Az Európai Unió: pro és kontra

Az Európai Unió: pro és kontra Hazánk tíz éve csatlakozott az Európai Unióhoz. A csatlakozást követő évtized vitáktól volt hangos, amelyek széles körben zajlottak mind a sajtóban, mind pedig a mai korban el nem hanyagolható interneten. Ha valaki veszi a fáradságot és visszakeresi a 2004ben keletkezett írásokat, vagy csak egyszerűen figyeli a mindennapi híreket, azt láthatja, hogy mennyire eltérő a magyar lakosság álláspontja a témáról. Mint gimnazista diák, az uniós tagságunk előtti időkről, illetve az integráció kezdeti éveiről életkoromból kifolyólag nem rendelkezem személyes tapasztalatokkal, ezért ismerőseim visszaemlékezései alapján igyekeztem megismerni ezt az időszakot. Meglepődve tapasztaltam, hogy néhány kérdéskörben mennyire eltérően nyilatkoztak a különböző generációkba tartozó emberek, így sokszor kellett részletekbe menően utánajárnom az elmúlt évszázad eseményeinek, hogy ki tudjam alakítani a saját álláspontomat. A dolgozat megírása előtt két fajta témavezetési forma merült fel. Először arra gondoltam, hogy szép egymásutánjában tárgyalom meg az eltérő korosztályok véleményét, ezt a fajta tárgyalási módot azonban elvetettem, és úgy döntöttem, kérdéskörökre bontva ütköztetem össze az eltérő véleményeket. Így jobban lehetőségem adódik annak bemutatására, hogy az eltérő életkorú emberek mennyire más szemszögből közelítik meg a dolgokat, valamint rávilágíthatok arra, hogy melyik korosztály mit tart fontosabbnak. A témáról falumbeliekkel beszélgettem elsősorban, így úgy gondolom, az ő álláspontjuk nagymértékben tükrözheti a vidék véleményét az Európai Unióval kapcsolatban. Én magam az EU-val általános iskolás koromban ismerkedtem meg. Hetedikes lehettem, amikor édesanyám megkért, hogy menjek el a közeli kisboltba élelmiszerért. Csak fizetésnél döbbentem rá, hogy nem vittem elég pénzt magammal. Idegesen néztem át édesanyám pénztárcáját, míg végül az egyik hátsó zsebben nagy szerencsémre találtam egy ötvenest, aminek hála nem kellett még egyszer fordulnom. Azonban inkább fordultam volna kétszer, ugyanis csak otthon derült ki, hogy nem éppen volt jó ötlet elfizetnem az érmét, mert az máshogy nézett ki, mint a többi. Amint édesanyám észrevette az ötvenes hiányát, egyből telefonált a boltosnak, hogy nézze át a kasszáját, ő pedig megtalálta és félre tette nekünk, majd a másnapi bevásárlás után ismét

miénk volt az érme. Akkor vizsgáltam csak meg tüzetesebben, és vettem észre, hogy egyik oldalán a sólyom helyett a magyar címer látható csillagokkal körülvéve. Az ötven forintos érmét - mint később megtudtam - uniós csatlakozásunk évében adták ki, és úgynevezett forgalmi emlékveretként funkcionál a jeles esemény megünneplésére. Sorsa végül az lett, hogy édesanyám odaadta nekem. Ez az érme nagyapám százpengőségével egyetemben volt a mostani érme- és bankjegygyűjteményem egyik legelső darabja. Azóta már én is kaptam egyet visszajáróként, úgyhogy már kettő darab van belőle. Úgy gondolom, hogy az alkalmat megragadva leírom, miként is emlékeznek vissza az általam megkérdezettek az uniós csatlakozás előtti népszavazásra. Szüleim elmondása szerint a referendum előtt a parlamenti pártok az integráció pártján álltak. Édesapám úgy foglalta össze a kampányok eredményét, hogy „mindenki azt hitte, eljön majd a Kánaán”. Anyával együtt arról is megemlékeztek, hogy a népszavazás ennek ellenére nem kavart nagy port, a magyar lakosság passzív maradt, a szüleim sem mentek el szavazni. Ellenkampányról nem tudtak, ennek ellenére azonban találtam egy posztert az interneten, amit a Szabad Magyarországért Mozgalom adott ki, és amelyen az Európai Uniót a III. Birodalomhoz és a Szovjetunióhoz hasonlítják. Más ismerőseim azt nyilatkozták, hogy nem értették igazán, miért olyan jó nekünk a tagság, ha előtte is megvoltunk Európa nélkül. Édesapám, aki növénytermesztéssel foglalkozik, erre a véleményükre azt válaszolta, hogy az emberek azért vannak az Unió ellen, mert azt hiszik, hogy ha „előtte volt kenyér a boltban, akkor most is lesz”, és nem értik, hogy miért ad az EU hektáronként pénzt a gazdáknak. Szerinte az árak azóta már megváltoztak, és a magyar gazdák nem tudnának megélni az uniós támogatás nélkül. A népszavazással kapcsolatban még azt említette meg, hogy a termelők a belépés után csalódottak voltak, ugyanis azt hitték, hogy majd egyből ugyanannyi támogatást fognak kapni, mint a többi tagállam, ehelyett azonban alacsonyról indult, majd fokozatosan emelkedett a juttatás összege az uniós szintre. Az idősebb megkérdezettek azt mondták, hogy nem mentek el szavazni, mert nem érdekelte őket a téma. Eltértek a vélemények az euro bevezetésének kérdésében. Nagymamám az új pénznem bevezetése mellett van, mert úgy érzi, hogy biztonságosabb, mint a forint, bár szerinte nehéz lenne átállni az egyikről a másikra az idős embereknek. Örülne neki, ha a pénze nem értéktelenedne el az évek folyamán. Rossz példaként hozta fel gyerekkorát, amikor szülei alig tudták megszámolni a kötegben álló pengőket. Szerinte a forint szintén ilyen úton halad, ugyanis amióta bevezették, egyre csak nőtt a nullák száma a bankjegyek értékjelzésén, sőt, a

fillért, valamint az 1 és 2 forintosokat már ki is vonták a forgalomból. Édesanyám azt állítja, hogy ha Európához akarunk tartozni, akkor elengedhetetlen a közös pénz mihamarabbi bevezetése annak ellenére, hogy szerinte az árak jóval megnőnének, míg a fizetések mértéke még mindig nem érné el az európai színvonalat. Sajnálná viszont a forintot, és biztos benne, hogy pár bankjegyet megőrizne emlékbe. Azt gondolja, nagyon az emberek szívéhez nőtt, ráadásul szerinte a magyar pénzek a legszebbek a világon. A velem hasonló korosztályba tartozóakat nem érdekli különösebben, hogy mivel fizetnek. Amikor az érdekesség kedvéért megkérdeztem őket, hogy melyik bankjegyünkön kinek az arcképe látható, senki sem tudott három személynél többet megnevezni. Az árakról hasonló véleménnyel voltak, mint édesanyám, néhányan megemlítették, hogy külföldre dolgozni járó szüleik milyen nehezen tudnak Ausztriában vagy Németországban megélni. Hetedikes öcsém azt mondta, hogy osztálytársai közül vannak olyanok, akik azt sem tudják, mi az euro, és nagy jelentőséget tulajdonít az EU-val kapcsolatos tanulmányi versenyeknek, amiknek köszönhetően a fiatalabb korosztályba tartozók is megismerhetik az Uniót. Mint érmegyűjtő, nagyon sajnálnám, ha a forint eltűnne. Hiányoznának a magyar motívumok a bankjegyekről, a stilizált épületek sem nyerték el tetszésemet. Az érmékkel nincsen problémám, hiszen hátoldalukra nemzeti jelképek, híres magyar emberek is kerülhetnének. Örülnék neki, ha az euro bevezetésekor az érméink hátlapján nem feltétlenül csak államférfiak lennének, mint a mostani bankjegyeken, hanem helyet kapnának rajtuk magyar tudósok, művészek és irodalmi alakok arcképei is. Gazdasági szempontból egyetértek az új pénznem bevezetésével, viszont véleményem szerint a nagyon magas címletű 500-assal nem járnánk jól. A magyar lakosság nagy része úgy sem tartana otthon ilyen nagy címletű pénzt, ráadásul még valahol azt is olvastam, hogy külföldön is csak maffiapénzként szolgál. Éppen ez okból már egyre több uniós tisztségviselő felveti a túl nagy címletek eltörlését. Az euróval kapcsolatban szóba került az utazás témaköre. Az összes általam megkérdezett pozitívumként említette meg, hogy az euróval szinte bárhol fizethetnek a kontinensen. Az idősek valamilyen szinten kivételnek tekinthetőek. Bár ugyan belátják, hogy hasznos, ha elkerülhetjük a pénzváltásból származó kellemetlenségeket, azt is elmondták, hogy ők már nem utaznak sokfelé, így ebből a szempontból nekik mindegy, hogy bevezetik-e előbb vagy utóbb. Szüleim elmesélték, hogy az ő fiatalkorukban milyen nehéz volt külföldre utazni. Számomra szinte hihetetlennek hangzott néhány dolog, amit megemlítettek. Így tudtam meg azt, hogy az akkoriban kétféle útlevelet adtak ki. A pirossal a szocialista országokba utazhattak, a kékkel pedig nyugatra. Az utóbbi országokba ráadásul csak

háromévente lehetett elutazni, és csak kis összegű készpénzt vihettek magukkal a kirándulók (szüleim emlékei szerint 50 dollárt). A határon minden táskát kipakoltak és átnéztek, akinél pedig elrejtett pénzt vagy vagyontárgyakat találtak, az súlyos büntetésre számíthatott. A „baráti” országokba könnyebben lehetett utazni, a piros útlevelet szinte mindenkinek biztosították. Pénzt is lehetett váltani, a munkahelyek pedig néha külföldi utakat szerveztek dolgozóiknak ezekbe az országokba. Persze ebben az esetben sem volt minden zökkenőmentes, ugyanis sokan próbáltak ezt-azt átcsempészni a határokon. Én mindenesetre örülök neki, hogy nem 30-40 évvel ezelőtt születtem. Az utazások most már sokkal könnyebbé váltak. Amikor Ausztriába mentünk a családdal kirándulni, tapasztalhattam, hogy mennyire „lazább” lett a rendszer az előzőhöz képest. Mivel Ausztria tagja a schengeni térségnek, ezért még útlevelet sem kellett beszereznünk, elég volt a személyi igazolvány, valamint át kellett váltanunk a forint költőpénzt euróra. A magyarosztrák határon még az üresen maradt őrbódék emlékeztetnek a szocialista múltra, de már senkinek sem kell megállnia - a határ jelképessé vált. A szlovákiai utunkon tapasztaltuk, hogy mennyire előnyös lenne, ha minden tagállam bevezetné az eurót. Nem volt kellemes, hogy gondolatban mindig szorozgatni kellett a kerekített árfolyamokkal, hogy na vajon ez vagy az a tárgy mennyibe kerülhet a magyarországi árakhoz viszonyítva. Ha nálunk is euró lenne, könnyebbek lennének a külföldi bevásárlások is. Csehországban pedig olyan előnyére jöttem rá a közös pénznemnek, amire eddig nem gondoltam. Még az utazás első napján az egyik utcai árusnál vásároltam ajándékot az otthoniaknak, és egy nagyobb címletű bankóval fizettem, amiből az eladó készségesen visszaadott. Csak a következő napon jöttem rá, hogy mennyire átvágtak. A prágai Hradzsint látogattuk meg, és amikor ki szerettem volna fizetni a belépőjegyet, az előző napon visszajáróban kapott bankjegyek közül nyújtottam egyet a pénztárosnak. Ő mondott valamit csehül és visszaadta a papírpénzt. Nem értettem, mi a baja a bankjeggyel, ezért adtam neki egy másikat, amit szintén nem fogadott el, ráadásul még kiabált is valamit az anyanyelvén. A hangoskodásra odajött a csoportvezetőnk, és megtárgyalta a helyzetet a jegyeladóval. A vár folyosóin való sétánk közben mesélte el az idegenvezető, hogy csehszlovák koronát adtam a pénztárosnak, aki azt hitte, hogy át akarom vágni. Mint kiderült, a két pénznem bankjegyei eléggé hasonlítanak egymáshoz, viszont a már kivont csehszlovák korona sokkal kevesebbet ér, és bizony gyakori, hogy szerencsétlen látogatóknak ezt adják vissza a rosszindulatú árusok. Az eurót viszont nem lehet összekeverni semelyik más pénzzel sem, a rajta levő épületekről is könnyen felismerhető.

Az iskola által szervezett angliai utazásra sem kellett útlevél (igazság szerint még nem is volt útlevelem eddigi életem során), elég volt a személyi igazolványomat bemutatnom. A szigetország úgy tűnik, meglehetősen ragaszkodik pénzneméhez (ami többet ér, mint az euró), ugyanis ott nem tervezik a közös európai fizetőeszköz bevezetését. Gazdaságilag szintén előnyösnek tartom az Uniót, ugyanis szerintem a kontinens országai sokkal hatékonyabban tudják érvényesíteni érdekeiket egymással szövetkezve, mint külön-külön. Ehhez hozzájön még az az egyértelmű tény is, hogy ezeknek az országoknak a területe sokkal kisebb, mint riválisaiknak. Ha belegondolunk, az Egyesült Államok is annak köszönheti vezető pozícióját a világban, hogy nem is olyan nagy területű tagállamai között már másfél évszázada teljes együttműködés van. Jónak tartom, hogy az EU békés keretek között akarja egyesíteni a kontinens országait, ellentétben például a szintén terjeszkedő Oroszországgal, amely állam sokszor az erőszakra épít (például Csecsenföld vagy Abházia esetén). Az Európán belüli háborúknak is gátat szab az Unióhoz való tartozás, ugyanis mint „szövetségi rendszer”, szinte az egész kontinenst magába foglalja, így a történelem során sokszor egymással hadakozó országok kerültek szoros együttműködésbe egymással. Azt is jónak tartom az EU-ban, hogy nem egy polgárok felett álló szervezetként funkcionál, mint például a katonai szövetségek, hanem közvetett módon a tagállamok választói joggal rendelkező lakosai beleszólhatnak működésébe. Ez alatt azt értem, hogy az Európai Parlament képviselőit a lakosság választja meg, így ők a mi érdekeinket képviselik. Arról eddig nem tudtam viszont, hogy az Európai Parlamentben - csak úgy, mint a tagállamok parlamentjeiben -, különböző pártokba tartoznak az országukat képviselő politikusok aszerint, hogy milyen elveket vallanak. Pozitívumnak tartom, hogy ha valakinek peres ügye van, és úgy gondolja, hogy a hazai bíróságok döntése nem egyezik az uniós joggal, akkor fellebbezhet az Európai Bírósághoz, ahol kivizsgálják a panaszát. Egyetértek azzal, hogy a tagállamok mindenben helyzetben kiállnak egymás mellett, ahogy az már a gyakorlatban is megtörtént többször. A 2008-ban kirobbant pénzügyi válság idején óriási összeggel siettek Magyarország segítségére. A különböző hírcsatornák, valamint a hagyományos sajtó attól volt hangos 2010-től, hogy az EU miként próbálja kihúzni a mocsárból a válsággal küszködő Görögországot, Spanyolországot és Olaszországot. Most pedig, hogy a válság (legalábbis egyesek szerint) lecsengett, bebizonyosodott, hogy az EU meg tud küzdeni a váratlan, hirtelenül jött problémákkal.

Úgy gondolom, hogy az utóbbi években megnőtt az érdeklődés hazánkban az Európai Unióval kapcsolatban, ami maga után vonja a szervezettel kapcsolatos tájékozottság növekedését. Az EU egyrészt maga is sokat tesz azért, hogy felhívja magára polgárainak figyelmét. Az öcsém például a múlt évben egy Unióval kapcsolatos tanulmányi versenyen vett részt, és az arra való készülés eredményeképpen mind ő, mind csapattársai sokkal többet tudnak a témával kapcsolatban, mint a legtöbb felnőtt. Az Európa kulturális fővárosa program az egész család tetszését elnyerte 2010-ben, amikor Pécs lett (Isztambul és Essen mellett) a soros. Ez alkalomból ellátogattunk a városba. Bár a település a felújító munkáktól volt hangos, élvezetes sétát tettünk a Király utcában, megtekintettük a több mint száz éves Pécsi Nemzeti Színház épületét, valamint betértünk a Pécsi Állatkertbe is. Az igen jelentős esemény emlékére egy speciális forgalmi sort adott ki a Magyar Pénzverő Zrt. abban az évben, ennek egy példánya a mai napig gyűjteményem részét képezi. 2011-ben, amikor Magyarország az Európai Unió soros elnökségét átvette, az EU-val kapcsolatos viták indultak meg szerte az interneten, a vélemények és ellenvélemények a hagyományos hírforrásokban is megjelentek. A horvát csatlakozási tárgyalások ekkor kezdődtek meg. Akikkel az Európai Unióról beszélgettem, mindannyian egyetértettek abban, hogy a szervezet támogatja a környezetvédelmet, amire a mai világban nagyon nagy szükség van. Egy-egy ország fellépése szintén nem járna sok eredménnyel, viszont ebben az esetben egy kontinens fog össze Földünk megóvása érdekében. Az idősebb generációkba tartozó emberek felhívták a figyelmemet arra, mennyi minden valósult meg Európai Uniós támogatással községünkben az évek folyamán. Először az Európai Falu tábla tűnt fel a falu bekötőútjánál, majd sorra kezdődtek meg az építkezések és felújítások, amikről szintén táblák tanúskodnak az adott épületek előtt. Többek között új kulturális központ épült a polgármesteri hivatal mellé, valamint megkezdődött a várva-várt a víztorony építése. Mindannyian örülünk neki, hogy az EU nem hagyja, hogy a falvak elnéptelenedjenek és a városba költöző lakosaik elveszítsék vidéki kultúrájukat, több száz éves hagyományaikat. Édesapám arra hívta fel a figyelmemet, hogy szerinte az az egy hátránya van az uniós pályázatoknak, hogy nem a falu határozza meg, hogy a megpályázott pénzt mire költi el. Szerinte sokkal fontosabb lett volna a víztorony megépítésével kezdeni,

ugyanis nyáron az esti öntözések miatt sokszor elmegy a víz, ami miatt a falu lakosai gyakran tesznek panaszt, míg a kultúrház megléte nem volt olyan fontos és életbevágó ügy. Végül, de nem utolsó sorban arról szeretnék írni, hogy családtagjaimnak és nekem milyen terveink vannak a jövőre nézve. Azokról a tervezgetéseinkről, vágyainkról szeretnék írni, amelyek jövőbeni megvalósítása kapcsolatos az Európai Unióval. Nagymamám reméli, hogy az Unió békét és jólétet fog hozni a kontinensre a két világégés és a kommunizmus zsarnoksága után. Nincs nagyobb vágya, minthogy unokái, dédunokái egy békésebb korban tudják leélni életüket, mint amilyen az övéjük volt. Szüleim egyetértenek vele, édesapám még hozzáteszi, hogy nagy vágya, hogy eljusson egy tőlünk távolabb fekvő nyugati országba, hogy megnézze, miként működik a kapitalizmus és az EU a hétköznapi emberek életében. Elmondta, hogy még a szocializmus idején sikerült meglátogatnia a kommunizmus fellegvárát. Moszkvában szegény embereket és lelakott házakat talált, a legtöbb ház ablakán még függöny sem volt, míg itthon azt ontotta magából az újság és a rádió (tévéjük még nem volt), hogy ha majd itt is megvalósul a kommunista világrend, akkor olyan jól fognak élni az emberek, mint a Szovjetunióban. Most pedig azért szeretne Németországba vagy Franciaországba menni, hogy megnézze, az EU által hirdetett eszmék hogyan valósulnak meg a gyakorlatban. Bízik benne, hogy nemcsak a propagandában valósul meg az emberek jóléte, hanem a hétköznapokban is. Angliai utamról szóló beszámolóim alapján úgy gondolja, hogy szerencsére nem kell majd csalódnia, ha egyszer ellátogathat nyugatra. Hozzátette, hogy Nagy-Britannia mégis csak más, mint az Unió többi tagállama, saját pénzzel, saját elvekkel, ráadásul még földrajzilag is elhatárolódik a kontinenstől, így inkább menne az előbb említett országok valamelyikébe. Mondtam neki, hogy Ausztria, ahol már egyszer jártunk, csak úgy, mint Németország vagy Franciaország, szintén eurót használó uniós tagállam, de erre a kijelentésemre azt a választ kaptam, hogy lehetőleg egy alapító országba utazna, ahol az EU elvei már teljesen megszilárdultak. Édesanyám szintén szívesen utazgatna, legszívesebben Franciaországot nézné meg. Az ország meglátogatása már régi vágya, és reméli, hogy amelyik álom a szocializmus útlevélproblémái miatt nem valósult meg, az a mostani, szabadabb világban teljesülni fog. Öcsém az euró bevezetését várja a legjobban, szerinte az új pénznem megannyi előnnyel és izgalommal járna egyszerre, és kijelentette, hogy szereti az újdonságokat. A forint szerinte már unalmas, itt az idő, hogy túllépjünk a fizetőeszközünkhöz való ragaszkodáson és bekapcsolódjunk az EU vérkeringésébe.

Én azt tervezem, hogy miután befejeztem a gimnáziumot és elvégeztem az egyetemet, szívesen kint élnék az EU valamely országában pár évig. Véleményem szerint az új helyekkel, más kultúrájú és szemléletű emberekkel való érintkezés pozitív hatással van a személyiség fejlődésére. Szívesen megtanulnék úgy egy nyelvet, hogy az adott országban dolgozom és éles helyzetben gyakorolhatnám a beszédet és az írást, nem pedig a nyelvtankönyvek fölé görnyedve kellene magolnom az ismeretlen szavakat. Természetesen nem szeretném az életem hátralevő részét egy idegen országban leélni, ezért pár év külföldi munka és tapasztalatszerzés után egészen biztos, hogy hazatérnék szülőhazámba. Reményeim szerint lesz annyi jövedelmem, hogy a családfenntartás mellett maradjon pénz az utazásokra. Európa országai tele vannak híres és sajnálatos módon elfelejtett történelmi épületekkel, múzeumokkal és úgy gondolom, a letűnt korok emlékeinek meglátogatása, valamint a történelem tanulmányozása sok hasznos információval láthat el bennünket akár a jelenre vonatkozóan is. Így elkerülhetjük azokat a hibákat, amiket nem is olyan távoli őseink, vagy pedig a letűnt korok emberei elkövettek, és együtt építhetünk egy közös, európai jövőt. Meg kell becsülnünk a régi polgárok, politikusok és hétköznapi emberek munkáját, akik habár rögös és buktatókkal teli úton, de mindig arra törekedtek, hogy létrehozzák a leghatékonyabban működő államot, amiben az egyén és a társadalom között megvalósul az áhított egyensúly. Ezért tartom jónak, hogy az Európai Unió azon kívül, hogy erőteljesen koncentrál a néha kissé zűrzavaros jelen problémáira, nem feledkezik meg a műemlékvédelemről, a régi értékek megőrzéséről és a történelmi épületek felújításáról sem. Mint ahogy a nagy római szónok, Cicero írta De Oratore című művében: „Historia est magistra vitae.”