Az Európai Unió négy szabadságelve I. Történeti áttekintés - Miért pont ez a „négy szabadság”? Az első integrációs formák keresése eredetileg a francia-német viszálykodás tartós kiküszöbölését célozta. S mivel ennek gyújtópontjában mindenekelőtt az elzász-lotaringiai iparvidék volt, közvetlen megoldásul a szemben álló szomszédokat e téren egyetlen közös vállalkozásba terelő szén- és acélközösség tűnt. Azzal azonban, hogy minderre végül nem csak a két örök ellenlábas, hanem még négy további nyugat-európai ország is partnernek mutatkozott, az ötlet kezdeményezői is újabb ösztönzést kaptak, hogy távolabbra tekintsenek. Még csak három éves volt az 1951-ben életre keltett Európai Szén- és Acélközösség (más néven Montánunió), amikor Messinában a “Hatok” vezetői már arról tárgyaltak, hogy fokozatos lépeseken keresztül egységesítsék piacaikat is. Az alapelv most is az, mint a szén- és acélközösség kimunkálása idején volt: valami olyat létrehozni, aminek egységes hozadéka nagyobb, mintha ugyanezt külön-külön csinálnák. Alapja pedig az önként vállalt kölcsönös függőség és egymásra utaltság, anélkül, hogy bárki domináns helyzetbe juthatna. Az 1957-es Római Szerződés már erre kínál konkrét választ - és egyebek között éppen a “négy szabadság” (illetve az általuk összeálló “közös piac”) célul tűzésével! Miért éppen ez a négy? Mert nem lehet kihagyni egyiket sem. Bármelyik tartós hiánya az összes többire negatív módon hat, szűk keresztmetszete lesz a képlet egészének is. A gazdasági cél végül is a tartós növekedés, a fellendülés. Ennek legelső motorja az lehet, ha az egyes országok minél könnyebben minél nagyobb piacon tudnak értékesíteni. Vagyis: ha az áruk minél szabadabban mozoghatnak az együttműködésben résztvevő országok között. Igen, de ez az árufolyam akkor lehet igazán hatékony, ha kiegészül a szervizzel, a márkák szerinti karbantartással, értékesítési szolgáltatással, marketinggel, tanácsadással, biztosítással, és egy sor más, immár a szolgáltatások szférájába tartozó tevékenységgel. Ráadásul a korszerű gazdaságokban a szolgáltatások súlya önmagában is tetemesen megnőtt, és ma is folyamatosan nő. Mindezt csak kiegészíti az az igény, hogy mindenkor, mindenhol elegendő és egyre könnyebben hozzáférhető pénz is álljon rendelkezésre: azaz, hogy egyfelől egyszerűsödjön, másfelől éppen, hogy mind sokrétűbbé váljon a banktevékenység. A felgyorsuló gazdasági, befektetési folyamatok további elengedhetetlen feltétele azonban a könnyű tőkemozgás is. Lehet gazdaságilag hasznos egy adott ország piacán autót vagy cipőt eladni, de még előnyösebb lehet már magát az autógyárat is ott felépíteni, ha például olcsóbbak a bérek, és aminek a másik is örül, hiszen újabb munkahelyeket kínálhatnak az ott élőknek. Külföldön befektetni azonban csak az fog, akinek elfogadható befektetési feltételeket kínálnak. Ez azonban még mindig könnyen zátonyra futhat azon, ha mindenféle akadályokkal kell megküzdeni ahhoz, hogy munkatársai tartós tartózkodási - lényegében letelepedési - engedélyt kapjanak. Vagy ha nem ismerik el szakképzettségét (hazai diplomáját), s ezzel jogát arra, hogy számára idegen földön is saját szaktudását kínálja. Miként idővel ugyanígy megkerülhetetlen igény lett, hogy a menedzser és a munkát vállaló egyaránt vihesse a családját is, amelynek tagjai ugyanolyan feltételek mellett járhassanak orvoshoz vagy iskolába, mint a befogadó ország bármely más tagja - máskülönben inkább el sem indulnak. Cserébe, ha a személyek szabad mozgását megkönnyítik, ez a munkaerőpiacon is elősegítheti a kiegyenlítődést, illetve növelheti annak esélyét, hogy a munkát keresők végső soron akár más EU-országban próbáljanak szerencsét, enyhítve a hazai munkanélküliség terhein. A cél tehát a közösen elérhető nagyobb prosperitás, ezért éri meg gazdasági oldalról lemondani a függetlenség és önállóság egyes szeletkéiről, és belemenni az egymásra utaltság állapotába. A négy szabadságjog mind teljesebb szavatolása nélkül azonban a közös fejlődés nem lehetséges. Ha a négy közül egyik-másik tartósan hiányzik, vagy ha csak ímmel-ámmal veszik őket komolyan, az az összes többire is negatívan visszahat, mi több, folyamatokat gátoló hatása idővel az alapvető célokat veszélyeztető tényezővé válhat. Pontosan ez történt a hetvenes évek végén, nyolcvanas évek elején. II. A négy szabadságelv - áruk szabad áramlása
- tőke szabad áramlása - szolgáltatások szabad áramlása - személyek szabad mozgása - Az áruk szabad áramlásának szabályozásakor azon a kettősségen kellett úrrá lenni, hogy egyfelől biztosítani kellett az egyenlő értékesítési feltételeket valamennyi tagállam bármely vállalata számára egymás piacain, másfelől viszont nem foszthatták meg a tagországokat sem azon joguktól, hogy biztonsági, közegészségügyi, környezetvédelmi vagy etikai megfontolásból valamely terméket mégiscsak kizárhassanak a belföldi forgalomból. A kétféle elvárásnak már maga az Európai Közösség alapokmánya megfelel, amennyiben egyfelől annak 30. illetve 34. pontjai kimondják: “Importra (exportra - 34. p.) bármiféle mennyiségi korlátozást vagy ezzel egyenértékű hatással járó intézkedést kiróni ... a tagországok között tilos.” Annak érdekében azonban, hogy bizonyos védekezési lehetőségekkel a tagállamok mégis rendelkezzenek, az alapszerződés 36. cikke módot ad a 30. és 34. pontok figyelmen kívül hagyására. Ennek oka lehet, ha például az adott termék behozatala az importőr ország megítélése szerint bizonyíthatóan közerkölcsöt, közbiztonságot sérthet, vagy veszélyes lehet az egészségre, vagy természetes környezetre. További szempontot jelenthet a művészeti, történelmi, régészeti értékkel bíró nemzeti vagyon védelme. Védekezni kellett persze a másik véglet, a 36. cikkre hivatkozó nemzeti rendelkezések egymást keresztező káosza ellen is. Az EU Miniszterek Tanácsa a legfontosabb termékcsoportokra irányelvek sorát rögzítette, amelyek közösségi szinten intézkednek az adott termékekkel kapcsolatos legfontosabb minimumelvárásokról (vagy módot adnak a nemzeti intézkedések kölcsönös elismerésére). A cél az, hogy a tagországok már nemzeti keretek között törekedjenek e minimumelvárások teljesítésére, fölöslegessé téve egyúttal az ilyen elvek alapján történő piacvédelmet, hiszen az adott megfontolásokat már a származási országban figyelembe vették. A mechanizmus további része, hogy mindezt a tagországokban erre a kellő hatáskörrel felhatalmazott intézmény ellenőrizze, érvényt szerezve az irányelvekben foglaltaknak. További megoldást jelenthet, ha valamely gyártó az Európai Szabvány Testülethez fordul, amely kívánságra megadja az adott termék esetében érvényesítendő legfontosabb technikai paramétereket. - A tőke szabad áramlásának alapelve, hogy minden unióbeli természetes vagy jogi személyhez kötődő tőkemozgás korlátozása vagy a diszkrimináció bármely formája tilos. A jogszabály nem csupán az EU-országok egymás közötti viszonylatában, hanem elvben (egyoldalúan) harmadik ország felé is érvényes: azaz, amennyiben e harmadik országgal kötött megállapodás erre lehetőséget nyújt, az EU oldalán sem állhat korlátozó tényező a szabad tőkeáramlás útjában. A mindezek alól kivételes jelleggel felmentést adó úgynevezett védőzáradékokat külön kritériumok határozzák meg. Megvalósulása több lépcsőben következett be. Az első, 1960-as irányelv még csupán a hosszú távú tőkemozgás egy részénél nyitott utat a szabad áramlás előtt. Az 1962-es második irányelv ezt terjesztette ki az értékpapírok piacára. Az Egységes Piac bevezetésével egy időben, 1986-ban elfogadott harmadik direktíva tette teljessé a hosszú távú tőkemozgás felszabadítását. Teljes liberalizálását csak 1988-ban rögzítették - 1990. július 1-i hatállyal -, ez alól azonban még (a rövid távú tőkemozgás esetében) Spanyolország és Írország kétéves, Görögország és Portugália ötéves átmeneti mentességet kapott. A folyamatot végül a Maastrichti Szerződés tetőzte be, amely 1994. január 1-jével helyezte teljes körűen hatályba a tőke szabad mozgásáról intézkedő jogszabályt. A szabad befektetések körébe tartozik az úgynevezett második ingatlan és elvben a földvásárlás joga is, amelynek biztosítása alól egyetlen tagállam sem élvez mentességet. A “szabadság” konkrét értelmezése és végrehajtása azonban már módot ad bizonyos behatárolásra. Adott földterületek értékesítése különböző feltételekhez köthető (termőföldnél előírható például a gazdálkodói tevékenység fenntartása, sőt, a leendő gazda végzettsége is). Emellett egyes esetekben - így védelmi célokra igénybe vett területeknél - kivételt lehet tenni. Mindezek alkalmazására sokféle példát kínál az egyes tagállamok napi gyakorlata.
- A szolgáltatások szabadságáról intézkedő tetemes joganyagrész súlyát mutatja, hogy szakértők szerint jelenleg az EU-ban megtermelt társadalmi össztermék mintegy 60 százaléka alapvetően a szolgáltatási szektorból származik, és voltaképpen valamennyi gazdasági ágat átszövi. A lényeg itt is, hogy végkifejletben valamennyi EU-beli szolgáltató az őt befogadó tagállamok bármelyikében, megkülönböztetés nélkül, a helyi szolgáltatókkal megegyező elbánásban kell, hogy részesüljön. Itt is jellemző mozzanat, hogy a legérzékenyebbnek számító pénzügyi, biztosítási, befektetési és bankszektorokban a liberalizálást csak az egységes piac 1993-as megteremtése után tudták kiteljesíteni. - A személyek szabad mozgásánál is több fokozaton keresztül valósult meg a feltételek teljes liberalizálása. Elsőre a munkaerő szabad áramlására vonatkozó jogszabályok születtek meg 1968ban, amit 1974-ben követett a vállalkozók akadálytalan mozgását szavatoló EU-rendelkezés. Már az egységes piacra készülés jegyen alkották meg 1990-ben a diákokra, nyugdíjasokra és a magukat önerőből eltartókra vonatkozó jogszabályokat. Mindez az egységes piac 1993-as életbelépésével vált hatályossá, elvezetve ahhoz, a ma is létező helyzethez, hogy valamennyi “EU-állampolgár” formalitások nélkül lépheti át a tagországok közötti országhatárt, majd ezt követően a fenti jogcímek bármelyike alapján ott tartósan meg is telepedhet. (Mi több: családtagjaik is minden esetben velük tarthatnak, úgy, hogy munkát is vállalhatnak.) Értelemszerűen valamennyiük jogosult az adott ország állampolgárait megillető szociális rendszer szolgáltatásaira is. (Ez utóbbi is tipikusan az egységes piac megteremtésével elért vívmány.) Mindez persze feltételezi egyebek között a diplomák és a szakképzettségek kölcsönös elismerését is, aminek nagy része mára már megvalósult, de érvényesülése még nem feltétlen tekinthető minden esetben automatikusnak. A vonatkozó EU-irányelvek mindenesetre ilyen szellemben intézkednek, fogódzóként pedig bizonyos szakmai minimumkövetelmények és képzési tárgyak meglétét írják elő. Az európai szabályozás ugyanakkor a személyek szabad mozgásánál is nyitva hagyja a kiskaput esetleges, egyedi korlátozások érvényesítésére. Alapvetően két fontos esetet különböztethetünk meg: • a személy belépése vagy ott-tartózkodása a közrend, a közbiztonság vagy a közegészségügy tagállami szabályait sérti, • illetve amikor a tagállamoknak lehetőségük van tiltó szabályok alkalmazására bizonyos foglalkozások esetén, ha azokat csak saját állampolgárai tölthetik be (például közhatalom gyakorlásával összefüggő esetekben).
III. Hogyan tovább? A “négy szabadságjog” biztosítása továbbra sem tekinthető maradéktalanul teljesnek. Az egységes piaci jogharmonizálásban egyes tagállamok még mindig el vannak maradva, miközben ennek teljes körű megléte sem teremtene száz százalékos liberalizálást. De ez nem is cél. Ez esetben ugyanis már a tagországok nemzetgazdasági önállósága válna végképp semmissé, amit az integráció jelenlegi szakaszában senki sem tekint kívánatos vagy reális törekvésnek. Azonban már így is, a “négy szabadság” eddigi megvalósulása egy sor további következményt vont maga után. Közülük a legfontosabbak: - A gazdasági és monetáris unió megteremtése, beleértve a közös pénz fizikai megjelenését. Tizenkét tagállam már része az euró zónának, miközben lényegében valamennyi csatlakozásra váró tagjelölt is a taggá válás után mielőbb teljesülendő célnak tekinti a bekerülést. Egyszerűen azért, mert egyetértenek abban, hogy már egy mai szinten integrálódott egységes piacon is az a logikus következő lépés, ha a fizető és elszámolási eszköz is egységes. - A Schengeni Egyezmény, valamint az 1997-es Amszterdami Szerződés azon rendelkezése, amely most már a közösségi politikák közé sorolja a bel- és igazságügyek számos elemét (hatályba lépett 1999. május 1-én). Mindezek része a
határok szabad, formalitásoktól mentes átjárhatósága (kiegészülve persze a szükségszerű másik oldallal: az igazságügyi és rendőri szervek szorosabb együttműködésével). De idetartozik egyebek mellett a vízumpolitikák és migrációs ügyek kezelésének harmonizálása is. Ha ugyanis egységes a piac, akadálytalan a személyek mozgása és letelepedése, azaz a tagállamok közötti mozgás nem igazán különbözik egy-egy országon belüli tartományok közötti közlekedéstől, akkor ennek ezen a téren is következményei vannak. A határátlépés formalitásainak felszámolása a személyek szabad áramlásának fizikai akadályát szüntette meg. És végképp nincs értelme eltérő vízumpolitikát folytatni vagy különböző menekültügyi rendelkezéseket hatályban hagyni akkor, amikor a határok a személyek mozgása szempontjából már csak névlegesek. - A közös kül- és biztonságpolitika erőteljesebbé válása. Az egyeztetett külpolitika igénye persze már hamarabb felmerült, első jelei az 1991-es Maastrichti Szerződés előtt megvoltak. Az a tény azonban, hogy az 1991-es új szerződés már újabb EUpolitikaként (az Unió “második pilléreként”) definiálja a közös külpolitikát, jelentős rész az egységes piac akkor már eldöntött ténynek számító megjelenéséből is fakadt. Egy közös gazdasági egység ugyanis joggal várhatja el, hogy az érdekeit védeni, képviselni, érvényesíteni hivatott (kül)politika is egységes hangon fejti ki véleményét. Miként az történik nemzetállami keretek között is.
IV. A mi "négy szabadságunk” Mi jut majd nekünk mindebből a taggá válás után? Végül: minden! Reformok közepén vagyunk, voltaképpen az Európai Unió elmúlt tíz éve az állandó átalakulás jegyében telt, és ez előre látható módon csak fokozódni fog újabb 6-10 tagország megjelenésével. (Miként azt a tavalyi Nizzai Szerződés a döntéshozás oldalán borítékolta is, hiszen 2004-től lépnek hatályba az új parlamenti arányok, 2005-től az új szavazati szabályok, és a többi hasonló intézkedés.) Könnyen lehet, hogy 2025 tag mellett a korábbiakhoz képest radikálisan változni fognak az eddigi közösségi politikák is. Olyanok is, amelyeket mindezidáig sok tagállam az EU sarokkövének, értelmének tekintett: mint a közös mezőgazdasági politika vagy az elmaradott régiók felzárkóztatását segítő kohéziópolitika. Ami biztosan nem fog változni - vagy legalábbis nem visszafejlődni - az: a “négy szabadság”! Ebben ugyanis mindenki egyetért, ezt mindenki támogatja. A mai viták legmélyebb határvonala a föderális EU avagy nemzetállamok közössége között húzódik. A “négy szabadságot” senki sem vitatja. “Föderalisták” ugyanúgy meg akarják őrizni, miként annak ellenzői. Közismert módon még a “legeuszkeptikusabb” britek és dánok is folyton az egységes piac működésének a zavartalanságát, a “négy szabadság” minél optimálisabb érvényesülését féltik, szorgalmazzák. Taggá válásunk kezdetén azonban igenis lesznek kivételek. Az esetek többségében voltaképpen a mi kérésünkre nem fognak még egyes “szabadságjogok” a maguk teljességében érvényesülni. De olyan is akad majd - a személyek szabad mozgásánál -, ahol az EU határozott követelésére egyes tagországokban akár hét évet is várni kell a csatlakozás után, amíg a mai tagokéval megegyező módon érvényesülhet ez az “alapszabadság” a magyar állampolgárok felé is. V. Gondok a személyek szabad mozgása körül A munkaerő szabad vándorlási, munkavállalási, letelepedési, és a járulékos jogok esetében az EU arra keresett lehetőséget, hogy az ezt igénylő tagországok a bővítés után még maximum hét évig (2+3+2 év) hadd hagyhassák figyelmen kívül a vonatkozó EU-joganyagot, és ha szükségét látják, akkor nemzeti szabályozás keretében korlátozhassák a kelet-európai újabb tagállamokból érkezők elhelyezkedését. Egészen pontosan: - A kitárgyalt rendszer korlátozások bevezetésére vagy azonnali, teljes körű liberalizálásra egyaránt lehetőséget ad a tagállamoknak az említett összesen hétéves időszakban. Arra is feljogosítja őket, hogy differenciált megközelítést alkalmazzanak a tagjelöltek között. Másfelől viszont az azonnali piacnyitás lehetőségével élő
tagországok szintén e hét éves időszak alatt bármikor védőintézkedéseket vezethetnek be (“reteszelhetnek”), ha a munkaerőpiacukon zavarok támadnak. - A csatlakozás után két évvel automatikus felülvizsgálatra kerül majd sor. Ennek részeként az Európai Bizottság jelentést készít a munkaerőpiaci helyzet tagországonkénti alakulásáról, amely végső következtetésében a korlátozásokat megengedő átmeneti időszak lerövidítését és eltörlését is javasolhatja. Amelyik régi tagország fenn kívánná tartani az újak munkavállalóival szembeni korlátozásokat, annak erről a szándékáról még a kétéves időszak letelte előtt értesítenie kell az Európai Bizottságot. Ellenkező esetben automatikusan életbe lép az “acquis”, vagyis a munkaerőpiacok megnyílnak a jelenlegi jelölt országok előtt. - Az öt év lejárta előtt felülvizsgálatot tarthatnak az új tagok kezdeményezésére is, hasonló szabályok mellett. - Öt évvel a csatlakozást követően azok a tagállamok, amelyek komoly munkaerőpiaci zavarokat észlelnek - vagy ennek veszélye fenyeget -, további két évre meghosszabbíthatják az átmeneti korlátozást, de erről hivatalosan értesíteniük kell az Európai Bizottságot. - Legkésőbb hét évvel az új tagok belépését követően mindenkire érvényesen és maradéktalanul alkalmazni kell az acquist, magyarán véget ér mindenféle korlátozás. Minderre az igényt elsősorban német és osztrák részről hangoztatták, szakértők szerint főként a lengyel (és Ausztria esetében részben szlovák) munkavállalók esetleges “inváziójától” tartva. Tény, hogy a tárgyalásokat megelőzően több elemzés is készült, amelyek Ausztriát és Németországot jelölték meg elsőszámú potenciális célországként. Az Európai Bizottság felkérésére például “Európai Integrációs Konzorciumba” tömörült tekintélyes európai kutatóműhelyek közösen 2000. májusában 20 oldalas elemzést tettek az asztalra, amiben egyfelől ugyan eltúlzottnak nevezték a keleti munkaerő nagy számú megjelenésétől való félelmet, másfelől viszont elismerték, hogy már ma is, a tagságra váró kelet-európai “tízekből” az Unióba érkezett bevándoroltak 80 százaléka Németországban és Ausztriában él. A jelentés szerint, ha korlátozás nélkül kerülne sor a kelet-európai tagjelölt országok csatlakozására az Európai Unióba, ez mintegy 335 ezres nettó azonnali bevándorlást eredményezne a mai tagállamokba, 30 éves távlatban pedig az EU-15 népességének 1,1 százalékát a mai keleti tagjelöltektől érkezettek alkothatnák. A legjelentősebb befogadónak továbbra is Németország bizonyul majd, ahol a kelet-európai bevándoroltak aránya elérheti a népesség 3,5 százalékát, de fontos célország marad Ausztria is - vélték a tanulmány szerzői. Mások vitatták, hogy a kérdés ennyire kiélezett lenne, miközben különösen magyar és cseh részről visszatérően hangoztatták, hogy felmérések szerint esetükben nem kell tömeges munkaerőkiáramlástól tartani majd. Főként a német-osztrák diplomácia azonban továbbra is azzal érvelt, hogy a téma belpolitikai érzékenysége megkerülhetetlenné teszi a számukra átmeneti korlátozások alkalmazását. A mindezek nyomán elfogadott leendő ideiglenes rendszabályok végül a válaszul született magyar igényekből is többet elismertek. Így az említett hét év időtartamában a tagállamok valóban nemzeti rezsimek keretében korlátozhatják a Magyarországról érkezők munkavállalását és letelepedését. Másfelől viszont Magyarország szintén a nemzeti politika talaján állva járhat majd el mindazon EUállamokkal szemben, amelyek ehhez az eszközhöz folyamodnak, (azaz esetükben nem kényszerül egyoldalúan az EU-joganyag alkalmazására). Ausztria és Németország arra is felhatalmazást kapott, hogy ugyanezt a rendszabályt egyes szolgáltatási ágakra is kiterjesszék, legalábbis annyiban, hogy e szakmák esetében a vállalkozást végző nem térhet el a kelet-európaiakra kirótt munkavállalói szabályozástól. Összességében Brüsszelben mégis úgy látják, hogy a leendő átmeneti korlátozás csak ránézésre szigorú. Az egyik tagállam bővítési ügyekkel foglalkozó brüsszeli diplomatája például egyenesen úgy vélte, hogy a végül elfogadott formulával igazából két évre csökkent az az időszak, amikor közösségi korlátozásokra is lehet számítani, (miközben, ennek tagállamonkénti mértéke már ekkor is jelentősen
eltérő lehet). “Szinte bizonyos, hogy az európai bizottsági jelentés a második év vége előtt pozitív lesz, és a korlátozások enyhítését, ha ugyan nem megszüntetését fogja majd szorgalmazni. VI. Kivárás magyar igények szerint - átmeneti időszakok Viszonylag hosszan elidőztünk az iménti példánál, amit részben a kérdést övező érdeklődés is indokolt. Emellett azonban ez az egyetlen olyan fajsúlyosabb eset, amikor a “négy szabadság” valamelyikének érvényesítését EU-oldalról óhajtják átmenetileg halasztani. A további témákban már inkább Magyarország kért némi türelmi időt, mielőtt a szabadságjogokkal együtt járó radikális piacnyitást ráengednénk nemzeti adottságainkra. Közülük a legismertebb a tőke szabad mozgását érintő (második lakhelyül szolgáló) ingatlan vásárlásának az engedélyezése és a “földkérdés”. Az előbbinél végül megerősítést nyert, hogy Magyarország a csatlakozás után még öt éven át fenntarthatja eddigi nemzeti szabályozását mindazokkal szemben, akik második lakóhelyet kívánnak az országban vásárolni (ami a gyakorlatban a helyi hatóságok engedélyezését jelenti). A mezőgazdasági művelésre alkalmas földek vásárlásánál a magyar delegáció elérte, hogy ez az EU-polgárok számára csak a taggá válást követő hetedik év után váljon lehetségessé. Az egyéni vállalkozónak minősülő gazdáknál ez annyiban módosul, hogy ha már három éve folyamatos, bejelentett magyarországi lakhellyel rendelkeznek, és ez idő alatt igazolhatóan agrártevékenységet folytattak, úgy azt követően mentesülhetnek az említett korlátozás hatálya alól. Mindenki másnak ki kell várnia a hét évet. A szolgáltatások szabadságánál Magyarország 2007 végéig kapott kibúvót annak a jogszabálynak az alkalmazása alól, amely minimum 20 ezer euróban (közel 6 millió forintban) nyújt garanciát a befektetőknek. Budapest 2007 végéig fenntarthatja a jelenlegi 1 millió forintos értékhatárt. (Az eredeti magyar kérés a csatlakozástól számított 5 évre szólt.) A jelenlegi értékhatár alapján egyébként máris a befektetők 76 százaléka élvez védelmet, és ez az arány már a plafon duplájára emelésével is azonnal további 86 százalékra nőne - ezért volt fontos elfogadtatni az időben elhúzódó, fokozatos átállást. Ugyancsak 2007 végéig eltekinthet Magyarország annak a közösségi jogszabálynak az alkalmazásától is, amely 1 millió euróban (körülbelül 260 millió forintban) szabja meg a bankok (takarékszövetkezetek) minimális alaptőkéjének nagyságát. Magyarországon ez az értékhatár jelenleg 40 millió forint és 2003-ig csak 100 millió forintra emelkedik majd. (A magyar fél eredetileg itt is 5 éves átmenetet igényelt.) Az áruk szabad mozgásánál viszonylag hamar csupán egy kérdésre: a gyógyszer-szabadalmakkal kapcsolatos kísérleti eljárások dokumentálására szorítkozott a vita. Ez azonban éppen elegendőnek bizonyult, hogy közel két évig holtpontra juttassa az egész dossziét. A fő dilemmát itt az jelentette, hogy az Európai Unióban az újonnan szabadalmaztatott gyógyszerek esetében a piaci forgalmazás előfeltételeként dokumentálni kell a termék teljes körű tesztelését, ami általában évekig tartó laboratóriumi vizsgálatokat feltételez. Mindazon gyártók, amelyek nem az eredeti szabadalom alapján, hanem azt továbbfejlesztve, vagy akár csak az eredeti terméket megismételve akarnak saját (úgynevezett generikus) terméket piacra dobni, általában az eredeti gyógyszer megjelenése után még 6-8 évig nem hivatkozhatnak az eredeti termék dokumentációjára. Ehelyett, az említett törzskönyvezéshez meg kell ismételniük az összes szükséges vizsgálatot, és ennek alapján újból be kell terjeszteniük saját vizsgálati eredményeiket. Magyarország eredetileg azt kérte, hogy a csatlakozás után még öt éven át mentesülhessen az említett közösségi követelmény teljesítése alól. Azonnali alkalmazása ugyanis csökkentené a piacon kapható generikus gyógyszerkészítmények arányát, a helyette elérhető eredeti - de jóval drágább - gyógyszerek pedig egyszerre jelentenek gondot az államnak, a társadalombiztosításnak és maguknak a betegeknek is, nem is beszélve a hazai generikus gyártókról. Utóbb az alkudozás már igazából arról szólt, hogy Magyarország milyen visszamenőlegességgel fogadja el a dokumentálással kapcsolatos kötelezettséget. Az EU végül belement abba, hogy 2000. január 1-én húzzák meg azt a határt, amelytől a hazai piacon forgalomba hozott gyógyszerterméknél is érvényesül a fenti szabály. Mindennek kitárgyalására a “végjátékban” amúgy a vállalati joggal foglalkozó fejezettel összekapcsolva került sor, lévén, hogy új gyógyszerkészítmények védelme - ezúttal a szabadalmi oltalom oldaláról - ott is “blokkoló” témának bizonyult. Végül mindkettő esetében a fenti időpontban maradtak a felek a csatlakozási tárgyalásokon. Minden más termék esetében már a taggá válástól kezdődően kölcsönösen szabad a pálya.
