Az Európai Unió környezeti politikája

Az Európai Unió környezeti politikája Pelle Anita

A program az Európai Unió társfinanszírozásával, a Nemzeti Fejlesztési Terv keretében valósul meg. Projektazonosító: ROP-3.3.1-05/1.-2005-11-0002/34

2

Pelle Anita

Tartalomjegyzék Tartalomjegyzék.......................................................................................................... 2 Előszó .......................................................................................................................... 5 Köszönetnyilvánítás .................................................................................................... 6 1. A környezetvédelem fejlődése, a környezeti politika intézményesülése ........... 7 1.1. Bevezetés ................................................................................................... 7 1.2. Előzmények ............................................................................................... 8 1.3. Az 1960-as évek ........................................................................................ 9 1.4. A Római Klub ............................................................................................ 9 1.5. Az ENSZ környezetvédelmi világkonferenciája ..................................... 14 1.6. Az Európai Gazdasági Közösség ............................................................. 17 2. Egy közös európai környezeti politika felé ...................................................... 19 2.1. Az I. Akcióprogram ................................................................................. 19 2.1.1. Az I. Akcióprogram céljai ............................................................... 19 2.1.2. A környezeti politika alapelvei........................................................ 21 2.1.3. Az I. Akcióprogram főbb eredményei ............................................. 24 2.2. A II. Akcióprogram ................................................................................. 25 2.3. A III. Akcióprogram ................................................................................ 26 2.4. A környezeti politika mint az Európai Közösség közös politikája: az Egységes Európai Okmány ..................................................................... 27 2.4.1. A közös környezeti politika intézményi háttere .............................. 28 3. A fenntartható fejlődés elmélete és annak megjelenése az európai közös környezeti politikában .................................................................................... 30 3.1. A Brundtland-jelentés .............................................................................. 30 3.2. Earth Summit II ....................................................................................... 33 3.3. A fenntartható fejlődés az Európai Unióban............................................ 35 4. A közös környezeti politika akcióprogramjai................................................... 38 4.1. A IV. Akcióprogram ................................................................................ 38 4.2. Az V. Akcióprogram ............................................................................... 39 4.2.1. Az V. Akcióprogram alapelvei ........................................................ 39 4.2.2. Az V. Akcióprogram céljai ............................................................. 40 4.2.3. Az V. Akcióprogram eszközrendszere ............................................ 41 4.2.4. Az V. Akcióprogram által tárgyalt témák ....................................... 42 4.2.5. Az V. Akcióprogram eredményei ................................................... 43 4.3. A VI. Akcióprogram ................................................................................ 43 4.3.1. A Kiotói Egyezmény ....................................................................... 44 4.3.2. A VI. Akcióprogram beavatkozási területei .................................... 46 4.3.3. A VI. Akcióprogram négy fő területe.............................................. 47 4.3.4. A VI. Akcióprogram aktuális állapota............................................. 50

Az Európai Unió környezeti politikája

4.4.

3

Az Európai Környezetvédelmi Ügynökség a közös környezeti politika szolgálatában ........................................................................................... 51 5. Szektorális szabályozások ................................................................................ 53 5.1. Zaj ............................................................................................................ 54 5.1.1. A környezeti zaj értékelése és kezelése (2002/49/EC sz. direktíva) 55 5.1.2. Speciális szabályozás ...................................................................... 56 5.2. Víz ........................................................................................................... 56 5.2.1. A vízvédelmi politika Keretdirektívája ........................................... 57 5.2.2. Speciális szabályozás ...................................................................... 58 5.3. Levegő ..................................................................................................... 58 5.3.1. Speciális szabályozás ...................................................................... 59 5.4. Talajvédelem ........................................................................................... 60 5.4.1. Speciális talajfajták kezelése ........................................................... 61 5.5. Nukleáris energia ..................................................................................... 61 5.5.1. Nukleáris biztonság ......................................................................... 63 5.5.2. Nukleáris hulladék .......................................................................... 64 5.6. Vegyi anyagok és ipari tevékenység ....................................................... 64 5.7. Hulladék .................................................................................................. 65 5.7.1. Hulladékkategóriák ......................................................................... 66 5.7.2. Hulladéklerakás Keretdirektíva ....................................................... 67 5.7.3. A hulladékmegelőzés és -újrahasznosítás tematikus stratégiája ..... 67 5.7.4. Integrált szennyezésmegelőzés és -ellenőrzés ................................. 68 5.8. Természet és biodiverzitás ...................................................................... 70 6. Ipar és energia az EU környezeti politikájában ................................................ 72 6.1. Az ipar az EU környezeti politikájában ................................................... 72 6.2. Az energia az EU közös környezeti politikájában ................................... 74 6.2.1. Az energia mint erőforrás ................................................................ 74 6.2.2. Az energia és a környezet................................................................ 75 6.2.3. Energiapolitika és klímaváltozás ..................................................... 75 6.2.4. Energiahatékonyság az Európai Unióban........................................ 76 7. A közös környezeti politika finanszírozása ...................................................... 79 7.1. A finanszírozás formái ............................................................................ 80 7.2. LIFE......................................................................................................... 81 7.2.1. LIFE+ .............................................................................................. 81 7.3. SMAP ...................................................................................................... 82 7.4. A környezeti politika finanszírozása más politikákon keresztül ............. 82 7.4.1. Kohéziós politika ............................................................................ 83 7.4.2. Agrárpolitika ................................................................................... 83 7.4.3. K+F keretprogramok ....................................................................... 84 A Közös Kutatóközpont és a környezeti politika ................................. 87 7.4.4. Energiapolitika ................................................................................ 89 7.4.5. Közlekedéspolitika .......................................................................... 89

4

Pelle Anita

7.4.6. KKV-politika ................................................................................... 90 7.4.7. Oktatás-, képzés- és ifjúságpolitika ................................................. 90 7.5. EIB-hitelek............................................................................................... 91 8. Magyarország kapcsolódása az EU közös környezeti politikájához ................ 93 8.1. Az alkalmazkodás kezdete: a csatlakozás................................................ 93 8.2. Csatlakozás után ...................................................................................... 97 8.3. Magyarország és a megújuló energiaforrások ......................................... 98 8.4. Összegzés............................................................................................... 101


5

Előszó Megújuló energiaforrások, környezetbarát termékek, szelektív hulladékgyűjtés – a mai európai ember számára nyilvánvaló fogalmak, amelyek mögöttes tartalmát széles körben jól ismerjük, és mára már nagy többségében az általuk elérendő környezetpolitikai célokat is magunkévá tettük – legalábbis elméleti síkon... Mindez a gondolkodásbeli fejlődés az elmúlt néhány évtized eredménye, amely során a világ – és azon belül Európa – a környezettudatosság útján elindult. Az útnak messze nem jutottunk még a végére, már csak azért sem, mert a globális környezeti változások újabb és újabb kihívások elé állítják a gazdálkodó emberiséget. Az európai integrációban részt vevő tagállamok és az európai intézmények a globális fejleményekkel párhuzamosan fejlődtek a környezettel kapcsolatos tudást, valamint a szükségesnek látott beavatkozások megtervezését és végrehajtását illetően. Hogyan fejlődött a környezeti gondolkodás az európai integráció előrehaladásával? Hogyan lett a környezeti politika az Európai Közösség önálló politikája? Mi a közös környezeti politika tartalma? Milyen pénzeszközöket biztosít az EU közös költségvetése a környezeti politika céljainak megvalósításához? A 2004-es és 2007-es bővítések milyen új kihívások elé állítják a közös környezeti politikát? Továbbá: hogyan jelenik meg az EU környezeti politikája mindennapjainkban? Könyvünkben, amely elsősorban a Szegedi Tudományegyetemen Az EU környezeti politikája című kurzus hallgatói számára íródott, ezekre a kérdésekre igyekszünk válaszolni. Mindazonáltal az elsődleges célcsoporton túl ajánljuk a könyvet mindenkinek, aki a környezet megőrzése iránt érdeklődést és érzékenységet mutat, valamint aki az Európai Unió e téren tett és teendő lépéseit közelebbről szeretné megismerni. A szerző

6

Pelle Anita

Köszönetnyilvánítás E számomra nagy mű létrejötte számos embernek köszönhető, teljes körű felsorolásuk talán nem is sikerülne. Mindenesetre feltétlenül szeretnék név szerint megemlíteni közülük néhányat. Köszönöm Szekeres Ildikónak, hogy menedzselte a projektet, amelynek keretében – életemben először – egyetemi jegyzetet írtam, valamint Farkas Beátának, hogy a projekt szakmai vezetőjeként végig felügyelte és segítette munkámat. Köszönettel tartozom Málovics Györgynek, aki szakmai lektorként igen értékes megállapításokkal járult hozzá munkám színvonalához, és Szabó-Gilinger Eszter barátnőmnek, aki a jegyzet angol nyelvű változata végleges szövegének megszületésében nyújtott felbecsülhetetlen segítséget. Egyetemi kollégáim közül Buzás Norbertet szeretném még kiemelni, aki a környezetvédelem terén a legtöbb információt és tudást adta át nekem, többségében még hallgató koromban, olthatatlan érdeklődést ébresztve bennem a téma mélyebb megismerése iránt. E téren másik nagy „tanítóm” a környezetvédelemben szerzett több évtizedes tapasztalatait gyermekkorom óta önzetlenül átadó Édesapám volt. Köszönettel tartozom 2007-ben végzett EU-szakirányos hallgatóimnak is, akik a tárgyban tartott előadásaim során érdeklődésüket fejezték ki, és kérdésfeltevéseikkel sokszor az én gondolataim fejlődését is elősegítették. E hallgatóim közül köszönöm Csiszár Melindának, Hámori Edinának, Nagy Péternek, Péntek Katalinnak, Szigethy Tamásnak és Zsolnai Eszternek, hogy a környezetvédelem és a fenntartható fejlődés témakörében írt szakdolgozataikhoz engem választottak konzulensüknek, és hogy közös munkáink során én is sokat tanulhattam tőlük. Zsolnai Eszternek azért is köszönettel tartozom, mert demonstrátorként segédkezett az előadásokra való felkészülésemben, munkájára Az energia az EU közös környezeti politikájában c. fejezet megírásakor nagyban támaszkodtam is. Szigethy Tamással pedig – elsősorban a jegyzethez tartozó esettanulmányhoz kapcsolódóan – az IPPC direktíva rejtelmeivel ismerkedtünk meg közös erőfeszítéssel. Feltétlenül köszönettel tartozom az Európai Uniónak, hogy a munkámat anyagilag támogatta. Végül, de messze nem utolsó sorban köszönet illeti férjemet, Zolit, és kisfiamat, Tamást, amiért elviselték, hogy azt a sok-sok órát, amit e jegyzet magyar és angol változatának megírására fordítottam, nélkülem kellett eltölteniük. Szeged, 2007. július


7

1. A környezetvédelem fejlődése, a környezeti politika intézményesülése 1.1.

Bevezetés

A XX. század során az emberiség sok tekintetben rendkívüli dolgokat produkált. A technológia, a termelési hatékonyság, a mezőgazdasági termelés intenzitása soha nem látott ütemű fejlődést mutatott. A termelés volumene a korábbi századokhoz képest ugrásszerűen megnőtt és azóta is exponenciális bővülés jellemzi. Ez a – vitathatatlanul – nagy mértékű fejlődés azonban fájdalmas negatív következményekkel járt, amelyeket az emberiség a csodaként megélt újítások feletti örömében nem, vagy nem időben vett észre. Milyen tényezők alkotják e páratlan fejlődés árnyoldalát? Az életkörülmények javulásának első és legfontosabb következménye a Föld lakosságának létszámában jelentkezett, amelyből aztán sok további negatív következmény – vagy legalábbis azok káros mértéke – származtatható. Az egészségesebb munka- és lakókörnyezet általánossá válása a Föld számos részén, a védőoltások világszintű elterjedése, sőt, pusztán az átlagéletkor megnövekedése következtében a Föld lakossága a XX. század eleji 1,5 milliárdról mára 6 milliárd fölé emelkedett, és a tendencia tovább folytatódik, a fejlett országok társadalmainak elöregedése ellenére. Az urbanizáció – egyrészt a városok számának növekedésével, másrészt a városok folyamatos térbeli terjeszkedésével – hatalmas területeket vett (és vesz) el a természeti környezettől. A mezőgazdasági termelés módszereinek fejlődésével, a műtrágyázás és vegyszerezés következtében a korábban egyensúlyban lévő ökoszisztémák felborultak, egyes mikroorganizmusok, növényés állattársulások eltűntek, mások egészségtelen mértékben elszaporodtak. Az erdőirtás felbecsülhetetlen globális környezeti problémát okoz. A nukleárisenergiatermelés hulladékának kezelése és elhelyezése újabb megoldandó probléma. A műanyag tömegtermelésével egy időben a lebonthatatlan hulladékok tömegtermelése is megkezdődött. Az üvegházhatású gázok, a savas eső, az eutrofizáció (a felszíni vizekbe kerülő többlettápanyag hatása miatti fokozódó fitoplankton-növekedés), a tengeri olajszennyezések mind a gazdasági tevékenység fokozódásának, a technológia fejlődésének olyan súlyos következményei, amelyek a XXI. században már az emberiség létét veszélyeztetik. Mindezen környezetterhelő folyamatok a II. világháború után gyorsultak fel. Az újjáépítés időszakában vált uralkodóvá az a szemlélet, amelynek középpontjában a termelés és a fogyasztás növelése állt. A hulladék, a szennyezések vagy az erőforrások kimerülése ezekben az években egyáltalán nem foglalkoztatta az embereket, az ezzel kapcsolatos tudás is nagyon hiányos, és általánosságban alacsony szintű volt. A gazdálkodásban részt vevők – beleértve a gazdasági-politikai döntéshozókat is – úgy gondolták, hogy tevékenységeiknek nincsenek természeti-

8

Pelle Anita

környezeti korlátai.1 Az 1960-as években indult el egy olyan folyamat, amelyet bátran az emberiség környezeti eszmélésének nevezhetünk. Ekkor kezdték – először csak néhányan – felismerni, hogy a természet – és vele együtt az egész társadalom – gazdasági céloknak van alárendelve, nem pedig fordítva, ahogy az egészséges volna. Milyen fontos lépései voltak ennek az általunk környezeti eszmélésnek nevezett globális folyamatnak? Az alábbiakban ezeket a lépéseket tekintjük át, a globális folyamatokban elhelyezve az európai integráción belüli környezettudatosság fejlődését. 1.2.

Előzmények

Ahhoz, hogy a globális környezeti kérdéseket az országok vezetői és a szakemberek globális szinten tárgyalhassák, előfeltétel volt, hogy a Föld országainak legyen olyan intézményesített fóruma, ahol egyáltalán találkozni tudnak egymással. Abban az időben ezt a globális intézményi hátteret elsősorban az 1945-ben, 51 ország részvételével megalakult Egyesült Nemzetek Szervezete (ENSZ) jelentette,2 a gazdasági-kereskedelmi párbeszéd alapjait pedig az 1947-ben megkötött, akkor 23 ország3 által aláírt Általános Vám- és Kereskedelmi Egyezmény (General Agreement on Tariffs and Trade – GATT) adta. Az információs és kommunikációs technológia mai fejlettségi szintjéről visszatekintve könnyen abba a hibába eshetünk, hogy alábecsüljük ezeknek a fórumoknak az akkori jelentőségét, pedig nem kisebb eredményt tudtak felmutatni, mint hogy „egy asztalhoz ültették” a világ számos országának képviselőit, beleértve a II. világháború főbb nyertes és vesztes államait. Európában – amely földrész talán a legsúlyosabb emberi és gazdasági veszteségeket szenvedte el a háború idején – 1951-ben megalakult az Európai Szénés Acélközösség (ESZAK), integrálva az együttműködésbe a két nagy európai vesztes államot, Németországot (az NSZK-t) és Olaszországot. Az ESZAK-ot megalapító 6 állam4 együttműködésének kiterjesztése volt az Európai Gazdasági Közösség (EGK) és az Európai Atomenergia Közösség (Euratom) megalapításáról kötött 1957-es Római Szerződés. Az EGK-ból kimaradt nyugat- és észak-európai országok az Európai Szabadkereskedelmi Társulás (European Free Trade Association – EFTA) 1960-as létrehozásával5 szintén egy gazdasági-kereskedelmi párbeszédet indítottak el egymás között.

1

Maga a „környezet” szó a fejlett világban ez időben nem képezte a köznyelv részét. A szervezet 2007-ben 192 tagú; magába tömöríti a világ szinte összes független államát. 3 Amerikai Egyesült Államok, Egyesült Királyság, Kanada, Franciaország, Belgium, Hollandia, Luxemburg, Norvégia, Csehszlovákia, Brazília, Chile, Kuba, Libanon, Dél-Rhodézia, Szíria, DélAfrikai Köztársaság, Kína, India, Pakisztán, Burma, Ceylon, Ausztrália, Új-Zéland. 4 Franciaország, Német Szövetségi Köztársaság, Olaszország, Belgium, Hollandia, Luxemburg. 5 Eredetileg: Ausztria, Dánia, Egyesült Királyság, Norvégia, Portugália, Svájc és Svédország. 2


1.3.

9

Az 1960-as évek

Az előbbiekben felvázolt globális és európai gazdasági-kereskedelmi integrációs erőfeszítések az 1960-as évek során látványos eredményeket hoztak: a nemzetközi kereskedelem a világban és Európában is fellendült, az iparosodás a világ számos térségében exponenciális mértéket öltött. Mindez az akkori technológia és a megnövekedett igények együttes következményeként oda vezetett, hogy ugrásszerűen megnőtt az olaj és más kimerülő erőforrások jelentősége. A gazdasági-kereskedelmi integráció fejlődése mellett fontos politikai események is formálták a globális témák alakulását, többek között az a folyamat, amely során a korábban függetlenséget nem élvező volt gyarmatok önálló államokká váltak.6 Ezek az események hozzájárultak ahhoz, hogy a figyelem – elsősorban az ENSZ-ben – lassan a Föld legszegényebbjei felé fordult. 1.4.

A Római Klub

Az ENSZ mellett egy másik fontos – mai szóhasználattal minden bizonnyal civilnek, azaz nem kormányzatinak nevezendő – kezdeményezésről kell még szólnunk a globális környezeti problémák felismerésének folyamatában. 1968-ban 36 vezető európai üzletember és tudós találkozott Rómában, hogy tárgyaljanak a „globális problematikáról” („global problematique”). A találkozó fő kezdeményezője az olasz Aurelio Peccei volt. E találkozón született meg a Római Klub. Aurelio Peccei Maga a „global problematique” kifejezés Aurelio Pecceitől származik, aki először nevezte így az őt is élénken foglalkoztató globális környezeti és társadalmi egyensúlytalanságokat az 1960-as évek közepén. Peccei 1908-ban Torinóban született és ott is nőtt fel. A Torinói Egyetemen szerzett közgazdász diplomát 1930ban, és már akkor nagyon érdekelték a világ eseményei. Nem sokkal később a Sorbonne ösztöndíjasaként meglátogatta a Szovjetuniót. Később, a FIAT gyár alkalmazottjaként hosszabb időt töltött Kínában, ahol egy egészen más kultúrával ismerkedett meg. Végül – miután az 1937-es kínai-japán háború kapcsán Olaszország minden kapcsolatát megszüntette Kínával –, a második világháború előestéjén visszatért hazájába. Saját bevallása szerint Kínában döbbent rá először, mennyire széles az emberi képességek határa. A háború után néhány évig részt vett az olaszországi újjáépítésben, de rövid idő elteltével ismét utazni vágyott. Ezért 1949-ben Latin-Amerikába ment, és vezette 6

Függetlenedési folyamatok időben: India, Pakisztán 1947, Sri Lanka, Burma (Mianmar) 1948, (Északés Dél-) Korea 1945–48, Indonézia 1948–49, Kambodzsa 1953, (Észak- és Dél-) Vietnam 1945–1954, Kongó 1960, Algéria 1962.

10

Pelle Anita

a FIAT-gyárak újraindítását, végül Argentínában telepedett le családjával együtt, de a dél-amerikai kontinensen továbbra is sokat utazgatott, és ahol járt, rendszerint nagy népszerűségre tett szert – sok helyen egyenesen az adott térség gazdasági fellendülését tulajdonították neki. Mindezek mellett továbbra is folyamatosan foglalkoztatták az alapvető politikai-gazdasági-társadalmi kérdések. A szíve az 1950-es években visszahúzta Olaszországba, ahol egy tanácsadó céget alapított. Az 1960-as években osztrák közvetítéssel – a Laxenburgban alapított International Institute of Applied Systems Analysis (IIASA) keretei között – tevékenyen részt vállalt a hidegháborúban szétszakított „kelet” és „nyugat” közötti kapcsolatok újraélesztésében. Az IIASA rövid időn belül keleti és nyugati tudósok találkozóhelyévé vált, akik közös tanulmányokat publikáltak a klímaváltozás, az energia vagy a mezőgazdaság témakörében. Az IIASA ma is létezik, de jelentősége a kelet-európai rendszerváltás után lecsökkent. Ezt azonban Aurelio Peccei már nem érte meg. 1967-ben – egy ad hoc ötlettől vezérelve – felkereste Alexander Kinget, aki akkor az OECD főigazgatója volt, és felvetette, hogy szervezni kellene egy találkozót az embert és környezetét érintő legfontosabb kérdések megvitatására. Erre a találkozóra 1968. április 7–8-án, mintegy harminc tudós részvételével került sor Rómában. Így jött létre a Római Klub. Az 1970-es évek során azután Peccei elsősorban szervezői munkákat látott el a Klub életében. Ezen fáradozásainak legfőbb eredménye egy kormányközi találkozó volt 1974-ben Salzburgban, amelyhez az akkori osztrák kancellár, Bruno Kreisky is nagy segítséget nyújtott. További magas szintű találkozókat szervezett Mexikóban, Kolumbiában, és 1982ben Budapesten is – ez utóbbit a mezőgazdaság témájában. Élete utolsó néhány hónapjától eltekintve állandóan sokat dolgozott. 1984-ben hunyt el. Aktív korszakában a World Wildlife Fund munkájában is részt vett, elsősorban annak olaszországi tevékenységében, a szervezetben később a nemzetközi igazgatóságnak is tagja lett. Leghíresebb könyvét 1976-ban adták ki, „Az emberi minőség” címen. Ebben hangsúlyozta azt, ami saját élethivatása is volt: az embernek új szemléletet kell elsajátítania az őt körülvevő valóságot illetően, mert csakis így kerülhet harmóniába környezetével, amellyel egyébként egyetlen makrorendszert alkot. Forrás: Barbieri Masini 2004 A Római Klub életének a megalakulást követő legfontosabb eseménye a Limits to Growth (A növekedés határai) című jelentés publikálása volt 1972-ben. A jelentést a Klub rendelte meg neves tudósoktól, akik a Massachusetts Institute of Technology által kidolgozott modellt alkalmazták a Föld kapacitásainak vizsgálatára. Öt tényező változását vették figyelembe 1900 és 1970 között, a jövőre vonatkozó jóslataikat pedig az adott tényezőknek az adott időszakban mért tendenciáinak egyszerű extrapolálása révén fogalmazták meg (a számítástechnika akkori szintjén!).


11

Az öt vizsgált tendencia a következő volt: -

gyorsuló iparosodás, gyors népesség-növekedés, széles körű rosszul tápláltság, a nem megújuló erőforrások kimerítése, torzuló környezet. A számítások alapján a jelentés az alábbi következtetéseket vonta le:

- Az akkor mért trendek változatlansága esetén a Föld legkésőbb 2100-ig biztosan elpusztul. - A legvalószínűbb következmény a népesség és az ipari kapacitások hirtelen és kontrollálhatatlan hanyatlása. - Lehetőség van a növekedési tendenciák megváltoztatására és egy olyan ökológiai-gazdasági stabilitás megteremtésére, amely a jövőben is fenntartható. 1. ábra. A Római Klub logója

Forrás: www.clubofrome.org A Limits to Growth jelentés – ha akkor csak szűk körben is, de – nagy vihart kavart, ám sajnálattal kell megállapítanunk, hogy a megfogalmazott figyelmeztetéseket a konkrét beavatkozások szintjén nagy késéssel – és egyelőre ismeretlen eredményességgel – hajtották/hajtják végre a politikai döntéshozatalban részt vevők. Mindenesetre jelentősége vitathatatlan, a figyelem felkeltésén kívül abból a szempontból is, hogy már 1972-ben alkalmazta a „fenntartható” kifejezést, noha a fenntartható fejlődés elméletének hivatalos ENSZ-megfogalmazására 1987ig kellett várni.

12

Pelle Anita

A Római Klub egyébként mind a mai napig aktív. Jelenleg öt kontinens 52 országából 100 tagot számol. A szervezet önkéntes tagságon alapul, és továbbra is célja, hogy az első találkozó szellemében foglalkozzon a globális problémákkal, valamint hogy igyekezzen ezekre a politikai döntéshozók figyelmét is felhívni. Küldetése tehát a kezdetek óta nem sokat változott. A Római Klub nyilatkozata Mi, a Római Klub tagjai meg vagyunk arról győződve, hogy az emberiség jövője nem egyszer s mindenkorra determinált, és hogy van lehetőség a jelenlegi és jövőbeli katasztrófák elkerülésére – ha azok az emberi önzés vagy a globális ügyek vitelében elkövetett tévedés eredményeképpen következnek be. Fontos hangsúlyozni a reménysugarakat és az elért eredményeket. Fel kell vennünk a küzdelmet az emberiséget fenyegető veszélyekkel szemben, és tudatában kell lennünk annak, hogy a túlélés problémája sürgősebbé vált, mint valaha. Az optimizmus erénye, amely az emberi lélekben gyökerezik, a mai idők lényeges követelményévé vált. Hisszük, hogy az arrogáns felülkerekedés, a pesszimizmus vagy a beletörődés mai trendjeivel csak úgy szállhatunk szembe, ha hozzáállásunkat minden felelős polgár részéről a személyes elkötelezettségen és optimizmuson alapuló bizalom, továbbá a jó szándék és a kitartás határozza meg. Hisszük, hogy minden ember előtt ott áll a lehetőség arra, hogy saját jövőjét kezébe vegye ahelyett, hogy az események áldozatává válna. Az emberek képzelőereje és kreativitása az eddiginél nagyobb szociális érzékkel párosulva hozzá tud járulni ahhoz, hogy hozzáállásunk megváltozzon, és hogy társadalmaink sikeresebben tudják megküzdeni csatáikat a világot fenyegető válságokkal. Hisszük, hogy az információs társadalom kifejlődőben van, és noha ez kockázatokat és korlátokat is hordoz magában, nagy lehetőségeket nyújt egy jobb jövő kialakítására. Világunk felkelések és átalakulások nagy korszakát éli egy globális társadalom kifejlődésének irányában, amelyre az emberek mentálisan nincsenek felkészülve. Emiatt reakcióik gyakran negatívak, amit az ismeretlentől való félelem és a globális, az ember által már kezelhetetlennek tűnő problémákkal kapcsolatos tudatlanság okoz. Ezek a félelmek megfelelő törődés híján veszélyes extrémizmusba, steril nacionalizmusba és súlyos társadalmi válságokba sodorhatják az emberiséget. Nem tudjuk, hogy a jövő társadalma milyen lesz, és hogy fog működni. Meg kell tanulnunk kezelni ezt az alapvető átalakulást, amely több évtizedig eltarthat, vagy akár mostantól folyamatossá válhat, és fel kell készülnünk egy olyan jövőre, amelyben az emberiség jóléte növelhető. Az idők, amelyekben élünk, mind az egyéntől, mind a közösségtől megkövetelik olyan rendszerek és társadalmak kiépítését, amelyekben az ember, a tisztelet és az együttérzés kulcsfontosságú értékek, és ahol a „verseny” nem a dominanciára és a fogyasztásra irányul, hanem a bátorításra és a részvételre.


13

Egy olyan társadalom felé kell haladnunk, amely azokat díjazza, akik a legtöbbet teszik az emberi boldogságért és jólétért, és nem azokat, akik a legnagyobb pusztító erőt képesek bevetni, vagy a legpazarlóbb fogyasztásnak képesek magukat átengedni. Ezen célok elérése érdekében az oktatás, amely az embereket átalakítja, és minden egyénben kifejleszti a közösség javának szolgálatára való potenciált és képességet, fontosabb szerepet kap, mint eddig valaha. Hisszük, hogy általános vitákat kell kezdeményezni az emberiség mindenfajta körülményeit globális szinten befolyásoló főbb témákról, méghozzá olyan holisztikus megközelítésben, amely felöleli a problémák erkölcsi, anyagi, kulturális, társadalmi és tudományos vetületeit egyaránt. Ennek érdekében olyan műveket adunk ki, amelyek világszerte bátorítást adnak kormányoknak, nemzetközi ügynökségeknek, vezető üzletembereknek, nem kormányzati szerveknek, ifjúsági szervezeteknek és a társadalom pozitív erőinek, hogy olyan politikákat alkossanak és olyan stratégiai döntéseket hozzanak, amelyek alkalmazkodnak folyamatosan változó körülményeinkhez. Nyilvánvaló, hogy a közvéleménynek növekvő mértékben kell kritikai szerepet vállalnia ezen öntudatosodási folyamatban. Mi, a Római Klub tagjai százan vagyunk, jelenleg öt kontinens 52 országából. Különböző oktatási rendszereket, filozófiákat, vallásokat és kultúrákat képviselünk; különböző szakmai háttérrel és tapasztalatokkal rendelkezünk. Értelemszerűen gyakran különbözőképpen látjuk a jövőt. Mégis összeköt bennünket a közös aggodalom – az emberiség jövője iránt –, és emiatt tanulmányozzuk azokat a főbb témákat, amelyek az egész közös világunkra hatással vannak. Addig, amíg a Római Klub minden tagja képes megfelelni a saját felelősségtudatának, mindannyian vállaljuk, hogy időnk és tehetségünk egy meghatározó részét az emberiségért végzett munkára fordítjuk, azon belül is leginkább az eddigieknél humánusabb, fenntarthatóbb, kiegyenlítettebb és békésebb társadalmak építésére. Az emberiség szolgálatának missziójával a Római Klub szeretné megerősíteni katalizátor szerepét a változásokban, és az innováció és kezdeményezés központjává szeretne válni; ezt megteheti egyrészt ötlet- és energiagazdagságának köszönhetően, valamint abból kifolyólag, hogy tagsága sokféle, és tagjai képesek arra, hogy múltbeli vagy jelenlegi pozíciójukat és tapasztalatukat kiaknázva tevékenykedjenek. Bízunk az emberek végső kapacitásaiban, amellyel el tudják érni, hogy etikai és szellemi értékeinek megfelelően éljenek, miközben tiszteletben tartják az emberiség sokféleségét. Arra hívjuk a jóakaratú férfiakat és nőket, különösen a mai fiatalokat, hogy csatlakozzanak ehhez a megfigyelésből és cselekvésből álló munkához. Római Klub, 2006. szeptember Forrás: www.clubofrome.org

14

1.5.

Pelle Anita

Az ENSZ környezetvédelmi világkonferenciája

A Limits to Growth jelentéssel egy évben került megrendezésre a globális környezettudatosság megszületésének első igazán komoly mérföldköve, az ENSZ által szervezett környezetvédelmi világkonferencia,7 amelynek Stockholm adott helyet 1972. június 5–16. között. 2. ábra. A stockholmi világkonferencia logója

Forrás: CESI UNEH 1972 A konferenciának az Only One Earth (Egyetlen Föld) elnevezést adták, de később, a második ENSZ környezetvédelmi világkonferencia idején (1992-ben) utólag Earth Summit I (I. Föld Csúcsértekezlet) névvel is ellátták, és mindkét néven gyakran hivatkoznak rá. 3. ábra. Only One Earth

Forrás: CESI UNEH 1972 7

A konferencia hivatalos neve: United Nations Conference on the Human Environment (ENSZ konferencia az emberi környezetről).


15

A világkonferencián 113 ország képviselői vettek részt (a szocialista blokkból csak Jugoszlávia és Románia). A konferencia plenáris előadói voltak8: -

Indira Gandhi, India miniszterelnöke, Olof Palme, Svédország miniszterelnöke, Kurt Waldheim, ENSZ főtitkár, Maurice Strong, a konferencia főtitkára.

Maurice Strong Maurice F. Strong 1929-ben egy dél-nyugat-kanadai kistelepülésen született. A Nagy Gazdasági Válság idején nőtt fel, óriási szegénységben, amelyből üzleti érzéke révén tudott felemelkedni. Strong az ’50-es és ’60-as években elsősorban az olajiparban tevékenykedett: a Power Corporation of Canada cégnél dolgozott, ahol az ügyvezető igazgatóságig vitte. Innen mesésen meggazdagodva távozott, és nemsokára a Kanadai Nemzetközi Fejlesztési Ügynökséghez került, majd az 1972-es ENSZ-konferencia főtitkárává nevezték ki. Ezt követően a konferencia által létrehozott United Nations Environment Programme (ENSZ Környezetvédelmi Program) első igazgatója lett a kenyai fővárosban, Nairobiban. Ezt a tisztséget 1976-ig töltötte be, majd visszatért Kanadába és az olajüzletbe. Az ENSZ-be való, 1990-es évekbeli visszatérésekor a szervezet Észak-Koreai küldöttje lett – e megbízatása 2005-ig tartott. Ezzel párhuzamosan Kofi Annan ENSZfőtitkár tanácsadója is volt. Jelenleg az ENSZ Béke Egyetemének (UPEACE) elnöke. Neve többször felmerült az ENSZ-körüli, valamint az iraki „olajat élelmiszerért” programot övező botrányokban, de mindig sikerült elkerülnie a bukást. Ügyes és rafinált embernek ismerik, a kanadai CBC tévécsatorna riportere, Ann-Marie McDonald egyszer azt mondta róla: „Raszputyin és Macchiavelli keveréke”. Forrás: NCPPR 1997, www.wikipedia.org 8

A konferencia plenáris előadóinak további sorsa felettébb tragikusan alakult: - Indira Gandhit 1984. október 31-én testőrei meggyilkolták, máig nem egyértelmű indítékoktól vezérelve, mindenesetre a szegénység elleni harcát és India globális érdekérvényesítését szokták emlegetni, amik miatt „ellenséggé” válhatott. - Olof Palmét 1986. február 28-án meggyilkolták, és mind a mai napig sem a gyilkosára, sem a gyilkosság okára nem derült fény egyértelműen. Egyetlen konkrétumként a kurdokkal kapcsolatos diplomáciai tevékenységét, és általánosságban az irak-iráni háborúbeli aktivitását szokták a halálával összefüggésbe hozni. - Kurt Waldheimet 1986-ban, az osztrák elnökválasztás kampányában gyanúsították meg náci főbűnökkel, ezzel derékba törve politikai pályáját. Az USA akkor megtiltotta neki a belépést az országba, és bár a CIA-nyomozás később tisztázta őt ezen koholt vádak alól, az USA-ba való belépési tilalom máig érvényes rá. Waldheim ma is él, visszavonultan. Aktív korszakában ENSZ- és osztrák külügyi diplomataként közvetítő szerepet töltött be a Közel-Keleten. Az olvasóban felmerülhet: nem lehet, hogy egyes érdekcsoportok (az olaj és egyéb kimerülő energiaforrások felett ellenőrzést gyakorlók) fejezték ki így nemtetszésüket az ENSZ környezetvédelmi tevékenysége ellen? Nem tudni…

16

Pelle Anita

A konferencián a résztvevők az alábbi dokumentumokat fogadták el: - Declaration (Nyilatkozat); - Principles (Alapelvek): 26 alapelv az emberi jogokkal, a Föld kapacitásaival, a meg nem újuló erőforrásokkal, a fejlődő országok népességével és a nemzetközi együttműködéssel kapcsolatban; - Plan of Action (Cselekvési terv): értékelés, áttekintés, kutatás, monitoring, információcsere; - Recommendations (Ajánlások): főbb kutatási és beavatkozási területek; - Resolutions (Kötelezettségvállalások): intézményi és pénzügyi kérdésekben, valamint az UNEP (United Nations Environment Programme – ENSZ Környezetvédelmi Program) felállítására vonatkozóan. A Stockholmi Nyilatkozat által lefektetett alapelvek 1. Az emberi jogokat el kell ismerni, az apartheidet és a gyarmatosítást el kell ítélni 2. A természeti erőforrásokat meg kell óvni 3. A Föld megújulóerőforrás-termelő kapacitását fenn kell tartani 4. A vadvilágot meg kell óvni 5. A kimerülő erőforrásokat meg kell osztani, nem szabad őket a végsőkig kimeríteni 6. A szennyezés nem haladhatja meg a környezet öntisztító képességét 7. Az óceánok szennyezését meg kell akadályozni 8. A fejlődés szükséges a környezet javításához 9. Ezért a fejlődő országok segítségre szorulnak 10. A fejlődő országoknak megfelelő exportárakra van szükségük, hogy megvalósíthassák a környezet védelmét 11. A környezeti politika nem hátráltathatja a fejlődést 12. A fejlődő országoknak pénzre van szükségük, hogy megalkothassák a környezetvédelmi óvintézkedéseket 13. Integrált fejlesztési tervezésre van szükség 14. A racionális tervezésnek fel kell oldania a fejlődés és a környezetvédelem közötti konfliktusokat 15. Az emberi településeket úgy kell megtervezni, hogy kiküszöböljék a környezeti problémákat 16. A kormányoknak meg kell tervezniük saját népességpolitikájukat 17. A nemzeti intézményeknek meg kell tervezniük az államok természeti erőforrásainak fejlesztését 18. A tudománynak és a technológiának a környezeti állapot javítását kell szolgálnia


17

19. A környezeti oktatás kulcsfontosságú 20. A környezetvédelmi kutatásokat támogatni kell, különösen a fejlődő országokban 21. Az államoknak joguk van saját erőforrásaik kiaknázására, de nem veszélyeztethetnek más erőforrásokat 22. Az állami kompenzáció veszélybe kerül 23. Minden nemzetnek fel kell állítani saját normarendszerét 24. A nemzetközi kérdésekben együttműködés szükséges 25. A nemzetközi intézményeknek segíteniük kell a környezet állapotának javítását 26. A tömegpusztító fegyvereket meg kell semmisíteni Forrás: CESI UNEH 1973 1.6.

Az Európai Gazdasági Közösség

Az Európai Gazdasági Közösség (EGK) akkori 6 tagállama, valamint az 1973. január 1-jén csatlakozó Egyesült Királyság, Írország és Dánia kivétel nélkül képviseltette magát az ENSZ világkonferenciáján, bár azt is el kell mondani, hogy a szervezésben legnagyobb aktivitást mutató három európai állam, Svédország, Svájc és Ausztria akkor nem voltak tagállamok.9 Mindazonáltal az EGK-ban teljes volt az egyetértés azzal kapcsolatban, hogy az ENSZ-konferencián felvetett kérdéseket az európai integráció keretei között is vizsgálni kell. Ennek érdekében 1972 októberében megtartották az EGK első, az állam- és kormányfők részvételével zajló környezetvédelmi csúcsértekezletét Párizsban, amelyen megvitatták a stockholmi konferencia témáit. A találkozón két alapvető döntést hoztak: egyrészt, hogy szükség van közös környezeti politikára, másrészt, hogy ennek érdekében mihamarabb közösségi szintű Akcióprogramokat indítanak. Az I. Akcióprogram 1973-tól 1977-ig tartott. A párizsi értekezletet követően a legfontosabb intézményi előrelépés az Európai Parlamentben történt 1973-ban, a Környezetvédelmi Bizottság felállításával. Az Európai Bizottságon belül 1981-ig kellett várni a Környezetvédelem Főigazgatóság létrehozására. Ami a jogi fejleményeket illeti, a környezeti politika az 1986-ban elfogadott Egységes Európai Okmány révén került a közös politikák közé. Ha viszont azt tekintjük, hogy a közösségi jogban az elsődleges jogforrás az EGK-t létrehozó, 1957-ben aláírt Római Szerződés, és annak első módosítására az Egységes Európai Okmánnyal került sor, tulajdonképpen mondhatjuk, hogy a Közösség a környezeti politikát „az első adandó alkalommal” a közös politikák szintjére emelte. A további 9 Svédország és Ausztria 1995-ben csatlakozott az – akkor már – Európai Unióhoz, Svájc pedig 1994 óta az EU által kezdeményezett Európai Gazdasági Térség egyik állama, Liechtenstein, Norvégia és Izland mellett.

18

Pelle Anita

fejezetekben a közös környezeti politikához vezető, és az azóta megtett utat mutatjuk be. Felhasznált irodalom Barbieri Masini, E. 2004: The Legacy of Aurelio Peccei Twenty Years after his Passing and the Continuing Relevance of his Anticipatory Vision. 2004 Aurelio Peccei Lecture, Rome. CESI UNEH 1972: United Nations Conference on the Human Environment. Centre for Economic and Social Information at the United Nations European Headquarters, Geneva. CoR 2006a: Declaration. Club of Rome. www.clubofrome.org Letöltve: 2006. szeptember 18. CoR 2006b: Organisation, Activities. Club of Rome. www.clubofrome.org Letöltve: 2006. szeptember 18. EC 2006: The History of European Environmental Action. European Communities. www.europa.eu Letöltve: 2006. szeptember 18. Meadows, D. H. et al. 1972: Limits to Growth. A Report to The Club of Rome. www.clubofrome.org Letöltve: 2006. szeptember 18. NCPPR 1997: Dossier: Maurice Strong. The National Center for Public Policy Research, Washington D.C. Pelle, A 2000: A jólét fogalmának értelmezései a gazdasági tevékenységgel járó környezetterhelés rohamos növekedésének századában. Szakdolgozat. Szegedi Tudományegyetem Gazdaságtudományi Kar, Szeged. Sohn, L. B. 1973: The Stockholm Declaration on the Human Environment. The Harvard International Law Journal, Summer. UNEP 1973: Stockholm Environment Declaration and Principles, To Pin on your Wall. United Nations Environment Programme, Nairobi. Kapcsolódó honlapok www.wikipedia.org www.clubofrome.org www.un.org www.unep.org

www.europa.eu


19

2. Egy közös európai környezeti politika felé Az előző fejezetben már említett 1972-es párizsi csúcsértekezleten fogalmazódott meg, hogy a közös környezeti cselekvést ún. akcióprogramok keretében fogják megtervezni és végrehajtani. Az akcióprogramok olyan több évre szóló, középtávú dokumentumok, amelyek elsősorban átfogó jelleggel fogalmaznak meg stratégiai és politikai célokat. Az átfogó célokhoz illeszkedően ezután kisebb (operatív) programok, projektek valósulnak meg, így tulajdonképpen ezek alkotják az Európai Közösség környezetvédelmi tevékenységét. Az akcióprogramok azért is érdemelnek részletesebb elemzést, mert természetüknél fogva egyúttal a környezeti politika különböző korszakainak gondolkodásmódját, prioritásait is visszaadják. 2.1.

Az I. Akcióprogram

Az 1972. októberi párizsi csúcsot követően 1973-ban már el is indították az I. Akcióprogramot, amely 1976-ig tartott. Ennek fő jelmondata – a stockholmi ENSZ-konferencia jegyében – „a növekedés korlátozása” volt. Megállapítást nyert, hogy a gazdasági fejlődés, a jólét és a környezet védelme szorosan összefügg egymással, ezért ezeket a tényezőket nem szabad egymástól függetlenül vizsgálni, hiszen akkor szükségképpen téves döntések születnek, amelyeknek aztán messzemenő következményei vannak. Ebben az időszakban nyilvánvalóan az volt jellemző, hogy a gazdasági fejlődés és a jólét kérdését vizsgálták gyakran – a gazdasági elméletek szintjén is – a környezeti hatások figyelembevétele nélkül. Az I. Akcióprogram ezért azt a célt tűzte ki, hogy ezen elméleti és gyakorlati (sokszor politikai) elemzések és döntések során a környezeti szempont is érvényesüljön. 2.1.1. Az I. Akcióprogram céljai Az akcióprogram a következő konkrét célkitűzéseket fogalmazta meg: - a környezeti károk megelőzése és csökkentése, - az ökológiai egyensúly megőrzése, - az erőforrások ésszerű használata. Mielőtt továbbmegyünk, érdemes kicsit elgondolkodnunk ezeken a célkitűzéseken. A környezeti károk bekövetkezésének megelőzése, avagy a prevenció itt jelenik meg először az Európai Közösség dokumentumaiban. Ez a szemlélet mára – talán – már széles körben elfogadott, akkor azonban forradalmi jelentőségű volt. A prevenció mint célkitűzés ugyanis azt mondja ki, hogy a legjobbat akkor tesszük a környezettel, ha a kár be sem következik, hiszen akkor nem kell annak következményeit kezelni! Azért tekinthetjük ezt az akkori közgondolkodáshoz képest forradalmian új szemléletnek, mert a környezetvédelem

20

Pelle Anita

fogalmát általában (és ha önkritikusan szembenézünk mai társadalmunkkal, akkor tulajdonképpen még ma is) azzal azonosítják, hogy a gazdasági tevékenységeknek a környezetre gyakorolt káros hatásait valamilyen (technológiai) megoldással semlegesíteni kell. Ez az utóbbi, elterjedt szemlélet tehát abból az előfeltevésből indul ki, hogy a környezetterhelés adott, keletkezése és mértéke nem megváltoztatható, a beavatkozás ott kezdődik, amikor a kár már bekövetkezett. A prevenció mint célkitűzés az I. Akcióprogramban mindazonáltal további elemmel egészül ki: ha a környezeti kár bekövetkezését valamilyen oknál fogva mégsem lehet megakadályozni, ebben az esetben cél a kár mértékének csökkentése. Hogyan lehet a környezeti károk mértékét csökkenteni? Első – és legkézenfekvőbb – megoldás a környezetterhelő tevékenységek volumenének csökkentése, például a pazarlás és/vagy túltermelés megszüntetésével. Második lehetőség az olyan jellegű technológiaváltás, amely révén ugyanazt a gazdasági outputot kisebb környezetterheléssel tudjuk előállítani. Közvetve tehát már az 1970-es években megjelent a környezetbarát technológiák fejlesztése mint célkitűzés! Az I. Akcióprogram második célja az ökológiai egyensúly megőrzése volt. E cél megfogalmazásához az a felismerés vezetett, hogy az ember – aki eredendően szintén az ökológiai egyensúly részét képezi – a technológiák, és általában az emberi tevékenység fejlődésével olyan mértékű beavatkozást hajt végre a természeti környezetben, amely az egyébként egyensúlyban lévő biológiai rendszereket (ún. ökoszisztémákat) sokszor visszafordíthatatlan módon felborítja. Ennek azután olyan következményei lehetnek, amelyeket az átlagember talán fel sem tud fogni – legalábbis biztosan nem gondol rá, miközben környezetterhelő tevékenységét folytatja, akár az ilyen módon előállított termékek fogyasztása révén. Noha a fenntartható fejlődés elmélete hivatalos dokumentum szintjén csak 1987-ben, a Brundtland-jelentésben került megfogalmazásra, már a stockholmi világkonferencia is felhívta a figyelmet a természet mint erőforrás használatával kapcsolatos óvatosságra (lásd a Stockholmi Nyilatkozat 2., 3., 5. és 6. pontjait). Az Európai Közösség az I. Akcióprogram megfogalmazása során ezeket az elveket tömörítette „az erőforrások ésszerű használata” célkitűzésbe. Ez is a környezetvédelem egyik olyan területe, amely a mai témák között gyakran szerepel, és amelyet – mint láthatjuk – lassan szintén „örökzöldnek” nevezhetünk. Az elméleti megalapozottság ellenére azonban az ésszerű erőforrás-felhasználás még mindig gyerekcipőben jár, akár a lakosságot, akár a vállalkozásokat tekintjük, de még az országok kormányainak is sokat kell tanulniuk e téren. Az I. Akcióprogram a célkitűzések mellett alapelveket is lefektetett, úgy látták ugyanis, hogy a közös környezeti politika kialakítása során erre feltétlenül szükség van. Sőt, tulajdonképpen az I. Akcióprogram létrehozásának ez volt a legfőbb indítéka, a program elsősorban ezen alapelvek megfogalmazására irányult (ennél fogva operatív szinten sok konkrétumot nem tartalmazott). Az Európai Közösség által 1973 és 1976 között megfogalmazott alapelvek nagyban támaszkodtak az


21

1972-es ENSZ-konferencián elfogadottakra. Többségük a mai napig érvényes; az alábbiakban ezeket tekintjük át. 2.1.2. A környezeti politika alapelvei Az I. Akcióprogram szám szerint tizenegy alapelvet fektetett le, amelyek azután 1986-ban, az Egységes Európai Okmányban a közös politika szintjére emelt környezeti politika alapelvei lettek. Ha ezeket átolvassuk, láthatjuk az összhangot a stockholmi konferencián elfogadott ENSZ-alapelvekkel. A két „elvrendszer” közötti összevetést az olvasóra bízzuk. 1. A szennyezés vagy a környezeti ártalmak megelőzése A prevencióról korábban már szóltunk. Ezen a helyen ezért csak az előzőeket egészítjük ki. A prevenció elvének gyakorlati érvényesítése során kulcsfontosságú, hogy a környezetterhelés megakadályozását a keletkezés helyén (vagyis „a forrásnál”) kell megtenni. Csak így érhetünk el valós megelőzést.10 Az alapelv része továbbá, hogy a technikai fejlődésnek olyan irányba kell haladnia, hogy mindenkor e célt szolgálja. Ide tartozik az is, hogy a gazdasági fejlődésnek összhangban kell lennie a környezetvédelemmel. 2. A környezeti hatások figyelembe vétele Az elv egyszerűnek tűnik, mégis igen nehéz megfelelni neki. Ez ugyanis nem kevesebbet jelent, mint hogy minden (gazdasági-társadalmi-politikai) döntési folyamatba a lehető legkorábbi szakaszban be kell építeni a környezeti szempont érvényesítését. Az alapelv ugyanakkor azt is megfogalmazza, hogy a környezetet nem szabad ellenségünkként kezelni, hiszen a környezet az emberi haladás egyik tényezője, sőt, a megfelelő környezet a gazdasági tevékenység folytonosságának elengedhetetlen feltétele! Ez az elv – ha csak csírájában is, de – már megfogalmazza a környezeti szempontok intézményesítésének szükségességét, amelyre igazán csak az 1990-es években fog sor kerülni az Európai Unióban, méghozzá a környezeti hatásvizsgálat bevezetése, majd a beruházások bizonyos körére vonatkozóan annak kötelezővé tétele révén. 3. A természeti erőforrások ésszerű hasznosítása A célkitűzések között már megfogalmazott ésszerű erőforrás-felhasználást ez az alapelv kifejezetten a természet állapotának megőrzése céljával igyekszik összhangba hozni. Kimondja, hogy a természetbe való beavatkozás során meg kell 10

Ha egy konkrét példával szeretnénk ezt szemléltetni, az egyik legkézenfekvőbb esetként a közlekedés zajterhelése elleni védelmet tudjuk megemlíteni. A forrásnál való kezelés ebben az esetben például nem zajvédő falak vagy zajszigetelő épületek (és nyílászárók) alkalmazását jelenti, hanem olyan intézkedések meghozatalát (pl. sebességkorlátozás, útfelületek és kerékgumik fejlesztése), amelyek eredményeképpen eleve kisebb zaj keletkezik.

22

Pelle Anita

tartani az ökológiai egyensúlyt, mégpedig azért, mert a természeti erőforrások rendelkezésre állása és a természet szennyezésbefogadó képessége korlátozott. Az elv azt is megfogalmazza, hogy a természet önmagában érték, amelyet az emberiségnek szabad használnia, de amellyel semmiképp nem szabad visszaélnie.11 4. A tudomány és a technológia környezetvédelmi célú fejlesztése A környezetünk megóvása érdekében – már középtávon is – akkor tudunk eredményesen tenni, ha a környezet megőrzését és állapotának javítását új tudományos célokká emeljük. Ezáltal tudjuk csak elérni, hogy a tudomány és a technológiai fejlődés a szennyezés és a környezeti ártalmak elleni küzdelmet szolgálja ahelyett, hogy megnehezítené azt. 5. A szennyező fizet alapelve A közös környezeti politika talán legismertebb alapelve egyszerűen hangzik, mégis sokszor nehéz érvényesíteni. Az alapelv ugyanis azt a komoly állítást mondja ki, hogy a környezeti ártalmak megakadályozásának és megszüntetésének költségeit főszabályként a szennyezőnek kell viselnie. Ehhez azonban alapvetően szükséges néhány feltétel, történetesen az, hogy „a szennyezőt” be tudjuk azonosítani, továbbá, hogy „a költségeket” meg tudjuk állapítani, és végül, de nem utolsó sorban, hogy a költségviselést valamilyen (piaci ösztönző, jogi szabályozási, vagy – ezek eredménytelensége esetén – negatív ösztönző12) eszközzel érvényesíteni tudjuk. Itt azonban azzal a kérdéssel is szembetaláljuk magunkat, hogy ezek alapján a szennyezés – vagy annak megfizetése – komoly gazdasági kérdés, és nyilvánvaló, hogy a „gazdagabb” szereplők (vállalkozások, államok) könnyebben tudnak ilyen kötelezettségeiknek eleget tenni, mint azok, akik kevesebb pénzügyi erőforrással rendelkeznek. Egyébként maga az akcióprogram is lefekteti, hogy a szennyező fizet elvvel kapcsolatban engedmények tehetők, ha az elv érvényesítése a regionális egyenlőtlenségek csökkentésének célját veszélyezteti – vagyis az Európai Közösség talán először szembesül azzal, hogy bizonyos politikáinak célrendszerei ellentmondanak egymásnak.13

11

Ezt a gondolatot fogja továbbfejleszteni a fenntartható fejlődés elmélete, amely egyértelműen megfogalmazza, hogy amennyiben a természetet megújulóképességénél nagyobb mértékben „vesszük igénybe”, azzal az utánunk következő generációkat „raboljuk meg”. 12 Pozitív ösztönzők: ökoemblémák, emissziós kvóták, integrált környezetirányítási rendszerek. Negatív ösztönzők pl.: adók, vámok, környezetterhelési díjak. Minderről lásd: 6. fejezet. 13 A 2000-es években a legnagyobb ellentmondás talán az újonnan csatlakozott országok gazdasági felzárkózási igénye, az EU globális versenyképessége és a környezeti politika célrendszere között feszül. A belső fejlettségbeli különbségek ugyanis nagyban nehezítik a fejlett EU-tagállamok azon törekvését, hogy az EU a „zöld” technológiák és a „tiszta” energia révén törjön az élre a globális versenyben.


23

6. Semelyik tagállam nem okozhat környezeti kárt másik államnak Ezen elvet illetően az Európai Közösség az ENSZ ajánlásaira támaszkodik, és vállalja, hogy az ezzel kapcsolatos ENSZ-megállapodásokat magára nézve mindig kötelező érvényűnek tekinti. 7. A fejlődő országok érdekeinek figyelembe vétele Ha belegondolunk, talán e szempont érvényesítése volt az ENSZ-konferencia legfontosabb üzenete a fejlett országok számára. Az EK az akcióprogramban lefektetett alapelv értelmében megfogalmazza – elsősorban a saját maga számára –, hogy ezt az ENSZ-elvet a fejlődő országokkal való kereskedelemben is érvényesíteni kell mind a kereskedelem szabályozása, mind pedig a kereskedelem szerkezete tekintetében. Ennek értelmében a legfontosabb érintett területek közé kell sorolni a szennyező iparágaknak a fejlődő országokba történő kitelepítését, valamint a veszélyes hulladékok exportját.14 8. Az Európai Közösség és a tagállamok regionális és nemzetközi együttműködése Mivel a stockholmi ENSZ-konferencia tudatosította a résztvevőkben, hogy a környezetvédelem „mindannyiunk ügye” (hiszen „csak egy Földünk van”), az Európai Közösség is hitet tett amellett, hogy a környezeti problémákat illetően nemzetközi együttműködésre van szükség, és az I. Akcióprogram óta erre buzdítja tagállamait is. Az EK a nemzetközi együttműködést elsősorban az ENSZ szakosított intézményeiben képzeli el, mindazonáltal intenzív regionális együttműködést sürget minden olyan esetben, amikor a beavatkozásnak az a leghatékonyabb szintje (erre léteznek ENSZ-ajánlások, pl. a folyók és tengerpartok szennyezésére vonatkozóan).15 9. A környezetvédelem mindannyiunk ügye, amit minden szinten oktatni kell Az Európai Közösség igen hamar felismerte, hogy a környezetvédelem eredményességét nagyban meghatározza a témával kapcsolatos általános tudás szintje. Az alapelv kapcsán megfogalmazódott, hogy a társadalom minden rétegének részt kell vennie a környezet védelmében, ehhez azonban tudásra van szükség, amit ráadásul folyamatosan frissíteni kell. Mindehhez folyamatos és részletes oktatásra van szükség a környezettudatosság és a környezeti felelősségvállalás általánossá tétele céljából. A közös költségvetésből ezért már az I. Akcióprogram óta elkülönítenek forrást a környezeti tudatosságot fejlesztő kampányokra, 14 Ha jobban belegondolunk, tulajdonképpen a szennyező iparágak kitelepítése, majd a késztermékek behozatala is egyfajta hulladék-export… 15 A regionális együttműködés szükségessége az 1970-es évekbeli 9-tagállamú EK-ban elsősorban a Mediterráneum, a Balti-tenger, valamint a kelet-európai (elsősorban a kelet-német) vegyipar által szennyezett levegő bizonyos széláramlatok révén (Észak-)Nyugatra mozgó légtömegeinek esetében merült fel.

24

Pelle Anita

ismeretterjesztő kiadványokra, rendezvényekre stb. Az alapelv továbbfejlesztésére egyébként az V. Akcióprogramban kerül sor 1992-ben, a megosztott környezeti felelősség elvének megfogalmazása révén. Ez az elv kimondja, hogy a környezet védelme a társadalom és a gazdasági élet minden szereplőjének a maga szintjén kötelezettsége. 10. A környezeti cselekvés megfelelő szintjének meghatározása A környezetvédelem operatív részét illetően kulcsfontosságú a legalkalmasabb beavatkozási szint meghatározása. Ebből a szempontból a következő szinteket különböztetjük meg: helyi, regionális, nemzeti, közösségi és nemzetközi. Az alapelv a közösségi szintű beavatkozások tekintetében továbbmegy: ezeket a feladatokat prioritásokba kell koncentrálni, és a konkrét beavatkozásokat ezek köré kell megtervezni. Az alapelv tulajdonképpen a Maastrichti Szerződésben lefektetett szubszidiaritás elvének16 előfutára. 11. A tagállamok környezeti politikáinak összehangolása és harmonizálása A közös környezeti politika kialakításához elengedhetetlenül szükséges, hogy az integrációban részt vevő tagállamok környezeti politikája ne tartalmazzon alapvető ellentmondásokat.17 Ha ezeket sikerül kiküszöbölni, akkor kerülhet sor a harmonizációra, majd egyes prioritások közösségi szinten történő megfogalmazására. Az összehangolásra különösen az országhatárokon átnyúló környezeti károk, valamint a közös piaccal összefüggésben lévő szabályozások tekintetében van szükség. Az elv érvényesítésének sikerességéhez logikusan hozzátartozik, hogy a tagállamok részéről a környezeti információk egymással való megosztása alapvető fontosságú. 2.1.3. Az I. Akcióprogram főbb eredményei Az I. Akcióprogram kevés konkrétumot tartalmazott, a cselekvés szintjére pedig egyáltalán nem jutott el. Ennek ellenére jelentőségét nem szabad lebecsülni. Először is elindította a Közösséget azon az úton, amelynek egyik fő állomásaként a környezeti politika az Egységes Európai Okmány aláírásával került a közös politikák szintjére, 1986-ban. Másrészt ez az akcióprogram már megfogalmazta azt a törekvést is, hogy az egyéb közösségi politikák környezeti hatásának átfogó vizsgálata szükséges, amely a később bevezetett – mára pedig elsődlegessé vált – horizontális szemlélet csírája. 16

A szubszidiaritás elve azt mondja ki, hogy minden problémát a lehető legalacsonyabb szinten kell kezelni (kezdve a helyi szinttel), következésképpen EU-szinten csak olyan problémákkal kell foglalkozni, amelyek nem kezelhetők (az eggyel alacsonyabban lévő) tagállami szinten. 17 Ez a kritérium a mai napig nem érvényesül tökéletesen, amelyre egy közismert példa a tagállamok eltérő véleménye és hozzáállása az atomenergia felhasználásával kapcsolatosan (lásd bővebben 5.5. fejezet).


25

Az I. Akcióprogramnak ezen kívül vitathatatlan érdeme, hogy – ha csak kezdetleges formában is, de kétségtelenül – tartalmazta a későbbi fenntartható fejlődési modell számos elképzelését. Szemben a későbbi akcióprogramokkal – a környezetvédők szerint mostanra már, sajnálatos módon, csupán történelmi távlatba helyeződött – értéke az volt, hogy alapvetően a környezeti érvelésre támaszkodott, vagyis a környezeti politikát nem rendelte alá más szempontoknak (gondolunk itt elsősorban a közös piac – alapszerződésbe foglalt – érdekeire). Ebben az időben kezdődött meg a környezetvédelmi jogalkotás is (az I. Akcióprogram idején születtek közösségi szintű jogszabályok például a víz és a levegő minőségének védelmét, a hulladékok elhelyezését, a kémiai anyagokat, illetve a zajkibocsátást illetően), ami később a közös környezeti politika legfontosabb eszközévé emelkedett. Nem elhanyagolható eredmény továbbá, hogy az I. Akcióprogram idején döntés született közösségi környezetvédelmi kutatási programok indításáról. E programokat később a kutatás-fejlesztési keretprogramokba integrálták, amelyről a 7.4.3. fejezetben szólunk részletesen. 2.2.

A II. Akcióprogram

Az I. Akcióprogram végét követően rögtön kezdődött a II., amely 1977-től 1981-ig tartott, és az I. Akcióprogram szerves folytatásaként tekinthetünk rá. Fő jelentősége ugyanis abban állt, hogy az I. Akcióprogram idején megfogalmazott feladatokat igyekezett továbbvinni. Másrészről, ez volt az EK környezeti politikájának azon időszaka, amikor – éppen az operacionalizálás zászlaja alatt – a politikaalkotásban a szektorális megközelítés előtérbe került. Az I. Akcióprogramban már felmerült jogi szabályozás mint környezeti politikai eszköz ebben az időben még nagyobb hangsúlyt kapott – igen nagy számú jogszabály született ezen időszak alatt. A szabályozás az alábbi szektorok mentén fejlődött: -

vízvédelem, levegőtisztaság védelme, zajvédelem, a terület, a környezet és a természeti erőforrások hasznosítása, szennyezés és hulladékok keletkezése.

A szabályozás mellett azonban a II. Akcióprogram sok egyéb területtel is foglalkozott. Ekkor merült fel először, hogy szükséges a környezeti hatásvizsgálat módszertanának részletes kidolgozása, a Közösség ökológiai feltérképezése, továbbá egy közösségi környezeti információs rendszer kiépítésének megkezdése a politika továbbvitele céljából. Elméleti szinten kutatási programokat indítottak, amelyek közül az egyik legkorábbi arra irányult, hogy hogyan lehet az EK-ban a gazdasági fejlődés veszélyeztetése nélkül csökkenteni a hulladékok keletkezését. Az elméleti kutatások

26

Pelle Anita

azt az alapvető célt tűzték maguk elé, hogy megválaszolják a kérdést: hogyan hozható összhangba a gazdasági igények és a természet teljesítőképessége? Az elmélkedések során ismét – és ekkorra már a korábbinál erőteljesebben – felmerült az egyén felelősségének kérdése. 2.3.

A III. Akcióprogram

A II. Akcióprogram után következő időszakot már az 1985-ös Fehér Könyv előkészületei jellemezték, amely arra a kérdésre kereste a választ, hogy a Római Szerződésben 1957-ben elhatározott célnak – nevezetesen az Egységes Belső Piac kiépítésének – milyen akadályai állnak fenn. A Fehér Könyv eredménye lett azután az 1986-ban aláírt és 1987-ben hatályba lépett Egységes Európai Okmány, amely a környezeti politika szempontjából is jelentős mérföldkő: ezzel a szerződéssel került be ugyanis az EK elsődleges jogába (vagyis az Alapszerződésbe), hogy a környezeti politika az Európai Közösség közös politikája. Éppen ebből kifolyólag az 1982 és 1986 között zajlott III. Akcióprogram is e problémakör vizsgálatával foglalkozott. A korábbiakhoz képest itt markáns szemléletváltás fedezhető fel: míg az első két akcióprogram még az ún. „környezeti érvelést” alkalmazta, a III. Akcióprogram a környezeti politikát már a kiépítendő Egységes Belső Piac tükrében értelmezi. A környezeti politika tehát – az Egységes Európai Okmánnyal az elsődleges jog szintjén is – az Egységes Belső Piac mint fő cél alá rendelődött. Hogyan jelenik meg ez a szemléletváltás? Erre a kérdésre a választ akkor kapjuk meg, ha megnézzük, milyen tématerületekkel foglalkozott ez a program: - a környezeti politika kockázata és haszna az Egységes Belső Piac kiépítésében, - a környezeti szabályozás hogyan fejleszthető a verseny torzulásának elkerülése érdekében, - a környezeti szabványok egységesítése hogyan szolgálhatja a nem tarifális korlátozások leépítését a tagállamok közötti kereskedelemben. A III. Akcióprogram a korábbi alapelveket újabbakkal egészítette ki, amelyekben szintén tetten érhetjük a fent említett szemléletváltást. Az új elvek a következők: - A környezet a gazdasági fejlődés és a megfelelő életminőség alapja, de állapotának romlása a fejlődés korlátjává is válhat. - A gazdasági fejlődésnek a mennyiségi cél helyett a minőségi követelményekre kell irányulnia, és ezen követelmények közé a környezet minőségét is fel kell venni. - A környezetvédelmi iparág új munkahelyeket teremt. Látható tehát, hogy a központi kérdés – a Római Szerződés megfogalmazásának idejéhez hasonlóan – ismét a gazdasági integráció, a gazdasági


27

fejlődés lett, a környezetet és a környezetvédelmet pedig azon a „szemüvegen” keresztül kezdték vizsgálni, hogy az hogyan szolgálhatja ezen elsődleges célokat. A III. Akcióprogram volt az első, amely konkrét ágazatokat is megnevezett, ahol a környezeti szempontokat fejleszteni kell. Ezek az ipar, az energia, a közlekedés, a mezőgazdaság és a turizmus voltak. Az első három a környezet terhelésének volumene miatt; a mezőgazdaság azért, mert a természeti környezetet befolyásolja erőteljesen, a turizmus pedig azért, mert éppen olyan területek „hasznosítására” irányul, amelyek az ágazat fejlesztési tevékenységeit megelőzően természeti-környezeti szempontból érintetlenek vagy alig érintettek voltak, és a turisztikai fejlesztések révén hatalmas mennyiségű szennyezést és terhelést szenvednek el. Ami a szennyezésmegelőzést illeti, a III. Akcióprogramban új elemként jelenik meg a tevékenységek koordinációjának szükségessége.18 A III. Akcióprogramnak komoly következményei voltak a későbbiekre nézve, amelyeket az alábbiakban foglalunk össze: - A környezeti politika előterébe a gazdasági megfontolások, érvek kerültek. - Az akcióprogram eredményeképpen az Egységes Európai Okmányban a környezeti politika közösségi szintre került, de elsősorban mint az Egységes Belső Piac kiépítésének egyik fontos eszköze. - A környezet általános minőségének vizsgálata helyére a különféle, jogszabályokban lefektetett határértékeknek való megfelelés lépett, bizonyos értelemben elterelve ezzel a figyelmet az alapvető, eredendő problémákról. 2.4.

A környezeti politika mint az Európai Közösség közös politikája: az Egységes Európai Okmány

Az Egységes Európai Okmány az első volt az 1957-es Római Szerződést módosító szerződések sorában.19 Szövegét a milánói csúcson 1985-ben megvitatott Fehér Könyv alapján fogalmazták meg (lásd fent). Az Egységes Európai Okmány (Single European Act) – erre utal a neve is – elsősorban az Egységes Európai Piac (Single European Market) kiépítése előtt álló akadályok lebontásának szükségességét és menetrendjét fekteti le. Jelentősége emellett abban áll, hogy a fő cél – azaz az egységes piac kiépítése – mellett megállapítja, hogy az Európai Közösségnek egyéb céljai teljesülése érdekében új közös politikákat kell

18

Ennek továbbfejlődése lesz később az IPPC direktíva, melyet a 5.7.4. fejezetben mutatunk be részletesen. 19 A Római Szerződést (azaz az Alapszerződést) módosító eddigi szerződések: Egységes Európai Okmány (1986), Maastrichti Szerződés (1992), Amszterdami Szerződés (1997), Nizzai Szerződés (2001), Lisszaboni Szerződés (2007). Az Alapszerződést módosító szerződések mindig bekerülnek az Alapszerződésbe, az európai integrációt tehát egyetlen szerződés foglalja keretbe, amely egyúttal a Közösség elsődleges jogforrása.

28

Pelle Anita

bevezetnie.20 Ezen új közös politikák a regionális és szociálpolitika, a környezeti politika, valamint a kutatás-fejlesztési politika lettek. Környezeti politika az Egységes Európai Okmányban 174. cikkely (eredetileg 130. cikkely) 1. A Közösség környezetpolitikájának célkitűzései a következők: a környezet minőségének megőrzése, védelme és javítása, hozzájárulás az emberi egészség védelméhez, a természeti erőforrások körültekintő és ésszerű hasznosításának biztosítása, a regionális és globális környezeti problémák megoldását szolgáló nemzetközi szabályozás kidolgozásának elősegítése. 2. A Közösség környezet terén folytatott fellépése a megelőzés elvén alapul, valamint azon az elven, hogy a környezeti károkat elsődlegesen a forrásuknál kell elhárítani, továbbá a „szennyező fizet”-elven. A környezetvédelmi követelmények részét képezik a Közösség egyéb politikáinak. 3. A környezetre vonatkozó intézkedések kidolgozása során a Közösség figyelembe veszi: a rendelkezésre álló tudományos és műszaki adatokat, a Közösség különböző régióinak környezeti feltételeit, a beavatkozás, illetve a be nem avatkozás lehetséges hasznait és költségeit, a Közösség egészének gazdasági és társadalmi fejlődését, valamint régióinak kiegyensúlyozott fejlődését. Forrás: Egységes Európai Okmány 2.4.1. A közös környezeti politika intézményi háttere A közös környezeti politikáért az Európai Unió intézményrendszerében elsősorban az Európai Bizottságon belül működő Környezetvédelmi Főigazgatóság felelős. A Főigazgatóság – a többihez hasonlóan – kifejezetten szakkérdésekkel foglalkozik. Fő feladata a jogszabályalkotás folyamatában az Európai Bizottság javaslattételi feladatának szakmai előkészítése. Ehhez nagy apparátust működtet, és az egyes részlegei elsősorban a környezetvédelem egyes témakörei (pl. ipari szennyezések, természet és biodiverzitás stb.) mentén szerveződnek. A Környezetvédelmi Főigazgatóság mindazonáltal nem tartozik a Bizottságon belül az erős főigazgatóságok közé, és költségvetése sem kiemelkedő. Ez az „örökség” a 20

A Római Szerződés közös politikává nyilvánította az agrár- és a közlekedéspolitikát, valamint felállította a közös versenyszabályozás rendszerét.


29

jelenlegi bizottsági felállásban, Sztavrosz Dimasz görög környezetvédelmi biztos irányítása alatt sem törik meg (Görögország finoman szólva nem tartozik a környezetvédelem európai és/vagy globális éllovasai közé). Az EU jogalkotási folyamatában a jogszabályok elfogadásáról szóló döntést minden esetben az Európai Unió Tanácsa hozza meg, amely a tagállamok illetékes szakminisztereiből áll, és az egyes tagok az általuk képviselt ország lakosságszámának és gazdasági súlyának megfelelő szavazati aránnyal rendelkeznek. A környezeti jogszabályok esetében értelemszerűen a tagállamok környezetvédelmi miniszterei vesznek részt. A jogszabályalkotásban – az eljárásoktól függő mértékben – az Európai Parlamentnek is van véleményezési joga, ami az együttdöntési eljárásban a vétójognak felel meg. Az Európai Parlamenten belül 1973 óta működik a Környezetvédelmi Bizottság, amely a vonatkozó jogszabályokat illetően legalábbis véleményt nyilvánít. A fő intézményeket néhány egyéb EU-finanszírozású szakintézmény is támogatja annak érdekében, hogy a környezetvédelmi politika megalkotására és szabályozására kiterjedő feladataikat minél magasabb szinten láthassák el. Ezek közül legfontosabb az Európai Környezetvédelmi Ügynökség, amely 1994 óta működik, és amelyet a 4.4. fejezetben részletesen is bemutatunk. A többi szervezet a Főigazgatóság irányítása alatt működik. Felhasznált irodalom EP 2000: Environmental policy: general principles. European Parliament Fact Sheets. European Parliament, Brussels, March 10. Merkulova, T. 2005: EU környezetvédelmi akcióprogramok egydimenziós benchmarking elemzése. TDK dolgozat, Szent István Egyetem Gazdaság- és Társadalomtudományi Kar, Gödöllő. Meskó, E. 1999: A környezetvédelmi politika alapelvei. Agrárinformatika, Debrecen. Kapcsolódó honlapok http://ec.europa.eu/environment/index_en.htm http://www.eea.europa.eu/ http://www.euractiv.com/en/environment/

30

Pelle Anita

3. A fenntartható fejlődés elmélete és annak megjelenése az európai közös környezeti politikában 3.1.

A Brundtland-jelentés

Az 1972-es „Limits to Growth” jelentés – bár akkor szakmai körökben nagy vihart kavart – nem hozott átütő változást a közgondolkodásban. A stockholmi világkonferencia és az annak kapcsán felállított UNEP eredményei is lassan halványodni kezdtek. Az UNEP ezért 1983-ban felkérte Gro Harlem Brundtland asszonyt, hogy elnökletével állítson fel egy független bizottságot, amely stratégiát fogalmaz meg a világ számára a 2000-ig és az azután tartó időszakra vonatkozóan. Gro Harlem Brundtland Gro Harlem Brundtland norvég politikus, diplomata és orvosnő 1939-ben született Oslóban. Orvosi végzettségét 1963-ban az Oslói Egyetemen szerezte meg, majd 1965-ben a Harvardon népegészségügyi szakon is diplomázott. 1974 és 1979 között a norvég kormányban környezetvédelmi miniszter volt, majd 1981-ben néhány hónapig – elsőként és azóta is egyetlenként – Norvégia miniszterelnökasszonya volt. Akkori kormánya azzal szerzett nemzetközi hírnevet, hogy 18 tagjából 8 nő volt. Ezt a tisztséget még kétszer – 1986–1989 között, majd 1990-től 1996-ig – töltötte be. Ami nemzetközi karrierjét illeti, az ENSZ-ben a vezetésével megalakult World Commission on Environment and Development megbízatásának teljesítését követően, mintegy tíz évvel később, 1998 májusában lett a World Health Organisation (WHO) főigazgatója, ahonnan 2003-ban vonult vissza. Ezen időszak alatt figyelmét elsősorban a népegészségügynek szentelte. Politikai tevékenységéről férje két bestseller könyvet írt. A brit Financial Times 2004-ben az elmúlt huszonöt év 4. legbefolyásosabb európai személyiségének nevezte II. János Pál pápa, Mihail Gorbacsov és Margaret Thatcher után. Forrás: www.wikipedia.org A felkérésre létrejövő bizottság neve World Commission on Environment and Development (angol rövidítése: WCED, fordítása körülbelül: Környezetvédelmi és Fejlesztési Világbizottság) volt. A bizottság 21 tagot számlált a világ minden tájáról (Norvégia, Szudán, Kanada, USA, Szovjetunió, Kína, Magyarország, Jugoszlávia, Japán, Indonézia stb.; lásd 1. táblázat). A bizottság a felkérésre készített jelentést 1987-ben adta ki, amely azután leginkább Brundtland-jelentés (Brundtland Report) néven híresült el.


31

1. táblázat. A World Commission on Environment and Development tagjai Elnök: Alelnök: Tagok:

Gro Harlem Brundtland (Norvégia) Mansour Khalid (Szudán) Susanna Agnelli (Olaszország) Saleh A. Al-Athel (Szaúd-Arábia) Bernard Chidzero (Zimbabwe) Lamine Mohammed Fadika (Elefántcsontpart) Volker Hauff (Német Szövetségi Köztársaság) Láng István (Magyarország) Ma Shijun (Kína) Margarita Marino de Botero (Kolumbia) Nagendra Singh (India) Paulo Nogueira-Neto (Brazília) Saburo Okita (Japán) Shridath S. Ramphal (Guyana) William D. Ruckelshaus (USA) Mohamed Sahnoun (Algéria) Emil Salim (Indonézia) Bukar Shaib (Nigéria) Vlagyimir Szokolov (Szovjetunió) Janez Stanovnik (Jugoszlávia) Maurice Strong (Kanada) Külső tag: Jim Mac Neill (Kanada) Forrás: UN 1987: Report of the World Commission on Environment and Development (the Brundtland Report). United Nations A Brundtland-jelentésnek a WCED az Our Common Future (Közös jövőnk) címet adta, utalva ezzel az 1972-es ENSZ-konferencia mondanivalójára (miszerint egy közös Földünk van). A jelentés legnagyobb érdeme, hogy lefektette a fenntartható fejlődés elméletét, először definiálva hivatalosan, hogy mit is értünk fenntartható fejlődésen. A jelentés alapján a fenntartható fejlődés az azóta számtalanszor idézett definíció értelmében „olyan fejlődés, amely úgy elégíti ki a jelen szükségleteit, hogy nem csorbítja a jövő generációk képességét arra, hogy ők is kielégítsék saját szükségleteiket.” Láng István A Brundtland Bizottságnak volt egy magyar tagja is, Láng István személyében. Láng István 1931-ben született Mohácson. A Szovjetunióban szerzett agrokémikus diplomát 1955-ben. Diplomájának megszerzése óta a mai napig

32

Pelle Anita

folyamatosan a Magyar Tudományos Akadémiánál (MTA) dolgozik. Először a Talajtani és Agrokémiai Intézet, majd a Biológiai Tudományok Osztályának munkatársa volt. A ’70-es és a ’80-as években az MTA főtitkárhelyettese, majd főtitkára volt. Ezután 2002-ig elnöki tanácsadó volt ugyanitt, azóta kutatói minőségben dolgozik. 1996-tól az Országos Környezetvédelmi Tanácsnál tölt be vezetői tisztségeket. A Brundtland Bizottságbeli tagságon kívül részt vett az ENSZ 1992-es Rio de Janeirói Környezet és Fejlődés Konferenciáján, és a 2002-ben Johannesburgban rendezett Fenntartható Fejlődés Világtalálkozón is, amelyet szintén az ENSZ szervezett. A 2000-es években kutatói érdeklődése elsősorban a klímaváltozásra irányul, elnöke az MTA és a Környezetvédelmi és Vízügyi Minisztérium közös koordinációjú VAHAVA projektje Tudományos Tanácsának. A projekt a klímaváltozást elemzi, különös tekintettel Magyarországra. Forrás: http://www.mindentudas.hu/lang/index.html, www.vahava.hu A jelentés vizsgálja, milyen akadályok állnak a fenntartható fejlődés útjában. Többéves munkája eredményeként a bizottság a fenntarthatatlanságot az alábbi két fő okra vezeti vissza: míg a világ egyik részén hatalmas szegénység tapasztalható, addig a világ másik – fejlettebb – felén nem fenntartható termelési és fogyasztási szokások uralkodnak. Ez a két tényező együttesen vezet oda, hogy az emberiség fejlődésének tendenciái nem fenntarthatóak. Tények a globális egyenlőtlenségek témaköréből (Jessica Williams BBCtudósító könyvéből, amely az ő „gyorsfényképe” a világról) - Az átlagos japán nő nyolcvannégy életévre számíthat. A botswanai nők átlagosan harminckilenc évig élnek. - Az Európai Unióban minden egyes tehénre napi 2,5 dollár támogatás jut. Ez több, mint amennyiből az afrikaiak hetvenöt százaléka megélni kénytelen. - A világon minden ötödik ember napi egy dollárnál kevesebből él. - A fejlett országok lakói évente hat-hét kilogramm élelmiszer-adalékot fogyasztanak el. - A világ lakosságának egyötöde – mintegy nyolcszázmillió ember – nap mint nap éhen marad. - A világ lakosságának több mint hetven százaléka még sosem használt telefont. - Az Amerikai Egyesült Államok 2003-ban 396 milliárd dollárt költött a hadseregére. Ez háromszor annyi, mint a hét „haramiaállam” (Kuba, Irán, Irak, Líbia, Észak-Korea, Szudán, Szíria) katonai kiadásai együttvéve. - Napjainkban huszonhétmillió rabszolga dolgozik a világon. - Az Amerikai Egyesült Államokban óránként két és fél millió műanyag palackot dobnak el. Ennyi pillepalack egymás mellé rakva háromhetente elérne egész a Holdig.


33

- Amíg egy szem kiwi Új-Zélandról Nagy-Britanniába repül, saját tömege ötszörösének megfelelő mennyiségű üvegházhatású gáz kerül a légkörbe. Forrás: Williams, J. 2006: Merre tart a világ? 50 tény, amely megrengethetné a világot. HVG Kiadó, Budapest. A jelentés az alábbi témák mentén tárgyalja a fenntarthatóság kérdéskörét: -

a nemzetközi gazdaság szerepe, népesség és humán erőforrások, élelmiszer-biztonság, a jövő élelmezése, energiafogyasztás, -tárolás, -hatékonyság, ipar: több termelés kevesebből, az urbanizáció kihívásai, a természet megóvása, béke és biztonság.

A Brundtland-jelentés további eredménye, hogy az energiaforrásokat megújuló és kimerülő erőforrás-kategóriákba sorolta. Az erőforrások csoportosításának szabályai a következők: 1. A megújuló erőforrásokat csak a megújulási képességük mértékében szabad felhasználni. 2. A kimerülő erőforrásokat csak olyan mértékben szabad felhasználni, ahogy a technológia biztosítja helyettesítésüket. 3. A hulladékelhelyezés nem haladhatja meg a Föld hulladékbefogadó képességét. A jelentés kapcsán fogalmazódott meg mind az ENSZ-ben, mind pedig más szervezetekben, hogy a fenntarthatóság előmozdítása érdekében az addiginál erőteljesebb nemzetközi fellépés szükséges. Az UNEP azt is elhatározta, hogy a témában – az 1972-es stockholmi konferenciához hasonlóan – új világkonferenciát kell szervezni. Erre 1992-ben Rio de Janeiróban került sor. A konferenciának az Earth Summit II (II. Föld Csúcsértekezlet) nevet adták.21 3.2.

Earth Summit II

Az ENSZ 1992-es, második környezetvédelmi világkonferenciájának hivatalos elnevezése United Nations Conference on Environment and Development (UNCED – ENSZ Környezetvédelmi és Fejlesztési Konferencia) volt. E jeles eseményre 1992 júniusában, a brazil városban, Rio de Janeiróban került sor.

21

Ekkor, utólagos jelleggel nevezték el az 1972-es stockholmi világkonferenciát Earth Summit I-nek (I. Föld Csúcsértekezletnek).

34

Pelle Anita

A konferencián 176 kormányzat képviseltette magát, több mint 100 országot illetően maga az államfő személyében22, ezen felül további körülbelül 10 000 küldött volt jelen, akik nagyjából 1400 nem kormányzati (civil) szervezetet képviseltek. A rendezvényt mintegy 9000 újságíró követte figyelemmel, így ez a konferencia tulajdonképpen a környezetvédelem témájában valaha tartott legnagyobb „összejövetel” volt. A konferencia főbb eredményeit az alábbiakban foglaljuk össze: - Megszületett a Riói Nyilatkozat a Környezetről és a Fejlődésről, amely 27 alapelvet fogalmazott meg. - A konferencia résztvevői elfogadták az Agenda 21 című dokumentumot, amely a XXI. század környezeti és fejlődéspolitikai programjának is tekinthető. - Szintén a konferencia keretei között született megállapodás két nagy nemzetközi konvencióról: (1) az ENSZ Klímaváltozás Keretegyezménye (United Nations Framework Convention on Climate Change – UNFCCC) lesz a majdani Kiotói Egyezmény alapja, (2) a Konvenció a Biodiverzitásról (Convention on Biodiversity – CBD) pedig hangsúlyozza, hogy a fenntartható fejlődésnek alapvető kritériuma a biológiai sokféleség megőrzése. - Az UNEP-en belül megalakult a Fenntartható Fejlődés Bizottság (Commission on Sustainable Development – CSD). - Döntés született arról, hogy mihamarabb el kell fogadni az ENSZ sivatagosodásról szóló konvencióját, illetve állásfoglalást adtak ki a fenntartható erdőkről. Agenda 21 Az Agenda 21 szilárd alapokra fekteti a fenntartható fejlődés előmozdítását a társadalmi, gazdasági és környezeti folyamatokra vonatkozóan. Az Agenda 21 cselekvési terv 40 fejezetből áll, és ajánlásait négy részre osztják: Társadalmi-gazdasági kérdések, mint például nemzetközi együttműködés a fenntartható fejlődés elősegítésére, küzdelem a szegénység ellen, a fogyasztási szokások megváltoztatása, demográfiai dinamika és a fenntarthatóság, valamint az emberi egészség védelme és fejlesztése. A fejlődéshez szükséges erőforrások megóvása és kezelése, mint például a légkör védelme, az erdőirtás elleni küzdelem, a sivatagosodás és szárazság elleni küzdelem, a fenntartható mezőgazdaság és vidékfejlesztés előmozdítása, a biológiai sokféleség megőrzése, az édesvizek és óceánok védelme, valamint a mérgező vegyi anyagok és veszélyes hulladékok megfelelő kezelése. A társadalmi csoportok megerősítése, beleértve a nőket, gyermekeket, fiatalokat, bennszülötteket és közösségeiket, a nem kormányzati szervezeteket, az 22

Stockholmban ez a szám 2 volt…


35

Agenda 21-et támogató önkormányzati kezdeményezéseket, a munkavállalókat és szakszervezeteiket, a vállalkozásokat és iparágakat, a tudományos-technológiai közösséget és a gazdálkodókat. A megvalósítás eszközei, beleértve a pénzügyi forrásokat és támogatási rendszereket, a környezetbarát technológiák transzferét, az oktatás, képzés és környezettudatosság elősegítését, a nemzetközi intézményeket, a nemzetközi jogi eszközöket és rendszereket, valamint a döntéshozatalhoz szükséges információkat. Forrás: UNEP 1992: Integrating Environment and Development, 1972-1992. United Nations Environment Programme Az ENSZ égisze alatt, a riói konferencián tehát megszületett a Klímaváltozási Keretegyezmény (United Nations Framework Convention on Climate Change – UNFCCC), amely a Kiotói Egyezményhez alapozta meg az utat (a Kiotói Egyezményről bővebben lásd a 4.3.1. fejezet). Ezután, 2002-ben az ENSZ Fenntartható Fejlődési Világtalálkozót rendezett Johannesburgban, ez azonban sem jelentőségében, sem eredményeiben nem érte utol a stockholmi és a riói konferenciákat. 3.3.

A fenntartható fejlődés az Európai Unióban

Mivel a Brundtland-jelentés publikálásának idején már elkezdődött a IV. Akcióprogram, továbbá az Európai Közösség környezeti politikájának fókuszában abban az időben inkább az Egységes Európai Okmány és a közös politika útnak indítása állt, a közösségi dokumentumokban először az V. Akcióprogramban jelenik meg a fenntartható fejlődés, itt viszont igen hangsúlyosan (lásd a 4.2. fejezet). Az V. Akcióprogram már konkrét cselekvési terveket is tartalmazott, és – bár sok kritika érte a megvalósítás szempontjából – összességében mindenképpen nagy előrelépést jelentett a fenntartható fejlődés megjelenésében. A következő nagy lépés az Európai Tanács23 1998-as cardiffi csúcsértekezlete volt, amelyen útnak indították az ún. cardiffi folyamatot. Ez volt az első igazán nagy jelentőségű dokumentum, amely az Európai Unió Fenntartható Fejlődés Stratégiájának (A European Union Strategy for Sustainable Development) megalapozását és előkészítését jelentős mértékben elősegítette. A cardiffi csúcs ugyanis lefektette azon intézkedések alapjait, amelyek nélkülözhetetlenek a környezeti szempontoknak az EU szakpolitikáiba történő integrálásához. Elsőként az energia, a közlekedési és a mezőgazdasági ágazatokra vonatkozó stratégiák kidolgozását írták elő. Ezt követően az Európai Tanács bécsi és kölni csúcsain

23

Az Európai Tanács – amely nem tévesztendő össze az Európai Unió Tanácsával – olyan stratégiaalkotó fórum, amelyben a tagállamok állam- és kormányfői, valamint külügyminiszterei, továbbá az Európai Bizottság elnöke és küldöttei vesznek részt. Az Európai Tanács csúcsértekezletein határozzák meg az integráció útvonalát, beleértve a bővítést is.

36

Pelle Anita

további öt stratégia (ipar, belső piac és fejlődés, gazdaságpolitika, külpolitika, halászat) kidolgozását irányozták elő. Az Európai Klímaváltozási Programot (European Climate Change Programme – ECCP) az Európai Bizottság a kiotói vállalások teljesítésére vezette be 2000-ben. Szakemberek és érintettek széles körének bevonásával költséghatékony megoldásokat dolgoztak ki a 8%-os24 csökkentési cél elérésére. Ide tartozik az EU emisszió-kereskedelmi rendszere, a megújuló energiaforrások használata a villamosenergia-termelésben, valamint a bioüzemanyagok közlekedésben való alkalmazásának jogszerű támogatása, és intézkedések az épületek energiahatékonyságának javítására. Az ECCP tisztában van azzal, hogy az előirányzott csökkentés költségei az autóipari szektorban lesznek a legnagyobbak. Ezért a tanulmány értelmében a költségek minimalizálása úgy lehetséges, ha az autóipar számára engedélyeznek némi növekedést a kibocsátásban, míg a többi szektortól ennek megfelelően nagyobb arányú csökkentést várnak el. A csökkentésre ítélt szektorokat költségelemzés segítségével kell kiválasztani. Hozzá kell azonban tenni, hogy éppen az autóipar juttatja a legtöbb üvegházhatású gázt a levegőbe, ebben a szektorban lehetne tehát a legnagyobb csökkentést elérni. Az Európai Tanács 2001-ben, Göteborgban tartott csúcsértekezletén a tagállamok megállapodtak az Európai Unió Fenntartható Fejlődés Stratégiájáról, amely környezeti dimenzióval bővítette a foglalkoztatással, gazdasági reformmal és társadalmi kohézióval foglalkozó, 2000 tavaszán útjára indított lisszaboni folyamatot. A dokumentum négy részből áll: 1. A fenntartható Európa felé; 2. A fenntartható fejlődés megvalósítása: Kitűzött céljaink elérése; 3. Hosszú távú célkitűzések és célok kidolgozása: A cselekvési prioritások meghatározása; 4. A stratégia megvalósítása és az előrehaladás értékelése: Lépések Göteborg után. A stratégia hangzatosra sikerült, különösen a célok megfogalmazását illetően, de mivel az operatív cselekvések szintjén egy-két bátortalan javaslatnál nem ment tovább, a kézzelfogható eredmények is elmaradtak. Az Európai Tanács 2006. június 15–16-i ülésén ezek után vita nélkül elfogadta az EU megújított Fenntartható Fejlődési Stratégiáját. A 2001-es ún. Göteborgi Stratégia felülvizsgálatát és megújítását olyan változások indokolták, mint a természeti erőforrásokra nehezedő egyre növekvő nyomás, az éghajlatváltozás, a tartós gazdasági és társadalmi problémák, valamint az EU bővülése tíz új tagállammal. A megújítási folyamat széles körű társadalmi konzultációra épült, és figyelembe vette a Tanács, az Európai Parlament, a 24

A Kiotói Egyezményen belül az EU magára nézve 8%-os csökkentést irányozott elő az üvegházhatású gázok kibocsátását illetően.


37

tagállamok, a nem kormányzati szervezetek, az állampolgárok és más érintettek véleményét. A fenntartható fejlődés elveit és céljait – a gazdasági prosperitást, a társadalmi igazságosságot, a környezet védelmét és a nemzetközi felelősségvállalást – a megújult stratégia hét fő prioritási területre összpontosítva kívánja megvalósítani. A nem fenntartható tendenciák miatt tehát a következő területeken kell erősíteni az EU erőfeszítéseit: -

az éghajlatváltozás elleni küzdelem és az energiagazdálkodás javítása; környezetkímélőbb közlekedés és szállítás; a termelés és a fogyasztás fenntarthatóbbá tétele; a természeti erőforrásokkal való körültekintő gazdálkodás; az emberi egészség védelme; a társadalmi befogadás erősítése, a demográfiai változások és a migráció kezelése; - a szegénység elleni küzdelem és a fenntartható fejlődés előmozdítása globális szinten. A stratégia megvalósítása jelenleg folyik, értékelésére még nem érkezett el az idő. Felhasznált irodalom EC 2001: A Sustainable Europe for a Better World: A European Union Strategy for Sustainable Development. European Commission, Brussels. EB 2005: Az EU Fenntartható Fejlődési Stratégiájának 2005. évi felülvizsgálata: Előzetes összegzés és irányadás a jövőre vonatkozóan. Európai Bizottság, Brüsszel. Szilágyi, A. J. 2002: Abból nem lehet baj, ha kevesebb energiát fogyasztunk. Négyszemközt Láng István akadémikussal. Magyar Hírlap, szeptember 14. UNEP 1992: Integrating Environment and Development, 1972–1992. United Nations Environment Programme. Williams, J. 2006: Merre tart a világ? 50 tény, amely megrengethetné a világot. HVG Kiadó, Budapest. Kapcsolódó honlapok www.mindentudas.hu www.unep.org www.vahava.hu www.ff3.hu www.ffstrategia.hu

38

Pelle Anita

4. A közös környezeti politika akcióprogramjai 4.1.

A IV. Akcióprogram

A sorban következő, szám szerint IV. Akcióprogramot 1987-ben, nem sokkal az Egységes Európai Okmány hatályba lépése után fogadták el, a két dokumentum megfogalmazása azonban párhuzamosan zajlott. A IV. Akcióprogram 1992-ig tartott, és bár kidolgozásakor még nem volt ismert az ENSZ-jelentés a fenntarthatóságról, összességében mégis elmondhatjuk, hogy az Egységes Európai Okmány elfogadását megelőző időszakhoz képest ez a program ismét változtatott a környezeti politika irányultságán: a gazdasági szempontoktól valamelyest eltávolodott, ezúttal a fenntarthatóság felé. A IV. Akcióprogram legnagyobb eredményeként talán az integrált megközelítés elvének megjelenését tekinthetjük, még akkor is, ha ez akkor még csak kezdetleges formában következett be. Mit jelent az integrált megközelítés? Az elv lényege abban áll, hogy a környezetvédelemmel nincs értelme önmagában foglalkozni, szigorúan véve a környezetvédelem önállóan nem is létezik. A környezetterhelés ugyanis a legkülönbözőbb emberi tevékenységek eredményeképpen jön létre: az ipari termékek előállítása, majd azok csomagolása, szállítása és fogyasztása, emellett a mezőgazdasági termelés, a közlekedés, az energiatermelés stb. mind-mind együtt, sokszor egymással kölcsönhatásban okozzák a környezeti károkat. Az integrált megközelítés mindezek fényében teljesen új szemléletet igényel: az egész környezetünket és benne minden emberi tevékenységet egyetlen rendszerként kell kezelni, és a beavatkozásokat úgyszintén komplex elemzéseket követően kell végrehajtani. A IV. Akcióprogram ezenkívül felveti, hogy a gazdaság és a környezet kapcsolatában elméletileg – és valószínűleg gyakorlatilag is – léteznek ún. win-win szituációk25, vagyis olyan cselekvések, amelyek a gazdasági és a környezeti célokat egyaránt szolgálják. A program célként tűzte ki az ilyen beavatkozások meghatározását és elemzését.26 Az akcióprogram ezen felül megállapítja, hogy az integrált megközelítés sikeres alkalmazása érdekében az eddiginél mélyebb szektorális elemzésekre is szükség van, továbbá hogy a környezeti politika eszközrendszerét felül kell vizsgálni. A IV. Akcióprogram általános céljai között szerepelt, hogy a környezet – mind az EU-intézmények, mind pedig a tagállami kormányok tekintetében – 25

A kifejezést a játékelmélet alkotta meg, és olyan, két fél között zajló „játszmákra” vonatkozik, amelyek végén mindkét fél „nyer” a kezdeti állapothoz képest. 26 Ez a szemlélet a 2000-es években, amikor egy időben kell a globális környezet állapotát fenntartani és a globális gazdasági versenyben helytállni, ismét felértékelődik.


39

legyen a gazdasági döntéshozatal tényezője. Ennek megfelelően a környezeti szempontot integrálni kell az iparba és egyéb közös politikákba (pl. belső piac, foglalkoztatás, verseny), mindkét szinten. A program igyekszik érvekkel alátámasztani, hogy a környezet megóvása nem „teher”, hanem ésszerű cselekvéssel egyenesen a globális versenyképesség eszközévé tehető. Az akcióprogramról elmondható még, hogy megvalósításának ideje alatt új lendületet vett a közös környezeti jogszabályalkotás, és fejlődött annak érvényesítési rendszere is. A jogszabályalkotás terén az egyik legnagyobb előrelépés talán az integrált szennyezésmegelőzés terén történt.27 4.2.

Az V. Akcióprogram

A környezetvédelmi akcióprogramok történetében az igazi áttörést az 1993 és 2000 között érvényben lévő V. Akcióprogram hozta. E program címe – az 1992-es ENSZ-konferencia jegyében – „Towards Sustainability” („A fenntarthatóság felé”) volt. Maga a program egyébként az ENSZ Agenda 21 című dokumentumának regionális28 értelmezése volt, ennek ellenére – vagy éppen emiatt! – mind kidolgozottságában, mind a konkrét cselekvési szint tekintetében lényegesen alaposabb volt, mint a korábbi akcióprogramok. 4.2.1. Az V. Akcióprogram alapelvei A fenntartható fejlődés előmozdításának jegyében az V. Akcióprogram a következő alapelveket fektette le: - Az energiahatékonyság javítása: A fenntartható fejlődés elmélete ráirányította a figyelmet arra, hogy az energia nem korlátlanul áll az emberiség rendelkezésére. Mivel az energia szűkös erőforrás, szükséges annak hatékony felhasználása. - A kevésbé szennyező megoldások elősegítése (az ipar, a közlekedés, a mezőgazdaság és az energiatermelés területén): A fenntartható fejlődés gondolatrendszere tartalmazza a Föld hulladékbefogadó-képességével kapcsolatos kérdéseket is. Ha tehát egy fenntarthatóbb gazdálkodás felé szeretnénk elmozdulni, mindenképpen erőfeszítéseket kell tennünk annak érdekében, hogy a gazdasági tevékenység outputjának előállítása során csökkentsük a keletkező szennyezést és hulladékot. Az V. Akcióprogram az előzőhöz hasonlóan szektorokat nevez meg, amelyek leginkább felelősek a szennyezésért. - Szennyezésmegelőzés: A prevenció elvének megerősítése, további tudatosítása a fenntartható fejlődés mint célkitűzés megfogalmazásával fontossá válik.

27

A környezeti szabályozásról szektorális bontásban lásd: 5. fejezet. Értsd: „európai”.

28

40

Pelle Anita

- Konszenzus alapú megközelítés a környezettel kapcsolatos tevékenységekben és kérdésekben: A korábbiakhoz képest az V. Akcióprogram új eleme az a felismerés, hogy az „utasítás-végrehajtás” rendszere kevésbé lehet hatékony, mint egy olyan gazdaság és társadalom kialakítása, amelyben mindenki átérzi saját felelősségét és azt, hogy ő személy szerint (vagy éppen „ő” mint vállalkozás) mit tehet a környezet állapotának megóvása, helyreállítása érdekében. Az persze kérdéses, hogy az ehhez szükséges általános tudást (az emberi cselekedetek környezeti vonzatát) és az alapvető képességeket (tárgyalási készség, kompromisszumkészség) hogyan lehet a társadalom széles köreiben alapértékké emelni. 4.2.2. Az V. Akcióprogram céljai Az V. Akcióprogram a közös környezeti politikának az Egységes Európai Okmányban lefektetett céljait néhány továbbival egészíti ki: - Az általános életminőség fenntartása: Fontos, hogy a fenntartható fejlődés fogalma nem javasol radikális szakítást a tudománynak és a technológiának az emberi élet minőségét, az emberek kényelmét szolgáló eddigi eredményeivel (vagyis nem azt mondja, hogy „menjünk vissza a barlangba és üljünk a tűz körül”). Ehelyett azt javasolja, hogy a technológiai változások abba az irányba módosítsák a gazdasági tevékenységet, hogy legalább az eddig adott életkörülmények továbbra is biztosítottak legyenek, ám kisebb környezetterhelés árán. - Az erőforrásokhoz való folyamatos hozzáférés biztosítása: A fenntartható fejlődés elmélete sokat foglalkozik az erőforrásokkal. Nem vitatja, hogy a gazdasági tevékenységhez, és általában véve a gazdaság fenntartásához szükség van erőforrásokra. A Földön mindenkor élő emberiségnek joga van a (gazdasági) élethez szükséges erőforrásokhoz folyamatosan hozzáférni. Az viszont már nem egyértelmű, hogy a felhasznált erőforrások szerkezete hogyan alakul – ebben törekedni kell a fenntartható megoldások alkalmazására. - A tartós környezeti károkozás megszüntetése: A fejlődés csak akkor fenntartható, ha – mentálisan és technológiai szempontból egyaránt – képesek vagyunk szakítani az olyan tevékenységek folytatásával, amelyek tartós terhelést jelentenek a környezetre nézve. A fejlődésnek abba az irányba kell hatnia, hogy az ilyen jelenségeket minél teljesebb mértékben képesek legyünk kiszűrni. - A fejlődés fenntarthatónak minősül, ha úgy elégíti ki a jelen szükségleteit, hogy nem csorbítja a következő generációk képességeit arra, hogy ők is kielégítsék saját szükségleteiket: Az V. Akcióprogram szó szerint átveszi a Brundtlandjelentés definícióját a fenntartható fejlődésre. Az V. Akcióprogram szerkezetében is lényegesen összetettebb, mint a korábbi akcióprogramok. Három fő részből áll: az első rész összefoglalja a fenntartható


41

fejlődés politikáját és prioritásait. A második rész foglalkozik az EU29 szerepével a nemzetközi együttműködésben (beleértve a közép-kelet-európai tagjelölt országokat és az 1995-ben csatlakozott országokat is30), és leszögezi, hogy az EU továbbra is aktívan közreműködik az ENSZ által kezdeményezett nemzetközi konvenciók betartásában és ennek előmozdításában. A harmadik rész a célok eléréséhez szükséges eszközrendszert ismerteti, amelyet az alábbiakban mi is röviden áttekintünk. 4.2.3. Az V. Akcióprogram eszközrendszere Az akcióprogram részletesen elemzi, hogy az összetett célrendszert milyen eszközök támasztják alá. Ezek közül elsőként megállapítja, hogy a jogszabályalkotás továbbra is fontos, hiszen ez az eszköz alkalmas arra, hogy a tagállamok számára környezeti standardokat állítson fel, amelyeknek azután tagállami szinten kell megfelelni. A jogi szabályozás eszközén felül azonban – a közös környezeti politikában először – alaposan áttekinti a gazdasági eszközök tárházát és ezek alkalmazásának lehetőségeit. A gazdasági eszközök lényege, hogy úgy ösztönözze a gazdaság szereplőit a környezetbarát termékek gyártására és fogyasztására, valamint környezetbarát folyamatok alkalmazására a termelésben, hogy az ilyen magatartást választó szereplők valós piaci előnyökhöz jussanak környezettudatosságuk révén. Az V. Akcióprogram – az integrált megközelítés elvének jegyében – bátorítja az ún. horizontális támogatási rendszerek kialakítását. Ezt elsősorban úgy képzeli el, hogy első lépésként az információáramlás, az oktatás és a kutatás területén kell a környezettel kapcsolatos tudást minél aktívabban „beleszőni” egyéb témákba. A program felismeri, hogy a célokat pénzügyi támogatási rendszerek (alapok) alkalmazása nélkül lehetetlen elérni. Az EU közös költségvetésében ezért meg kell növelni a környezetvédelem direkt támogatását, és a többi, lényegesen nagyobb támogatási rendszerben (pl. regionális politika, agrárpolitika) is érvényesíteni kell a környezeti szempontokat.31

29

Az Európai Közösség a Maastrichti Szerződés (1992) aláírásával – amelynek címe: Szerződés az Európai Unióról – felvette az Európai Unió (rövidítve: EU) nevet. Ha tehát 1992 utáni eseményekre hivatkozunk, ez utóbbi elnevezést használjuk. 30 1993-ban kapták meg a hivatalos tagjelölti státuszt a visegrádi országok (Lengyelország, Csehország, Szlovákia és Magyarország). Az 1990-es években később lett tagjelölt Észtország, Lettország, Litvánia, Szlovénia, Málta, Ciprus, Románia és Bulgária. 1995-ben három korábbi EFTA-tagország lett az EU tagállama: Svédország, Finnország és Ausztria. 31 Az integrált megközelítés érvényesítését a környezeti politika finanszírozásában az erről szóló 7. fejezetben tárgyaljuk részletesen.

42

Pelle Anita

4.2.4. Az V. Akcióprogram által tárgyalt témák Az ENSZ-jelentéshez igazodóan, valamint az integrált megközelítés elvének értelmében az V. Akcióprogram konkrét területeket emel ki, amelyeket illetően az eszközök alkalmazása különösen fontos. Az egyes konkrét tématerületek megnevezésének jelentősége az összes eszköz tekintetében megmutatkozik: a jogszabályalkotás, a közvetlen beavatkozások és a horizontális támogatások egyaránt ezeken a területeken fejlődtek lényegesen az akcióprogram idején. Az első ilyen megjelölt téma a klímaváltozás volt. Bár már a Római Klub 1972-es, „A növekedés határai” című jelentése kitért arra, hogy a XX. században felgyorsult emberi gazdasági tevékenység visszafordíthatatlan elváltozásokat okoz a Föld és a légkör tulajdonságaiban; az ezzel kapcsolatos konkrét cselekvéssel az emberiség – és maga az Európai Unió is – meglehetősen kis lépésekben halad előre. Mindenesetre egy ilyen lépésként értelmezhetjük az V. Akcióprogramot, amely megfogalmazta a klímaváltozással való foglalkozás szükségességét. A klímaváltozással összefüggésben az V. Akcióprogram felhívta a figyelmet arra, hogy az ipari termelés egyik negatív, a környezetben nagy károkat okozó „mellékhatása” a savasodás és a levegő minőségének romlása. A program ezért kiemelt figyelmet szentel a levegőminőség tanulmányozásának, valamint a minőség javításában hatékony eszközök feltérképezésének és alkalmazásának. Az 1990-es évekre az EU-ban egyértelműen jelentkeztek az urbanizáció káros hatásai mind a környezetre, mind az emberi egészségre vonatkozóan. Az V. Akcióprogram ezt a jelenséget is kiemelt témaként kezeli. Emellett – relatíve új feladatként – megjelent a tengerparti övezetek fenntartható kezelésének kérdése is, amely az 1980-as évek során végrehajtott, ún. mediterrán bővítést32 követően került a közös környezeti politika fókuszába. Ekkor ismerték fel ugyanis EU-szinten, hogy bár a mediterrán országok gazdasági szerkezetében a turizmus képviseli az egyik legfontosabb ágazatot, a környezeti szempontok érvényesítése nélkül a turizmus célpontját képező tengerparti övezetektől a turisták könnyen elfordulhatnak, ami már gazdasági károkat okoz. A környezeti szempontból átgondolatlan turizmusfejlesztés révén ugyanis olyan visszafordíthatatlan környezeti károk keletkeznek ezeken a területeken, amelyek oda vezetnek, hogy a reménytelenül elszennyeződött tengerpart többé nem lesz vonzó a turisták számára. A korábbi programok feladatainak továbbviteleként a hulladékkezelés a közös környezeti politika prioritása marad, új hangsúlyként jelenik meg azonban a víz mint erőforrás kezelése. A víz az 1990-es évek elejéig végképp olyan tényező volt, amelyről az emberiség azt gondolta, hogy korlátlanul áll rendelkezésre, ez azonban a Föld népességének növekedésével és az ipari termelés jelenlegi mértékű bővülésével

32

Az Európai Közösséghez Görögország 1981-ben, Spanyolország és Portugália 1986-ban csatlakozott.


43

már egyáltalán nem áll fenn.33 A vízzel együtt a természet és a biodiverzitás védelme iránt is felébredt a figyelem, amely azonban az V. Akcióprogram idején még csak igen kezdetleges eredményekhez vezetett. 4.2.5. Az V. Akcióprogram eredményei Amikor arra teszünk kísérletet, hogy ezt a minden korábbinál ambiciózusabb programot értékeljük, nem könnyű a dolgunk. Egyrészről feltétlenül elmondhatjuk, hogy a program az elvek és a megfogalmazott stratégia tekintetében nagyon haladó szellemű és távolra mutató volt, továbbá hogy szerkezete áttekinthető, céljai világosak. A megvalósítás azonban, sajnálatos módon, gyakorlatilag elbukott a kormányzatok és az érintett szektorok ellenállásán. Ezen a ponton következett be az a törés, amellyel az EU környezeti politikája a mai napig küzd, tudniillik hogy a megfogalmazott célok és az elért eredmények között komoly diszkrepancia érhető tetten. Az Európai Bizottságot emiatt – elismerés helyett – éles kritika érte az V. Akcióprogram kapcsán. E kritika hangsúlyozza, hogy az Európai Bizottság nem a realitás talaján áll, ahelyett túlzott optimizmus és naivitás jellemzi. Ugyanezen kritikus csoportok azt a kemény állítást is megfogalmazták, miszerint az V. Akcióprogram ilyenfajta eredménytelensége egyenesen azt bizonyította be, hogy a közös környezeti politika elérte saját határait. Másrészről azok, akik a környezet védelméért szállnak síkra, azzal érvelnek: szükséges „nagyot álmodni” ahhoz, hogy az emberi gondolkodásmód és cselekvés egy kicsit is elmozduljon abból az állapotból, amit – az 1990-es évekre számos jelentés és tanulmány által is alátámasztva – bátran nevezhetünk fenntarthatatlannak. A jövő fogja megadni a választ arra a kérdésre, hogy a két eltérő álláspontot képviselő csoport közül kinek van igaza. Ám lehet, hogy az igazi kérdés inkább az, hogy milyen pusztítást hajt még végre az ember a Földön – vagyis a saját életterében –, mielőtt eljut a felismerés, de különösen a változtatás igényének és végrehajtásának állapotába. 4.3.

A VI. Akcióprogram

A 2001-ben útjára indított VI. Akcióprogram megalkotása során a szakemberek – elsősorban az Európai Bizottság Környezetvédelmi Bizottsága és annak külső szakértői – igyekeztek az előző program hibáiból tanulni. Ennek értelmében a VI. Akcióprogram szerkezete sokkal koncentráltabb, célrendszere tömörebb, és az eszközök tekintetében is az áttekinthetőségre törekszik. Nem változott azonban a hozzáállás, miszerint az EU közös környezeti politikája nem veszítheti szem elől eredeti céljait, és nem adhatja fel az ezek eléréséért vívott 33

Egyes számítások szerint – a lakosság és a gazdaság növekedési tendenciáinak extrapolálásával, valamint azt feltételezve, hogy az emberi táplálkozás szerkezetében globálisan és a teljes kalóriabevitelhez viszonyítva 5%-ot képvisel az állati eredetű táplálék – jelenlegi ismereteink szerint a Föld édesvízkészlete körülbelül 2020-ig elegendő.

44

Pelle Anita

küzdelmet, akár éppen azokkal szemben, akiknek ezt végre kell hajtaniuk. A VI. Akcióprogram alapvetően az 1997-es Kiotói Egyezményben foglaltak köré szervezte a közös környezeti politika feladatait, ezért a program ismertetése előtt röviden áttekintjük a Kiotói Egyezmény tartalmát. 4.3.1. A Kiotói Egyezmény A nemzetközi éghajlatváltozási politika a Kiotói Egyezményen alapszik. Az ENSZ Éghajlatkonferenciája kötelező határértéket állapított meg hat üvegházhatású gáz – szén-dioxid, metán, dinitrogén-oxid és három fluortartalmú vegyületcsoport (HFC, SF6, PFC) – kibocsátására az iparosodott országok számára. Ezen országok többsége (38), köztük az Európai Unió minden tagállama vállalta, hogy az üvegházhatású gázok kibocsátási szintjét az 1990-es szinthez képest átlagosan 5 százalékkal csökkenti a 2008-tól 2012-ig tartó időszakban. A szolgáltatási szektor, a közlekedés és a magánháztartások széndioxid-kibocsátását 2012-ig évente egymillió tonnával kell mérsékelni. Az egyezmény pozitív vonása, hogy jogilag kötelező célt fogalmazott meg, hibája viszont, hogy számos kiskaput tartalmaz, lehetőséget teremtve arra, hogy a fejlett országok csökkentés helyett akár tovább növeljék az üvegházhatású gázok kibocsátását, valamint nem helyezett kilátásba semmiféle szankciót a nem teljesítők ellen. Az egyezmény által általánosságban bevezetett eszközök részletes szabályairól csak hosszas tárgyalások után, 2001 júliusában született egyezség. Pénzügyi alapokat hoztak létre, tisztázódtak a „kiotói mechanizmusok” (emissziókereskedelem, együttes végrehajtás és a „tiszta fejlesztés” mechanizmusa), valamint létrehozták az ellenőrzési rendszer alapjait. Ezzel sok ország – így az Európai Unió – elől elhárultak az egyezményhez való csatlakozás akadályai. A Kiotói Egyezmény azonban csak akkor lép életbe, ha a ratifikáló országok legalább 55 százalékát adják a világ együttes széndioxid-kibocsátásának (az 1990-es szintnek). Az USA, a világ legnagyobb üvegházhatású gázkibocsátója ugyan eredetileg aláírta az egyezményt, a ratifikálást azonban megtagadta (így tett Ausztrália és Monaco is), így a többi csatlakozó ország együttes kibocsátása nem érte el az 55 százalékot. Az egyezmény így csak Oroszország 2005. március 16-ai csatlakozásával léphetett életbe. Az Európai Unió országai együttesen vállalták az átlag 8 százalékos mérséklést, amely az egyes tagállamok számára különböző mértékű kibocsátáscsökkentést jelent (2. táblázat).


45

2. táblázat. Teljes üvegházhatású gázkibocsátás, 1994, 2004, cél 2008–2010-re, %, Kiotó bázisév=100% 1994 (%)

2004 (%)

cél 2008-2010-re (%)

EU-25 91,9 92,7 – EU-15 96,3 99,1 92,0 Ausztria 97,7 115,7 87,0 Belgium 102,5 100,7 92,5 Ciprus 119,5 148,2 – Csehország 78,2 74,9 92,0 Dánia 114,0 98,2 79,0 Egyesült Királyság 93,0 85,9 87,5 Észtország 56,7 50,0 92,0 Finnország 105,2 114,5 100,0 Franciaország 97,5 99,2 100,0 Görögország 100,9 123,9 125,0 Hollandia 103,6 101,6 94,0 Írország 103,9 122,7 113,0 Lengyelország 77,8 68,4 94,0 Lettország 53,2 41,5 92,0 Litvánia 71,4 39,9 92,0 Luxemburg 98,8 100,3 72,0 Magyarország 69,5 68,0 94,0 Málta 120,6 145,9 – Németország 89,4 82,5 79,0 Olaszország 97,3 112,1 93,5 Portugália 113,1 141,0 94,0 Spanyolország 105,7 147,9 115,0 Svédország 103,4 96,4 104,0 Szlovákia 70,6 69,7 92,0 Szlovénia 87,6 99,2 92,0 USA 104,4 115,8 – Forrás: saját szerkesztés, http://ec.europa.eu/growthandjobs/index_en.htm alapján

46

Pelle Anita

A Kiotói Egyezményt követően, 2006 novemberében rendezték meg Nairobiban a Klímavédelmi Világkonferenciát, amelynek középpontjában a klímaváltozás és annak egyre jelentősebbnek ítélt hatása állt. A konferencia csekély eredménnyel zárult. Célul tűzték ki, hogy segíteni kell a fejlődő országokat a klímaváltozáshoz való alkalmazkodásban, illetve támogatni kell a tiszta technológiákkal kapcsolatos projekteket Afrikában és más szegényebb régiókban. Emellett tárgyaltak a Kiotói Egyezmény végrehajtásával kapcsolatos további teendőkről, illetve az egyezmény 2012-es lejárati ideje utáni cselekvésekről. A Nairobiban megrendezett konferencián részt vevő 174 ország kormányzati megbízottjai képtelenek voltak új célokat és határidőket megállapítani az üvegházhatású gázok kibocsátásának csökkentéséről. A Kiotói Egyezmény első vállalási periódusa 2012-ben lejár, az új megállapodást pedig 2009-ig szükséges lenne megkötni ahhoz, hogy a csökkentés zökkenőmentesen haladjon. A fejlett országok jövőbeli vállalásairól azonban semmi konkrétum nem született, és a gyorsan fejlődő országok kibocsátási szintjeiről szóló vitákat is 2008-ra halasztották. 4.3.2. A VI. Akcióprogram beavatkozási területei Az EU VI. Környezetvédelmi Akcióprogramja 2001-ben indult, és az eredeti elképzelések szerint 2010-ig tartott volna. Számunkra azért is fontos ezen akcióprogramnak részletesebb megismerése, mert ez az első, amelyhez Magyarország 2004-ben, az Unióhoz való csatlakozással egyidejűleg csatlakozott – noha kidolgozásában még nem vett részt. A VI. Akcióprogramban az EU elsődleges célja az egyensúly megtalálása a környezet védelme, a gazdasági fejlődés és a társadalmi jólét között. Az akcióprogram négy területet jelöl meg, amelyek sürgős beavatkozást igényelnek: -

klímaváltozás, a természet és a biodiverzitás védelme, egészség és életminőség, természeti erőforrások felhasználása és hulladékkezelés.

Az akcióprogram a fenti fő témákon felül további hét olyan területet nevesít, amelyekre vonatkozóan az akcióprogram idején intézkedéseket kell foganatosítani. Ezek a következők: - Légszennyezés: a klímaváltozással is összefüggésben javítani kell a levegő minőségét a szennyezés visszafogása révén. Ehhez ki kell terjeszteni, illetve javítani kell az érdekcsoportokkal kiépített partnerséget, hiszen igazi eredmények csak így érhetők el. Az Európai Unió intézményeinek erőfeszítéseket kell tenniük e cél elérése érdekében. - A hulladékkezelés területén, a keletkező hulladékokra vonatkozóan elsődleges cél az újrahasznosítás arányának javítása. Ehhez világos célokat kell megfogalmazni,


-

-

-

-

-

47

továbbá elengedhetetlenül szükséges a szereplők azonosítása és az újrahasznosítás lehetséges piacainak meghatározása. Erőforrás-gazdálkodás: a fenntartható fejlődés, de különösen a kimerülő és a megújuló erőforrásokra vonatkozó törvényszerűségek és tendenciák figyelembe vétele mellett az Európai Uniónak racionalizálnia kell erőforrás-felhasználását. Tennie kell mindezt új technológiák kifejlesztésének ösztönzésével, illetve a természeti erőforrások használatának adóztatásával oly módon, hogy azon szereplőknek, akik igénybe veszik a természeti erőforrásokat, a felhasználás teljes költségét ki kelljen fizetniük. Talajvédelem: a korábbinál nagyobb figyelmet kell fordítani a talaj mint megújuló erőforrás minőségére. Kifejezett cél az erózió és a talajszennyezés megállítása, valamint a tájvédelmi, -fejlesztési szempontok érvényesítése a gazdasági tevékenységekben. A városi környezetet illetően prioritás az Európai Unió lakosságában egyre növekvő arányt képviselő városlakók életminőségének javítása. A környezeti szempontokat integrálni kell a várostervezésbe. A városokon belüli mobilitást illetően el kell mozdulni a fenntarthatóság irányába (kevésbé környezetszennyező járművek, a közlekedés racionalizálása, szemléletváltozás a lakosság körében). A városi hulladékkezelést fejleszteni kell. Elő kell mozdítani a növényvédő szerek fenntartható használatát azáltal, hogy a legveszélyesebb növényvédő szereket ki kell vonni a forgalomból, a többi szer használatát pedig az Európai Unió tagállamain kívül a tagjelölt országokban és a fejlődő országokban is ellenőrizni kell. A tengeri környezetre vonatkozóan meg kell fékezni a túlfejlődést, a tengerek és a tengerpartok szennyeződését, valamint a túlhalászást. Mindezekre kiemelt figyelmet kell fordítani, hiszen a tengerek és a tengerpartok megóvása az Európai Unió legtörékenyebb ökoszisztémáinak védelmére irányul.

Az akcióprogram célja a jogi szabályozáson túl az állampolgárok tájékoztatása, gondolkodásmódjuk átalakítása, partnerségépítés és az érdekeltek bevonása. Az alábbiakban áttekintjük a VI. Akcióprogram prioritásait: konkrétan mit ért az EU az egyes prioritások alatt, hogyan és mit kíván ezeken a területeken megvalósítani az akcióprogram keretein belül. 4.3.3. A VI. Akcióprogram négy fő területe Nézzük meg részletesen azt a négy beavatkozási területet, amelyet a VI. Akcióprogram mint legfontosabbakat jelölt meg a XXI. század első évtizedére vonatkozóan.

48

Pelle Anita

1. Klímaváltozás A Föld klímájának megváltozása mostanra már saját bőrünkön is tapasztalható. Az akcióprogram a következő jelenségeket sorolja fel a Föld klímája megváltozásának leginkább egyértelmű jeleiként: - A világ hómennyisége az 1960-as évek óta 10%-kal csökkent. A jéghegyek mérete folyamatosan csökken, ami az elmúlt 50 évben a tengerszint 10-20 cmes emelkedését eredményezte. - Az üvegházhatású gázok mennyisége a légkörben folyamatosan növekszik. Ezek a gázok a Föld légkörében tartják a hőt, globális felmelegedést eredményezve. - A felmelegedés eredményei egyre nyilvánvalóbbak: az Európai Unió területén évről évre szélsőségesebb az időjárás – több a vihar és az árvíz északon, délen pedig aszályok és erdőtüzek pusztítanak egyre gyakrabban. A tudósok az embert hibáztatják ezekért a folyamatokért: az erőművek, a közúti és a légi közlekedés, valamint az ipari termelés károsanyag-kibocsátása az elmúlt évtizedekben ugrásszerűen megnőtt. Az EU a VI. Akcióprogram megfogalmazása idején a következőket vállalta az üvegházhatású gázok kibocsátása terén: - 2008–2012-re az 1990-es kibocsátási szint 8%-os csökkentése (a Kiotói Egyezmény értelmében), - további évi 1%-os csökkentés 2012–2020-ig, - 70%-os csökkentés hosszú távon. Az EU a széndioxid-csökkentést az emissziókereskedelem rendszere révén tervezi megvalósítani. A rendszer elindításáról 2005-ben döntöttek, az „emissziókereskedés” 2006-ban meg is kezdődött. A rendszer lényege abban áll, hogy az EU intézményei tagállami vállalásokat írnak elő, amelyeket a tagállamok az országuk területén működő széndioxid-kibocsátó vállalatokra bontanak le. Az így felálló rendszer minden kibocsátóra határértéket határoz meg. Ha egy vállalat a saját kibocsátási határértékét túllépi, olyan vállalatoktól vásárolhat kibocsátáscsökkenést, amelyek saját határértékük alatt vannak. Az EU azt reméli, hogy a széndioxidkibocsátás „áruba bocsátása” révén a lehető leghatékonyabban tudja majd elérni az összkibocsátás csökkentésének általános célját. 2. Természet és biodiverzitás A VI. Akcióprogram megállapítja, hogy az utóbbi években az EU majdnem minden tagállamában veszélybe került a növények és állatok, valamint a természetes élőhelyek egy része. Ezek közül számos fajt konkrétan a kihalás veszélye fenyeget, sok faj egyedei pedig megtizedelődtek. Az átgondolatlan gazdasági tervezés, a pazarló földhasználat és az intenzív mezőgazdaság nagy mértékben hozzájárultak ezen kedvezőtlen folyamatok elindulásához. Az EU keleti bővítésével az összterület mintegy 60%-kal nőtt, s az új tagállamok területein számos érintetlen táj, azon belül


49

sok eredeti állapotában megmaradt erdő és mocsár található.34 Az akcióprogram – 2000-ben – leszögezte, hogy a keleti csatlakozás kapcsán kiemelt figyelmet kell fordítani ezen területek védelmére. A VI. Akcióprogram ezért célul tűzte ki, hogy az akkor még csak tagjelölt kelet-közép-európai országok ilyen jellegű természeti területei akkori állapotukban megmaradjanak. Nagyon fontos, hogy a környezeti szemponttal együtt a természet védelmét is integrálni kell az Európai Unió más politikáiba. Talán a legalapvetőbb példa lehet erre az EU agrárpolitikája, amelynek a 2000-es években már egyik célja a természetet kímélő agrárgazdálkodás elterjesztése. A másik érintett szektor a turizmus, amelyet csak a természetvédelem szempontjának figyelembevételével szabad fejleszteni. 3. Egészség és életminőség A VI. Akcióprogram kimondja azt a közismert tényt, hogy a környezetszennyezés számos betegség okozója: az allergiától a meddőségen és a daganatos megbetegedéseken keresztül a koraszülésig bizonyított tény a környezetszennyezés egészségre ártalmas volta. A program megállapítja, hogy a gyermekek és a fiatalok fokozottan ki vannak téve a környezetterhelés egészségre ártalmas hatásainak. Az uniós gyermekhalálozási arány ugyan kiemelkedően kicsi napjainkban, a gyermekek körében regisztrált asztmás és egyéb krónikus légzési betegségek aránya viszont kiemelkedően nagy értékeket ér el. Az akcióprogram a gyermekek és a fiatalok egészségét illetően azt is leszögezi, hogy az egészségvédelemnek az oktatásban is nagy szerepe van. Ennek alátámasztására azt a statisztikai tényt hozza fel, amely szerint manapság a gyermekek az uniós átlagot tekintve fiatalabb korban kezdenek el dohányozni, mint valaha. Az 1990-es évek végén és a 2000-es évek elején a BSE („kergemarhakór”) tudatosította az Európai Unió polgáraiban, hogy egyáltalán nem mindegy, mit esznek. Az akcióprogram ezért nagy jelentőséget tulajdonít az élelmiszerbiztonság fejlesztésének és a közvélemény tájékoztatásának, amiket EU-szintű feladatokként jelöl meg. Az EU-beli fogyasztók figyelme emellett egyre nagyobb mértékben irányul a genetikailag módosított élelmiszerek egészségre gyakorolt esetleges káros hatásaira. Az akcióprogram ezért lefekteti, hogy az élelmiszergyártóknak egyértelmű jelöléssel kell a genetikailag módosított élelmiszereket ellátniuk, illetve hogy az Európai Bizottságnak folyamatosan ellenőriznie kell ezen tevékenységeket. A VI. Akcióprogram kitér a környezetterhelés okozta stressz problematikájára is. Emlékeztet arra, hogy ugyan az 1960-as évek óta tisztában vagyunk a stressz egészséget károsító hatásaival, mégis az EU polgárai mintegy 25%-ának életminőségét rontja például a zajszennyezés, amely a környezeti stresszorok egyik 34 Az egyik legnagyobb kiterjedésű mocsaras terület – számos ritka és védett növény- illetve állatfajjal – a Románia és Bulgária határán fekvő Duna-delta, amely csak 2007. január 1-jével, a két ország EUcsatlakozásával került bele az Európai Unió ilyen típusú védett élőhelyei közé.

50

Pelle Anita

legsúlyosabb fajtája. Az akcióprogram ezért előírja a zajkibocsátás megengedett mértéke szabályozásának szükségességét, és célul tűzi ki ezen értékek további szigorítását. Az akcióprogram értelmében a stresszhatások csökkentésének elősegítéséhez általánosságban támogatni kell az emberi egészség érdekében alkalmazandó alternatív technológia- és földhasználatra irányuló kutatásokat. 4. Természeti erőforrások felhasználása és hulladékkezelés Az EU-ban az erdők, a folyók és a talaj azok a természeti erőforrások, amelyek különleges figyelmet igényelnek. Noha az erdő minden tagállam esetében a nemzetgazdasági vagyon részét képezi, mégis Európa erdeinek kétharmada veszélyeztetett. Az akcióprogram ezért előírja, hogy a tagállamokat nemzeti tervek készítésére kell kötelezni az erdőállomány fenntarthatósága érdekében. A víz szintén létfontosságú természeti erőforrás, amit senki nem vitat, mégis gyakran meggondolatlanul kezeljük ezt a természeti „kincsünket”. A vízhasználat szabályozásában az Európai Unió nagy lépést tett előre 2000-ben a vízvédelmi politika Keretdirektívájának elfogadásával, amely nyílt konzultációs eljárás keretében született meg.35 Ahogy a jólét nő az EU országaiban, azzal együtt a hulladékkibocsátás is növekszik. Az EU-ban jelenleg éves szinten keletkező mintegy 2 milliárd tonna hulladék kezelése gyakran az Európai Unió polgárainak egészségét veszélyezteti. A VI. Akcióprogram ezért célul tűzte ki a végső elhelyezésre kerülő hulladékok mennyiségének 20%-os csökkentését 2000 és 2010 között. Hosszabb távon, 2050-ig 50%-os csökkentést irányoz elő.36 4.3.4. A VI. Akcióprogram aktuális állapota 2006-ban döntés született arról, hogy – a kiotói vállalásokhoz igazodva – az akcióprogramot 2010-ig meghosszabbítják, továbbá hogy a következő akcióprogram körvonalait 2010 végére fel kell vázolni.37 Örvendetes, hogy az emissziókereskedelem elindult, eredményeinek értékelése azonban még korai lenne. A környezetvédelmet – különös tekintettel a klímaváltozásra és az energiapolitikai vonatkozásokra – a 2007. első félévi német elnökség is kiemelten kezelte. Egyre inkább egyértelmű a szereplők számára, hogy az akcióprogram hátralévő részében a klíma–környezet–energia–versenyképesség kérdéskörének komplex megközelítése szükséges, ami önmagában is kihívás, nem beszélve arról, hogy 2004-ben tíz, majd

35

Bővebben lásd: 5.2.1. fejezet. A hulladékkezelés aktuális szabályozását az 5.7. fejezet írja le. 37 Ez utóbbi körülmény izgalomban tartja a magyar környezetvédelmi szakmát, ugyanis Magyarország 2011 első felében tölti be – történelme során először – az EU elnöki tisztségét, és várhatóan a következő akcióprogram kiemelt helyen fog szerepelni az elnökségi témák között. 36


51

2007-ben újabb két új tagállam csatlakozott az EU-hoz, és ezáltal a VI. Akcióprogramhoz is.38 4.4.

Az Európai Környezetvédelmi Ügynökség a közös környezeti politika szolgálatában

Bár a VI. Akcióprogram előtt, 1994-ben állították fel, a Közös Környezetvédelmi Ügynökség jelentősége a 2000-es években nőtt meg igazán, a kiotói vállalások és az energiakérdés kapcsán.39 Az Európai Környezetvédelmi Ügynökség az EU közös költségvetéséből finanszírozott szervezet, amely – ahogy az a nevéből is következik – nem döntéshozó, és még csak nem is javaslattevő szerv, hanem olyan szakintézmény, amely nemzeti szintű adatok begyűjtésével, ezt kiegészítő saját adatfelmérésekkel, továbbá statisztikai és egyéb magas szintű kvalitatív elemzésekkel rendszeresen „lefényképezi” az Európai Unió és a földrajzilag szomszédos országok környezeti állapotát. Székhelye Koppenhágában található. Legfontosabb publikációja az Éves Jelentés (Annual Report), de újabban magas színvonalú tematikus sorozatokat is útnak indított (pl. az üvegházhatású gázok vagy az energia témakörében). Kutatók és egyéb érdeklődők (EU-polgárok) számára is rendelkezésre áll adatszolgáltatási tevékenységekkel. Az Európai Unió kommunikációjában is fontos szerepet tölt be: a média számára folyamatosan információt szolgáltat a környezetvédelmet közvetlenül vagy közvetve érintő kérdésekben. E kommunikáció során az ügynökség rendszerint az Európai Unió álláspontját képviseli, vagy ha nem így tesz, azt mindig külön jelzi. Felhasznált irodalom Balázs, K. – Szalóki, K. 2005: Felhők fölött az ég – a Kiotói Jegyzőkönyv és az Európai Unió emisszió-kereskedelmi rendszere. Európai Tükör, 3. szám. Miniszterelnöki Hivatal – Nemzeti Fejlesztési Hivatal, Budapest. EEA 2006: Annual Report 2005. European Environment Agency, Koppenhága. EEA 2006: Greenhouse Gas Emission Trends and Projections in Europe. European Environment Agency, Koppenhága. Láng, I. 2006: Klímapolitikára van szükség. Európai Tükör, 3. szám. Miniszterelnöki Hivatal – Nemzeti Fejlesztési Hivatal, Budapest. Susiarjo, G. – Sreenath, S. N. – Vali, A. M. 2006: Optimum Supportable Global Population: Water Accounting and Dietary Considerations. Environment, Development and Sustainability, 8:313–349. Springer.

38

Az ezzel kapcsolatos dilemmákról lásd a 8.2. fejezetet. Az energiakérdésről bővebben lásd a 6.2. fejezetet.

39

52

Pelle Anita

Kapcsolódó honlapok http://ec.europa.eu/environment/env-act5/envirpr.htm http://ec.europa.eu/growthandjobs/index_en.htm www.eea.europa.eu www.eu2007.de www.unfccc.org http://www.unep.org/themes/climatechange/


53

5. Szektorális szabályozások Az EK jogszabályalkotási tevékenységét tulajdonképpen megalakulása óta folyamatosan végzi. Mégis, a környezetvédelem területe a szabályozást illetően is kissé megkésve került be az érintett témák közé. Az első konkrét környezetvédelmi jogszabályokat az 1970-es években – az I. Akcióprogram idején – hozták. A környezeti politikát napjainkban talán még a többi politikánál is élénkebb szabályozási tevékenység jellemzi. A kezdetek óta mára több mint 200 környezetvédelmi jogszabályt alkottak, és ez a szám folyamatosan nő. A környezetvédelmi szabályozás főleg direktívák formájában valósul meg. Ez a jogszabálytípus csak kereteket, elérendő célokat határoz meg a tagállamok számára, az ezekhez vezető utat leggyakrabban nem, ami tökéletesen illeszkedik a környezeti célok teljesítéséhez (vagyis a határértékek meghatározása, az elérni kívánt állapotok rögzítése, a megoldási módot azonban nyitva hagyja a jogszabályt végrehajtók számára). A direktívákat a tagállamoknak át kell ültetniük nemzeti jogrendszereikbe, aminek a határidejét maguk a direktívák általában megszabják. A környezetvédelmi szabályozás azért is nagyon fontos, mert a közös költségvetésben a környezetvédelemre fordítható összegek messze nem elegendőek a kitűzött célok eléréséhez.40 Ennél fogva a szabályozás a környezeti politika fő eszköze.41 A közös környezeti szabályozás tematikus tételei 15.10 Környezet • 15.10.10 Általános, programok • 15.10.20 Környezetterhelések - 15.10.20.10 Nukleáris biztonság és radioaktív hulladék - 15.10.20.20 Vízvédelem és vízgazdálkodás - 15.10.20.30 Levegőszennyezés ellenőrzése - 15.10.20.40 Zajártalom elleni védekezés - 15.10.20.50 Vegyi anyagok, ipari kockázatok és biotechnológia • 15.10.30 Tér, környezet és természeti erőforrások - 15.10.30.10 A térrel, a környezettel és a természeti erőforrásokkal való gazdálkodás és azok hatékony használata - 15.10.30.20 Növény- és állatvilág védelme - 15.10.30.30 Hulladékgazdálkodás és tiszta technológiák • 15.10.40 Nemzetközi együttműködés Forrás: http://eur-lex.europa.eu/hu/repert/1510.htm 40

Erről bővebben lásd: 7. fejezet. A közösségi környezetvédelmi szabályozás az EU honlapján tematikus rendszerben elérhető a következő címen: http://eur-lex.europa.eu/hu/repert/1510.htm

41

54

Pelle Anita

Az alábbiakban a szabályozást szektorális megközelítésben tekintjük át. Ennek egyik oka az áttekinthetőség biztosítása, másik – ennél gyakorlatiasabb – oka pedig az, hogy az EU környezeti szabályozása a hivatalos honlapon is szektorális felépítésű, és a jogszabályok keresése is ezen alapelv mentén történik. 5.1.

Zaj

A zajvédelem nem szerepelt a környezeti politika kezdeti prioritásai között, mivel annak idején magát a zajterhelést sem tartották károsnak. Általában a zajt úgy tekintették, mint a technológiai fejlődés és az urbanizáció elkerülhetetlen mellékhatását. Pedig egy, az utóbbi években készült felmérés szerint az EU lakosságának mintegy 20%-a szenved elfogadhatatlan mértékű zajterheléstől. Ezt a zajt főleg a közlekedés, az ipar és a rekreációs tevékenységek42 okozzák. Az utóbbi években azonban egyre szélesebb körben ismertek a zajterhelés emberi egészségre gyakorolt hatásai, amelyek közül a leggyakrabban az alvászavarok és a halláskárosodás, ritkábban fiziológiás elváltozások (főleg szív- és érrendszeri), valamint kommunikációs zavarok jelentkezhetnek. A zajvédelem először az V. Akcióprogramban jelent meg, amely zajcsökkentési célokat fogalmazott meg 2000-ig. Mivel azonban az akcióprogramok olyan stratégiai dokumentumok, amelyek jogi kötőerővel nem bírnak, a közös környezetvédelmi szabályozás terén az első nagy lépésnek egy, a Bizottság által 1996. november 4-én közzétett Zöld Könyvet tekinthetünk, amelynek címe: Zöld Könyv a jövőbeli zajvédelmi politikáról. A Zöld Könyvet megelőzően csak a munkahelyi zajterhelést szabályozták. A Zöld Könyv tartalmazta a legfontosabb feladatokat – nevezetesen a következőket: - alapvető felelősségmegosztás (mindenféle zajterheléshez egyértelműen hozzárendelhető legyen annak felelőse), - célok kijelölése, - a tevékenységek nagyobb koherenciája, - monitoring előrehaladási rendszerek készítése, - zajmérési módszerek kidolgozása, - közösségi zajterhelési szint megállapítása (konkrét, egységes határértékek formájában), - a hangtovábbítás tompítása (hangszigetelt épületek), - az információ- és a tapasztalatcsere elősegítése, - a zajterhelésre irányuló kutatások koherenciájának erősítése. A Zöld Könyv megjelenésének idején a zajmérésre még nem volt az EU-ban egységes módszertan, így a zajvédelmi együttműködést ennek kidolgozásával kellett 42

Itt nyilvánvalóan nem a csendes meditálásra, hanem a hangos köztéri rendezvényekre kell gondolni.


55

kezdeni. Az első lépések közé tartozott az egységes mértékegység meghatározása.43 Emellett a Zöld Könyvben fogalmazták meg azt az alapelvet, hogy a zajt a forrásánál kell csökkenteni, vagyis arra kell törekedni, hogy zaj lehetőleg ne – vagy minél kisebb mértékben – keletkezzen, és nem az embereket kell (hangszigeteléssel) védeni a mindenképpen keletkező zajtól. A forrásnál történő csökkentés a közlekedés terén konkrétan a következőket jelenti: - A közúti közlekedést illetően: – a zajkibocsátási határok csökkentése, – akciók a gumihang csökkentésére (csendesebb közlekedést biztosító útfelületek), – a járműadórendszerek átalakítása úgy, hogy azok vegyék figyelembe a zajterhelést, – a zajterhelés legyen a járműtesztek része, – gazdasági ösztönző rendszerek bevezetése csendesebb járművek vásárlására, – a zajos járművek használatának jogszabályi korlátozása. - A vasúti közlekedésben: – zajkibocsátási határok megállapítása a teljes vasúti hálózatra, – további kutatások a vasúti zajterhelés csökkentésére, – egységesített rendszer bevezetése a vasúti zaj mérésére és becslésére. - A légi közlekedés terén: – szigorúbb kibocsátási határok, – a halkabb repülőgépek gyártásának és használatának támogatása, – a repülőterek környékének zajvédelme, – a repülőgépek kategorizálása zajterhelés szerint. 5.1.1. A környezeti zaj értékelése és kezelése (2002/49/EC sz. direktíva) A Zöld Könyv után következő nagy előrelépés a közösségi zajvédelmi szabályozás terén A környezeti zaj értékeléséről és kezeléséről szóló direktíva elfogadása volt. Ez a direktíva kiterjed az épített környezeten belüli, az agglomerációkban lévő közparkokban és csendes övezetekben, a vidéki környezetben, az iskolák, kórházak és egyéb zajérzékeny épületek közelében bekövetkező zajra. Nem terjed ki azonban a munkahelyi zajártalomra, a közlekedési eszközökön belüli, valamint a katonai tevékenységből fakadó zajterhelésre, ezekre ugyanis vagy különálló jogszabályok vonatkoznak, vagy EU-szintű szabály egyelőre nincsen rájuk. A direktíva legnagyobb konkrét eredménye, hogy definiálja a zajindikátorokat és az elfogadható szinteket (megkülönböztetve nappali és éjszakai határértékeket). 43

Az egységes mértékegység: Ldn dB(A).

56

Pelle Anita

A direktíva meghatározza egy ún. stratégiai zajtérkép kialakításának menetrendjét, ami a jogszabály értelmében a következőképpen alakul: - 2005. június 30-ig a tagállamok tájékoztatják a Bizottságot a főutakon mért zajterhelésről, - 2008. december 31-ig a tagállamok tájékoztatják a Bizottságot az agglomerációk hasonló mérési eredményeiről, - 2012. június 30-ig a térkép elkészül. A direktíva egyúttal előírja, hogy a zajvédelem terén akcióterveket kell készíteni, amelyek kezdeményezése a tagállamok feladata. Előírja továbbá, hogy az akciótervek elfogadását társadalmi vitának kell megelőznie, és hogy a tagállamok a zajvédelem terén tett minden lépésről kötelesek tájékoztatni állampolgáraikat. 5.1.2. Speciális szabályozás Felsorolás jelleggel ismertetjük a zajvédelem terén eddig elfogadott legfontosabb jogszabályokat: - Motoros járművek (autók, tömegközlekedési járművek, áruszállító járművek) megengedett zajterhelési határértéke (1970. február 6-i 70/157/EEC sz. direktíva, 10 módosítás, a legutóbbi: 1999. december); - Két- vagy háromkerekű motoros járművek (motorkerékpárok) megengedett zajterhelési határértéke (1978. november 23-i 78/1015/EEC sz. direktíva, 2 módosítás: 1986 és 1989); - A szabad téren használt berendezések zajterheléséről (2000. május 8-i 2000/14/EC. sz. direktíva); - Zajkezelés a Közösség repülőterein (2002. március 22-i 2002/30/EC. sz. direktíva). 5.2.

Víz

A víz az élet egyik legalapvetőbb feltétele, és a gazdasági tevékenységnek is fontos erőforrása. A víz védelme – a zajhoz hasonlóan – csak az V. Akcióprogram idején kapott nagy hangsúlyt. A közös környezeti szabályozás osztályozza a víztípusokat, és a típusok szerint kategorizálja a megalkotott jogszabályokat is. A szabályozás a következő víztípusokat különbözteti meg: -

szárazföldi felszíni (álló)vizek, folyóvizek, tengerparti vizek, talajvíz, ivóvíz, fürdőzésre alkalmas víz,


57

- települési szennyvíz, - haltermelésre alkalmas víz. Az alábbiakban először a vízvédelem alapvető keretjogszabályát tekintjük át, majd felsorolás jelleggel ismertetjük a vízzel kapcsolatos legfontosabb közösségi szintű jogszabályokat. 5.2.1. A vízvédelmi politika Keretdirektívája Örvendetes, hogy a környezeti politika a vízvédelmi szabályozás terén már 2000-ben eljutott oda, hogy megszületett a Keretdirektíva (2000. október 23-i 2000/60/EC sz. direktíva). A keretdirektíva általában még a direktíváknál is átfogóbb, általánosabb, a kitűzött célok és a megfogalmazott feladatok szintjét is magasabbra helyező jogszabályfajta. A szabályozás egy-egy keretdirektíva után annak ún. leánydirektíváinak megfogalmazására törekszik, amelynek során a magasabb szintű célokat, elveket, feladatokat igyekeznek operatívabb szinten, konkrétabb formában kezelni. A vízvédelmi keretdirektíva az alábbi célokat fogalmazza meg: - A felszíni vizek elváltozásának megakadályozása, eredeti összetételük visszaállítása, jó kémiai és ökológiai állapot elérése, valamint a káros anyagok kibocsátásából és lerakásából származó szennyezések csökkentése. - A talajvíz elváltozásának megakadályozása, eredeti összetételének visszaállítása, a szennyezés megelőzése, valamint egyensúly elérése a talajvíz kinyerése és visszahelyezése között. - A tájvédelmi körzetek megőrzése. A keretdirektíva értelmében a tagállamoknak minden folyómedret (és azok vízgyűjtő területeit) 2003. december 22-ig meg kellett határozniuk. Ettől a határidőtől számított négy éven belül meg kell vizsgálni ezen területek környezeti jellemzőit, majd kilenc éven belül akcióterveket és intézkedéseket kell kidolgozni. A kitűzött célokat tizenöt éven belül kell elérni, amelynek nyomon követése érdekében tizenkét év után a Bizottság hathavonta jelentést készít az elért eredményekről. A keretdirektíva részletesen kitér a víz árazásának problematikájára. A jogszabályalkotók azt tapasztalták, hogy az emberi tevékenység során használt víz kifizetett ára – mind a lakossági, mind az ipari felhasználást illetően – nem tükrözi a vízfelhasználás teljes költségét. A vízárazási politika ugyanis akkor jár el helyesen, ha mindenfajta költséget figyelembe vesz az ár megállapításánál. A számításba veendő költségek fajtái a következők: - Pénzügyi költségek: közvetlen költségek, amelyek magukban foglalják az ellátás, az adminisztráció, a működtetés és karbantartás költségeit, valamint a tőkeköltségeket.

58

Pelle Anita

- Környezeti költségek: a vízhasználat ökoszisztémára gyakorolt hatásának költségei (tehát például az, hogy a felszín alatti vízrétegek „megbolygatásával” hogyan befolyásoljuk ezen vízrétegek elhelyezkedését, tulajdonságait, valamint bizonyos állat- és növényfajok viselkedését). - Erőforrásköltségek: az erőforrás-kiaknázás költsége, amely végső soron az erőforrás eltűnését okozza bizonyos egyéb felhasználói csoportok (pl. a következő generációk…) számára. A keretdirektívában megfogalmazott elképzelések szerint a megfelelő árazás és az adózás ösztönözheti a fogyasztókat fenntarthatóbb vízhasználatra, és a vízszolgáltatás valós költségeinek megtérítésére a gazdaság minden szektorában. A végső – közös – cél tehát a vízkészletek fenntartható használata, amely illeszkedik az V. Akcióprogram által is célként kitűzött fenntartható fejlődés előmozdításához. A vízfelhasználás során az egyéb, a víz esetén értelmezhető gazdasági ösztönzőket (pl. vámok, pénzügyi támogatások, kereskedhető határértékek) is lehet a fenntarthatóság elősegítése érdekében alkalmazni. 5.2.2. Speciális szabályozás További fontos jogszabályok: -

Az árvizek értékelése és kezelése (2006. január 18-i direktívatervezet), Az ivóvíz minősége (1998. november 3-i 98/83/EC. sz. direktíva), Természetes ásványvizek (1980. július 15-i 80/777/EEC. sz. direktíva), Felszíni édesvizek minőségi és ellenőrzési követelményei (1975. június 16-i 75/440/EEC sz. direktíva, 2 módosítás), - Fürdővíz (1975. december 8-i 76/160/EEC sz. direktíva, 1 módosítás), - Települési szennyvízkezelés (1991. május 21-i 91/271/EEC sz. direktíva, 1 módosítás), - Tengerek szennyezésének szabályozása (direktívák egész sora).

5.3.

Levegő

A levegő tisztaságának fontossága az emberi egészség biztosítása tekintetében régóta ismert (konkrétan hogy a nem megfelelő minőségű levegő légzési problémákhoz, allergiához, valamint – ritkán – koraszülött-halálozáshoz vezethet). A légszennyezésnek a természetre gyakorolt hatása (eutrofizáció és az ökoszisztémák felborulása) azonban már nem ennyire általános evidencia. A klímaváltozással összefüggésben lévő levegőtisztaság-védelmi feladatok (elsősorban a károsanyag-kibocsátás) pedig csak az utóbbi években – a Kiotói Egyezménnyel és a VI. Akcióprogrammal összefüggésben – nyertek igazán figyelmet. A levegővel kapcsolatos közös környezeti szabályozás ezért jelenleg még hátrébb tart, mint például a vízvédelmi szabályozás. A szabályozásban a közvetlen cél egy levegő keretdirektíva elfogadása, ahová azonban még nem sikerült eljutni.


59

A levegővédelem alapdokumentuma így egy stratégia – neve: A légszennyezés tematikus stratégiája (Bizottság, 2005. szeptember 21.). Az ebben megfogalmazott fő cél olyan levegőminőségi szintek elérése EU-szerte, amelyek nem okoznak számottevő negatív hatást és kockázatot az emberi egészségre és a környezetre. A stratégia értelmében a 2000-ben megállapított helyzethez képest 2020-ra a követkő átfogó célokat kell elérni: - 47%-kal kell csökkenteni a levegőben lévő részecskékkel összefüggésbe hozható várhatóélettartam-csökkenést; - 10%-kal kell csökkenteni az ózonnal összefüggésbe hozható akut haláleseteket; - az erdős területeken 74%-kal, a felszíni édesvizek területén 39%-kal kell csökkenteni a savas esők előfordulását; - 43%-kal kell csökkenteni az eutrofizáció veszélyének kitett ökoszisztémákat. Az átfogó célok eléréséhez a következő specifikus céloknak kell teljesülniük: -

a SO2 (kén-dioxid) kibocsátást 82%-kal, a NOx (nitrogén-oxidok) kibocsátását 60%-kal, a levegőben lévő illékony szerves vegyületek mennyiségét 51%-kal, az ammóniumokét 27%-kal, az elsődleges ún. PM2.5 részecskék (particles emitted directly into the air – közvetlenül a levegőbe kibocsátott részecskék) koncentrációját 59%-kal kell csökkenteni.

A levegő minőségének védelme érdekében a stratégia javasolja az integrált megközelítés érvényesítését. Ennek értelmében kiváltképpen szorgalmazza - a megújuló erőforrásokból történő energiatermelés elősegítését, - fenntarthatóbb megoldások alkalmazását a személyi és áruforgalomban, valamint - a levegőminőségi szempontok érvényesítését az agrár- és a kohéziós politikában. 5.3.1. Speciális szabályozás Mivel a levegőminőséget illetően nagyszámú jogszabályt fogadtak el és alkalmaznak is, ezúttal a jogszabályok tételes felsorolásától eltekintünk, és csak azt nézzük át, milyen területeket ölel fel az eddigi szabályozás. Ezeket a következőképpen csoportosíthatjuk: - kén-dioxid, nitrogén-dioxid és nitrogén-oxidok, részecskék és ólom a levegőben, - nemzeti kibocsátási korlátok bizonyos atmoszferikus szennyezőkre, - az ózonréteget károsító anyagok kibocsátásának megszüntetése,

60

Pelle Anita

- a CFC-gázok kivonása az inhalálandó gyógyszerkészítmények gyártásából44, - nehézfémek a levegőben, - motoros járművek (könnyű motorok, nehéz motorok, benzin és dízel üzemanyagok minősége, új személyautók CO2-kibocsátása, személyautókhoz kapcsolódó adók, repülés és klímaváltozás). 5.4.

Talajvédelem

A közös környezeti szabályozás egyik legfiatalabb területe a talajvédelem. A talaj mint erőforrás fontosságát – egyértelműsége ellenére – a legutóbbi időkig nem vették komolyan. A talaj ugyanis megújuló erőforrás, de megújulásának szigorú feltételei vannak. Ezek nem teljesülése esetén a talajt a végleges kimerülés veszélyezteti. A VI. Akcióprogramnak azonban, szerencsés módon, már egyik célja a talaj eróziójának és szennyeződésének megakadályozása, így a jogi szabályozás is foglalkozik a talaj védelmével. A talajvédelmi szabályozás alapdokumentuma jelenleg a Tematikus stratégia a talaj védelmére (2006. szeptember 22.), amely a remények szerint mihamarabb egy keretdirektíva megalkotásához vezet. E dokumentumban a következőképpen definiálják a talaj fogalmát: „a földkéreg felső rétege, amely ásványi anyagokból, szerves anyagokból, vízből, levegőből és élő organizmusokból áll”. A dokumentum egyúttal megfogalmazza a talaj funkcióit, amelyek a következők: -

élelmiszer előállítása, ásványi anyagok, víz, szerves anyagok és gázok tárolása, tisztítása és átalakítása, nyersanyagok biztosítása, az emberi tevékenység számára terep (terület) biztosítása. A stratégia a talajt veszélyeztető főbb jelenségekre is felhívja a figyelmet, ezek:

-

erózió, szerves anyagok pusztulása, szennyeződés, talaj lefedése (ház, út és egyéb infrastruktúra építése révén), talaj összezsugorítása (mechanikus nyomással gazdasági vagy sporttevékenység érdekében), - a talaj biodiverzitásának sérülése, - sófelhalmozódás (a nátrium, magnézium és kalcium különböző sóinak felhalmozódása), - árvizek és földcsuszamlások.

44

Ez az egyetlen olyan termékcsoport, ahol a technológia még nem oldotta meg a CFC-gázok helyettesítését.


61

A tematikus stratégia megfogalmazza, hogy a talajnak környezeti, gazdasági, társadalmi és kulturális értéke van. A talajvédelmet ezért integrálni kell a nemzeti és az EU-s politikákba, továbbá növelni kell a talajjal kapcsolatos tudást és elővigyázatosságot. Fő cél a talajjal kapcsolatos problémák meghatározása, a degradálódott talaj rekonstrukciója, valamint a további degradáció megakadályozása. A stratégia célul tűzi ki egy keretdirektíva megalkotását is, a következő témák mentén: -

talajszennyezés, figyelem felkeltése és információcsere, integrálás más politikákba, kutatás, talajvédelem.

A talajvédelem elvei az elővigyázatosság, a megelőzés és a környezeti felelősség. Feladat továbbá a talajvédelem nagyobb mértékű integrálása az egyéb politikákba (településpolitika, agrárpolitika stb.), és végül – de nem utolsó sorban – megfelelő monitoring-rendszer felállítása a talaj állapotának folyamatos figyelemmel kísérésére. A Közös Agrárpolitikában (Common Agricultural Policy, CAP) egyébként már felfedezhetünk a talajvédelmet elősegítő, az intézkedések szintjén támogatható tevékenységeket: -

organikus gazdálkodás, teraszok karbantartása, megőrzése, biztonságosabb növényvédelmi szerek használata, komposzthasználat, erdőgazdálkodás, új erdők telepítése.

5.4.1. Speciális talajfajták kezelése - Konvenció az Alpok védelmére (ismertebb nevén az Alpok-Konvenció, egy nemzetközi egyezmény, amely az 1996. február 26-i 96/191/EC sz. Tanácsi döntéssel lett az EU-jog része), - A tengerpartok fejlesztése és integrált kezelése (2002. május 30-i 2002/413/EC sz. ajánlás), - A települési környezet tematikus stratégiája (Bizottság, 2006. január 11.). 5.5.

Nukleáris energia

A nukleáris energiával kapcsolatos hozzáállás nagy eltéréseket mutat a különböző tagállamokban. Vannak országok (elsősorban Franciaország, de ide tartozik Magyarország is), amelyek rendelkeznek nukleáris erőművel, ami

62

Pelle Anita

áramellátásuk számottevő részét biztosítja, így értelemszerűen ők a nukleáris energia előnyeit szeretik hangoztatni. Más országok (pl. Ausztria, Németország) kifejezetten ellenzik ennek az erőforrásnak az alkalmazását és bármilyen fejlesztését. A nukleáris energia közösségi szintű szabályozása mindazonáltal már az Euratom Szerződéssel megkezdődött, 1957-ben. Az erre irányuló figyelem azonban csak 1986-ban erősödött fel, a csernobili katasztrófa után – a nukleáris energia közösségi szabályozásában ekkor kapta meg a biztonság a fő szerepet. Az Euratom Szerződés a nukleáris energia tekintetében a következő feladatokat határozta meg: - kutatások előmozdítása és a technológiai információk disszeminációjának biztosítása; - egységes biztonsági standardok felállítása a munkások és a lakosság egészségére vonatkozóan, valamint ezek betartásának biztosítása; - beruházások elősegítése és az EU nukleárisenergia-termelésének fejlesztéséhez szükséges alapvető infrastruktúra biztosítása; - annak biztosítása, hogy az EU összes felhasználója rendszeres és megfelelő mennyiségű nukleárisenergia-ellátásban részesüljön, - annak biztosítása, hogy a polgári célú nukleáris anyagokat nem alakítják át más (különösen katonai) célokra; - a nukleáris energia békés felhasználásának fejlesztése más országokkal és nemzetközi szervezetekkel való együttműködés révén. Az Euratom Szerződés – az Európai Gazdasági Közösséget megalapító szerződéstől eltérően – 1957 óta nem sokat változott, az ebben megfogalmazott feladatok változatlanul érvényesek. A másodlagos EU-szintű szabályozás – éppen a csernobili katasztrófán okulva – nem csak az EU-tagállamokra vonatkozik. A szabályozás által lefedett földrajzi területek a következőképpen csoportosíthatók: - tagállamok, - tagjelölt országok és a 2004-ben csatlakozott új tagállamok, - a TACIS országok (a Balkán-félsziget és Közép-Ázsia). A nemzetközi együttműködés alapját a Konvenció a Nukleáris Biztonságról (Nuclear Safety Convention) nevű dokumentum adja, amelyet a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség (International Atomic Energy Agency – IAEA) égisze alatt írt alá az ENSZ 56 tagállama Bécsben, és amely 1996. október 24-én lépett hatályba. A Konvenció a közösségi jognak még nem vált részévé, de az EU enélkül is feltétlenül kötelező érvényűnek tekinti önmagára nézve. A Konvenciót aláírók kötelezettségei az alábbi területekre terjednek ki: - nukleáris erőmű elhelyezkedése, - nukleárisenergia-termelés tervezése,


63

- erőmű építése, működtetése, - a nukleárisenergia-termelésben megfelelő humán- és pénzügyi erőforrások rendelkezésre állása, - a biztonság értékelése és biztosítása, - minőségbiztosítás és vészkészültség. 4. ábra: Az IAEA logója

Forrás: http://www.iaea.org/ A szabályozás alapelvei az információcsere és a biztonság – általánosságban is, de különösen a nukleáris létesítmények munkásaira vonatkozóan, valamint a társadalom bizonyos csoportjait illetően (pl. gyermekek, terhes nők). Fontos a megfelelő kezelés (mind a nukleáris létesítmények, mind pedig a keletkező nukleáris hulladék tekintetében), valamint a nukleáris energiával kapcsolatos kutatások EU-szintű támogatása. 5.5.1. Nukleáris biztonság Az IAEA-Konvencióhoz való csatlakozáson felül a közösségi környezetvédelmi szabályozás egy direktívában is szabályozza a nukleáris biztonság kérdését (96/29/Euratom Direktíva, 1996. május 13.). Ez a direktíva foglalkozik a nukleáris létesítményekben dolgozó munkások egészségének, valamint az általános közegészségnek a radioaktív szennyezéssel kapcsolatos biztonsági standardjaival. Meghatározza, hogy a tagállamok területén az összes nukleáris tevékenység engedélyköteles, definiálja továbbá a sugárzási határértékeket, kimondja a folyamatos ellenőrzés és felügyelet szükségességét, valamint lefekteti, hogy a radioaktív vészhelyzetekre beavatkozási terveket kell kidolgozni.

64

Pelle Anita

5.5.2. Nukleáris hulladék A nukleáris hulladék kezelését illetően a szabályozás jellemzően két területet érint. Az EU-ban a nukleáris hulladék szállítását a 1493/93/Euratom Rendelet (1993. június 8., címe: A tagállamok közötti radioaktív hulladékok szállításáról) és a 92/3/Euratom Direktíva (1992. február 3., címe: A tagállamokon belüli és a közösség területéről ki- és beszállított radioaktív hulladékok felügyeletéről és ellenőrzéséről) szabályozzák. Az ilyen hulladékok végső elhelyezési lehetőségét illetően azonban hiányos a szabályozás: jelenleg az EU területén nincs nagy radioaktivitású és hosszú felezési idejű nukleáris hulladék elhelyezésére alkalmas terület, és a jogi szabályozásban is csak egy direktívatervezet létezik, amelyet 2008-ig kell elfogadni, és amely 2018-ig szabályozná a kérdést. 5.6.

Vegyi anyagok és ipari tevékenység

A nukleáris energiához hasonlóan a vegyi anyagokkal kapcsolatos közösségi szabályozást is egy szomorú – ezúttal az Európai Közösség területén bekövetkezett – katasztrófa hívta életre. A vegyi anyagok szabályozásában a leghíresebb jogszabályok a Seveso-I és Seveso-II direktívák. De honnan kapták ezen direktívák a nevüket? Egy észak-olaszországi (Milanóhoz közeli) település nevéről. És pontosan mi történt Sevesóban? Erre a kérdésre teljes körű választ talán senki nem tud adni, de valamennyi információ azért ismert a balesetről. A Seveso-baleset A „Seveso-baleset” 1976-ban történt egy növényvédő- és gyomirtószereket gyártó vegyi üzemben, az olaszországi Sevesóban. A baleset során sűrű, tetraklórdibenzo-para-dioxint (TCDD; 5. ábra) tartalmazó gőzfelhő szabadult fel egy triklórfenol gyártására használt reaktorból. A közvélemény által dioxinként ismert vegyület egy kontrollálatlan exotermikus reakció mérgező és karcinogén mellékterméke volt. Noha közvetlen halálos áldozatról a híradások nem számoltak be, a levegőbe több kilogrammnyi mennyiségben került olyan anyag, amely már mikrogrammnyi dózisban is végzetes az ember számára. Ez az anyag nagy területre szétterjedt, megszennyezve ezzel kb. háromezer négyzetméternyi földterületet és annak élővilágát. Több mint 600 embert evakuáltak otthonából és mintegy 2000 embert kellett dioxin-mérgezés miatt kezelni. Forrás: http://ec.europa.eu/environment/seveso/index.htm


65

5. ábra. A Seveso-dioxin

TCDD: 2,3,7,8-tetraklór-dibenzo-para-dioxin A Seveso-I néven ismertté vált direktíva pontos száma és címe: 82/501/EEC direktíva bizonyos ágazatok baleseti szennyezéséről. Ezt elfogadása óta kétszer, 1987-ben és 1988-ban látták el kiegészítésekkel.45 A Seveso-II direktívát (96/82/EC számú direktíva a baleseti szennyezések ellenőrzéséről) 1996. december 9-én fogadták el. Az új direktíva teljes mértékben helyettesíti az előzőt, és az elsőhöz képest új elemeket is tartalmaz, amelyek közül legfontosabbként a célok revízióját és kiterjesztését, új követelmények bevezetését, a vészhelyzetre való felkészülés és a földhasználati tervezés előírását, valamint a jogszabályi kötelezettségek szigorúbb betartatását emelhetjük ki. 2001-ben az Európai Bizottság kiadott egy Fehér Könyvet a veszélyes vegyi anyagok ellenőrzésének stratégiájára vonatkozóan. Ez a dokumentum két alapelvet fogalmaz meg: egyrészt óvatosságra int minden olyan esetben, amikor a biztonság kétségbe vonható, illetve szorgalmazza a veszélyes anyagok helyettesítését biztonságosabb anyagokkal minden olyan esetben, amikor a technológia lehetőséget ad erre. 5.7.

Hulladék

A hulladékok keletkezésére és kezelésére vonatkozó szabályozás az EU környezeti politikájának egyik kritikus területe. Ehhez elég csak arra gondolnunk, hogy az EU területén évente kb. 2 milliárd tonna hulladék keletkezik, és hogy ez a szám évi 10%-kal emelkedik! Más területekhez hasonlóan a hulladékokkal kapcsolatos alapelv is a megelőzés – vagyis annak elérése, hogy hulladék lehetőleg ne keletkezzen. Másrészről, ha bizonyos korlátok miatt mégis keletkezik hulladék, akkor az elméletileg elkerülhetetlenül keletkező hulladékokkal kapcsolatban egy következő alapelv lép életbe, ez pedig a létrejött hulladékok megfelelő kezelése. A hulladékkezelés alapvető fajtái: - Szelektív hulladékgyűjtés: a keletkező hulladékokat eleve jellegük szerint szelektálva gyűjtjük (pl. papír, üveg, műanyag, fém, szerves hulladék), ami lényegesen megkönnyíti további kezelésüket. - Újrafelhasználás (recycling): a keletkező hulladékot összegyűjtése után – esetleg némi átalakítás/tisztítás révén, de alapvetően változatlan formájában – 45

A direktíva rendkívül alapos és technikai jellegű, ezért részletesebb ismertetésétől eltekintünk.

66

Pelle Anita

ismét használjuk. Az újrafelhasználás klasszikus példája a betétdíjas üvegek és flakonok ismételt használata a termékek csomagolására. - Újrahasznosítás: az újrafelhasználástól eltérően az újrahasznosítás során az összegyűjtött hulladék valamilyen „lényeges megmunkáláson” esik át, és a termékek közé való újbóli bekerülése során az eredeti hulladék már „nem felismerhető”. Az újrahasznosítás lehetőségei szinte végtelenek, legismertebb területeiként talán a papírgyártást vagy a szerves hulladékok mezőgazdasági újrahasznosítását (trágyázás, állatok etetése) említhetjük. - Égetés: Amennyiben más megoldás nem kivitelezhető, lehetőség van a hulladékok égetésére, amit speciálisan erre a célra épített üzemekben végeznek. Itt azonban számolni kell a levegőszennyezéssel, és azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy az égetés hatalmas hőtermeléssel jár, ezért a klímaváltozásra is hatással van. Az utóbbi években kifejlesztett és még jelenleg is fejlesztés alatt álló legjobb módszerként éppen ezért az ún. waste-to-energy üzemeket tekinthetjük. Ezek lényege, hogy a hulladék égetésekor keletkező hő energiáját „ki lehet nyerni”, és „vissza lehet adni” a gazdasági tevékenység számára. - Lerakás: Az EU alapelvei szerint a hulladék végső elhelyezése, vagyis a lerakás csak akkor pártolandó megoldás, ha az előbbiek semelyike nem kivitelezhető. Ennek ellenére a lerakás még mindig túlságosan nagy arányt képvisel az Európai Unió teljes hulladékkezelésén belül. Feltétlenül cél tehát az arányok elmozdítása a környezetbarátabb megoldások irányába, még akkor is, ha a lerakás a legegyszerűbb és sokszor legolcsóbb megoldás – legalábbis első látásra. Hulladékkezelés az EU-ban „Minden, a piacra termelt anyag előbb vagy utóbb hulladékká válik, és minden termelési folyamat generál valamiféle hulladékot. Jelenleg az EU-ban a kommunális hulladék 49%-át lerakókban helyezik el, 18%-át elégetik, 33%-át pedig újrahasznosítják vagy komposztálják.” Forrás: www.europa.eu Összességében a hulladékkezelés területén is elmondhatjuk, hogy az integrált megközelítés egyre nagyobb figyelmet kap: kutatások és technológiafejlesztési projektek irányulnak arra, hogyan lehet a hulladékokat már keletkezésük pillanatától fogva úgy kezelni, hogy minél kevésbé „hulladékként”, és minél inkább „erőforrásként” tekinthessünk rájuk. 5.7.1. Hulladékkategóriák Az uniós szabályozás megkülönböztet hulladékkategóriákat, amelyekre külön-külön jogszabályok vonatkoznak. A jelenleg érvényes kategorizálás a következő:


67

- veszélyes hulladék, - fogyasztási javak hulladéka (kommunális hulladék), ezen belül: – csomagolási hulladék, – használt telepek és akkumulátorok, – tovább már nem használható járművek és egyéb mechanikai, elektromos és elektronikus termékek, – műanyagok, - nyersanyag-kitermelő iparágak hulladéka, - olaj- és gázhulladék, - radioaktív hulladék, - mezőgazdasági hulladék, - szennyvíz. 5.7.2. Hulladéklerakás Keretdirektíva Ami a hulladékok végső elhelyezését, azaz a hulladéklerakást illeti, az Európai Közösség ezzel kapcsolatban már 1975-ben keretdirektívát fogadott el (75/442/EEC Direktíva). Ez a jogszabály kimondja, hogy a Közösség területén az ellenőrizetlen lerakás tilos, és bár alapvetően a lerakásról szól, már ekkor megemlíti, hogy a hulladékok kezelésében a megelőzést, az újrafelhasználást és újrahasznosítást elő kell segíteni. Kimondja továbbá, hogy az EK-nak önellátóvá kell válnia a hulladéklerakás területén, nem szabad arra a gyakorlatra támaszkodnia, hogy a területén keletkező, de bizonyos okoknál fogva ott el nem helyezhető hulladékokat exportálja. A keretdirektíva részletes szabályokat állapít meg a hulladékgyűjtő vállalkozásokra is. Magát a hulladékgyűjtési tevékenységet tagállami hatósági engedélyhez köti, és előírja, hogy ezen vállalkozásokat tevékenységük végzésekor folyamatos, szigorú monitoring-rendszer működtetése által kell felügyelni. Az illetékes hatóságoknak minden tagállamban hulladékkezelési terveket kell kidolgozniuk, amely azután minden érintett szereplőre megfelelési kötelezettségeket ró. 5.7.3. A hulladékmegelőzés és -újrahasznosítás tematikus stratégiája A hulladéklerakás keretdirektívája felett lassan elhalad az idő: az V. Akcióprogram a fenntartható fejlődés elmélete alapján már kifejezetten szorgalmazza a fenntarthatósági kritériumok érvényesítését a hulladékkezelés területén is. A célok lefektetéséhez képest igen későn, 2005 decemberében jutott el a jogszabályalkotás egy jelentős állomáshoz, konkrétan egy ún. tematikus stratégia elfogadásához (címe: „Az erőforrások fenntartható felhasználása: A hulladékmegelőzés és -újrafelhasználás tematikus stratégiája”), amelyet az Európai Bizottság dolgozott ki, és amely a későbbi szabályozás alapját képezi.

68

Pelle Anita

A tematikus stratégia elsődleges célként a hulladék keletkezésével járó negatív hatások csökkentését jelölte meg. Itt fogalmazódik meg hivatalos dokumentum szintjén is, hogy a hulladék nem csupán a szennyezés forrása, de egyúttal potenciális erőforrás, amelyet – az erőforrások szűkösségét is figyelembe véve – minél nagyobb mértékben ki kell használni! A tematikus stratégia által bevezetett másik új fogalom az ún. life-cycle megközelítés, amely – a biológiai láncokhoz hasonlóan – a gazdasági tevékenység során keletkező minden anyagra és termékre egy teljes életciklus-követést javasol. E megközelítés értelmében végső soron nincsen hulladék, hiszen okosan és megfelelő technológia alkalmazásával a saját életciklusa végén minden „dolog” bekapcsolható egy másik körforgásba. Ez a megközelítés egyelőre túlnyomórészt az elmélet szintjén létezik, ám egyúttal új távlatokat is nyit a kutatások és az ipari technológiafejlesztések horizontján. 5.7.4. Integrált szennyezésmegelőzés és -ellenőrzés A hulladékok – illetve tágabb értelemben véve a szennyezés – szabályozásában nagy előrelépés volt az Integrált szennyezésmegelőzés és -ellenőrzés (Integrated Pollution Prevention and Control, 96/61/EC, 1996. szeptember 24.) keretjogszabály, amely az angol név rövidítése alapján a magyar nyelvben is IPPC-direktíva elnevezéssel honosodott meg. A direktíva csak a vállalatokra terjed ki, és azon az alapfeltevésen alapul, hogy a vállalatoknak kell viselniük a felelősséget azért a szennyezésért, amelyet tevékenységük „melléktermékeként” ők idéznek elő. Az IPPC-direktíva alapján a nagy szennyezési potenciálú vállalatoknak működési engedélyt kell szerezniük, amely bizonyos környezetvédelmi feltételekhez van kötve. A direktíva hatálya alá számos tevékenységi terület tartozik, ezek közül a legfontosabbak: -

energiatermelés, fémgyártás és -feldolgozás, bányászat, vegyipar, hulladékkezelés, élőállat-gazdaságok.

A direktívában lefektetett cél az, hogy a szennyező tevékenységet folytató vállalatok környezetterhelésüket minimalizálják, illetve hogy ezen folyamatok ellenőrzött keretek között történjenek. A szennyezésmegelőzés a legjobb elérhető


69

technológiák (best available techniques – BAT) rendszerén alapul, amely tulajdonképpen egy EU-szintű technológiai adatbázis.46 1. Kötelezettségek az IPPC alapján Az IPPC-direktíva hatálya alá tartozó vállalatokra szigorú előírások vonatkoznak. Egyrészről szükséges, hogy az ilyen vállalatok környezetirányítási rendszerükben megfelelő szennyezésmegelőzési rendszereket alkalmazzanak. Egy környezetirányítási rendszer akkor felel meg a direktíva előírásainak, ha a vállalatok alaptevékenységük révén a lehető legkevesebb hulladékot termelik, az alkalmazott technológiáikban a lehető legkevesebb veszélyes anyagot használják, illetve minél nagyobb mértékben lehetővé teszik a keletkezett (hulladék-)anyagok újrafelhasználását és újrahasznosítását. A hulladékok tekintetében tehát rendszerszinten kell megoldani a keletkezés minimalizálását, valamint a keletkező hulladékok esetében azok legkevésbé szennyező módon való újrahasznosítását, vagy – ha nincs más megoldás – azok végső elhelyezését. A direktíva célja ezen felül – a sevesói balesetből okulva – az ipari termelésben mindenfajta kiugró mértékű szennyezés és az esetleges ipari balesetek megelőzése is. Mindazonáltal ezek bekövetkezésére is fel kell készülni, sőt, az ilyen esetekben keletkező környezeti károk minimalizálására is tervet kell kidolgozni. Az integrált megközelítés ebben a jogszabályban is érvényesül: a vállalat teljes tevékenységét illetően követelmény a hatékony energiahasználat elérése. Végül – de nem utolsó sorban – az IPPC-direktíva által szabályozott vállalatokra tevékenységük befejezésekor is ír elő feladatokat a jogszabály: a megszűnő vállalatok telephelyét eredeti állapotba kell visszaállítani. 2. Engedélyezés az IPPC alapján A direktíva hatálya alá tartozó vállalatok kötelesek megszerezni a direktívában szereplő ún. környezethasználati engedélyt. Az engedélyezési eljárást az érintett vállalatok maguk kezdeményezik, de ennek elmulasztása esetén környezetvédelmi bírsággal sújthatók. Az engedélyezési kérvényt a vállalatoknak a tagállamok illetékes hatóságaihoz kell benyújtaniuk. A kérvénynek a következőket kell tartalmaznia: - a létesítmény, a tevékenység, valamint a telephely jellemzőinek leírása, - felhasznált vagy előállított anyagok és energia, - a létesítmény kibocsátási forrásai, az összes médiumba (levegő, víz, talaj) történő kibocsátás természete és mennyisége, valamint a kibocsátás környezetre gyakorolt hatásai,

46

Technológia alatt értjük egyrészről a tevékenységek technikai vetületét, másrészről azonban minden kapcsolódó tevékenység – pl. folyamatszervezés, készletezés, csomagolás, szállítás stb. – is ide értendő.

70

Pelle Anita

- a tervezett technológia és egyéb elérhető technológiák a létesítmény szennyezéskibocsátásának megelőzésére vagy csökkentésére, - megelőzési intézkedések és hulladékhasznosítás, - a kibocsátás monitorozásának tervei, - lehetséges alternatív megoldások. Az engedély kérvényezésének dokumentációja általában igen terjedelmes, hiszen minden részletre ki kell terjednie a vállalat és környezetének kapcsolatára vonatkozóan. A környezethasználati engedélyt az illetékes tagállami hatóságok a kérvény elbírálását követően, határozott időre adják. Az engedély lejártával – újabb eljárás keretében – a környezethasználati engedély meghosszabbítható. 5.8.

Természet és biodiverzitás

Az Európai Unió környezetvédelmi szabályozásának rendszere külön szabályozási szektorként kezeli a természet és biodiverzitás témakörét. Ezen belül mindazonáltal kevés közösségi jogszabály van érvényben, a téma szabályozása ugyanis leginkább nemzetközi konvenciók keretében történik, már csak azért is, mert ezek olyan témák, amelyek az egész Földet érintik. Az EU elkötelezte magát amellett, hogy a természettel és biodiverzitással kapcsolatos nemzetközi egyezményeket aláírja, sőt, azok megszületéséhez is aktív segítséget nyújt, valamint ezek betartását uniós szinten figyelemmel kíséri. A legfontosabb konvenciók, amelyekhez az EU is csatlakozott, az alábbiak: -

Berni Konvenció az európai vadvilág és természetes élőhelyek megőrzéséről, Rio de Janeiro-i Konvenció a biológiai sokféleségről, veszélyeztetett növény- és állatfajok: CITES Konvenció, az Antarktisz tengeri élővilágának megőrzése: Canberrai Konvenció, Bonni Konvenció a költöző állatfajok megőrzéséről, Konvenció az Alpok védelméről (Alpok Konvenció).

Az EU álláspontja szerint a nemzetközi egyezmények megkötésekor különös figyelmet kell szentelni a vadvilág, a tengeri élővilág, az erdők, valamint a természeti erőforrások kérdésköreinek. A természet és biodiverzitás témakörét illetően megemlítünk két további közösségi szintű direktívát is, amelyek ugyan nem a legfrissebbek a közösségi jogszabályok körében, de máig érvényben vannak. Az egyik ilyen az 1979-es ún. Madár Direktíva, amely a madárfajok és élőhelyeik védelméről szól. A jogszabály előírja a tagállamok számára a madárvédelem szempontjából különlegesen védett területek kijelölését. Különálló direktíva védi a vándormadarakat és azok élőhelyeit. A másik ilyen témájú jogszabály, az 1992-ben meghozott ún. Élőhely Direktíva pedig felszólítja a tagállamokat, hogy határozzanak meg olyan európai jelentőségű élőhelyeket, amelyeket azután különleges figyelemmel kezelnek. Ezen élőhelyek alkotják a Natura 2000 hálózatot. A Natura 2000 hálózat létrehozásával az EU célja


71

elsősorban a természetes élőhelyek megőrzése volt, továbbá a veszélyeztetett növény- és állatfajok védelme, és az eredeti vadvilág számára alkalmas táj megőrzése. Felhasznált irodalom Kanter, J. 2007: As EU goes greener, industry fears cost. International Herald Tribune. http://www.iht.com/articles/2007/01/07/business/ecolaws.php Letöltve: 2007. január 8. Tombácz, E. – Marossy, Z. 2004: Az IPPC-direktíva alkalmazásának problémái az Európai Unióban. In: Kerekes, S. – Kiss, K. (szerk.): Környezetpolitikánk európai dimenziói. MTA Társadalomkutató Központ, Budapest. Bándi, Gy. – Erdey, Gy. – Horváth, Zs. – Pomázi, I. 2004: Az Európai Unió környezetvédelmi szabályozása. KJK Kerszöv, Budapest. Kapcsolódó honlapok http://www-ns.iaea.org/conventions/nuclear-safety.htm http://eur-lex.europa.eu/hu/repert/1510.htm http://ec.europa.eu/environment/ippc/ http://www.ippc.hu

72

Pelle Anita

6. Ipar és energia az EU környezeti politikájában 6.1.

Az ipar az EU környezeti politikájában

Az ipar az egyik leginkább környezetszennyező ágazat, tehát a környezetterhelés csökkentése terén az ipari szereplők kulcsfontosságúak. Meggyőzésük a környezettudatos magatartásról azonban sokszor ellentétes a piaci verseny által támasztott követelményekkel. Az EU mindazonáltal intézményesített tárgyalásokat folytat a vállalkozói szektor képviselőivel az új jogszabályok elfogadása előtt. Az EU intézményei – elsősorban az Európai Bizottság – e jogszabályokban lefektetett kötelezettségek mellett igyekeznek gazdasági ösztönzőkkel is befolyásolni az ipari szereplők magatartását. Ezen ösztönzők közül kiemelnénk az európai ökoemblémát (European Eco-Label; 6. ábra), amellyel az arra érdemesnek ítélt termékeket lehet ellátni. Az EU ezt a virág jelű ökoemblémát 1992-ben vezette be az olyan árukra és szolgáltatásokra, amelyek szigorú környezetvédelmi előírásoknak felelnek meg. Az ökoembléma biztosítja a fogyasztókat arról, hogy környezetbarát módon előállított és környezetbarát terméket vásárolnak. A virágembléma az EU 15 tagállamán kívül Izlandra, Norvégiára és Liechtensteinre is érvényes. Emellett az Európai Bizottság kétévente odaítéli az Európai Üzleti Környezetvédelmi Díjat (European Business Awards for the Environment; 6. ábra), a leginkább környezetbarátnak tartott vállalkozások számára, négy különböző területen:47 -

menedzsment, termék, folyamat, nemzetközi együttműködés.

Az ipari tevékenységek környezeti szabályozásának talán legalapvetőbb forrása az Integrált szennyezésmegelőzés és -ellenőrzés direktíva (Integrated Pollution Prevention and Control – IPPC), amelyet a szektorális szabályozások alatt külön fejezetben ismertettünk (5.7.4. fejezet). Az IPPC direktívához szorosan kapcsolódnak az Európai Szennyezéskibocsátási Regiszter (European Pollutant Emissions Register – EPER), illetve az Európai Szennyezéskibocsátási és -szállítási Regiszter (European Pollutant Release and Transfer Register - E-PRTR) elnevezésű 47

2006-ban összesen 12 vállalkozást jelöltek a végső körbe, az acéltermeléstől a logisztikán át a vegyi üzemekig változatos tevékenységi körrel. A jelöltek között szerepelt például a német Volkswagen autógyár és a General Electric multinacionális cég magyarországi izzógyártó leányvállalata is. A Volkswagen végül a nyertesek közé is bekerült, a gyártási folyamatokra vonatkozó díjat nyerte el.


73

adatbázisok, amikben azokat a vállalkozásokat tartják számon, amelyek a leginkább felelősek az ipari szennyezésekért, ezért külön figyelmet igényelnek, és adatszolgáltatási kötelezettségük is van. Az EU iparra irányuló környezeti politikájában elsődleges célkitűzés az önkéntes akciók támogatása. 1998-ban például az EU autógyártói vállalták, hogy olyan modelleket fejlesztenek ki 1995 és 2008 között, amelyek az autók széndioxidkibocsátását 25%-kal csökkentik. Az EU önkéntes környezeti menedzsment és audit rendszeréhez (Environmental Management and Audit Scheme – EMAS) máig több ezer vállalkozás csatlakozott, akik környezeti teljesítményükről évente tesznek jelentéseket. Az EMAS rendszert bevezető vállalkozások termékeiken és más felületeiken jogosultak használni az EMAS-logót (6. ábra), amely környezettudatosságuk egyik jele vevőik és fogyasztóik számára. 2001-ben az EMAS rendszerét a gazdaság összes szektorára kiterjesztették – beleértve a közigazgatási egységeket és magát az Európai Bizottságot is – a környezetvédelmi célok közös elérése érdekében. 6. ábra. EU-s környezeti emblémák (EMAS, európai öko-embléma, Európai Üzleti Környezetvédelmi Díj)

Forrás: www.europa.eu Az Európai Unió integrált termékpolitikája (Integrated Product Policy – IPP) arra irányul, hogy az ipar kevesebb hulladék képződése mellett termeljen. Mindezt termékfejlesztéssel, a termékek élettartamának növelésével, a termékek újrafelhasználhatóságának elősegítésével és a „zöld termékek” piacának bővítésével kívánja elérni. Az EU célkitűzése továbbá, hogy az 500-nál több főt foglalkoztató vállalatok éves jelentéseikben ne csak a beruházásokról és a nyereségről számoljanak be, hanem arról is, hogy az adott évben mennyire feleltek meg a környezeti és társadalmi elvárásoknak. A termékek árában fokozatosan meg kell jelennie környezeti költségeiknek is. Ezt az erőforrások használatának adóztatásával lehet majd elérni. Az önkéntesség elve ellenére az Európai Unió minél több területen szorgalmazza a kötelező erejű

74

Pelle Anita

környezeti szabványok bevezetését, amelyek megsértése súlyos pénzbírság megfizetésének kötelezettségét vonja maga után. Az EU a bírságok esetében a „szennyező fizet elv” (Polluter Pays Principle – PPP) alapján kíván eljárni, amelynek hatékony megvalósításához a tagállamoknak megbízható környezetvédelmi adminisztráció működtetésével kell hozzájárulniuk annak érdekében, hogy az ipar vállalja a felelősséget az általa okozott környezetszennyezésért. 6.2.

Az energia az EU közös környezeti politikájában

6.2.1. Az energia mint erőforrás Az energia olyan alapvető „inputja” minden gazdasági és egyéb élettevékenységnek, hogy sokszor nem is veszünk róla tudomást, természetesnek vesszük, hogy rendelkezésre áll. A múlt század második felének fejleményei azonban talán először döbbentették rá az emberiséget, hogy az energia – számunkra felhasználható formában – nem végtelen. Az energiát tehát erőforrásként kell kezelni, és így – a közgazdaságtan egyik alaptétele értelmében – rögtön belátjuk, hogy szűkösen áll rendelkezésünkre. A megfelelő megközelítés tehát az erőforrásgazdálkodás. A fenntartható fejlődés értelmében vannak kimerülő és megújuló energiaforrások. A kimerülők közül a legfontosabbak: - a szénhidrogének (olaj és gáz), - egyéb, a földből nyert különböző anyagok (szén, termálvíz, ércek). Annak a ténynek a felismerése, hogy ezen erőforrások nem korlátlanok, gyakorlatilag újrarendezte a világgazdaságot. Évtizedek óta dolgoznak tudósok és szakemberek „az olaj utáni korszak” megoldásain az energiaigény biztosítására. Alapvetően három megoldástípus kínálkozik, amelyek némileg összefüggenek egymással: - technológiai megoldások a helyettesítésre, - megújuló energiaforrások használata, - a gazdaság energiaintenzitásának csökkentése. A megújuló energiaforrások közül a legalapvetőbbek a nap, a szél, a víz (vízesés illetve ár-apály), valamint a szerves hulladék (biomassza). Speciális energiaforrások, amelyek közül némelyik rendelkezik megújuló képességgel: nukleáris energia48, hulladékból nyert energia (pl. waste-to-energy üzemek), termálvíz, ivóvíznek alkalmas(sá tehető) víz és a talaj.

48

Erről bővebben lásd az 5.5. fejezetet.


75

6.2.2. Az energia és a környezet Az energia és a környezet vonatkozásában legfontosabb az integrált megközelítés szemléletének elsajátítása, hiszen csak ennek révén tudjuk ezek komplex rendszerét megfelelően értelmezni és kezelni. Az energiatermelés legfontosabb hatásai a környezetre: - megváltoztatja a fizikai környezetet (a természeti és az épített környezetet egyaránt), - szennyezőanyag-kibocsátást generál, - hulladékot generál. Az energiafogyasztás további környezeti károkat okoz, a fő kérdés ebből a szempontból az energia gazdaságos hasznosítása. Ami az Európai Közösségnek az energiapolitika terén tett lépéseit illeti, sok jóról sajnos nem tudunk beszámolni. Az integráció mintegy ötven éve alatt nem sikerült közös energiapolitikát kialakítani. 2005-ben ugyan döntés született a közös energiapolitikáról, és 2007 első felében az EU soros elnökségét betöltő Németország is kiemelten kezelte a kérdést, továbbra sem sikerül azonban áttörést elérni, néhány alapvető nézeteltérés miatt (atomenergia, Oroszországgal való viszony stb.), jóllehet abban EU-szinten mindenki egyetért, hogy szerencsés lenne az energiafüggést csökkenteni (az OPEC-országoktól, Oroszországtól illetve az USA magatartásától). Az elmúlt évtizedekben mindazonáltal megvalósult néhány közösségi kezdeményezés az energiapolitika terén, ezek közül elsősorban az Euratom kutatásait emeljük ki, de említésre érdemesek a SAVE (az energiatakarékosság lehetőségeiről) és az ALTENER (az alternatív energiaforrásokról szóló) programok is, amelyek a környezeti szempontokat már figyelembe vették. 6.2.3. Energiapolitika és klímaváltozás A 2000-es években az energiapolitika kérdései egyre szorosabban kapcsolódnak a klímaváltozás problematikájához. Az integrált megközelítés értelmében a VI. Akcióprogram az energiatermelés és -használat környezeti hatásaival is foglalkozik, a hetedik kutatás-fejlesztési keretprogram pedig a „Kooperáció” elnevezésű pályázati rendszeren belül külön témát szánt az energiának, amelynek keretében számos, az energia és a klímaváltozás összefüggéseire irányuló kutatást támogat 2007 és 2013 között. Széles körben ismert, hogy az energiaforrások jelenlegi felhasználása nagyban hozzájárul a klímaváltozáshoz. A változtatás egyik módja a (nem csak energia-) termelési és fogyasztási szokások megváltoztatása lenne, amit azonban igen nehéz elérni, mert amikor a kutatások oda jutnak, hogy az egyes vállalkozások, illetve magánszemélyek szintjén valósítható meg leghatékonyabban az energiahasználat, mentalitás- és szervezésbeli nehézségekbe ütközünk.

76

Pelle Anita

A hulladékkezelésnél már bemutatott life-cycle megközelítés az energia tekintetében is célravezető lenne, az ezzel kapcsolatos emberi tudás és akciók azonban még igen korai stádiumban vannak, még a környezettudatosságban a világ éllovasának számító Európai Unióban is. A kutatások és elemzések arra világítanak rá, hogy az egyetlen megoldás az ún. fenntartható erőforrás-gazdálkodás – már ha egyáltalán van megoldás… Fenntartható erőforrás-gazdálkodáson mindenesetre azt értjük, amikor az ember gazdasági tevékenysége hasonló módon „kezeli” az energiát, mint ahogyan a természet zárt rendszerei. Az elkövetkező évek-évtizedek európai és globális eseményeinek is függvénye, hogy az Európai Unió milyen technológiai és – talán fontossági sorrendben ezt is megelőzve – szemléletbeli átalakulásra lesz képes. Tapasztalat ugyanis, hogy a kényszer nagy úr… 6.2.4. Energiahatékonyság az Európai Unióban Az energiakérdés egyik megközelítése az energiahatékonyság javítása. Miért érdemes ezzel foglalkozni? Erre alapvető válasz az, hogy azért, mert az EU energiafogyasztása folyamatosan nő, energia-előállítása azonban csökkenő tendenciát mutat, aminek következményeként az EU jelenlegi mintegy 50%-os energiafüggősége – a jelenlegi tendenciák extrapolálásával kiszámítva – 2030-ra a 70%-ot is elérheti. Ezeket a belső folyamatokat olyan külső tényezők is alakítják, mint például Kína, Brazília vagy India energiafogyasztásának ugrásszerű növekedése, az olajtartalékok várható kimerülése, és mindezek következtében a verseny erősödése az olajimportőrök között, ahová az EU is tartozik. E problémára a megoldást kínálati oldalon is lehet keresni, ám a lehetőségek korlátozottak, a megújuló energia előállítása jelenleg drága, sokéves beruházásokat igényel, amelyek megtérülése egyelőre nem pontosan ismert. Következésképpen leggyorsabban és „legolcsóbban” a keresleti oldali beavatkozás vezet eredményre, ennek pedig nem más a módja, mint az energiahatékonyság növelése és az energiaintenzitás csökkentése. Miért éri meg növelni a gazdaság energiahatékonyságát? Közvetlen következményként csökken az energiafüggőség, és csökken az üvegházhatást okozó gázok kibocsátása. Közvetett hatásként az új munkahelyek létrejöttét emelhetjük ki, hiszen az energiamegtakarítási beruházások önmagukban teremtenek munkahelyeket, továbbá az alternatív energiatermelési és -hasznosítási technológiák működtetése munkaintenzívebb, mint például a kőolajexport. További előny, amit az EU szeretne is érvényesíteni, hogy aki a világon első ezen technológiák kifejlesztésében, az export lévén vezető szerepre tehet szert a globális gazdaságban. Végül, de messze nem utolsó sorban meg kell említenünk, hogy az energiahatékonyság önmagában költségmegtakarítást eredményez, amelyet optimális esetben további hasonló eredményeket hozó technológiafejlesztésekbe lehet befektetni, tovább erősítve ezzel a hőn áhított vezető szerepet.


77

Az európai integrációban részt vevő országok többsége az 1970-es évek óta sikeresen csökkentette energiaintenzitását, de a kezdeti „lelkesedés” az utóbbi időben alábbhagyott, egyrészt az olajár kedvező alakulása, másrészt a gazdaság olajfüggésének relatív csökkenése miatt. A megtorpanás további oka, hogy ezen a ponton már olyan mélyreható strukturális változásokat kellene végrehajtani, amelyek megtérülése a jelenlegi árszerkezetben nem biztosított a profitorientált szektorban. Az energiahatékonyság iránti érdeklődés az utóbbi években – a növekvő energiaárak miatt – azonban újraéledt. Az Európai Bizottság 2006-ban Zöld Könyv az energiahatékonyságról címmel javaslatcsomagot publikált e kérdéskörben. A dokumentum alcíme: Többet kevesebbel, fő célkitűzése 20%-os energiamegtakarítás elérése 2020-ig. Az alábbiakban azokat a megoldásokat vázoljuk fel, amelyeket a Zöld Könyv ajánl figyelmünkbe: - Az energiamegtakarítás legegyszerűbb(nek tűnő) módja a pazarlás megszüntetése, amely elméleti szinten meglehetősen jól kidolgozott, ám a gyakorlati megvalósítás számos akadályba ütközik, amelyek közül az alulinformáltságot, az érdektelenséget, a pénzügyi és technikai akadályokat, valamint a jelenlegi árazási rendszer problémáit lehet kiemelni. - Az energiahatékonyság úgy csökkenti a fajlagos energiafelhasználást, hogy az életszínvonal eközben nem csökken (sőt, növekszik, mivel az energiára fordított költségeink csökkennek). - Sokat lehet elérni a közlekedés terén: a légi forgalom irányítása energiahasználati szempontból messze nem optimális; a közúti forgalomirányítás hasonlóképpen nagy lehetőségeket rejt magában. További lehetőség a tiszta gépjárművek piacának létrehozása – amihez az adózás jelenlegi rendszerét is át kell alakítani – vagy infrastrukturális díjak bevezetése. - Az EU GDP-jének jelenleg 16%-át közbeszerzések teszik ki. Ezek „zölddé tétele” például energiakritériumok támasztása révén nagy mértékben hozzájárulhat az aggregált szintű energiahatékonyság javításához. - A közlekedés mellett a másik nagy „energiafaló” szektor az ipar. Itt az állam szerepe kiemelkedik az energiahatékony technológiákba történő befektetések támogatása, az adók „energiaérzékeny” átalakítása, illetve az emissziós kvóták nemzeti kiosztása terén. - Relatíve új területként a Zöld Könyv az épületek energiateljesítményére is kitér. Számításai szerint óriási megtakarítás rejlik az energiahatékony épületek tervezésében, működtetésében, illetve az ilyen irányú épület-rekonstrukciókban. - Nem elhanyagolhatóak a háztartási szektor megtakarítási lehetőségei. Itt a dokumentum a szigetelést, a világítást, illetve a készülékek készenléti (stand-by) állapotban hagyását emeli ki (ez utóbbi a háztartások összes energiafogyasztásának kb. 10%-át adja!).

78

Pelle Anita

3. táblázat. Az összes megtakarítási lehetőség 2005–2020

Szektor

Energiafogyasztás (Mtoe) 2005

Háztartások Épületek Közlekedés Termelés Forrás: EB (2005)

280 157 332 297

Energiafogyasztás (Mtoe) 2020

Energiamegtakarítási potenciál 2020

338 211 405 382

91 63 105 95

Teljes energiamegtakarítási potenciál 2020 (%) 27 30 26 25

Felhasznált irodalom EB 2005: Többet kevesebbel, Zöld Könyv az energiahatékonyságról, Európai Bizottság, Brüsszel. EB 2006: Zöld Könyv: Európai stratégia az energiaellátás fenntarthatóságáért, versenyképességéért és biztonságáért. Európai Bizottság, Brüsszel. Bank, K. 2002: Energiaforrások, energiagazdálkodás az Európai Unió országaiban a XX. század végén. Pécsi Tudományegyetem Természettudományi Kar, Pécs. Balázs, K. 2006: Az energiakérdés és az Európai Unió. Európai Tükör, 3. szám. Miniszterelnöki Hivatal – Nemzeti Fejlesztési Ügynökség, Budapest, 137– 152. o. EEA 2006: Energy and environment in the European Union. European Environment Agency. Kapcsolódó honlapok http://ec.europa.eu/environment/industry/index_en.htm http://europa.eu.int/comm/environment/business_awards http://ec.europa.eu/environment/awards/index_en.htm


7.

79

A közös környezeti politika finanszírozása

Az EU működési mechanizmusai alapján a közös politikákat két fő csoportra oszthatjuk: az elsőbe olyanok tartoznak, ahol a közösségi szinten megfogalmazott célrendszerhez az EU közös költségvetése támogatási rendszereket is hozzárendel. Ezek közül a legkorábbiak az agrár- és a közlekedési politikák voltak, bár ez utóbbi részaránya a közös költségvetésben elenyésző az előbbiéhez képest. Nagy mértékű – a közös költségvetés mintegy harmadát kitevő – finanszírozási háttere van a regionális politikának (amit 2007 óta már kohéziós politikának hívunk), és támogatási rendszerek tartoznak ezen kívül többek között a környezeti politikához is. Csak a teljesség kedvéért említjük meg, hogy az EU-politikák másik csoportjához a közösség közvetlen forrást nem biztosít, az eszközt e politikák esetében a szupranacionális szintű szabályozás vagy koordináció jelenti. Ez utóbbi csoportba tartozik a foglalkoztatáspolitika, a gazdaságpolitikai koordináció, valamint az euróövezeten belüli közös monetáris politika. Annak ellenére azonban, hogy a környezeti politikához tartozik elkülönített sor a közös költségvetésben, általánosságban véve megállapíthatjuk, hogy az EU-szintű, a környezetvédelemre közvetlenül rendelkezésre álló finanszírozási források elenyészőek a meghatározott célokhoz és a hozzájuk rendelt feladatokhoz képest. Ez magával vonja egyrészt azt, hogy a szabályozás továbbra is a környezeti politika legjelentősebb eszköze marad, valamint hogy a közösségi finanszírozás nem tud a fő „gyógyír” lenni a környezeti problémákra. A környezetvédelmi finanszírozás döntő többsége támogatás formájában valósul meg, de uniós keretek között hitel felvételére is van lehetőség az Európai Beruházási Banktól (European Investment Bank – EIB). A támogatások minden esetben vissza nem térítendőek, azonban soha nem biztosítják a felmerülő költségek 100%-os fedezetét. A kedvezményes hitelek pedig a piacinál alacsonyabb kamatok mellett és a kereskedelmi banki gyakorlathoz viszonyítva hosszabb lejárattal vehetők igénybe. A környezetvédelmi jellegű uniós finanszírozások minden esetben – akár támogatás, akár hitel formáját öltik – döntően projektfinanszírozás keretében valósulnak meg. Az EU által finanszírozott projektek tervezése és kivitelezése mára önálló „mesterséggé” – ha nem „tudományággá” – nőtte ki magát, amivel azonban jelen jegyzet keretein belül nem áll módunkban többet foglalkozni. Itt annyit jegyzünk csak meg, hogy a direkt környezetvédelmi támogatások esetében a projektgazdák főleg állami szervezetek, a programokban csak kisebb részben vehetnek részt civil szervezetek, illetve vállalkozások.

80

Pelle Anita

7.1.

A finanszírozás formái

A környezetvédelmi támogatásoknak két csoportját tudjuk elkülöníteni. Ide tartoznak mindenekelőtt a közös költségvetésben „környezetvédelem” jogcím alatt szereplő, ún. direkt (azaz közvetlen) környezetvédelmi támogatások. Ezek közül mind komplexitását, mind keretösszegét tekintve a legnagyobb az V. Akcióprogram által életre hívott LIFE program. Ide tartozik továbbá az ún. SMAP program, illetve különböző egyedi, az Európai Bizottság által kezdeményezett programok (pl. poszt2012 klímaviták, környezettudatosság növelését célzó állami kampányok, környezetvédő civil szervezetek támogatása). A támogatások másik – és tulajdonképpen mára sokkal nagyobb – csoportját az indirekt támogatások jelentik. Ebbe a csoportba sorolunk minden olyan, a környezeti politika céljainak teljesülését elősegítő támogatást, amelyet az Európai Unió más közös politikáin keresztül folyósít a támogatásból megvalósuló projektek kedvezményezettjei számára. Ezt a jelenséget nevezzük az integrált megközelítés érvényesítésének a környezetvédelem finanszírozása terén. A lényeg tehát, hogy az egyes szektorok (agrár, közlekedés stb.) mentén elkülönülő intézkedésekben – úgymond horizontális szempontként – megjelenik a környezet védelme. Az integrált megközelítés módszertana értelmében a környezetvédelem mint horizontális cél kétféleképpen érvényesülhet az EU-támogatott projektek terén: egyes projektek – a szektorális intézkedésekhez igazodóan – kifejezetten környezetvédelmi jellegűek (pl. az agrár-környezetvédelem fejlesztése új mezőgazdasági termelési technológiák bevezetése révén), más projektek pedig – bár elsősorban nem erre irányulnak, mégis – közvetett módon pozitív hatást gyakorolnak a környezetre.49 A közös politikák közül az alábbiakon belül találunk a környezeti politika céljait előmozdító intézkedéseket: -

kohéziós (korábban regionális) politika, agrárpolitika, kutatás-fejlesztési politika, energiapolitika, közlekedéspolitika, KKV-politika50, oktatás-, képzés- és ifjúságpolitika.

Az alábbiakban az eddig felsorolt finanszírozási formákat tekintjük át részletesebben. 49

Az ilyen közvetett hatás demonstrálására a legközelebbi példa éppen az a projekt, amelynek keretében ez az EU környezetvédelmi politikájáról szóló jegyzet elkészül, és az egyetemi hallgatók előre meghatározott minimumlétszámához tankönyv, illetve tantermi előadások formájában „eljut”. 50 KKV = kis- és középvállalkozások.


7.2.

81

LIFE

A LIFE program – mint azt már fentebb említettük – 1992 óta a közös környezeti politika elsődleges finanszírozási eszköze. Többéves szakaszokra bontva nyújt támogatást a közös környezeti politika céljainak megvalósításához. A legutóbbi – a LIFE III – programszakaszt eredetileg 2002–2005 közöttre tervezték, majd 2005-ben döntöttek arról, hogy 2006 végéig meghosszabbítják. Ennek elsődleges indítéka az volt, hogy így a jövőben a LIFE program tervezése és végrehajtása is – több más közös politikával (pl. kohéziós politika, kutatásfejlesztési politika, vállalkozási politika) együtt – illeszkedni fog az EU többéves költségvetési ciklusaihoz (az új költségvetési ciklus 2007–2013-ig tart). A forrásoknak ez a fajta összehangolása lehetővé teszi a párhuzamosságok kiszűrését, az átgondoltabb tervezést, valamint az integrált megközelítésnek az eddigieknél elmélyültebb alkalmazását. A LIFE III után következő LIFE+ ennek értelmében 2007-től 2013-ig tart. A LIFE III támogatási területei – amelyek keretein belül 2008–2009-ig valósulnak meg különböző projektek – a következők voltak: - LIFE – Természetvédelem: Az alprogram célja az Európai Unió természetes élőhelyeinek és vadvilágának megőrzése. Ez az alprogram tehát csak az EU tagállamai számára elérhető. - LIFE – Környezetvédelem: Az alprogram az Európai Unióban és a programhoz társult országokban a közösségi politika és szabályozás érvényesítésére irányul – nem áll meg tehát az EU határainál, hiszen elsősorban a tagjelölt országoknak kell számos kötelezettséget teljesíteniük a környezetvédelem terén, még a csatlakozásukat megelőzően, illetve azt követően is. - LIFE – Harmadik országok: Az alprogram technikai segítséget nyújt az ún. harmadik országok51 számára a fenntartható fejlődés előmozdítására tett erőfeszítéseik során. Az EU egyéb közösségi akcióihoz hasonlóan (lásd például az IPPC-direktíva logikáját) a környezetvédelem finanszírozása tekintetében is fontos a legjobb gyakorlatok átadása. Ennek értelmében a Bizottság minden évben közzéteszi a legjobb LIFE-projektek listáját, amelyekről rendszerint szemléletes kiadványt is publikál. 7.2.1. LIFE+ A LIFE+ program középpontjába – a költségvetés és a VI. Akcióprogram szemléletével összhangban – a klímaváltozás került. A természet és a biodiverzitás védelme továbbra is a LIFE program prioritása marad, és a Natura 2000 hálózat működtetése, fejlesztése ezentúl is a LIFE eszközén keresztül történik. 51

A program tételesen felsorolja a támogatható országokat.

82

Pelle Anita

A LIFE+-nak is három eleme van: - LIFE+ Természet és biodiverzitás, - LIFE+ Környezetvédelmi politika és irányítás, - LIFE+ Információ és kommunikáció. A LIFE+-ból finanszírozott projekteknek a három közül legalább egy elem konkrét célkitűzéseinek az eléréséhez hozzá kell járulniuk, és követelmény, hogy egynél több tagállam részvételét foglalják magukban, valamint hozzájáruljanak a környezetvédelmi célkitűzések megvalósítására vonatkozó stratégiai megközelítések kidolgozásához is. A hétéves program konkrét intézkedéseinek kialakításakor figyelembe vették, hogy minél több lehetőség nyíljon interregionális és határmenti52 projektek megvalósítására, és bár a program közösségi szintű, és a tagállamoknak a korábbi szakaszokhoz hasonlóan 2007 és 2013 között is feladatuk lesz a közösségi szintű programhoz illeszkedve nemzeti programokat kidolgozniuk, amit társadalmi egyeztetésnek kell kísérnie. A konkrét pályázati kiírásokra csak e folyamatokat követően kerül sor. 7.3.

SMAP

A program rövidített neve a teljes angol névből származik: Short and Medium-term Priority Environmental Action Programme, vagyis Rövid- és középtávú prioritású környezetvédelmi akcióprogram. A programot 1997-ben indították, és kizárólag a Mediterráneumra vonatkozik – e tekintetben azonban az EU-tagállamokra és a nem EU-tagállamokra egyaránt. Mint sok más hasonló uniós program, ez is többéves keretidőszakokra oszlik, és az alábbi prioritások mentén nyújt támogatást a közös projektekhez: 7.4.

integrált vízkezelés, integrált hulladékkezelés, Hot Spots (erősen szennyezett partmenti városi övezetek), integrált partvidékkezelés, harc a sivatagosodás ellen. A környezeti politika finanszírozása más politikákon keresztül

A direkt támogatások mellett nagy jelentősége van az indirekt – azaz más közös politikákon keresztül nyújtott – környezetvédelmi támogatásoknak. Az alábbiakban ezeket tekintjük át, szektorális bontásban (tehát az egyes közös 52

Az EU-s támogatások speciális terminológiájában az „interregionális” földrajzilag egymással nem (feltétlenül) szomszédos területek együttműködését, míg a „határmenti” az országhatárokon átnyúló, földrajzilag összekötött területek közötti együttműködést jelenti, különös tekintettel az EU külső határaira (tehát ahol EU-s és nem-EU-s államok működnek együtt).


83

politikák mentén, ahogyan ezek a támogatások az EU közös költségvetésében is tagozódnak). 7.4.1. Kohéziós politika A kohéziós politikában a környezetvédelem ún. horizontális szempontként szerepel. Ennek értelmében minden projektnek „minimum semlegesnek” kell lennie a környezeti hatások tekintetében, de a pályázati értékelési rendszerek általában „többletpontokkal” honorálják a pozitív környezeti hatást. A kohéziós támogatásból megvalósuló projekteknek két alapvető típusa van: megkülönböztetünk ún. infrastrukturális (beruházási), illetve humán projekteket. A környezeti szempontok érvényesítése az infrastrukturális beruházásoknál akár környezeti hatásvizsgálat elvégzésének kötelezettségét is magában foglalhatja. A humán projekteknél a környezeti szempontok általában áttételesen érvényesülnek: a kedvezményezett igyekszik környezettudatos magatartást tanúsítani a projekt megvalósítása során (racionális papírhasználat, szelektív hulladékgyűjtés stb.), továbbá amennyiben humánerőforrás-fejlesztést valósít meg például képzés révén, a tematikába igyekszik környezeti témájú modult is beilleszteni és hasonlók. De nem csak a projektek szintjén várja el az Európai Unió a környezeti szempontok érvényesítését: a tagállamoknak már a Strukturális Alapok programozása során is kiemelt figyelmet kell fordítaniuk a környezeti prioritásokra. Magyarországon például a Strukturális Alapok felhasználásáról rendelkező 2004–2006-os programozási dokumentum, a Nemzeti Fejlesztési Terv öt operatív programja közül egy (Környezet és Infrastruktúra Operatív Program – KIOP) kifejezetten környezeti témájú volt, és a második, 2007–2013-as fejlesztési programdokumentum, az Új Magyarország Fejlesztési Terv is tartalmaz Környezetvédelmi Operatív Programot. Emellett a többi operatív programban is találhatunk egyéb környezeti jellegű intézkedéseket, mindkét programozási ciklusban. A 2006-ban véget ért programozási időszakban az EU átlag alatti gazdasági fejlettségi szinten lévő tagállamai számára elérhető Kohéziós Alap két prioritása közül az egyik a környezeti infrastruktúra fejlesztése volt (a másik a közlekedési infrastruktúra fejlesztése). A Kohéziós Alapból lehetett például az új tagállamokban, így Magyarországon is települési csatornahálózatot építeni és fejleszteni, vagy éppen regionális hulladékkezelő központokat létesíteni/bővíteni. 2007-től a Kohéziós Alapot összevonták a Strukturális Alapokkal, így e különálló profilja megszűnt, ám az alap továbbra is főként infrastrukturális projekteket támogat, többek között a környezetvédelem terén. 7.4.2. Agrárpolitika Az agrárpolitika támogatási rendszerét 1962-ben indították útjára. Ekkor – értelemszerűen – a környezetvédelmi szempontok még nem képezték a

84

Pelle Anita

támogatások értékelési rendszerének részét. A környezetvédelem igazán csak az 1992-es reform óta prioritás az agrárpolitikában: ez a reform fogalmazta meg ugyanis, hogy a közös agrárpolitikában meg kell jelennie az agrár-környezetvédelem támogatásának is. Az 1990-es években kezdett formát ölteni a fenntartható mezőgazdaság koncepciója, majd 1997-ben, az Európai Bizottság Agenda 2000 című dokumentumának publikálásával vált a vidékfejlesztés a Közös Agrárpolitika (Common Agricultural Policy – CAP) II. pillérévé. A vidékfejlesztés egyik fontos eleme a környezet megóvása, illetve eredeti állapotának helyreállítása és megőrzése. Az agrárpolitikában az utóbbi években fordult a figyelem a talaj mint speciális erőforrás felé, amelynek kiemelt kezelése elengedhetetlen, ha végleges kimerülését kívánjuk megakadályozni. 7.4.3. K+F keretprogramok Az EU kutatás-fejlesztési (K+F) politikája – a környezeti politikához hasonlóan – többéves programok keretében valósul meg. A kutatás-fejlesztés esetében ezeket keretprogramoknak nevezzük. A VI. Keretprogram 2003-tól 2006-ig tartott, és az integrált megközelítés elvének megfelelően tartalmazott környezeti témájú kutatási pályázati kiírásokat. Konkrétan a IV. Keretprogram 6. tematikus prioritásának címe a következő volt: Fenntartható fejlődés, globális változás és ökoszisztémák. Ezen belül pályázni lehetett a globális változások és ökoszisztémák, a fenntartható energiarendszerek és a fenntartható felszíni közlekedés témáit vizsgáló kutatások támogatására. A keretprogram 8. tematikus prioritásán belül (amelynek címe: A közös politikák tudományos megalapozása volt) pedig szerepelt egy olyan alintézkedés, amely arra irányult, hogy feltárja „a tudomány erejét a döntéshozatal szolgálatában”. Ezen intézkedésen belül szintén helyet kaphattak a környezettel kapcsolatos résztémák is. A következő, szám szerint VII. Keretprogram – a már említett forrás- és célrendszer-koordináció jegyében – szintén illeszkedik a költségvetés következő ciklusához, azaz 2007-től 2013-ig tart. Ebben már az előzőnél lényegesen nagyobb szerepet kaptak a környezeti témájú kutatások, és ha ezzel együtt azt is figyelembe vesszük, hogy a keretprogram egy évre jutó átlagos összege is megemelkedett az előző időszakhoz képest, elmondhatjuk, hogy az Európai Unió végre valóban sok erőforrást koncentrál a környezeti problémák kutatására! A VII. Keretprogram kiemelt figyelmet szentel a klímaváltozásnak, a szennyezésnek és a gazdasági tevékenység környezeti kockázatainak, valamint a környezetterhelés emberi egészségre gyakorolt hatásainak. A keretprogramban helyet kaptak olyan témák is, mint a fenntartható erőforrás-gazdálkodás, a környezeti technológiák, illetve a környezeti megfigyelési és értékelési eszközök (bővebben lásd 4. és 5. táblázat).


4. táblázat. Az EU hetedik kutatás-fejlesztési keretprogramjának felépítése

1. Kooperációk 1. Egészségügy 2. Élelmiszer, mezőgazdaság, biotechnológia 3. Információs és kommunikációs technológiák 4. Nanotudományok, nanotechnológiák, anyagtudományok és új gyártási technológiák 5. Energia 6. Környezetvédelem (beleértve az éghajlati változásokat is) 7. Közlekedés (beleértve a repüléstechnikát) 8. Társadalom-gazdasági tudományok és humán tudományok 9. Űrkutatás 10. Biztonság 2. Ötletek A kreativitás és innováció elősegítése érdekében nincsenek előre fixált témák, várják az új ötleteket a következő két pályázati típusban: 1. Kezdő kutatói támogatások 2. Haladó kutatói támogatások 3. Emberek – Marie Curie pályázatok 4. Kapacitások 1. Kutatási infrastruktúrák 2. A KKV-k javára végzett kutatások 3. A tudás régiói, kutatásorientált regionális klaszterek támogatása 4. A konvergenciarégiók kutatási potenciálja 5. Tudomány a társadalomban Forrás: http://cordis.europa.eu/fp7/home_en.html

85

86

Pelle Anita

5. táblázat. Környezetvédelem az EU hetedik kutatás-fejlesztési keretprogramjában I. Kooperációk 2. Élelmiszer, mezőgazdaság, biotechnológia 2.1.2. Minden termelési rendszer (mezőgazdaság, erdőgazdálkodás, halászat és akvakultúrák) fenntarthatóságának erősítése, növény- és terményvédelem 2.1.4.19. A halgazdálkodás operatív regionális ökoszisztéma megközelítésének irányítása 2.2.2.6. Az exogén tényezők hatása az allergia kialakulásában 2.2.5. Környezeti hatások és a teljes tápláléklánc 2.3.1. A biomassza és a növényi alapú megújuló erőforrások fejlesztése 2.3.3. Környezeti biotechnológia; hulladék- és melléktermék-hasznosítás 3. Információs és kommunikációs technológiák (IKT) 3.3.6. IKT a mobilitás, a környezeti fenntarthatóság és az energia érdekében 4. Nanotudományok, nanotechnológiák, anyagtudományok és új gyártási technológiák 4.1.3. A nanorészecskék hatása az emberi egészségre és a környezetre 4.2.2. Az energiaátalakítás fejlett anyagszerkezete 4.2.4. Megújuló anyagok funkcionális csomagolási alkalmazásokra 4.4.4. Erőforrás-gazdaságos és tiszta épületek 5. Energia 5.2. Megújuló villamosenergia-termelés 5.3. Megújuló üzemanyag-termelés 5.4. Fűtés-hűtés megújuló erőforrásokból 5.5. A szén-dioxid lekötése és tárolása a nulla-kibocsátású energiatermelésért 5.6. Tiszta szén technológiák 5.8. Energiahatékonyság és -megtakarítás 5.9. A fenntartható energiapotenciál elemzése és felmérése, és a technológiai fejlődés hatása 6. Környezetvédelem 6.1. Klímváltozás, szennyezés és kockázatok 6.2. Fenntartható erőforrás-gazdálkodás 6.3. Környezetvédelmi technológiák 6.4. Föld-megfigyelési és -értékelési eszközök 5. táblázat. Környezetvédelem az EU hetedik kutatás-fejlesztési keretprogramjában (folytatás) 7. Közlekedés


87

7.1. A légi közlekedés „zöldítése” 7.1.7.1. A légi közlekedés, az energia, a környezet és a társadalom kölcsönhatásainak megértése 7.2. Fenntartható felszíni közlekedés 7.2.1.1. A termékek és műveletek „zöldítése” 7.2.1.2. Környezetbarát ipari folyamatok 7.2.3. A fenntartható városi mobilitás előmozdítása 8. Társadalom-gazdasági tudományok és humán tudományok 8.2. A gazdasági, társadalmi és környezeti célok kombinálása európai perspektívában: utak a fenntartható fejlődés felé Forrás: http://cordis.europa.eu/fp7/home_en.html A Közös Kutatóközpont és a környezeti politika Az Európai Unió kutatás-fejlesztési politikájának a keretprogramok csak egy részét jelentik. 1957 óta, a Római Szerződés rendelkezése értelmében létezik az Európai Bizottság alá tartozó ún. Közös Kutatóközpont (Joint Research Center – JRC), amelynek fenntartási költségeit 100%-ban az EU állja. A Kutatóközpont égisze alatt jelenleg tizenegy intézet működik EU-szerte (ezek közül három Brüsszelben, egy a szintén belgiumi Geelben, egy-egy a hollandiai Pettenben, a németországi Karlsruhéban és a dél-spanyol Sevillában, míg négy különböző intézet székhelye az észak-olasz Istra városa; 7. ábra). Ezek közül három foglalkozik olyan témákkal, amelyek kutatása a közös környezeti politika céljainak eléréséhez is hozzájárul.

88

Pelle Anita

7. ábra. A Közös Kutatóközpont intézetei

Forrás: http://www.jrc.cec.eu.int/who_we_are/our_locations.htm A legfontosabb ebből a szempontból a Környezeti és Fenntarthatósági Intézet (Institute for Environment and Sustainability – IES) amely Istrában működik, és az alábbi témákban folyó EU-szintű kutatásoknak ad helyet: -

emisszió és levegőminőség, vízminőség, vízrendszerek és egészség, talaj- és hulladékkezelés, természeti erőforrások és biodiverzitás, a fenntarthatóság integrációja más politikákba, klímaváltozás: a Kiotói Egyezmény és azon túl, az ökoszisztémák fenntarthatóságának monitoringja és értékelése, fenntartható energia-technológiák: referencia- és információs rendszer, megújuló energiaforrások és haladó energiaátalakítási technológiák, fenntartható és biztonságos közlekedési rendszerek.

A hollandiai Pettenben található Energia Intézet (Institute for Energy – IE) sok egyéb más téma mellett foglalkozik az energia tárolásának és átalakításának technológiai lehetőségeivel, valamint a biomassza mint energiaforrás kérdéskörével, illetve a hulladékokkal kapcsolatos szabályozás ismertetésénél már említett ún. waste-to-energy üzemek technológiai fejlesztésével.


89

A Közös Kutatóközpont harmadik, a környezeti politika szempontjából releváns intézete a sevillai ún. Jövőorientált Technológiai Tanulmányok Intézete (Institute for Prospective Technological Studies – IPTS). Itt egyebek között a következő területekre irányulnak kutatások: -

energiai és ipari üvegházhatású gázok kibocsátási szcenáriói, energiatechnológiai modellek és szcenáriók, tiszta technológiák: jövőorientált technológiai-gazdasági elemzések és szcenáriók, technológiai szcenáriók a fenntartható közlekedésben.

Mindezek mellett Sevillában, az intézethez kapcsolódóan működik az Európai Unió IPPC-ügynöksége (European Integrated Pollution Prevention and Control Bureau) is, amely a BAT-adatbázist (azaz a legjobb elérhető technikák „gyűjteményét”) kezeli, és a direktíva tagállamokon belüli érvényesítését kíséri figyelemmel. 7.4.4. Energiapolitika A közös energiapolitika keretein belül nem működnek olyan szervezett támogatási rendszerek, mint például a kutatás-fejlesztés területén. E politikán belül elkülönült támogatásokat csak brüsszeli koordinációjú bizottsági programok nyújtanak, elsősorban a megújuló energiaforrások használatának elősegítése érdekében. Az energiapolitika központi programjai lehetőséget adnak többek között a környezetbarát energiatermeléssel kapcsolatos beruházások támogatására, támogatják a hatékonyabb energiafelhasználásra irányuló kutatásokat, valamint az Európai Unió szereplőinek nemzetközi együttműködését. 7.4.5. Közlekedéspolitika Az Európai Unió költségvetésében a közlekedéspolitika közvetlen részesedése – a környezeti politikához hasonlóan – csekély. A strukturális eszközökön (elsősorban a Kohéziós Alapon) keresztül azonban az EU – központilag kezelt pályázatokon támogatásra érdemesnek ítélt projektek finanszírozása révén – meglehetősen nagy forrásokat juttat ezen ágazat fejlesztésére, elsősorban a kohéziós országokban (amelyek körébe az összes újonnan csatlakozott tagállam beletartozik). Az uniós közlekedésfejlesztési projektekben a környezet védelme, megóvása a korábbinál nagyobb prioritást kap. Napjaink uniós közlekedéspolitikája tehát – sokszor a környezeti célok mellett az energiapolitikai és kutatás-fejlesztési prioritásokkal illetve támogatási rendszerekkel is összehangolva – a következő problémákra keresi a megoldást: - A közlekedés volumene folyamatosan nő, ami önmagában terheli a környezetet, és a károsanyag-kibocsátáshoz is nagy mértékben hozzájárul. Cél tehát a közlekedés volumenének csökkentése, vagy legalábbis a növekedés lassítása.

90

Pelle Anita

- A környezetkímélő közlekedési módokat (nagyobb távolságokon vízi és vasúti személy- és áruszállítás, az urbanizált térségekben pedig kerékpár és korszerű tömegközlekedési eszközök) az eddigieknél nagyobb mértékben és hatékonysággal kell alkalmazni. Ehhez elengedhetetlen az intermodális (közlekedési mód váltására alkalmas) csomópontok kiépítése, fejlesztése. - A közlekedés a zajterhelés egyik legkomolyabb forrása, mind a városiagglomerációs övezetekben, mind a ritkán lakott természeti területeken, ez utóbbiak esetében elsősorban az autópályák miatt. EU-szintű kutatások zajlanak a zajterhelés forrásnál való csökkentésére (kerékgumik és útfelületek), illetve a már keletkező zaj szigetelésére (zajvédő/zajelnyelő falak, felületek). - A közlekedés az energiafelhasználás szempontjából is meghatározó szektor. Kutatások folynak a megújuló energiaforrások (pl. biodízel) alkalmazására a közlekedésben, a meglévő technológiák energiahatékonyság irányába történő fejlesztésére, illetve a közlekedési szokások befolyásolására, szintén energiatakarékossági célokból. 7.4.6. KKV-politika Az Európai Unió alapvetően azért indította útjára az 1990-es évek elején kis- és középvállalkozási (KKV) politikáját, mert látszott, hogy e vállalatok egyrészről kisebb pénzügyi erőforrással rendelkeznek, mint a nagyvállalatok, másrészt munkahelyteremtő és munkaerő-felszívó képességük fajlagosan nagyobb, különösen recesszió idején, amikor a nagyvállalatok rendszerint tömeges elbocsátásokkal kezelik gazdasági nehézségeiket. Az is igaz viszont, hogy a KKV-k fajlagosan környezetszennyezőbbek is, mint a nagyvállalatok, illetve a környezet iránti érzékenységük alulmúlja általános költségérzékenységüket. Ennélfogva az EU KKVpolitikájának kiemelt területe ezen vállalkozások környezeti megfelelésének támogatása. A támogatások stratégiai keretdokumentuma a Többéves Vállalkozási és Vállalkozói Program (Multiannual Programme for Enterprises and Entrepreneurship), amely a környezetvédelmet a KKV-politika integrált elemeként kezeli. 7.4.7. Oktatás-, képzés- és ifjúságpolitika A környezeti politika már az alapelvek lefektetésekor megfogalmazta, hogy a környezettudatosságot minden szinten oktatni kell, a környezettel kapcsolatos ismeretek átadását „nem lehet elég korán kezdeni”. Az EU oktatás-, képzés- és ifjúságpolitikájának így mára részévé vált a környezetvédelem és a környezettel kapcsolatos tudás és készségek fejlesztése, kisiskolás kortól a felnőttképzési és továbbképzési rendszerekig. Így kiemelten fontos: - a környezettudatosság terjesztése az EU állampolgárainak körében, - a környezeti oktatás beépítése az iskolarendszerű oktatásba tagállami szinten és ezek továbbfejlesztése,


91

- a környezetvédelem érvényesítése az iskolarendszeren kívüli továbbképzések, a felnőttképzés, illetve a „life-long learning” projektek tekintetében, - a környezettel kapcsolatos ifjúsági események támogatása. 7.5.

EIB-hitelek

Az Európai Beruházási Bank (European Investment Bank – EIB) hosszú távú kedvezményes kamatozású kölcsönöket nyújt környezetvédelmi beruházásokhoz, a beruházások összköltségvetésének maximum 50%-áig. Az 1990-es években elsősorban vízgazdálkodási, szennyvízkezelési és városi fejlesztési beruházásokhoz nyújtott kölcsönöket. Az EIB alapelvei a környezetvédelem finanszírozásában a következők: - az EU környezeti politikájának megvalósulása, - megfelelés az EU környezeti jogának az EU-ban, a csatlakozó és a tagjelölt országokban, - megfelelés az EU környezeti jogának a helyi sajátosságok figyelembevételével minden érintett országban53, - az EU környezeti hatásvizsgálat direktívájának való megfelelés, - a BAT-módszertan alkalmazása, - jó környezeti menedzsment gyakorlatok alkalmazása, beleértve a környezeti információk közzétételét. A közösségi finanszírozású bank prioritásai pedig az alábbiak: - harc a klímaváltozás ellen, beleértve az energiahatékonyságot és a megújuló energiát, - a biodiverzitás megőrzése, a környezet és egészség védelme (pl. ipari szennyezés csökkentése, víz- és szennyvízkezelési megoldások), - a természeti erőforrások fenntartható használatának elősegítése, fenntartható hulladékkezelés, beleértve a hulladékkeletkezés minimalizálását, az újrafelhasználást, az újrahasznosítást, valamint a háztartási, a kereskedelmi és az ipari hulladékok elhelyezését, - a városi területeken az életminőség javítása, különösen megújuló város és fenntartható közlekedés típusú projekteken keresztül.

53

A bank alapító okirata tételesen felsorolja a potenciális kedvezményezett országokat.

92

Pelle Anita

Felhasznált irodalom / Kapcsolódó honlapok http://ec.europa.eu/environment/funding/intro_en.htm http://www.eib.europa.eu/projects/ www.jrc.cec.eu.int http://eippcb.jrc.es/pages/FAbout.htm http://cordis.europa.eu/fp7/home_en.html


93

8. Magyarország kapcsolódása az EU közös környezeti politikájához 8.1.

Az alkalmazkodás kezdete: a csatlakozás

A vasfüggöny 1989-es leomlása után a nyugat-európai országok számára világossá vált, hogy Európa középső és keleti részének környezeti állapota az 1900-as évek második felében igen leromlott: a szennyezett talajjal, nagyfokú légszennyezettséggel és nagymértékű vegyi veszélyeztetettséggel való szembesülés kísérte a szovjet korszak nukleáris létesítményeinek biztonságával kapcsolatos félelmeket. Az 1990-es évek során a tagjelölt országoknak törekedniük kellett környezetvédelmi szabályozásuk szintjének emelésére. Az EU emellett arra is figyelmeztette az akkori tagjelölt országokat, hogy ne kövessék el azokat a hibákat a környezetre gyakorolt káros hatások tekintetében, amelyeket az erősen iparosodott nyugat-európai országok a megelőző évtizedekben elkövettek. Amikor az Európai Unió és a tagjelölt országok egy csoportja54 1999 decemberében első ízben leültek, hogy környezetvédelmi kérdésekről tárgyaljanak, a feleknek meglehetősen eltérő elképzeléseik voltak a tárgyalások sikeres kimenetelére vonatkozóan. A tagjelöltek – látva, hogy az EU-normáknak való megfelelés érdekében teljes környezetvédelmi infrastruktúrájukat és jogi szabályozásukat át kell alakítani – hosszú átmeneti időszakokat és átmeneti intézkedések egész sorát akarták elfogadtatni pénzügyi és adminisztratív terheik enyhítése érdekében. Az EU ezzel szemben határozottan kitartott azon álláspontja mellett, hogy az EU-normákat át kell venni a környezet rohamos pusztulásának elkerülése érdekében. A közös út megtalálása meglehetősen lassúnak bizonyult, ám a nehézségek ellenére a csatlakozási tárgyalások menetében a tagjelölt országok közül kilenccel55 (köztük Magyarországgal) a 2001-es év folyamán sikerült a környezetvédelmi fejezetet lezárni. Az EU végül belátta, hogy a tagjelölt országoknak időre van szüksége a felzárkózáshoz, de a végső elérendő célokból semmit nem engedett. A csatlakozási tárgyalások környezetvédelmi fejezetének lezárása értelmében a legfontosabb feladat a környezetvédelem jogi szabályozásának EU-konformmá tétele az Unió környezetvédelmi joganyagának átvétele révén. Ezt azonban követnie kell a jog alkalmazásának és érvényesítésének is, amelynek előrehaladását az EU rendszeresen vizsgálja és értékeli. A tagjelölt országok költségvetéseire igen nagy 54

Az ún. luxemburgi hatok, akik 1998 márciusában kezdték meg a csatlakozási tárgyalásaikat, és ennek során 1999 decemberében nyitották meg környezetvédelmi fejezeteiket: Lengyelország, Csehország, Magyarország, Szlovénia, Észtország, Ciprus. 55 Az ún. helsinki hatokkal (Szlovákia, Lettország, Litvánia, Románia, Bulgária, Málta) 2000 tavaszán kezdődtek meg a csatlakozási tárgyalások.

94

Pelle Anita

terhet rótt az Európai Unió környezetvédelemmel kapcsolatos közösségi joganyagának (acquis communautaire) átvétele, aminek nagy részét még csatlakozásunk előtt teljesítenünk kellett. Az Európai Unió a csatlakozási tárgyalások minél nagyobb hatékonysága érdekében különféle felméréseket készített a tagjelölt országok várható költségeire vonatkozóan. Az első ilyen felmérések az 1990-es évek második felében készültek. Magyarország – mint köztudott – 2004. május 1-jén lett az Európai Unió teljes jogú tagja, kilenc másik kelet-közép-európai országgal együtt.56 Csatlakozási tárgyalásait 1998–2002 között folytatta le. A környezetvédelem terén ezek az új tagállamok több sajátosságot is mutattak, amelyek már a csatlakozási tárgyalások során látszottak. E sajátosságok egy része ország- vagy országcsoport-specifikus (pl. Málta és Ciprus egy-egy szigeten helyezkedik el, a balti államok pedig 1990-ig a Szovjetunió – és a szovjet gazdaság – részét képezték), van azonban néhány olyan jellemző, amely mind a tíz új tagállamra egyformán igaz, és amelyek ugyan elsősorban gazdaságaik relatív fejletlenségére vezethetők vissza, környezeti szempontból részben pozitív tényezők. Ezeket a következőkben foglalhatjuk össze: - Az új tagállamok átlagos népsűrűsége számottevően kisebb, mint az EU-1557 ugyanezen mutatója. - Az új tagállamokban kevésbé intenzív a földhasználat, és sokkal több az egybefüggő érintetlen természeti terület, mint az EU-15-ben. - A gazdaság energiaintenzitása az új tagállamokban általában nagyobb, mint az EU-15 legtöbb országában (6. táblázat), de csökkenő tendenciát mutat. - A szennyezőanyag-kibocsátás az új tagállamokban – a szocialista ipar összeomlása, valamint az új beruházások szerkezete és az alkalmazott technológiák következtében – lényegesen alatta marad az EU-15 fajlagos kibocsátásának (lásd 4.3.3. fejezet, 2. táblázat). - Az új tagállamokban a közlekedés volumene kisebb, mint az EU-15-ben, a tömegközlekedés kiterjedt és az EU-15-höz viszonyítva még mindig olcsónak mondható. - Az új tagállamok csatlakozásával egyúttal számos különleges élőhely és állatilletve növényfaj is csatlakozott az EU-hoz.

56 Ezen időpontig a tárgyalást folytató 12 tagjelölt közül Romániának és Bulgáriának nem sikerült a csatlakozásig eljutni, ők 2007. január 1-jén lettek EU-tagállamok. 57 EU-15: Az EU 2004. május 1. előtti 15 tagállama.


95

6. táblázat. A gazdaság energiaintenzitása, 2004, kgoe/1000 EUR EU-25

204,89

EU-15

187,48

Ausztria

146,08

Belgium

208,20

Ciprus

261,83

Csehország

851,83

Dánia

120,32

Egyesült Királyság

207,19

Észtország

1140,16

Finnország

272,07

Franciaország

185,48

Görögország

240,41

Hollandia

203,20

Írország

156,88

Lengyelország

596,59

Lettország

696,29

Litvánia

1135,57

Luxemburg

194,34

Magyarország

534,05

Málta

292,35

Németország

158,80

Olaszország

189,11

Portugália

239,56

Spanyolország

222,54

Svédország

217,52

Szlovákia

854,32

Szlovénia

329,16

USA

308,59

Forrás: http://ec.europa.eu/growthandjobs/index _en.htm alapján saját szerkesztés

96

Pelle Anita

A közös környezeti joganyag (acquis) nagy részét ezen országoknak még EUcsatlakozásuk előtt át kellett venniük. Ráadásul ez a joganyag az átvétel során is folyamatosan változott, elsősorban a VI. Akcióprogramhoz – és a klímaváltozáshoz – kapcsolódó területeken (mint pl. levegőminőség, vízminőség, ipari szennyezések). Már a csatlakozási tárgyalások során látható volt, hogy ezek az országok nem fognak tudni minden kötelezettségüknek eleget tenni 2004. május 1. előtt, ezért az akkori tagjelölt országok mindegyike átmeneti intézkedéseket kért és kapott, korlátozott átmeneti időszakokra, a következő területeken: -

benzinszármazékok kibocsátása, egyes üzemanyagok kéntartalma, települési szennyvízkezelés, ivóvíz, a vízi környezetet károsító veszélyes anyagok, csomagolás és csomagolóanyag-hulladékok, hulladéktárolás, azbeszthulladék, a hulladékok szállítása, Integrált szennyezésmegelőzés és -ellenőrzés, hulladékégetők, a veszélyes hulladékok égetése, ionizáló sugárzás, orvosi veszélyeztetettség.

A fenti átmeneti intézkedések közül Magyarországra konkrétan a következők vonatkoztak: -

a csomagolási hulladékok gyűjtése és újrahasznosítása (2005-ig), települési szennyvízkezelés (2015-ig), a nagy hulladékégető-telepek okozta légszennyezés (2005-ig), veszélyeshulladék-égetés (2005-ig).

Láthatjuk, hogy a többi tagjelölt országhoz képest Magyarország relatíve kevés területen kért (és kapott) lehetőséget átmeneti intézkedések érvényesítésére, ami átlagosan jó felkészültségi szintet jelent, illetve azt, hogy Magyarország képes volt az intézkedések nagy részét még a csatlakozás előtt megvalósítani. Mindazonáltal azt is meg kell állapítanunk, hogy az átmeneti időszak alatt megvalósítandó, hosszabb időt igénylő beruházások igen nagyfokú szervezettséget, jelentős pénzügyi forrásbevonást és jelenleg is működő, nagy volumenű rendszerek teljes átalakítását követelték meg.


8.2.

97

Csatlakozás után

Az új tagállamok környezeti állapotára EU-csatlakozásuk középtávon valószínűsíthetően az alábbi hatásokat gyakorolja: - Az EU-csatlakozás várhatóan nagymértékben megváltoztatja az új tagállamok gazdasági struktúráit. A legfejlettebb tagjelölt országokban (köztük Magyarországon) az energiafelhasználás már 2004 előtt jelentős mértékben lecsökkent, és megváltozott az energiakereslet struktúrája. Az energiaintenzitás szintén csökkent már eddig is. - Az EU-csatlakozás összességében pozitív hatással van az új tagállamok (épített58) környezetének állapotára. A városi szennyvízkezelésről szóló direktíva kapcsán a városi szennyvízkezelés és a folyók tisztulása felgyorsul. A Balti- és a Feketetenger vízminősége javul. A szennyvízkezelés mellett a hulladékgazdálkodás mutat látványos fejlődést. - A határokon átnyúló környezeti problémák kezelését a bővítés megkönnyíti. A kibocsátásra vonatkozó EU-előírásoknak a kelet-közép-európai országokban való érvényesítésével az EU környezetvédelmi céljainak elérése hosszú távon könnyebbé és olcsóbbá válik. - Az új tagállamok környezetvédelmi felzárkózása javítja ezen országok állampolgárainak egészségi mutatóit és kilátásaikat. A nem biztonságos nukleáris létesítmények bezárása vagy korszerűsítése az EU-15 polgárainak egészségi kilátásait egyaránt javítja: a nukleáris balesetek kockázata összességében 90%-kal csökken Európában. - A gazdasági fellendüléssel egyes gazdasági szektorok – elsősorban a mezőgazdaság és a közlekedés – fejlődése a környezet állapotának romlását fogja eredményezni. Ezek a szektorok eddig nem fenyegették olyan nagymértékben a környezetet Kelet-Közép-Európában, mint az EU-15-ben. Ezért nagyon fontos a környezetvédelmi szempontok figyelembe vétele mind az uniós, mind a nemzeti politikák terén. Véleményünk szerint a fenti, összefoglaló jellegű felsorolás lényege annak utolsó pontjában olvasható: az újonnan csatlakozott országokban – így Magyarországon is – rendkívül nagy az igény a gazdasági felzárkózásra, és ebben a folyamatban a környezeti szempontok nagyon sokszor mellékessé válnak, vagy akár nem is merülnek fel a döntések meghozatalakor, ami sajnálatos. A környezetvédelem területén néhány lényeges különbséget figyelhetünk meg az EU régi és új tagállamai között. Általánosságban véve az új tagállamokban – a relatív gazdasági fejletlenség, másrészről viszont a nagyobb érintetlen természeti területek következtében – a környezetvédelmi feladatok közül a biodiverzitás és az 58

A környezet egy lehetséges felosztása: természetes és épített környezet. A természetes környezetre a gazdasági fejlődés alapvetően nincs jó hatással.

98

Pelle Anita

erdők védelmét kevésbé helyezik előtérbe. Ezzel szemben sok területen a légszennyezettségi adatok kedvezőtlenebbek és csak struktúraváltással kezelhetők, a levegő minőségének javítása így komoly beruházásokat igényel. Az új tagállamok földrajzi elhelyezkedéséből következően folyóik a Balti- és a Fekete-tengerekbe folynak, amelyek környezetvédelmi szempontból sokkal kényesebb területek, mint az Atlanti-óceán vagy a Földközi-tenger. Emiatt 2004, és különösen 2007 után az EU környezeti politikájában felerősödik a tengerpartok védelmének kérdése.59 A 2004-es és a 2007-es bővítések kapcsán a környezeti politika legnagyobb kérdése az, hogy az Unió bővítése 2010-ig megváltoztatja-e a környezetvédelem prioritásait, amelyeket jelenleg a VI. Akcióprogram tartalmaz? Alapvetően három tényező indokolja a prioritások megváltoztatását: - A bővítések kapcsán az EU környezetvédelmi előírásának betartására irányuló hajlandóság megváltozhat. Ez bekövetkezhet például oly módon, hogy a bővítés a gazdasági tevékenység megélénkülését fogja eredményezni, ami viszont a környezet állapotának romlásához vezet, és az akcióprogramot megdrágítja. - A környezetvédelem határköltségei különböznek a régi és az új tagállamok között, ami a környezeti terhelés csökkenéséhez vezethet az új tagállamokban, és az akcióprogram olcsóbbá válását eredményezheti. - A határhasznok közötti különbségek következtében jövedelmezőbb egyes gazdasági tevékenységeket az új tagállamokba telepíteni, ami az akcióprogram hatékonyságát növeli. 8.3.

Magyarország és a megújuló energiaforrások

Magyarország a megújuló energiaforrások felhasználása tekintetében messze alatta marad az EU-átlagnak (7. táblázat). Ennek több oka is van. Az okok egyik csoportja a mentalitásban, a gazdasági szerkezet múltjában és jelenében keresendő. Másrészről viszont az is igaz, hogy Magyarországon a természeti adottságok számos megújuló energiaforrás kihasználása tekintetében sokkal kedvezőtlenebbek, mint más EU-tagállamokban (gondoljunk csak a Dániában, Észak-Németországban és Hollandiában szinte állandóan fújó szélre, az ár-apály mint energiaforrás rendelkezésre állására az Atlanti-óceán partjain, vagy a vízesésekre az Alpokban). Magyarországnak tehát természeti adottságait figyelembe véve elsősorban a napenergiára, a biomasszára és a geotermikus energiára60 kellene koncentrálnia. Ha viszont a 7. táblázatban – és azon belül is a Magyarországra vonatkozó sorban – látható tendenciát is figyelembe vesszük, láthatjuk: van eredmény, amit fel tudunk mutatni. Abban is biztosak lehetünk, hogy Magyarország a jövőben nem maradhat ki abból a közös EU-szintű erőfeszítésből, amely során az európai integrációban részt vevő országok középtávú stratégiai 59 Hasonló jelenség zajlott le a Mediterráneumot illetően az 1980-as években, Görögország és Spanyolország csatlakozása után. 60 A vélemények megoszlanak arról, hogy a geotermikus energia megújuló erőforrás-e.


99

feladatként megpróbálják a világ más – politikailag és gazdaságilag is instabilabb – régióitól való energiafüggőségüket csökkenteni. Az EU a VI. Akcióprogram célkitűzéseinek való megfelelés érdekében 2005-ben útjára bocsátotta emissziókereskedelmi rendszerét. A 2006-os év folyamán a hazai sajtó is élénken foglalkozott Magyarország belépésével az uniós emissziókereskedelembe. A vélemények hazánkban is megoszlottak azzal kapcsolatban, hogy jó-e a rendszer, és hogy a Magyarországnak ítélt kvótamennyiség kevés avagy éppen sok-e (az előbbi véleményen az ipari szereplők, míg az utóbbin értelemszerűen a zöldek voltak). Általános érdeklődés és széleskörű véleménynyilvánítás kíséri azt a dilemmát is, vajon jól tette-e Magyarország, hogy 2006 decemberében értékesítette hároméves széndioxidkvótájának több mint felét, továbbá hogy ezt jó árfolyamon és jó időben hajtotta-e végre. Mi ilyenfajta ítéletalkotásba nem bocsátkozunk, a rendszerrel kapcsolatban egyetlen megállapítást teszünk: azt gondoljuk, hogy az emissziókereskedelem csak akkor éri el a célját (vagyis a környezetbarátabb termelés megvalósítását legalább EU-, de inkább globális szinten), ha a kormányok a kvótáik értékesítéséből befolyt összegeket szigorúan arra fordítják, hogy a szén-dioxid (és más szennyezőanyagok) kibocsátását tovább csökkentsék. Optimális esetben tenniük kell ezt azáltal, hogy segítik az ehhez szükséges technológiaváltás tudományos megalapozását, az ilyen átállások beruházási szükségleteinek fedezését, vagy az átfogóbb gazdasági szerkezetátalakítást.

100

Pelle Anita

7. táblázat. A megújuló erőforrásokból előállított villamos energia aránya a teljes energiafogyasztáson belül, 1994, 2004, cél 2010-re, % 1994 (%)

2004 (%)

cél 2010-re (%)

EU-25 13,2 13,7 21,0 EU-15 14,2 14,7 22,0 Ausztria 70,1 58,8 78,1 Belgium 1,1 2,1 6,0 Ciprus 0,0 0,0 6,0 Csehország 3,0 4,0 8,0 Dánia 5,6 27,0 29,0 Egyesült Királyság 2,1 3,7 10,0 Észtország 0,0 0,6 5,1 Finnország 24,8 28,3 31,5 Franciaország 19,7 12,9 21,0 Görögország 6,4 9,5 20,1 Hollandia 1,9 5,7 9,0 Írország 5,5 5,1 13,2 Lengyelország 1,6 2,1 7,5 Lettország 52,8 47,1 49,3 Litvánia 4,1 3,5 7,0 Luxemburg 3,0 3,2 5,7 Magyarország 0,5 2,3 3,6 Málta 0,0 0,0 5,0 Németország 4,3 9,7 12,5 Olaszország 18,0 15,9 25,0 Portugália 36,1 24,4 39,0 Spanyolország 17,7 18,2 29,4 Svédország 42,7 46,1 60,0 Szlovákia 17,0 14,3 31,0 Szlovénia 31,8 29,1 33,6 USA – – – Forrás: http://ec.europa.eu/growthandjobs/index_en.htm alapján saját szerkesztés


101

Az emissziókereskedelem gazdasági hatásait nem lehet egyszerű ok-okozat vonalakon értékelni, mindenképpen komplex rendszerekben kell azokat vizsgálni – ráadásul tagállamokra lebontva. E komplex vizsgálatok alapján is megállapíthatjuk, hogy amennyiben a kvótaértékesítésből befolyó bevételeiket a tagállami költségvetések nem a környezet védelmét elősegítő megoldásokra fordítják, célzottan és tudatosan megtervezett módon, a rendszer eredeti célját nem látjuk elérhetőnek. Ez esetben minden kételkedő véleményt hajlamosak vagyunk osztani. 8.4.

Összegzés

Magyarország EU-csatlakozásának egyik kritikus kérdésköre volt a környezetvédelem. Az elmúlt évtized a vártnál több eredményt hozott ezen a téren: Magyarországnak 2001 nyarán sikerült lezárnia a csatlakozási tárgyalások környezetvédelmi fejezetét, s a csatlakozási tárgyalások megkezdése óta nagy lépéseket tett meg az EU környezetvédelmi joganyagának átvételében, ami az EUcsatlakozással sem állt meg. Az EU tagjelölteket elemző jelentéseiben, 2004 előtt Magyarországot általában nem eléggé hatékony, átfedéseket és duplázódásokat is magában hordozó környezetvédelmi szabályozó és ellenőrző intézményrendszeréért marasztalták el elsősorban. Ami a fizikai körülményeket illeti, Magyarország legnagyobb lemaradása a települések szennyvízelvezetési rendszereiben és a hulladékkezelésben tapasztalható. Ezeken a területeken – a lemaradás mértékét figyelembe véve – átmeneti intézkedéseket kapott az Európai Uniótól 2015-ig, illetve 2005-ig. Az Európai Unió nagy volumenű környezetvédelmi beruházásokat társfinanszíroz különféle forrásokból, amelyek azonban magyar önerő hozzáadását is igénylik, a magyar környezetvédelem EU-csatlakozása és -felzárkózása tehát nem valósulhat meg a magyar kormány aktív részvétele nélkül. A környezetvédelmi szabályozásnak való megfelelés mindazonáltal azért nagyon nehéz feladat, mert az EU-szintű szabályozás az alkalmazkodással egy időben fejlődik tovább. Felhasznált irodalom EC 2002: Enlargement of the European Union – Guide to Negotiations Chapter by Chapter. European Commission, Brussels. EC 2002: Raising environmental standards across Europe. Environment for Europeans. Special issue on EU enlargement, Communications and the Civil Society Unit of the Enlargement DG,February. European Commission, Brussels. Ecotec 2000: Environmental Policy in the Candidate Countries and their Preparations for Accession. Ecotec Research and Consulting Ltd., Brussels.

102

Pelle Anita

Ecotec 2001: The benefits of Compliance with the Environmental Acquis for the Candidate Countries. Birmingham – Brussels. Jantzen, J. – Cofala, J. – de Haan, B.J. 2000: Technical Report on Enlargement. RIVM Report 481505022, Bilthoven. Kemfert, C. et al. 2005: The Environmental and Economic Effects of European Emissions Trading. Discussion Paper No. 533. German Institute for Economic Research, november. Kiss, K. – Kerekes, S. 2000: Basic Environmental Requirements for EU Accession: An Impact Study on Hungary. Environment, Development and Sustainability, 2:59–74. Kluwer Academic Publishers. Major, A. 2006: Indul a magyar emissziókereskedelem. Origo. http://broker.origo.hu/uzletinegyed/hirek/hazaihirek/20060123azemissziokere skedelem.html Letöltve: 2007. január 8. Pelle, A. 2003: Az EU-csatlakozás környezetvédelemmel kapcsolatos kérdései. In: Környezetvédelem / Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem, Országos Műszaki Információs Központ és Könyvtár, ISSN 0209–5769 (Műszaki információ) 7–8. sz. Kapcsolódó honlapok http://ec.europa.eu/growthandjobs/index_en.htm www.emisszio.hu www.mti.hu / Környezetvédelem www.zoldtech.hu

Az Európai Unió környezeti politikája

Recommend Documents