító hatok. A Közös Agrárpolitika (Common Agricultural Policy – CAP) alapelveit aztán 1962ben fektették le. A CAP három pilléren nyugszik: az egységes belsô piacon (ez a közösség országai közötti vámok és az egymással szembeni behozatali korlátozások eltörlését jelentette az agrártermékeknél, valamint közösségi szintû agrárszabályozást), a közösségi preferencián (ez kifelé egységes védelmi rendszer kialakítását és a közösség országaiból származó agrártermékek preferálását jelentette a külsô termékekkel szemben), valamint a pénzügyi szolidaritáson. Ez utóbbi maga után vonta a közösségi szintû agrárköltségvetést finanszírozó Európai Mezôgazdasági Orientációs és Garancia Alap (European Agricultural Guidance and Guarantee Fund – EAGGF) létrehozását. Az Európai Unióban az agrártámogatások elsôsorban a közös árakon nyugszanak. Ez nem egységesen szabott árrendszert jelent, hanem a belsô piacon intervenciós állami felvásárlásokkal mesterségesen magasan tartott árakat. Ha egy termék ára túlságosan alacsonyra esne, akkor a tagállamok felvásárlásba kezdenek, így csökkentve a termék piaci kínálatát és növelve az árát. A mesterségesen magasan tartott árakat szigorú, behozatali korlátozásokra és árlefölözésre épülô külsô védelmi rendszer védi az alacsonyabb árú világpiaci termékektôl. Az árlefölözés eszköze az úgynevezett mozgó importilleték, ami egyfajta változó vámnak felel meg, és aminek a mértéke körülbelül megegyezik a belsô ár és a külsô (világpiaci) ár különbözetével. Az agrárexportot is jelentôsen szubvencionálják az EK országaiban: az exporttámogatások a világpiacon elérhetô árakat egészítik ki a belsô piac áraira, hogy a közösség termelôinek így megérje exportálni. Írország csatlakozása az Európai Közösséghez az agrárszektor számára mindenképpen elônyös volt. A közös agrárpolitika elvei, céljai megfeleltek az ország igényeinek, ahol a teljes terület 63,7%-án folyik mezôgazdasági tevékenység, és ahol a mezôgazdaság a gazdaságban mindig is jelentôs szerepet játszott: a mezôgazdaság és az élelmiszer-feldolgozás GDP-beli aránya még 2003-ban is 8% volt, a teljes munkaerô 10%-át foglalkoztatta, az exportnak pedig 7%-át tette ki. A csatlakozás idôpontjától 1979-ig az országnak juttatott támogatások legnagyobb része (86%-a) az agrárszektorba irányult. Ez az összeg, a mintegy 1,6 milliárd ír fontnyi támogatást alapul véve, 1,28 milliárd fontot tett ki, és fôleg az ágazat modernizálására fordították. (Horváth, 1998.) Az ír farmerek élvezték a kedvezôbb piaci lehetôségeket és a megnövekedett árszintet. Beruházási segélyeket igényelhettek, az 55 évnél idôsebb gazdák nyugdíjat kaphattak, azok pedig, akik az agrártermelés feladása mellett döntöttek, átképzési programokban vehettek részt. Megindult a technikai fejlôdés, nôtt a termelékenység (a tejágazatban pl. 70%-kal), az export, és az évtized végére a mezôgazdaságban foglalkoztatottak jövedelmei kiegyenlítôdtek az iparban dolgozók jövedelmeivel. Összességében elmondható, hogy a korábban gyenge és elmaradott ír mezôgazdaság dinamikus, fejlôdô ágazattá vált. 1978-ban a Közösség elindított egy segélyprogramot a hegyvidékek és hátrányos helyzetû régiók támogatására, mely Írországot kedvezôen érintette, hiszen területének felét a támogatásra jogosult régiók közé sorolták. 1980-ban újabb intézkedést hoztak Írország kedvezôtlen adottságú nyugati területeinek agrárfejlesztésérôl. Ennek keretében sor került az erdôgazdálkodás, az ivóvízellátás bôvítésére, szakképzésre, villamosításra és útépítésekre. Ezek költségének 40%-át az EAGGF állta. (Artner, 2000.) A nyolcvanas évek közepére azonban a közös agrárpolitika rendszere az uniós szükségleteket meghaladó termelést és az agrárpiac telítôdését hozta magával, így szükségessé vált a piacszabályozás reformja. 1985-ben a Bizottság kiadott egy Zöld Könyvet, melyben a termelés visszafogását célozták meg, de még ezt megelôzôen, 1984-ben kvótát állapítottak meg a tejre, 1988-ban pedig a gabonafélékre. Így nem meglepô, hogy 1985–1990 között a tehénállomány 11%-kal csökkent, és a mûvelésre fogott földterület 30%-a bevetetlen maradt. (Horváth, 1998.) Összességében csökkent a termelés, így az agrárjövedelmek is, és farmgazdaságok ezrei szûntek meg. Általánosságban elmondható, hogy Írország a reformok kárvallottja volt, azonban aki a nehézségek ellenére képes volt az agrártermelésnél megmaradni, az továbbra is sokat köszönhetett a CAP-nak: az Agra Europe becslése szerint az 1990-es évek közepéig az ír mezôgazdaság teljes bevételének 41%-a származott közvetlen EU-támogatásokból. A belépéskor Írország mezôgazdasága nehézségekkel küzdött: alacsony jövedelmek, a szektorban foglalkoztatottak átlagéletkorának emelkedése, folyamatos elvándorlás, fejletlen feldolgozóipari kapacitások jellemezték. Ezen kívül az infrastruktúra fejletlensége is a fejlôdés gátja volt. Az Írországnak nyújtott

15


3. táblázat. Az Ír Köztársaságnak nyújtott mezôgazdasági támogatások, 1973–1996, millió ír font

1973-76 1978 1980 1982 1984 1986 1988 1990 1992 1994 1996

Mezôgazdasági Alap (Garancia rész) 304,8 366,1 377,4 344,3 644,6 883,7 838,5 1286,7 1113,6 1173,7 1100,0

Mezôgazdasági Alap (Orientációs rész) 29,2 27,5 40,7 60,9 53 46,6 64,4 93,9 147,4 130,9 151,6

Összesen 334,0 393,6 418,1 405,2 697,6 930,3 902,9 1380,6 1261,0 1304,6 1251,6

Forrás: EEC Commission és Artner, 2000. alapján saját szerkesztés

pénzügyi támogatások azonban elôsegítették az agrárszektor felzárkózását. A juttatások hatására a farmok jövedelmei 24%-kal nôttek, a lakosság elvándorlása mérséklôdött, és a foglalkoztatási mutatók sem romlottak. Az 1994 és 1999 közötti idôszakban több ezer farmgazdaság kapott fejlesztési támogatást, melybôl fôként takarmánytárolók, istállók épültek, és környezetvédelmi beruházások valósultak meg. (Horváth, 1998) A CAP 2000–2006-os programja továbbra is támogatja a farmerek korai nyugdíjazását: az a gazdálkodó, aki korábban nyugdíjba vonul, 10 éven keresztül vehet fel 13 500 eurós nyugdíjat. A csatlakozástól 2003-ig kapott mintegy 35 milliárd eurós mezôgazdasági támogatás a fogyasztóknak is kedvez, hiszen a CAP legutóbbi reformja óta nagy figyelmet fordítanak az élelmiszerbiztonságra, a környezetvédelemre és a fenntarthatóságra, és egyre inkább elôtérbe kerül az organikus termékek elôállítása. 3.2.4. Az uniós források szerepe

Az Európai Unió fontos célja segíteni az elmaradott vagy különbözô tagállamok és térségek társadalmigazdasági felzárkózását a közös költségvetésbôl származó pénzügyi támogatások, s ehhez kapcsolódóan fejlett szakmai módszerek kidolgozása és alkalmazása révén. Tapasztalatok szerint a szabadpiaci mechanizmusok hatására nem egyenlítôdnek ki, hanem inkább elmélyülnek a kevésbé fejlett régiók és a fejlôdési gócpontok közti különbségek, ezért a viszonylag fejletlen területeken mesterséges eszközökkel kell ösztönözni a fejlôdést. Ezek az eszközök lehetnek állami beruházások, vagy a magánberuházások állami ösztönzése, melyhez az Európai Unió segítséget, anyagi kiegészítéseket nyújt az egyes nemzetállamoknak, hiszen az integráció fokának növelése az összes tagállam érdeke. Az EU-ban négy strukturális alap mûködik, melyek mindegyikét használják írországi projektek finanszírozására: • Európai Regionális Fejlesztési Alap (European Regional Development Fund – ERDF): a lényeges regionális egyenlôtlenségek mérséklése, a régiók fejlôdése és átalakulása érdekében termelôberuházásokhoz nyújt finanszírozást, és különbözô formákban támogatja a kis- és középvállalkozásokat. • Európai Szociális Alap (European Social Fund – ESF): a munkanélküliség megelôzését, az ellene való küzdelmet szolgáló intézkedéseket, az emberi erôforrások, a munkaerôpiacba történô integráció fejlesztését támogatja. • Európai Mezôgazdasági Orientációs és Garancia Alap Orientációs része (EAGGF Guidance Section): a vidékfejlesztést segíti elô. • Halászati Orientációs Pénzügyi Eszköz (Financial Instrument for Fisheries Guidance - FIFG): a halászat versenyképességének és helyzetének javítását, az érintett területek fejlesztését szolgálja. 1988-ban és 1993-ban megreformálták a strukturális alapokat, és létrehozták a Kohéziós Alapot, mely az akkori Unió négy legelmaradottabb országának, Spanyolországnak, Portugáliának, Görögországnak és Írországnak a felzárkóztatását szolgálta, valamint segítséget nyújtott a Gazdasági és Monetáris Unióba

16


való belépés feltételeinek teljesítéséhez. Ezt a támogatást az EU-tagállamok átlagos fejlettségi szintjének 90%-át el nem érô országok igényelhetik, így – tekintve Írország jelenlegi fejlettségi szintjét – ennek folyósítása a közeljövôben megszûnik. A fent említetteken kívül Írország további támogatásokban részesül(t) a Közösségi Kezdeményezéseken, az Európai Mezôgazdasági Orientációs és Garancia Alap Garancia részén és az EFTA Pénzügyi Mechanizmusán keresztül. Csatlakozásakor, 1973-ban Írország az Európai Közösség legfejletlenebb állama volt: GDP-je, vásárlóerô-paritáson számolva, az akkori tagállamok GDP-átlagának 46,5%-át tette ki, a Közösség 88 régiójának rangsorában pedig csupán hat dél-olaszországi régiót elôzött meg, így már a kezdetektôl fogva jelentôs támogatásokra számíthatott. Az ország egészének fejletlensége miatt a teljes területe a támogatandó régiók sorába került, a belsô területi egyenlôtlenségekrôl nemigen vettek tudomást. Az EK elsôdleges célja az ír makromutatóknak a közösségi átlaghoz való közelítése volt. (Horváth, 1998.) Az ország az elsô célterület címén kapta a juttatásokat. Ebbe e célterületbe azok a fejlôdésben elmaradott országok vagy nagyrégiók tartozhatnak, ahol az egy fôre jutó GDP nem haladja meg a közösségi átlag 75%-át. A strukturális alapok reformjakor Írország még mindig ebbe a kategóriába tartozott, azonban az 1994–99-es tervezési periódus végére meghaladta ezt a határt (1996-ben elérte a közösségi átlag 97%-át), így fennállt annak a veszélye, hogy Írország kikerül az elsô célterület kedvezményezettjeinek körébôl. Ezért, mivel objektív mérce alapján az ország egész területe nem kerülhetett be az elsô célterületbe, olyan regionális felosztást alakítottak ki, melynek alapján az ország jelentôs része 2000 és 2006 között is még 4,31 milliárdnyi támogatást kap. A nyolc ír régió közül hat nem került ki az elsô célterületbôl, Dublin és Dél-Írország pedig a „phasing-out” alapján kapja a transzfereket. (Forman, 2000.) Írország az Európai Unió struktúrapolitikájának legnagyobb haszonélvezôje: GNP-jéhez mérten, egy fôre vetítve, nettó kapja a legtöbbet az EU támogatásaiból. Írország a legsikeresebb tagállam a rendelkezésre álló EU-pénzek felhasználásának tekintetében. Az 1973 és 1996 közötti idôszakban 25 125,1 millió ír fontnyi támogatásban részesült, és csak 5230,4 millió ír fontot kellett a közös költségvetésbe befizetnie, tehát a segélyek nettó összege 19 894,7 millió ír font a 24 év alatt. A fenti számok azt jelentik, hogy miközben az ország befizetései a GDP-jének alig 2%-át teszik ki, addig a neki szánt juttatások a GDP 6–8%-ával érnek fel. Ír számítások azt mutatják, hogy az elmúlt évtizedekben az EU támogatásai az ír GDP 1,5–2%-os pótlólagos növekedését eredményezték, s 0,4%-kal növelték a foglalkoztatottságot. Becslések szerint pedig a strukturális alapokból származó juttatások 1993-ban 2,5%-kal növelték a bruttó hazai terméket, és 3,5%-kal a bruttó nemzeti terméket. Az 1994 és 1999 közötti tervezési idôszakban kb. 6400 millió ír font áramlott az országba a strukturális alapokból és további 1100 millió ír font a kohéziós alapból. (Artner, 2000) Az EU támogatásainak szerkezete kifejezetten gazdaságösztönzô, kiegészíti és támogatja az ír állam törekvéseit. 4. táblázat. Írország és az EU-költségvetés ki- és befizetései alapok szerint, 1988–1996 (millió ír font) EAGGF Garancia Alap EAGGF Orientációs Alap Halászati Alap Szociális Alap Regionális Alap Kohéziós Alap Vegyes ÖSSZES JUTTATÁS Írország befizetései NETTÓ JUTTATÁSOK

1988 1989 1990 1991 1992 1993 1994 1995 1996 ÖSSZ. 838,5 963,4 1286,7 1334,4 1113,6 1281,8 1173,7 1150,2 1100 10242,3 64,4 76,7 93,9 143,3 147,4 125,9 130,9 142,7 151,6 1076,8 0 0 0 3,6 3,8 4,1 4,9 2,7 0,5 19,6 126,8 138,6 128,5 370,7 277,3 311,6 277,1 256,2 290,8 2177,6 129,6 112,9 225,1 341,9 444,6 464,4 175,6 358,1 365 2617,2 0 0 0 0 0 41,6 68,3 102 144 355,9 2,3 3,7 6,8 7,3 7,3 15,9 10,9 11,1 17 82,3 1161,6 1295,3 1741 2201,2 1994 2245,3 1841,4 2023 2068,9 16571,7 247,8 285,6 282,9 348,2 353,4 453,5 507 530 633 3641,4 913,8 1009,7 1458,1 1853 1640,6 1791,8 1334,4 1493 1435,9 12930,3

Forrás: Artner, 2000.

Az 1973-as csatlakozás és 2003 között eltelt idôszakban több mint 17 milliárd euró áramlott az országba a két alap támogatásain keresztül. A jelenlegi, 2000 és 2006 közötti programozási idôszakban Írország 3,35 milliárd eurónyi támogatásra számíthat csak a strukturális alapokból, és még 2003-ig 586 millió euróban részesült a Kohéziós Alapból. A programozási idôszak felénél felülvizsgálták Írország jogosult-


17

ságát, és azt a döntést hozták, hogy 2003-tól nem kaphat további támogatást a Kohéziós Alapból. 1993 és 2003 között az EU Kohéziós Alapból származó kb. 2 milliárd eurós hozzájárulásának segítségével több mint 120 fontos infrastrukturális projektet valósítottak meg. 3.2.5. A támogatások felhasználása és a fejlôdésben játszott szerepe

Az ország kohéziós problémáit négy problémakörbe csoportosították, és megoldásukra az 1989–93-as periódusban 12 mûködési programot szerveztek, ezek keretein belül használták fel az EU támogatásait. A négy problémakör (Horváth, 1998.): 1. Mezô-, erdôgazdaság, halászat, idegenforgalom, vidékfejlesztés Evvel a kérdéssel az „Az ír mezôgazdaság és a CAP” c. alfejezet foglalkozik részletesen. 2. Ipar és szolgáltatások Az ír ipar szerkezetének már az elôzôekben bemutatott problémáinak megoldására jelentôs összegeket fordítottak a strukturális alapokból: 1989 és 1993 között például 624 millió ECU-t. Az iparpolitika elérendô céljai a munkahelyteremtés, az ipari kibocsátás növelése, az ipari termékek hozzáadottérték-tartalmának fokozása és a regionális iparfejlesztés voltak. 3. A periférikus jellegbôl fakadó problémák, infrastruktúra Ezen a területen belül elsôdleges fontosságú cél az exportköltségek csökkentése, valamint az elavult közlekedési hálózat minôségének javítása, modernizálása volt. Körülbelül 2000 kilométernyi utat korszerûsítettek ebben az idôszakban, repülôtereket bôvítettek, vasútvonalakat újítottak fel és a vízi utakat is fejlesztették. Az intézkedések következtében a szállítások menetideje átlagosan 12%-kal csökkent. Bôvült a szennyvíz- és az ivóvízhálózat is. 4. Humán erôforrások A humán erôforrások fejlesztéséhez az Európai Szociális Alap nyújtott segítséget. Támogatásaiból a képzési rendszer modernizációja vált lehetôvé. A következô tervezési idôszakban, 1994 és 1999 között a korábban elkezdett programok folytatódtak, a célok megfogalmazása szûkült, és a mûködési programok száma nyolcra csökkent. A további célok (Horváth, 1998.): 1. A termelési kapacitások fejlesztése Ezen a problémakörön belül a kutatás-fejlesztés, a termelô szolgáltatások bôvítése, az élelmiszeripar fejlesztése, a kis- és középvállalatok segítése, valamint az ír tulajdonban levô vállalatok menedzsmentjének, marketing- és kutatás-fejlesztési tevékenységének javítása kapott kiemelt figyelmet. 2. A versenyképesség fokozását szolgáló gazdasági infrastruktúra bôvítése Az elôzô tervezési periódusban megkezdett beruházások folytatódtak, kiegészülve környezetvédelmi és egészségügyi fejlesztésekkel, valamint a telefonhálózat korszerûsítésével. 1999-re az infrastruktúra fejlettségét mutató mérôszámok többsége elérte az Unió átlagát. 3. A termelés munkaerô-szükségletét és a hátrányos helyzetû csoportok igényeit kielégítô szakképzési rendszer fejlesztése Ez a – körülbelül 600 ezer ír embert érintô program – továbbképzéseket és a munkanélküliek átképzését jelentette. 4. A helyi kezdeményezésû potenciálok hasznosításának elôsegítése. Tehát összességében elmondhatjuk, hogy az Európai Unió támogatásai – kiegészülve az ír költségvetési hozzájárulásokkal – jelentôsen befolyásolták az ország fejlôdését, elôsegítették makromutatóinak javulását, és nem kis szerepet játszottak az Írország által produkált gazdasági csodában. 3.2.6. Írország és a Gazdasági és Monetáris Unió

A Gazdasági és Monetáris Unió (GMU) létrehozásáról és a nemzeti valutákat felváltó közös pénz, az euró bevezetésérôl az 1992-ben aláírt Maastrichti Szerzôdésben döntöttek a tagállamok. Ebben a szerzôdésben határozták meg a GMU elsô menetrendjét (ezt késôbb módosítani kellett), valamint lefektették azokat a kritériumokat, amelyeknek az államoknak meg kell felelniük a taggá válás érdekében. A GMU kialakítása az egységes belsô piac sikeres mûködése érdekében vált szükségessé, hiszen korábban sem a Bretton Woods-i nemzetközi valutarendszer, sem az Európai Monetáris Rendszer (EMS) nem volt eredményes a valutaárfolyamok hosszú távú stabilitásának megôrzésében. Ezért az árfolyam-

18


stabilitás problémájának megoldását a fix árfolyamrendszer helyett a közös pénz bevezetésétôl remélték. Az euró bevezetése és a GMU létrehozása megszilárdította az egységes belsô piac vívmányait, kiterjesztette azt a pénzügyi szférára, és ez által továbbfejlesztette az integrációs folyamatot. Írország egyike volt azoknak a tagállamoknak, amelyek a legkedvezôbb mutatókkal csatlakozhattak a GMU-hoz. A csatlakozás feltételei (Losoncz, 2001.): • Költségvetési követelmények: A költségvetési deficit nem haladhatta meg a GDP 3%-át, az államadósság pedig nem lehetett nagyobb, mint a GDP 60%-a. • Árstabilitás: A tagállam fogyasztói árindexszel mért inflációja maximum 1,5 százalékponttal lehetett több, mint a konvergencia-jelentésben meghatározott egyéves periódusban a legalacsonyabb inflációs rátával rendelkezô három ország ugyanezen idôszakra számított inflációs rátájának számtani átlaga. • Hosszú távú kamatlábak: A tagállam átlagos hosszú távú nominális kamatlába legfeljebb 2 százalékponttal lehetett magasabb, mint a három legalacsonyabb inflációs rátájú tagállam átlagos hosszú távú normális kamatlába a konvergencia-jelentésben meghatározott egyéves periódusban. • Árfolyam-stabilitás: A GMU-ban részt venni kívánó országok piaci valutaárfolyamának belül kellett maradnia az EMS-ben engedélyezett ±2,25%-os ingadozási sávon úgy, hogy a konvergencia-jelentést megelôzô két évben a tagállam saját elhatározásából nem értékelhette le hivatalos középárfolyamát. Az elemzéshez 1997-es és 1998-as adatok állnak rendelkezésemre. Az 5–8. ábrákról látható, hogy az összes kritériumnak maradéktalanul csak Finnország, Franciaország, Luxemburg és – a kinnmaradás lehetôségével élô – Nagy-Britannia felelt meg. Az Európai Tanács 1995. decemberi, madridi csúcsértekezletén azonban úgy határoztak, hogy elegendô, ha a mutatók kellôen gyors ütemben közelítenek a referenciaszám felé, így elfogadható, ha a tagállamok a költségvetési kritériumokból egyet teljesítenek, a másiknál pedig javuló tendenciát tudnak felmutatni. Írország 1998. évi költségvetési egyenlege a tagállamok között a második legjobb értéket mutatta: a GDP 0,9%-át kitevô többletével az erre vonatkozó kritériumot maradéktalanul teljesíteni tudta.

Forrás: Commission services - EURO 1999 25 March 1998, Information Programme for the European citizen 5. ábra. Az EU-tagállamok költségvetési egyenlege, 1998

A másik költségvetési kritériumnak való megfelelés azonban nem egyértelmû: az ország bruttó adósságállománya GDP-jének 66,2%-át tette ki 1997-ben. Ez az adat meghaladja a referenciaértékként megha-


19

tározott 60%-os arányt, de Írország mutatója közelíti ezt az értéket. Az 1997-es adat az 1996-ban számoltnál 6,4%-kal, az 1996-os pedig az 1995-ös adatnál 9,6%-kal kevesebb.

Forrás: Commission services - EURO 1999 25 March 1998, Information Programme for the European citizen 6. ábra. Az EU-tagállamok bruttó adósságállománya, 1997

Az árstabilitás terén Írország a maga 1,2%-os inflációs rátájával teljesíteni tudta a kritériumot. A három legalacsonyabb inflációs rátájú ország közé tartozott, így a 2,7%-os referenciaérték meghatározásában is szerepe volt. Írországnál alacsonyabb rátával csak Ausztria rendelkezett (1,1%), Franciaországban pedig szintén 1,2%-os volt ez az érték.

Forrás: Commission services - EURO 1999 25 March 1998, Information Programme for the European citizen 7. ábra. Az EU-tagállamok fogyasztói árindexszel mért inflációja, 1998

20


A hosszú távú nominális kamatlábakat illetô kritériumnak, Görögország kivételével, mindegyik tagállam – köztük Írország is a maga 6,2%-os kamatlábával – megfelelt.

Forrás: Commission services - EURO 1999 25 March 1998, Information Programme for the European citizen 8. ábra. Az EU-tagállamok hosszú távú nominális kamatlába, 1998

Az EMS-ben való részvétel feltételét Nagy-Britannia kivételével mindegyik ország teljesítette. Tehát Írország tagja lehetett annak a 12 országnak, amelyek jelenleg a Gazdasági és Monetáris Uniót alkotják. 1998-ban meghatározták ezen országok valutáinak a többi valutához viszonyított bilaterális átváltási arányait, amelyekbôl kiszámolták, és 1999. január 1-jén nyilvánosságra hozták az egyes nemzeti valuták és az euró közötti visszavonhatatlanul rögzített konverziós rátákat. E szerint 1 euró 0,787564 ír fontot ér. Az euró lett ezekben az államokban a hivatalos fizetôeszköz, és az Európai Központi Bank (EKB) megkezdte a közös monetáris politika alakítását. Az euró kezdetben „virtuális” fizetôeszközként funkcionált, az érmék és bankjegyek kiadására 2002. január 1-jén került sor, és evvel lezárult a GMU létrehozásának folyamata. Az ír font érméi és bankjegyei 2002. február 9-ig maradhattak forgalomban. 3.3. Az 1987-es stabilizáció

Írországnak az 1980-as évek közepén súlyos gazdasági problémákkal kellett szembenéznie. A hetvenes évek olajválságai érzékenyen érintették az ország gazdaságát, mivel üzemanyagának és egyéb olajalapú termékeinek jelentôs részét importálnia kell. Ezen kívül az EU mediterrán kibôvülése is negatív hatással járt, mivel a nemzetközi tôke figyelme Írországról inkább az újonnan csatlakozott országok irányába terelôdött. A recesszió hatásait a kormányzat kölcsönökkel próbálta ellensúlyozni, melynek következtében az államadósság nôtt, a költségvetési egyensúly romlott. A gazdasági növekedés lelassult, a munkanélküliségi ráta megemelkedett, és az amúgy is jelentôs kivándorlási folyamat még inkább felerôsödött. A folyó fizetési mérleg hiánya meghaladta a GDP 3%-át, az infláció pedig elérte a 20%-ot. (Kovács, 1999.) A belföldi tulajdonban lévô ipar egyre nagyobb válságba került, a gazdaság általános helyzete is rosszabbodott, a termelési volumen és a hazai iparban foglalkoztatottak száma csökkent. Az állami szektor adósságát a hatékonyság növelésével és a költekezések visszafogásával próbálták meg csökkenteni, a munkanélküliséget a hosszú távú munkanélküliségre koncentrálva igyekeztek leküzdeni. Csökkentették az adóterheket, valamint megkezdték a privatizációt. A megkezdett intézkedések azonban nem bizonyultak túl sikeresnek: 1973 és 1986 között az államadósság aránya a GNP-hez képest 90%-kal növekedett, és az államadósság a nyolcvanas évek közepére elérte a GNP értékének másfélsze-


21

resét (Battel, 2003). A gazdasági növekedés üteme lelassult, sôt 1985-ben a GNP csökkent, a munkanélküliségi ráta pedig ugyanebben az évben elérte a csúcsát: 16,9%-ot. Világossá vált, hogy ha nem következik be gazdaságpolitikai fordulat, az ország csôdbe jut. Ennek elkerülése érdekében a kormányzat, a munkaadók és a szakszervezetek 1987-ben megállapodást kötöttek, és jóváhagyták a „Nemzeti Felemelkedés” (Programme for National Recovery) három évre szóló tervét. Ez a program jelentôs mértékben hozzájárult az ekkor megindult fellendüléshez a már tárgyalt • Európai Uniós transzferek, • a külföldi tôke exporttevékenysége, valamint • a kvalifikált munkaerô, • a fiskális konszolidáció, és a • jól mûködô szociális partnerség révén. 3.3.1. Fiskális reform

1987-ben, az ír font 1986-os leértékelése után a kormány fiskális és monetáris intézkedések megvalósításába kezdett. Csökkentették a jóléti kiadásokat, az állami szektorban foglalkoztatottak számát, valamint adónövelést hajtottak végre. A restrikció hatására javult ugyan az egyensúly, de akiket a takarékossági intézkedések kedvezôtlenül érintettek, azok számára a kivándorlás vonzó lehetôségnek bizonyult. Az általános kormányzati kiadások 1986 és 1989 között, konstans árakon számolva, a GNP 21,6%-áról 17,7%-ára csökkentek, s 1997ben is csak 15%-ot értek el, viszont az országot elhagyók száma 1987–1989-ben egyre nôtt. 1989-ben elérte a 70,6 ezret, így a nettó emigráció 35 ezer fô körül alakult. (Artner, 2000.) 3.3.2. Szociális partnerség

Ekkor alakult ki az ír modell fontos részét képezô, széles körû társadalmi konszenzus, vagyis a kormány, a munkáltatók és – a szakszervezeteken keresztül – a munkavállalók szoros együttmûködése. Ez az együttmûködés abból áll, hogy a három fél, közös megegyezéssel, háromévenként elôre meghatározza a bérnövekedések mértékét (a köz- és magánszektorban is), valamint a költségvetést és az adóreformokat érintô kérdésekrôl is tárgyalnak. Az azóta hagyományossá vált, a közös megegyezésen alapuló programok megszüntették a munkahelyi vitákat, a gazdasági szférában nyugalmat, kiszámíthatóságot eredményeztek, és lehetôvé tették a bérek alacsonyan tartását, az adók mérséklését, az infláció leszorítását és a munkanélküliség radikális csökkentését. A programok: • Nemzeti Felemelkedés Programja (Programme for National Recovery, 1987–90) Ebben a programban az állam a közkiadások csökkentését, a külgazdasági mutatók javítását irányozta elô, és lényege a versenyképességet hordozó bérek növekedésének visszafogása volt. A három fél erre a három évre évi 2,5%-os bérnövekedésben állapodott meg, amely növekedési mérték jóval az európai átlag alatt volt, miközben a termelékenység növekedése meghaladta az európai átlagot. Az összes ír munkavállaló felét, az ipari dolgozók 75%-át tömörítô szakszervezetek visszafogták bérköveteléseiket, s tudomásul vették a költségvetései kiadások csökkentésének szükségességét. Belátták, hogy követeléseikkel nem veszélyeztethetik az ír termelés költségeinek versenyképességét. A kormány „cserébe” vállalta az alacsony jövedelemmel rendelkezôk jövedelemadójának csökkentését, valamint a szociális és jóléti kiadások színvonalának fenntartását. • Gazdasági és Társadalmi Haladás Programja (Programme for Economic and Social Progress, 1990–93) Ez a program 1991-re 4, 1992-re 3, 1993-ra pedig 3,75%-os bérnövekedést határozott meg, azonban a százalékokat végül csökkenteni kellett a közszektort érintô recesszió miatt. • Versenyképesség és Munka Programja (Programme for Competitiveness and Work, 1993–96) A harmadik béregyezményben a 3 év alatt a magánszektorban 8, a közszférában pedig 11%-os béremelésben állapodtak meg. • Társadalmi Integráció, Foglalkoztatás és Versenyképesség Programja (Programme for Inclusion, Employment and Competitiveness, 1997–2000)

22


Ez a program az eddigieknél szélesebb társadalmi együttmûködésen alapult: a tárgyalópartnerek szinte az egész társadalmat képviselték. A tárgyalásokon nemcsak gazdasági szereplôk vettek részt, hanem még a különbözô társadalmi csoportok egyenjogúságáért küzdô szervezetek, egyéb civil szervezetek és az egyház is. Tárgyaltak a szegénység, a hosszú távú munkanélküliség, az alulképzettség felszámolásáról, az alacsony bérek megszüntetésérôl, a nôi emancipációról és a családi pótlék kérdésérôl is. Megállapodtak abban, hogy a GDP 1,3%-át, vagyis 525 millió ír fontot fordítanak a szociális kérdések rendezésére, és kedvezményeket vezetnek be a vállalati és a személyi jövedelemadók rendszerében. Erre az idôszakra összesen 9,6%-os béremelést irányoztak elô a gazdaság minden szektorában. • Virágzás és Igazságosság Programja (Programme for Prosperity and Fairness, 2000–2002) Ez a program is tartalmaz a bérnövekedésre, az adókra és a nyugdíjakra vonatkozó elemeket, de érint közlekedési, infrastrukturális és a regionális politikát illetô kérdéseket is, valamint stratégiákat is a szegénység és az egyenlôtlenség megszüntetésére vonatkozóan. A megállapodás évi 5,5%os béremelést tartalmaz. • A Fejlôdés Fenntartásának Programja (Programme for Sustaining Progress, 2003–2005) A jelenleg érvényes program célja a fejlôdés fenntartása. Tulajdonképpen folytatja az elôzôben elkezdett intézkedéseket: a szokásos bérmegállapodások mellett figyelmet fordít a szegénység mérséklésére, a lakásépítésre, valamint foglalkozik a migráció kérdésével is. Ezek a programok a bérmegállapodások révén hozzájárultak a bérek GDP-hez viszonyított arányának csökkenéséhez: míg 1961-ben ez az arány 82% volt, addig ez 1999-re 58%-ra csökkent, ami a legnagyobb arányú mérséklôdésnek számít az Európai Unión belül. (Artner, 2000.) A társadalmi konszenzuson alapuló modell biztosítja a társadalmi békét az ír gazdasági fejlôdéshez. Sikeres, mert a partnereket hosszú távú gondolkodás jellemzi, mindhárom fél tudatában van a gazdaságot meghatározó mechanizmusoknak és kapcsolatrendszereknek, valamint tisztában van a bérmegállapodások gazdaságban és társadalomban betöltött szerepével. A szociális partnerség a politikai pártok egyetértése mellett mûködik úgy, hogy túlformalizált procedúrák és merev intézményi keretek nem korlátozzák. A közös problémák megértésében és megoldásában alkalmazott, a tapasztalatok kicserélésén alapuló együttmûködés egyre jobban elmélyíti a konszenzust, amely nagyobb társadalmi integrációt eredményez és növeli az ország versenyképességét. 3.3.3. Munkanélküliség

Itt tartom fontosnak az ír munkanélküliség elemzését, mivel az 1987-ben megkezdett stabilizációs program nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy a csatlakozáskor 8–10%-os, majd a nyolcvanas évek közepén már 16,9%-os munkanélküliségi ráta 2001 tavaszára 3,7%-ra csökkenjen. Ez a nagymértékû csökkenés nemcsak önmagában figyelemre méltó, hanem azért is rendkívüli, mivel úgy következett be, hogy az Európai Unió munkanélküliségi rátája továbbra is rendkívül magas értékeket ér el. Az EU átlagos munkanélküliségi rátája a hetvenes évek közepének 2%-os arányáról a nyolcvanas évek közepére több mint 10%-ra ugrott fel, majd csökkent valamelyest az évtized végére, de a kilencvenes években végig 9–11% között ingadozott, és még 2000-ben is csak 8,2%-ra tudott mérséklôdni, az újonnan csatlakozott országok adatait is figyelembe véve, manapság pedig ismét 9% körül mozog. Közgazdászok álláspontja szerint a magas ráta több külsô és belsô hatásnak tudható be. Külsô hatások a két olajválság, a termelékenység lassulása a hetvenes évek elején és a magas reálkamatlábak a nyolcvanas évek kezdetén. Ezekhez a külsô sokkokhoz járult hozzá az EU munkaerôpiacának néhány kedvezôtlen sajátossága, amelyek nem tették lehetôvé a munkanélküliek számának csökkenését. Ilyenek például a túlzott szabályozottság a bértárgyalások, a munkaórák, a részmunkaidô és az elbocsátások terén, valamint a kedvezô munkanélküliségi juttatások. Az EU-val ellentétben, Írországban 15 év alatt sikerült a munkanélküliek számát az ötödére csökkenteni. Ebben a folyamatban a gazdasági növekedés munkahelyteremtô hatása mellett a foglalkoztatási piacot érintô reformok is nagy szerepet játszottak: a béremelések visszafogása, jövedelemadó-csökkentés, a munkanélküli segélyek csökkentése, és a részmunkaidôs állások korlátozásainak csökkentése. Az ír munkanélküliségi ráta kedvezô alakulásához hozzájárul még azoknak a munkásoknak a visszatérése, akik korábban elhagyták az országot, és fôleg Nagy-Britannia és az USA munkaerôpiacain próbálkoztak. ôk 1999-ben például 0,6 százalékponttal növelték az ír munkaerô-állományt.


23

A 17%-ot majdnem elérô munkanélküliségi arány helyreállása két fázisra bontható. Az elsô a 80-as évtized végén kezdôdött és 1993-ig tartott, amikor is a ráta szerény csökkenése mellett sikerült a munkaerôpiac stabilizálását megvalósítani. Az 1994-tôl 2001-ig tartó fázisban pedig páratlan foglalkoztatottság-növekedés volt tapasztalható. 2002–2003-ban ugyan az ír munkanélküliségi ráta újra emelkedô tendenciát mutatott, de 2004-ben ismét csökkenésnek indult.

Forrás: Tille & Yi, 2001. 9. ábra. A munkanélküliségi ráta alakulása Írországban és az Európai Unióban (1970–2000)

A munkaerô-piaci reformok (Tille & Yi, 2001.): • A béremelések visszafogása A már említett Nemzeti Felemelkedés Program keretein belül megtárgyalt, 1987–90 közötti évi 2,5%os béremelés következtében a sztrájkokból kifolyólag elvesztett munkanapok száma hirtelen lecsökkent, az üzleti bizalom javult, a munkanélküliségi ráta elkezdett csökkenni, a GDP pedig növekedni. • Jövedelemadó-csökkentések A nyolcvanas évek elején Írországban a jövedelemadó-kulcs a 4. legnagyobb volt az OECD-országok rangsorában, de az 1987-ben megkezdett adócsökkentések következtében az átlagos jövedelem- és társadalombiztosítási adószint az 1987-es 35%-ról, 1994-re 31%-ra, majd 1996-ra 29%-ra csökkent. Ezzel már 1994-re az adókulcs mértéke az OECD-átlag alá csökkent. • A munkanélküliségi juttatások csökkentése és a jogosultak körének szûkítése A munkanélküli segély korábban az adózás utáni átlagjövedelem 77%-át tette ki, amit a reformok során 64%-ra csökkentettek. Az ír állam hagyományosan tartós segélyt biztosít a munkanélküliek számára, nem korlátozva a folyósítás idôtartamát, azonban az elmúlt pár évben bizonyos korcsoportoknak a juttatás fél év után csak akkor jár, ha a munkanélküli jelentkezik valamilyen továbbképzési programra. • Szakképzés Az 1990-es évtizedben a kormány növelte a munkaerô-kínálat nagyobb mobilitását, a szakképzettség javítását és a munkaerôpiac hatékonyságának javulását célzó programokra fordított kiadásokat. Míg a hasonló programokra költött összeg 1991-ben a GDP 1,4%-át tette ki, addig 1995-ben már 1,8%-ot, ami az OECD-átlag kétszeresének felel meg. A legnagyobb program, a Community Employment – amely a már hosszabb ideje munka nélkül lévô, idôsebb korosztályt célozza meg – 1995-ben 40 000 új munkahely teremtését tette lehetôvé, ami az összes munkahely 3%-a. A munkaerô-piaci reformok hatásait vizsgáló tanulmányok azt állapították meg, hogy a legtöbb kezdeményezés hasznos volt a munkanélküliségi arány csökkentésében. A béremelések korlátozása volt a legnagyobb hatással járó újítás, mert ez lehetôvé tette, hogy a termelékenység gyorsabban nôjön, mint a bérek, így a munkáltatókat több ember foglalkoztatására ösztönözte. A termelékenységnövekedés ugyanakkor növelte a vállalatok nyereségét is, ami még több beruházást eredményezett. Kutatók azt is bizonyítottnak látják, hogy az adócsökkentések következtében nôtt a munkások munkakedve és a munkanélküli segélyek rendszerében bevezetett változások is szerepet játszottak a csökkenésben. A fenti intézkedések az elsô fázis szerény munkanélküliségiráta-csökkenését és a munkaerôpiac stabilizálását magyarázzák, amelyek viszont lehetôvé tették a második fázis során tapasztalt radikális foglalkoztatás-növekedést. (Tille & Yi, 2001.)

24


Különösen nagy probléma azonban a hosszú távú munkanélküliség. A több mint egy éve munka nélkül lévôk aránya például 1993–94-ben az összes munkanélküli 70%-át, az összes munkaerônek pedig 9%-át tették ki, amely nemzetközi összehasonlításban igen magas arány. Ezt 1999-re a direkt e réteget célzó programokkal sikerült ugyan lecsökkenteni, de ebben az évben még mindig ôk tették ki a munkanélküliek egyharmadát. (Artner, 2000.) A programok továbbra is sikeresnek bizonyultak, mivel 2000-ben a teljes munkaképes lakosságot alapul véve a hosszú távon állás nélkül lévôk aránya már csak 2% volt. A hosszú távú munkanélküliség veszélye abban rejlik, hogy csökkenti a gazdaság lehetôségeit a sokkokra való gyors reagálásra. Általában egy magas munkanélküliségû országban a bérek csökkennek, ennek következtében a vállalatok több munkást tudnak foglalkoztatni, és a munkanélküliség csökkenésnek indul. Amikor azonban a munkanélküliek nagy része a hosszabb ideje állástalanok közül kerül ki, az alacsony bérek sokszor nem elegendôek a foglalkoztatás növeléséhez. Ez az a réteg, amelyet nehéz újra a gazdaságba integrálni, hiszen aki régebb óta nem dolgozik, kikerül a „körforgásból”, elveszíti tapasztalatát, tudását. Minél hosszabb ideje van valaki állás nélkül, annál kisebb az esélye annak, hogy újra vissza tud állni. 1998 áprilisában az EU Foglalkoztatási Irányelveire (Employment Guidelines) válaszképpen a többi EU-tagországgal egyetemben az ír kormány is kiadta a maga, foglalkoztatással kapcsolatos Nemzeti Akciótervét (Ireland’s National Action Plan). Az Akcióterv négy fô területet fogalmaz meg az EU irányelveinek megfelelôen: foglalkoztathatóság, alkalmazkodás, vállalkozás és egyenlô elbánás. 2000-ig 1 milliárd ír fontot irányoztak elô a munkanélküliség csökkentése érdekében. Az ír kormány megfogalmazása szerint a program célja nem az, hogy„kúrálja” a munkanélküliséget, hanem, hogy megelôzze. Felkerestek minden olyan 25 év alatti munkanélkülit, aki több mint 6 hónapja nem volt állásban, és segítséget nyújtottak ahhoz, hogy munkát vagy valamilyen szakképzési programot találjon magának. Ez azért lényeges, hogy a fiatalok ne szokjanak rá az államra való kizárólagos támaszkodásra. A terv továbbá tartalmazott intézkedéseket a vidéki szegénység mérséklésére, az oktatási rendszert hamar otthagyókkal való foglalkozásra, a szervezeti rugalmasság növelésére, a vállalkozások ösztönzésére, a diszkrimináció csökkentésére és a fogyatékkal élôk foglalkoztatásának növelésére. (Ireland’s National Action Plan on Employment, 1998.) A különbözô intézkedéseknek köszönhetôen a munkanélküliségi ráta 2001 elejére 3,7%-ra csökkent, azonban ezt a kedvezô mutatót nem sikerült sokáig megtartani: 2002 márciusára a munkanélküliek száma több mint 25 000 fôvel növekedett, elérve a 162 000 fôt, vagyis a 4,3%-ot. (Unemployment Rises in Ireland, 2003.) 2002 végén ez az arány már 4,4% volt, és a növekedés 2003-ban sem állt meg, a CIA World Factbook szerint elérte az 5%-ot. A kilátások azonban jók, hiszen a munkanélküliek aránya 2004-ben ismét lecsökkent 4,4%-ra, ami a legalacsonyabb érték a kibôvült Európai Unióban. 3.4. Iparpolitikai váltás: az 1994–99-es Nemzeti Fejlesztési Terv

Az 1990-es évek elejére világossá vált, hogy a korábbi gazdaságpolitika nem képes a problémák hatékony kezelésére. A munkanélküliségi ráta a nagyarányú kivándorlás ellenére még mindig 13–15% körül alakult, a hazai ipar továbbra sem fejlôdött jelentôsen, a gazdaság duális szerkezetében sem következett be pozitív változás, a költségvetési hiány is aggasztó volt, valamint a Gazdasági és Monetáris Unióba való belépés feltételei sem látszottak teljesülni. Az új gazdaság-, illetve iparpolitika a korábbi intézményrendszer megújításával, egy háromlépcsôs folyamat eredményeképpen jött létre, körülbelül kétéves elôkészítési periódus után. 3.4.1. A Culliton-jelentés

A Culliton-jelentés az Ipari és Kereskedelmi Minisztérium felkérésére alakult szakértôi csoport jelentése, nevét a vezetôjérôl kapta. A csoportot 1991-ben azért hozták létre, hogy iparpolitikai javaslatokat adjon a kormánynak, fôként a krónikus munkanélküliség megszüntetése és a hazai ipar erôsítése végett. A jelentés 1992 elejére el is készült, s fô célként az általános életszínvonal emelését, a munkanélküliségi ráta csökkentését fogalmazta meg, mely célokat az ország saját erôforrásainak minél hatékonyabb kihasználásával, fokozott önerôre támaszkodással kell elérni egy minden lényeges szférát egyesítô, hatékony intézményrendszeren keresztül.


25

A javaslatok (Artner, 2000.): • Adóreform Olyan adórendszer, amely növeli az adóbázist, ugyanakkor csökkenti a kisjövedelmûek adóterheit, a vállalkozási adókedvezményben részesülôk körét nem szélesíti, és ezeket a kedvezményeket 2010 után meg is szünteti. • Infrastruktúra-fejlesztés A közlekedés általános feltételeinek javítása utak, kikötôk, repülôterek építésével, fejlesztésével; környezetvédelmi szabályok hozása és betartatása; energiaár-reform; a posta pénzügyi nehézségeinek leküzdése; és az EU-tól érkezô transzferek ellenôrzöttebb felhasználása. • Az oktatási rendszer bizonyos részeinek átszervezése A tovább- és átképzések rendszerének, intézményi hátterének megújítása; az ipar igényeihez alkalmazkodó tananyagot oktató intézmények forrásainak növelése a vállalatoknál folyó képzések támogatása helyett. Az EU-tól kutatás-fejlesztési célra érkezô támogatások hatékony felhasználása, versenyképességet javító technológiák megszerzése. • Az ipari szubvenciók csökkentése A vissza nem térítendô támogatások körének szûkítése, ezek helyett inkább a hitelfelvételek elôsegítése, szorgalmazása; a hazai cégek és az ír gazdaságba integrálódott nemzetközi vállalatok segítése. • Nemzeti élelmiszeripari terv elkészítése A nemzeti vállalatokkal együttmûködô és a technológiahordozó termelési fázisokat betelepítô cégek bevonása; szigorú környezetvédelmi és higiéniai szabályok hozása és betartatása; az importhelyettesítés lehetséges területeinek meghatározása és támogatása. • Az intézményi háttér erôsítése Az Ipari és Kereskedelmi Minisztérium legyen a felelôs az iparpolitikáért, többi funkcióját más intézményekre kell átruházni. Az IDA foglalkozzon csak a külföldi befektetésekkel, a hazai ipar fejlesztésére hozzanak létre új ügynökséget. Mindezeket a változásokat úgy kell végrehajtani, hogy az adminisztrációs költségek ne növekedjenek. 3.4.2. A Moriarty-bizottság

A Culliton-jelentés megszületésével egy idôben a kormány felállított egy 11 fôs bizottságot avval a céllal, hogy az elôzôekben felvázolt jelentés alapján intézkedési tervet dolgozzon ki az új iparpolitika gyakorlati megvalósítására. Javaslatuk egy év alatt el is készült, a Culliton-jelentés ajánlásainak megfelelôen. 3.4.3. A Nemzeti Fejlesztési Terv

A fenti bizottságok javaslatai alapján egy, a kormány által összeállított, a leginkább érintett miniszterekbôl álló csoport 1993 közepére kidolgozta a kormány gazdaságfejlesztési stratégiáját, mely a Nemzeti Fejlesztési Tervben öltött formát. A Terv tulajdonképpen a gazdaságpolitika új koncepcióját tartalmazta: foglalkozott az adózással, az energetikával, az infrastruktúrával, az oktatással, a versenypolitikával, a monetáris és fiskális politikával, az állami vállalatokkal, a külkereskedelemmel és az élelmiszeriparral. Az új gazdaságpolitika célja a hazai anyagi és emberi erôforrások hatékonyabb kihasználása, a hazai vállalatok és a velük együttmûködô külföldi cégek növekedésének elôsegítése, hogy a gazdaság fellendüljön, a munkahelyek száma és a jövedelmek növekedjenek. Mindez stabil árfolyamot, alacsony kamatlábat fenntartó monetáris politikát, adóreformot és restriktívebb jövedelempolitikát feltételez. A Terv öt fô stratégiai célkitûzése (Artner, 2000.): • a gazdaság termelôkapacitásának fejlesztése; • az infrastruktúra javítása a versenyképesség fokozása érdekében; • a termelôszektorok igényeinek megfelelô szaktudás növelése; • a helyi kezdeményezések felkarolása a regionális fejlesztések érdekében; • a foglalkoztatás növelése. A Nemzeti Fejlesztési Terv iparfejlesztési programja tartalmazta a 6 éven keresztül a különbözô fejlesztésekre szánt összegeket. Együttesen mintegy 3,5 milliárd ír fontot irányoztak elô a hazai ipar (az élelmiszeripar kiemelten is) fejlesztésére és a külföldi beruházók hazai cégekkel való együttmûködésének ser-

26


kentésére. Az intézkedésektôl a munkahelyek számának növekedését várták. A fôleg hazai cégek által dominált fafeldolgozó-iparban, építôiparban, ruhaiparban, szoftvergyártásban, alkatrészgyártásban, légi közlekedésben, elektronikai szolgáltatásokban bruttó 66 ezer új munkahely jött létre, az ír gazdaságba sikeresen integrálódott gyógyszeripari, egészségügyi, elektronikai és szoftveripari cégek pedig bruttó 54 ezer munkahelyet teremtettek. A kutatás-fejlesztésre és a hazai ipar marketingjére is az eddigieknél nagyobb figyelmet és pénzösszegeket fordított a Nemzeti Fejlesztési Terv. A Terv részeként 3,1 milliárd ír fontot szántak emberi erôforrás-fejlesztésre, ami elsôsorban a munkanélküliek társadalmi be-, illetve visszailleszkedését és a szaktudás növelését jelentette. (Artner, 2000.) A Terv finanszírozása négy forrásból történt: a 6 évre elôirányzott összeg 1993-as árakon számolva 17,5 milliárd ír font volt, melynek legnagyobb részét az EU állta, a maradék részen pedig körülbelül egyenlô arányban „osztozott” az állam, a hazai közintézmények és a magánszektor.

Forrás: Artner, 2000. 10. ábra. A Nemzeti Fejlesztési Terv finanszírozása

A Nemzeti Fejlesztési Terv nagymértékben hozzájárult Írország felzárkózásához. 1998-ra GDP-jét tekintve a 15 EU-tagállam átlagának 115%-át érte el, rendkívül alacsony (1–2%-os) infláció, csökkenô munkanélküliségi ráta, szufficites folyó fizetési mérleg és költségvetési egyenleg jellemezte. (Barcza, 2001.) A jelenleg érvényben lévô Nemzeti Fejlesztései Terv 2000 és 2006 között több mint 50 milliárd eurós befektetéssel számol a köz-, a magánszféra és az EU részérôl. Azt célozza, hogy Írország továbbra is versenyképes maradjon a nemzetközi piacon, az infrastruktúrába, az oktatásba, a vidékfejlesztésbe, az iparba, az egészségügybe történô fejlesztések révén. Mindezt úgy kívánja megvalósítani, hogy a regionális és a társadalmi különbségek minél nagyobb mértékben mérséklôdjenek. 2005. augusztus 4-én Willie O’Dea miniszter bejelentette, hogy a kormány elkészíti a 2007–2013-as idôszakra szóló új Nemzeti Fejlesztési Tervet is, amely az elôzô sikerébôl kiindulva olyan befektetéseket fog támogatni, amelyek ahhoz szükségesek, hogy az ország versenyképessége továbbra is megmaradjon a fenntartható gazdasági és költségvetési keretek között. A Terv az elôzô idôszak prioritásai mellett hangsúlyt fog helyezni a kutatásfejlesztésre, a környezeti fenntarthatóságra és az EU lisszaboni stratégiájára. 3.4.4. Az új intézményi felépítés

A Culliton- és a Moriarty-jelentés alapján megtörtént a vállalatfejlesztési intézmények reformja, vagyis a hazai és a külföldi tulajdonban lévô vállalati kör fejlesztését célzó intézmények szétválasztása is. Az új struktúra – amely 1994. január 1-jén lépett életbe – azért vált szükségessé, mert a 90-es évek elejére világossá vált, hogy a hazai és a külföldi tulajdonban lévô vállalatok eltérô fejlettségük, adottságaik, érdekeik miatt különbözô megközelítést igényelnek. • Vállalkozási és Foglalkoztatási Minisztérium A jelentések ajánlásainak megfelelôen az Ipari és Kereskedelmi Minisztériumot felbontották, így létrejött a Vállalkozási és Foglalkoztatási Minisztérium és a Kereskedelmi Minisztérium, valamint


27

külön Turisztikai Minisztériumot alapítottak. A Vállalkozási és Foglalkoztatási Minisztérium feladata lett az iparpolitika és a gazdaságpolitika irányítása, hatáskörébe került az adó- és versenypolitika, a monetáris és fiskális politika, a külkereskedelem szabályozása, az oktatás, az állami vállalatok és gazdaságfejlesztési ügynökségek irányítása. (Farkas, 1999.) • IDA Ireland A korábbi intézményi rendszerben az Iparfejlesztési Ügynökség (Industrial Development Authority – IDA) feladata volt az egész nemzeti fejlesztési politika irányítása, ez az intézmény volt felelôs mind a hazai, mind pedig a külföldi vállalatok fejlôdésének elôsegítéséért. Ennek érdekében különféle juttatásokat, kedvezményeket, támogatásokat, pénzügyi ösztönzôket nyújtott a vállalatoknak, de ezekbôl elsôsorban a beruházás- és exportképes külföldi vállalatok tudtak részesülni. 1994-ben az IDA-tól elvették a hazai ipar támogatását célzó funkciókat, és új nevet kapott: IDA Ireland. Ettôl kezdve egyedül ez az intézmény felelôs a külföldi cégekkel kapcsolatos politika végrehajtásáért, valamint új potenciális beruházókat próbál megnyerni, és tartja a kapcsolatot a külföldi beruházókkal, akiknek problémáit egy helyen igyekszik megoldani. Tevékenységi körébe tartozik az új vállalatok termelésének beindítását segítô támogatások nyújtása, az új munkaerô képzési költségének részbeni finanszírozása, és a kutatás-fejlesztés ösztönzése. A szervezet központja Dublinban található, de ezen kívül van még 8 regionális irodája országszerte, és 14 külföldi képviselete az USA-tól Hollandián át Dél-Koreáig. (Kovács, 1999.) • Ír Kereskedelmi Tanács A hazai ipar fejlesztésével korábban – az IDA mellett – párhuzamosan több ügynökség is foglalkozott. Az 1991-ben alapított Ír Kereskedelmi Tanács (Irish Trade Board / An Board Tráchtála – ITB) fô feladata a hazai tulajdonban lévô cégek megsegítése volt annak érdekében, hogy az egységes európai piacból származó elônyöket minél jobban ki tudják használni, új piacokat tudjanak megszerezni, és az Egyesült Királyságtól való függést csökkentsék. Mindezt közvetlen támogatásokkal, piaci információk nyújtásával és promóciós programokkal biztosította 22 külföldi és 5 hazai irodából álló hálózata révén. (Kovács, 1999.) • Nemzeti Képzési Központ A Nemzeti Képzési Központnak (Training and Employment Authority/Foras Áiseana Saothair – FÁS), a képzéssel, oktatással, a munkanélküliek munkába állításával foglalkozó intézménynek szintén voltak a hazai tulajdonú cégek támogatását célzó funkciói. • Enterprise Ireland A hazai ipar fejlesztésének csúcsszerve, az Enterprise Ireland 1998 nyarán jött létre a már említett hazai ipart támogató fejlesztési ügynökségek, az ITB, a FÁS, valamint a még 1994-ben alapított, szintén a hazai vállalatokkal kapcsolatos teendôkért felelôs FORBAIRT nemzeti vállalatokkal foglalkozó részlegeinek összevonásával. Az új intézmény abból a megfontolásból született, hogy az addigi párhuzamos ügyintézésbôl, a vállalkozásfejlesztéssel kapcsolatos különbözô funkciók széttagoltságából adódó bürokratikus akadályok megszûnjenek, jelentôs pluszköltségektôl szabadítva meg az egyes cégeket. Az Enterprise Ireland feladata, hogy segítse az ír tulajdonban lévô cégek versenyképességének, termelésnek, exportjának növelését a munkahelyteremtés érdekében. Pénzügyi segítséget is nyújt részvényvásárlás, tôkejuttatások formájában, valamint segíti a vállalatokat külsô pénzügyi források megtalálásában, a vállalkozói tôkealapokhoz való hozzájutásban. Ügyfeleinek – akik között kis- és nagy-, feldolgozóipari és nemzetközi szolgáltatásokat nyújtó vállalatok egyaránt szerepelnek – igyekszik a lehetô legtöbb segítséget megadni a marketing, a kutatás-fejlesztés, a vállalkozásfejlesztés, a képzés, az exportösztönzés terén. Igény esetén segít piackutatás végzésében, az elosztási lehetôségek felkutatásában, jogi tanácsok nyújtásában, kiállítások szervezésében. Mindezeket a tevékenységeket ingyenesen végzi, csak abban az esetben kéri a felmerülô költségek egy részének megtérítését, ha a vállalat olyan egyéni szolgáltatást kíván igénybe venni, amely jelentôseb kiadással jár a szervezet számára. Sokéves tapasztalat és kapcsolatok alapján kialakítottak egy külföldi vállalatokkal kapcsolatos információkat tartalmazó adatbázist, amely hasznos segítség a külföldi üzleti partnereket, importôröket keresô ír vállalatok számára. Célja még az ír partnereket keresô külföldi vállalatok segítése is. Annak érdekében, hogy a partnerek minél könnyebben „egymásra találjanak”, több mint 3000 ír exportôrre vonatkozó információkat tartalmazó adatbázisa áll a külföldi vállalatok rendelkezésére, valamint külön ösztönzik az ír cégeket, hogy az Interneten is jelenjenek meg, tovább könnyítve a partnerkeresés folyamatát. (Kovács, 1999.)

28


A külföldi vállalatok figyelmének felkeltése érdekében az Enterprise Ireland világszerte propagálja az ír cégeket. Nemcsak idôszakos kereskedelmi vásárokon vesznek részt, hanem állandó irodákkal rendelkeznek világszerte: ma több mint 40 irodát tart fenn, 13-at Írországban és 33-at világszerte (EU-országokban, Amerikában és Ázsiában). • Forfás Az állami gazdaságpolitika és gazdaságösztönzés legfontosabb nem miniszteriális intézménye a Forfás, amely a Vállalkozási és Foglalkoztatási Minisztérium tanácsadó és végrehajtó szerve. Irányítja és koordinálja az elôzôekben bemutatott ügynökségek mûködését, segítséget nyújt az ír gazdaság nagy részét alkotó kis- és közepes méretû vállalatok számára, valamint támogatja a mûszaki-tudományos fejlesztéseket. 3.5. Angol anyanyelvû munkaerô

Írország nagy elônye angol anyanyelvû lakossága, amely tényezô szintén vonzóvá tette és teszi az országot a külföldi – és ezen belül elsôsorban az amerikai – befektetôk szemében. Másik két szempontból is elônyös, hogy az ország egyik hivatalos nyelve megegyezik a világkereskedelemben leginkább alkalmazott nyelvvel. Egyrészt megkönnyíti azoknak a tehetséges embereknek a helyzetét, akik látva az ország virágzását, itt próbálnak munkát találni; másrészt pedig az ír lakosság is egyszerûbben mozdul a világ más részei felé, hiszen kommunikációs problémáik nemigen akadnak. Talán ez is hozzájárul ahhoz, hogy az ír nép rendkívül mobilnak mondható. A migráció az ír történelem során mindig is egyfajta gazdasági-politikai menedékként szolgált: ha a gazdasági és politikai helyzet rossz volt, sokan elhagyták az országot, aztán amikor a helyzet jobbra fordult, visszajöttek. Ez a tendencia a ma Írországában is megfigyelhetô. Az emigráció az 1840-es években érte el a csúcsot, amikor az éhezés következtében rengetegen hagyták el hazájukat, de egészen a legutóbbi idôkig a kivándorlás mértéke igen jelentôs volt. Akik az 1950-es évek elején fejezték be az iskolát, azoknak több mint fele elhagyta az országot 1961-re. Becslések szerint az 1949 és 1989 között eltelt 40 évben kb. 815 000 embert emigrált Írországból. Ez a szám a mai népesség mintegy 22%-át teszi ki. (Bruton, 2000.) Kezdetben a szakképzetlen munkaerô hagyta el az országot; azok, akik képtelenek voltak otthon munkát találni, késôbb azonban az emigránsok többsége a jól képzett, fiatal lakosok közül került ki. Amerikában több mint 40 millió állampolgár állítja magáról, hogy ír vér csörgedezik az ereiben, és ebbôl 10 millió vallja magát teljesen írnek. (Green is Good, 1997.) Ezek nagyon nagy számok, ha tekintetbe vesszük Írország mai, körülbelül 3,7 millió fôs lakosságát. A jelenlegi kedvezô gazdasági helyzetnek köszönhetôen azonban az emigrációs tendencia megfordult, és manapság többen költöznek Írországba, mint ahányan elhagyják. Az 1990-es évekre a korábbi emigránsok egy ún. „biztonsági szelepet” alkottak az egyre növekvô ír gazdaságban: a terjeszkedô cégek felismerték a lehetôséget, hogy nem kell a versenyképességüket csökkenteni béremelések által, ha a megfelelô munkaerôt akarják magukhoz csábítani, hanem elég, ha a külföldön dolgozó, jól képzett íreket próbálják hazahívni, akik közül sokan kaptak is az alkalmon és hazaköltöztek. (Bruton, 2000.) Akik visszatérnek, hozzák magukkal a külföldön megszerzett tudásukat, képzettségüket és tôkéjüket, hogy kihasználják az óhazában adódó munkalehetôségeket, vagy létrehozzák saját üzletüket. A korábban emigrált írek mellett jelentôs azoknak a más nemzetiségûeknek a száma is, akik Írországban keresnek maguknak munkát. Csak az IBM, a Dell, az AOL és a Gateway több mint 5000 nem ír nemzetiségû dolgozót csábított Írországba. (Godwin, 2001.) Az említett bevándorlás, a 70-es évek „baby boom”-jának felnövekvô generációja és a nôk növekvô részvétele a gazdaságban, a csökkenô születésszám ellenére is növelte a munkaerô mennyiségét. A munkaerô kibôvülése termelékenységnövekedést is vont maga után, de még inkább növelte az életszínvonalat és az egy fôre jutó kibocsátást, mivel a munkások száma a lakosság számánál nagyobb mértékben növekedett. Írország népessége tíz év alatt összesen 6,7%-kal nôtt (1999 áprilisában 3 744 700 fô volt), a foglalkoztatottak száma pedig még ennél is jelentôsebben, 29%-kal emelkedett ebben az idôszakban. A foglalkoztatottak népességet meghaladó növekedése is hozzájárult a munkanélküliségi ráta erôteljes csökkenéséhez: az 1985-ös 16,9%-os csúcsról 2000 márciusára 4,7%-ra, 2001 elejére pedig 3,8%-ra esett vissza. Emellett folyamatosan, átlagosan évi 3,5–4%-kal javult a termelékenység, elsôsorban a mezôgazdaság foglalkoztatásban betöltött szerepének csökkenése miatt. A primer szektorban dolgozók aránya 40%-ról (1960) napjainkra 8%-ra mérséklôdött. (Barcza, 2001.)

ÍRORSZÁG A 21. SZÁZAD ELEJÉN

29

Az ír munkaerô elônye nemcsak angol anyanyelvében rejlik, hanem képzettségében is. Azoknak a huszon- és harmincéveseknek az arányát tekintve, akik felsôfokú oklevéllel rendelkeznek, Írország nagyon sokáig Nagy-Britannia mögött „kullogott”, azonban mára megelôzte, holott a britek ezen mutatója átlagon felüli a hasonlóan gazdag országok összehasonlításában. A magasan képzett népesség elsôsorban annak köszönhetô, hogy 1967-ben ingyenessé tették a középfokú oktatást, és még ezt megelôzôen megszervezték a tanulók ingyenes iskolába szállítását, ami a vidéki területeken jelentett nagy elôrelépést. Ezek az intézkedések sokak elôtt nyitották meg a tanulás lehetôségét. Az 1980-as évektôl pedig a korábbi regionális mûszaki fôiskolák (regional technical college) átalakításával létrejött technológiai intézetek (institute of technology) könnyítik meg a felsôfokú tanulást azok számára, akik pénzügyi, osztálybeli, avagy távolságbeli problémák miatt azelôtt nem tudtak az egyetemekre bekerülni és felsôfokú oklevelet szerezni. Az ezekbôl az intézetekbôl kikerülô, a high-tech szektorban kitûnôen alkalmazható tudással rendelkezô diplomások és az ország régebben alapított 7 egyetemének valamelyikén diplomát szerzô munkaerô kitûnô alapot biztosít a virágzó ír gazdaságnak. A felsôoktatás ingyenessé tételére a 90-es évek közepén került sor. A hatvanas-hetvenes évek oktatási beruházásai a nyolcvanas-kilencvenes évekre értek be. 1996-os adatok szerint: míg az 55–64 éveseknek csak 30%-a bírt felsô-középiskolai vagy annál magasabb iskolai végzettséggel, addig a 25–34 éves korosztály 66%-áról mondható el ugyanez. A két korcsoportnak e különbsége messze nagyobb az OECD-átlagnál. A munkaerô egészét tekintve 1991-ben 20%-nak, 2001ben már több mint 30%-nak volt egyetemi, fôiskolai végzettsége, az elôrejelzések szerint pedig 2011-re 40%-ra emelkedik ez az arány. (Artner, 2000.)

4. Írország a 21. század elején 4.1. Írország és a Nizzai Szerzôdés

A 2001 februárjában aláírt Nizzai Szerzôdés foglalkozik az EU intézményrendszerének módosításával a keleti kibôvítéssel összefüggésben, a döntési rendszerben változtatásokat vezetett be, nem sikerült azonban megállapodásra jutni az adózás és a szociálpolitika egyes részterületeirôl, s a közös külkereskedelmi politikában is csak részleges lesz az áttérés. A megállapodás értelmében az úgynevezett megerôsített együttmûködés mechanizmusa a gazdasági területek mellett alkalmazható lesz a közös kül- és biztonságpolitikában, valamint a bel- és igazságügyi együttmûködésben. A Szerzôdés számos pontja érzékenyen érinti Írországot, mely az egyetlen a tagállamok közül, ahol a Szerzôdés elfogadásáról az alkotmány értelmében népszavazást kellett tartani. A Nizzai Szerzôdés ratifikálásához szükséges népszavazást 2001. június 7-én tartották. A 2,9 millió ír szavazópolgár csupán egyharmad része vette a fáradságot, hogy az urnához járuljon, és közülük is 54% „nem”-mel szavazott, eltolva így az EU keleti kibôvítéséhez feltétlenül szükséges Nizzai Szerzôdés hatálybalépését. Az ellenzôk fôleg a Zöldek, az ultra-nacionalista Sinn Féin, a konzervatív katolikusok és a pacifisták köreibôl kerültek ki, de az ír gazdasági érdekeket féltô Ír Farmerek Szövetsége és az Ír Munkaadók Konföderációja is próbálta negatív álláspontját kormányzati körökben érvényesíteni. A Szerzôdést ellenzôk érvei a következôk voltak: • Féltették Írország hagyományos semlegességét, Európa elmilitarizálódásától tartva. A tárgyalásokon felmerült, hogy az EU közös kül- és biztonságpolitikájában való részvétel Írország fegyveres semlegességének megôrzése érdekében mindenképpen népszavazás tárgya legyen, és csak akkor valósuljon meg, ha a lakosság ezt támogatja. Írország álláspontja szerint a közös védelmi- és biztonságpolitika elsô számú elve a béke megôrzése kell, hogy legyen az ENSZ- és EBESZ elveknek megfelelôen, valamint meg kell felelnie az Írország által vallott leszerelés- és fegyverzetellenôrzéssel kapcsolatos álláspontnak • Az EU intézményeinek tevékenységét érintô változások, amelyek az ellenzôk szerint az amúgy sem túl jelentôs ír politikai befolyás mértékét csökkentenék. Az intézményi reformok keretein belül módosították az Európai Bizottság, az Európai Parlament és az Európai Bíróság felépítését és mûködését. Írország véleménye a tárgyalások során az volt, hogy az európai integráció hosszú távú sikere érdekében szükséges az intézmények közötti egyensúly kialakítása. Arra törekedett,

30


hogy a Bizottság eddigi kitüntetett hatalma és kompetenciája továbbra is megmaradjon, és az ország a többi kis országgal egyetemben továbbra is saját biztost küldhessen a Bizottságba, valamint kívánatosnak tartotta a rotáción alapuló soros elnökség intézményének további fenntartását. A kis országok érdekeinek csorbulásától tartó Írország nem üdvözölte az Európai Parlamentet érintô változtatásokat. A keleti kibôvülést követôen ugyanis szükségessé vált a Parlament akkori 626 fôs képviselôtestületének 728-ra való kibôvítése, ami az egyes nemzeti delegációk állományának csökkenésével járt. Az ország az akkori 15 képviselô helyett jelenleg 12 fôt delegálhat, így attól tartottak, hogy érdekeiket csak kisebb hatékonysággal tudják képviselni. Elfogadhatónak tartották viszont az Európai Parlament együttdöntési hatáskörének növelését. • A döntési rendszert érintô változások értelmében 35 területen lehet a korábbi egyhangú döntés helyett minôsített többséggel is határozatot hozni. Az írek alapvetôen támogatták ezt a javaslatot, de avval a feltétellel, hogy vitális nemzeti érdekeket érintô kérdésekben továbbra is maradjon meg a tagállamok vétójoga, és csak egyhangúlag lehessen döntést hozni. • Az EU keleti kibôvítésével kapcsolatos, az ország relatív súlyát illetô problémák. Csatlakozásakor Írország egy kilenc országból álló integráció kis, szegény tagja volt, ami jelentôs elônyökkel járt együtt, azonban a keleti kibôvítés azt jelenti, hogy egy 25 tagból álló országcsoport része lett, ahol a 3,7 milliós ír lakosság az össznépesség mindössze 1%-át teszi ki. • Az EU támogatásainak várható mérséklôdése a keleti kibôvülés következtében, ugyanis a 2004-ben csatlakozott országok agrárpotenciálja veszélyezteti Írország pozícióit, és a strukturális alapokból való részesedésének esélyeit is rontja. A bôvítés nemcsak az ír érdekeket érintette érzékenyen, hanem az agrárrendtartás egészét is, és a Kohéziós Alapok költségeit is nagymértékben növeli. • Az alacsony költségszintû kelet-közép-európai országok elvonják a külföldi tôkebefektetôk figyelmét Írországról. • Az adóharmonizáció veszélyei. Habár a Nizzai Szerzôdés nem tartalmaz közvetlenül az adóharmonizációra vonatkozó intézkedéseket, a Szerzôdést ellenzôk ezt is ellenérvként használták fel, mondván, hogy az EU-n belüli legalacsonyabb, 12,5%-os táraságiadó-kulcsot az EU-átlag 30%-ához kell majd közelíteni, ami szintén a külföldi tôkebefektetések csökkenését fogja eredményezni. A fent felsorolt ellenérvek dacára az ír kormányzat morális és gyakorlati megfontolásokból kifolyólag is támogatta az Európai Unió kibôvítését, ugyanakkor tisztában volt avval, hogy a 2004-es bôvítés sokkal több problémát, nehézséget vet fel, mint az 1995-ös, gazdag országok felvételével járó bôvülés. A gyakorlati megfontolás szerint az új tagállamok integrálása növeli egész Európa biztonságát. Az erkölcsi motiváció szerint pedig Írország nem foszthatja meg a kommunizmus alól felszabadult országokat a felzárkózás lehetôségétôl, amit 30 évvel korábban ô maga is megkapott. A Szerzôdés elutasítása után éppen ezért vádolták az íreket hálátlansággal. Vezetô politikusok tették fel a kérdést, hogy Írország, aki maga is csak késôbb csatlakozott az Unióhoz, és azóta is rengeteget profitált a tagságból, hogyan foszthat meg másokat ettôl az esélytôl, és hogyan utasíthat el egy szerzôdést, amely megkönnyíti az újonnan csatlakozó országok helyzetét? (Ördög, 2000.) Habár a „nem” mellett kampányolók aktívabbak voltak, mint a Szerzôdés elfogadását támogatók, a referendum nemleges eredménye abban az országban, ahol a legtöbben (86%) gondolják úgy, hogy az ország jól járt az EU-tagsággal, meglepetésként érte a közvélemény-kutatókat, Európát pedig elkeserítette. Vélemények szerint az Írországról alkotott kép végleg megváltozott: az eurokraták és az akkor csatlakozni készülô országok polgárai is arra a következtetésre jutottak, hogy az írek nemcsak hálátlanok, de önzôek is. Annak ellenére, hogy sokan nem tartották demokratikusnak egy újabb referendum kiírását, 2002. október 19-én mégis megtartották a népszavazást, mely a kormányzat által elvárt eredménnyel zárult: az ír szavazók 63–37 arányban „igen”-t mondtak a Nizzai Szerzôdésre. Ezúttal a támogatók nem becsülték alá ellenfeleiket, és a kormányzó párt, a Fianna Fáil – míg a korábbi kampány során mindössze 60 000 eurót költött, addig 2002-ben – 500 000 eurót szánt a kampányra. A két alkalommal megtartott népszavazás és a két kampány atmoszférája egyértelmûen azt mutatja, hogy az írek álláspontja az EU-val kapcsolatban igencsak megváltozott: már nem jellemzi ôket a korábbi eufória. A támogatók kampányának egyik vezetôje szerint az „euroszkepticizmus” terjedése az Írországban megjelenô egyre több brit újságnak és tévécsatornának köszönhetô, de az írek véleményének formálásában az sem mellékes tényezô, hogy az ország jelenlegi fejlettsége miatt a brüsszeli pénzforrások hamarosan elapadnak, és Írország nettó befizetôvé válik.

31


Szakértôk szerint, ha az EU több országában is népszavazás tárgyává tették volna a Nizzai Szerzôdés kérdését, nem az ír „nem” lett volna az egyetlen, habár általánosságban a 15 tagú EU polgárainak 60%a támogatta a keleti bôvítést, sôt néhány országban (Finnország, Svédország és Nagy-Britannia) ez az arány 67%. (Enlarging the European Union, 2002.) 4.2. Az ír gazdasági helyzet a 21. század elején 4.2.1. Növekvô infláció

2000-ben a fogyasztói árindex Írországban az elôzô évhez képest 6,8%-kal, az európai országok inflációját magasan meghaladó mértékben emelkedett. Az Európai Unió megfelelô rátája 2,5% volt az említett idôszakban. A szigetország magas inflációs rátája merôben szokatlan a 2000-ret megelôzô évekhez képest.

Forrás: Bank of Ireland, Quarterly Bulletin, Spring 2003. 11. ábra. Az infláció alakulása Írországban, 1970–2001

Ha az ír infláció alakulását vizsgáljuk 1970-tôl, négy trendet figyelhetünk meg: • magas infláció 1973 és 1982 között, mely az olajválságok hatásával, a sterling ingadozásával és expanzív fiskális politikával magyarázható; • csökkenô inflációs ráta az 1980-as évek elejétôl, melyet a szûk fiskális politika és a szerény béremelések magyaráznak; • alacsony infláció az 1990-es években, ami az EU-tagállamok között az egyik legalacsonyabb volt, mindössze 2% körül alakult, ami lehetôvé tette az ország belépését a Gazdasági és Monetáris Unióba, valamint stabil alapot biztosított a gazdasági növekedéshez; • ismét emelkedô infláció 1999-tôl kezdôdôen, 1999 végén az infláció azonban újra emelkedésnek indult, 2000-re pedig olyan magas értéket ért el, amely csak a 80-as évek közepén tapasztalt, magas munkanélküliséggel és a nemzeti adósságállomány növekedésével járó válság idején volt tapasztalható. Az infláció mértéke az ország versenyképessége szempontjából nem mindegy, hogy hogyan alakul: • Az áruk és szolgáltatások árának emelkedése más országokhoz képest csökkentik az ír vállalatok esélyeit ahhoz, hogy akár az exportpiacokon, akár a hazai piacon eredményesen versenyezzenek. • Az áremelkedések csökkentik Írország vonzerejét a külföldi tôke szemében. • A gyorsuló infláció növeli a kockázatot és a bizonytalanságot a mûködési és befektetési döntésekben, így szûkíti a jövôbeli gazdasági növekedés lehetôségeit. • Csökkenti a vásárlóerôt, és így a népesség relatív életszínvonalát, hiszen a jövedelmek nem, vagy csak késôbb igazodnak a megemelkedett árakhoz.

32


• Nyomást gyakorol a bérek és fizetések alakulására. • Bonyolítja és „aláaknázza” a kormány gazdasági stratégiáját. • Elrejtheti az eredménytelenségeket, így a termelékenységet javító intézkedések bevezetését hátráltathatja. Az ír infláció 2000-es emelkedésének rövid távú, és szerkezeti okai is vannak. A rövid távú okok: • A dollár erôsödése az euróhoz képest megemelte az importköltségeket. • A sterling erôsödése az euróhoz képest szintén az importköltségek emelkedésével járt, hiszen az ír import nagy része Nagy-Britanniából származik. • Az olaj árának emelkedése közvetlenül növelte a mûködési költségeket, és így közvetetten a fogyasztók költségeit. • Adócsökkentések és a közkiadások növelése. • 2000 márciusában a cigaretta jövedéki adóját megemelték, ami jelentôs hatással volt az infláció emelkedésére a cigaretta-eladások nagysága miatt. A szerkezeti okok: • A munkanélküliség csökkenése a munkaerô-kínálat szûkösségét vonta maga után minden ágazatban, felnyomva így a béreket, ami viszont a mûködési költségek emelkedésével és a szolgáltatások iránti kereslet növekedésével járt. • Az emelkedô ingatlanárak erôsödô nyomást gyakorolnak a bérekre, miközben a munkaerô-kínálatot lefelé nyomják, a bérleti díjak és a jelzálogköltségek pedig emelkednek, amelyek szintén megmutatkoznak a fogyasztói árindexben. • Az Írországra egyre inkább jellemzô közlekedési túlzsúfoltság is emeli az árakat azáltal, hogy a vállalatok csökkentik a szállítási gyakoriságot, növelve így a raktározási költségeket. • A fôleg a szolgáltatási szektorban elôforduló belépési korlátok (pl. patikák, kocsmák esetében) is szerepet játszanak az árak emelkedésében. (Discussion Paper on Inflation Prepared for the National Competitiveness Council, 2000.) Az Eurostat statisztikája szerint a 2002-es, 5,3%-os csúcs után az infláció ismét elkezdett csökkenni: 2004ben már csak 4,7% volt, az elôrejelzések szerint 2005-ben 4%, 2006-ban pedig már csupán 2,3% várható. 4.2.2. A gazdasági és pénzügyminiszterek tanácsának kritikája

2001. február 13-án a Közösség rendelkezésére álló legerôsebb eszközzel, a gazdasági és pénzügyminiszteri grémium nyilvános állásfoglalásával emlékeztették Írországot arra, hogy gazdaságpolitikája és ezt megalapozó költségvetése túlzott inflációt gerjeszt, s így nincs összhangban az eurózóna követelményeivel. A súlyos kifogás tehát Írország inflációs rátáját érte, amely 2000-ben több mint kétszerese volt az uniós átlagnak, és ráadásul lassulásnak semmilyen jelét nem mutatta. Ugyan az Európai Unió monetáris politikája egységes – ezt a Frankfurtból irányított Európai Központi Bank koordinálja –, az Unió nem rendelkezik az egész közösségre kiterjedô, központilag meghatározott gazdaságpolitikával. Az EU alapszerzôdése csak annyit ír elô, hogy a tagállamok kötelesek gazdaságpolitikájukat közösségi ügyként kezelni. Ez a követelmény különösen erôs az euró bevezetése óta. A gazdaságpolitikák összehangolása úgy zajlik, hogy mindegyik tagállam köteles évente a Bizottságnak megküldeni középtávú gazdaságpolitikai tervét, amelyek elemzése után a pénzügyminiszterek tanácsa megítéli, hogy a tagállam tervei mennyire felelnek meg az EU Átfogó Gazdaságpolitikai Irányvonalának. Az Átfogó Gazdaságpolitikai Irányvonal egy dokumentum, amelyet a 15 pénzügyminiszter hagy jóvá minden évben, és az Unió egészének aktuális gazdaságpolitikai céljait tartalmazza, valamint konkrét ajánlásokat ad az egyes tagállamoknak is. (Rend a lelke mindegyiknek, 2001.) Erre alapozva „feddték meg” Írországot, mondván, hogy 2001-re szóló költségvetési tervei ellentmondanak az EU elôzô évben elfogadott gazdaságpolitikai irányvonalának. A bizottsági jelentés szerint az ír kormány által tervezett adócsökkentések és kiadásnövelések túlfûtik a gazdaságot, és ellentétesek a tagállamoktól megkövetelt anticiklikus gazdaságpolitikával. Az ír pénzügyminiszter viszont avval érvelt, hogy igenis szükségesek a költségvetési kiadásnövelések a megkezdett infrastrukturális beruházások folytatásához, az egészségügyi rendszer fenntartásához, és egyéb szociális kötelezettségek teljesítéséhez, az infláció pedig a megemelkedett olajáraknak és az euró gyengeségének tudható be. (Rend a lelke mindegyiknek, 2001.)

33


Evvel szemben elemzôk azt valószínûsítik, hogy – mivel a kormány a béreket a külföldi befektetôk megnyerése érdekében mesterségesen alacsonyan tartja –, adócsökkentéssel és a szociális kiadások növelésével igyekeznek a lakosságot „kompenzálni”, vagyis a gazdasági növekedés eredményeibôl részesíteni. Az Európai Unió létezése alatt elôször történt, hogy egy országot „rendreutasítottak” a közösségi gazdaságpolitikával nem egyezô intézkedései miatt, nincsenek is szankciók arra nézvést, hogy mi következik akkor, ha a tagállam továbbra sem változtat magatartásán. Szakértôk véleménye szerint, mivel a monetáris politika alakítása kizárólag az Európai Központi Bank feladata, a tagállamoknak több szabadságot kellene engedélyezni a fiskális politika terén. Az írek szerint a negatív állásfoglalással Brüsszel csak példát akar statuálni, mégpedig azért, hogy késôbb esetleg egy nagyobb, jelentôsebb országot is meg lehessen majd rendszabályozni. Az ír infláció leginkább az íreket kell, hogy zavarja, az euró megítélésén mit sem változtat, és az egész eurózóna inflációjára nézve semmi mérhetô hatással sincs. (Ireland’s euro-sins, 2001.) 4.2.3. A gazdaság megtorpanása

A harmadik évezred kezdetén az ír gazdaság megtorpanását jelezték a gazdasági mutatók. Az évekig tartó töretlen fejlôdés 2001 közepén megtorpanni látszott, de ez nem érte teljesen váratlanul a gazdaságelemzôket, bár inkább arra számítottak, hogy az ír gazdaság növekedési üteme 2001–2002 táján normális szintre áll majd be. A 2001-es év világgazdasági eseményei azonban felerôsítették a recessziót, bár Írország az évet még mindig a legtöbb ország számára irigylésre méltó, 6,2%-os növekedéssel zárta. 2002-re az 1999-ben még 10,7%-os GDP-növekedés 6,1%-ra esett vissza, 2003-ra ez az érték mindössze 4,4% volt, 2005-re pedig 5% körüli növekedést jeleztek elôre. (Eurostat)

Forrás: Eurostat *elôrejelzés 12. ábra. GDP-változás, 1998–2005

Az Írországra ható negatív tényezôk között elsôként említhetjük a 2002 körül jellemzô gyenge nemzetközi gazdasági helyzetet. Az eurózónában 1%-os, az Egyesült Államokban 2,25%-os növekedés, Japánban pedig egyenesen gazdasági csökkenés volt tapasztalható. Írországra különösen a lassuló amerikai gazdaság volt hatással. Az ország nyitottsága, a külkereskedelemtôl és a nemzetközi tôkeáramlástól való erôs függése miatt a világgazdaságban bekövetkezô változások villámgyorsan átgyûrûznek az ír gazdaságba, s mivel az Egyesült Államokhoz különösen szoros kötelékek fûzik, az ottani recesszió hatásai azonnal érezhetôek voltak. Mivel az ír gazdaság erôsen függ a fejlett ipari szektoroktól, az információtechnológiai piac mélyrepülése is szerepet játszik a lassulásban. 2001. január és október között több ezren veszítették el állásukat. A stabilnak tûnô ipari foglalkoztatás is csökkenésnek indult

34


Forrás: Read the signs: the economy is stalled, 2003. 13. ábra. Ipari foglalkoztatás, 1995–2002, 1000 fô

A foglalkoztatás csökkenése nemcsak az ipari szektort érintette, hanem a szolgáltató szektort is, ezen belül is fôleg a turizmust. A 2001. szeptember 11-ei New York-i és washingtoni terrortámadások következtében az idegenforgalom igencsak visszaesett, melynek következtében csaknem 5 ezren veszítették el állásukat. Márpedig az elmúlt idôszakban a high-tech mellett a turizmus volt az ír gazdaság másik húzóágazata. Az összfoglalkoztatottságot tekintve csak szerény, 1%-os emelkedés volt tapasztalható 2002-ben. Ez annyit tesz, hogy ebben az évben csak 17 800-zal dolgoztak többen, mint 2001-ben, közülük is sokan a közigazgatásban helyezkedtek el, ez azonban a kormány szerint nem tartható fenn. Az elbocsátások egyre szaporodtak, a munkanélküliség 2001 után – amikor is elérte legalacsonyabb értékét, 3,7%-ot – 2002 végére megközelítette a 4,5%-ot, majd 2003-ban az 5%-ot (Read the signs: the economy is stalled, 2003., CIA World Factbook). A néhány éves emelkedés után 2004-ben azonban a ráta ismét 4,4%-ra esett, ami az EU-ban a jelenlegi legalacsonyabb érték. Az export- és importadatok csökkenô mintát mutatnak. A kedvezôtlen külsô gazdasági környezet következtében zsugorodó exportkereslet vetett véget a növekedésnek 2001 tavaszán. 2001 vége-2002 eleje körül tapasztalható volt ugyan némi felfutás, de a trend egyértelmûen leszálló ágat mutat. Az 1998–2000 közötti évi átlagos 19%-os exportnövekedés 2001-ben már csak 6,7% volt. A 2000-ben még jelentôs, a GDP 4,4%-át kitevô költségvetési többlet 2002-re deficitbe fordult át (Read the signs: the economy is stalled, 2003.), azonban a 2003-ra elôrejelzett költségvetési hiány helyett 0,2%-os többlet volt tapasztalható, ami 2004-re már 1,4%-ra növekedett. Az EU-tól érkezô támogatások mérséklôdése sem tesz jót az ír gazdaságnak. Az uniós források egy részének megszûnésére 2006 után kell igazán számítania az immár fejlettnek számító szigetországnak. Egy másik, szintén az Európai Unióval kapcsolatos „fenyegetés” a fôleg Franciaország és Németország által szorgalmazott adóharmonizáció. Írországban jelenleg kivételesen alacsony a társasági adó, 2003. január 1-jétôl is csak 12,5%. Ha ezt az uniós átlag szintjére emelik, az jelentôsen csökkenteni fogja az ország versenyképességét. A fent említett tényezôkön kívül megállapíthatjuk még, hogy a kiskereskedelmi forgalom mértékébôl ítélve a reál nemzeti jövedelem szinte semmit nem emelkedett a 2002. év során, és az ipari kibocsátás is – néhány szektort leszámítva – csökkenô tendenciát mutat. Az agrárszektort érzékenyen érintette az Európán végigsöprô száj- és körömfájás, de külsô hatásként a jelenlegi geopolitikai helyzet, az iraki háború, és az evvel kapcsolatos olajpiaci bizonytalanság is ránehezedett a gazdasági kilátásokra. Írország 80 éves fennállása alatt megélt már néhány súlyos gazdasági és társadalmi válságot, így a 2002 körüli is úgy tûnik, hogy csupán átmeneti lendületvesztés volt. Szakértôk szerint az ír gazdaság szilárd talajon áll, és továbbra is rendelkezik a gazdasági növekedést biztosító tényezôkkel, ezért az ameri-

PÉLDA MAGYARORSZÁG SZÁMÁRA?

35

Forrás: Read the signs: the economy is stalled, 2003. 14. ábra. Export- és importnövekedés, 1998–2002 (1990=100)

kai gazdaságot érintô recesszió megszûnésével Írország ismét „magára talál”, habár az valószínû, hogy kétszámjegyû gazdasági növekedést már nem fog tudni produkálni.

5. Példa Magyarország számára? Ha Magyarország és Írország csatlakozás elôtti állapotát tekintjük, felfedezhetünk néhány hasonlóságot, ami alapján párhuzamot vonhatunk a két ország között, azonban az ír példát mégsem vehetjük át egy az egyben, hiszen a két ország között meglehetôsen sok a különbség is. Sôt, sajnos ezek a különbségek éppen azokon a területeken vannak jelen leginkább, amelyek Írország gazdasági felzárkózását pozitív módon befolyásolták; a hasonlóságok pedig inkább a kedvezôtlen tényezôkben fedezhetôk fel. 5.1. Hasonlóságok és különbségek

Méreteit tekintve egyik ország sem nagy, viszont mindkettô gazdasági értelemben periférikus, a külföldi tôkétôl függô, nyitott ország. Az mai Magyarország hasonló a hatvanas évek végi, hetvenes évek eleji Írországhoz, hiszen nálunk is jellemzô az Unióhoz képest fennálló fejlettségbeli elmaradás, a relatív tôkehiány miatt fellépô, külföldi tôkére való utaltság és a dinamikus gazdasági növekedés. Magyarország helyzete rosszabbnak tekinthetô abból a szempontból, hogy Írország már jóval a csatlakozása elôtt kiépítette piacgazdaságát, míg nálunk ez csak 15 éves múltra tekinthet vissza. Ellenben jobb a helyzetünk az ország gazdasági potenciálját, iparosodottsági szintjét tekintve, valamint Magyarország gazdasági nyitottsága nagyobb, mint Írországé volt a hatvanas-hetvenes években. Ezen kívül országunknak nagyobb mozgásteret biztosít az, hogy nem függünk egyetlen országtól sem oly mértékben, mint Írország függött NagyBritanniától. A rendszerváltás óta nálunk is nagy hangsúlyt fektetnek a külföldi befektetések ösztönzésére, ez azonban azzal jár, hogy a hazai vállalatok alól „kihúzzák a talajt”. A privatizáció során feldarabolódott hazai vállalati szféra számára olyan versenyhelyzetet teremtettek, amellyel – az ír helyzethez hasonlóan – kisméretû, a nemzetközi piacokon nem eléggé versenyképes magyar tulajdonú cégek közül csak kevés tud megbirkózni. Habár a magyar gazdaságban kisebb a külföldi tulajdon aránya, mint Írországban, itt is

36


jellemzô a hazai és a külföldi tulajdonban lévô cégek versenyképességbeli különbsége: Magyarországnak gyakorlatilag nincs piacképes hazai vállalati szférája. Egy, a kilencvenes évek közepén készült felmérés szerint a magyar tulajdonú vállalatok nem voltak kellôképpen felkészülve az integrációra (Artner, 2000.). Még ma is tôkehiánnyal küszködnek, ezért modernizációra, termelésbôvítésre képtelenek, így a csatlakozás után megnyílt EU-piacon nem lesznek versenyképesek, és helyzetük még rosszabbá válik majd. Magyarország helyzete abból a szempontból is hasonló Írországéhoz, hogy a vezetést nálunk is erôteljes integrációs elkötelezettség jellemezte, habár a csatlakozásról való döntésnek volt némi kényszerjellege, akárcsak Írország esetében 30 évvel ezelôtt. Pozitív hasonlóság Magyarország és Írország között, hogy alapvetôen mindkét ország magasan képzett, nemzetközileg elismert és relatív olcsó munkaerejérôl ismert a nagyvilágban. Az oktatás tekintetében azonban meglehetôs különbségek tapasztalhatók. Írországban igyekeztek a tudásalapú gazdaság követelményeinek megfelelni, olyan képzéseket indítani és támogatni, amelyekre a piacon valóban szükség van. Evvel szemben a magyarországi oktatási rendszerben nagyon sok fiatalnak van lehetôsége a tanulásra, de képesítésük nagyon sokszor nem versenyképes, tehát kedvezôtlen esélyekkel lépnek a munkaerôpiacra. Ennek oka a bizonyos szakmákban jelen lévô telítettség és túlképzés, ami a felsôoktatás finanszírozási rendszerének hibáira vezethetô vissza. Az a cél ugyanis, hogy a felsôoktatás a piac igényeinek megfelelô számú és tudású réteget neveljen ki, nem tud megvalósulni, hiszen az intézmények pénzügyi okok miatt arra vannak rákényszerítve, hogy minél több diákot oktassanak, nem véve figyelembe azt, hogy valóban szükség van-e rájuk. A regionális egyensúlytalanságok tekintetében is szembetûnô a két ország közötti hasonlóság. Írországban a hatvanas-hetvenes években igyekeztek a támogatásokat, kedvezményeket oly módon nyújtani, hogy a termelôüzemek az ország teljes területén egyenletesen helyezkedjenek el, azonban a nyolcvanas évek után betelepülô külföldi tôke elsôsorban a keleti régiót, és különösen Dublint részesítette elônyben. Ez az egyensúlytalanság fôleg a szolgáltató szektorban figyelhetô meg, hiszen az ebben az ágazatban mûködô vállalatok 90%-a keleti partvidéken található. E területi polarizálódás következtében egyre nagyobbak a különbségek Nyugat- és Kelet-Írország, a városi és vidéki lakosság, valamint a képzett és képzetlen munkaerô között mind életszínvonalbeli, mind pedig jövedelmi szempontból. A gazdasági felfutás ellenére Írországban újra probléma a szegénység, és bizonyos társadalmi rétegek „lecsúszása”. Hasonló tendencia Magyarországon is megfigyelhetô: jellemzô a fôváros „különállása” és a nyugati és keleti országrész különbözôsége. A külföldi mûködô tôke elsôsorban a fôvárosba és agglomerációjába, valamint a nyugati országrészbe irányul, a többi területeken súlyos egyensúlytalanságokkal küszködnek. Az északkeleti megyékben a nehézipar, az Alföldön és délkeleten pedig a mezôgazdaság hanyatlása okoz gondokat, melyek legnagyobbrészt a korábbi egyoldalú iparszerkezettel és a hiányos infrastruktúrával magyarázhatók. Magyarországon is egyre szélesedik a szakadék az ország keleti és nyugati része, valamint a fôváros és a vidék között. Ha a két ország csatlakozási körülményeit vizsgáljuk, megállapítható, hogy Írország helyzete a hetvenes évek elején kedvezôbb volt, mint a mai Magyarországé. Egyrészt a világgazdasági helyzet is elônyösebb volt: tôkebôség és növekvô kereslet volt jellemzô, míg manapság gazdasági recesszióval kell számolni, és az is elmondható, hogy az a külföldi tôke, amely Kelet-Közép-Európába kívánt betelepülni, már betelepült, sôt sok vállalat épp a kivonulás fázisában van. Másrészt maga a csatlakozás is eltérô módon zajlott, mint Írország esetében. Írország két „gazdag” állammal egy idôben, egyedüli „szegény” országként csatlakozott az akkor még csak hat tagból álló Közösséghez. Magyarország pedig kilenc másik, vele nagyjából hasonló gazdasági helyzetû ország „társaságában” lépett be a – nemcsak tagjainak, hanem szabályainak, jogforrásainak számát tekintve is kibôvült – Unióba. Az északi kibôvülés így sokkal kisebb terhet jelentett a Közösség számára, mint a kelet-középeurópai államok csatlakozása, ezért a feltételek sem voltak olyan kedvezôek, mint akkoriban lehettek. Magyarországnak például már nincs lehetôsége olyan kedvezmények nyújtására a külföldrôl betelepülô tôke számára, mint ami Írországban ma is megengedett. 5.2. Tanulságok

Véleményem szerint a két ország között fennálló néhány hasonlóság ellenére nem állíthatjuk, hogy Magyarország is Írországhoz hasonló pályát fog befutni az Európai Unióban. Ennek ellenére néhány tanulságot, következtetést levonhatunk az ír példából, melyek megfontolásával, a hazai viszonyokhoz való iga-

ÖSSZEGZÉS

37

zításával, hazánk is sikeres EU-stratégiát alakíthat ki. Ennek sikeressége teszi majd lehetôvé az uniós pénzügyi források és egyéb lehetôségek kihasználását, ami elôsegíti az ország fejlôdését. Írország az európai uniós tárgyalások során „EU-barát”, mégis offenzív, vagyis a saját érdekeket mindenekelôtt szem elôtt tartó stratégiát követ. Ez azt jelenti, hogy belátták: mint kis, függô helyzetû országnak, nem nagyon van más választásuk, mint azonosulni a vezetô elképzelésekkel, és nem kételkednek abban, hogy azok az integráció és az egyes tagállamok érdekeit szolgálják. Nem mindig jellemzô ugyan a tökéletes egyetértés, de az ír tárgyalók mindig készek a kompromisszumra és az együttmûködésre oly módon, hogy elôre kijelentik beleegyezésüket, és csak azután közlik a feltételeiket. Ez a magatartás sokkal sikeresebbnek bizonyul, mint más országoké, melyek elôször elutasítják a közösségi törekvéseket, majd azt közlik, hogy milyen változtatásokat kell tenni egyetértésük érdekében. A tárgyalások, a döntéshozatal és a közös cselekvések során tanúsított megbízhatóság is jellemzô Írországra. Az Európai Unió jogi és adminisztratív elôírásait maradéktalanul betartják, valószínûleg így lehetséges, hogy Írország az egyetlen olyan tagállam, amely szinte teljes mértékben fel tudja használni az uniós támogatásokat. A sikeres ír EU-stratégia fontos eleme még a személyes kapcsolatok rendszere, mely többek között a lobbizásban is érvényre jut. Brüsszel és az ír intézmények között széles körû, minden szinten jelen lévô kapcsolatrendszer áll fenn: a Brüsszelben magáncégeknél, hivatalokban, kutatóintézetekben dolgozó írek révén a hazai szakemberek minden területre kiterjedô betekintést nyerhetnek az „Európa-ügyekbe”. (Artner, 2000.) A hasonló stratégia folytatásának lehetôsége Magyarország számára is fennáll, így az ír modell ebben a tekintetben mindenképpen például szolgálhat országunk számára.

6. Összegzés Tanulmányommal Írország közelmúltban tapasztalt gazdasági sikerét, az ezt lehetôvé tevô okokat, körülményeket, adottságokat és intézkedéseket kívántam bemutatni kis kitekintéssel a mai Írország helyzetére, az Európai Unióval való kapcsolatára és az esetlegesen Magyarország számára levonható tanulságokra. A manapság „kelta tigris”-nek is nevezett állam kiemelkedô gazdasági teljesítménye példa arra, hogy hogyan kerülhet egy függetlenségét csupán néhány évtizede elnyert, a semlegességre sokat adó, szegény, periférikus, függô helyzetû, vallási ellentétekkel terhelt kis ország az Európai Unió és a világ gazdasági értelemben vett legsikeresebb országainak körébe. Ez a teljesítmény nem néhány év gazdaságpolitikai intézkedéseinek eredménye, és nem is csak Írországon, hanem rajta kívül álló okok, körülmények szerencsés egymásra épülésén is múlott. A sikerhez vezetô út azonban nem volt mindig egyszerû és egyértelmû, külsô és belsô okok miatt az ír gazdasági tervek sokszor nem, vagy csak részben, olykor késéssel valósultak meg. Az ír gazdasági csoda kialakulásának folyamata tulajdonképpen maga az ötvenes évektôl kezdôdô ír gazdaságtörténet, amikor is az országot addig jellemzô protekcionista, importhelyettesítô gazdaságpolitika megváltoztatására sor került. A függetlenné váláskor alapvetôen a mezôgazdaság, és az erre épülô néhány iparág által meghatározott gyenge gazdasági teljesítmény, és a Nagy-Britanniától való erôteljes függés jellemezte az országot. A kormányzat a stabilitást állami szubvenciók és piacvédelem révén próbálta megvalósítani, az importhelyettesítést támogatta, és szigorúan tiltotta, hogy a vállalatoknak külföldi tulajdonosuk lehessen. Valamelyest sikerült ugyan ily módon a hazai ipar fejlôdését elômozdítani, de az továbbra is gyengének és tôkeszegénynek bizonyult. Az ötvenes évekre, ahogy a termelés bôvült, egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy az addig alkalmazott stratégia nem járható út: felismerték, hogy az exportképes termelés növelése a gazdasági növekedés útja, ez pedig a protekcionizmus feladásával, vagyis piacnyitással, a külföldi mûködô tôke beengedésével és letelepítésével valósulhat meg. Ennek érdekében intézményeket, ipari parkokat hoztak létre, és – a szabad profitrepatriálástól kezdve adókedvezményeken át a jutányos hitelekig – különféle ösztönzôket, támogatásokat kínáltak fel a külföldrôl betelepülni kívánó vállalatoknak. Eleinte a munkaerô-igényes ágazatokba történtek beruházások, majd a hatvanas évek közepétôl egyre inkább a modernebb, technológia-igényes iparágak – mint például az elektronikai vagy a gyógyszeripar – kerültek a külföldi befektetôk figyelmének középpontjába. A külföldi tôkének, és az általa megvalósított exportnövekedésnek köszönhetôen a hatvanas években meg-

38


indult az ír gazdaság dinamikus növekedése, azonban a kormányzat reménye, hogy az idegen tôke talaján majd a hazai ipar is megerôsödik, nem valósult meg. A külföldi vállalatok fôleg behozott alapanyagokból, exportra termelnek, így a hazai cégekhez csak gyenge kapcsolatokkal kötôdnek. Tehát a hazai ipar helyzetén a külföldi mûködôtôke-beáramlás nem tudott segíteni: egyenetlen, duális gazdaságszerkezet jött létre, melynek lényege, hogy míg az Írországban mûködô multinacionális vállalatok mûködtetik az ír ipar modern, fejlett ágazatait, addig az írek kezében szinte kizárólag a kis versenyképességû, kevésbé fejlett technológiákat alkalmazó, hagyományos iparágakban tevékenykedô cégek maradtak. A külföldi mûködôtôke-beáramlás mellett fontos tényezô még az Európai Uniótól érkezô támogatások. Írország 1973-ban, mint szegény, periférikus ország csatlakozott a Közösséghez, így a kezdetektôl fogva számíthatott a többi országhoz való felzárkózását célzó szubvenciókra, melyeket a tagállamok közül a legsikeresebben fel is tudott használni. Írországot GDP-jének 6–8%-ával felérô összeggel támogatja az Európai Unió, mellyel (egy fôre számítva) lekörözi az összes többi tagállamot, még Portugáliát, Görögországot és Spanyolországot is. A támogatásokat olyan beruházásokra fordították, melyek tovább ösztönzik és hosszú távon is elôsegítik az ország gazdasági növekedését. A gazdaság mindhárom szektorában gondot fordítottak munkahelyteremtésre, a termelékenység növelésére, igyekeztek megoldani a duális gazdasági fejlôdés problémáját, fejlesztették az infrastruktúrát és a képzési rendszert, oktatást is. Írország a nyolcvanas évek közepén gazdasági válságba jutott: költségvetési egyensúlya romlott, államadóssága nôtt, a munkanélküliségi ráta majdnem 17%-ra, az infláció pedig több mint 20%-ra szökött fel. Fiskális konszolidációt hajtottak végre, valamint ekkor alakult ki a szociális partnerség „intézménye”, mely szintén jelentôs mértékben hozzájárult az ír sikerekhez. Ennek lényege az állam, a munkáltatók és a munkavállalók szoros együttmûködése, amely háromévenkénti bérmegállapodásokban ölt formát. Ezek a programok azóta hagyománnyá váltak, és nagyban elôsegítették az ír gazdaság helyreállítását, az infláció és a munkanélküliség leszorítását. Az 1987-ben végrehajtott konszolidációs program mellett az 1994-ben kialakított új gazdaságfejlesztési stratégia, az ún. Nemzeti Fejlesztési Terv is megalapozta az évezred végi kiemelkedô gazdasági teljesítményt. E széles körû terv a termelôkapacitás fejlesztését, a foglalkoztatás növelését, valamint a versenyképesség fokozásához szükséges infrastruktúra javítását, és az ipar igényeinek megfelelô képzési rendszer kialakítását tûzte ki célul. A célok megvalósítása érdekében pedig szétválasztották a hazai és a külföldi tulajdonban lévô vállalatokat támogató intézményeket, hogy az így létrejövô új intézmények hatékonyabban tudják a feladatuknak megfelelô tulajdonosi körhöz tartozó vállalatok támogatását, fejlesztését ellátni. A jelenlegi (2000–2006), valamint a következô (2007–20013) tervezési idôszakra vonatkozó fejlesztési tervek több szektorba történô befektetések, fejlesztések révén kívánják a regionális és a társadalmi különbségeket csökkenteni. Nem mellékes tényezôje az ír gazdasági sikereknek maga az ír nép és munkaerô, mely angolnyelv-tudásával, az ipari igényeknek megfelelô szaktudásával, fiatalságával és mobilitásával nagymértékben járult hozzá ahhoz, hogy a külföldi – és fôként amerikai – befektetôk Írországot válasszák európai telephelyüknek. Tehát a fenti tényezôk vezettek el Írország kiemelkedô gazdasági sikeréhez, mely az EU átlagát jóval meghaladó gazdasági növekedéssel, pozitív külkereskedelmi és folyó fizetési mérleggel, rohamosan csökkenô bruttó nemzeti adósságállománnyal, és rendkívül alacsony munkanélküliségi rátával jellemezhetô. Egyedül az EU inflációs rátájának több mint kétszeresét kitevô infláció alakulása adott okot aggodalomra, mely miatt az EU gazdasági és pénzügyminisztereinek tanácsa „megfeddte” Írországot arra hivatkozva, hogy a folytatott ír gazdaságpolitika nem egyezik az EU gazdaságpolitikai irányvonalával és túlfûti a gazdaságot. Az egy évtizedes virágzás után azonban 2001 után az ír gazdaság megtorpanásának lehettünk tanúi. 2001-tôl kezdôdôen romlottak a mutatók: várható volt ugyan a dinamikus fejlôdés mértékének csökkenése, azonban a világ-, és különösen az amerikai gazdaság, az információtechnológiai piac recessziója, és egyéb világgazdasági események a vártnál jobban felerôsítették ezt a folyamatot. A gazdasági növekedés ugyan még a legtöbb ország számára irigylésre méltó, azonban nagysága egyre csökkenô tendenciát mutat. A költségvetési többlet 2002-ben deficitbe fordult át, a behozatali és kiviteli adatok csökkenô tendenciát mutattak, a foglalkoztatás csökkent, a rendkívül alacsony szintre „letornászott” munkanélküliségi ráta pedig újra emelkedésnek indult. Ugyan 2004-tôl ismét fellendülés tapasztalható, és szakértôk is azt valószínûsítik, hogy a növekedés újra megindul majd, azonban a kétszámjegyû növekedési mutatók ideje valószínûleg lejárt. Az ír modell megmutatja, hogy igenis lehetséges a szegénységbôl kitörni a kedvezô adottságok felhasználásával és az adódó a lehetôségek kihasználásával, ezért érdemes a szintén nem a gazdag

ÖSSZEGZÉS

39

országok közé számító Magyarország szemszögébôl megvizsgálni, hogy milyen tanulságokat vonhatunk le az írek sikerébôl. Ugyan a két ország helyzete mutat némi hasonlóságot, azt mégsem állíthatjuk, hogy Magyarországnak is sikerül majd azt az utat bejárnia, mint Írországnak. Van azonban az ír példának néhány vetülete, melyeket érdemes mindenképpen fontolóra vennünk. Megbízható intézményrendszere és a piaci igényekre építô oktatási rendszere, valamint EU-stratégiája mindenképpen példaértékû Magyarország számára. Írország a bizonyíték arra, hogy a tárgyalások során tanúsított megbízhatóság, a többi tagállam bizalmát megszerezni igyekvô magatartás, és a személyes kapcsolatok jól kiépített rendszere lehetôvé teszi az Európai Unió lehetôségeinek maximális kihasználását és hordozza a fejlett országokhoz való felzárkózás lehetôségét.

40


Irodalom Könyvek: 1. Artner Annamária (2000): A perifériából a centrumba? Írország gazdasági fejlôdése az elmúlt évtizedekben. AULA Kiadó Kft. Budapest 2. Central Bank of Ireland, Quarterly Bulletin, Spring 2003 3. Central Bank of Ireland, Quarterly Bulletin, Winter 2002 4. Forman Balázs (2000): Regionális politika az Európai Unióban. VÁTI Kht. Budapest 5. Dr. Horváth Gyula (1998): Európai Regionális Politika. Dialóg Campus. Budapest-Pécs 6. Dr. Losoncz Miklós (2001): Az Európai Unió – Rómától Budapestig. TRI-MESTER Bt. Tatabánya Tanulmányok (kötetben): 7. Az Európai Unió korábbi kibôvüléseinek tapasztalatai – tárgyalások és derogációk VKI Kihívások, 44. szám, 1994. október 8. Brunt, Berry: Írország modernkori iparosítása In: Régiók felemelkedése és hanyatlása – Regionális átalakulás a Brit-szigeteken (1997). MTA RKK. Pécs. 121–138. o. Szerkesztette: Dr. Horváth Gyula 9. Dr. Horváth Gyula: Fejlettségi különbségek és fejlesztési politikák az Egyesült Királyságban és Írországban In: Régiók felemelkedése és hanyatlása – Regionális átalakulás a Brit-szigeteken (1997). MTA RKK. Pécs. 17–96. o. Szerkesztette: Dr. Horváth Gyula 10. O’Malley, Eoin: A külföldi tôke szerepe az ír iparosításban: regionális hatások In: Régiók felemelkedése és hanyatlása – Regionális átalakulás a Brit-szigeteken (1997). MTA RKK. Pécs. 291–304. o. Szerkesztette: Dr. Horváth Gyula 11. Ördög Katalin: Írország: A „legnyugatibb ország” Európa peremén In: A tizenötök Európái: Közösségi politikák – nemzeti politikák (2000). Osiris Kiadó. Budapest. 312–333. o. Szerkesztette: Kiss J. László Cikkek: 12. Barcza György: Írország és Gazdasági és Pénzügyi Unió In: Külgazdaság, XLV. évf., 2001. szeptember, 66–78. o. 13. Battel, Róisín Ní Mháille: Ireland’s „Celtic Tiger” Economy In: Science, Technology and Human Values, Vol. 28 No.1, Winter 2003, 93–110. o. 14. Csaba László: A kelta intô tanulságai In: Figyelô, 2001. február 22–28, 16. o. 15. Enlarging the European Union – The Irish agree; now will everyone else kindly do the same? In: The Economist, 2002. október 26., 27. o. 16. Farkas Péter: A gazdaságfejlesztô állam Írországban In: Közgazdasági Szemle, XLVI. évf., 1999. május, 470–482. o. 17. Green is Good In: The Economist, 1997. május 17., 23–26. o. 18. Ireland’s budget – The tiger tamed In: The Economist, 2002. december 14., 29. o. 19. Ireland’s euro-sins In: The Economist, 2001. február 17., 24–25. o. 20. Ireland’s no to Nice – Ahem, Ahern, a horlicks In: The Economist, 2001. június 16., 34–37. o. 21. Kocsis Györgyi: Rend a lelke mindegyiknek In: HVG, 2001. február 3., 24–26. o. 22. Kovács Zoltán Ákos: Írország, a „kelta tigris” gazdasági sikerei az 1990-es években In: Külgazdaság, XLIII. évf., 1999. május, 42–66. o. 23. Nagy András: Az Európai Unióhoz való csatlakozás hatása Írország külkereskedelmére In: Külgazdaság, XLIV. évf., 2000. március, 37–55. o. 24. Némedi-Varga Szilvia: Írország – a kelta „kistigris”? In: Statisztikai Szemle, 1997. február, 153–164. o. 25. Read the signs: the economy is stalled In: The Sunday Business Post, 2003. április 13., 17. o. 26. The European Union and the Irish referendum – Could everything now go horribly wrong? In: The Economist, 2001. június 16., 33–34. o. 27. Those ungrateful Irish The Economist, 2002. október 19., 35. o. 28. Tigrisbukfenc In: Figyelô, 2002. január 3–9., 16–17. o.

IRODALOM

41

Internet: 29. Bruton, John: Ireland’s Economic Miracle The Gazette, 2000. május 10. www.iedm.org/library/art23 30. Commission services – EURO 1999 25 March 1998, Information Programme for the European citizen 31. Discussion Paper on Inflation Prepared for the National Competitiveness Council, 2000. www.forfas.ie 32. Eurostat www.europa.eu.int/comm/eurostat 33. Godwin, Bill: The Irish Economic Miracle – 2001 www.stthomas.edu/mim/MIM%20World/ireland 34. Ireland’s National Action Plan on Employment www.eiro.eurofound.ie 35. Megtorpant az ír gazdaság Heti Válasz, 2002. január 4. 36. Statistical Yearbook of Ireland 2002 www.cso.ie 37. Tille, Cédric & Yi, Kei-Mu: Curbing Unemployment in Europe: Are There Lessons from Ireland and the Netherlands? Current Issues in Economics and Finance, 2001. május, Volume 7, Number 5 www.ny.frb.org 38. Unemployment Rises in Ireland 39. The World Factbook, 2005. www.cia.gov/cia/publications/factbook/geos/ei.html

42


Eddig megjelent az Európai Mûhelytanulmányok sorozatban 01. Sieber Edit: Magyarország csatlakozása az Európai Unió bel- és igazságügyi együttmûködéséhez és a Schengeni Egyezmény 02. Török Ádám: Ipar- és versenypolitika az Európai Unióban és Magyarországon 03. Bánfalvi István (szerk.): Az európai integráció szociális és egészségügyi kérdései 04. Dr. Farkas György: EU-integrációnk vállalati szemmel 05. Varga Gyula: Agrárgazdaság és agrárpolitika – Kérdôjelek és teendôk az EU-csatlakozás tükrében 06. Dr. Kiss J. László–Dr. Németh László–Meiszter Dávid: Biztonságpolitika és csatlakozásunk az Európai Unióhoz 07. Majoros Pál–Goldperger István–Galamb Vilmos: A versenyképesség gazdaságpolitikai kérdései – a külgazdasági teljesítmény, a hozzáadott érték és a szabadalmi rendszer oldaláról 08. Mohácsi Kálmán: Kereskedelempolitika, élelmiszer-kereskedelem, agrár-támogatáspolitika 09. Dr. Ehrlich Éva–Dr. Csiba József–Fehér László–Dr. Jánosi Imre–Lovas József–Maizl Erik–Polgár László–Preislerné dr. Cserhalmi Dóra–Dr. Ritoók Pál: Infrastruktúra és szolgáltatásai I. 10. Dr. Nádas Péter–Dr. Ruppert László–Tóth Károly–Dr. Verbóczky János–Dr. Zsirai István: Infrastruktúra és szolgáltatásai II. 11. Dr. Chikán Attila–Doros Béla–Gelei Andrea–Dr. Kósa Zsuzsanna–Dr. Lengyel Márton–Némon Zoltán–Dr. Sallai Gyula–Dr. Schmideg Iván–Dr. Varga Miklós–Dr. Zsirai István: Infrastruktúra és szolgáltatásai III. 12. Tolnai Márton (összeállította), Csöndes Mária–Sperlágh Sándor (közremûködtek): Magyarország EU-csatlakozása és a kutatás-fejlesztés 13. Hilbert Attila–Bessenyei István: Felsôoktatás- és tudománypolitika az Európai Unióban és Ausztriában az EU-tagságot megelôzôen 14. Dr. Kôrösi István–Szemlér Tamás–Dr. Mádi István–Éltetô Andrea: Az EU országcsoportjainak fogadókészsége a közép- és kelet-európai országok csatlakozása esetén 15. Dr. Szlávik János–Dr. Valkó János: A környezeti szektor, mint az integrációs elônyök kihasználásának egyik lehetséges területe 16. Horváth Gyula–Illés Iván: Regionális fejlôdés és politika – A gazdasági és a szociális kohézió erôsítésének feladatai Magyarországon az Európai Unióhoz való csatlakozás idôszakában 17. Artner Annamária–Éltetô Andrea: Országtanulmányok az EU-val kapcsolatban – Írország, Egyesült Királyság, Görögország, ibériai országok 18. Lukács György–Szafír György–Balogh István: A Balkán, a Közel-Kelet és a déli Mediterráneum – az EU és Magyarország szemszögébôl 19. Csernenszky László–Széplakiné Kiss Bernadette: Az integráció elôny-hátrány mérlege az ipar számára 20. ISM Agrárgazdasági Témacsoport: Mezôgazdaságunk és csatlakozásunk az Európai Unióhoz – külsô szemmel 21. Barabás Emese–Kiss J. László–Sz. Kiss Csaba–Molnár Andrea–Póti László–Soós Edit–Dr. Szabó László–Szônyi István–Vogel Sándor: Az Európai Unióról – kitekintéssel 22. Dr. Dávid Csaba: Tanulságos sikertörténet: Érdekérvényesítés a francia élelmiszergazdaságban 23. Dr. Mikósdi György: Három tanulmány az Európai Unió kereskedelempolitikájáról 24. Benet Iván–Bokor Tamás–Novák Csaba–Somai Miklós–Törzsök Éva: Egyes EU-tagországok viszonyulása csatlakozásunkhoz – különös tekintettel az agráriumra (Ausztria, Dánia, Finnország, Franciaország, Nagy-Britannia) 25. Laky Teréz–Borbély Szilvia–Nacsa Beáta–Frey Mária–Lakatos Judit–Nádas Magdolna–Simonyi Ágnes–Lindner Sándor–Plank Ferencné–Gere Ilona: Az atipikus foglalkoztatási formák 26. Kecskés László–Maczonkai Mihály–Szécsényi László: Jogharmonizációs kötelezettségeink és lehetôségeink 27. Dr. Farkas György: Kamarák és vállalati érdekképviseletek szerepe a magyar EU-integrációban 28. Ludvig Zsuzsa: Az EU keleti kibôvülésének forgatókönyvei Oroszország érdekei alapján 29. Dr. Sieber Edit: Magyarország csatlakozása az Európai Unió megreformált igazságügyi együttmûködéséhez, a megváltozott külsô feltételek között

EDDIG MEGJELENT AZ EURÓPAI MÛHELYTANULMÁNYOK SOROZATBAN

43

30. Dr. Szergényi István: Európai energiapolitika – magyar energiapolitika 31. Dr. Ehrlich Éva (koordinátor)–Dr. Csiba József–Fehér László–Dr. Jánosi Imre–Dr. Kerkápoly Endre–Lovas József–Maizl Erik–Polgár László–Preislerné Dr. Cserhalmi Dóra–Dr. Ritoók Pál: Infrastruktúra: EU-csatlakozással kapcsolatos stratégiai kérdések I. 32. Dr. Ehrlich Éva (koordinátor)–Doros Béla–Dr. Kósa Zsuzsanna–Dr. Lengyel Márton–Dr. Nádas Péter–Dr. Ruppert László–Dr. Sallai Gyula–Dr. Schmideg Iván–Tóth Károly–Dr. Varga Miklós–Dr. Verbóczky János–Dr. Zsirai István: Infrastruktúra: EU-csatlakozással kapcsolatos stratégiai kérdések II. 33. Tóth Árpádné dr. Masika Edit (szerk.): Magyarország csatlakozása az Európai Unió megreformált belés igazságügyi együttmûködéséhez a megváltozott külsô feltételek között – Belügyi együttmûködés 34. Dr. Bogenfürst Ferenc–Erdész Ferencné dr.–Fórián Zoltán–Dr. Guba Mária–Dr. Ráki Zoltán–Dr. Széles Gyula–Dr. Udovecz Gábor (témavezetô)–Vissyné dr. Takács Mara: A fôbb mezôgazdasági termékeink naturális versenyképessége nemzetközi összehasonlításban 35. Erdész Ferencné dr.–Dr. Guba Mária–Dr. Ráki Zoltán–Szukics József–Dr. Udovecz Gábor (témavezetô)–Dr. Varga Gyula–Vissyné dr. Takács Mara: Fôbb mezôgazdasági termékeink gazdasági versenyképessége, elônyök, hátrányok 36. Dr. Kartali János–Orbánné Dr. Nagy Mária–Dr. Szabó Márton–Dr. Udovecz Gábor (témavezetô)–Dr. Varga Gyula: Élelmiszer-gazdasági termékeink várható versenyképessége a kibôvült európai piacon 37. Dr. Botos Katalin–Dr. Csillik Péter–Dr. Kakuk János–Dr. Kupa Mihály–Marján Attila–Várhegyi Éva: Államháztartás és pénzügyi szolgáltatások az Európai Unióban és Magyarországon 38. Dr. Asztalos László György–Dr. Bárczay András–Rotyis József–Dr. Zavodnyik József: Pénzügyi és biztosítási szolgáltatások az Európai Unióban és Magyarországon 39. Dr. Lengyel Márton: Az Európai Unióhoz való csatlakozásra készülô közép-európai országok turizmusa 40. Erdôsi Ferenc: A magyarországi közlekedési infrastruktúra regionális jellemzôi változtatásának szükségessége az Európai Uniós tagság elnyerésével 41. Szívós Péter (ford.): ESSPROS – European System of Integrated Social Protection Statistics – A szociális védelem integrált európai statisztikai rendszere 42. Sárai József: Versenypolitika, versenyjog EU-csatlakozásunk elôzményeinek és környezetének tükrében 43. Tárkányi Ákos: Családpolitika az Európai Unió országaiban 44. Egyed Mária–Gyulavári Tamás: Az Európai Közösség szociálpolitikája a kezdetektôl a Maastrichti Szerzôdésig 45. Gyulavári Tamás–Kardos Gábor: Szociális jogok az Európai Unióban – Az Európai Bíróság esetjoga és EU-dokumentumok I. 46. Gyulavári Tamás–Kardos Gábor: Szociális jogok az Európai Unióban – Az Európai Bíróság esetjoga és EU-dokumentumok II. 47. Gyulavári Tamás–Nyilas Mihály–Szikra Dorottya: A késôbb csatlakozott EU-tagállamok tapasztalatai a szociális védelem tükrében 48. Bajomi Iván–Balázs Éva–Ivanics Krisztina: Az EU-beli oktatásügy jogi és gyakorlati nézôpontból (Az Európai Bíróság – Franciaország) 49. Andréko Gábor–Boros Ferenc–Dévai Emese–Dóra Szilvia–Farkas György–Kôvágó Ágnes–Szabó László–Szemerkényi Réka: EU-csatlakozásunk – világösszefüggésekben és regionális nézôpontból 50. Dr. Brávácz Ottóné–Dr. Szôcs Tibor–Dr. Kiss Norbert: A jogbiztonság néhány konkrét kérdése az EU jogalkotásában és jogalkalmazásában 51. Dr. Román Zoltán: A kis- és középvállalatok az EU-csatlakozás tükrében 52. Dr. Ehrlich Éva–Fleischer Tamás–Dr. Nádas Péter–Dr. Ruppert László–Tóth Károly–Dr. Zsirai István: Magyarország csatlakozása az EU-hoz: Tendenciák, fejlesztési és finanszírozási gondok az infrastruktúra néhány ágazatában I. 53. Dr. Ehrlich Éva–Dr. Krupanics Sándor–Dr. Lengyel Márton–Dr. Sallai Gyula–Dr. Schmideg Iván–Dr. Varga Miklós: Magyarország csatlakozása az EU-hoz: Tendenciák, fejlesztési és finanszírozási gondok az infrastruktúra néhány ágazatában II. 54. Dr. Ehrlich Éva–Dr. Kôrösi István: Az infrastruktúra és szolgáltatásai Németországban 55. Dr. Varga Gyula: Agrárpolitikai teendôink az EU csatlakozás tükrében 56. Dr. Kapronczai István: Az agrárinformációs rendszer fejlesztése az EU csatlakozás tükrében 57. Dr. Farkas György: A magyar EU-integráció és a csatlakozás közeledése: alkalmazkodási sajátosságok a vállalkozói szférában

44


58. Barta Györgyi–Fath János–Hajdú Zoltán–Horváth Gyula–Perger Éva–Ruttkay Éva–Szilágyi István: Bôvítés és a nemzeti regionális politikák változása (A kohéziós és a 90-es évtizedben csatlakozott országok területfejlesztési rendszerei) 59. Fazekas Károly–Köllô János–Neumann László–Tóth András: Relokáció: a munkahelyek áttelepülése Nyugat-Európából Magyarországra 60. Boross Ferenc–Kovács Gabriella: Az EU bôvülése visegrádi és londoni nézôpontból 61. Dr. Laky Teréz–Diós Pál–Frechet Tímea–Hárs Ágnes–Horváth László–Juhász Judit–Sík Endre–Tóth Judit: A munkaerô migrációja és az Európai Unió 62. Dr. Farkas György: A hazai nagyvállalatok EU-integrációs és csatlakozás-elôkészületi helyzete, vélemények az integrációs folyamatról 63. Koncz János: Svájc: Kantonok, régiók, európai integráció 64. Jánszky Ágnes–Meisel Sándor: Magyarország EU-csatlakozásának WTO-összefüggései; 64. Antalóczy Katalin: Vámszabad területek és Magyarország Európai Unióhoz történô csatlakozása 65. Csaba László–Kádár Béla–Práger László: Három tanulmány az EU-csatlakozás makrogazdasági és stratégiai összefüggéseirôl 66. Pálfalvy József–Somai Miklós: A közlekedési ágazat, a közúti infrastruktúra finanszírozása Európában és hazánkban 67. Popp József–Mészáros Sándor–Spitálszky Márta–Udovecz Gábor–Alvincz József–Szûcs István: A magyar mezôgazdaság helyzete, feladatai és esélyei az EU-bôvítés tükrében 68. Sajtótükörben az Európai Unió és Magyarország EU-csatlakozása (Válogatás a 2000 elsô felében megjelent hazai sajtócikkekbôl) 69. Boros Ferenc–Deák András–Galló Béla–Koncz János–Kôvágó Ágnes: Regionális kérdések az európai integráció tükrében 70/I. Dr. Csiba Lajos–Lovas József–Németh Ágnes–Neuschl Gyula–Maizl Erika–Urbán Lajos–Preislerné Dr. Cserhalmi Dóra–Küller László–Dr. Ruppert László–Dr. Valkár István–Tóth Károly–Dr. Zsirai István: Infrastruktúra – Legújabb tapasztalatok és következtetések, teendôk 70/II. Dr. Varga Miklós–Dr. Szivi László–Dr. Sallai Gyula–Dr. Schmideg Iván: Infrastruktúra – Legújabb tapasztalatok, következtetések, teendôk 71. Dr. Pálfalvi József: A tartósan állami kézben maradó vagyon hatékony mûködtetésének tapasztalatai és feltételei a közlekedésben és a hírközlésben 72. Kezdetektôl napjainkig (Összefoglaló a Mûhelytanulmányok eddig kiadott köteteibôl angol nyelven) 73. Sajtótükörben az Európai Unió és Magyarország EU-csatlakozása (Válogatás a 2000. július 1. és október 31. között megjelent hazai sajtócikkekbôl) 74. Horváth Zoltán–Tar Gábor: Útmutató a nemzetközi szervezetek világához (Fogalomgyûjtemény) 75. Fehérvári Pál–Német János–Damjanovich Imre–Molnár Sándor–Láng István: A környezetbiztonsági ellenôrzô rendszerek infrastruktúrája 76. Fertô Imre–Mohácsi Kálmán–Elek Sándor–Nemes Gusztáv: Az agrárszektor versenyképességének feltételei – Az agrárpolitika és a vidékfejlesztés összefüggései 77. Sajtótükörben az Európai Unió és Magyarország EU-csatlakozása (Válogatás a 2000. november 1. és 2001. január 31. között megjelent hazai sajtócikkekbôl) 78. Dávid Csaba: A francia mezôgazdaság és érdekképviselete 79. Sajtótükörben az Európai Unió és Magyarország EU-csatlakozása (Válogatás a 2001. február 1. és június 30. között megjelent hazai sajtócikkekbôl) 80. Laky Teréz–Bareto Jozefa–Éder Géza–Hablicsek László–Hárs Ágnes–Lindnerné Eperjesi Erzsébet–Neumann László–Pósán György Tamás–Tóth Judit–Tóth Pál Péter–Vas Megyei Munkaügyi Központ munkatársai: A munkaerô szabad áramlása – Magyarországról nézve 81. Hamar Judit: A multinacionális vállalatok Magyarországon és az EU-hoz való csatlakozás várható hatásai; Lányi Kamilla: Európa a globalizálódó világban 82. Az Európai Közigazgatási Képzési Ösztöndíjas Hallgatók dolgozatai I-II. 82. I. kötet: 82. Halász Katalin: Kisebbségvédelem Európában. Az Európa Tanács szerepe a nemzeti kisebbségek jogainak védelmében 82. Fischer Márta: Emberierôforrás-gazdálkodás uniós szinten (az Európai Unió foglalkoztatás- és oktatáspolitikája)

EDDIG MEGJELENT AZ EURÓPAI MÛHELYTANULMÁNYOK SOROZATBAN

45

082. Túróczi Emese: Európa útja az információs társadalomba: az Európai Bizottság jogalkotása a távközlési rendszer liberalizációja területén 082. Baller Barbara: Magyarország határmenti regionális együttmûködési formái II. kötet: 082. Szabó Szilvia: Az Európai Gazdasági és Monetáris Unió fiskális dimenziója 082. Bíró Helga: Vállalati koncentrációk ellenôrzése hazánkban és az Európai Unióban 082. Zsuga Zsófia: Hulladékgazdálkodás Magyarországon és az Európai Unióban 083. Sajtótükörben az Európai Unió és Magyarország EU-csatlakozása (Válogatás a 2001. július 1. és december 31. között megjelent hazai sajtócikkekbôl) 084. Pitti Zoltán: A hazai gazdaság teljesítményének tulajdonosfüggô jellemzôi (1996-2000) – Az offshore típusú vállalkozások a nemzetközi gyakorlatban és a hazai gazdasági környezetben 085. Ehrlich Éva–Somai Miklós–Szigetvári Tamás–dr. Lovas József–dr. Sztrányainé dr. Kohánka Csilla–dr. Bartolits István–dr. Sallai Gyula–dr. Schmideg István: Tanulmányok a közlekedés és az infokommunikáció témakörébôl 086. BKÁE Európai Tanulmányi és Oktatási Központ: Kutatások az integrációérettség témakörébôl 087. Állami Számvevôszék Fejlesztési és Módszertani Intézet: Az EU Számvevôszéke és korrupcióellenes tevékenysége 088. Dorgai László: A vidékfejlesztés támogatásának elvei és gyakorlata az Európai Unióban; Dorgai László: Az agrár- és vidékfejlesztés és a Nemzeti Fejlesztési Terv; Dorgai László–Kapronczai István–Kiss Judit–Udovecz Gábor–Varga Gyula: Az agrárgazdaság és vidék fejlesztésének fôbb stratégiai kérdései az EU-csatlakozást megelôzô idôszakban (Tézisek) 089. Dr. Németh József–Dr. Deák Péter–Dr. Nagy Miklós–Erdôs István–Balogh Béla: Az EU új feladata: konfliktus-megelôzés és válságkezelés 090. Ritecz György: Az európai (schengeni) határôrizeti követelményekre való felkészülés helyzete és a további feladatok Magyarországon; Sallai János: Az ukrán-magyar határ kriminálföldrajza az 1990es években és a magyar-magyar kapcsolattartás jövôje a külsô határ mentén 091. Gesztiné Ajtósi Judit–Csanády Dániel: Együttmûködés a harmadik szektorral 092. Csáki György: Európa Amerikában – Amerika Európában: a transzatlanti kereskedelmi és tôkekapcsolatok jellemzôi az új évezred kezdetén 093. EU-csatlakozás és versenyképesség – GKI-tanulmányok I. 094. EU-csatlakozás és versenyképesség – GKI-tanulmányok II. 095. Dr. Mohay György–Dr. Heinemann Csilla–Dr. Gombos Katalin–Dr. Blutman László–Dr. Schiffner Imola: Az Európai Bíróság elôzetes döntéshozatali eljárása – a magyarországi bírósági rendszerrel szemben támasztott követelmények (konferencia összefoglaló) 082. Dr. Ribai Csilla: Az Európai Részvénytársaság (Societas Europaea) 096. Koncz János: Európai Unió: határbontástól a régióépítésig 097. Tóth Árpádné dr. Masika Edit: A szabadság, biztonság, jog térségének reformja az európai alkotmányozás tükrében 098. Törzsök Erika–Ádám János–Böszörményi Jenô–Csizmadia Sándor–Jakab Attila–Réthi Sándor–Réti Tamás: Szülôföld Program 099. Magyarország a megújuló Unióban (a Külügyminisztérium, az EUKK és az Európai Közösségi Tanulmányok Magyarországi Társasága tanulmányíró pályázatának gyôztes pályamunkái) 100. Ehrlich Éva: Az infrastruktúra helyzete az Európai Unió hat tagországában 101. Nyikos László: Az Európai Unió legfontosabb pénzügyi jogszabálya (a pénzügyi rendelet) és hatása az államháztartás reformjára 102. Szajbély Katalin: A faji diszkrimináció elleni küzdelem az Európai Unióban és az uniós szabályozás átültetése Nagy-Britanniában 103. Fodor Bea–Kiss Károly–Szabó Sándor–Szabó Zoltán: Támogatások, ökológiai célú pénzügyi ösztönzôk 104. Hegedûs Miklós–Pichovszky Kristóf–Vanicsek Mária–Viszt Erzsébet (szerk.): Az integráció hatásai kiemelt gazdasági ágazatokban (ingatlanszektor, szállítás-logisztika, élelmiszeripar) 105. Angyal Zoltán: Az európai gazdasági és monetáris unió kialakulásának és mûködésének intézményi és jogi vonatkozású kérdései 106. Koncz János: Európai Unió: Térség-, terület- és régiófejlesztés – elvek, struktúrák és módszerek 107. Bogár László: Magyarország európai integrációjának történeti aspektusai

46

108. 109. 110. 111.


Erdôs Tibor: Maastrichti követelmények, adóztatás, növekedési potenciál Losoncz Miklós: EU-tagság és hosszú távú fejlesztésisúly-képzések Magyarországon Konrád Márta–Vándor János: Az Európai Unió politikai rendszere, politikai folyamatai és politikái KONCZ JÁNOS: Ausztria érdekérvényesítése az Európai Unióban — Magyarországról nézve (Eredmények — tendenciák — következtetések)

Az ír csoda. Írország gazdasági fejlôdése a függetlenné válástól napjainkig

Recommend Documents